Travel

Életrajz

Surányi Györgyöt irodájában kerestem fel, ahol statikusmérnökként dolgozik, saját vállalkozásában. Az iroda egy háromszobás polgári lakás a Baross utcában. Surányi Györgyöt egész élete ide köti, ugyanis ebben a lakásban töltötte gyerekkorát és fiatalkorát. Szülei, nagyszülei és nagynénje családja itt élt még a háború után is, a ház földszintjén lévő üzlethelyiségben 1949-ig saját kávéházat működtettek. Surányi úr igen aktív életet él: dolgozik, rendszeresen sportol: síel, teniszezik. Az iroda nem pusztán munkahely, itt őrzi a családi fényképeket, és itt lakik az egyik szobában unokaöccse is.

Az apai nagyapámat Schwarcz Dávidnak hívták, az élet iskolázta, cipészsegéd volt. Azt mondta anyám, hogy még éppen engem nem látott! Olyan 1929-ben halt meg, , én 1930-ban születtem, tehát épp elkerültük egymást. Valahol a Felvidéken született a nagyapám, Nyitra megyében. Az apai nagyanyámat Weiss Nettinek hívták, de azt hiszem, korán meghalt. Nem tudom, mikor halt meg, de azt mondták, elég fiatalon. Nem ismertem. Ő is Nyitra megyében született. Harmincnégy éves volt, amikor az apám született, azt nem tudom, mikor házasodtak össze. Huszonöt év volt közöttük a korkülönbség! Hogy mikor jöttek ők Pestre, azt sem tudom, én akkor még nem éltem. A nagyapámnak volt egy felesége a nagyanyám előtt, erről a házasságról nem sokat tudok. Ebből a házasságból született az apámnak két féltestvére, a Sugár József és a Barnáné, ő eredetileg Schwarcz Paula. A József Sugárra magyarosított [lásd: névmagyarosítás]. Ők jóval idősebbek az apámnál. Nem tudom, mikor magyarosítottak, amióta az eszemet tudom, ő már Sugár volt, a születésemkor is az volt. Mi 1947-ben magyarosítottunk Surányira.

Az apámnak volt egy bátyja, Schwarcz Jenő, aki 1900-ban született. Az édestestvére volt. Ő is kereskedősegéd volt, mint az apám. Olyan szövetkereskedő-segéd volt, aztán később nem tudom. Kimondott, jellegzetes foglalkozása nem volt. Akkor úgy hívták a kereskedősegédeket, hogy vizesnyolcas, mert a kereskedősegédek minden reggel az üzlet előtt felsöpörtek, öntözőkannával öntötték a vizet, és amikor az öntözőkannával öntözi a vizet, akkor olyan nyolcasok alakulnak ki, azért hívták őket vizesnek. Akkor még pucolták a járdát az üzlet előtt. Az ő felesége, Goldmann Malvin vallásos volt, de annyira azért nem volt vallásos, hogy kendőt is hordjon [lásd: paróka]. A nagybátyámék elég vallásosak voltak. Sőt azt hiszem, kalapban ettek [lásd: kápedli], meg valamit imádkoztak, mikor náluk voltam. Ő kóserül főzött, a Malvin [lásd: kóser háztartás]. Nem szerettem a főztjét, nagyon rosszul főzött. Emlékszem, náluk nyaraltam, és amikor összekevertem a húst a zsírral, akkor Malvin a késeket meg az evőeszközöket mind beszúrta a földbe [Azaz kikóserította őket. Egyébként valószínűleg arról van szó, hogy a húsos és a tejes ételekhez használt evőeszközöket keverte össze. Lásd: étkezési törvények. – A szerk.]. A Rómaifürdőn volt nekik egy üdülőjük. Volt a Jenőnek egy lakrésze, és négy vagy három lakrész, amit kiadott. És volt, hogy meghívott engem, és akkor a fiával együtt voltam ott, mert nekik is csak egy gyerekük volt. A Malvin tartotta az ünnepeket, és azt hiszem, templomba is járt. És a férje is. Jenő meg a felesége aztán először kimentek Izraelbe – 1958 körül talán. Ők azért mentek ki, mert  a fiuk Izraelben volt. Az unokaöcsém, akinek még tizennégy éves korában is az anyja fűzte be a cipőjét, tizenhat éves korában disszidált Izraelbe [A „disszidálás” szót a szocializmus évtizedeiben a Nyugatra távozókra használták. – A szerk.]. Ő, azt hiszem, 1948-ban ment el. Még azelőtt, mielőtt lezárták volna ezt az egészet. Azt hiszem, 1949-ben, mikor Rákosi átvette a hatalmat, akkor betiltották a cionista mozgalmakat, és megszűnt az alijázás. Félig meddig gondolatban én is arra jártam, de annál tovább aztán nem mentem. Ő benne volt valamelyik cionista mozgalomban, és azokkal kiment, amíg még lehetett [lásd: cionizmus; cionizmus 1938 és 1940 között Magyarországon]. Először Izraelben élt, egy kibucban volt, gyerekeket tanított. Nem tudom pontosan, hogy volt, valami iskolába járt, és utána kiküldték Amerikába tanulmányútra. Ösztöndíjat kapott, azt nem tudom, mit tanult. És ott, Amerikában megismerkedett a leendő feleségével, aki – ahogy ő mesélte – először le se „csinálta” őt, mit tudom, valami nagyobbat akart. Aztán a végén ráfanyalodott. Ők most, azt hiszem, Los Angelesben élnek. És akkor a szülők is átmentek Amerikába. Jenő ott is halt meg. Az unokaöcsémet Surányi Istvánnak hívták. Mert ők is magyarosítottak. Aztán az unokaöcsém Izraelben Sichorra változtatta meg a nevét, és elhagyta az Istvánt is, és Dávid lett. Mint ahogy az én zsidó nevem is Dávid. Mert a nagyapám Dávid volt. Pistával évekig nem voltunk kapcsolatban, mert nem lehetett levelezni. Pista először a feleségét küldte Magyarországra, hogy nézze meg, mi a helyzet. Hogy jöhet-e, nehogy aztán letartóztassák vagy valami ilyesmi. Ez valamikor 1970 körül volt. Jött a felesége, megszállt a Béke Szállóban, és akkor ott találkoztunk. A felesége magyarul egy szót se tudott, valamit tudott jiddisül, ami miatt tudott németül, de azért egész jól megértettük egymást. A feleség orosz, ők Oroszországból mentek Amerikába egyenesen. Aztán jött a Pista többször is a családjával. Két gyereke is van, a fia kiment Izraelbe. Már az is legalább negyven körül van, több gyereke is van.

És volt az apámnak két féltestvére, a Schwarcz Paula és a Sugár József. A Sugár huszonöt évvel lehetett idősebb, mint az apám, Paula meg huszonkettővel. A Sugár egyedülálló volt világéletében, a Paulának a férjét Barnának hívták, a keresztnevére nem emlékszem. A Sugárnak és a Barnának közös szabászatuk és férfidivatüzletük volt. Mindig csak úgy emlegettük őket, hogy a Sugár és Barna. Ezért nem emlékszem a nevekre. A Barnáéknak két fiuk volt, Barna Tibor és Barna Péter. A Tibor még a háború előtt kiment Angliába, és egyetemi tanár lett. Róla sokat tudok, mert aztán fölvette velem a kapcsolatot. Elvett egy keresztény nőt, letagadta, hogy zsidó, úgyhogy most már a gyerekei – két lánya van – teljesen keresztények lettek. Úgyhogy ott megszakadt a zsidó ág. Ő már Angliában járt egyetemre.

Az anyai nagyapámat úgy hívták, hogy Ander Lajos. A nagyapám egy érdekes eset. Ő Lengyelországból jött, Lemberg környékéről, akkor az a Monarchiához tartozott [Egyik gyerekének születési anyakönyvi kivonatában olvasható, hogy a nagyapa, Leiwe Ander Zuchorzycében, a galíciai Lemberg kerületben született 1869-ben. – A szerk.]. Állítólag pajeszos zsidó családból származott, csak nem bírta a környezetet, és meglépett. A nagyapám pólisi zsidó volt. Ha gyerekkoromban valakire az mondták, hogy pólisi zsidó, ez nagy sértés volt, nagyon nagy sértés. Úgy jött Budapestre, hogy megszökött otthonról állítólag tíz évesen, de nem tudom, ez is olyan fáma. A nagyapám a Monarchia hadseregében [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában] szolgált az első világháborúban, s valahol akkor is Lengyelországban. Véletlenül pont oda hívták be katonának. Anyám tizenhat évesen elment meglátogatni. Arra emlékszem, mert mindig mesélte, hogy vonaton ment, és meglátogatta a nagypapát. Anyám mesélte, hogy a nagyapának valami testvérei kimentek Amerikába, és hívták anyámat, hogy menjen ki. És ő hülye volt, és nem ment ki. Pedig még hajójegyet is küldött neki nagyapám valamelyik testvére. Ezt a mesét tudom. Aztán volt itt is egy testvére, ennek a fél lábát ellőtték a[z első világ]háborúban, ez egy nagyon magas, derék ember volt.

Az anyai nagyanyámat Spán Amáliának hívták. Azt hiszem, vidéki volt, de nem vagyok benne biztos. De lehet, hogy pesti volt, a fene tudja! [Spán Amália Budapesten született 1876-ban. – A szerk.] Ő egyáltalán nem volt vallásos. Úgy jött össze ez a házasság, hogy a nagyapám pincér volt, az ő apja [azaz a nagymama apja] is pincér volt, és bemutatta a lányát a pincérkollégának. A nagyapám anyanyelve lengyel volt, de a nagyanyámmal állandóan németül beszéltek. Otthon németül beszéltek, de jól beszélt magyarul is. Ahogy én emlékszem, nem jiddist, hanem németet beszéltek, bár lehet, hogy a nagyapám tudott jiddisül. Csak a nagyapám ilyesmit mondott, hogy „királ” [azaz király], szóval így. A nagyanyám iskolai végzettségét nem tudom, tudott olvasni! Tényleg, meséket olvasott nekem. A nagyanyám háztartásbeli volt, de azt mondták, hogy harisnyakötő volt. Ahogy én ismertem, háztartásbeli volt, nem kellett dolgoznia. Hogy neki voltak-e testvérei, azt nem tudom, de a Spán családdal volt kapcsolat. Spán Frigyest ismertem is, az bejárt a kávéházba. [Spán Frigyes a nagymama testvérének volt a fia. – A szerk.] Ugyanis kávéházunk volt a háború előtt, kettő is. Ő tarhálni járt a kávéházba. Abból élt, hogy kéregetett meg eladott. Mindig éppen árult valamit. Arra emlékszem, hogy a háború után könyveket árult. Spán Frigyes elvett egy keresztény nőt, és a lányuk nagy tévészemélyiség volt. Most tanít talán.

A nagyapám 1944-ben halt meg az összeköltöztetéskor a zsidó házban [a Népszínház utcai csillagos házban, ahová a családot költöztették – A szerk.], ahol az unokaöcsém, Klein Ervin fejtífuszt kapott. Abban a lakásban voltak vagy huszonöt-harmincan, ott volt az egész család, ott volt a nagyapám, a nagyanyám és Ervin, a többi lakó a lakásban idegen volt, de mindnyájan megmenekültek, mert a nyilasok nem mertek bemenni a lakásba, mivel piros cédula volt az ajtón a fejtífusz jelzésére. A nagyapám ott halt meg, abban a házban, mert megbetegedett. A nagyanyám 1949-ben halt meg, amikor én tizenkilenc éves voltam.

Anyukámnak több testvére is volt. Volt egy Ander Béla. Az 1913-ban született, felső kereskedelmiben érettségizett, és könyvelő volt. 1939-ben vagy 1940-ben kiment Izraelbe [Akkor még Palesztina. Izrael Állam 1948 májusában alakult meg. – A szerk.], ott született a fia, Mihály [1944-ben]. A nagybátyám egy betűt magyarosított, Anderről Andorra.  És a hülyéje 1946-ban családostul visszajött! [1948-ban jöttek vissza. – A szerk.] A Béla nem sokat mesélt Izraelről, nem ment neki túl jól, nem érezte jól magát, és aztán visszajöttek.  Meg is kapta a magáét, hogy visszajött, nem akarták elhelyezni állásba, mert a második világháborúban angol katona volt. És ez akkora bűn volt, hogy majdnem kirúgták őt mindenhonnan. Úgy kell neki! Ott nősült meg, Izraelben, elvette a Csöpit. Mi Csöpinek hívtuk, mert olyan kicsi volt, de Fischer Paulának hívták. Az egy nagyon népes család volt. A testvérei elmentek Kanadába, Amerikába, szétszóródtak, ott sokan voltak. 1956-ban mentek ki. Ja nem, az egyik itt maradt. A Pauláék rákospalotai zsidók voltak. Tudom, kimentünk Rákospalotára, itt megünnepeltük azt, hogy ők ott megházasodtak. Azok nagyon vallásosak voltak. Ott ettem először töltött halat, majdnem kihánytam, mert ilyen dió meg minden volt, és édes volt [lásd: halételek]. Borzasztó volt! Legalább harmincan voltunk akkor ott, a mi családunk is ott volt, és a Fischerék is ott voltak. Fischerék rengetegen voltak egyébként. De volt, aki visszajött, de azok sokkal okosabb emberek voltak, 1956 után mind disszidáltak. Nem, az öreg itt maradt! Azt hiszem, az cipész volt, ha még él, és Halászra magyarosított. Annak volt egy cipőkészítő üzeme a Nagymező utcában, azt is tudom. De a két fiatalabb Fischer fiú kiment Amerikába, Kanadába, róluk csak ennyit tudok. Ez az ünnepség akkor volt, mielőtt a Béla kint elvette a Csöpit. Palesztinában házasodtak, és itt megünnepeltük. Ez úgy 1940 körül lehetett. Vagy 1942-ben. És a fia itt él. Az is keresztény nőt vett feleségül. Azoknak is van két gyerekük. Mind a kettő zsidó lány, az egyik állandóan benn van itt a Bálint Házban. [Fischer Paulának négy lánytestvére volt: Eszter, Sára és Edit a családjával együtt elpusztult Auschwitzban (ott halt meg az édesanyjuk is), Lenke és családja túlélte a gettót, egyik fia 1946 körül kiment Palesztinába, ma az Egyesült Államokban él, másik fia az 1990-es években halt meg Budapesten, nem volt családja. Fischer Paulának három fiútestvére is volt, kettő túlélte a koncentrációs tábort, a harmadik Magyarországon bujkált. Herman nevű bátyja 1968-ban halt meg, nem volt családja, Miklós nevű öccse 2005-ben halt meg, egy lánya van. Ervin nevű öccse 1967 körül disszidált feleségével és két fiával együtt Kanadába. Kisebbik fia 2002 körül meghalt, nagyobbik fia vegyészmérnökként részben Magyarországon él. – A szerk.]

A másik testvére volt Ander Erzsébet. Neki van egy fia, az Ervin. Volt még egy testvére az anyukámnak, az Ander Sándor. Ő elvett egy idősebb nőt feleségül. A gyémánttőzsdének volt a tulajdonosa a feleségével együtt. Jött ez az egész zsidó cirkusz [lásd: zsidótörvények Magyarországon], neki elég jól ment, és a feleségével együtt öngyilkosok lettek 1940-ben.

Az én édesapám Schwarcz Imre. Született 1902-ben Budapesten, 1971-ben Budapesten halt meg. Először kereskedősegéd volt a Sugár és Barnánál. Az egy nagyon nagy férfidivatüzlet volt, szabászattal, mindennel. És egy csomó rokon dolgozott az üzletben. Az apám és a nagybátyám is ott dolgozott, a Schwarcz Jenő meg a Schwarcz Imre, akkor még úgy hívták őket. És azonkívül a Barnának a nőrokonai, mert ott volt egy ingvarroda is. Aztán emlékszem, dolgozott ott két vénkisasszony, az egyik a háború után férjhez ment. Azoknak volt egy unokahúguk, az tanított engem. Nagyon aranyos nő volt, leveleztem is vele pár évvel ezelőtt, még akkor élt. 

Anyámat Ander Rózsának hívták. 1900-ban született, Budapesten. Két évvel idősebb volt, mint az apám. Nyolcvankét-nyolcvanhárom éves volt, amikor meghalt, tehát akkor mondjuk, 1982-ben, Budapesten. Ő polgári iskolát végzett. Abban az időben, mikor ő polgári iskolát végzett –  akkor volt négy elemi, négy polgári, nyolc gimnázium –, aki már a négy polgárit elvégezte, az is valami fenomenális dolog volt. Mert az apám csak négy elemit végzett. Apám olvasott, nem azt mondom, hogy okos ember volt, de olvasott könyveket. Tudott olvasni, számolni, nem volt egy teljesen hülye. Meg úgy politizált is. Otthon is, a nagyapám is, mindnyájan beszéltek németül. Nyilván ráragadt, meg lehet, hogy tanult is. Az anyám gyors- és gépírónő volt, meg német levelező a Fiedler János Lenipari Rt. nevű cég központi irodájában [A lenfonó céget 1904-ben alapította Fiedler János, a központi telephely Komáromban volt. 1947-ben a céget államosították. – A szerk.]. 1920-tól 1934-ig dolgozott ott, 1934 végén rúgták ki, azért, mert zsidó volt. Azt nem tudom, hogy megmondták-e neki ezt vagy nem, de tudtuk, hogy azért rúgták ki. Akkor csinálta a család a kávéházat [A családnak két kávéháza volt, a Baross utcában és a Király utcában. – A szerk.]. A nagybátyám, a Klein Menyhért, az anyám és a húga, Ander Erzsébet – köztük csak egy év különbség volt – csinálták együtt ezt a kávéházat. Az Ander Erzsébet férje volt a Klein Menyhért, aki pincér volt, sőt főpincér. A Klein egyébként is elhatározta, hogy nyit egy kávéházat, és nem tudom, miért, valahogy közösen nyitották a szüleimmel. Apám is kilépett a Sugár és Barnából, és ő is bejött a kávéházba. És akkor így családi vállalkozásban működött, a sógorok meg a nővérek családi vállalkozása lett.

A szüleim úgy ismerkedtek meg, hogy a nagybátyám, Schwarcz Jenő felesége, a Goldmann Malvin, az osztálytársa volt anyámnak. És ez az osztálytársnő megismerte a Schwarcz Jenőt, és bemutatta az anyámnak a Schwarcz Imrét. Az apám két évvel fiatalabb volt. Az anyám valami olyasmit mesélt, hogy a háborúban [Azaz az első világháborúban – A szerk.] nagyon sok fiatal férfi meghalt, ezért kényszerült hozzá egy fiatalabbhoz. Én 1930-ban születtem.

Először a Nagydiófa utcában laktunk, aztán a Hegedűs Sándor [ma: Szófia] utcában, aztán 1935-ben kibérelte a család a Baross utcában a földszinten a kávéházat, és az első emeleten egy lakást. Három szoba, cselédszoba, konyha, minden volt. És minden szobában lakott egy család. Az egyikben laktak a nagynénémék, a Klein Menyhért és az Erzsi meg a fiuk, az Ervin. A középső szobában a nagypapa és a nagymama, anyám szülei. És a harmadik szobában pedig mi, hárman: apám, anyám és én. Lakkozott furnér bútoraink voltak. Világos bútor volt, akasztós szekrény, rakodós szekrény, akkor volt egy családi dupla ágy. Volt kisebb szekrény is, asztal, a középső szobában volt egy nagy kerek asztal. Akkor még kárpitozott székek voltak. Még abból is volt egy-két évvel ezelőtt, aztán abból is el lett vive, mert nekünk útban volt.

Voltak cselédeink is. Azok váltották egymást, mit tudom én, hányan. Egyszerre csak egy cselédünk volt, gondolom, vidékről jöttek fel, általában nem sokáig maradtak, volt, aki hosszabb ideig, de az, gondolom, nem lakott nálunk. Állítólag azért nem maradtak, mert a nagyapám nem hagyta őket békén. A cselédszobában laktak, aztán később már a kávéház miatt is voltak. Takarítás, mosás volt a feladatuk, főzés nemigen, mert a kávéházban főztek. Meg énrám vigyáztak tulajdonképpen. Meg volt, hogy a cselédlánnyal elmentünk sétálni. Részben ilyen gyerekkedvelő volt, és ellátott. Emlékszem, az egyik cselédlány egyszer elvitt magával a Ligetbe. Ez is egy ilyen furcsa emlék. De az a Liget nem ez a Liget volt. Abban a Ligetben volt egy olyan színházféle épület, és oda vitt be, és ott tanakodott egy pacákkal. Ők ott beszélgettek, és én ott ültem [Talán a Magyar Műszínkörről van szó, amely egy varietéféle nyári színház volt. A Városligetben állott a fából készült színház az Amerikai parkban (ma: Szabadság park), 1944-ig működött. – A szerk.].

Ez a kávéház érdekes dolog volt. Először ez az egy kávéház volt a családnak közösen, itt a Baross utcában. Ezt úgy hívták, hogy Otthon kávéház. Ott volt italmérés, zene, tánc, minden, akkor az nagyon jól ment. Annyira jól ment, hogy nyitottak egy másik kávéházat a Király utcában, a Rózsa utca sarkán, a Lovranát. A szüleim átmentek oda, és akkor átköltöztünk a Rózsa utcába. A Rózsa utcában tulajdonképpen csak egypár évig laktunk, mondjuk, olyan 1939-től 1944-ig voltunk ott. A Lovranában már nem volt italkiszolgálás. Zsidóknak már nem adtak italmérési engedélyt. Holott az italból lehetett jól megélni, abból jó bevételek voltak. Még így is meg lehetett belőle élni, de azért egy szeszesitalt árusító éjjeli üzletből jobban meg lehetett élni. Nem valami fényűzően, de meg lehetett élni, olyan kispolgári módon. Itt a családból csak az apám, anyám, nagyapám dolgozott, más senki. A pincérek idegenek voltak. Nagyon hosszú és keskeny volt a kávéház, mert a Király utca felé, azt hiszem, csak egy ablak volt, és a Rózsa utcára volt vagy hat-nyolc ablak. Talán nyolc méter széles, nem tudom. Két-három sorban voltak az asztalok, és középen volt a pincérnek a hely. Kis, négyszemélyes asztalok voltak, kártyához valamivel nagyobbak. Kávéházi székek voltak, tonett-székek [A gőzöléssel meghajlított tömör fából készült biedermeier, majd a szecesszióhoz illeszkedő, olcsó sorozatban gyártott székeket Thonet osztrák bútorgyárosról nevezték el. – A szerk.]. Még ma is van itthon pár szék, ami a kávéházból való. Ebbe a kávéházba is kisiparosok, kiskereskedők jártak, volt kurva is, meg ilyen-olyan kéregetők, hogy mondják, tarhálók is jártak. De akik tarháltak, utána bejöttek, de nem tőlünk tarháltak. Valahol elintézték napközben. Nagy kártyapartik voltak. Voltak olyan gazdagok ahhoz, hogy nagyon nagy pénzben játszottak, emlékszem. Volt biliárdasztal, biliárdoztak is. De rengeteg kártyaparti volt, majdnem az egész kávéház tele volt kártyapartival.

A háború után megint csak egy kávéházat tudtunk megnyitni, ami aztán tönkrement, mert nem volt pénz a kettőhöz. A nagybátyámat közben megölték [Klein Menyhértet, nagynénje férjét]. Nagyon utáltam, amit a szüleim csináltak. A kávéházat szörnyen utáltam. Először is, mikor nagyobb fiú voltam, ott kellett lenni a kávéházban. Olyan rohadt füst volt, hogy az borzasztó, és olyan emberek jártak oda, akiket nem szerettem. A háború előtt a környéki iparosemberek, a környéki üzletekből, elég rendes társaság. Volt itt zenekar, emlékszem, egy orosz zenekar volt, disszidált orosz arisztokraták vagy mi, abból volt zenekar. Aztán a háború után stricik, kurvák jártak, betörők, ilyen alvilági emberek. Ezt onnan tudom, hogy az újságban volt, hogy mikor, kit fogtak el. Meg aztán láttam, hogy a főpincér a részeg embereket hogy rabolja ki. Azt mondta: „Fizetni!” Benyúlt a belső zsebébe, kivette a briftasniját, kivette a pénzt, egyet visszatett, a többit zsebre vágta! Aztán kirúgta a vendéget. Ez nem az én stílusom volt, nekem az nem tetszett.

Mi nem tartottunk ünnepeket. A szüleim nem voltak igazán vallásosak. Inkább a nők. A nagyböjtöt megtartották [A „nagyböjt” kifejezés szorosan a katolikus valláshoz kapcsolódik. Az interjúalany nyilvánvalóan a Jom Kipurkor szokásos egész napos böjtre gondol. – A szerk.].  Sőt, a kávéházat be is zárták böjtnapon, és mit tudom én, lehet, képesek voltak, és még templomba is elmentek. Azt tartották, mást nem. Még inkább a nők, mint a férfiak. Az anyám, mikor itt a Páva utcában volt egy templom, oda elvitt magával, egyszer-kétszer elvitt. Az anyám sem volt vallásos semennyire. Mondok egy érdekességet. Az első elemibe ide jártam, úgy hívták ezt a teret, hogy Mária Terézia tér [Ma Horváth Mihály tér – A szerk.], és ez volt a Mária Terézia téri elemi iskola. A tanító néni – sose felejtem el – megkérdezte, hogy „vallása?”. És mindenki mondta, hogy római katolikus. Mondtam, hogy római katolikus. És mondta, hogy nem, fiam, te zsidó vagy. Hm, csodálkoztam, mért vagyok más, mint a többi? Mindenki római katolikus. Ilyen vallásosak voltunk. Engem egyébként sem érdekeltek az ünnepek, nem vagyok egy olyan ünnepélyes típus, nem hiszek Istenben. Az ünnep csak azért volt jó annak idején, mert nem kellett dolgozni. Most az ünnepeken is dolgozni kell!

Politikai nézetük a szüleimnek az volt, hogy állandóan hozták a zsidótörvényeket [lásd: zsidótörvények Magyarországon], ez ellen. Apám szociáldemokrata volt annak idején. Nem lépett be a pártba, de a szociáldemokraták védték [a zsidókat], azok álltak ellen ezeknek a törvényeknek, amennyire lehetett.

Sose volt együtt a család. A szüleim mindig dolgoztak a kávéházban. Engem főleg a nagyanyám nevelt. Jobban is szerettem a nagyanyámat, mint a szüleimet. Jártam óvodába. Lakásban volt, maszek óvoda volt. Egy zsidó házaspáré volt, már nem emlékszem, hol volt, azt hiszem, Csillagéknak hívták őket. Nem sokáig jártam. Miért, nem tudom, biztos rosszalkodtam. Volt olyan gyerekpisztoly, amibe be lehet dugni egy botot, aminek a végében egy gumi tapadókorong van. Rálőttem az óvó bácsira meg az óvónő férjére. Jártam én államiba is, de onnan is kirúgtak.

Mindig a nagyanyámmal voltunk mi ketten. Nagyanyám volt, mikor kikísért a strandra. Mikor már nagyobbak voltunk, egyedül mentünk az Ervinnel, az unokaöcsémmel. A rómaifürdői strandra mindig bérletünk volt. Aztán már egyedül mentünk ki, mikor a nagyanyám idősödött.

Az első és második elemit tehát itt jártam a Baross utcában, de a szüleim nem nagyon örültek neki, mert a másodikos tanító néni nagyon zsidóellenes volt. Nagyon utálta a zsidókat. Kiszúrt velünk. Itt hallottam életemben először, hogy „büdös zsidó”. És nem tudtam hirtelen hova tenni. Akkor épphogy elmúltam hat éves, és addig valahogy ezt nem hallottam. És akkor elköltöztünk a Rózsa utcába. Aztán jártam a Szív utcai elemibe, ott még jobban utálták a zsidókat. Ott egy nagyon kegyetlen fasiszta nő volt a tanító néni. Az elsős elemista tanító nénivel nem volt baj, az egy nagyon szelíd nő volt. A másodikos díszmagyarban járt, tróger. Az osztályba akkor nagyon kevés zsidó járt, talán hárman voltunk zsidók, meg volt egy cigány fiú. És emiatt a szüleim úgy döntöttek, hogy a negyedik elemibe beírattak a fasori Zsidó Árvaházba. Az zsidó fiúárvaház volt, de az iskolába lányok is jártak [lásd: koedukáció]. Nemigen emlékszem én, csak azt tudom, hogy egymás között voltunk, nem volt semmi félelem. Vegyes osztály volt, lányok is jártak. Az volt életemben az első vegyes osztály. De nagy jelentősége egyébként nem volt. Nem is igen emlékszem a lányokra. De az olyan nyugis volt. Nem voltak ilyen zűrök és félelem meg ilyesmi.

Magában az árvaházban volt templom is, és oda is jártunk. De a szokásokra nem emlékszem. Kötelező volt a templomba elmenni. És akkor az volt benne a hunyó, hogy a lányok is ott voltak, és azokat nézegettük. A lányok a karzaton voltak, szét volt választva, hogy a férfiak lent, a nők fönn – nem tudom, most hogy van. Annak idején nekünk kötelező volt a hittan, már az első elemitől kezdve tanultunk hittant. Meg tulajdonképpen nekem a héber betűket is ismernem kéne, kisgyerekkoromban még meg is ismertem, most már fogalmam sincs róla.

Bár micvóm volt tizenhárom éves koromban, 1943-ban. Azt hiszem, közösen mehettünk az iskolából [a polgári iskolából] erre a bár micvóra, és így többen lehettünk. És nyilván valaki mondta, hogy kell mondani. Nem emlékszem. Nyilván valamit betanultunk. Nem emlékszem már, kik voltak ott a családból, a szüleim, gondolom. Arra kaptam egy biciklit. 1944-ben be kellett szolgáltatni, ki kellett vinni a Lóversenytérre [A Tattersalba – A szerk.], és beszolgáltatni. Be kellett szolgáltatni a rádiónkat is [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) Április 7-től korlátozták a zsidók utazását, nem használhattak személyautót, motorkerékpárt, nem utazhattak vasúton, taxin, hajón vagy társasgépkocsin (Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945, 221–222. oldal, 226. oldal). – A szerk.].

Az elemi után gimnáziumba akartam menni, de nem vettek fel, mert akkor ilyen numerus clausus volt, mit tudom én, egy-egy osztályba egy-két zsidót vettek fel. A zsidó gimnáziumot meg nem volt pénzünk megfizetni. Én először polgáriba jártam. Itt már nagyon sokan voltunk zsidók. A Rohla tanár úr, az osztályfőnökünk nagyon rendes volt, igazságos, tisztességes ember volt. Az osztálytársaim közül, akikre emlékszem, Szerencsés Imre is zsidó volt. Nándor Imre, azok nagyon gazdagok voltak, meglógtak Svájcba, az is zsidó volt. Gál István is zsidó volt. Sőt, azt hiszem, Spelczer Ottó is zsidó volt. Stein Ármin is zsidó volt. Weisz György is zsidó volt, az Egri Sanyi is zsidó volt, sokáig jóban voltunk. Károly Róbert is zsidó volt, azzal is jóban voltam. Stein György, Jónás György is zsidó volt, a Somló Tibor is. Krámer Tamás nagyon jó barátom volt, az kiment Izraelbe, az is zsidó volt. Sok zsidó gyerek volt az osztályban.

Emlékszem, hogy a polgáriban volt egy tornatanár, aki külön vette a zsidókat és a keresztényeket. A zsidókat kúszatta, futtatta, ugráltatta, addig a keresztény fiúk játszottak. Lehetett érezni a nyomást. Nem szerették a zsidókat. Például akkoriban a Rómaifürdőn nyaraltunk általában, és ott is az útra föl volt festve, hogy „Halál a zsidókra!”. Nagyon lélekemelő volt! Nem volt jó zsidónak lenni! Most se olyan jó, de akkor még rosszabb volt. A gyerekekkel kevésbé volt ez, mint a tanároknál. Azért volt focimeccs keresztény–zsidó, mert elég sokan voltunk egy focicsapathoz. Voltak barátaim persze, zsidók inkább. Gombfociztunk, följártunk egymás lakására, kijártunk a Ligetbe focizni. Társasjátékot játszottunk, ilyesmi. Elég sokan voltunk. Zsidók akkor keresztényekkel nem barátkoztak. Az osztálytársaim nem voltak kifejezetten antiszemiták, de volt olyan, hogy a fölsőbb osztályokból bejöttek, volt akkor március tizenötödikén Petőfi-jelvény – ezt a Petőfi-jelvényt a szociáldemokraták adták ki –, és akin ilyen jelvényt láttak, azt megverték, de engem nem vertek meg. Mert én azért már akkor ellenálltam. Engem akkor már nemigen lehetett megverni.

A zsidótörvényeknek [lásd: zsidótörvények Magyarországon] annyira volt visszhangja, hogy például egy csomó zsidó elment külföldre tanulni [lásd: egyetemi tanulmányok és a numerus clausus]. Akkor volt az, hogy elmentek külföldi egyetemekre. Mert itt nem vették őket fel. De az egy jóval idősebb korosztály, mint én. Előtte nagyon sok zsidó járt a Fasori Evangélikus Gimnáziumba, nyolcvan-kilencven százalék zsidó volt. A polgáriban már sárga csillaggal vettem át a bizonyítványomat – kitűnő bizonyítványt vettem át sárga csillaggal.

Cserkész is voltam, de mivel kicsik voltunk, farkaskölyöknek hívtak minket [Farkaskölyköknek a 8–12 éves korosztályhoz tartozó cserkészeket nevezték. – A szerk.]. A cserkészcsapatunk neve Ezüst Farkas volt, és a zászlónk és a nyakkendőnk ezüst és kék színű volt. Mert a zsidó zászló kék–fehér, tehát ebből kiindulva. Ebben a cserkészcsapatban mindenki zsidó volt. Arra már nem emlékszem, hogy súlyt fektettek volna a zsidó hagyományra, csak itt senki nem mondta nekem, hogy „te büdös zsidó”. És az már egy nagy szó volt. Mert a keresztény iskolában elhangzott ilyesmi. A Wesselényi utcai zsidó iskolában volt ez. Ott gyűltünk mindig össze. Jól éreztük magunkat, kirándulni jártunk hétvégén. Nekem ez újdonság volt, amikor első alkalommal kirándultunk valahol, mit tudom én, sváb-hegyi kirándulás volt, másnap nem tudtam fölkelni. És nem tudtam, mi bajom van. Kihívták az orvost, és kiderült, hogy izomlázam van. Nagyon stramm voltam!

Hogyan kerültem ebbe a cserkészcsapatba, arról gőzöm nincsen, gyerek voltam még, harmadikos elemista. Anyám intézett ilyen dolgokat. Anyámnak modern felfogása volt, volt valami elképzelése. Apám teljesen tök volt. Anyám akarta, hogy tanuljak, apám nem akarta, hogy tanuljak. Anyám erőszakolta, aztán én is már erőszakoltam, mert valahogy többre akartam vinni, mint a szüleim. Anyám nagyon aktív volt egyébként. Korcsolyázni elvitt. Uszodába vitt, hogy megtanuljak úszni. Nem akkor tanultam meg, hanem mikor a rómaifürdői nyaralás volt, önállóan addig kapálóztam, míg megtanultam úszni. Akkor még az sokkal inkább nyaralóhely volt, abban az időben. Olyan távoli dolognak tűnt, mert föl kellett ülni a HÉV-re, és rengeteget kellett gyalogolni, mire az ember leért a Duna-partra, bár lehet, hogy busz is volt.

Az anyám sokkal kulturáltabb volt, mint az apám. És ő szeretett színházba járni. Úgyhogy mikor már nagyobb fiú voltam, tizenkét-tizenhárom éves, nemegyszer elmentünk kettesben, mert apámmal nem lehetett, az Operettszínházba. Elegánsan kiöltöztetett, és mentünk. Arra emlékszem, hogy ilyen nagyoperetteket láttunk. Az öreg Latabár is szerepelt benne, meg a két fia, a Latyi meg a Hosszú Latabár [Latabárok – a színészdinasztia kilenc tagját tartja számon a magyar színháztörténet. A legemlékezetesebb színészi pályafutás id. Latabár Árpád (1878–1951) és fiai, ifj. Latabár Árpád (1903–1961) és Latabár Kálmán (1902–1970) nevéhez fűződik. – A szerk.]. Lényegében a színdarabban hárman játszottak, és azt nem felejtem el, hogy az öreg mondta, hogy „a fiaim”. És tényleg a fiai voltak! Például a Ligetbe elvitt anyám, apám nem jött sehova se. Az anyám meg a barátnői a Ligetbe jártak ki, a Weingruberhez. Ez nagyon híres kávéház volt. A tulaj persze zsidó volt. Amikor átmegyünk a hídon, azon a vashídon, ahol a Műjégpálya van, ez a főútvonal, balra akkor még egy kis domb volt, és ott állt egy nagyon nagy méretű kerti kávéház. Igaz, hogy volt annak épülete is, mert a konyha meg ilyesmi bent volt, de ez tulajdonképpen kimondottan a jó időre szóló kávéház volt. És a gyerekeknek külön volt egy játszótér. Onnan tudom, mert nagyon sokat homokoztunk, minden volt. Mikor beültek a „lányok”, a társaság, akkor a gyerekeket beküldték oda játszani.

Amikor az apámat elvitték munkaszolgálatra, akkor volt nekünk a kávéházunk. Amikor apámat elvitték, én már polgáriba jártam, az olyan 1942 körül lehetett. Akkor én tizenkét éves voltam. Nekem kellett nyitni az üzletet, mert anyám dolgozott éjjel tizenkettőig, kettőig, ameddig nyitva volt a bolt. És nekem olyan öt-fél hat körül nyitni kellett. Ami abból állt, hogy kinyitottam, akkor még a jégszekrényeken lakat volt, azt is kinyitottam. Volt ott egy kassza, egy pult, és amit a pincér elvitt, azt reggel be kellett írni egy könyvbe, hogy el lehessen számolni. Nekem kellett figyelni, hogy a pincér ne verjen át, hogy amit kivitt, az be legyen ikszelve, tehát vezettünk egy ilyen könyvet is. Aztán kiraktam a vajakat, azok akkor ilyen kis üvegtálkákon voltak csinosan vágva, meg a kávéhoz cukrot, ami ki volt porciózva, és akkor nekem azt figyelnem kellett, behúzmi a standívre, hogy ennyi kenyeret meg ennyi vajat vitt ki a pincér. Meg a kenyeret én vágtam föl. A pék hozta kora hajnalban a friss kenyeret, és akkor azt föl kellett vágni, és utána beírni a könyvbe, hogy ennyi kenyeret, ennyi tejet. Engem váltott aztán hét-fél nyolc felé a nagyapám, aki ott egyébként ruhatáros volt. Akkor én nagyon öregnek tartottam, de jóval fiatalabb volt, mint most én. És amikor ő váltott, akkor én kiülhettem a kasszából, és még valamit tanultam, és aztán mentem iskolába.

Az apám több helyen is volt munkaszolgálatos. Valahol Dél-Magyarországon voltak, nem emlékszem pontosan a helységre, pedig tudtam. Az apám annyit mesélt a munkaszolgálatról, hogy ott vízbe fektették őket, és tüdőbajt kapott, a miatt aztán megoperálták, és a fél tüdejét leengedték. Szóval nagyon rossz körülmények között voltak. Tulajdonképpen abba is halt bele.

Az összeköltözéskor [Amikor tehát a zsidókat csillagos házakba költöztették. – A szerk.] a nagynénémet, az Ander Erzsébetet – a Népszínház utca 33-ban volt egy zsidó ház –, oda költöztették. Az anyai nagyapámat, nagyanyámat, mindenkit. A nagynénémet egyszer elkapták, és vitték volna talán valamelyik téglagyárba, de meglógott. Ettől kezdve valahol Angyalföldön bujkált keresztényeknél, talán az ONCSA-telepen. Fizetett, és valami pincében. A nagyanyám, nagyapám meg Ervin vagy harmincöten voltak egy lakásban, és az a szerencsétlen unokaöcsém fejtífuszt kapott. Kitették a cédulát, hogy fertőző beteg van a lakásban, és így az egész társaság, mind a harmincöten megmenekültek. Nem vitték be őket a gettóba! A többieket elvitték a házból a gettóba. Őket nem. A nyilasok nem mertek oda bemenni. A nagyapám ott halt meg, öreg is volt, meg ő nagyon a szívére vette ezt az egész zsidó dolgot. Ő abba halt bele.

Budapesten vészeltük át a háborút. Nem csillagos házban, hanem Gestapo-házban. Az úgy volt, hogy először összeköltöztettek minket. A Rózsa utcában laktunk, és az nem lett zsidó ház [azaz csillagos ház – A szerk.], és beköltöztettek a Király utca 102-be, mert az zsidó ház volt. Az valamikor 1944 nyarán volt. Az összes bútorunkat ott kellett hagyni a Rózsa utcában, mert ezeknek a zsidóknak a lakása, akik ott laktak, be voltak rendezve. Bútort nem lehetett vinni, csak valami ruhaneműt meg konyhaeszközfélét, valami apróságot. Aztán egyik nap szólt a házmester, hogy beszólt a rendőr, hogy a fiúk menjenek le, bújjanak el, mert holnap mindenkit elvisznek. És én tudtam azt, hogy ezek a nagynénémék, akik aztán Amerikába mentek, a Teréz körút 6-ban vannak, a Gestapo-házban. A Teréz körút 6-ban volt a Sugár és Barna férfidivatüzlet, az Budapest egyik legnagyobb férfidivatüzlete volt. A Sugár József az apám mostohabátyja [féltestvére] volt, a Barnáné meg az apám mostohanővére [szintén féltestvér].

Amikor a németek bejöttek [lásd: Budapest német megszállása], a Gestapo beszállásolta magát a Royal Szállóba, a Sugár és Barna pedig közel volt a Royal Szállóhoz. Itt minden volt, ruha, ing, fehérnemű, minden. A Janka, aki a Barnának valami unokatestvére volt, szóval a Janka fehérnemű-varrónő volt, úgyhogy ott volt egy férfi szabászda és fehérnemű-varroda is. Ott mindent lehetett kapni. És ezt kinézték maguknak a németek, és lefoglalták az üzletet, mert nekik kellett egy szabászat meg egyebek. A Sugár [József] is meg a Barna is megléptek, mert ők időben megkapták a fülest, hogy el kell menni. Hogy a Barna hova ment, azt nem tudom. A Sugár [József] fönn volt a Sváb-hegyen a szanatóriumban – akkor még Sváb-hegynek hívták, most Szabadság-hegy. Barna eltűnt, Barnáné nem tudom, hová ment. Sugár itt maradt, de aztán nemsokára meg is halt. Megérte a felszabadulást, mert a háború után Pista unokaöcsémmel meg is látogattuk a lakásán. Már akkor nyolcvan fele járt, csak egyszer láttam. A gazdag zsidók mind megléptek, elmentek külföldre, megfizették [Volt néhány gazdag zsidó család, amely lefizette az SS-t és a magyar hatóságokat, és amelyeket ennek fejében engedtek távozni Magyarországról. A leglátványosabb ügy a Chorin, Kornfeld és Weiss család volt, amely átengedte az SS-nek a Weiss Manfréd Műveket, Magyarország legnagyobb nehézipari gyárát, cserébe azért, hogy a család sértetlenül külföldre távozhasson. – A szerk.].

Szóval a nagybátyám [Sugár Jenő, Surányi György interjúalany apjának testvére] ott dolgozott az üzletben, ő adta át az üzletet a Gestapónak, és mivel ő ismerte az üzletet, őt ott tartották ilyen üzletvezető-félének. És akkor ők a Síp utcából átköltöztek ide, a Teréz körút 6-ba. De nem csak a Jenőék voltak, hanem itt összegyűjtöttek egy csomó zsidót arra, hogy a Gestapónak dolgozzon, hogy az ilyen összerabolt kincseket meg holmikat szállítsák… Tehát reggel teherautó jött értük, kivitték őket pályaudvarra, hajókikötőbe, hajóállomásra, és ott rakodtak. Mindenki tudta róluk, hogy zsidók. (Előfordult olyan amikor már ott laktunk mi is, hogy bejött a Gestapo őrmestere, és meglátta, hogy abban a kis lakásban, ahol a Jenőék laktak, voltunk vagy tízen, és három-négy gyerek, és azt mondja, „Was ist hier? Kindergarten?”.) Nem hordták a csillagot. Nem kellett csillagot hordani. A Gestapo tudta, hogy zsidók, mert a Gestapo egy őrmestere volt a ház parancsnoka. Mellette volt egy nagyon rafinált zsidó mint alparancsnok, az volt a közvetítő.

Tehát én tudtam, hogy ők ott vannak, és anyámnak azt mondtam, hogy „Gyere! A Király utcától pont odamegy a hátsó utca – akkor Hegedüs Sándor, ma Szófia utca – a Teréz körútra. Azon odamegyünk”. Leszedtem a sárga csillagot, anyám bőröndöt akart vinni, mondtam, „nem!”. Mert akkor már kijárási tilalom volt délután [Kijárási tilalmat a sárga csillagos házak kialakítása után vezettek be: 1944. június végétől ezeket a házakat csak meghatározott időpontok között volt szabad elhagyni. – A szerk.]. Átmentünk oda, bekopogtunk. Ez már a nyilas időkben volt. Pénzért be lehetett jönni. Azt hiszem, valami huszonötezer pengőt fizettünk, ami fantasztikus pénz volt, azért egy nyaralót lehetett kapni. A pénzt a vezetőségnek, a Gestapónak meg annak a zsidónak fizettük, nem tudom, hogy aztán ők egymással hogy számoltak el. Úgy tudtunk bejutni, hogy a házmester a régi volt, és amikor kopogtattunk a kapun, igaz, hogy volt egy német őr is, de a házmester beengedett minket. Ismert minket, ismerte anyámat, apámat is, mindenkit ismert. Ahogy oda költöztünk, harmadnap nyilas razzia volt, beengedték a nyilasokat, és aki nem tudta igazolni, hogy oda tartozik, tehát hogy Gestapo-állományban van vagy valami, azt elvitték a nyilasok. Este volt a razzia, és akkor a házmester vezette a nyilasokat, és mondta, hogy ez konyhaajtó, és ment tovább, mi meg ott remegve elbújtunk ágy alá meg minden. Többször nem volt razzia.

Aztán az már néhány héttel később volt, hogy apám egy keretlegénnyel látogatóba jött, és aztán a keretlegényt elküldték, apám meg ott maradt. Szintén fizetség ellenében. Ő aztán már végig itt maradt, járt hajót rakodni, és velünk együtt szabadult föl. Az unokaöcsém, az Ervin apja, Klein Menyhért is munkaszolgálatos volt. Meglátogatta a szüleimet, mondták a szüleim, hogy maradjon ott. Fizessen X forintot. Nem, nem, nem akarja a keretlegény – mert az kísérte. Mondták, a keretlegényt elküldik. De nem, meg majd Isten megsegíti. Körülbelül odáig segítette, ameddig Radnótit. Őt is ott lőtték agyon [Radnóti Miklóst 1944. november 9-én, Abda község mellett lőtték agyon. – A szerk.].

Mikor már a németek nyaka körül szorult a hurok, akkor a német vezetőség, a gestapósok meglógtak. Akkor egy csomóan nem akartak velük menni, volt egy ilyen házőrség, azok ott maradtak, és vigyáztak ránk. Pénzért ott maradtak, kapták tőlünk a zsoldot, a vezetőségtől, és vigyáztak ránk, vigyáztak a házra, védték a nyilasok ellen. Velünk, gyerekekkel egyszer meg halottakat temettettek el. Zsidó halottak voltak, mert bebombáztak a házba, és egy csomóan meghaltak, azokat mi szállítottuk le a Liszt Ferenc térre. Az egyik bombatámadásnál becsapódott a házba egy bomba, az egy öt-hat emeletes ház volt, és a fölső emeletek néhány lakásába becsapott, és ott sajnos egy csomó ember meghalt. Mit tudom, harmincan, és azoknak a hulláját szállítottuk el koporsóban a Liszt Ferenc térre, mert akkor már nem működött temető meg ez, meg az. Leszállítottuk. Hogy aztán ott elásták vagy mi, nem tudom. De, fiúk, fogjátok és vigyétek.

Szóval a gestapósok elpárologtak, és egy harcoló német alakulat jött a helyükbe, akik nem is tudták, hogy zsidók vannak a pincében. Ezek csak úgy jöttek, megszállták a házat, az emeleteket, és géppuskaállásokat csináltak. Nem tudom, miért, kiválasztották ezt a házat védelemre – ez egy nagy sarokház volt egyébként. Voltak egyenruhában légós magyarok, és azok szóltak, hogy vigyázzunk, ezt a házat védelemre rendezték be, menjünk le a pincébe, és ott bújjunk el. A pincében is voltak harcok. Ott harcoltak a németek az oroszokkal, még egy kézigránátot is odadobtak hozzánk, csak az a baromi szerencsénk volt, hogy nem ment be a helyiségbe, a helyiség előtt robbant föl. Egy napig süket is voltam, akkora dörrenés volt. De megúsztuk. És egyszerre csak lejött a pincébe egy légós egyenruhába öltözött ember, és azt mondta, hogy az utcai szárnyról mindenki menjen az udvari szárnyba, mert az oroszok föl fogják a kaput robbantani. És úgy is történt, fölrobbantották a kaput, tehát az a pinceszakasz beomlott. Állati szerencsénk volt, hogy valaki előre figyelmeztetett minket. Aztán az oroszok elfoglalták a házat. Másnap az oroszok mondták, hogy a férfiak egy kis munkára menjenek. A férfiak elmentek egy kis munkára, és három nap múlva jöttek vissza gyalog Gödöllőről, ahol egy orosz zsidó szólt nekik, hogy tűnjenek el, mert elviszik őket hadifogságba, Oroszországba [a Szovjetunióba, lásd: málenkij robot].

A háború után ide, a Baross utcába jöttünk vissza, ahányan voltunk. Az anyai nagyanyám, mert a nagyapám meghalt, a nagynéném [Klein Menyhértné], mert a nagybátyám meghalt, apám, az anyám meg én meg az unokaöcsém, az Ervin. Hatan laktunk egy szobában. Ebben a szobában [azaz: a lakás egy másik szobájában] egy másik család lakott, a másik szobában [azaz: a lakás harmadik szobájában] meg valami kibombázottak, a harmadik szobában [vagyis a cselédszobában] meg két férfi, albérlők. A mi bútorunk, mivel az összeköltözéskor nem vihettünk magunkkal bútort, minden a Rózsa utcában maradt. És oda beköltöztettek kibombázottakat, betelepítették a lakásba, ott volt a bútorunk. És a háború után onnan, a Rózsa utcai lakásból ide szállítottuk. Aztán egy szobát valahogy sikerült visszaszereznünk.  Aztán a cselédszobát is visszaszereztük. De nem sikerült visszaszerzni az egész lakást, konyhánk nem volt, a konyha itt volt kiépítve az előszobában. A fürdőszobában még egy mosdó sem volt, csak egy kád, ott a kádban volt a fürdés, mosogatás, mosdás. Társbérlet lett a lakásunkból. A harmadik szobában lakó társbérlő egyszer kirabolta a lakást. Ez egy nagyon szemét férfi meg nő volt. Egyszer, amikor hazajöttem, ki volt minden borulva, és kirabolták a lakást. Szóval nem bútort, hanem amit találtak, ilyen értékes dolgokat vittek el. Tudtuk, hogy az volt, de a rendőrségnek nem is szóltunk. Nem lehetett rábizonyítani. Amellett, hogy belépett rögtön a pártba, nagy kommunista volt. És nem is lehetett ellene csinálni semmit. Egy kávéház-tulajdonos egy kommunistával szemben?!

És akkor megnyitottuk ezt az egy kávéházat a Baross utcában a háború után, közvetlenül. Emlékszem, villamossal mentem, nem tudom, hova, nagy kosárral, valami pékségbe, és abban a kosárban hoztam ide a péksüteményt valahonnan. Emlékszem, a hatos villamossal mentem, lógnom kellett a kosár miatt – még nem volt zárt kocsi, és a peronon lógott mindenki. Nem tudom, honnan szerezték az árut a szüleim meg a nagynéném, de sikerült összekaparni. Arannyal kellett fizetni, meg voltak ilyen dolgok. Amíg be nem jött a forint [lásd: a forint bevezetése], addig elég zűrös volt. Mikor bejött a forint, akkor már úgy nyugalmasabb lett. Aztán tönkre is ment a kávéház. Az apámék a háború után még visszavették a Lovrana kávéházat, átmentek oda, de tönkrementek. A nagynéném meg itt volt ebben a kávéházban, a Baross utcában 1949-ig, és akkor államosították [lásd: a kiskereskedelem államosítása]. A szüleim már előbb elmentek máshová. A nagynéném úgy élte meg, hogy elment dolgozni egy kocsmába adminisztrátornak. Az anyám a Művelődésügyi Minisztériumban lett segédhivatal-vezető [A segédhivatalok egy-egy hivatalon belül működő azon osztályok voltak, amelyek az iratok érkeztetésével (iktatásával, lajstromozásával), kiadásával és irattározásával foglalkoztak, ennek megfelelően iktatók, kiadók, irattárak, jegyzői vagy lajstromirodák stb. voltak. Az itt alkalmazott tisztviselőket segédhivatali tisztviselőknek nevezték. – A szerk.]. Meg volt gondnoknő is apámmal együtt egy üdülőben, de akkor már nyugdíjasok voltak. 

A háború után én gyerek voltam, azzal foglalkoztam, hogy akkor mentem gimnáziumba. Az úgynevezett felszabadulás [lásd: Budapest felszabadítása] után különbözeti vizsgát tettem, és úgy mentem gimnáziumba. A Zrinyi Miklós Főgimnáziumba jártam, a Tavaszmező utca és Szűz utca sarkán volt, úgyhogy nem kellett messze mennem. Mivel polgáriba jártam, a háború után különbözeti vizsgát kellett tennem. Egy magántanárnál tanultam. Le kellett tennem négy év latint, történelemből, művészettörténetből, matematikából, egy csomó tárgyból különbözetit kellett tennem, és úgy mehettem gimnáziumba. Az úgy volt, hogy négy hónap alatt, minden hónapban egy év latint tanultunk, és az ötödik hónapban művészettörténetet, matematikát.

A gimnáziumban is főleg zsidó barátaim voltak. És össze-vissza jártam azokkal, akikkel együtt jártam polgáriba, azokkal a zsidó fiúkkal barátkoztam. Az egy tovább tartó barátság volt, a háború után is azokkal barátkoztam. A gimnáziumban nem beszéltünk arról, hogy mi történt a háborúban. Mindenki hallgatott. Az az igazság, hogy egy kicsit agyon is volt hallgatva. A gimnáziumban már nem volt olyan sok zsidó fiú, mint a polgáriban. Talán öten-hatan voltunk. Volt például a Baumgarten Robi, az Budaira magyarosított. Itt lakott a következő házban. Nagyon gazdagok voltak. Azzal jóban voltam, nem azért, mert gazdagok voltak, mindig az van, hogy valaki velem jóban akar lenni valami miatt. És aztán a gimnáziumban két zsidó fiúval, akikkel aztán érettségi után elmentünk együtt evezős túrára, fölmentünk egészen Szobig, és véletlenül átevezetünk szlovák részre. Fogalmunk nem volt, hogy már Szlovákiában vagyunk. Baromi nagy integetés volt a partról és ordibálás, akkor jöttünk rá, hogy valami nem stimmel. Akkor elmentünk Szobra, a határőrök kérdezték, hogy meg vagyunk zavarodva. És kaptunk egy órát, hogy ott, Szobon körülnézhessünk, és aztán jöttünk vissza. Fogalmunk nem volt nekünk akkor 1949-ben, hogy micsoda tilosban járunk!

A zsidók fiúkkal, például az Egri Sanyival meg a többi zsidó fiúval, akikkel még a polgáriban összejöttünk, a háború után újra összejöttünk, és egy úgynevezett galerink volt [A „galeri” a hatvanas évek szerveződése volt, a negyvenes évek végén-ötvenes évek elején inkább „bandáknak” nevezték a fiatalok utcai társaságát. – A szerk.]. Mi úgy hívtuk, hogy galeri. Elég hülyék voltunk tulajdonképpen, az utcán ordítoztunk. Ezekkel úgy összejöttem, meg jampecok voltunk. Kiöltözködtünk, mindenféle szart magunkra vettünk. Az Egri Sanyinak nagy haja volt akkor, ilyen két hullámmal, és akkor a jampecok válltöméses zakót hordtak meg csövesnadrágot [Noha a tipikusan városi „jampec” figurája az 1930-as évek terméke, igazi ellenségképpé az 1950-es évek első felében vált a „Nyugat-majmoló” jampec („jampi”). Elsősorban a külsejük jellemezte őket: hajukat („séró”) hátradobva viselték, fekete vagy színes inget, rikító, nagymintás nyakkendőt, csapott, lötyögő vállú (kockás) zakót („jakó”), csőnadrágot, csíkos zoknit, vastag-, ún. szivacstalpú (színes) cipőt viseltek, a lányok szűk szoknyát és „zsákkabátot” (ne feledjük: azokban az években, amikor a svájci sapka – nőknek a fejkendő – és a lódenkabát volt az egyenviselet a nagyvárosi utcán). A szórakozóhelyeken „ugrálva táncoltak” („csurgliztak”), és nem a tánciskolákban is kultivált táncokat járták (népi tánc, keringő, tangó, slow-fox, de legfeljebb fox-trott), hanem például boogie-woogie-t, szambát, rumbát, szwinget.  A korabeli propagandában a jampecség egyenlő volt az erkölcsi romlottsággal. – A szerk.].

Először velük mentem a cionistákhoz. Volt egy Léderer Robi nevezetű haver, aki deportálva volt. Ő deportálásból jött haza, és vasmunkás volt. A Léderer Robival mentünk a cionista mozgalomba, aztán én ott ragadtam, ő talán nem. Később valami argentin nagykövet lett. Véletlen tudom, mert a társaságunkban lányok voltak, és az egyik lány az még idősebb koromban is megismert mindig, holott nem velem járt. Emlékszem, lehettem olyan negyvennégy éves, és a Vörösmarty téren a Luxus Áruházban egyszer csak rám szólt, hogy „Gyuri!”. És ő mondta, hogy te tudod, hogy a Robi argentin nagykövet.

Cionista voltam 1946-47-48-ban. Ez egy radikális cionista szervezet volt. Betár [lásd: Betár Magyarországon], azt hiszem, úgy hívták őket. Ők úgy gondolták, hogy fegyvert fogni, és nem kímélni. Hát ez egy ilyen szervezet volt, már nem nagyon emlékszem. Olyan harcias dolgok voltak, mit tudom én, bokszmeccs meg felkészülés a harcra. És szemináriumok is voltak, ahol magyarázták, hogy fel kell építeni azt az országot – akkor még nem volt önálló Izrael –, hogy fegyverrel kell elfoglalni, kiűzni az arabokat. Jártam ülésekre, részt vettem mindenben. Cionista táborban is voltam a Balatonon. Hatalmas nagy tábor volt. Sátrakban laktunk, sok lány is volt. Nem nagyon emlékszem, mi volt, pedig kétszer is voltam. Egyszer a Hanhacoknál [lásd: Hanoár Hacioni Magyarországon] voltam, és egyszer meg a Betárokkal voltam. A Betároknál komoly oktatás volt. Elmesélték, hogy kell harcolni az arabok ellen meg az angolok ellen. Mert a Betárok ilyenek voltak. Ők csináltak terrorcselekményeket az angolok ellen. A Hanhac békésebb volt. Mint később kiderült, Erika, az első feleségem is Hanhac volt.

Akkor olyasmiket hallottam Palesztináról, hogy nagy harcok vannak ott, hogy az arabok megállítják meg lelövik a hajókat. Az angolok is megállították, és nem tudom, Ciprusra vitték őket. Hogy oda éjjel be kell lopódzkodni, már a nagybátyám is azt mondta, ők is, azt hiszem, csónakokkal, vízen keresztül szálltak ki. Bár az 1939-ben volt. Szóval voltak ilyen cirkuszok, ezt hallottam [Nem az arabok, hanem az angolok miatt nem lehetett legálisan letelepedni Palesztinában. Palesztina ugyanis brit mandátum volt, és az angolok éves bevándorlási kvótát állapítottak meg, amitől még a háború alatt sem voltak hajlandók eltérni. Ezért megpróbáltak minden bevándorlókat szállító hajót elfogni, és az utasokat Ciprusra internálták, ahonnan minden évben csak bizonyos számú embert engedtek legálisan bevándorolni Palesztinába. – A szerk.]. Ki akartam menni, csak aztán nem mentem ki a szüleim miatt, nem akartam itt hagyni őket. Akkor hagytam abba [a cionista szervezetbe járást], mikor betiltották [A Magyar Cionista Szövetség 1949-ben a hatalom nyomására feloszlatta önmagát. – A szerk.].

Sok hülyeséget csináltunk. Amikor éhesek voltunk, szórakozásból jártunk a MIKÉFE-be. A Mexikói úton volt az épületük, zsidó iparos fiatalok jártak oda, én nem voltam iparos, de a Léderer, ugye, vasmunkás volt, az Egri Sanyi fogász volt. Oda jártunk, ott kaptunk kaját. Például ott ismertem meg ezt a Kabost [Kabos László (1923–2004): népszerű komikus színész, a magyar kabaré jellegzetes alakja volt. – A szerk.]. Ott láttam életemben először, és ott mesélte az élete történetét.

A kommunista ideológia a gimnáziumban akkor még nem volt, de már az utolsó évben – mert 1949-ben érettségiztünk, mert egy évet vesztettem –, már a tanév közepén jöttek, és kérdezték, milyen származású vagy. És én majdnem megvertem az illetőt, mert azt hittem, hogy zsidózni akar. Akkor derült ki, hogy munkás meg ilyesmi. És amikor rájöttem, hogy miről van szó, rögtön mondtam, hogy munkásszármazású vagyok. Minden papíromba azt írtam. Ezért vettek föl az egyetemre. Ezért vettek föl a kollégiumba. Azért lettem kollégista, mert a szüleim vidéken voltak üdülőgondnokok, és a Baross utcai lakásban nem fűtöttem az én szobámban, mert nem volt pénzem. Télen még a hajolaj is megfagyott a szobámban. Mindenhol azt hazudtam, hogy munkásszármazású vagyok [A származás szerinti diszkriminációt a felsőoktatásban az MSZMP KB Politikai Bizottságának egy 1963. április 2-án kelt határozata szüntette meg. Egyébként – ha hivatalosan nem is – de informálisan működött származás szerinti kategorizáció a középiskolák esetében is. Sok más között az „egyéb” származás is (ide sorolták többek között a kereskedő szülők gyermekeit vagy például a háború előtt magántisztviselő szülők gyermekeit is) továbbtanulást vagy a kívánt irányban/intézményben továbbtanulást nehezítő vagy megakadályozó tényező volt. – A szerk.]. És valahogy nem jöttek rá, hogy nem. Mert akkor is már elég kemény voltam, és odaütöttem, ha kellett. Akkor szerveződött, azt hiszem, a KISZ [A KISZ 1957-ben alakult. Surányi György föltehetően a MINSZ-re, a Magyar Ifjúsági Népi Szövetségre gondol, amely 1948–1950 között működött. – A szerk.], az egyik osztálytársam jött oda kérdezősködni.

Sose voltam kommunista. Sose voltam párttag. De baloldali érzelmű vagyok. Az volt a véleményem, hogy ez a rendszer, ami van, ennek semmi köze nem volt ahhoz a rendszerhez, amit úgy könyvekben elgondoltak. Semmiben nem vettem részt. Nagyon lelkes ifjú voltam a felszabadulás után, és azt hittem, hogy a kommunizmus meg minden – azaz akkor még szocializmus – állati jó dolog, és mint ilyen fiatal kommunista vagy szociáldemokrata nagy lelkesen részt vettem az ifjú mozgalomban. Én is tagja voltam egy szervezetnek, nem emlékszem, mi volt a neve, SZIT talán [Szakszervezeti Ifjúmunkás- és Tanoncmozgalom (1945–1950) – 1945 elején kezdte szervezni a Szakszervezeti Tanács Ifjúsági Titkársága. Célja a baloldali befolyás erősítése, az ifjúmunkások egységes szervezetbe tömörítése és a munkásegység hangsúlyozása volt. Taglétszáma 1949-ben meghaladta a 180 ezer főt. – A szerk.]. Valami szocialista dolog volt. Akkor olyan tizenhat-tizenhét éves lehettem. Ez a szervezet a Dohány utcában volt, talán még most is van ott egy pártház a Dohány utca elején. Van a Híradó mozi, és utána három-négy házzal, talán még most is pártház, oda jártam. Ott volt ilyen ifjúsági mozgalom, ott pingpongoztunk, dumáltunk, voltak szemináriumok. Egyszer valaki följött a terembe, ahol épp voltunk, hogy lent van párttaggyűlés, és minket, ifjakat is meghívtak a párttaggyűlésre. Elmentünk, leültem valahova, szerencsére hátul ültem, mert nagy tömeg volt. Egyszer csak valaki elkezdi, valamit dumál, és mondja, hogy „Rákosi elvtárs, ez …”, és akkor látom, mindenki fölugrik, hogy „Éljen Rákosi! Éljen a Párt!” [Rákosi Mátyás 1945–1948 között a Magyar Kommunista Párt vezetője volt, majd 1948-ban az MKP bekebelezte az MSZDP-t, és a két párt egyesüléséből alakult Magyar Dolgozók Pártjának lett a főtitkára. Lásd még: Rákosi-korszak. – A szerk.]. És nem tudtam hirtelen, hogy mi van. Fölálltam, és láttam, hogy ott őrjöngenek. Visszaültem, meghallgattam, és többet az életben nem mentem.

Ez az ügy részemről be volt fejezve, mikor megláttam ezt az ugrándozást, ezt az őrjöngést. Lehet, hogy oda se figyeltem, miről beszélnek a szemináriumokon, mondom, egész addig, míg az a bizonyos pártgyűlés nem volt, addig én jól éreztem magam. Csak aztán megijedtem. Mert ez már nem az én formám, itten tapsikálni meg hülyülni. Érdekes, gyerekfejjel is már utáltam az ilyesmit. Megriadtam egyszerűen, hogy ezek miért őrjöngenek. Nem tudtam ezt átérezni, soha nem tudtam átérezni.

1949-től 1953-ig jártam egyetemre. Műszaki egyetemre mentem, mert többre akartam vinni, mint a szüleim. Az egyetemen egy legjobb barátom volt és van 1949-től kezdve – együtt  kezdtünk járni az egyetemre –, az keresztény viszont. Ő vitt el először tornázni. Aztán én tornáztam, ez töltötte ki az életem. Már 1947-ben is tornáztam, de komolyabban 1949-ben, mikor együtt jártunk egyetemre a legjobb barátommal, elvitt az ő bandájába, és akkor kezdtem komolyabban. Ez volt a szórakozásom, meg azért mellette egyetemre is jártam, el is végeztem az egyetemet. Lányokkal is tornáztunk, jártunk is együtt lányokkal. Ezzel töltöttem az időmet, templom helyett, meg mit tudom én, minden helyett. Tornáztunk, végigpróbáltunk a fiúkkal egy csomó gyakorlatot, benn, a tornateremben. 1969-ig, harminckilenc éves koromig csináltam ezt. Egyébként nagyon sokat eveztem. Túrákat tettünk szintén ezzel a barátommal. Meg súlyt emeltem, meg birkóztam, meg amit akar. A súlyemelést meg a birkózást még gimnazista koromban, mert volt a közelben a Vasas székház, és a pincéjében volt egy birkózó és súlyemelő terem. Iskola után oda beengedett a portás.

Volt az egyetemen honvédelmi oktatás, és nyáron behívtak minket kiképzésre. Úgy lehetett lógni belőle, hogy volt honvéd bajnokság vagy hogy hívták, és én mindig jelentkeztem valamire. Amikor nem jött össze egy tornászcsapat, akkor elmentem súlyemelni. És súlyemelésből harmadik lettem az én kategóriámban. Az egyetemen a másod- és harmadév után meg negyedév után katonák voltunk. Második és harmadik év után egy hónapot, negyedév után három hónapot tiszti iskolába mentünk. Mindenki tiszt lett, kivéve én meg még egy fiú. Mert én kiváló katona voltam! Borzasztóan utáltam! Még az első hónapi kiképzésnél volt egy nagyon rohadt, primitív alhadnagy, az volt a századparancsnok, és baromi dolgokat csináltak! Például ötméteres palánk tetejéről szuronyos puskával leugrani. Mondanom se kell, én, a sportember nem ugrottam le onnan. Hanem leereszkedtem. Volt az évfolyamban három-négy, akiknek a lába is eltörött. Volt egy, aki már sánta maradt akkor. Éjjel riadó, és reggel tízig menetelés szuronyos puskával. És akkor ez az alhadnagy nagy ember volt, mi akkor még senkik voltunk, bakák. Egyszer csak úgy fölágaskodott a lovával, mint aki rám akar ugrani. Én abban a pillanatban lekaptam a szuronyos puskát, és felfelé tartottam. De nem ugrott rám, szerencséjére. Ilyet nem lehetett velem csinálni, én ezt nem bírtam! És féltem, hogy valami nagy bajt csinálok.

Az első feleségemmel az egyetemen ismerkedtünk meg, egy tankörbe kerültünk. A barátom, a Mráz Árpád volt a tanköri titkár, akivel együtt tornáztunk, és aki mindmáig a barátom. Az első feleségem szintén 1930-ban született, Budapesten. Wagner Erikának hívják. Az ő szülei, mikor összeházasodtunk, már nyugdíjasok voltak. A nővére meg annak a férje orvos volt. Az a család, az Erika szülei nagyon vallásosak voltak. Ő is cionista volt, a Hanhacokhoz járt, a mozgalommal együtt kiment. Ő sokkal bátrabb volt, mint én. Ő a cionista mozgalommal még Belgiumban is kinn volt, talán két évig, és onnan jött vissza, 1947-ben vagy mikor ment ki. Belgiumban megálltak, és egy évig ott voltak. Akkor az arabok meg az angolok miatt nem tudták őket kivinni. Azért jött haza, mert anyja-apja beteg lett, minden, ideges volt, és hazajött. Aztán már nem ment. Akkor volt az, hogy nem engedték be a zsidókat, és hajókat süllyesztettek el, volt ilyen cirkusz 1946 körül, és akkor visszajött. Úgyhogy ő perfektül beszélt németül, franciául – én meg se tudok mukkanni idegen nyelven –, állati nyelvérzéke volt, nagyon okos. Erika egy hónappal később került az egyetemre, mint én. Utólag nyomták be, nem volt jó káder, úgy nyomták be, hogy a nagynénje a Budapesti Pártbizottságon volt. De egy évvel később végzett, mert 1953. február huszonharmadikán elvitte az ÁVO.

Az úgy volt, hogy negyedévesek voltunk  –  akkor még négy év volt az egyetem –, és vizsgaszünet volt, és aztán a szülei mesélték, hogy este tizenegykor csengettek az ajtón, és betódult három férfi és egy nő. Felforgatták a lakást, és Erikát elvitték.  Aztán se kép, se hang. A rokonukat, aki a Budapesti Pártbizottságon volt osztályvezető, kérték meg, hogy nézzen utána, mi van. Fogalma nem volt róla. Akkor télen döglött meg Sztálin [Sztálin 1953. március 5-én halt meg. – A szerk.], és egy kicsit föloldódott a dolog, és egyszer csak augusztus környékén megjelent Erika. Úgy engedték el, hogy bűnös, csak nem tudták rábizonyítani. Nemigen tudtak vele mit kezdeni. Nem volt olyan, amire ő ne emlékezett volna, hogy mit mond. Mikor találkoztunk utána, fekete volt a szemfehérje az állandó szembevilágítástól. Úgy került be, mint mesélte, hogy volt egy Tank nevezetű csaj. Én is ismertem a cionisták köréből. Ez a nő beköpte őt, mert neveket kértek tőle a mozgalomból, és az Erika nevét adta meg. Merthogy az Erika milyen szemét, hogy cionista létére keresztény fiúval jár – ez a fiú én voltam! Mesélt a börtönről sokat. A börtönőrökről. Éjjel kettőkor, háromkor fölkeltették, kihallgatták, szemébe világítottak, és állandóan beszéltették. A cionista mozgalomról kérdezték, hogy pontosan mit, azt nem tudom. De elég okos volt, és mindig tudta, hogy mit mondott. Nem lehetett megzavarni. Mindig ugyanarról kell beszélni. Egyszer bevitték a főparancsnokhoz, az ezredeshez. És az meg összetévesztette valamilyen nővel, és egész mást kérdezett. Úgy jutott ki, hogy meghalt a Szarzsák [Sztálin – A szerk.], és akkor úgy enyhült a dolog. És nem tudtak semmit rábizonyítani. Azt mondták neki, hogy ezt a hat hónapot megérdemelte. Mivel nincs semmi bizonyíték, elengedik. Elengedték. Egyszer csak otthon volt.

Most egy kicsit előreszaladok, mert ezzel kapcsolatban történt később két érdekes dolog is. Az Uvatervnél dolgoztam, és volt egy közvetlen kollégám, aki egy évvel volt idősebb nálam, előbb végzett, mint én, így az egyetemről nem ismertem. Szintén zsidó volt. Ő részt vett egy összeesküvésben – gépelt szövegeket terjesztettek Rákosi ellen. Lecsukták, és Sztálin halála és Rákosi bukása után kiengedték. Volt egy baráti köre, csupa zsidó fiú, és Erikával együtt sokat kirándultunk velük. Egyszer ez a kollégám megnősült, és bemutatta a nejét, aki szintén zsidó volt. A találkozás után Erika megkérdezte, tudod ki ez a nő? Ő volt kint a lakásunkon, amikor elvitt az ÁVO. Így aztán megszakadt a kapcsolat. A másik: a nagybátyámékkal is sokat jártunk kirándulni. A nagybátyám néha hozott magával ismerősöket is. Amikor valamilyen Kőbánya Vállalatnál volt főkönyvelő, akkor néha velünk jött a vállalat igazgatója a feleségével. Néhány ilyen kirándulás után Erika azt mondta: most már tudom, hogy ez az igazgató miért volt olyan ismerős nekem! Ő volt a Fő utcai ÁVO parancsnoka, az az ezredes, aki egyszer kihallgatott.

A Rákosi-korszakot nagyon szarul éltük meg, az apámat is lecsukták egy évre. De nem teljesen jogtalanul. Mert apám akkor egy kocsmának volt a vezetője. És mellettünk – nem tudom, mennyivel – volt egy hentes. És akkor még elég nehéz viszonyok voltak, nem lehetett húst kapni, és akkor csencseltek, hogy apám italt ad, ő meg húst. És valaki beköpte. Valamelyik személyzet, és apámat lecsukták egy évre. Mikor én utolsó éves voltam, nem volt apám. Épp akkor nem volt apám, amikor diplomáztam. És az utolsó félévben Erika se volt, őt meg ugye az ÁVO vitte el. Anyám egyetlen fizetéséből éltünk, nem valami vidáman. Bár már akkor Erika volt, és hogyha náluk kajáltam, nem volt nagy zűr, de otthon, mondjuk úgy, gyenge volt az ellátás. Anyámnak, mit tudom én, hatszáz forint fizetése volt mint gépírónőnek, apám meg nem volt otthon, szóval nem keresett.

[Az egyetemen] nem kellett párttagnak lennem, csak KISZ-tagnak [Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség 1957-től létezett; elődje a DISZ, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége volt. A DISZ az MDP vezetése alatt álló, a 14–25 éves fiatalokat tömörítő ifjúsági tömegszervezet volt, a MINSZ által tömörített ifjúsági rétegszervezetek egybeolvasztásával jött létre 1950-ben. Lapja a „Szabad Ifjúság” volt. – A szerk.]. Az voltam én papíron, csak nem csináltam semmit. Engem állandóan faggattak, hogy mi van Erikával. Azt mondtam, hogy nem tudom. Akkor volt börtönben. Ők valahogy kinyomozták, hogy mi van. Volt egy taggyűlés, és az Erikát kizárták a KISZ-ből egy tartózkodás mellett. Ellenszavazat nélkül, egy tartózkodás mellett, mert ellenszavazni nem mertem, bevallom őszintén.

Amikor kijött Erika a börtönből, elvettem feleségül. Ez 1954 körül lehetett. Vallásos esküvő volt a Dohány utcai templomban [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Az ő szülei ragaszkodtak ehhez, az ő szülei vallásosak voltak. A feleségem anyja próbált kóserkodni [kóser háztartást vezetni – A szerk.]. Nem tudom, mennyire vagy hogy sikerült neki. Meg valami ünnepeket is tartottak, nem tudom már, milyeneket. Meg böjtöt. Mondjuk, én meg a feleségem nem emlékszem, hogy valamit is csináltunk volna. Rendes zsidó esküvő volt hüpe alatt, nem tudom, honnan tudtam, mit kell mondani, biztos valaki előtte megtanította. Szűk körben tartottuk az esküvőt, nem mondtuk el senkinek. Csak a szüleim voltak ott meg az ő szülei. A barátoknak sem mondtuk. A munkahelyemen sem, sokan nem is tudták, hogy zsidó vagyok. Például a tervezőirodában a főnökömmel egyszer kinn voltam a vécében pisilni, kijött, rám nézett, azt mondta: „Te zsidó vagy?” Akkor jött rá, hogy én zsidó vagyok. Előzőleg nem tudta. És én nem tudtam, akkor még nem voltam úgy kiokosítva, hogy nemcsak azért metéltek körül, mert mit tudom én, milyen bajom volt [lásd: körülmetélés]. Volt valami betegség, ami miatt a nem zsidókat is körülmetélik. Sok zsidó fiúnak otthon megmondták, hogy ezt kell mondani, ha ilyen helyeken rákérdeznek. Hogy van valami olyan betegségem. Huszonhárom-huszonnégy éves voltam, az még egy gyerek, akármilyen mérnök is, mit tudtam én, nekem nem mondta senki!

Az első feleségem szüleivel együtt éltünk. Először a Rudas László utcában volt az ő kétszobás lakásuk, utána elcseréltük a József utca sarkán egy háromszobás lakásra. Az egy komolyabb lakás volt. Egyik szoba volt az öregeké, másik volt a miénk, és volt egy nappali. Tulajdonképpen az akkori kezdő fizetésből úgy, ahogy meg lehetett élni. Nem valami fényesen, de meg lehetett élni. Az első feleségemnek volt mérnöki kezdő fizetése ezerkétszáz, meg nekem ezerkétszáz, a szülőket is támogattuk. Én mindig a feleségemnek mondtam, hogy jó, én nem vagyok irigy, tőlem eltarthatjuk az ő szüleit. De a feleségem nővére meg a férje orvos volt, és elég jól kerestek, mondtam, hogy igazán ők is beszállhatnának. Még mondtam is a feleségemnek, hogy nekem megvan a mérnöki diplomám, eltartasz, és még elvégzem az orvosit is, mert azért azok sokkal jobban keresnek. De aztán abból nem lett semmi. Csak dühös voltam, hogy mért nem szállnak be ők is. Minden fizetésemet haza kellett hogy adjam, a feleségem nagyon szigorú volt. Nekem nemigen volt zsebpénzem.

A munkakeresés elég nehezen ment, mert behívtak egy bizottság elé. És megkérdezték – ugye én híd- és szerkezetépítő mérnökként végeztem –, hogy hova akarok menni. [1951 júliusa óta volt érvényben egy minisztertanácsi rendelet (137/1951) a nappali tagozaton egyetemet és főiskolát végzettek szervezett munkába állításáról, amely lényegében kötelező elhelyezkedést jelentett a hatóság által megszabott munkahelyen, megszabott ideig. – A szerk.] Mondtam, valami tervezővállalathoz. Be van osztva a – most mondok egy valamit, mert pontosan már nem emlékszem – a MÁV-nál a mit tudom én, tiszakékényesi izére. Mondtam, én oda nem megyek. Erre mondja a pasi: „Tudja maga, hogy munkamegtagadásért börtön jár?” Mondom: „Nem tudom.” Azt mondja: „Jobb, ha tudja!” Kijöttem. Én akkor első osztályú tornász voltam, és szóltam a szakosztályvezetőnek, hogy el kell mennem vidékre, csináljon valamit. A szakosztályvezetőnk, aki egyébként ávós volt, adott nekem írást, hogy első osztályú sportoló, és hogy helyezzék el, valami ilyen írást adott. És akkor ezzel az írással próbáltam járkálni, és érdekes módon az édesanyám szerzett nekem állást, aki a Művelődésügyi Minisztériumban volt segédhivatal-vezető, magyarul a küldöncök hozzá jöttek. És jóban volt az emberekkel, és valamelyik főosztályvezetőhöz tartozott a metróépítés. És elküldtek akkor a Palotáshoz, aki egyébként akkor tanított az egyetemen, ő volt az igazgatója ennek [Dr. Palotás László egyetemi tanár, akadémikus (1905–1993) –  már a háború előtt is fontos beosztásokat töltött be a hídszakmában, és oktatott az egyetemen is. A közúti hidak háború utáni újjáépítésének irányítója, az Általános Mélyépítési Tervező Intézet első igazgatója, az UVATERV és a Mélyépterv alapítója, majd a metro tervezésének és építésének szervezője. – A szerk.]. De ő a kivitelező volt. Palotás elküldött a metrótervezőbe, a metrótervezőben pedig egy osztályvezető levizsgáztatott. Megfeleltem, és fölvettek. Így kerültem oda. De ha ez a sportizé nincs, akkor lehet, hogy le kellett volna menni a francba. Így kerültem a Földalattivasút Tervező Vállalathoz. A Böszörményi úton volt akkor. Egy év múlva onnan elküldtek, mert leépítés volt. Az egyik volt évfolyamtársam a MÁVAG-nál dolgozott. Ő el akart onnan menni, és mondta, hogy ott van hely. És akkor elmentem a MÁVAG-ba [A Brünnből 1968-ban Budapestre települt, és egy évvel később tönkrement belga Gillain A. és E. céget 1870-ben megvásárolta a magyar állam, és Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára néven az államvasutak igazgatósága alá rendelte. 1925-től Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak, röviden MÁVAG néven működtette, és fő profiljává az acélszerkezetek (hidak, pályaudvari tetőszerkezetek, zsilipek) és a darugyártás vált. Ganz Ábrahám 1844-ben nyitotta meg Budán vasöntő műhelyét, amelyből folyamatosan a magyar gépipar egyik jelentős gyára lett. Úttörő munkásságot végzett az elektromosenergia-termelés, a malomipari gépek, a járműgyártás és az általános gépgyártás területén.  A Ganz gyár első belső égésű motorja 1889-ben készült. Számos gáz-, benzin-, petróleummotor gyártása után 1927-ben elkészült az első Ganz-Jendrassik dízelmotor. 1959-ben a Ganz Vagon- és Gépgyárból, valamint a MÁVAG-ból létrejött az ország egyik legnagyobb ipari vállalata: a Ganz-MÁVAG. Megalakulásától 1988-ig 4300 db vasúti járműmotort és több mint 400 darab stabil motort gyártott. – A szerk.]. Utáltam ott lenni. Egyszer haza kellett menni, mert a feleségem magára zárta az ajtót, és nem tudtam hazamenni, mert nem volt kilépő. Mert az osztálynak csak egy-két kilépője volt, és ott kellett várnom, míg valaki vissza nem jön, és oda nem adja a kilépőt, hogy azzal kimenjek. Akkor még így volt. Akkor még nagyon szigorúak voltak. Ez már 1955-ben volt, azt hiszem. És akkor valaki szólt, azt hiszem, ugyanaz a tag, hogy a Földalattivasút Tervező fölvesz embereket. És visszakerültem egy év után a Földalattivasút Tervezőbe, ami később beolvadt az UVATERV-be [Az Út- és Vasúttervező Vállalat 1948-ban alakult. – A szerk.], tehát ez már folyamatos volt.

Én 1956-ban nagyon boldog voltam, hogy na most rendszerváltás lesz [lásd: 1956-os forradalom]. Akkor én már dolgoztam  – huszonhat éves voltam, három éve dolgoztam. A Rákóczi úton van egy szálloda, ott, ahol a Pátria Nyomda van. Akkor ez egy tervezővállalat volt. Ott csináltuk a Metró-tervezést [A Metró-iroda az UVATERV, azaz Út- és Vasúttervező Vállalat keretében működött. – A szerk.]. Amikor szóltak, hogy gyerekek, van valami felvonulás, egyetemisták, izé! Én is mentem, irtó nagy buli volt. Elmentünk először a Petőfi-szoborhoz, aztán a Kossuth téren volt egy nagy duma. Utána jöttek felhajtók, és azt mondták, hogy „Fiúk, gyerünk a rádióhoz. Elfoglaljuk a rádiót!”. Akkor már nekem elkezdett nem tetszeni a dolog. Én erre nem gondoltam, azt hittem, hogy csak itt ugatunk. Nem esett le a húszfilléres. Aztán én szépen haza is mentem. És akkor elkezdtek lövöldözni meg minden, hallottam, hogy kommunistákat lelőnek, és akkor már nekem úgy nem jött össze. Nem azért, mintha ezeket szerettem volna, de ezt se szerettem. Azt hittem, hogy ezt békésen is el lehet intézni. Aztán hallottam ilyesmit, hogy azt mondták: „Vigyázz, Icig, nem viszünk Auschwitzig!” Ez járt akkor szájról szájra. Ez már nagyon nem tetszett. Itt kezdett a dolog nagyon elválni tőlem, ez már nekem sok volt. Akkor már nem tetszett az 56-os forradalom.

Az se tetszett, hogy azt a rokon nőt – az Erika nagynénjét – is föl akarták akasztani. A nagynénit majdnem megölték a Köztársaság téren. Amikor itt fölakasztották a párttitkárt, meg levágták a fütyijét meg ilyesmit [lásd: Köztársaság tér 1956]. Már őt is verték – azt meséli –, egy férfi azt mondta, „Miért veritek azt a nőt, az csak egy kis adminisztrátor volt, hagyjátok!”. És kivitte. És eléggé cafat állapotban volt. Mi akkor a József utcában laktunk, és odakerült a nő, mi bújtattuk az alatt az idő alatt.

Arról nem beszélve, hogy én is ávós voltam. Mégpedig úgy, hogy az MTK-ban tornáztam [MTK – Magyar Testgyakorlók Köre. 1888-ban alakították a Nemzeti Torna Egyletből kivált tornászok. „Létrejöttében jelentős szerepet játszott, hogy a magyarországi sportegyesületek a MAC alapszabályának hatására nem foglalkoztattak zsidó sportolókat, így fokozatosan a budapesti zsidó középpolgárság egyesülete lett” (Magyar Nagylexikon). Az MTK-t sokan a háború után is úgy tekintették, mint zsidó sportklubot. – A szerk.], és egyszerre csak kijelentették, hogy az MTK az ÁVO-nak lett a tornacsapata. Én meg akkor nem léptem ki, hanem ott tornáztam tovább. És elmentünk ávós laktanyába bemutatót tartani, de arról szó se volt, hogy beszervezni vagy valami. Azt tudtam, hogy a vezetőnk ávós egyenruhában járt, de én akkor nem tudtam ezt az egészet fölfogni, nem érzékeltem. Aztán később ugyanez a tag az OTSH-ban, az Országos Testnevelési és Sporthivatalban volt tisztviselő. Aztán én átmentem a Gázművekbe, csapatot váltottam.

1956-ban nagyon dühös voltam az oroszokra. Arra emlékszem, a József utcában laktunk, és kinéztem, és láttam, hogy szemben – mert sarokház volt – jön egy orosz tank. Visszaültem, egyszer csak egy baromi nagy dörrenés. Kitört az összes ablakunk, a fölöttünk lévő lakásba belelőttek az oroszok. Úgyhogy akkor le kellett mennünk az óvóhelyre, és ott megint, mint 1944-ben, az óvóhelyen voltunk vagy két hétig. És nem tudom kik, mik, gépfegyverrel belőttek az előszobánkba. Úgyhogy az előszobában lógó ruháink tele voltak repeszdarabbal, el kellett vinni műszövőhöz, aki valahogy rendbe hozta.

Felmerült, hogy disszidáljunk. Az akkori feleségem mindenáron ki akart menni. Én voltam a barom, hogy szülőket itt hagyni… Az ember fiatalkorában azt hiszi, hogy minden örök, hogy ez a rohadt kommunizmus is örök, mert ott van a Szovjetunió, ami abban az időben egyre nagyobb volt. Még az 1980-as években sem hittem volna, hogy ez ilyen pillanatok alatt történik. Akkor kis hülye voltam, és nem akartam itt hagyni a szüleimet, azt hittem, hogyha itt hagyom őket, akkor már soha az életben nem láthatom őket.

Húsz évig metrót terveztem, végül is az UVATERV-ből jöttem el, és mentem a BUVÁTI-ba [A BUVÁTI, azaz Budapesti Városépítési Tervező Iroda, amely 1952-ben a Fővárosi Tervező Irodából jött létre, egy óriási állami tervezővállalat volt. – A szerk.]. Ott magasépítéssel foglalkoztunk. Sose neveztek ki semminek, én végigjártam a szamárlétrát. Mikor a tíz évem letelt, azonnal kineveztek csoportvezetőnek. Annál tovább soha az életben nem vittem. Osztályvezető már sose lettem. Egész a nyugdíjazásomig, 1990-ig a BUVÁTI-nál voltam. Amikor átmentem a BUVÁTI-hoz, hittem, hogy jobb lesz, de még rosszabb lett, és egyre kevesebbet kerestünk. Ha nem lett volna maszek munka, nem is tudom, mit csináltunk volna.

Az első feleségemmel sokat jártunk el ide-oda. Például mi nagy bridzselők voltunk, belebolondultunk a bridzsbe, és volt olyan, hogy volt orvos ismerőse, aki például valamelyik kórházban – meg nem mondom, melyik kórházban – ügyelt, és a feleségem, én meg még valaki bementünk, és az orvosi ügyeletben négyen bridzseltünk. Meg volt, hogy valamelyik fiúnak a lakásán – este tízkor elmentünk, éjjel bridzseltünk, és két-három órakor mentünk haza. Másnap fölkeltünk, fiatalok voltunk, nem volt probléma.

Sokszor elmentünk a feleségem orvos nővéréhez látogatóba. Családi buli. Néha elmentünk ismerős házaspárhoz. Beszélgettünk a szakmáról. Erikát érdekelte, mert én mélyépítő lettem, ő meg magasépítő. Aztán szakmai dolgokról beszélgettünk. Anyámat meglátogattuk, ilyesmi. Sétáltunk, mind a ketten szerettünk sétálni. Nemegyszer az alagúton [a Clark Ádám téri alagúton – A szerk.] gyalog jöttünk át. Sőt, emlékszem, hogy mikor megépült az Árpád híd, végiggyalogoltunk rajta, mert hidasok voltunk, és meg kellett nézni. És akkor olyan forgalom volt az Árpád hídon, hogy azt mondtuk, ezt a hidat mi a fenének építették meg. Épphogy ment rajta egy-egy autó! Azóta megszélesítették a duplájára, és nem lehet rajta közlekedni!

Beutalóval jártunk nyaralni [lásd: SZOT-beutaló]. A Balaton mellé. Legelőször még anyámat is elvittük nyaralni, de aztán később nem. Van is fénykép róla, hogy anyám velünk nyaral. És egyszer voltunk beutalóval a Duna-parton nyaralni, ezt onnan tudom, mert ott megismerkedtünk egy házaspárral. Nagyon szép nyár vége volt, ősz volt, még meg lehetett fürdeni a Dunában, annyira fölmelegedett a víz. Jártunk evezni, sportoltunk. Erika is lejárt tornázni egy darabig.

Azt hiszem, úgy 1960 körül váltam el az első feleségemtől. Aztán a feleségem egy évre rá kiment, előbb Ausztriába, egy tervezővállalatnál volt egy-két évig, aztán kiment Amerikába. Gondolom, angolul is jól megtanult. Azt mondja – mert néha föl is hív telefonon –, azt mondják rá, hogy nem érezni rajta, hogy nem született amerikai.

Akkor visszaköltöztem, és a szüleimnél aludtam egy gumimatracon. Nem nagyon akartak visszafogadni, szegények. De nem sokat voltam itthon. Akkor elég jól éltem, itt voltam, ott voltam, amott voltam. Lányokhoz járkáltam. Itt aludtam, ott aludtam, amott aludtam.

Apám 1971-ben halt meg. Őt még zsidó szertartás szerint temettük [lásd: temetés]. Anyám 1982-ben halt meg, tizenegy évvel később, mint az apám. Ő el lett égetve [azaz hamvasztva], és akkor nem kaptunk papot. Mert égetésnél zsidó pap nincsen, nem tudom, miért [A rabbinikus jog (háláhá) tiltja a halottak hamvasztását, mivel a holtak feltámadásába vetett hit tagadásának tekintik. A test végső nyugalomba helyezésének megfelelő módja a megszentelt földbe történő temetés. A reform judaizmus azonban engedélyezi. Lásd még: temetés. – A szerk.]. Volt egy zsidó ismerősöm, és annak a felesége valamilyen zsidó kórusban énekelt, a hitközségben volt énekkar, akik a Goldmark Teremben is énekeltek [Surányi György a Goldmark kórusra gondol, amely 1969-ben alakult. – A szerk.]. És akkor kijött a kórus meg valami ember, és akkor egy zsidószerű temetést adtunk. Oda temették az apámhoz, ilyen félig zsidó temetés volt.

Másodszorra 1966-ban házasodtam. A második feleségem az Építésügyi Minisztériumban dolgozott, a Nemzetközi Kapcsolatok osztályán előadó volt. Nem sikerült jól a házasság, de aztán született egy gyerek, és ugye feleséget ott lehet hagyni, gyereket nem. Nem hagytam ott a gyereket, csak folytattam egy önálló életmódot. Azóta már én kezelem a pénzt.

A második feleségem, K. Zsuzsa keresztény. Az apjáról mindig feltételeztem, hogy zsidó. Ő tagadta. Erdélyből jött, és azt mondta, hogy ő azért beszél zsidóul [Azaz jiddisül – A szerk.], meg tud kifejezéseket, mert a társa zsidó volt, és ott tanulta meg. Ő katonatiszt volt, és azt állította magáról, hogy keresztény. Először a második feleségem szüleivel is együtt laktunk. Kispesten volt házuk, és ott laktak a feleségem nővéréék is a férjével, aztán a gyerekükkel. És nemigen jöttünk ki egymással. És akkor szétköltöztünk. A feleségem szerzett egy lakást a minisztériumon keresztül, az öregeknek én csináltam egy emeletráépítést, és a sógoromék megkapták azt a lakást, amit cserébe kaptunk a pénzen felül ezért a házért. Egy szoba, egy belépő teakonyha, nem volt több a lakásunk. Ott ketten laktunk a feleségemmel. És a gyerekszülés előtt sikerült szintén a minisztériumon keresztül egy lakótelepi kétszobás lakást kapni Óbudán – ott született a gyerek –, amit aztán az én pénzemmel elcseréltünk, ugyanabban a házban egy háromszobás lakásra. Jelenleg is ott lakunk.

Volt egy szabadalmam. Abból a szabadalmi pénzből sikerült nyaralót vennem, meg kocsit venni. Előtte is lehetett volna kölcsönt felvenni, de az szép pénz volt. Balatonszéplakon van a nyaralónk. Nem volt kocsim, egyszer csak megjelent az újságban egy hirdetés, hogy Renault 10-es kocsi soron kívül kapható. És azonnal jelentkeztünk, és megkaptam a Renault 10-est. Rá egy évre, másfél évre megint megjelent egy hirdetés, hogy Renault 16-osra lehet befizetni. És azonnal vettem egy Renault 16-ost. Az volt az év kocsija. A Renault 16-ossal egyszer voltunk egy nyugati körúton két hétig. Aztán többet nem nagyon mentünk, mert egyre rosszabbul ment nekem. A Renault 16-ot egy év után eladtam, mert már nem bírtam tartani, és akkor vettem az első Ladát. Mindig be kellett fizetni valami előleget, volt egy nem tudom, hogy hívják vállalat, csak egy volt, és úgy négy-öt évenként mindig kaptam az új Ladát [Magyarországon új autót vásárolni a Merkúrnál Vállalatnál lehetett.  Gépkocsi-kiutalás volt a gépkocsi-vásárlás neve és formája egészen a rendszerváltásig. A gépkocsi-kiutalás végső aktusáig, a gépkocsi átvételéig több év telt el. Először be kellett fizetni a vágyott gépkocsi árának felét, amely a Merkúr számlájára került, ezután pedig, márkától és típustól függően több évet kellett várakozni (Trabant ese¬té¬ben gyakran öt évet!), amíg a gépko¬csi tényleges átadása megtörtént. Az ily mó¬-don megszerzett gépkocsira három évig eladási tilalom volt érvényben (Kozák Gyula: Lábjegyzetek a hatvanas évek Magyarországa monográfiához /kézirat/). – A szerk.]. Úgyhogy hat Ladám volt.

A második feleségemtől nem váltam el. A mostani élettársam kolléganőm volt a BUVÁTI-ban. Vele is huszonöt éve élek. Együtt maszekoltunk is, és még az úgynevezett szocializmus alatt elkezdtünk társasházak tervezésével foglalkozni. A haverom szerezte ezeket a munkákat. Ebből elég jó pénz volt, főleg a haveromnak, mert mindig átvert. Akivel együtt horgásztam, meg együtt eveztem, meg mindent csináltam, az állandóan átvert engem. Később önállósítottam magam, valaki mással társultam. Azóta pedig ebben a maszek vállalatban vagyok, és itt mindenfélét tervezünk. A rendszerváltáskor csináltunk egy kft.-t. Elég jól ment, mert egy ismerős kivitelezőn keresztül bekerültünk a K&H Bankba. És akkor rengeteg munkánk volt, nem győztük, annyi munkánk volt. És elég jól fizettek. Mikor a FIDESZ győzött a 2000-es választáson [azaz: 1998-ban], és mindenkit lecseréltek, minket is lecseréltek, attól kezdve mentünk lefelé. Most úgy néz ki, hogy nagyjából sikerült talpra állni. A Baross utcai lakás megmaradt. Az unokaöcsém, Ervin állandóan itt lakott. És most ez a munkahelyem.

A rendszerváltáskor állatian örültem, baromi boldog voltam. És azt hittem, hogy itt lesz a Kánaán pár éven belül. Azt hittem, kinyomják a párttagokat, és azok az okos emberek, akik nem párttagok, Kánaánt csinálnak. Tévedtem. Azok az okos emberek, akik nem voltak párttagok, mind elmentek külföldre. És itt maradt az a sok barom, aki nem tudott rendszert váltani. És teljesen dugába dőlt az egész rendszerváltás, és talán rosszabb, mint ami volt. Az én életem is megváltozott. Eleinte még egész tűrhető volt, aztán egyre rosszabb lett. Tudniillik előjöttek a nagyhalak, akik fölzabálják a kishalakat, és mi kishalak voltunk. A rendszerváltáskor beléptem a Szabad Demokratákhoz, csak aztán azt is abbahagytam. Mert például föltelefonáltak, hogy jöjjek, taggyűlés van. Lementünk, üres volt a szoba. Néztem, néztem, aztán elmentem. Többet nem mentem el. Attól függetlenül mindig azokra szavazok, mert nincs más.  Ma már a barátokkal nem az számít, ki zsidó, ki nem. Általában nem számít, most a politikai meggyőződés számít.

Jár nekem ez a „Szombat” újság. Arra is előfizetek, meg fizetem a hitközségi adót. Úgy gondolom, valamivel hozzá kell járulni. Egyre kevésbé, mert látom, ott is állandóan megy a zsidó hitközségben a nagy sumákolás. Hát egyszer majdnem főmérnök lettem a hitközségen. Mert a feleségem keresztény, de a rokonsága zsidó. A feleségem anyjának a nővére egy zsidóhoz ment férjhez. Annak van két gyereke. És a fiú elvette a hitközségi alelnök lányát, ez tizenöt-húsz évvel ezelőtt volt. És akkor kerestek egy főmérnököt, és engem kiszúrtak. És akkor bejártam a hitközségre, csináltam az alelnöknek szakértéseket. Aztán nem tudom, valahogy nem jött össze a dolog.

Izraelnek nagyon örültem. Ma is örülök neki, és az az érzésem, hogy talán ez a megoldás. Kellett zsidó állam. Én még nem voltam Izraelben. Pedig hívtak is, meg rokonok is vannak ott. Egy távoli rokonom van, telefonon egyszer beszéltem, a Barnának tulajdonképpen a rokonai. Mert a Barnánál volt két ingvarrónő, akik úgynevezett sátlis [lásd: paróka] zsidóasszonyok voltak. Ez két vénkisasszony volt. Ezek is ott voltak a Gestapo-házban, utána rögtön kimentek Izraelbe, és akkor kevés volt a nő, és vallásos zsidók elvették őket. És ezeknek volt egy unokahúguk, aki engem gyerekkoromban tanított. Nagyon aranyos lány volt, alig volt idősebb, mint én, négy-öt évvel. Nem tudtam verset tanulni vagy a földrajzot, és akkor tanított engem lenn, a kávéházban. Nagyon aranyos volt. Egyszer mondta valaki, hogy engem Izraelből kerestek, még a Baross utcában. És nem tudtam rájönni, hogy ki. Kiderült, hogy ő. Egyszer itt volt látogatóban, és sajnos elkerültük egymást. Aztán leveleztem vele, és lehet, hogy meghalt.

Kárpótlást kaptam egyszer a kényszermunka miatt. Valami külföldi szervezettől kaptam. Jól jött nekem, különben nem tudtam volna a kocsimat lecserélni. Ma már ezekből a munkákból nem tudom. A magyaroktól is kapok ötszáz forintot havonta. És van a német kárpótlás. Ettől a szervezettől elég szépen kapok. Havonta nem is tudom, már talán nyolcezer körül van, mert mindig emelkedik. Így az embernek, mikor idős, és szar a nyugdíja, jól jön.

Most így élek, aztán tart, ameddig tart. Sportolok, teniszezek, futok, biciklizek, úszok. Még mindig azzal a barátommal, akivel tornáztam. A barát már egy kicsit le van robbanva, de mondjuk, a teniszre ő vitt rá, mert én nem szerettem teniszezni. Ő teniszezett, aztán úgy hatvanéves koromban én is elkezdtem.
 

Semyon Gun
Odessa
Ukraine
Interviewer: Nathalie Rezanova
Date of interview: August 2003

Semyon is 70 years old, but he looks young for his age. He has a tanned vivid smiling face. He has silver-gray crew-cut hair and wears glasses with a fashionable frame. He has a busy schedule and we met in his office in the GUN-LUXE Fashion Shop in Novoselskogo Street in the center of Odessa. Its big windows on the first floor of a building face the street. There are drawing curves and sample products and fabrics on the walls of director's office. Semyon Gun is in his work clothes when he is in the shop: wears cotton shirt and linen trousers. There were dressmakers coming to his office with their issues, telephone calls, but Semyon told his story without any hurry, and enjoyed the conversation. We had green tea with honey, pears and apples from his garden. He was very pleased to have this opportunity to recall his past.

My family background
Growing up
During the war
Our return to Odessa
Perestroika
Glossary

My family background

My great grandfather Shulim Hudson was born in the town of Borshchagovka near Kiev. [In Borshchagovka town, Skvira district, Kiev province, according to the poll of 1897 the population was 3196, 1853 of them were Jews.] I don't know the dates of his birth or death. My great grandfather was a tailor, I think. We inherited this profession through generations. The last name of Hudson turned into Gun in 1919, during the census. According to the family legend my grandmother said to my grandfather 'What kind of a last name is Hudson! Let's make it Gun - it'll be better this way'. I have no information about my great grandmother.

My paternal grandfather Shlyoma Gun was born in Borshchagovka in 1874. We spent our summer in Borshchagovka in 1938-1940. I was 4, 5 and 6 years old, accordingly, and only have dim memories about those years. I remember grandfather Shlyoma with his tapeline around his neck, wearing a waist- shirt and a kind of a tie and trousers with suspenders. He always wore a yarmulka. He had a beard. He smoked a pipe, even when he was working. I remember well how my grandfather came onto the threshold of his house with a huge antediluvian iron with charcoal. He brandished with it and sparkles were flying from the iron. I liked it very much. I liked watching him ironing through a wet cloth that generated steam. He put the iron on a brick on his desk. I remember that my grandfather was cheerful: he used to tease me, often smiled and joked. Grandfather and his family lived in a rather primitive stone house. The roof was covered with a thick layer of brushwood and straw. There was a big stack on the roof. There was a well in the yard, a shed where they kept a cow and a horse and a vegetable garden near the house. Since we always rode from his home to the train station on a horse-driven cart, I believe this horse and a cart belonged to my grandfather. I am not sure how many rooms there were in the house. There was my grandfather's shop and the next room had a stove. In the evening there was a kerosene lamp burning in it. There were chairs and long benches by the wall in this room. The family had dinner at a big table in the room. The house was by the side of a road in the outskirts of the town. There was a forest nearby. There was also a river near the house. When my father's brothers came to Borshchagovka in summer we went swimming and rowing. Grandfather stayed at home. He spoke Yiddish to grandmother and with us they spoke Russian using Jewish and Ukrainian words. I don't know whether my grandparents had any education. I don't know whether they went to synagogue, either. I don't know whether there was a synagogue in Borshchagovka. However, I am sure that my grandfather was a religious man since my father was raised religious.

My paternal grandmother Brucha was born in 1879. I don't know her maiden name or place of birth. I remember that she was a short fatty woman. She wore dull-colored clothing. I remember her gray-and-black skirts. She always wore a gray or flowered kerchief. I was a poor eater in my childhood and my grandmother made me eat cereals or carrot pancakes. For this reason she seemed strict to me while my grandfather always took my side. I think my grandmother was as religious as my grandfather Shlyoma. Grandfather Shlyoma, grandmother Brucha, their daughter Sonia, her husband and their child were killed by Germans in Borshchagovka during the Great Patriotic War 1 in 1941. After the war my father's brother Isaac went to Borshchagovka. He talked with people. Eyewitnesses told him that German troops occupied the village in September. They shot all Jewish population and hanged those who resisted. They were buried there, but there are no graves. I don't know or what reason our family didn't go to Borshchagovka in summer 1941, but this rescued us. Shlyoma and Brucha had five sons and a daughter. There were all born in Borshchagovka.

My father's older sister Sonia was born in 1902. My parents told me that she married a Jewish man at a rather mature age. Her husband's name was Benia. They had a daughter. Her name was Riva. I remember that my aunt Sonia had beautiful black hair. I don't think she had a character of an angel. She interfered into her younger brothers' life. I remember that my mother sighed 'Oy, Sonia!' talking about her in far from flattering words. Sonia and her family were shot by Germans in Borshchagovka.

I don't remember my father's brother Iosif, but I know that he was born in 1906. All I know is that he lived in Kiev before the Great Patriotic War. From there he went to the front where he perished in 1941. His wife's name was Bronia and their daughter's name was Rimma. I remember Rimma well. They visited us after the war. Bronia was a short fat woman. She was as quick as flame. I think she worked in commerce. Bronia and Rimma lived near Gorky Street in Kiev. Bronia and Rimma with her family moved to USA in the 1970s. They live somewhere in California.

My father's brother Misha was born in 1907. He had tuberculosis since he was a child. I don't know how Misha moved to Odessa from Borshchagovka. He married Raya, a Jewish woman. They lived in Sredniaya Street in Moldavanka [in a poor Jewish neighborhood in the outskirts of Odessa]. They liked guests. I liked to visit them. Raya always gave me a toy or candy. They always invited us on holidays, but I can't tell whether they were Jewish or Soviet holidays. They had matzah and their daughter Riva cooked delicious food from matzah. She must have learnt it from her mother. I never heard Yiddish spoken in Misha's family. Misha received an invalid's pension and earned some money by sewing. Raya was a vendor in Moldavanka. She sold pies, jam, wine and soda water. They were wealthier than we. Raya and Misha had two children: Lyova, born in 1931 and Riva, born in 1935. During the war their family evacuated to Tashkent [3,250 km from Odessa, in Uzbekistan]. Raya and her daughter visited us in Siberia where we evacuated during the war. I remember they brought dried apricots and fruit. It was a rare delicacy. They wanted us to come to Tashkent and were thinking of staying there after the war. Misha probably liked the climate and Raya never had any problems with finding a job with her commercial talents. Anyway, they returned into their prewar apartment in Odessa after the war. They had two small rooms with no comforts. Misha died of tuberculosis in 1947, at the age of 40. He was buried at the Second International cemetery in Odessa. His wife Raya died in the middle 1950s. Lyova was a troubleshooter: he was single, didn't work and was in conflict with the law. He died in the middle 1970s. After her mother died Riva tried to take to commerce, but failed. She married Grisha Goriachkovski, a Jew. In 1992 they moved to USA with their two sons. They live in Brooklyn.

My father's brother Isaac was born in 1913. Before the Great Patriotic War he lived in Kiev. During the war he was a tank man at the front. He even took part in the war with Japan 2. He was slightly wounded several times. After demobilization Isaac married a Jewish woman in Kiev. His wife Manya was an accountant. They lived with Manya's older sister Fania and her husband in an apartment in Konstantinovskaya Street in Podol. Isaac and Manya had two children: daughter Bella and son Marik. Bella married Arkadi, a Russian man. They divorced shortly after they got married. Marik married Luda, I think she was Jewish. I cannot say anything about Isaac's religiosity. I didn't ever hear them speaking Yiddish. Isaac, his wife and daughter moved to Israel in 1987. His son Marik and wife Luda moved to USA some time ago. Manya died in Israel. Bella lives there with her father. Isaac had two surgeries: he had cancer tumor removed. He feels better now.

My father's brother Efim was born in 1915. He finished Kiev Medical College before the war. He married Manya, a Jewish girl from Zaporozhe and moved there. They had a son named Grisha. Efim served as a military doctor in a military unit. He received a uniform that he didn't quite like. He asked for some fabric and made a uniform. Everybody was surprised: an officer could sew! He could sew like my father's other brothers. When the Great Patriotic War began Efim went to the front and his wife and Grisha evacuated. I don't remember where they were in evacuation. In 1941 Efim's family received a notification that he was missing in action. After the war Grisha and Manya returned to Zaporozhe. Grisha finished a Medical College and got a job assignment to Murmansk where he was chief doctor of the town hospital. Grisha continued a search of his father after the war. He wrote requests to whatever agencies until he bumped into the lists of Soviet prisoners-of-war who had perished shortly before the end of the war in Buchenwald or Auschwitz where he saw his father's name. I've lost contact with Grisha recently. His mother Manya lived with him and I don't remember when she died.

My father Anatoli was born in 1910. He was probably given a different name at birth, but Anatoli is his name written in his passport. Why I think so is because my grandfather Lazar sometimes called my father Tuly at home. [Editor's note: probably Semyon's father's name was Naftula, a Jewish name.] My father went to school in Borshchagovka. He rarely recalled his childhood. He always remembered that he was forced to study a profession of tailor. Most likely, grandfather Shlyoma taught his sons himself. My father never told me how he happened to move to Odessa in the early 1930s. All I know is that he came to the house of his parents' acquaintances Lazar and Risia Alpert. Their adoptive daughter Fira lived with them. She was my future mother..

All I know about my mother's father is that his name was Semyon Shtilman. Lazar and Risia Alpert adopted my mother and her sister, but they didn't process any official documentation and the children kept their father's last name. [Editor's note: Semyon called his mother's adoptive parents 'grandmother' and 'grandfather'.] My maternal grandfather Lazar Alpert was born in 1880. Most likely he also came from Borshchagovka. I don't know who his parents were. Lazar said he was a blacksmith from the age of 12. My grandfather was physically very strong. He told me that he could hold an old model gun by the tip of a bayonet with his fingers and his arm stretched. Lazar served in the tsarist army. Nikolay the Second 3 came to the regiment where my grandfather was serving. When he was inspecting the alignment he saw that my grandfather's collar was unbuttoned. Nikolay pointed this out to commanding officer of the regiment. The commanding officer replied that the largest size shirt was too tight for my grandfather and Nikolay ordered that they made an individual uniform to my grandfather. Lazar told me, the soldiers had two meals in the tsarist army: breakfast and lunch, no dinner, but this was plenty of food. Four military got a big casserole of borsch - one liter and a half per person and a bowl of cereal. During WWI my grandfather Lazar was captured by Austrians. He remembered that at first prisoners were taken to the sauna. They received soap and when they applied it on their skin the Austrians turned down the water for few minutes. Grandfather said that the soap was biting sharp into their skin. This was a kind of disinfection that they had. Austrians were loyal to them. There was no suppression. Grandfather Lazar also told me about Jewish pogroms during the Civil War 4. I remember one of his stories when an equestrian gang 5 rode into their village and began to torture Jewish families. My grandfather wanted to escape on a horse-driven wagon. One bandit began to follow him. They fought and then the bandit began to shout for help. My grandfather managed to hide in rush on the bank. He stayed underwater for hours breathing through a rush tube. In the evening he got from under the water and ran to somebody's house where he hid under a bed. In Odessa my grandfather worked in a forge near a military unit in Politseiskaya Street. He didn't earn much there. I remember he had a coat that he always wore before the war. Grandfather Lazar went to synagogue on holidays. He had a prayer book: a small thick book that he read through a magnifying glass. He also had a printed Torah. Lazar spoke Russian to me and Yiddish with his wife Risia and my parents. He had a moustache that he liked to wave. I don't know whether he observed kashrut. I know that grandfather Lazar never ate garlic or onions and had gefilte fish and cutlets cooked separately for him.

My maternal grandmother Risia Alpert was born in 1870. I have no information about her parents, her place of birth or her youth. Risia was about 10 years older than my grandfather and had no children of her own. Risia was a religious woman. She went to synagogue with her husband on holidays. She wore dull colored clothes: gray skirts and gray blouses. I remember a dress that she had: dark brown with white dots. Risia wore jackets that she knitted herself. I remember her knitting needles. Grandmother wore a kerchief at home and outside. She spoke Yiddish with grandfather Lazar and my parents. Risia always looked good: she took care of herself. She was healthy and her skin was soft and smooth. My parents used to say 'Oof, she likes herself!' Every morning grandmother Risia had tea with lemon and bread and butter. She didn't drink alcohol at parties: she poured some vodka into a saucer and dipped bread in it. She also had another peculiar feature: she swallowed pills and other medications without washing them down. She had a strong throat and could drink boiling water. Risia had no education, but she counted in her mind in a jiffy. Grandmother Risia liked me dearly. If my parents put pressure on me I complained to her. She always gave me some money on holidays. I addressed her with informal 'you' while I always addressed my grandfather with formal 'you'.

My mother's older sister Nina was born in 1910. She didn't remember the place of birth or her parents' place of birth. I remember that she could read, so I think she might have finished a primary school. I heard one story about her youth incidentally. Once when I was young - it was in 1957 - I hailed a car returning home late at night. I sat in the car and said 'To the circus'. And the driver said 'Oh, my sweetheart once lived there'. He started talking and told me that his sweetheart's name was Nina. She had blue eyes and fair hair. She refused him. I asked him in what number she lived and he said the number of our house. My mother told me later that Nina was a very beautiful girl. She was very selective and refused many men. She remained a spinster in the end. Nina lived with us before the Great Patriotic War. She loved me and my brother. She evacuated with us and was quite a member of our family. I remember that after the war doctors used to come to attend to her often and there were ambulances, too. She managed to get a room in an apartment due to her poor health condition. She died in 1964 when I was at a training course in Moscow. She was buried at the Jewish cemetery.

My mother's younger brother Yakov Shtilman was born around 1915. He was a little younger than my mother. I don't have any information about his childhood. I don't know where he was raised. He was a political officer in the army during the war. He finished the war in the rank of captain or major. I don't know what he did after the war. He lived with his wife Uliana in a district town in Cherkassy region. His wife was a beautiful Russian woman. Her neighbors tortured her about marrying a Jewish man so hard that she hanged herself in the 1950s when Yakov was on service. Their son Lyonia was a baby when this happened. Yakov visited us after this tragedy. I remember him wearing his military uniform with a belt, waist case and a map case. He was very reserved. Yakov raised Lyonia himself. Yakov died a sudden death in the 1960s. My parents went to his funeral. After he died my cousin Lyonia stayed with us when taking exams to the Navy School, but he failed. I visited him in Cherkassy in 1974. He had a Russian wife. Her name was Luba. They worked at a plant. She was a nice woman. They had two children. He stopped calling me for some reason. They moved to another place, he divorced his wife and disappeared from my field of vision.

My mother Fira Shtilman was born in 1912. My mother either didn't remember or didn't want to tell me where she was born or who her parents were or why she became an orphan. We didn't have any information about her childhood. The Alperts adopted her and her sister, but nobody told me how it happened. I am sure that my mother wasn't in an orphanage or we would know about it. My mother studied at school. She could read and write in Russian. My mother was a quiet and reserved woman: Shtilman means 'quiet person' in German and it fully corresponded to her personality. In the 1920s my mother was an ardent Komsomol activist, as she told me. In the 1930s my mother worked in joiner's shops in Odessa.

Growing up

My father and mother got married in 1933. They had a civil ceremony. They rented a room in the house where the Alperts lived. In some time my parents received an apartment in a wing house in the yard of this house and moved into their former apartment. I was born in maternity hospital #2 in Komsomolskaya Street in Odessa on 17 October 1934. I was named Semyon after my mother's father. I was circumcised on the 8th day. On 21 December 1937- Stalin's birthday - my brother Alexandr was born. I attended a kindergarten then from where I brought measles, chickenpox and whooping cough and Alexandr contracted them. I actually didn't fall ill while Alexandr had all these diseases. We lived in 27, Podbelskogo Street, near the circus. There was a typical town yard near our house; a well-shaped yard. There was a pump in the center of the yard and a toilet on the right. Neighbors used to sit on benches eating sunflower seeds. Everyone knew everything about all neighbors and everybody took an active part in the upbringing of their neighbors' children. I remember Ustina Valchuk, a huge woman. She liked to watch swallows under the roof of our house from her hallway. Ustina often called me to say 'See how they make a nest' or 'see how they teach their little ones to fly'.

My father worked as a storekeeper at the tinned food plant named after Lenin near Chumka 6 before the war. My father was a communist. His friend Yasha Shraidman was something like a commercial director at this plant. My mother and her sister Nina worked in joiners' shops in Bugaevka in the outskirts of the town. I don't know what my mother did in particular, but she was well respected at her work and had awards for her performance. Her sister and she always came to work on time and never missed a day of work. Once there was one-meter deep snow in Odessa, but they still came to work, although public transportation did not commute. There was even an article published in a newspaper on this occasion.

We often had guests. My father was a hospitable man. He could give away anything. I remember even conflicts on this subject when my mother wanted to save some food, but my father was dead against it: guests in the house - everything should be on the table. My parents didn't have any luxuries. My father had a gray checkered suit and Ukrainian embroidered shirt before the war. My mother wore white collars on her blouses - they looked fancy. It's strange, but I can't remember a single dress that she had. My mother's hair turned gray before she reached the age of 30, but she didn't color her hair anyway. Since my father was a member of the Communist Party we didn't observe any Jewish tradition at home and didn't go to the synagogue at all.

I was raised in such a way that I received a gift from 'Mr. Stalin' on every Soviet holiday: my parents put it in the wardrobe. I remember drawing profiles of Lenin 6 and Stalin together and then Karl Marx 7 and Friedrich Engels 8 -there were four profiles in a row and they were not bad at all. I also painted tanks with flags and inscription 'For Lenin, for Stalin'. I was raised on these slogans. In 1941 I turned 7 and was to go to two schools: secondary school and a music school in Sobornaya Square. My parents wanted me to play the violin.

During the war

On 22 June 1941 My father and I went to visit our neighbor paralyzed after he was wounded at the Finnish War 9 in the Kuyalnik recreation center 10. We were in his ward when at 3 pm a nurse ran in yelling 'there's a war, there's a war!' All visitors left at once and so did we. Trams were overcrowded. People were running. They carried bags of soap, bread, sugar and cereals from stores. When first air raids began in Odessa Alexandr used to say 'Senia, what are you afraid of: they are our armies shooting' and he lisped his words a little. When my father's plant was ready for evacuation my father was included in the equipment escort group to transport equipment by sea transport. Our family didn't obtain any permits to this ship. My father drove a truck loaded with empty boxes to our house and we hid between them: my mother and I, Alexandr. Aunt Nina, Risia and Lazar and we successfully drove to the harbor. There were people on the shore, but they were not allowed to board the ship. Then German planes began to bomb the harbor. People scattered around and we hid under a tent. There were suitcases and bags all over the harbor. When the planes flew away my father went to talk with the captain of the ship and we were allowed aboard. We arrived at Novorossiysk. The ship was overcrowded. I remember big and sweet pears that we had in this town. The equipment was loaded on a train to be transported to Siberia. We went by this train as well. We had few boxes of apples and pears with us. We arrived at Tobolsk [2,900 km from Odessa], Tumen region, where local residents saw these fruit for the first time. We gave them apples and they didn't know how to eat them.

As soon as my father delivered the shipment to the point of destination he was summoned to the front. He was a private in infantry. There were horrific casualties and then it was easy to get a promotion particularly when a person was a communist. My father was made commander of a squad and then a master sergeant. He was responsible for making all necessary provisions to his unit. My father told me that they once, when they were taking weapons to the front line a splinter broke the truck lights and they almost got lost. It was a miracle they were not captured by Germans. He also told me about the New Year near Stalingrad. The distance between the front lines was about 25 meters. Our soldiers could hear Germans playing mouth organs and having fun. Then Soviet and German soldiers started talking and throwing cigarettes and treatments to one another. It was a surprise for me. But my father said people were only human. Who ever wanted to kill each other? The night before Stalingrad battle my father wrote a letter home. My mother read it to us aloud: 'I am writing this letter in the moonlight. It's 3 am and in the morning we shall go in attack...' We received his next letter in three months from Voronezh where my father was in hospital. He told us that a shell exploded near him and all others around him were killed. He fainted and when he regained consciousness he thought he had lost his leg so acute the pain was. In hospital doctors removed few splinters, but one. The doctor said that might injure hamstring if they wanted to remove it and then my father's leg wouldn't bend. My father agreed to leave it there. This splinter caused a lot of pain for the rest of his life. Every now and then his leg got swollen and turned blue and in bad weather it ached.

We lived in Tobolsk for two years without my father. My mother and grandmother Risia didn't work. We had a vegetable garden and received food packages. Grandfather Lazar earned some money by sewing. Aunt Nina worked hard at the timber cutting facility where she caught cold that had an impact on her health for the rest of her life. We lived in the street along the river bank. There were wooden houses in the street. There was a Russian stove in each house. There were round openings in the walls 10 cm in diameter that served for the purpose of ventilation. They were tucked with rags. Every week families went to the sauna. The major part of the life of local residents was sauna, tea and pies. During the war there was no sugar or tea and they drank boiling water with salt and garlic. Pies were made with fish filling. It took us some time to get used to this food. They grew carrots, turnip and cabbage - very delicious. We also made nettle soup and 'zatirukha': water added to flour cooked on the frying pan. In winter frozen milk wrapped in cloth was sold. Milk boiled in a Russian stove was something out of this world. We received lumps of chocolate instead of sugar. It was more delicious than chocolate that we have nowadays. We looked forward to receiving a letter from father. When a postman brought a letter he was always invited for a cup of tea. Mother read these letters with tears in her eyes.

There were two stone buildings in Tobolsk: a church and a school building of red bricks on a hill. I went to school there. I didn't have a pen and grandfather Lazar cut a stick from a branch and made me a pen. This was the first pen in my life.

In 1944 my father was demobilized from the army due to the wound he had had. He came to pick us up and we moved to Tumen where Yasha Shraidman was working. He was my father's friend from Odessa. Yasha helped my father to get a job at the storage base where assistance from America was delivered. They received food, clothing and uniforms. We were well provided then. We often had guests. My father enjoyed such gatherings. He knew many humorous stories and jokes. Aunt Nina worked at the fish smoking factory in Tumen. Alexandr went to school in Tumen in 1944. He fell ill with meningitis. By some miracle our parents got sulfidine that cured him. There were about 25 other patients with meningitis in his ward. He was the only survivor. When my mother heard on the radio on 10 April 1944 that Odessa was liberated (10 April was my mother's birthday), this was the greatest gift in her life. Since then she only looked forward to one thing: returning to Odessa.

In autumn 1944 we began preparations for returning to Odessa. My father and Yasha Shraidman rented a railcar, installed a stove with a stack in the middle of it and made two-tiered plank beds. We had huge food stocks to go: big containers with American tomato sauce that we spread on a slice of bread, containers with sunflower oil, jars of pork meat, cookies, American brown sugar and alcohol. We also took jeans and parka jackets that my father had in store. We also took repp fabric: when we arrived in Odessa we had jackets made from it in a garment shop. In 1944 before an anniversary of the Great October Socialist Revolution 11 we arrived at a sorting spur in about 10 km from the center of Moscow. My father packed few jars of pork meat and a couple of bottles of alcohol into a bag and went to manager of the station. 'Somebody asked me to deliver a parcel to you. - Who? - I don't know. They just asked me to give it to you. - What am I expected to do? - Just have our railcar driven to a spur closer to the city'. After this discussion our railcar was placed so that we could watch the fireworks from our window.

Our return to Odessa

I remember our arrival in Odessa. The railway station was ruined and there was debris scattered all around. We hired a wagon and two horses, loaded the wagon and walked after it along Lenin Street across the town. My parents kept looking around and kept asking each other whether the Opera Theater was still there. When they saw the theater they felt very glad. When we came to our gate janitor Khristia didn't want to let us in. She didn't want Jews to live in this house. We had to argue with her until she let us in. Our neighbor Motia Fukovskaya, a Russian woman, let us stay in her room since she was staying with some acquaintance of hers. Motia kept few pieces of our furniture and even our family photographs. She had her photographs on top of ours hanging on the walls in her room. Our rooms were occupied by tenants from the wing house. They didn't want to move out. We had to turn to court to have our rooms back. We had two 18 square meter rooms. There were two windows with curtains in one room. There was a stencil in one room: dark blue posts on the white background. There was my mother's bed with nickel-plated cones, a carpet on the wall and my mother and father's portraits above. There was a bookstand with magazines and book Delicious and Healthy Food, few Sholem Alechem 12 books translated into Russian and my textbooks. There was also a desk where we did our homework. In the darker room there was a sofa where I slept and my brother's bed, and later there was also my sister Bella's bed. We had a common kitchen of about 8 square meters in size. There were two tables in it: one was Motia's and one - ours. There was a sink in the corner and a coal stoked stove. There was also a stove in the room. My mother began to clean up the rooms. Once she felt ill when she was hanging a photograph on the wall standing on a chair. My brother and I were taken out of the room. A doctor from a neighboring house came to attend to our mother. Our mother started labor. There, on 5 January 1945 my sister Bella was born.

We also turned to court to get back grandfather Lazar and grandmother Risia's apartment, but failed. They received two smaller rooms instead. I remember a big dark green iron wrought box with a lock and a nickel-plated bed that they had. They were poor after the war, but they supported us nevertheless: we often had lunch at their place and my grandfather used to buy me an undershirt or socks every now and then. After the war grandmother Risia sold dresses at the market on the corner of Sadovaya and Torgovaya Streets. Lazar worked as a blacksmith in the same forge. There were three German prisoners-of-war working there. They were brought there from a prison to work. My grandfather said they had a very hard life: they ate cats and dogs. Lazar brought them some food there. Grandfather treated them well. He said Germans could be different, too. The ones who worked with him were hardworking and accurate. There was ideal order in the forge and in the woodshed. I often came to my grandfather's forge. One of these Germans gave me a small silver-rimmed comb, a thimble and an ivory seam tool to remove tacking thread. This German seemed to make a right guess about my future profession. I kept the thimble for a long time. I learned to like good tools: childhood impressions are long remembered.

Grandfather Lazar also earned some money shoeing horses in the circus. He often took me with him: I handed tools to him. Once grandfather Lazar even shoed an elephant. The elephant didn't like something and he picked my grandfather and lifted him. Then Boris Eder, an animal trainer, an Honored Artist, rushed to my grandfather's rescue. Many actors came to Odessa on tours, but they sometimes had to perform with about 15 spectators in the hall. People were afraid of going out: there were many robbers around.

I had many friends in the house and at school. Our friends in the house were twins Yuri and Vadik Rachniaks. Their father was an engineer and worked at the Far North. The boys went there to visit him and told us how cold it was there. I went to the 4th from in Odessa and Vadik went to the 2nd form at school #50. I don't remember any anti-Semitism at school. There was a healthy environment from this point of view. Somebody told me some time that there were abuses in the streets. I never faced any. Alexandr and I studied well at school. I was an active Komsomol member at school. My closest friend Igor Milan was Russian. We became friends in the 7th form. He played the guitar and sang. We got together at his home in Paster Street: we sang, drew and issued a wall newspaper. His father was in the Navy. He perished on the first days of the war. His grandfather was in a partisan unit in Odessa. Igor Milan, Oleg Novitski, Syoma Sorokatiazh, Valentin Goldenberg and I were leaders at school. Actually, our class was unique: 8 or 9 of my classmates finished school with medals. I took part in amateur art activities. We played football and basketball at school. I took sandwiches with goose cracklings to school. It was such delicacy!

I still keep in touch with my school friends. Recently, in the late 1990s, our teacher of the Ukrainian language Natalia Iosifovna died. She was a strict teacher, but children liked her for being just. Her former pupils collected money for a gravestone. This year is 50th anniversary of finishing school and I hope we shall get together on this occasion. My best school friend Igor Milan has passed away.

Life wasn't too bad after the war. We had food stocks. There were no cigarettes and my father made some from newspaper. He made wooden guns for Alexandr and me to play. As for anti-Semitism, my father said that before the war there was a law against national abuse while after the war things went out of control.

My father wore an army jacket. He liked clothes with neck-high buckles, the so-called 'Stalin's collar'. He walked with crutches. He used to attend parents' meetings at school and our class tutor asked him to chair such meetings. My father had to find a job. He didn't have any special education, but he had excellent organizational skills. His friends helped him to get the position of director of a bakery on the 4th station of the Fountain. In late 1945 an audit identified violations. My father was expelled from the Party and sentenced to 10 years in prison. My mother was there alone to raise three children. At that time my father's brother Isaac demobilized from the war with Japan. He stayed with us and supported our family for few months. Aunt Nina and he made cotton wool jackets at home. Nina worked in a garment shop and was very quick at work. She showed me how she made pants within 40 minutes. My mother sold cotton wool coats at the Novy market. I remember my mother giving me 30 rubles - a reddish banknote - and we went to the Novy market to buy 200-300 grams of delicious plum jam that we spread on bread. There were plenty of apricots: the best were 20 kopeck per kilo. There were lots of apricot stones around at the market. We picked them up to dry the seeds: they were delicious. We were hard up at the time when our father was not with us. However, the house was perfectly clean; mother did a clean up every day and on Friday there was a general clean up before day off. But we didn't observe Sabbath. Our mother taught us to keep everything in order and check all windows, taps before leaving home.

A loaf of bread cost 1000 rubles. My mother became an apprentice at a hairdresser's. She became a hairdresser. She also kept addressing lawyers appealing for the father. She also needed money for this. She wrote requests to all kinds of institutions until our father was released.

Our father stayed in prison for about two years. When he returned he was offered to restore his membership in the Party, but he refused. My father was a good tailor and at the beginning he made military uniforms at home. I remember that he made a uniform for the son of our janitor Khristia Pavel who finished the war in the rank of lieutenant colonel. After the war Pavel finished the Military Academy in Moscow, became general colonel and commanding officer of the Caucasian regiment. When my father returned home from prison this future general came home on vacation and my father brought him a jacket and an overcoat. It turned out so well that Pavel was more than pleased. I remember how afraid my mother was of financial inspectors with their portfolios. Some people wrote anonymous letters reporting on my father that he had private business. Financial inspectors fined my father..

In 1947 my father became a tailor in the Navy School. He was responsible for fixing uniforms for cadets. My father also made uniforms for the management of the school. Cadets usually asked my father to make their trousers narrower or wider depending on fashion trends. My father had a lot of work to do and was well respected at work. Cadets liked him. He was a good mixer. My father also continued sewing at home for some time. He had dinner after he came from work and then went to sleep for 2-3 hours. Then my mother woke him up and sat down to his desk to work until about 4 am. He worked in the same room where I slept and the light and Singer sewing machine often woke me up. After the war people wanted to have their clothes made with consideration of future mending. My father had an acquaintance: an elderly Jew who was an expert in the darning of an upper pocket on a jacket. When an old jacket was altered and turned inside out its left lapel switches to the right side and the pocket is to be on the left. All Odessites knew that this old tailor could make such darning on the spot where the pocket used to be that nobody could tell there used to be anything. My father talked about him with admiration: 'Yeah, he is a specialist!' My father made tussore, canvas and woolen suits at home. He took the welting to be starched, then sewed over horse's hair, applied cotton wool to straighten up the shoulders. To make the long story short, such jacket just stood in a corner. Such was a fashion trend after the war.

We observed all Jewish holidays in the family. I didn't have any preferences, though. My father began to go to the synagogue in Pushkinskaya Street with grandfather Lazar after he returned from prison. There is no background story here: it was just a coincidence. When this synagogue was closed they began to go to the synagogue in Peresyp [in an industrial neighborhood in the outskirts of Odessa.]. On the Day of Atonement [Yom Kippur] morning my father and grandfather put on their fancy suits, ties and hats and went to the synagogue. I didn't see them wearing yarmulka at home, but they took them to the synagogue. They stayed in the synagogue a whole day. They didn't eat or drink anything. When they came home in the evening they followed the ritual of having tea with lemon after the first star appeared in the sky. In 20-30 minutes they sat at table and said a toast. My mother didn't go to synagogue. She was there probably once or twice from what I remember. She always made gefilte fish and all kinds of delicious food at Pesach. Our father told us about Moses leading Jews in the desert for 40 years. I don't think we had Pesach in real Jewish sense. We had candles lit in candle stands, but I don't remember on what holiday. My father couldn't help working on Saturday since he was the breadwinner in the family. He didn't observe kashrut and the other family members either.

When my father's friends visited him they had tea and jam and cookies. They played lotto, cards and dominoes. My parents always went to see performances of Jewish theaters that came on tours, which happened rarely after the war. My father sang Jewish song. I remember a song about a tailor and 'Varnechki'. After the war a well-known tenor Alexandrovich often came on tours to Odessa. He sang in Yiddish. My father liked him. Alexandrovich sand 'Varnechki' at a concert in Philharmonic and it was quite a hit. My father also liked songs from Soviet films. My father often sang popular song with his Jewish friend Farber: 'Dark barrows are asleep', or 'Because of you, my sweet cherry, I argue with my friend'. I still love those songs. When I hear them I recall my parents and even the sunlit interior of our apartment. In 1950 - my father bought an expensive 'Minsk' wireless. My parents even argued about it since my mother wanted to spend this money differently. Anyway, my father bought this radio and began to listen to the 'Voice of America' in secret from the children. He thought that we might blurt it out somehow and it was dangerous. He was interested in politics.

My mother was a great cook, but she didn't have a kosher kitchen. She bought food at the market and cooked herself. She made traditional Jewish food: goose cracklings and stew with matzah as garnish. It was added to the gravy. My mother made red borsch with meat broth and vegetarian red borsch that was served cold. Mother also stewed meat with traditional or sweet and sour gravy. My mother selected beef that melted in the mouth. She stewed ribs served with potatoes or noodles. She fried semolina and made garnish to be served with meat. She made salads and liked garlic and onions. She used a lot of salt. Later she had problems with high pressure because of it. My mother suffered a lot and I remember how she had leeches applied on her. My mother's Jewish friends Clara often came to see my mother. Clara visited my father's brother Misha and his wife Raya with us. My mother didn't drink while Clara liked drinking. She was a strong and healthy woman and was a donor.

My sister Bella went to school in 1952 at the age of 7. Boys and girls studied in different schools, so she and I studied in different schools. She studied well, but at about 10 years of age she began to have heart problems, rheumatism. Our parents were worried about her. They sent her to a children's recreation center in Tuapse.

I remember Stalin's death well. I was standing on watch at school with tears in my eyes. I was in the 10th form. It was a tragedy and a nightmare for me. Who would lead the country? There was some vacuum in my mind and so did my parents, I know. We knew that Stalin was our God and chief and he was the only one who could solve everything. Who else could?

In 1953 I was summoned to the army. I served in Western Ukraine. I met Oleg Gumovski from Odessa in the army and we became friends. Oleg and his father were Baptists. Oleg told me that there was a convoy of gunmen sent to take him to the army. His faith forbade him to take weapons in his hands. We learned artillery weapons in one year instead of standard three years and I had training in an artillery unit. Its commanding officer was captain Lebedev, an intelligent man. My fellow comrade sergeant Yanchishin used to be a guard in a camp for political prisoners somewhere in Kolyma. He told me many details about 1937 [Great Terror] 13 He told me how guards tortured prisoners. When I asked him whether he could kill a prisoner he replied 'Sure, I could - they are not even human beings!'

I remember one field training near Lvov when our guys were attacked by Bandera troopers 14. Our guys had to hide down. They didn't have any bullets, there were strict requirements about a release of weapons. We had just shortly before received Kalashnikov guns: it was still top secret. We could only carry these guns in cases. Once after the garrison watch was over we went on our way to our camp in 35 km from the town. Soldiers had hard drinks with them and one of them got drunk and lost his bullet case with bullets in it. The regiment was given alarm and combed the railroad track all the way until they found this cartridge.

In 1956 I demobilized from the army. Oleg and I returned home. Oleg lived in Degtiarnaya Street in Odessa that was not far from where I lived and we saw each other rather often. Oleg's father was an engineer. I remember how he showed us a Pravda newspaper [the main paper of the Communist Party of the USSR] with publications disclosing Stalin's crimes. Oleg's father told us that things were changing and improving. We believed him and had the best hopes ever. Party organizations arranged meetings to discuss the report of Khrushchev 15 on 20th Congress 16. In some time Oleg and I met a French man in Deribassovskaya Street [the main street in Odessa] at ten o'clock in the evening. This was the first foreigner whom we ever saw. It was amazing! He couldn't speak Russian and we couldn't talk French. People were gathering around trying to touch him. Well, when we saw him we thought that other foreigners were coming to our country and we would be able to travel abroad as well.

In 1956 Oleg Gumovski and I applied to the Construction College, but I failed at the exam. Then I decided to follow into my father's footsteps and become a tailor. I entered Odessa College of Light Industry. In 1958 I finished it with honors and worked as a modeler at the individual fashion factory for about half year. In 1959 I married my fellow student Lubov Gorovenko. She was Ukrainian. Lubov was born in Kiev in 1939. She was also a modeler. We didn't have an apartment. We divorced and Lubov went to live with her parents in Kiev in 1961. We didn't have children. In 1959 I went to work as an assistant modeler at the Fashion Model House that had just opened in Odessa. In a year I became a modeler. Our director Zinaida Fominichna Gaivoroskaya was a former Party leader at Vorovskogo garment factory. She was a man-like creature with hoarse voice, a chain smoker and she liked drinking. We were horrified. We expected to see a more refined person on this post. We were surprised that she learned to conduct fashion design meetings so skillfully that any professional could envy her. She managed to have a new building given to us. There were hardly any magazines. Every month we received 5 fashion magazines from Moscow for two weeks. Every year a group of modelers went to methodical meetings held in Moscow for representatives of 36 Fashion Houses of the USSR. We took there our garment collections and mannequins with us. I remember coming to the All-Union Chamber of Commerce where they had foreign made clothes on hangers. We looked at them and forgot about everything else. We drew pictures of them and tried them on. We discussed how they were made and discussed the technology. This was how we learned. We also went to theaters and art museums.

My brother Alexandr finished school in 1954 and entered Odessa Navy School. It was next to impossible for a Jew to enter this school, but our father was working there and it helped. He studied in a very nice group at school. They were friends and they still meet. My brother was fond of sports. He played football. He was a goalkeeper. When he was a cadet my brother married Lora, a Russian girl from Vinnitsa. Lora finished the Faculty of Physics and Mathematic with honors and worked in design institute called Storm. Alexandr finished his school and had a visa for sailing abroad opened. I would say, he was very lucky to get it. I remember that the head cadet of their group Lyonia - he was also a Jew - was not allowed to sail abroad. They explained that he had relatives abroad. Alexandr was an electric mechanic on tankers for 42 years. In 1964 their son Yuri was born. When he was a student of Communications College he borrowed my old sewing machine to earn some money by sewing. Yuri finished his College with honors and was thinking of going to a postgraduate school and dissertation, but he didn't quite like it that scientific employees had a small salary. Although his parents were against it Yuri dropped his scientific career, bought a haberdashery stall from an acquaintance of his and sold belts that he made there. Now Yuri is a big businessman in Moscow. He is a broker at a stock exchange, makes deals and provides railroad maintenance services.

In 1962 I remarried. I had an apartment at that time. My second wife Marina Moiseevna Sinelnikova was born in Leningrad in 1938. Her father was a Jew and her mother was Russian. Her mother perished during the siege of Leningrad 17. After finishing a Technical School Marina came to work in Odessa where we met. Our son Sasha was born in 1962. We divorced in five years. I left my apartment to my wife and son. Sasha finished a secondary school in 1978. He works as a photographer. Sasha is married, but they have no children.

In 1962 my sister Bella finished a secondary school and didn't continue her studies. She worked as a secretary at school and then worked for some company. In 1965 Bella married Philip Estherman, a Jewish man. Philip was a butcher at the market. He cut meat [not kosher]. This was one of the most money earning professions in those years. In 1967 their son Vadik was born. Bella divorced Philip shortly afterward. He moved to Germany. In 1970 Bella married Boris Andreev, a Russian man. He adopted Vadik. Boris worked as a ship forwarder for a long time. Now he is a dispatcher in a yacht club in Odessa. Bella observed some Jewish traditions. She cooks some traditional Jewish food wonderfully and goes to synagogue on holidays. Two months ago [in 2003] she became a grandmother. Her son's daughter Veronica was born. In 1964 aunt Nina died. She was buried at the Jewish cemetery.

In 1967 I got married for the third time. My wife Anneta Michailovna Karnaukhova is Russian. She was born in 1938. She finished The College of Surveys in Odessa. We don't have common children, but I've raised her son Vadim since he was five years of age, although I didn't officially adopt him. He calls me 'Father'. Vadim finished a secondary and music school and the Navy School. He sailed for 17 years. His wife's name is Katia. They do not have children. Vadim speaks fluent English and is computer literate. He works as a programmer in the company of my long-time friend modeler Voronin.

In 1967 I went to work at the factory of individual garments # 2. I received an apartment. I worked in an experimental shop that made collections of men's garments. We also made clothes for the town leadership: secretaries of the regional Party committee and their assistants. We also had private clients. We only received 120 rubles of salary and needed to earn some more. My plan there included four items of clothing per month. Then there were 10 employees to who I had to give workload. I came to work at 6 in the morning and left work at 11 in the evening until I could work fast enough to keep them busy at work. Then I had an inkling that the situation was to change. I began to learn to sew women's clothes. It worked out well. In 1975 at an exhibition in Kiev I met I met Michael Voronin, men's clothing modeler. We became friends. Voronin is a popular Ukrainian modeler. He owns a concern 'Voronin'. It contains a factory and a network of stores all over Ukraine including Odessa.

In 1970 grandmother Risia died at the age of 100 years. She was buried at the Jewish cemetery. Grandfather Lazar couldn't live alone. He met an old woman, still much younger than he. Her name was Manya. She was very concerned that Lazar might die before her, but Lazar actually outlived her. Manya died in 1974 and my grandfather's friend came to see Lazar to express his condolences. They decided to drink a bottle of vodka. They opened a bottle and a cork fell on the floor. Grandfather Lazar bent down to pick it up and died. He died an easy death in the age of 94 and he was so scared of death. We buried grandfather Lazar near Risia's grave at the Jewish cemetery.

My mother died in 1971. She had pneumonia and developed edema of lungs due to negligence of doctors. I took professor Finkelshtein, a well-known doctor in Odessa, to examine her, but there was nothing he could do. We buried mother at the Jewish cemetery and hired a man from the synagogue to conduct the funeral. In two years after my mother died I acquainted my father with Manya Reznik, a Jewish woman. They got married and my father moved to Manya's apartment in Artyom Street near the Ukrainian Theater. Manya was a waitress in a cafe. She had two daughters. Everything went on as it used to be when mother was alive: we had family gatherings and parties. My father all of sudden developed a culinary talent after my mother's death: he made gefilte fish, forshmak and salads.

My father listened to the 'Voice of Jerusalem' and continued listening to the 'Voice of America' on the radio. My father always said he could move to Israel, but he didn't go there since he didn't want to cause trouble to anybody. I didn't move then for the same reason, although I was willing to go. I have the most positive attitude toward Israel. Every nation must have a state. We just happened to have been born here. I am a conservative man. It's hard for me to leave my land. I got used to living here. Besides, there is my age and I don't know the language. My wife and I started learning English, but gave up.

I've always been interested in policy, read newspapers and thought about our life. I've never segregated people to Russian, Ukrainian or Jewish. We were citizens of one state. I remember when I watched the film Ordinary Fascism of Romm 18 for the fist time I was in a shock. It shocked me: Romm made a comparison between fascism and communism showing how much in common there was. I've read in newspapers that Romm spoke in the Supreme Soviet with a suggestion to delete the 'national origin' line item in passports, but his proposal was ignored.

Perestroika

When perestroika began I decided to go into politics. In 1990 I was elected candidate to deputies of the Zhovtnevy district council in Odessa. I was deputy of this district council for four years until I saw the inside of policy and didn't want to continue there. I like my profession and would never change it for a chair. However, the period of perestroika was interesting. If one wants to give it a thought communists had some achievements: a salary with which one could make a living, good pensions, free medical care and free education that everybody believes to have been good. I think they needed probably to change some things and tighten up some cogs like they do it when a car won't start. And what did Gorbachov do? He wanted to disassemble a car and then put it together instead of fixing things and the car would have moved. Besides, there wasn't another car available, so they should have probably driven the car they had while making another car in parallel.

In 1990 I suggested that we should open and fashion salon in our affiliate in Novoselskogo Street. I've become director and co-owner here. I design the repairs and improvements to be made. One peculiar thing about our salon is that we make clothes with one try on. The client selects one ready model and tries it on. An employee puts down all necessary alterations to be made, the client selects fabric from our assortment and then comes next time to pick up a ready item. I began to develop this method in the 1980s. This is a timesaving production process. We make men's and women clothes of all sizes. It's a bit difficult now due to competition, people have little money and there are unreasonable laws that impede business.

My father died in 1993. The doctors suspected appendicitis, but when they began to operate they identified a malignant growth. When father was in hospital Manya, his second wife, looked after him. She had a stroke and died in this hospital. My father died two weeks afterward. We buried my father near our mother's grave at the Jewish cemetery.

I am not religious: I do not observe kashrut and observe few Jewish traditions, but we got together at Bella's place on the Jewish New Year [Rosh Hashanah] and Pesah. The Jewish life revived in the 1990s. It was like a ray of light in a realm of darkness. Before this things were done sort of under a blanket and now people could do them openly. As for me, I do not have any personal contacts with any Jewish organizations. I do not anything about Gmilus Hesed, but I do appreciate any support and assistance provided to older people. Our salon also provides assistance to older people, even if they are not Jews. We send clothing to the town executive committee that distributes it to the needy.

In 1999 something happened to me: I had a surgery for intestine obstruction. The surgery was unsuccessful. I was taken to Kiev and had 5 more surgeries within two years. I was having a hard time, but I managed. Now my wife Anneta and I live in a 3-room apartment in Sophievskaya Street in the center of Odessa. I have a big collection of books on art, history, philosophy and world classics. I have another hobby. I collect unusual and rare alcohol drinks. I spent every Sunday at the seashore. In 1967 I began to do yoga. I jog to the sea every morning. Similar health enthusiasts gathered into a group that was registered as a public organization named Samson in the 1990s. Our president Valeri Khmelnyuk is the mayor of Illichevsk 19. There are interesting people in the group. We are friends. We celebrate holidays and birthdays at the seashore. We need to be strong. We have to fight through each day. My favorite holiday is a holiday that you feel in your soul.

Glossary

1

2

4

5

6

8

9

10

11

12

13

16

17

18

19

Vladimir Baum 
Wien 
Österreich 
Name des Interviewers: Tanja Eckstein  
Datum des Interviews: September 2004 

Herr Baum, ein mittelgroßer schmächtiger Mann, begegnet mir das erste Mal bei der Gartenparty einer Freundin in Baden. Er hat eine leise Stimme und ist sehr sympathisch.

Als er über meine Arbeit als Interviewerin erfährt, bittet er mich zu sich und seiner Frau in ihre Wohnung im 1. Wiener Gemeindebezirk, sehr nahe dem Schwedenplatz.

Er bedauert es sehr, die Wohnung verlassen zu müssen, um in ein Altersheim zu übersiedeln. Aber es sei vernünftig, da er mit seiner Krankheit bereits fünf Jahre länger, als die Ärzte prognostizierten, lebe.

Im Altersheim kann er jederzeit Hilfe in Anspruch nehmen, wenn es nötig ist.

Da nicht alles, was sich in der großen Wohnung befindet, in die zwei Wohnungen, die er mit seiner Frau im Altersheim gemietet hat Platz findet, muss aussortiert werden.

Verständlicherweise fällt ihm das sehr schwer. Über Jahrzehnte liebevoll Gesammeltes muss weggegeben werden. Viele Freunde gibt es nicht, denn wenn man, wie Herr und Frau Baum im Alter von ungefähr 60 Jahren in einem anderen Land [Österreich] neu beginnt, wird man wohl ewig ein Fremder bleiben.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

Meine Familiengeschichte

Über meinen Großvater väterlicherseits, der Samuel Baum hieß, weiß ich nur, dass er wahrscheinlich eine Gastwirtschaft in einem kleinen Dorf in Slawonien, Teil des heutigen Kroatien, besaß. Aber das ist vielleicht nur ein Gerücht. Mein Vater erzählte fast nie etwas über seine Eltern. Wahrscheinlich lebte die Familie in dem Ort Busarin, denn dort wurde auch mein Vater geboren. Die Großmutter hieß Franziska, beide starben noch vor dem 1.Weltkrieg.

Onkel Leopold, der älteste der Geschwister meines Vaters, wurde ungefähr 1882 geboren. Er lebte als Kaufmann in Osijek [Kroatien] und in Banja Luka [Bosnien]. Onkel Leopold war verheiratet und hatte zwei Töchter. Wir hatten nicht sehr viel Kontakt zu seiner Familie, denn sie lebten in einiger Entfernung von Zagreb.

Ich weiß nicht einmal, ob seine Frau Flora hieß oder die ältere Tochter. Eine Tochter hieß jedenfalls Slava. Leider war der Onkel Leopold kein tüchtiger Kaufmann. Während der großen Krise 1929/1930 ging sein Geschäft Bankrott. Onkel Antun, der andere Bruder meines Vaters und mein Vater mussten die Schulden vom Onkel Leopold übernehmen.

Das belastete die ganze Familie sehr stark. Unser großes und schönes Haus - ein Miethaus mit mehreren Wohnungen, das ganz nach den Vorstellungen meiner Mutter gebaut worden war - wurde verkauft, um Leopold und seine Familie vor dem Untergang zu bewahren.

Slava flüchtete 1940 nach Palästina und überlebte als einzige der Familie den Holocaust. Sie war mit Ladislav Koch verheiratet, der in Zagreb als Vertreter bei 'Paramount Pictures' arbeitete. Da es 'Paramount Pictures' auch in Israel gab, konnte er sogar als Chefvertreter für seine Firma weiter arbeiten.

Kinder hatten sie keine. 1985, während meiner ersten Reise nach Israel, traf ich Slava in Tel Aviv wieder. Sie lebte in einer schönen Wohnung; ihre Telefonnummer besitze ich noch heute. Ladislav war damals schon tot und ob Slava noch lebt, weiß ich nicht.

Onkel Antun Baum wurde ungefähr 1886 geboren. Seine Frau Aranka und die drei Kinder Slavko, Mira und Vera kannte ich gut, denn wir wohnten lange im selben Haus. Das war das Haus, das wegen der Pleite von Onkel Leopold verkauft werden musste. Im Haus unten befand sich das gemeinsame Geschäft 'Brüder Baum'. Dort verkauften mein Onkel und mein Vater Leder und Häute en Gros. Ein Detailgeschäft befand sich ebenfalls im Haus.

Mein Cousin Slavko war mein Vorbild. Er studierte Chemie, und so begann auch ich nach der Matura ein Chemiestudium. Slavko überlebte den Holocaust in Italien und in der Schweiz und wurde nach dem Krieg Direktor einer großen chemischen Fabrik. Er war verheiratet und hat eine Tochter. Er starb in den 1990er Jahren in Belgrad.

Mira studierte an der bekannten Ballettschule Joos in England. Ihr erster Ehemann war ein bekannter jugoslawischer Schauspieler mit dem Namen Jovanovich. Während des Krieges kämpfte sie als Partisanin gegen Hitler. Nach dem Krieg heiratete sie ihren zweiten Mann, der ein General war und Siljegovic hieß. Ihr gemeinsamer Sohn heißt Miroslav.

Mira wurde nach dem Krieg Primaballerina der Oper in Belgrad und tanzte sogar auf einem Festival in Edinburg [Schottland]. Als sie älter war, arbeitete sie als Choreografin. Noch vor einigen Jahren lebte sie in Belgrad.

Vera, verheiratete Cukovich, war die Jüngste. Sie überlebte den Krieg in Italien und wurde Leiterin einer großen Buchhandlung in Belgrad. Mehr weiß ich nicht über Vera, sie starb in den 1990er Jahren.

Auch Onkel Antun und Tante Aranka überlebten den Krieg, ich sah sie nach dem Krieg in Zagreb. Sie starben in den 1970er Jahren.

Tante Tina, verheiratete Krakauer, war in Osijek mit einem Fleischfabrikanten verheiratet. Sie hatten zwei Söhne: Ilija und Salo. Ilijas Tochter hieß Vera. Die Fleischfabrik belieferte unter anderem auch das Sanatorium des späteren Schwiegervaters meines Bruders, aber damals kannten sich die Familien noch nicht. Alle Familienmitglieder wurden im Holocaust ermordet.

Tante Rosa lebte in Vukovar, einer kleinen Stadt in Slawonien. Ihren Mann habe ich nie kennen gelernt. Er starb bereits vor dem Krieg. Sie hatten drei Töchter: Ivanka, Sida und Franzika. Franzika überlebte als Einzige der Familie den Holocaust. Sie lebte nach dem Krieg in Zagreb und stand in ständigem Kontakt mit meiner Mutter. Franzika hatte keine Familie, wurde von meiner Mutter finanziell unterstützt und verdiente sich manchmal mit Gelegenheitsarbeiten etwas Geld dazu. Sie starb in den 1980er Jahren in einem Altersheim.

Es gab noch einen jüngeren Bruder meines Vaters, der vor dem 1. Weltkrieg nach Amerika ausgewandert war. Ich glaube, kein Familienmitglied hat danach je von ihm gehört.

Mein Vater Albert Baum wurde am 25. Februar 1884 in dem Dorf Busarin geboren. Während des 1. Weltkriegs diente mein Vater als Feldwebel bei der k. u. k. Armee zwischen Baden und Konstantinopel. Da er zu Beginn des Krieges bereits 30 Jahre alt war, bestand seine Aufgabe darin, die Armee mit Tabak zu beliefern.

Meine Großeltern mütterlicherseits, Isidor Frank und Teresia, Risa genannt, kannte ich sehr gut. Wann und wo sie geboren wurden, weiß ich nicht, aber sie lebten in Tovarnik und in Zagreb.

Mein Großvater war groß, sehr gut aussehend, trug einen preußischen Haarschnitt und keinen Bart. Er war stark und selbstbewusst und ein Tyrann, der seine Kinder verheiratete, wie er es für richtig hielt, und auch dafür sorgte, dass sie sich scheiden ließen, wenn ihm die Verbindung nicht mehr passte.

Bevor ich ihn kannte, lebte die Familie in Tovarnik in einem Haus, das vorher einer Adeligen gehört hatte. Der Großvater besaß ein großes Gut und war bekannt im ganzen Kreis. Im Jahre 1918 kam es in der Gegend zu einem Bauernaufstand, sein Besitz wurde zerstört und er flüchtete mit der Familie nach Zagreb. In Zagreb gründete er eine neue Existenz als Textilkaufmann und eröffnete ein Geschäft.

Das Haus der Großeltern in Zagreb war klein, aber hübsch und hatte einen Garten, an den ich mich sehr gut erinnere, weil ich dort sah, wie ein Huhn geschlachtet wurde. Das war eine traumatische Erfahrung, denn ich war damals vier Jahre alt. Danach aß ich zehn Jahre kein Fleisch und wurde ein strikter Vegetarier.

Jeden Sonntag traf sich die Familie regelmäßig - Kinder und Enkelkinder, die in Zagreb lebten - bei den Großeltern und genossen die vorzügliche Bouillon der Großmutter und weiße Rettiche. Es gab Dienstpersonal, und ich weiß nicht, ob die Großmutter die Bouillon selber zubereitete. Kann sein, aber ich zweifle daran.

Die Großmutter war eine sehr verwöhnte Frau; darüber erzählten meine Tanten und meine Mutter. Vor dem 1.Weltkrieg, als die Großeltern noch wirklich reiche Leute waren, hörte ich, dass sie sich oft in Karlsbad [Tschechien], in Marienbad [Tschechien], in Piestany [Slowakei], in Ostende [Belgien] und anderen Erholungsorten aufhielt. Tante Ella, die älteste Tochter, musste während der Schulferien die jüngeren Geschwister betreuen, denn die Großmutter wollte sich nicht mit den Kindern beschäftigen.

Meine Mutter zum Beispiel besuchte eine Volksschule in Zili in der Südsteiermark [Celje, Slowenien] und danach verbrachte sie acht Jahre, von 1910 bis 1918, in dem Mädchenpensionat Gunesch in Wien. Ich glaube, die Großmutter schickte alle ihre Kinder weg. Mein Großvater vergötterte die Großmutter und trug sie auf Händen.

Ich kann nicht sagen, dass ich meine Großeltern gern hatte. Weder beschäftigten sich meine Großeltern mit mir, noch gab es ein Familienleben. Wenn wir sonntags zum Mittagessen zu Besuch waren, aßen wir und das war es. Man sprach sehr wenig miteinander. Ich weiß nicht, ob ich den Mund überhaupt je geöffnet habe, außer zum essen.

Sechs Kinder hatten die Großeltern: Ich glaube, das älteste war der Onkel Max. Leider ist mir nicht die ganze Geschichte vom Max bekannt. Vor dem Krieg war er Kaufmann, aber ich weiß nicht, ob er je wirklich arbeitete. Ich weiß, er hatte den Ruf eines Lebemannes und war mit einer jüdischen Dame aus Istanbul verheiratet.

Sie hatten einen Sohn: Fedor. Der Großvater war mit der Heirat nicht zufrieden und befahl Max, sich scheiden zu lassen. Fedor blieb nach der Scheidung beim Vater. Max war Reserveoffizier in der jugoslawischen Armee und als es 1941 zum Krieg mit Deutschland kam, wurde er als Offizier in einem Kriegsgefangenenlager bei Osnabrück interniert, weil jüdische Offiziere nicht liquidiert wurden.

Sie wurden nicht sehr gut behandelt, aber er hat überlebt. Fedor wurde von Onkel Hermann, dem anderen Bruder meiner Mutter, aufgenommen. Onkel Hermann war ein sehr netter, weicher Mann. So wie ich es sehe, hat das dominante Verhalten des Großvaters dazu geführt, dass Onkel Max und Onkel Hermann nie wie richtige Männer agierten.

Um sie finanziell abzusichern, kaufte mein Großvater für Max und Hermann ein Haus in Berlin, nahe dem Alexanderplatz. In den 1990er Jahren, nach dem Fall der Berliner Mauer, bekam die Familie das Haus zurück und konnte es verkaufen.

Hermann lebte ebenfalls in Zagreb und war ebenfalls Kaufmann. Er war nicht verheiratet und hatte keine Kinder. Onkel Hermann und Fedor blieben während des Krieges in Zagreb. Sie versteckten sich nicht einmal und versuchten auch nicht zu fliehen.

Im Jahr 1942 wurden sie bei einer Razzia verhaftet und verschwanden. Niemand weiß, wo sie ermordet wurden. Fedors Mutter meldete sich nach dem Krieg aus Australien; ich glaube ihr Name war Bauer, ich bin aber nicht sicher. Das ist eine schreckliche Geschichte.

Nach dem Krieg heiratete Onkel Max eine Dame aus Wien und 1948 gingen sie nach Israel. Aber da Max als ehemaliger Lebemann wirklich nicht wusste, wie man arbeitet und bereits frühzeitig taub wurde, fand er nur eine Arbeit als Nachtwächter.

Ich weiß nicht, in welcher Stadt er gelebt hat. Seine Frau verdiente als Zuschneiderin das meiste Geld fürs Leben. Ihre Tochter Marina, verheiratete Almagor, lebte in Tel Aviv und hatte einen Sohn und eine Tochter. Ich weiß nicht, ob Marina noch in Tel Aviv lebt; ich habe keinen Kontakt mehr zu ihr.

Tante Ella, eine Schwester meiner Mutter, heiratete den Ingenieur Leo Ofner, der in Zagreb als Vertreter für Semperit [österreichische Gummifabrik] arbeitete und 1934 oder 1935 - er war erst 45 Jahre alt - an einem Herzinfarkt starb.

Sie hatten eine Tochter Vlasta, die am 8. Juli 1923 geboren wurde. Tante Ella, so meinte meine Mutter, war die Klügste der Schwestern und sie respektierte sie als ältere Schwester und als gescheite Person. Wir nannten Tante Ella immer Tante Wasserfall, denn wenn sie anfing zu reden, konnte sie nicht mehr aufhören.

Vlasta, meine Cousine, war kaum zehn Jahre alt, als ihr Vater starb. Sie wurde dann von der ganzen Familie behütet und verwöhnt. Vlasta heiratete in Zagreb den Juristen Dr. Zeljko Lederer. Aber noch während der Flitterwochen verließ sie ihn mit einem anderen Mann.

Doktor Lederer wurde später in Israel ein bekannter Jurist, der auch publizierte und einen hochrangigen Posten im israelischen Außenministerium bekleidete. Vlasta überlebte den Holocaust in der Schweiz und auch Tante Ella überlebte. Ich weiß aber weder wo noch wie. Ich sah sie gleich nach dem Krieg in Zagreb.

1948 emigrierten sie gemeinsam nach Israel. Vlasta heiratete in Israel einen Mann, der sie furchtbar schlug. Sie ließ sich scheiden und begann eine Ausbildung als Krankenschwester mit einer neurologischen Spezialisierung.

Ungefähr 1950 ging sie nach Amerika und beendete dort ihre Ausbildung. Sie war noch einige Male verheiratet und lebt jetzt in London. Ihre Tochter Inge arbeitet bei der British Telecom und ist mit einem portugiesischen Banker verheiratet. Tante Ella starb vor ungefähr 15 Jahren in Jerusalem.

Tante Zlata und ihr Ehemann Iso Rudovic aus Lemberg [Lwiw, Ukraine] sahen rechtzeitig, das sich schlimme Zeiten nähern. Sie besaßen in Zagreb eine Textilfabrik, in der Spitzen hergestellt wurden. 1940 beschlossen sie, mit ihren Söhnen Mladen und Branko nach Palästina zu fliehen.

Beide Söhne sind jünger als ich. Mladen, der Ältere, war damals ungefähr zwölf Jahre alt. Zlata und die Söhne fuhren nach Palästina und Onkel Iso wollte das Vermögen retten, um es irgendwie mitzunehmen. Er floh Ende 1942,

Anfang 1943 nach Bulgarien und wurde an der türkischen Grenze mit einem Buch, in dem er Goldstücke versteckt hatte, gefasst. Niemand hörte je wieder von ihm. Zlatas Söhne hebräisierten ihre Namen. Mladen wurde Schlomo Israeli und Branko wurde zu Michael Israeli. Beide waren bei der Haganah 1 und danach beim israelischen Militär.

Mladen, der Ältere, war Offizier in der Armee und nach seiner Zeit im Militär Vertreter der Rüstungsindustrie. Er lebt heute in Rechovot. Michael war beim Transportwesen in der Armee und lebt heute in Karne-Yosef. Mladen, bzw. Schlomo heiratete Jael, eine Überlebende des Warschauer Ghettos.

Jael wurde mit ihrer Mutter und vielen Gefangenen des Warschauer Ghettos aus dem Ghetto zum Erschießen geführt, aber sie überlebte schwer verletzt. Ein polnischer Arbeiter fand die Elfjährige und rettete sie. Ihr Vater war zu dieser Zeit in der Sowjetunion. Entweder ist er dorthin geflohen oder er ist von den Russen, die sich seit dem Hitler- Stalin Pakt 2 mit den Deutschen Polen geteilt hatten, verschleppt worden. Man könnte einen ganzen Roman über Jael schreiben. Von einem russischen Offizier wurde sie nach dem Krieg aus einem Waisenhaus in Südpolen in ein Waisenhaus in die Sowjetunion gebracht.

Einmal kamen die Symphoniker aus Moskau in das Waisenhaus und musizierten für die Kinder. Der Pianist war ein Cousin Jaels und er erkannte sie. Wie er nach Moskau kam, weiß ich nicht, aber so wurde die Geschichte erzählt. Er brachte Jael, sie war zu der Zeit eine Jugendliche, nach Israel. Sein Name war Baxt und er wurde ein bekannter Pianist in England.

Später fand man Jaels Vater und er schloss sich seiner Tochter in Israel an. Schlomo und Jael haben mehrere Kinder, aber ich kenne nur ihren ältesten Sohn Doron. Jael war ein sehr schwieriger Typ, was bei der Lebensgeschichte nicht verwunderlich ist. Die Ehe zwischen Schlomo und Jael ging auseinander. Michael heiratete eine der nettesten israelischen Frauen, die man sich vorstellen kann.

Ahuva ist Lehrerin für Hebräisch und stammt aus einer ganz alten israelischen Familie, die seit sechs Generationen in Israel lebt. Jahrzehntelang beschäftigte sie sich mit den Olim, wie man die Neueinwanderer in Israel nennt, und brachte ihnen hebräisch bei.

Auch sie haben Kinder, aber alle die Kinder meiner Verwandten in Israel sind irgendwie rauhe Diamanten gewesen, sehr israelische Jugendliche, Sabres 3, wie man sie nennt; außen stachlig und innen süß. Meine Frau und ich hatten damit Probleme, wir konnten mit ihnen keinen wirklichen Kontakt bekommen.

Die jüngste Schwester meiner Mutter hieß Nada. Nada verliebte sich in einen ehemaligen Offizier, der nach dem Krieg als Chauffeur gearbeitet hat und für meinen Großvater nicht der passende gesellschaftliche Umgang für seine Tochter war. Er verweigerte ihr die Erlaubnis, ihren Geliebten zu heiraten. Die beiden flohen, woraufhin mein Großvater sie durch seine zwei Schwiegersöhne verfolgen ließ. In Kranjska Gora, in der Nähe der österreichischen Grenze, fanden sie die beiden tot; sie hatten sich erschossen. Das war im Jahre 1924. Ich war damals ein Jahr alt.

Meine Mutter Zora, geborene Frank, wurde am 18. Februar 1900 in Tovarnik in Slawonien geboren. Nachdem meine Mutter das Mädchenpensionat im Jahre 1918 beendet hatte, beschloss mein Großvater, sie an meinen Vater zu verheiraten. Mein Vater war 16 Jahre älter als sie und sie wollte ihn nicht. Aber dem Großvater gefiel mein Vater als Schwiegersohn, denn der war ein aufsteigender Kaufmann. In der jüdischen Gemeinde in Zagreb, die nie sehr groß war, gab es cirka acht bis neuntausend Juden. Vielleicht kannte mein Großvater meinen Vater von dort, oder sie waren sich geschäftlich begegnet, denn die Kaufleute kannten sich untereinander.

Der Großvater hatte genug Mitgift für seine Töchter und so verheiratete er sie, wie es ihm passte. Meine Mutter war an einem ganz anderen jungen Mann interessiert, der später nach Uruguay emigrierte. Ich nehme an, meine Eltern kannten sich bereits vor der Hochzeit, aber meine Mutter hatte diese Verbindung ganz bestimmt nicht gewollt, denn auch intellektuell passte mein Vater nicht zu ihr. Aber der Großvater setzte seinen Willen immer durch, solange er konnte und als er nicht mehr konnte, wählte er den Freitod.

• Meine Kindheit

Ich wurde am 7. Januar 1923 in Zagreb geboren und mein Bruder Drago kam zwei Jahre später, am 29. Dezember 1924, ebenfalls in Zagreb auf die Welt. Als ich vier Jahre alt war, wurden mir die Mandeln heraus genommen und als ich in die Schule kommen sollte, wurde entdeckt, dass ich eine tuberkuloseähnliche Krankheit hatte. Daraufhin fuhr ich mit meiner Mutter in ein Sanatorium in Arosa in der Schweiz. Die Reise dorthin war für mich sehr spannend.

Es war der Winter 1929, der besonders kalt war, und unser Zug blieb wegen der fantastischen Kälte stecken. Wir saßen die ganze Nacht im Zug und das gefiel mir. Als wir weiterfuhren, sah ich in der Schweiz das erste Mal eine elektrische Eisenbahn. Das war ein ganz großes Erlebnis für einen sechsjährigen Buben. Während des Kuraufenthalts - ich war ein sehr frühreifes Kind und las bereits Zeitungen - entdeckte ich die Todesanzeige meines Urgroßvaters, des Kaufmanns Michael Frisch. Ich erinnere mich auch, dass ich eine Rodel hatte und die Kontrolle über die Rodel verlor und über die Stiegen eines Hotels in die Küche gelangte.

Ein Jahr Schule hatte ich durch die Krankheit verloren, und meine Eltern schickten mich in eine Privatschule. Das war eine kleine Schule. Ich glaube wir waren nur zehn oder fünfzehn Kinder in der Klasse, Mädchen und Burschen zusammen. Ich war ein kleines Wunderkind, ich kannte zum Beispiel schon im Alter von zwei, drei Jahren die Nummern der Straßenbahnen und konnte lesen, wohin sie fuhren.

Was mir aber überhaupt nicht passte war, dass meine Mutter so öffentlich stolz darauf war: Mein Sohn, das Wunderkind! Ich schämte mich, wenn meine Mutter mich immer wieder vorzeigte; ich bekam richtige Komplexe. Meine Mutter war sogar stolz darauf, dass ich ein Spinatesser war und sie verkündete auch das vor allen Leuten laut im Restaurant, etwa so: 'Schaut her, mein Sohn der Spinatesser!'

Beim Klavier spielen allerdings scheiterte ich. Ich habe wirklich kein Talent für Musik. Und sogar unsere Nachbarn protestierten, wenn ich übte. Mein Bruder spielte auch nicht besonders gut und so gaben wir es auf. Aber ich las sehr gern und sehr viel:

Dr. Doolittle, Winnetou - überhaupt Karl May vom ersten bis zum letzten Band - später auch sehr viel Arthur Schnitzler, denn meine Mutter hatte durch die vielen Jahre, die sie in Österreich während ihrer Kindheit und Jugend verbrachte, eine starke Beziehung zu Österreich. Es ist furchtbar, wenn man auf den Fotos aus meiner Kindheit sieht, was sie aus uns gemacht hat. Ein Schneider aus Wien kam extra nach Zagreb und fertigte richtige Lederhosen für uns an und dazu trugen wir Stutzen. Aber auch etwas Gutes war daran: ich spreche Deutsch.

Wenn ich meinen Eltern sagte, welche Bücher ich lesen wollte, bekam ich sie. Ich ging schon als Kind mit unserer Erzieherin in die Buchhandlung. Ich wählte die Bücher aus und sie kaufte sie. Mein Bruder eiferte mir nach, aber er war nicht so gut wie ich in der Schule und deshalb immer eifersüchtig auf mich. Es gab oft Streitereien.

Ich war kein sehr guter älterer Bruder, denn ich provozierte und schlug ihn sogar. Einmal habe ich ihm mit dem Bleistift fast ein Auge ausgestochen. Natürlich wollte ich das nicht, aber so war es. Ich war eben das Vorzeigekind, das machte böses Blut. Erst als wir viel älter waren, kamen wir uns nahe.

Meine Mutter fuhr mit uns Kindern zusammen in den Urlaub; mein Vater kam nie mit. Jedes Jahr verbrachten wir ein, zwei Wochen in den Bergen und ein, zwei Wochen am Meer in Jugoslawien. Als ich 14 Jahre alt war, fuhr ich mit meiner Mutter nach Venedig, Florenz und in andere italienische Städte. Wir waren aber auch oft in Österreich, in Schladming [Dachstein-Tauern-Region], auf dem Semmering 4 und in anderen Erholungsorten. Ich erinnere mich, ich war 1937 über Weihnachten sogar im 'Theater an der Wien' und hörte Zarah Leander 5.

Wenn ich jetzt daran denke, so gab es verschiedene Gründe dafür, warum mein Vater nie dabei war. Erstens musste er im Geschäft bleiben und zweitens war die Beziehung meiner Eltern nicht die beste. Das spürte ich bereits sehr früh, denn meine Mutter redete oft abfällig über meinen Vater, was nicht gut für uns Kinder war und einer der Gründe dafür, dass ich mich sehr bald von der Familie losgesagt habe. Ich distanzierte mich bereits sehr früh von meinen Eltern und wurde selbstständig. Es gab einen Lehrer, einen Mathematikprofessor, mit dem ich ab dieser Zeit im Sommer ans Meer fuhr. Das akzeptierten meine Eltern auch.

Ich war in der Schule ein sehr guter Schüler, ich war immer der Klasseprimus, aber das war nicht nur gut für mich, denn die anderen Kinder sagten, ich sei ein Streber und mieden mich. Aber das Lernen fiel mir so leicht, zu leicht - wenn es so etwas gibt - denn ich musste mich überhaupt nicht anstrengen.

Im Jahre 1936, ich war 13 Jahre alt, nahm sich mein Großvater das Leben; er legte sich in die Badewanne, nachdem er den Gashahn geöffnet und Gift genommen hatte. Meine, von ihm so sehr geliebte Großmutter, war ein Jahr davor gestorben. Dazu kam, dass der Großvater Probleme mit seinen Schwiegersöhnen hatte; sie waren sich nicht einig über die Geschäftspolitik: Trotzdem sie keine gemeinsame Unternehmen hatten, mischte er sich ein und es gab Spannungen. Geschäftlich ging es ihm auch nicht sehr gut.

Schon als Kind erlebte ich sehr stark den bestehenden Judenhass. Als ich sechs war, haben mich auf dem Spielplatz im Park andere Jungen als 'dreckiger Jude' beschimpft. Dieser Antisemitismus hatte natürlich einen großen Einfluss auf mich. Ich war bereits in den unteren Klassen des Gymnasiums politisch sehr aufgeweckt.

Ich war zehn, als ich am 30. Januar 1933 Hitlers Rede als deutscher Kanzler gehört habe. Diese Rede beeinflusste mich sehr. Der Antisemitismus kam eindeutig heraus, eine persönliche Gefahr spürte ich noch nicht, aber ich wusste bereits, dass Juden anders sind und von den Nichtjuden nicht angenommen werden.

Dass man als Jude nicht akzeptiert wird, bekam ich auch in der ersten Gymnasiumsklasse zu spüren. Ich wollte mich in einer Organisation engagieren, die hieß die 'Adriawacht' 6. Die Jahrgänge im Gymnasium waren in parallele A, B und C Klassen unterteilt: A und C waren für Kinder römisch-katholischen Glaubens und B war für Kinder jüdischen, protestantischen, serbisch- orthodoxen und moslemischen Glaubens. Das war ein tolles Gemisch! Ich ging aus meiner B- Klasse in eine A- Klasse, um für die 'Adriatische Wacht' zu agitieren. Das hatte überhaupt nichts mit dem Judentum zu tun, aber die Kinder der A-Klasse schmissen mich hinaus wie ein Stück Dreck. Ich war damals zehn Jahre alt und sehr allein mit dieser Problematik, denn meinen Eltern erzählte ich nichts davon. Das ist schwer zu verstehen, aber ich hatte wirklich eine sehr schlechte, sehr schwache Beziehung zu meinen Eltern. Später bereute ich, dass ich nicht offener zu den Eltern war, nicht mehr auf sie zuging.

Gemeinsam mit einem anderen Burschen gab ich im Alter von 14 Jahren eine Zeitschrift heraus, die wir selber zusammenstellten. Das war eine politische Zeitschrift mit literarischen Beilagen, die wir selber schrieben.

An meine Bar Mitzwa 7 kann ich mich noch erinnern. Es war schön, die Geschenke zu bekommen. Ich hatte ja ab der 1. Klasse Gymnasium jüdischen Religionsunterricht. Der Religionslehrer Freiberger, der später Rabbiner wurde, kam wöchentlich in unsere Schule. Wir waren ein Klasse, in der die jüdischen Kinder desselben Jahrgangs aus meinem und aus anderen Gymnasien unterrichtet wurden.

Der Unterricht interessierte mich genauso, wie mich jeder Unterricht interessierte. Religiös wurde ich aber dadurch nicht. Wir lernten auch etwas hebräisch, und bei meiner Bar Mitzwa las ich aus der Torah vor. Das war das letzte Mal, dass ich aus religiösen Gründen in der Synagoge war. Zu Hause gab es dann eine Feier mit vielen jüdischen, aber auch nichtjüdischen Schulkollegen. Es gab viel zu Essen und es kamen Verwandte und Freunde mit vielen Geschenken.

Ich hatte keine schöne Kindheit; die Beziehungen zwischen den Erwachsenen und mir stimmten überhaupt nicht. Sicher gibt es einen Zusammenhang zwischen diesen schlechten Beziehungen und der Tatsache, dass ich Kommunist wurde. Im Alter von 14 Jahren las ich bereits Marx, Lenin und Feuerbach 8, schrieb die Familie und die Gesellschaft ab und glaubte, das alles ganz anders gemacht werden müsse.

Meine Mutter steckte praktisch ein Drittel des Familieneinkommens in die Lebensversicherung meines Vaters, denn mein Vater war krank, und sie hatte Angst, er könnte sterben und sie würde ohne Geld bleiben. Ich fand das ekelhaft. Ich hatte eine ganz andere Weltsicht und Weltanschauung. Damals konnte ich 'diese bürgerliche Welt' einfach nicht ertragen. Heute meine ich, ich war wahrscheinlich ein unverschämter Rotzbub. Später sah ich das etwas anders und es wurde mir klar, dass die Welt nicht so war, wie es in meinen Büchern geschrieben stand.

Im Jahre 1938, nach der fünften Klasse Gymnasium - die Deutschen waren schon in Österreich einmarschiert - sagte ich zu meinen Eltern, dass ich nach Paris aufs Lycee gehen möchte. Meine Eltern waren einverstanden, und da wir eine wohlhabende Familie waren, konnten sie es sich auch leisten, mich nach Paris zu schicken. Was um mich herum passierte war bedrohlich, und ich wollte nicht in Zagreb bleiben und zusehen. In Paris kam ich in der Nacht an, in der das Münchner Abkommen 9 unterschrieben wurde. Paris war total verdunkelt. Ich stand mit einem jungen Mann, einem iranischen Juden, im Hof des Internats des Lycee. Das waren die Eindrücke, die ich im Alter von 15 Jahren hatte. Die Kriegsvorbereitungen waren auch in Paris nicht zu übersehen.

Zuerst ging ich im Lycee in die dritte Klasse und nach zwei Trimestern wurde ich in die erste Klasse befördert. Ich war sehr erfolgreich und nach dem ersten Jahr machte ich bereits meine Matura mit Auszeichnung.

• Während des Krieges

Am 1.September 1939, als der Krieg ausbrach, war ich gerade für eine Woche in Dubrovnik in den Ferien. Ich bestieg das erste Mal in meinem Leben ein Flugzeug, ein kleines Propellerflugzeug, um nach Zagreb zu fliegen. Ich erinnere mich, das Flugzeug war voll deutscher Urlauber, die zurück nach Deutschland flogen.

Von dem Moment an verfolgten wir mit größter Spannung jede Entwicklung, um zu sehen, was passiert. Meine Familie dachte noch nicht an Flucht, aber man wusste, früher oder später kommen die Deutschen auch nach Jugoslawien. Man wusste aber nicht, wie man sich darauf vorzubereiten hatte, und meine Eltern und ich hatten auch sehr verschiedener Ansichten darüber.

Meine Eltern wollten glauben, die Ereignisse würden an ihnen vorüber ziehen. Meine Mutter war Zionistin und Mitglied der WIZO 10. Meine Eltern hatten sogar ein wenig Land und Aktien in Palästina gekauft. Mein Vater war das Gegenteil meiner Mutter; er war Führungsmitglied der Assimilierten-Fraktion der Gemeinde. Wahrscheinlich wären sie nach Palästina gegangen, wenn nicht mein Bruder und ich so antizionistisch eingestellt gewesen wären.

Ich wusste, ich muss weg! Ich hatte mit einem Chemiestudium begonnen und auf der Universität gab es schon Schlägereien mit den Faschisten. Das Chemiestudium hatte ich mir ausgesucht, denn ich interessierte mich dafür, und ich folgte meinen älteren Cousin Slavko, der schon Chemie studierte.

Wir hatten gemeinsam ein kleines Labor in dem Haus, in dem nach dem Verkauf unseres großen Hauses mein Onkel Antun und seine Familie lebte. Sehr bald kam der Numerus Clausus für Juden und wir durften nicht mehr mit den anderen Studenten im Labor arbeiten. Während der Studienferien erlaubte man uns aber, im Labor zu sein; die Deutschen waren noch nicht in Jugoslawien.

Dann kam das Jahr 1941. Am 25. März 1941 unterschrieb die jugoslawische Regierung in Berchtesgaden den Beitritt zum Dreimächtepakt 11. Zwei Tage später fand ein Putsch statt, die Regierung wurde abgelöst, und es fanden große Demonstrationen statt.

Nur wenige Tage später war Belgrad das Ziel fürchterlicher Bombardierungen und Zerstörungen. Die Bombenangriffe der deutschen Luftwaffe am 6. und 7. April 1941 forderten 2274 Menschenopfer und die Zahl der Verwundeten war um das mehrfache größer. Das war der Beginn der vierjährigen Okkupation der Stadt. Deutsche Truppen marschierten am 12. April 1941 in Belgrad ein, ohne auf Widerstand zu stoßen.

Am 28. März waren mein Bruder, mein Cousin Slavko und ich in der vergeblichen Hoffnung nach Dubrovnik gefahren, irgendein Schiff finden zu finden, um Jugoslawien verlassen und uns retten zu können.

Als der Krieg begann, habe ich mich freiwillig in die Armee gemeldet. Der Feldwebel sagte zu mir, ich käme zu früh. Später schickte er uns in ein Dorf in der Herzegowina. Bevor wir in das Dorf kamen, waren schon die Ustascha 12 dort. Wir flohen nach Boka Kotorska [italienisch Cattaro] in Süddalmatien, weil wir gehört hatten, dass man von dort vielleicht fliehen könne.

Englische U-Boote kamen in die Bucht von Cattaro, aber nahmen uns nicht mit, sondern Minister und Generäle. Daraufhin gingen wir nach Norden, nach Dubrovnik und nach Split. Mein Bruder blieb in Split und schlug sich mit Gelegenheitsarbeiten, zum Beispiel als Fotograf, durch. Ich fuhr mit meinem Cousin Slavko und Izahar Danon, einem sephardischen Juden aus Sarajewo, auf einem Schiff nach Rijeka.

Auf dem Schiff wurden wir verhaftet, weil wir Dokumente bei uns hatten, aus denen zu ersehen war, dass wir Geld für die 'Partei des arbeitenden Volkes', das war ein Deckname für die Kommunistische Partei, sammelten. Auf dem Schiff waren auch reiche jüdische Familien aus Belgrad. Sie bestachen die Polizeikommandanten von Fijume und Riejka und kauften sich frei. Wir hatten nichts und wurden von Italienern verhaftet. Das war am 25. Mai 1941.

Der Bruder meines Großvaters mütterlicherseits hieß Dr. Geza Frank. Er war ein sehr bekannter Rechtsanwalt in Zagreb und der Prinzipal [Lehrherr] des späteren Judenfeindes und Judenmörders Pavelic. Geza Frank und seine Frau Steffi wurden verhaftet und auf der Insel Pak lebendig unter Kalk begraben und so ermordet. Sein Sohn, Dr. Sascha Frank, war Rechtsanwalt und Offizier in der jugoslawischen Armee.

Als wir uns Anfang Mai, bevor ich verhaftet wurde, begegneten, waren die 'Nürnberger Gesetze' 13 gerade in Kroatien in Kraft getreten. Ich war 18 und er war 40 und ich sagte zu ihm: 'Sascha, geh nicht zurück nach Kroatien!' Aber er glaubte, ihm könne nichts passieren, weil sein Vater ein so nahes Verhältnis zu Hitlers Statthalter in Kroatien gehabt hatte. Er verschwand ebenso wie sein Bruder Fedor und dessen drei Söhne. Der Ehefrau vom Sascha, Stanka, gelang mit den drei Töchtern die Flucht in die Schweiz.

Wir waren zuerst freie Internierte in Padua. Wir mussten uns jeden zweiten Tag bei der Polizei melden. Dann wurde ich in das Lager Ferramonti di Tarsia 14 im Süden Italiens, geschickt. Das war ein Lager für sogenannte zivile Kriegsinternierte. Im Lager, das sowohl von Juden und Nichtjuden bewohnt wurde, herrschten die Moskitos. Der Prozentsatz der Juden war hoch.

Auch Juden aus Deutschland und aus Polen und verschiedenen anderen Ländern waren in dem Lager. Aber auch ein nichtjüdischer französischer General, Griechen und italienische Kommunisten waren dort eingesperrt, insgesamt ungefähr zweitausend Menschen. Wegen der Mücken kamen auf zweitausend Inhaftierte 600 Malariafälle. Auch ich erkrankte an Malaria.

Im Juli 1943 brachen fünfzig Inhaftierte, geführt von den Kommunisten, aus dem Lager aus. Ich war dabei. Wir organisierten zwei Partisanengruppen in den kalabrischen Bergen. Inzwischen war auch mein Bruder über San Giovanni Don Bosco, wo sich meine Eltern zu dieser Zeit aufhielten, in das Lager Ferramoniti di Tarsia gebracht worden. Er blieb dort, bis der Krieg in dieser Gegend vorbei war.

Bis zu seiner Rückkehr 1945 nach Jugoslawien blieb er in einem DP-Lager [Einrichtungen zur vorübergehenden Unterbringung so genannter 'Displaced Persons' nach dem Ende des Zweiten Weltkriegs]. 1945 ging er nach Belgrad. Er arbeitete zuerst am Belgrader Flughafen als Sicherheitsbeauftragter und studierte dann Jura.

Als die Alliierten im September 1943 auf dem Festland von Italien landeten, versuchten wir mit ihnen Kontakt aufzunehmen. Da ich englisch, französisch und italienisch sprach, wurde ich zu diesem Zweck durch die deutschen Linien geschickt. Es gelang mir auch, aber die ersten, denen ich begegnete, waren Südafrikaner, die mir kein Wort glaubten und mich zurückschickten.

Beim zweiten Versuch traf ich auf einen intelligenten englischen Nachrichtenoffizier, der von den Partisanen wusste. Als dann die Alliierten über die kalabrischen Berge vordrangen, bekamen wir Uniformen und wurden als jugoslawische Partisanen anerkannt.

Im Winter 1944 wurde ich von der Royal Air Force ins befreite Gebiet Jugoslawiens transportiert. Von diesem Zeitpunkt an bis zum Ende des Krieges im Mai 1945 war ich bei den Partisanen.

Meine Eltern wurden nach dem Einmarsch der Deutschen im Konzentrationslager bei Zagreb eingesperrt. Irgendjemand - ich weiß bis heute nicht, wer - holte sie heraus und ermöglichte ihnen, in das italienisch okkupierte Gebiet Jugoslawiens zu gehen, wo die Juden einigermaßen geschützt waren. Die Italiener waren diesbezüglich humaner und großzügiger und haben den Leuten erlaubt, zu überleben.

Meine Eltern wurden dann in San Giovanni Don Bosco, Provinz Asti, im Piemont interniert. Dort hielten sie sich auf, bis Italien kapitulierte. Als dann der nördliche Teil Italiens, in dem sich meine Eltern befanden, von den Deutschen total okkupiert wurde, flüchteten meine Eltern zu Fuß über die Alpen in die Schweiz, obwohl mein Vater zu dieser Zeit schon ein ziemlich alter und kranker Mann war. Dort blieben sie bis Ende des Krieges. Im folgenden Sommer gingen sie nach Zagreb zurück.

Mein Vater starb 1964 im Alter von 80, meine Mutter starb 1977 im Alter von 77 Jahren.

Nach dem Krieg

Wegen meiner Sprachkenntnisse wurde ich nach Ende des Krieges rasch demobilisiert und bekam einen Posten im Informationsministerium in Belgrad als Kontaktmann und Chef der Auslandspresseabteilung. Von den westlichen Korrespondenten wurde ich allerdings als 'kommunistischer Bengel' bezeichnet.

Das erste Mal heiratete ich im Jahre 1946 in Belgrad. Meine Frau war Jüdin und hieß Judita Kraus. Während des Krieges war sie mit ihrer Familie in den italienisch okkupierten Teil Jugoslawiens geflüchtet. Ihr Vater war Zahnarzt und ein alter Kommunist aus dem kroatischen Osijek.

In der Stadt Osijek gab es vor dem Krieg eine große jüdische Gemeinde. Sie und ihr Vater schlossen sich der Partisanenbewegung an und unter schwersten Bedingungen arbeitete er als Arzt und sie als Krankenschwester. Als bereits Kontakte mit den Alliierten existierten, wurde Judita mit einer Gruppe von jugoslawischen Partisanen, besonders Mädchen und Kindern, nach Malta evakuiert.

Im Jahre1944, noch während des Krieges, wurden sie auf die bereits befreite Insel Vis in Jugoslawien gebracht.

Wir heirateten nicht jüdisch. Meine Frau bestand sogar darauf, in Bergsteigerschuhen zum Standesamt zu gehen. Sie wollte damit demonstrieren, dass wir weder religiös noch bourgeois waren. Unsere Tochter Sanja Baum wurde am 15. Dezember 1948 in Belgrad geboren.

Natürlich fand ich sehr bald heraus, dass ich unter den Kommunisten ständig unter Verdacht war, weil ich in vielen Dingen andere Ansichten hatte, und weil ich aus einer bürgerlichen Familie stammte. Das war der Grund, warum ich in jedem Abschnitt meines Lebens im neuen Jugoslawien Schwierigkeiten hatte. Zwar war ich Mitglied der Kommunistischen Partei, aber ich entsprach nicht ihren Vorstellungen eines 'guten' Genossen.

Im Jahre 1949, als ich im Institut für Internationale Politik und Ökonomie arbeitete, lernte ich Wolfgang Leonhard 15 kennen, als er, nachdem der damalige jugoslawische Präsident Tito 16 den Bruch mit Moskau vollzogen hatte, aus der sowjetisch besetzten Zone Berlins über Jugoslawien in die Bundesrepublik Deutschland floh. Das war für mich eine sehr interessante Begegnung. Ich besitze sein Buch 'Die Revolution entlässt ihre Kinder' und schätze Wolfgang Leonhard bis heute.

Es fing mit meiner Sekretärin an. Sie war sehr nett. Sie war Jüdin, hieß Eva Biro, geb. Rosenfeld, und war in einem Lager, das die Russen befreit hatten, von diesen vergewaltigt worden, als sie ihre jüngere Schwester zu schützen versuchte. Als diese Sekretärin ein paar Nylonstrümpfe von einem ausländischen Journalisten geschenkt bekommen hatte, wurde mir vorgeworfen, weder dagegen protestiert noch sie angezeigt zu haben. So fing das an! Und dann schützte ich einen Kollegen, weil er einen Russen in der Nacht erschossen hatte, als der eine Frau angriff. Das vertuschte ich. Nach einer gewissen Zeit war ich denen im Ministerium suspekt: Er spricht zu viele Sprachen, er hat Kontakte mit dem Westen, er ist nicht genügend wachsam!

1946 fuhr ich als Pressesekretär der jugoslawischen Delegation zur Friedenskonferenz nach Paris. Da musste ich Kontakte zur westlichen Presse pflegen, denn ich hielt Pressekonferenzen in französischer und englischer Sprache ab. In Paris ließen mir Leute von der Hagana [militärische Untergrundorganisation in Palästina] bei einem kleinen Schneider meinen ersten richtigen Anzug anfertigen. Ich hatte 1946 gemeinsam mit Edo Brajnik, einem slowenischen Kommunisten, geholfen, illegal 50.000 Juden aus Osteuropa nach Palästina einzuschmuggeln.

Das war eine große Angelegenheit, die konspirativ durchgeführt werden musste. Wie das genau vor sich ging, weiß ich nicht. Ich war die helfende Hand dieses Slowenen, der alles organisierte. Dem Slowenen wurde später von denselben Leuten geholfen. Er war schwer herzkrank. Man organisierte für ihn eine erfolgreiche Herzoperation in den USA, in Houston. Alles aus Dankbarkeit für das, was er in der Vergangenheit für osteuropäische Juden getan hatte.

Nach dieser Friedenskonferenz drängte man mich beruflich auf die Seite. Als es 1948 zum Bruch zwischen Tito und Stalin kam, wurde ich von den besonders Wachsamen beschuldigt, gleichzeitig Stalinist und imperialistischer Spion zu sein. Daraufhin wurde ich aus der Kommunistischen Partei ausgeschlossen und nach Zagreb strafversetzt, das war 1951. Zuerst sagte meine Frau, die einen Posten im Ministerium für Kultur hatte, sie komme mit mir. Wir packten gemeinsam die Sachen, doch im letzten Moment entschloss sie sich, in Belgrad zu bleiben.

In Zagreb begann für mich eine ganz neue Karriere. Ich wurde nach zwei Jahren Chefredakteur aller Sprachsendungen bei Radio Zagreb. Während dieser Zeit lernte ich Menachem Meir, den Sohn der späteren Premierministerin Israels Golda Meir, kennen. Er wohnte mit seiner Frau Hannah in Untermiete bei meiner Mutter und studierte bei dem berühmten Cellisten Antonio Janigro. Von Zagreb ging er nach Prades in Frankreich und setzte sein Studium bei dem berühmten spanischen Cellisten, Komponisten und Dirigenten Pablo Casals fort.

Als Korrespondent bereiste ich von 1953 bis 1955 jeden Sommer Westeuropa und interviewte wichtige politische Persönlichkeiten: Guy Mollet, zu dieser Zeit Generalsekretär der französischen Sozialisten und von 1956 bis 1957 Ministerpräsident Frankreich, Hugh Gaitskell, Parteiführer der Labour- Rechten und Parlamentsmitglied in Großbritannien und den deutschen Bundeskanzler Konrad Adenauer. So suchte ich für mich einen Ausweg aus der Situation, in der ich mich befand und ich fand ihn: 1955 wurde ich Korrespondent und Austauschstudent in China.

Ich habe ein Buch über China in dieser Zeit geschrieben. Es ist schwer, das Leben im damaligen China in wenige Worte zu fassen: China war 1955 ein postrevolutionäres Land noch vor der Kulturrevolution, es war politisch noch nicht so arg; Kampagnen kamen und verebbten wie Wellen.

1955 war die Situation an der Universität in Peking, wo ich wohnte, folgende: Chinesen, die aus sogenannten besser stehenden bäuerlichen Schichten kamen, wurden intensiver Gehirnwäsche ausgesetzt, was zu einer Anzahl von Selbstmorden führte; es war schlimm. Die Ausländer waren besser gestellt als die Heimischen.

Da waren ziemlich viele Ostdeutsche, die mussten verheiratet sein und sich für sieben Jahre verpflichten, in China zu bleiben. Ich war unter den jungen Diplomanten einer der älteren. Die meisten waren in den Zwanzigern und ich war Anfang dreißig. Ich wusste, China halte ich nicht mehr als ein paar Jahre aus.

Ich wohnte auf dem Campus und studierte acht Stunden täglich die chinesische Sprache. Der Campus war mit der Hilfe Harvard University für eine kleinere Zahl Studenten gebaut worden. Nun gab es natürlich viel mehr Studenten, denn das Lernen wurde in China von der Regierung sehr forciert. Der Unterricht war sehr dogmatisch, die chinesischen Studenten lernten sehr viel, aber stur auswendig, um dann wirklich nur zu zitieren - auch in den Wissenschaften.

Der Campus war 18 Kilometer vom Zentrum von Peking entfernt und um irgendwie meine journalistische Arbeit zu tun, brauchte ich ein Fahrrad. Aber zu dieser Zeit gab es nicht einmal Fahrräder in China. Das Fahrrad musste aus Hongkong importiert werden. Ich fuhr mit dem Fahrrad täglich in die Stadt. Bei schlechtem Wetter ließ ich mich mit einer Rikscha fahren. Das war für mich peinlich, von einem anderen Menschen in grässlichem Winter, bei Regen und Schnee, 18 Kilometer weit kutschiert zu werden. Aber ich musste täglich Berichte über China für das jugoslawische Radio und für Zeitungen schreiben.

Unter meinen ausländischen Kollegen waren einige Juden. Es gab einen Rene Goldmann, der von polnischen Juden abstammte und dessen Muttersprache französisch war. Ich wurde eine Art Vaterfigur für ihn. Er war aus einer eher armen Familie, die vor dem Krieg aus Polen nach Luxemburg eingewandert war. Sein Vater arbeitete als Schneider.

Als die Deutschen nach Luxemburg einmarschierten, flohen sie weiter nach Frankreich und zwischen dem okkupierten und nicht okkupierten Frankreich fasste man die Mutter und sie verschwand für immer. Er und sein Vater fuhren nach Lyon und der Vater, der in der Resistance 17 kämpfte, wurde einige Tage vor der Befreiung verhaftet und ermordet. Mein Bekannter war noch ein Kind und man brachte ihn in einem kommunistischen Waisenhaus in Paris unter.

Dort blieb er bis zu seinem 14. Lebensjahr, das war Anfang der 1950er Jahre. Und da er in Polen noch Tanten fand und eigentlich polnischer Jude war, ging er nach Polen. Er besuchte das Gymnasium und fand bald heraus, dass er nicht wie ein Pole sprach, dachte und fühlte. So wurde auch für ihn China der Ausweg. Er war schon lange vor mir in China, absolvierte sein Studium, lernte chinesisch und japanisch und bekam danach bei der UNESCO [UNO-Organisation für Bildung, Wissenschaft, Kultur und Kommunikation] einen Job als Übersetzer von chinesischer Dichtung in die französische Sprache. Nachher entdeckte er einen Onkel in Kanada, übersiedelte dorthin und wurde Professor an der Britisch Columbia Universität in Vancouver. Ich war sehr lange mit ihm im Kontakt, aber als ich ihn in Vancouver besuchte, war er auf einmal zum orthodoxen Juden geworden. Er ist verheiratet und lebt mit seiner Frau im Westen Kanadas. Seine Geschichte war wirklich sehr aufregend.

Im Jahre 1956 begegnete ich auf dem 6. Parteitag der KP Chinas dem Regierungschef Mao Tse-tung und gab ihm zweimal die Hand. Ich erinnere mich, dass ich Mao Tse-tungs Händedruck als unangenehm weich empfand. Tschu En-lai war Ministerpräsident und Außenminister und auch ihm begegnete ich auf Pressekonferenzen und Empfängen.

Länger als zwei Jahre hielt ich es in China nicht aus. Anfang bis Ende Januar 1957 hielt ich mich in Vietnam auf. Mit der Eisenbahn fuhr ich drei Tage und vier Nächte von Peking nach Hanoi. Über die vietnamesische Botschaft in Peking war ich offiziell angemeldet und führte ein Gespräch mit Ministerpräsident Pham Van Dang, als plötzlich Ho Chi Minh ins Zimmer trat, mich begrüßte und meine Eindrücke über China erfahren wollte. Ich führte auch ein Gespräch mit General Giap, dem Kommandanten der vietnamesischen Streitkräfte. Über meine Erlebnisse und Erfahrungen aus dieser Reise schrieb ich ein Buch mit dem Titel: 'Der Krieg am Roten Fluss'. Es erschien 1958 in einem Zagreber Verlag.

Als sich die Beziehungen zwischen China und Jugoslawien verschlechterten, wirkte sich das auch auf meine Arbeit aus. Im Frühjahr 1957, nach dem Ungarnaufstand 18, fand ich eine Möglichkeit an Bord eines kleinen 4000- Tonnen-Frachters aus Hongkong zurück nach Jugoslawien zu kommen. Wir waren vier Passagiere, und es war eine sehr lange Reise. Die erste Station war Singapur.

In Peking hatte ich David Marshall, Sohn eines irakischen Börsenmaklers, der sich in Singapur etabliert hatte, kennen gelernt und mit ihm befreundet. Bevor Singapur unabhängig wurde, brauchte man eine provisorische Regierung, denn es gab große Probleme zwischen Chinesen, Malayen und Indern.

David gehörte keinem dieser Völker an, war sozusagen farblos und prädestiniert für das Amt des Chefs der provisorischen Regierung. Er hatte in Oxford studiert, war im Krieg Offizier in der britischen Armee, verbrachte vier Jahre in japanischer Kriegsgefangenschaft und durfte dann nach Singapur. David sagte, wenn ich nach Singapur käme, wäre ich sein Gast, und das war ich dann auch.

Seine Schwester kam mich abholen und das erste, was ich in Singapur sah, war eine jüdische Feier, die Brit Mila 19 eines indonesischen Juden. Da waren Tausend Gäste in allen Farben in dieser Hitze, in diesem großartigen Garten: Deutsche Juden, polnische Juden, russische Juden, irakischer Juden, indische Juden...

Es ging weiter und man ließ uns nicht durch den Suezkanal, denn es war genau die Zeit der Suez-Krise 20, was wiederum einen Vorteil mit sich brachte: es ermöglichte mir, Madagaskar, Südafrika und Senegal zu sehen, bevor ich zurück nach Riejka kam.

Ein Jahr arbeitete ich dann in Belgrad wieder im Institut für Internationale Beziehungen und konnte mich für die UNO engagieren. Sie brauchten jemanden mit ostasiatischen Erfahrungen aus einem blockfreien Land. Das war ein positives Resultat von Jugoslawiens Politik - wir waren blockfrei. Und als Blockfreier bekam ich den Posten in Bangkok, den aber auch nicht viele wollten. Gemeinsam ich mit meiner zweiten Frau, Lubitza Vukadinovic - wir hatten 1958 geheiratet - ging ich nach Bangkok, wo ich drei Jahre arbeitete.

Ich war der einzige in Bangkok, der französisch sprach und ich befasste mich mit den sozialen und politischen Problemen der Entwicklungspolitik in den ehemaligen französischen Kolonien in Indochina: Vietnam, Kambodscha und Laos. Als sich dort war, stand das Mekong-Projekt im Vordergrund.

Der Mekong ist ein großer Fluss, der, von China kommend, über 4000 Kilometer durch Laos, Kambodscha und Vietnam fließt. Der Westen hatte große Pläne, dieses Gebiet gegen den Druck Chinas zu befestigen. Damit war bei der UNO ein französischer Jesuitenpater befasst, der jemanden brauchte, der mit ihm arbeitet. Das war ich.

So kam ich in Kontakt mit Dag Hammarskjöld 21, dem Generalsekretär der UNO, der damals Bangkok und Laos besuchte, und bald danach, 1961, bei einem Flugzeugabsturz ums Leben kam. Pater De Breuvery meinte dann, dass ich mit meinen Erfahrungen in die UNO-Zentrale nach New York gehöre.

So kam es, dass ich mit meiner zweiten Frau nach New York übersiedelte. Meine Ehe war sehr schlecht, und wir trennten uns nach fünf Jahren in New York. Meine Frau fuhr wieder nach Jugoslawien zu ihrer Familie.

Ich arbeitete in der UNO in der Abteilung für wirtschaftliche Angelegenheiten und befasste mich mit den Themen Naturschätze, Energie und Transport. Mehr als 20 Jahre, von 1961 bis 1983 beschäftigte ich mich mit Entwicklungsfragen der Dritten Welt. Während der letzten zehn Jahre war ich Direktor einer Abteilung mit sechzig bis siebzig Mitarbeitern und verwaltete ein großes Budget. Ich hatte sehr interessante Kollegen, mit denen ich auch befreundet war: Zeev Shiftan, war ein Israeli, der vor dem Holocaust in Erfurt [Deutschland] gelebt hatte. Er war ein Wasserspezialist, der die Wasserquellen für Jerusalem fand. Im Jahre 1985 besuchten meine Frau und ich ihn in Jerusalem. Er erzählte uns von seinem Wunsch, noch einmal nach Erfurt zu fahren und die Gräber seiner Vorfahren zu besuchen. Am 4. Februar 1990 fuhr ein israelischer Touristen-Bus zwischen Rafah und Kairo und wurde von Terroristen des Palästinensischen Islamischen Dschihad mit Sturmgewehren attackiert. Elf Personen, davon neun Israelis, darunter unser Freund Zeef Shiftan, wurden getötet, 17 weitere, darunter seine Frau, verletzt. Seinen Wunsch, die Gräber seiner Vorfahren in Erfurt zu besuchen, konnte er sich nicht mehr erfüllen.

Ein anderer Isareli, Uri Golani, war Spezialist für Grundwasser. Er hatte im Laufe von Jahrzehnten wertvolle Erfahrungen über neue Energiequellen, sowie Methoden der Bewässerung gesammelt, die meine Abteilung in anderen Regionen der Welt anwenden konnte.

Ich war in diesen Jahren auf unzähligen Missionen über Umwelt in der ganzen Welt, nahm an unzähligen Konferenzen teil und war Gründer und Chefredakteur der UNO-Zeitschrift 'Natural Recources'.

Mein Bruder wurde zum Exportfachmann und arbeitet in der großen jugoslawischen Exportfirma 'Energoexport'. In den späten 1960er Jahren kam er als Vertreter seiner Firma nach New York. 1948 hatte er in Belgrad Jordana Herlinger, die Tochter des Arztes Ivo Herlinger geheiratet, dessen Sanatorium vor dem Krieg von der Familie Krakauer aus Osijek beliefert worden war, die meiner Tante Tina, der Schwester meines Vaters, gehört hatte.

Jordana musste im Alter von 16 Jahren zusehen, wie in Bosnien lokale Faschisten ihre Mutter ermordeten. Sie wurde eine hervorragende Krankenschwester in der Partisanenbewegung, eine wertvolle Hilfe im Operationssaal und erhielt den militärischen Grad eines Oberstleutnants.

Nach dem Krieg studierte sie in Belgrad Medizin und wurde Ärztin. Ihr Vater gründete nach dem Krieg die medizinische Fakultät in Sarajewo. Sie haben eine Tochter, Zlata, jüdisch Golda. Zlata ist verheiratet, kinderlos und Professorin an einer Kunsthochschule in Baltimore [USA].

Meine dritte Frau, mit der ich seit 41 Jahren zusammenlebe, lernte ich in New York kennen. Sie arbeitete seit 1957 zuerst bei der UNICEF, einer Unterorganisation der Vereinten Nationen und später im UN-Sekretariat. Gemeinsame Freunde machten uns auf einer Party miteinander bekannt. Es hat geklappt, denn seitdem sind wir ein Paar.

Meine Frau wurde 1925 in Hamburg geboren. Sie ist die Tochter des Industriellen und Kaufmanns Hans Wiener und seiner Frau, Effi Jubilate, geborene Daus. Hans Wiener und der Onkel meiner Schwiegermutter, Ernest Fraenkel, besaßen in Hamburg die Firma 'Meyer Adolf Nathan' - Textilien en Gros, in der Strasse Neuer Wall. Ihre Mutter war eine geborene Berlinerin, aber ihre Großmutter kam aus Bradford in England. Meine Frau hatte zwei Schwestern, Leonore und Eva.

1937 flüchtete die Familie nach Belgien, obwohl der Vater wusste, dass es auch in Belgien gefährlich werden könnte, aber sie fanden keinen anderen Zufluchtsort. Der Vater investierte in eine kleine Fabrik und schuf Arbeitsplätze für Belgier. Dafür durften sie in Belgien leben. Das war eine Textilfärberei und -druckerei im Süden von Brüssel.

1940, als die Deutschen einmarschierten, mussten sie weiter flüchten. Der Vater wurde gefangen genommen und im Viehwaggon, ohne Wasser, ohne Toilette nach Südfrankreich transportiert, wo ihn die Familie unter großen Schwierigkeiten wieder fand.

Ihren Eltern glückte es 1941, durch Visa, die ihnen ein Cousin aus Mexiko schickte, über Spanien und Portugal mit einem Schiff nach Havanna und von dort nach Mexiko auszureisen. Fünf Jahre lebte meine Frau in Mexiko, wurde als Sekretärin ausgebildet und übersiedelte 1946 in die USA, nach New York. Die Eltern blieben und starben in Mexiko.

Auch ihre Schwestern lebten in Amerika. Eva, die jüngere studierte Physik in Stanford und kam 1952 bei einem Autounfall ums Leben. Leonore arbeitete als Beamtin bei verschiedenen Fluglinien, ist geschieden, hat keine Kinder und lebt heute 80jährig in Miami.

Im Jahre 1985 fuhren meine Frau und ich zum ersten Mal nach Israel. Ich besuchte meine Cousins Schlomo und Michael und meine Tante Zlata in Israel, die krank war und im Hadassah-Spital in Jerusalem lag.

Die Reise war sehr interessant. Wir besuchten sogar die Westbank und nahmen einen arabischen Autostopper mit. Wir wussten nicht, dass er ein Araber ist, aber das war uns egal, denn wir machen keine Unterschiede aufgrund Rasse oder Religion.

In meiner Jugend war ich Kommunist, Internationalist und Antizionist. Ich glaubte, es wäre besser für die Welt, gäbe es keine Nationalitäten mehr. Natürlich ist das eine Fiktion und jetzt glaube ich, dass Israel existieren muss. Aber meiner Meinung nach hat Israel ein Problem, das sehr schwer lösbar ist und dass es Jahrzehnte dauern wird, bis eine friedliche Lösung gefunden werden wird.

Ich wurde nie ein Amerikaner. Ich mochte das Leben in New York nicht und ich fand es schwer als älterer Mensch dort zu leben. Amerika wurde nicht zu meiner Heimat. Wir wollten zurück nach Europa. Nach meiner Pensionierung, Ende Juli 1983, zogen wir nach Österreich. In Wien arbeitete ich noch zwölf Jahre als Korrespondent der Zeitschrift 'Petroleum Economist', die energiewirtschaftliche Probleme behandelt. So zum Beispiel, interviewte ich 1985 den damaligen israelischen Minister für Energie und Infrastruktur Moshe Shachal.

Wien war eine Kompromisslösung, nicht die Nummer eins. Ich habe noch Verwandte in Jugoslawien. Das hat mich interessiert und außerdem ist in Wien ein UNO-Zentrum, das mir Arbeit anbot. Da ich mich den größten Teil meines Lebens mit Energiewirtschaft befasste, und mir in Wien die Möglichkeit geboten wurde noch aktiv zu bleiben, kamen wir her. Ich fühlte mich nicht total fremd, weil ich ja als Kind vor dem Krieg in Österreich war.

Aber wenn man mit über sechzig Jahren in ein anderes Land kommt, in dem man keine wirklichen Wurzeln hat, ist es sehr schwer, einen Freundeskreis aufzubauen; hier gibt es keine Kinder aus meiner Klasse. Für manche Menschen ist das schwieriger als für andere. Ich kann irgendwie damit leben, aber vielen Leuten fehlt dann das so genannte soziale, das gesellschaftliche Leben.

Meine Tochter Sanja hat Theaterwissenschaften und Regie studiert. Ich flog von Stockholm, von der ersten Umweltkonferenz der UNO, über Jugoslawien nach New York zurück, um die Diplomarbeit meiner Tochter im größten Theater in Belgrad zu sehen. Das war 'Doktor Faustus' von Christopher Marlowe, einem Vorgänger von Shakespeare. Der 'Doktor Faustus' ist ein altes Spiel aus dem 16. Jahrhundert, und in dem Stück gibt es auch einen Mephisto.

Sie hatte den Mephisto - das war eine Neuerung - mit einer Frau besetzt. Sie war eine Zeit lang Regisseurin in kleinen Theatern in der Provinz. Später war sie beim Rundfunk in Belgrad. 1992, nach dem Ausbruch des Balkankrieges, emigrierte sie mit ihrer Mutter, ihrer 6jährigen Tochter Julia, einer Cousine und zwei Cousins nach Israel. Sie war damals 44 Jahre alt. Die zwei Cousins waren im Militäralter, und um sie vor dem Militärdienst in Jugoslawien zu bewahren, emigrierten sie nach Israel.

Für ihren Beruf braucht sie die Sprache. Es fiel ihr nicht leicht, Hebräisch zu lernen. Sie fand eine Teilzeitarbeit in einem Altersheim - eine schwierige und deprimierende Arbeit. Aber sie schreibt sehr gern; sie schreibt als Redakteurin auf serbokroatisch in dem Bulletin der jugoslawischen Juden. Das wenige Hebräisch, das ich einmal konnte, habe ich ziemlich verlernt. Das ist schade. Wenn meine Tochter etwas publiziert, kann ich kaum ihren Namen entziffern.

Bevor Sanja nach Israel ging, war sie nie politisch tätig. In Israel war sie ganz links, Mitglied in der Meretz-Partei 22 und beteiligte sich an Veranstaltungen in Haifa, die Araber und Juden zusammen brachten. Sie ist nach den vielen Jahren enttäuscht, dass es bisher nicht gelungen ist, eine friedliche Einigung zu finden. Julia, meine Enkeltochter, besuchte eine Schule für begabte Kinder. Sie hat die Matura brillant absolviert. Jetzt muss sie erst einmal zwei Jahre zur Armee und dann wird sie studieren.

Meine Frau und ich haben gemeinsam beschlossen, Ende dieses Jahres unsere Wohnung im Zentrum Wiens zu kündigen und in ein Altersheim zu übersiedeln. Von siebzig Prozent der Sachen, die ich über achtzig Jahre gesammelt habe, muss ich mich trennen. So ist das!

• Glossar:

Johanna Tausig
Wien
Österreich
Datum des Interviews: August 2004 
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Frau Tausig, von ihren Freunden liebevoll Hansi genannt, ist 84 Jahre alt und erstaunlich mobil. Es war nicht leicht, sie zu Hause zu erreichen, denn mehrere Tage in der Woche ist sie in der Stadt unterwegs. Dort trifft sie ihre Freundinnen jeden Mittwoch zu Museums- und Ausstellungsbesuchen. Die Gruppe umfasst zehn bis fünfzehn Personen - alle politisch Links - teilweise sind das noch Freundinnen aus der Emigrationszeit in England. Nach jedem Ausstellungsbesuch gehen sie zusammen Mittagessen und diskutieren immer wieder über heutige Politik und die Rätsel der Geschichte. Frau Tausig hat außerdem zwei Konzert-Abonnements, ein Abonnement fürs Englische Theater, und sie spielt mit einer Gruppe regelmäßig Karten. Eine enge, liebevolle Beziehung hat sie zu ihrem Sohn, der Schwiegertochter und dem bereits erwachsenen Enkel. Sie ist eine wunderbare Erzählerin und nachdem unsere erste Sitzung sieben Stunden dauert, bin ich müde und erschöpft; sie hingegen ist noch frisch. Wenige Tage später sitzen wir wieder beisammen, und sie erzählt ihre Lebensgeschichte weiter.

Johanna Tausig ist im April 2015 gestorben.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Der Einmarsch der Deutschen
Mein Bruder
Meine Emigrationszeit in England
Rückkehr nach Wien
Glossar

Meine Familiengeschichte

Mein Großvater väterlicherseits, Max Pick, jüdisch Mordechei, wurde 1841 geboren. Die Großmutter Johanna, geborene Lerchenfeld, wurde 1851 geboren. Beide habe ich nicht kennen gelernt. Sie kamen Ende des 19. Jahrhunderts aus der ungarischen Stadt Közseg mit ihren Söhnen Geza und Jenö nach Wien. Der Großvater war Kolonialwarenhändler. Sie wohnten in Wien in der Heinzelmanngasse, im 20. Bezirk. Mein Vater, Emil Pick, jüdisch Schlomo, wurde am 29. Mai 1888 in Wien geboren. Zehn Jahre später, 1898, starb sein Vater. Meine Großmutter Johanna starb 1911. Vor kurzem erfuhr ich, dass die Großeltern auf dem Zentralfriedhof beerdigt wurden. Auf den Fotos, die ich von ihnen besitze, machen sie einen gutbürgerlichen Eindruck. Ich würde denken, sie kamen aus dem bürgerlichen Milieu.

Onkel Geza wurde am 16. Januar 1882 in Szecseny, der damaligen Österreich- Ungarischen Monarchie, geboren. Er war mit Charlotte, die 1886 in Rudnik [heute Polen] geboren wurde, verheiratet. Sie hatten zwei Töchter: Luzie, die 1910 und Edith, die 1911 in Wien geboren wurde. Die Familie wohnte in der Diehlgasse, im 5. Bezirk. Die Ehe wurde geschieden, ich glaube, weil Onkel Geza ein Spieler war. Er starb bereits 1929, nachdem er noch kurze Zeit bei uns wohnte, in einem Krankenhaus. Charlotte wurde im Januar 1942 nach Riga deportiert und ermordet. Edith war mit Dr. Egon Hofbauer verheiratet. Ihnen gelang 1938 die Flucht nach Frankreich und über die Pyrenäen weiter nach Spanien. Nach dem Krieg gingen sie nach New York und handelten dort sehr erfolgreich mit Fahrradteilen. Sie haben eine Tochter Cary Fox, die in New York eine erfolgreiche Logopädin ist und die zwei Söhne hat. Ein Sohn, John Hofbauer, ist ein sehr erfolgreicher Augenarzt in Beverly Hills. Edith starb 2003 in New York.

Luzie war mit dem Psychiater Heinz Winnik verheiratet, der in Rumänien geboren war und in Wien Medizin studiert hatte. Sie flohen 1938 nach Rumänien und überlebten dort den Holocaust. Heinz arbeitete nach dem Krieg als Arzt in einer psychiatrischen Klinik. Ungefähr 1947 verließen sie das kommunistische Rumänien, weil sie sich durch die Russen bedroht fühlten und emigrierten nach Palästina. Giora wurde geboren und Heinz übernahm die psychiatrische Abteilung eines Krankenhauses in Jerusalem. Er lehrte auch an der Universität. Giora wurde ein sehr erfolgreicher Kinderarzt in New York. Nach dem Tod ihres Mannes, Heinz starb vor ungefähr 10 Jahren in Jerusalem, übersiedelte Luzie zu ihrem Sohn nach New York. Luzie ist jetzt 94 Jahre alt. Sie kommt jedes Jahr nach Wien, und auch dieses Jahr hat sie sich wieder angekündigt.

Onkel Jenö war mit Irma verheiratet. Ihr Sohn Fritz wurde 1923 geboren. Jenö war Prokurist in einer Teppichfirma. Sie wohnten im 7. Bezirk, in der Zieglergasse, in einer großen, schönen Wohnung. Wir besuchten sie regelmäßig, und jedes Mal steckte mir Onkel Jenö Taschengeld zu. Tante Irma war eine nervöse Frau und Fritz war ein nervöses und kränkliches Kind, das seine Mutter oft zur Kur nach Kaltenleutgeben begleitete. Allen gelang die Flucht nach Brasilien, wo Fritz aber noch sehr jung in Rio starb. Als Tante Irma starb, heiratete Onkel Jenö Tante Irmas Schwester.

Mein Vater besuchte in Wien die Bürgerschule und vielleicht die Handelsschule, aber das weiß ich nicht genau.

Mein Großvater mütterlicherseits hieß Berthold Medak. Er wurde 1851 geboren und lebte mit der Großmutter Regine, geborene Strach, die 1850 geboren wurde, in Slavkov u Brna [heute Tschechien]. Der deutsche Name der Stadt ist Austerlitz. Die Großeltern heirateten 1877. Das weiß ich deshalb, weil wir 1927 die goldene Hochzeit der Großeltern feierten, und ich bestimmt drei- oder viermal ein Gedicht aufsagen musste, denn immer wenn neue Gäste kamen hieß es: 'Hansi, sag noch einmal das Gedicht!' Wann die Familie nach Wien übersiedelte, weiß ich nicht, aber alle sieben Kinder wurden in Slavkov u Brna geboren. Es gab auch eine Verwandte meiner Großmutter in Wien. Sie hieß Kati Strach, war entweder die nicht verheiratete Schwester oder die Schwägerin meiner Großmutter. Sie hat mich immer zur Begrüßung schmerzhaft in die Wangen gekniffen.

Meine Großeltern waren für unsere heutigen Begriffe unvorstellbar arm. Die Wohnung im 18. Bezirk, in der Semperstraße 59, bestand aus einer Küche und einem Kabinett. Klo und Wasser waren am Gang. In dieser Wohnung lebten sie mit ihren sieben Kindern. Wie das funktionierte, kann ich mir überhaupt nicht vorstellen. Zwei schliefen immer in einem Bett zusammen und es gab Aufstellbetten für die Küche. Erst als die älteren Kinder in der Lehre waren, bekamen die Großeltern die Nachbarwohnung dazu. Das war auch eine Zimmer-Küche -Wohnung, aber es war schon eine große Erleichterung. Als meine Cousine Helen einmal aus San Francisco in Wien zu Besuch war, wollten wir uns die Wohnung noch einmal anschauen, weil wir uns nicht mehr vorstellen konnten, wie das Leben in dieser Wohnung räumlich überhaupt möglich war. Wir konnten uns nicht vorstellen, wo die alle geschlafen hatten. Aber dann trauten wir uns nicht anzuläuten. Also bleibt das ein ungelöstes Rätsel, wie das überhaupt funktionierte. Meine Mutter sagte einmal, dass sie ihr ganzes Leben lang, bis mein Vater starb, nie allein in einem Bett geschlafen hatte.

Mein Großvater war Pferdeknecht. Die Großeltern kamen sicher aus einem Dorf, weil meine Großmutter öfter von Kühen sprach und wenn jemand sagte, er habe viel zu tun, dann sagte sie: 'Was hast du zu tun, den Kühen den Schweif raufzubinden?' Solche Sprüche weisen doch eher auf ein ländliches Ambiente hin.

Im Dorf war mein Großvater wahrscheinlich Fuhrwerker. Das weiß ich nicht genau, aber in Wien arbeitete er bei der städtischen Straßenbahn. Seine frühe Pensionierung fiel mit der Umstellung der Pferdebahn auf die Dampftramway zusammen. Da wurde er nicht mehr gebraucht. Wir haben uns das ausgerechnet, weil die Familie immer sagte: Großvater ist schon 20 Jahre in Pension.

Der Großvater war ein sehr religiöser Mann. Jeden Tag ging er in der Früh zu Fuß in die Schopenhauerstrasse in den Tempel, weil er als Schammes 1 im Tempel das Morgengebet vorbereitete. Ich war noch zu klein, aber meine Cousine Helen, die acht Jahre älter ist als ich und die diese Zeit bewusst miterlebte, erzählte mir das. Sie erzählte auch, dass er auf dem Weg zum Tempel immer beim Branntweiner einkehrte und sich ein Stamperl Schnaps genehmigte.

Wir gingen alle sehr häufig zu den Großeltern, sie wohnten nicht weit von uns entfernt. Zu mir war der Großvater sehr lieb und fand immer Beschäftigungen für mich, damit mir nicht langweilig wurde. Neben dem Küchenherd war das Holz zum Heizen des Herdes gestapelt, und das durfte ich zum Beispiel sortieren. Der Großvater stand stundenlang am Herd und rührte Powidl [Pflaumenmus], kochte das Essen und reparierte kaputte Reindln [Töpfe]. Ich war als Kind eine sehr schlechte Esserin. Ich erinnere mich an den Sederabend 2, dass mein Großvater, ich saß neben ihm, mir immer von dem Ganslfleisch ein bisschen auf meinen Teller legte. Das aß ich dann auch, und das werde ich nie vergessen. Er war Pfeifenraucher, saß auch oft auf seinem Stockerl [Schemel, Hocker] und hörte den anderen zu. Wenn er aber etwas sagen wollte, waren sofort alle still, denn er war eine Autorität. Meine Großmutter war auch sehr lieb zu mir, aber die Beziehung von Großmutter und Enkelkind war ganz anders als heute. Auch sie war eine Respektsperson, man widersprach ihr nicht, und sie mischte sich nicht ein. Ich kann mich nicht erinnern, dass ich je ein Problem mit ihr hatte. Zu den hohen Feiertagen lieh sie sich immer den schwarzen Hut meiner Mutter aus. An jedem Feiertag wanderte der Hut von meiner Mutter zu meiner Großmutter.

Am Jom Kippur 3 besuchten meine Eltern, mein Bruder und ich die Großeltern immer im Tempel. Wir wünschten ihnen gut Jom Tov [Jom Tov: hebr.: Feiertag], verließen aber danach den Tempel wieder. An den hohen Feiertagen traf sich die ganze Familie, außer dem Onkel Siegfried, bei den Großeltern. Onkel Siegfried war zum katholischen Glauben übergetreten.

Onkel Siegfried war der älteste Bruder meiner Mutter und der einzige, der es zu etwas gebracht hatte. Er war selbstständig, hatte eine Maler- und Anstreicherfirma, lebte in Döbling, war mit Tante Maria verheiratet und Mitglied der Christlich-Sozialen Partei, dem Vorläufer der ÖVP. Er führte sogar die Kinder seiner Parteifreunde als Pate zur Firmung und finanzierte viel für die Partei. Er war ein Übereifriger, wie das oft bei Leuten ist, die übertreten. Aber er kümmerte sich auch um die Großeltern. Er kaufte ihnen zum Beispiel das erste Radio. Das war die Sensation in der Familie: Wir saßen alle drum herum und sahen das erste Mal im Leben ein Radio. Das Radio war ein Kopfhörer - mein Großvater und meine Großmutter pressten je ein Ohr daran - und ich weiß noch, dass der Großvater sagte: 'Regi, man hört!' Das wurde dann so ein Spruch in der Familie: Regi, man hört! Das war sehr aufregend! Als der Großvater gestorben war, hat Onkel Siegfried immer im Winter das gesamte Heizmaterial für die Großmutter gekauft.

Onkel und Tante haben in der Rudolfinergasse in einem Haus mit einem großen Garten gewohnt, in dem Nussbäume und Zwetschgenbäume standen. Wir besuchten sie oft. Sie waren sehr nett zu uns. Der Onkel war als junger Mann in Deutschland, warum, weiß ich nicht, aber ich glaube, er war auf der Walz. Dort hatte er einen unehelichen Sohn hinterlassen. Der Sohn wollte 1933 zur SS gehen, denn er wusste nicht, wer sein Vater war. Er musste einen Ariernachweis 4 erbringen, und da stellte sich heraus, dass sein Erzeuger mein Onkel Siegfried war. Daraufhin kam er nach Wien und sagte zu meinem Onkel: 'Da bin ich, du bist an allem Schuld und jetzt wirst du mich erhalten.' Sie richteten ihm im Haus ein Zimmer ein. Von dem Moment an, das war dann Familientratsch, tat der junge Mann nichts mehr. Als der Krieg begann, wurde er als Halbjude zur Organisation Todt 5 eingezogen und starb in Russland.

Meine Mutter war mit Onkel Siegfrieds Frau Maria befreundet. Wenn die Zwetschken [Pflaumen] reif waren, brachte meine Mutter immer sehr viele nach Haus und kochte sie ein. Nüsse bekamen wir auch immer geschenkt. Jede Woche lud die Tante meine Mutter ins Dianabad, ins Dampfbad, ein. Das war, nachdem mein Vater nicht mehr lebte. Onkel Siegfried überlebte den Holocaust in Wien - zum Teil mit Hilfe seiner Parteifreunde. Die letzten sechs Monate des Krieges wurde es sehr gefährlich für ihn, aber er konnte sich auf dem Dachboden seines Hauses verstecken. Als ich 1946 aus der Emigration aus England zurück nach Wien kam, war ich eine sehr aktive Kommunistin und Onkel Siegfried war weit rechts stehend bei der ÖVP. Ich besuchte ihn einmal, wir redeten und ich dachte: Ich bin froh, dass er überlebt hat, aber was habe ich eigentlich mit ihm gemein? Was tu ich bei dem? Das klingt heute idiotisch und unfassbar, aber so war es!

Nachdem mein Großvater 1929 gestorben war, ging meine Mutter fast täglich zu ihrer Mutter und blieb immer ein Weilchen bei ihr. Als ich etwas älter war, besuchte auch ich oft die Großmutter. Nach dem Tod des Großvaters ging sie nicht mehr in den Schopenhauer Tempel sondern in einen Saal im Restaurant 'Zum Auge Gottes' in der Nußdorfer Straße, der von der Kultusgemeinde zu den hohen Feiertagen angemietet wurde. Sie war schon alt, und alte Leute waren damals gebrechlicher als heute. 1935 starb die Großmutter.

Mein Onkel Alois Medak und seine Frau Rosa waren schon tot, als ich geboren wurde. Onkel Alois war von Beruf Posamentierer. Posamentierer fertigten Schnüre, Bänder, Borten, Kordeln zur Dekoration von Polstermöbeln, Vorhängen, Lampenschirmen, Uniformen, Trachtenmode und Hutschmuck an. Onkel Alois starb 1917 an den Folgen eines Lungenschusses im 1. Weltkrieg, Tante Rosa starb 1918 an der Spanischen Grippe. Sie hatten drei Kinder: Rudolf war 1909 geboren, Helene 1912 und Emanuel 1914. Den Rudolf nahmen nach dem Tod der Eltern meine Großeltern zu sich, Helene und Emanuel mussten ins jüdische Waisenhaus. Das Waisenhaus war in Döbling [19. Bezirk] bei der Hohen Warte. Sie waren nicht zusammen, es gab ein Buben- und ein Mädchenhaus. Mit dem Rudi hatte ich weniger Kontakt, er war zwölf Jahre älter als ich. Nach dem Abschluss der Pflichtschule machte er beim Onkel Siegfried im Malerbetrieb eine Lehre und wurde auch Maler. Er emigrierte ziemlich spät, wartete in London noch im Kitchener Camp 6, heiratete in London und bekam seine Tochter Susan. Ich traf ihn noch oft in London.

Helene wollte immer Krankenschwester werden, lernte aber nach ihrer Schulzeit drei Jahre in einer Schneiderei. Mit 18 Jahren besuchte sie die Krankenpflegeschule der Gemeinde Wien und wurde Krankenpflegerin. Sie bekam aber keinen Job, denn es waren schwere Zeiten damals. Onkel Hans Schreiber war Zahlkellner, so hieß das damals, Marqueur sogar, im Kaffee Astoria. Das Kaffee war im 9. Bezirk und sehr viele jüdische Ärzte verkehrten dort. Onkel Hans war der nichtjüdische Ehemann von Tante Klothilde, der Schwester meiner Mutter, die am 30. Dezember 1883 geboren wurde. Tante Klothilde war gelernte Schneiderin, hatte aber nach der Heirat mit Onkel Hans aufgehört zu arbeiten. Im Kaffeehaus knüpfte Onkel Hans den Kontakt für Helene mit dem Rothschild Spital, und sie bekam dort eine Stelle als Operationsschwester. Im Rothschild Spital lernte sie auch ihren späteren Mann, Dr. Herbert Kulka, der als Gynäkologe arbeitete, kennen. Herbert Kulka kam aus einer wohlhabenden jüdischen Familie. Die Familie wohnte in Wien in der Reichsratsstraße [1. Bezirk], mitten in der Stadt, in einer riesigen Wohnung. Im Jahre 1938, nach dem Einmarsch der Deutschen in Österreich, wurde Herbert in das KZ Dachau [Deutschland] deportiert. Seine alte Tante, die in London lebte, schickte für ihn ein Permit [Visum]. Er wurde aus Dachau mit der Auflage entlassen, binnen kurzer Zeit Österreich zu verlassen. Herbert flog sofort nach seiner Entlassung mit dem Flugzeug nach London. Ich holte ihn vom Flughafen ab, er war kahlgeschoren. Ich brachte ihn zu seiner Tante, denn Helene war zu dieser Zeit noch in Wien. Herbert war religiös, aber als er aus dem KZ entlassen wurde, war er noch religiöser geworden. In London sahen wir uns dann einige Male. Herbert und Helene verließen nach ungefähr einem Jahr England und gingen mit einem Affidavit 8 nach San Francisco, wo ihr Sohn David geboren wurde. In England hatte Herbert als Arzt nicht arbeiten dürfen, in Amerika wurde er ein sehr erfolgreicher Arzt. Ich besuchte Helen, nachdem ihr Mann 1964 gestorben war, jedes Jahr und die letzten Jahre ihres Lebens sogar zweimal im Jahr. David, der Sohn, ist Lehrer und in San Francisco mit einer katholischen Christin, die in Amerika eine Minderheit bilden, verheiratet. David ist bewusst jüdisch, auch Helen war sehr aktiv in der Synagoge.

Onkel Hans starb vor dem Holocaust, Tante Klothilde wurde im Alter von 59 Jahren, am 11. Januar 1942, nach Riga deportiert und ermordet.

Emanuel, das dritte Waisenkind, machte eine Lehre im Textilviertel am Kai am Salzgries bei der Firma 'Weiss und Grossmann'.

Theodor Schreiber war der Bruder meines Onkels Hans Schreiber. Er war der Gärtner am alten jüdischen Friedhof, der dem Währinger Park angeschlossen ist. Seit einhundert Jahren wird auf dem Friedhof niemand mehr beerdigt, und wir spielten oft als Kinder beim Onkel Theodor auf dem Friedhof, denn das war wie ein Park. Da waren wir mit meiner Mutter und mit Hans und Grete.

Tante Ella war eine Schwester meiner Mutter. Diese Geschichte ist sehr traurig, weil der Mann von Tante Ella, David Gang, ein Spieler war. Von Beruf war er Buchhalter, aber er war sieben Jahre arbeitslos. Das war eine sehr schlechte Ehe. Die Familie war schrecklich arm, um vieles ärmer als wir, und wir waren schon arm. Die Kinder, Grete wurde 1923 geboren und Hans 1925, aßen regelmäßig bei uns oder bei der Tante Klothilde. Tante Ella arbeitete als Hausschneiderin. Da verdiente sie fünf Schilling am Tag und das Essen. Sie ging in die Haushalte und nähte dort den ganzen Tag: Reparaturen, enger machen, kürzer machen, wenden, manchmal auch etwas Neues anfertigen. Ich weiß noch, dass Tante Ella einen Teil von dem Essen, dass sie in den Haushalten bekam, für die Kinder mit nach Hause nahm. Sie wohnten in einem Gemeindehaus im 18. Bezirk. Als Hitler einmarschierte, verteilten die deutschen Soldaten Essen aus Gulaschkanonen an die Bevölkerung. Da brachten ihnen die Leute aus dem Haus auch etwas zu essen mit. Alle wussten, dass sie Juden sind, und sie taten es trotzdem. Die Hausbewohner waren sehr solidarisch, aber sie konnten Tante Ella und Onkel David nicht retten.

Nach dem Krieg war ich mit Hans und Grete, wenn sie in Wien zu Besuch waren, noch einige Male im Haus. Wir unterhielten uns mit den Leuten. Es gab einen Sozialdemokraten, den wir noch von vor 1934 kannten. Es war sehr tragisch, denn sie versicherten uns wirklich glaubhaft, dass sie nicht helfen konnten. Tante Ella und Onkel David, beide waren Jahrgang 1892, wurden am 11. Januar 1942 nach Riga deportiert und ermordet.

Tante Henriette wurde am 14. Mai 1885 geboren. Sie war Buchhalterin und blieb unverheiratet. Als alle Kinder aus der elterlichen Wohnung ausgezogen waren - in der einen Wohnung blieb meine Großmutter mit dem Rudi - wohnten in der zweiten Wohnung, in der Semperstrasse 59, Henriette und ihre jüngste Schwester Olga. Tante Henriette war die Intellektuelle in der Familie. Sie war die Einzige, die Bücher hatte und viel las. Und sie sagte mir immer wieder, ich solle das oder das lesen. Vielleicht war sie doch keine Intellektuelle, aber sie stach eindeutig aus der Familie heraus - sie war anders. Sie hatte eine Freundin, eine Nichtjüdin, die im selben Haus wohnte. Meine Cousine machte einmal so eine Bemerkung, sie könne lesbisch gewesen sein. Aber niemand wusste es. Sie waren sehr viel beisammen und machten jeden Sonntag Ausflüge. Auch Tante Henriette wurde am 11. Januar 1942 nach Riga deportiert und ermordet. Sie war 57 Jahre alt. Tante Olga, die Hübscheste in der Familie, arbeitete in einer Blindenwerkstatt und schenkte mir oft, sie war sehr lieb, geflochtene Körbchen. 1929 starb sie an Leukämie.

Meine Mutter hieß Rosa Medak, ihr jüdischer Name war Rebekka. Sie wurde am 21. September 1886 in Slavkov u Brna geboren. Vor ihrer Hochzeit mit meinem Vater arbeitete sie als Posamentiererin in der Firma 'Bauer' und organisierte dort den ersten Streik der Posamentierer in Wien.

Ich nehme an, meine Eltern lernten sich 1911 im Arbeiterbildungsverein kennen. Ich besitze noch das alte Stammbuch meiner Mutter, da schrieb ihr mein Vater noch 'per Sie' folgenden Text hinein: Ich soll Ihnen in ihr Stammbuch schreiben Wie soll ich dies anders, als mit einem Wunsch verbinden: Ihr Leben verlaufe wie ein schöner Sommertag; herrlich, rein, wie ein klarer, schöner Sommerregen Angenehm, wie die kühlende Waldluft an einem heißen Mittag in der Natur. Das Glück strahle Ihnen rein, wie der wolkenlose Himmel Und feierlich, ruhig wie ein Sommerabend in den idyllisch ruhigen Gassen des Cottage [Anm.: Villenviertel im 18. Bezirk in Wien, in dem der Vater später auch oft vor seiner Arbeitszeit spazieren ging]. Zum Schlusse, bescheiden wie ich bin, wünsche ich noch, Sie mögen hie und da gedenken Ihres Freundes Emil Pick Wien, 22. Februar 1911

Meine Eltern heirateten am 11. Juni 1914 im 18. Bezirk, im Schopenhauer Tempel. Der Schopenhauer Tempel stand in der Schopenhauerstrasse Nummer 39. Herr Rabbiner Dr. Feuchtwang nahm die Trauung vor, Zeugen waren Berthold Medak, der Vater meiner Mutter und Geza Pick, der Bruder meines Vaters.

Meine Kindheit

Mein Bruder Walter, sein jüdischer Name war Mordechei, wurde am 24. Juli 1915 geboren. Ich war fünf Jahre jünger und kam am 11. Februar 1920 zur Welt.

Die erste Wohnung meiner Eltern befand sich im 20. Bezirk, in der Heinzelmanngasse. Aber das kann nicht sehr lang gewesen sein. Dann zogen sie in den 9. Bezirk, in die Canisiusgasse. Das war eine Zimmer-Küche- Kabinett-Wohnung. Da wohnten wir zu viert: meine Eltern, mein Bruder Walter, und eine Zeit lang im Kabinett die Tante Ella mit ihrem Mann David und ihrer Tochter Grete. Als Tante Ella mit dem Hans schwanger war, bekamen sie ihre Gemeindewohnung im 18. Bezirk. Ich kann mich an vieles erinnern, was sehr weit zurückliegt, aber nicht mehr so genau an das Zusammenleben mit Tante Ella und Onkel David.

Ich war eine sogenannte 'Zigeunerin', immer irgendwo bei irgendwem. Meine Mutter musste mich, wenn es Essen gab, jedes Mal suchen. Schüchtern war ich sicherlich nie. Nebenan war ein Schuster, bei dem saß ich stundenlang, unterhielt mich mit ihm und schaute ihm bei der Arbeit zu.

Meine Mutter war zu Hause, kümmerte sich um den Haushalt und die Kinder und hatte viele Bekannte. Alle Nachbarn waren willkommen. Einmal ließ sie sich die Haare zu einem Bubikopf schneiden, vorher hatte sie so einen Zopf zum Knödel gedreht auf dem Kopf. Als sie mit dem Bubikopf nach Haus kam, strömten alle Nachbarn in unsere Wohnung, um sie zu bestaunen: Frau Pick mit dem Bubikopf, das war sensationell!

Mein Vater arbeitete bei einer Hemdenerzeugung. Er lieferte Arbeit an Heimarbeiterinnen und sammelte sie wieder ein. Damals nannte man das Manipulant. Es wurde sehr viel mit Heimarbeiterinnen gearbeitet, manchmal nahm er mich mit, die Sachen abholen.

Ob es in dem Haus in der Canisiusgasse Juden gab, weiß ich nicht, aber ich glaube, wir waren die einzige jüdische Familie dort. Das spielte aber bei uns auch überhaupt keine Rolle, das hatte keine Bedeutung in meinen Kinderjahren. Das Jüdischsein hätte ich überhaupt nicht bemerkt, außer dass wir nie einen Weihnachtsbaum hatten. Zu Weihnachten bekam ich aber trotzdem immer irgendeine Kleinigkeit geschenkt. Aber es gab keinen Baum und natürlich keine Weihnachtsfeier. Einmal schenkte mir mein Vater zu Weihnachten eine Buchkassette mit drei Tierbüchern von Johann Ferch: 'Hansi, Purzel und der stumme Kamerad'. Das waren ein Pferd, ein Hund und Hansi war ein Vogel. Außerdem bekam ich jedes Jahr von der Firma 'Wasservogel und Liebermann', bei der Firma war mein Bruder Lehrling, und die Inhaberin der Firma kannten wir auch privat, das war die Frau Wasservogel, ein Paket. Der Herr Wasservogel war mit meinem Vater im 1. Weltkrieg zusammen, und er war gefallen. Es gibt ein Foto meines Vaters aus dem 1. Weltkrieg, das er immer zerreißen wollte, denn der 1.Weltkrieg war eine schreckliche Erfahrung für ihn. Die Firma 'Wasservogel und Liebermann' belieferte die Kinder der Polizei mit Weihnachtsgeschenken. Es gab Pakete mit Westerln und Socken und solchen Sachen. Und ich bekam auch jedes Jahr zu Weihnachten so ein Paket von der Frau Wasservogel. Aber was wirklich Besonderes war Weihnachten nicht. Auch das Essen war zu Weihnachten nicht anders als sonst. Aber es war sicher nicht dramatisch für mich, dass wir Weihnachten nicht feierten, denn sonst könnte ich mich daran erinnern. Ich hatte eine Freundin im Haus, die hatten einen Weihnachtsbaum. Da durfte ich immer ein Stückerl Schokolade vom Baum essen. Das war die Familie Böhm, aber wie meine Freundin hieß, weiß ich nicht mehr.

Geburtstage wurden sicher in irgendeiner Form gefeiert, aber eine Geburtstagstorte gab es nicht. Ich bekam vielleicht ein kleines Geschenk, etwas, das ich mir gewünscht hatte.

Meine Mutter ging immer zum Kutschka-Markt einkaufen. Der war ziemlich weit, aber der nächstgelegene Mark in der Nähe der Nußdorfer Straße. Zu essen gab es viel Gemüse, zum Beispiel Kohl mit Erdäpfeln, Spinat mit Erdäpfeln, Kraut, Karotten, oder Kochsalat mit Erbsen. Aber es gab auch Semmelknödeln mit Schwammerlsoße oder Mehlspeisen: Nudelauflauf, Nudeln mit Mohn, Mohnnudeln, Scheiterhaufen aus alten Semmeln. Fürs Wochenende kaufte meine Mutter 30 Deka Faschiertes und ich glaube, das reichte zwei Tage. Mein Vater bekam ein ganzes Fleischlaberl, alle anderen je ein halbes. Mich störte das nicht, weil ich eine besonders schlechte Esserin als Kind war. Genug zu essen gab es immer, gehungert hat keiner von uns.

Schon als Kleinkind ging ich in die Bücherei in der Marktgasse und sagte: 'Bitte ein Tierbuch!' Als Jugendliche las ich viele Bücher. Ich würde sagen, das ging quer durch den Gemüsegarten, alles was damals aktuell war: Franz Werfel 9, Stefan Zweig 10, Ernst Lothar 11.

Noch bevor ich in die Schule kam, im Alter von sechs Jahren, bezogen wir eine Gemeindewohnung, auch im 9. Bezirk, in der Latschkagasse 3-5, 4. Stiege Tür 13. Das waren zwei Zimmer mit Küche und Innentoilette. Das Wasser war in der Wohnung. Da kamen die Leute aus dem Haus in der Canisiusgasse und besuchten uns und bestaunten die Wohnung. Das war purer Luxus, die Toilette in der Wohnung und das Wasser nicht am Gang, sondern in der Wohnung. Das war sensationell, absolut sensationell! Obwohl die Wohnung, wenn ich an die Einrichtung denke, eher ärmlich war - es passte nichts zusammen - war die Wohnung herrlich groß mit Licht, Luft und Sonne. Das war enorm. Heute würde man sagen: Was soll das für ein Luxus sein, keine Zentralheizung, nicht einmal eine Dusche! Mein Bruder und ich schliefen in einem Zimmer und die Eltern im anderen. Tagsüber hielten wir uns immer in der Küche auf. In dem Zimmer, in dem ich mit meinem Bruder schlief, spielte ich auch, wenn die Kinder aus dem Haus mich besuchten. Bei mir war immer ein ganzes Rudel Kinder.

Meine Mutter wurde Hausvertrauensfrau auf unserer Stiege, mein Vater war Fürsorgerat. Mit den Leuten im Haus verstanden sich meine Eltern sehr gut. Mein Vater war sehr aktiv in der sozialdemokratischen Partei tätig. Jede Woche saßen in unserem Vorzimmer Leute, die zu ihm kamen und denen er mit Rat und Tat, oftmals weit über das Maß hinaus, zur Seite stand. Er besuchte auch die Menschen in ihren Wohnungen. Er war ein wirklicher Fürsorgerat.

Der Bekanntenkreis meiner Eltern bestand hauptsächlich aus den Genossen der Sozialdemokratischen Partei, aber ich glaube nicht, dass jemals irgendeiner von den Genossen bei uns privat zu Hause war. Ich kann mich auch nicht erinnern, dass meine Eltern jemals nur so zu Besuch, zum Kaffeetrinken, bei Genossen waren. Weder bei den jüdischen Sozialdemokraten noch bei den nichtjüdischen Genossen. Ihr Privatleben verbrachten meine Eltern eindeutig nur mit der Familie.

Mein Vater war, solange er Arbeit hatte, bis Mittag mit seiner Arbeit beschäftigt. Dann kam er für zwei Stunden nach Hause Mittag essen, das war damals üblich. Danach ging er wieder zur Arbeit. Fast jeden Abend verbrachte er in der Sektion oder im Schutzbund 12. Mein Vater war nämlich auch im Schutzbund.

Am Samstagvormittag wurde gearbeitet und Sonntag, wenn's halbwegs schön war, machten wir Ausflüge. Da waren dann auch die Tante Ella mit den Kindern und die Tante Klothilde dabei, oder nur die Kinder. Wir waren oft eine richtig große Gruppe, aber das war immer Familie. Wir waren große Wanderer. Damals, am Sonntag ging man auf Ausflug mit der Proviantdose. Alles Essen wurde im Rucksack mitgenommen. Als mein Vater arbeitslos war, gingen wir zu Fuß bis nach Grinzing und dann in den Wienerwald und wieder zurück, bis nach Hause. Wir waren nicht die Einzigen, die arm waren, viele hatten kein Geld. Nur zweimal waren wir auf Urlaub, einmal eine Woche in Kaltenleutgeben, ganz in der Nähe von Wien. Mein Vater hatte seine Arbeit noch nicht verloren, und ich war noch klein. Ein zweites Mal waren wir eine Woche in Grub auf einem Bauernhof, das ist bei Heiligenkreutz. Bei diesen Leuten waren wir dann oft auch auf einen Sonntagsausflug.

Eingeschult wurde ich in die Volksschule in der Viriotgasse. Das war eine Glöckel Schule 13. Unser Direktor, der Herr Srb, war Sozialdemokrat. Die Schule war für damalige Begriffe eine moderne Schule. Auch ausländische Delegationen besuchten die Schule. Das organisierte unser Herr Direktor. Ich erinnere mich noch an den Musikunterricht. Alle Kinder durften mitmachen, aber ich bin völlig unmusikalisch und da sagten sie immer zu mir, ich soll beiseite gehen. Meine Lehrerin war eine Christliche, aber da waren auch Lehrerinnen, die mein Vater aus der Sektion kannte, also Mitglieder der Sozialdemokratischen Partei. Jedenfalls hatten wir ein angenehmes Klima in der Schule, es war sehr locker.

Einmal in der Woche ging ich zum jüdischen Religionsunterricht, der war nicht im selben Schulgebäude. Wir lernten die hebräischen Buchstaben und Geschichten aus der Bibel wurden uns erzählt. Meine Mutter war ein Freidenker, heute würde man sagen Agnostiker. Sie war in einem Verein und ihre Grundhaltung der jüdischen Religion gegenüber war folgende: Es ist alles schön und gut, aber ein Blödsinn und uninteressant, was vor 2000 Jahren aufgeschrieben und gesagt wurde. Es hat für unser heutiges Leben keine Bedeutung mehr. Und kein Schweinefleisch essen oder fasten ist Blödsinn, denn man soll froh sein, wenn man überhaupt etwas zu essen hat. Also diese Ansicht war natürlich auch frühzeitig in mich indoktriniert. Aber ich kann mich nicht erinnern, dass ich mich im Religionsunterricht störend verhalten habe oder dass mir etwas nicht gefallen hätte. Ich habe mir das angehört, aber ich habe daran keine Erinnerung. Ich weiß auch gar nicht mehr, wie der Religionslehrer aussah.

Die Bar Mitzwah 14 meines Bruders fand im Schopenhauer Tempel statt. Ich erinnere mich, wie ich mit meinen Großeltern und meinen Eltern im Tempel saß, die Burschen hereinmarschiert kamen und meine Mutter ganz entzückt sagte: 'Schau, der Walter ist der Letzte, aber der Größte!' Wahrscheinlich feierten wir dann bei den Großeltern in der Wohnung, aber daran erinnere ich mich nicht mehr.

Nach der Volkschule ging ich in die Hauptschule in der Galileigasse, die auch im 9. Bezirk war. In der Hauptschule war eindeutig eine absolute Teilung in der Klasse in Rote und Schwarze. Ich war natürlich Rädelsführerin der Roten und hatte immer den Mund offen. Antisemitismus erlebte ich nicht bewusst, da ging es um Rot und Schwarz und nicht um Jud und Christ. Jedenfalls nicht in meiner Wahrnehmung.

An Frau Intrata, meine Religionslehrerin in der Hauptschule, kann mich aber erinnern. Sie war eine glühende Zionistin, denn sie sprach immer von Israel als einem Land, wo Milch und Honig fließen. Sie war sicher noch jung, aber für uns war sie natürlich 'a Oide' ['eine Alte'].

Eine Zeitlang ging ich mit einem anderen Mädchen am Samstag in den Jugendgottesdienst. In der Rossau war eine kleine Synagoge und da trafen wir junge Leute, auch Buben. Mit Liesl Fellner, einem jüdischen Mädchen aus meiner Klasse, war ich befreundet. Sie gehörte auch zu den Roten, obwohl sie aus einer bürgerlichen Familie kam. Die wohnten in einer sehr schönen Wohnung, aber Geld hatten sie auch keines, denn der Vater war pleite. Ich traf die Liesl dann noch einmal in London. Die Zimmet war eine Jüdin, aber bei ihr war ich nie zu Hause, mit ihr war ich nicht befreundet. Dann gab es eine Luster, sie war offensichtlich eine polnische Jüdin.

Das klingt jetzt nicht besonders gut, aber das muss ich auch sagen: Wir waren Sozialdemokraten und es gab schon den Austrofaschismus 15 und die Heimwehr 16. Das habe ich alles bewusst erlebt, da war ich ja schon 13 und 14 Jahre alt. Aber wenn ich an ein Feindbild denke, dass wir zu Hause hatten, dann waren das die polnischen Juden. Vielleicht ist das völlig normal, dass die erste Emigration etwas gegen die zweite hat. Wir waren die 'Bodenständigen'. Die Ostjuden waren oft orthodoxe Juden und fielen durch ihre Kleidung und ihr Benehmen auf. Schau dir an, wie sie ausschauen! Und außerdem sind sie auch im Geschäftsleben unsauber. Die konnten nicht ordentlich deutsch sprechen und mit denen wollten wir nichts zu tun haben. Wir sind die 'Bodenständigen' und die machen alles kaputt. Die sind schuld am Antisemitismus. Diese Schtetl-Kultur, die wurde bei uns sehr verachtet. Ich glaube zu wissen, dass wir nicht die Einzigen waren, die so gedacht haben. Viele Wiener Juden, die sich assimiliert hatten, wollten mit den Ostjuden nichts zu tun haben. Sie waren an allem Schuld - eindeutig - so Leid mir das tut.

Als ich 1938 nach England kam, waren die deutschen Flüchtlinge schon zwei, drei Jahre vor uns da und die sagten: 'Um Gottes willen, jetzt kommen auch noch die Österreicher!' Sofort fiel mir unsere Einstellung gegenüber den Ostjuden ein. Da spürte ich am eigenen Leib diese vollkommene Ablehnung. Einmal hatte ich eine Halsentzündung und wurde zu einem deutschen Arzt geschickt. Ich war noch nicht lange in England und mein Englisch war noch nicht gut. Der Arzt verhielt sich mir gegenüber schrecklich arrogant - das war unfassbar! Ich spürte eine hundertprozentige Ablehnung, nur, dass er mich nicht rausgeschmissen hat. Das war typisch, das war kein Einzelfall.

Mein Bruder war fünf Jahre älter als ich. Meine Mutter sagte immer, er sei das komplette Gegenteil von mir. Was ich zu viel redete und immer noch rede, redete er zu wenig. Er besuchte fünf Jahre die Volksschule, drei Jahre die Mittelschule und begann mit einer Lehre im Textilviertel am Kai. Er bekam einen Lehrplatz bei der Firma 'Wasservogel und Liebermann' im 1. Bezirk und wurde nach der Lehre, es gab eine sechsmonatige Behaltepflicht, das war damals Gesetz, entlassen. Das war schon mitten in der Wirtschaftskrise. Er war dann kurzfristig arbeitslos und bekam dann eine Stelle als Volontär bei der Firma 'Bernhard Altmann'. Die Firma war damals sehr bekannt: gehobene Mittelklasse, Standard in Wirk- und Strickwaren. Dort arbeitete mein Bruder bis zu seiner Flucht in die Schweiz. Herr Altmann stellte meinem Bruder am 16. Juli 1938 folgendes Zeugnis aus: 'Ich bestätige hiermit, dass Herr Walter Pick vom 25. September 1933 bis 16. Juli 1938 in meinem Unternehmen beschäftigt war. Trotzdem er technische Strickkenntnisse besitzt, war er zumeist der Expeditions-Abteilung zugeteilt und da er sich vermöge seiner Intelligenz in allen Zweigen des Expeditionswesens wie: Verzollung, Versicherung, Transport durch Post, Eisenbahn, Schiff, Flugzeug weiters Zollvermerk etc. umfassende Kenntnisse erworben hat, war er in der Lage, in der Expedition nicht nur vorzügliche Dienste zu leisten, sondern sogar zeitweise (bei Urlaub oder Erkrankung seiner Vorgesetzten) der Abteilung vorzustehen. Ich kann Herrn Pick, der sich infolge seines schlichten, freundlichen und gefälligen Wesens sowohl bei seinen Vorgesetzten als auch bei der Kollegenschaft allgemeiner Wertschätzung erfreut auf das Beste empfehlen und bedauere, dass mich die geänderten Verhältnisse gezwungen haben, ihn zu kündigen. p. pa. Bernhard Altmann'

In der Firma gab es einen eigenen Sportverein, Walter spielte Fußball. Walter und unser Cousin Emanuel lernten in dieser Zeit Leo Wildmann, einen sehr gut aussehenden jungen Mann und Adolf Kinsbrunner kennen. Leo und Adolf arbeiteten auch in Textilfirmen am Kai. Alle waren Mitglieder im 'Zentralverband der kaufmännischen Angestellten Jugend'. Der Zentralverband war eine Unterorganisation der sozialdemokratischen Jugendorganisationen. Die vier waren gute Sportler und verbrachten dann regelmäßig ihre Freizeit miteinander. Sie fuhren Ski, schwammen, wanderten und waren Bergsteiger. Das war eigentlich üblich bei jungen Leuten, denn Reisen, so wie das heute normal ist, konnte sich damals kaum jemand leisten. Die Wochenenden verbrachte man im Wienerwald, Urlaube bestenfalls irgendwo in Österreich.

Eine feste Freundin hatte, glaube ich, keiner der vier. Aber ich glaube nicht, dass sie der Damenwelt absolut abhold waren. Einmal hatte mein Bruder Halsweh und schickte mich mit einem Zettel irgendwohin, weil er einen Treffpunkt mit einem Mädchen, einer Rothaarigen nicht einhalten konnte, und ich übergab den Zettel, um ihn zu entschuldigen. Ich war fünf Jahre jünger als er und natürlich schon ziemlich neugierig. Also Mädchen waren schon da, aber keine festen Bindungen.

In der Schule war ich keine Vorzugsschülerin. Das Gymnasium hätten wir uns nicht leisten können, denn das Schulgeld hätten wir nicht bezahlen können, aber ich wäre wahrscheinlich gar nicht mitgekommen. Weder besaß ich den Ehrgeiz noch war es eine Ehre, eine gute Schülerin zu sein, denn wir waren mit unseren 13 Jahren Revolutionäre. Wir waren jung und rissen kräftig unseren Mund auf. Ich war Mitglied der sozialdemokratischen 'Roten Falken' und wir hatten ein Lager im Wiener Wald. Die Pfadfinder, das waren die 'Schwarzen', waren unsere Feinde. Die Kommunisten gehörten nicht zu uns, von denen hatten wir uns abgegrenzt. Wir hatten unsere Lieder, zum Beispiel:

'Wir sind das Bauvolk der kommenden Welt. Wir sind der Sämann, die Saat und das Feld. Wir sind die Schnitter der kommenden Mahd. Wir sind die Zukunft und wir sind die Tat. So flieg´ du flammende, du rote Fahne, Voran dem Wege den wir zieh´n. Wir sind der Zukunft getreue Kämpfer. Wir sind die Arbeiter von Wien.'

Unser politisches Ziel war die Erhaltung des roten Wien 17. Aber dass das Rote Wien gefährdet war, ich glaube nicht, dass wir das mitbekamen. Erst in der englischen Emigration, wie da der eine oder andere mir begegnete, fiel mir auf, dass viele jüdische Kinder Mitglieder der 'Roten Falken' waren.

Ich bekam ganz zufällig sofort nach der Schule einen Job, das war im Oktober 1934. Mein Vater war zu dieser Zeit bereits arbeitslos. Er starb am 31. Dezember 1934, im Alter von 46 Jahren, an einem Herzinfarkt. Ich würde sagen, er starb an gebrochenem Herzen. Die Krise, die Arbeitslosigkeit und die Trostlosigkeit brachen ihm das Herz. Er verkraftete das Jahr 1934 18 nicht. Für ihn war es unfassbar, dass viele seiner Genossen sich während der Februarkämpfe die Heimwehruniform anzogen hatten. Das alles zusammen löste seinen Herzinfarkt aus und die Tatsache, dass er Bluthochdruck hatte und nie in seinem Leben bei einem Arzt war. Für meine Mutter war der Tod meines Vaters furchtbar. Meine Eltern hatten eine besonders gute Ehe geführt.

Als ich 16 Jahre alt war, ging ich mit meiner Schulkollegin Liesl, die ich in London wiedertraf, zum jüdischen Sportverein Maccabi turnen. Dort wurde viel über Israel geredet, aber das interessierte mich nicht. Ich dachte: Was mache ich in Israel? Liesls Bruder emigrierte nach dem Einmarsch der Deutschen nach Palästina.

Mein Chef in der Firma 'Krapfenbauer und Co', eigentlich hieß er Kohn, glaubte aber Krapfenbauer klinge besser, war der Ansicht, ich bräuchte in keine Berufsschule gehen, weil er mir alles, was für meine Arbeit wichtig sei, beibringen könne. Das war gegen das Arbeitsgesetz. Aber ich war froh, überhaupt eine Arbeit gefunden zu haben. Ich glaube, ich war die einzige in meiner Klasse, die Arbeit hatte. Es war bereits der Höhepunkt der Wirtschaftskrise.

Der Einmarsch der Deutschen

Nach dem Einmarsch der Deutschen, im März 1938 in Österreich, waren wir der Meinung, uns kann nichts passieren, wir besitzen ja nichts. Es ist unvorstellbar, aber meine Tante Ella, die ermordet wurde, sagte: 'Der Hitler hat schon recht, dass er den Reichen was wegnimmt. Nur schade, dass er etwas gegen die Juden hat!' Ihr Mann war sieben Jahre arbeitslos, und sie lebte jeden Tag von der Hand in den Mund. Aber es waren schon die ersten deutschen Emigranten in Wien. Trotzdem glaubten wir, obwohl wir ja Sozialdemokraten und politisch interessiert waren, es trifft nur die anderen. Wir glaubten alle in unserer Familie: wir sind arm, uns wird nichts geschehen. Die ersten Aktionen, die für uns sichtbar waren, waren die Arisierungen. Die Geschäfte wurden ausgeraubt und enteignet, die Wohnungen wurden den Besitzern einfach weggenommen. Das war das erste, was wir sahen. Die Erkenntnis, dass wir doch etwas damit zu tun haben, kam dann relativ rasch.

'Hinterher ist jeder ein Prophet' hat schon Nestroy 19 gesagt. Schon seit Jahrzehnten geht mir das immer wieder durch den Kopf: Wieso waren wir so blind, waren wir denn verblödet? Natürlich lasen wir Zeitungen und hörten Radio und hörten auch Geschichten, die Leute erzählten, und wir wussten schon, dass es Dachau [Anm.: KZ Dachau, Deutschland] gibt. Vielleicht war da so ein Verdrängungsmechanismus? Ich kann das bis heute nicht verstehen. Wir reagierten erst, als wir wirklich mit dem Rücken zur Wand standen, als uns die Wohnung gekündigt wurde und ich meine Arbeit verlor.

In der Firma war ein illegaler Nazi, das wussten wir alle. Der hatte einen Konflikt mit der jüdischen Möbelhandlung Weiss in Wien. Gegen den Möbelhändler führte er einen Prozess. Nach dem Prozess durfte er seine Rechnung in Raten begleichen. Am 12. März 1938, nach dem Einmarsch der Deutschen, war er drei Tage aus der Firma erst einmal abwesend. Dann kam er vollkommen heiser geschrieen zur Arbeit, und ich sagte bissig zu ihm: 'Na, hast du dir jetzt den Weiss - Juden geholt?' Er sagte nur: 'Nein, lass mich in Ruhe.' Er unternahm auch nichts gegen Herrn Weiss. Solche Leute gab es auch.

Die Firma, in der ich arbeitete, wurde arisiert, aber der neue Besitzer schob meine Kündigung bis zum allerletzten Termin hinaus. Während einer Betriebsversammlung saß ich allein im Büro. Ich kann mich erinnern, dass ich mich ausgeschlossen fühlte. Nicht, dass ich Sehnsucht gehabt hätte, zu den Nazis zu gehen, aber ich war auf einmal völlig isoliert. Ende Juli 1938 wurde ich entlassen.

Wir glaubten, das geht vorüber. Ich erinnere mich, dass wir überlegten, ob man nicht vielleicht statt nach England, denn davon hatten wir bereits gehört, in Wien bei einer reichen jüdischen Familie als Hausgehilfin arbeiten könnten.

Es wäre leicht zu erraten gewesen, dass wir nicht in der Wohnung bleiben können - in einer Gemeindewohnung! Es gab ja eine große Wohnungsnot, und die Leute warteten schon auf freiwerdende Wohnungen. Nur bei uns im Haus war ganz sicher niemand, der sagte: Die Picks sollen aus der Wohnung raus, weil mein Schwager ein SA-Mann ist und ein Anrecht auf die Wohnung hat. Wäre auf unserer Stiege oder irgendwo so einer gewesen, wahrscheinlich hätten wir es früher verstanden. Es wohnten Nazis auf unserer Stiege, aber es gab überhaupt keine persönlichen Aggressionen gegen uns.

Meine Tante Irma dagegen wurde zum Reiben des Gehsteiges geholt. Sie hatte ein Dienstmädchen, die war eine Nazisse, die hat geschaut, dass meine Tante zum Reiben geholt wird. Sie sah dann zu, wie meine Tante auf den Knien den Gehsteig putzte. Da waren schon sehr viele persönliche Bosheiten dabei.

Letztendlich flogen aber auch wir aus unserer Wohnung. Mein Bruder bat dann noch schriftlich um einen Aufschub, weil wir sowieso emigrieren wollten.

Mein Bruder

Die Juden Wiens suchten verzweifelt nach Möglichkeiten zu fliehen. Für ein junges Mädchen, ich war 18 Jahre alt, war es leichter als für ältere Menschen eine Stelle in England zu bekommen. Die Israelitische Kultusgemeinde organisierte sehr viel, aber ich kam durch die Freundin einer Freundin einer Freundin, die schon in England war, nach London. Ich bekam die Adresse einer Vermittlerin für Hausgehilfinnen. Das Büro befand sich ein wenig außerhalb Londons. Dieser Vermittlerin schrieb ich, dass ich einen Job suche, und sie verschaffte mir einen Job. Ich bekam ein Permit nach Wien geschickt, musste mich noch halbe Nächte bei den Behörden anstellen, um die Bestätigung zu bekommen, dass ich schuldenfrei bin. Das ging alles reibungslos, ich konnte Österreich verlassen.

Mein Bruder wartete noch auf meine Abreise. Wenige Tage später flüchtete er gemeinsam mit unserem Cousin Emanuel, seinem Freund Adolf Kinsbrunner und seinem Freund Leo Wildmann, nachts auf Schiern, über die Silvretta in die Schweiz. Sie nahmen ihre Skiausrüstung und taten so, als würden sie in den Urlaub fahren.

In der Schweiz, im Auffanglager in Diepoldsau, ging es ihnen gut. Es war ihnen sogar möglich, an Umschulungskursen teilzunehmen. Man konnte zum Beispiel praktische Berufe und die englische Sprache erlernen. Für ein kleines Taschengeld wurden sie an Bauern in der Umgebung 'ausgeliehen', die den Lohn ihrer Arbeit an das Lager zahlten. Mein Bruder und mein Cousin erzählten, die Schweizer hätten sich ihnen gegenüber sehr korrekt, aber auch sehr kleinlich verhalten. Sie hatten ein ganzes Jahr für einen Bauern gearbeitet - er war nett, verköstigte sie gut - aber nie hätte ihnen der Bauer einen einzigen Rappen oder auch nur eine einzige Zigarette geschenkt.

Leo hatte in Wien eine nichtjüdische Freundin, die Friseuse war. Aus irgendeinem Grund verließ sie vor 1938 Wien und ging nach Amerika. Sie schickte ihm in die Schweiz ein Affidavit und als Leo in Amerika angekommen war, organisierten sie zusammen Affidavits für die drei anderen. Der zweite, der die Schweiz verließ, war Adolf. Leon und Adolf waren zuerst in Chicago. Adolfs Mutter und seiner Schwester mit ihrem Mann, dem Arzt Dr. Kugler, gelang auch die Flucht nach Amerika.

Mein Bruder und mein Cousin bekamen ein Affidavit aus Knox, Indiana, da war eine große Textilfabrik. Der Inhaber dieser Firma schickte den beiden das Affidavit. Sie arbeiteten dort, bis sie in die US Army eintraten.

Mein Bruder besorgte sofort nach seiner Ankunft in Amerika für meine Mutter ein Affidavit. Meine Mutter kam buchstäblich mit dem letztmöglichen Schiff nach New York. Ich hatte verzweifelt versucht, für meine Mutter ein Permit zu besorgen, aber der Krieg brach am 1. September 1939 aus, und in dem Moment gab es keine Möglichkeit mehr: Die englische Botschaft in Wien wurde geschlossen.

Adolf Kinsbrunner, der sich in Amerika Ed Kinsey nannte, ging sehr bald zur Army. Er war der Einzige der vier, der sich zum Offizier ausbilden ließ. Die anderen drei, die alle in die Army eintraten, blieben Soldaten. Kinsey lernte seine Frau Susan, eine amerikanische Jüdin, in der Army kennen. Er machte einen ganz dicken Strich unter seine Vergangenheit und sprach kein Wort deutsch mehr. Seinen Kindern, Steven und Richard, verheimlichte er, dass Österreich einmal seine Heimat war. Ad hatte nach dem Krieg in San Francisco abgerüstet, und die Army bezahlte ihm eine Uhrmacherlehre. Das war eigentlich sein Traumberuf. Nach der Lehre eröffnete er in San Francisco ein Uhren- und Schmuckgeschäft. Erst als sein Sohn Steven eine Europatour unternehmen wollte, erzählte ihm Ed, dass er einmal Österreicher war. Steven wohnte dann einige Wochen bei mir, und wir sprachen viel über die Vergangenheit. Steven ist Lehrer und Richard ein Business Mann in einem großen Konzern. Steven hat eine sehr begabte Tochter, Lian, die mit einem Stipendium an einer jüdischen Universität Biochemie studierte. Richards Kinder müssten jetzt auf dem College sein. Dass ich sie das letzte Mal sah, ist lange her, aber wir schreiben uns Karten zu den Feiertagen.

Emanuel, der bei der Army als Gebirgs-Soldat eingesetzt wurde, kam zum Training an die Westküste. In Fort Knox war ein großes Ausbildungslager. Ad Kinsey, war auch im Westen, und da sind sich die zwei während der Ausbildung begegnet.

Nachdem er abgerüstet hatte, ging Emanuel nach San Francisco, wo bereits seine Schwester Helen mit ihrem Mann Herbert lebte und baute sich eine sehr gut funktionierende Kindermantelerzeugung auf. Emanuel heiratete nie, bekam keine Kinder, hatte aber eine katholische Lebensgefährtin. Er war sehr konservativ und verkehrte in konservativen katholischen Kreisen. Er starb 1993. Zu seiner Lebensgefährtin habe ich noch heute Kontakt.

Mein Bruder wurde 1944, während der Frankreichinvasion, verwundet. In einem Militärspital in der Nähe von London pflegte man ihn gesund, und mein Cousin Rudi und ich fuhren ihn besuchen. Ich hatte Walter sechs Jahre nicht gesehen. Rudi und ich fuhren mit einem Zug in den kleinen Ort. Am Bahnhof lief ich an meinem Bruder vorbei, ich erkannte ihn nicht mehr. Seine Haare waren deutlich weniger geworden, dafür hatte er an Gewicht zugelegt. Wir verbrachten dann auch einige Zeit in London miteinander.

Während des ganzen Krieges arbeitete meine Mutter in einer Textilfabrik. Sie machte dort Ausbesserungen - mehr oder weniger Hilfsarbeiten. Bis zu ihrem Lebensende wohnte sie mit meinem Bruder zusammen. Zuerst in Knox, Indiana und dann in Fall River.

Bernhard Altmann, der Arbeitgeber meines Bruders in Wien, emigrierte auch nach Fall River. Das ist eine relativ kleine, aber bekannte Textilstadt. Dort etablierte er sich und holte meinen Bruder zu sich. Als Altmann starb, er war schon sehr alt, arbeitete mein Bruder als Abteilungsleiter in einer anderen Textilfabrik. Auch mein Bruder heiratete nie, er kümmerte sich um unsere Mutter. Er hatte Freundinnen, aber er hatte kein Kind und nie eine eigene Familie. Die letzten drei Jahre seines Lebens, nachdem meine Mutter gestorben war, verbrachte er in San Francisco beim Emanuel und arbeitete in dessen Kindermantelerzeugungsfirma.

Meine Emigrationszeit in England

Ich kam als Hausangestellte zu einer jüdischen Familie mit einem Kleinkind. Sie waren nicht orthodox, aber sehr traditionell. Zu Pessach stellte die junge Frau einen Kerzenleuchter auf den Tisch, bestrich auf dem Brotbrett die Mazzes mit Butter und legte Schinken darauf. Ich sagte zu ihr in meinem noch schlechten Englisch, denn ich wusste das von meiner Großmutter: 'Erstens darf man das Brotbrett nicht verwenden, zweitens darf man Butter und Schinken nicht gleichzeitig essen und drittens, das dann auch noch auf Mazzes..... Ich verstehe nicht, wieso Sie so Pessach feiern, das stimmt hinten und vorn nicht.' Sie sagte: 'Ihr Europäer seid altmodisch, das ist vollkommen in Ordnung!' In England waren wir die Europeans, sie bezeichneten das Festland immer als Europe, also waren sie keine Europäer.

Ihre Schwiegermutter kam einmal in der Woche und sprach immer jiddisch mit mir, weil sie der Meinung war, das sei deutsch. Meine Großmutter hatte auch bestimmte jiddische Ausdrücke gebraucht, aber das war dann eher lustig gemeint. Aber die Schwiegermutter redete wirklich so. Erstens verstand ich nur jedes zehnte Wort und zweitens fand ich das durch meine Großmutter eher komisch und musste mein Lachen immer zurückhalten. Einmal erzählte sie, irgendjemand sei in Ohnmacht gefallen. Und sie sagte: ist gefallen in chalosches! Und ich musste laut lachen, weil wir sagten immer im Scherz: Oh ich fall um, ich fall in chalosches! Die Schwiegermutter war sehr böse auf mich, jemand fällt in Ohnmacht und ich lache. Sie waren aber sehr nett zu mir. Sie klärten von Anfang an, dass sie keine familiäre Beziehung wünschen, dass ich die Hausgehilfin sei. Ich habe auch in der Küche gegessen und nicht mit der Familie. Aber ich hatte nichts dagegen, denn ich war eh nicht sehr interessiert an Familienanschluss.

Als ich einmal mit dem Kinderwagen im Park auf einer Bank saß, saß neben mir auch eine junge Frau mit einem Kinderwagen, die mir über einen Klub in Hampsteadt erzählte. Das war Klari Kiss, die eine ziemlich bekannte Malerin wurde und die vor ein paar Jahren gestorben ist. Sie erzählte, da gäbe es einen Rudi Ekstein [Anm.: aus Wien emigrierter berühmter psychoanalytischer Pädagoge in den USA], der dort Vorträge hielte. Ich ging dorthin und Rudi Ekstein sagte zu uns, dass wir Hausgehilfinnen um Gottes willen nicht die Zeit vertun sollten, um über Poliermittel oder über Geschirr waschen zu reden, sondern die Freizeit nützen, um uns weiterzubilden, in Museen zu gehen und die Sprache anständig zu erlernen.

Das war sehr wichtig und richtig, und er half uns damit sehr. Ich kam aus einer armen Familie und es war darum für mich nicht so schwer, mit der neuen Situation zu recht zu kommen. Aber es waren Mädchen dort, die aus Haushalten kamen, die selber Personal hatten. Viele von denen waren völlig verstört. Rudi Ekstein arbeitete also damals schon ein bisschen als Psychologe, obwohl er sicher noch nicht einmal zu studieren begonnen hatte. Auf diesen Treffen befanden sich schon zwei oder drei von den späteren Leitern von 'Young Austria'20. Sie sagten, da gäbe es Heimabende, und nachdem Klari und ich einmal zu einem Heimabend gingen, waren wir schon dabei, beim 'Young Austria'.

Anfangs war es eher eine Freizeitgestaltung. Die erste Zeit hatte ich nur einmal die Woche am Nachmittag frei und während dieser Zeit bemühte ich mich darum, meine Verwandten aus Österreich herauszuholen. Mir gelang es, Hans und Grete nach England zu holen. Ich bemühte mich auch verzweifelt um meine Mutter und Tante Ella, die Mutter von Hans und Grete. Ich werde nie vergessen, dass mir eine englische Jüdin in London sagte, das gehe nicht, sie könne doch einer jüdischen Frau nicht sagen, sie solle sich hinknien und ihren Küchenboden waschen. Aber ich war damals noch zu jung und ahnte noch nicht, was passieren wird, um zu antworten: Es ist gescheiter, sie wäscht ihren Küchenboden, als sie stirbt. Dass es zum Krieg kommt, konnte ich mir vorstellen, Gaskammern nicht. Die Zeit war zu kurz. Ich kam im Oktober 1938 nach England und im September 1939 begann der Krieg. Tante Ella wurde ermordet. Grete war schon älter als sechzehn. Sie durfte aber noch nicht als Dienstmädchen arbeiten und bekam als 'mothers help' Arbeit. Es gab die Möglichkeit, Kinder herauszuholen, wenn jemand das Schulgeld für sie bezahlte. Ich erklärte mich sofort bereit, für Hans zu zahlen. Aber es ging sehr bürokratisch vor sich, meine freien Mittwoche waren dadurch okkupiert, es blieb mir nur noch jeder zweite Sonntag. Als Hans nach London kam, war er 13 Jahre alt und durfte kurze Zeit die Boarding School besuchen. Als er 14 Jahre alt wurde, musste er in einem Hotel an der Küste als Hausdiener arbeiten. Als der Krieg ausbrach, mussten alle Ausländer von der Küste weg und er kam nach London. Hans bekam in seiner Kindheit zu Hause in Wien zum Mittagessen nur Brot und Zwiebeln, verlor im Holocaust seine Eltern und wurde in England ein Geschäftsmann mit einem Haus mit Swimmingpool und allem, was man nur wünschen kann. Nie hat er seine Vergangenheit verleugnet. Wie es ihm heute geht und wie seine drei Kinder und sechs Enkelkinder aufwachsen durften, gönne ich ihm von ganzem Herzen. Er schaut sich immer das österreichische Fernsehen an und wenn der Haider im Fernsehen ist, ruft er mich an und schimpft mit mir. Und ich sage ihm immer wieder: 'Ich habe den Haider nicht gewählt, ich kann nichts dafür!' Seine Schwester Grete heiratete nach dem Krieg und baute sich mit ihrem Mann Tommy Tucker einen kleinen Betrieb auf. Sie handelten mit Büromaschinen, kauften alte Maschinen auf, reparierten sie und verkauften sie. Als die Computer aufkamen, handelte er auch mit Computern. Sie bekamen zwei Kinder: Vivian und Tony. Grete starb 1984 an Krebs. Ihr Mann Tommy kommt mich jedes Jahr in Wien besuchen.

Meine knappe Freizeit verbrachte ich also im 'Young Austria' Center, das war wirklich nur Freizeitgestaltung, denn ich dachte damals absolut nicht daran, zurück nach Österreich zu gehen.

Ich denke auch heute noch über meine damalige Situation nach, und ich unterhalte mich oft mit meinen Freundinnen darüber. Es war eine absolut ambivalente Situation; einerseits hatte ich echtes Heimweh, andererseits wollte ich möglichst rasch Englisch lernen und englisch werden. Ich wollte nie mehr zurück nach Wien. Das war die Situation in den ersten Monaten. Als mein Cousin Emanuel in San Francisco starb, fand ich in seinen Sachen 40 Jahre alte Briefe, die ich ihm in die Schweiz geschickt hatte und von denen ich nichts mehr wusste. Er schrieb mir Briefe auf Englisch, weil er in dem Lager in der Schweiz Englisch lernte, und ich schickte die Briefe verbessert zurück, obwohl ich ja selbst erst ungefähr vier oder fünf Monate in England war und mein Englisch bei Gott nicht das Oxford Englisch war. Aber ich verbesserte eifrig seine Briefe.

Englisch lernen war mein Ziel, und ich wollte auch nur mit englischen Burschen ausgehen. Einmal war ich mit meiner Cousine Grete, wir wohnten in derselben Strasse, denn eine Freundin meiner 'Gnädigen Frau' hatte Grete als 'mothers help' aufgenommen, zusammen in einem Klub. Unsere Dienstgeberinnen hatten organisiert, dass wir in einen jüdischen Jugendklub eingeladen wurden. Die Jugendlichen dort ignorierten uns aber total, so wurde ich überhaupt in meinem ganzen Leben noch nicht ignoriert. Sie sprachen kein Wort mit uns, obwohl wir ihnen vorgestellt wurden. Wir waren fremd, wir waren Hausgehilfinnen, und sie waren alle aus besserem Hause. Das werde ich nie vergessen. Meine Cousine war sehr hübsch, aber kein einziger Bursche forderte sie ein einziges Mal zum Tanzen auf. Wir saßen dort wie die 'Mauerblümchen', das war schrecklich unangenehm. Dann kam ein junger Rabbi und tanzte einmal mit Grete und einmal mit mir - sozusagen aus Barmherzigkeit! Das war so peinlich!

Meine Emigrationszeit dauerte acht Jahre. Von diesen acht Jahren war ich zweieinhalb Jahre im Haushalt, die meisten anderen waren nach einem oder eineinhalb Jahren schon woanders. Ich wartete wirklich die Zeit ab, bis man legal ein normales Arbeitspermit bekam. Es blieb wenig Zeit, mich zu agitieren, und dafür, dass ich so wenig Zeit hatte, ging es ziemlich rasch, dass sich meine ganze Lebensplanung änderte.

Der Hitler-Stalin-Pakt im August 1939, erlaubte der Sowjetunion ihren Einflussbereich auf das Baltikum, Ostpolen und Rumänien auszuweiten. Hitler und Stalin schlossen einen Nichtangriffspakt. Ich kann heute noch nicht verstehen, dass wir das geschluckt haben, das ist Wahnsinn! Der 2. Weltkrieg war am Anfang - laut kommunistischer Partei - ein ungerechter Krieg. Ich erzähl diese Geschichte immer wieder: Durch einen Nachtdienst war ich einmal verhindert, an einer Zellensitzung teilzunehmen. Das waren illegale Zellen, denn wir waren illegale Mitglieder in der Kommunistischen Partei. Als ich das nächste Mal zur Sitzung kam, war ich noch immer auf der Linie, dieser Krieg ist ein ungerechter Krieg, ein kapitalistischer Krieg. Aber in der Zwischenzeit hatte Stalin gesagt, es sei ein gerechter Krieg! Da hatte ich noch Glück, dass ich nicht aus der Partei ausgeschlossen wurde.

Natürlich frage ich mich heute: Wie konnte uns allen das passieren? Hatten wir unseren Intellekt ausgeschaltet? Ich weiß nicht, ob irgendjemand von uns je etwas hinterfragte. Wir waren freiwillig dort, wer nicht wollte, brauchte ja nicht mehr kommen. Aber natürlich, wir waren wir eine politische Familie. Die verlässt man, noch dazu in solchen Zeiten, nicht so einfach. Das tat auch niemand! Ausschlüsse gab es später schon. Die Mitglieder, die sagten, sie gehen nicht zurück nach Österreich zurück, wurden ausgeschlossen. Oder eine wurde ausgeschlossen, weil sie studierte und nicht Kriegsarbeit leistete. Wir unterwarfen uns vollkommen unserer Führung: zehn Prozent unseres Einkommens lieferten wir als Parteisteuer ab und wenn man mit einem Burschen zusammenlebte, waren es 15 Prozent, weil man zu zweit billiger leben kann. Wir waren sehr diszipliniert, was aber auch nicht so sträflich ist, denn es ging ja um den Kampf gegen Hitler.

Nach den zweieinhalb Jahren als Hausmädchen bei der Familie arbeitete ich in einem Betrieb, in dem Uniformen genäht wurden. Dort wurde ich zum Betriebsrat gewählt und dann schmissen sie mich raus, weil sie die Gewerkschaft nicht erlaubten.

Ich zog in London häufig um, alle Emigranten zogen häufig um. Erst einmal wohnte ich bei der Tochter des Schusters aus Wien, bei dem ich als kleines Kind immer zugeschaut und geplaudert hatte. Sie war eine echte Hausgehilfin in London. Dann zog ich mit meiner Cousine Grete, meinem Cousin Hans und meinem Cousin Rudi, der aus einem Internierungslager in Kanada nach London zurückgekommen war, zusammen.

Mein Mann Otto Tausig wollte schon als Kind in Wien zur Bühne, wollte Schauspieler werden. Er baute im Zentrum 'Young Austria' die Theatergruppe auf, und dort lernte ich ihn 1941 kennen. Er war 1938, im Alter von 16 Jahren mit einem Kindertransport 21 nach England gekommen. Zuerst besuchte er noch für kurze Zeit eine Schule, dann war er Hilfsarbeiter. Nach Ausbruch des Krieges war er im Internierungslager Isle of Man. Nachdem er aus dem Internierungslager entlassen wurde, arbeitete er wieder in einer Fabrik und verbrachte seine Freizeit beim 'Young Austria'. Seine Eltern hießen Franziska und Arpad Tausig. Arpad Tausig war von Beruf Jurist, bekam aber in Wien keine Zulassung und arbeitete im Holzhandel seines Schwiegervaters mit. Die Mutter betrieb während der Wirtschaftskrise einen Würstelstand im 5. Bezirk, in der Embelgasse, genau gegenüber dem damaligen Arbeitsamt. Den Eltern gelang die Flucht nach Shanghai. Der Vater starb in Shanghai. Die Mutter kam nach 1947 nach Österreich zurück; sie starb 1982.

Otto und ich zogen in eine Wohnung zusammen, wurden aber 1944 ausgebombt. Das Haus war nach einem Bombenangriff der Deutschen nicht mehr vorhanden. Wenn wir nicht verheiratet gewesen wären, hätten wir keine andere Wohnung bekommen, so heirateten wir geschwind.

Wir wollten nach dem Krieg Österreich wieder aufbauen. Wir waren voll Hoffnung, was unsere Zukunft in Österreich betraf. Wir wollten helfen bei der Umerziehung der Menschen und hatten viele Konzepte. Nach dem Krieg starteten wir in London eine große Büchersammlung. Wir hatten Berge von Adressen, ich weiß nicht, woher die kamen. Es waren Adressen von Deutschen und von Österreichern. Die Bücher sollten nach Österreich geschickt werden, weil durch die Bücherverbrennung 22 kaum gute Bücher vorhanden waren, neue Auflagen gab es ja noch keine. Die Menschen sollten umerzogen werden, da war es wichtig, dass sie auch wieder an gute Literatur herankamen. Jeden Abend nach der Arbeit gingen wir Bücher sammeln. Aber da wir nicht nur Adressen von linken Leuten hatten, wurden wir immer wieder mit derartigen Aggressionen rausgeschmissen, das war nicht zu fassen. 'Was wollen Sie? Nach Österreich wollen Sie meine Bücher schicken? Verschwinden Sie!' Das war ganz schlimm und wirklich harte Arbeit. Aber wir machten das, weil es notwendig war.

Meine Situation wurde kompliziert, weil meine Mutter und mein Bruder in Amerika waren und ich natürlich auch nach Amerika hätte kommen sollen. Ich wollte das aber nicht, abgesehen davon, dass Amerika für meinen Mann auch nicht in Frage gekommen wäre. Noch immer habe ich Schuldgefühle, weil ich meinen Bruder hätte entlasten müssen.

Rückkehr nach Wien

1946 fuhren wir zurück nach Wien. Die erste Nacht verbrachten wir im 'Haus der Jugend', das der FÖJ 23 gehörte. Am Boden in einem der Zimmer, so als hätte es jemand mit einem Kran ausgeschüttet, entdeckten wir einen Berg Bücher - unsere Bücher. Sie hatten sich nicht einmal die Mühe gemacht, die Bücher ordentlich hinzustellen. Das war ein Schlüsselerlebnis für mich und ein zweites war: Wir hatten Geschenke von Freunden aus London an ihre Verwandten mitgebracht, und die Geschenke wurden uns in der ersten Nacht im 'Haus der Jugend' geklaut. Wir sind eigentlich relativ rasch aufgewacht. Das dritte Erlebnis war: Wir hatten für die Volkshilfe einen großen Glasbehälter mit Penizillintabletten dabei, die sie sehr wertvoll waren. Unsere Reise von London nach Wien dauerte ziemlich lange, denn wir waren eine ganze Woche auf der Durchreise in Paris, weil wir keine Papiere bekamen. Die Tabletten schützten wir wie unser Augenlicht. Dann gingen wir damit ins Rathaus zur Volkshilfe und sagten: 'Guten Tag, wir haben aus London Penizillintabletten mitgebracht.' M&B hießen die Tabletten und der Beamte sagte: 'Stellen Sie das Glas hierher' drehte sich um und ging weiter seiner Beschäftigung nach.

Auf dem Wohnungsamt sagte ich: 'Guten Tag, ich wohnte vor dem Krieg in einer Gemeindewohnung in der Latschkagasse im 9. Bezirk. Jetzt bin ich wieder hier und möchte in die Wohnung.' Das erste, was der Beamte zu mir sagte, war: 'Zu wos sansn zruckkummen? Warum sans net durtn bliebn? Wir haum ja söber nix!' Ja, so war es! Also was wir in unseren Köpfen an Plänen oder Vorstellungen hatten, wurde von der Realität sehr bald ins richtige Licht gerückt. Wir hatten keine Wohnung, aber es gab für Wohnungssuchende Punkte. Dadurch, dass ich österreichische Staatsbürgerin war und vorher eine Wohnung besessen hatte, bekam ich Punkte. Weiß der Teufel, wofür man alles Punkte bekam. Aber auf Punkten kann man nicht schlafen und kein Mittagessen kochen. Wir wohnten dann ein paar Wochen bei Freunden.

Auf der 1. Mai Demonstration 1946 trafen wir Conny Fleischer, einen Jugendfreund vom Otto. Die waren beide im vierten Bezirk aufgewachsen. Der Conny kam zum Otto und sagte: 'Bist du nicht der Schubert?' Der Otto wurde als Kind immer Schubert genannt, weil er Haare wie der Komponist Franz Schubert hatte. Sie hatten sich sehr verändert in den Jahren und hätten sich sonst nicht erkannt. Conny Fleischer, der während des Krieges bei den französischen Partisanen war, hatte im vierten Bezirk eine Wohnung, die die Russen von einem Nazi, der nach Salzburg geflohen war, konfisziert hatten. Die Wohnung diente eigentlich als FÖJ - Lokal, aber die FÖJ war ausgezogen. Allein hätte er die Wohnung verloren, denn seine Frau Rachel war mit der kleinen Tochter Eva noch in Frankreich. Wir wohnten dann zusammen, bis seine Frau kam. Dann war ich schwanger, und wir zogen nach Hietzing [13. Bezirk] in die Wohnung einer Freundin, der Lene Frischauer, die die große Wohnung ihrer Eltern zurückbekommen hatte.

Mein Sohn Wolfgang Tausig wurde am 21. Juli 1950 geboren. Er ist Magister der Sozialwissenschaft und arbeitet als Geschäftsführer in einem Reisebüro. Er ist verheiratet. Mein Enkel Matthias ist 25 Jahre alt und Diplomingenieur.

Arbeit zu bekommen war damals kein Problem, denn es gab natürlich einen Mangel an Arbeitskräften, und es musste vieles wieder aufgebaut werden. Ich bekam sehr schnell eine Arbeit in der Österreichisch-Sowjetischen Gesellschaft. Wir schaufelten Schutt, wir Trotteln, und die Nazis schauten uns dabei zu. Danach arbeitete ich für die KPÖ [Anm.: Kommunistische Partei Österreichs] in den Bezirksleitungen Döbling und Hietzing. Nach der Geburt meines Sohnes blieb ich zwei Jahre zu Hause. Mein Mann studierte drei Jahre in Wien an der berühmten Hochschule für Schauspielkunst, dem Max-Reinhardt-Seminar und wurde Schauspieler. 1953 ließen wir uns scheiden, aber wir sind noch jetzt gute Freunde.

Politisch wackelte meine Einstellung zur Partei schon immer ein bisschen. Starke Zweifel bekam ich während des Ungarnaufstandes 1956 24. Den letzten Anstoß, die Partei zu verlassen, gab mir der 21. August 1968, als in Prag die Panzer der Sozialistischen Staatengemeinschaft rollten, und den 'Prager Frühling' 25 kaputt schlugen. Da trat ich dann offiziell aus der Kommunistischen Partei aus.

Meine Freunde kamen und kommen, im Großen und Ganzen, aus der englischen Emigration. Da wir keine Familie mehr hatten, waren unsere Freunde auch ein Familienersatz. Noch heute sind wir eine feste Clique. Nach der Ehe mit Otto hatte ich noch eine Lebensgemeinschaft mit einem Nichtjuden. Auch er brachte viele Freunde in die Beziehung. Er war aus politischen Gründen im KZ und seine Freunde waren Genossen. Jetzt sind meine Freunde die alten Engländer. Wir treffen uns regelmäßig, machen viel Kultur miteinander und helfen uns gegenseitig, denn wir sind ja nun nicht mehr die Jüngsten.

Ein einziges Mal war ich im Tempel in der Seitenstättengasse, das liegt aber schon Jahrzehnte zurück. Von einem Freund der Freund, ein Australier, war in Wien, und ich sollte mich um ihn kümmern. Der Australier wollte in den Tempel gehen. Erstens fand ich den Tempel nicht, bis er dann sagte: 'Da ist er doch!' weil er die hebräische Schrift über der Tür entdeckte. Wir gingen hinein, und ich setzte mich neben ihn. Da hat man mich rausgeschmissen, weil die Frauen oben sitzen. Das wusste ich, ehrlich gestanden, nicht. Daran erkannte natürlich der Australier sofort, dass ich nie vorher im Tempel war. Ich hatte ihm das nicht gesagt, weil es mir peinlich war. Was sollte ich denn aber auch im Tempel machen, wenn ich nicht bete und wenn ich nicht an Gott glaube? Ein religiöses Gefühl habe ich einfach nie erlebt. Ich denke, wenn man das als kleines Kind nicht lebt, oder später durch ein Erlebnis erfährt, hat man das nicht. Ich spürte jedenfalls niemals eine Gottesnähe oder so etwas.

Nach dem Krieg erlebte ich persönlich keinen Antisemitismus. Mein Sohn war das einzige jüdische Kind in seiner Klasse, ein zweites jüdisches Kind gab es noch in der Unterstufe. Seine Freunde waren alles Nichtjuden, und meines Wissens gab es nie Probleme. Aber geredet darüber habe ich mit ihm nicht. Vielleicht hat er diese Dinge nicht wahrgenommen. Einmal war er mit einem Jungen befreundet, und der Professor in der Schule machte mich am Elternsprechtag darauf aufmerksam, dass es jemanden gäbe, dem der Kontakt seines Sohnes mit meinem Sohn nicht passt. Er nannte den Namen nicht. Ich sagte zu dem Professor, dem das alles sehr unangenehm war: 'Mein Sohn kann zu allen Menschen, zu denen er will, Kontakt habe. Wenn der Vater dieses Jungen ein Problem hat, dann muss er seinem Sohn sagen, er verbiete ihm den Umgang mit meinem Sohn. Aber ich werde meinem Sohn sicher nicht sagen, er darf zu diesem Jungen keinen Kontakt haben. Ich habe kein Problem, wenn der Probleme hat, muss er sie lösen.' Es gab unter den Vätern einen Eisenbahner und ich weiß, dass der ein Nazi war und 1945 vom Dienst suspendiert wurde. Nachher dachte ich, es könnte der gewesen sein. Aber das war das einzige Mal, dass mir so etwas passierte.

Anfang der 1950er-Jahre, unter McCarthy 26, hätte ich kein Visum nach Amerika zu meinen Verwandten bekommen. Ich war Mitglied der Kommunistischen Partei, das war aussichtslos. Meine Mutter wurde 1964 am Bein amputiert und bekam danach eine Embolie, die nicht aufzulösen war, so wurde sie Vollinvalide. Da war es dann schon Zeit, endlich nach Amerika zu fliegen - wir hatten uns 27 Jahre nicht gesehen. Ich suchte um ein Visum in der amerikanischen Botschaft in Wien an, verschwieg aber meine Mitgliedschaft in der KPÖ. Als ich aus Amerika zurückkam, erhielt ich eine Vorladung ins Konsulat. Sie nahmen mir mein Visum, das über mehrere Jahre gültig gewesen wäre, wieder weg. Und sie sagten, ich bekäme nie wieder ein Visum, weil ich gelogen hatte. Da erklärte ich die Situation: ich hatte meine Mutter 27 Jahre nicht gesehen, sie ist jetzt eine Invalide, mein Bruder war Soldat in der amerikanischen Armee und hatte ein 'purple heart' [Auszeichnung] bekommen und wenn ich die Wahrheit gesagt hätte, hätten sie mir kein Visum gegeben. So konnte ich sie wenigstens noch einmal sehen. Eine Angestellte lief mir hinterher und sagte, ich bekäme sicher wieder ein Visum. Und so war es auch. 1965 besuchte ich meine Mutter, meinen Bruder, meinen Cousin Emanuel und meine Cousine Helen das nächste Mal. Solange meine Mutter lebte, sie starb am 22. Januar 1970, besuchte ich sie jedes Jahr. Als mein Bruder nach dem Tod meiner Mutter nach San Francisco übersiedelte, war ich oft in San Francisco. Er starb am 21. Januar 1973.

Meine Mutter kam nie wieder nach Österreich, mein Bruder ein einziges Mal, im Jahre 1967. Er war auf dem Weg nach England, eine unserer Nichten heiratete, und er blieb ein paar Tage in Wien. Er sagte dann, es wäre 'no home coming' [kein nach Hause kommen] für ihn gewesen. Es gefiel ihm gut, die Leute waren alle freundlich, aber er fühlte sich fremd. Österreich war nicht mehr sein Land.

Im Jahre 1980, zu meinem 60. Geburtstag, bekam ich eine Reise nach Israel geschenkt. Ungefähr zwei Wochen war ich mit einer Reisegruppe ehemaliger Ravensbrücker im Land unterwegs. Ich hatte mich, bevor ich nach Israel fuhr, mit der Geschichte des Landes vertraut gemacht und wollte sehen, ob ich irgendein Gefühl von Zugehörigkeit empfinde. Aber dieses Gefühl setzte nicht ein. Es war sehr vieles interessant, aber es war so, als ob ich in Timbuktu wäre und mir das anschaue: Ich sah ein fremdes Land. Sehr vieles gefiel mir und über manches war ich entsetzt, zum Beispiel über die Kinder der streng Orthodoxen mit den Payes [Anm.: Schläfenlocken]. Sie waren ganz blass, obwohl sie in einem sonnigen Land leben und bereits schrecklich indoktriniert. Das war für mich negativ, ich empfand es sehr stark. Mit mir in der Gruppe war eine ehemalige Kollegin, sie fühlte sich vom ersten Moment an in Israel zu Hause. Dieses Land existiert, ob es eine gute Idee war oder nicht, das vermag ich nicht zu sagen. Jetzt sind sie einmal da und haben sie eine Lebensberechtigung dort. Aber die anderen haben auch eine Lebensberechtigung. Und meiner Meinung nach werden sie mit dieser Politik der Gewalt durch Generationen hindurch keinen Frieden haben. Ich habe auch keine Lösung, ich glaube, derzeit hätte auch ein Einstein keine Lösung. Man kann nur hoffen, dass die Vernünftigen auf beiden Seiten sich irgendwann einmal durchsetzten.

Glossar

Életrajz

Pálmai Sándorné korát meghazudtoló energiával mesélte el élete sorsfordulóit lakásának apró ebédlőjében, ahol az asztalon mindig meleg kávé és sütemény várt találkozóinkon. Otthonát a koloniál bútorok, a néhány megmaradt családi emléktárgy és fénykép, a falon lógó festmények teszik otthonossá. Fáradhatatlan: regényeket olvas, színházba jár, hétvégén barátnőivel kártyázik, unokáinak kívánságra süt-főz bármikor, pulóvert köt, és ha kell, segít a virágültetésben is. Lánya és unokái mindennapos vendégek nála, szinte soha nincs egyedül.

Édesapám, Fischer Farkas 1878 márciusában Ópályiban született, két kilométerre Mátészalkától [Ópályi – 1891-ben 1700 lakossal rendelkező nagyközség Szatmár vm.-ben. Mátészalka – nagyközség Szatmár vm.-ben 1891-ben 4600 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal és pénzügyőrség). – A szerk.]. 1909-ben házasodott össze édesanyámmal, ez a második házassága volt. Apám ifjúkorában Nagyváradon is élt, de erről nem sokat beszéltünk. Talán hat elemit végzett, aztán szabómester volt Nyíregyházán.

A nagyszüleim nevét a szüleim házassági anyakönyvi kivonatából tudom. Apám apját Fischer Ignácnak, a nagymamát Weisz Juliannának hívták. 1909-ben, amikor apámék összeházasodtak, már nem élt egyikük sem [Ez az állítás bizonytalan: a szülők házassági anyakönyvi kivonatában – lásd 17. kép – csak az anyai nagyszülő szerepel „néhai” jelzővel. – A szerk.]. Ugyanebben az iratban van, hogy az anyai nagyapámat Friedman Izsáknak, a feleségét Glück Reginának hívták. Anyám szülei Kótajban, apám felmenői – azt hiszem – talán Ópályiban éltek. Szinte semmit nem tudok róluk, hogyan éltek, még a foglalkozásukat sem. Az egyetlen fényképet, amin anyai nagyapám van, Amerikából kaptam vissza, mert a vészkorszakban mindenünk elveszett. A fotó alapján ez a nagyapám, az anyám apja biztosan vallásos volt, mert a képen úgy néz ki, mint egy rabbi. De nem tudom, hogy mi volt a foglalkozása. Nem volt ez téma otthon.

Apámék öten voltak testvérek: Szroli és Jakab bácsi, Máli néni, Eszti néni és az apám. Mind Auschwitzban végezték, csak Eszti néni nem, ő Amerikában halt meg. Eszter néni férjét Silber Simonnak hívták. Három fiuk volt, Adolf, Sándor és Jenő. Apám húga úgy került Amerikába, hogy az egyik fiú – egyébként mindhárman már jóval a háború előtt kimentek – 1939-ben, az utolsó hajóval kivitette New Yorkba Eszter nénit és Simon bácsit. De akkor már késő volt, nem találták ott a helyüket. Korábban gazdálkodtak Nyírpazonyban [Nyírpazony – nagyközség Szabolcs vm.-ben 1910-ben 1800, 1920-ban (Szabolcs-Ung vm.) 2100 lakossal. – A szerk.], aztán mikor öregebbek lettek, odakerültek hozzánk, Nyíregyházára. Egy házban laktunk, ők a családi háznak abban a részében éltek, ahol később egy németbarát család is lakott. De hiába mentek ki Eszti néniék a fiaikhoz, nem szoktak meg Amerikában, azt az életformát nem nyugdíjaskorban kell Brooklynban megtalálni. Eszter néni unokáival tartottam a kapcsolatot. Voltak is itt nálunk. Sándor lánya, ha jól tudom, kutatóorvosként dolgozik. Jenőnek egy fia van. Helen és Irving Adolf gyermekei. Helen meghalt, de Irving még él. Helen velem egykorú volt, Irving három-négy évvel fiatalabb. Irving Clevelandban él, és persze már neki is vannak unokái, mint nekem.

Apám másik testvérééknél, Szroli bácsiéknál egyszer voltam nyaralni. Akkor elvittek magukkal dinnyét számlálni, de nem tudom, hogy sajátjuk volt-e, vagy csak bérelték a földet, amin gazdálkodtak. Dinnyét úgy kell számlálni, hogy mikor még nem érett a gyümölcs, megkaparják a héját, és rányomnak egy számot vagy valamilyen jelet, hogy ha a piacon más árulja, tudják, hogy honnan lopták. Szroli bácsiéknak volt lovuk meg tehenük, a tejet, a túrót Mátészalkára vitték árusítani. Egy kis faluban laktak Mátészalka mellett, nem hiszem, hogy volt ott zsinagóga, nem voltak nagyon vallásosak, csak úgy, mint a többség a faluban. Két lányuk és egy fiuk volt, Sándor visszajött Auschwitzból, aztán kiment Amerikába, Erzsike és Ilona a táborban haltak meg.

Jakab állítólag ispán volt, nekem csak a nyugdíjaskorából vannak emlékeim [Az ’ispán’ szóval a régi magyar közjogban illettek bizonyos típusú vármegyei tisztviselőket, elöljárókat, de a 19. században és korábban használták a nagyobb uradalmak gazdasági intézőinek megnevezéseként is. Az ispán szó használatát azonban a 19. század folyamán a gazdaság önálló kezelésével megbízott gazdatiszt esetében fokozatosan kiszorította az ’intéző’ megnevezés. – A szerk.]. Az első házasságából volt legalább öt gyereke [Mint a gyerekek alábbi fölsorolásából kitűnik, legalább 6, de valószínűleg inkább több gyermeke volt. – A szerk.]. Közülük néhány kiment Amerikába, akik nem, azok a munkaszolgálatban pusztultak el. A második házasságából egy lánya volt, a Böske. Az egyik első házasságból való fia, Miklós kikerült Amerikába, aztán Párizsban halt meg. Amikor itt volt Edward, a walesi herceg az 1930-as évek közepén, Miklós a Kakukk Csárdában dolgozott felszolgálóként. A herceg látogatása miatt gulyásruhába öltöztették, és lefényképezték, s „Az Est” nevű újság lehozta, hogy „Miklós bojtár tüzet ad a walesi hercegnek” [„Az Est” – 1910–1939 között megjelenő politikai napilap, délutáni lap, kiadója Miklós Andor; 1919-től az Est-lapok. – A szerk.]. Böske tavaly halt meg Amerikában. Ő 1956-ban ment külföldre. Velem egykorú volt, sokat nyaralt nálunk, és Amerikában is találkoztam vele. Vele nagyon tartottuk a kapcsolatot. Erős, szép asszony volt, olyan, mint egy színésznő.

A Jakab bácsi első házasságában született gyerekek közül Dezső munkaszolgálatban halt meg. Ilona, Berta és Elzi Amerikában éltek a halálukig. Margit kilencvenhat évesen még ma is jól van, rendkívül friss szellemileg, és tisztábban beszél magyarul, mint sok ’56-os magyar.

Apám lánytestvérének, Máli néninek Bence bácsi volt a férje. Nem emlékszem a vezetéknevére. Nem nagyon láttam őket, mert Ököritón laktak, s onnan vitték el a családot, s végül ők is 1944-ben Auschwitzban haltak meg [Ököritó – valószínűleg a Szatmár vm. Csengeri járásában lévő Szatmárököritó kisközségről van szó (1891-ben 1600, 1910-ben 1900 lakos), és nem a Szilágy vm.-i apró, néhány száz lelkes, román lakosságú Ököritó községről. – A szerk.].

Nyaralni inkább a rokonokhoz jártunk, mert anyám beteg lett, amikor születtem, tönkrement a lába, ezért őt apám rendszeresen elküldte Félix-fürdőre. Ez a hely Nagyvárad mellett van [Az egykor Váradszentmártonhoz tartozott Félix-fürdőn volt Európa leggazdagabb hévízforrása. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk], de Pestre is járt a Lukácsba [Gyógyfürdő Budán. – A szerk.] gyógyíttatni magát. Annus nővéremet Vásárosnaményben többször meglátogattuk, és mentünk Szroli bácsiékhoz Ópályiba is. Ott voltunk náluk egy-két hétig – ez volt abban az időben a nyaralás.

Édesanyám, Friedman Ilona 1885-ben Kótajon [Szabolcs vm.] született, és ő is 1944-ben halt meg Auschwitzban. Talán hat elemit végzett, pontosan nem tudom. Szépen írt, arra emlékszem. Otthon ellátta a háztartást, kóser konyhát vezetett. Az ünnepeket mindig megtartottuk. Az egyik testvérét Léni néninek hívtuk, férjezett nevén Schäffer Ignácné. A férje meghalt az első világháborúban, így Léni néni egyedül maradt az öt gyerekkel, akik között két-három év differencia lehetett. Herman 1906 tájékán, Farkas 1909 körül született, Sanyi volt a legfiatalabb. Léni néni idősebb volt anyámnál, talán 1881-ben született, ő is Kótajon. Háztartásbeli volt, ezért a gyerekek hamar szakmát tanultak, és dolgozni kezdtek. Apám sokat segítette őket. A legidősebb fiú, Herman kárpitosmesterséget tanult. Én három éves lehettem, amikor ő már nagyfiú volt. Fogtam az ujját, ültem az ölében… ilyen emlékeim vannak róla. Aztán eltűntek. Mindegyiket elvitték munkaszolgálatra vagy lágerbe, és senki nem jött haza.

Farkasnak, Léni néni középső fiának született egy gyereke, akit kerestem 1945 után. A Bazilika melletti utcában voltak elhagyott gyerekek, akiket úgy szedtek össze az utcákról. Farkas gyereke két- vagy három éves lehetett akkoriban. Volt egy kis zsíros kenyerem, gondoltam, hogy elviszem oda. Borzasztó látvány fogadott, a gyerekeknek csak a szeme élt, nem tudták megmondani a nevüket. Volt ott néhány orvos meg nővér, de nem találtam meg Farkas gyerekét, mert nem ismerték. A személyzet azt mondta, hogy jöttek a nyilasok, és a beteg és haldokló gyerekeket, mint a szemétdombra a hulladékot, úgy dobálták ki az utcára… A zsíros kenyérnek örültek, kis szeletekre vágták, és odaadták nekik, hogy majszolják el.

Léni néni legkisebbik fia, Sándor felsőrészkészítő volt, egy gyönyörű szép fiú volt. Bevonult katonának, aztán kivitték Ukrajnába, és nem jött haza. Bűbájos, csupa lélek emberek voltak mindannyian, annyira összetartó család, ami manapság már ritkaság. Rózsi szép volt a hosszú hajával, a copfjaival – ő volt a fiatalabbik lánytestvér. Rezsi, a nővére, az idősebbik lány, ahogy megtanult varrni, hozzájárult a családfenntartáshoz. Klein Miksához ment férjhez, nyitottak egy varrodát, aztán született egy lányuk, Ági. Ők is Auschwitzban maradtak.

Anyámék hárman voltak testvérek, ő volt a középső, Léni néni a legidősebb, Teri néni a legfiatalabb. Teri néni nagyon fiatalon, tizenévesen került ki Amerikába. Árván maradt, amikor meghaltak a nagyszüleim. De erről a történetről nem tudok semmit, hiszen ez a születésem előtt harminc évvel történt. Aztán persze férjhez ment Teri néni is, és két gyereke született. Amikor kint voltam, sajnos ő már nem élt. Egy fia és egy lánya volt, a lányával még most is tartom a kapcsolatot. A fia egy az egyben úgy nézett ki, mint a fivérem, és korban is egyidősek voltak. Mikor először találkoztunk, azt hittem, a bátyám jön velem szembe, annyira hasonlítottak egymásra, de nem tudott magyarul.

A testvéreim közül Annus volt a legidősebb, ő 1907-ben született. Három évvel fiatalabb volt nála Jenő, aki 1910-ben született, Frida egy évvel később, 1911-ben érkezett a családba, őt követte 1912-ben Fanni, majd Jolán 1915-ben. Imre az első világháború végén, 1918-ban született, én pedig 1921-ben.

Édesapám imádnivaló ember volt, Nyíregyházán köztiszteletben állt, és mindegyik gyerekét nagyon szerette. Azt hiszem, én különösen erősen ragaszkodtam hozzá. Nagyon családias légkör volt otthon, amit próbáltam továbbvinni az én családomban is. Nem tudom, hogy a szüleim hogyan ismerkedtek meg, a legidősebb testvérem és közöttem tizennégy év volt a korkülönbség. Ez soknak tűnik, viszont szerencse is, hiszen jó néhány dolgot korán megtanultam. Már óvodás koromban el tudtam mesélni a „Szibinyáni Jank”-ot [Arany János verse – A szerk.], mert miközben a nővérem tanulta és hangosan ismételte, én megjegyeztem. S mikor megakadt, segítettem neki, amin jókat nevettek a testvéreim, s azzal nógattak: „Na, mondjad csak, Magda! Hogy van ez?”

Vannak dolgok, amik az emberben úgy benne maradnak, mint ez a vers: „Ich weiss nicht, was soll es bedeuten, dass ich so traurig bin; Ein Märchen aus alten Zeiten, das kommt mir nicht aus dem Sinn.” [A vers a zsidó származású német költő, Heinrich Heine (1797–1856) „Lorelei” c. verséből (1827) van. – A szerk.] Magyarul valahogy így hangzik: ’Nem tudom, miért vagyok szomorú, de van egy rege a régmúlt időkből, ami nem megy ki a fejemből.’ Nem emlékeztem, hogy ki az írója. Egy régi kolléganőmnek, aki német iskolába járt, mondtam egyszer: úgy szeretném tudni, hogy ki írta ezt. S akkor mondta, hogy Lenau [Nikolaus Lenau (1802–1850) – osztrák költő. – A szerk.]. Ez is olyan, mint néhány más dolog, nagyon megmarad az emlékezetben, évtizedeken keresztül.

Apám divatlapból varrta az öltönyöket. Az anyagot Budapestről rendelte, aki bejött, megnézte a divatlapban, vagy elmondta, hogy mit akar, milyen fazont, s azt készen megkapta. A megrendelő előleget adott, de szegény apám nagyon sokszor ráfizetett, mert sokan nem vagy csak részletekben fizettek. Amikor később a zsidótörvény miatt nem tarthatott alkalmazottat, egy tanulóval dolgozott együtt, és akkor kellett valamelyikőnknek besegíteni, amíg otthon voltunk [A 2. és 3. zsidótörvény és a rendeletek egyedül a nem zsidó háztartási alkalmazottak tartását tiltották, illetve azt szabályozták, hogy mekkora méretű műhelyben/üzemben hány zsidót lehet alkalmazni. – A szerk.]. Aztán a fiúkat elvitték munkaszolgálatra, a két nagyobb lány férjhez ment, én 1940-től Budapesten voltam, de egyikünk mindig otthon segített anyánknak és apukának is, dolgoztunk a műhelyben.

Apám egy igazi középosztálybeli szabómester volt, szövetraktárral Nyíregyházán, Pesten is volt kapcsolata, az egykori Engels tér [Azaz, még régebbi nevén: Erzsébet tér. – A szerk.] sarkán állt valamikor egy szövetbolt. Pestről leküldték a mintaanyagokat kis, négyzet alakú szövetmintákban, amiknek egy részét megvette. Ha valakinek más anyag kellett, akkor megmutatta a mintakártyát, és abból rendelt. A vevő kiválasztotta, az apám meg fedezte az összeget, és aztán mindig küldték a számlát. Előfordult, hogy letagadtatta magát az az ember, akinek fizetnie kellett. Egyszer nagyon megharagítottam magamra egy férfit. Ez a harmincas évek végén történt. Abban az időben már egyedül volt az üzletben, mert a két bátyám bevonult. Az apám egy jómódú fiatalembernek varrt öltönyt. Bejön a fiatalember, és azt mondja, hogy Fischer, készen van a ruhám? Erre én azt mondtam neki: idehallgasson, menjen ki, jöjjön be és köszönjön, mert ha bemegy az istállóba, az állat is elbőgi magát. Másodsorban magának nem Fischer, hanem Fischer úr, harmadszor: ha majd kifizeti az adósságát, akkor kész lesz a ruhája. És különben, ott az ajtó, kívülről bezárhatja. Apám el volt ájulva: hát hogy mersz ilyet mondani? Mondtam: apuka, mi vesztenivalónk van, ha ez az ember így viselkedik?

De megtettem másokkal is, hasonló emberekkel. Ezért azt mondták apámnak, hogy a maga lánya kommunista. Akkor még nem tudtam, mi az, hogy kommunista, de valóban mindig lázadó voltam. És persze láttam azt, hogy az apám éjjel-nappal dolgozott. Volt egy nagy vaskályha, ma már csak a múzeumokban van olyan, és volt egy tömör, nehéz vasaló, amit rátettek a parázsra, s amikor kivették, akkor tették bele a nyelet. Legalább tizenkét kiló volt. Apám avval vasalt télen-nyáron, szinte lepréselte vele az anyagot, azért volt olyan szép a ruha. Láttam, hogy tisztességgel dolgozik – mert senki rá soha egy rossz szót nem mondott, és mindenki a mai napig is csak szépen emlékezik rá, s akkor jön egy ilyen taknyos, és ilyen hangon mer beszélni vele! Mert egy gazdag kereskedőnek volt a fia. Hát aztán megmondtam neki a magamét, hogy ezt nálunk nem lehet csinálni.

Inasunk mindig volt. Például a nadrágokat apám mindig kiadta, mert volt egy nadrágszabója. Az egyik segédje kiment Párizsba, a többiekre nem nagyon emlékszem, mert akkoriban nem jártam fel a műhelybe. Aztán jött a zsidótörvény, és nem tarthatott segédeket.

Egy családi házban éltünk Nyíregyházán. Pest környékén talán a sváb házak olyanok, hosszú, keskeny épület, L-alakban is volt egy része, hátul nagy udvar és nagy kert. Pincénk nem volt, hanem egy nagy verem, amiben a krumplit tartottuk, a zöldséget a spájzban tároltuk úgy, hogy homokba tettük, csak a teteje maradt kint. A tojást kukoricába meg árpába ágyaztuk, voltak szakajtókosaraink, abba tettük. Mindig legalább egy-két szakajtókosarunk volt tele tojással. Télre így készültünk. Kenyeret úgy sütöttünk, hogy otthon dagasztottuk a tésztát, amit elvittünk a pékhez minden héten. Három kocsikerék nagyságú kenyér készült mindig. Általában pénteken süttettük a kenyeret, és az otthon dagasztott és font kalácsot is odavittük. Ezért a lányok közül mindenki megtanult dagasztani.

Akkoriban a bevásárlás is úgy történt, hogy elmentünk a fűszereshez, föladtuk a kívánságlistát, ami úgy kezdődött: húsz kiló kenyérliszt, abból hat vagy hét kiló a félbarna, a többi fehér. Ebből készült a kenyér meg a kalács. Azonkívül az anyám hétvégére mindig sütött süteményeket is. A tésztát mindig maga gyúrta, nagyon ügyes háziasszony volt. Sokszor kikaptam, mert nekem a tészta nem volt kerek soha – ma sem tudok szépen nyújtani –, és ez akkor nagy szégyen volt. Néha előfordult, hogy anyánk libát tömött, de ez nem volt általános. Otthon termett nyárra egy kis zöldbab, egy kis kukorica, friss zöldség. És az apám imádta a virágot, ezért tele volt a kert virágokkal. Sokszor megyek és keresem azokat a virágokat, amik a kedvencei voltak, mint például a verbéna.

A vízzel nagyon sok problémánk volt. Az udvaron ugyan volt egy kútunk, de a szikes talaj miatt nem volt iható a víz, csak ruhaöblítésre vagy a zöldség, gyümölcs mosására használhattuk. Nem lehetett főzni vele, abba szappant nem lehetett tenni, mert összetúrósodott. A vizet elég messziről kupákkal, kannákkal hordtuk. Gyerekek voltunk, és le kellett zárni a kannát, hogy ne lötyögjön ki, mire hazaérünk. Mosni esővizet gyűjtöttünk, vagy vizet hordtunk ahhoz is. Bizonyos időközönként a mosáshoz jött egy mosónő. De mindegyikünknek kellett segíteni, a ruhát is főztük, és télen a padláson teregettünk. Csak nagymosásra vagy nagytakarításra volt anyámnak felnőtt segítsége, mert egyébként ott voltunk mi, lányok, akik dolgoztunk.

A legtöbb könyvet, amit otthon olvastam, a könyvtárból kölcsönöztem. Eleinte esténként nem volt villanyunk, csak később került be a házba. Petróleumlámpa mellett olvastunk, de többször sakkoztunk inkább, mert apám imádott sakkozni, és ezért gyerekkorban megtanultam én is. Szegény, mindig mondta: ne kapkodj, gondold meg, hogyan lépsz, mert az életben is olyan leszel, mint a sakkban, ha elkapkodsz valamit. Drága apám, olyan különleges ember volt. Apa, barát, bizalmas, minden együtt, ami tényleg ritka, és mindemellett humora is volt. Amikor már itt éltem, Pesten, vettem egy magas sarkú cipőt, egy csinos kulikabátot, ami akkoriban nagyon divatosnak számított, és egy nagy, tollas kalapot. Hazalátogattam Nyíregyházára, s elmentem vele sétálni ebben a divatos öltözetben, s jött a régi tanárom, Sztraky Henrik – aki a nővéremet is tanította meg az utána következő generációkat is –, és kezit csókolomot köszönt nekem. Apám elnevette magát, és azt mondta: „Tudod, ugye, hogy ez nem neked szólt, hanem a ruhádnak, a cipődnek meg a kalapodnak.”

Otthon imakönyvünk volt, más vallásos könyvekre nem emlékszem. Az elemi iskolában már tanultam hébert, tudtam írni-olvasni is, tanultuk olvasni a Bibliát is – de sajnos semmi nem maradt meg ebből. És persze a középiskolában is volt hittanóra, mert akkoriban az iskolákban minden felekezetnek volt hittanja. Mivel az elemit a zsidó hitközség tartotta fenn, csak zsidók jártak az osztályba.

Apám a Tóra tanulmányozása helyett inkább énekelt. Szerette a magyar népdalokat és a zsidó vallásos dalokat is. Gyönyörű hangja volt. Egyszer jöttem haza, és hallottam, hogy a szomszédok mondják: „Jaj, nem tudom, hol szól a rádió, de olyan gyönyörűen énekelnek.” A kedvence a „Zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár” című dal volt, ezt sokat énekelte.

Otthon hol „Einzig”-nek, hol „Liebling”-nek [Német: ’egyetlen’, ’kedvenc’ – A szerk.] szólítottak a testvéreim. Apám vasárnaponként ebéd után azt mondta: „Na, gyere, Einzig, menjünk egyet sétálni.” S akkor: igen, mert Einzignek mindent lehet, bár mosogatni kellene, mentem sétálni, és mire visszajöttem, általában valaki elvégezte helyettem a munkát. Úgyhogy sokszor mondták: na, apánk az Einziggel, az Egyetlenkével kivételez. Dacára ennek, mindegyikük nagyon szeretett. Annyi szeretetet kaptam, hogy azt nem lehet elmondani.

A húsvétot [lásd: Pészah], a nagyünnepeket megtartottuk. Ilyenkor, újévkor és a hosszúnap előtt apám mindegyikünket külön átvitt a másik szobába, és megáldott. Ezek az áldások maradtak meg bennem legerősebben, ezek a legszebb vallásos emlékeim. Akkor olyan lelki nyugalmat érzett az ember, amit talán csak az tud elmondani, az a katolikus, aki elmegy a pápához áldásért, de még az sem, mert a pápához nem kerül olyan közel, mint amilyen közel kerültem én az apámhoz ilyen alkalmakkor.

A szombatok nem voltak különösebbek, akkor nem főzött anyám, hanem csak melegítettük az ételt [lásd: szombati munkavégzés tilalma], s az apám reggel elment az ortodox templomba. Nyíregyházán volt neológ és ortodox zsinagóga. Amikor Silber Simon bácsiék – apám nővére, Eszti néni és a férje – nálunk laktak, akkor apám és Simon bácsi mindig együtt jártak az ortodox templomba. Ünnepeken az ebéd húsleves volt mindig, és nagyon szerettük a halat. Pénteken halkocsonyát főzött az anyám, ezt is imádtuk mindannyian [lásd: halételek]. Húsleves, sült, főtt hús, sólet – ezek voltak. De anyánk gyakran főzött paprikás csirkét is [A mai magyar konyhában a csirkepaprikás lényeges alkotóeleme a tejföl. Természetesen a zsidó konyhában nem ebben az értelemben használatos a „csirkepaprikás” szó: csirkepörköltről van szó, hiszen a húst és a tejfélét a kóser háztartásban szigorúan elkülönítik, hús és tejnemű fogyasztása között el kell telnie bizonyos időnek. Hogy mennyinek, az helyenként változó („Minden folyónak megvan a maga sodra” – áll a Talmudban, vagyis minden vidék kövesse a maga szokását): a bölcsek hat órát írtak elő a húsfogyasztás utáni tejes ételig; a németországi és franciaországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik a tejes étel fogyasztását húsos étel után. A tejes ételek után (a kemény sajt kivételével) – mivel azok hamarabb megemésztődnek – fél órával, a szájöblítést követően következhet húsos étel. – A szerk.]. Különben az ünnepek azért voltak szépek, mert együtt lehetett a család.

Apámnak voltak ismerősei a hitközségben, azt hiszem, tagja volt a Hevra Kadisának, segítette azokat, akiknek meghalt a hozzátartozójuk. Gondolom, hogy ezért is járt naponta a zsinagógába. De nem volt olyan nagyon vallásos, hogy nap közben tanulja a Tórát és a Talmudot. Ugyan minden reggel ment a templomba, de anyám csak a nagyünnepekkor járt, mi, lányok nagyon ritkán, és a fiúknak is csak ünnepekkor kellett menniük. De anyám kóser konyhát vezetett, s azt hiszem, hogy édesapám azért valójában nagyon vallásos érzelmű ember volt.

Szombat-vasárnap édesapám elvitt sétálni Nyíregyházán – akkoriban kis kölyök voltam még –, fogta a vállamat, én meg, ahogy a derekát elértem, úgy mentünk egymás mellett. Apám nemcsak apa volt, hanem barát, valamennyire pótolta anyámat is, mert ő a születésemnél nagyon beteg lett. Apám kesztyűbőrből csináltatott neki speciális cipőt, abban tudott csak járni, és azért mindig kellett neki a segítség. Apámmal együtt vásároltunk a piacon, mi, gyerekek elmentünk vele, és hazahoztuk az árut, mert utána ő ment dolgozni a szabóságba. A műhely nem a lakáson volt, hanem fönt a város szívében. Egy órakor volt pontosan az ebéd. Erre az időre az asztalnál kellett lenni mindenkinek, és addigra az iskolából is haza lehetett érni. A jesivából jöttek „napokat enni” a bóherek [Fiatalemberek, akik a jesivában a Talmudot tanulták – A szerk.] és azok a fiúk, akik vidékről érkeztek a városba szakmát tanulni. Ők ott laktak a mesternél vagy máshol, de kosztot nem kaptak. Hoztak otthonról ugyan valamit vacsorára és reggelire, de ebédjük nem volt, hanem minden nap valahol máshol ettek. Ezt hívták úgy, hogy napokat enni, azaz minden nap másnál ebédelni. Nálunk mindig voltunk legalább tizenketten az asztalnál, mert két-három ember minden nap jött hozzánk, aki napokat evett.

Gyerekkoromból az egyik emlékem, hogy nagyon aranyos óvó nénink volt. Nívós volt az a magánóvoda, ahová a szüleim beírattak, de nem volt zsidó felekezeti intézmény. Órákat tartottak nekünk, szavaltunk, játszottunk, táncoltunk. Ma is látom magam előtt azt az óvó nénit, előttem van az utca, a kertes ház – a kertben játszottunk – és a benti szobák. Szép helyen volt, és nagyon közel hozzánk. Nem volt drága magánóvoda, bár minden relatív.
Nyíregyházán voltak ortodoxok és neológok. Az elemi iskola a neológ templom udvarán működött. Ragyogó tanáraink voltak. A régiek hivatásból mentek el tanítani, és kihozták a gyerekből mindazt, amit lehetett. Az egy más világ volt. Szabin néni volt a tanító néni; vele tanultuk első elemitől a német nyelvet. Régen az elemi iskolák egyházi fenntartásúak voltak, nem emlékszem, hogy lett volna állami a városiak között [Az elemi iskolahálózat alapjait Magyarországon az 1868. évi iskolatörvény rakta le. Az alsó szintű népoktatás döntően egyházi kézben volt, még a késő dualizmusban is csak 28% volt az állami és községi fenntartású elemi iskolák száma. – A szerk.]. Nagyon szigorú volt a mi intézményünk. Mire a négy elemit elvégeztem, úgy olvastam, és nem csak én, hanem mindenki…; az egyszeregyet úgy fújtuk, hogyha álmunkból felkeltettek, akkor is tudtuk, és a szépírásra is nagyon kellett vigyázni. Manapság a nyolc általánosban nem tudnak úgy írni és számolni a gyerekek, mint mi a négy elemi után.

Aztán jött a polgári iskola, ami már állami fenntartású volt. Volt ugyan Nyíregyházán gimnázium és angolkisasszonyok iskolája is, mehettem volna a gimnáziumba, mert csak franciából kellett volna különbözetit tenni, de hát ugye az anyagiak miatt a polgáriba jártam. A gimnázium nem volt annyira drága, mint az angolkisasszonyok intézete. Míg a polgáriban öt pengőt kértek tandíjként egy hónapra, az angolkisasszonyoknál huszonötöt kellett fizetni. De hát az angolkisasszonyoknál tényleg nagyon nívós volt az oktatás: angolt, franciát, németet is tanítottak. Oda a jómódú katolikus családok gyerekei jártak, akadt ugyan egy-kettő, akit fölvettek úgy, hogy kevesebb tandíjat kértek tőlük, vagy nem is kellett fizetniük, de többségében gazdag keresztény családok lányai mentek az angolkisasszonyokhoz. Nyíregyházán is nagy volt náluk a szigorúság, mert apácák tanították az egyes tantárgyakat [Az angolkisasszonyok (Congregatio Jesu / Institutum Beatae Mariae Virginis) néven ismertté vált rend 1628-ban hozta létre első magyarországi iskoláját Pozsonyban (ez azonban csak hat évig működött). 1770-ben nyílt meg a pesti ház. Lényegében ekkortól vannak igazán jelen Magyarországon. Az angol nemesi családból származó alapító, Mary Ward (1585–1645) rendje a jezsuiták nevelési elveit kívánta a nőnevelés gyakorlatára alkalmazni (a lányok vallási és hitéletét kialakítani, őket vallási oktatásban részesíteni iskoláikban és bentlakásos intézeteikben).  Nyíregyházán 1929-ben nyílt meg a rend iskolája. – A szerk.]. Mikor sétáltak, fekete harisnyában, sötétkék szoknyában, egyencipőben, kettesével mentek a lányok, de hát akkoriban még a polgáriban is egyenkalapot kellett hordanunk. Nálunk a matrózruha csíkos blúzzal volt a mindennapi viselet, tavasszal fehér, télen sötétkék szövet blúzt hordtunk az ünnepekre.

Az ötpengős tandíjat a polgáriban csak az első félévben kellett kifizetnem, mert mentességet kaptam, mert jól tanultam. Az irodalom volt a kedvenc tantárgyam, szerveztek önképzőkört is, és volt egy tanárom, Sztraky Henrik, aki németet, magyart és földrajzot tanított. Azt a verset, amit akkor tanultam, most is el tudom mondani. Amúgy meg mindent eljátszottunk, eljátszatta velünk a történeteket. Az önképzőkörben pedig monológokat, színdarabokat lehetett előadni, és boldogan mentünk a nagyobb előadásokra is. Annyira szerette a gyerekeket ez a tanár! Ő inspirálta a tanulókat, hogy menjenek az önképzőkörbe, de azt már más tanárnő vezette.

Sztraky Henriket halott poraiban is áldom, mert ilyen tanár ma már nincsen. Sok mindenre megtanított. Azt mondta: „Ne felejtsd el soha, hogy az ’ít’ végződésű igék mindig hosszúak.” Németül játszottuk el Goethe „Erl König”-jét [Rémkirály], magyarórán előadtuk a „Szondi két apródjá”-t [Arany János balladája]. Mindent játszottunk, és ezért maradt meg bennünk olyan sok dolog. Földrajz órán azt mondta: „A földrajz egyszerű, mert a térképről mindent le lehet olvasni.” És megmutatta, hogy a domborzati térképen rajta van, hogy milyen magas a hegy és hol van, a politikain meg lehet nézni, hogy az országot mi határolja, a városoknál látszik, ha bánya van, akkor ott inkább az ipar fejlődik. Szóval egy temesvári cipszer volt [Azaz nem cipszer, hanem szász volt. Cipszereknek a szepességi (Zips) németeket nevezték. – A szerk.]. Az első világháborúban ellőtték a fél tüdejét, és azt mondta, hogy azért kell leányiskolában tanítania, mert a fiúkkal sok a baj. Akkoriban külön voltak a leány- és a fiúiskolák [lásd: koedukáció].

Jó tanuló voltam, de nem akartam stréber lenni, szaladgáltam a többiekkel a szünetben. Egyszer nekimentem a Sztrakynak. Rám nézett, én összehúztam magam, erre azt mondja: „Te is fiam, Brutus?” Sztraky Henrik nem úgy kezelt minket, mint a kisgyerekeket, hanem hogy az életben is megálljuk a helyünket. És az irodalmat úgy tanította, hogy azt csak imádni lehetett.

Gyerekkoromban több volt a fiú barátom. Egy lánybarátnőre emlékszem, aki egyke volt. Raducziner Icának hívták, a szüleinek szatócsüzletük volt a városban. Icának gyönyörű volt a bőre, mindig kérdezték tőle: „Ica, miért olyan szép a bőröd?” S erre azt felelte: „Azért, mert anyukám tejbe’-vajba’ füröszt.” Ő zsidó lány volt, de nem volt vallásos a családja.

Még az első lakásban laktunk, iskolába sem jártam, amikor Amerikából hazajött Teri néni egyik rokona, és hozott magával egy hatalmas autót. Akkoriban alig voltak autók az utcán. Ez a rokon minden gyereket felszedett a környéken, és vitt bennünket a kocsijával. Ezután azt mondták a szomszédok, hogy, „na, a Fischerékhez jött egy gazdag amerikai, aki megautóztatta az egész utcát”. Hatalmas, nyitott tetejű autó volt, úgy emlékszem, egy valóságos csoda.

Otthon nem nagyon sportoltam. Közel volt az erdő, hétvégeken oda mentünk játszani, sétálni. Sportolni annyit sportoltam, hogy a kisebbik bátyám focizott az udvaron a fiúkkal, és engem bevettek a csapatba. Különben az iskolában fontos volt a torna, tornaversenyeket is rendeztek. Amikor a negyedik polgárit végeztem, Amerikából itthon volt az Eszti néni unokája, Helen, és éppen akkor volt egy évzáró tornaverseny. Amikor halála előtt nálam volt látogatóban, még akkor is emlegette, hogy „Magdi, emlékszem az iskoládra, annyira irigyeltelek, hogy olyan szép tornaversenyetek volt, és ti is olyan szépek voltatok”. Mert Amerikában másképpen volt minden az oktatásban, például fiúkkal jártak egy osztályba, s ezért sem volt olyan meghitt baráti társaságuk, mint nálunk.

A szabadidőmet otthon töltöttem, vagy egyik-másik barátnőmnél táncoltunk, beszélgettünk. De nagyon szerettem olvasni. Eszti néni ezért nagyon haragudott, azt mondta: „Nem csinálsz semmit, csak a legyeket csapkodod a lábadról ahelyett, hogy dolgoznál valamit.” Az olvasás neki nem volt fontos, ezért mérgelődött, hogy sokat bújom a könyveket. Tényleg rengeteget olvastam, és ez a szokásom később is megmaradt. Jókait, Mikszáthot, a klasszikusokat szerettem, a filozófusokat, Kantot, Spinozát, a teológiát. Emlékszem egy könyvre, talán Gyárfás volt a vezetékneve a szerzőnek. Nem emlékszem pontosan a tartalomra, de valami olyasmiről szólt, hogy hogyan lehet megtanulni zsidó módon imádkozni, hogyan sajátítható el a hit.

A polgáriba jártunk már, mikor az egyik barátnőm azt mondta: „Gyere, menjünk hintázni!” Kérdeztem: „Hova?” „A zsidó szakállára!” – volt a válasz. Ez volt az első találkozásom az antiszemitizmussal, de akkor persze ezt másként éreztem. Inkább az újságból lehetett kiolvasni ezt a dolgot. Mindig én mint a legkisebb hoztam föl az „Esti Kurír”-t a bátyámnak, ami egy radikális újság volt [„Esti Kurír” – délután megjelenő liberális napilap volt, amelyet 1923-ban indított Rassay Károly mint főszerkesztő és Boros László mint szerkesztő. (Rassay Károly nevéhez fűződik a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt /1921/, majd a Nemzeti Szabadelvű Párt /1928, 1935-től Polgári Szabadságpárt a neve/ megalapítása.) – A szerk.]. Akkoriban már olvastam a lapokat, egész pici koromtól, ahogy megismertem a betűket. Nyilasok már léteztek, s volt olyan, hogy bezárták őket, mert túlságosan randalíroztak az utcán. De attól még zengett a város attól, hogy „éljen a Szálasi meg a Hitler, üssük a zsidókat bikacsökkel”.

Valamikor filozófusnak készültem. Sztraky Henriken kívül volt még egy nagyon jó tanárom, egy fiatal rabbi, aki a gimnáziumban tanított. Ez a tanár azoknak a fiataloknak, akiket érdekelt a filozófia, a gimnázium épületében szakkörön előadásokat tartott, ma úgy mondanák, hogy maszek alapon. Kantról, Spinozáról beszélt, és megismertetett minket más filozófusokkal is. Ő mondta, hogy tanuljunk németül, mert Kantot csak eredetiben lehet olvasni. Ebben az időszakban én a polgáriba jártam, nem voltam tizennégy, de régen a gyerekek sokkal érettebbek voltak, mint akár manapság a húszévesek.

Később, tizennyolc-tizenkilenc éves lehettem, egy másik társasággal angolt tanultam Nyíregyházán. Abban a korszakban csak a gimnáziumban vagy az angolkisasszonyoknál lehetett angolul és franciául tanulni, csak iskolai rendszerben. 1939-et írtunk, és már megjelent a numerus clausus is, ezért mi csak autodidakta módon tanulhattuk a nyelvet [Az 1939:IV. tc. („A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”) visszaállította a felsőoktatási intézményekben a numerus clausust. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Egy mérnök vállalta, hogy oktat bennünket. Ő korábban kivándorolt, de mégis visszajött Magyarországra. Ugye Amerikába nem lehetett már akkor kimenni, mert kvóta volt [lásd: bevándorlás Amerikába (USA)], és úgy gondolta ez az ember, hogy segít azzal, ha az angol nyelvet valamilyen módon megtanuljuk tőle. Mindig mondta nekünk, hogy a jövő a kivándorlás lesz. Ingyen tanított minket a zsidó elemi iskola épületében, úgyhogy ezeken a foglalkozásokon főként zsidók vettek részt.

Az 1930-as években Nyíregyházán volt egy repülőkiképző alakulat. Abban az időszakban sok zsidóellenes karikatúra jelent meg az újságokban, a zsidókat hosszú görbe orral ábrázolták és mindig szakállal. Akkoriban nem nagyon volt divat a szakáll sem, talán éppen ezért. De az egyik köztisztviselő szép nagy pofaszakállt növesztett – azt hiszem, talán az alispán lehetett [Az alispán a vármegye első tisztviselője volt. Ő vezette a vármegye nevében a közigazgatást, végrehajtotta a megyei közgyűlés, a kormány és a főispán rendeleteit. – A szerk.]. A repülős tisztek nem ismerték fel, s elverték, mert azt hitték, hogy zsidó. Szóval az utcán már az 1930-as években provokáltak ezek a fiatal katonák, akikbe már a kiképzésen beléjük nevelték a zsidótörvényt.

Az 1930-as évek végén a polgári után szakmát kellett tanulnom. Otthon mondtam, hogy nálunk mindenki varr, én gyűlölöm, és nem akarok varrónőnek tanulni. Azt mondta erre apám: „Miért ne, mehetsz fogtechnikusnak is. Az ugyan nagyon jó, de férfi szakma, te lennél az első nő, nem biztos, hogy fölvesznek.” Nem vettek föl. Ezért kalaposnak mentem, de csak fél napig voltam kalaposinas. Mi nagyon szépen öltözködtünk a családban, de azt meg kell mondanom, új kabátom csak akkor volt, mikor Pestre kerültem, és az első keresetemből vettem magamnak anyagot. Addig mindig valakinek a kabátját igazították rám.

Nyíregyházán volt egy kalaposnő, aki mondta, hogy „Jöjjön csak, Fischer úr, küldje el a lányát”. Abban az időben nagyon ment a kalaposszakma, divatos dolog volt kalapot hordani. Bementem az egyik délelőtt, egy fekete vékony bársonyruhát vettem fel, fehér hímzett organdi köténnyel. Azt mondja a főnökasszony, „A másik tanulóval menjetek, és kormozzátok ki a kályhát”. És hozzuk be a fát, mert fűteni kell. Rám adtak egy köpenyt, és kimentünk az udvarra. Kint esett az eső, kikormoztuk a kályhát, s aztán bevittük a fát. Eltelt a délelőtt, mentem haza ebédelni. Apuka kérdezte, hogy na, hogy telt az idő? Sírva meséltem, hogy mit csináltunk. Azt mondta erre, sehova nem mész, itthon maradsz. Nem mentem a kalaposhoz többé, de apuka se ment szólni semmit. Másnap vagy két nap múlva jött a kalaposnő, és kérdezte, hogy miért nem mentem vissza délután. Apám erre azt válaszolta: nem cselédnek adtam oda a lányomat, hanem hogy szakmát tanuljon. Hát, itt végződött a kalaposinasságom története.

Aztán mégiscsak elmentem varrást tanulni egy olyan szalonba, ahol nyáron a Lázár Mária színésznő és más hírességek, grófnők jöttek varratni [Lázár Mária (1895–1983) – színésznő, 1921 és 1944 között rendszeresen szerepelt a Vígszínházban, a Magyar Színházban stb. – A szerk.]. Az egyik grófnőnek a ruháit rám próbálták. De nagyon utáltam a varrást. A másik dolog, hogy haza kellett vinni a ruhát a megrendelőnek, és ott mindig adtak borravalót, amit szégyelltem elfogadni. Egyáltalán, szégyelltem elvinni a ruhát.

Később felkerültem Pestre. Mert régen általában kitanították a tanulókat, addig kihasználták ingyen, s amikor már fizetni kellett volna, akkor elengedték őket, menjenek szerencsét próbálni. Így jöttem Pestre 1940-ben. Eleinte varrónőként különböző varrodákban helyezkedtem el. De mivel fiatal voltam, valamelyik testvérem mindig fent volt velem, nem voltam egyedül soha. Hol a kisebbik bátyám volt Pesten, aztán őt behívták munkaszolgálatra, utána a nővérem, Fanni, aki Amerikába ment később. Aztán meg Jolán nővéremmel voltunk együtt, aki még él. A többiekkel együtt laktunk, Jolánnal nem, mert nem tudtunk összeköltözni, akkor én már együtt laktam valakivel, és többen nem lehetettünk abban az albérletben. Ezért ő a Kertész utcában lakott, én meg az Eötvös utcában.

Pesten voltak olyan barátaim, akiket a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon] miatt kizártak az egyetemről. Sokan közülük, hogy pénzhez jussanak, elmentek a pékhez, és a hátukon nagy kosárral hordták ki a kiflit meg a zsemlét, mert nem kaptak állást. Azért zárták ki őket, mert az egyetemen a hallgatóknak csak egy bizonyos százaléka lehetett zsidó [6%, a Műegyetemen 12%. – A szerk.]. Nos, ezek az egykori diákok azután így keresték a kenyerüket. Milyen megalázó volt, és örülni kellett, hogy egypár fillért azért még így is kapott az ember.

Ahogy mondtam, heten voltunk testvérek, de nagyon szerettük egymást. És ahogy teltek az évek, megérkeztek a legkisebb családtagok is. A legidősebb nővéremnek, Annusnak három gyermeke született, Tibor, Ágnes és Márta. Frida, a másik nővérem egy özvegyemberhez ment férjhez, annak volt két sajátja és két közös gyermekük született. Zoli volt a legidősebb, az ő édestestvére Éva, Frida saját gyerekei Erzsi és Magda voltak. Zoli 13, Magda talán 3 éves volt, amikor elhurcolták őket Mátészalkáról… Annus, Frida, a gyerekeik és a szüleink mind Auschwitzban haltak meg.

Amikor Annus férjhez ment, már menyasszony volt, amikor kiküldték a temetőbe az édesanyja sírjához. Mert akkor mondták meg neki, hogy nem anyánk szülte, hanem édesapám első felesége. Annus két éves volt, amikor meghalt az édesanyja, és felnőttként tudta meg, hogy anyánk nem az ő szülője. De el se tudta képzelni, hogy más anyja, más testvérei lehetnének. Ahogy nőttem, a legjobban Annus nővéremre hasonlítottam. Mikor egyszer meglátogattam Vásárosnaményban, az utcán megszólítottak, hogy „Nem a Kleinnének a testvére? Mert pont úgy néz ki”. És volt egy régi fényképem Annusról, ahol úgy tizenhat éves lehetett. Annyi idősen szinte teljesen úgy néztem ki, mint ő.

Annus gyerekei nemcsak gyönyörűek voltak, Tibor olyan értelmes volt, hogy tízéves korában gyerekújságokba küldött rejtvényeket. A nevét is rejtvényben írta le, mint például személynévmás és ital – azaz TI-BOR.

Jenő és Imre fivéreim is szabónak tanultak. Jenő volt egy pár évig Párizsban, de aztán visszajött 1939-ben. Ő a munkaszolgálatból hazatérve önálló szabóságot vezetett Nyíregyházán. A város közepén volt a műhely, az 1950-es évektől azonban nem tarthatta meg, s bár önálló maradt élete végéig, alkalmazottat nem foglalkoztathatott az államosítás miatt [1949 decemberében államosították a 10 főnél több alkalmazottal működő üzemeket, majd rövidesen gazdasági szigorító intézkedésekkel (nyersanyag- és árubeszerzés, energiaellátás korlátozása stb.) az 1–3 alkalmazottnál többet foglalkoztató kisipari műhelyek működését is lehetetlenné tették Az 1950-es évek második felétől a kisiparosok száma nőtt, bár a diszkrimináció csak lassan oldódott. – A szerk.]. Úgyhogy ettől kezdve egyedül dolgozott [lásd: államosítás Magyarországon]. Az 1950-es években, az államosítás után a másik bátyám, Imre kereskedőként dolgozott [A ruházati ipar átszervezésével az egyedi szabóságok száma a korábbi töredékére csökkent: a Magánkisipari adattár 1938–1971 (KSH, Budapest, 1972) adatai szerint az államosítás, valamint a kisipari termelőszövetkezetek szervezése következtében a textilruházati iparban 1948-ban dolgozó 57 384 iparosból 1953-ra mindössze 9433 maradt. – A szerk.].

Mindannyian varrónőnek vagy szabónak készültünk, Fanni is ezt csinálta, csak ő Amerikában. 1945-ben nem jött haza a szabadulás után Auschwitzból, mert azt hitte, senki nem él a családból. Ezért ment el. Apám nővérének, Eszti néninek az egyik fiához került először Brooklynba. Feldafingben a felszabadulás után kérdezték, hogy kinek van esetleg rokona Amerikában, ő jelentkezett. [A Münchentől nem messze található Feldafing, amely eredetileg a Hitlerjugend nyári tábora volt, 1945 május 1-én nyitotta meg kapuit a koncentrációs táborokból szabadult túlélők számára. – A szerk.] Eszti néni fiánál azonban nem érezte magát túl jól Fanni. Ez részben azért is volt, mert az amerikai zsidók egyszerűen nem tudták elhinni azt, ami megtörtént. Azt gondolták, hogy fantáziáltak az emberek, mert épp ésszel nem lehetett felfogni, amit a németek csináltak. Meg aztán Fanni nagyon le volt romolva, és talán féltek attól is, hogy megfertőzi a családot. Ezért aztán anyám testvére, Teri néni Los Angelesben azt mondta, hogy ő szívesen látja, s végül odament. Aztán amikor saját lábára állt, Los Angelesben telepedett le, nyakkendőket készített.

Amikor már idős és beteg volt, mondtam neki, hogy Fanni, három lehetőséged van: vagy odaveszel magadhoz valakit, vagy bemész egy otthonba, vagy hazajössz. Adtam neki időpontot, hogy meddig gondolkozzon el ezen. S akkor bement egy hétre egy otthonba, aztán rájött, hogy ezt köszöni szépen, nem kéri, pedig külön szobája volt és klubfoglalkozások. De odavenni sem akart senkit, mert vadidegen emberrel nem akart élni. Hát kimentem hozzá Amerikába, s akkor azt mondta: jól van, hazajövünk Los Angelesből. Hazahoztuk 2000-ben, akkortól itt élt velünk. Olyan friss volt, mikor megérkeztünk, aztán kezdett elfelejteni dolgokat. Egyik éjszaka kapott egy infarktust, úgyhogy bevittük a János kórházba. De ott leesett az ágyról, összetörte a fejét, az egész arca tiszta fekete volt. Másfél hónap múlva meghalt, 2001-ben. Rákoskeresztúron a zsidó temetőbe temettük. A férjem is ott van eltemetve. De előtte nagyon boldog volt itthon, mert nagyon jó kapcsolatban voltunk gyerekkorunk óta. Mindig mindenben számíthattunk egymásra.

Egyszer 1943-ban nagyon beteg lett, és bekerült kórházba. Dolgoztam, de amint megtudtam, hogy mi történt vele, szaladtam hozzá. Haza persze nem írtam meg, hogy Fancsi beteg, hanem úgy írtuk a levelet, mintha minden rendben lenne, és ő aláírta, hogy jól van. Egy hónapig vagy hat hétig volt a kórházban tüdő- és mellhártyagyulladással. Nagyon beteg volt, utána pedig legyengült. De a baráti körben (ezeket a fiatalokat a szociáldemokrata ifjak között ismertem meg) volt egy orvos, az Arató Ottó, aki a Sportkórháznak lett aztán a főorvosa. Együtt dolgozott az édesapjával, mert az apja is orvos volt, közösen rendeltek, középen a várószobájuk, az egyik szobában az apja, a másikban ő dolgozott. Akkoriban volt az OTI-ban [Országos Társadalombiztosító Intézet, 1929-ben kezdte meg működését. – A szerk.] egy főorvos, aki az Arató Ottónak jó ismerőse volt. Ő mondta, hogy adjam be a papírokat, és akkor Fannit megpróbálják elhelyezni egy szanatóriumban. Haza nem mertem megírni, hogy beteg; pedig már másfél hónapja kórházban volt. Én dolgoztam, mert valamiből élni is kellett, s közben intézkedtem, hogy betegen hova menjen. Végül a Kútvölgyi Szanatóriumba – nem a budapesti, hanem a Duna–Tisza között volt egy Kútvölgy nevű szanatórium – vitték [1924 és 1947 között működött a Hódmezővásárhelytől 11 km-re lévő Kútvölgy község határában egy Kútvölgyi Szanatórium nevű tüdőszanatórium. – A szerk.]. Bent feküdt jó ideje, mikor megírtam az otthoniaknak is, hogy baj van. Odavoltak, hogy ez a kis taknyos már megint mit csinált – ez én voltam –, hogy mindig „önállóskodik”.

Aztán Fanninak haza kellett mennie, mert jött a front, és kiürítették a szanatóriumot. Akkor vitték el Auschwitzba a többi családtagommal együtt. Később mesélte, hogy síneket kellett krampálniuk a munkatáborban, síneket javítottak, vasútnál dolgoztak, és nem volt mit enniük. Céklát evett nyersen, és mindent, amit a földeken találtak. Mondta, hogy nem is volt annyira éhes, mint inkább örökké aludnia kellett. Egyszer az őrt kérte, hogy hagyja tíz percig aludni az erőgyűjtéshez, és az őr akkor rendes volt, tíz percig pihenhetett. Utána aztán csinálta tovább a dolgát. Biztos vagyok abban, hogy Fanni akkor is vidám volt, és tudott lelket önteni az emberekbe. Amerikában a háza mindig tele volt vendégekkel, jöttek hozzá tanácsért, és mert nagyon ügyesen sütött. Ha kellett, a szomszédoknál valami ünnepség volt, szívesen sütött nekik is, úgyhogy nagyon-nagyon szerették.

Mindkét fivérem volt egy évig nála Amerikában, mert azt szerette volna, ha ott maradnak, de a honvágy hazahozta őket. Később mindkét fiú megnősült, de sem Imrének, sem Jenőnek, sem Fanninak nem születtek gyerekei. Csak Jolánnak van egy lánya. A bátyáim feleségei nem voltak zsidók. Jenő is és Imre is nagyon jó házasságban élt a keresztény feleségével, de gyerek egyiküknél nem született. Átment rajtuk az idő, később pedig már az ember meggondolja. Én sem akartam szülni, hogy esetleg azt csinálja végig a gyerek, amit az én generációm? A férjem viszont nagyon szeretett volna, és nem bántam meg, hogy született egy lányunk.

Nyíregyházán a házunkban volt egy különálló szoba-konyhás lakás, ott lakott egy németbarát család. Mikor még a szüleimet nem vitték el, a férfi azt mondta, hogy ha mindenki olyan lenne, mint a Fischer úr, akkor nem vinnék el a zsidókat. Egy nagy láda holmit eltettek nekünk, amikor apámékat elhurcolták, de csak egy karton anyagot kaptam vissza. A háború után, amikor visszajöttek, és találkoztam velük, annyi tisztesség volt a nőben, hogy megmondta: valóban náluk volt minden, de Németországba evakuálták őket, és ott abból éltek.

Amikor Pestre jöttem, sok új barátot szereztem. Még mindig van egy olyan barátnőm, akit akkoriban ismertem meg a Vasas Székházban, pedig ez több mint hatvan éve történt. 1940–45 között éltem Budapesten. Itt kerültem a szociáldemokrata párt ifjúsági tagozatába. A Vasas Székházban rendeztek irodalmi esteket, matinékat a munkásoknak, ahová a baloldali érzelmű színészeket hívták meg, hogy tartsanak kulturális előadásokat. Ott hallottam Gobbi Hildát, Major Tamást, akik József Attila- és Ady-esteken szavaltak, Baló Elemér és Ascher Oszkár is részt vettek ezeken az esteken [Major Tamás [(1910–1986) – színész, rendező, színházigazgató. Meghatározó szerepe volt a háború előtt a Nemzeti Színház ifjúsági előadásainak létrehozásában. A Nemzeti Színház igazgatója (1945–1962), majd főrendezője (1962–1978) volt, majd 1982-től a Katona József színház tagja; Gobbi Hildát (1913–1988) pályafutása leghosszabb szakasza szintén a Nemzeti Színházhoz kötötte; Baló Elemér (1892–1970) – színész, a Tanácsköztársaság bukásáig játszhatott. 1920 után fegyelmi úton elbocsátották a Nemzeti Színháztól. A húszas évek közepéig a baloldali avantgárd színpadi kísérletek állandó szereplője volt. 1926-ban Romániába emigrált. 1932-ben visszatért Magyarországra, és bekapcsolódott a KMP munkájába. Letartóztatták és bebörtönözték. Kiszabadulása után tevékeny részese volt a Független Színpad mozgalmának (1941, 1942) és a munkásszínjátszásnak; Ascher Oszkár (1897–1965), színész, szavalóművész, 1933-ban a Színészképző Iskola tanára, 1944-ben munkaszolgálatra hívták be, 1945 áprilisában, hazatérése után egy ideig a Pódium Kabaré tagja, majd igazgatója, később az Állami Déryné Színház igazgatója. – A szerk.]. Ez 1941–42-ben történt, amikor József Attila jó néhány versét betiltották, mint a „Mondd, mit érlel” címűt vagy a „Mamá”-t. De Adytól és Petőfitől is voltak olyan versek, amiket nem lehetett szavalni, mert a munkásságot dicsőítették. A rendezvényeket ugyan be kellett jelenteni, de azért mindig voltak ott a rendőrségtől az előadásokon, és amikor a betiltott verseket kezdték mondani a színészek, azonnal közbeléptek.

A társaságunkból, a szociáldemokrata ifjúsági mozgalom tagjaiból később többen vezető politikusok lettek. De akkoriban még Kéthly Annát hallgattuk a Vasas Székházban, és sokat jártunk színházba is, az olcsó munkáselőadásokra. A Madáchban akkor láttuk Várkonyival az „Egy őrült naplójá”-t, ami egy csoda volt [Várkonyi Zoltán (1912–1979) – színész, rendező, színházigazgató. A Vígszínház főrendezője (1961-től), majd igazgatója (1971–1979) volt. Korábban tagja volt a Nemzeti Színháznak, a Madách Színháznak, ill. a Művész Színháznak. Nevéhez fűződik több magyar klasszikus regény megfilmesítése. – A szerk.]. Imádtuk, ahogyan játszott. Evvel a társasággal jártam hétvégeken kirándulni, vagy amikor szabad időnk volt. Gödre, a Frank-hegyre jártunk sokszor, ott épült fel a Gazdagréti lakótelep, kirándultunk a Rám-szakadék felé és a Zsíros-hegyre, mindenhová, ahová pénz nélkül lehetett menni. Húsz-harmincan lehettünk ebben a társaságban.

Az egyetemi barátaimmal Mérei Ferenc professzorhoz jártam. Mivel a numerus clausus miatt kizárták őket az egyetemről, így folytatták tovább a tanulmányaikat. Mérei professzor úr a negyvenes években a Klotild utca 10-ben lakott – azt hiszem, ma Markó utca [Ma Stollár Béla utca. – A szerk.] –, „fejtágításra” jártunk hozzá [Mérei Ferenc (1909–1986) a Sorbonne Egyetemen 1934-ben szerzett diplomát pszichológiából, pedagógiából, szociológiából és filozófiából. Ezt követően hazatért Magyarországra, ahol elsősorban pedagógusként és klinikai pszichológusként dolgozott, többek közt Szondi Lipót munkatársa volt. – A szerk.]. Irodalom, lélektan, politika – mindenről volt szó. Hegedüs Géza professzor is ott volt. Úgy előttem van, ahogy ülünk Méreiéknél, Hegedüs Géza föltett egy táblát, és azt mondta: ha a rendőrség jönne, akkor grafológiát tanulunk, a grafológiában a g betűt – és fölírt egy g betűt –, s bemutatta, hogy egy bűnöző hogyan húzza el a g betű vonalát [Hegedüs Géza (1912–1999) – író. – A szerk.]. Hát ez volt a konspiráció. Csodálatos időszak volt. Egyenként kellett kimenni a lakásból, először mindig kinéztünk, nincs-e kint rendőr vagy másvalaki. Ezeken a találkozókon tízen-tizenöten voltunk jelen. Két-három évig tartottak az előadások, 1942-ig vagy 1943-ig, de 1944-ben már egészen biztosan nem találkoztunk Méreiéknél.

Budapesten albérletben laktam egy nagyon kedves zsidó családnál, otthon voltam, amikor megtudtam, hogy a szüleimet elvitték. Az újságokban is benne volt, hogy honnan viszik az embereket. Újpestről is elvitték az összes zsidót. Újpesten akkoriban Endre László volt az alispán. Ott is és Nyíregyházára is kitették a fehér zászlót, hogy „zsidótlanították” a várost. Ez benne volt az újságokban, tudta a hitközség, és persze ment a hír az emberek között is. Így tudtam meg én is, hogy elvitték a szüleimet. No meg abból, hogy levelet küldtünk a nővéremmel Nyíregyházára, amire nem jött válasz. Ezért írtam egy ottani ismerősömnek, hogy járjon utána ennek a dolognak… Nagyon sírtam, amikor megtudtam, hogy deportálták őket. A bácsi, akiknél laktunk, hegedűművész volt, emlékszem, rám szólt: „Senkit nem érdekel, hogy maga sír.” Persze, az is lehet, hogy nem bántani akart, hanem így akart megerősíteni, de attól kezdve, mintha lezártam volna a könnycsatornáimat, semmin nem tudtam sírni. Egyszerűen egy könny nem jött ki a szememből hosszú évekig. Amikor Auschwitzban jártam 1965-ben, és a nagy üvegfalon keresztül láttam a hajakat, a bőröndöket, a cipőket, a tárlót, amibe kicsi gyerekfacipőket és gyerekingeket tettek, a lámpát, amit emberi bőrből csináltak, akkor sírógörcsöt kaptam. Zakopanéból jöttünk hazafelé, egy kéthetes nyaralás után. Mindenki le volt taglózva, de akit közelebbről érintett, az sírt, és én nem tudtam abbahagyni. Azóta nem voltam és nem megyek Auschwitzba. Még mindig élnek bennem azok a képek.

Volt egy nagybácsim, apám unokatestvére, Fischer Márton, akinek a Király utca 34-ben volt konfekcióüzeme húsz alkalmazottal. A nagybácsim valahogyan megtudta, hogy az egyik munkása szimpatizál a partizánokkal, s adott neki egy vég szövetet. A fiút elkapták a rendőrök, s bemondta, hogy kitől kapta a szövetet. Ez már 1944-ben történt, a nyilas hatalomátvétel után. Az akkor hetvenéves nagybátyámat elvitték a Svábhegyre, a Majestic Szállóba, ami nem szállodaként működött, hanem fogdaként, ahol az embereket kihallgatták és őrizték. Persze mi nem tudtunk arról, hogy hová tűnt Márton bácsi. Egy ismerősünk hozott tőle üzenetet, vele küldött egy levelezőlapot, hogy vigyünk neki egy nadrágot, mert amit visel, az tönkrement. Senki nem mert felmenni, akkor már sárga csillagot kellett hordanunk, aztán én mégis vállaltam. Kenyeret meg szalonnát küldtek, és a kért nadrágot.

L-alakú volt az épület. Ahogy mentem a hátsó traktusba, ahol a nagybácsimat őrizték, mindenhonnan az ablakokból neveket és címeket kiabáltak ki a rabok, hogy értesítsem a hozzátartozóikat. Ezeket az embereket az utcán szedték össze, vagy elvitték őket a munkahelyükről, s a családjuk semmit nem tudott róluk. De csak három címet tudtam megjegyezni. A török követség sofőrjét is bezárták, ezért elmentem a Dembinszky utcába, és elmondtam az anyjának és a lánytestvérének, hogy a fiút a Majesticben tartják fogva. Egy másik rabot Cérnának hívtak, és a Szabók Szakszervezetéhez küldött. S még egy helyre mentem, az Aréna útra – ami ma a Dózsa György út – egy ügyvédhez, hogy a fiát ott tartják bezárva a Svábhegyen, de nem érdekelte a dolog.

A hetvenéves Márton bácsinak azért szakadt el a nadrágja, mert megverték a rendőrök a kihallgatáson. Átadtam neki a csomagokat, aztán eljöttem. Akkor találkoztam vele utoljára, ezután nyoma veszett.

1944 nyarától őszig romot takarítottunk [lásd: Budapest bombázása], amiért valami kevéske fizetést kaptunk. A keresetünkből amúgy sok mindenre nem tellett, de meg tudtuk venni a kenyeret és néhány apróságot. Akkor már a zsidóknak kijárási tilalom volt érvényben, de így járhattunk a városban. És persze minden pénz jól jött, mert semmi jövedelmünk nem volt. Akkoriban így éltünk. A romeltakarítás központja az Andrássy út 105-ben volt, itt az épület lebombázása előtt apácák laktak.

1944 nyarán egy nyilas fiútól tudtam meg, akivel együtt dolgoztunk a Vázsonyi villánál a romeltakarításon, hogy mi történik a Szent István körút 2-ben [Hírhedt nyilasház volt 1944-ben. – A szerk.], ahová bevitték azokat, akiket összeszedtek az utcán. Ilyen világ volt akkoriban, együtt dolgoztunk ezzel a nyilas fiúval. Fiatal legény volt még, nem volt szakmája, s ezért a kőművesek mellett vállalt munkát. Ő mondta, hogy a Szent István körúti házban véres a fal, aztán hozott egy arany cigarettatárcát. Kérdeztem, hogy hogyan tudsz ebből szívni? Azt mondta, nehezen.

Éjszakánként razziáztak a nyilasok. Egyszer Klárival, akivel együtt dolgoztunk a romeltakarításon, és később is együtt voltunk a munkaszolgálatban, az egyik romos épületben aludtunk. Nem kapcsolhattuk fel a villanyt, parkettadarabokat kerestünk a sötétben, olyan kellett, amiben nem volt szög, hogy a fejünk alá tudjuk tenni párna gyanánt. Az egyik sarokba feküdtünk, hogyha belövés van, és bevilágítja a helyiséget, nehogy meglássák, hogy ott alszunk. Néhány éjszakát maradhattunk, aztán mondta a pallér, hogy nem tudnak tovább bujtatni minket, nem megy tovább a romeltakarítás, jön a front, mennünk kell. Ez 1944 szeptembere után, de még október 15. előtt történt [1944 nyarán a hadsereg nyújtott menedéket számos zsidó polgári személy számára is: a muszosok mellett sok budapesti zsidó férfi és nő dolgozott katonailag fontos létesítményekben, ill. a bombázások utáni romeltakarításnál. (A növekvő munkaerőhiány miatt már 1943-ban is voltak női muszosok, de csak 1944-ben kerültek át a Honvédelmi Munkaszervezet felügyelete alá.) Elképzelhető, hogy Fischer Magdolna is ilyen keretek között dolgozott romeltakarítási munkán még a nyilas hatalomátvétel előtt. – A szerk.].

Akkoriban egyedül éltem az Eötvös utca 32-ben. A nővérem a Kertész utcában lakott albérletben egy családnál. A munkaszolgálatra október 15-e [lásd: nyilas hatalomátvétel] után kellett bevonulnunk [1944. október 22. és 26. között mintegy 10 000 nőt mozgósítottak, munkaszolgálatos századokba szervezték és árokásásra meg védelmi munkákra vezényelték őket. Amikor november 2-án a szovjet csapatok újabb offenzívát indítottak Budapest ellen, sok századot visszavontak Budapestre védelmi munkára, majd azokat, akik az embertelen bánásmód és körülmények ellenére életben maradtak, Óbudára, az újlaki téglagyárba vitték azokkal a zsidó nőkkel együtt, akik november 2-án és 3-án kaptak különleges behívóparancsot. Innen indították őket gyalogmenetben Hegyeshalom felé, ahol átadták őket a németeknek, és a Bécset védő „Keleti falat” építtették velük. (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, ford. Szentmiklósi Tamás, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003.) – A szerk.]. Együtt mentünk Jolánnal a KISOK-pályára, hogy ne szakadjunk el egymástól a munkaszolgálaton. Amikor 1944-ben bejöttek a németek, októberben, a nyilas hatalomátvétel után összeszedték a zsidó nőket 15 éves kortól 45-ig, és munkaszolgálatba vittek mindenkit. Hamar kellett elmenni, ezért a szomszédok adták össze a holminkat, az egyikünknek ruhát, másikunknak egy kis élelmet, amire szükségünk volt, de akadt olyan is, akitől hátizsákot kaptunk. A KISOK-pályán századokba osztották az embereket, én a 45. századba kerültem. Onnan gyalogoltunk a maglódi Fáy-tanyára. Kaptunk egy lapátot és egy ásót, amit végig vittünk magunkkal az úton.

Később, amikor Beregszászon voltam tizennégy évig a háború után, sokszor gondoltam arra, hogy ha a háború után itthon maradok, megkeresem Dickmann Magdát. Őt nevezték ki századparancsnoknak. Egyszer Magda barátja – aki egyébként illegalitásban volt, bujdokolt a rendőrség és a nyilasok elől – katonatisztnek öltözött, összeszedte az otthon maradt ismerősöktől a csomagokat, és két erdélyi munkaszolgálatossal elhozta a Fáy-tanyára. Sorakozót fújtak, amikor megérkeztek. Furcsálltam, hogy sokan mosolyognak sorakozó közben, mert ugye ez nem volt szokás. Utána tudtam meg, hogy tulajdonképpen ez az egész akció csak trükk volt: a fiú tiszti egyenruhája csak a szerephez kellett, hogy átverjék az őrzőinket, és találkozzanak az ismerősökkel, hogy üzeneteket és ennivalót hozzanak. Ez a fiú nem volt partizán. Nem kellett ahhoz baloldalinak lenni, hogy valaki utálja a háborút és a kialakult állapotokat. Ismertem egy olyan zsidó ügyvédet, aki ugyanúgy gyűlölte a baloldalt, mint Hitlert. Ő mondta először, mert hallgatta a külföldi rádióadókat, hogy „Te nem tudsz semmit, gázzal ölik meg a zsidókat”. És azt is mondta, hogy „Csak az oroszok ne jöjjenek, mert az még rosszabb lenne, mint Hitler”. Ez 1944-ben volt, amikor már a szüleimet elvitték.

Maglódon sáncot és tankcsapdákat ástunk. El lehet képzelni, hogy milyenek voltak azok a tankcsapdák. A tanyán egy nagy istálló volt a szálláshelyünk, a földön végig szalmával, ahol négy sorban feküdtünk. Volt ott egy kis nő, egyszer azt mondta: „Ne sírjatok, majd elmeséljük mi még az unokáknak, hogy amikor a nagymama katona volt…”

A munkaszolgálat alatt gyalogoltunk, sokszor akár negyven kilométert is menetelnünk kellett. Egy este olyan gyárba kerültünk, ahol mindent leszereltek, csak a vasállványok maradtak. Nem emlékszem pontosan, hogy hol volt az épület, talán Alagon. A századunkba került egy olyan asszony, aki a tizenhárom éves kislányát nem tudta kire hagyni, ezért magával hozta. Ott dugdostuk a gyereket, illetve hát annyira azért mégsem kellett bujtatni, mert kit érdekelt, hogy van ott még egy zsidó. Késő este már nagyon éhesek, fáradtak voltunk, a gyaloglás után kimerülten, összezsúfolva feküdtünk az októberi hidegben a csarnok betonján. A kövön szorosan egymás mellé bújtunk, hogy melegítsük egymást, mert már jóformán nem volt ruházatunk sem. Egyszer csak egy Erzsi nevű egykori operaénekes elkezdte énekelni a „Jiddise Mámé”-t. A csarnokban annak a visszhangja – valami csoda volt. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és ott állt a csendőr főhadnagy, és sírt. Azt mondta: „Hogy lehet ezt nőkkel csinálni? Hogy lehet ezt?” S akkor megkérdezte: „Mi kell maguknak?” És még éjszaka teherautóval hozatott annyi élelmet, amennyit életünkben nem láttunk – kenyeret, szalonnát, marmeládét meg margarint. Mindenkinek amennyit kért, annyit adtak a csendőrök. Kérdezte, hogy kin mit tud segíteni. Mondtam, hogy én szeretnék meleg vízben megmosdani, mert borzalom volt, hogy az ember nem tudott tisztálkodni. Így kiadta az őröknek, hogy fölváltva, aki akar, az mehet lemosdani. Persze az őrök előtt mosakodhattunk csak, de azt el nem lehet mondani, hogy mit jelentett nekünk. Mindenki kapott tőle egy leszerelési igazolást, hogy engedjenek vissza bennünket a lakásunkba. Még Alagon ez a csendőrtiszt megmondta: „Nézzék, én maguknak nem tudok segíteni, csak annyit mondok, hogy váltják a keretet. Innen a mi embereink elviszik magukat Budapestig – azt hiszem, a Petőfi híd [akkor: Horthy Miklós híd] állt még, ott jöttünk keresztül –, a híd után már a nyilasok veszik át a századot.” Mondta, hogy vigyázzunk, s aki tud, az szökjön, s úgy menjünk, hogy a Royalnál még ott lesznek a németek, főútvonalat ne válasszunk, csak a mellékutakon gyalogoljunk.

Alagról tehát elgyalogoltunk a fővárosig a csendőrökkel, aztán amikor a század elérkezett Petőfi hídig, ahol a nyilasok vettek volna át minket, páran megszöktünk. A Harminckettesek terénél jöttünk éjszaka, egy lélek nem volt az utcán. Bementünk a mellékutcákba, és a Hársfa utcára érkeztünk ki a Royal háta mögött. A németek akkor már pakoltak. Talán hatan lehettünk együtt, és rettenetesen meg voltunk ijedve, hogy mi lesz, ha elfognak. De nem foglalkoztak velünk, mert akkor már az oroszok Vecsésen voltak és a németek menekültek [1944. november 6. körül Vecsésen már utcai harcok voltak a szovjet csapatok és a németek között. – A szerk].

Ekkor vettük hasznát a leszerelési igazolványnak, mert elmentünk az Eötvös utca 32-be, ahol korábban laktam, s bár a házmester nyilas volt, és nem akart beengedni, végül a leszerelési papír mégis meggyőzte. A munkaszolgálat 1944. december 6-ig tartott. Ez szerepel a leszerelő nyilatkozaton is [Ezen a „leszerelő nyilatkozaton” az szerepel, hogy 1944. október 23. és november 6. között teljesített katonai szolgálatot. – A szerk.].

Aztán elmentem az eltűnt nagybácsim, Fischer Márton unokáját meglátogatni a Király utca 34-be, ahol azonban egy razzia során, az igazoltatáskor elfogtak, és elvittek a Mozsár utcai rendőrségre. Ott, amit el lehetett venni az emberektől, azt el is vették. Tizenéves nyilasok dirigáltak a rendőrkapitánynak. A rendőrkapitány és a tisztek azt mondták, hogy mindent dugjunk el, mert testi motozás is lesz. Aztán onnan átvittek a Teleki tér 10-be, egy szűrőbe. Ott voltam életemben először annyira beteg, hogy csak feküdtem egy asztalon, ahol össze voltunk zsúfolva, és nem nagyon tudtam semmiről. Nem tudom, mi volt a bajom, lázas voltam, éhes és kimerült. Emlékszem, a rendőrök korábban mondták, hogy szökjünk el, mert „magukat összeszedik, és gyalog viszik Gönyűbe, onnan meg hajóval Németországba” [A nyilasok november 6-tól nagyjából november végéig mintegy 30 ezer budapesti zsidót és 50 ezer munkaszolgálatost hajtottak a nyugati határszélre, főleg gyalog. Számos ilyen halálmenetnek az egyik éjszakai állomása Gönyű volt, ahol négy kikötött uszályon szállásolták el a zsidókat. Sokan a végkimerültségtől a Dunába estek, másokat a nyilasok löktek a vízbe. Lásd még: halálmenetek Hegyeshalomba. – A szerk.]. Aztán jobban lettem, és átvittek minket az óbudai téglagyárba.

Amíg munkaszolgálaton voltunk, egy nyíregyházi barátom, aki nem volt zsidó, postán küldött egy svájci menlevelet, egy Schutzpasst a nevemre, az Eötvös utcai címemre. A zsidótörvények után ez a fiú stróman lett egy nagy cipőgyárban. Jó ember volt, sokunknak segített. Persze ezt csak a felszabadulás után tudtam meg, amikor találkoztunk, mert megkeresett. A menlevelet akkor találtam meg, amikor leszereltem a munkaszolgálatból, és elmentem az Eötvös utca 32-be. Ezt aztán mindig magamnál hordtam, ezzel kerültem ki egy nap alatt az óbudai téglagyárból. Rágépeltük a nővérem nevét is, Jolán ezért maradhatott velem.

A téglagyárról inkább nem mondok semmit, mert borzasztó volt… A szárítóban voltunk fent nagyon sokan, kerek lyukakra emlékszem, ott végezte mindenki a dolgát… Azt mondtam, kimegyek innen, inkább öljenek meg. De innen nem kellett szökni, mert mondták, hogy akinek menlevele van, az mehet. Ez 1944 decemberében, karácsony előtt történt, már ostrom alatt volt Budapest.

Onnan vittek minket a Pozsonyi út 33/b-be, a svájci védett házba, ahonnan karácsony előtt kiraktak mindenkit, mert nyilas ház lett az is. Innen mentünk át a Pozsonyi út 20-ba, a svéd védett házba nyolcvanan. A lakásokba nem engedtek fel bennünket, az óvóhely nagyon túlzsúfolt volt. A nővéremmel aztán egy mosókonyhaszerű részben találtunk ülőhelyet, ami mellett ott volt a vécé. Ez talán éppen karácsony este történt. Egy éjszakát ott töltöttünk ülve, nem volt ennivalónk, és nem is kaptunk semmit. Reggel nem tudtam fölállni, annyira átfáztam, a lábaim teljesen megmerevedtek. Aztán úgy döntöttem, inkább kimegyek az utcára, lőjenek le, mert ezt így nem lehet csinálni. Az ottani légóparancsnok mondta, hogy a Hollán utcából elvitték a zsidókat, és ott vannak üres házak. A Hollán utca 47 vagy 49-ről beszélt. Azt mondta: „Menjen oda, van ott egy zsidó szervezet a Csanády utca sarkán. Azok tudnak segíteni, és oda el lehet vinni a nyolcvan embert. Azokban a házakban még van villany, meg mást is találnak.” Akkor ugyan már kijárási tilalom volt az ostrom miatt, de elmentem, hiszen mi veszíteni valóm volt? A Csanády utcában mondták, hogy mivel bizonyítja, hogy maga zsidó? Mert ugye mindenki menti magát, ahogy tudja. Hát mondom: nézze, én nem tudom mivel igazolni magam, mert nyíregyházi vagyok. Azt mondja az egyik ember, ismer maga Nyíregyházán egy Friedman fiút? Azt mondom: apróka? Mert hát korombeli volt, akit ismertem. „Ja, akkor jó” – ezt válaszolták. Ez volt a bizonyítványom arra, hogy zsidó vagyok. Ők csak címet tudtak adni, de a nyilasok nyílt parancsára volt szükség ahhoz, hogy beengedjenek minket a házakba. Ezért elmentem a Pozsonyi út 33/b-be – ami akkor már nyilas ház volt. Mondtam, hogy nyolcvan zsidó van az utcán, el kell őket helyezni, mert akkor már ostrom volt Budapesten. Kaptam egy sánta nyilas kísérőt, aki elkísért minket a Hollán utcai házhoz. A házmester viszont nem engedett be bennünket, és még egy pecsétet kért a nyílt parancsra, ezért újra visszamentem, és kértem a pecsétet. Végül aztán a Hollán utcában meghúzódtunk jó pár napig. De egyik reggel csengettek, és jött egy rendőr, hogy ki kell üríteni a házat, mert a Dunától néhány száz méterre nem lehetnek zsidók. Így kerültünk az Akácfa utcai gettóba. A Klauzál téri csarnoknál nagy volt a bombázás, nem tudtunk odamenni, annyira elborították a romok az utcákat. Veszélyes is volt, állandóak voltak a belövések. Egy tizennyolc éves barátnőm lakott ott. Egyszer fölment az emeletre vízért, és egy belövésnél ottmaradt.

A gettóból a nővérem régi főnökasszonyához szöktünk ki, akinek a Haris közben volt a Stílus Ruhaszalonja. Jolán az 1940-es évek elején dolgozott ott. A tulajdonos azt mondta, hogy este ötkor menjünk vissza záráskor. Volt egy függönnyel elkerített próbafülke, ott letették a kutya párnáját, és így aludhattunk. Mondták, hogy vigyázzunk, hogy a ’vizet’ ki ne engedjünk, vissza kell tartani mindent, mert alattunk van a légópince, és éjszaka ott húzódnak meg az emberek. Hát ez egy úrinő volt, aranyos asszony, ő amúgy sose nyitotta a szalont, de amíg mi ott voltunk, mindig ő jött nyitni. Szóval néhány napig ott lehettünk. Küldött estére bablevest, soha nem felejtem el, olyan finomat életemben nem ettem. Mondta, hogy valahol el kell helyezni engem és a nővéremet is, de ez nem jött be. Adott egy címet, ahová mint erdélyi menekült kellett elmennem. Azt mondta: „Magda, idehallgass, eredj, rajtad nem látszik, hogy zsidó vagy. Van egy hirdetés, hogy háztartási alkalmazottat keresnek, oda menj el.” A Fehérvári útra küldött. Egy szoba-hallos lakásban feküdt egy nyilas ember az ágyában… hát ugye a háztartási alkalmazott sem annak kellett volna csupán. Miközben beszéltünk, csengettek, és azt mondja, „nyisson ajtót”. Kérdezte, hogy hova való vagyok, mondtam, nyíregyházi. Akkor már Nyíregyháza megszállás alatt volt. Közben ajtót nyitottam, bejött egy asszony, a nyilas végigméri, azt mondja neki: „Már be van töltve az állás.” A nő kimegy, azt mondja nekem [a férfi, aki az állást meghirdette]: „Csak nem veszek ide egy zsidót?” Szóval engem meg felvett. Persze nem mentem hozzá dolgozni, de olyan hülye tisztességes voltam, mert minket nagyon nagy tisztességre neveltek mindig, hogy küldtem neki egy lapot, amin megírtam, hogy ne várjon, mert nem tudok menni. Még arra is képes voltam, hogy lemondjam az állást egy ilyen embernél.

A Haris közből azért kellett eljönnünk aztán, mert a szomszédos üzletben is bujkált valaki, s egy apáca odavitte a németeket. Így mivel nem volt más kiút, visszamentünk a gettóba. A gettóban olyan sok volt a halott, hogy a hullákat nem tudták elhelyezni. A pincének az egyik részében felhalmozták a testeket. A Dob utca és a Klauzál tér sarkán volt egy patika, ami ki volt ürítve, kilőve ablaka-ajtaja… ott láttam először úgy felsihtolva a hullákat, mint a farakás. Tele volt a helyiség halottakkal: százzal, ezerrel, férfiak, nők egymásra rakva. Borzalmas volt… Aztán 1945. január 18-án felszabadultunk. A templomnál volt a kerítés, odament mindenki. Azt mondtam, ha látok egy orosz katonát, az elsőt azt megcsókolom. Hát az első katona egy kormos képű kis ember volt.

Felszabadultunk ugyan, de nem volt hova mennünk. A korábbi albérletemet, az Eötvös utca 32-t, bombatalálat érte. A Keleti Károly utcában lakott egy házaspár, nagyon jómódú zsidó család volt. Amikor el kellett hagyniuk a Keleti Károly utcai lakásukat, mert az nem volt zsidó ház, az Eötvös utca 29-be, egy hatszobás lakásba költöztek. Mi velük a Pozsonyi út 33/b-ben, a védett házban ismerkedtünk meg. Együtt mentünk át a Pozsonyi út 20-ba is, aztán a Hollán utcába. Velük volt a béna anyjuk is, a nővéremmel istápoltuk őket. Együtt kerültünk a gettóba is. [A háború után visszakerültek az Eötvös utcai lakásba.] Először nem akartak befogadni minket ide, de aztán rájöttek, hogy fiatalok vagyunk, és tudunk rajtuk segíteni, mert cselédként használhatnak minket. A cselédszobában laktunk a nővéremmel. Fűteni csak úgy lehetett, hogy a romokhoz jártunk fahulladékot gyűjteni. Egyszer jött velünk a szállásadónk, látott ott egy orosz katonát, a hóna alatt kenyérrel. Azt mondja: „Magda, menjen oda, és mondja neki, hogy hleb” [orosz: kenyér]. Odamentem a katonához, mondtam, hogy ’hleb’. Akkor mutatja, hogy gyere, szpaty [orosz: feküdni, aludni], és akkor kapod a kenyeret. Visszamegyek, és mondom a szállásadónknak, hogy mit mondott a katona. Föl volt háborodva, hogy „Milyen ügyetlen maga, Magda!”. Kérdeztem tőle, hogy miért nem a feleségét küldi.

Jolán nővérem nagyon szépen tudott varrni fehérneműt és férfiingeket is. A lakás melletti folyosón voltak erdélyi menekültek, akik kirabolták az üzleteket, és tele voltak ruhaanyaggal, no meg persze mással is. Nekik varrt Jolán ingeket egy kölcsönvarrógépen, amit Sz.-ék a szomszédoktól kértek kölcsön. A nővérem gyorsan varrta az ingeket, és ezért naponta egy tányér főtt tésztát kapott az erdélyiektől. Az egész napi munkájáért egy tál tésztát, amiből persze jutott Sz.-éknek is, mert öt részre osztottuk az ételt.

A szállásadónk felesége, Vilma vissza akart menni a Pannónia utcába, ahol rokonoknál vagy ismerősöknél holmikat hagyott. Mondta, hogy „menjen vele a Magda” – azaz én. Akkoriban nem lehetett egyedül menni, Buda még nem esett el, mindenhol lőttek, katonák jártak. Hát a Magda olyan hülye volt, hogy elment vele. Jött is három tökrészeg orosz katona, és elkezdtek lökdösni az utcán. A szállásadónk felesége ettől megijedt, megfordult és hazaszaladt, aztán otthon elmondta, hogy elfogtak az oroszok.

Az oroszok mongol képűek voltak, mocskosak, lőporosak. Elhurcoltak a barikádig, ami talán a Margit híd pesti hídfőjénél volt. Két katona lemaradt, és az egyik csak lökdösött, hogy várjál, és közben mondta, hogy a német már ’kaput’. A Pozsonyi út elején kis üzletek álltak, Budán lőni kezdtek, akkor az orosz bedobott az egyik boltba, odaállt elém, és onnan lőtt vissza. Frászban voltam, hogy mit akar. A barikádot megkerülve elmentünk oda, ahol most a 2-es villamos végállomása van, akkor Személynök utcának hívták [Ma Balassi Bálint u. – A szerk.]. Volt ott egy lépcső, azon kellett lemenni a főhadiszállásukba. Ott a lépcsőn azt mondja, mutogatja: „Állj meg itt, mindjárt jövök”. Míg lement, vettem a nyúlcipőt, és onnan a szállásunkig szaladtam. Alig bírtam fölmenni az emeletre. Persze a házmester utánam jött, és mondta, hogy takarítani kéne a földszinten, ahol oroszok vannak, de ha „kedves vagyok” vele, akkor nem kell takarítanom, és még kenyeret is kapok. Mondtam neki, hogy menjen a fenébe. Ezt az embert Vargának hívták. Aztán mégis le kellett mennem takarítani, mert azt mondta, ha nem megyek, felküldi az orosz katonákat. A fürdőkádtól kezdve minden szeméttel, trágyával, hányással volt tele. Nem bírtam a látványt, úgyhogy felmentem a lakásba. Mivel nem tettem a házmester kedvére, este utánam küldött oroszokat. De akkorra már elbujtattak a nővérem és a szállásadóink, nehogy elvigyenek magukkal a katonák. Ezek után a barátnőm testvérével, Évával, egy hátizsákkal az első vonatra felszálltunk, és a vagon tetején indultunk Nyíregyházára. Ez február elején történhetett. Először csak Szolnokig mentünk, ott leszálltunk. De akkor már óvatos voltam, magamra vettem egy sötét kabátot, a homlokom be volt takarva, és még egy kendőt is a fejemre raktam. Úgy néztem ki, mint egy öreg banya. Valahová bementünk, ahol egy idős asszony fogadott minket, örült, hogy egyáltalán jött Pestről valaki, és hírt hozott. Utánunk bejött egy orosz ezredes, de a néni ismerte, és tudta, hogy rendes ember. Először azt mondta ez a katona nekem, hogy ’bábuska’, aztán persze észrevette, hogy mégsem vagyok ’bábuska’, hanem egy fiatal lány..

Szolnok után indultunk tovább, először Debrecenbe, majd Nyíregyházára. Nyíregyházán senkit nem találtam. Akkor még a bátyáim sem jöttek haza, és semmit nem lehetett tudni róluk. Hat napig tartott Pestről Nyíregyházáig az út a vonat tetején. Hazaérve azonnal a szomszédba mentem. Persze nem vártak, nem tudták, hogy jövök. Az anyám monogramos törülközői, a törlőkendők ott lógtak felakasztva a konyhában, az edényeink, amiket húsvétra használtunk, mert akkor mindig más porcelánból ettünk [lásd: Pészah], a húsvéti boroskancsónk, egy jellegzetes rózsaszín, cseh gyártmányú kancsó is ott állt az asztalon. Nem mondtak semmit, de úgyse kértem volna vissza. Átmentem a házunkhoz, az üres volt, az oroszok fürdőnek és fertőtlenítőnek használták, a padló fölszedve, a vizet ott vezették le, csövek és lyukak a falakon mindenütt. A kert és az udvar feltúrva, de azt nem az oroszok ásták fel. Persze mindenki a másikra mutogatott. Az egyik szomszéd azt mondta, hogy a bátyámnak a ruhái meg a kabátjai ott vannak a másik szomszédban – azok szemben laktak. A szembe szomszéd azt mondta, hogy azoknál van minden, akik hozzájuk küldtek. Ezek után inkább úgy gondoltam, nem érdekel, hogy mi van. Akkor még nem volt otthon senkim, egyik testvérem sem. Otthonom sem volt, semmim se volt… szép élet.

Néhány nap múlva visszajöttem Budapestre, mert Nyíregyházán nem volt maradásom. Budapesten várt legalább a nővérem, Jolán. Nyíregyházán a visszatért munkaszolgálatosok segítettek, meg a pesti szállásadóink adtak pénzt, hogy vásároljak, amit tudok. Akkor negyvennégy kiló voltam. Vissza Pestre magammal hoztam negyven kiló súlyt a hátamon meg a kezemben. Lisztet, kenyeret, zsírt. A vonat azonban csak Kőbánya alsóig jött, onnan gyalogolnom kellett, mert két kiló lisztet kértek azért, hogy behozzák a csomagomat. Két kiló liszt… az akkor nagyon sokat ért. Nem tudom, mennyi ideig jöhettem gyalog. Amikor a házba értem, a lépcsőn már nem tudtam felmenni, vártam, hátha jön egy ismerős, akivel fölüzenhetek, hogy jöjjenek le értem az emeletről, mert nem tudok továbbmenni. Persze a szállásadóink egyáltalán nem voltak meghatva, hogy mennyi mindent hoztam, amikor hazaértem.

De egy idő után nem találtam a helyemet Pesten sem, úgyhogy hamarosan bejelentettem, hogy nem maradok, megint visszautaztam Nyíregyházára. S hogy milyen tisztességesen neveltek minket, szinte hülyén tisztességesek voltunk mindannyian. A szállásadóink le akartak utazni vidékre, hogy „egy kicsit fölhizlalják magukat”. Mellettünk egy postásnak az özvegye lakott, ő mondta, hogy szívesen ellátná az egész családot. Ezért a nővérem elintézte, hogy lejöhessenek, és még ott is körülugrálta őket.

A felszabadulás után maradtunk Jolánnal Nyíregyházán, a Léni néniék lakásán, ami olyan állapotban volt, hogy be lehetett költözni. Persze a bútort elvitték, csak a falak álltak, de a nyíregyházi Zsidó Tanácsban összegyűjtötték az elhagyott bútordarabokat, s onnan kaptunk néhányat. Volt egy férfi, aki hazajött a munkaszolgálatból, és fölkarolt minket; megtalálta a nagynéném meg az unokanővérem néhány holmiját, és ezeket vissza is kaptunk. Ágyunk ugyan lett, de úgy aludtunk, hogy nem volt ágybetétünk, ezért seprűnyelet tettünk támasztéknak, rá egy tömött szalmazsákot, és erre feküdtünk. Mivel egy ágyban aludtunk a nővéremmel, mindig attól féltünk, hogy az egyikünk megfordul, mert akkor mindketten leestünk volna. Hát így kezdtük újra az életünket.

Nyíregyházán vártuk haza a bátyámat, mert közben hír jött, hogy az idősebbik fivérem él, és útban van hazafelé. Vártuk, s aztán meg is érkezett mindkét bátyám, majd 1945 márciusában visszajött a későbbi férjem, Sándor is.

Sándorral 1942-ben ismerkedtem meg, az egy külön regény. Először anyám testvérénél, Léni nagynénémnél találkoztunk, mert Sándor húga Rezsinél, Léni néni lányánál tanult varrni, akinek akkoriban már volt egy saját varrodája. Látogatóban voltam otthon, Pestről utaztam haza, és szombat délután átmentem beszélgetni Léni néniékhez. Sándor meg éppen akkor a húgánál volt látogatóban. Nagyon stramm, jóképű fiú volt, egy szót nem szólt hozzám, csak nézett, le nem vette a szemét rólam. Ez volt szombaton, aztán vasárnap apámtól levélben megkérte a kezemet. Apám azt mondta nekem: mit szélhámoskodsz, fiam? Hiába mondtam, hogy apuka, vannak tanúim, hogy egy szót nem szóltam. Aztán egyedül visszajöttem Pestre, mert csak átmenetileg voltam otthon. Sándor Nyíregyházán maradt, a húgával egy nagybátyjánál laktak. Ezután apámhoz járt udvarolni, nekem meg leveleket írt. De aztán be kellett vonulnia Szászrégenbe munkaszolgálatra, ahonnan egyszer egy nap szabadságot kapott, hogy hazamenjen Kárpátaljára, Nagyberegre [Nagybereg – 1910-ben nagyközség 2100 lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került, Kárpátalja elfoglalásával átmenetileg ismét Magyarországhoz (1939–1945), majd 1945–1991 között a Szovjetunióhoz tartozott, végül Ukrajna függetlenné válása óta az Ukrán Köztársasághoz tartozik. – A szerk.]. Akkor szedték össze a szüleivel és testvéreivel együtt, s vitték az egész családot Auschwitzba.

Amikor visszajött 1945-ben, összeházasodtunk, de hát az sem volt olyan egyszerű, mert nem tudtunk megesküdni Nyíregyházán, Sándornak ugyanis nem voltak papírjai. Aztán jött a hír Nagyberegről, hogy ott három nap alatt összeadnak bennünket, mert az ottani jegyző az osztálytársa volt. Így esküdtünk össze polgári szertartás szerint Nagyberegen. De itthon, Nyíregyházán zsidó rabbi adott össze minket [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Azért volt egyházi esküvőnk is, mert Joli akarta, én nem. Nem volt akkoriban egy rendes rabbi, mindenkit elvittek, de aztán mégis találtak egy fiatal papot. Hát 1945 augusztusában nem volt itthon még senki. Másrészt az után a világégés után, hogy kiirtották a családomat, nem tartottam értelmét az egyházi esküvőnek.

A férjemet Pálmai Sándornak hívták, ez magyarosított név Goldmanról, de maradjunk a Pálmainál. Borsován született 1922-ben. Ez ma Kárpátalja, akkor Csehszlovákiához tartozott [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] [Nagyborzsova – kisközség volt Bereg vm.-ben, 1910-ben nem egészen 800 főnyi lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került mint Borsova, Kárpátalja elfoglalásával átmenetileg ismét Magyarországhoz (1939–1945), majd 1945–1991 között a Szovjetunióhoz tartozott, végül Ukrajna függetlenné válása óta az Ukrán Köztársasághoz tartozik. – A szerk.]. Ismeri azt a Kohn bácsis viccet, hogy Kohn bácsi írja az életrajzát: születtem az Osztrák–Magyar Monarchiában, éltem Csehszlovákiában, dolgoztam Magyarországon, és nyugdíjba mentem a Szovjetunióban. Azt mondják neki: Kohn bácsi, hogy maga mennyi helyen járt! Azt mondja erre: Én, drágám? Ki sem mozdultam Munkácsról.

Sándor 1945 februárjában vagy márciusában Gleiwitzben szabadult. Egy vagongyárban dolgozott, ahol megtanult hegeszteni. Fémgyűrűket hegesztett feketén a német munkásoknak, ezért kapott élelmet, amit az élete kockáztatásával elvitt az apjának, mert egy lágerben voltak, de külön munkahelyen dolgoztak.

A férjemnek természetesen magyar az anyanyelve, de beszélt csehül, ukránul, oroszul, németül. Négy polgárit végzett, szabó volt. Budapesten, 1995-ben halt meg. Négyen voltak testvérek, két fiú és két lány. Az anyjuk és a lányok nem jöttek haza Auschwitzból, őket ezért nem ismertem, a fivére Amerikában él. Egyébként nem volt vallásos család.

A sors iróniájából éltünk tizennégy évig a Szovjetunióban. A férjemék szomszédja Nagyberegen kapott egy levelet, hogy a lánytestvére útban van hazafelé Bergen-Belsenből, emiatt 1945. augusztus 30-án átmentünk Nagyberegre Budapestről. De miközben várakoztunk, a határt lezárták, és Nagybereget a Szovjetunióhoz csatolták. Mert 1945 nyarán Csehszlovákia és a Szovjetunió között született egy olyan egyezmény, hogy a régi Csehszlovákia egy részét átadják a szovjeteknek [lásd: szovjet-csehszlovák egyezmény]. Aki ott volt korábban csehszlovák állampolgár, az automatikusan szovjet állampolgár lett. Ugyan felvehettem volna akkor rögtön a szovjet állampolgárságot, de nem akartam, mert haza akartam jönni Magyarországra. Végül is így lettem hontalan, a férjem meg szovjet állampolgár, mert ő ott született Csehszlovákiában, tehát automatikusan megkapta az új állampolgárságot. De erről az egészről akkor, Nagyberegen semmit sem tudtunk, csak később derült ki minden. A férjem és a családja megkapta az orosz állampolgárságot, mert ők előtte nem magyar, hanem csehszlovák állampolgárok voltak. Én pedig hontalan lettem.

Amikor 1939-ben megjelent az új zsidótörvény [A második zsidótörvény 1939. május 5-én lépett életbe. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.], akkor az apám minden gyerekének csináltatott egy állampolgársági bizonyítványt [lásd: honosság igazolása]. S mikor 1945-ben lezárták a határt, ezt az okmányt elküldtem a moszkvai magyar követségre, hogy útlevelet kérjek. Abban az időben Szekfű Gyula volt a nagykövet [Szekfű Gyula (1883–1955) történész, egyetemi tanár, az MTA tagja, a II. világháború után Magyarország első moszkvai követe, majd nagykövete. 1953-tól országgyűlési képviselő, 1954-től az Elnöki Tanács tagja. – A szerk.]. Postafordultával meg is küldték az útlevelemet a követségről, a szovjet hatóságok azonban bevonták. Nem volt állampolgárságot igazoló papírom, nem volt útlevelem – így lettem hontalan, és ha hontalan az ember, akkor szinte állandóan rendőri felügyelet alatt van, ellenőrzik, három hónaponként meg kell újítania az ideiglenes papírjait. Senki nem kérdezte, hogy van-e rá pénzem vagy sem, mert hát ez persze pénzbe került. Rendőri engedély nélkül nem hagyhattam el Beregszász területét, rendőri engedélyt viszont nem adtak… Akkor még fogalmam sem volt, de lassan rájöttem, hogy Kárpátalja a senki földje, ahonnan, aki tudott, már korábban elmenekült.

Mivel sokat éheztünk a háború alatt, kaptam egy betegséget a vitaminhiány miatt. Tűhegynyi sebek jelentek meg a legkülönbözőbb helyeken a lábamon, a talpamon. De csak Beregszászon jutottam el vele orvoshoz, aki akkor jött haza Auschwitzból. Nagyon rendes ember volt. Ugye pénz az nem volt, az apósom csépelt, neki volt lisztje, hát vittünk egy kiló lisztet honoráriumként, ami nagy szó volt akkoriban. De ott az is probléma volt, hogy hogyan jutunk el az orvoshoz. Mondja a férjem, hát szekérrel. Na, de kinek van szekere? Az egyik helyről kölcsönkért egy szekeret, a másik helyről lovat, bakot a harmadikról, megmutatták, hogyan kell vezetni, s így mentünk el az orvoshoz. Az orvos azt mondta, hogy vitaminhiányom van a nélkülözés miatt.

Mivel Nagyberegen nem volt munkahely, mondtam a férjemnek, hogy nem maradok a faluban, semmi keresnivalóm nincs ott. 1946-ban költöztünk Beregszászba, ott éltünk utána. S aztán az apósom is eladta a házát, és vett Beregszászon egyet, s mikor lehetett menni, kiutazott a másik fiához Amerikába, és ott halt meg az 1970-es években.

Sokszor mentem a szovjet hatóságokhoz, hogy vízumot kérjek. Mivel a határzónához közel éltünk, mindig keresztül kellett mennem Csapon, ezért örökké megbüntettek – mert nem volt útlevelem, de az kit érdekelt. Az ember már a háború alatt is hozzászokott ahhoz, hogy kijátssza a hatóságokat. Az útlevelemet nem kaptam meg. Később azt mondták, hogy vegyem fel a szovjet állampolgárságot, akkor hazajöhetek Magyarországra. Hát fölvettem a szovjet állampolgárságot. 1955 decemberében egy hónapra hazautazhattam a fivéreimhez. 1956 januárjában mentem vissza Beregszászra. Ezalatt tizenöt kilót fogytam, mert tudtam, hogy hiába, de vissza kell mennem a Szovjetunióba. Rettenetes lelkiállapotban voltam.

Eleinte Beregszászban sem találtam munkát, mert nem tudtam oroszul. Aztán megtanultam gépírni is, és bekerültem egy geológus társasághoz adminisztratív munkára, és ott dolgoztam egy darabig, ameddig tovább nem ment a társaság kutatni a hegyekbe. Aztán bekerültem a ruhagyárba. Mivel a Szovjetunióban önállóan nem lehetett dolgozni, de valahol mégiscsak kellett, hát a végén a férjem is ebbe a ruhagyárba került mint minőségellenőr (meós). De volt, hogy különböző szövetkezetekben varrt – mikor hogy adódott.

Amíg Kárpátalján éltem, nem kerültem közeli kapcsolatba a munkatársaimmal. Egy kicsit kívülálló maradtam. Talán azért is, mert koravén voltam mindig, és mások voltak a problémáim. És olyan honvágyam volt, amit elmondani nem lehet. Az ember megy az utcán, megcsapja egy illat, a belső mozin lepereg a családi ház képe, a kert illata, az emlékképek a szülőkről, testvérekről… S akkor azt hiszed, hogy a belső részed kettéválik, olyan erős a fájdalom, mintha a szív meghasadna, s akkor megtanul az ember könnyek nélkül, hangtalanul sírni.

Miután elvégeztem a négy polgárit, szakmát tanultam, és csak később, a háború után, Beregszászban érettségiztem le, aztán később Budapesten a könyvtár szakot végeztem el. Kárpátalján varrónőként kezdtem dolgozni, aztán könyvtáros és klubvezető is voltam. Akkor már megtanultam annyira oroszul, hogy kisebb színdarabokat fordítottam magyarra, ezeket előadtuk, és vidéken is bemutattuk. De minthogy hontalan voltam, nem volt állampolgárságom, párttag sem voltam. Egyszer a személyzetis, egy katonatiszt, aki régen börtönparancsnok volt, kikopogott az irodája ablakán, hogy „Gyere be, írd alá a könyvet, a »prikáz«-t, el vagy bocsátva. Az utódod egy komszomolista lesz, és azt be kell tanítanod”. Nem volt mit veszítenem, azt válaszoltam: „Nem a börtönben vagyunk!” A lényeg az, hogy hiába próbálkoztam mindennel, át kellett adnom a munkámat. A személyzetis azt mondta, hogy vagy átadom a munkát, vagy börtönbe kerülök. Ilyen egyszerűen. Kérdeztem, hogy mit követtem el, mire a főkönyvelő behívott, és azt mondta: „Idehallgass, Magda, én neked jót akarok. Próbáld átadni ezt a dolgot, mert ha nem, tényleg börtönbe kerülsz.” Akkor tanultam meg, hogy mi a különbség a szék és a hokedli között. Mert ezért kerültem volna börtönbe. Amikor a dolgozók lejöttek a klubba megnézni az előadást, akkor lehozták a karosszékek helyett a hokedliket a szalag mellől, mert arra föl tudtak állni, hogy jobban lássák a színpadot a klubban. Így cseréltek ki sok hokedlit székekre. Na, de az ottmaradt a gyár területén, össze-vissza mindenhol. Azt mondta a főkönyvelő, hogy átvettél ennyi széket, de a leltárodban kevesebb van az eredetinél, a többi hokedli. A kettő között árban nagy a különbség, s ez mind hiányként jelentkezik, amiért téged börtönbe lehet zárni… Ez csak egy finom árnyalata az ottani állapotoknak.

A lányom 1947-ben született. A Szovjetunióban a nemzetiséget beírták a születési anyakönyvi kivonatba. Az volt beírva, hogy ’jivréj’ [orosz: zsidó]. Ez azt jelenti, hogy zsidó nemzetiségű. Nem neveltem a vallás szerint, de tudta, hogy zsidó. Az ünnepeket ott nem tarthattuk, bár voltak, akik elmentek templomba, de nagyon kevesen. A hitközséggel nem volt kapcsolatunk, nem volt ott hitélet. Néha ünnepekkor a templomba járás, de én akkor se mentem, nem volt kivel együtt menni. Őszintén megmondom, 1944 után haragban voltam az Istennel. Azt mondtam, milyen Isten az, aki kipusztítja a családomat.

Hogy mi történt a rokonokkal, azt nem kellett elmesélni a lányomnak, mert Beregszászban mindenkinek egyforma volt a sorsa. Ott volt az a barátnőm, akit tizennégy éves korában vittek el, tizenöt évesen került haza, tizenhat éves korában férjhez adták, mert senkije nem volt. Aztán született a gyereke, egy évvel idősebb, mint a lányom, tehát együtt nevelkedtek. A fiú orosz iskolába járt. Elkezdtek zsidózni a gyerekek, erre egyet megpofozott közülük, s utána azt mondta, „Eredj az igazgatóhoz, és mondd meg, hogy megvertelek, de azt is mondd meg, hogy miért”. Ilyen világ volt ott.

A bátyám, Jenő meglátogatott bennünket Beregszászon, mert kapott beutazási engedélyt. Az elsők között volt, aki a Szovjetunióba merészkedett, illetve jöhetett. Korábban nagy demokrata volt, és látta, hogy nálunk még sorban állnak kenyérért meg cukorért, és azt mondja – hangosan –, „Nem tudom elképzelni, hogy egy olyan államban, amelyik győzelmet aratott a németek felett, az embereknek miért kell sorban állniuk a kenyérért”. Könyörögtem neki, hogy hallgass, mert itt háromféle ember van: a volt, a van és a lesz. Kérdezte, hogy mit jelent az. Mondom volt a börtönben, van a börtönben, és lesz a börtönben. Erre azt válaszolta: ne beszélj marhaságokat!

Egyszer elment a fodrászhoz, és kezdett beszélgetni a borbéllyal. Kérdi: „Mondja, mit keres maga egy hónapban?” Azt válaszolja az ember, hogy háromszáz rubelt. „És mibe kerül egy kiló kenyér?” – kérdi a bátyám. „Három rubel.” „És mibe kerül egy liter tej?” „Három rubel.” „És mennyi a lakbér?” „Száz rubel.” „És miből él?” Azt mondja erre a férfi, ne kérdezze – ki mint tud. Aztán mondtam neki: „Te, ne mondj ilyeneket, mert bajba kerülök miattad.”

Ha a Szovjetunióba megérkezett egy külföldi, annak a rendőrségen jelentkeznie kellett. Elvittem Jenőt jelentkezni. Hogy micsoda képmutatók voltak a rendőrök! Azt mondták nekem: minek hozta ide a vendéget, maga is elintézhette volna ezt a bejelentést. Persze egy szó sem volt igaz ebből.

Később elmentünk kirándulni a bátyámmal egy teherautó platóján, és fölmentünk a hegyekbe, Körösmező környékére. Gyönyörű hely volt akkoriban is, de külföldieket nem engedtek arrafelé. Mesélték, hogy egy szegény ember hazajött a börtönből – úgy mondták, a „tyurmából”. És hát, szegény, beleugrott a tóba, hogy egyet ússzon és ottmaradt. Mondta a bátyám: egy börtönviselt ember, aki tizenöt évet eltöltött a zárkában, az biztos, hogy valami főbenjáró bűnt követett el. Mégis sajnálják a helybeliek?! Nem értette, hogy mire van az együttérzés. Akkor mondtam neki megint „a volt, van és lesz”-t, amit nem tudott fölfogni, egyszerűen nem hitte el. Otthon azt gondolták, hogy csak én élek olyan nehezen, de mikor Jenő nálam volt, látta, hogy mások is küszködnek. A fivéreim sokat segítettek, forintkiajánlást tettek. Forintot adtak valakinek, akinek a fia Budapesten tanult diákként, ott meg bennünket segített a család. Ezért is gondolom azt, hogy az orosz embereknek lelke van. Több segítséget kaptam a nehéz helyzetemben az egyszerű orosz emberektől, mint a saját fajtámtól. Nekem ez a tapasztalatom.

A fizetésből, abból a háromszáz rubelből nem lehetett megélni, ezért mindenki csinált valamit. A férjem is vállalt otthoni munkát. De sajnos voltak olyan emberek, akiknek megvarrta az öltönyt, és amikor fizetni kellett volna, azt mondták, „örülj, hogy nem jelentlek fel”. Mert külön ipart kellett volna váltani az otthoni munkához, de hát kérem, kétórás iparral mit lehet csinálni?!

Egyszer, míg a férjem dolgozott a lányomat kocsiban tologattam a ház előtt, mert kiküldték a fináncokat, akik jöttek ellenőrizni, hogy nem csinál-e fekete munkát. Mert ettől féltek, de a spekulánsoktól nem. Kint sétálok, a férjem meg bent dolgozik, jön a finánc, hát nem akarom, hogy lebukjon. Mondom a fináncnak, legyen már olyan szíves, vigyázzon a gyerekre addig, míg hozok ki neki egy kis teát. És otthagytam őt a lányommal, és szóltam Sándornak, hogy pakoljál, mert jön ez az ember. Szóval ilyen jelenetek vannak előttem… Később nevetve mesélte a barátainknak, hogy egy fináncra bíztam a lányomat addig, míg ő elpakolt.

Beregszászban volt egy bútorgyár. A kazán meghibásodott, és meg kellett volna hegeszteni, de nem volt senki, aki vállalja a munkát, mert be kellett mászni a kazánba. A férjem akkoriban nem volt kövér, megnézte a helyet és elvállalta. Fizetni azonban nem tudtak, csak természetben, vagyis hulladék fával. A hegesztésért annyi fát kaptunk, hogy egész télen megvolt a tüzelőnk. Mi nem voltunk elkeseredve, mert mindig akadt ilyen barterkereskedelem.

Működött ott egy tejgyár is, isteni volt a vaj, a tejföl, túró, nem tudom, milyen technikával csinálták. Kellett az egyik vezetőnek valamit varrni. Hát pénze nem volt neki sem. Mit hozott? Egy kiló vajat. De hogyan? Úgy, hogy felvett egy nagy begyes inget, és abba tette bele a vajat. A kezében semmi nem volt, ezért úgy látták, hogy nincs nála semmi. Valaki ezt csinálta, valaki azt, ki mit tudott.

A szegénység, mint minden, relatív. Soha az életemben annyi lisztem, zsírom, cukrom nem volt, mint akkor, mert azért mindent lehetett kapni, csak minden korrupt volt. Az egész rendszer volt korrupt. A malomban úgy állapították meg a normát és a búza őrlése során keletkező anyagveszteséget, hogy a tényleges veszteség valójában mindig jóval kevesebb volt, viszont így a lisztet zsákszámra szépen elemelték azok, akik közel voltak a tűzhöz, és eladták az ismerősöknek vagy a boltosoknak, és mi így kaptuk feketén.

Kárpátalján soha tíz kiló lisztnél kevesebb nem volt otthon, zsírom legalább öt-hat kiló volt mindig, és a cukorral ugyanez. Éhezni nem éheztünk, azt túlzás lenne mondani. Mindenki a kiskapukat kereste. Ment akkoriban egy vicc, hogy Hruscsovot megkérdezik, miből él, mert ugye a fizetésből nem lehetett megélni. Azt mondja: nappal dolgozz, éjjel ne aludj. Hát ez volt a válasz. Mindenkinek volt valami mellékkeresete. De a kereskedők éltek a legjobban a feketekereskedelem miatt. Például az árucikkek: akár gyerekcipőt, akár férficipőt adtak, bármit, sorban álltak az emberek, ha kellett, ha nem, mert azt felárral rögtön tovább tudták adni. Ezért sem tudtam megérteni az 56-os történéseket, mert amikor hazajöttem 1955-ben, láttam, hogy milyen árubőség van. Kárpátalján nehezen éltünk, az ottani eszemmel érthetetlen volt, hogy mit hőzöngenek itt az emberek, mikor olyan kis dolgokért, egy viccért, egy Sztálin-viccért huszonöt évet adtak a Szovjetunióban.

Aztán 1956 októbere után a két állam között született egy egyezmény a családegyesítésről, így 1959-ben hazaköltözhettünk a lányommal, akkor már mint magyar állampolgár érkeztem haza, Nyíregyházára a két bátyámhoz. Az is remek dolog volt, a hazaút, mert nem akartak átengedni a magyar határőrök, mert a lányomnak nem volt magyar állampolgársága, csak egy születési bizonyítványa, hogy zsidó, és hogy Beregszászon született. Az útlevelembe úgy volt beírva: plusz egy fő. Ezért nem akarták a határnál beengedni. Azt mondták, hogy a lányom nem magyar, ezért visszaküldik. A férjem viszont azért nem jöhetett velünk, mert ő meg szovjet állampolgár volt.

Abban az időben Biszku Béla volt a belügyminiszter [Biszku Béla (1921) – lakatossegéd, pártfunkcionárius, belügyminiszter, KB-titkár. 1957. február 28-án nevezték ki belügyminiszternek. Az 1956-os forradalmat követő megtorlás fő felelőse. 1962-től a KB adminisztratív titkáraként az összes fegyveres testület és az igazságszolgáltatás felügyelője. 1978-ban Kádár ellen folytatott intrikái miatt minden tisztségéből fölmentették, a SZOT számvizsgáló bizottságának elnökeként ment nyugdíjba. – A szerk.]. Tudtam, hogy van neki valami rokona kint, egy Beregszász környéki településen, egy hároméves fiú, aki azt mondogatta mindig, hogyha nagy lesz, belügyminiszter akar lenni. Szóval a határon szemétkedtek az őrök. Előtte két napig vesztegeltünk a külső vágányokon, kitolták a vonatunkat. A két határ között a síneken álltunk, a gyereknek feldagadt a lába, augusztusi hőség volt. A vagonban, a rekamién fekszik és alszik, és akkor feljön éjszaka az orosz katona, kezd keresni valamit, jön a tiszt is, mondom neki, hogy a gyerek alszik. Azt mondja a tiszt: hagyd abba, gyere le... Aztán átjövök a magyar határra – az már hajnalban van –, akkor azt nézik, hogy mit hoztam, és viccelődnek velem, hogy a gyereket nem engedik be, mert nincs állampolgársága, csak plusz egy fő, és visszaküldik… Amikor az ember fáradt, napokig ott van egy vagonban, se élelem, se más, meleg van, a gyerek beteg... Azt mondtam a határőrnek: idehallgasson, tudja ki az a Biszku Béla? Azt mondtam: felhívhatja vagy felhívjam én, hogy megérkezett az unokahúga? Blöfföltem, de bejött. Abban a pillanatban az első vonatra föltettek és mehettünk.

Annak ellenére, hogy Beregszászon föladtam a két bátyámnak egy táviratot, hogy mikor érkezünk, nem kapták meg az értesítést. Egy tréningruhában, dagadt lábbal, dagadt térdekkel, egy kézitáskával, amiben semmit nem lehetett vinni, mert mindent ott kellett hagyni a vámolás miatt a határon, érkeztünk hajnalban egy fillér nélkül Nyíregyházára. Akkor még voltak konflisok a városban, a taxi nem volt olyan általános. Fogtam egy konflist, és hazamentünk. Mivel napokig nem jött meg a vagon, a lányom a bátyám ruháját hordta, mert nem volt más. Így kerültünk vissza tizennégy év után Magyarországra.

Mikor megérkeztem Budapestre 1959-ben, sok régi barátom nem akart megismerni, amikor segítséget kértem tőlük, mert magas beosztásban voltak. Hát ugye, túl sok szépet nem meséltem nekik a szovjet évekről: nem hitték el, hogy milyen kicsinységekért zártak börtönbe embereket a Szovjetunióban, hogy mekkora a szegénység és a korrupció. Eleve azt mondták: „Minek jöttél haza?” És nem segítettek. De hiába mondtam volna komolyabb történeteket, senki nem hitt volna nekem, mert hihetetlen dolgok történtek a Szovjetunióban.

Mellettünk lakott egy kárpátaljai magyar férfi, aki az orosz hadseregben dolgozott német tolmácsként. Kijárt Ausztriába, s ott jól megszedte magát: hozott magával élelmet, szőnyeget, képeket, mindent, és persze a katonaságnál is jó volt az ellátás. Megismerkedett egy fiatal ukrán nővel, aki könyvelőnek tanult. A lány terhes lett, ezért a férfi meg akart tőle szabadulni. Elment a KGB-hez, és feljelentette, hogy kém, a bizonyíték erre az volt, hogy a lány németül tanult. Be is vitték kihallgatni, és három napig bent tartották. Aztán persze kiderült, hogy nem kém. A lány mindezek után hozzáment feleségül a tolmácshoz, és megszülte a gyereket. Úgy ismertem meg ezt a történetet, hogy én szerveztem a szüléshez a bábát, és közvetlenül előtte elmondott mindent, hogyha esetleg meghalna, tudja más is... Azt hittem, lebénulok, amikor elmesélte mindezt, s főként azt nem értettem, hogy ezek után hogy tudott hozzámenni a férfihez. Később kívülről minden rendben látszott a családban, a tolmács kapott egy kolhozelnöki állást, leköltöztek vidékre, ott éltek, s született még néhány gyerekük.

Nem mondhattam el senkinek azt sem, hogy amikor 1955-ben egy hónapra hazaengedtek, a visszatérésem után a férjem egyszer nem jött haza. Elmentem a rendőrségre bejelenteni az eltűnését, hát ott volt a zárkában. Kihallgatták, hogy honnan van az irhabundám és a többi dolog. Azért zárták be akkor, mert azt mondták rá, hogy spekuláns. Huszonnégy órát töltött ezért a fogdában.

Magyarországi hazatérésem után a férjem csak egy évre rá jöhetett utánunk, mert ő orosz állampolgár volt, újra kérvényeznünk kellett a családegyesítést. Mivel én dolgoztam, de albérletben laktam a lányunkkal, ezért a két bátyám vállalta papíron, hogy mindennel ellátják, mert nekik volt házuk, vagyonuk. Azért akartam Budapestre jönni Nyíregyháza helyett, mert mindenki itt volt, a barátaim, az ismerőseim, s mikor hazaértem, Nyíregyházán azt mondták, hogy mehetek oroszt tanítani vidékre, falura. Hát, az meg nem nagyon érdekelt.

1959-ben Jenővel fölmentünk a hitközséghez, mert azt mondták, hogy vannak olyan idős emberek, akik inkább otthonba mennek, s a hitközségnek leadják a lakásukat. Azt gondoltuk, hogy esetleg van mód arra, hogy bejelentkezzek egy ilyen lakásba mint albérlő, vagy talán meg lehet venni, és akkor a lakáspénz egy része megy a közösségnek. Tehát a hitközség tudott erről, nem magam találtam ki az ötletet, az akkori titkár is megerősített bennünket. Hát elmentünk a bátyámmal. Ott találkoztunk az elnökkel – talán ez volt a pozíciója –, elmondtam, hogy most jöttem haza tizennégy év után Beregszászból, a Szovjetunióból, a bátyám pedig arról beszélt neki, hogy fedezi azt az összeget, amiért lakást lehet vásárolni. Ez az ember felállt, és azt mondta, hogy „Kikérem magamnak, nem vagyok én kucséber!” Lócsiszár [Helyesebben: lottót és egyéb, bazárárut árusító személy. – A szerk.]. Akkor nagyon dühös lettem, s azt mondtam: „De hamar elfelejtették Auschwitzot!” És hát sok szépet nem mondtam neki, az biztos. Visszakozott egy kicsit, aztán mondta a bátyámnak, hogy vigye a húgát, mert nagyon rossz idegállapotban van. Azt válaszoltam: nem vagyok rossz idegállapotban, csak ön nem ember. S ezzel kijöttem. Aztán ment szegény titkárához, Keller bácsi volt talán a neve, és leszúrta, hogy miért engedett be bennünket. Ezért mondom, hogy túl sokat nem kaptam a zsidó közösségtől. De a fajtámhoz olyan sok jó emlék sem köt az apámon, az akkori családomon és a közvetlen környezetemen kívül. Hiába volt az apám egy jó zsidó vallástartó ember.

Az volt szörnyű ebben, hogy tizennégy év után hazajött az ember, és ezt kapta a képébe. Míg élek, nem tudom elfelejteni. Ezek után nem nagyon igyekeztem a hitközséghez. Maga mit szólt volna? Nem ment volna egy lépést sem. Én sem mentem egy lépést sem.

Mire az ember megöregszik, bölcs lesz. Semmi sem érdekes, csak az, hogy a család legyen együtt. Én tényleg nagyon szerencsés vagyok, mert a férjem is jó ember volt, imádta a gyerekét, és a lányom is, hát nagyon odavolt az apjáért, és a mostani családdal is nagyon jól megvagyunk.

Amikor hazajöttem Magyarországra, a Központi Statisztikai Hivatalba kerültem. Az egy mennyország volt nekem. Fölvettek kétezer embert, aztán ez a kétezres létszám mindig lejjebb és lejjebb ment. Mindenkinek volt egy kódszáma. Ez alapján teszteket kellett kitölteni, így szórták ki az embereket. Én bekerültem az első tízbe. Sokszor kellett vállalni a három műszakot is, mert mikor bejöttek az anyagok a népszámlálás után [Az 1960-as népszámlálásról van szó. – A szerk.], azokat fel kellett dolgozni, nem volt mese. Először kódoltuk, utána lyukasztottunk, aztán vitték a gépre az adatokat. A főnökeim állították össze azt a segédletet, amiből kódoltunk, és nekünk ebbe be kellett segíteni, táblákat szerkesztettünk a kérdésekre. Volt úgy, hogy azt mondta a főnöknő: idehallgassatok, engem nem érdekel, hogy most csináljátok vagy éjszaka, reggel nyolcra az asztalomon kell lenni ennek és ennek a tervnek. S akkor tízen összedugtuk a fejünket, vagdaltunk jobbra-balra, százalékot számítottunk a kurblival, és időre odatettük az asztalra az anyagot.

A KSH-ban voltak olyanok, akiket 1956-ban valamiért megróttak, de persze nem kaphattak túl nagy büntetést, mert ott dolgozhattak a hivatalban. Volt olyan munkatársam, aki akkor került ki a gimnáziumból, és velünk dolgozott egy agrármérnök ember is, aki már a nyugdíjkorhatár előtt járt – szóval minden rendű, rangú és korú ember együtt volt ott. A gazdasági osztályon meg alkalmaztak egy Teleki lányt, aki nagyon kedves asszony volt. Életem legszebb időszaka volt az a három év, amíg ott voltam. Amikor eljöttem, versben búcsúztattak el a kollégák. És emléklapot csináltak nekem. 1961-ben írtak egy névnapi köszöntőt: Névnapi köszöntőhöz honnan vegyünk ihletet / verset nem írt egyikünk sem, verset írni hogy lehet. / Kérjük meg a Lódi bácsit,(a Józsi bácsit) pipadohányt ér az csak, / rémes-szörnyű vers nélkül egy hétfői nap, Magda-nap. / Így hát kedves drága Magda, vedd, mintha egy vers volna, / csókolunk jobbról-balról névnapodon, Magdolna.

Volt olyan, hogy egy bolgárnak voltam az orosz tolmácsa egy hónapig, akkor úgy foglalták versbe a nevemet, hogy Magdik Magdijának van ma a névnapja, / azért felsoroljuk, amit tőlünk kapna. / Gazdag ajándékunk nemcsak tőlünk függő, / ezért elmondjuk, amit szívünk kíván, / így hát legelsőnek jöjjön egy szép bolgár. Hát ezért szerettem itt, pedig feszített volt a munka, ha kellett, éjjel-nappal számoltunk, mert a népszámlálás adatait fel kellett dolgozni egy éven belül. Amikor az első kötet kijött, akkor rendeztünk egy nagy ünnepséget.

1962-ig voltam a KSH-ban. Úgy kerültem a Párttörténeti Intézetbe, hogy ott könyvtárost kerestek, s a KSH-s személyzetisünknek a férje volt ott a könyvtárvezető, ő szólt nekem. De egy fél évig gondolkodtam azon még a KSH-ban, hogy elfogadjam-e az állást, vacilláltam, mert nagyon jól éreztem magam a hivatalban. De minthogy a feldolgozás egy bizonyos idő után megszűnik, hát azért mentem el. A Párttörténetiben tizenhat évig voltam könyvtáros. Itt tanultam tovább, akkor végeztem el a könyvtárszakot is.

Amikor munkába álltam az intézetben, és a bemutatkozásra került sor, a könyvtár igazgatója vitt a nagyfőnökhöz, akinek ab ovo nem tetszettem, egyszerűen azért, mert nem ő hozott oda, és mert nem volt közöttük jó viszony. Tehát már eleve rossz bizonyítvánnyal indultam, és ezt mindenben tudatta is velem. Ezért nem éreztem jól magam ott, mert „másodrangú állampolgár” voltam a szemében.

Itt, Pesten elég nehéz körülmények között laktunk, ismerősök útján kaptunk legelőször albérletet a lányommal. Egy négygyerekes család fogadott be bennünket a két szoba, cselédszobás lakásukba, a Király utcában. Nagyon rendes emberek voltak. A legidősebb gyerek annyi idős volt, mint az én lányom. Ez egy földszintes lakás volt, a kis szoba akkora, hogy oda nem lehetett semmit betenni. Ebben laktunk eleinte ketten a kislányommal, később a férjemmel. A szoba nem volt nagyobb hat-nyolc négyzetméternél. Egy kis vaskályha, egy rekamié fért el és egy fotelágy. Fölhozattuk a tüzelőt, a kályha mellett rakták fel. Annyi hely maradt, hogy mikor a lányom aludt, és rúgott egyet, akkor a fa ledőlt. Akkor aztán lezártuk azt a részt, és együtt aludtunk az egyszemélyes rekamién. A gyerek a Bajza utcai általános iskolába került. Beregszászon a lányom két évet járt orosz iskolába, s mikor már tudtuk, hogy hazajövünk, akkor átírattam a magyar iskolába. Beregszász szinte teljesen magyar volt, de azt szoktam mondani, hogy orosz, ukrán, román, magyar, mindenki élt ott. Lassan összecsiszolódtak az emberek, de azért akadtak nemzetiségi villongások. Na, nem hangosan. Például a sorban állásnál a magyarok azt mondták: ezek a rohadt ruszkik mindent elvisznek. Az oroszok főleg katonatisztek voltak, mert civilek, hacsak nem dolgoztak a katonaságnál, nem nagyon élhettek a határzónában, oda akárki nem jöhetett. De az oroszokat is szemellenzősnek nevelték, nem barátkozhattak a magyarokkal, senkivel, mert mindenki gyanús volt.

Julcsika, aki befogadott bennünket a lakásába, egy igazi „mama” volt. Egy aranyos ember, akit a gyerekek is imádtak. Olyan viccesen mondott nekik mindent, de azért szigorú is volt hozzájuk. Minket úgy vett, mint családtagokat. Amikor sütött valamit, hozta hozzánk is. Az az igazság, hogy ismerték a család hírét, hogy milyen rendes a Fischer család, mert ők is szabolcsiak voltak. A lányomat is úgy fogadták, mintha a saját gyerekük lett volna. Julcsi magas, teltkarcsú asszony volt, csupa szív anya. Már régen elköltöztünk, amikor még mindig összejártunk. Akármilyen családi vagy más ünnep volt, mindig meghívtak. Ők voltak az Emberek, nagy E-vel. Azt szoktam mondani, hogy a boldog ember ingét nem a kastélyban hordják, hanem a kisemberek otthonában.

Több mint egy évig laktunk így, közben megérkezett a Szovjetunióból Sándor is. Szegény, mikor meglátta, hogy hol lakunk, elsírta magát. Mert hát ugye nem volt helyünk. A férjem a szovjetekhez került tolmácsnak Mátyásföldre, a katonasághoz.

Abban az időben mindenkit lekádereztek, Sándor főnöke is eljött megnézni, hogy hol lakik a tolmács és a családja. Rosszul lett, hogy hogyan lehet így élni, és mindent elkövetett, hogy mielőbb eljöjjünk onnan. Így kaptunk lakást az orosz kolónián egy régi polgárházban a Gorkij fasorban. Bement az ember egy nagy kör előtérbe, gyönyörű csempével volt minden körberakva. Ebből a hatalmas teremből nyílt egy másik szoba, de annak már az udvar felől volt a bejárata, amit le tudtunk zárni. Valamikor a pincében lehetett a konyha és egy liften hozathatták fel az ételt. Volt egy kis beugró, ahonnan a liftet kiszedték, az volt a spájzom. Papundekli fallal választottuk le a fürdőszobát és egy teakonyhát. Korábban a helyiség szalon lehetett, az ablak az udvarra nyílt – ezt kaptuk lakásnak. Aztán rakattunk egy cserépkályhát, függönnyel elválasztottuk a hálót és a nappalit. Itt laktunk két évig.

Bizonyos idő után azonban a szovjetek átadták ezt az épületet, mert kaptak valahol másutt lakásokat, és ki kellett üríteniük a kolóniát. A férjem főnöke nagyon rendes volt, azt mondta, hogy van még egy lakásuk a Lumumba utcában, ma Róna utca, egy garzon. Na, hát a garzont elfogadtuk volna, de a három ágyat nem tudtuk letenni – a két felnőtt és a gyerekágy nem fért el, pedig örültünk, mert volt egy cserépkályha is. Egy szoba és egy teakonyha. Jó lett volna persze, de a nagy szobánk után azért nem örültünk annyira, mert hát akármilyen hodály volt a három és fél méteres belmagasságával, szerettük, és legalább jól elfértünk benne. S akkor azt mondta az az ember, aki tárgyalt a hatodik kerületi tanáccsal, hogy mellettünk van egy kétszobás lakás, azt utalják ki nekünk, ha a szovjetek leadják a Lumumba utcai garzont meg azt a helyiséget, amiben akkoriban laktunk. Végül ez sem sikerült, mert Dobi István valamelyik rokona kapta meg a kétszobás lakást [Dobi István (1898–1968) – miniszter, miniszterelnök, az Elnöki Tanács elnöke. – A szerk.].

Szóval akkor ki kellett üríteni a régi épületet, és sürgették, hogy menjünk el. Rajtunk kívül talán egy család lakott a házban. De mondtuk, hogy az utcára csak nem mehetünk. A férjem főnöke aztán elment a Fővárosi Tanács lakásosztályára, és elmondta az esetet. Ezután kaptunk egy kétszoba-hallos lakást a Dózsa György úton. Egy régi házra húztak két emeletet, 1964-ben mi voltunk az első lakói.

A férjem jó darabig tolmácsként dolgozott, aztán olyan baleseteknél helyszínelt, amikben orosz katonák is érintettek voltak. Előfordult, hogy éjszaka hívták telefonon. Egyszer egy haláleset történt, és a boncterembe is be kellett mennie. Akkor azt mondta, hogy inkább belehal, de ezt a munkát nem folytatja tovább, és akkor abbahagyta a katonai tolmácskodást. A Május 1. Ruhagyárba ment, minőségellenőrnek és tolmácsnak vették fel, voltak külföldi divatbemutatók, amiket ő szervezett, így az egész Szovjetuniót beutazták. Moszkva, Leningrád, Grúzia, Abházia, Szaratov, nem tudnám elsorolni, hány helyen jártak. A férjem az ártárgyalásokon is részt vett, sok ismeretséget szerzett. Volt egy képzőművész, aki könyveket is illusztrált, azzal nagyon összebarátkoztak, én is jóban lettem vele, évekig tartó barátság volt. Ez az ember festett is. A kijevi pályaudvar mellett laktak egy első emeleti lakásban, a felső szint a művészeké volt. Volt egy körfolyosó, s mindenkinek volt egy szobája. Két képet is kaptam ettől a festőtől.

De én is utaztam hivatalból Moszkvába. Nagyon sokat mentem, bibliográfiákat csináltunk, és gyűjtöttük például Lukács Györgynek az emigrációban írt, orosz folyóiratokban megjelent cikkeit [Lukács György (1885–1971) – filozófus, esztéta. – A szerk.]. Hetekre kint voltam a társintézetnél, és kutathattam a magyar vonatkozásokat.

Az 1970-es években sok mindenről nem lehetett beszélni a Szovjetunióban. Kutatni sem lehetett sok mindent. Például tabutéma volt, hogy az ötvenes években milyen nagy volt az antiszemitizmus a Szovjetunióban. Abban az időszakban még Kárpátalján éltünk, amikor zajlott a leningrádi orvosper [Az orvosperek Moszkvában zajlottak, az érintettek a Kreml klinikájának vezető orvosai voltak. – A szerk.]. A per végkifejletét, a kivégzéseket Sztálin halála [1953] akadályozta meg. Az orvosokat azzal vádolták, hogy politikusokat gyilkoltak meg. Már le voltak tartóztatva. Akkoriban a ruhagyárban dolgoztam, ahol összehívtak egy gyűlést, és azt kellett mondania az igazgatónak, aki szintén zsidó származású volt, hogy a cionista orvosok meg akarják gyilkolni XY politikust és másokat is. Ezek után a ’jivréj’, a zsidó egyet jelentett az ellenséggel. Ez nyílt antiszemitizmus volt.

Jevtusenkónak van egy verse, a „Babij Jar” [Babij Jarban 1941. szeptember 29-én és 30-án 33 771 zsidót gyilkoltak le SS osztagok és ukrán katonai alakulatok. Mielőtt meggyilkolták a zsidókat, megásatták velük tömegsírjukat. – A szerk.]. Annak idején megjelent a „Kortárs”-ban is. Arról szól, hogy Ukrajnában a zsidókkal megásatták a sírjukat, és úgy lőtték bele őket. A tömegsír Babij Jarban van. Hát ez Hruscsovnak nem tetszett, s megrótta érte Jevtusenkót, aki akkor már nagy nevű költő volt, nemzetközi hírnévvel, és csak ezért nem mert ellene tenni semmit [Jevgenyij Jevtusenko (1933) – orosz költő, akinek nevét elsősorban közéleti témájú versei tették ismertté. Már 1960-tól kezdve utazhatott szerte a világban. – A szerk.].

Az 1970-es években, amikor már a Párttörténeti Intézetben dolgoztam könyvtárosként, nyaranta Balatonaligára jártunk. Faházban laktunk, de nagyon örültünk annak is. A szobában egymás fölött voltak az ágyak, az ablaknál volt egy lehajtható asztal és egy szekrény. Boldogok voltunk mindennel. A kőépületben az „urak” laktak, de ez mindenütt így van, manapság is, mindenhol van nómenklatúra. Volt Aliga I. és Aliga II. Aliga II-n Kádárék és a külföldi diplomáciai vendégek üdültek. A lányomnak volt egy osztálytársa, akinek a családja Magyarországra menekült Spanyolországból. Ezt a lányt odatették tolmácsnak, de minden este átjött Aliga I.-re, együtt kiültünk a stégre, és jókat beszélgettünk.

Amikor még dolgoztam, tornázni jártunk a kolléganőimmel a régi pártfőiskola tornatermébe, ahol uszoda is volt. Torna után pedig elmentünk úszni. Az uszoda öltözőjében le kellett adni a munkahelyi belépőnket, tehát oda akárki nem mehetett be. Ezzel a belépővel látogathattuk az intézet büféjét, az orvosi rendelőt, mai szóval, ezzel vehettük igénybe a szolgáltatásokat. Szóval, torna után öten vagy hatan átmentünk úszni, de a hatból csak három sávot használtunk, a hatodik sávban Losonczi elvtárs úszott, a kismedencében meg a két őrszem melegedett [Losonczi Pál (1919–2005) – politikus, 1957–1989 között az MSZMP Központi Bizottságának tagja, 1975–1987 között a Politikai Bizottságnak is tagja, földművelésügyi miniszter (1960–1967), az Elnöki Tanács elnöke (1967–1987). – A szerk.]. Nem történt semmi különös, aztán másnap kaptuk a felszólítást, hogy a Losonczi elvtárs azt üzeni, hogyha ő betartja az időpontot, akkor tartsuk be mi is. Azaz, ha ő úszik, akkor más ne menjen az uszodába.

Hosszú évekig senkitől semmit nem irigyeltem, csak a temetőben egy sírhalmot, hogy el tudjak menni a szüleim sírjához, és ki tudjam sírni magam. Hogy a tisztességet meg tudtam volna nekik adni, hogy ember módjára haljanak meg. Ezt nem tudom megbocsátani, se a németeknek, se a korabeli magyaroknak. Lehet, hogy én vagyok a hibás, de soha nem fogom ezt nekik elfelejteni.

A férjemet zsidó temetőbe temettük 1995-ben. Lélekben, akárhogy van, megmaradunk zsidónak. Tetszik, nem tetszik, rajtad van a stigma, az ember az árnyékát nem tudja túllépni. És még valami. A zsidó temetőben, ha eltemetnek valakit, tíz év múlva nem dobják ki, nincs olyan, hogy eltelik néhány év, keresed a sírt, hogy hol van, és nem találod.

Az antiszemitizmus ellen nem lehetett védekezni. Ez már az 1960-as, 1970-es években történt: a férjemnek volt egy barátja, egy magas rangú katonatiszt. Elmentünk egy presszóba meginni egy kávét. Ott ültünk, ő a feleségével, én a férjemmel, négyesben. Odajött a felszolgáló, egy alacsony, gömbölyű fiatal nő. Megszólal a katonatiszt, a „barát”, azt mondja: milyen jó rif lenne belőle [A német megszállók a lengyel gettókban „Rif” feliratú szappanokat osztogattak. A Rif betűszót a gettóbeli zsidók úgy oldották fel, hogy „Rein jüdisches Fett”, azaz „tiszta zsidó zsír”, és ennek alapján terjedt el az a hiedelem, hogy a koncentrációs táborokban a zsidó holttestekből szappant készítenek. A RIF valójában azt jelenti, hogy „Reichstelle für Industrielle Fettversorgung” (Birodalmi Ipari Zsíradékellátási Hatóság). – A szerk.]. Mosolyogva mondta ezt, nekem, akinek a szüleit elvitték. S akkor azt válaszoltam németül: reinische judische fett, tiszta zsidó zsír. A tiszt meg csak nevetett. Én lebénultam. Attól kezdve nem tudtam hozzá kedves lenni, aztán ki is hűlt a barátságunk. Aranyos, kedves, jópofa, szolgálatkész ember volt, csak azt nem vette észre, hogy a férjem kezén ott van az auschwitzi szám. Viccnek szánta, amit mondott, de egy késsel nem tudtak volna mélyebb sebet ejteni rajtam, mint ezzel a mondattal.

Ha valaki a holokausztról tudni akar valamit, akkor olvassa el dr. Nyiszli könyvét, amit 1947-ben adott ki frissen [Dr. Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitz-i krematóriumban. Budapest, 2003, Magyar Lajos Alapítvány. – A szerk.] Ő volt Mengele közvetlen segédje. Egy nagyváradi orvos, aki mindent megírt, ahhoz nem kellett kommentár. Megírta, hogyan került ki Nagyváradról a táborba, amikor leszállították a vagonról, s megkérdezte Mengele, hogy ki az, aki Németországban végzett, s kiálltak páran, és őt választotta. Így lett Mengele segédje. Leírja a könyvében, hogy egyszer hoztak egy apát és egy fiút. Az apa egy kicsit görnyedt volt, a fiú kicsit sánta. Mengele mondta, hogy ezeknek a csontjait kéri záros határidőn belül, s megkérdezte dr. Nyiszlit, hogy milyen módszert ismer, amivel leghamarabb prezentálni tudja a csontokat…

Nem tartok semmilyen ünnepet, csak egy ideje gyertyát gyújtok. Az az igazság, hogy perben-haragban voltam az Istennel, nem tartottam semmit. Egyszer aztán valami miatt fogadalmat tettem, s azóta péntek este mindig gyertyát gyújtok. A sors valahogy úgy hozza, hogy az emberek kénytelenek összetartani. Összejárnak templomba vagy máshol. Hát Amerikában is ez van. Azok, akik itthon egyáltalán nem tudták, hogy mi a vallás, Amerikában templomba járnak. Azért mennek oda, mert mindenütt kell egy közösség, amihez tartozunk – nem csak a hitélet miatt járnak össze. Egyik a másikat ráviszi arra, hogy vallásos legyen. Ott van a nővérem, aki nem volt túlzottan vallásos, de bekerült egy olyan társaságba, ahol szombaton nem csináltak semmit, és ő is így tett aztán, részben azért is, mert ha jöttek hozzá, nehogy megszólják. Szóval ez formaság is – azt gondolom. Lélekben persze mindegyikünk zsidó… hogy is mondjam… lehet, hogy én lázadó vagyok, de hát örök életemben az voltam, és azok után, amiken átmentünk…

Fannit, a nővéremet, aki túlélte Auschwitzot, 1970-ben látogattam meg először, amint lehetett menni [lásd: kék útlevél]. Fanni férje erdélyi származású volt, a lágerben ismerkedtek meg, a felszabadulás után. A férje egy évvel később ment utána Amerikába. A férfi még a lágerben kapott valami fertőzést, ami a tüdejét tönkretette, ezért később sem tudott nehéz munkát végezni. Sokszor volt tüdőszanatóriumban. A hidegháborúban az amerikai propaganda annyira felkészítette őket, hogy Budapesten nem mertek hátranézni az utcán. Azt hitték, hogy Magyarországon nyomor és terror van, és nagyon féltek. Aztán persze látták, hogy mégsem élünk olyan nagy nyomorúságban, hanem emberi módon, úgyhogy megnyugodtak.

Abban az időben, mikor kiutaztam Fannihoz Amerikába, nagy divat volt itthon a színes műbőr [„szkáj”] kabát. A férjem sokat járt a Szovjetunióban tolmácsként, és hozott egy nercsapkát, így mentem Amerikába. Mikor visszajöttem, a vámosok nagyon megnéztek mindent, rajtam volt a kék műbőr kabát, a szürke nercsapka, és ott az egyik unokanővéremtől kaptam egy kis drapp nercsálat. A vámos elkezdett kötekedni, hogy hát ez a bőrkabát… Kinyitottam neki a kabátot, és mondtam, hogy nem kell annyira leértékelni a hazai ipart – benne volt: „Elegant”. Nem szólt egy szót sem: de a sapka? Levettem a sapkát, abban meg az volt, hogy hány rubel. Azt mondja: és a gallér? Mondom, igen, a gallért azt kaptam. Aztán már nem kérdezett, ki se nyitotta a táskámat, úgy jöttem haza. Ez volt az első utam. Utána kétévenként volt itt Fanni, akkor még nem nagyon lehetett menni külföldre. A vízumot egy hónapra adták meg, attól függően, hogy ki hol dolgozott. Ha valaki párttag volt, eleve nem kapta meg rögtön a kiutazási engedélyt, hanem először lekáderezték. De általában nem volt semmi problémám. Később, az 1980-as évektől már évente többször jártam Amerikában. Egyszer Fanni leesett a lépcsőn. Mondtam neki, hogy csak úgy tudok menni, ha küldesz egy táviratot, s úgy huszonnégy órán belül megkapom a vízumot. Akkor elmentem egy hónapra.

Az ifjúságomat ellopták, ennek oka részben a negyvenes évek antiszemitizmusa, másrészt a háború utáni, tizennégy évig tartó hontalanság volt. Csak a Kádár-rendszerben élhettem teljes életet. Ezért hiába szidják nekem az elmúlt negyven évet, akkor kaptam emberi méltóságot. Nem voltam kitéve különösebb megaláztatásnak, akkor lehettem ember, akkor tanulhattam. Abban az időszakban csinálhattam olyan munkát, amit szerettem, a bibliográfiát, a könyvtárosi munkát. Életemben először akkor mehettem el nyaralni.

Az intézet 1965-ben kapott egy csereüdültetési lehetőséget vagy SZOT-üdültetést [lásd: SZOT-beutaló]: Varsó, Krakkó, Zakopane, kéthetes úttal. Azt gondoltam, én biztosan nem fogok menni, erre valaki mondta, hogy hat jelentkező van, tegyük bele a kalapba a te nevedet is. Hát betették az enyémet is, és kihúzták. Így mentem először 1965-ben üdülni Zakopanéba. Akkor voltam Auschwitzban… Aztán az intézetnek volt Dobogókőn egy üdülője, oda mentünk, olykor még az unokát is el tudtuk vinni magunkkal. Életem legszebb korszaka volt az 1959–78 közötti időszak. 1978-ban mentem nyugdíjba.

De azért én sem jártam bekötött szemmel az 1960–70-es években. Talán a „Kortárs”-ban [Kortárs Irodalmi Kritikai Folyóirat] jelent meg egy cikk a helyi kiskirályokról. Arról szólt, hogy megmaradtak a kiváltságosok. Fenákel Judit [(1936) – író, újságíró. – A szerk.] írta a cikket, amiben feltette a kérdést, hogyha ez így van, akkor mi a különbség a régi földesurak, a kiskirályok és a párttitkárok, az első titkárok között, akiknek megvan a maguk holdudvara és kiváltságaik is. Bizony baja lett az írás miatt, ha jól emlékszem, betiltották, nem írhatott [vagyis nem publikálhatott] egy ideig.

Nyugdíjasként sem voltunk nagyigényűek. Megtanultam azt – van egy orosz közmondás –, hogy ’csak egy kopejkával legyen több, mint ami kell’, s ehhez tartottam magam. Beosztó voltam, és bár a férjem egy kicsit nagyvonalú volt, de ideadta a keresetét, csak egy kis zsebpénzt tartott meg magának. Nem érdekelte, hogyan osztom be a pénzt, az az én dolgom volt. Szeretett ajándékot hozni, gyönyörű virágcsokrokat például. Németül mondják: schön Geist – egy széplélek volt. És imádta a lányunkat is. Moszkvába gyakran ment, és mivel tudta, hogy szeretem és gyűjtöm a könyveket, és ott negyedáron lehetett magyar nyelvű kiadványokat, szótárakat kapni, sorozatban hozott haza onnan ajándékként könyveket. Van egy „dedikációm” is tőle, hogy „Az ügyes kezű szeretett feleségemnek”. Nem tudom, hány év után írta ezt, de ötven évig éltünk együtt. Meghalt 1995 márciusában, és augusztusban lettünk volna ötvenéves házasok. Ez van. Azért kevés ilyen házasság van ma, hogy ennyi ideig együtt maradnak a párok.

Nincs sok zsidó barátom. Nem tudom, lehet, hogy kilógok a sorból, vagy az életem során egyszerűen így adódott… Már csak egy lánykori barátnőm él. Volt három lánytestvér, akik közül kettő sajnos már meghalt, ők voltak azok, akik segítettek, amikor 1959-ben hazaérkeztem a Szovjetunióból. A lányokat az 1940-es évek elején ismertem meg a szociáldemokrata ifjúsági tagozatban, amikor Pestre kerültem. A Visegrádi utcában laktak, ott volt a fiatal szocdemek egyik szervezete. Valaki elvitt oda, és ott ismerkedtünk össze, így lettünk életünk végéig barátok. Amikor a KSH-nál dolgoztam, és abban a kis albérletben laktunk a lányommal, amiről már meséltem, akkor is segítettek. A népszámlálási osztályon, akik jól végezték a munkájukat, lehetőséget kaptak, hogy ellenőrzésre dossziékat vigyenek haza. Kaptam én is egy triciklire valót – egy dossziéban háromszáz ember személyi adatai voltak –, és azt kellett ellenőriznem. Hát az albérleti szobában le se tudtam tenni az iratokat, mert annyira nem volt hely. Az egyik lány és a férje azt mondta, hogy van nekik egy nagyon régi, jó barátjuk – én is ismertem –, elmentek nyaralni, ezért üres a lakásuk, és átadják nekem, hogy lakjunk ott a kislányommal a nyáron. Persze, nem költöztem be, csak ott dolgoztam, de az is elég volt, mert ott sokkal kényelmesebben ment a munka.

Úgy gondolom, hogy életem során önmagamat és másokat is megbecsültem, és a reményt nehéz helyzetekben is igyekeztem megőrizni, s sem adtam fel, mert azt nem szabad, és megpróbáltam a legnehezebb körülmények között is ember maradni.

Életrajz

Farkas Mariann 74 éves, kistermetű, sovány, de mozgékony, rövid, lilás árnyalatú ősz hajú, kékszemű hölgy. A keze még be van kötve, egy nemrég történt gépkocsibalesetből kifolyólag, szeme még ugyanazon okból karikás, bár ezt alapozó krém takarja. Brassóban az Óvárosban lakik, egy bérház egyik kétszoba-konyhás lakásában. A nappaliban látható édesanyjának egy lánykori fényképe, valamint lányának és leányunokájának a képei. A könyvespolcon szinte kizárólag magyar nyelvű könyvek vannak. Farkasné nagyon vendégszerető és nyílt, szereti, ha meglátogatják. Miközben beszél, egyik cigarettáról a másikra gyújt, mivelhogy – mondja – ez az egyetlen öröme, ami még maradt neki, és mindenkinek meg kell halnia valamitől!

Apai nagyszüleimet Stein Józsefnek és Gizellának hívták. Nagymamám, úgy tudom, 1867-ben született, de az én születésem előtt meghalt, 1927-ben, elég fiatalon, hatvanéves korában, gyomorrákban. Mindketten magyarul beszéltek, nagyapámról úgy tudom, hogy hivatalnok volt, nagymamám meg háztartásbeli. Egy Budapest közelében lévő faluban laktak, Maglód a neve [A Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, Budapesttől 20 km-re fekvő Maglód nagyközségnek 1891-ben 1700, 1910-ben már 3300 lakosa volt. – A szerk.]. A nagymama halála után nagyapám a nagynénémmel lakott, édesapám egyik húgánál, akit Meier Jákobnénak [született Stein Ilona] hívtak. Nagyapa ott is halt meg, 1937-ben vagy 1938-ban. Nagyapát ismertem, kislány koromban a nyári szünidőben néhányszor a nagynénémhez utaztunk, de csak pár napra. A nagyapám öreg volt, nyolcvanon túl volt, szeretett engem, de hát már beteg is volt szegény, és ebben a korban már nincs is türelme az embernek a gyerekekhez, így aztán nem kötődtem nagyon hozzá. Nem tudom, mennyire volt vallásos, a családból senki sem volt vakbuzgó. A ház, ahol nagyapám akkoriban lakott, a nagynéném férjéé, egy Meier Jákob nevű zsidó mérnöké volt. Úgy rémlik, hogy három szobája volt és a konyha, be volt vezetve a víz és a villany. Tyúkokat tartottak, erre emlékszem, a kertben meg zöldség volt. Nagynéném vezette a háztartást, nem volt segítségük, pedig nem voltak szegények. Volt egy lányuk, Aliz, aki 1947-ben Svédországba települt. Neki volt egy fia, George, aki 1948-ban született.

Édesapámnak három húga volt és egy fivére: tehát Meier Jákobné, aki Budapest mellett lakott, a Meier Jákob felesége. Apám másik húga Allenberg Hilda, született Stein Hilda, Allenberg Leónak a felesége, egy zsidóé, akinek fűrészáru-lerakata volt Arad mellett, Vingán [Vinga soknemzetiségű nagyközség volt, 1910-ben 4700 főnyi bolgár, magyar, román és német lakossal. – A szerk.]. Ők Aradon laktak, majd kimentek Svédországba 1956-ban, Stockholmba, ahol a nagynéném 1983-ban meg is halt. Leó bácsi Svédországban könyvelőként dolgozott egy készruhagyárban. Volt egy fiuk, Viktor, aki húszéves korában meghalt. A harmadik húg Rozália volt, szintén férjezett, de nem emlékszem a férje nevére, mindenesetre Bécsből származó zsidó volt. Ők Marosvásárhelyen éltek, lágerben haltak meg, azt hiszem, hogy 1944-ben. Rozáliának nem volt gyermeke. Apa fivérét Bozóky Emilnek hívták [Steinből magyarosította], és volt egy textilgyára Budapesten, ott is lakott. Viktória volt a feleségének a neve, két gyermekük volt, egy lány, Lea, és egy fiú, Imre. Aztán Viktória meghalt, amikor Lea tizenkét éves volt, 1928-ban talán, és a nagybátyám újranősült, Helgát vette el, aki egy nagyon szép arcú, de igen kövér nő volt. Emiatt is halt meg valamikor 1940-41 körül. Én csak arra emlékszem, hogy amikor látogatóba jöttem, mindig kapucsínóval kínált, és én azt nem szerettem. Aztán Emil bácsi elvette Irmát.

Édesapám, Bozóky Albert 1920 táján változtatta meg a nevét Steinről Bozókyra, mivelhogy a fivérével dolgozott, a nagybátyámmal, akinek gyára volt. Nagybátyám változtatta meg előbb a nevét, apám követte őt, akkoriban még nőtlen fiatalember volt. Amikor Erdélyt átadták [Farkas Mariann a trianoni békeszerződésre utal. – A szerk.], általában a zsidókat és a többi nemzetiséget az állam a nevük megváltoztatására kényszerítette [Ez így nem áll, 1919 után átmenetileg éppen hogy nehezítették a vezetéknevek megváltoztatását. Részletesen lásd: névmagyarosítás. – A szerk.]. Már akkor antiszemitizmus volt Magyarországon, és a nagybátyám nem akarta, hogy a gyár homlokzatán egy zsidó név díszelegjen, meg akart előzni bizonyos kellemetlenségeket, például valaki felgyújthatta volna a gyárat vagy ilyesmi [lásd: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején].

Apa 1894-ben született, Nagybecskereken, Jugoszláviában [Nagybecskerek akkor Magyarország egyik vármegyéjének, Torontálnak a székhelye volt. – A szerk.]. Budapesten tanult közgazdaságtant, és könyvelőként dolgozott [Nem tudni, hogy felső kereskedelmi iskolában tanult-e vagy a Kereskedelmi Akadémián. Egyetemi szintű közgazdasági képzés csak 1920-ban indult Budapesten. – A szerk.]. A magyar volt az anyanyelve, mint édesanyámnak is. Anyám, Bozóky Albertné Seidenfeld Johanna Petrozsényben született, 1903-ban [Petrozsény – nagyközség volt Hunyad vm.-ben, a 20. század első évtizedeiben 12 000 főnyi lakossal. Környékén Európa egyik leggazdagabb barnaszénlelőhelye volt, amelyet 1867-ben kezdett művelni a brassói bánya- és kohótársulat, majd az állam is nyitott bányákat. – A szerk.]. Négy évet járt gimnáziumba [Valószínűleg inkább polgári iskolába járt, nem gimnáziumba, hiszen sem Malomvízen, ahol éltek, sem a szomszédos Hátszegen nem volt gimnázium. Hátszegen volt akkoriban egy leány polgári iskola. – A szerk.]. Tudom, hogy hogyan ismerkedtek meg a szüleim. Volt egy nagynéném, édesanyámnak az unokatestvére, Viktória, aki édesapám fivérének, Emilnek volt az első felesége. Ott ismerkedtek össze, a családban. Édesanyám gyakran jött fel Erdélyből, Budapesten az unokanénjénél szállt meg, egyéb rokonai is voltak ott, apám természetesen látogatta a fivérét, és így találkoztak. De szerelmi házasság volt, nem mások által megszervezett. 1927-ben volt az egyházi esküvőjük, zsinagógában, valószínűleg volt ketubájuk is, de nem emlékszem, hogy láttam volna.

Apám részt vett az első világháborúban. Elmesélte, mi volt a fronton. Fiatal tiszt volt akkoriban, és elmondta, hogy az étkezdében valamilyen sajátos magyar ételt adtak, amit ő nagyon szeretett. Főtt krumpliból készült, amit darabokra vágtak, és egy edénybe tettek, amiben előbb hagymát pirítottak olajban. Aztán tésztát főztek, általában kocka formájút, azt is beletették. A krumplira szórtak egy kis pirospaprikát, hogy színt adjon, és amikor megfőtt az egész, összekeverték, megsózták, megborsozták, apa nagyon szerette ezt az ételt, már nem tudom a nevét [Ez a krumplis tészta. – A szerk.]. Édesanyám is megpróbálta elkészíteni, tudta a receptjét. Elkészítette otthon, de apának nem ízlett, mondta, hogy nem, nem sikerül úgy, mint ott, a tiszti étkezdében, a tisztek jobban ettek ott. Emlékszem, édesanyám azt mondta neki: „Persze, ott éhes voltál, korgott a gyomrod, azért ízlett annyira, mert ha éhes vagy, bármit megeszel!”

Az anyai nagyszüleim, Seidenfeld Lipót és Gizella, Malomvízen laktak, Hátszeg közelében [Malomvíz – kisközség volt Hunyad vm.-ben, az 1891. évi népszámlálás idején 950 főnyi román lakossal; Hátszeg – Hunyad vm.-ben lévő rendezett tanácsú város volt, járásszékhely, 1891-ben 1900 főnyi lakossal. A népszámlálás adatai szerint a lakosok 54%-a volt román nemzetiségű, 25%-a magyar, 8%-a német. – A szerk.]. Nagyapa Lupényban született, boltja volt [Lupény – kisközség volt Hunyad vm.-ben, 1891-ben 900 főnyi román lakossal. A községben jelentős kőszén- és több kisebb barnaszénbánya volt. – A szerk.]. Azt hiszem, hogy elemi iskolai végzettsége volt, a magyar volt az anyanyelve, amint a nagymamámé is. Nagymamám leánykori neve Lőrincz volt, hátszegi volt ő is. Azt hiszem, hogy négy évet járt gimnáziumba [Ez eléggé valószínűtlen: Hátszegen a 19. század utolsó évtizedeiben, amikor a nagymama iskoláskorú volt, nem volt még semmilyen középfokú iskola, se gimnázium, se polgári iskola. – A szerk.], háztartásbeli volt, de természetesen nagyapának is segített a boltban. Tudom, hogy volt egy fivére, Lőrinc, aki Déván élt, és mások is, Désen, de nem sokat tudok róluk.

Édesanyámnak négy húga és egy fivére volt. Bauer Frida férje Bauer Ottó volt, egy zágrábi származású zsidó hivatalnok. Zágrábban laktak, és Frida egy leányotthonban volt gondnok. Frida néni férje, Ottó öngyilkos lett, mert elkártyázta a vállalat pénzét, ahol dolgozott, aztán felfogta, mit tett. Belgrádban volt, ha jól emlékszem, és ott, egy szállodai szobában golyót röpített a fejébe. Frida Zágrábban maradt. 1944-ben halt meg egy lágerben, nem voltak gyermekei. Pavlics Irén Anton Pavlics felesége volt, aki katolikus volt, ügyvéd Zágrábban. Irén háztartásbeli volt, volt egy lánya, Nada, aki most Londonban él. Weinberger Matild egy zsidó jegyzőnek, Weinberger Adolfnak volt a felesége. Marosvásárhelyen laktak, a férfi természetes halállal halt meg, a holokauszt előtt. Matild háztartásbeli volt, egy lánya volt, Magdolna. Matild Auschwitzban halt meg, 1944-ben. Anyám harmadik húga, Steinhart Borbála egy zsidónak volt a felesége, már nem emlékszem a keresztnevére. Borbála is háztartásbeli volt, volt egy fia, Miklós. Borbála lágerben halt meg, 1944-ben, Auschwitzban vagy Bergen-Belsenben, már nem tudom pontosan. Anyám fivérét Seidenfeld Sándornak hívták, ő is kereskedő volt, segített a nagyszüleimnek a boltban. Felesége, Regina zsidó volt, nem voltak gyermekei. Sándor tébécéfertőzést kapott a fronton az első világháborúban, derékig vízben kellett állnia, úgy betegedett meg. Így aztán a nagyszüleimnél lakott. Segített nekik, amíg volt ereje, aztán a betegség elpusztította. 1939-ben halt meg Malomvízen.

Nagyszüleimnek nagy háza volt, saját tulajdonuk, hat szobával. Emlékszem, hogy volt egy nagy, boltozatos kapu, azon mentek be a szekerek, attól jobbra volt a vendégszoba. Azt nyaranta mindig bérbe adta nagymama, mivelhogy nagyszüleim a Retyezát lábánál laktak. Sok turista onnan ment fel a Retyezátra [Retyezát – a Déli Kárpátok egyik hegysége. – A szerk.], és nyaranta mindig sokan kerestek szállást. Nem volt villany, nagymamámnak petróleumlámpái voltak, a vizet a kútról hozták, fával tüzeltek, úgy melegítettek. Nagymamámnak volt cselédje, volt egy ember, aki vigyázott az állatokra, de gyereke is sok volt, hat, nem bírta egyedül a tennivalókat. Emlékszem, hogy volt egy kert is, mindig volt valaki, aki azt megművelte. Körülbelül ezer négyzetméteres volt, nem volt közvetlenül a ház mellett, kissé tovább volt, egy utcácskában, de tiszta csoda volt: minden elképzelhető gyümölcsfa nőtt ott. Tartottak tehenet és egy lovat is, kellett a kocsihoz.

Nagyszüleimnek kis élelmiszerboltja volt, és volt egy kocsmájuk is, ugyanabban az épületben: a bolt az egyik szobában, a kocsma a másikban. A boltban mindenféle élelmiszert árultak a kenyértől az olajig, de nem árultak húst. A kocsmában sört, bort mértek, a nagyszüleim láttak el mindent feladatot, nem volt segítségük, kivéve Sándor nagybátyámat. Ő tüdőbeteg volt, de ő tartotta rendben a kocsmát. Hú, mennyire tisztelték ott a nagybátyámat! Istenem, mekkora ereje volt! A kezével törte be az emberek fejét, ha berúgtak és botrányt csaptak!

Elég jól ment nekik, de bőven jutott a gondokból is, vagyis nem voltak gazdagok, hat gyermeket kellett nevelni és ruházni, öt leányt és egy fiút, tehát nem voltak gazdagok. De jól éltek. Volt idő arra, hogy kijárjanak világot látni, nagyapa elment a lányokkal Hátszegre a bálba, ahol Purim-bálokat is tartottak, mert sokan voltak zsidók, de voltak másmilyen bálok is, ahogy akkoriban szoktak, hosszú ruhákkal. De nem emlékszem, hogy nagyszüleim valaha is elutaztak volna vakációzni, a hat gyerekkel és a gazdasággal szerintem még fürdőre se mentek soha, szegények.

Nagyszüleimnek a faluban is voltak barátaik, az értelmiségiek: az orvos, a román pap, aki nagyon gyakran jött hozzájuk, aztán a jegyző meg egy közeli kastély gondnoka – egy Kendeffy grófnak volt egy kastélyfélesége, ő alkalmazta azt a gondnokot. Emlékszem, amint kiment az ember Hátszegről Őraljaboldogfalva irányába – ez volt az első falu, körülbelül négy kilométerre Hátszegtől –, látni lehetett ennek a grófnak a kastélyát. Innen, egy tizenkét-tizennégy kilométer hosszú út mentén, egész Malomvízig, végig kertek voltak. Csupa gyümölcsfa, tizenkét kilométeren keresztül! Igazi csoda volt! [Az őraljaboldogfalvi kastélyt a 13. században építette a Câde család, akik Kendeffyre magyarosították a nevüket. – A szerk.]

Tudom, hogy nagymama mindig Hátszegen szerezte be a kóser húst, hetente egyszer. Ott vágták az állatokat, minthogy akkoriban igen sok zsidó élt Hátszegen, ott lehetett kóser módon vágni [Nem ismeretes, hogy magában az 1920-ban 3100 főnyi lakossal rendelkező városban hány zsidó lakott. A Magyar Zsidó Lexikon szerint az 1870 körül alapított hitközséghez 140 család 468 tagja tartozott, de nem egyértelmű, hogy ez a lélekszám csak a városra értendő-e vagy a hitközség teljes anyakönyvi területére, amelyhez három járás összes települése tartozott. A hitközség, amely ortodox alapokon működött, egyébként 1919-ben Talmud-Tórát is létesített. – A szerk.]. A faluban más zsidó nem élt, ők voltak az egyetlen zsidó család Malomvízen. Szombaton zárva volt a bolt is, a kocsma is [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Zsinagóga nem volt a faluban, csak Hátszegen. Nem vagyok biztos, de azt hiszem, hogy nagyapa, amíg egészséges volt, minden szombaton bekocsizott Hátszegre, és persze nagyünnepeken az egész családdal. Én azonban sohasem töltöttem velük egyetlen ünnepet sem, hiszen akkoriban Budapesten éltem, általában nyáron mentem hozzájuk a szüleimmel, a nyári szünet idején. Jöttem nyaralni, másfél vagy két hónapig voltam ott, ezt az 1940-es évek előtt. Vonattal jöttünk Hátszegig, onnan kocsival mentünk haza.

Én Budapesten születtem, 1930-ban. Csodaszép város volt, amint ma is az. A budapesti zsidó közösség igen nagy volt, nem tudom, hány zsidó élt, túl kicsi voltam, de mindenesetre nagyon sok zsidó volt. Több zsinagóga volt, az egyik a legnagyobb és legszebb Kelet-Európában, amelyiknek az udvarán az ezüstfa van, tiszta csoda! [Farkas Mariann a Dohány utcai zsinagógára utal, valamint az Emanuel Alapítvány Holocaust Emlékművére, a Varga Imre szobrászművész által készített fém szomorúfűzre, amelynek minden levelére egy-egy mártír nevét vésték. – A szerk.] Azt hiszem, hogy ezen kívül még több zsinagóga volt, még vagy hét-nyolc [Budapesten legalább 20 zsinagóga és ennél sokkal több imaház működött az 1930-as években. – A szerk.]. A közösségnek volt rabbija, volt ott mindenféle hivatalnok, hákhám [’bölcs ember’, ’haszid rabbi’], sakter, volt héder és jesiva és így tovább [Az 1920–1930-as évek fordulóján nem működött jesiva Budapesten. – A szerk.]. Volt mikve is, de a mi családunkból senki sem járt oda.

Akkoriban Budapesten nem voltak sajátságos zsidó foglalkozások, a zsidók kereskedők voltak, de szegényebb munkások is. Nagyon sokan, a többség, értelmiségiek voltak, tanárok, orvosok, művészek. A Latabár fivérek zsidók voltak, híres komikusok akkoriban. Mindenütt laktak zsidók, de sok vallásos zsidó a Dohány utcában lakott, a nagy zsinagóga mellett. Ott szervezték meg a gettót is, 1944-ben [lásd: budapesti gettó].

A család pénzügyi helyzete elég jó volt, minthogy apám nagyon jól keresett. Ő közgazdász volt, egy élelmiszerüzem főkönyvelője, valamiféle import-export cég, körülbelül húsz személy dolgozott a keze alatt. Apám már nem dolgozott a fivérével, miután annak a gyára 1933–34 táján csődbe ment. Anyám háztartásbeli volt, a háztartást vezette. Budapesti lakásunkat béreltük, tulajdonképpen egy négyszintes ház egyik lakása volt, a Csáky utcában, a 33-as szám alatt. Nagyon szép, tágas lakás volt, vezetékes vízzel és villannyal, és gázzal fűtöttünk. Három szobánk volt: egyik volt az enyém, aztán egy nappali szoba meg a szüleim hálószobája, no meg fürdőszoba, konyha, hall. A bútorzat elég modern volt a kor ízléséhez képest. Volt hűtőszekrényünk is, nem olyan, mint a mostaniak, nem elektromos, de azért működött: hetente kétszer jött a jeges szekér, anyám vett jeget, berakta a jégszekrénybe, lent, egy jégtartó dobozba, néhány napig eltartott. Hátul volt egy kis kert, de több család osztozott rajta. Csak a pihenésre szolgált, nyaranta kigyűltek a szomszédok, de nem termesztettek semmit benne.

Könyvek is voltak a házban, nekem megvolt a saját könyvespolcom, a szüleimnek úgyszintén, inkább híres, befutott írók könyveivel. Mindketten magyarul olvastak, de apa németül is. Az olvasmányok terén irányítottak engem, ők vették meg a koromhoz illő könyveket, meséskönyveket, majd ifjúsági könyveket. Apám olvasta az újságot, anyám nem, őt nem érdekelte a politika. Apámat igen, de semmiféle párthoz nem tartozott. Semmiféle politikát sem folytatott, de utálta a kommunistákat. Tudom, hogy Budapesten, a háború [az első világháború] után pár hétig a kommunisták voltak hatalmon [lásd: Tanácsköztársaság], és azok, akik nem kaptak az államtól egy nyilatkozatot, miszerint nem voltak a kommunista párt tagjai, nem kaphattak állást Budapesten [Az 1921. évi ún. rendtörvény hivatalvesztés mellékbüntetéssel büntette a kommunista mozgalomban résztvevőket. 1922 és 1926 között több szakaszban valósítottak meg létszámcsökkentést a közszférában, az okok között a menekült tisztviselők létszámának állandó növekedése, illetve a Bethlen-kormány politikai szelekciós törekvése szerepelt. Mintegy 20 ezer állami alkalmazottat érintett. – A szerk.]. Apám akkoriban fiatal volt, 25 éves, nőtlen, és szüksége volt egy ilyen papírra, különben nem kaphatott munkát Budapesten.

Anyámnak volt egy segítője a házban, egy bejárónő, aki hetente egyszer jött, takarított, aztán jött tavasszal meg ősszel, amikor anyám a nagytakarításokat csinálta, vagy amikor sok volt a mosnivaló. De főzni anyám főzött. Nem volt kóser, mert az nagyon drága volt, meg aztán a lakásban nem is volt megfelelő konyha, hogy két külön asztalunk legyen az edények számára, külön kályha és edények [lásd: étkezési törvények], gond volt a hellyel is meg a költségekkel is.

Néha elmentem anyámmal a piacra, amikor épp otthon voltam, mert reggelente iskolába kellett mennem. Ott volt a Lehel-piac a közelünkben, átlagos piac volt, zöldséggel, mindenfélével. Üzletek voltak a tőszomszédságunkban. Igen sok zsidó volt, akkoriban sok volt a kereskedő, volt mellettünk egy zsidó család, élelmiszerboltjuk volt. Emlékszem, hogy édesanyám ott vásárolt, és fizetésosztáskor fizetett. Ha nem volt nála elég pénz, hitelben is vásárolhatott, a kereskedő felírta a füzetbe.

Apám általában szombaton ment a zsinagógába, ami éppen a mi utcánkban volt, anyám és én a nagyünnepeken mentünk vele, amikor a nők is mennek [Az újlipótvárosi Csáky utcai templomkörzet zsinagógáját egy imaszobából Baumhorn Lipót alakította át 1927-ben. A zsinagóga belső tere konzervatív: orgona nem volt, a Tóra-olvasó asztal (bima) középen helyezkedett el. – A szerk.]. Jom Kipurkor a szüleim böjtöltek, én is, egész nap, délután öttől másnap estig, amikor is feltűnt a hold meg a csillagok. Azt hiszem, hogy tízéves koromtól kezdtem böjtölni [A gyerekeknek a bár/bát micvójuk után kell a felnőttekhez hasonlóan egész nap böjtölniük, addig fél napot böjtölnek. – A szerk.] Édesanyám péntek este [lásd: szombat] meggyújtotta a gyertyákat, és elmondta az áldást, elkészítette a hagyományos vacsorát: péntek estére általában kalácsot készített, tejeskávét ittunk kaláccsal. Szombaton tyúkhúslevest ettünk pászkalisztből készített galuskával [Hagyományos pészahi étel volt a húslevesbe készült maceszgaluska, amely nem azonos a maceszgombóccal vagy knédlivel. Tojássárgáját kevernek el maceszliszttel és sóval, majd hozzákeverik a habbá vert fehérjét, és a forró levesbe beleszaggatják a galuskát. – A szerk.]. Süteményt is készített Purimra, például a hámántáskát [A hámántáska vagy humentás kelt tésztából készült sült tészta. Négyszögletesre vágott, majd félbe hajtott táskácskák, szilvalekvárral vagy cukros mákkal töltve. – A szerk.] Édesanyám szombaton soha nem dolgozott semmit, az elkerülhetetlen tennivalókon kívül. Apa elmondta az imádságokat, de nem volt vakbuzgó, tudta, hogy tanulok hittant az iskolában, és nem töltötte meg a fejemet ő sem, anyám sem ilyen tudnivalókkal.

Minden ünnepet szerettem, nem volt különösen kedvelt ünnepem, mindegyik szép, és a mi énekeink csodaszépek. Amikor kicsi voltam, még énekeltem – jó hallásom volt –  zsidó énekeket is, másokat is. Nem emlékszem, hogy Hanuka alkalmával hanukageltet kaptam volna, de édesanyám meggyújtotta otthon a hanukagyertyákat, minden nap egyet, amíg eljutott a hét gyertyáig. [A Hanuka nyolcnapos ünnep, és naponta eggyel több gyertyát gyújtanak, így az utolsó napon mind a nyolc gyertyát meggyújtják. Hanuka alkalmával szokás volt aprópénzt adni ajándékba a gyerekeknek. Ez volt a hanukagelt. – A szerk.] Purimra nem öltöztem be, de a zsinagógában kaptunk süteményes csomagocskákat, hámántáskával. Valószínűleg voltak Purim-bálok Budapesten, de nem tudom, hogy a szüleim elmentek volna. Pészahkor nem tartottunk kóser Pészahot, nem voltak külön edényeink, de nyolc napon át nem ettünk kenyeret, csak pászkát, előtte édesanyám nagytakarítást rendezett [lásd: homecolás], így tett különben minden nagyünnep előtt. Tudom, hogy a zsinagógában minden ősszel állítottak szukát, de én egyszer sem voltam benne. Már 1940-ben elkezdődött a háború [Pontosabban a háború elkezdődött 1939-ben Lengyelország lerohanásával, de Magyarország csak 1941 júniusában lépett hadba, amikor csatlakozott a Szovjetuniót hadüzenet nélkül megtámadó tengelyhatalmakhoz. – A szerk.], és az emberek már nem tartották úgy az ünnepeket, mint azelőtt.

Amikor nagyon kicsi voltam, anyám karácsonyfát állított, egy kicsi fát, minthogy egy két-három éves kisgyereknek nem lehet azt mondani, hogy te zsidó vagy, a másik keresztény, és a házban minden gyermeknek volt karácsonyfája, láttam, amikor náluk voltam. Ajándékot nem kaptam. Amikor aztán megértettem, hogy én zsidó vagyok, édesanyám többé nem állított fát. A magyar húsvétra kaptam a szomszédoktól piros tojást, anya sütött kalácsot vagy tésztát, minthogy másodnapon jöttek locsolni a szomszéd fiúk, a locsolás nagy divat a magyaroknál.

A szomszédaink között vagy három zsidó család volt, a többiek keresztények. Volt egy Berkovits család, nem voltak gyermekeik, volt egy fehér kiskutyájuk, nagyon kedves kutyus, szerettem játszani vele. Aztán a Faragó család, volt egy lányuk, barátnőm volt – hát ennyi. Volt aztán a Bernstein család, ha jól emlékszem, volt egy fiuk, kicsit nagyobb, mint én, mi, gyerekek egész nap együtt voltunk az udvaron. A szüleim és más családok látogatták egymást, nagyon barátságosak voltak. Édesanyám különleges egy személy volt, mindenki szerette. Nem mondhatom azonban, hogy a szomszédokkal baráti volt a kapcsolat, inkább csak ismerősök voltak.

A családunk igen nagy volt, vagy tíz család, amikor a szüleim ráértek, meglátogatták őket, a rokonaink eljöttek hozzánk, vagy mi mentünk hozzájuk. A leggyakrabban a budapesti rokonokkal látogattuk egymást, apám fivérével, de volt olyan család is, amelyikkel nem voltunk vérrokonok: édesanyámnak volt három unokatestvére meg a feleségeik, velük látogattuk egymást, és nagyon jóban voltunk, de már nem emlékszem, hogy hívták őket. Apám fivére, Emil Budapesten élt, és látogatták egymást. Ő nagyon gazdag volt, aztán egyik napról a másikra elvesztette a gyárat és minden vagyonát, valószínűleg valami ostobaságot követett el, nekem nem mondták el, nem az én fülemnek való dolgok voltak, tizenegy-tizenkét éves gyerek voltam, valószínűleg meg sem értettem volna. Emil bácsi elég furcsa ember volt, emlékszem, hogy Lea unokatestvérem nagyon szenvedett otthon, miután a nagybátyám újranősült. Egyszer, amikor hazament az iskolából, egy cédula várta az apjától, azt írta, hogy nem akarja tovább fizetni a tandíjat, és hogy költözzön el, így aztán Lea hosszú ideig a rokonoknál, nagybácsiknál, nagynéniknél lakott. Nem volt jó sorsa azután sem, hogy felnőtt, beleszeretett egy jó házból való fiatalemberbe, úgy értettem, hogy az azt mondta neki, hogy elvenné feleségül, ha nem lenne zsidó (a fiú nem volt az). Így aztán huszonnyolc éves korában, ha jól emlékszem, Lea öngyilkos lett emiatt, talán valamilyen tablettákat vett be, lefeküdt, és már nem ébredt fel.

Hilda néném az 1940-es évekig jött hozzánk Aradról látogatóba, azután már nem lehetett. Ilona néném rendszeresen jött, mivel a lánya, Aliz unokatestvérem nálunk lakott. Azért, mert abban a faluban, Maglódon, nem volt iskola. Hétvégén mindig hazament, közel volt. Rozália nénémnél, aki Marosvásárhelyen élt, csak egyszer voltam. Ő még volt nálunk párszor, de 1940 után, amikor megkezdődött a háború, minden kapcsolat megszakadt. Egy ideig leveleztek a szüleimmel, aztán őket is deportálták. Frida, édesanyám testvére Zágrábban élt, ugyanúgy Irén is. De ez a két nagynéném soha nem jött Budapestre, mi sem voltunk náluk, de leveleztek édesanyámmal. Matild néni szintén látogatott bennünket, és mi is voltunk Marosvásárhelyen, Erdély visszatérése után, 1940 után [Észak-Erdélyről van szó, lásd: második bécsi döntés], de ez volt az utolsó alkalom, mert azután elkezdődtek a deportálások, őt is, Magdolna unokatestvéremet is elvitték Auschwitzba, és a nagynéném meghalt ott, csak az unokatestvérem tért vissza. Aztán később elment a családjával New Yorkba, Amerikába. 1939-ben láttam utoljára Sándort, anya fivérét, majdnem tíz éves voltam akkor, aztán elkezdődött a háború, és többé már nem engedtek át a határon. Borbála néném Gyergyószentmiklóson lakott, vele sose látogattuk egymást, talán édesanyám levelezett vele.

Anyám gyakran megvert, mert éktelenül rossz gyermek voltam. Fiús voltam, egész nap a fákon mászkáltam meg mindenfelé, nem akartam enni, sovány voltam, mint egy szúnyog. És persze hogy édesanyámnak kellett velem kínlódnia, rettenetes gyerek voltam, anyával voltam többet együtt, minthogy apának munkába kellett járnia. Sok oka volt arra, hogy haragudjon rám. Ha én lettem volna az ő helyében, egy ilyen kölyköt agyoncsaptam volna. Szegény anyám örökké azt mondta, hogy „Ha lesz majd gyereked, csak fele olyan legyen, mint te!”. Apám végtelenül szeretett, el is kényeztetett egy kicsit. Elég hibás nevelés volt, minthogy apa keveset volt velem, aztán mikor hazajött, persze hogy kényeztetett. Mivel én szinte semmit sem ettem, mindig baj volt velem az asztalnál, anyámnak már elege volt belőlem, de apa védelmébe vett, mondván, hogy „Hagyd békén a gyerekemet, meg akarod ölni a gyerekemet, hadd el, mert valamit csak eszik ő is”. Sohase ízlett, ami az asztalon volt, nagyon válogatós voltam, és sovány, mint az ujjam. Csak a sült krumplit meg a fasírozottat és a bécsi szeletet szerettem, a spenótot és a zöldségféléket ki nem állhattam, és szegény édesanyám nem tudta, mit is főzzön, hogy megegyem. Szerettem még a húslevest, ahogy édesanyám főzte, pászkagombóccal – de hát nem voltam ló, hogy spenóttal etessenek! Anya vett déligyümölcsöket, vitaminokat, hogy életben tartson. De sokat sportoltam, így aztán elkezdtem megerősödni. A háború idején tanultam meg enni, amikor rettenetes éhínség volt, napi tíz vagy húsz deka kenyeret kaptunk, már nem tudom pontosan.

Amikor kicsi voltam, édesanyám mesélt, játszott velem, de amikor kicsit nagyobb lettem, többet voltam a gyerekekkel a ház körül, vagy mentem úszni a Margitszigetre. Kiskoromban, hatéves koromtól a német óvodába jártam. Aztán négy évig az elemi iskolába, majd négy évig a gimnáziumba.

Voltak zsidó jellegű elemi iskolák is, de engem a szüleim az állami iskolába járattak. Magániskolák is voltak, de ott igen sokat kellett fizetni. De tanultunk hittant, tanultuk a zsidó ábécét, olvasni is. Egy zsidó tanárnő oktatott. Nagyon szerettem a történelmet, valamiféle mese volt számomra, nem szerettem azokat a tantárgyakat, ahol számolni kellett, mint a számtant, a kémiát vagy a fizikát. Volt egy kedvenc tanárnőm, aki a történelmet tanította, ő volt az osztályfőnöknőnk, akit nagyon szerettem, már nem emlékszem, hogy hívták. Sohasem volt semmiféle gondom a tanárokkal vagy az osztálytársakkal amiatt, hogy zsidó vagyok.

Iskolás koromban voltak barátnőim, látogattuk egymást, voltak zsidók is, nem zsidók is, nem volt különbség. Volt egy barátnőm, akivel egy házban laktunk, Faragó Zsuzsa volt a neve, szomszédok voltunk. Más nevekre nem emlékszem, de érdekes módon arcokra igen. Együtt mentünk a strandra, sízni, korcsolyázni. Moziba is gyakran mentem, megszöktem otthonról, anyám nem is tudta. Volt zsebpénzem, a délutáni matinéra jártam. Volt egy mozi a közelben, az „Ipoly”, nagyon szerettem a filmeket, rendkívül jók voltak, szenzációs színészeink voltak. Igen jó magyar filmeket láttam, de amerikaiakat is. Aztán jártam a gyerekszínházba, ott volt a közelben a Vígszínház, vasárnap mindig volt matiné a gyerekeknek. Apával vagy édesanyámmal mentem, vagy mindkettejükkel, de nem tiltották azt sem, ha csak a barátnőimmel mentem.

Az iskolán kívüli egyéb tevékenységek a kirándulások voltak, a cserkészszervezettel télen is, nyáron is jártuk az országot: szinte minden várost láttam. Szegedet, Debrecent, Tatabányát, Kecskemétet, Szolnokot, minden várost. Volt cserkészegyenruhánk, persze a lányoké szoknya, cipő, harisnya vagy zokni nyáron, zöldes, khaki színű blúz, nagykarimájú kalap, mint a mexikóiaknak, az áll alatt rögzítő szalaggal, meg nyakkendő. Emlékszem arra, hogy voltak gyűléseink, rendben tartottuk az iskola környékét meg a lakóházunk melletti parkot. Zöld egyenruhában, nagy, zöld kalapban jártuk az erdőket, gyűjtöttük a szemetet, ami meglehetősen ritka volt, még érezhető volt Magyarországon az osztrák civilizáció hatása. Nemigen volt időm az iskolán kívül is barátokat szerezni, legfeljebb az unokatestvéreim voltak, akikkel a családi látogatások alkalmával találkoztunk. A hét folyamán elfoglalt a cserkészet, az iskola, a tanulás, így aztán nem volt sok szabadidőm.

A háború előtt nem voltam tulajdonképpeni nyaraláson, úgy, hogy két-három hétig legyünk valahol, de nagyon sokat jártunk kirándulni. Szinte az egész országot láttam, sokat utaztam, mentünk a Mátrába. Kedvenc vakációs színtereim a Balaton meg a Mátra voltak. A Balatonnál többször voltam, egy-egy hétre, aztán a város maga is végtelenül sok örömöt, látni- és járnivalót nyújtott. Imre unokatestvérem (Emil nagybátyám fia) házikójában szálltunk meg, ő akkoriban még nem volt házas, dolgozott. Aztán apával jártam úszni. Apa a tó szélén maradt, nem tudott úszni, de annyira bánta, hogy nem tanult meg, hogy mindenáron meg akart engem tanítani: ott állt velem a vízben, ami nekem elég mély volt, neki a derekáig ért, mutatta nekem, hogy kell csinálni. Ő járt velem Budapesten is a strandra, a Margitszigetre. Azon a strandon, ahova gyakrabban jártunk, a férfiak és a nők külön helyen úsztak. De minthogy én gyerek voltam, hagyták, hogy a férfiak közé menjek, és többet voltam apával. Álomszép gyermekkorom volt, amilyet sose tudtam megadni a saját gyermekemnek. Mindenekelőtt: a város gyönyörű volt, ott volt a Duna, ahol én is megtanultam úszni.

Emlékszem, hogy katonai felvonulásokon is voltunk, augusztus 20-án, Szent István napján. Ő volt a katolikus hitre [pontosabban: a kereszténységre] megtérített Magyarország első királya, ezer évvel ezelőtt. Felmentünk a királyi palotába, Budán, a Duna-part felett, ott van a Mátyás-templom is. Minden vasárnap őrségváltás volt, szédítően jóképű fiúk, egyforma magasak, 1 méter 80 centi, különleges egyenruhában. Az őrség ott volt folyamatosan szolgálatban, nyolcóránként váltották egymást, a vasárnapi egészen különleges volt, aki akarta, felment a nagy palotához, és ott nézte. Mi télen, nyáron minden vasárnap ott voltunk. Nagyon ritkán maradtunk el. Az óvodában és később az iskolában a gyerekeket hazaszeretetre nevelték.

Szombaton is mentem iskolába, de a nap többi részét a szüleimmel töltöttem otthon, tanultam. Nem mondhatom, hogy kényszerítettek, hogy otthon üljek, persze a nagyünnepeken kívül. Egyedül mentem a táborokba, nyáron a cserkészekkel két hétre vagy tíz napra. Néha kimentünk a városba, vendéglőben enni, de ez elég ritkán történt. Nem volt autónk, akkoriban nemigen volt szokás, nagyon gazdagnak kellett lennie valakinek ahhoz, hogy autója legyen, vonattal utaztunk, amikor nyaralni mentünk, vagy pedig autóbusszal.

Az első alkalom, amikor antiszemitizmust tapasztaltam, 1943-ban volt. Akkor éreztem az első pofont, tizenhárom évesen, amikor a zsidó gyermekeket eltávolították a szervezetből, és ott kellett hagynunk az egyenruhákat is [lásd: cserkészet].

Szintén 1943-ban láttam a háború első jeleit, amik elborzasztottak. Visszatértek a magyar katonák a frontról, nyár volt, a strandon voltam, volt ott néhány szálloda, amiket hadikórházakká alakítottak a sebesültek számára, legtöbbjük negyvenévesnél fiatalabb ember volt. Egyeseket kosarakban vittek, nem volt sem kezük, sem lábuk, csak a törzsük és a fejük élt.

Az antiszemitizmus csak a negyedik gimnáziumi osztályban jelent meg, a záróvizsgán, amikor már a ruhára varrt sárga csillagot kellett viselnem: már márciustól viseltük, a záróvizsga júniusban volt. Még volt néhány zsidó osztálytársnőm – a fiúk és a lányok külön osztályokba jártak –, de sem az osztálytársaink, sem a tanárok nem viselkedtek megkülönböztető módon, tudták, hogy nekünk, zsidó gyerekeknek elég bajunk volt így is.

Azonban Budapesten zsidóellenes törvények érvényesültek [lásd: zsidótörvények Magyarországon], az egyetemekre nem iratkozhattak be zsidók gyermekei, csak egy igen kis arányban, már nem emlékszem, talán 1 százalékban [Az 1939:IV. tc. (az ún. második zsidótörvény) visszaállította a felsőoktatási intézményekben a numerus clausust, a korábbi 6%-os arányt csak a műegyetemen emelve fel 12%-ra. – A szerk.]. A zsidóknak csak bizonyos üzletekben volt szabad vásárolniuk, meghatározott időpontban, reggel és délután [lásd: kijárási tilalom Budapesten]. Nem volt szabad kimenni a házból. Már viseltük a sárga csillagot, körülbelül tíz centiméteres volt, baloldalon kellett viselni, jól látható módon. Ha nem viselte az ember, egy rosszindulatú személy feljelenthette, és nagy baj támadhatott belőle a hatóságokkal. Édesapámnak is gondjai voltak a munkahelyén, a gyárat, ahol dolgozott, 1944-ben bezárták a bombázások miatt.

A szüleim tudtak Lengyelország lerohanásáról, beszéltek róla, de nem akarták elhinni, egész egyszerűen nem hitték el, hogy ez lehetséges. Valószínűleg hallottak a lágerekről is, de nemigen beszéltek előttem ilyesmiről, televízió akkoriban nem volt, csak rádió, de én rádiót sem igen hallgattam, elfoglalt az iskola. Apám, szegény, amikor megkezdődött a zsidókról meg a lágerekről szóló mendemonda, meg volt győződve, hogy Magyarországon sohasem történhet meg ilyesmi. Egészen 1942–43-ig nem éreztük a háborút, de aztán 1944-ben a német hadsereg bevonult Budapestre [lásd: Magyarország német megszállása].

1944 nyarán ki kellett költöznünk a házunkból, a németek, amint bevonultak, arra kényszerítettek, hogy hagyjuk el a lakásunkat. A volt lakásunk közelébe költöztünk, egy másik utcába, egy sárga csillagos házba. Zsúfoltan éltünk, két zsidó család két szobában, közös konyhával. Nagy ház volt vagy négy emelettel, és nagyon sok zsidó család élt ott, nem tudom, mennyi. Ahova be kellett költöznünk, apa elhozta az egyik szoba bútorát, a többi dologgal nem tudom, mi lett. Tudom, hogy velünk szemben egy keresztény család lakott, és apám átvitte oda két-három bőröndnyi dolgainkat, ruhafélét, ilyesmit, ezek megmaradtak. A háború után visszakaptuk. Ugyanakkor fokozódtak a bombatámadások is, úgy tavasztól, 1944 márciusától, éjjel-nappal bombáztak [Az első (angol) légitámadás 1944. április 3-án érte Budapestet. Ezt követően rendszeressé váltak a légitámadások. Lásd még: légitámadások Magyarország ellen; Budapest bombázása. – A szerk.]. Többet ültünk a pincében, mint fent a lakásban, szinte minden órában bombáztak, minden nap, öt, hat, hét alkalommal, nappal és éjszaka. Voltak légópincék, de nem a mi szomszédságunkban. Megtudtuk, hogy a korábbi lakóházunkat bombatalálat érte, a homlokzata ráomlott a pincére, ami igen nagy volt, boltozatos, és mindenki, aki ott volt, meghalt. A bombázások hat-hét hónapon át tartottak, az orosz hadsereg megérkeztéig, karácsony utánig. 1944 októbere elején apámat elvitték a sárga csillagos házból munkaszolgálatra, Budapest határába, nem lehetett kivinni a városból, mert Budapestet szinte teljesen körülvették az amerikai, angol és orosz csapatok.

1944. október 15-én Horthy kormányzó ki akarta vonni az országot a háborúból, mert felismerte, hogy a háború elveszett. Beszélt erről a rádióban [lásd: Horthy-proklamáció], és e beszéd után a ház gondnoka, ahol laktunk, egy idősebb zsidó, talán Lővinek hívták, vagy valahogy így, azt hitte, hogy véget ért a háború, és másnap levette a házról a sárga csillagot. A Horthy nyilatkozata utáni napon bejött Szálasi Ferenc, minthogy Horthynak el kellett hagynia az országot [1944 októberében Horthy Miklós kormányzót a németek és a magyar nyilasok lemondatták, és családjával együtt Németországba hurcolták . – A szerk.], de az öreg nem tudta elképzelni, hogy Horthy helyébe Szálasi jön. Valószínűleg a többi házon ottmaradtak a sárga csillagok, és jött két német tiszt és két vagy három magyar csendőr a házba, és érdeklődtek a gondnok felől, minthogy látták, hogy a csillag eltűnt a házról. Egy lakásban laktunk az öreggel. És minthogy ahhoz értettek, hogy ne kérdezzenek, hanem üssenek, gyötörjenek, elkezdték ütlegelni az öreget, mert nem volt joga a csillag levételéhez. És az öreg ordított, édesanyám pedig megijedt. És hát milyen egy édesanya, azonnal a gyermekét akarta védelmezni ki tudja, mitől, és el akart rejteni. Hova bújjak, hiszen már hallatszottak a léptek a szobánkhoz közeledni. Az első, kéznél levő megoldás az volt, hogy az ágy alá bújjak. És minthogy négykézláb igyekeztem az ágy alá, gondolom, hogy a popsim a lábaimmal kint volt még, kinyílt az ajtó, és az egyik magyar csendőr felém lőtt, talán azt gondolta, hogy egy férfi vagyok, de nem is kérdezett. Az egyik térdemben ütést éreztem. Amikor kijöttem az ágy alól, mindkét lábam tele volt vérrel. Szerencsém volt, hogy a golyó kijött, megtalálták az ágy alatt, de a jobb térdemen átment a golyó. Magam mentem le a negyedik emeletről, mert ott laktunk, és egy magánautó elvitt a kórházba, ahova beutaltak. Aztán a csendőr mindennek a tetejébe azt mondta, hogy önvédelemből lőtt, hallatlan dolog: hogy egy tizennégy éves kislánytól kelljen védekeznie?! Megtámadhattam őt? Ma se értem.

A zsidó kórházba vittek, ami a gettó mellett volt, ahova aztán bezsúfoltak bennünket. A zsidó kórház négy emeletes volt, és tele volt betegekkel, nem zárták be. Ez a zsidó kórház a háború kitörése előtt is létezett, az orvosok többsége zsidó volt, de bárkit fogadtak. A kórházban röntgenképet készítettek a lábamról, gipszbe tették, és a másik térdemet, amit kijövetelekor szintén érintett a golyó, bekötötték. A meglőtt térddel bajok voltak, mert amint a térd alatt átment a golyó, ketté vált, és időre volt szükség, hogy meggyógyuljon. Két vagy három hétig voltam ott, édesanyám nem volt velem, nem jöhetett a bombázások miatt [Nem tudni, melyik kórházról van szó: a gettó mellett, a Wesselényi utca 44. szám alatti iskolaépületben volt kórház. Lásd: gettókórház. A modern, jól fölszerelt Szabolcs utcai Zsidókórházat azonban még 1944 májusában elvették a németek. – A szerk.].

Mire kivettek a kórházból, már karácsony volt, december 24., amikor összegyűjtötték a zsidókat, és a Duna-partra vitték, ahol agyonlőtték őket [lásd: zsidók Dunába lövése]. Nagy szerencsével szabadultunk meg. Karácsonyeste, 24-én, hat óra körül édesanyám nem volt otthon, kimehetett vásárolni. Én voltam otthon, az ágyban, mert még gipszben voltam, nem vették le, még hat hétig kellett addig várni. Már nem volt áram, az egész városban szünetelt az áram, gyertya világított a szobában. Egyszer csak belép a szobámba – az ajtók nyitva voltak – két német tiszt és néhány magyar, nem voltak rendőrök, civil ruhában voltak, és megkérdezték, miért vagyok ágyban. Mondom, hogy meglőtték a lábamat, és gipszben vagyok, és meglátták a fülbevalómat, arany gyermekfülbevaló, mondták, hogy vegyem ki. Elvették, meg egy kis gyűrűt meg egy órát, és elmentek. Többet nem mondtak semmit, nem vittek el, hiszen látták, hogy gond lett volna elszállítani. Mindenki mást összegyűjtöttek a házból. Utólag tudtam meg, hogy a Duna partjára vitték, és belelőtték őket a Dunába. Édesanyám éppen jött hazafelé, és egy szomszéd, azt hiszem, hogy keresztény, intett neki, hogy ne menjen, és mondta, hogy „Asszonyom, láttam, hogy a zsidókat összegyűjtötték, ne menjen oda!”. Erre édesanyám azt mondta, hogy „Hogyne mennék, ott van a gyermekem, ágyban fekszik!”. Akkor azt mondta az az ember, hogy „Maradjon itt, hogy ne lássa meg senki. Én megnézem, hogy viszik-e a gyermeket, mert hordágyon kell vinniük, másképp nem lehet”. És a németek elmentek, az ember látta, hogy nem vagyok az összegyűjtöttek között, és akkor édesanyám hazajött, és azonnal magához vett, és akkor bementünk a gettóba. Abban a sárga csillagos házban körülbelül áprilistól, májustól decemberig voltunk [Föltehetően védett házban voltak a gettóba költözés előtt, amely előtte talán csillagos ház volt (Az 1944. június 16-án kiadott rendelet alapján alakították ki a csillagos házakat.). A zsidóknak 1944. december 5-ig kellett beköltözniük a gettóba. A védett házakban élőkre ez a rendelet nem vonatkozott, de a védett házak sem nyújtottak teljes biztonságot a nyilas bandák garázdálkodása ellen. Ezért választották inkább a gettót. – A szerk.].

Csak akkor kezdtek falat emelni a gettó körül [lásd: budapesti gettó], és akik túlélték azt a razziát, odavitték őket, mi is bementünk, valamiképpen kötelező volt. A gettót a nagy zsinagóga mellett alakították ki, ahol a zsidó kórház is volt. Be volt kerítve, katonák és rendőrség őrizte. Nem volt szabad kijárnunk, naponta egyszer hoztak enni, kenyéradagot, de rettenetesen éheztünk akkor. A gettóban körülbelül másfél hónapig voltunk [A gettó 1945. január 18-án szabadult föl. – A szerk.]. Nem voltak meg az elemi létfeltételek, nem volt tűzifa, nem volt fűtés, a tél közepén. Egy szobában voltam édesanyámmal, aztán apám is megjött, mindhárman egy szobában laktunk. Amíg meg nem jött, édesanyám semmit sem tudott felőle, hol van, mi van vele. Apám nemigen mondta, hogy merre volt, de tudom, hogy nem hagyhatta el Budapestet, mert a várost körülvették a szövetségesek, lövészárkot ástak, meg egyéb nehéz munkákat végeztek, azt hiszem. Már folyamatosan bombázták a várost, a németek elkezdték a visszavonulást, de minden egyes házért harc folyt, minden házért, nem akarták feladni a várost. Nemigen mentünk ki, hiszen úgy lőttek, mint az őrültek. Volt valakinek a gettóban rádiója, és így tudtuk meg attól az embertől, hogy a németek feladták a várost, a peremkerületekben még folytak a harcok, még jó pár héten át, de a szovjet hadsereg már a városban volt.

Amíg a gettóban voltunk, édesanyámnak voltak útlevelei számunkra, amiket Wallenberg gróf adott, de egyszer sem láttam, azt gondolom, hogy akik felmutatták ezeket, azokat nem vitték el [Wallenberg előkelő svéd családba született, de nem volt gróf. – A szerk.]. Nem tudom, hogyan szerezte őket anyám, de ő járt utánuk, apám már nem volt velünk, már elvitték a munkaszolgálatra. Valószínűleg elment a svéd követségre, oda bemehettek a zsidók. Ezt tette az az ember, Wallenberg, egy rendkívüli ember volt. És milyen sorsa lett, Istenem! Ma sem tudják, hol halt meg, mikor, milyen körülmények között!

Amíg a gettóban voltunk, nem tudtuk, mi történt a család többi tagjával. Aztán megtudtuk. Emil bácsi elszökött Budapestről Csehszlovákiába a feleségével, attól félve, hogy elviszik őket megsemmisítő táborba, de nem tudta, hogy onnan előbb elvitték a zsidókat, mint Magyarországról. 1944-ben ment el, az év elején, és amikor elkezdték összegyűjteni a prágai zsidókat, mert hogy ott volt, valahol Prága mellett [lásd: Cseh-Morva Protektorátus], öngyilkosok lettek a feleségével. Megölték magukat, mert nem akarták, hogy a kivégzőtáborba vigyék őket. Nagybátyám meghalt, és az unokatestvérem, a fia a háború után elment oda, és megpróbált megtudni valamit róluk, hova temették őket, de soha nem talált semmit, valószínűleg tömegsírba kerültek. És tudom, hogy édesapám kérte Ilona nénémet és Jákob bácsit, amikor elkezdődött ez az egész, hogy jöjjenek Budapestre. Megszabadulhattak volna, ahogy a szüleim és én is megszabadultunk, a Wallenbergtől kapott útlevelekkel. De nem akarták odahagyni a házat, abban a kis faluban [vagyis Maglódon] mindenki tudta, hogy zsidók, őket vitték el legelőször.

Miután 1945 januárjában felszabadultunk, visszatértünk a sárga csillagos házba, minthogy odaát, ahol azelőtt laktunk, semmi sem maradt a bombázás után, be tudtunk menni, de a háznak nem voltak ablakai, nem voltak ajtók, bútorok sem. Emlékszem, hogy miután felszabadítottak, az emberek kijártak a házból, összeszedték a lótetemeket az utcáról, és lóhúst ettek, a bombázások során meghalt lovakat, minthogy nem voltak betegek. Lehet, hogy akkor is megették volna a húsukat, ha betegek, annyira éhes és kétségbeesett volt mindenki. Én is ettem lóhúst, édesanyám fasírozottat készített belőle, nagyon finom volt annyi éhezés után. Ugyanakkor vették le a lábamról a gipszet, de a lábam merev volt, mint egy fadarab. A térdem nem mozgott, és akkor anyám talált egy ápolónőt, aki naponta jött hozzánk és tornáztatott. Kegyetlenül fájt, mígnem aztán a lábam elkezdett mozogni. Én, amikor hallottam a lépcsőn a nő lépteit, már sírtam, úgy féltem a fájdalomtól. Aztán lassacskán elkezdtem behajlítani a lábamat.

A felszabadulás után nem kerestünk senkit, az egész város romokban hevert. Sok idő múlva, tán egy évvel később, megtudtuk, hogy a nagynénéim meghaltak Mauthausenben [Máshol Auschwitzot, ill. Bergen-Belsent említi, valószínűleg valóban ott pusztultak el, nem Mauthausenban. – A szerk.]. Édesapám levelezett valakivel Budapesten, és megkérte, hogy érdeklődjön. Tudtuk, hogy a marosvásárhelyieket elvitték. Csak édesanyám kisebbik húga, Irén élte túl. Frida nénit deportálták. Irén néném megmenekült a deportálástól, mert akarva-nem akarva áttért a férje vallására, a katolikus hitre [Lásd: A zsidó személyek körének meghatározása Horvátországban].

Tavasszal, 1945 áprilisában átjöttünk Aradra, akkor minden határt megnyitottak, lehetett menni Bécsbe, Amerikába, nyugatra. Apám beszélt a húgával, Hildával, aki Aradon lakott, és eljöttünk látogatóba. Marhavonattal jöttünk, de csak látogatóba, meg nem fordult a fejünkben, hogy itt maradjunk. Azzal jöttünk, ami rajtunk volt, semmi egyebünk nem volt. De aztán annyit győzködte apámat a húga meg a nagybátyám, hogy apám azt mondta, hogy Romániában maradunk, és nem tértünk vissza Budapestre. Egy ideig Aradon laktunk, a nagynénémnél, aztán vagy hat-hét hónapig Hátszegen édesanyámmal, minthogy ő visszaszerzett egyet s mást a szülei dolgaiból, akik meghaltak: bútort, edényeket, ágyneműt, párnákat, ruhafélét. Nagyapám 1933-ban vagy 1934-ben halt meg, nagymamám 1940-ben. Anyám először is a temetőbe ment, hogy lássa, hova temették a szüleit és a fivérét. Természetesen megtalálta a sírokat a zsidó temetőben, aztán kiment, megnézni a házat, milyen állapotban van, beszélt a tulajdonossal, ennyi volt. Ez 1945 őszén volt, vagy 1946-ban.

Akkor, tizenöt évesen találkoztam azzal, akit egész életemben szerettem, és ma is szeretek, Tibi Guşiţă volt a neve, sokkal idősebb volt, mint én, úgy huszonnégy éves forma, diák volt Bukarestben. Ő nem volt zsidó, román volt, egy módos családból. Először 1945. augusztus 23-án láttam, akkor ünnepelték először augusztus 23-at a háború után [lásd: Románia kiugrása a háborúból], a legszebb fiú volt ott, rendkívüli kék szemei voltak, gesztenyebarna haja, de akkor nem beszéltem vele. Gondolom, hogy én is eléggé feltűnő lehettem, nem voltam olyan, mint a többiek: egyáltalán nem tudtam románul, másképp öltözködtem, mint a falusiak. Pár nappal később bemutatták nekem, és én szerelmes lettem belé. Nagyon tiszta szerelem volt az, és én azt hittem, hogy ő is ugyanúgy érez. Amíg ott laktunk, egyfolytában együtt voltunk, ő meg tökéletes úriember volt, pedig bármit tehetett volna velem, annyira kábult voltam a szerelemtől. Aztán három hétre elutaztunk Aradra, már nem tudom, miért, és amikor visszajöttünk, megtudtam, hogy egy másik, gazdag lánynak udvarolt. Annyira sokkolt ez, nemsokára elutaztunk Csíkszeredába, hogy aztán többé sohasem kerestem. De megtudtam utólag, hogy elvette azt a lányt, és emlékszem, hogy zokogtam Csíkszeredában, anyám nem tudta, mit csináljon velem, meg is vert, hogy nem tértem magamhoz. Sírtam és mondtam, hogy ő sose lesz boldog azzal a lánnyal, és én se, senki mással, és bizony mindkét dologban igazam lett.

Amikor elutaztunk Hátszegre, apám éppen akkor talált állást, és elment Csíkszeredába. Egy hajdani aradi ismerősével találkozott, mivelhogy 1940–1944 között ide járt, Romániába, szerződéseket kötni fa és bútor vásárlására. Magyarország nagyon szegény erdőkben, és itt sok erdő volt, különösen a Székelyföldön. És találkozott Aradon egy ismerőssel, egy Lempert nevű zsidóval. Sokkal idősebb volt, mint apám, és azt mondta neki: „Bozóky úr, jöjjön Csíkszeredába, szerzek lakást, lesz munkája, főkönyvelő lesz nálam, a gyárban.” Neki volt ott egy fűrészüzeme meg egy malma Csíkszeredában, és elszédítette apámat. Végül is így kerültem Budapestről Csíkszeredába.

Apám főkönyvelőként dolgozott az ottani fűrészüzemben. Pont a város közepében laktunk, egy régi bérlakásban. Akkoriban nem voltak tömbházak Csíkszeredában, siralmasak voltak a körülmények. Volt két szobánk, egy konyha és annyi. Az emeleten laktunk, vederrel vittük fel a vizet az utcáról, kútról, nem volt vízvezeték. Villany az volt, a vécé a folyosó végén, fából, mint falun. Télen, amikor ki kellett menni, megfagyott az ember feneke, amíg lehúzta a nadrágot vagy a ruhát, és leült. Rettenetes volt. Azt hiszem, hogy apámat felőrölte a testvéreinek az elvesztése, minthogy mi egy igen összetartó család voltunk, ez felőrölte őt. Meg aztán elkövette azt a hibát, és erre rájött, hogy meglehetősen elvágta alattam a fát, hogy idehozott Csíkszeredába, a világ végére. Valóban igen szegények voltunk akkor, és hat-hét év alatt, amennyit még élt apám, nem szerezhettünk vagyont.

A nagyszüleim házát eladta Magdolna unokatestvérem, anyám Matild nővérének a lánya, amikor visszatért a lágerből. Azt mondta anyámnak, hogy az apja, aki még a deportálás előtt meghalt, kölcsönt adott a nagyszüleimnek, akik megszorultak, gondjaik voltak a bolttal, a házzal. Tudom, hogy nagyapám kölcsönt vett fel, de azt is tudom, hogy az öregek megadták ezt a tartozást, tehát anyámnak is joga volt a házra, hisz ez volt a szülői ház. Aztán Magdolna épp akkor adta el a házat, amikor a pénzbeváltás volt, 1948-ban [lásd: az 1947-es és 1952-es pénzreform Romániában]. Tehát gyakorlatilag ezt a gyönyörű házat a kerttel együtt a szemétre hajította, minthogy a beváltás előtt adta el, és csak a néhány millióval maradt. Apám írt egy levelet Magdának, hogy ne adja el a házat a stabilizálás előtt, mert az ablakon hajítja ki a pénzt, nem marad semmi értéke. És persze apám elég kemény hangú levelet írt, mert tudta, hogy anyám nem szólna semmit. Magdolna annyira durva levelet írt anyámnak – hogy ő követelte a házat, ami nem volt igaz –, hogy édesanyám többé nem válaszolt, soha nem is találkoztak többé, pedig hát az unokahúga volt.

Miután a háború véget ért, nem gondoltunk arra, hogy kivándoroljunk, akkoriban ez még nem volt lehetséges. Nagyon nehezen lehetett ehhez jóváhagyást szerezni. Más országba se lehetett, csak ha voltak rokonai az embernek, akik fizettek a kommunista államnak [Izrael és Németország fejkvótát fizetett Romániának minden kivándorló után. A fejkvótát a kivándorlók képzettsége és Romániában betöltött pozíciója alapján állapították meg. Egy egyetemi diplomával rendelkezőért többet kellett fizetni, mint egy szakiskolai végzettségű emberért. Az 1960-as évek végétől átlag 3000 dollárba került Izraelnek egy-egy romániai zsidó "kivásárlása". – A szerk.]. Nagy nehezen lehetett útlevelet kapni [lásd: román állampolgár külföldre utazása], ez is gond volt, egy kirándulásra, hogy elmenj és ne gyere vissza. De akkor az itthon maradt családot hozta az illető nehéz helyzetbe.

Csíkszeredában folytattam középiskolai tanulmányaimat, minthogy már négy évet jártam Budapesten az akkor kötelező nyolcból. A gimnázium után egy évig, ha jól emlékszem, titkárnőként dolgoztam a csíkszeredai városi kórházban, 1949-ben. A műszaki rajzolói iskolát 1948–1951 között végeztem el, szintén [Csík]Szeredában, miközben dolgoztam is.

Örvendtem, mint bárki más, amikor meghallottuk, hogy megszületett Izrael állam [lásd: Izrael állam megalakulása]. Nincs rokonom Izraelben, így a háborúk nem érintettek közvetlenül. Nem is voltam ott, egyszer sem, mert nem lett volna kihez mennem, a barátaim, akik ott voltak, egész egyszerűen elfelejtettek, ahogy odamentek, egy levelet vagy lapot sem küldtek, minden kapcsolatot megszakítottak velem.

A férjemet, Farkas Albertet egy jégkorongmeccsen ismertem meg, Csíkszeredában, 1948-ban. A férjem főnöke ismerős volt, ő mutatta be. Albert 1923-ban született, Csíkszentdomokoson [1920-ban 5000 lakossal rendelkező nagyközség volt Csík vm.-ben, a trianoni békeszerződést követően Romániához került. – A szerk.], ő is zsidó volt, és magyarul beszélt, mint én. Budapesten tanult könyvtártudományt, de amikor megismertem, a román hadsereg tisztje volt. Három húga volt: Székely Rozália, aki egy magyarhoz ment férjhez, Székely Bélához, ma is él Désen. Régeni Etelka, egy magyar zsidónak, Régeni Zoltánnak a felesége, ő Marosvásárhelyen él [A férj meghalt, Régeni Etelka egyedül él. – A szerk.], a harmadik nővér Reismann Julianna, egy zsidónak, Reismann Ödönnek a felesége, Sepsiszentgyörgyön él. A férjem szülei meghaltak 1944-ben, a lágerben, és egy húga is. Gyergyószentmiklósról vitték őket el, két húgával együtt, Bergen-Belsenbe, ha jól tudom. A Marosvásárhelyre férjezett húgát Auschwitzba vitték. A férjemet a holokauszt idején Mauthausenbe vitték. Előbb munkaszolgálatra, amikor a magyarok elvitték a zsidókat, valahova Budapest mellé – ő akkoriban Budapesten lakott –, már nem emlékszem, pontosan hova, aztán elvitték a lágerbe, Mauthausenbe, több mint egy évet volt ott. Tartotta a kapcsolatot a húgaival, ők nagyon összetartottak, és ő volt az egyetlen férfi a családban, nagyon ragaszkodott a húgaihoz.

1950-ben házasodtunk össze, inkább az apám nógatására, aki azt mondta, hogy nehéz abban a városban egy jó zsidót találni. Számomra nem volt fontos, hogy a férjem zsidó vagy nem, minthogy a családom ugyancsak tarka, vegyes volt. Igen sok keresztény van a családban, különösen az unokahúgaim. Nem kötöttünk vallásos házasságot, minthogy nem volt zsinagóga Csíkszeredában. Volt egy, de romos volt, és a zsidók olyan kevesen voltak, hogy nem engedhették meg maguknak, hogy megjavítsák, nem is hiszem, hogy volt tíz férfi, hogy kiteljen a minján. A zsinagóga 1940–1944 között pusztult el, amikor a magyarok voltak ott, a berendezést ellopták [A második bécsi döntést követően, 1940–1944 között Csíkszereda átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.]. Aztán meg a férjem párttag is volt, és ott dolgozott, ahol dolgozott, csak polgári esküvőnk volt. Miután összeházasodtunk, Csíkszeredában laktunk még vagy egy évig. Béreltünk egy szoba-konyhás lakást, annyi volt, ott laktunk. Barátaink románok is, magyarok is, zsidók is voltak. Kevés zsidó volt, minthogy onnan deportálták őket, és a visszatértek legnagyobb része elment Izraelbe.

Én nagyon hamar terhes maradtam Évával, nem volt szándékomban gyermeket szülni, túl fiatal voltam még, alig voltam húsz éves, az orvos azt mondta, hogy nagyon vékony is vagyok, kistermetű, és ha elveszítem az első gyermeket, vagy ha megszakítom a terhességet, lehet, hogy többé nem maradok terhes, és ezt bánnám, amíg élek. Aztán meg a férjem ott dolgozott, ahol dolgozott, és senki sem mert volna terhességmegszakítást végezni. Mielőtt Éva megszületett volna, 1951-ben, a férjemet áthelyezték Brassóba, és amint lakást szerzett, mi is odaköltöztünk, Éva akkor három hetes volt. Én Marosvásárhelyen szültem meg, mert Csíkszeredában nem volt kórház és szakorvos, és anyám nem akart otthagyni, ha valamilyen gond vagy zavar lépett volna fel, az veszélyes lett volna. Minthogy a férjem húga [Maros]Vásárhelyen lakott, nála szálltam meg, ott szültem.

Emlékszem egy mulatságos esetre akkoriból – még ha akkor nemigen tudtam is nevetni rajta. Vagy három héttel a szülés előtt a sógornőmmel és a férjével egy kerthelyiségbe mentünk, hogy együnk egy sültet. Estefelé járt, ettünk, aztán táncolni kezdtek. Én ültem az asztalnál a rokonaimmal, és a szemben levő asztalnál egy jóképű fiatalember ült, aki az egész este folyamán engem bámult. Én, még terhesen is, igen vékony voltam, az arcomon semmi sem látszott, és ahogy az asztalnál ültem, igen fiatal lévén, a fiú valószínűleg azt gondolta, hogy egyedül, kíséret nélkül vagyok ott. Így aztán megkértem a sógornőmet, hogy menjünk haza, hogy ne hozzam azt a fiatalembert se és magamat se kellemetlen helyzetbe. Természetesen eltátotta a száját, amikor felálltam az asztaltól, és meglátta a pocakomat! De amikor szülnöm kellett, és elvittek a kórházba, találd ki, hogy ki volt a szülőorvosom! Éppen az a fiatalember, hatodéves orvostanhallgató volt, ő asszisztált. Azt hittem, hogy a föld alá bújok a szégyentől! Megkérdeztem, hogy nincs-e elege a nőkből, ha ilyen kellemetlen helyzetben látja őket, de ő azt mondta, hogy ha egy nő szépen szül, bele is lehet szeretni! Gáláns fiú volt!

Időközben a férjem kapott lakást, majd elhoztuk a bútort és minden egyebet, ami [Csík]Szeredában a mienk volt, Brassóba. A ház állami tulajdonban volt, volt egy szobánk, előszobával, konyha, kert.

Miután összeházasodtunk, mindig megtartottam a családban a zsidó ünnepeket. Amikor eljöttünk Brassóba, jártam a zsinagógába, engem nem érdekelt, hogy valaki követ-e vagy sem. Anyám és apám rendszeresen eljöttek Csíkszeredából az ünnepekre, újévre [Ros Hásáná], ősszel, valamint húsvétra [Pészah], tavasszal. Évát nem vittük magunkkal, túl kicsi volt. Csak zajongott a zsinagógában, nem vittem magammal. Mindig meghívtak az ünnepi étkezésre, amit a hitközségi kantinban rendeztek. A férjem nem járt, mégiscsak párttag volt, és nem lehetett, otthon sem tartotta a szédert például, mert mi a zsinagógában ettünk. Én otthon meggyújtottam péntek este a gyertyákat, és elmondtam az áldást mindig. Tésztát sütöttem, hámántáskát nem, mert nem értettem hozzá, túl fiatal voltam, nemigen tudtam főzni, de más süteményeket készítettem. És a hitközségtől mindig kaptam egy csomag hámántáskát és süteményeket. Például megtanultam édesanyámtól gyümölcsleveseket készíteni, meggyből, szilvából, egresből, tojással, egy kis liszttel, cukorral, vízzel, inkább valamiféle desszert volt, hidegen is lehetett enni.

Amikor Éva nagyon kicsi volt, megtartottuk a családban a keresztény ünnepeket is. Volt egy szomszédasszonyunk, akinek volt egy kislánya, Évával egyidős. Újévre télifát állítottunk, mert a kislány sírt [A szocializmus idején nem volt szabad karácsonyfát díszíteni, csak újévkor volt szabad ún. télifát állítani. – A szerk.]. Hogy mondhattam volna egy kétéves gyereknek, hogy te zsidó vagy és a másik keresztény? Nem lehetett, sírt. De amikor megnőtt, megmondtam neki, hogy ő zsidó, és megértette, hogy nálunk azt nem ünneplik. Évát felöltöztettem Purimra, amikor a zsinagógában volt, később járt kórusra. Nem hiszem, hogy adtam neki hanukaajándékot Hanuka alkalmával, de hát mindig volt zsebpénze [Vagyis Hanukakor nem kapott hanukageltet. – A szerk.].

Nem tartottunk kóser konyhát, nem lehetett, nagyon sokba került volna. Megfelelő konyha kellett hozzá, két asztallal, külön edénytartó szekrényekkel, külön edényekkel a húsnak és a tejnek, és nem volt erre lehetőségünk [lásd: étkezési törvények]. Különösen, hogy olyan szegények voltunk, a fakanáltól indultunk. Ahol most lakom, ez a harmadik lakás, amióta Brassóba költöztünk. 1959 októbere óta lakom itt. Addig közös konyhán voltam, nyolc éven át, és elegem volt már ebből, soha sem laktam tömbházban.

Apám 1954-ben halt meg, tehát a háború után tíz évvel, szegény, örökké mondta, hogy addig nem hal meg, amíg nem látja meg még egyszer Budapestet, imádta azt a várost, de nem sikerült neki. Az anyagi helyzetünk nem volt olyan jó, hogy megengedhessünk magunknak egy odautazást, ő pedig hirtelen megbetegedett. A csíkszeredai zsidó temetőbe temették. Miután apám meghalt, anyám továbbra is ott lakott, de minden ősszel eljött hozzánk, májusig, júniusig ült, amíg Éva befejezte a tanévet, aztán elment, két-három hónapot ült Csíkszeredában.

Apám halála után anyám néhányszor elutazott külföldre. Volt Zágrábban a nővérénél, Irénnél, 1956-ban, pont, amikor Budapesten kezdődött a forradalom. Emlékszem, hogy nagyon aggódott, nem tudta, mi van nálunk, Romániában, nem voltak hírei. Akkor, 1956-ban látta utoljára a testvérét, mivelhogy Irén szívbeteg volt. 1957-ben vagy 1958-ban fürdőre ment, kezelésre, de már súlyos beteg volt, és ott halt meg a fürdőn. Anton bácsi írta anyámnak, hogy meghalt. Anyám már néhány éve özvegy volt, és nagyon hasonlított Irénre, a nagybátyám könyörgött neki, hogy menjen Zágrábba, és házasodjanak össze. Anyám nem akarta, nem akart bennünket itt hagyni. Azt mondta, hogyan menjen el, és hagyjon itt bennünket. Ha akarta volna, férjhez mehetett volna, nem az lett volna az első vegyes házasság a családban [Az özvegyen maradt sógor katolikus vallású volt, és nem is volt zsidó származású. – A szerk.], de bár viszonylag korán, ötvenegy évesen özvegyült meg, nem ment újra férjhez.

Én vagy hét évig nem dolgoztam, csak egy fizetés volt a családban. Csak 1958-ban álltam munkába, tervezőtechnikusként. Tizenegy évig dolgoztam a Tartományi Néptanácsnál, a mai Prefektúra elődjénél, a hajdani Brassó tartománynál [lásd: területi átszervezés Romániában 1952-ben], akkor Sztálinváros volt a város neve [Brassót 1950–1960 között hívták így. – A szerk.]. Aztán a „Constructorul” szövetkezetben dolgoztam, a tervezőműhelyben, onnan nyugdíjaztattam magam 1985-ben. Amíg dolgoztam, sosem volt bajom a munkahelyemen amiatt, hogy zsidó vagyok. Amikor munkába álltam, a tervezésben volt egy főnököm, Andor építész, aki zsidó volt. Rendkívüli ember volt, csak mi, ketten voltunk zsidók. Volt ott szász, magyar, román, mindenféle, még két leningrádi orosz kolléganőnk is volt.

Nem iratkoztam be a pártba, mert már az iskolában megszabadultam a KISZ-től [A KISZ romániai megfelelője az UTC, azaz Uniunea Tinerilor Comunisti. A magyar anyanyelvűek, főleg ott, ahol nem szórványközösségben éltek, a magyar és a román megnevezést párhuzamosan használták. – A szerk.]. Aki KISZ-tag volt, hivatalból belépett tizennyolc éves korában a pártba. De minthogy én valahogy megúsztam, most sem tudom, hogyan, sose lettem párttag. A férjem nem ajánlotta, hogy legyek párttag. A húgai párttagok voltak, a sógoraim is, de én nem voltam, sem az apám, sem az anyám. Elmentem a felvonulásokra, mindenkit köteleztek, május elsején, augusztus 23-án, gyűlés gyűlés után, ahol én hallgattam, semmiféle politikát nem csináltam, csak hallgattam, mint mond más, befogtam a számat.

A férjem 1960-ban kilépett a hadseregből. Először a kereskedelmi ellenőrök főnöke volt Brassó tartományban. Vagy három évig dolgozott ott, majd kérelmezte az áthelyezését a volt ICRM-hez [vegyi és műszaki termékek és építőanyagok nagykereskedelmi vállalata], a jelenlegi Brintex és a papírárurészleg vezetője lett. Nem akarta otthagyni a katonaságot, de akkor valamilyen leépítések voltak, és kitettek sok szászt, zsidót és magyart. Én sose voltam oda az egyenruhákért, így örvendtem. 1960 után, miután a férjem kikerült a katonaságtól, el akartam menni Izraelbe, de ő nem akart. Nem tudom megmondani, miért, különben sohasem akart semmit, egy olyan ember volt, aki mindig elégedett volt azzal, ami van. Elég kényelemszerető volt – csak legyen meg az étele és a nyugalma. A maga módján elég fura volt, ez az igazság. Így aztán nem adtam be semmiféle dossziét. És a katonaságtól való kilépése utáni első években különben sem kaptunk volna engedélyt a távozásra. A férjem, nyugdíjazása után négy évig dolgozott gondnokként a hitközségnél, a keresztényfalvi villánál [körülbelül 12 kilométerre Brassótól], valamint a kantin adminisztrátoraként, de nekem nem volt közöm a hitközséghez.

Nem mondhatom, hogy a kommunizmus idején sok megszorítást kellett elszenvednem. A hidegtől nem szenvedtünk, mert a gáz olcsó volt. Amikor idejöttünk, átalányban fizettük a gázt, nem volt gázóra. A lakással nemigen voltak gondok. Néha kialudt a villany, elvették az áramot, de a gázzal sose volt gond. Az élelmiszereket jegyre adták, de nekünk mindig volt egy eladó, egy ismerős, aki ellátott bennünket. A férjem egy hajdani kollégája jött, és hozott disznókarajt. Vettem tíz kiló karajt, betettem a mélyhűtőbe. Az mindig tele volt gyümölccsel, zöldséggel, hússal. Szerencsés voltam.

A kommunizmus idején mindig mentünk nyaralni, minden évben voltunk a tengerparton, megengedhettük magunknak. Én hosszú ideig nem mehettem külföldre, nem kaptam útlevelet, mert a férjem tiszt volt. Csak az 1970-es években mehettem. Voltam Csehszlovákiában, Pozsonyban és Prágában. Voltam Magyarországon is néhányszor, Budapesten, a rokonaimnál, és háromszor voltam Svédországban is. Először 1977-ben, majd 1980-ban és 1986-ban, Stockholmban. Persze Aliz küldött jegyet, aki apai ágon unokatestvérem, de sose volt gondom az útlevéllel. Három hónapig kellett várnom, de megkaptam. Nem jártam protekcióért, túl feltűnő lett volna, hogy miért olyan sietős az elutazásom. Beadtam az aktákat, ha jóváhagyják, jó, ha nem, nem megyek és kész. Kitöltöttem, amit kellett és kész. Mindig egyedül mentem, mert az unokatestvérem nem akarta a férjem jegyét is kifizetni, minthogy elég sokba került.

Voltam Malomvízen is, a nagyszülői házban, amit időközben eladtak. Ahol azokat a csodaszép gyümölcsöskerteket láttam, mindent tönkretettek, nem maradt egy fa sem, csak a puszta föld. Akkor vettem fel ismét a kapcsolatot Tibivel, és megtudtam, mi történt: a felesége elvált tőle, talált más férjet magának, ő tönkrement ettől, gondolom, hogy szerette, ha ennyire szenvedett. Találkoztunk, felidéztük a hajdani időket, azt is mondtam neki a telefonba, amikor felhívtam: „Tudod-e ki van a telefonnál? Egy budapesti lány 1945-ből…” Megegyeztünk, hogy levelezni fogunk, írt is egy barátnőm címére, én meg felhívtam telefonon néha, amikor a férjem nem volt otthon, nem akartam, hogy megtudja. De hát gyenge ember volt mégis, azt hiszem, hogy ivásra adta a fejét, hosszú ideig nem hallottam róla. Megtudtam, hogy 1990-ben halt meg, talán, a halála előtt azt mondta, hogy ha jobban lesz, felveszi ismét a kapcsolatot Mariannal, azaz velem. De erre már nem került sor.

A kommunizmus idején nagyon sok közeli barátom volt, a legtöbb zsidó. Amíg fiatalok voltunk, sokat jártunk, látogattuk egymást, együtt ünnepeltünk, vagy minden héten egyszer vendéglőbe mentünk enni. Szinte mindegyik elment Izraelbe, Amerikába, Kanadába. Már egy sincs itt közülük.

A kommunizmus idején nem volt gond a levelezéssel, mindig megkaptam a leveleimet, az én küldeményeim is eljutottak a címzettekhez. Leveleztem a budapesti rokonokkal, a svédországi unokatestvéremmel. De most, a forradalom után [lásd: az 1989-es romániai forradalom] egy csomó levelem veszett el, fényképekkel, ha a boríték kicsit vastagabb volt, a postán biztos azt gondolták, hogy pénz van benne. 1993-ban vagy 1994-ben a lányom küldött egy egykilós csomagot, ami sose érkezett meg. Ellopták a postán, nagy botrány volt, a tévé is mutatta.

A lányom, miután leérettségizett, két évig a bukaresti testnevelési főiskolára járt, majd egy hároméves elektrotechnikai tanfolyamot végzett. Éva az országban dolgozott, a volt ICRM-nél, villamos számológépekkel, akkor jelentek meg először, legalábbis itt, Brassóban. Itt házasodott meg, 1972-ben, Roland Gottschickkel, aki nem zsidó, hanem szász. Csak polgári szertartás volt. Bosszút akart állni a volt udvarlóján, aki az első szerelme volt. Összevesztek, nem tudom, milyen problémájuk volt. Nem volt nagyon kóser. Persze Roland ügyében sem igen értettünk egyet, különösen, ha figyelembe vesszük a családunk múltját. Megmondtam, hogy nem lesz jó vége, úgy is lett. Barbara, az unokám 1975-ben született.

1972–73-ban különváltam a férjemtől, már nem értettük egymást, nem szerettem, és munkahelyet változtattam. Csíkszeredába költöztem, anyámmal laktam. Inkább anyám szája miatt jöttem vissza, aki már beteg volt, és erősködött, hogy a család legyen együtt, ha másért nem, legalább az Éva kedvéért. Így aztán visszatértem Brassóba.

Hallgattam a Szabad Európát, mióta megkezdte az adásait, gondolom, hogy az 1970-es évektől vagy 1975-től, de persze nagyon halkan, otthon, de mindig tudtam, mi van a világban [A Szabad Európa Rádió 1950 óta sugárzott magyar nyelvű adásokat, de elképzelhető, hogy Brassó környékén nem lehetett fogni az adást. Lásd: Szabad Európa Rádió]. Vicceket csak otthon mondtunk, elég sok vicc volt Ceauşescuval, de persze csak nagyon közeli barátokkal, hangosan, az utcán sehol se mondtam. A férjem is hallgatta. Párttag volt, nem volt kiút, azelőtt, ha valaki nem volt párttag, nem kapott lakást, rendes munkahelyet, semmit. Valamiféle pária volt. A legtöbb párttagnak nem voltak kommunista nézetei, nagyon kevés volt a meggyőződéses kommunista.

Anyám 1976-ban halt meg, és a csíkszeredai zsidó temetőben van eltemetve. A temetésen nem volt rabbi, csak egy előimádkozó. Kaddist a hitközségtől mondott valaki az első időkben. Ma is megvan a zsidó temető Csíkszeredában, de már nincsenek temetések. Miután édesanyám meghalt, legfeljebb még három-négy temetés volt, és az is tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Tartottam jahrzeitot a szüleim után, minden évben, és ültem sivát [lásd: gyász, süve] a házban a haláluk után, egy kisszéken.

Amikor megtörtént az 1989-es forradalom, éppen Hanuka volt. Barbara az énekkarban volt, nálam lakott, karácsonyi szünet volt. Éva telefonált, hogy küldjem haza, elkészítse a haját, hogy szép legyen a zsinagógában. Megegyeztünk, hogy a kislány eljön énekelni az énekkarba. Éva a bertalani átjárónál lakott [A távolság a Bertalan negyedtől a zsinagógáig körülbelül 3 km – A szerk.], tehát Barbarának a 16-os busszal kellett jönnie a már feldíszített zsinagógáig. A férjem a hitközségi étkezdénél dolgozott mint gondnok, és már előbb elment otthonról, és amikor elindultam a zsinagógába, itt, a Bolgárszegi Kapunál, találkozom egy hölggyel, aki kérdi tőlem, hogy mi történik a Porondban, merthogy a központban lövöldöznek [A Bolgárszegi-kapu az Óvárosban található. – A szerk.]. Azt válaszoltam, hogy nem tudom, mi történik, nem hallottam addig semmit sem a tévében, sem a rádióban. És elborzadtam, amikor hallottam, hogy lőnek a központban, és rohanni kezdtem a zsinagóga felé. Az a rövid út végtelennek tűnt, azt hittem, hogy már sose érek oda, a kislányra gondoltam, mindenre, ami történt, vajon feljött-e a busz, vajon nem állították-e meg a központban, vajon nem szállítottak-e le mindenkit, mondtam magamban, egy tizennégy éves gyerek elveszhet a tömegben, agyontapossák, bármi megtörténhet, minthogy Barbara túl csendes volt, kicsit maflácska, rettegtem érte. Amíg oda nem értem a zsinagógához, azt hittem, hogy meghalok, hogy infarktusom lesz, de ő már ott volt. Már mindenki tudta, mi történik, és Roth Tibor úr, a hitközségi elnök azt mondta, hogy maradjunk ott, mert biztonságban vagyunk, és hogy bezárjuk az ajtókat, de én nem akartam. Én tudtam, hogy Brassóban vannak arab diákok, és azt mondtam, hogy nem, azok képesek felgyújtani a zsinagógát, vagy ki tudja, milyen egyéb dolgot képesek elkövetni, a törvényen kívül volt minden, minden a feje tetejére állt. Én emlékeztem Budapestre, mindarra, ami ott történt velem, azt mondtam, hogy nem maradok, bármi megtörténhet néhány óra alatt, fogtam Barbarát és hazajöttem. Még kimentem a Porondig, és vettem két kenyeret, hogy legyen, ha már nem lehet kimenni, majd a kisszobában vastag pokrócot akasztottam az ablakra, és bekapcsoltam a tévét. Itt volt közel a Securitate, lövöldöztek, emlékszem, hogy este, karácsony másnapján, a mellettünk levő kertből lőttek, nagy zenebona volt. Mi elbarikádoztuk magunkat a házban, a kislányt három napig még a kertbe se engedtem ki, amíg aztán kicsit megnyugodtak a kedélyek Brassóban.

Nem vagyok azon a véleményen, hogy 1989 után jobb lett a világ, legalábbis számomra minden sokkal nehezebb. Nehezen jövök ki a pénzzel, azzal együtt, hogy a hitközségtől is segítséget kapok. A gáz igen sokba kerül, egy csomó mindent meg kellett javíttatnom a házban. Igaz, hogy a kommunizmus idején nem volt szabad beszélni, de hát befogtuk a szánkat, mit volt mit tenni, nem okozhattam bajt a családomnak…

A lányom 1990 elején Németországba települt a családjával, a férjével és a lányával. Én nem értettem egyet azzal, hogy Éva Németországba menjen, de hát mit tehettem, nem verhettem szét egy családot. Nem szerettem kezdettől ezt a házasságot, de a mai fiatalokkal nem lehet beszélni, hiába próbálkozik az ember. Amikor először voltam a lányomnál Németországban, 1992-ben, ugyancsak három hónapig kellett várni a vízumra. Három hónapig vártam, pont, mint a kommunizmus idején. Úgy bántak velünk Nagyszebenben a konzulátuson, mint az állatokkal, mintha mind cigányok lettünk volna. Most Éva könyvelőként dolgozik, Niederhausenben. Külön él a férjétől, de nem váltak el, nem egyezett a személyiségük, Roland nagyon zárkózott, furcsa ember.

A férjem 1998-ban halt meg, a brassói zsidó temetőbe temettük. Szintén egy előimádkozó volt a temetésen, meg Roth úr, aki a beszédet tartotta. Nagyon sokan mentek el a temetésre, azt hiszem, hogy legalább kétszázan, nagyon becsülték őt. Még többen is eljöttek volna, de a hajdani munkahelyi kollégák nem tudták, nem volt időm az újságban is értesítést feladni, nálunk nagyon hamar temetnek [lásd: temetés].

Most már nem megyek gyakran a zsinagógába, mi, asszonyok, csak a nagyünnepekkor megyünk, de péntekenként még gyertyát gyújtok otthon, és elmondom az áldást. A hitközség segít, támogatnak, kapok csomagokat, egy pénzösszeget is, nem túl nagy, de segítségemre van az is. Télen fűtési támogatást kapok, különben nem bírnám. Jó itt, de elég nehéz karbantartani a lakást, és hideg is. Elég gondom volt, nem tudom, hányszor kellett megjavíttatni a teraszt, legutóbb két éve [2002-ben] az unokaöcsém segítségével, mert a nyugdíjamból nem telt volna ki a 20 millió feletti összeg. A férjem után jár a 116-os kormányrendelet szerinti segély, mert munkaszolgálatos volt, nem fizetek tévébérletet, telefont, rádiót, ingyen jegyet kapok a buszra és a vonatra, nyáron ingyen beutalást kaphatok fürdőhelyre, ha akarok menni. Manapság Brassóban a hitközség már nem olyan nagy. Amikor ideköltöztünk, tele volt a zsinagóga, mindig korábban kellett menni, hogy ülőhelyet kapjon az ember. Most már nincs senki, a fiatalok elmentek. Az idén februárban elütött egy autó, megütötte az arcomat és a kezemet, ami most, a korom miatt, nagyon nehezen gyógyul. Nem tudok semmit sem felemelni, bejárónőt kellett keresnem, hogy takarítson.

Közelebb éreztem magamat az aradi Hilda nénihez, de ő 1956-ban Svédországba települt a férjével, más rokonom nem volt. Budapesten voltak még páran apám rokonságából, George unokaöcsémmel tartom még a kapcsolatot, és persze a lányom családjával, Barbarával, aki most már gyógyszerész. Gyakran ír, fényképeket küld az utazásairól, ez a hobbija. Azt hiszem, hogy zsidónak tekinti magát, de minthogy ott él, ahol él, nemigen fejezheti ki a gondolatait. Nem a német állammal van a gond, de az emberek, igen, azok antiszemiták. Egy zsidót nem néznek jó szemmel Németországban. Az a véleményem, hogy amíg németek élnek a földön, az óceán vize se mossa le a holokauszt szégyenét, egyikükről sem.

Ida Limonova
Kiev
Ukraine
Interviewer: Inna Zlotnik
Date of Interview: August 2002

Ida Limonova lives in a one-bedroom apartment in the Syrets neighborhood. Ida lives alone. She does her own shopping and cooking. She has lunch in Hesed twice a week. I expected to see a frail elderly woman and was amazed to be met by a tall slender gray-eyed woman with dark curly hair. She was dressed tastefully in a white blouse, beige skirt and a sleeveless jacket. She was wearing a brooch. There is not too much furniture in her room: an old sofa, covered with a checkered blanket, a wardrobe, a folding bed, a side table, two arm-chairs and a TV set. There is a big bookshelf on the wall. Ida said that it was made by her father. She has books by Jewish writers such as Sholem Aleichem, David Gofstein, Itsik Feffer, Efraim Sevella, and Russian and Ukrainian classics. There were also photographs of her family. There were books on the side table, too: poems by Peretz Markish and detective stories by Boris Akunin. Ida reads a lot, follows world news and often goes to Hesed. Ida was very pleased to give this interview and leave her memories to her sons, grandchildren and great-grandchildren.

My family backgrownd

Growing up

During the war

After the war

Glossary

My family backgrownd

My grandfather on my father’s side, Moshe-Aren Sneiderman, was born in the town of Mitava in Kurlandia province, Latvia, in the 1850s. It was part of the Russian Empire, and Jews had the right to reside there and do their business: commerce, crafts, and so on. They were different Jews in Kurlandia: they were townspeople, wealthy and well educated. Most Jewish families in other parts within the Pale of Settlement 1 in tsarist Russia grew their own vegetables and kept livestock while Jewish families in Kurlandia were drawn towards a European lifestyle. They spoke the so-called Kurlandia Yiddish, which was their own dialect.

My grandfather was a tinsmith, and also sold food products. My grandfather was a big man with a gray beard. He always wore a yarmulka. Unfortunately, I don’t know anything about his life in Kurlandia except that his family was wealthy and respectable.

My grandfather’s wife, Rodoneha Sneiderman, was also born in the town of Mitava. She was ten years younger than my grandfather. My grandmother was a housewife. They had nine children. My father had three brothers, Pinhus, Abram and Emil; and five sisters, Dina, Ida, Lida, Bertha and Hava.

At the beginning of the 20th century my grandparents and their family moved to Kharkov. I don’t know why they decided to move. We had a pre-revolutionary picture of my grandmother. Her attire shows that hers was a wealthy family. She had a beautiful blouse, a chain watch and a beautiful hairdo. It was a custom among Jewish women to wear wigs at that time, so I guess, it was a wig. My grandmother always wore a long skirt and a blouse. She was a reserved and calm woman. My grandparents were religious. They always fasted on Yom Kippur, celebrated Rosh Hashanah, Sukkot, Chanukkah, Purim and Pesach. I sometimes visited them on the eve of Sabbath. On Friday evening my grandmother lit candles and said a prayer. They followed the kashrut. She even had a special cloth for washing kitchen utensils for meat and dairy products. My grandfather was confined to bed from the early 1920s, and my father looked after him. He died in 1926, my grandmother died six years later.

My father, Vladimir Sneiderman, was born in Mitava in 1884. He was the first baby in the family. He studied at cheder, but he was very intelligent and very handy with things. He was very strong and healthy. After the family moved to Kharkov he found a job as a locksmith at the locomotive repair plant. He also had a good ear for music and soon began to play in the brass orchestra of the plant.

My father’s sisters and brothers were also born in the town of Mitava. I don’t remember very much about them. All boys in the family finished cheder; the girls were educated at home. My father’s brothers and sisters weren’t religious.
His brother Pinhus, who was two years younger than my father, owned a hardware store in Kharkov. He had a wife called Leya and two sons: Mosey and Aron.

His sister Dina, born in 1988, was a housewife. Her husband’s name was Haim. They had a daughter, Sima and a son, Yankel. Dina knew many Jewish songs. I don’t know where she learned them, but she often hummed all kinds of tunes. My father’s brother Abram was three years younger than Dina. He was a bookbinder. He was married but had no children.

Ida and Lida were born in the early 1890s. Ida was an assistant accountant at the electromechanical plant. She had a husband called Joseph and a daughter, Rita. Lida was a housewife. Her husband Aron perished in the Civil War. Lida was raising her son Jacob and had to earn a living. She sewed to earn some money.

My father’s brother Emil, born in 1898, was a typesetter at a printing house in Kharkov. He was fond of singing. My father’s sister Bertha, born in 1900, got married in the 1920s and moved to Tula with her husband Mikhel. That’s all I know about them. My father’s youngest sister Hava, born in 1903, married a student from the Medical College, Abram Levenberg. He became a dentist. She was a housewife. They had three children: Fira, Anna and Gregory.

My grandfather on my mother’s side, Abram Gelbartovich, was born in Poland in the 1860s. Jews had the right to live in Poland, the right of land ownership and equal rights with Christians to stand in court. Jews played an important role in banking, trade and industrial business. My grandfather was a representative of the Singer Sewing Machines Company.

My grandmother, Leya Gelbartovich, was born in Poland in 1865. She was a housewife and and she took care of their eight children. I don’t remember my grandmother. She was very sickly and died in 1917 when I turned 3. In the late 1880s my grandparents and their first-born son Ekhil moved to Kharkov due to growing anti-Semitism in Poland and the polonization of industry and commerce.

My grandfather was religious. We even had the five books of Moses, the Torah, at home. My grandfather used to read it. He had many prayer books and always put on his tallit and tefillin. He prayed twice a day: in the morning and in the evening. It was a sacred process and nobody dared to interfere. My grandfather was a gabbai in the Chebotarskaya synagogue in Kharkov. He was a very respectable man, and people always came to ask his advice regarding family life, bringing up children, and so on. He had a big gray beard, was a handsome, stately man, and when he came back from the synagogue he walked into his yard with his hands on his back. At the same time he only had one suit, but he managed to wear it with an air of dignity. My grandfather liked to play with us. I don’t remember him telling us any stories from the Talmud or the Bible.

My mother, Rosalia Sneiderman [nee Gelbartovich], was born in Kharkov in 1888. Kharkov was a big industrial, commercial and financial center. Jews held key positions in the finances, in trade, medicine and publishing. New synagogues were built at the beginning of the 20th century; the biggest one of them was the choral synagogue.

My mother’s sisters and brothers were all born in Kharkov except for her oldest brother Ekhil, who was born in Poland. He studied at cheder and lived in Kharkov for some time. During the Russian-Japanese war [1904-1905] he was at the front. He returned from the war as a grown-up man. He had a beautiful uniform: a dark jacket with shining buttons, a buckle on his belt with a double eagle, a cap with a cockade and shoulder straps. Later Ekhil worked as a locksmith. His wife's name was Liya. They had a son called Abram. During World War II he was in evacuation in Saratov. His son Abram and his family live in Chicago, USA, now.

The second child was Naum, born in Kharkov in 1883. He only studied at cheder. He was a tall and stately man and wore glasses. He worked as a writing clerk in offices. He was sickly and didn’t live long. He had nerve problems. His wife‘s name was Rosa Burshtein. Their daughter Ira got a higher education and became a doctor. She lives in Los Angeles, USA, now.

My mother’s brother Mosey, born in 1886, lived a long life. He also just studied at cheder. He was married, but I don’t remember his wife’s name. He was in evacuation during the war. He died in the 1950s in Kharkov, and his wife died even before that. They had no children.

My mother’s youngest brother, Mikhel, was born in 1897. He was a very interesting man and we were very good friends with him. He ran away to join the army when he was a boy. He took part in the revolution of 1917 and the Civil War. Later he became a professional military. I don’t know what his rank was, though. Like all military man he served in many towns of the Soviet Union. In 1937 he visited Kiev and stayed with me. We were glad to see each other. Shortly afterwards he was arrested  [during the so-called Great Terror] 2 and executed. He was married. He didn’t have any children with his wife but he had an illegitimate child, Lilia. I didn’t know her.

My mother also had three sisters: Manya, born 1891, Nyunia, born in 1894 and Zoya, the youngest one, born in 1899. My mother finished elementary school. She was very fond of reading. Manya, Nyunia and Zoya finished grammar school.

Manya was an accountant, and Zoya worked at a state bank from the 1930s. In the beginning she worked in Kharkov. Later, when the capital was transferred from Kharkov to Kiev, she and her husband, Isaac Fidelev, who worked at the bank as well, moved to Kiev. I was very glad that I had relatives in Kiev, because the rest of my family was living in Kharkov. My parents, their brothers and sisters and both my grandfathers were there.

My mother’s brothers and sisters weren’t religious. They spoke Russian, although Yiddish was their mother tongue. I believe they might have observed some Jewish traditions to pay their respects to their parents and the past of their people.

My parents met in Kharkov. My father was playing at a wedding and the bridegroom was my mother’s friend. My father talked with my mother a little. They got married in Kharkov in 1908. They had a chuppah and my father’s friends played music at the wedding. The newly-weds lived with my mother’s parents. My father worked as a locksmith and played in a brass band; my mother helped my grandmother about the house.

In 1910 my older brother, Izia Sneiderman, was born; I followed on 26th August 1914. Shortly before, on 1st August, World War I began. [Editor’s note: The war actually began with the Austro-Hungarian Monarchy’s declaration of war on Serbia on 28th July. After that Russia ordered mobilization of her forces, and, on 1st August Germany declared war.] My father went to the front. After the revolution of 1917 my father volunteered to the Red Army and served in Kharkov in a music band until 1924. My father played the horn very well.

My father quit the Red Army in 1921 and from then on played in brass bands. He performed at parties and weddings and often brought me along. He also took me to parades. The biggest parades were held on 7th November [on the so-called October Revolution Day] 3 and on 1st May. We sang and danced at parades. I can hardly hold back the tears in my eyes when I hear a brass band playing. I recall my father and the old times and my childhood. I love listening to brass bands.

My brother Izia studied at a Jewish school that was located far from our home. This school was called Tarbut 4. They studied all subjects in Hebrew. My brother studied old Jewish songs at home, and we often sang them together.

We always celebrated Jewish holidays at home: Pesach, Rosh Hashanah, Yom Kippur, Chanukkah, Purim and Sukkot. I have the brightest memories of Pesach. There was always a general clean-up on the eve of Pesach: things were washed, cleaned and koshered. All kitchen utensils were rinsed with boiling water and there was a big stone in the washing bowl, perhaps, for keeping water hot for longer. We also had special dishes for Pesach. Our dinner table was covered with a special starched snow-white tablecloth. There was stuffed fish on the table and tsibele – hard boiled eggs cut with onions. There was also chicken on the table. Our family got together at the table.

My father used to make red wine that we had on holidays. Long before Pesach he bought dark raisins for the wine. There was one special beautiful wineglass set aside for Elijah ha-nevi. My grandfather was the master of ceremony at the table. He said the prayers. I was sitting to his right. On his left there was a chair with two pillows on it and two or three pieces of matzah underneath called afikoman. The afikoman is the last piece of food eaten at seder. The word afikoman is the Hebrew form of the Greek epikomion, which means dessert. It’s a tradition to hide the afikoman for the children to find and to ‘negotiate’ for its return. The seder cannot be concluded until the afikoman is redeemed. I was supposed to steal these pieces of matzah without my grandfather noticing it. Of course, my grandfather pretended that he didn’t hear or see me doing it, and when I got the matzah everyone at the table complimented me on my smartness. My grandfather always said a prayer, but I don’t know what kind of prayer it was.

My mother made pastries on holidays. She made flour from matzah and baked teyglakh from this flour: these were little pellets from flour and eggs boiled in honey, pressed on a board and cut in slices. They were also sprinkled with nuts and ginger.

Growing up

At Chanukkah we had a silver chanukkiyah hung on the wall. It had eight holes for oil and wicks in each hole. Every day one more wick was lit. Kids got Chanukkah gelt, traditionally given as a Chanukkah gift and used for the dreidel game. We also celebrated Rosh Hashanah with apples and honey. Yom Kippur was the most important holiday. My grandfather and my mother fasted and prayed. My brother and I didn’t have to fast when we were small.

There was Sukkot. A sukkah was made, and people had their meals and celebrated the holiday in their own succah. We also celebrated Simchat Torah –  a holiday marking the conclusion of the annual cycle of Torah readings and the beginning of the new cycle – the final fall holiday. We celebrated Purim. I remember the delicious hamantashen and strudels with poppy seeds – I still find those more delicious than any other cakes. My mother told me that she had seen Purimshpils before, but at my time there were no such performances.

I also attended a Jewish wedding party. It was the wedding of my Aunt Hava, my father’s younger sister. The bridegroom was Abram Levenberg. I was wearing a dark gown with a white collar. The bride and bridegroom had a chuppah set up at the synagogue. The most distinctive feature of any Jewish wedding is the chuppah. This term is taken from the Talmudic stipulation that a marriage doesn’t take legal effect until the bride has entered the chuppah. It’s a canopy-like structure consisting of a piece of cloth, that is held aloft on four posts, and beneath which the couple stand during the religious wedding ceremony. The rabbi said a prayer and the bride and bridegroom exchanged wedding rings. The bride was wearing a silk dress and had a shawl on her head. The bridegroom was wearing a shirt – there were no suits with jackets at that time – they only came into fashion in the early 1930s.

When my grandfather was still alive our family was trying to follow the kashrut. Only my father secretly broke the rules: he liked pork and sausage. He ate these at other places than home because he respected my grandfather and didn’t want to hurt his feelings.

My mother was a housewife and took care of the children. She also cooked meals for students. There was an institute not far from our house and students came to buy an inexpensive and delicious homemade meal. I believe this was kosher food, because this was the only way all food was cooked in our house. My mother also did some sewing to make some extra money. She did this when the family needed it badly. When my father could provide for the family she returned to her housekeeping duties.

We had an apartment in Kharkov, not far from the city center. Our house was the last building in this lane and was located on the bank of the Lopan River. There was a bridge across the river connecting our lane and Klochkovskaya Street with the big Blagoveschenskiy food market in it.

Our family lived in a two-bedroom apartment on the first floor of one of the three two-storied red brick buildings in our neighborhood. We had running water at home, but the toilet was in the yard. There was a big yard where children from these three buildings played. Our rooms were furnished poorly: a table in the middle of the room, a sofa and a bed. My brother slept on the sofa, and I slept in the bed. My grandfather slept in the kitchen and my parents had a small bedroom with a wardrobe, two beds, a big box, my mother’s Singer sewing machine and a dressing table. It was very cold in this apartment in winter. It was heated by a stove. There was a sawmill near our house. We took two bags of sawdust from there every day to heat the apartment. I remember my grandfather sitting at the table in the kitchen wrapped in my mother’s woolen blanket, reading a book. He was constantly reading, only he didn’t remember what he had read. He was an old man and his memory was fading. He could only remember very little.

My father was a very smart man. Once, when I was chatting and chatting, he stopped me and asked whether I knew the difference between a smart person and a fool. I began to think and he said, ‘A fool says all he knows and a smart person knows what he says’. When I was 17 I had a very important secret and wanted to share it with my father. Before talking to him I asked him if he could keep a secret. My father smiled and said, ‘If you can’t keep your own secret how do you think another person can keep it? Remember this’. And I always remembered it. My father was very skilled. When I was 8 he made me a doll’s cupboard (about half a meter high and 40 cm wide). It was a very beautiful cupboard and all our neighbors came to look at it.

There were Ukrainians, Russians and quite a few Jewish families in our neighborhood. I remember a shoemaker called Rabinovich. His family lived in the basement of our house. Some craftsmen from our neighborhood made a swing and installed it in our yard.

There was a synagogue in our neighborhood. I used to go to there every now and then. I don’t remember my father going to the synagogue. There were two floors in it: the lower floor for men to pray and the upper floor for women. My mother went to the synagogue on Pesach, Rosh Hashanah, Yom Kippur, Chanukkah and Purim. She took me with her and we stayed on the second floor. My mother had a Yiddish prayer book with her. Most of the time she wore a blouse, a skirt and a hat on holidays. On weekdays she usually wore a kerchief. My mother was a beautiful woman. On bigger holidays there were cantors singing at this synagogue. One of them was called Shteinberg. He was a young man and he toured with a boys’ choir. The boys had beautiful voices. Most of them came from poor provincial families and their parents were glad that their children got all necessary provisions and food from the choir organization.

I went to a Russian secondary school because Jewish schools were all closed in the late 1920s. The school I went to was in a one-bedroom apartment. There were very few children that formed 5 classes and there was only one teacher. All children were sitting in one room and the teacher went from one group of children to the other handing out exercises. The school was soon closed and I went to another school, rather far from our home. There was an Armenian school on the first floor, and we studied on the second floor at a lower secondary school [7 years of studies]. We studied mathematics, physics, Russian, history, geography and botany. In 1924 I became a pioneer. My parents didn’t mind me becoming a pioneer, but my grandfather was upset that I wouldn’t be able to attend the synagogue any longer. We continued to celebrate all Jewish holidays at home. On the day when Lenin died in 1924 the inhabitants of our lane went to the bridge next to our apartment. People were crying and talking to each other about the future.

In 1925 we moved to another apartment. There was a living room in this apartment where I also slept, my parents’ bedroom; and my grandfather and Izia had small rooms of their own. There were four apartments in this house. There was another Jewish family living in the house, a Russian family and our landlord, Gregory Bagancha, a Ukrainian. My father and he were good friends. My father gave him a hand with all his construction projects: he helped him to make a verandah for example. Gregory was married, but he didn’t have children. They invited our family to join them for Christian holidays: Christmas, St. Trinity Day, and so on. They weren’t religious, but they celebrated these holidays as a tribute to old tradition. They made all kinds of traditional food and we celebrated enjoying the company and the food. I went to the 5th grade at the Russian school near our new home. This school was an old two-storied building. It had a canteen where children were shop assistants and each of us waited for his turn to sell cookies, candy and stationery.

There was also a pioneer center housed by an old two-storied building. There was a stage and a hall with seats. We performed concerts singing pioneer and revolutionary songs and danced. At that time I met Raya Malykhina, a girl from another school. We remained friends for over 75 years. She was an obstetrician, a surgeon, a professor, a Doctor of Sciences and head of a chair in Kiev. My best friend died last spring.

There was a stadium across the street from our house where I skated in the winter. There were many children there. We played basketball and football, and spent a lot of time at this stadium. When I came home I always had the same meal for dinner: boiled potatoes, onions and a big pickle, so, I believe, we were rather short of money. We wore shoes with a wooden sole in the 1920s, but it didn’t even occur to us that they were uncomfortable.

There was a movie theater in the central street in Kharkov. It was called Empire. My brother and I often went to the cinema. He was 17, I was 13 and he never hesitated to take me with him instead of going with his friends or girls.

In the late 1920s all Jewish schools were closed, and my brother Izia had to complete his education in a Russian secondary school. Perhaps Izia took after our father. He had a good ear for music. Our parents bought him a violin, but when he was 4 years old he fell from the roof and broke his hand. Playing the violin was out of the question after this incident, but a career in music remained his dream. Izia played the piano very well. He played pieces from operas and overtures. He liked operas best. He always made my friend Raya and me his audience and by the time we turned 15 we had heard many operas. He was a laborer at a factory, but his dream was to become a conductor. He decided to enter the Conservatory. He played an overture from Carmen at his entrance exam, and his examiners were so impressed that they admitted him after this first exam. He became a student of the Kharkov Conservatory in 1934.

In 1934 I finished my lower secondary education. Raya and I decided to go to a plant trade school to complete our secondary education and learn a profession. We were apprentices at a locomotive repair plant. We had special work clothes. There was a leather jacket with 4 pockets that we were saving for going out.  

I became a Komsomol 5 member at the trade school. Besides the profession we chose to learn we studied mathematics, physics, Ukrainian and Russian. After studying in trade school for two years Raya and I went to study at the Rabfak 6. We were involved in some public activities: we became pioneer tutors at a school. The children liked me a lot, and I enjoyed working with them. We spent a lot of time together playing games, skating, and so on. I also made speeches at conferences and was involved with editorial work for the children’s newspapers, Na zminu. It was an interesting job. Our chief editor was Peter Belinskiy, and there were quite a few young Jewish men among the staff, including senior secretary Natan Shafir, my future husband. There were editorial offices of other newspapers in our neighborhood with quite a few Jewish employees. Nationality wasn’t an issue at the time.

In 1933, during the period of the forced famine in Ukraine 7, I was sent to Velikoburlukskiy district of Kharkov region by the Komsomol authorities. I and my companion took a train and then changed to a horse-driven cart. The horse was exhausted and starved. I was very poorly dressed, and it was a very cold day. I was wearing shoes and galoshes. When my feet got frozen I got off the cart and ran after the cart for the remaining part of the road. When we reached Velikiy Burluk we saw dead bodies in the streets. There were many children among them. But it was even more terrible in the houses: crying, dying children and starved adults with distracted eyes. Our task was to make lists of the living and the dead. We did our job and returned to Kharkov after several days.

There were crowds of starving people in the streets in Kharkov as well. The majority of them were villagers. My father worked a lot back then. He worked at the plant during the day and did repair jobs and construction work for people in the evening. He always brought home a piece of bread which he got in exchange for his work. We didn’t starve in those years.

In 1934 the government decided to move the capital from Kharkov to Kiev. Our editorial office moved to Kiev as well and so did I. In 1935 Natan Shafir and I got married. We had a civil ceremony at the registry office and our colleagues gave us with a big bouquet of peonies. Natan Shafir was born to a wealthy Jewish family in the village of Novo-Poltavka near Nikolayev in 1910. His father, Aron Shafir, owned a mill and his mother, Basia Shafir, was a housewife. They had four children: Natan, his sister Sonia, who was 2 years younger than him, Ida, born in 1915, and the youngest child, Aron, born in 1917. They lived in a big brick building with five rooms. They grew many flowers in their garden, had an orchard and a kitchen garden. They also kept a cow and chickens. Natan’s grandparents, Isaac and Leya, lived with them. They were a religious family: they celebrated all religious holidays and followed the kashrut. On Friday Natan’s grandmother lit candles. His grandfather had a Torah. On Saturdays and on holidays the whole family went to the synagogue.

Natan finished cheder and wished to continue his education. He went to Nikolayev where his father’s brother David lived. David was a baker. Natan entered a secondary school in Nikolayev and finished it in 1928. Natan’s cousin, Mikhail, got married and moved to Moscow with his wife. He was a confectioner there. Natan decided to go to Moscow. He entered the Institute of Journalism there and worked as a reporter with the Pioneer Pravda newspaper. Upon graduation he got a job assignment in Kharkov, and that’s how we met.

In May 1936 our son Yuri was born. I hired a babysitter and continued to work. We lived in a small one-bedroom apartment, but later we received a two-bedroom apartment in a big house. Employees of the newspapers Soviet Ukraine, Communist, Youth of Ukraine and the Stalin’s Generation lived in this building. There were quite a few Jewish families living there.

In 1937 Natan and I were fired and expelled from the Komsomol. We were accused that we drove from Kharkov with Gregory Furman (the head of the school department at the Komsomol Central Committee), who had been executed by that time after having been declared an enemy of the people, and that we were hiding the fact of his anti-Soviet activities. Actually it wasn’t Furman who we drove with, but someone called Belinskiy, but we lost our jobs anyway and had nothing to live on.

We sent Yuri to my parents in Kharkov. We were selling clothes to survive. We sold my coat and Natan’s leather jacket and trousers. The horror of the situation was that we were ready to give up our lives for the Soviet power, but were accused and persecuted in return. It was morally hard for us. We believed everything that happened to us was a terrible mistake and didn’t lose faith in the communist ideas. Every morning when we woke up, the janitor of the house, Kolomiets, told us which of our neighbors had been arrested.

In 1938 the Central Committee of the CPSU [Communist Party of the Soviet Union] decided to alleviate charges against people and we took an effort to resume our membership in the Komsomol. I submitted my request to the regional Komsomol committee. There was a commission that was to review my situation. They requested a letter of confirmation signed by Belinskiy to be submitted to them and promised to have my request reviewed at their meeting. But on the day of their meeting I got to know that Belinskiy had been arrested. So my case was left at that. Natan and I resumed or membership in the Komsomol and got our jobs back only at the end of 1938. We took Yuri home.

During the war

In 1939 war in Europe began, but we didn’t believe that Hitler would attack the Soviet Union. In May 1941 my husband Natan was mobilized to a tank military unit on the Western border, but still the beginning of the war was a surprise to me. At 4 o’clock in the morning on 22nd June 8 air raids began in Kiev. I was alone at home. Yuri was in the sanatorium in Evpatoria.

Men from our house went to the front, and women and children were getting prepared for evacuation. I had to get together with my son. I called the sanatorium. They told me that the children were to be taken to Kharkov and from there to Russia. My brother Izia went to the station in Kharkov every day, and one day he called me to tell me that he had my son Yuri with him. I went to Kharkov by train but at one station I heard that our train would change direction to Russia. When walking down the railway station I met an acquaintance, the employee of an editorial office, who told me that their train was heading for Kharkov. My mother’s sister, Zoya, and her friend, Galina Davidenko, were with me on the train, and my acquaintance arranged for us to change to his train. The train took us to Osnova station [50 km from Kharkov] and was going in a different direction from there. We got off the train and got to Kharkov on a section car, and I finally reunited with my son, my parents and my brother.

In July 1941 my brother Izia was mobilized. He died at the end of 1941. He fell ill with spotted fever at the front and was sent to hospital where he died. His wife, Katia, and his 4-year-old son, Alik, were in evacuation in Akhtyubinsk where Katia was working at a plant.

Our family in Kharkov consisted of my father and mother, my mother’s sister Manya and my father’s brothers and sisters. I became an employee of the satirical magazine Perets [Pepper]. My husband found me there in September 1941. There were air raids in Kharkov, and Natan mailed us priority evacuation permits. Those allowed us to evacuate to Tashkent, but I decided that the climate there was too hot for Yuri and only wanted to go as far as Orenburg [about 3,500 km from Kiev] where my friend Vera Krivenko and her mother and son were in evacuation.

All members of my family and relatives were in evacuation during the war and nobody perished in the Holocaust. Izia perished at the front, though. My mother, father, Yuri and I got off in Orenburg. We settled down in Chkalov near Orenburg. In the beginning we were staying with Vera who helped me to get employment at the editorial office of the Chkalov Commune newspaper. My father made oil lamps from waste tins and sold them at the market. And again he came home with a piece of bread during our most difficult times.

Later we rented an apartment at the Fornshtadt neighborhood that was quite far from the center of town. I went on business trips all the time, Yuri stayed with my father and mother. I didn’t have any warm clothes so I borrowed my father’s boots and his jacket. During my trips he stayed at home waiting for me to come back and give him his clothes back. It was only in 1942 that I got the opportunity to buy boots; and I got a warm jacket from work. Going by train was very risky. There were lice and the risk of getting typhoid was very high. I rubbed my underwear with special ‘K’ soap that helped against lice and prevented to get typhoid that way – this soap must have disinfected my clothes to some extent.

At the beginning of the war, my husband started working in the editorial office of a tank unit on the Western border. We often received letters from him. Some of them were published in our newspaper. He wrote that he had been awarded a medal on 10th May and this day became especially memorable to him as it was also his son’s birthday. He wrote that with each roar of cannonade he thought, ‘This is to hit Hitler on the head for Kharkov, Kiev, for Yuri and for all mothers’ tears!’ I would like to read a letter that he wrote to Yuri on his birthday. It was a month before he perished.

‘My dearest Yuri, I hope this letter reaches you on your birthday. You will turn 6 on 10th May. Your Daddy wishes he could be with you on this day and give you a present and kiss you on your little up-turned up nose. Here’s what I wish you: to have your grandmother Rosalia make a huge pie with raisins in Kiev on your next birthday, cream and other sweets; that we meet as soon as possible and I find you, Mummy Ida, your grandfather and grandmother healthy and happy; that you always remember Soviet soldiers that are shedding their blood for all boys and girls, fighting for your happiness, your laughter and your home. You are a big boy now, and you understand how difficult things are for your father and your mother. But we shall be together one day. We shall go to work and you will go to school, but we shall get together in the evenings to talk and recall the past. We shall read nice books, travel, go to the cinema and enjoy life. My dearest, you have so many nice things ahead of you. I keep thinking about you and your Mummy, and I’m ready to give everything to you, even my life. Happy Birthday and many kisses. ‘Hurrah!’ to the birthday boy!’

In summer 1942 I stopped getting letters from my husband. I was very concerned. At first I was notified that he was missing. At that time Stalin issued an order to attack Kharkov at a time when the troops weren’t prepared for such an attack. As a result, over 100,000 soldiers were encircled and eliminated in this area. Natan and their whole editorial office perished. Natan was a good soldier (he was awarded a medal ‘For service in battle’) and a skilled professional, a good father and husband. My son lost his father when he was 6.

Everyone celebrated Victory Day on 9th May 1945. I did, too, grieving for my husband, though. We were happy to have my father with us.

During the time in evacuation he told Yuri a lot about Jewish holidays and made him a Chanukkah dreidel on Chanukkah. He also made him a rattle [for Purim].  My son was the one who had these toys, and other children borrowed them from him to play. My father taught Yuri to do many things: fix household appliances, do some carpeting and metalwork. My son became a very handy and hard-working man.

I would also like to tell you about my husband’s sister, Ida Mogilevskaya. She was an eye doctor at the Filatov 9 clinic in Odessa before the war. Ida went to the front on the first days of war and worked as a doctor in hospitals. Her husband had very poor sight and stayed with their little son, Arkadiy. I corresponded with her during the war, and after the war she visited us in Kiev. She held the rank of a captain and had many orders and medals. After the war she lived in Odessa with her husband and son. Ida worked at an ophthalmologic clinic.

I returned to Kiev in spring 1944. It took me two months to get back. It was necessary to have an official paper that served as a residence permit 10. I had a letter request from the Perets magazine that served as a permit to go back to Kiev. Our apartment was occupied by other employees of the magazine and it took me some time to get an apartment in the same building. Yuri sent me letters asking me one and the same question: when was I going to take him back to Kiev. At the beginning of 1945 I received a room (20 square meters) in this same building and my father, mother and Yuri could come from Chkalov to Kiev. After a year I received a nice two-bedroom apartment: Yuri and I stayed in one room and my parents in the other.

After the war

I had worked with the Perets magazine for a year when I got a job offer from the children’s magazine Barvinok. Actually, I was supposed to establish this magazine. I had recently become a party member, was very enthusiastic about building a new life and overwhelmed with patriotic feelings. Our editorial office was in Vorovskogo Street. There was one Jewish employee at the editorial office. His name was Abram Reznichenko. He was an artist. He had been in German captivity during the war. He survived because he managed to keep it a secret that he was a Jew. He painted portraits and this often saved his life. He was especially good at making portraits of Stalin and had no lack of work. He had many job offers from children’s publications and from the Communist journal. I worked with the Barvinok magazine for 27 years.

We were very enthusiastic about the formation of Israel in 1948. The communist ideology and Zionism could exist parallel in our thoughts. We felt so happy for our people that gained their own land and managed to turn it into a blooming garden. In the same year the campaign against cosmopolitans 11 began, but none of my acquaintances suffered from it.

After the war I met a journalist called Gregory Limonov. We got married in 1950. He was Russian. My parents wanted me to marry a Jewish man, but they didn’t have any objections against our marriage. We had a small wedding party at home with close friends, my parents and Yuri. In 1952 my second son, Evgeniy, was born. Regretfully, Gregory and I separated eight years later.

The majority of people were crying bitterly after Stalin’s death in 1953. At meetings they spoke about him as if he were God. People didn’t know how they were going to live without him. They had faith in him. Many young artists and students of the Institute of Art went to his funeral in Moscow. In 1956 after the Twentieth Party Congress 12 all communists in our editorial office heard about the denunciation of the cult of Stalin at the closed meeting, but only very few believed it. I believed it because I remembered the terrible events of 1937.

My parents kept Jewish traditions in our family: my mother got matzah at Pesach, although the synagogues were closed, made delicious beetroot soup, gefilte fish – a mixture of chopped fish and seasonings, which is poached and served cold with horseradish, a traditional Ashkenazi food – and baked teyglakh (a sweet meal made from matzah flour). I wish I had asked my mother for her teyglakh recipe. My colleagues always looked forward to having my mother’s teyglakh. My parents fasted on Yom Kippur.

Yuri went to school. He studied very well. He finished school with a gold medal in 1953. It was also taken into consideration that his father had perished at the front. He was admitted to the Polytechnic Institute. Yuri married his fellow student, a pretty blonde girl called Julia, in 1957. She came from Melitopol. She had a Jewish mother and a Ukrainian father. They had a wedding in autumn, and in spring they graduated from the Institute and got a job at the Zaporozhye transformer plant. In 1957 my father died, 11 years later my mother passed away.

Yuri worked at this plant for 44 years. He designed transformers that were in demand at foreign markets, but he didn’t go abroad to advertise his products. He wasn’t allowed to because of his nationality. I felt so unhappy about this. Yuri always identified himself as a Jew and has always been interested in Jewish culture and history.

In 1958 their son Alexei was born, and their daughter Elena followed in 1966. Alexei took an entrance exam for the Polytechnic Institute in Kiev in 1975. He lacked one grade for admission and had to return to Zaporozhye. I do think that his nationality played a role there.

Something similar happened to Yuri. While working at the plant he began to write his thesis. He had to study to complete it – such was the rule – and he decided to enter the Institute of Electrodynamics in Kiev. I had a meeting with the deputy director of the Institute and confidentially asked him whether nationality mattered. He lowered his eyes and replied, ‘Yes, to a certain degree’. Yuri entered a post graduate course in Moscow and defended his thesis successfully. He became a candidate of sciences. Yuri cares so much about his work. He is 67 but he wants to work as long as possible.

Alexei entered the Polytechnic Institute in Zaporozhye and came to Kiev upon graduation, where he met a very nice Jewish girl. Her name was Sveta Semkovich. They got married and lived with her parents. Their daughter, Katia, was born in 1987. But their family fell apart. Alexei returned to Zaporozhye. He has another family now and a 5-year-old son called Volodia. His daughter Katia visits him on holidays and vacations. Katia is 15 years old and in the 10th grade. After finishing school she wants to enter the Kiev Pedagogical Institute.

Yuri’s daughter Elena graduated from the Zaporozhye Polytechnic Institute. She is also a transformer specialist. She lives in Israel with her 14-year-old son, Ilia. She works at a transformer plant. Elena invited me to move to Israel, but I declined. I’m too old to move to another country, and besides I can’t even think of leaving my motherland. Ilia has a good conduct of Hebrew and so does Elena. They are doing very well.

My second son Evgeniy has always identified himself as a Jew. He has a Jewish mother that raised him. When the time came for him to receive his passport, he had no doubts about what nationality he was going to have put in there. After finishing school he went to work as a carpenter at a plant. In 1969 he entered the Faculty of Industrial and Civil Construction at Kiev Construction Engineering Institute and graduated in 1974. In 1978 he married his colleague, Ludmila Bogomolova. She’s Russian. They have two children: Olga, 22 years old, and Andrei, 16 years old. Ludmila respects my Jewish identity. They visit me at Pesach, Chanukkah and Purim. I cook traditional Jewish food.

Evgeniy is head of the Industrial and Civil Construction Department at the Design Institute Dorproject. The institute supplies its developments to Moscow, Leningrad and Kazan. They provide supervision of road, bridge, crossing, and other construction sites in Moscow; and Evgeniy manages quite a few projects. Ludmila is a good engineer. She works at the Road Institute. Olga graduated from the Faculty of History at Kiev University with honors. She married a young Jewish man and gave birth to a boy, Dima, a year ago. Her husband Evgeniy studies at the Kiev-Mohyla Academy. Andrei finished school and entered the Kiev Engineering Construction Institute.

I’m happy to have my children living near me. I don’t want to move to Israel or Germany. My nephew Alik and his mother have lived in Germany for ten years. I am still surprised that Jews want to live in Germany after the Holocaust. Although I do believe that there are many good Germans. I don’t care about America. My cousins from Kharkov moved to the USA in the 1970s, but I stayed. I am very attached to this land.

I’m a pensioner. I believe that I achieved much in my life. I’m happy about it. I’ve lived an interesting life. I had wonderful parents and I’m very proud of my sons. I had an interesting job and met many intelligent and educated people. I worked within the Ukrainian circle of writers, artists and journalists and my nationality wasn’t an issue. I have always been respected. I had many Ukrainian and Russian friends throughout the decades.

In the recent years of my life I have become very close to Jewish culture: I light candles on Sabbath and fast on Yom Kippur. I go to the synagogue on Jewish holidays whenever I can. I often spend time at Hesed. I attend lectures in Jewish history, concerts, and have meals there twice a day. We can have fish there, which we cannot afford to buy. They provide services to us such as visits to the doctor and they even supply us with medication. We can go to a hairdresser, have a dress altered at the dressmaker’s, and have watches repaired. We can go to the library and borrow a book. And it’s all for free.

I only receive 156 hryvna [approx. US$ 30] as a pension, but Yuri and Evgeniy support me. Besides, I don’t need much. Evgeniy and Ludmila often visit me. On the eve of Pesach I get some matzah at the synagogue. We also celebrated my 80th birthday at the synagogue. I went there with my friend Lisa Usherenko, and there was a TV-team who filmed the two of us when we entered the synagogue. There were five other people whose jubilee we celebrated. There was a big party. We made speeches and had gefilte fish, strudels and other traditional food. We received gifts and were very pleased with this party. I’m 88 now but I don’t think I’m old. I find life very interesting and want to see more of my children and grandchildren in the future. I want to see a rich and happy Ukraine. I wish there was peace in Israel.

I don’t feel like deleting a single day or hour from my life. I don’t know how many years I have ahead of me, but I pray to God to give me more time, and have my good memory and energy last to enjoy life with my close ones and to become no burden to them. I thank God for everything.

Glossary

Leonid Dusman
Odessa
Ukraine
Interviewer: Alexandr Beiderman
Date of interview: February 2003

Leonid Dusman is rather plump, but he is still a very energetic old gentlemean. His look is piercing and clever. While telling his story he enjoys to recall details. Our interview took place in his little office in the flat of the house once built and owned by his grandparents. Now he lives in this flat with his wife. Their children have places of their own. There are a lot of books in every room. Leonid is a freelancer; he works for Jewish and non-Jewish papers in Odessa. His main theme is the Holocaust.

My family background
Growing up
During the war
Post-war
Glossary

My family background

My paternal great grandfathermother's father, Shmuel Ginsburg, was a merchant of Guild I 1. The Ginsburgs were a well-known family in Odessa. My great-grandfather owned bakery storage facilities. My grandmother's brother, Lazar Ginsburg, was one of the first radiologists in Odessa. He graduated from the Medical Institute in Vienna and worked in Odessa. I don't remember him well because he died before World War II.

My grandmother on my father's side, Fania Dusman [nee Ginsburg], was born in Odessa in 1865. She spoke fluent Russian with no accent. She received a good education; she finished a grammar school. She didn't wear a wig or a kerchief,. She didn't follow observe the the kashrut and . She didn't go to the synagogue. The family was wealthy, but my grandmother was used to working hard. She was a wonderful cook and shecould sew well. Fania took care of the house and housemaids and supervised my grandfather's sewing business. After my grandfather died she lived with us. I remember how accurate she was. She got up early in the morning, made her bed and combed he hair. I never saw my grandmother or mother with undone hair or wearing their nightgowns. My grandmother and I were close friends and I often came to her room. My grandmother told me about life "in good old times". She had a tin with candy in her room and she always treated me to a candy. When my mother was angry with me I ran to my grandmother. My grandmother had a tough character, but she loved me dearly.

My paternal grandfather, on my father's side Isaac Dusman,, was born in Odessa in the 1860s., He finished a commercial school and was a merchant of Guild II. The apartment in which I live now is in the house that was built by my grandfather and his partner Nisgoltz. This house was built in 1892. There were stores on the first floor, and two of them belonged to my grandfather: a clothing store and a women's underwear store. There were also sewing shops that manufactured clothes and underwear in this building, which were also owned by my grandfather. My grandmother managed the house and housemaids and supervised my grandfather's sewing business. They manufactured clothes for many people in Odessa. Apartments were on the second and third floors. My grandfather's family lived in an apartment on the third floor. My grandfather had a summerhouse at the seashore in Chubaevka. Theis building was very long and called '"Smaller Passage'." There were also sewing shops that manufactured clothing and underwear in this building. They were also owned by my grandfather. They manufactured clothing for the whole population of Odessa. My grandfather also had a villa by the sea in Chubaevka near Odessa. The stores and villa were taken away from the family by the Soviet power after the October Revolution of 1917 2. It seems to me that my grandfather had a formal attitude towards religion, but I'm sure that he donated to the synagogue like all other Jews.

My grandfather's familyparents survived in the Odessa pogrom of 1905 3. My grandmother told me that during the pogrom, when the thugs were in their street, Fedosey and all other Christian janitors from our neighborhood stood in front of our house with icons. It meant that there were no Jews in the house but only orthodox Christians. The Black Hundred 4 went past this neighborhood and nobody suffered. When I was a boy, I knew Fedosey, who was the janitor of ourthe house before the Revolution. My grandfather still owned one store until the end of the NEP 5 period in the late 1920s, when the Soviet power confiscated all people's property and eliminated private entrepreneurship. Within two or three days my grandfather became a poor man. He got a stroke and died in 1930 at the age of 60-65.

My grandparents had three children. Their younger son died in infancy, in an accident on a construction site: he fell from a scaffold and died. I don't know his name. My father, Moisey Dusman, and his brother, Mark Dusman, were their two other sons. My father's younger brother Mark was born in 1898. Like my father he finished the private grammar school of Panchenko. He was a rontgenologist. He lived and worked in Moscow. Mark was married and his wife's name was Vera. They had a daughter named Irina. During the Great Patriotic War (3) Mark went to the front and perished in 1942. My father was born in Odessa in 1894, and his brother Mark in 1898. They both studied at the private grammar school. At 13 my father had his bar mitzvah and got a tallit and tefillin. Later he showed me the velvet bag for his tefillin. However, I never heard that my father went to the synagogue. He was hot-tempered like all other young men in Odessa, and he liked to go fishing in the sea for a day in my grandfather's boat. He liked hunting, which is a rather unusual hobby for a Jewish man! He had many hobbies at that time. My father and his brother Mark went in for sports at the Jewish sport society Maccabi.

At 17 my father became a volunteer with the Jewish self-defense movement 6. There were many such units in Odessa in those years to fight against pogrom-makers. During the February Revolution in 1917 the units of Jewish self-defense joined the Red Guard Troops [armed detachments of workers during the Revolution of 1917]. My father was in the Red Guard Troops. After the February Revolution, when Jews got all their civil rights, my father and his brother finished a military school.

My father was never interested in politics and didn't join any party. He wanted to be an engineer because he was very interested in technical things. However, my grandmother Fania said, 'Who has ever heard of a Jewish man to be an engineer? I would understand if you wanted to be a doctor, but an engineer ... that's beyond my understanding'. My father and his brother became doctors. My father studied at the Dentistry School at the Medical Faculty of Odessa University and became a dentist. Mark became a radiologist. He lived and worked in Moscow. He was married, and his wife's name was Vera. They had a daughter named Irina. During the Great Patriotic War 7 Mark went to the front and perished in 1942.

My mother's father, Duvid-Moshe Opendak, was a binder. He owned a binding shop and had apprentices. I don't remember my grandfather and I don't know how religious he was. He left his family before the revolution of 1917. His children were very unhappy about this fact and stayed out of touch with him. My mother's family wasn't wealthy. They had to save and economize on things a lot in order to provide education for the children. My mother recalled a store where they bought leftovers of sausages. My grandfather left his family before the Revolution of 1917. My mother never told me the reason why, but I know that he lived in Odessa. His children were very angry with him and stayed away from him. He died in 1938.

I remember my grandmother, Reizl Opendak. She was a very nice and kind woman - a real a Yidishe bobe ([Yiddish for 'granny']). She was a very good housewife and made delicious food. I don't know if she observed the kashrut or if she went to the synagogue. She didn't wear a kerchief, and I didn't see her wear a wig either. Her mother tongue was Yiddish, but she also spoke Russian like everybody who was born and lived in Odessa. She died in 1938.My grandmother died in 1938.

There were five children in the family: Leonid, my mother Sarah, Raya, Fema and Genia. All of them were born in Odessa and finished a grammar school, apart from the youngest. The oldest, Leonid Opendak, was born in 1894. He lived in Odessa and worked as an accountant. He died in 1934.

My mother's younger sister, Raya Opendak, was born in 1898. She finished a school for medical nurses established by Jacob Bardach, who founded the first aid facility with ambulances in Odessa in 1913. My aunt worked in a hospital during World War I. After the Revolution of 1917 she was a medical nurse in a surgery department. She was single. During the Great pPatriotic War she was in the ghetto with us. We were in the Domanevka 8 camp. In She returned to Odessa and continued working as a medical nurse. She died in 1957and; my mother was holding her in her arms.

My mother's younger brother, Fima Opendak, was born in 1900. FimaHe was a member of the Communist Party and involved in revolutionary activities. Fima lived in Moscow and worked for the 'Young Guard' Komsomol 9 magazine. He married a Jewish woman and had three sons. FimaHe was arrested in 1937 [during the Great Terror] 10 and executed after a month and a half. His sons live in Moscow. They married Russian girls.

My mother's second brother, Genia Opendak, was born in 1912. My mother looked after him because my grandmother didn't have time to take care of him and do the whole housework as well. I don't know where he studied, but. He he was a party activist. He was arrested in 1937, Aafter he received an appointment from Khruschev 11, thawhot was the first secretary of the Central Committee of the Communist Party of Ukraine at that time. HeGenia was to be the secretary of the regional Komsomol committee in Odessa. He was waiting for the train to Odessa at the railway station in Kiev when they arrested him. Genia had a girl-friend called Zhenia. She was Russian. After his arrest she She was expelled from the Komsomol because she didn't reject him. Zhenia waited for him for eight years. During the Great pPatriotic War she sent him parcels from were she was in evacuation. They got married after he was released. He was rehabilitated after Stalin's death [Rehabilitation in the Soviet Union] 12. They settled down in the town of Monchegorsk, Murmansk region [2,400 km north of Odessa]. Genia wasbecame a Soviet official. He died in 1987.

My mother, Sarah Opendak, the oldest daughter in the family, was born in 1896. The other children listened to her every word. She was a second mother for them, really. She studied at the private grammar school of Shyleiko and Richter. Richter was a German woman and Shyleiko a Polish woman. My mother studied at the grammar school and also gave lessons to support the family. She taught Russian language, literature and arithmetic. She finished grammar school in 1913. My grandfather Duvid-Moshe couldn't pay for her furtherhigher education, so Mmy mother and her sister Raya attended and finished a course for medical nurses. In 1914, during World War I, they worked as nurses in a sanitary train. Later my mother entered the Dentistry School fof Odessa University.

My father Moisey Dusman was born in Odessa in 1894. He studied at the private grammar school named after Panchenko. At 13 my father had a Barmitzva ritual and got a thales and twiln. My father showed me a velvet bag for his twiln.As far as I can remember no member of our family ever rejected faith in God. However, I never heard that my father went to the synagogue. My father was like all other young men in Odessa - he was hot- tempered, he also liked to go fishing in the sea for a day - my grandfather had a boat. My father also liked hunting - what a surprising hobby for a Jewish man! He had many hobbies at that time. My father and his brother Mark went in for sports at the Jewish sport society Makkabi. At 17 my father became a volunteer at the Jewish self-defense unit. There were many such units in Odessa in those years to fight against pogrom makers. After the February revolution, (7), when Jews got all their civil rights my father and his brother finished a school of ensigns. This almost cost him his life in 1937. My mother's sister Raya living at my grandmother Reizl's house had a photograph of my father wearing his uniform of ensign of the tsarist army. When uncle Genia was arrested in Kiev the Soviet authorities came to them with a search. The NKVD (8) officers saw a picture of an officer of the tsarist arms and asked my wife who he was. Thank God my aunt got an idea to say that it was the photo of her former lover that had perished during the war. During the revolution of 1917 the units of Jewish self-defense joined the Red army troops. My father was in the Red Guard troops during the civil war. My father was never interested in politics and didn't join any party. He wanted to be an engineer - he was much interested in technical things. However, my grandmother Fania said "Who ever heard of a Jewish man to be an engineer? I understand a Jewish doctor, but an engineer - that's beyond my understanding". My father and his brother became doctors. Mark became a rontgenologist and my father became a dentist. My father studied at the school of dentists of Margolin. My parents met each other at the Dentistry School in 1917. My mother and my father were involved in revolutionary events. The two of them saved their friend, Arkadiy Barsht, from the firing-line near the railway station. He came to Odessa from Kherson. He also studied at the Margolin school. Later Arkadiy worked as correspondent for "Pravda" [main communist newspaper] in Moscow. He and my father became friends. My father and mother were very much in love with one another. My father went from Malaya Arnautskaya to the New Market, through the whole town, just to see her. There were skirmishes and raids in Odessa, but my father went to see her nonetheless.

My parents dated for three years before they got married. They got married on 20 Januaryin 1920 after finishing the dentistry school. They had a civil marriage. The authorities sent them to work in Beliaevka ([45 km from Odessa]). They got to Beliaevka on a horse-driven cart. There were very few doctors left in the hospital in Beliaevka after all the bandit attacks during the troubled times of the Civil War 13. YMy father and mother were very valued employees in the hospital. When my mother got pregnant in 1923 they returned to Odessa.

They stayed in my grandfather Isaac's apartment. From then on, they lived with my paternal grandparents, who received the young couple very well. On 2 NovemberMy brother Boris was born in 1923. My father left for the Typhoid Epidemic Center straight after Boris' birth. I don't remember the location of the center. He didn't want to go there and leave his wife alone with the baby, but although my father came from a wealthy family, he couldn't refuse to go. His refusal might have given the authorities the chance to question his loyalty towards the Soviet regime. He returned shortly afterwards and began to work as a dentist in the Lermontov Recreation Center. [The recreation center was located within the city boundaries, 20 minutes on foot from Leonid's house.] Besides dentistry my father was very good at maxillofacial and cosmetic surgery. He was also a very good dental mechanic. He was a very sociable and helping man and never allowed anyone to push him around. ?my mother was a dentist and her last place of work was plant "Red Profinter". This is a factory of piston rings at present.

Growing up

I was born on 19th November 1930. My grandfather Isaac died two weeks before I was born. He had a stroke sometime between the age of 60-65. However, in his last words he mentioned that my parents should conduct the ritual of circumcision after my birth. And they did it. My grandpa was buried in a Jewish cemetery, but I don't know if they observed the Jewish ritual back then.

After my grandfather's death my grandmother still lived with us. I remember how accurate she was. She got up early in the morning, made her bed and combed her hair. I never saw her or my mother with undone hair or wearing their nightgowns. My grandmother and I were close friends, and I often went to her room. She told me about life 'in the good old times', that is about how wealthy they lived before the October Revolution. She had a tin with candy in her room and always treated me to a candy. When my mother was angry with me I ran to my grandmother. My grandmother had a tough character, but she loved me dearly.

I have bright memories of my father taking me home from kindergarten. We rode on a horse-driven cart from the Lermontov Recreation Center. This cart used to take the staff of the center home. My father loved Odessa and told me a lot about the neighborhoods we passed. To make me enjoy the ride to the most he wore a white suit and sat beside the cabman. I was allowed to sit on athe coach-box and hold the reins. I was very proud it. My father loved Odessa and told me a lot about the neighborhoods we passed.

I also remember our janitor, Fedosey, coming to our home on Soviet and religious Christian holidays. He stood on the doorway and greeted my parents, '"Moisey Isaacovich and Madam Dusman'. He had a big white beard, wore an apron and a badge. He got a shot of vodka, a small snack and some money. This ritual was very colorful.

Another memory of my childhood is how our parents educated my brother Boris and me. Every Sunday the whole family sat down for dinner. My father liked borsch [Ukrainian traditional cabbage and beet soup] so. Tthere was borsch, brown bread, garlic and a decanter of vodka on the table. My fatherHe liked to have a shot of vodka before dinner, took some garlic afterwards and ate hot borsch. He never forgot that we were watching him. My brother was seven years older than I, and my father gave him a few drops of vodka because he thought 'a son should get to know about things from his father'. Boris and my father clinked their glasses and drank vodka. I kept staring at them, wondering why it was that they could have what I couldn't? My father decided to show me there was nothing to be jealous about. He dipped a piece of brown bread in vodka and gave it to me. I got so sick - I was just ten years old then.

Family life was the highest value for my parents. They had a summerhouse, which was a wooden house on the territory of the Lermontov Recreation Center. He and some other doctors were allowed to build small houses for their families to rest in summer. TheyMy parents took us to the summerhouse every year because they believed it was good for us. We stayed at the seashore during the whole summer vacations. My father liked to go fishing on the weekends. My mother cooked for the family. Our summerhouse was a wooden house on the territory of Lermontov recreation center where my father worked. He and some other doctors were allowed to build small houses for their families to take a rest in summer. She let me got to the beach with my brother. He taught me to swim and dive. We and I liked swimming and sunbathing. My mother let me got to the beach with Boris. He taught me to swim and dive. We returned to the town before the school year began.

My brother studied at a school, which was the formerly the grammar school of the Efrussi brothers. It was a Russian grammar school. I also went to this school, which was my parents' decision, although there was a Jewish school nearby. It was easier to continue education after finishing a Russian school because all higher educational institutions were Russian. As for Ukrainian, only servants spoke Ukrainian in Ukrainian towns.

We spoke Russian at home, although my father and mother knew Yiddish. When our parents wanted to talk about something between themselves they switched to Yiddish. I don't think they knew Hebrew. My parents weren't religious. They arranged a festive dinner on Pesach but it wasn't an actual seder. Writer Zhabotinskiy described such assimilated Jewish family in his novel "The five of them" (9). This family didn't forget about their Jewish origin.Our family got together on Soviet holidays in our apartment. My grandmother Reizl, my mother's sister Raya and my mother's brother Genia came to visit. The siblings lived in other places. We set up a big folding table and my mother made dinner. She learned how to cook from my grandmother Reizl. We had various dishes. My mother learned to cook from her mother Reizl. She made delicious gefilte fish. We were a wealthy family. My father had a private practice at home. He had an office with a dentist's chair in our three-bedroom apartment. We also had a pet, a spitz- dog called Silva.

When Uncle Genia was arrested in 1937, the Soviet authorities came to his mother's house with a search warrant. There was a photograph of my father wearing the ensign uniform of the tsarist army. The NKVD 14 officers saw the picture of an officer of the tsarist army and asked who he was. Thank God Aunt Raya, who lived with my grandmother Reizl, had a brilliant idea and said that it was the photo of her former fiancé, who had perished during the war.

During the war

On Sunday, 22nd June 1941, all our family was at the summerhouse. At 7am we were ready to go fishing to the sea when all of a sudden the commandant of the recreation center came to see us. He said, '"Moisey Isaacovich, it's an emergency situation - we are at war! You have to go to the administrative office'". My mother couldn't believe what she had heard. She even thought this commandant was just being a nuisance. After two week my father put on the uniform of a major of medical services. He went to the sanitary battalion of Chapaev division #25, deployed in Odessa. The division was getting ready for the defense of Odessa. My mother also began to work at the military hospital established in the former Jewish hospital. We still lived in the recreation center. The Soviet propaganda - newspapers and radio - assured people that the enemy would be defeated and that Odessa would always belong to the Soviets. The housing agencies were ordered to have bags filled with sand to put out fires. Military instructors made the rounds of houses to instruct people on how to handle firebombs.

The bombing of Odessa began in the middle of July. It was horrifying. After the first raids we left the recreation center for our home. The situation in town was tense. Rationed bread was given to people, and there were problems with potable water. Beliaevka, where the water supply station was located, was occupied by the Germans. People fetched water from old wells, but there wasn't enough. Our housing authorities arranged a bomb shelter in our old basement, which was formerly a food storage facility. Many men joined the army, and people began to evacuate. In August the siege of Odessa began. We had to stand guard on the roofs to watch out for firebombs. Senior schoolchildren were sent to the vicinity of the town to build defense facilities. My brother, who had just finished school, was involved in the excavation of trenches. Barricades of bags with sand were built in Odessa. Reinforced steel units, welded at the plants, were installed in front of the barricades. We, boys, gathered splinters from shells.

Sometimes my father came back from the frontline. He had a pistol and an 1897 three-linear rifle. Although my father was a major those were the only weapons he had. Many soldiers at the front had no weapons at all. My father tried to calm us down saying, '"There is an order to keep Odessa as long as possible'". My father came home on leave once. During that period many watermelons were sold in Odessa. We ate some watermelon, and then it was time for my father to leave again. He kissed us "goodbye" and said, '"Guys, take care of your mother'". These were his last words. On 8th October his military unit relocated to Vodoprovodnaya Street. My mother visited him there. When my mother left she saw a truck. She called his name, and he waved to her. This was the last time she saw him alive. He perished in the vicinity of Sevastopol in 1941.

Since we were the family of a military officer, the military authorities provided a truck for our family to evacuate during the last days before the occupation. My grandmother packed all her belongings, but we were told that about 20 other people had to fit into the truck and that we couldn't take that much with us. My grandmother refused to go if she couldn't take her luggage with her. My mother couldn't leave her alone, so we all stayed.

On 16th October the Romanians entered Odessa [during the Romanian occupation of Odessa 15]. At about 6am military trucks were driving along Staroportofrankovskaya Street from the side of Dalnik 16. Some people were scared to see them, others welcomed them,r like Fedosey's wife, thatwho came out of her apartment to greet them with an icon. I guess, even people like her were sick and tired of the Soviet regime. Fedosey was constantly called to the NKVD office, where he was interrogated about people he knew during the purges [the Great Terror]. Innocent people were arrested at night, and he had to be present during that ordeal. This old woman, whothat came out to bless the Romanian soldiers with an icon, suffered about a week later under them. Romanian soldiers took away her silver dressing icon in a silver dressing and aher silver cross. They took away people's belongings, and if they faced any resistance they shot people. One of those days a girl my age said to me, '"You, damn zhyd [kike]'". I don't know whether she understood what she was saying. I said in response, '"You're a zhydovka yourself'". [Editor's note: The girl was Russian, but Leonid did not realize the very meaning of the word and thought it to be a pure insult.]

On 19th October an order was attached onto the wall of our housebuilding for all Jews to take thhings and food for three days, give the keys to their apartments to a janitor and walk in the direction of Dalnik, where labor camps were to be formed. Regretfully, many people followed this order. My grandfather's former partner, Nisgoltz, came to see my mother and toask my mother, her '"Madam Dusman, will you go to Dalnik?'" My mother was a smart woman. She replied, '"I'm Madam Dusman while I'm at home. The moment I leave my home I will become a nobody'". She didn't follow a single order as long as her disobedience wouldn't result in a possible execution. Her attitude saved us. All Jews who went to Dalnik that day perished.

On 22nd October 1941 there was an explosion in the building of the commandant's office. When the Soviet troops were retreating they mined it. When the Romanian headquarters settled down there the building was blasted. The Romanians issued an order to execute two civilians for each perished Romanian soldier. The next day the town was patrolled by Romanian soldiers and local policemen. They captured all anyone they saw, regardless of nationality, .and They hung some of thempeople. There were hung men on all acacia trees in Odessa. There were corpses of dead people in Alexandrovskiy Garden. This was the first time I saw people being hung. It was really terrible, I was horrified. We, boys, watched all this from the surrounding ruins.

On 24th October people were taken out of ourtheir houses to jail. In the evening we :- my mother, my grandmother, my brother and I - were also taken to jail. My mother had made bags with dried bread and tinned meat that I had brought from a food storage facility hit by a bomb. She also sewed our valuables into our clothes: rings, chains and golden coins". She also had her wedding ring, signed '"Misha.20.01.20'". She sewed it into a button on a silk lace. She kept this ring throughout all searches and didn't part with it, not even during the hardest times. It was our talisman. She believed that we would perish if she lost that ring. I had my father's military certificate sewed into the liner of my jacket. It was a small piece of paper and nobody discovered it during the searches. The place was dark and stuffed with people. It smelled of sewerage. . We found a spot near the wall and settled there. I put my head on my mother's lap, and we spent the nights like this.

On the morning of 25th October men were taken to work. They went to dismantle barricades, but the most horrific work was the removal of mines from the airfield. People had to march along the field. They did it many times during the day. At the end of the day the Romanians shot the survivors to keep this activity a secret. When a water pipe was installed in the late 1970s they discovered a big burial pit.

My brother was in one of those groups. We believe that my brother perished at the gunpowder storage facilities. 25,000 people were burnt there, including prisoners of war. When my brother didn't return in the evening of 25th October my mother's hair turned gray overnight.

Life went on. We didn't have anything to eat. My mother gave a golden item to a Romanian guard as a bribe for letting her out of prison to get some food. My grandmother and I stayed behind as hostages. My mother went to our house. Our neighbors gave her some food and made some mamaliga). We stayed in jail for about a month. We were released in December. When we returned to our apartment there was nothing left in it; it had been totally plundered by the Romanians. Silva, our dog, was waiting for us at the door. We had no food. My mother went to the market to exchange things for food. Her former patients dropped some food into her basket and told her to go away to escape from raids.

After we had returned from jail, my grandmother fell into depression. She asked my mother's forgiveness. My mother just answered, '"Don't mention it'". By that time we knew that my brother had perished, and we had no information about my father. One morning my grandmother didn't come out of her room. She hung herself on the chandelier. Our neighbor helped us to take her down. In this terrible time, when people were shot in the streets, my mother and Aunt Raya managed to find a person who made a coffin. They brought my grandmother to the Jewish cemetery in Slobodka 17. There was only a guard at the cemetery, an old Jewish man. He said, '"Madam, you're a holy woman. People don't bury the dead nowadays and dog's are gnawing at the bodies in the streets. Is this your mother?'" My mother replied, '"No, this is my mother-in-law'". He was stunned.

On 10th January 1942 Jews were ordered to move to Slobodka. My mother, Aunt Raya and I went there, too Slobodka. It was 25 degrees below zero. Sophia Mikhailovna, our neighbor, a teacher, took us to a house in Slobodka, where Russian teachers, her acquaintances, lived. It was a small house with the toilet outside. We were happy to get even that small room because many people had to stay outside and froze to death. During that time, Ssome Jews in Odessa came up with a great idea: they paid Pyntia, the mayor of Odessa, with gold and set up a hospital for Jews in a tuberculosis dispensary in Slobodka. Doctor Petrushkin was one of directors of this hospital,. Professors Adesman, Sribner and others worked there, too. - it's difficult to name all of them. Aunt Raya was one of the best surgery nurses in Odessa. These people knew her well, so she got a job in this hospital. She helped my mother and me get into this hospital as patients. We stayed there until 13th February 1942.

On 13th February a large group of Jews was taken to Sortirovochnaya railway station. We were in this group: my mother, Aunt Raya, and me. We were put into freight railcars and the train started moving. My mother made me stamp my feet to keep warm. We reached Berezovka station from where we walked on foot. We walked for a whole day. I got exhausted, but my mother kept pulling me. 'Go, go'," she kept saying. When we reached the village we were taken to a pigsty. My mother found a spot near the wall. I put my head in her lap and hid my hands in her armpits. My mother held Raya, thatwho was also exhausted. wWe were wrapping ourselves into a flannel blanket breathing into it the whole night. In the morning we continued walking. There were women from villages on the sides of the road exchanging food for clothes. Many of these women just gave what they had when they looked into the eyes of hungry children. I was cold and couldn't walk. My mother kept saying, '"Lyonia, we need to go. We have to do it for the sake of your father and Boris. Daddy told you to take care of me'". I understaoond that she had little hope, but she knew how to touch my heart. A village woman gave us a hot pot with potatoes when she saw our suffering. She just told us to take it. I warmed my hands on this pot.

We camearrived in Mostovoye village [130 km from Odessa]. A group of people stayed in Mostovoye, and the rest of us carried on. Later we found out that those who stayed in Mostovoye were executed the following night. We reached Domanevka [160 km from Odessa] where we were taken to a building that looked like a shop. It was full of snow and garbage. On the next day we were taken to work. All inmates were taken to a spot where village headmen from surrounding villages selected people for work. We Ten of us, including my mother, Aunt Raya and me, were taken to Maloye village ([today Alexandrodar nowadays]).There were ten of us We rode eight kilometers to this village on a horse-driven toboggan. When we arrived we were taken to a well-heated room. A handsome woman came in with a bowl of dumplings stuffed with potatoes and sprinkled with oil and onions. We had dinner and slept in the warmth for the first time in a long time.

In the morning a former local teacher, Bilionov, came in. He had worked in the Soviet school in the village during the Soviet regime and for the Romanians during the war. He ordered us to move to a cold house with ground floors. We received 200 grams of mamaliga per day. Villagers got to know that my aunt was a medical nurse and my mother a doctor, and they began to ask for their help. People were loyal to us. Those, who had something against Jews, just ignored us. Only Bilionov tried to do us harm whenever he could. In the spring my mother injured her leg. The injury began to suppurate. There was no medication. She was concerned of blood poisoning. She told me that her situation with the leg might result in her death and that it might happen in two weeks. Bilionov still made my mother go to work. She worked standing on one leg. A villager saw her leg and said that he had manganese solution. He also advised her to apply plantain leaves to the injury. This helped and she got well.

I was only eleven years old then,. I was very weak and couldn't work in the field. The headman of the village, Diomid Ivanovich Moskalchuk, saved my life. He took me to his house to shepherd his cows. At first I was afraid of cows and had no idea how to handle them. Once a village boy called mye by my name, and when I came closer, he gave me a piece of bread and pork fat. He told me to share this food with the girl in our group. This boy, Petro Moldavanenko, became my friend. We are still friends. Usually I got up early in the morning, and the headman's wife gave me a mug of milk and a piece of bread. I took the cows to the pasture and came back with them in the afternoon. The headman's wife went to milk the cows, and gave me a bowl of borsch for lunch. I got strongr. I brought my mother whatever food I could. Diomid Ivanovich took care of us for eight months - God bless him.

At the end of September 1942 our quiet life in Maloye village came to an end. All Jews were gathered in Domanevka for registration to be distributed to camps. Our family was sent to the Frunze collective farm 18. We lived in barracks. There were about 250 Jews in this camp and 25 of us in a barrack. We slept on straw, which was replaced once a month. The straw was burnt. I picked wormwood that we slept on to avoid infections. My mother got very weak and fell ill with jaundice. Diomid Ivanovich heard about it and brought her honey and apples. She recovered. The Romanians summoned us to a call-over every morning and evening. There were also Soviet prisoners of war in the camp. Later the Romanians brought gypsies to the camp. Those who were in the Domanevka camp will always remember the names of Moshe and Gedaliye. They were Jews from Bessarabia 19 and served as policemen for Romanians. They took away people's clothes and gold and picked pretty girls to entertain themselves and the Romanians. They patrolled the camp with heavy sticks. They joined the Romanians when they were retreating.

I remember Yom Kippur of 1942. The Romanians allowed the Jews to get together for a prayer. The men went into a room. There were rabbis and cantors among us. They had thalesestallit and twilnstefillin. They put on their ritual clothing and began to pray. Women began to cry. There were Romanian soldiers outside. When they heard what was going on they took off their hats and stood silent. This was unforgettable.

At the end of 1943 the Romanians left. The Germans arrived to replace them. Vlasov 20 troops and Kalmyks 21 came along with them. The Kalmyks rode horses wearing khaki German uniforms and hats with fox tails attached to them. They had lots of weapons. They were merciless to both Jews and Russians. The Germans behaved differently from what they were like in 1941. Some of them had been in Stalingrad where Germany suffered a great defeat in 1943.

In the spring of 1944 we lived with the Yampolskiy family in a small shed on the outskirts of the village. The Yampolskiy family consisted of three people: Miron Solomonovich, his wife Bertha and her sister, Polina Abramovna. They spoke three languages fluently. Before the Revolution of 1917 Miron had been a trader in Europe. He lived in Berlin, Rome and Paris. When the Romanians knocked on our door at night, Miron answered themn in German and they left. I remember the last days before the liberation:. tThere was a pretty 16-year-old Jewish girl in our camp called Manya Bakhmach. Her parents were hiding her and painted her face to make her look ugly. A Vlasov soldier noticed her nonetheless and grabbed her. She escaped and ran into our shed for shelter. We managed to hide her in the straw when the Vlasov trooper came in with a gun in his hand '"Where is she?', he asked." We pretended we didn't understand what he was talking about. He swore and left. When we pushed the straw aside we found Manya unconscious. We took her to a village woman where she stayed in safety for some time.

The Soviet army came on 28th March 1944.. AA day before the firing began I learnt from the village boys that the Soviet troops were close to our place. There were still Vlasov soldiers left in the village. I wanted to run to where the Soviet troops were. I thought I could show them a shorter way to the village - I knew every stone in the pavement. In the morning somebody knocked on our door. We opened the door and saw a huge man with a red star on his uniform. Women hugged and kissed him. We ran out and the first question we asked was, '"Guys, is it true that there are no Jews among you?'" All we heard in occupation was that there were no Jews in the Soviet army, just Russian soldiers. Then I heard one of them say, '"Well, you bet there are Jews among us. Abram, come here!'" I saw Abram with his pink complexion".. He said he was from Moscow. We made sure there were Jews in the army, and our hope that my father was still alive was restored. The Soviet army of 1944 was different from what it was like at the beginning of the war.

We were all interrogated at the field commandant office and released, even though we didn't have any documents with us. - oOurcase with documents and photographs had already been taken from us in the ghetto. We wanted to go to Odessa, but there were still Romanians in Odessa. We stayed in the village for 12 days until Odessa was liberated. Then we went to Odessa on foot. We obtained a residential certificate in the Primorskiy district executive committee, which enabled us to move into our former apartment. Another familypeople - a husband, wife and their small daughter - resided in our apartment, but they let us in when we showed them our residential certificate.

They were a husband and wife and their small daughter. My mother needed to obtain a passport [identity card]. The only document we had with us was my father's war certificate that I had kept in the lining of my jacket. There was also a certificate issued by the commandant office when we were liberated. We went to the militia office. When we showed our documents the militiaman on duty asked us, '"Why didn't they kill you?'" His words were an abuse. My mother said to him, '"All healthy men are at the front while you sit here in the office. Your work could be done by a woman or an invalid man'". He got very angry. My mother said, '"We survived because people saved us, only that they were a little different than you'".

Post-war

My mother obtained her passport. Then we went to the m8ilitary registration office where we received food coupons and rationed food packages. I got a monthly allowance of 200 rubles because I was the son of a military. A loaf of bread cost 200 rubles at the Privoz market. My mother's friend, Shura Morosova, had saved a number of valuable things of ours while we were in the ghetto. My father's suit was altered for me by a tailor. After the liberation we began to search for my father to learn something about his possible fate. Anywhere we enquired we got the answer that his name wasn't on any of the lists of the lost, killed and wounded. My mother had lost her medical certificate, but she still needed to get a job.She lost her medical certificate Doctor Thompson, a Russian woman, helped her. She hired my mother as a dentist for the Maternity Welfare Clinic. My mother's last place of work was the Red Profinter Plant. It's a factory of piston rings at present. My mother worked there until 1952 when the dDoctors' cPlot 22 began (14). Many Jewish doctors were fired then. My mother was 56 years old and she retired. I began to work in 1952 .

I didn't study during the occupation and had forgotten how to read. I returned to school in May 1944. I was at school for 20 days before the academic year was over in 20 days. My mother's acquaintance, Vera Nikolaevna Berchenko, gave private lessons. She gave me free classes. She was a very good teacher of mathematics, history and Russian. We completed the program of the 5th grade during the summer vacations. In the fall I went to the 6th grade. I was 14. I went to a boy's school. We were all children of the war: Russian or Jewish; it didn't matter. OurOut fathers were at the front. We all tried to support our mothers. I sold water at the Privoz market. I had my own clients when all of a sudden local boys put an end to my activities. My competitors demanded that I paid bribes or they would beat me. When I told my mother about it she told me to stay away from the Privoz market.

I was lucky with my school: our teacher of Russian and literature, Boris Efimovich Druker, was a popular teacher in Odessa Boris Efimovich Druker. He was brilliant. I was one of his first pupils. It was a hard time, we got a bun and a teaspoon of sugar at school. Like all other boys, I was a hooligan. I finished the 7th grade at the age of 17. My mother and I decided that there was no sense for me to get a higher secondary education. I entered the Automotive Technical School in 1947. There were only boys in our group. I finished this school with honors. When I started to study there, I decided that I wasn't going to join the Komsomol league. I remembered my arrested uncles, but my group mates valued me highly and wanted me to be their Komsomol leader. Frankly speaking, I generally liked to be a leader so I became a Komsomol member. I was promoted to Komsomol leader. I was even offered to work at the district Komsomol committee, but I refused due to my Jewish nationality. Just at that time, in 1949, the campaigns against 'cosmopolitans' 23 began, and anti-Semitism was quite evident in public life.

I was very enthusiastic about the establishment of Israel. We were glad that the USSR was the second country after the US to recognize Israel. Soviet newspapers wrote that '"Israel is a new democratic state in the Middle East'". I remember a crowd of Jews standing in circle around a sailor from Israel in Odessa port. He was telling them about Israel, the kibbutz communities and the war for independence. He spoke in Russian. [Editor's note: For the most part Jews in the USSR were Soviet patriots and did not want to emigrate in those times.]

In 1952, when I finished technical school, our Komsomol organization recommended me to become a party member. I joined the Communist Party in 1952. Before I became a party member my personal file was submitted to the KGB office to be checked. There was a certificate in it that stated that there were no compromising facts in my life. This was a necessary procedure considering that I had been on occupied territory during the war. After I finished technical school in 1952, the director of the piston plant, thatwho taught science in our school, offered me employment at his plant. I began to work there.

When Stalin died I was a production engineer at the piston rings plant. I was grieving over Stalin. I didn't associate the events of 1937 [the so- called Great Terror] with Stalin. Many people worried about what was going to happen to them. I remember standing guard of honor beside the bust of Stalin at the plant. I also wore a black mourning armband. [Editor's note: Leonid, as most Soviet people, thought Stalin to be an undeniable and unique leader, and his death a historical tragedy. He started associating the events of the Great Terror with Stalin after Khrushchev's speech in 1956, during the Twentieth Party Congress. 24]

I worked at this plant for seven years. At 25 I became chief production engineer. The director of the plant recommended me for the position of the Komsomol leader of the plant.I was lucky to meet nice people in life. They always supported me. I quit working at the plant in 1958 for a job in the design office of the KINAP Plant [cinema equipment plant]. This was a better-paid job. I worked there for two years and studied by correspondence at Leningrad Industrial Institute. Later I switched to the Faculty of Production Units and Tools at the Polytechnic Institute in Odessa (Faculty of production units and tools). I worked at the KINAP Plant from 1959 to 1961.

After all I had to go through I was quite an introverted person in my private life. I read a lot and went to the theater. I met girls, but they didn't touch my heart. I only wanted to marry a Jewish girl. My mother shared this decision of mine. During the war I witnessed Russian wives reporting on their Jewish husbands, although some of them also rescued their husbands. In 1957 I met a girl, Ludmila Karachun, at a party at our plant. Ludmila was Jewish. She was born in Odessa in 1936. She worked at the design office and studied at the Polytechnic Institute. I met her again half a year later and fell in love with her. I dated her for a year and a half. She turned out to be a real friend. We got married on 5th December 1959. I wanted to have many children. Our daughter, Marina, was born in 1960 was born and our son, Michael, in 1967. I always helped my wife about the house. It's still customary in our house to share things, whether it's money or house chores.

My wife's father, Grigory Karachun, was born in Odessa in 1910. He finished rRabfak 25(factory trade school), graduated from the Industrial Institute and worked as designer at the design office of the plant named after Lenin. During the Great Patriotic War he wasn't subject to recruitment to the army due to illness and evacuated to Sterlitamak with his family. He had ulcer and worked with hot bricks tied to his abdomen. After the war the Ministry of Industries sent him to restore production units in Odessa. My wife's mother, Anna Karachun, graduated from the Medical Institute in 1936. During the war she worked as a doctor in a hospital in Sterlitamak. -After the war she was the manager of the cardiologic department at the Russia Recreation Center". My wife's grandmother, Fira, wasn't religious. She was a housewife and helped to take care of her granddaughter. She helped me and treated me very kindly.

I went to work at the plant of radial units in 1961. I became a designer at the design office,. and I worked at this plant for 30 years until 1991. I becamethen the supervisor of a department. I wasn't promoted higher due to my nationality. I had many patents. I took part in the start up of an automatic line at the Volzhskiy Automobile Plant. At work I got the opportunity to buy a car without having to stand in line for a few years, which was quite an ordinary thing at the time. I worked at this plant for 30 years until 1991. I retired when I turned 60,. but I continued to work at my private business: I designed production units. and mMy wife and I were doing fine.

Our daughter graduated from the fFaculty of mMathematics at Odessa University. She was a teacher at a secondary school for ten years. She married Alexandr Buberman,. a Jew, Hewho graduated from the Institute of Communications. They've been together for 20 years. They have two children: Dima, who studies at Odessa University, and Boria, who studies at grammar school. My son-in-law is a successful businessman. He owns a furniture manufacture facility. My daughter works for him as an economist and chief accountant. HerMy son graduated from the pPolytechnic Institute. He served in the army in Azerbaijan, 40 kilometers from Baku). He also owns a furniture shop. He's been married for 15 years. His wife, Natasha Medzhybovskaya, is Jewish. She lectures at the University of Economics. She is candidate of economic sciences. Their son, Stasik, studies at grammar school.

There are 11 of us in my family: my wife and I, our children, grandchildren and my in-laws. We get together for all the birthdays of my relatives and on holidays. We mainly celebrate Soviet holidays: New Year's, 1st May and October Revolution Day 26. Our mostly cherished holiday was 9th May, Victory Day [the official date of the victory over Nazi Germany in the USSR]. On Pesach we always had matzah, we bought it at the synagogue in Peresyp 27. My mother, who lived with us, taught my wife how to cook gefilte fish. My children knew they were Jewish. They studied in a Soviet school and had both Jewish and Russian friends. In my house we used to read a lot. We liked to go to the theater. We were fond of guest performances from Moscow and Leningrad.

In the 1960s I built a summerhouse in Bolshoy Fontan [a recreation zone in Odessa]. In the summer we went there for vacations. I enjoyed these gatherings as much as my parents did. My mother died in 1984. When she was dying she bequeathed me to burn my father's belongings after her death and to bury her. She took off her wedding ring and gave it to me. She was devoted to her husband her whole life. Some years ago I met Boris Gelman, a journalist from Sevastopol, who helped me to get information about my father's death. My father served in the hospital of the 172 division in Sevastopol and perished in November 1941 when the ship Armenia sunk.

In 1989 I read in the newspapers that an aAssociation of fFormer iInmates of gGhettos and cCamps was being established in our country. I took an active part in the organization of such a society, and thus an association of former inmates of ghettos and camps was also established in Odessa in 1991. Anna Kelina, a doctor from Odessa, was elected first chairwoman. of this association She's a very respectable lady. In the association I met Boris Gidalevich thatwho compiled a Book of Memory about Jews who had perished in Odessa. I helped him to install memorials at the locations of mass executions of Jews in Odessa and Nikolaev region. Gidalevich moved to Israel in 1996.

I continued to collect all data about those who had perished. I began to write a book of my memoirs. "Or Sameach", a Jewish newspaper, published my memoirs. I took children from the Or Sameach school 28 to the places of mass executions of Jews during the Great Patriotic War. After that the children wrote compositions, which were very touching. I sent lots of documents related to the extermination of Jews in Odessa region to Yad Vashem 29 in Israel. This museum authorized me to collect these documents from the archives of our town. I collected some material and wrote a book, ("Remember and Prevent,") on the basis of this material. It was published in Odessa in 2002. I don't go to the synagogue, but I think that my activities are of importance to the Jewish community in Odessa.

Glossary

Életrajz

Szamosi Ivánné a hetvenes évei közepén járó, értelmet és melegséget sugárzó idős asszony. Maradandó nyomot hagytak rajta a koncentrációs táborban elszenvedett kísérletek. De ez a korlátozottság – nehéz járása – nem akadályozza meg abban, hogy tevékeny életet éljen. Ma is aktívan dolgozik. Budapest külső kerületében, Kőbányán él már negyven éve egy háromszobás, az 1950-es években épült tömblakásban, idősebbik lányával, aki elvált. Lányát, aki nem dolgozik, ő tartja el. A lakásban fellelhetőek az egykori polgári otthonból megmaradt bútordarabok, képek, dísztárgyak. Szamosi Ivánné ma is minden nap elmegy munkahelyére, a Cicero Könyvkiadóba, Újlipótvárosba, ahol ügyvezető igazgatóként dolgozik.

A családi legendákból ismert a dédapámnak, édesanyám anyai nagyapjának, nevezetesen Schőn József néptanítónak a neve, aki a Zsidó Lexikonban is szerepel, és aki a maga korában tankönyvíró és pedagógus ember volt [„S. József, pedagógus, szül. Szillen (Somogy vm. [= Somogyszil]) 1846. Előbb vidéken tanított, majd a fővárosban igazgató-tanító lett. Cikkei a Néptanítók Lapjában, Ethnologische Mittheilungenben (Gebräuche ungarischer Juden 1896), Magyar Pedagógiában, Magyar Nyelvőrben jelentek meg. Önálló művei: Pedagógus és szaktudós (1879); A tanítás művészete (1899); A szocializmus ismertetése (1899); Gyakorlati családi nevelés (1901).” Magyar Zsidó Lexikon, szerk. Ujvári Péter (Budapest, 1929).]. Azt tudom, hogy nagyon jó ember volt, és a feleségét fiatalon elvesztette. Két lánya volt, az egyik a nagymamám, Hermina, másik a Szera, és azzal a családi ággal, ami a Szera nénitől származott, én nagyon közeli viszonyban vagyok. Ők az én életemben nagyon jelentős szerepet játszottak. Különösen régebben gyerekkoromban, de legfőképpen az után, hogy a holokausztban elvesztettem a szüleimet, és árva lettem. Kármán Andorné, Bözsi a háború után mint anyám szeretett engem. A Szera néni [tehát a nagymama testvére] férjhez ment Messinger Józsefhez, a lánya Erzsike volt, akit később Kármán Andornénak hívtak, sajnos már meghalt. De a gyerekeivel, a Kármán Gyurival és a Kármán Julival mai napig tartó szoros kapcsolatom van. Én meg a Hermina ágtól származom.

Az anyai nagyszülőkről mondottakat a Neufeld ágtól indítanám. Ez a férfiág. Anyai nagyapám Neufeld Manó. Valamikor magyarosítottak Sebestyénre, de hogy mikor, azt nem tudom. Az anyai nagyapámnak volt hat édes- és hat féltestvére. Csak három lánynak a nevére emlékszem: Hanna, Frida és Teréz. Az édestestvérek között volt a Hanna néni, aki Alexander Manóhoz ment feleségül, és Sátoraljaújhelyen éltek. Sok gyerekük volt. Volt az Ödön, a Sándor, akinek a feleségét emlékezetem szerint Corának hívták; a Dudus, hogy mi volt a másik neve, azt nem tudom; az Elza, az Ilona, aki Szerencsen élt, ha jól emlékszem, orvos volt a férje; és végül az Ernő. Az Ernő feleségét, ha jól emlékszem, Margitnak hívták, és Gyurika volt a fiuk. Szoros, szeretetteljes kapcsolat volt az ő családjukkal. Ők voltak, mondhatjuk, a legvallásosabb ága a családnak.

Nagyapám testvérei gyerekeinek többsége még az 1920-as években kiment Amerikába, ezért nem tudok róluk túl sokat. A sok testvér gyerekei közül kettőről tudok: az Irén meg az Erzsi szintén kivándoroltak Amerikába és ott megvetették a lábukat. A deportálásból hazatértem után évekig anyagilag támogattak engem.

A nagyapám, Sebestyén Manó elvette feleségül Schőn Hermina nagymamámat, és így lett ő Sebestyén Manóné. Hogy Manó nagyapám mikor született, azt nem tudom, csak azt tudom, hogy 1933-ban halt meg, amikor én öt éves voltam. Valószínűleg Homonnán született, ami ma Szlovákia, de ebben nem vagyok biztos [Homonna – nagyközség volt Zemplén vm.-ben, 1910-ben 4500 lakossal, járási hivatalokkal; a lakosok 38%-a magyar, 31%-a szlovák, 21%-a német volt. A trianoni döntéssel Csehszlovákiához került. – A szerk.]. A nagymamám, Schőn Hermina pedig Veszprémben született 1870-ben. Hogy hol ismerték meg egymást, azt nem tudom. A házasságkötésük az 1800-as évek vége felé történhetett Budapesten, mert 1895-ben már megszületett az első gyermekük, Ernő.

A nagyapám egy kereskedelmi iskolának volt az igazgatója hosszú évtizedekig, és mellette törvényszéki írásszakértő is volt. Nagyon kedves, jó ember volt. Nagyon szeretett engem, de túl sokat nem tudok róla mondani. Nagymamámról sokkal több emlékem van. Nekem tulajdonképpen két anyám volt, a Hermina nagymama és Leonóra, a lánya. A nagymama velünk élt.

Az anyai nagyszüleimnek négy gyereke született, egyik sem él már. Nagymamámnak ugyan volt tanítónői oklevele, de nem dolgozott. Akkoriban nem volt szokás, a nők inkább a gyerekeket nevelték. A négy gyerek felnevelése egy keresetből még az 1920-as években sem volt könnyű dolog. Sebestyén Ernő nagybátyám volt a legidősebb. Elég nagy korkülönbség volt Ernő és a következő gyerek között, aki a Lilike volt, és aki 1901-ben született. Ő fiatalon, 1930 körül meghalt. A halálát a család sose tudta kiheverni. Tragédia volt nálunk, vérmérgezést kapott, és nem tudták kigyógyítani. Utána következett az édesanyám, akit Sebestyén Leonórának hívtak, ő 1904-ben született, és valószínűleg Ravensbrückben, a koncentrációs táborban halt meg. Édesanyám nagyon szépen tudott szavalni, színészképző iskolába is járt egy darabig. De aztán ebből nem lett semmi, bizonyosan anyagi okok miatt kellett abbahagynia. Háztartásbeli volt.

A nagyszüleim legfiatalabb gyereke Sebestyén Lajos volt, 1908-ban született. A két fiút, Ernőt és a Lajost jogásznak taníttatták, és hogy annak a költségeit biztosítani tudja a nagypapám, bizony a két lányának úgy kellett férjhez mennie, hogy lehetőleg valamilyen gazdag családba házasodjanak be. Ez volt az ára annak, hogy a fiúk tanuljanak. Ezt sikerült is elérni a lányoknál. Talán az idősebb, a Sebestyén Ernő nagybátyám még valamennyire ügyvédkedett, de a Lajos soha. Lajos megnősült az 1940-es évek elején, a feleségét Wollák Magdának hívták. Az Erkel utcában volt egy déligyümölcsüzletük. Lajos munkaszolgálatosként halt meg Ukrajnában. Az utolsó hír Lajos nagybátyámtól 1943-ban jött. Meg is van az a levele, amiben megírta, hogy a napokban viszik őket, nem tudom, hányas, 41-es vagy 42-es zászlóaljjal, és hogy próbáljunk segíteni. Nem sikerült. Magdát a Dunába lőtték a nyilasok [lásd: zsidók Dunába lövése]. Ernő a háborús időszakot egy gyárban, hamis papírokkal tudta túlélni.

Az apai ág a Rosenfeld ág. A nagyapám, az édesapámnak az apja Rosenfeld Miksa volt. A család nagykőrösi volt, nagyapám volt az alapítója, később igazgatója egy gyümölcs- és zöldség-nagykereskedésnek. Őt nem ismertem személyesen. 1928-ban, az én születésem előtt meghalt. Csak a nagyanyámat ismertem, őt Bruck Malvinnak hívták. Amíg Nagykőrösön éltünk, addig egy házban laktunk vele és édesapám egyik testvérével, akit Rosenfeld Palinak hívtak. A nagymamám egy nagyon primitív, egyszerű, paraszt-zsidóasszony volt. Nem túl sok jót tudok róla mondani, de azért rosszat se! A Rosenfeld nagymama abszolút nem úgy viselkedett velem, mint egy nagymama. Sose éreztem ezt az ő részéről. Ő is elég hamar meghalt. Az 1930-as évek elején, azt hiszem, 1933-ban halt meg. A temetésére emlékszem. Zsidó temetés volt, neológ.

Apámék hatan voltak édestestvérek, öt fiú, és volt egy lánytestvére, akit Rosenfeld Irénnek hívtak, Fabriczky Hermanné volt a férjezett neve. Ő Pesten lakott, és savanyítóüzeme volt a Csaba utcában, ahol savanyúságot gyártottak. Azt hiszem, a férje korán elhalt, a két lánya nagyon férfiasan nevelkedett, és azok vezették ezt az üzemet. A háború után, azt hiszem, hogy külföldre mentek. Gyerekeik nem voltak. Akkor volt a Rosenfeld Imre nagybátyám, az orvos volt Nagykőrösön. Ő volt a legfiatalabb, nőtlen. Azon kívül, hogy nagyon jótékony volt, egy morc pali volt, goromba modora volt, viszont csodálatosan zongorázott. Föltette a lemezeket a legjobb zongoristáktól, és nyitott ablaknál szólt a hanglemez, és ő meg játszotta ugyanazt. Akkor volt a Rosenfeld Gyula nagybátyám, az ügyvéd volt, őneki volt a drága Klárika kislánya. Klárika és a mamája, Janka Auschwitzba került, és nem jöttek vissza. Aztán volt a Rosenfeld Sándor, az édesapám, aki az első világháborúban fogságba esett, és hét évig volt Szibériában, Krasznojarszkban. Elég későn nősült, és 44 éves volt, azt hiszem, amikor én születtem. Volt még a Rosenfeld Pál. Pali keresztény felesége az utolsó pillanatban szült egy Imre nevű fiút. Mikor vitték a Pali bátyámat a gettóba Kecskemétre, a gyerek a kezében volt, a felesége utánaszaladt, és sikerült neki a gyereket kivenni a Pali kezéből. Így az Imre életben maradt. Volt még egy testvér, a Rosenfeld István, a Pista bácsi, az Fülöpszálláson lakott [Fülöpszállás – Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 6000, 1920-ban közel 6200 főnyi lakossal. – A szerk.]. Ott volt egy vegyeskereskedése, nagy ritkán én is megfordultam náluk. Gyerektelenek voltak. Örökbe fogadtak egy Ibolyka nevű kislányt. Ő is és a felesége is a deportálásban halt meg.

Édesapám, Rosenfeld Sándor Nagykőrösön született 1884-ben. 1938-ban Ácsra magyarosította a nevét. Az édesapám szikár, sovány ember volt. Nem volt különösebben intelligens, nem egy olvasós ember volt. Szeretett kártyázni. De jó ember volt. Engem is szeretett, elvitt néha a Lakner bácsi előadására színházba, amikor már Budapesten laktunk. Lakner bácsinak gyerekszínháza volt [Lakner Artúr, azaz Lakner bácsi Gyermekszínháza – gyermekszínészekből álló társulat – 1926 és 1943 között működött. – A szerk.]. Ő egy kicsit háttérbe volt szorítva a családon belül. Részt vett ugyan az anyukám barátainak rendezett író-vacsorákon, de nem nagyon kötötte le őt.

A nagyapám halála után a két fiú, az édesapám és a Pali nagybátyám vették át a nagykőrösi cég irányítását. A specialitásuk az volt, hogy gyümölcsöt, zöldséget vásároltak Nagykőrös környékén, amit aztán sok-sok asszony csomagolt. Hűtővagonokban szállították Németországba, és nem tudom, még hova. Fehér hűtővagonok voltak, megkülönböztetett színük volt. Apukám elment reggel vásárolni, és hozta teherautóval az árut, az asszonyok már ott voltak az udvarban, és dolgoztak, alighanem még aznap vitték az árut a vasútra. Nagyon kellett sietni vele. Előfordult, hogy nem megfelelő minőséggel érkezett meg külföldre, ebből voltak viták a fizetés körül. Emlékszem ilyenre meg a levélváltásra. Olykor borzasztó haragos leveleket írtak. Mert ha nem jó minőségű az áru, nem lehet értékesíteni.

Pali nagybátyám is egy paraszt-zsidó ember volt, és az édesapám is tulajdonképpen egy olyan típusú ember volt. Édesapám nagyon szorgalmasan dolgozott a korlátolt felelősségű társaságban. Hajnalban kelt, és ment a környékre vásárolni, Ceglédre meg kisebb falvakba. Ő volt a fő bevásárló, meg irányította a csomagolást, szállítást. Mind a két anyai nagybátyám, Ernő és Lajos is részt vett a kft. munkájában, amennyiben ők képviselték a céget Németországban, ahova a gyümölcsöt és a zöldséget szállítottuk. Ők ott fogadták az árut, és bonyolították az üzlet ottani részét. Svájcba is szállítottak. Az anyukám is bekapcsolódott a kft. munkájába, aztán pedig ő lett a családfenntartó. Agilis teremtés volt. Egyszer voltam is az anyukámmal még kisgyerekkoromban Svájcban, elvitt magával, valami üzleti tárgyalás volt, és oda mentünk. Kettesben voltunk anyukámmal. Emlékszem a hóra meg a sirályokra. Meg ott a szállodában ettem életemben először vajat kisgyerekkoromban, ott olyan finom vajaskifli volt.

Egészen 1941-ig jól ment az üzlet. Akkor a kft. tönkrement. A konkurencia tette tönkre. Volt Nagykőrösön egy másik nagykereskedő, a Benedek nevű cég [Benedek József és fiai gyümölcs-, baromfi- és tojáskiviteli üzem]. Ez a Benedek cég, akik borral is kereskedtek, úgy tette tönkre az édesapámat, hogy egy évben, amikor édesapámék borral is kereskedtek, a Benedek cég olyan alacsony áron bocsátotta közre a bort, hogy az édesapámék nem tudták eladni a sajátjukat, így a készleteik megmaradtak. Minden elveszett. Elárverezték a házat, a lovakat, a teherautót, mindent.

A szüleimet valószínűleg úgy kommendálták össze [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Nem volt egy szerelmi fellángolásból vagy ismeretségből adódó házasság. Tisztességes, rendes házasság volt. Édesapám az első világháború után hét évig volt hadifogságban. 1925-ben kellett hogy hazajöjjön, és 1926-ban házasodtak össze az édesanyámmal. 1928-ban megszülettem. Iskolás éveim előtt Nagykőrösön éltem. Az elemi zsidó iskolát is ott kezdtem el.

A nagykőrösi ház egy csoda volt az én gyerekkoromban. Elég nagy ház volt, két részre volt osztva, az elülső szintet laktuk mi, a hátsó szintet pedig a nagymama és Pali nagybátyám. Ott, a mi részünkben volt egy hálószoba, egy gyerekszoba, egy szalonféle, és volt egy nagy ebédlő, amit sose használtunk, mert nagyon sötét volt. Alul voltak a mellékhelyiségek, nagy spejz, egy nagy konyha, meg volt ott valamilyen cselédszobaféle is. Oldalt volt egy lépcső, az vezetett föl a fürdőszobához. Az akkori viszonyokhoz képest modern bútoraink voltak, az ablakok nagyon szépek voltak, a házat beborította a vadszőlő vagy nemes szőlő, nem tudom. Arra emlékszem, hogy az ablakon ki lehetett nyúlni, és azt a szőlőt meg lehetett enni. Volt egy kis virágoskert, benne egy pici kis medencével, ami halaknak volt. Hatalmas nagy fák, azon gerlicék voltak, és nagy akácfák voltak, és azok alatt reggelizgettünk. Körben meg az udvar aszfaltozva volt, körbe lehetett a házat biciklizni. Az is egy kedvelt szórakozásom volt. És volt egy raktárépület-féle, ahol a gyümölcscsomagoló asszonyok dolgoztak, meg egy nagy pince, ahol a hordók álltak. Ott elég mozgalmas volt az élet.

A ház Nagykőrös közepén volt, nagyon jó helyen, nagyon nagy terület volt. Egészen 1941-ig voltunk mi ott, amikor teljesen tönkrement a kft. Akkor költöztünk föl végleg Budapestre.

Arra emlékszem, hogy Nagykőrösön mindig jártunk a templomba. Zsidó iskola volt, ahova elkezdtem járni. A tanító bácsit is nagyon szerettem, a lánya az unokatestvéremnek, Rosenfeld Klárikának a barátnője volt. A barátaim csak zsidók voltak. Az élet abból állt, hogy együtt jártunk a strandra, nagyon jó artézi strand volt, biciklitúrákat tettünk, moziba jártunk. Még akkor békés, szép élet volt, 1935–40 körül. Később is, amikor már nem volt házunk, sokat jártam le Kláriékhoz. Nyaranta akkor náluk laktam. Elmentünk a templomba, de nem imádkoztunk, csak beszélgettünk.

A zsidók a városban elszórtan éltek. Nem volt túl sok kapcsolat közöttük, és nem emlékszem rá, hogy nagyon vallásosak lettek volna. A zsidó iskola ott volt a templom mellett. Nem emlékszem más intézményre [Nem is igen volt más intézmény, az 1929-ben megjelent Magyar Zsidó Lexikon is csak a Nőegyletet említi meg. – A szerk.]. Én a tanító bácsira emlékszem, a rabbira nem. És inkább a világi értelmiségi zsidókkal volt kapcsolatunk, mert hiszen az egyik nagybátyám, a Rosenfeld Imre, az orvos volt. Ő a parasztok orvosa volt. Olyan ember volt, aki motorbiciklin járta a tanyákat, és ha a parasztoknak nem volt pénzük, akkor ő vette meg a gyógyszert. Ott volt a Rosenfeld Gyula nagybátyám, a Klárikának – a legkedvesebb unokatestvéremnek, aki két évvel volt idősebb nálam – az édesapja, az ügyvéd volt. Rosenfeld Pali végül egy Margit nevű keresztény nőt vett feleségül 1943-ban vagy 1944-ben, aki már pár éve szeretője volt [Valószínűleg pár évvel korábban jöhetett létre a házasságkötés, hiszen a harmadik zsidótörvény, az 1941. augusztus 8-án életbe lépett törvény (1941:XV. tc. „A házasságról szóló 1894:XXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről) megtiltotta zsidó és nem zsidó házasságát, a házasságon kívüli nemi kapcsolatot pedig fogházzal, illetőleg börtönnel sújtotta. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. 1944-ben született egy gyermekük, Imre, akit majdnem az édesapjával együtt deportáltak, de a kecskeméti gettóba menet az édesanyja kivehette az apja kezéből. Ez a fiú ma is Nagykőrösön él. Két gyereke van. És emlékszem, még volt az üveges, üvegkereskedő vagy porcelánboltos Nagykőrösön, úgy hívták őket, hogy Hofferék. Volt ott egy fűszeres, a Fenyves bácsi, annak a lánya is a barátnőm volt, a Fenyves Zsuzsa. És volt a Lázár bácsi, az pedig tollkereskedő volt. Sok gyereke volt, egy maradt csak életben, a Vera. A többit mind megölték.

A nyarak melegek, boldogak voltak. Úgy teltek, hogy reggeltől estig a strandon voltunk vagy a Cifrakertben. Volt egy nagyon szép erdőszerű kert, ahova kijártunk, ahol a nagyobbak meg az ügyesebbek teniszeztek. Mi meg csak lestük őket. Aztán délutánonként összejöttünk a Lázárék valamilyen raktárában. Ott barkohbáztunk. Jártunk moziba. Hol Kecskemétre bicikliztünk, hol Ceglédre. Boldog élet volt.

Mikor az üzlet tönkrement, akkor költözött föl tulajdonképpen az édesanyám az édesapámmal és velem együtt Budapestre. Az életet itt folytattam a nagymamám védőszárnyai alatt. A budapesti nagyszülői ház egy boldog családi fészek volt egészen a háborús évek kezdetéig. Az Üllői út 119-ben laktunk egy négyszobás lakásban, ahol ott lakott a nagymamám, a nagypapám, amíg élt, anyukám, az édesapám, én és a Sebestyén Lajos nagybátyám mindaddig, ameddig meg nem nősült. Szeretetteljes, zenét és irodalmat szerető család voltunk, nem voltunk gazdagok, sőt inkább problémás volt az élet.

Amikor már az édesapámnak a lehetőségei a kenyérkereset terén kimerültek, a nagymama és az anyukám elkezdtek kötni. Kézi kötéssel foglalkoztak. A háború előtti években elég divatos volt a mintás kötés, azt szépen megtanulták. És ez volt a bevételi forrás, sőt még voltak bedolgozóik is. A Váci utcában pedig volt egy üzlet, ahol a kész kötött holmikat átvették. Apám ekkor többnyire kártyázással foglalkozott. Én zongorázni tanultam. Gimnáziumba jártam, sokat olvastam. Mást se hallottam magam körül, mint a zenét és az irodalmat. Édesanyám barátai között is sok jó ember volt, akik gyakran vendégségbe jöttek hozzánk. Én meg bekukucskáltam a függönyrésen keresztül, és kihallgattam, hogy miről beszélnek. Egy szobában aludtam a nagymamámmal és az anyukámmal. Vasárnap reggelenként arra ébredtem, hogy valami számomra teljesen érthetetlen dologról beszélgetnek. Aztán kiderült, hogy mindketten mindig ugyanazt a könyvet olvassák, és azt beszélték meg.

Szerény háztartásunk volt, de azért ameddig lehetett, volt alkalmazott, kisegítő. Csak egy, mindig egy, meg egy német fräulein, aki engem tanított, meg nevelgetett is. Az alkalmazottak erdélyi kislányok voltak, akik a takarításban meg a főzésben részt vettek. Mindaddig, ameddig a zsidótörvények nem tilalmazták, később pedig már nem volt pénzünk se rá. A későbbi években a cselédszobában már albérlő lakott [1944 áprilisában tiltották meg zsidók háztartásában nem zsidók alkalmazását. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. A család már valószínűleg korábban elszegényedett, és azért nem tudott cselédet alkalmazni.  – A szerk.].

Nem volt a család vallásos. Annyiban volt csak, hogy a nagymama pénteken gyertyát gyújtott, és Jom Kipurkor böjtöltünk. Ez volt összesen. Volt valamifajta ezoterikus istenhit a családban. Nem jártak a szüleim templomba. Én az iskolában vallástan órára – mivel ez kötelező volt – jártam. De igazán nem mélyültünk el benne. Felvilágosult, liberális szemlélet uralkodott nálunk. De az érzés a zsidóság iránt természetesen megvolt. A nagymamámnak két testvére volt Izraelben [A területet akkor Palesztinának hívták, és brit fennhatóság alatt volt. – A szerk.]. Akkor [a háború előtt] nagyon nehéz volt a kapcsolatot tartani velük, de azért valamennyire sikerült. Egy harmadik, Aladár nevű testvére Franciaországban élt.

Egy minden tekintetben felvilágosult, politizáló család voltunk. Olyannyira, hogy engem is bevontak ebbe. Újságolvasó voltam, s a közös étkezéseknél ezek a témák mindig előkerültek. Konkrétan emlékszem rá, hogy 1936-ban hallgattam a Gömbös temetéséről a rádióközvetítést – akkor már Budapesten laktunk –, és akkor én már tudtam, hogy a Gömbös egy gonosz ember. Volt egy érdekes vonatkozása a politikai résznek. Azt a nagybátyámat, Sebestyén Ernőt, aki az 1930-as években, tehát már a hitleráj idején Németországban volt kereskedelmi ügynökként, kicsit megszédítette a németeknek, a Hitlernek a produktuma. És emiatt aztán véres viták voltak a családon belül, nem értettük, hogy lehet, hogy egy zsidó a németek iránt valamifajta megértést tanúsít.

Egyébként a családban nagy társasági élet folyt, sok jó barátunk volt. Ezek között talán megnevezném Szántó Györgyöt, aki hozzánk nagyon sűrűn járt látogatóba. Ő az első világháború előtt festőművész volt, aztán később megvakult, és író lett [Szántó György (1893–1961) – művészi pályáját festőként kezdte, de egy első világháborús sebesülése miatt először az egyik, majd mindkét szemére megvakult. Aradon, 1942–44 között Budapesten, majd 1947-től végleg Budapesten élt. Főként történelmi és ifjúsági regényeket írt. – A szerk.]. Az ő révén anyukámnak sok író barátja volt, még Tamási Áron is megfordult nálunk vendégségben. Voltak keresztény kapcsolataink is, elsősorban azokon az üzleteken keresztül, ahova az anyukám szállított. Meg a házbeli ismerősök között is volt egynéhány. Nem azt mondom, hogy olyan sok, de egy család volt, akivel elég közvetlen és nagyon jó viszonyban voltunk. Az asszonyt Kiss Zoltánnénak hívták, egy emeleten lakott velünk, az anyukám nagyon sok munkát adott neki.

Az elemi iskolát még Nagykőrösön elkezdtem, de aztán itt, Budapesten folytattam a Práter utcai elemiben. Jártam az iskolába, gyűjtöttem a filmszínészek képeit. A Práter utcai iskolából a tanárok közül első osztályból emlékszem a Háros Antalnéra, aki egy nagyon kedves idősebb tanító néni volt. Már folyt az oktatás, amikor én oda kerültem. Az elemi iskolai dolgokra nem sokat emlékszem. Volt egy nagyon kedves osztálytársam, egy nagyon szegény kislány, úgy hívták, hogy Veres Ilona. Ő nagyon jelentős szerepet játszott az életemben. Eleinte együtt tanultunk, aztán úgy folytatódott, hogy nagyon gyakran aludt is nálunk. Majdnem testvéri kapcsolatba kerültünk. Végül is az összes hamis papírokat, amivel menekültünk, és az illegalitásba mentünk, ő és a családja adta nekünk.

Énnekem vegyesen voltak barátnőim, talán inkább keresztények, mint zsidók. Valószínűleg abból adódóan voltak zsidó barátaim, hogy az A és a B osztályból az összes zsidó egy vallástanórára járt. Ez valamilyenfajta összekapcsolást adott. De érdekes módon mindig valamilyen módon megéreztem, és megérzem a mai napig is, hogyha valaki zsidó. Nem tudok magyarázatot mondani rá, valamifajta érzelmi kapcsolatot mindig érzek avval együtt, hogy a gyerekeim csak félzsidók. Mert az első férjem keresztény volt.

Gimnáziumba a Práter utcába jártam. A kedvenc tantárgyaim az irodalom és a nyelvtan voltak. És nagyon gyenge voltam matematikából. Ének, torna, abból mindig jól sikerült szerepelni. Akkor még nem volt bennem a művészetek iránt olyan nagy érdeklődés. Zongorázni tanultam, a zongorát is szerettem, de nem éreztem magamban olyan tehetséget, hogy érdemes lenne belemenni. Úszni jártam, a téli sportokat nagyon szerettem, különösen a korcsolyázást a Fradi pályán. Jártam tánciskolába is, de csak az utolsó években. Volt egyszer egy nagy összeütközésem a némettanárnővel, akit Schultznak hívtak. Írtam egy cédulát, hogy ezek a gyerekek lopnak, és a Schultz egy undok. És a cédulát elkapta, és majdnem kicsaptak. Aztán mégse csaptak ki. Ott végeztem 6 osztályt, mert akkor jött 1944. március 19-e, a német megszállás [lásd: Magyarország német megszállása]. A hatodik gimnáziumot már be sem fejeztem. Attól kezdve, hogy a németek bejöttek, és csillagot [lásd: sárga csillag] kellett viselnem, attól kezdve már nem jártam iskolába.

A család a zsidóság helyzetének megváltozását abból érezte meg, hogy az életlehetőségeink nagyon összeszűkültek. Egyrészt nem volt családfenntartó férfi, mert édesapám már az 1930-as évek végétől kezdve semmit nem tudott csinálni. És hallgattuk a rádiót, meg érdeklődtünk, a szüleim az újságot is olvasgatták, napi érdeklődési témák voltak a zsidókkal kapcsolatos intézkedések. Konkrétan a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] is érintették a családot, úgy, hogy a nagybátyáim nem tudtak praktizálni. Az iskolában is volt már, akiről tudtuk, hogy nyilas érzelmű. Volt két fiú a házban, ahol laktunk, úgy hívták őket, Rostás testvérek. Azokról tudnivaló volt, hogy nyilasok. Szóba se álltak velem. Már idősebbek voltak nálam. Mondjuk, effektív közvetlen nem bántottak.

Arra emlékszem, volt egy házkutatás is nálunk. Kis buta gyerek voltam akkor, tizenvalahány éves, és attól féltem, hogy a spájzban lévő ennivalókat el fogják vinni, és azért, amit találtam a spájzban, a fürdőszobán keresztül behordtam a szobába, és a dunyha alá dugtam a lencsét meg a babot. Meg kivittem a folyosóra. Hogy miért volt a házkutatás, azt nem tudom. 
 
Mikor bejöttek a németek [lásd: Magyarország német megszállása], elkezdődött a készülődés a túlélésre. Eléggé okos nő volt az édesanyám, és elhatározta, hogy nem megyünk be a csillagos házba [lásd: csillagos házak]. A szobabútort meg más holmikat elvittek a kijelölt helyre, a barátnőjének a lakásába, ha jól emlékszem, a Zoltán utcába. Mi pedig mély illegalitásba mentünk. Az édesanyámnak volt egy keresztény barátnője, úgy hívták, hogy Vértesné Anikó. És az felajánlotta, hogy elbújtat bennünket. Így amikor a csillagos házakba költözés volt, mi, négyen csak látszólagosan mentünk oda, valójában bevonultunk a Hőgyes Endre utca 1-be, az Anikó néni lakásába [A Hőgyes Endre utca a IX. kerületben van, Ferencvárosban. – A szerk.] Az egy földszinti lakás volt. És ő minket, négyünket eltartott. Főzött ránk, vásárolt. Leeresztett rolókkal éltünk, és mikor az amerikai szőnyegbombázások voltak, borzalmasan félelmetes volt [Az első (angol) légitámadás 1944. április 3-án érte Budapestet. Ezt követően rendszeressé váltak a légitámadások. Lásd még: légitámadások Magyarország ellen; Budapest bombázása. – A szerk. – A szerk.]. Az óvóhelyre ugyanis nem mertünk lemenni. Volt még egy személy, akinek jelentős szerepe volt az életünkben. Ez egy Molnár Béla nevű keresztény fiú volt, jóval idősebb volt nálam. Ő úgy próbált rajtam segíteni, mikor elköltöztünk az Üllői útról, hogy ő meg az Ilonka, a barátnőm, beköltöztek oda a mi lakásunkba átmenteni a lakást.

Egy vagy két hónapra rá, amikor én ezt az amerikai szőnyegbombázást, az elzártságot nagyon nehezen viseltem, akkor elvitt az édesanyjához engem Tata-Tóvárosba. És ott voltam kb. egy hónapig egyedül. Margit néninek hívták a Molnár Béla édesanyját, aki tudta, hogy zsidó vagyok, de mint erdélyi menekültet tartott ott engem. Egy hónappal azután, hogy lekerültem Tatára, lebombázták a Hőgyes Endre utcai ház melletti Erzsébet kórházat, és ott rettenetes nagy lótás-futás volt. [Szövetkezetek Erzsébet Kórháza – (Kis Fő u. 14., ma Knézits u.) 1870-ben alakult Erzsébet Homeopata Kórház néven 6 szobával és 12 ággyal. 1884-től gyógyíthatatlan betegek elhelyezésére szolgált. 1921-ben az Országos Központi Hitelszövetkezet és a Hangya Szövetkezet vásárolta meg, főleg falusi betegeket fogadott, járóbeteg-ellátást is végzett. A helyén ma a Schöpf Mérei Ágost Kórház és Anyavédelmi Központ található. – A szerk.] Úgyhogy megijedtek anyukámék, és vonatra ültek, és utánam jöttek Tata-Tóvárosra. Ennek is volt egy érdekes momentuma. Egy állomás Tata előtt Vértesszőlős. Ott a vonatról az anyukám valamiért leszállt. Hogy miért, azt nem tudom. Talán vizet akart venni, és lemaradt a vonatról. A vonat ment tovább a nagymamámmal meg az édesapámmal. Ő pedig ott a sínek mentén éjszaka megismerkedett egy Tomasek nevű bányásszal. De ennek tulajdonképpen semmilyen jelentősége akkor még nem volt. Jött a következő vonat, és azzal utánunk jött. Akkor ott volt az egész család a Margit néninél. Mindannyian mint erdélyi menekültek. Ott voltunk egészen október 15-ig [lásd: nyilas hatalomátvétel].

Mikor jött a Horthy-proklamáció, a nyilas kormányátvétel, akkor mindenki megijedt, és az anyám azt mondta, hogy nem lehet tovább maradni. És eszébe jutott neki az a Tomasek nevű bácsi, az a bányász, és átment először ő Vértesszőlősre, és aztán az egész család. Ő volt a harmadik, aki bújtatott bennünket, de az első, aki nem tudta, hogy zsidók vagyunk. Lehet, hogy sejtette, mindenesetre befogadott bennünket. És ott voltunk egészen december 13-ig. Ott megint az apukám nem sokat tudott tenni, de a két asszony, mármint a nagymama, anyuka meg én, elkezdtünk megint csak kötni. Zoknikat kötöttünk meg meleg kesztyűket. És abból éltünk. Emlékszem, egy decemberi napon, valószínűleg 13-án, egyszer csak beözönlött egy csomó nyilas, és azt mondták, hogy keressük Ács Sándort, aki Veres Ferenc néven, Ács Sándornét, aki Veres Ferencné néven és Ács Mariannt, aki Veres Ilonka néven él. Ebből lehetett tudni, hogy konkrét feljelentésre jöttek ki. Az a gyanúnk, hogy annak a bizonyos Kiss Zoltánnénak, aki a házban lakott, volt egy testvére, és az nyilas volt. Az ő feljelentése alapján találtak ránk. Az volt a nagy baj, hogy a Kissné tudta, hol vagyunk. Valamikor valaki megmondta neki, vagy az Ilonka, vagy a Béla. Valamelyikük véletlenül elszólhatta magát, az is lehet, hogy jóindulattal, és ennek a Kissnének a testvére is beköltözött a mi lakásunkba. Valószínű meg akarta kaparintani az egészet, és följelentett.

Így vittek el bennünket a nyilasok 1944 decemberében Vértesszőlősről a Tomasek családtól, aki szegény ugyancsak megszenvedte a dolgot, mert nagyon csúnyán megverték őt is meg a feleségét is. Őt is bevitték Komáromba, a Csillag-erődbe. Az éjszakát a nyilasházban töltöttük, még ott, Vértesszőlősön, és aztán átadtak bennünket három magyar csendőrnek. És a három csendőr vitt minket – egy öt kilométeres út volt – Vértesszőlőstől Tatáig gyalog. Az anyukám próbálta őket meggyőzni arról, hogy engedjenek el minket. Nagyon közel volt a háború vége. Ő majd igazolni fogja, ha bajban lesznek, hogy hagytak bennünket futni, menekülni. De nem, bevittek bennünket Tatára. Vagy csendőrség volt, vagy katonasági központ, azt nem tudom pontosan, és onnan rövid időn belül a komáromi Csillag-erődbe [A komáromi erődrendszer egyike, 1944 őszén sok roma származású embert innen indítottak a különböző koncentrációs táborokba. – A szerk.]. Ott voltunk talán nyolc napig. Volt anyukámnak egy térképe, amin be volt jelölve a front állása, onnan tudtuk, hol vannak az orosz csapatok, és hol jöttek föl az amerikaiak Szicílián keresztül. Emlékszem a jelenetre, ott a fogdában, ahol egy csomó nő volt, már hallatszott az ágyúzás föntről is, és azt reméltük, hogy így talán megússzuk. De nem úsztuk meg.
 
Bevagoníroztak bennünket Komáromban, és elvittek Ravensbrückbe. Édesapámat egy másik szerelvény vitte, arról annyit sejtettünk, lehet, hogy egyenesen Dachauba ment, nem biztos, lehet, hogy Dachauból került át Auschwitzba. Párhuzamosan ment a két vonat. Egy hosszú tehervonatos utazás után december 24-én megérkeztünk Fürstenberg faluba, ahol volt egy koncentrációs tábor, Ravensbrück. Bevittek bennünket, egy éjszakát a szabadban, a földön töltöttünk, mikor megérkeztünk. Másnap reggel aztán az utolsó kis motyóinkat is elvették. Hideg fürdő után minden ruhát le kellett vetni, és helyette mindenféle rongyot kaptunk, majd elvittek bennünket a 31. barakkba. Ott még elvoltunk vagy két hónapig. Minden nap voltak a szokásos appelek, nagyon nehéz volt elviselni, nagy hideg volt. Közel van a Balti-tengerhez. Anyukám nagyon beteg volt, vagy epeköve volt, vagy rákja. Egy fogoly orvos megvizsgálta, beszélgetett vele. A 75 éves nagymamám jobb állapotban volt. Engem vagy kivittek mindenféle vacak munkákra a táboron kívül, vagy nem. Ha lehetett, megpróbáltam elspórolni, hogy az erőim megmaradjanak, hát ijesztő volt.

Felesleges munkák voltak. Engem csak arra a helyre vittek, ahol homokot kellett lapátolni, földet. Körbe-körbe, egymásnak, semmi értelme nem volt. Volt egy ügyes fogásom. Sorba voltunk állítva, mikor kivezényeltek a munkára, és ahogy mentünk, egyszer csak egy 180 fokos fordulattal visszafelé fordultam. Megkérdezték, hogy hogy megyek vissza. Mondtam, hogy fölösleges vagyok, és visszamentem. Úgyhogy túl sokat nem dolgoztam ilyen szörnyű munkákat, hanem a barakkban tartózkodtam, az volt a napi foglalatosságom.
 
A nagymamámban nagyon sok lelkierő volt. És volt egy cseh rabtársunk, aki zsidó nő volt, nagyon rendes nő volt, mindig bátorított minket. Március eleje lehetett, és akkor már kezdődtek az evakuálások. Hozták az auschwitziakat, nem is volt üres barakk már, egy úgynevezett zeltlagerbe helyezték el őket. A zeltlager egy sátor volt, abban már nem voltak ágyak sem. A földön feküdtek és aludtak az emberek. Jártam ott, mert kerestem ismerősöket, találtam is, azt hiszem – azok rettenetes helyzetben voltak. Borzalmas felfordulás volt a táborban, az egyik appel a másikat érte, ilyen csoportok, olyan csoportok.

Egy éjszaka azt mondták anyukámék, hogy most már csak fiatalokat szednek össze, viszik őket, és engem elbújtattak az ágy alá. Ők kimentek, és nem jöttek vissza. Soha többé nem találkoztunk. Ott maradtam egymagam. Már lerobbant állapotban voltam, aztán hogy ők eltűntek, még rosszabb állapotba kerültem. Áttettek egy másik blokkba, ott valami szoknyafélém volt, el kellett dobni, mert annyira tele volt tetűvel. A mínusz nem tudom én, 10 vagy 15 fokban inkább voltam egy plédbe csavarva, minthogy valami ruha legyen rajtam. Akkor egyik blokkból a másikba kerültem. Aztán már árokásásra vittek ki mindenkit, aki bennmaradt. Én egyszer a munkába menet összeestem az úton, nem bírtam magamtól fölállni. Az aufseherin [felvigyázónő] egy farkaskutyát uszított rám, az a karomat fogta meg, és annál fogva húzott maga után. A foglyok ilyenkor mindig segítőkészek voltak, föltámogattak, és elcipeltek a munkahelyig. Ott eldugtak valami árokba, és úgy vittek haza, hogy két oldalról támogattak. De mondanom se kell, mikor visszaértünk este, a létszámellenőrzésnél kiszuperáltak. Az volt a szöveg, hogy ilyenkor a betegeket és a gyengéket elviszik az úgynevezett kinderlagerbe. Akkor még nem tudtuk, hogy mi van, csak mindent sejtettünk. Éreztük az égett hús szagát. Nem akartuk elfogadni ezeket a szörnyűségeket, én még reménykedtem, hogy talán oda kerülök, ahol anyukámék vannak. Másnap reggel fölvonultatták ezt a társaságot, amiben én is benne voltam, hogy visznek a kinderlagerbe. Úgy látszik, az életösztön erősebb volt, tudtam németül, és odamentem a német SS-felvigyázónőhöz, és azt mondtam, hogy én 16 éves vagyok, úgy érzem, munkaképes vagyok, és engedjen vissza. Visszaengedett. Hát abból már munka nem lett, mert este már még rosszabbul voltam.

Hogy hogy kerültem a 10. blokkba, a revierre [kórházblokk], nem tudom megmondani, biztos ott is valaki segített. Tény az, hogy ott találtam magam a kórházban. Volt egy ilyen látszatkórház. Ott elmebetegek voltak, akik borzalmasan ordítottak, szerencsétlenek, időnként elvitték őket. És ami az én nagy szerencsém lett, ott találkoztam Kerényi Gráciával [Kerényi Grácia (1925–1985) – költő, műfordító. A Pázmány Péter Tudományegyetemen 1943-ban kezdte meg tanulmányait magyar–latin–görög szakon. Németellenes propagandát fejtett ki hallgatótársai körében, ezért a Gestapo 1944 áprilisában letartóztatta. Politikai fogolyként megjárta Auschwitzot, fogolytársaitól ott tanult meg lengyelül. Hazatérése után folytatta tanulmányait, 1948-ban szerzett tanári diplomát. A 60-as években felváltva élt Varsóban és Budapesten, a 80-as évek elején részt vett a lengyel ellenzéki megmozdulásokban. – A szerk.]. Egy nagyon vallásos keresztény lány volt, aki úgy került egyik börtönből a másikba, végül Auschwitzból Ravensbrückbe, hogy az egyetemen falragaszokat gyártott a németek ellen. Grácia nyelvtehetség volt, tudott németül is, angolul is. Ott a kórházban bizalmi állásba került. Tetvetlenített meg hőmérőzött. Egy évvel volt idősebb nálam, azonos családi miliőből jöttünk, nagyon jól összebarátkoztunk, és sokat segített nekem. Egyszer lázas voltam, beütöttem a lábam, betettek megint egy kiselejtező csoportba, de Grácia kihozott. Itt egy látszatkórház volt, meg kísérletezés. Megröntgeneztek, és az orvos mondta, hogy tébécés vagyok, és azonnal feltöltöttek levegővel. Elég fájdalmas volt. Megnézett az orvos, adott mindenfélét. Elég sokat vizsgálgatott meg nézegetett bennünket. Egyszer berendelt engem a műtőbe. Műtő?! Egy kis asztal volt, és egy katonanő egy tálban behozott valami piros dolgot, úgy nézett ki, mintha valami húsféleség lenne. Azt mondták később, hogy egy borjúmirigy volt. De én nem tudtam megállapítani. Fölvágták a combomat, és belevarrták. A Nemzetközi Vöröskereszt ezt kivizsgálta, és megállapította, hogy orvosi kísérletet folytattak rajtam. Sokféle orvosi igazolásom volt róla, én ebből egy szót se értettem. Ott voltam a kórházban, egy ágyban feküdtem egy cigány asszonnyal, ott halt meg mellettem. Az már április közepe-vége volt. És egyszer csak elmentek a németek. Mi ott maradtunk egy vagy két napig teljes interregnumban. A járóképes betegek feltörték a raktárakat, ott rettenetesen sok vöröskeresztes csomag volt. A fő utcára kiborították ezeket a dobozokat, élelmet, csokoládét, tejport, szardíniát, húskonzervet, és abból étkeztünk. Én arra emlékszem, hogy csak csokoládét ettem, nagyon óvatosan, így nem lettem beteg. Két nap múlva jöttek az oroszok.

Csodálatos volt! Jöttek két sorban, fürtökben lógtak a tankokon, gitároztak. És a lágerban, akik még jó állapotban voltak, fölugráltak a tankokra. Egy-másfél órán belül föl voltak állítva a gulyáságyúk, főzték a levest, krumplit. Egy héten belül átszállítottak bennünket, akik még ott voltunk, és az egészet orosz kórházzá alakították. Egyszerre csak tele voltunk orosz orvosokkal, orosz nővérekkel. Ők gyógyítottak bennünket. Ez volt május első napjaiban, és 1945. augusztus 22-én engedtek el. Addig gyógyították a sebet rajtam, meg lázas voltam, meg kellett csapolni, voltam 36 kiló. Akkor a vöröskeresztes autóbusszal elindultunk. És eszünkben se volt, hogy ne hazajöjjünk! Meg se fordult az agyunkban, hogy máshova menjünk. Egy nap jött egy vöröskeresztes autóbusz vagy autó, és a Gráciát el akarták vinni Svájcba. Mert az édesapja, Kerényi Károly klasszika-filológus tudós volt, már ott élt régen. [Kerényi Károly (1897–1973): klasszika-filológus és vallástörténész, az MTA tagja. Az antik vallástörténet nemzetközileg is elismert kutatója volt. 1943-ban Svájcba emigrált. – A szerk.] És nem sikerült, hogy fölszálljon. Thomas Mann is próbálta Gráciát megmenteni, amikor valamelyik börtönben vagy talán Auschwitzban volt. Azt a választ adták neki a németek, hogy nem lehet, azért, mert nagyon sok mindent tud, nagyon sok mindent látott. Így aztán Gráciával együtt kerültünk haza. Majdnem egyenesen a budakeszi szanatóriumba. Mikor kijöttem a szanatóriumból, akkor nem a Sebestyén Ernő nagybátyámhoz költöztem, mert azok nem is fogadtak volna be, mert rossz emberek voltak, hanem a Veres Ilonka barátnőmhöz, a Bajcsy-Zsilinszky út 8-ba, az egyszobás lakásba. Nyomdász volt a nevelőapja az Ilonkának. Öten laktunk az egyszobás lakásban. Elég sokáig ott laktam náluk, nagy szegénységben éltünk, ez 1946-ban volt.

Megtudtam, hogy a szegedi rokonok élnek, a Kármán család, mert Auschwitz helyett Ausztriába vitték őket, és akkor lementem hozzájuk Szegedre. A rokonok azt akarták, hogy újra iskolába járjak, de én még jó darabig nem voltam olyan állapotban, hogy gyerekként, más környezetben újra iskolába járjak. Egy véletlen folytán találkoztam Lázár Verával, aki nagykőrösi barátnőm volt, összetalálkoztam vele egy utazás során. A családja lent lakott Nagykőrösön, de ő egy diákotthonban lakott Pesten. Rábeszélt, hogy jöjjek fel ide, Pestre. A Kármánék nagyon nem akarták, de nem tudott senki visszatartani. Ez 1947-ben történt, akkor még csak 20 éves voltam. Nem volt semmi szándékom, tervem. Laktam a diákotthonban, ez a Jointnak egy kisebb diákotthona volt a Zoltán utcában, egyetemistáknak, főiskolásoknak. Jártam hegedűt tanulni a Tátraihoz, meg elkezdtem újra zongorázni. [Tátrai Vilmos (1912–1999), hegedűművész, a Tátrai Vonósnégyes (1947) és a Magyar Kamarazenekar (1957) alapítója és vezetője. – A szerk.] Aztán beiratkoztam a bölcsészkarra, történelem–földrajz szakra. De nem volt érettségim, le kellett volna érettségizni, de nem tudtam magam elhatározni. Az egyetem félbe maradt, én kilógtam a diákotthoni orvostanhallgatók meg a bölcsészek közül, és ki kellett jönni a diákotthonból. Akkor már nem iratkoztam be sehova. Végülis nem érettségiztem le. Sokkal később, az 1950-es  években már levelezőn végeztem el a Pedagógiai Főiskola könyvtár szakát.

Amikor kijöttem a diákotthonból, albérlő lettem, egyik albérletből a másikba mentem. 1948-ban elvégeztem egy gyorstalpaló tanfolyamot. Ez úgy adódott, hogy a Lázár Vera már járt a Vándor-kórusba, és oda elvitt engem is. Ez egy mozgalmi kórus volt, és ott nagyon sok rendes ember volt. Egyszer ott adódott egy lehetőség, hogy egy szaktanfolyamra elküldtek. Oda jártam négy hónapig, de az nagyon messze volt az én képességeimtől, könyvelést és számvitelt kellett tanulni. De elvégeztem, és utána elhelyezkedtem a Terményforgalmi Vállalatnál, és dolgoztam is ott egy jó ideig. Terményfelvásárlói tanfolyamokat szerveztek, engem oda húszévesen elküldtek iskolavezetőnek. Dolgoztam Nagytétényben, Monoron, Tordason, különböző helyeken. Behívtak értelmes parasztgyerekeket, és azokat tanítottam. Helyesírásra tanítottam őket, tornára, ilyesmikre egészen az 1950-es évekig. Amikor egyszer csak kiderítették, hogy én zsidó és polgári származású vagyok, és ezt nem csinálhatom tovább. Minden indoklás nélkül leváltottak, és rendelkezési állományba tettek – akkor már az Állatforgalmi Vállalatnál voltam státuszban, és férjhez is mentem közben.

Az egyik iskolán ismerkedtem meg az első férjemmel, aki egy három elemit végzett parasztgyerek, nagyon értelmes ember volt. Pópa Györgynek hívták. 1950-ben összeházasodtunk, és amikor nem mehettem már többet tanfolyamra iskolavezetőnek, egyszer csak az az ötletem támadt – megint előjött az irodalmi érdeklődésem –, olvastam az Irodalmi Újságban, hogy Máté György nevű vezetője vagy párttitkára van, és naiv gyerek módjára beállítottam hozzá [Az Irodalmi Újság a Magyar Írók Szövetségének irodalmi és művelődéspolitikai hetilapja, 1950–56 között Magyarországon, 1957–1989 között Párizsban jelent meg. Máté György (1913–1990): 1942-ben illegális kommunista tevékenységért 10 év börtönbüntetésre ítélték, 1945-től az MKP KV agitációs-propaganda osztályának alosztályvezetője, 1946–1950 között a Szabad Nép munkatársa (a pártszervezet káderese), 1950–53-ban, valamint 1956-ban a Magyar Írók Szövetsége párttitkára volt. 1959–73 között a Népszabadság munkatársa volt. – A szerk.]. Mondtam neki, ez és ez vagyok, az irodalom érdekel, nem tudna-e nekem segíteni. Fölvette a telefont, fölhívta a Búza Mártont, aki a Szikra Könyvkiadóban volt csoportvezető, és azt mondta neki: „Marci, itt van ez és ez, próbáljátok ki!” Odamentem, megfeleltem, fölvettek a Szikra Könyvkiadóba [A Szikra Könyvkiadót 1944-ben alapították Szegeden, az MKP, ill. az MDP kiadója volt. Tevékenysége középpontjában a politikai szakirodalom, mindenekelőtt a marxizmus–leninizmus klasszikusainak kiadása és a marxista-leninista társadalomtudományok (filozófia, közgazdaságtudomány, tudományos szocializmus, történelem) tárgykörébe vágó művek megjelentetése állt. Utódja 1956-tól a Kossuth Könyvkiadó, az MSZMP kiadója volt (a kiadó munkatársainak egy része pedig 1957-ben megalakította a Gondolat Könyvkiadót). – A szerk.]. Ez volt 1951-ben. Mikor a Szikrába bekerültem, konszolidálódott az életem. Ott pártfegyelem volt, ott kellett lenni a taggyűléseken, be kellett lépni a pártba, de nem volt egy olyan nagy drill.

Közben még 1946-ban kapcsolatba kerültem a Jó Pásztor Misszióval [lásd: Jó Pásztor Bizottság]. A diákotthonban volt egy Fillenz Péter nevű orvostanhallgató. Annak volt egy unokatestvére, akivel valahogy barátságba kerültem, és ő a Jó Pásztor Misszióban dolgozott. A Jó Pásztor Missziónak volt két nagyszerű vezetője, az Éliás József, aki egy református pap volt, és a Kádár Imre. A Jó Pásztor Missziónak az volt a hivatása, hogy a zsidókat térítette. És valahogy ezeknek nemcsak hogy a bűvkörükbe kerültem, hanem próbáltam is ebben hinni, de nem sikerült soha. Én többször kacérkodtam azzal, hogy hinni tudjak bármiféle Istenben, de soha nem tudtam. Viszont fölvettek gépírónőnek. Rendes légkör volt, jó emberek voltak, az Éliás is meg a Kádár is. Csak néhány hónapig dolgoztam ott. Egy jó ideig, mikor még a Vereséknél laktam, nagy szegénységben voltunk, és még akkor nem volt rendes pénz, azok arannyal fizettek, meg liszttel [lásd: feketézés, cserekereskedelem; a forint bevezetése].

Az első férjemmel egy egyszobás lakásban kezdtük az életet a Szabadsághegyen. Az úgy lett, hogy a Lázár Vera barátnőm összeházasodott egy Szőke Tibor nevű fiúval ugyancsak a Vándor-kórusból. Az akkor belügyes volt, meg volt partizán, és megtudta, hogy a Szabadsághegyen van egy öröklakás, amit ki lehet igényelni. Fölmentem oda, üresen állt. Így jutottam ahhoz a lakáshoz. Odaköltöztem a férjemmel 1950-ben. És azt vettem a fejembe, hogy őt taníttatni kell, mert három elemije volt. Végül elvégezte a Mezőgazdasági Főiskolát, is, és így lett belőle agronómus. Többnyire vidéken dolgozott.

Két lányunk született. Nem könnyen születtek, mert feltehetően ennek a hormonkezelésnek a következtében nem is tudtam teherbe esni, meg meg is változott a testem. Ahogy elkezdtem hízni, deréktól fölfele sovány vagyok, innen lefelé pedig hízok. Lehet, hogy az ezzel kapcsolatos lelki tényező is hozta magával, hogy sokáig nem tudtam gyereket szülni. Akkor egy egész hosszú orvosi kezelés után, hatévi házasság után 1956-ban született meg az első kislányom, Kati, a második, Júlia pedig 1957-ben. Akkor úgy éreztem, hogy megint van családom. Megint van miért élni. Én ott voltam a gyerekekkel, a férjem meg ment egyik helyről a másikra vidéken. Hiába tanult, azt az életformát, amiben ő élt, és amiben én, nem tudtuk összeegyeztetni. Úgyhogy szépen békességesen el is váltunk. Azt hiszem, ez 1962-ben volt.

1956-ban jött az ellenforradalom [lásd: 1956-os forradalom]. Fönn laktunk a Szabadsághegyen, én a kislánnyal voltam otthon, hét hónapos volt. És jöttek a házba suhancok, megfenyegettek. Volt a földszinten egy nő, akit nem is ismertem, és nem is láttam soha, és őt fölhozták a lakásomra, és azt mondta az a nő, hogy mikor Sztálin meghalt, én sírtam az utcán. Ezek akkor faggattak, kérdezgettek, nagyon kritikus volt a helyzet. A gyerek az ölemben volt, és így belecsíptem a fenekébe erősen. Elkezdett ordítani. A gyerek ordított, és ettől-e vagy mástól, nem tudom, de kimentek, hogy majd még visszajönnek. Nem jöttek vissza.

Már 1951-től a Szikra Könyvkiadóban dolgoztam, de nem sokáig, mert az 1956-os események után egy csomó embert elküldtek, akiket revizionistának minősítettek. Hosszú előtörténete volt ennek. A kiadó tagjainak nagy része szembefordult a túlzott „balos” nézetekkel, a taggyűléseket kritikai hangvétel jellemezte. A leginkább reformgondolkodásúakat minden megjegyzés nélkül elbocsájtották 1957. január 1-i hatállyal. Nyolcvanunkat bocsátották el. [Nincs nyoma az irodalomban, hogy az átszervezés kapcsán revizionizmus címén távolítottak volna el alkalmazottakat, de természetesen nem zárható ki. – A szerk.] Az volt a szerencse, hogy volt néhány agilis és ügyes ember az ottani dolgozók közül, akik rögtön egy új könyvkiadó alapításába fogtak. És az létre is jött, ez volt a Gondolat Könyvkiadó [1957-ben alakult meg a Művelt Nép Könyvkiadó utódaként. 1960-ban egyesült a Bibliothéka Kiadóval. Feladata a tudományos ismeretterjesztés előmozdítása volt. – A szerk.]. Egészen 1991-ig ott dolgoztam.

Másodszor is férjhez mentem 1965-ben, Szamosi Ivánhoz, aki egy zsidó ember volt. 31 évig éltünk nagy megértésben, sok gond közepette. Ő lényegében a gyerekeimnek az igazi édesapja, a lányaim is elismerték, a kisebbik lányom, Júlia a mai napig is őt tekinti apjának. Némi nehézséget okozott a családunkban, hogy a férjemnek volt egy elvált felesége és egy gyereke, a Zsuzsi. Én őt is a gyerekemnek tekintem, és a gyerekeit az unokáimnak.

A férjemmel egy közös ismerős révén találkoztunk össze. Már csak az édesanyja és a nagymamája élt, amikor összekerültünk. Az édesapja meghalt 1945-ben tébécében. Az édesanyja nagyon szerette, ő is őt, sokat gondoskodott róla. Zsidó érzelmű család volt, nem voltak különösebben vallásosak, de a nagymama meg az anyósom is minden szombatot megtartott, péntek este gyertyát gyújtott, meg a Jom Kipurt is megtartotta. A háborút úgy vészelte át az anyósom, hogy abban a bizonyos gyalogmenetben vitték őt egészen Hegyeshalomig, ahol is egy unokaöccse – az valami zsidó tanácsnak a tagja volt – közbelépett, ki tudta venni őt a Németországba irányított gyalogmenetből, és akkor hazajöttek [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. Így élték meg a felszabadulást. A férjem pedig munkaszolgálatos volt, és Borban volt [lásd: Bor]. Ott szabadult föl. A nagymamának kis trafikja volt egy mellékutcában. Ő kapta vagy talán még a férje. Mikor államosították a trafikot, a nagymama együtt élt a dédivel [lásd: a kiskereskedelem államosítása].

A férjem először munkásként dolgozott, majd műszerészként, aztán később került olyan helyzetbe, hogy mérnöki munkát végezhetett. Nagyon kedves, jó szándékú, jó humorú, szorgalmas, agilis ember volt, műszaki végzettsége volt. Az együttélésünk első idejében ő is elvégzett egy főiskolát, a Kandó Kálmán Főiskolát. Mint minden műszaki végzettségű embernek, akkoriban neki is nagyon rossz fizetése volt. Gyerektartást is fizettünk még. Szóval elég nehéz volt az életünk, és nekem volt módom különmunkát csinálni a Gondolat Kiadónál. Ő is próbálkozott mindig fellendíteni az életünket, nagyon szépen rajzolt, volt egy időszak, amikor nagyon sokat rajzolt. Az életünk egy kicsit fellendült akkor, mikor külföldi munkát kapott, úgyhogy két vagy három évre is volt Szíriában, Irakban.

A szabadsághegyi lakás, ahol az első házasságom idején laktunk, nem volt igazán kényelmes lakás. Nem volt rendes fűtés, nem volt rendes konyha. Elcseréltük egy kőbányai háromszobás lakásra. Ide még az első férjemmel költöztem, de akkor már nemsokára az Ivánnal éltem. Akkor még vittük magunkkal a három szobába Kovács Terézt, aki egy ismerősünk volt, a gyerekek körül segített. Jó sok évig együtt éltünk, közben ő is férjhez ment, a férje is ott volt. Aztán elköltöztek, mi meg maradtunk ebben, ahol most is lakunk. Most már közel negyven éve ebben a lakásban lakom.
 
Mind a három lányt sikerült főiskolai oktatásban részesíteni. Két lány járt a közgazdasági egyetemre, Zsuzsa és Juli. Júlia lányom még egy főiskolát elvégzett, a Színművészeti Főiskolának a gyártásszervezői szakát. Nagyon nem szerette a külkert. Aztán franciául tanult, egy-két évig dolgozott a külker vonalon, de olyan helyekre, arab országokba kellett mennie, ami kényes volt a számára. Aztán átkerült filmvonalra. Sokáig a filmiparban dolgozott mint asszisztens, gyártásvezető-helyettes. Mígnem aztán egy filmprodukció kapcsán férjhez ment Szilágyi Péterhez, aki a munkatársa volt. A vejem filmtechnikus, kft.-je van, és különféle csoportokkal és produkciókkal dolgozott együtt.

A Kati lányom pedig elvégezte az angol–magyar szakot a bölcsészkaron. Férjhez ment Hajdú Györgyhöz, aki egyetemi ismeretsége volt, gyors szerelem gyors házassággal. Katika már elvégezte az egyetemet, vagy az utolsó évben volt, amikor összeházasodtak. Majdnem egykorúak voltak. György is elvégezte az egyetemet, ő geofizika szakon végzett. György családja Budapesten élt, de az édesanyja és az édesapja is pécsiek. Az édesapja tiszta zsidó, az édesanyja fél zsidó. Jó pár évig éltek velünk együtt, aztán sikerült egy szövetkezeti lakást venni. A vejem nagyon áldozatosan vidéken dolgozott, hogy összehozza a pénzt. Több mint húsz évig éltek együtt. Ők is baráti módon váltak el egymástól, bizonyos eszmei problémák merültek föl közöttük, ami sajnos váláshoz vezetett. Kati négy éve velem él együtt. Dolgozni nem tud, ezért én vagyok az eltartója. Van egy szép nagy fiuk, a Tamás, aki már felnőtt. Programozó, számítógépes. Egyedül lakik. Gondolom, néhány év múlva megnősül, de most egyelőre tanul, nagyon okos. Informatikai főiskolára jár, nagyon sokat dolgozik, építi a jövőjét.

A kiterjedt rokonságomból többen mentek külföldre. Az anyai ágon, a Neufeld ágon voltak rokonaim Sátoraljaújhelyen. Őket deportálták, csak ketten maradtak életben, Elza és Ödi [Ödön]. Mind a ketten deportálva voltak, de hazajöttek. Nem volt könnyű életük. Végül is elmentek 1956 után Izraelbe, mert Sátoraljaújhelyen zsidóellenes fellépések voltak. Ezért meg voltak ijedve, és elmentek. Elég szolidan és szegényes módban éltek és dolgoztak ott, aztán Elza férje meghalt elég hamar. Ödi Izraelből elment Amerikába az unokatestvéreihez, aztán visszament Izraelbe meghalni.

Izrael sokat jelent nekem, az érzelmi szálak nagyon erősek. De az, hogy én ott élni akarnék, soha nem vállalnám! Természetesen nekik drukkolok, nézem a híradót, esem kétségbe, amikor meggyilkolják őket, nagyon szomorú vagyok, hogy a világ olyan lett. És az itteni antiszemita megnyilvánulások is nagyon nehezen elviselhetőek a számomra. Én zsidónak is érzem magam, magyarnak is érzem magam, ha nem éreztem volna magyarnak magam, elmehettem volna 1956 után. Amerikába sem mentem. A két unokanővéremmel, akik az 1920-as években mentek ki, 1965-ben találkoztam életemben először, mikor turistaként Magyarországra jöttek. Másodszor pedig, mikor hivatalos úton voltam kint Los Angelesben. Persze fölmerült, hogy nem mennék-e ki. Nemet mondtam.

Nem mondhatom, hogy olyan nagy örömmel fogadtam volna a rendszerváltást. Akik akkor nem féltek, azok mára már tudják, hogy a kapitalizmus nem egy fenékig tejföl dolog. A Gondolat Kiadó – ahol akkor dolgoztam – élete is átalakult.

A gmk-val [lásd: gazdasági munkaközösség kezdődött 1985 körül. Akkor kisebb kiadói munkákat bíztak ránk. Könyveket kellett csomagolni, volt egy úgynevezett Gondolat Baráti Kör, és annak az ügyintézését bízta ránk az igazgatónő. Havas Ernő halála után egy nagyszerű igazgatója lett a kiadónak, akit Siklós Margitnak hívtak. Régi kommunista, mellesleg zsidó asszony volt, okos nő volt, közvetlen. Adott nekünk munkát, és a legelső munkával óriási szerencsénk volt. Jött egy levél egy mosonmagyaróvári könyvtárosnőtől, aki azt javasolta, hogy összeállítana egy süteményes könyvet. És ezt mi megcsináltuk. Erre az első könyvre 80 ezres rendelést kaptunk három cégtől. A szerzővel úgy voltunk megállapodva, hogy a fele haszon az övé, a másik fele a miénk. Ez megalapozta a tevékenységünket.

1991-ben megalakítottuk a Cicero Könyvkiadót. Fő profilunk a gyerekkönyvek kiadása. De amellett ismeretterjesztést is művelünk. Elsősorban hobbikönyveket csináltunk falusiaknak – különböző termények, gyümölcsök kezelésére. Klasszikus szépirodalmat is megjelentettünk, például a Hašeknek a „Svejk”-jét. Van egy úgynevezett Sulikönyvtár sorozatunk, amibe a magyar klasszikus műveknek az iskolai kötelező irodalmait tudtuk elhelyezni. Tamási Áron „Ábel”-jét, Mikszáth Kálmántól a „Beszélő köntös”-t. Nyolcéves fennállás után a könyvkiadó nehéz helyzetbe került. Megcsappant a forgalmunk. Miután nekem elég sok jó kapcsolatom volt, például még a Gondolatból Földes Tamással, aki a Talentum Kiadónak lett az igazgatója, őt választottuk. Fuzionáltunk. A legfontosabb volt, hogy az összes dolgozót átvette. A készletünket bizományban, a raktárában elhelyezte, és azóta is forgalmazza. Mára már 60 százalék tulajdonosa lett. És így fennmaradtunk. Ma is dolgozom, 76 évesen.

Én kényszer szülte kapitalista vagyok, de érzelmileg abszolút nem érdekel a pénz. Nem azt mondom, hogy nincs szükségem rá, mert végső soron a gyerekemet, az egyiket el kell teljesen tartani, de ért anyagilag is egy kellemes dolog, hogy egyrészt örököltem az Izraelben elhalt unokanővéremtől is egy kis pénzt, ami biztonságot ad. Másrészt, az orvosi kísérletek miatt a Nemzetközi Vöröskereszttől kaptam segélyt, nem is egyszer. Az elsőt a háború után, 1962-ben, és a napokban is kaptam egy nagyobb összeget. Az elsőt az akkori életünk nívójának emelésére sikerült felhasználni. Anyagi gondjaim nincsenek, van rendes nyugdíjam, a férjem után is kapok nyugdíjat.
 
Ha fizikailag erősebb lennék, akkor többet utaznék. Az utóbbi években sajnos erről le kellett mondanom. Németországban sokszor jártam. Van egy német könyvkiadói partnerem, a Schäfer. Többször voltam a frankfurti könyvvásáron, ott is sok némettel találkoztam. Soha nem volt semmi rossz érzésem. Tudom, hogy a németek nagyon szigorúan felléptek, a zsidóüldözéseknek az emlékét feldolgozták, érzik. Voltam két alkalommal emléktúrán Auschwitzban és Ravensbrückben.

A magyarok a holokausztot, a kárpótlást elég nehezen vették komolyan. Nem elsősorban az anyagi része, hanem a szellemi része feldolgozatlan, ami fájdalmas a mai napig is. Mert ahogy ezt meg szokták fogalmazni, nem tették magyar kérdéssé. Nem a magyar történelem részeként értékelik, hanem zsidó kérdésként, és az a bizonyos szembenézés a múlttal és ennek a felvállalása elmaradt. Érdekes, hogy pont a Pokorni Zoltán, aki a Fidesznek az egyik vezető embere, tett javaslatot a Holokauszt Emléknap beiktatására. Ez egy elég pozitív tett volt a részéről, és még pozitívabb lenne ennek a folytatása. Örülök, hogy végre megalakul Magyarországon a Holokauszt Múzeum és Dokumentációs Központ, ahova én magam is minden olyan iratot és fényképet odaadtam, rendelkezésre bocsátottam, amivel a jövő emberei számára kézzelfoghatóan lehet bizonyítani azt, hogy mi történt. A saját életünk bemutatásával.

Csodálattal nézem a zsidó élet újjászületését. Annál is inkább, mert az egyik unokaöcsémnek a Kármán házból rituális [zsinagógai] esküvője volt [lásd: házasság, esküvői szertartás], amin az én gyerekeim is részt vettek, nagyon érdekesnek találták. Az én részvételem annyi, hogy nagyon ritkán elmegyek a Bálint Házba [Bálint Zsidó Közösségi Ház].

Az egyik unokám a múlt nyáron elkerült a szarvasi táborba. Az élete óriási mértékben megváltozott, és ez a szarvasi tábori létének köszönhető. Lelkileg sokkal közelebb került a zsidósághoz, tartja is az ottani barátaival a kapcsolatot. Jövő nyáron is természetesen el fog oda menni. Szerencsés módon a Radnóti Gimnáziumba jár, ahol ennek a szellemiségnek az őrzése ma is megvan. [A Radnóti Gimnázium az egykori Zsidógimnázium épületében működik. – A szerk.] Azt szeretnénk, hogy a kisebbik unokám is ott tanuljon tovább. Ilyen körülmények között éljen, ilyen társadalmi hatások érjék.

A legnagyobb unokám, Tamás a Kati lányomnak a nagyfia. Ő számítógépes programozónak tanult, nagyon jó állása van, nagyon szorgalmasan dolgozik, informatikai főiskolára jár. Az édesanyjával tisztességes kapcsolatot tart fenn. A Zsuzsa lányomnak is van két gyereke. Andris, a nagyobbik, most érettségizik, a kisebbik, a Kata harmadikos gimnazista. Főleg a kislánnyal van jó kapcsolatom, a nagyobbik kis dörmögős, nem nagyon beszélgetős.

Nagyon szeretnék többet mesélni nekik a zsidósággal kapcsolatban, arról, amit átéltem, és ha nyílik alkalom rá, mindig megteszem. Bizonyos fokig valamifajta tartózkodás van bennük. Nem nagyon érdekli őket ez a kérdés. A végrendeletemben kértem, hogy azt a filmet, amit a Spielberg Alapítvány [Shoah Visual History Foundation] készített velem, a gyerekeim és a vejeim is nézzék meg a halálom után. Valamint most éppen karácsonykor adtam a két lányomnak és az unokáimnak a Kertész Imre Nobel-díjas könyvét, a „Sorstalanság”-ot, amibe azt írtam be, hogy ezt úgy olvassák el, mintha az én életemről olvasnának.
 

Heinz Klein
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Mai 2002
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Heinz Klein ist der Onkel meines Freundes Raphael Kahan.

Raphael ist mein erster und sein Onkel mein zweiter Interviewpartner. Ich besuche die Familie Klein in ihrer Wohnung im 3. Bezirk.

Leider geht es Frau Klein gesundheitlich nicht sehr gut, so dass sie ein Interview ablehnt, was ich sehr bedaure.

Sehr wichtig sind Herrn Klein die letzten Sätze: eine Hommage an seine Frau Desi.

Heinz Klein ist im Frühling 2015 gestorben.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Nach dem Krieg
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Mein Name ist Heinz Leo Klein. Ich wurde am 25. Mai 1917 in Wien geboren. Über meine Urgroßeltern väterlicherseits weiß ich nur, dass sie aus Ungarn stammten. Ich weiß aber nicht aus welchem Ort. Ich kenne auch ihre Namen nicht.

Mein Großvater Josef Klein wurde in Budapest geboren.

Alle, die ihn noch aus Ungarn kannten, nannten ihn Joschko. Die Großmutter hieß Bertha, war eine geborene Fischer und kam aus dem Burgenland, aber aus welchem Ort, weiß ich nicht.

Mein Großvater war in Ungarn Lehrer und kam irgendwann nach Wien. Da muss er noch sehr jung gewesen sein, denn mein Vater und alle seine Geschwister wurden in Wien geboren. Er arbeitete bei der großen Versicherungsanstalt Janus. Die ist dann Pleite gegangen.

In Budapest lebten Brüder und Stiefbrüder meines Großvaters. Diese Verwandten habe ich nie kennen gelernt. Es war eine große Familie, sie waren alle sehr gläubig, und es wurde mir erzählt, dass sie eine eigene Synagoge hatten.

Die Urgroßeltern mütterlicherseits kannte ich auch nicht, und den Großvater hat es zu meiner Zeit nicht mehr gegeben. Die Großmutter hieß Miriam Hilfreich und wurde 1868 geboren. Ich kann mich an sie erinnern. Zwei Brüder meiner Großmutter, ihr Name war Schlein, lebten in Magdeburg [Deutschland] und in Berlin [Deutschland] und besaßen dort große Kaufhäuser.

Sie waren einmal in Österreich, und ich habe sie als Kind kennen gelernt. Ich habe nur die Verwandten kennen gelernt, die nach Österreich zu Besuch gekommen sind. Ich weiß, dass die deutschen Verwandten nicht gläubig waren.

Mein Vater, Alfred Klein, wurde in Wien am 14. Mai 1893 geboren. Er hatte zwei Brüder und zwei Schwestern. Mein Vater war der kleinste von den drei Brüdern, die anderen waren viel größer, so um die 1,90 Meter.

Die Brüder hießen Max und Rudolf, die Schwestern Ernestine und Irma. Max, Rudolf, und Ernestine wanderten schon 1926/27 nach Südamerika aus. Seine Schwester Irma blieb in Wien.

Mein Vater war Zahntechniker und hatte einen Posten in der Schweiz, und als der 1. Weltkrieg ausgebrochen war, ist er zurückgekommen und hat sich zum Militär gemeldet. Am 20. September 1915 heiratete er meine Mutter Elsa Hilfreich.

Meine Eltern hatten sich schon lange gekannt, sie dürften befreundet gewesen sein. Meine Mutter hatte zwei Schwestern. Eine Schwester hieß Jenny, sie war mit Leo Treuer verheiratet und starb vor dem 2. Weltkrieg.

Sie hatten eine Tochter Olga, die 1913 geboren wurde. Die andere Schwester hieß Gretl, verheiratete Scheffer. Sie emigrierte nach Südamerika und starb dort.

• Meine Kindheit

Im Jahr 1917 bin ich in Wien zur Welt gekommen. So um 1920 sind meine Eltern von Wien nach Graz übersiedelt. Das war aus finanziellen Gründen, mein Vater hat in Graz einen Posten bekommen und sich dann selbständig gemacht. Mein Bruder Otto wurde 1920 geboren.

Meine Mutter war Kindergärtnerin von Beruf, hat aber ihren Beruf nach der Heirat mit meinem Vater nicht mehr ausgeübt. Sie war Hausfrau, wir waren ja drei große Mannsbilder! Mit meinem Vater, meinem Bruder und mir hat sie genug zu tun gehabt. Wir hatten aber auch immer ein Dienstmädchen, meistens hat das Dienstmädchen bei und gewohnt. Ich bin in eine jüdische Volksschule, mein Bruder Otto ist in eine öffentliche Volksschule gegangen.

Als wir Kinder waren, waren wir jedes Jahr auf 'Sommerfrische'. Da sind wir in den Ferien hinaus gefahren, 10 bis 15 km von Graz entfernt. Meine Eltern hatten ein Häuschen gemietet, und wir sind mit der Mutter draußen geblieben. Der Vater ist jeden Tag in der Früh zur Arbeit gegangen, und am Abend ist er zurückgekommen.

Am Samstag musste er nicht arbeiten. Die Mutter hat jeden Tag gekocht, und wir haben Verwandte aus Wien eingeladen. Auch Kusinen von mir sind auf Urlaub gekommen zu uns, eine oder zwei Wochen. Meine Eltern sind nie ins Ausland gefahren. Mein Vater ist erstmals im Jahre 1937 mit einem Freund ein paar Tage nach Jugoslawien gefahren.

Als ich zwölf oder dreizehn Jahre alt war, bin ich in den jüdischen Jugendbund Tchelet Lavan gegangen, und seitdem habe ich keinen Urlaub mehr mit den Eltern gemacht. Da war die Zeit mit Machane [hebr. Ferienfreizeitcamp] verplant, da war ich mit den Wienern und den Schweizern zusammen.

Mein Vater war ein fescher Mann. Er ist sehr gern ins Kaffeehaus gegangen, die Mutter hat sich mehr um die Kinder gekümmert. Mein Vater war ein großer Pascha, ein ganz großer Pascha, aber die Mutter hat das Geld verwaltet. In Wirklichkeit hat er nur den Pascha gespielt. Meine Mutter war eine kleine zarte Frau, aber was sie gesagt hat, das ist dann auch geschehen. Sie hat gerne gesungen und war Mitglied im jüdischen Chor.

Ich hatte eine starke Verbindung zu meiner Mutter, mehr als zu meinem Vater, obwohl ich vor und nach dem Krieg bei meinem Vater angestellt war und viel Zeit mit ihm verbracht habe. Trotzdem hatte ich zu meiner Mutter ein viel innigeres Verhältnis.

Meine Mutter war eine sehr kluge Frau, immer, wenn es uns wirtschaftlich besser ging, sind wir in eine größere Wohnung übersiedelt. So sind wir in Graz mindestens fünfmal umgezogen. Es hat ihr nichts ausgemacht, sie war klein, aber stark. Wir haben auch in einer Villa am Rucherlberg in Graz gewohnt, aber unsere letzte Wohnung war mitten in Graz.

Großvater und Großmutter Klein wohnten in Wien, im 9. Bezirk, in der Hahngasse. Der Großvater, er trug einen Kaiser Franz Josef Bart, saß jeden Tag um 5 Uhr nachmittags im Cafe Bauernfeld und spielte Karten, und die Großmutter saß mit Frauen dort und hat gestrickt. Das Cafe Bauernfeld war im 9. Bezirk, das gibt es heute nicht mehr. Es war genau gegenüber der heutigen französischen Schule. Das war das Leben meiner Großeltern, als ich sie kannte - jeden Tag waren sie im Cafehaus.

Mein Großvater war ein angesehener Bürger der jüdischen Gemeinde. Samstags ist er immer in den Müllnertempel gegangen, er war auch im Tempelvorstand. Jüdische Feste haben wir bei meinen Großeltern erlebt. Beim Großvater wurde gut gekocht, und die jüdischen Feiertage wurden eingehalten.

Die Enkelkinder kamen oft zu Besuch. Er hat immer geschimpft, wenn wir einen Wirbel gemacht haben, wir sind auch nie ruhig gewesen. Wir haben nur darauf gewartet, dass es etwas Gutes zu Essen gibt. Oft waren von meiner Tante Irma die drei Buben Walter, Herbert und Kurt da, meine Lieblingskusine Olga Treuer, mein Bruder und ich.

Ich habe bei meinem Vater lernen und arbeiten können und war auf einem Lehrinstitut für Dentisten. Vor dem Krieg hat es befugte Zahntechniker gegeben. Als der Hitler gekommen ist, ist die deutsche Ordnung eingeführt worden. Man musste Prüfungen machen und mindestens ein Jahr in die Schule gehen, dann hat man die staatliche Prüfung gemacht. Nach dem Krieg bin ich dann in die Dentistenschule in Österreich gegangen, habe meine Schule beendet und die Prüfungen abgelegt.

Meine Eltern waren nicht gläubig, aber jüdisch bewusst. Besonders nach dem Jahre 1934, nach dem Aufkommen des Nationalsozialismus. Das hat sie sicher mehr zum Judentum gebracht. Ab dieser Zeit waren sie hauptsächlich in jüdischer Gesellschaft.

Mein Vater war in Graz Kultusrat, ich war im jüdischen Jugendbund, mein jüngerer Bruder war auch im jüdischen Jugendbund Tchelet-Lavan. Wir hatten nur jüdische Freunde und waren im jüdischen Jugendbund sehr stark verankert. Alle Freunde, die wir heute haben, sind aus dieser Zeit.

• Während des Krieges

Die Ordination meines Vaters, in der ich stets beschäftigt war, wurde im Mai 1938 arisiert. So verlor mein Vater seine Existenz und ich meinen Arbeitsplatz. Am 10. November 1938 wurde ich verhaftet und ins KZ Dachau [Deutschland] deportiert. Nach ungefähr sechs Monaten wurde ich entlassen und bin sofort mit einem illegalen Transport von Wien nach Palästina geflüchtet.

Meine Eltern wurden aus ihrer Grazer Wohnung vertrieben, sie mussten nach Wien übersiedeln. Mein Vater war dann in Wien in der Kultusgemeinde tätig und für die jüdische Auswanderung zuständig. Er hatte das Provinzreferat unter sich und hat einen illegalen Transport zusammengestellt von cirka 240- 250 Grazer Juden.

Die sind nach Palästina geflohen und auch angekommen. Nachdem mein Vater gesehen hat, dass es auch für ihn und meine Mutter gefährlich wird, sind sie auch auf einem illegalen Transport nach Palästina gegangen. Das muss 1940 gewesen sein. Sie konnten nur Kleinigkeiten mitnahmen. Vieles ist dann auch noch durch die folgenden Umzüge verlorengegangen.

Meine Großeltern wurden von ihren zwei Söhnen 1938 nach Südamerika geholt, nach Brasilien, und dadurch wurden sie gerettet. Sie sind in Brasilien geblieben und dort gestorben. Irma war die einzige der Geschwister meines Vaters, die sich mit ihrer Familie nicht retten konnte. Sie war zwei Jahre älter als mein Vater und war verheiratet mit Siegmund Simoni.

Gemeinsam mit ihren den Zwillinge Herbert und Kurt wurden sie nach Maly Trostinec bei Minsk [heute Weißrussland] deportiert und ermordet. Die Gräber waren schon vorbereitet, sie hatten überhaupt keine Chance. Die Eltern und die Zwillinge, so hat man mir erzählt, haben mit der Ausreise gewartet. Sie wollten zu einem Bruder meiner Tante nach Brasilien.

Aber es war schwer, für Brasilien eine Einreise zu kriegen, und so kamen sie nicht mehr raus. Sie hätten versuchen können, illegal nach Palästina zu kommen. Aber sie haben immer gewartet, um nach Brasilien zu können. Dann war es zu spät. Walter Simoni, der älteste der drei Söhne, hat überlebt. Er ist uns mehr als ein Cousin, mehr als ein Bruder. Er steht mir ganz nahe.

Walter ist von Österreich nach Belgien geflüchtet, ich glaube, er war sechs oder sieben Jahre älter als seine Zwillingsbrüder. Er hat bei einem Bauern gearbeitet, dann haben ihn die Deutschen erwischt. Er hat drei Jahre Auschwitz, den Todesmarsch und alles Schreckliche überlebt, aber die Nachricht, dass er niemand mehr hat, keinen Vater, keine Mutter, keine Brüder, das war ärger, als die drei Jahre Auschwitz. Nach Kriegsende hat man ja gesucht und gehofft. Walter lebt in Israel.

Meine Lieblingskusine Olga Treuer ist leider in Wien geblieben und auch umgekommen Sie wurde ins Ghetto Theresienstadt [heute Tschechien] deportiert und von dort ins KZ Auschwitz [Polen], wo sie ermordet wurde. Auch meine Großmutter Miriam Hilfreich konnte nicht gerettet werden. Sie wurde auch nach Theresienstadt deportiert und ist dort gestorben.

Mein Bruder war sechzehn Jahre alt, als der Hitler gekommen ist. Er hat gar nichts studieren können. In der Emigration ist er Musiker geworden. Er hat Saxophon, Klarinette, Klavier, und Ziehharmonika spielen können. Er hat nicht studiert, er war ein Naturtalent. Er hat dann in Palästina in einer Kapelle gespielt, und da mein Vater keine Arbeit hatte, die Familie erhalten.

Meine Frau Desi wurde am 29.Juli 1925 in Wien geboren und war eine geborene Blumenfeld. Die Familie meiner Frau waren Zionisten. Ihr Vater ist schon 1936 nach Palästina gegangen und meine Schwiegermutter, meine Frau und ihre Schwester Laura, die Lola genannt wurde, sind 1938 durch Hitler vertrieben worden, aber sie wären mit einem Zertifikat ihres Vaters wahrscheinlich auch so nach Palästina ausgewandert. Viele Verwandte meiner Frau sind schon 1934/1935 in Israel gewesen. Wir haben 1944 geheiratet.

Wir haben uns in Palästina in einem Kreis bewegt, wo alle gesagt haben, sie möchten nach dem Krieg wieder nach Österreich zurück. Es hat auch eine Geschichte von einem Mädchen gegeben, die Hedi Urach hieß. Diese Hedi Urach war eine Nazigegnerin, und sie ist hier in Österreich von den Nazis ermordet worden. Ich habe mir vielleicht eingebildet, dass es viele Hedi Urachs gegeben hat. Es war nicht der Fall, aber ich wollte es mir einreden.

Als wir in Palästina gelebt haben, haben die Frauen oft mehr verdient als die Männer. Meine Frau hatte einen herrlichen Posten. Zumindest haben alle jungen Frauen in diesen schweren Zeiten gearbeitet. Hier in Österreich jedoch waren die Frauen für die Küche und Kinder zuständig.

In Wien hat es keinen Mann gegeben, der mit einem Kinderwagen gegangen ist. Heute trifft man am Samstagnachmittag im Prater viele junge Väter mit ihren Kindern, alles ist ganz anders. Lange Zeit sind die Männer nach Hause gekommen und haben ihre Frauen unterdrückt. Sie haben sie angeschrieen, auch in guten Familien, nicht nur in proletarischen Familien.

• Nach dem Krieg

Im Jahr 1947 sind wir nach Österreich, nach Graz, gefahren. Meine Lebensgeschichte hätte darauf hingewiesen, dass ich in Palästina - damals hat es ja Israel noch nicht gegeben - geblieben wäre, aber es waren auch wirtschaftliche Umstände, dass ich zurück wollte.

Mein Vater wollte zurück, meine Mutter wollte auch zurück. Meine Mutter ist aber, zwei Monate bevor wir nach Österreich zurückkehrten, gestorben. Mein Bruder ist etwas später auch nach Graz zurückgekehrt, hat als Musiker gearbeitet und war dann Professor an der Lehrerbildungsanstalt bis er in Pension gegangen ist.

Wir haben dann in Graz fast nur jüdische Freunde gehabt, oder Juden die mit Nichtjuden verheiratet waren. Schulkameraden habe ich überhaupt keine mehr getroffen. Die Freunde, die ich vor dem Krieg hatte, hat es nach dem Krieg nicht mehr gegeben.

In unsere letzte Wohnung in Graz, die arisiert wurde, ist nach dem Krieg ein Partisan eingezogen. Wir haben die Wohnung nicht zurückverlangt. Er hat uns, meiner Frau und mir aber angeboten, dass wir bei ihm wohnen können, bis wir eine eigene Wohnung gefunden haben.

Er hat uns ein Zimmer zur Verfügung gestellt, und wir sind ausgezogen, als wir eine eigene Wohnung bekommen haben. Aus dieser Bekanntschaft ist eine wunderbare Freundschaft entstanden, die das ganze Leben gehalten hat. Dieser Mann ist der spätere Bundesrat Alfred Gerstl.

Er hatte immer viel für Sport übrig und später für seine Söhne ein Fitnesscenter gebaut. In diesem Fitnesscenter hat auch der Arnold Schwarzenegger, der damals noch nicht bekannt war, trainiert. Schwarzenegger hat also in meinem Zimmer trainiert!

Wir haben zwei Kinder. Evelyn wurde 1949 und Walter wurde 1956 in Graz geboren. Natürlich war immer selbstverständlich, dass sie Juden sind. Sie haben ja auch viele Verwandte in Israel gehabt. Das Judentum hat dadurch nicht aufgehört, dass wir nach Österreich gegangen sind.

Wir haben nie gesagt: 'Wir sind zuerst Österreicher und dann Juden', diese Trennung haben wir nie gemacht. Mein Sohn war Bar Mitzwa 1, das war für uns eine Selbstverständlichkeit. Meine Frau hatte immer Sehnsucht nach Israel.

Als meine Tochter in Graz in die Schule gegangen ist, hat es sicher Antisemitismus in der Schule gegeben, aber hinter der Hand, keinen offenen. Sie hatte damals christliche Freundinnen und Freunde, denn in Graz hat es fast keine Juden mehr gegeben.

1967 sind wir von Graz nach Wien übersiedelt, weil wir uns selbständig gemacht haben. Meine Frau und ich wollten nicht mehr mit meinem Vater in der gleichen Ordination zusammen arbeiten.

Das Wichtigste aber war, dass ich meine Berufsausbildung hier in Österreich beendet habe und dass ich mich dann in Wien im 11. Bezirk selbständig gemacht habe. Antisemitismus habe ich kaum gespürt. Ich bin sehr in meinem Beruf aufgegangen.

Ich habe einen Beruf gehabt, der mich sehr befriedigt hat. Jeder, der zu mir in die Ordination in Graz und auch in Wien gekommen ist, hat gewusst, dass ich Jude bin. Wenn er nicht hat kommen wollen, wäre er zu Hause geblieben.

Nie hat jemand ein Wort darüber fallen lassen. Die Arbeit war der Hauptteil meines Lebens. Und wenn ich nach der Arbeit noch Kraft hatte, bin ich ins Theater gegangen, wir waren bei Freunden eingeladen, die wiederum alle Juden waren.

Von meiner Frau gab es eine Nichte, die im Alter meiner Tochter war. Mit dieser Nichte war meine Tochter nach der Übersiedlung nach Wien immer zusammen. Mein Sohn war in der 2. Klasse Gymnasium, als wir von Graz nach Wien übersiedelten.

Er ist integriert worden in den Haschomer Hatzair 2, und da ist er bis zu seinem 18. Lebensjahr geblieben. Mein Sohn und meine Tochter haben in Wien studiert und einen akademischen Abschluss erworben. Ich bin sehr stolz darauf.

1968 oder 1969 kam eine Frau in meine Ordination und sagte zu mir: 'Ich bringe Ihnen etwas.' Ich sagte: 'Wieso bringen Sie mir etwas?' 'Ich war eine Freundin Ihrer Großmutter Miriam Hilfreich, und sie wollte mir Schmuck hinterlassen, aber mein Mann hat nicht erlaubt, dass ich den Schmuck übernehme, und ich habe den Schmuck Ihrer Großmutter zurückgegeben.

Aber Ihre Großmutter hat mir ein silbernes Zigarettenetui als Geschenk hinterlassen, und das bringe ich Ihnen.' Ich weiß nicht, was das sollte, denn letzten Endes haben sie meiner Großmutter nicht geholfen mit dem Schmuck. Sie haben halt doch ein bisschen Angst gehabt - Angst vor Denunziation und einer Hausdurchsuchung, und dass sie dann den Schmuck finden könnten.

In Österreich gab es viele Denunzianten! Die haben auch Nichtjuden denunziert, wenn einer englisches Radio gehört hat, konnte es passieren, dass ihn sein Nachbar sofort angezeigt hat. Man erzählt, bei der Gestapo am Morzinplatz wäre ein großer Briefkasten gewesen, der jeden Tag voll mit anonymen Anzeigen war. Sogar innerhalb der Familie hat man sich angezeigt, es war schrecklich!

Wir sind oft nach Israel gefahren. Ich finde, dass Kreisky in vielem Recht hatte. Ich bin kein Berater, aber ich denke, wenn Israel damals dem Kreisky gefolgt wäre und dem Arafat ein Stückchen Land gegeben hätte, dann wäre heute vielleicht das Desaster nicht da.

Seine antisemitischen Ausrutscher habe ich natürlich damals wie heute nicht goutiert, aber in der Außenpolitik hatte er in vielen Dingen Recht. Während der Waldheim-Affäre ist der Antisemitismus viel offener aufgetreten. Das, was bei vorgehaltener Hand gesagt wurde, wurde da offen ausgesprochen.

Antisemitismus hat es immer gegeben, vor dem Krieg, nach dem Krieg. Nach dem Krieg hat man wahrscheinlich hinter der Hand antijüdische Witze erzählt. In dieser Zeit hat man sich das offen nicht zu sagen gewagt.

Wir sind politische Menschen gewesen, wir haben demonstriert und kräftig diskutiert und 2000, als die FPÖ in Wien in die Regierung eingezogen ist, ging es mir bitter mit finster gemischt. Wir sind aber nicht auf gepackten Koffern gesessen.

Mein Sohn und meine Schwiegertochter, die auch eine Jüdin ist, haben schon daran gedacht, nach Holland auszuwandern. Mein Sohn hat in einer großen Firma gearbeitet, die auf der ganzen Welt Niederlassungen gehabt hat, auch in Holland. Aber sie sind in Wien geblieben.

Meine Enkeltochter heißt Julie Miriam. Sie ist eine sehr bewusste Jüdin. Sie war das einzige jüdische Mädchen in der ganzen Schule. Sie stand auch in der Schule zu ihrem Judentum und sprach dort über die jüdischen Feiertage und schrieb fantastische Aufsätze. Im Sommer 2002 hat sie ihre Matura mit Auszeichnung absolviert. Sie ist im Schomer Hatzair und wir sind sehr stolz darauf.

Wir leben hier in Österreich ein jüdisches Leben. Es ist kein religiöses, sondern ein jüdisches Leben. Wir gehen in die Gemeinde, wir beteiligen uns an Diskussionen soweit es noch geht. Ich bin 85, also geht's nicht mehr immer so gut. Mein Sohn, meine Schwiegertochter, meine Enkeltochter, meine Tochter verkehren viel in jüdischen Kreisen. Sie haben aber sicherlich noch einen etwas erweiterten Kreis durch die Arbeit.

Ich würde sehr gerne nach Israel fliegen, aber im Moment ist es zu gefährlich. Wenn ich am Ende meines Lebens Rückschau halte, so muss ich sagen, es war ein schweres, aber erfülltes Leben. Ich verdanke dies meiner Frau Desi, die immer, auch in bewegten Zeiten, die Familie hochgehalten hat und stets für uns da war, so dass wir alle Schwierigkeiten des Lebens bewältigen konnten.

• Glossar

1 Bar Mitzwa [od. Bar Mizwa; aramäisch: Sohn des Gebots], ist die Bezeichnung einerseits für den religionsmündigen jüdischen Jugendlichen, andererseits für den Tag, an dem er diese Religionsmündigkeit erwirbt, und die oft damit verbundene Feier. Bei diesem Ritus wird der Junge in die Gemeinde aufgenommen.

2 Haschomer Hatzair [hebr.: 'Der junge Wächter']:

Erste Zionistische Jugendorganisation, entstand 1916 in Wien durch den Zusammenschluss von zwei jüdischen Jugendverbänden. Hauptziel war die Auswanderung nach Palästina und die Gründung von Kibbutzim.

Aus den in Palästina aktiven Gruppen entstand 1936 die Sozialistische Liga, die sich 1948 mit der Achdut Haawoda zur Mapam [Vereinigte Arbeiterpartei] zusammenschloss.

Robert Landesmann

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Palästina
Rückkehr nach Europa

Meine Familiengeschichte

Meine Großeltern mütterlicherseits stammen aus einem kleinen Ort in Mähren,
Strawi, sie sind ungefähr im Jahre 1910 nach Wien gekommen, weil ihre
erwachsenen Kinder bereits in Wien waren und hier studiert haben. Meine
Großeltern haben David und Josefine Weinstein geheißen.
Ich kann mich an meinen Großvater erinnern, er ist gestorben, als ich zwei
Jahre alt war. Er war Kaufmann, hat sich ganz modern gekleidet, (na ja, was
damals modern war) und hatte ein Geschäft mit Geflügel im 20. Bezirk in
Wien.
Meine Großeltern waren überhaupt nicht religiös, aber die Feiertage haben
wir immer gehalten, in dem Sinne, dass wir sie gefeiert haben. Wir haben
keinen koscheren Haushalt gehabt, beide Großeltern haben keinen gehabt,
aber ich weiß nicht, ob sie Schweinefleisch gegessen haben. Sie haben immer
nur deutsch gesprochen, aber mein Großvater hat mit seiner Familie sehr
viel ungarisch gesprochen.

Er hatte wahrscheinlich Geschwister, aber ich weiß es nicht genau. Ich weiß
nur, dass eine Schwester von ihm in der späteren Slowakei gewohnt hat, wir
hatten aber überhaupt keinen Kontakt mehr zu ihnen. Mein Vater
wahrscheinlich schon, aber wir, die, die in Wien gewohnt haben, fast
überhaupt nicht mehr.

Meine Großeltern väterlicherseits [Anette und Nathan Landesmann] waren
beide tot, als ich geboren bin.
Meine väterliche Großmutter ist um 1900 herum oder noch früher gestorben,
und zwar in Budapest, sie liegt auch in Budapest begraben. Mein Großvater
hat in Wien gelebt und ist im Jahre 1919 gestorben. Mein Großvater
väterlicherseits und mein Großvater mütterlicherseits sind beide am
Zentralfriedhof in Wien begraben. Mein Großvater väterlicherseits im ersten
Tor und mein Großvater mütterlicherseits im vierten Tor.

Mein Vater Arthur Landesmann ist auch nicht in Wien geboren, er ist
irgendwo in einem slowakischen Dorf geboren, und als Kinder sind sie dann
alle [mit den Eltern] nach Wien gekommen.

Ich glaube, er hat in Wien studiert, er war ja jung hier. Er hat immer
Österreichische Zeitungen gelesen. Ich kann mich erinnern, dass wir immer
zu Hause das "Journal" gehabt haben, es gab eine Zeitung, die hat "Journal"
geheißen.
Er war Ingenieur und Architekt und hat zuerst in Wien gearbeitet, und dann
später hat er die Vertretung einer großen amerikanischen Firma für die
Tschechoslowakei bekommen und ist nach Prag. Und zwar war das eine Firma,
die Isoliermassen für Häuser erzeugt hat.
Mein Vater ist in den ersten Weltkrieg eingerückt, und da er an einem
slowakischen Platz geboren ist, musste er zur königlich ungarischen Armee.
Sein Regiment ist in Serbien einmarschiert, er wurde verschüttet und war
scheinbar verwundet, in jedem Fall psychisch verwundet. Nach ungefähr einem
halben, dreiviertel Jahr ist er scheinbar nur mehr beschränkt wehrfähig
gewesen und ist als Kurier zwischen dem österreichischen und ungarischen
Kriegsministerium eingesetzt worden.

Im Jahr 1918 kam der Bela Kun nach Ungarn, und da hat man ihn mit den
ganzen anderen österreichischen Soldaten und Offizieren eingesperrt, da
war er sehr gefährdet. Er ist eigentlich nur gerettet worden, weil ein
Gefängniswärter, der mit ihm zusammen in Serbien war, ihn erkannt und
freigelassen hat. Er konnte dann nach Österreich herauskommen und ist dann
zu seiner Familie nach Wien gekommen. Das muss im Jahr 1919 gewesen sein,
und ein paar Monate später hat er meine Mutter geheiratet, die er ja schon
vorher gekannt hat.

Meine Eltern haben im Juli 1919 geheiratet. Im Jahr 1919, wie in den Jahren
1916, 17 und 18, war Vermittlung in unserer Gesellschaft nicht mehr üblich,
es gab immer eine direkte Verbindung, und sie haben sich durch Freunde
kennen gelernt.
Sie haben beide in Wien gewohnt, meine Mutter im 20. Bezirk und mein
Vater im 9. Bezirk, das ist also nur durch den Donaukanal getrennt, und sie
waren in derselben Gesellschaft und haben sich so kennen gelernt.

Mein Vater hat vier Brüder und drei Schwestern gehabt, aber in Wien hat
lediglich eine einzige Schwester gewohnt. Ein Bruder hat in Bratislava
gewohnt, und die anderen zwei Brüder haben ab 1920 in Rio de Janeiro -
Brasilien gewohnt. Das war ein großes Glück, dadurch ist mein Vater
gerettet worden.

Wie seine Schwester nach Rio kam, ist eine sehr lustige Geschichte. Also,
die älteste Tochter von meinem Großvater, die hat Valerie geheißen, die ist
an die Universität gegangen, und im Jahre 1912 wollte sie sich etwas
dazuverdienen. Da hat sie der brasilianische Botschafter gebeten, seinen
Töchtern deutsch beizubringen. Und dann im Jahre 1913 wurde der Botschafter
nach Brasilien zurückversetzt. Ein paar Monate später hat er meiner Tante
geschrieben, die Kinder weinen so nach ihr, sie soll hinkommen und weiter
bei der Erziehung helfen. So ist meine Tante 1913 nach Brasilien gefahren
und wollte auf ein halbes, dreiviertel Jahr bleiben. Dann ist der Krieg
1914 ausgebrochen, und sie konnte nicht zurück und blieb also den ganzen
ersten Weltkrieg in Brasilien.
Im Jahr 1918/19, wie Österreich den Krieg verloren hat, hat sie dann Pakete
an ihre Familie geschickt, wie das üblich war. Und die beiden jüngeren
Brüder - der eine hat Heinrich, der andere Max geheißen - die sind aus dem
Militär alle zurückgekommen, und haben gesehen, dass in Österreich nicht
viel zu tun ist, und sind im Jahr 1921 auch nach Brasilien ausgewandert.

Eine andere Schwester meines Vaters, Arabella, hat einen deutschen Offizier
geheiratet, das war eine sehr ungute Sache, weil der deutsche Offizier ein
Christ war. Und da hat mein Großvater scheinbar sehr dagegen gewettet, und
hat quasi meine Tante aus der Familie rausgeschmissen. Er war ein adeliger
Offizier und ist dann nach dem Krieg in Deutschland geblieben, und er ist
dann irgendwann in den zwanziger Jahren gestorben - das hab ich alles
später erfahren - und meine Tante war dann im Jahre 1933 die Witwe eines
deutschen Offiziers, aber sie war nach den deutschen Nazigesetzen trotzdem
Jüdin, und da haben meine Geschwister sie auch nach Brasilien geholt, im
Jahre ´33, ´34.

Wir waren bewusste Juden, und wir hätten uns nie im Leben taufen lassen
oder so etwas.
Die Freunde meines Vaters waren christlich und jüdisch, beides, da gab es
kein Problem. Viele Kollegen waren natürlich aus der Branche. Und dann im
Jahre ´38 hat das Schicksal mir Recht gegeben, weil da ist Hitler gekommen
und hat gemeint: "Ihr seid keine Österreicher!".

Mein Vater war kein Mitglied in einer jüdischen Organisation, er war
natürlich Österreicher, das war für ihn ganz normal. Er war Österreicher,
und er war monarchistisch eingestellt. Wie er im Jahr 1938 verhaftet worden
ist, ist er nicht als Jude verhaftet worden, sondern als Monarchist. Aber
wie er dann nach Dachau gekommen ist, ist man draufgekommen, dass er Jude
ist, und da war er Jude.

Er war nicht religiös, aber die Feiertage hat er gehalten - also in dem
Sinne, dass wir mindestens vier, fünfmal im Jahr - zu den hohen Feiertagen
- in den Tempel gegangen sind. Wir haben auch immer zu Pessach einen Seder
gehabt, das hat mein Vater sehr gut gehalten, und die anderen Feiertage
eigentlich auch, aber nicht im strikten orthodoxen religiösen Sinne.

Es war bei uns nie eine Frage, dass wir Juden sind, und wir haben uns auch
als Juden gefühlt, für meinen Vater war das eine Religion. Für mich,
nachdem ich in einem Jugendbund war, war das ein Volk, das Judentum, und
der Zionismus war eigentlich die Quintessenz der Ideologie, dass das
Judentum ein Volk ist. Und das war die große Differenz zwischen mir und
meinem Vater, weil sein Volk war österreichisch, und mein Volk war das
Judentum.

Meine Mutter [Carla Landesmann, geborene Weinstein] ist aus einem
mährischen Dorf nach Wien gekommen, da war sie siebzehn oder achtzehn. Ihre
Brüder haben beide in Wien an der Universität studiert. In der K&K
Monarchie war es ganz normal, dass ein Deutschsprechender nach Wien
studieren geht, und meine Mutter ist also auch hergekommen. Sie hat
Modistin gelernt und war zuerst mit ihren Brüdern in Wien, bis dann ihre
Eltern aus Strawi nach Wien gekommen sind.
Der eine Bruder [Arthur] hat Welthandel studiert, der ist dann
Bankdirektor geworden. Aber die Bank hat zugemacht, und da seine beiden
Kinder schon im damaligen Palästina gewesen sind, ist er im Jahre 1935 auch
dorthin gegangen.
Und der zweite Bruder [Siegfried] hat Griechisch und Latein studiert und
ist dann Gymnasialprofessor geworden. Eine Zeitlang war er am Wasagymnasium
hier in Wien, dann ist der Krieg gekommen.
Nach dem ersten Weltkrieg ist er zurückgekommen, und er war natürlich durch
seine Geburt tschechoslowakischer Staatsbürger, weil er ja in Mähren zur
Welt gekommen ist. Und da haben die Österreicher gesagt, sie hätten so
wenig Plätze, sie könnten nur die Österreicher brauchen. Und da hat er dann
Glück gehabt - das ist auch ein bisschen mit Geschichte verbunden - ein
Teil von Österreich hat damals Bukowina geheißen, das ist heute Rumänien,
und nach dem Krieg wurde Bukowina wieder zu Rumänien. Aber die ganze
Bukowina war vollkommen deutsch, die Intelligenz und auch die Schulen. Dort
wurden Professoren, die in deutsch unterrichten können, gesucht - aber sie
mussten Mitglieder der Entente sein, und mein Onkel war tschechischer
Staatsbürger und Gymnasialprofessor. Da wurde er nach Bukowina in ein
Gymnasium versetzt, und dort ist er bis zum zweiten Weltkrieg geblieben. Da
haben die Rumänen dann die ganzen Juden nach Tawistra geschickt. Aber er
hat es überlebt und ist dann nach dem Krieg nach Palästina ausgewandert.

Meine Kindheit

Ich wurde am 15.Mai 1920 in Wien geboren.
Als ich ein Kind war, gab es immer viel Kontakt zu meiner Familie, auch der
Kontakt mit meiner Tante von der väterlichen Seite hier in Wien war sehr
groß, und wir haben uns nicht nur zu den Feiertagen gesehen. Wir haben
damals in Hütteldorf gewohnt, das ist ziemlich weit draußen - damals war
das Hietzing, der 13.Bezirk, und wir haben in einer Villa mit einem
herrlichen Garten gewohnt, und der Rest der Familie hat in der Stadt
gewohnt. Sie sind sehr oft zu Besuch zu uns gekommen.

Ich habe meine ersten vier Klassen Volksschule in Hütteldorf gemacht - aber
nicht in einer jüdischen Schule. Hütteldorf war damals ziemlich
naturbelassen, genau vis à vis von uns hat es eine Schiwiese gegeben, und
wir hatten eigentlich eine ziemlich unbeschwerte Jugend.
Ich bin danach ins Akademische Gymnasium gekommen, das ist mitten im
Zentrum am Beethovenplatz.

Während des Krieges

Ich war bis zum Jahre 1933, 34 bei den Pfadfindern, bis mich dann im Jahre
1934 einige Freunde zu einem zionistischen Jugendbund brachten. Das hat mir
sehr gut gefallen, auch von der Ideologie her. Bei den Pfadfindern war es
vollkommen international, da waren Christen und Juden, alles zusammen. Das
ist ein Jugendbund gewesen, man ging wandern und zelten, aber es gab
keinerlei innige religiöse Verbindung. Und der zionistische Jugendbund war
etwas ganz anderes, das war eine Ideologie.
Für mich war das Judentum ein Volk, und der Zionismus war eigentlich die
Quintessenz der Ideologie, dass das Judentum ein Volk ist.
Da war ich schon 16 oder 17, und da gab es immer Streit mit meinem Vater,
weil ich zionistisch war, und er war österreichisch. Er hat das nie
verstanden, aber das waren kindische Streitereien...

Ich hatte einen Bruder, Erich, der ist um drei Jahre jünger gewesen. Der
hat dieses Problem nie gehabt. Er war in keinem Jugendbund. Er ist zuerst
in die Volksschule in Hütteldorf und dann auch in das Akademische Gymnasium
gegangen, und dann mit 14 ist er in eine so genannte Fachhochschule
eingetreten. Er war aber nur ein Jahr dort, weil dann ist Hitler gekommen,
und da mussten die Juden von der Schule weg. Im Jahre 1938, wie Hitler
gekommen ist, war er fünfzehn.

Ich war damals achtzehn und wollte so schnell wie möglich nach Palästina -
das war logisch, eine zionistische Idee.
Ich bin das erste Mal im Juli 1938 mit einem Transport, der ein illegales
Schiff in Triest hätte erreichen sollen, mit der Eisenbahn nach Kärnten
gefahren.
Mein Vater war in Dachau, meine Mutter war allein, und mein Bruder war in
Wien. Da waren wir ca. 500 Leute, und die Italiener haben uns nicht
durchgelassen. Ca. zwei, drei Wochen sind wir in Arnoldstein an der
kärntnerischen Grenze gestanden und sind dann wieder zurück nach Wien. Und
dann, am 1. November 1938, sind wir mit einem DDSG-Schiff die Donau
herunter. Am 1.November sind wir weg, und sechs Tage später waren wir in
irgendeinem Schwarzen Meer Hafen, ich weiß jetzt nicht mehr, wie er heißt;
ich glaube, es war ein bulgarischer, ich bin mir da nicht sicher. Dort
haben wir dann ein Schiff bestiegen und sind bis zu einer griechischen
Insel gekommen. Und da waren ca. tausend Leute auf diesem Schiff, wir sind
in ein ganz kleines Schiff hereingekommen, da waren nur 150, 200 Leute, das
waren lauter Jugendbündler. Die anderen Jugendbündler haben noch gewartet
dort - weil die Engländer ja dagegen waren, dass die Leute illegal nach
Palästina kommen. Am 16. November, also nach 16 Tagen Fahrt, bin ich in
Palästina gelandet, und in Netanya ans Land gekommen, und dort habe ich die
erste Nacht in einem Kino übernachtet, und dann wurden wir in die
verschiedenen Teile verteilt. Das kleine Schiff ist wieder zurückgefahren
und hat wieder 200 Leute genommen. Ich hab einfach nur das Glück gehabt,
dass ich auf der ersten Gruppe war, das war alles.

Mein Bruder ist dann ein paar Monate später mit der Jugend-Aliyah nach
Palästina gekommen, in eine technische Schule, die Tiz-Schule, so dass mein
Bruder dann auch in Palästina blieb.

Mein Bruder hat mir nachher erzählt, dass, während ich in Arnoldstein war,
meine Mutter aus der Wohnung in Hütteldorf weg musste, die meisten Sachen
hat man ihr weggenommen. Da sind SA Leute und auch Zivil- und Privatleute
gekommen, und haben gesagt: "Das möchten wir gerne haben, und das...". Wir
haben in unserem Herrenzimmer ein sehr schönes Bild gehabt, eine
Landschaft. Der Chef von dieser SA, der da war, hat gesagt: "Ich möchte
gerne das Bild haben". Meine Mutter hat die Achseln gezuckt und gesagt:
"Bitteschön, nehmen Sie, die anderen haben mich ja auch nicht gefragt.". Da
sagt er: "Nein, nein, ich will das kaufen. Ich gebe Ihnen zehn Mark dafür,
aber ich möchte einen Kaufvertrag haben." Dann hat sie ihn unterschrieben,
der Mann hat das Bild um zehn Mark gekauft. Das waren so lustige Szenen...

Meinen Vater hat man schon im April 1938 nach Dachau weggenommen. Man
wusste, dass er nach Dachau kam, weil man Briefe und Karten bekommen hat.

Meine Mutter ist dann mit meinem Bruder zu einer Schwester im neunten
Bezirk gekommen, sie waren ja nur mehr zwei Leute, und sie haben dann dort
gewohnt, und wie dann mein Bruder wegging, war sie allein. Aber mein Vater
wusste, dass sein Bruder ihm das Visum nach Brasilien besorgt hat. Er ist
im August ´39 aus Dachau, oder es war damals schon Buchenwald , entlassen
worden, und die zwei sind dann mit dem Schiff über Hamburg nach Brasilien
gefahren. Ich muss ehrlich sagen, wir haben alle eigentlich sehr viel Glück
gehabt und nicht sehr viel mitgemacht; diese Verluste sind ganz
uninteressant.

Palästina

Wie ich im Jahre ´38 nach Palästina gekommen bin, habe ich sofort
Verbindungen gehabt und war in der Hagana [jüdische
Selbstverteidigungarmee] sehr aktiv.
Die Engländer waren damals die Mandatsmacht und haben also aufpassen
müssen, aber es ist ihnen nicht immer gelungen. Und die jüdische
Selbstverteidigungarmee - die schon vorher, im Jahre 1920, gegründet wurde
- war seit dem ersten Weltkrieg aktiv. Es war für uns Jugendliche, die
heruntergekommen sind, ganz normal, dass wir der Hagana sofort beigetreten
sind.
Ich war in den Jahren 1936-39 sehr aktiv in der Hagana, da waren die so
genannten arabischen Unruhen in Palästina, und wie der Weltkrieg dann
ausgebrochen ist, da gab es für uns verschiedene Aufträge zu erledigen.

Der erste Auftrag, den ich bekommen habe, war, in die palästinensische
Polizei einzubrechen, und zwar in eine besondere Abteilung. In Palästina
gab es damals Orte, die von Deutschen, die in der Mitte des 19.
Jahrhunderts nach Palästina gegangen sind, besiedelt waren. Das ist eine
Sekte gewesen, und das waren reine Deutsche. Diese deutschen Siedlungen
haben die Engländer mit Stacheldraht umgeben, weil sie ja dann Staatsfeinde
waren.
Es wurde eine eigene Polizei aufgestellt, die diese Orte bewacht hat. Diese
Orte haben "Settlements" geheißen, und wir haben "Settlement Police"
geheißen. Da war ich ca. ein dreiviertel Jahr, und dann ist ein Order von
der Hagana gekommen: "Geh weg von der Polizei und melde dich zum englischen
Militär". Und da hab ich mich dann zum englischen Militär gemeldet und war
ein englischer Soldat. In Palästina, in Ägypten, und dann wurde ich im
Jahre 1943 verwundet.
Damals haben die Engländer Leute gesucht, auf die sie sich verlassen können
und die sie mehr oder weniger benützen können, um die Plätze von den
Engländern, die zum Militär einberufen wurden, einzunehmen. Und ich habe
mich freiwillig gemeldet.

Das war ein sehr guter Job. Ich ging nach Persien, nach Abadan, in die
Anglo-Jordanian Oil Company und war dort dann Senior Staff und
Abteilungsleiter in der Accounting Section. Das war 1943 bis 45.
1945 war der Krieg aus, die Engländer, die diesen Posten früher gehabt
haben, sind zurückgekommen, und wir sind zurück nach Palästina.

Inzwischen hatte ich schon meine Frau kennen gelernt; sie war die Schwester
meines besten Freundes. Wir haben in Palästina geheiratet, und ich habe
gesagt, meine Hochzeitsreise möchte ich nach Brasilien machen, um meine
Eltern und meine Verwandten zu sehen, und vor allem, damit meine Frau meine
Eltern kennen lernt. Mein Vater hat nach dem Krieg weiterhin als Architekt
in Rio de Janeiro gearbeitet. Er hat nicht sehr viel Erfolg gehabt, aber es
ist ihm ganz gut gegangen. Es war ja Familie dort, das war kein Problem.
Die Hochzeitsreise war 1946, wir sind über Marseille gefahren und waren
auch in Paris. Und in Paris haben Verwandte meiner Gattin aus Mähren -
meine Frau ist aus Brünn, Tschechoslowakei - angerufen: "Wenn du schon in
Europa bist, komm uns besuchen. Also sind wir von Paris nach Prag und
Brünn geflogen. Sie hat dort drei Tanten gehabt, die haben wir besucht.
Die haben überlebt, weil sie mit Christen verheiratet waren. Und damals hat
mir der Onkel von meiner Frau gesagt: "Es gibt jeden Tag einen Bus nach
Wien, willst du nicht Wien sehen?". Da habe ich gesagt: "Nein, Wien sieht
mich nie mehr wieder.".

Ich hatte keine seelische Bindung an Österreich, überhaupt keine, und ich
bezweifle, dass ich das heute noch hab, ich habe keine. Für mich ist
eigentlich weiter Israel das Land, das mir am nächsten steht. Aber es ist
ja sehr schön, hier zu leben, man kann sehr gut leben, wenn man gut
verdient, und ich hab eigentlich Glück gehabt im Leben, und dann sind wir
irgendwie hier geblieben. Ich hatte natürlich immer sehr viel Beziehungen
zu Südamerika durch meine Eltern und meine Geschwister.
Mein Bruder ist, nach Ausbruch des Krieges, den er auch als israelischer
Soldat mitgemacht hat, auch mit seiner Frau nach Brasilien gegangen, und
die haben mit meinen Eltern zusammengelebt. Jetzt leben sie nicht mehr in
Brasilien, sondern in Amerika.

Inzwischen wurde ich von der jüdischen Industriellenvereinigung von
Palästina beauftragt, in Brasilien eine Art Messe für Exportartikel zu
machen. Da habe ich dann bei meiner Reise eine kleine Ausstellung in Rio
und in Sao Paulo gemacht, um Orders, für die jüdische Industrie in
Palästina zu bekommen. Ein paar Monate später sind wir zurück nach Hause,
das war 1947, und ´47 war schon der ganze Kampf, um Israel zu gründen. Wir
waren beide aktiv in der Hagana, meine Frau und ich auch.

Meine Frau war dann auch beim israelischen Militär, sie war im
Hauptquartier, und ich war Sicherheitsoffizier für einen Distrikt. Meine
Frau wurde erst aus der Armee entlassen, als sie im achten Monat schwanger
war. Dann ist unser erster Sohn zur Welt gekommen.

Rückkehr nach Europa

Und dann ist der Staat gegründet worden. Ich habe damals schon in einer
Versicherungsgesellschaft gearbeitet, und das ist ganz gut gegangen. Ich
war ein so genannter Schadensbevollmächtigter, das heißt, wenn irgendwelche
Schäden bei der Versicherung waren, hab ich das begutachtet und gesagt, wie
viel man zahlen soll und so weiter; und das hat mir sehr gut gefallen. Ich
hatte gute Beziehungen - ich hab das scheinbar ganz gut gemacht, weil die
Zentrale der Versicherung war in London, und in London haben die gesagt:
"Wir geben dir eine Möglichkeit, mach dich doch selbständig.", und haben
mir einen so genannten "Cover" gegeben, einen Insurance Cover für
Transportversicherung. Das hab ich eine Zeitlang gemacht, aber das ist
nicht sehr gut gegangen, weil damals in Israel eine ziemlich schwere
wirtschaftliche Lage war. Und im Jahre 1951 ist eine sehr große israelische
Firma an mich herangetreten, sie bräuchten jemanden der sie in Europa
vertritt, in Österreich und in Deutschland, ob ich das nicht ein paar
Monate machen möchte. Da habe ich gedacht, warum nicht, wenn es gut bezahlt
ist, und so bin ich wieder nach Wien gekommen, durch Zufall.

Ich habe schon erzählt, wie mein Sohn Uriel, der Erstgeborene, im Jahre
1949 auf die Welt gekommen ist. Und wir waren natürlich sehr glücklich. Er
war das erste Enkerl - auch von den Eltern meiner Frau. Im Jahre 1951 ist
er dann mit meiner Frau nach Wien gekommen. Wir hatten hier mehrere
Wohnungen, weil wir ja nie wussten, wie lange wir bleiben, das war ja nicht
klar. Teilweise haben wir auch in Zürich gewohnt. Er ist in Wien in die
Schule gegangen, in die jüdische Volksschule in der Ruthgasse im 19.
Bezirk. Da war er zuerst im Kindergarten und dann in der Schule.
Der zweite Sohn ist im Jahre 1952 auf die Welt gekommen, er heißt Michael.
Er ist in Brasilien zur Welt gekommen, weil wir gerade zu Besuch dort
waren, und als er zwei Monate alt war, sind wir wieder zurück nach Europa
geflogen. Er ist dort auch in diesen Kindergarten und diese jüdische Schule
gegangen. Mein erster Sohn ist ins Wasagymnasium gegangen, der Uriel, und
der zweite, der Michael, ist im 19. Bezirk in ein Gymnasium gegangen. Sie
haben beide maturiert, haben beide studiert. Mein ältester Sohn ist Arzt,
Internist, er ist Abteilungsleiter im Gesundheitsamt der Stadt Wien. Er hat
die so genannte Sektion für Pflegegeld unter sich für ganz Wien. Der zweite
Sohn ist Ökonom, hat in Oxford und in Cambridge studiert, er ist Professor
in Cambridge gewesen, und dann hat ihn die österreichische Regierung
zurückgerufen. Er ist Ordinarius auf der Ökonomieabteilung von Linz
geworden, wohnt aber in Wien und ist außerdem Chef von dem Institut für
vergleichende Wirtschaft in Wien. Das ist ein Institut, das sich besonders
mit den Ökonomien der Ex-kommunistischen Staaten befasst. Und er ist
Berater bei der Regierung und so weiter...

Meine Eltern hab ich vor ca. 30 Jahren zurück nach Wien gebracht, weil sie
dann ganz allein waren. Die Geschwister von meinem Vater sind alle
gestorben. Schließlich haben sie uns ja hier gehabt, meine Kinder, also
Enkel. Ich habe hier erledigt, dass sie in einem Pensionistenheim im
zehnten Bezirk gewohnt haben, sie waren sehr glücklich und zufrieden dort
und wir natürlich auch, bis sie dann gestorben sind. Die Mutti ist ein Jahr
früher gestorben, und zwar über Nacht, das ist sehr schnell gegangen, und
dann wollte mein Vater eigentlich nicht mehr leben. Das hat man gespürt,
und genau ein Jahr später ist auch er gestorben. Beide liegen hier am
Zentralfriedhof begraben.

Und ich hatte für diese israelische Firma sehr viel gearbeitet, und dann
haben wir eine Zeitlang in der Schweiz gelebt. Ich habe auch teilweise
versucht, mich selbständig zu machen, das ist aber nicht so leicht
gegangen. Dann hat mich die brasilianische Fluggesellschaft, die ich
zufällig bei einem Besuch bei meinen Eltern und bei meinem Onkel in
Brasilien kennen gelernt habe, als Direktor für Österreich und Osteuropa
ernannt. Dabei hab ich nichts von Fluggesellschaften gewusst, und der
Präsident hat gesagt: "Du bleibst jetzt auf zwei, drei Monate hier in der
Firma". Die Frage Osteuropa war damals eine diplomatische Frage. Brasilien
wollte nicht - aus Rücksicht auf die Vereinigten Staaten - diplomatische
Beziehungen mit den Ostländern haben. Aber sie wollten wirtschaftliche,
kommerzielle Konventionen haben, und da haben sie der brasilianischen
Fluggesellschaft die Pflicht auferlegt, sie sollen die ersten Beziehungen
schaffen. Und der Präsident hat mich kennen gelernt und gesagt: "Du bist
genau der Mann, den ich brauche.", und da hat er mich als Direktor der
brasilianischen Fluggesellschaft für Österreich und Osteuropa nach Wien
zurückgeschickt. Und da war ich also jede Woche in einem anderen Land, ich
hatte neun Länder unter mir und das Hauptbüro habe ich in Wien gehabt. Ich
habe viel Erfolg gehabt, ich habe sehr viel organisiert, zum Beispiel den
ersten Besuch des brasilianischen Präsidenten in Russland und der
Tschechoslowakei, und ich habe die ersten wirtschaftlichen Delegationen aus
Österreich, unter den der damalige Vizekanzler Pittermann war, da hab ich
seine Reise nach Brasilien organisiert. Die Verbindungen, die ich noch
damals abgeschlossen habe, laufen jetzt noch immer. Unlängst habe ich
jemanden von der VOEST getroffen, das ist diese Stahlfirma, und der hat mir
erzählt: "Dieser Vertrag, den du damals eingefädelt hast, der läuft noch
jetzt.".

Im Jahre ´64, da war ich also Direktor der brasilianischen Fluggesellschaft
hier, und dann war ein Militärputsch in Brasilien. Und da wurde unserer
Fluggesellschaft das Recht weggenommen, und einer anderen Gesellschaft
gegeben, und mir hat man damals vorgeschlagen: "Du kannst
selbstverständlich in deinem Rang zurückkommen.", aber Flugdirektoren,
Leute im Ausland sind so wie Diplomaten: Hier erleben sie ein sehr schönes
Leben und ein sehr schönes Niveau, aber wenn wir zurückgehen ins Hauptbüro,
dann verdient man nichts. Da hab ich gesagt: "Nein, ich bleibe lieber
hier.", und dann war ich hier in einer Bank, Abteilung für Südamerika,
tätig, da war ich aber sehr unglücklich. Ein Jahr später hat die
kolumbianische Fluggesellschaft den selben Job gesucht, und da ich einen
sehr guten Namen gehabt habe, haben sie mich genommen. Seit damals war ich
bis zu meiner Pension in der kolumbianischen Fluggesellschaft, auch
Direktor für Österreich und Osteuropa. Und dann bin ich in Pension
gegangen.

Ich war die ganze Zeit über journalistisch tätig, hab immer für Zeitungen
und Fachzeitschriften geschrieben. Wie ich dann in Pension gegangen bin,
hat man mir gesagt, "Du musst irgendwas machen, sonst gehst du zugrunde,
das ist nichts für dich". Da habe ich gesagt: "Gut, dann bleibe ich weiter,
und mach den Journalismus.". Das ist alles, das ist mein Leben.