Travel

Otto Suschny
Wien
Österreich
Datum des Interviews: August 2002
Name des Interviewers: Tanja Eckstein

Dr. Otto Suschny ist ein sehr netter, bescheiden wirkender kleiner Mann, der mit seiner Frau Kitty im 14. Bezirk in einer wunderschönen Jugendstilvilla wohnt. Er erzählt mir gern sein Leben und ist auch nach den Interviews bereit, mir beratend zur Seite zu stehen.

Dr.Otto Suschny starb in Februar 2021.

Meine Familiengeschichte

Über meine Urgroßeltern weiß ich nichts. 

Mein Großvater väterlicherseits hieß Simon Suschny. Er ist in Mähren, in Groß-Meseritsch, am 6. Januar 1850, zur Welt gekommen. Meine Großmutter Cilli, eine geborene Fischer, ist sehr jung gestorben. Der Großvater hat dann Rosalia Fischer, man hat sie Sali genannt, geheiratet. Ich nehme an, sie ist die Schwester der Großmutter gewesen. Aber auch sie ist vor meiner Geburt gestorben. Mein Großvater hat am Bahnhof gearbeitet, es dürfte der Nordbahnhof in Wien gewesen sein. Er war Dienstmann, hauptsächlich so eine Art Gepäcksträger. Ich habe ihn sehr gut gekannt, denn er hat bis ungefähr 1936 gelebt.

Sowohl in der Familie meiner Mutter wie meines Vaters gab es vier Töchter und einen Sohn. Mein Vater, Siegfried Suschny, wurde am 7. Oktober 1887 in Wien geboren. Er hatte vier Schwestern: Ida, Rosalie, Malwine und Adele.

Tante Ida wurde am 20. März 1890 geboren. Sie hatte eine uneheliche Tochter, die hieß Frieda und war zehn Jahre älter als ich. Sie arbeitete als Verkäuferin bei Herzmansky [großes Kaufhaus] auf der Mariahilferstraße [bekannte Einkaufsstraße Wiens]. Anfang der 1940er-Jahre, nachdem ich schon nach Palästina emigriert war, heiratete Tante Ida den Oskar Hein [Ida und Oskar Hein wurden am 15.6.1942 in Maly Trostinec ermordet. Quelle: DÖW- Datenbank]. Frieda emigrierte nach England und starb 1989.

Tante Rosalie starb vor dem 2. Weltkrieg.

Tante Malwine, die älteste Schwester, war mit dem Tischler Israel Karminski verheiratet. Sie hatten drei Kinder: Hedda, Otto und Mella. Sie lebten in einer Gemeindewohnung im 15. Bezirk. Hedda heiratete später Heinrich Mikolasek. Alle überlebten den Krieg in England.

Tante Adele, die Tochter der zweiten Frau meines Großvaters, war Näherin. Sie war verheiratet mit Willy Kollarek. Die Ehe war nicht glücklich, und sie ließen sich scheiden. Tante Adele hatte eine große Anziehungskraft auf Männer und blieb nie lange allein. Sie überlebte den Krieg in England.

Mein Großvater Simon Suschny ging zum Beten in die Karajangasse [20. Bezirk] in ein kleines Bethaus. Im Hof zwischen den Häusern der Nummern 8 und 10 wurde zu Sukkot [Laubhüttenfest] immer eine Laubhütte aufgestellt, in denen die Gläubigen unter den vielen Juden, die in diesen Häusern wohnten, ihre Gebete verrichteten.

Die Familie meines Vaters und die Familie meiner Mutter wohnten in der Rauscherstraße [20. Bezirk], in gegenüberliegenden Häusern. Die einen im Haus Nummer 9 und die anderen im Haus Nummer 10. Mein Vater verkehrte als junger Mann bei der Mutter meiner Mutter, also bei meiner mütterlichen Großmutter. Dort trafen sich regelmäßig junge Leute. Ob sich meine Eltern vorher schon irgendwo kennen gelernt hatten oder erst dort, weiß ich nicht.

Die Großeltern mütterlicherseits stammten ebenfalls aus Mähren, zumindest einer von ihnen aus einem Örtchen namens Gewitsch. Ihre Namen waren Leopold und Regine Schafer. Regine Schafer war eine geborene Kaufmann. Sie starb 1936. Der Großvater war Seifensieder und hatte ein Geschäftslokal. Es war eine kleine Fabrikation in der Engerthstraße [20. Bezirk] in Wien. Sie besaßen noch eine Filiale, ebenfalls in der Engerthstraße beim Allerheiligenplatz. In diesem Geschäft arbeitete früher wahrscheinlich mein Großvater selbst, an den ich mich nicht mehr sehr gut erinnern kann. Er ist Anfang der 1930er-Jahre gestorben, da war ich gerade fünf oder sechs Jahre alt.

Meine Mutter hatte vier Geschwister: einen Bruder und drei Schwestern. Meine Mutter, Adele Suschny, geborene Schafer, wurde am 16. September 1893 in Wien geboren. Ihre Geschwister hießen Maximilian, Hannah, Irma und Paula.

Maximilian, Max genannt, wurde am 15. April 1889 in Wien geboren. Er heiratete Leonore, sie hatten keine Kinder [Max und Leonore Schafer wurden am 19.2.1941 nach Kielce deportiert und ermordet. Quelle: DÖW-Datenbank].

Hannah Schafer wurde am 15. Dezember 1887 in Wien geboren. Sie war nicht verheiratet. [Johanna Schafer wurde am 28.10.1941 nach Litzmannstadt deportiert und ermordet. Quelle: DÖW-Datenbank]

Irma Schafer wurde am 22. November 1890 in Wien geboren. Sie war die jüngste Schwester und im Geschäft der Großeltern beschäftigt. [Irma Schafer wurde am 28.10.1941 nach Litzmannstadt deportiert und ermordet. Quelle: DÖW- Datenbank]

Paula Schafer wurde in Wien geboren und war mit dem Buchhalter Siegmund Weihs verheiratet. Sie hatten zwei Söhne: Gustav und Ernst. Ernst ist der Einzige, der den Krieg überlebt hat. Gustav ist in Sabac, in Jugoslawien, bei einem illegalen Transport nach Palästina umgekommen. Mein Cousin Ernst lebt mit seiner Frau in England, er ist um zwei Jahre älter als ich. Ich werde in den nächsten Tagen 78 Jahre alt, und er ist 80 Jahre alt. Er ist nach Israel emigriert, von dort nach Australien, hat auf einem Schiff gearbeitet und ist dann letzten Endes nach England gelangt.

An das Geschäft meines Großvaters waren auch eine Parfümerie und Haushaltswaren angeschlossen. Das war ein Souterrainlokal in der Engerthstraße 106 mit Fabrikationsräumen. Da gab es einen Kesselraum, in dem der große Kessel zum Sieden der Seife stand, einen Lagerraum und einen Raum mit Maschinen für die Strangpresse und die Stanzen zur Fabrikation hauptsächlich von Seifen, die mit einer Prägung versehen wurden. Früher stellte man dort auch Kerzen her, aber das hatte man zu meiner Zeit schon aufgegeben. Das Geschäft ging nicht besonders gut. Onkel Max stand im Geschäft und führte das Geschäft in den Zeiten, an die ich mich erinnern kann. Anfangs gemeinsam mit der Tante Hannah, der ältesten Schwester meiner Mutter, die auch im Verkauf tätig war.

Um das nötige Kapital zu beschaffen und um die Maschinen zu modernisieren, ging Onkel Max die Ehe mit meiner späteren Tante Leonore ein. Wie sie mit Familiennamen vorher hieß, weiß ich nicht mehr. Es wurden von ihrer Mitgift einige Maschinen angeschafft, aber das war schon Mitte der 1930er-Jahre und half nicht mehr viel. Das Geschäft hat bis 1938 bestanden. Dann wurde es von den Nazis geschlossen und zur Liquidation bestimmt. Die Maschinen wurden nach Deutschland verschleppt. Heute ist eine Pizzeria, wo früher das Geschäft war.

Wir hatten auch einen Rabbiner in der Familie. Er hieß Siegmund Jelinek und war ein Onkel meiner Mutter. Er war Rabbiner in Hollabrunn, und er hatte zwei Söhne: Siegfried und Hugo. Der eine war Anwalt, und was der andere war, weiß ich nicht.

Meine Großmutter hatte einen Verwandten, der eine Briefmarkenhandlung in der Klosterneuburger Straße hatte. Das war für mich sehr interessant, weil er mir manchmal alte Marken schenkte. Diese Marken waren der Anfang meiner damaligen Briefmarkensammlung.

Die ganze Familie wohnte im 20. Bezirk, in der Rauscherstraße. Nur Tante Malwine wohnte mit ihrer Familie im 15. Bezirk.

Meine Kindheit

Ich bin ein Einzelkind. Meine Eltern haben 1920 geheiratet, und ich bin am 28. August 1924 in Wien auf die Welt gekommen.

Ich musste in den Kindergarten, und ich habe ihn gehasst. Ich hab mich mit den Kindern nicht verstanden. Ich war klein, ich hatte rote Haare, und die haben mich gehänselt. Das war damals auch ein Grund, jemanden zu verspotten.

Ich kam in der Wasnergasse, beim Augarten [Park, Wiens ältester Barockgarten], in die Volksschule. Weder der Kindergarten noch die Volksschule waren jüdische Einrichtungen. Das waren ganz normale öffentliche Einrichtungen.

In der Volksschule spielte sicher der Antisemitismus eine Rolle. Es gab Stänkereien diesbezüglich, und ich wurde ich als Jude ein bisschen geärgert. Aber ich erinnere mich, viel mehr angestänkert worden zu sein wegen meiner roten Haare und weil ich klein und nicht sehr stark war. Ich konnte mich lange Zeit nicht wehren. Einmal, als mein Intimfeind, der hinter mir saß, mich stieß und ich deshalb einen Klecks in mein Heft machte, war ich so wütend, dass ich mich umgedrehte und ihm die Feder Tinte in den Oberschenkel stach. Das war natürlich ein ziemlicher Eklat. Aber es hat sich als sehr segensreich erwiesen, denn nachher hat er mich in Ruhe gelassen. Seitdem galt ich als unberechenbar.

Meine Großeltern Schafer waren gläubig. Mein Großvater starb ja Anfang der 1930er-Jahre, und meine Großmutter wohnte mit ihren unverheirateten Kindern Hannah, Irma und Max in einer Wohnung am selben Gang wie wir. Max heiratete erst später.

Wir sind am Abend sehr häufig bei meiner Großmutter gesessen und haben dort gemeinsam Nachtmahl gegessen. Ich mochte nur Geflügelfleisch, Germknödel, Zwetschkenknödel, Palatschinken und ähnliches. Meine Großmutter und meine Eltern kauften zu den Feiertagen immer gemeinsam eine Gans, die wurde in der Wohnung meiner Großmutter zubereitet. Zuerst wurden die Innereien gegessen, dann das gebratene Fleisch. Lange Zeit danach aßen wir noch das ausgelassene Gänseschmalz und die Leber, die in Einsiedegläsern erstarrt war. Am Schabbat [der siebte Tag der Woche, Ruhetag, höchster Feiertag des Judentums] zündete meine Großmutter die Kerzen an und betete dazu.

Meine Eltern waren nicht mehr religiös. Nicht einmal zu den Feiertagen gingen sie in den Tempel. Um zu verhindern, dass ich Religionsunterricht bekomme, ist mein Vater, als ich sechs Jahre alt war, aus der Religion ausgetreten. Er war dann konfessionslos, und dadurch war ich auch konfessionslos. Er hat das beim Bezirksamt gemeldet. Ob man das der Kultusgemeinde auch melden musste oder nur dem Bezirksamt und das automatisch weiterging, das weiß ich nicht. Jedenfalls ist er ausgetreten und ich galt dann auch als konfessionslos. Die ersten vier Jahre in der Volksschule hatte ich keinen Religionsunterricht.

Wir hatten sehr wenig Geld, die Oper konnten wir uns nicht leisten. Mein Vater war Handelsvertreter für Parfümeriewaren und zur Zeit der sich anbahnenden Wirtschaftskrise viele Jahre arbeitslos. Gelegentlich half er unangemeldet bei meinem Onkel in der Seifensiederei aus. Meine Mutter brachte uns durch Näharbeiten in Heimarbeit durch.

Mein Vater war als Soldat im 1. Weltkrieg verwundet worden. Er war in einer dieser Isonzo- und Piave-Schlachten 1. Ich glaube, an der Piave ist er verwundet worden. Er hatte einen Lungendurchschuss. Dort ist er Kommunist geworden und wurde dann Mitglied der Kommunistischen Partei, die später illegal war. Ich weiß, dass man bei uns in der Wohnung den Kleister zum Ankleben von Plakaten gekocht hat. Meine Mutter war davon nicht sehr begeistert, aber sie hat sich nicht weiter eingemischt.

Wir haben weder Weihnachten noch Chanukka gefeiert. Geschenke bekam ich nur zu meinem Geburtstag. Unsere Nachbarn hatten einen Weihnachtsbaum, da bin ich immer hingegangen und habe mir den Baum angeschaut. Als ich noch ganz klein war, hatte sich ein Hausbewohner als Krampus verkleidet und einer als Nikolo. Der Krampus ging zu allen Kindern im Haus und brachte ihnen Krampusgeschenke. Als sie an unserer Wohnung vorbei gingen, habe ich sehr geweint. Da ist mein Vater hinausgegangen, hat mit den Leuten gesprochen, und daraufhin kamen sie auch zu mir.

Meine Eltern konnten sich Urlaub nicht leisten. Zweimal wurde ich aber zu Bauern geschickt. Einmal verbrachte ich den Sommer mit meiner Cousine Mella in Neutal im Burgenland. Oft begleiteten wir die Bauern auf die Felder, und ich kann mich an die wunderbaren Mehlspeisen erinnern: Strudel mit Äpfeln, Birnen, Kirschen oder Strudel mit Kraut gefüllt. Den nächsten Sommer war ich mit meinem Cousin Ernst auch in Neutal, aber bei anderen Bauern.

Meine Schulzeit

1934 war ich, auf Betreiben meiner Mutter, in die Mittelschule, ins Realgymnasium RG 20, in der Unterberggasse gekommen. Mein Vater wusste nicht, ob er mich wirklich ins Realgymnasium geben sollte. Er sagte, alle Juden gehen ins Gymnasium, das sei bürgerlich. Aber er hatte mich sehr gern, und wir hatten ein sehr gutes Verhältnis in der Familie. Er ließ sich dann überreden, weil meine Mutter und ich drauf bestanden.

In die Mittelschule ging ich in eine fast jüdische Klasse, es gab nur wenige nichtjüdische Mitschüler. Also haben die sich gehütet, uns anzugreifen. Da gab es keinen, der sich getraut hätte, irgendeine antisemitische Bemerkung zu machen.

Der spätere Lateinprofessor, Nicetas Draxler hieß er, soll ein schrecklicher Nazi gewesen sein. Das wurde mir nach dem Krieg erzählt. Mein Klassenvorstand, unser Mathematikprofessor, der mich förderte und mit dem ich im besten Einvernehmen war, soll ein illegaler Nazi gewesen sein. Auch das wurde mir nach dem Krieg erzählt. Das habe ich nicht wissentlich miterlebt. Mir gegenüber hatte er nie eine Bemerkung in diese Richtung gemacht, sogar im Gegenteil: Ich hatte einmal eine schlechte Note auf eine Schularbeit in Mathematik bekommen, das passierte selten. Ich war einer der Besten in Mathematik. Als er mir mein Heft zurückgab, sagte er: 'Es tut mir in der Seele weh, dass ich dich in dieser Gesellschaft sehe.' Er war streng, aber gerecht: wir haben ihn alle geschätzt. Weniger beliebt war der Geographie- und Geschichtsprofessor, Illichmann hieß er. Dem hätte ich zugetraut, dass er ein Nazi gewesen wäre. Den hat aber mein späterer Schwager in England im Internierungslager getroffen - der Professor hatte eine jüdische Frau.

1934 haben die Christlich-Sozialen ein Gesetz oder eine Verordnung bewirkt, dass jedes Kind an einem Religionsunterricht teilnehmen muss. Die Schulklassen waren nach Geschlechtern getrennt und nach Religionen. Es gab zwei Klassen mit Buben, weil damals sehr viel mehr Buben ins Realgymnasium gegangen sind als Mädchen. Eine Klasse war eine rein katholische Klasse. Die andere Klasse bestand zu 80 bis 90 Prozent aus jüdischen Kindern, zu denen man Altkatholiken, evangelische Schüler und konfessionslose Schüler dazugab. Ich war als Konfessionsloser in dieser Klasse. In einer dritten Klasse waren nur Mädchen, da waren die Religionen auch gemischt.

Ich konnte mir nach dem neuen Gesetz aussuchen, welchen Religionsunterricht ich wollte. Ich habe mir den jüdischen Religionsunterricht ausgesucht. Der Unterricht hat mich aber auch interessiert. Wir hatten einen sehr guten Religionslehrer, Prof. Leo Menscher hieß er. Er hat den Unterricht sehr gut gestaltet. Später ist er nach Israel gegangen. Er hat sich sehr um mich bemüht, weil ich für ihn so eine Art 'verlorenes Schaf' gewesen bin. Er hat Fragen über jüdische Geschichte gestellt und uns selbst auf Sachen draufkommen lassen. Die jüdische Geschichte und auch die Auslegungen von Bibeltexten fand ich spannend. Das habe ich gern gemacht. Wir sind auch in Nachmittagsgottesdienste in den Klucky-Tempel [20. Bezirk] gegangen. Ich habe gern den Religionsunterricht besucht. Die hebräische Sprache hat mich weniger interessiert. Es war für mich nur noch eine andere Sprache, die man lernen musste.

Für meinen Vater war Religion Opium fürs Volk, aber er hat mich natürlich akzeptiert. Als meine Mitschüler in der dritten Schulstufe Bar Mitzwah hatten, wurde ich häufig zu ihren Feiern eingeladen. Es gab Musik, Spiele und viel zu essen, und es wurden auch Gedichte vorgetragen. Ich musste immer 'Des Schadchens Fluch', eine Parodie in jiddisch auf 'Des Sängers Fluch' von Ludwig Uhland [1787 - 1862] aufsagen. Ich kann das heute noch. Ich wollte dann eine Bar Mitzwah haben und war bereit, alles Nötige dafür zu lernen. Aber ich verschob den Termin der damit verbundenen Lesung aus der Torah [fünf Bücher Mose] um eine Woche mit besonders kurzer Haftarah [Lesung aus den Prophetenbüchern im Anschluss an die Torahlesung].

Meine Eltern hatten nichtjüdische und jüdische Freunde. Ich glaube, es waren mehr jüdische Freunde. Aber sie haben da eigentlich keinen Unterschied gemacht. Auch ich hab keinen Unterschied gemacht bei meinen Freunden.

Zum Teil wegen der Arbeitslosigkeit, zum Teil aus politischen Gründen, hat mein Vater in den 1930er-Jahren sein Glück in der Sowjetunion versucht. Er ist für einige Monate nach Moskau gegangen und hat dort gearbeitet. Aber er musste in einer Untermietwohnung wohnen, und er wollte uns doch nachholen. Als er zurückkam, sprach er sehr wenig über seine Erfahrungen in der Sowjetunion. Ich glaube, er war enttäuscht. Ich war damals noch zu jung, um richtig zu fragen. Zu dieser Zeit begeisterte ich mich auch für die kommunistischen Ideale, ging auf Maiaufmärsche und war bei den Pionieren der kommunistischen Jugendorganisation. Ich war in zwei Ferienlagern, eines war in der Tschechoslowakei. Wo das andere war, weiß ich nicht mehr. Die sind dann irgendwann von der Polizei aufgelöst worden. Also wäre mir in der damaligen Zeit, gar nicht die Idee gekommen, dass da irgendetwas in der Sowjetunion nicht zum Besten gewesen wäre.

Der Krieg fängt an

Den Jubel der Bevölkerung beim 'Anschluss' 2, die überall auftauchenden Nazifahnen und die Aktionen gegen Andersdenkende und Juden kennt jeder. Staatenlose Juden und Juden polnischer Staatsangehörigkeit wurden in unserem Bezirk in der Karajangasse, in einer ehemaligen Volksschule, eingesperrt. Manche von ihnen wurden von dort in ein Konzentrationslager deportiert.

Auswandern war nicht einfach. Man musste ein Land finden, das bereit war, Juden aufzunehmen und man musste von den deutschen Behörden die Ausreisebewilligung bekommen.

An Antisemitismus der Nachbarn in unserem Haus kann ich mich nicht erinnern. Auf der Straße war ich manchmal von irgendwelchen Rowdies angestänkert worden. Ich hab sicher nicht sehr jüdisch ausgeschaut, aber ein bisschen vielleicht doch. Nach 1938 wurde das kritisch. Da wurden dann auch Erwachsene gefährlich. Den 10. November 1938 3 haben wir nicht am eigenen Leib gespürt, zu uns ist keiner gekommen. Niemand von meiner Familie wurde eingesperrt. Aber wir haben natürlich mitgekriegt, was anderen Leuten passiert ist, die eingesperrt und geprügelt wurden.

Einmal hatte ich ein merkwürdiges Erlebnis: bevor ein Freund, ein ehemaliger Schulkollege, aus Wien emigrierte, schenkte er mir Bücher. Als ich mit den Büchern nach Haus kam, standen in unserem Haustor zwei Männer, einer war ein SA-Mann. Ich muss doch jüdisch ausgeschaut haben, denn der SA- Mann hat mich sofort als Juden erkannt. Er schaute sich die Bücher an und fragte, wohin ich gehe. Dann gab er mir eine Ohrfeige. Das war das einzige Mal, dass ich von einem Erwachsenen als Jude geschlagen wurde. Ich musste ihn in unsere Wohnung mitnehmen. Er wollte, dass mein Vater ihm unsere Bücher zeigt. Mein Vater hatte ein paar Bände von Friedrich Schiller und der SA Mann sagte: 'Was braucht der Jud noch einen Schiller?' Dann fragte er, ob wir Geld im Hause hätten. Mein Vater fragte daraufhin, was er glaube, wie viel Geld ein Arbeitsloser habe und zeigte ihm unser weniges Geld. Der SA-Mann rührte das Geld nicht an, den Schiller nahm er aber mit. Das war alles ein bisschen skurril.

Unsere Lebenssituation war unangenehm, sie ging uns auf die Nerven. Aber man kannte noch nicht diese tödliche Gefahr. Wer hätte sich das auch vorstellen können? Wenn meine Eltern die Gefahr geahnt hätten, hätten sie alles stehen gelassen und versucht zu fliehen. Es gab Leute, die Tickets gekauft haben nach Shanghai. Aber dafür brauchte man viel Geld, und wir hatten nur wenig Geld. Außerdem glaubten meine Eltern zu dieser Zeit noch, man könne das alles schon irgendwie überstehen.

Mein Cousin Ernst und ich bewarben uns beim Palästinaamt [Das Palästinaamt betrieb die Einreise nach Palästina und befand sich in der Marc-Aurel- Straße, im 1. Bezirk um Zertifikate 4 für die Jugendaliah [5]. Viele Juden nahmen an sogenannten Umschulungskursen und an Sprachkursen teil, um sich handwerkliche Fähigkeiten anzueignen für das Leben in einem anderen Land. Mein Onkel Max leitete mehrere Monate, im Auftrag der Kultusgemeinde, einen Kurs, bei dem ich assistieren durfte. Einige Rechtsanwälte und Professoren wollten die Seifensiederei, Parfümherstellung, Zahnpastaherstellung und Schuhcremeherstellung lernen. Ich war als Lehrbub dabei. Ich habe geholfen und auch einiges gelernt dabei. Ich hatte gedruckte Anweisungen, wie man was macht. Diese Anweisungen habe ich nach Palästina mitgenommen.

Das war 1939. Mein Vater war nicht mehr in Wien. Er war eine Zeit lang zur Zwangsarbeit in Deutschland, kam zurück, und dann war er auf einem dieser Nisko-Transporte 6. Viele, die dort waren, sind in die Sowjetunion geflüchtet. Mein Vater wollte wegen der Familie nicht flüchten und ist dann wieder nach Wien zurückgekommen.

Meine Aliah

Zu dieser Zeit war ich in Vorbereitungslagern für die Jugendaliah. Das zweite Lager war in Moosbrunn, und von Moosbrunn wurde ich abberufen zur Aliah. Im Herbst 1939 kam ich nach Wien zurück und am 9. November 1939 fuhr ich auf legalem Weg, über Italien, mit einem Zertifikat nach Palästina. Ich konnte mich nur von meiner Mutter verabschieden. Ich habe damit gerechnet, dass ich meine Eltern nachkommen lasse.

Mein Vater kam aus Polen nach Wien zurück, und ich hab später erfahren, dass meine Eltern am 17. August 1942 nach Maly Trostinec [Weißrussland] deportiert und am 21. August 1942 ermordet wurden. Sie wurden gleich umgebracht, was ich als Erleichterung empfinde. Sie haben sich zumindest das Lager erspart.

Es war schon Krieg, aber Italien war noch nicht im Krieg. In Wien gab es kein englisches Konsulat und Palästina war britisches Mandat. Also mussten wir, das war irgendwie so arrangiert, italienische Transitvisa bekommen, bevor wir ein endgültiges Visum nach Palästina im Pass hatten. Wir blieben eine Woche in Triest. Während dieser Zeit wurden unsere Pässe nach Rom ins englische Konsulat geschickt, wo das Visum hinein gestempelt wurde. Dann konnten wir aufs Schiff. Es hat zwei Schwesternschiffe, die 'Galiläa' und die 'Jerusalem'. Ich war auf der 'Galiläa'.

Es kamen auch noch Flüchtlinge nach mir, aber die waren größtenteils nicht mehr aus Wien. Aus unserer Gruppe wurden einige vorher nach Dänemark und nach Holland geschickt, die von dort nach Palästina weiterfuhren.

Ich war zwei Jahre im Kibbutz, der gemäßigt sozialdemokratisch war. Ich gehörte zur Jugendgruppe. Zuerst gab es eine Versammlung, auf der besprochen wurde, wer welche Arbeit machen soll. Die Landwirtschaft war das bevorzugte Ziel. Natürlich sollten möglichst viele in der Landwirtschaft arbeiten. Ich hatte aber keine große Lust dazu, ich wollte irgendetwas Handwerkliches lernen und meldete mich für die Tischlerei. Das war gar nicht so einfach, weil es dort nur einen Platz gab. Noch einer wollte in die Tischlerei, woraufhin ausgelost wurde. Ich hatte Glück, das Los hat mich bestimmt. Der andere sollte mich nach einem Jahr ablösen. Ob es dann noch dazu gekommen ist, weiß ich jetzt gar nicht mehr. Ich bin jedenfalls die ganze Zeit in der Tischlerei geblieben.

Wir hatten am Vormittag Unterricht und am Nachmittag haben wir gearbeitet. Wenn irgendwelche wichtigen Arbeiten zu erledigen waren, konnte man auch tauschen. Dann hatten wir einen ganzen Tag Jom Oved [Arbeitstag] und einen ganzen Tag Jom Limud [Lerntag] Im Kibbutz wurde ich noch mehr kommunistisch beeinflusst. Es kam auch jemand von außerhalb des Kibbutzes, der uns für die Kommunistische Jugend warb, es existierte auch eine kleine kommunistische Zelle.

Ich wollte nicht im Kibbutz bleiben. Ich nahm Urlaub und fuhr nach Tel Aviv. Mein Problem war, dass ich keine Wohnung hatte. Ich brauchte eine Arbeit und eine Wohnung. Ich war glücklich, als man mir einen Job in einem Hotel anbot.

Als ich nach Tel Aviv kam, sollte ich zuerst bei einem Freund wohnen, hatte aber nicht die genaue Adresse. Ich fand den Freund nicht. Am Abend legte ich mich dann auf eine Bank zum schlafen. Dort stöberte mich ein Polizist auf, und ich verbrachte die Nacht auf der Polizeistation. Dann traf ich einen anderen Freund, der mir erzählte, man habe ihm einen Job in einem Hotel offeriert, den er nicht annehmen wolle. Das war ein gutes Angebot, denn es war mit einer Wohnmöglichkeit verbunden - Wohnen und Essen, das war ja das Hauptproblem. Die Bezahlung war nicht besonders gut, aber ich habe die Arbeit angenommen. In diesem Hotel war ich ein paar Monate. Dann habe ich eine Annonce in der Zeitung gelesen, dass ein Fachmann für Seifenfabrikation gesucht wird. Ich war natürlich alles andere als ein Fachmann für eine Seifenfabrikation.

Ich besaß die Frechheit, mich dort als Fachmann zu melden, und es ist mir gelungen, Seifenflocken herzustellen. Der Besitzer dieser Seifenfabrik hat nichts davon verstanden und ich aber auch nicht genug. Er verließ sich auf mich als Fachmann, und das konnte natürlich nicht funktionieren.

Die Seifenflocken haben ihm gefallen, aber dann wollte er auch noch Toiletteseifen. Die habe ich nicht zusammengebracht. Danach bin ich wieder nach Tel Aviv zurück gefahren und habe eine Stellung zum Orangen pflücken und Unkraut jäten in Orangenplantagen, Pardess genannt, bekommen.

Damals hatte ich kaum noch Geld, und musste von Brot und Orangen leben. Als ich nach Wien zurückkam, konnte ich jahrelang keine Orange mehr anschauen. Dann hatte ich einen Job in einem Militärlager als Hilfsarbeiter in der Schlosserei. In Wien hatte ich auch einen Umschulungskurs bei einem jüdischen Schlosser, in der Nähe vom Karlsplatz, gemacht. Nun wollte ich als Schlosserlehrling aufgenommen werden. Den Schlosser, bei dem ich am Karlsplatz hatte, habe ich in Israel wieder getroffen. Er war dort auch als Schlosser angestellt und riet mir, mich als Hilfsarbeiter anstellen zu lassen, weil ich dann mehr Geld bekäme. Als Lehrling hätte ich fast nichts gekriegt. Ich war dann einige Monate Hilfsarbeiter. Dann war ich ein Jahr Hilfspolizist.

Als englischer Soldat in Italien

Ich habe mit einem Freund gemeinsam den Jahresurlaub verbracht, da sind wir ein paar Tage länger geblieben. Ich habe mich dann aber sofort zum Militär gemeldet. Das war Desertion, aber da ich jetzt beim Militär war, haben sie es nicht so ernst genommen.

Dreieinhalb Jahre war ich beim Militär, bei dem RASC, das ist die Royal Armee Service Corps. Ich habe auf 'Drei-Tonnen-Lastwagen' chauffieren gelernt. Zuerst hatten wir einen Trainingskurs. Im Kibbutz hatte ich Englischkurse belegt. Jeder von uns hatte dort etwas, von dem er glaubte, er könne es unterrichten. Ich unterrichtete Mathematik. Englisch habe ich mir selber beigebracht. Ich hatte ein englisches Buch, das mich sehr interessierte. Zuerst habe ich es mit einem Wörterbuch gelesen, und dann habe ich das Wörterbuch weggelegt und das Buch einfach weitergelesen. So habe ich mir Englisch beigebracht, was meiner Aussprache allerdings nicht besonders gut tat. Aber mein Wortschatz war groß. In Sarafend, in der Nähe von Tel Aviv, gab es wenige, die genügend englisch konnten. So bekam ich meinen ersten Streifen an der Uniform.

Von Sarafend wurden wir nach Taranto in Italien in ein RASC Transitcamp versetzt. Dort wurde ich zur 462. Kompanie eingeteilt, das war eine jüdische Kompanie, aber nicht die 'Jüdische Brigade'. Dort diente ich bis Ende des Krieges. Ich war gerade in Turin, als der Krieg in Europa aus war.

Die Soldaten schossen Leuchtmunition in die Luft geschossen und riefen: 'Der Krieg ist aus, wir haben den Krieg gewonnen!' Japan war noch im Krieg, aber mit Deutschland war es aus. Ich habe mich dann zum 'interpreters pool' gemeldet, weil ich nach Österreich wollte, um zu erfahren, was mit meinen Eltern ist. In Italien hatte ich ein bisschen italienisch gelernt. Aber ich konnte es nicht so gut, dass ich mit gutem Gewissen hätte sagen könne: ich kann's. Aber anscheinend genügte es - ich wurde Dolmetscher für Deutsch und Italienisch. Zunächst einmal war ich in Kärnten. Seit ich aus Italien weg war, war ich nicht mehr bei dieser jüdischen Einheit, sondern ständig bei englischen Einheiten; meistens als einziger Jude.

Dadurch, dass ich angegeben hatte, italienisch zu können, wurde ich nach Italien zurückgeschickt. Ich wurde nach Rom ins Kriegsverbrechergefängnis geschickt. Dort dolmetschte ich für die Administration. Das traf mich unangenehm, denn ich wollte in Österreich bleiben. Ich war inzwischen einmal in Wien und hatte festgestellt, dass meine Eltern nicht mehr da waren. Aber ich wollte in Österreich studieren. Dann, endlich, wurde ich nach Österreich versetzt.

Zurück nach Österreich

Wir waren glücklich! Die Nazis waren weg und Österreich ein freies Land. Ich war in Israel auch beim 'Free Austrian Movement' 7. Wir wollten in Österreich etwas Neues aufbauen.

Beim Militär hatte ich die englische Matura gemacht. Schon in Israel hatte ich mit einem Maturakurs begonnen. Ich ließ mir von meiner Tante, die in England war, Bücher schicken und habe für die Matura gelernt. Die englische Militärmatura war dann relativ einfach.

In Wien bekam ich ein Stipendium, und ich hatte auch Geld gespart. Für jeden Monat beim Militär bekam man ein wenig Geld. Das habe ich mir in England auszahlen lassen und nach Wien geschickt. Davon konnte ich ein Jahr leben. Ich hab mir aber sofort außerdem einen Job gesucht.

Meine Frau, Kitty Suschny, geborene Pistol, hatte einen Bruder, Harry Pistol, der auch beim englischen Militär war. Kitty wurde am 25. November 1924 in Wien geboren und durch einen Kindertransport 8 nach England gerettet.

Zu Pessach [Fest, das an den Auszug der Juden aus Ägypten erinnert] 1947, wurden alle jüdischen Soldaten der alliierten Armeen in Wien, auch alle schon entlassenen, von den Amerikanern zu einer Pessachfeier ins Café Beethoven eingeladen. Der Bruder meiner späteren Frau hatte sich und seine Schwester angemeldet. Dort sind wir uns das erste Mal begegnet. Am ersten Abend war sie mit einem Amerikaner am Tisch beisammen, der sich für sie interessierte und ich mit einer Engländerin. Weder die Engländerin noch der Amerikaner kamen am nächsten Abend, und da saßen wir dann auf einmal nebeneinander und kamen ins Gespräch.

Ich war nie in der Kommunistischen Partei. Ich war beim 'Verein Demokratischer Studenten'. Das war eine kommunistische Tarnorganisation, die Leiter waren alles Kommunisten. Dort war ich eine Zeit lang Mitglied, aber zur kommunistischen Jugend bin ich schon nicht mehr gegangen. Eines Tages traf ich einen Freund. Wir waren schon als Kinder befreundet, und unsere Mütter waren auch befreundet. Er hat bei der jüdisch - historischen Dokumentation gearbeitet. Offiziell ging es um Dokumentation, inoffiziell wurden Kriegsverbrecher gejagt. Ich wurde aufgenommen. Wir nahmen Zeugenaussagen von Leuten auf, die in Polen im Ghetto oder in Lagern waren, und die über Personen, die Juden umgebracht hatten, oder geholfen haben, Juden umzubringen, berichten konnten. Diese Arbeit war überaus wichtig und ich habe sie sehr gern gemacht. Aufgrund dieser Aussagen wurden unter anderem Dutzende österreichische Polizisten festgenommen. Es war noch die Zeit der Besatzungsmächte, da verlangten die Russen die Auslieferung der Kriegsverbrecher, die sie dann nach Russland brachten. Leider sind einige von denen zurückgekommen, aber sie haben zumindest einiges mitgemacht in den russischen Lagern.

Tadek Frydman war der Chef dieser Organisation. Insgesamt haben wir bestimmt 50 bis 100 Leute hinter Gitter gebracht. Leider nicht auf Dauer, aber doch für einige Zeit.

Damals war der Kommunist Heinrich Dürmayer Chef der Staatspolizei. Dann wurde der Sozialdemokrat Peterlunger Chef und nichts funktionierte mehr. Wir konnten unserer Arbeit nicht mehr vernünftig nachgehen. Wir haben dann so eine Art Dokumentation über die Juden in Österreich erarbeitet. Das hat mich weniger interessiert, wir waren ja keine Historiker. Da kam ich mir sehr dilettantisch vor.

Mein neues Leben
Danach studierte ich Chemie und beendete es mit dem Doktorat. Kitty und ich waren sieben Jahre befreundet. Eine Woche, nachdem ich mein Doktorat gemacht hatte, haben wir geheiratet.

Eine kurze Zeit war ich als Privatassistent bei Professor Broda, bei dem ich dissertiert hatte. Sein Großvater war Jude und er war während des Krieges in England. Ab 1954 hatte ich als Betriebsprüfer einen Job im Arsenal.

Meine Frau und ich betrieben nebenbei ein kleines Textilgeschäft, da ist nur meine Frau drin gestanden.

Von der Linie der Kommunistischen Partei hab ich mich immer mehr distanziert. Und als dann 1956 die Revolution in Ungarn durch das militärische Eingreifen der sowjetischen Streitkräfte niedergeschlagen wurde hat mir immer mehr zu Denken gegeben. Ich hab gegen Aufrüstung unterschrieben, aber ich war nicht linientreu, das war ich eigentlich nie so richtig. Nur am Anfang, als ich es nicht besser wusste. Von dem Moment an, wo ich ein bisschen selbständiger denken konnte, war ich alles andere als linientreu.

Im Jahre 1957 ist die International Atomic Energy Agency nach Wien gekommen. Ich habe mich dort beworben und wurde eingestellt. Die nächsten 26 Jahre war ich für die International Atomic Energy Agency tätig. Das war der Traumjob für mich. Die Arbeit war interessant, es war ein angenehmes Betriebsklima. Ich konnte viele Reisen unternehmen, und ich wurde sehr gut bezahlt. Ich hatte alles, was man sich von einem Job nur wünschen kann. Ich bin dort geblieben, bis ich in Pension ging.

1957 wurde unsere Tochter Eva-Ruth, verheiratete Dombrowski, geboren. Sie ist das einzige unserer drei Kinder, die bewusst jüdisch, also traditionell, mit ihrer Familie lebt. Sie war in ihrer Jugendzeit auch ein halbes Jahr in Israel. Sie hat dann in Wien Medizin studiert und arbeitet Ärztin. Sie hat drei Kinder: Daliah, Sonja und Raphael. Die Kinder gehen in den jüdischen Religionsunterricht. Die Schwiegermutter meiner Tochter ist auch nicht fromm, aber sie feiert mit den Kindern zum Beispiel den Sederabend [Abend vor Pessach; Pessach: Fest, das an den Auszug der Juden aus Ägypten erinnert].

1960 wurde unsere Tochter Dinah, verheiratete Nemesszeghy, geboren. Sie ist als medizinisch-technische Fachkraft. Sie hat einen Sohn, der Joachim heißt.

1962 wurde unser Sohn Peter geboren. Er ist ein bewusster Jude, lebt aber überhaupt nicht danach. Er hat sich beruflich selbständig gemacht, ist verheiratet und hat einen Sohn, Martin und eine Tochter Yvonne.

Es gab einige Gründe, warum ich nach Österreich zurückgekommen bin. Zuerst dachte ich, ich würde meine Eltern hier noch finden. Später dachte ich, die Nazis sind weg, das Land wird sich demokratisch entwickeln. Ich wusste natürlich, dass es eine Menge Nazis gibt, mehr als für das Land gut ist. Aber es gab demokratische Organisationen, das schien mir einigermaßen zu funktionieren.

Während der Waldheim-Affäre 9 habe ich mich sehr schlecht gefühlt, weil da viel Antisemitismus hochgekommen ist. Ich halte Waldheim selbst weniger für einen Nazi, als einfach für ein gesinnungsloser Lügner. Ich hatte aber zu dieser Zeit nicht das Gefühl, das ich in einem Naziland lebe. Ich könnte hier nicht leben, wenn ich in jedem Menschen von vornherein einen Nazi sehen würde. Da dürfte man nirgends leben, außer in Israel, und da hätte ich auch genügend Probleme. Ich glaube nicht an eine Kollektivschuld, das ist unsinnig.

Glossar

Életrajz

A mozgásában igen erősen korlátozott, három nyelven perfektül beszélő, szellemileg nagyon friss, de elég depressziós, 83 éves hölgy 12 évvel fiatalabb férjével él kettesben a Városligethez közel. A férfi 19 éve súlyos szívbeteg, szívbillentyűcserét végeztek nála, pár éve pedig agyérgörcse volt. Kedvenc társukat, egy vizslát nemrég kellett elaltatni, azóta még magányosabbak ők ketten – egyikük az egyik, másikuk a másik szobában tölti napjait, sokat olvasva, tévézve. Az ebédet hozzák, gondozónő is jár, meg hetenként takarítónő. Abban a reményben költöztek 5 éve ide a város másik feléből, hogy néhány házzal odébb lakó unokájukkal többet találkozhatnak. Nem így történt. Naponta egy barátnőjük látogatja őket.

1921. június 29-én születtem Budapesten, középpolgári családban.

A szüleim: édesapám cégvezető volt egészen a zsidótörvényig [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Utána önállósította magát, és egy úgynevezett hőszigetelő vállalatot nyitott az 1938-as évben, és ezt csinálta egészen addig, amíg 1944-ben el nem hurcolták. Édesanyámmal rossz volt a kapcsolatom, ő kezdettől fogva agyi problémákkal élt, úgyhogy engem gyűlölt. Én voltam az egyetlen gyerek. Apám imádott, anyám gyűlölt, ez volt körülbelül a kép. Volt egy csodálatos nagyanyám, az anyám anyja, aki anyám helyett is imádott, mert mindig azt mondta, hogy nekem kétszeres szeretetre van szükségem.

Anyai nagyanyámat Waizen Jánosnénak hívták, született Heimler Irén. Heten voltak testvérek, és szombathelyiek voltak. A dédnagyapám, akit sose ismertem, nagyon gazdag gyáros, úgynevezett első család volt Szombathelyen [Vas vm.]. Szóval ők voltak a legnagyobb tiszteletnek örvendő és leggazdagabb család Szombathelyen. Nagyanyámnak hat nővére volt. A nagyanyám és még három nővére jött aztán Budapestre. Itt mentek férjhez, mindegyik igen jó körülmények között.

Elsőként nagyanyám maradt özvegyen. A nagyapámat nem is ismertem. Bankigazgató volt, és a Hold utcában laktak egy hatalmas lakásban. Amikor nagyanyám megözvegyült, átköltözött a Liszt Ferenc térre, ahol halála napjáig, kilencvenéves koráig élt. Rendkívül talpraesett volt, nagyon hamar megtalálta a helyét, ötvenöt éves korában egy számára teljesen új hivatást kezdett el: panziókat bérelt. Először Svájcban, St. Moritzban, ahová mindig elvitt engem és a kis unokahúgomat, az anyám húgának a kislányát. Két évig teljes nyáron át St. Moritzban nyaraltunk. Utána ő továbbment San Remóba, Franciaországba. Amíg lehetett zsidónak külföldön ilyet csinálni, addig csinálta. Később Balatonvilágosra tette át a székhelyét, az egyik nővérével ott vezetett panziót. Nagyon érdekes hely volt. Akkori ismert színészek találkozóhelye: Mezey Mária, Básti Lajos, Latabárék [Mezey Mária (1909–1983) – színésznő. 1944-ben, a német megszállás alatt nem vállalt fellépést. 1958-tól a Madách, 1964-től a Nemzeti Színház tagja; Básti Lajos (1911–1977) – 1937-ben szerződött a Vígszínházba, ahol a zsidótörvények miatt 1939–40-ben már alig kapott szerepet. 1941 tavaszától a háború végéig nem szerepelhetett színpadon. 1945 őszén a Nemzeti Színház szerződtette, amelynek haláláig tagja maradt; Latabárok – a színészdinasztia kilenc tagját tartja számon a magyar színháztörténet. A legemlékezetesebb színészi pályafutás id. Latabár Árpád (1878–1951) és fiai, ifj. Latabár Árpád (1903–1961) és Latabár Kálmán (1902–1970) nevéhez fűződik. – A szerk.]. Ezek mindig ott nyaraltak. És én borzasztó sok élményt szereztem ezáltal. Tizenöt-tizebhat éves koromig tartott ez az állapot.

Nagyanyám nővéreiről valamit. Hermin néni egy Réthy József nevezetű emberhez ment hozzá. Első világháborús zsidó tábornok volt. Nagyon jó anyagi körülmények között éltek. Volt egy lányuk, Réthy Zsuzsa, aki báró Hazay Miklóshoz ment feleségül. Ők aztán kimentek Bécsbe. Ott is halt meg mind a kettő.

Frida néni egy Endrei nevű ember felesége lett. Frida néni volt az, akivel együtt vezette a panziót. Frida néni lánya, Margit férjhez ment a híres Bródy Istvánhoz, a Magyar Színház igazgatójához, akit úgy neveztek akkoriban, hogy a szivaros Bródy Pista. Valamilyen retyerutya rokonságban voltak a Hunyady Sándorékkal, Bródy Sándorékkal [Bródy István (1882–1941) – rendező, színházigazgató, számos színházban volt rendező, 1929-ben szeptembertől novemberig volt a Magyar Színház művészeti vezetője. Bródy Sándor (1863–1924) – író, újságíró, szerkesztő; fia Hunyady Sándor (1890–1942) – író. – A szerk.]. Margit nagynéném lánya, Bródy Juci is egy báróhoz ment hozzá, báró Hollay Sándorhoz. Ezek mind zsidók voltak egyébként. Ők a hollandiai Eidhovenbe mentek, és ott éltek.

A harmadik testvére, aki idejött [Budapestre], Margit fiatalabb volt nagyanyámnál. Vecsey Györgynének hívták, kicsit hóbortos volt. Volt egy gyönyörű fia, a Géza, ők nagyon hamar elmentek Angliába, és haláláig Londonban élt.

A Szombathelyen maradt nővéreit [Schwartz Bertalanné, szül: Heimler Ilona; Schleiffer Pálné, szül. Heimler Riza; Wolf Ernőné, szül. Heimler Olga] és azok leszármazottait, szám szerint tizenhetet, Auschwitzba deportálták. Egyetlenegy se jött vissza. A legidősebb a hetvenéves Olga néni volt, a legkisebb három éves volt, a Marika. Schwartz Berci bácsit, aki Szombathely első orvosa volt, még ott, helyben, a vagonban lőttek agyon, azt hiszem, mert azok voltak a legszörnyűbbek, az ottani csendőrség, ott, Nyugat-Magyarországon. A lánya, Gabi éppen szülés előtt állt, és az édesapja segíteni akart neki, és mind a kettőt ott, helyben agyonlőtték. Úgyhogy ők már ki se mentek [Van arra utaló információ, hogy Schwartz Bertalan nem akkor halt meg, hanem később, az auschwitzi vagy talán a buchenwaldi koncentrációs táborban. Lásd Szántóné Balázs Edit főiskolai docens előadását egy névrokon családról, a „Heimler család” címmel. Olvasható: or-zse.hu/resp/balazsedit-heimlercsalad-mtud2004.htm  – A szerk.].

A nagyanyám kilencvenéves koráig tökéletes szellemi frissességben élt. Öt nyelven beszélt, bridzselt, kötött, horgolt – csak teljesen süket volt. De valami tökéletes agya volt, és egészen nyolcvanhat éves koráig röpködött. Hol a húgához Londonba, hol másik rokonhoz Hollandiába. Én soha nem voltam senkinél, mert anyukám mindenhol eláztatott, mindenhol azt mondta, hogy neki egy gonosz, kegyetlen lánya van. Nem is hívtak meg sehova.

Az édesapámékról csak nagyon hézagosan tudok. Apai nagyapámat egyáltalán nem ismertem, csak azt tudom, hogy Kapolcson [Akkoriban Zala vm.-ben lévő kisközség, 1891-ben 1200 főnyi lakossal. – A szerk.] éltek, és az apai nagyapám volt az egyetlen zsidó bíró Magyarországon. Tehát Kapolcs bírája volt. Krausz Bélának hívták. Igen. Apám magyarosított aztán Kaszásra. Ennyit tudok, többet nem.

Az apai nagyanyám nagyon idős volt, kicsi voltam még, amikor meghalt, úgyhogy alig ismertem. Ők Tapolcán éltek [Tapolca – nagyközség volt Zala vm.-ben, 1891-ben 5800 lakossal, járási székhely, a veszprémi püspök balatonmelléki uradalmainak központja. – A szerk.]. Róluk többet nem tudok. Csak annyit, hogy az apai nagyanyámnak volt egy testvére, Lujza néni, Kozma Lajosné. A Falkman utcában, itt, a Rózsadombon volt villájuk. Ezt Lili lánya örökölte, majd az unokája, Kozma Tamás, aki velem egyidős volt, és néhány éve halt meg. Az Állami Számvevőszéknél volt jogász főtanácsos, vagy mit tudom én, valami ilyesmi.

Édesapám Kaszás István. Nagyon régen, még jóval a házasságkötése előtt magyarosított. Kapolcson született 1881-ben. Sümegen járt középiskolába [Sümeg – járásszékhely nagyközség volt, akkoriban Zala vm.-ben, 1891-ben 5400, 1920-ban 5300 főnyi lakossal; Sümegen reáliskola volt. – A szerk.], Keszthelyen végezte az agráregyetemet és utána Budapestre nősült [Keszthely – a század első évtizedeiben közigazgatási besorolása szerint még nagyközség, de járási székhely Zala megyében. Lakosainak száma 1910-ben 7500 fő volt. Számos közhivatala, iskolája és egyéb közintézménye volt. – A szerk.]. 1920-ban feleségül vette anyámat, akinek a lányneve Waizen Ella. Én 1921-ben születtem, egyedüli gyerek voltam egy nagyon jómódú középpolgári családban.

Apámnak három fivére volt. Géza építészmérnök volt, korán meghalt tbc-ben, még jóval a holokauszt előtt. Lánya, Klári Amerikába ment férjhez. Ernő Budapesten volt terménykereskedő, és 1944-ben halt meg Bécsújhelyen. Feleségének, Renée-nek Pesten bridzsszalonja volt, volt két gyermekük, Béla és Zsuzsa. Emil Tapolcán volt gazdálkodó, innen hurcolták el. Egyik lánya, Bözsi Székesfehérvárott élt, innen vitték el. Másik lánya, Zsuzsa túlélte a deportálást, és Ausztriában ment férjhez.

Szüleim világéletükben az Újlipótvárosban laktak. Amikor megszülettem, akkor az Ügynök utcában [ma Kresz Géza utca]. Hatéves koromban átköltöztünk a Sziget utcába [most Radnóti Miklós utca], és ott laktunk tizenhat éves koromig. Onnan átköltöztünk a Tátra utca 21-be, egy akkor épült ultramodern, központi fűtéses, háromszoba-hallos lakásba.

Mindig volt személyzet, mellettem pedig fräulein [német nevelőnő]. Egészen tízéves koromig volt ilyen úgynevezett fräuleinom, Ausztriából, innen-onnan. Apám rengeteget dolgozott. Anyám soha. Háztartásbeli volt, de mindig volt szakácsnő, aki hát ilyen mindenes volt, de nagyon magas fokon. Persze volt külön mosónő is. A fräuleinnek csak az volt a dolga, hogy velem foglalkozzon. De ezekre már csak halványan emlékszem. Mindig mondták, hogy nekem milyen szociális érzékem van. Ugyanis anyám soha nem adott háztartási alkalmazottnak szabadnapot, mondván, minek menjen az a nő pihenni. Én meg mindig falaztam neki, hogy elmehessen, hogy találkozhasson ő is a barátaival. Szóval bennem akkor már ilyenek mozogtak.

Anyám sose foglalkozott velem. Furcsa dolgai voltak. Egészen kiskoromban rendezett nekem zsúrt, mert nagyon adott a külsőségekre. Meghívott gyerekeket, akik hoztak nekem ajándékcsokoládét, amit ő az utolsó szemig elzárt a szekrényébe, és mind megette. A háztartási alkalmazottak adtak titokban enni, mert nem akart enni adni. Például téliszalámi volt otthon, de nem adott belőle, hanem megdörzsölte a kenyeret téliszalámival, és azt a darab kenyeret adta nekem, aminek téliszalámiszaga volt. Utált, mert nem akart engem. Apám akart nagyon, és ő szeretett is, de ezekről a dolgokról nem tudott, mert én soha nem meséltem neki. Nem árulkodtam. Nem akartam apámnak fájdalmat okozni.

Tulajdonképpen jól éltek, de anyám mindig egy mésalliance-nak [rangon alul kötött házasság] tartotta a házasságát, hogy ő egy paraszthoz ment hozzá, mert apám ugye vidékről származott, és anyám sznob volt. Például, amikor kimentünk a nagyanyámhoz nyaralni, akkor harminckét felgombolós kis szoknyácskás ruhát csináltatott nekem, mert arra nagyon adott, hogy hogy nézek ki. Viszont ha például bridzsvendégek voltak nálunk – a mai napig emlékszem, olyan négy-öt éves lehettem –, megcsinálta, hogy elment mellettem, belecsípett a combomba, és megcsavarta. Ez iszonyúan fájt, és nagyot ordítottam. Erre: „Mi van, kislányom? Ki bántott?” Szóval ilyen beteges dolgai voltak.

Na meg nem kelt föl az ágyából. Sajnos, olyanokat kell mondanom, amit szégyellek: nem szeretett mosakodni. Apám olyan volt, mint egy mosómedve, folyton fürdött. Én hála isten, ezt tőle örököltem. Ez is egy ilyen elmebajos dolog volt, hogy imádta, hogyha hetekig nem fürdött. Valami szörnyű volt!

Apáméknak színházbérleteik voltak, színházba jártak. Meg bridzselni jártak. Különböző kávéházakban voltak ilyen bridzsszalonok. Rendszeres társaságuk volt, akikkel bridzseltek, és színházba jártak. Apám minden télen két hétre elment Abbáziába. Nyáron mi nyaraltunk. Ez járt neki, mert egész évben dolgozott, és hát amikor a család nyaralni ment a Balatonra, akkor ő oda legföljebb csak a hétvégeken jöhetett. Svájcba, oda nem is jött egyáltalán. Szóval, apám telente nyaralt, akkor mi itthon voltunk.

Apám éjjel-nappal dolgozott, hogy eltartsa a családot. Engem taníttattak, mindig voltak különóráim, külön franciára jártam, külön angolra jártam, németre nem kellett, mert azt nagyon tudtam. Külön tornára jártam egészen pici gyerekkoromtól. Apám az utolsó percig dolgozott. Amikor a Tátra utcába költöztünk, akkor már nehezebb volt, mert hát akkor már zsidótörvény volt. De valahogy mindig tartottuk a színvonalat. Nem tudom, hogy csinálták, de mindig járhattam a különóráimra.

Volt egy nagyon nagy szenvedélyem is: kórusban énekeltem, az Ádám Jenő vezette kórusban [Ádám Jenő (1896–1982) – zeneszerző, karmester, pedagógus, 1929–1959 között a zeneművészeti főiskola tanára, énekkarának vezetője. – A szerk.]. Utána Lichtenberg Emilhez jártam, aki egy rendkívül híres karnagy volt, ő vezette a Budapesti Ének- és Zenekar Egyesületet. Teljesen ingyen énekeltünk Händelt, Bachot, csodálatos, ez nekem nagyon nagy élmény volt 20–22 éves koromig. A Zeneakadémián is fölléptünk a kórussal. Közben zongorázni is tanultam. Jártam az úgynevezett Fodor Zeneiskolába, elég tehetséges is voltam, de nagyon untam a gyakorlást, és abbahagytam [Fodor Ernő (1878–1944) – zenepedagógus, zongoraművész. 1903-ban alapította híressé vált zeneiskoláját, melyben neves tanárok vezetésével (1927–1943 között itt oktatott pl. Kadosa Pál is) öt tanszakon folyt az oktatás (itt indult a hazai cimbalomoktatás is). – A szerk.].

A nagyszüleim közül senki nem volt vallásos. Senki nem tartott semmit. A nagyanyám szombathelyi nővérei sem tartották a vallást, soha semmiféle vallási ünnepet nem tartottak. Egyedül a nagynéném, anyám húga tartotta a vallást. Hallatlanul értelmes nő volt, művészettörténetet végzett akkor, amikor nők még nem nagyon jártak egyetemre. Férjhez ment egy Grósz Nándor nevű úrhoz, aki rendkívül vallásos volt, ő volt a XI. kerületi rasekol, vagyis hitközségi elnök. Ők kóser háztartást vezettek, tartottak minden ünnepet. Apámmal egyedül széderestére [lásd: nagyünnepek, széder] voltunk ott hivatalosak. Ez volt az egyetlen, amire amíg apám élt, és amíg ezeket meg lehetett tartani, elmentünk. Budán laktak, a Horthy Miklós téren [ma Móricz Zsigmond körtér]. Oda jártunk széderestét tartani, és ez nekünk nagyon mulatságos volt, mert ott eldugták a maceszt, és keresni kellett. A széderestéken kívül soha semmi, templomba sem járt senki a szűkebb családomból. Apám, anyám, senki nem volt templomba járó, a nagyanyám se. Én meg pláne nem. Grószéknak volt egy lányuk, aki nekem unokahúgom volt, és imádtuk egymást. Gyakran volt nálunk. Például mi karácsonyt tartottunk, tehát volt karácsonyfa, rendes karácsonyeste, de például Hanukát nem tartottunk [lásd nagyünnepek, Hanuka]. És a kishúgom mindig hozzánk jött, amikor iskolai szünet volt, ott aludt, és ott töltötte a karácsonyt.

Hittanra jártam, de amikor lehetett, ellógtam róla. Csak az iskolai kötelező hittanórákra jártam, sehova máshova nem.

Az óvoda az egy perc volt, és nem emlékszem rá. De az iskola… Volt a Fillér utcában egy angol magánelemi, ahol angolul folyt a tanítás. Ott végeztem az első osztályt hatéves koromban, de akkor már tudtam angolul. Az egy olyan iskola volt, hogy autóval jöttek a gyerekekért, és azzal is vitték őket haza. Ezt az iskola nyújtotta. Biztos nagyon drága volt, mert egy év után már nem is jártam oda. De amíg odajártam, addig csodálatos dolgokra emlékszem. Például színielőadás volt, a gyerekek adták elő a Csipkerózsikát, és én voltam a Csipkerózsika. Hosszú, szőke loknijaim voltak, amik mindig bosszúságot okoztak nekem, mert estére mindig felcsavarták drótokra, és fájt éjszaka.

A második elemibe már egy közönséges iskolába jártam, nem emlékszem, hol volt. A harmadik elemibe megint máshova, a Deák térre, az evangélikus iskolába. Negyedik elemibe pedig a Sziget utcai [ma Radnóti Miklós utca] elemibe jártam.

A négy elemi után az Andrássy úti Mária Terézia Gimnáziumba mentem, ahová végig jártam. Közepes tanuló voltam. Utáltam iskolába járni, meg kell mondanom. Bizonyos tantárgyakat nagyon szerettem, de például a matematikához tökéletesen idióta voltam. Főleg a humán tárgyakat szerettem, azokból voltam jó. A tanáraim közül nemigen óhajtok senkit kiemelni, mert ezek mind később rettenetes jobboldaliak lettek. Egyetlenegy tanárom volt, éppen az utált tantárgy tanára, a matematikatanárom, a Gyertyánffy Ernő bácsi, aki imádott, és ezért soha nem buktatott meg, pedig nem tudtam semmit. Az osztályfőnökömet úgy hívták, hogy Kenyeresné Főzmájer Etelka, aki aztán állítólag főnyilas lett a későbbiekben. Gyorsírásra és történelemre dr. Krúdy Mária tanított, Krúdy Gyula lánya [Dr. Krúdy Mária (1907–1973) 1933–1941 között volt az Állami Mária Terézia Leánygimnázium tanára. – A szerk.]. Németre egy W. Vilma nevű porosz nő tanított, legalább 50-es lába volt, az irtó ellenszenves volt, és amikor mi már végeztünk, 1939 után kiderült, hogy igencsak nyilas érzelmű. A hittantanárom, Kóbi bácsi, Schwartz Jakab nagyon jó barátságban volt a katolikus tiszivel [tisztelendő]. Volt ott egy különleges afférom: a református tisztelendőnek nagyon tetszettem, és egyfolytában főzött, hogy menjek el hozzá, mert különböző érdekes református dolgokat akar a lakásán megmutatni. Ő is a Tátra utcában lakott, csak följebb. De én valahogy mindig ellenálltam. Nagyon szép lány voltam akkoriban, 16 éves koromban, és őt ez nem hagyta nyugton. Aztán ki is rúgták, mert több ilyen ügye volt. Tornából mindig föl voltam mentve, holott külön tornára jártam. Kézimunkában rettentő ügyetlen voltam, ma sem tudok semmit megcsinálni. Viszont kitűnő voltam a nyelvekben, kitűnő voltam gyorsírásban, történelemben, általában a humán tárgyakban.

Érettségi után a zsidótörvény miatt nem folytathattam tovább a tanulmányaimat, de beiratkoztam a Notre-Dame de Sion nevű, francia apácák által vezetett intézetbe [A Notre Dame de Sion 1842-ben alapított apácarend. Az alapító eszméje a keresztény és zsidó vallás kölcsönös megismerése és az egymás hite iránti tisztelet elősegítése volt. – A szerk.], aminek volt egy bejáró tagozata az Andrássy úton, ahova rajtam kívül csak arisztokraták jártak. Szóval nagyon drága iskola volt, ahol fantasztikusan szigorú apácák tanítottak, és magas volt a követelmény, aminek én megfeleltem. Az iskola kétéves volt, és a végén kaptunk egy nyelvmesteri diplomát, ami azonos volt az egyetemi végzettséggel. Tehát ezt végeztem.

Utána még jártam egy idegen nyelvű magán gyorsíróiskolába a Kossuth Lajos utcában. Azt is elvégeztem. Tehát angol, német és francia gyorsírást végeztem. Mind a három nyelven. Ennyit az iskolaévekről.

Szervezett iskolai programom soha nem volt. Mindig megvoltak a magam programjai. Egyrészt rengeteget jártam hangversenyre, volt Nemzeti Színház-bérletem, operabérletem és hangversenybérletem. Ezenkívül jártam a magánóráimra, és a gimnáziumi évek végén elég kiterjedt baráti köröm volt.

Tinédzserkorban, vagy hogy mondjam, jöttem össze ezekkel az ifjú költőkkel, Devecseri Gáborral, a Karinthy Frigyes kisebbik fiával, Cinivel [Karinthy Ferenc (1921–1992, író)], sőt a nagyobbikkal, Gáborral is [Karinthy Gábor (1914–1974), költő]. Volt egy találkozóhelyünk a Sas utcában, úgy hívták, hogy Baumgarten Könyvtár [Devecseri Gábor (1917–1971) költő műfordító,  Homérosz „Odüsszeiá”-jának és „Iliász”-ának fordítója az 1930-as években a Baumgarten Könyvtár könyvtárosa volt. – A szerk.]. Már nem emlékszem, hogyan ismerkedtem velük össze, de hát ezt úgy hozta magával az élet. Azt hiszem, úgy volt, hogy adva volt a Somlyó Gyuri [Somlyó György (1920), költő, író, műfordító], aki világszép fiú volt, ő a Bolyaiba járt, én a Mária Teréziába, és mindig találkoztunk az Andrássy úton. Jött az iskolából, én is jöttem az iskolából, és egyfajta diákszerelem szövődött köztünk. Az ő legjobb barátja volt a Karinthy meg a Devecseri meg a Vas Pista [Vas István (1910–1991), költő, író, műfordító], és aztán egyik hozta a másikat. Belekerültem ebbe a társaságba mint belső tag. Összejártam velük. Devecseri menyasszonya volt a Huszár Klári, aki aztán az Opera kórusának lett a vezetője [Huszár Klára (1919), rendező, zeneíró, műfordító, Devecseri Gábor felesége volt. – A szerk.]. Még most is él, azt hiszem. És hát a Somlyó Gyuri is él.

Együtt jártunk az illegális irodalmi estekre a Vajda János Körbe, ami az Andrássy úton volt, az Andrássy út 2-ben vagy 4-ben. Ez egy emeleti lakás volt, amit kiürítettek, és padokat tettek be kifejezetten erre a célra. Tiltott volt tulajdonképpen, időnként Ascher Oszkár [1897–1965, előadóművész, a magyar versmondó művészet újjáteremtője. – A szerk.] szavalt, vagy Devecseri szavalta az „Iliász”-t meg az „Odüsszeiá”-t, szóval a fordításait. Mindig kedd este volt, és nagy élmény volt oda elmenni. Akkoriban ugye József Attila meg Ady se nagyon volt divat. Rengeteg olyan vers és próza hangzott el, ami nem volt az akkori Horthy-érának megfelelő. Úgyhogy oda évekig jártam, amíg egyáltalán lehetett menni. Ez volt a szabadság. Mindig vártuk, hogy mikor csapnak le ránk, de nem volt ilyen. [Minden bizonnyal a Vajda János Társaságról van szó. – A szerk.

Fiatal lány koromban a Sziget utcában már olyanokra kényszerültünk, hogy kiadjunk szobát. Nagyon nagy lakásunk volt, és akkor még volt személyzet. Fräulein már nem volt, de szakácsnő-mindenes volt. Például a Krúdy Gyula anyósa nálunk lakott hosszú éveken át. Úgy hívták, hogy Rezán néni. Ott ismertem meg Krúdy Zsuzsát, aki Krúdy Gyula másik házasságából származott, nálam egy-két évvel volt idősebb, és nagyon komoly barátság szövődött köztünk, összejártunk. Éveken át, egészen a Krúdy Zsuzsa haláláig. Nem is olyan régen halt meg.

Amikor átköltöztünk a Tátra utca 21-be, ott is kiadtunk, de az már az én gyerekszobám volt. Nálam egy-két évvel idősebb vidéki kislányok, Békéscsabáról és Gyuláról Pestre jártak iskolába, nálunk laktak és kosztoltak. Akkor ez bevett szokás volt. Zsidó kislányok persze. Velem egy szobában laktak, hatalmas szobám volt, ilyen sarokszoba.

Húsz-huszonegy éves koromban, tehát 1941–42-ben elkezdtem járni a Hollán utcába, ahol volt egy zsidó kulturális központ, és ott nagyon szép zenei és irodalmi előadásokat tartottak. Ott megismerkedtem valakivel, akit úgy hívtak, hogy Anhalt Pista, és aki azt kérdezte, hogy nem jönnék-e az ő magánkórusába a lakására, a Pozsonyi útra [Anhalt István (1919) – zeneszerző, 1949 óta Kanadában, ill. az Egyesült Államokban él, a zeneszerzés mellett egyetemi tanár. – A szerk.]. Itt rendkívüli hírességekkel énekeltem együtt, akikből aztán híres zongoraművészek és csellisták lettek. Mind külföldre ment. Az egyik a Starker János, aki rendkívül ismert. A másikat úgy hívták, hogy Liebner János, csellista, ő itthon maradt. Akkor volt egy Rauchberger Lili nevű zongorista, akiből nagy művész lett külföldön. Volt egy Schneider Hédi nevű zongorista, akiből szintén nagy zongorista lett. Anhalt Pistából a Párizsi Operaház karmestere lett, nem tudom, milyen néven. Ott énekelt Kórodi András, aki itt, az Operában lett karmester. Akkor Gergely Pali, aki sajnos elitta az eszét, de rendkívül tehetséges volt. Aztán Görög Péter, aki a háború után sokáig volt a Koncertiroda vezetője. Tehát mi ott alkottunk egy ilyen kis a cappellát, vagyis kíséret nélküli kórust, ahol mindig én adtam meg a hangot. Én intonáltam, emlékszem. Imádtam ezt csinálni [Starker János (1924) – gordonkaművész, 1946-ban emigrált, 1948 óta az Egyesült Államokban él, 1958-tól a bloomingtoni Indiana Egyetem gordonka tanszakának vezetője; Kórodi András (1922–1986) – karmester, főiskolai tanár, 1967-től haláláig a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának karnagya; Gergely Pál (1921–?) – karnagy Honvéd Központi Művészegyüttes Zenekara (1952–1962); Görög Péter (1921–1998) – karmester (Nemzeti Színház, Honvéd Művészegyüttes, KISZ Együttes), majd az Interkoncert igazgatóhelyettese, nevéhez fűződik az Interfórum megalakítása. – A szerk.].

Ott ismertem meg az első férjemet, akit eredetileg úgy hívtak, hogy Reiter István. Udvarolni kezdett nekem, és ebből heves szerelem lett, de hát nagyon rövid ideig, mert 1941-ben elvitték Ukrajnába munkaszolgálatosnak, mint ahogy minden fiatalembert akkoriban. Az ukrajnai Fasztovban [Kijevtől délnyugatra fekvő település. – A szerk.], egy fakitermelésen töltött két évet valami csodálatos helyen, ahol csupa gazdag zsidó gyerek volt, és egytől egyig mindegyik hazajött. Ez volt a 109/8-as század. Apukája tőzsdés volt, és fizetett keményen. Emlékszem rá, mindig jöttek haza a keretlegények, hozták a bónokat, amire itthon a szülők busásan fizettek. Cserébe a fiúk kint jól éltek, alig dolgoztak, meghízva jöttek haza két év után, amit igazán nem lehet elmondani a többi munkatáborról. Volt köztük néhány nagyon ismert gazdag fiú. Például a Schmoll pasztagyáros két fia is ebben a munkatáborban volt.

Amikor hazajöttek, gyorsan összeházasodtunk. Szegény apám nagyon tiltakozott ez ellen a házasság ellen. 1944. május 5-én, a legszörnyűbb időkben esküdtünk a Honvéd utcai anyakönyvvezetőnél, sárga csillaggal. Szóval nagyon zűrzavaros idők voltak. Akkor már úgy hívták, hogy Réz István. Ő semmiféle vallást nem tartott, ki is tért, amikor hozzámentem. Nálunk lakott a Tátra utcában. Azért házasodtunk össze, mert azt mondták, hogy aki férjhez megy, azt állítólag nem viszik el. Voltak ilyen fölröppenő hírek. Utána őt azon nyomban újra elvitték. Vác mellé, Kláraházára került, a Bajcsy-Zsilinszky sógorához, megint egy olyan helyre, ahol csak gazdag zsidó fiúk voltak, és amit kifejezetten azért tartottak fenn, hogy majd később igazolják őket. Úgyhogy semmit nem kellett csinálniuk, csak enni és aludni. Ott volt egypár hónapig, és ott meglátogattam. Persze illegálisan mentem. Én abszolút nem néztem ki zsidónak, hamis papírjaim voltak, és hosszú szőke hajam. Soha életemben nem ért semmi atrocitás, engem nem vittek sehova. Én a hamis papírokkal bujkáltam. Úgyhogy nyugodtan fölszálltam a vonatra, amire nem mert senki fölszállni, és mentem a férjemhez Kláraházára, ahol a kastélyban biztosítottak egy szobát nekünk, amíg ott tartózkodtam. Ez rövid ideig tartott, mert aztán hirtelen jött a proklamáció [lásd: Horthy-proklamáció], és ettől kezdve bujkálni kellett.

Apámat, szegényt, elvitték a Rudolf rakparti [ma: Széchenyi rakpart] csillagos házból, ahova bennünket költöztettek. Nem akarták, mert 63 éves volt, anyámat akarták elvinni, és apám azt mondta a nyilasoknak, hogy ő megy helyette. Még emlékszem, hogy odakacsintott nekünk, és azt mondta: „Én úgyis meglépek.” Mert irtó vagány volt. Soha többé nem láttuk. Mint utólag megtudtam, az Óbudai Téglagyárból Ernő fivérével együtt vitték Bécsújhelyre. Egyetlen lap jött tőle Gönyűről, ahová persze gyalog vitték őket, és azt írta: „Küldjetek magas szárú cipőt, mert nincs a lábamon cipő.” De nem tudtuk hova küldeni. Kiderült, hogy a testvére, az Ernő bácsi vérhast kapott Bécsújhely környékén, és ő nem akarta otthagyni. Ő is elkapta a vérhast, és így pusztult el. Soha nem tudtuk meg, hogy hol.

Na most még valamit mondok, ami nagyon érdekes. A férjem apja, aki tőzsdés volt, zsidó létére soha nem keresztelkedett ki, zsidó létére ott maradt a Pozsonyi út 25. számú házban egyedüli zsidóként. Az egyébként keresztény ház lett, és állítólag – én soha nem tudtam hivatalosan – Gestapo-védettsége volt. Ott soha senki nem piszkálta. Még csak föl se jelentették, és amikor nem volt hol lennünk, mi is odamentünk. Egyébként a csillagos házban egy percig sem voltam, végig bujkáltam. Szóval a férjemmel együtt elmentünk ide az apósomékhoz, akik nagyon nem szívesen láttak, mert ők maguk is borotvaélen táncoltak. Különben se volt olyan túl jó kapcsolatunk. Úgyhogy onnan továbbmentünk a férjemmel. Ez már ugye erősen 1944. október vége, november.

Apósomnak volt egy dúsgazdag testvére, Béla bácsi. Valószínűleg ő intézte a Gestapo-védettséget is. Szűcs volt, a Váci utcában volt üzlete, és a németek az egész családját kimenekítették Svájcba, mint a Weiss Manfrédéket. Béla bácsi még a férjemnek és nekem elintézte, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt Gyermekotthonában kaptunk felügyelői állást. [A Vöröskereszt már a Sztójay-kormány alatt állított fel gyermekotthonokat Budapesten azzal a céllal, hogy hadiárvákat és a kibombázott családok gyermekeit helyezzék el bennük, de valójában sok zsidó gyermeket is becsempésztek ezekbe az otthonokba, és sok zsidó nőt is elhelyeztek hamis papírokkal ápolónőként, cselédként, szakácsnőként. (Lévai Jenő: Szürke könyv. Magyar zsidók megmentéséről. Budapest, é.n.) – A szerk.] Ott voltunk tizennyolc-húsz picike gyerekkel, akiknek elvitték a szüleit. Akkor én már terhes voltam az első kisbabámmal. Mire oda kerültünk, addigra a férjem már ütött-vert engem. Nagyon rossz lelkiállapotban voltam. És egyszer kaptunk egy fülest, hogy azonnal csomagoljunk, és menjünk tovább, mert reggel jönnek, és elviszik a gyerekeket és minket is. És a gyerekeket nem tudtuk megmenteni. Egyszerűen nem volt rá mód, és ez, amíg élek, kísérteni fog. Mert mi elmentünk, és csakugyan jöttek reggel…

Na, akkor én fogtam magam, bementem az elöljáróságra vagy hova, és pofátlanul igényeltem egy lakást. És kaptunk a Zichy Jenő utcában egy komplett lakást, ahol egy napig voltunk, mert jöttek a bombázások, és le kellett költözni a pincébe. Ide a pincébe jött a nagyanyám látogatni. Az a drága imádott nagyanyám, és mindig elszólta magát, mert mindig a saját nevemen szólított. És ott ért bennünket a felszabadulás, ami számomra tényleg az volt.

A férjemnek voltak baloldali illegális kapcsolatai, nevekre nem emlékszem, akik sokban segítettek bennünket. Mindkettőnk részére kiállítottak hamis papírt, amin úgy szerepelt, mint az unokatestvérem. Én valamilyen Ilona voltam és hadiüzemi dolgozó. A férjem gépkocsivezetőnek volt beírva. Egyébként kitűnően vezetett, de soha életében nem volt gépkocsivezető. És hát így vészeltük át a pincét, ahol volt egy hallatlan érdekes eset. Egyik éjjel razzia volt, valami följelentésre zsidókat kerestek a pincében. Találtak is. Bennünket félreállítottak, de nem mint zsidógyanúsokat. Sőt! Azzal, hogy bevisznek minket a Hungarista Légió hatodik kerületi központjába, mert a parancsnoknak szüksége van sofőrre, és azt a férjem személyében megtalálták, én pedig kísérjem el [Hungarista Ifjúsági Légió – a nyilas hatalom által 1944 októberében létrehozott szervezet a 17–20 éves korosztály nevelésére. – A szerk.]. Akkor már ötödik hónapban voltam. Bevittek minket a parancsnokságra, ahol maximális vendéglátással fogadtak. Iszonyú volt, mert a szomszéd szobában verték a zsidókat. Nem árulhattuk el magunkat. Úgy hívták a parancsnokot, hogy Mike, sosem fogom elfelejteni. Mennyit kerestem a felszabadulás után! Nem találtam, vagy meghalt, vagy külföldre távozott. Azzal bocsátott útnak bennünket, hogy másnap reggel be kell hozzájuk vonulnunk. Mellénk adott két nyilast kísérőnek, nehogy bajunk essen. Amikor hazaértünk, a két nyilas tisztelgett, elment, mi a kapu alatt összeölelkeztünk, és azt mondtuk, hogy magunktól oda vissza nem megyünk. És amikor hajnalodott, megjelent két orosz katona. Így kezdődött nálam az élet. Nagy boldogság volt.

Akkor még nem tudtunk hazamenni a szüleim Tátra utcai lakásába, mert még nem volt rendbe hozva, ezért elmentünk a férjem illegális barátaihoz, a Görög lányokhoz: Görög Márta, Görög Lívia [1920–2004, kiadói szerkesztő, műfordító. – A szerk.], és a harmadiknak most nem emlékszem a nevére. Ők a Pannónia utca és a Katona József utca sarkán laktak a szüleikkel, és megengedték, hogy ott lakjunk egy darabig. Ennivalónk semmi nem volt. Olyan volt, hogy elmentek egyszer az Ilkovics büfébe, ahonnan hoztak egy hatalmas zsák tökmaglisztet, és azt ettük hol pirítva, hol mit tudom én, melasszal meg ilyenekkel.

Akkor a férjem gondolt egy nagyot és merészet, hogy én utazzak le Békéscsabára. Ő nem mehet, mert a férfiakat leszedik az oroszok a vonatról malenkij robotra. Menjek én, nem látszik rajtam, hogy terhes vagyok. Akkor már hatodik hónapban voltam, semmi nem látszott. Vigyek magammal csereeszközöket, cérnát, meg mit tudom én, mit, és ezért hozzak krumplit, lisztet, zsírt, cukrot, amit Pesten egyáltalán nem lehetett kapni. Három napig utaztam valami vonat tetején vagy hol [„Batyuzóknak” hívták ezeket a – többnyire valóban – asszonyokat, akik sokszor valóban egy-egy vonat tetején utazva érték el „célállomásukat”, és cseréltek az adott időben fölöslegesnek mutatkozó holmikat élelemre. – A szerk.]. Közben az állomásokon árultak mindenféle finomságokat, én pedig teljesen ki voltam éhezve, hiszen addig sült csirkét és ilyeneket ettem. Megérkeztünk [Békés]Csabára, ami számomra teljesen ismeretlen hely volt, és bizony szállást kellett nekem keresni. Mentem, mendegéltem, és mint a mesében, egyszer elértem egy ház elé, ahol leszólt egy nénike, és azt mondta, hogy: „Kedveském! Szobát keres?” Mondtam: „Igen.” Akkor már teljesen el voltam csigázva. Azt mondta: „Jaj! Hát nálam nagyon szép szoba van. Jöjjön ide!” Fölmentem, halálos kimerülten lefeküdtem az ágyra. Egy-két óra múlva kinyílt az ajtó, és bejött öt darab fegyveres orosz katona, akik szó és beszéd nélkül letepertek, megerőszakoltak. Én sikítottam, hogy – hát nem tudtam oroszul –, hogy gyerek van a hasamban.

A parancsnokuknak – aki Békéscsaba városi parancsnoka volt, egy kis, pici vörös zsidó katona – fölcsillant a szeme, hogy ő imádja a terhes nőket, és az összes többit elzavarta, és átvitt a saját szállására. Ott tartott bezárva hat napig nagyon jó körülmények között. Mindent bevásároltatott a csicskásával, amire szükségem volt, noha hozzátette, hogy úgyse fogom soha hazavinni, mert ő engem magával visz Kijevbe. Belém zúgott. Rettenetesen szenvedtem, és nem láttam kiutat. Mígnem egyszer elment hazulról, és a csicskása, aki egy szót se szólt magyarul, intett nekem, a hátára vette a krumplit meg az összes cuccot, amit a főnöke, a parancsnok összevásárolt, és mondta, hogy menjek utána. Formálisan megszöktetett. A békéscsabai pályaudvaron, ami olyan volt, mint egy katakomba – azóta se voltam ott –, alul elrejtett, leültetett egy helyre, azt mondta, hogy innen ne mozduljak, és eltűnt. Utána 24 óráig nem mehettek Pestre vonatok, mert a városparancsnok leállította a forgalmat, engem keresett. Nem talált meg. Én meg se moccantam. Így el tudtam bújni. Biztos tudta a csicskás, hogy hova kell…

A vonat tetején valahogy hazajöttem. Akkor még csak Kőbánya-külsőig mentek a vonatok, és onnan a Pannónia utca meglehetősen messze volt. Ott összetalálkoztam egy régi, gyerekkori fiúismerősömmel, aki később a Zsidókórház nőgyógyász főorvosa lett, és ő kísért el. Pedig három éve nem is tudtak róla a szülei, de előbb engem hazaszállított a Pannónia utcába zsákostul, csomagostul, és csak utána ment haza.

Amikor hazaértem és elmeséltem, hogy mi történt, a férjem, akinek akkorra már nem is volt emberi tulajdonsága, azt mondta: „Na, és mi bajod történt?” Hát kiderült, hogy csakugyan, fejtetűn kívül mást nem szedtem össze, mert szedhettem volna. Viszont elment a gyerekem. Ami szörnyű élmény volt, és a férjem egyre gonoszabb lett. Nem tudom, hogy mitől. Aztán még egy koraszülésem volt már konszolidált időkben, és harmadikra született meg a fiam.

Az összes vidéki családtagomat – a szombathelyieket és a tapolcaiakat – elhurcolták, mind az apai, mind az anyai ágon. Mind elpusztultak. A pestiek, a nagyanyám pesti nővérei és húga, mind megmaradtak. Egyrészt a Réthy tábornok özvegye keresztény volt, valahogy nem tartozott a zsidótörvény alá, nem tudom, hogy csinálta. A többiek meg valahogyan átvészelték a háborút. Aztán voltak, akik azonnal külföldre távoztak.

Mialatt én bujkáltam, addig anyám a Tátra utca tizen-valahányban volt a svájci védett házban huszadmagával egy lakásban, ahol én rendszeresen látogattam. Itt érte a felszabadulás. Aztán beköltözött hozzánk a régi lakásba.

Apám, amíg élt, összetartotta a családot, de a halála után szétesett. Anyám hű maradt önmagához, 1945 szilveszter éjszakáján öngyilkos lett Akkor már együtt laktunk a Tátra utcában, ahol visszakaptunk két szobát a háromszobás lakásunkból, egyet ő, egyet mi a férjemmel, és tartottunk egy háztartási alkalmazottat is. Akkor, a háború után.

Anyám állítólag amiatt lett öngyilkos, hogy apám nem jött vissza. A Rókusban kimosták a gyomrát, majd három hónap múlva halálos szerelemmel férjhez ment, Perczi Egonhoz, aki tagadta, hogy zsidó. A feleségét és két felnőtt ikrét elvitték, és nem is jöttek vissza, de ő váltig tagadta. Nagyon érdekesen ismerkedtek meg. Anyám médium volt ilyen pohármozgatós, spiritiszta szeánszokon, és itt ismerte meg a későbbi férjét. Összeházasodtak. A férjének akkor még nagy vagyona volt, és a Hieronymi közben [Ma: Pethényi köz, az Istenhegyen található. – A szerk.], az ott van, azt hiszem, a Sváb-hegy aljában, vett valami fantasztikus kacsalábon forgó öröklakást. Anyám nem is engedett a közelébe. A gyerekem két éves volt, amikor először megengedte, hogy meglátogassam. Abszolút nem törődött velünk.

Amikor szép lassan tönkrementek, Budakeszin vettek egy kis házrészt. Gondolták, megszöknek a kitelepítés elől. Jól is tették. Akkor ismertem meg Egon bácsit, aki rendkívül kedves és szeretetreméltó volt, és nem is értette, hogy anyám miért nem vezetett neki elő. Nem sokáig élt, mert ivott, májrákot kapott, és az elvitte. Utána anyámnak teljesen megbomlott az agya, mert imádta ezt az embert. Akkor már teljesen elviselhetetlen lett.

Közben a férjemmel elköltöztünk a Gorkij [ma: Városligeti] fasor 8/b-be, amit a szüleim Tátra utca 21-ben lévő lakásáért kaptam cserébe a Belügyminisztériumtól. A szüleim lakása megtetszett az akkori belügyminiszter-helyettesnek, és biztosított, hogyha ezt neki adom, ő ad nekünk egy lakást itt a Gorkij fasor 8/b-ben. Egy gyönyörű kétszoba-hallos, akkor épült lakást. Zárójelben jegyzem meg, hogy ugyanott lakott az Alfonsó [Markos József (1912–1987), színész, parodista. – A szerk.] a családjával. Álomszép lakás volt, ott született a fiam.

Egyetlen fiam van. 1948. július 26-án született. A fiamnak nagyon hányatott volt a gyerekkora. A férjem kijelentette, hogy takarodjak, mert beleszeretett a beosztottjába. Hasba rúgott, ütött-vert – szörnyeteg volt. Formálisan kirúgott a lakásból. Mindenem ottmaradt.

Abban az időben a férjem a politikai rendészeti osztályon volt nyomozó hadnagy, ami az ÁVO-nak [Államvédelmi Osztály] volt az elődje. Büszkén mesélte, hogy nála volt börtönben Veesenmayer, aki Budapest parancsnoka volt. És hogy az milyen intelligens ember, és milyen nagy tudású, és ezt mesélte nekem egy fél napon át.

Tehát a férjem bőven átvette azokat a szokásokat, hogy ott ugye ütik-verik az embereket. Muszáj volt tőle eljönnöm, mert kaptam egy ideg-összeroppanást, és elvittek altatókúrára. Volt egy nagyon híres pszichiáter, úgy hívták, hogy Szinetár Ernő, és az ő klinikáján, a Rózsadombon feküdtem egy ideig a mentál osztályon. Egyszer aztán behívatott, és azt mondta, hogy nem tud velem mit kezdeni, mert szervileg abszolút normális vagyok, és menjek a fenébe, ő engem nem altat, ő engem nem kezel. Ugyan küldjem már be a férjemet! Beküldtem a férjemet, akit két perc után kidobott, és azt mondta, hogy ez egy pszichésen beteg ember, azonnal hagyjam ott, különben rámegyek, és én is az leszek. Ne törődjek azzal, hogy mi van a bútoraimmal, a vagyonommal. Ne törődjek azzal, hogy mi van a gyerekemmel. Hanem menjek, és majd mindent meg tudok oldani.

Hétévi házasság után, 1951-ben elváltam, és a Liszt Ferenc térre költöztem a nagyanyámhoz. A gyerekemet nem adta ide a férjem, neki ítélték, mert ő maradt a lakásban. A férjem közben megnősült, született egy kislány, és a férjem felesége állandóan bántotta a fiamat. Nekem láthatási engedélyem volt minden második hétvégén, és egyszer, amikor érte mentem, olyan kék foltok voltak rajta, hogy azonnal bevittem a Deák térre, a Rendőr-főkapitányságra, ahol orvosi látleletet vettek föl, fojtogatás és ütés-verés nyomait. Ez a látlelet még a legutóbbi időkben is megvolt, és most sehol se találom sajnos. Akkor egy beadványt készítettem az ifjúságvédelmi nem tudom, mihez, ahol a vezető úgy ítélkezett, hogy a fiamnak az apjánál nincs megfelelő helye, én egy szobában laktam a nagyanyámmal a Liszt Ferenc téren, és ez sem megfelelő, ezért pillanatnyilag tegyék intézetbe. Pedig a fiam imádta az ómamáját, az én nagyanyámat. Hát ezek rémes idők voltak. Mert a gyerekem ezt soha nem tudja nekem megbocsátani, teljes joggal. Most is ezt hallom tőle. Az intézetben szegény gyerekem bepisilt, mindent csinált, míg aztán kimenekítettem, és elvittem a Liszt Ferenc térre, teljesen illegálisan, mert engedély erre nem volt. A férjem soha egy fillért sem fizetett érte, és nem is érdekelte a fia.

Közben anyám a férje halála után szintén odajött lakni, mert tökéletesen elveszve érezte ott magát Budakeszin. Nem kelt föl az ágyból, a nagyanyám szolgálta ki. Aztán szegény nagyanyám kilencvenévesen meghalt, és anyám ottmaradt nekünk a fiammal. A végére már olyan állapotba került, hogy nem tudott magáról, nem tudta, hogy hívják. Hajnali háromkor lement a kapu alá, hogy várja a nyugdíját.

Lassan elérkezett az a kor, amikor választani kellett, hová kerüljön a fiam középiskolába. Hallgatólagosan megegyeztem az apjával, hogy miután rossz volt a szeme, jobb lesz neki egy szabadtéri foglalkozás. A váci mezőgazdasági technikumba vették föl, ahol kollégium volt, ahova szívesen ment. Ott teljesen rendbe jött, elmúlt a bepisilés. Kitűnő szaktanárok voltak ott, jó nevelők és nagyszerű osztálytársak. Az akkori mezőgazdasági miniszterhelyettes, a Petőházi fia is odajárt [Petőházi Gábor (1912–1987), agrármérnök, 1957–1964 között földművelésügyi miniszterhelyettes. – A szerk.]. Ott volt a fiú négy évig, én természetesen rendszeresen látogattam, szünetekre pedig hazajött. Érettségi után végleg odajött a Liszt Ferenc térre, azaz újra együtt laktunk, egy szobában. Közben nagyanyám meghalt, amikor a fiam 16 éves lett, de az anyám, aki már súlyos elmebeteg volt, még mindig ott volt a másik szobában.

Akkor a gyerekem úgy döntött, hogy tehetséget érez magában, és szakács akar lenni. Sikerült őt behozni a Royal Szálloda szakácsához. Ott tanult két évig, kitűnő volt, nagyon szerette, amit csinált. Ott ismerte meg a későbbi feleségét, aki a cukrász végzettségével a Royal cukrászdájában szolgált föl. Ripsz-ropsz, húszévesen össze is házasodtak. Egyidősek.

Miután a fiam befejezte a középiskolát, szakács szakképesítést is szerzett, estin elvégezte a Vendéglátóipari Főiskolát. Olyan képesítés volt a kezében, hogy nyugodtan mehetett volna szállodaigazgatónak, de nem ezt tette, hanem a menyemmel együtt elkezdtek büfét vezetni különböző egészségügyi intézményekben. Kezdték a Róbert Károly körúti Kórházban, aztán jött a Tétényi úti, majd Szent Imre Kórház. Kitűnően vezették, mindenhol nagyon meg voltak velük elégedve, és végül az István Kórház büféjét vették át, ahol egészen a legutóbbi évekig mindig együtt dolgoztak ketten. Elfelejtettem, hogy mielőtt büfét nyitottak, a fiam pincér volt. Először a Savoy Kávéházban, azután az Élysée-ben, az Országház Kávéházban. A menyem akkor várta az unokámat, tehát ő akkor nem dolgozott. Később mindvégig együtt dolgoztak, egészen addig, amíg az István Kórház át nem vette a büféjét saját kezelésbe. A fiam akkor üzletet nyitott a Népszínház utcában, ahol most is van. Most már nagyon jól megy nekik. A fiam ezt az üzletet vezeti, a menyem nem dolgozik.

Az unokám, Judit 1972. november 17-én született, és nem a menyem maradt otthon vele, hanem az édesanyja, aki négyórás munkát vállalt a Lottó Áruházban, s vállalta a kislányt. Én nem tudtam ilyet vállalni, mert akkor éppen a Távirati Irodánál dolgoztam éjjel-nappal, amit aztán később fel is róttak nekem, hogy a család az első, nem a munka. Judit nagyon jó körülmények között kezdte kis életét, és hála istennek, végig jó körülmények között élt. Fiatalon férjhez ment, született egy kisfia, a Péter, aki az én dédunokám. De kisvártatva el is vált. A dédanyja lakásában lakik, amit ő örökölt automatikusan.

Visszatérve a fiam házasságára. Én nem tudtam a gyerekemnek családot biztosítani. Éppen a fiam miatt nem mentem férjhez, hogy ne legyen neki rossz apja. Többször férjhez mehettem volna. Végül nem tudtam neki sem otthont, sem családot biztosítani, csak egy kis udvari szobát a Liszt Ferenc téren. Ezért nősült meg a fiam ilyen villámgyorsan. Azt mondta, hogy végre van családja. Mert ott volt anyu, apu, nagymama, nagypapa.

Amikor a gyerekek összeházasodtak, ragaszkodtak hozzá, hogy az én Liszt Ferenc téri lakásomba jöjjenek. Akkor ismertem meg a második férjemet, U. Tibort, és neki volt egy tizenhét négyzetméteres alagsori lakása a Sárbogárdi úton, ami egyetlen helyiségből állt. Az tulajdonképpen nem is volt lakásnak nyilvánítva, és én oda menekültem szinte.

Anyám ott maradt a Liszt Ferenc téren egy darabig a fiammal és a menyemmel, de egyre rosszabb állapotban. Elvittem a kerületi ideggondozóba, ahol anélkül, hogy hazaengedték volna, azonnal beutalták a mostani Nyírőbe [Nyírő Gyula Kórház], akkor Róbert Károly körútra, a zárt osztály legzártabb részére. Teljesen elborult az agya, és érdekes, amilyen gonosz volt, olyan jó lett. Teljesen átváltozott. Ott is halt meg két év múlva, 1978-ban.

Sokáig éltem egyedül, illetve hát futó ismeretségeim voltak. Egyszer csak, 1966-ban az egyik barátnőm elhívott egy házi koncertre. Volt egy fiatalember, akinek csodálatos lemezgyűjteménye volt, és belépődíjat szedett attól, aki eljött hozzá meghallgatni a lemezeit. Most éppen valami Bach-koncert lesz, öt forint a belépő, menjünk el oda. És jön egy kedves barátja is, úgy hívják, hogy U. Tibor.

Elmentünk. Akkor még nagyon szép voltam, és épp rendkívül náthás. Emlékszem, hogy abban a kis lakásban egymás mellett ültünk a koncerten, folyt az orrom, és a jövendő férjem azzal kezdte, hogy még a nátháját is imádom. Ez volt az első szava hozzám, és én főzve voltam. Így ismerkedtünk össze. Nem kellett sok idő, mert nekem eléggé kifele állt a szekerem rúdja a Liszt Ferenc térről, úgyhogy nemsokára hozzá költöztem.

A férjem keresztény. Nagyon jó nevelést kapott. Édesapja a hajózásnál volt főtanácsos, édesanyja egy tüneményes, angyali hölgy volt. Katolikus volt, templomba járt, és azt hiszem, elég vallásos volt, de soha nem éreztette. Hárman voltak testvérek. A férjem nővére, Éva, kitűnő tanuló volt, apácának készült, de tizennyolc éves korában meghalt leukémiában. A férjem akkor, azt hiszem, hat éves volt. A fivére a bencés gimnáziumban érettségizett, és a férjem is a pesti bencés gimnáziumba járt. A fivére, Miklós 1946-ban, huszonegy évesen már a jogi egyetemre járt, amikor elment valamilyen nagygyűlésre, ahol közrefogták, és hazáig kísérték. Ő nem nagyon várta az oroszokat (inkább az angolokat várta), de utálta a nácikat, tehát abszolút nem volt se fasiszta, se rasszista, semmi. Hazakísérték, fölmentek vele a lakásba, és közölték, hogy fegyvereket találtak. Soha semmilyen fegyver nem volt náluk. A sparheltben vagy a gáztűzhelyben „megtalálták” a fegyvert, amit persze ők vittek oda. Egy szál cipőben elvitték. Soha többé nem került elő, csak a kivégzéséről jött meg a papír. Ez akkor nagy port vert föl, az újságok is írtak róla. A férjem akkor tizenhárom éves volt, de később összeszedte ezeket a cikkeket. Ennek hatására őt azonnal kitették a bencésektől, az édesapját nyugdíj előtt azonnal elbocsátották az állásából, és amikor bement a MAHART-hoz, hogy a nyugdíjazását kérje, közölték vele, hogy soha nem volt alkalmazásban náluk. Huszonöt évig volt ott. Nincs nyoma, és nem kaphat nyugdíjat. Ott álltak kereset nélkül, az édesapja azonnal eldöntötte, hogy kitanul asztalosnak, de nagyon hamar elvitte az infarktus. A férjemet nemigen akarták sehová felvenni ezzel a háttérrel. Az egész életét meghatározta ez a dolog. Segédmunkás volt, olyan hűtőszekrényeket festett belülről, ahol a hullákat tartják. Elég sokáig szörnyű élete volt, mígnem magától megtanulta a számítástechnikát, és először a METESZ-hez került diszpécsernek [Föltehetően az MTESZ-ről, az 1948-ban megalakult Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségéről, a műszaki-, agrár-, természet- és gazdaságtudományi értelmiséget tömörítő egyesületek szakmai érdek-képviseleti szervezetéről van szó. – A szerk.]. Amikor én megismertem, már a METESZ-nél volt diszpécser. Hihetetlen akaratereje volt, egyedül tanult meg nyelveket. Franciául úgy, hogy szótárból Balzacot olvasott, németül úgy, hogy Marx „A tőké”-jét, angolul úgy, hogy Fieldinget olvasta. Rövidesen elkerült a METESZ-től, és fölvették a SZTAKI-ba, a Számítástechnikai Kutató Intézetbe. Itt jó sokáig volt, éjjel-nappal dolgozott, még Akadémiai Nagydíjat is kapott egy találmányáért. Nagyon tehetséges volt. Hihetetlenül sokoldalú, polihisztor. Sok barátja volt. Az egyik barátja felkérte például, hogy helyettesítse a Műegyetemen, mert ő elmegy szabadságra, és akkor órákat adott a Műegyetemen anélkül, hogy diplomája lett volna.

Ennek aztán az lett a vége, hogy a nagy hajtástól egyszer csak rosszul lett, kórházba került, megnémult, nyolc napig néma volt. Kiderült, hogy agyembólia. Ennek már 19 éve, 1985-ben volt. És azóta emberi roncsként élünk.

Amikor az általános rehabilitációk kezdődtek, a férjem rengeteget járt a fivére ügyében. Kérvényeket írt a Belügyminisztériumba, nem hagyta nyugodni a dolog. Főleg azóta ért rá ezzel foglalkozni, amióta beteg lett. Végül kapott egy papírt Oroszországból, hogy teljesen rehabilitálták a fivérét. Ugyanis az oroszok kikérték, Péter Gábor kiadta, és ott végezték ki [Péter Gábor (1906–1993) 1945-től a Budapesti Rendőr-főkapitányság politikai rendészeti osztályának a vezetője, 1949–1953 között mint az Államvédelmi Hatóság (lásd: ÁVH) parancsnoka jelentős szerepet játszott a koncepciós perek előkészítésében és végrehajtásában. – A szerk.]. Tehát írásba adták, hogy ártatlan volt. Ugyanis azzal vádolták, hogy lelőtt egy szovjet katonát. És kikerült egy emléktábla a bencés gimnáziumra, meg egy emléktábla valahol a Lágymányosi hídnál, ott van ezeknek a mártíroknak a táblája. Kapott az öccse után valami 180 ezer forint kártérítést.

1945-ben rögtön a felszabadulás után elkezdtem dolgozni, eladó voltam egy zöldségüzletben. Nagyon hamar terhes lettem, és akkor otthon maradtam. Az volt a második koraszülésem. A zöldségboltba már nem mentem vissza, hanem elkerültem a Joint Sas utcai központjába, ahol idegen nyelvű levelezőként dolgoztam egy rövid ideig. Onnan átkerültem a Joint ruharaktárába. Néhány évig ott dolgoztam.

1956-ig nem voltak meghatározó munkahelyeim. Mindig kikértek egyik helyről a másikra, tehát soha nem voltam munka nélkül, különböző külker vállalatoknál dolgoztam, kis feladatokat végeztem, kis fizetésért. 1956 májusában elkerültem a Chemolimpexhez, ahol L. Gy. főosztályvezető titkárnője lettem. A Chemolimpex igazgatója D. L. volt, a volt férjem kollégája az Államvédelmi Hatóságnál. Akkor ott ezredes volt, 1956-ban meg a Chemolimpex vezérigazgatója.

Az októberi események [lásd: 1956-os forradalom] a Chemolimpexnél értek. A főnököm, a főosztályvezető rendkívül komoly szerepet töltött ott be a pártbizottságban, a Chemolimpexnél is, meg azt hiszem, hogy a budapestinél is. Én meglehetősen a befolyása alatt álltam, olyan szempontból, hogy például végig benntartózkodtam a vállalatnál, tehát haza se mentem, és nem nagyon drukkoltam a forradalmároknak, hogy így mondjam. Utána vártam, hogy konszolidálódjon a helyzet. Nem léptem ki a pártból. Ott [a vállalatnál] rögtön megalakult az MSZMP, és annak lettem a tagja. Különösebb funkcióm sose volt, se előtte, se utána, tovább folytattam a titkárnői munkát. Semmiféle politikai vonzata nem volt a dolognak, amit én ott csináltam három évig. Tulajdonképpen mozgalmi életet nem nagyon értem rá élni, mert az egész munkám abból állt. A főosztályvezető, aki mellett dolgoztam, pártvezetőségi tag volt, és nagyon baráti viszony volt köztünk, szóval tényleg nem úgy, mint főnök és beosztott, hanem egészen különleges kapcsolat volt. Három évig tartott, amíg mellette dolgoztam. Ez meghatározó volt, mert hozzá mindig jöttek a BM-ből [Belügyminisztérium] – akkoriban ez szokás volt, hogy a vezetők állandó kapcsolatban álltak a Belügyminisztériummal. Hogy ő ott a szobájában mit jelentett vagy mit beszélt, azt sose tudtam meg.

1959-ig voltam a titkárnője, amikor is kinevezték Rio de Janeiróba megbízott nagykövetnek, nekem pedig elintézte, hogy Bagdadba tegyenek a külkereskedelmi kirendeltségre, illetve már a végén a Magyar Nagykövetség külkereskedelmi kirendeltségére. Akkor vették föl a diplomáciai viszonyt Irakkal, így kerültem Bagdadba. Eredetileg négy évre küldtek ki, azzal a szent ígérettel, hogy magammal vihetem a gyerekemet, aki akkor volt tizenegy éves. Az indulás előtt egy héttel bejelentették, hogy a gyerekemet nem vihetem, mert ott nincs orosz iskola, csak angol. Erre azt mondtam, hogy akkor nem megyek. „Az elvtársnő jobban teszi, ha kimegy, mert megnézheti, hol kap állást Magyarországon.” Rettenetes volt a gyerekemet itt hagyni. Még ma is látom magam előtt, hogy száll velem föl a gép, és a kisfiamat kivételesen kiengedték egészen a repülőgépig, hogy ott láthasson felszállni.

Mielőtt kiküldtek Bagdadba, megdolgozott a Belügyminisztérium. Behívtak egy bizonyos elvtárshoz, aki azt mondta: „Elvtársnő! Maga ma este elmegy vacsorázni a Kis Royalba, ahova az egyik munkatársam fogja elkísérni, és el fogja mondani, hogy kell magának külföldön viselkedni.” Elmentem, jött egy nagydarab ember civilben, leültünk egy asztalhoz, és elkezdte magyarázni, hogy Bagdadban mindennek, amit írok, az indigóját égessem el, vigyázzak magamra, mert ők mindenhol ott lesznek, és mindig tudni fogják, hogy mit csinálok. Ha külföldre megyek, nem lehet semmilyen kapcsolatom sem kapitalista állambelivel, sem szocialista állambelivel, senkivel az égvilágon. És a következő mondattal zárult ez a megjegyzés: „Mert ha az elvtársnő hazajön, rendelkezésére áll az egész ország.” Ez így hangzott el. Amíg élek, nem fogom elfelejteni! Aztán ezzel az úrral fölszálltam a villamosra, és azt vettem észre, hogy egyre szorosabban hozzám dörgölődzik, már nem tudtam hova menni a villamos falától. Majd mintha mi sem történt volna, leszálltunk és elváltunk. Másnap behívtak a Belügyminisztériumba, ahol ott volt ez a pasas a főnökével, aki azt mondta: „Az elvtársnő nem volt elég távolságtartó, és ezért megrovom. Mert – így mondta pontosan – tökön kellett volna rúgni a fiatalembert.” Hát az volt a dolga, hogy engem provokáljon. De úgy látja, hogy bennem nincs meg ez a készség, és vigyázzak magamra. Ilyen megfélemlítések voltak.

Már a Bagdadba érkezésem is szörnyű volt. Forróság volt májusban. A repülőtéren a kereskedelmi titkár azzal fogadott, hogy „Maga is jól felültetett bennünket. Három és fél órája várjuk a repülőt, és nem jött”. Utána odalépett a felesége, egy fiatal nő, és igen fagyosan azt mondta: „Ma nálunk ebédelsz, de ez nem képezi precedens tárgyát, ez csak mára vonatkozik.” Valóban a sorsomra hagytak. Pénzem nem volt, bevásárolni nem tudtam, és így tovább, és így tovább.

Bagdadban szörnyűségesen éreztem magam. Teljesen egyedül voltam. A többi diplomáciai tag mind családdal volt ott, én voltam az egyetlen, aki egyedül volt. A nagykövet Házi Vencel volt, aki évtizedeken át volt követ mindenfele. A felesége, Jutka angol fordító volt, amíg nem lett nagykövet asszony. Nagyon különös kapcsolat alakult ki köztünk, mert ő a világon senkivel nem barátkozott, csak velem. Pedig én csak egy titkárságvezető voltam. De akkoriban a kiküldött káderhölgyek szellemi nívója olyan alacsony volt, hogy nem tudott kivel szóba állni. Úgyhogy ha bárhova ment, bevásárolni vagy ilyesmi, mindig odatelefonált, hogy hajlandó vagyok-e elkísérni. Mindig szívesen voltam a társaságában, mert nagyon értelmes volt és kedves. Kicsi babája volt akkor.

Bagdadban a kereskedelmi kirendeltség titkárnője voltam. Előttem mindezt egy ottani arab intézte. Csak addig maradt ott, amíg bizonyos dolgokra megtanított. Nyilván nagyon gyűlölt, hogy elvettem a helyét. Egyik feladatom az volt, hogy a fizetéseket kiadjam a munkatársaknak. Két hete lehettem ott, amikor először fizetésre került volna a sor. Egy lezárt fiókom volt az íróasztalban, abban volt egy ugyancsak lezárt vaskazetta, abban kellett volna lenni a fizetéseknek, és amikor kinyitottam a kazettát, üres volt. Rábizonyítani nem lehetett, de csakis az arab vehette ki a pénzt, mert nyilván másoltatott kulcsot. Az esetet jelentették Pestre. A következő történt: a fizetésemből, ami akkor, azt hiszem, huszonnyolc fontnak megfelelő összeg volt, minden hónapban húsz fontot levontak. Gyakorlatilag nyomorogtam, miközben mások megszedték magukat. Ez egy fél évig tartott, de soha nem tudtam rendbe jönni. Nem sokat sikerült hazahoznom, egy télikabátot meg egy lemezjátszót.

Bagdadban minden lépésemet figyelték az ottani kereskedelmi kirendeltség tagjai. Vagyis a kereskedelmi titkár és a helyettese. Állandóan azt figyelték, hogy mikor mit csinálok, bár nem mehettem az utcára, kizárólag a követség vagy a kereskedelmi kirendeltség autójával. Ugyanis európai szőke nő nem járhatott az utcákon, mert az arabok, ha találtak egy nőt az utcán, egyszerűen odamentek, és belecsíptek a fenekébe. Csak autóval közlekedhettem, tehát minden lépésemről tudtak, azt is, hogy mikor veszek egy kombinét magamnak. Gyűlölködő és szörnyű volt a légkör, szörnyetegek voltak a magyar kolónia tagjai. Csupa káder, és mindnek ott volt a felesége. Minden feleség féltékeny volt rám, mert én egyedül voltam. Senki nem állt velem szóba. Szörnyű életem volt ott.

Iszonyú sokat sírtam, és rengeteget szenvedtem a gyermekem hiánya miatt, úgyhogy elkezdtem ostromolni a Külkereskedelmi Minisztérium személyzeti osztályát, hogy engedjenek haza. Nemhogy négy évet nem akartam ott tölteni, egyetlenegyet sem. De mindvégig azt a választ kaptam, hogy nem engednek haza, mígnem kaptam egy olyan választ, hogy kivételesen egy év után hazaengednek. 1960 májusában hazaérkeztem, egyenesen berendeltek a Külkereskedelmi Minisztérium keleti főosztályvezetője elé, aki közölte velem, hogy a külkereskedelemben egy percig nem maradhatok, mivel olyan még nem fordult elő, hogy valakit kiküldtek, és saját akaratából jött volna haza. Csak ők rendelhetnek valakit haza, ha nem felel meg.

Aztán egyszer csak, nem tudom már, hogyan, de Boldizsár Ivánhoz kerültem, a „New Hungarian Quarterly” [1960-ban indult angol nyelvű folyóirat] szerkesztőségébe. Boldizsár Ivánt addig nem ismertem. Tudtam, hogy nagyon rendes ember, és csakugyan annak is bizonyult. 1961-ben kerültem hozzá, és ott voltam 1966-ig, amikor is saját akaratomból eljöttem, mert az olvasószerkesztővel, Vajda Miklóssal [1931, műfordító, kritikus] nem volt túl jó a kapcsolatom. Nagyon sok embert ismertem ott meg. Rengetegen jártak oda írók, művészek. Boldizsár Ivánról nagyon megoszlanak a vélemények, hogy milyen ember volt. Mint főnökről csak jót mondhatok róla, bár meglehetősen kihasznált. Hétvégeken mindig fölrendelt a gugger-hegyi villájába, ahol különböző maszek írásait kellett diktálás után gépelnem, és soha egyetlen fillért se kaptam érte. Egyszer kaptam egy rakott karfiolt, amit a felesége készített [Boldizsár Iván (1912–1988) – író, publicista, az 1930-as évek elején több lap munkatársa, 1936-ban a Cserépfalvi Kiadóhoz került, 1938-tól a „Pester Lloyd” szerkesztője. Bekapcsolódott a falukutató mozgalomba. 1945-ben lett az Nemzeti Parasztpárt tagja. Magyarország első UNESCO-képviselője volt. 1945–1946-ban a „Szabad Szó”, 1945–1948-ban az „Új Magyarország” szerkesztője volt. 1947–1951 között külügyi államtitkár, 1951–1955 között a „Magyar Nemzet” főszerkesztője, majd a „Béke és Szabadság” és a „Hétfői Hírlap” szerkesztője. Ez utóbbi első számának (1956. október 8.) vezércikkében a Nagy Imre-kormány 1953–1954-es reformtevékenységét állította példának, sajtószabadságot, valódi népfrontpolitikát sürgetett, az október 29-i vezércikkben üdvözölte Nagy Imre előző napi bejelentéseit. November 16-án a szovjetek letartóztatták, de a tiltakozások hatására szabadlábra helyezték. 1960-tól a New Hungarian Quarterly szerkesztője, 1968-tól a Színház főszerkesztője. 1970-től a Magyar PEN Klub elnöke, 1972-től az Országos Béketanács elnökhelyettese volt. 1984-ben a Nemzetközi PEN Klub elnökévé választották. – A szerk.].

Ebből az időből való az 1962. május 1-jei felvonuláson készült kép [lásd a fényképeket]. A kép jobb szélén micisapkában a Rajk-perből ismert Noel Field látható, egy irodában dolgoztunk, angol lektor volt. Középen van egy hölgy, ősz hajjal, kissé borzasan, ez Herta, a felesége, aki német anyanyelvű volt. Mind a ketten erősen baloldali érzelműek. Noel sokáig volt börtönben a Rajk-perrel kapcsolatban, és itt maradt, nem ment haza. [Noel Havilland Field (London, 1904 – Budapest, 1970) – a Rajk-per egyik soha bíróság elé nem állított koronatanúja. 1935-től kémkedett hazája ellen a szovjet hírszerzésnek. 1947–1949-ben több európai országban és az USA-ban teljesített diplomáciai szolgálatot. 1949-ben a szovjet titkosszolgálat és a magyar Államvédelmi Hatóság Prágából Budapestre hurcolta, ahol a Rajk-perben felhasználták. 1954-ben szabadult ki a börtönből, rehabilitálták, és kérésére politikai menedékjogot kapott. 1957-től haláláig a Corvina Könyvkiadó felelős szerkesztője volt (A Magyar Életrajzi Lexikon nyomán). – A szerk.]

1966-ban eljöttem a „New Hungarian Quarterly”-től, és egyenest belecsöppentem a DIVSZ-be [Demokratikus Ifjúsági Világszövetség], és itt voltam 1970-ig. Kiküldtek különböző VIT-rendezvényekre, voltam Szófiában, Moszkvában [Világifjúsági Találkozó (VIT) – Az 1945-ben alakult Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ), a világ kommunista- és munkáspártjai ifjúsági szervezeteinek a nemzetközi szövetsége által szervezett fesztiválsorozat. Az elsőt 1947-ben rendezték Prágában, a másodikat 1949-ben Budapesten. A politikai cél az volt, hogy az egyre erősebb hidegháborús légkörben a Szovjetunió növelhesse és demonstrálhassa befolyását az ifjúság körében. Eleinte kétévente szervezték, 1959-től háromévente, 1968-tól ötévente szervezik. Mai neve: Világifjúsági és Diáktalálkozó. – A szerk.]. Kizárólag kelet-európai helyeken. Kelet-Berlinben legalább háromszor. Pedig rengetegen jártak Nyugaton.

1970-ben eljöttem, és akkor kerültem a Távirati Irodához [MTI], ahonnan hét év múlva nyugdíjba mentem. Ott már francia fordító voltam. Én csináltam az úgynevezett „Heti Króniká”-t, voltak bulletinek [intézményi folyóirat, közlöny], és azoknak a krónikáját is csináltam. Heltai András [1931, újságíró] vezette ezt a szerkesztőséget, úgy hívták, hogy KASZ, Külföldi Adások Szerkesztősége.

Nyugdíj után borzasztó aktív voltam, még rengeteget, legalább húsz évig dolgoztam otthon is. Fordítottam, gépeltem – kénytelen voltam. Volt gépem, özönlött hozzám a munka. Ezt saját akaratomból hagytam abba talán öt évvel ezelőtt, mert már nem bírtam.

Nyugdíj mellett még különböző helyeken dolgoztam. Például a Kardiológiai Intézetben M. L. kardiológus professzor mellett, aki a különböző előadásait diktálta nekem angolul. Akkor dolgoztam a Haematológiai Intézetben, itt főleg zárójelentéseket írtam magyarul, de emellett H. Zs. angol előadásait írtam. Aztán a MÁV Kórházban én csináltam a zárójelentéseket azokról, akik a leszázalékolásukat kérték.

Ezenkívül rengeteg kongresszusra hívtak. Részt vettem a párt kongresszusain, a Béketanács kongresszusain, nemzetközi parlamenti kongresszusokon. Ez anyagilag sokat jelentett, mert a nyugdíjam igen kevés volt. Miután három nyelven beszélek, hol németre vittek, hol gépelni vittek, hol fordítani vittek, hol diktálásra dolgoztam, úgy, hogy franciául vagy angolul diktáltak. Volt, amikor a francia csoportban voltam a pártkongresszuson, volt, amikor az angol csoportban. Ahol szükség volt rám. Ha éjszaka, akkor éjszaka, akkor még nagyon bírtam.

Fiatal lány koromtól kezdve mindig nagyon szerettem olvasni. Kisgyerekkori olvasmányaimra nem emlékszem, biztos volt Grimm-mese meg ilyesmi. De a későbbiekben nem az akkor divatos lányregényeket olvastam, hanem rögtön megismerkedtem a német irodalomból az akkor nem igazán engedélyezett Thomas Mann-nal. Szinte mindent elolvastam, „A Buddenbrook ház”-at, „A kiválasztott”-at, a „József” három kötetét [„József és testvérei”, tetralógia], de a „Varázshegy” volt a kedvencem. Majd a Franz Werfeleket. Később, már aztán a háború után, Hemingway, az akkor nagyon nagy divat volt.  Nem tudom így szerzőnként felsorolni, mert minden, ami igazán jó volt és irodalomnak számított, azt mind olvastam. Magyarok közül is, hát Karinthyt… A verseket nem igazán szerettem. Illetve volt egy sorozat. Például Szabó Lőrinc: „A huszonhatodik év”, az csodálatos kötet, amit el is loptak tőlem. De hát ezeket már mind felnőttkoromban olvastam. Nem tudok most könyveket felsorolni, mert hiszen, ahogy megjelentek, és ahogy én idősödtem, mindig az irodalmat tanulmányoztam, az összes megjelenő könyvet, amíg tudtam. És amíg jártam dolgozni, ott mindig volt könyvterjesztő. Kedvezményesen lehetett vásárolni, illetőleg fizetéskor fizetni. Tehát a háború utáni években mindig rengeteg könyvet vásároltam. Nagyon szép könyvtáram lett, mert hiszen a szüleimé elpusztult, bombatalálat érte.

Anyám nem igazán olvasott. Apám az egész napos hajszában csak a „Pesti Napló”-t olvasta, az egy polgári újság volt, vagy „Az Est”-et, az is ilyen volt [„Az Est” – 1910–1939 között megjelenő politikai napilap, délutáni lap, kiadója Miklós Andor; 1919-től az Est-lapok – „Az Est”, „Pesti Napló”, „Magyarország” – egyike. A „Pesti Napló” (1850–1939), 1920-ban került Miklós Andor tulajdonába, reggeli lap, a két világháború közötti irodalom jelentős fóruma volt. – A szerk.]. Én csak arra emlékszem, hogy nekem milyen könyveket vettek akkor, amikor még nem volt saját keresetem. Akkor ismerhettem meg a Mann- és a Werfel-könyveket, mert azokat még nem én vásároltam, hanem a szüleim. De arra nem emlékszem, hogy nekik könyvtáruk lett volna. A nagyanyám volt ilyen könyvzabáló, és mindig a szememre hányta, ha magyarul olvastam, mert ő kizárólag eredetiben olvasta a szerzőket – angolul, franciául, németül, olaszul. Egészen kilencvenéves koráig. Nagyon sok nyelvet tudott.

Én is olvastam sok idegen nyelvű könyvet, de ami megjelent magyarul, azt az egyszerűség kedvéért magyarul, mert lusta voltam. Most is bent vagyok a Szabó Ervin Könyvtárban, a Karinthy Frigyes úti fiókban, ahol a könyvtárvezető nagyon kedvel, és ide hordja [a város másik felébe] nekem a könyveket. Pedig kocsija sincs! Csak tudja, hogy engem mi érdekel. Pillanatnyi kedvenceim a Bächer Iván, Vámos Miklós egyes könyvei, nem mindegyik. Nagyon szeretem Popper Pétert. Nem igazán szeretem a Spiró Györgyöt, mert nekem az egy kicsit bonyolult. Esterházy Péternek sem minden könyvét.

Személyemmel kapcsolatban soha, fiatalságomban sem, később sem és mai napig sem, soha antiszemitizmust nem tapasztaltam. Pedig rengeteg embert ismerek, ilyet nem tapasztaltam. Ezt kijelenthetem.

A rendszerváltozás után egy barátnőm, aki az akkori zöldek tagja volt – nem, nem a mostaniaké, mert ez egészen más társaság –, felkért, hogy menjek ki a francia zöldekhez, akiknek Moselban volt a székhelyük, mert Strasbourg mellett lesz egy konferencia, és ott én képviseljem Magyarországot. Strasbourgban a repülőtéren állt valaki egy táblával, hogy engem vár, ott töltöttem egy éjszakát, és másnap reggel vittek a megadott helyre, ahol ez a konferencia volt. Név szerint Sarreguemine, ez egy francia kicsi város. Elmondtam a beszédemet franciául. Én írtam meg, és ott elmondtam, hogy hát nálunk igazán nem érzem, hogy rendszerváltozás lenne. A beszéd meg is jelent az ottani lapokban. Nem volt túl hízelgő volt Magyarországra nézve, és vártam, hogy valami bajom lesz itthon, de nem lett. Vagy nem olvasták a francia lapokat, vagy nem tudom. Rövid ideig tartott, azt hiszem, öt napig. Roppant kedves fiatal nőnél kaptam szállást, aki soha életében azelőtt nem látott. A francia értelmiséghez tartozott, de a szegény értelmiséghez. Festő volt, volt egy szép nagylánya, és bérelt egy villát. Ott látott engem vendégül, elhalmoztak mindennel, amijük csak volt. Utána még évekig leveleztünk, és az én hibám, hogy abbamaradt, mert nagyon nem szeretek levelezni.

A politikával már ilyen vénasszony koromban kezdtem intenzíven foglalkozni. Addig, amíg még egyfolytában dolgoztam, nem nagyon érintett. Hanem 1990-től kezdve halálos izgalmakon estem keresztül. Például az 1998-as vagy a 2002-es választások előtt. 1998-ban teljes depresszióba estem, amikor ez az igencsak jobboldali Fidesz-kormány került uralomra. 2002-ben olyan rettenetes állapotba kerültem, hogy a Budakeszire, a tüdőszanatóriumba vittek, mert egyszerűen nem kaptam levegőt. Kiderült, hogy nem a tüdőmmel, hanem kizárólag az idegeimmel van baj.

A baráti köröm nagyon vegyes. Mondhatnám, hogy mindenki baloldali, mert hát már így is csapódtunk össze. Érdekes módon egyetlen zsidó barátnőm van, és van négy-öt, akik mind keresztények. Nem vallásosak, de mindenki baloldali, és mindenki az én nézeteimet vallja. Sokat szoktunk politizálni, egyedül a zsidó barátnőm, Marika az, aki azt mondja, hogy: „Mari! Egyik füleden be, másikon ki! Ne izgasd magad ennyire!” Hát ez az, amit nem tudok megtenni.

Kapcsolatom a hitközséggel jónak mondható. Elég régóta kapok támogatást. Amikor a XI. kerületben laktam – öt évvel ezelőtt költöztem ide, a VI. kerületbe –, volt egy szociális munkás, akivel egy pillanat alatt barátságot kötöttünk. Ő volt az én patrónusom. Már nem ezt csinálja, hanem projektvezető a hitközségnél. Akkor kezdődött. Miután erősen mozgáskorlátozott vagyok, egyáltalán nem tudok járni, állandóan kapok taxicsekkeket és hozzá még egy kék kártyát, ami azt jelenti, hogy a legmagasabb kedvezményre jogosít. Tehát egy évben körülbelül kapok negyvenöt-ötvenezer forint értékben taxicsekket, hogyha orvoshoz kell mennem, vagy ha bármilyen ilyen ügyes bajom akad, igénybe vehessem. Igénybe is szoktam venni. Ezenkívül három vagy négy éve kéthavonta kapok hidegcsomagot: tésztákat, szardíniát, cukrot, lisztet, olajat, tartós árut, öt kiló krumplit, két kiló hagymát, két-három kiló friss gyümölcsöt, rengeteg friss zöldséget. Ezenkívül még rezsi hozzájárulást is kapok, ami nem meghatározott összegű, de például a múlt év végi és az ez évi nagy gázszámlámat ők fizették.

Azt a bizonyos német kárpótlást megkaptam, most két héttel ezelőtt kaptam meg a második részét, ami 2556 euró. Az édesapám után, akit elvittek, kaptam azt a bizonyos harmincezret annak idején az Orbán-kormánytól, és most ettől a kormánytól, a Medgyessy-kormánytól kaptam 370 ezer forintot. Vagyis összesen 400 ezret Hát ennyi egy emberélet, de ezt én megkaptam.

Thomas Molnar
Budapest
Hungary
Interviewer: Mihaly Andor
Date of interview: April 2005

Thomas Molnar is a tall, old gentleman; he speaks Hungarian elaborately and without an accent. He spends a month in Hungary every year. During this time he meets his relatives, goes to the theater, or goes to see an operetta or an opera almost every night. The apartment, which he rents downtown, is equipped with Internet and a fax machine too, so he can arrange his routine work at home.

My paternal grandfather, Farkas Vilmos Molnar, was born in 1869 in Veszprem as Volf Vilmos Weisz. His father, Samuel Weisz, was a tailor assistant, his mother, Mari Weisz, nee Muller, was born in 1838 in Papa. I don’t know anything about my grandfather’s parents. I don’t know much about my grandmother’s parents either, but it’s there in a document that her father was Farkas Muller and her mother Netti Gerstl.

I don’t know much about my grandfather’s youth. I only know from the documents that between 1884 and 1887 he was an apprentice of Ignac Kohn, baker and confectioner master in Papa, and in the meantime he went to the industrial school in Papa. Then he served in the Hungarian Royal 17-infantry regiment as a soldier for twelve years and three months, and because he served ‘fairly,’ he was entitled to wear the ‘jubilee medallion.’ [Editor’s note: This of course doesn’t mean, that he was a soldier all this time, but the effective service was four years and for eight years he was a reservist] This is written in his demobilization papers he got from the military in 1911. In World War I he wasn’t called up for military service anymore. In 1896 he magyarized his name to Farkas Vilmos Molnar. He got married in 1897, and at that time he already lived in Budapest. According to the marriage certificate he was a baker’s apprentice.

My paternal grandmother, Roza Polnauer, was born in Enying in 1873. Her father was Tivadar Polnauer, a shoemaker’s assistant, her mother was Maria Hoffmann. I don’t know when they moved to Budapest, but at the time of the wedding the Polnauer family already lived in the same street. Before her marriage my grandmother had probably been a maid, too, because her employment card was issued by the Papa trade authorities on 25th August 1896, based on the maid’s card, also issued in Papa in 1892. She needed the employment card because between 25th and 30th October 1896 she worked as a knitter’s assistant at Samu Weis’ in Vagujhely [today Slovakia]. Her salary was 8 forints a month and full board. According to her marriage certificate she worked as a stockings knitter.

One year after she got married, in 1898, my father [Miklos Molnar] was born, and three years later my Aunt Margit [Rona, nee Molnar]. From then on my grandmother was a housewife. I only know about her that she was sickly all her life. I think she must have had quite a difficult life. They say that she was a very sweet woman; my father loved her enormously. They must have moved a lot, because the places where they rented an apartment are recorded.

Though my grandfather had learned confectionery, too, he was mainly a baker. He was a stubby, robust, very strong man, and he loved the girls. It seems that the situation in Hungary must have been very bad; he didn’t have a job, so in 1901 he immigrated to New York. I have found the money-orders with which he sent home sometimes 5, sometimes 10 dollars from New York, which was a big amount at that time. He was there for two years. When my younger brother was last in New York, he went to Ellis Island and looked at the records, and he found my father’s name there, too. He was in New York throughout and he worked as a baker. Then he was homesick and he came home. I don’t know details like where he worked and what exactly he did in New York, nobody ever talked about that. But I suppose that he worked as a baker. I know this only because I found the money-orders among the family documents. After he came back from America, he worked as a baker.

After World War I he opened a small shop on Vorosmarty Street no. 51, where they sold all kinds of trifles, but especially candy. This was a tiny little shop, and for a while they lived off it. At that time they lived on Szondy Street. I know this because my father told me that there was a statue nearby, on Ferdinand Square, I don’t know whose statue that was, but I know that they used to climb on it when they were small children.

In 1929, at the age of 56, my grandmother died. She was just on holiday. She had serious diabetes, and she went into a coma and instead of giving her sugar, they gave her insulin. So when I was born, my grandmother wasn’t alive anymore.

They had the small shop on Vorosmarty Street for quite a long time and at the beginning of the 1930s or perhaps already at the end of the 1920s, I don’t know exactly when, they opened the shop ‘Vilmos Molnar and Co.’ on Thokoly Street. The sign read ‘MOLNAR SWEET-SHOP CANDY.’ The associates were my father and my father’s brother-in-law, Janos Rona. The shop functioned so that they bought the goods from candy-makers and passed them on to retailers. They were in contact mainly with small factories. This is how we were in contact with Vilmos Anesini, who had a candy factory on Thokoly Street no. 8. He played an important role in our life later.

The business prospered, and later they opened another shop on Thokoly Street no. 8, too. It was worth opening a second shop relatively close, because this is a very busy place. It was opposite Keleti railway station, it was a very good place, a great place. They opened the wholesale section in the courtyard of Thokoly Street no. 14, and as a matter of fact that was the big business, which made them prosperous, not the two shops. My uncle traveled to the country, and my father was on good terms with the people in Pest. They mainly traded lollypops and candy. There were all kinds of other things too, but these were the big things.

At that time my grandfather didn’t do anything anymore, he only went to visit girls. My grandmother had died long before that. I was only a small boy then, I only remember that he lived with us on Muranyi Street, and he drank one liter of milk every day. He seemed an old man to me, but he was a very robust, strong man. He didn’t care about his grandchildren at all. I don’t even remember if he ever caressed me. I remember that at seder he hid the afikoman. He always hid the matzah under his hat, my younger brother Peter looked for it, and when he found it, he always asked my grandfather to take him to the English Park.

So in 1898 my father was born. He went to elementary and middle school. After middle school they made him a confectioner’s apprentice. Later he became a confectioner master. He took his confectioner’s master exam on 18th December 1939 in front of the examining committee. He was a soldier during World War I. He was a patriotic Hungarian, and he was very proud of being a soldier. He didn’t tell me World War I memories, but I know that it wasn’t bad for him there. He wasn’t in a place where there was a lot of shooting. I don’t know at which company he was, I only know that he wasn’t on the battlefront. He was a simple soldier, he had no rank. He was such a big Hungarian that in 1938 he wrote an article, which was published in the sweets trade professional newspaper. I don’t remember it exactly, but he wrote about how Jews should love the country, and that they should be rather Hungarians than Jews. Later, when I got smarter I thought about this, and I couldn’t understand how one could be such a big Hungarian, but somehow we never talked about this. In Australia I sometimes pulled his leg a little bit because of this.

Despite of the fact that my father had only completed middle school, he was a cultured man. He educated himself. His spelling was always perfect. He never made any mistakes. He had more than a thousand books, all kinds, but especially literature. For example, he very much liked Marai [Marai, Sandor (1900–1989): Hungarian writer and journalist. After living for some time in Italy, Marai settled in the US. Largely forgotten outside Hungary, his oeuvre has only recently been ‘rediscovered’ and republished in English and German, and is now considered to be part of the European Twentieth Century literary canon.], Jokai [Jokai, Mor (1825–1904): Hungarian dramatist and novelist. He was a great romancer, and his novels are widely known and popular among Hungarians.] and Kalman Mikszath [Mikszath, Kalman (1847–1910): Hungarian novelist and politician. Many of his novels contained social commentary and satire, and towards the end of his life, they became increasingly critical of the aristocracy and the burden that he believed it placed on Hungarian society.]

One could tell from his library that he was a big Hungarian. But the world literature was on the shelf as well. He loved Balzac, Don Quixote by Cervantes, and he had all the books of Lin Yutang. [Yutang, Lin (1895–1976): Chinese writer, essayist, critic] He loved poetry. Although he didn’t subscribe to the Nyugat [Editor’s note: The Nyugat (West) was the most important Hungarian literary and critical journal in the first half of the 20th century], he read Kassak [Kassak, Lajos (1887-1967): avant-garde Hungarian writer, poet, literary translator and artist], Kosztolanyi [Kosztolanyi, Dezso (1885-1936): Hungarian writer, poet, literary translator and journalist.] Margit Kaffka [Hungarian poet and novelist]. He loved Ady [Ady, Endre (1877–1919): poet, one of the most important poets not only in the 20th century but in Hungarian literature in general.] He had all of Ady’s poems and all his writings.

My father subscribed to the Elet es Tudomany [Life and Science]. I don’t know if this existed already at that time, but he subscribed to a magazine like that. And I saw Oszkar Jaszi’s paper, the Huszadik Szazad [20th Century] at home too. [Oszkar Jaszi (1875 –1957): leader of the Hungarian civil radicalism. He considered the Hungarian Socialist Republic the ‘new Middle Ages.’ He left the country at the end of April 1919, lived in Vienna until 1925, and then he immigrated to the United States. The Huszadik Szazad was a social science magazine, founded by Oszkar Jaszi. He was also its editor for two decades.] He liked Oszkar Jaszi very much; I remember that he had all of Jaszi’s books, too. I also read all of these, but not then, only later in Australia, where I have quite a nice sized library. Jaszi was a clever man, his book about the dissolution of the Habsburg Monarchy, what a book that is! But he also wrote what one should do, that one should make a federation in the Carpathian Basin [Editor’s note: The book by Jaszi mentioned here was first published in 1929 in Chicago.]

Otherwise my father wasn’t involved in politics actively, he was only leftist. He wasn’t a member of any party, but in his soul he was a social democrat, he voted for them. He liked to read the Magyar Nemzet [Hungarian Nation], which wasn’t such rubbish heap as now. [Editor’s note: Magyar Nemzet is a major Hungarian newspaper. The original, moderate conservative daily was founded in 1937.] It’s true that the Nepszava [The Voice of the People; Hungarian social-democrat daily founded in 1877] was the paper of the social democrats, but the Magyar Nemzet wasn’t bad either. And we shouldn’t forget the fact that he was already a capitalist at that time. I think he had been a trade union member only when he worked as a confectioner, but later as a shop owner he wasn’t anymore. But there wasn’t a trade union for shop owners anyway.

He had very many friends, but only three to four who were his very close friends. One of them was Vilmos Anesini, who hid us, then Oszkar Koves and Jancsi Reich. These were all in the candy business, in retail or in wholesale. Besides Anesini all were Jewish. My father liked to go to the café where he talked with his friends. And he also used to go and play tennis, and they went to soccer games every weekend. My father was a big MTK supporter. When he was young he also played soccer in some confectioner’s team, later he was a referee at games between craftsmen teams. [Editor’s note: MTK, the Association of Hungarian Sportsmen was founded by gymnasts in 1888. It came into being mainly due to the fact that the Hungarian sports associations didn’t employ Jewish sportsmen, so it gradually became the association of the Jewish middle class. (Source: Magyar Nagylexikon)]

Of course the café and the game was a man’s pastime, as was usual at that time. And then every weekend they played cards, there was a family card party, the men played as well. My mother didn’t play cards. But they went to the theater, to the operetta or opera together. Sometimes they took me along, too. My biggest experience, which I remember, was that we went to the cinema or to the theater, and afterwards they took me for dinner to the Savoy or the Emke. Lantos and Karady performed there, they were the big stars of that time. It was a huge experience for a teenage boy to see them. [Katalin Karady (1912–1990) was a celebrated movie star in the 1940s. She emigrated to the West in 1948.] But for example my father didn’t really play with me.

My father’s younger sister, my Aunt Margit was born in 1901. She also completed middle school, and then she learned stenography and typing. In 1924 she married Janos Rona, who later became an associate in our shop. He went to the shops in the country and sold the goods there. He was a cute nice man, the typical traveler who was always in a good mood. He was very good with his hands, he made me toys. In the shop, Margit was the accountant; she managed the office and the warehouse. True, that she had only finished four grades of middle school, but she was an intelligent woman. Their only child, Bandi [Endre] was born in 1925, and he graduated from Bocskai high school in 1943.

Janos Rona didn’t survive the war. He fled from the work service 1, he hid, and he died during an assault in 1945, a bomb killed him. When we found out that the garage where he had been hiding was hit, my father, Bandi Rona and I went to the Kerepesi cemetery with a pushcart to take him. They carried the dead there. The bodies lay in an open grave, my father climbed down into the grave, he looked for him, and he noticed his socks. He recognized him that way. On the way home Bandi stepped on a mine, which exploded. He got seriously injured, we didn’t. 

After the war Margit didn’t remarry, she raised Bandi, who graduated from university after the war and became a mathematics teacher. He got married in 1950. His wife, Agi [Agnes] Kreisler was born in 1927 in Budapest; she was liberated from Mauthausen 2 in 1945. She also graduated from university, but I don’t know what kind, and I don’t know what she does. Margit was ill many times, she had diabetes, asthma too, and she died in 1968. She was a sweet woman, I loved her very much.

Bandi and Agi had a child, Marta. Marta and her daughter Niki live here in Pest. Marta married twice, she didn’t go to university. I don’t know much about her. We didn’t get together with her too often. Bandi was at our place in Australia for a month at the beginning of the 1970s. But he never thought about emigrating. He wasn’t that type. He wasn’t that healthy either, and he died in 1976. He had heart problems. Agi has already passed away, too, in 1988.

My paternal grandfather, Mor Katz, was born in 1877 in Hajduszovat, and died in Budapest in 1952. He was a painter. My grandmother, Amalia Pollak, was born in 1880 in Vekerd, and she died in 1954 in Budapest. They got married in 1901 in Darvas. They had five children, all of them were born in Berettyoujfalu, and then sometime in 1913 or 1914 they moved to Budapest. My mother was born in 1902, then Marci [Marton] was born in 1904, he died during the war in 1945. He was hiding in a garage, and a bomb hit him. Marci had a daughter, who lives in Hodmezovasarhely, but we don’t keep in touch. I think she had a quarrel with Mom.

Then Bandi [Andor] was born in 1906, but he also died in 1945, he was hiding in some attic, and the poor thing burned to death. Rozsi was born in 1908, she was very sickly, the poor thing, she had heart problems since her childhood. She died in 1962. Her first husband was killed during forced labor. He was a very neat, nice man, I remember him well, his name was Jozsef Berger, and he was a kind of a poet, a writer. I don’t think that anything he wrote was ever published, but there was a journal-like copybook, in which he wrote the poems, I have it at home. He died in Bor 3. Then Rozsi – perhaps in 1951, when I wasn’t at home anymore – got married again, to a man called Dezso Schon. They didn’t have any children.

After Rozsi, Kalman was born in 1910. Kalman became a furrier; he had a prospering shop on Kossuth Lajos Street. The shop is still there, now his daughter runs it. Kalman magyarized his name to Koves sometime in the 1930s. He was first drafted into forced labor in 1939, and they let him home at the end of 1940. Then in 1941 they drafted him again. In 1942 he was wounded at the Don Bend, the Hungarians left him there. The Russians saved his life; they took him to the hospital. They healed him, and then they took him to Siberia, from where he came home at the end of 1947. He continued the furrier trade. He opened a shop again. In 1950 he married Gabriella Schneitzer. Gabriella, her sister and mother spent the Holocaust partly in a Swiss protected house, partly in hiding, but her father died in Mauthausen.

They had two children, Tamas Koves and Judit Koves. Tamas has a daughter, who is called Sandra, and Judit has two daughters, Andrea and Szilvi. They live here in Hungary. They observe Jewish traditions just the way we do. The grandchildren even less. They know that they are Jews, and that’s all. I don’t know what I am either. I think about this very much. What on earth am I? Hungarian? Australian? Jewish? I don’t know.

My mother only finished elementary school. They were extremely poor. My grandmother was ill all the time; my grandfather was never at home. He was a painter. My grandmother raised her four younger siblings: one girl and three boys. My grandfather was a careless man; at least they told me so. 

My parents met because they lived in the same house on Vorosmarty Street. My mother was a very firm person, she was a giant. If I think of what she went through, what she survived. After getting married she gave birth to two children, and she was a housewife. Sometimes she went to the shop to help, at Christmas or Easter when it was busier. When I was born the Molnar and Co. shop already existed, and we lived on Thokoly Street no. 12, in a rented apartment. I don’t remember much from the time I was a little child, only that I lived in a loving and warm milieu.

I remember that when I was a small child my mother took me to visit different relatives, who made a big fuss about me, which I was quite bored of. In any case it showed that they loved me. My favorite pastime was when they took me to one of the two shops or to the warehouse, which was close to our apartment. One of my earliest memories is the death of my second cousin, Marta Rona, who died at the age of 12, of meningitis, as far as I know. I remember what a horror and confusion there was, and Bandi Rona comforted me. Otherwise I only have good memories from my childhood; thank God I can only say good things. It was a closely knit family and everyone loved each other very much. I don’t say that there was never a loud word, because there surely was.

I grew up in really safe circumstances, and we always had everything we needed. I can’t say that there was luxury, but we had everything in the world. Always the best of food and plentiful. And we were in a very close relationship in the family, and not only with the immediate family, but also with the aunts, uncles and grandparents. And with both branches, the Rona branch and the Molnar branch. My cousin Bandi was like an older brother to me. He had quite an influence on my musical and literary interest. I went to the opera with him, he got me used to reading, he was a kind of a model for me. He was six years older than me; he was already a scout, when I was a cub. [Editor’s note: The scouts between 8-12 years old were called cubs]. We lived close to each other, too. Every Friday evening there was a family dinner, at which the Rona family also participated, and it was always at our place. It was never at the Rona’s because they only had a one-bedroom apartment. They stayed in this apartment throughout, though they were as wealthy as we were, since they were my father’s associates.

Our apartment on Thokoly Street was about 120 square meters. There were two bedrooms, a living room, a hall, kitchen, bathroom, toilet, a maid’s room, and a balcony overlooking the street. In the maid’s room a maid stayed. She cleaned, did the laundry, ironed and did the dishes. She didn’t have to heat, because we had central heating. My mother cooked, did the shopping and bossed everyone about. We were well off. We didn’t have a car or motorcycle, but we could have had one. My father didn’t want to buy one. His friends had a car. We always went with that on excursions or somewhere. We used to go out at weekends, to soccer games. My father was a supporter of the MTK and I was a fan of the Ujpest. [Editor’s note: The UTE is a sports association, founded in 1885]

In 1939 the family moved to Muranyi Street, to a three-story apartment. This was a bigger and nicer apartment, and there my grandfather lived with us, too. He moved in with us then. We had one room more than in the previous apartment. We lived there until 1942, and in that year my father bought a house in Zuglo. The plot was about 5000 square meters, and the house was about 100 square meters. Three rooms, a hall, bathroom, kitchen, maid’s room, big cellar and a balcony. There we had two maids, they lived in the same room, they were sisters. I don’t know why we needed two maids, my poor mother was often nervous. But she wasn’t in poor health, she was never sick. I had a governess too, a young German lady. During the war I almost knew German better than Hungarian. The governess lived with us, she slept in the hall. She had Hitler’s picture posted in her wardrobe. That’s why my mother fired her. I don’t know how this governess got to Hungary and how my parents found her. I had almost forgotten German completely, but when I was in Berlin not so long ago, I spoke German like a German. If one is obliged, it comes back. My vocabulary is very small, though.

The ones who lived on Thokoly Street were mostly Jewish. I remember the Deutsch family. Deutsch was a tailor; we were on very good terms with them. They had a daughter, Eva. On Muranyi Street there were only a couple of Jews, I remember the Reichs. This isn’t the Reich family who were my father’s friends. They had two daughters; Bandi Rona dated one of them. We had no contact with the non-Jews; we didn’t talk with anyone who wasn’t Jewish.

We were still living on Thokoly Street when I started going to the Bethlen Square Jewish elementary school, which was about a kilometer away from our apartment. Usually I went on foot there and back, and during these walks I first encountered anti-Semitism. Some ragamuffins used to bother the Jewish children, shouting abusive words, like dirty Jew, stinking Jew etc, and I learned at once that because of being Jewish I was different from the other Hungarian children. We never came to blows, and later I didn’t have any other personal experiences, because I went to the Jewish elementary school, then to the Jewish high school, and this diminished the chance of anti-Semitic affairs. Moreover my family gave me a feeling of security. If my father was there, I wasn’t afraid. Of course there was the entire era, the newspapers, the radio, everything. I started to feel fear for the first time when my father was drafted into forced labor. Of course, when the Germans came in I was afraid. I remember that once my father showed me in the cellar of our house the brick I had to take out, behind which the Napoleon coins were hidden. This was a very frightening experience for a 13-year-old child.

Nobody in the family was religious. At Yom Kippur we fasted, we held the seder eve, I had my bar mitzvah at the Bethlen Square synagogue, but not exactly when I was 13, because the Arrow-Cross men 4 were here at that time, only after the liberation in 1946. Jancsi had a bar mitzvah too, in Australia, but Peter for example didn’t have one. Neither my grandfather, nor my parents used to go to the synagogue. I went, because at the Jewish elementary and the Jewish high school it was obligatory to go on every Saturday. We were never kosher. There were thousands of other Jewish families like this.

I was quite a diligent pupil at the elementary school, with all excellent grades, but I didn’t really like school. I hated especially the religious subjects and I hated that on every Saturday morning and on all the Jewish holidays I had to go to the synagogue. I had brains, at high school I only had bad grades because I didn’t study, but in Hungarian and English I was always good there, too. I hated mathematics and physics. I became a cub quite soon. The Bethlen Square School belonged to the Kiss Jozsef scout troop [Jozsef Kiss (1843-1921) was a Hungarian poet], I was about seven to eight years old, and I was a cub. I loved that. We went on excursions and we camped.

I started reading very early and I read very much. First I read the westerns and detective novels, which were gradually followed by better and more serious literature as I was getting older. When I was ten I had already read most of the classical literature, not only Hungarian, but also the French, English and German masterpieces in translation. The books were from my father’s library, bur he didn’t tell me what to read. I was a voracious reader. They didn’t need to recommend anything to me. I had very few friends, and though I was on good terms with my classmates, I wasn’t really close to them.

Then followed the Abonyi Street Jewish high school. I might be partial, but there weren’t teachers like there anywhere else. I didn’t like mathematics, though my teacher was very good, I still didn’t like it. I was better at the humanities. I hated mathematics and physics. I always just somehow passed these two; regardless of this I liked the teacher because he was sensational. He didn’t like me, but he didn’t make me feel it, he was a really good teacher. He tried to make physics and mathematics interesting. I liked English, history and Hungarian. I only learned foreign languages – English and Latin – at school I didn’t need any private lessons. There were three English classes a week and I didn’t only do the homework, but I also read in English. I read Shakespeare in English when I was 12-13 years old. I had a very good dictionary; everything I needed was in there.

In high school there was a literary and debating society, but I wasn’t a member of that. I rather went in for sports. I went in for very many sports. I played soccer, ice hockey, handball and basketball. These especially at school, at the Jewish high school. I don’t remember how I started ice hockey. And the equipment for that wasn’t cheap either, but for these kinds of things there was always money. If the school team needed a ball for example, my father bought it and took it in. But I mainly played soccer. I played soccer day and night. I was the goalkeeper of the school team. When I was a 6th grader I was already a goalkeeper in the school team, which was mainly composed of 8th graders. Then in 1946 I had poliomyelitis, my arm became paralyzed, and from then on I was a left back.

So I was busy. First of all there was an excursion with the scouts every weekend. But at that time not with the Kiss Jozsef scout troop anymore, but with the Eotvos scout troop, because the Jewish high school belonged there. We had a patrol meeting once a week, and there was also the basketball and handball, so I was busy. And I read, too. I didn’t really have friends at high school either; I sometimes hung out with my classmates.

In my childhood I got very many presents. For my birthday, but sometimes even when there wasn’t any special occasion. I had everything. I had a Märklin, narrow-gage railway, lots of tin soldiers [Editor’s note: Märklin is a metal construction toy known all around the world and manufactured in Göppingen, Germany, since the end of the 19th century]. Then what I liked very much was puzzles. I also got lots of books. When I was younger I got hardbacks, which could be folded out, and I built very good houses and castles out of these. But I was quite a withdrawn child. I played alone even with toys like the tin soldiers. I only got a bike later, after 1945, because when I was small my parents were worried about me and didn’t buy me one. I learned to ride a bicycle on my own, and swimming, too. I went to the indoor swimming pool with Bandi, someone threw me in the pool, and I learned to swim. I didn’t go to these places with my parents; we were very independent.

I loved to go to the cinema and to the theater. Especially to the theater. I liked to go to the cinema, too, but not as much as to the theater. I was about nine or ten years old, when I first went to the Opera. Bandi Rona took me, and then my Aunt Margit bought me an opera pass, with which we could sit on the third floor. The first opera I saw was ‘La Bohème’ [Opera composed by Giacomo Puccini in 1896]. I would have liked to study music, too, but the war intervened, and then I couldn’t because of my paralyzed hand. I went for solfege to Anna Kurtag; she was Gyorgy Kurtag’s mother. [Kurtag, Gyorgy (b. 1926): contemporary Hungarian composer]. I wanted to become a conductor, but it came to nothing. My father also liked music, but he went to the opera with my mother three times a year at most. He wasn’t such a music fan as I was. When Peter was small, they didn’t really take him. Later, when he was eight to ten years old, then they took him, too, or he came with me, or he went to the cinema with the maid. At that time I already went with my scout comrades, they all liked music, too.

We went on holiday to Zebegeny twice every year. We never went to the Balaton, and we never went abroad either. I was on a holiday at some distant relative’s two times. They had a very nice daughter, who played the piano well, and she had the music of all the hits of the time. The entire family perished in Auschwitz. In Zebegeny we always went to the same place, to a farmhouse. This wasn’t in the village, but a kilometer away via Vac, in the middle of a beautiful forest, a ranch. We rented the entire house, the owners didn’t live there. It wasn’t only us, the immediate family, there. My mother’s sister Rozsi was there many times, Jozsi Berger was also there a few times, and the Rona family, too. We usually spent two months there, we were there in June and July, but when Peter had tuberculosis we were there all summer.

Peter caught pulmonary tuberculosis at the age of four or five, from a relative from Marcal called Muller, and the doctor said that he had maximum six months left. Then my mother took him to Zebegeny, and fed him with vegetables and all kinds of healthy food all day long. He rested a lot, my mother told him stories all the time, and somehow he got well again. Then, in 1954 he fell ill with tuberculosis in the kidney. The wanted to operate him, until they found out that he had tuberculosis in both kidneys, not only one of them. Streptomycin was invented in the west at that time, and then they wrote me to Australia, that this cure-all existed and that we should try it. I got hold of it, and sent them the Streptomycin, so Peter was the first one cured with this in Budapest. In the meantime Peter did a lot of sports. He went for check-ups to the Alkotas Street Sports Hospital all the time, where he was told that if he had no symptoms for five years, then he could consider himself cured of tuberculosis. And he is still alive: he is 69 years old.

When the 2nd anti-Jewish law 5 took effect, they didn’t take the shop, and we didn’t need a Strohmann 6 either. Maybe because my father had been a soldier. This candy thing was a fantastic business: in 1942 my parents could even buy a house. My father had never been drafted into forced labor, and when he was first drafted to Nagykata he ran away at once. From then on he was in hiding. So until the fall of 1944 this wasn’t a problem. The situation with Janos Rona was the same.

Then when in October of 1944 the tzores [Yiddish for troubles] started 7, Vilmos Anesini offered us to go to their place, and that he would hide us. Moreover my mother was pregnant with Jancsi at that time. They were so nice that his wife Bozsi [Erzsebet] registered my mother in her name, so that when she would need to go to the hospital, she would give birth as Mrs. Vilmos Anesini. Not many people did something like this at that time. Vilmos Anesini was my father’s best friend. He was a real gentleman. He was wealthy, he liked to live, he was a kind of a bon vivant, and he had racehorses. He and his wife were Catholics. From October 1944 until the liberation, which happened in Zuglo on 4th January [1945], they hid 13 persons, my father, my mother, me, my brother Peter, my Aunt Margit, Aunt Gyongyi [Janos Rona’s sister] among them, in the cellar of their house. In the cellar there was a separate toilet. We were hiding there, when they lodged German officers there. The advantage of this was that the Arrow-Cross men didn’t come in here. Of course the Germans could have noticed something, but we were lucky. I’m going to give their names [the Anesinis] to Yad Vashem 8, so that they can put them on the list, too. I should have done it a long time ago.

After the war the Anesinis divorced. Boske married one of the men they had been hiding; Vilmos married a woman called Mimi. From then on he had an awful life. After the liberation they took everything from him 9. When they took his factory, he got hold of some job. At the horse races there is a man who measures the horses. This was his job. The villa remained, it became Bozsi’s, and because she was very religious, some nuns lived with her, and when she died she left the house and the plot to the nuns.

In 1944 my grandfather was also hiding. He didn’t come to Zuglo [residential district on the Pest side] with us, I don’t know why. He was somewhere in the 7th district, maybe some woman hid him. On 3rd January 1945 he set off for Zuglo on foot, to come to us. He knew where we were. And as he was coming, a mine shrapnel killed him. My father found him there somehow, I don’t know how. Oh, yes, they found his wallet and his documents were there. He was 75 years old, but he was like an ox. If the shrapnel hadn’t hit him, I think he would still be alive.

Liberation came. I had never had such a disappointment before and ever since than when the Russians came in. I was waiting for them like for the Messiah. And when these…I don’t want to say, animals, because animals don’t behave like this. They were terrible people. My poor mother was standing there, seven months pregnant with Jancsi. A Russian idiot came in; he pointed a submachine gun at my mother, because she was wearing a blazer with gilded buttons. Bourgeois, bourgeois, he said, and wanted to shoot her. I stood in front of him, and then they wanted to fuck me, because they thought I was a girl. Then my father took my dick out, and showed it to them.

Despite this my father gave his vote for the communists at the first elections. He said that a Jew always had to give his vote to the left. But later he was also of the opinion that one couldn’t live in this country.

My fathered opened the shop. There wasn’t any merchandise of course, because the shop had been robbed. Among the stolen merchandise there was licorice, which was wrapped in bay leaves so that it wouldn’t go bad. They took the licorice, but they didn’t take the bay leaves, a sack full of bay leaves was left there. My father packed the bay leaves in small bags and he sold that. It’s amazing how many people wanted to buy bay leaves. A long queue stood in front of the shop. Then he got hold of Mauthner seeds from somewhere. This was a famous seed merchant. [Mauthner, Odon (1848–1934): seeds trader, gardener, horticulturist, who wrote about horticultural issues]. He got hold of pepper, tomato and all kinds of seeds, and he sold that. Then he got several rolls of silk, and he sold that. Later the candy makers started to make lollipops again, and that was a great article. My father and my Aunt Margit ran the shop. Slowly the factories started to work again, and in 1946 when the new forint was introduced 10, they printed a price list, and on it there were sweets like this: milk toffee, frutti, candy filled with rubbing alcohol, rum drops, orange drops, assorted drops, crumbly sour candy, grillage, Christmas fondant, sour candy, mint candy, silk candy. On the price list there was a greeting, which went like this:

Dear Customer,

The mailman knocks on your door and brings you the first candy price list in forints. We present ourselves again to our dear old customers, most of whom we have been serving for 20 years already. This little note is also a death-notice because my father, Vilmos Rona, and my brother-in-law, Janos Rona, whom you all knew and valued, died during the siege. We have lost irreplaceable colleagues with them. But life goes on, and we present ourselves to provide our dear customers with sweets again. We attach great importance to serve you to your satisfaction as we did in the past. If a fall in the prices of sugar occurs in the meantime, we will put cheaper prices on the invoice. We will ship with cash on delivery, the shipping costs and the production price of the packing will be paid by the customer.
Respectfully yours,
MIKLOS MOLNAR AND MRS. JANOS RONA

The shop operated until the nationalization 11. The nationalization happened in 1948, they didn’t even allow my father to go back to get his hat.

In the meantime I continued to go to high school where I got in contact with the Shomer 12. To tell you honestly, I wasn’t really interested in it. It was boring, too; it wasn’t as interesting as scouting. I only went there because I had had enough of this and I wanted to immigrate. I was in the 7th grade of high school at that time. They asked me if I wanted to go to Israel. My parents wanted me to go to Australia, but I answered that I wanted to go to Israel, and I thought that if I went there I would decide where to go.

The condition was to take with me three 13-14 year old children, two boys and a girl. They told us where to go in Sarospatak. This was in May 1949. We slept in Sarospatak all day long, and when it got dark we went to Czechoslovakia. As we crossed the border we were caught at once, the Slovakian policemen caught us. They took us to the lock-up in Kiralyhelmec [today Slovakia]. We were locked up there for four days, but we didn’t have a very hard time. Kiralyhelmec is a small village, and the local Jews found out that we were there and they brought us blankets and food. Then they gave money to the gendarmes and they let us go.

I was standing there in Kiralyhelmec with three children. The Jews from there told us to get on the train and go to Kassa [today Slovakia] and that in Kassa someone would wait for us. They arranged for someone to wait for us there. They bought the tickets and we got on the train. When the control came on the train, I hid in the toilet, and they didn’t check the children. I wasn’t caught. We arrived in Kassa, and there was really someone waiting for us there. The person in question took us to the Agudat 13, where there were around 100 Jews, who also wanted to immigrate. There was a big courtyard and there were rooms. We were there for two or three weeks, and then they told us that there was a transport. We got on the train and went to Pozsony [today Slovakia].

In Pozsony they were already waiting for us. The next morning we got on a bus and we smoothly went over to Austria. In Vienna they took us to the Rothschild Hospital. They used that as a reception center, the Hungarian Jews also went there, and they waited there to go somewhere: America, Canada, Israel. When we arrived, the Rotschild Hospital was full; there was only room in the corridor. This was a big Jewish hospital, with several buildings. The three children soon left for Israel, I haven’t heard from them ever since. I don’t remember their names either, only their first names. We had discussed with my parents that I would wait in Vienna and that they would come after me. I waited and waited and waited. They were supposed to come with a transport just like this. That was the last transport, and it was caught.

Peter Molnar’s account of the years when Thomas Molnar wasn’t in Hungary anymore:

From the time that Tamas had immigrated the only topic in the family was when we would follow him. In 1949 we made an unsuccessful attempt. A smuggler took us over to Czechoslovakia without any problems. We waited there in Kassa in a pension for two to three weeks, for which we partly paid with our own money, and we also got some money from the Jews there. Until then they had given the refugee status to every Hungarian and let them go to Vienna. One day they put us on a train, telling us that we would go to Vienna. But in the meantime Slansky fell and the politics changed. [Editor’s note: Czechoslovak politics really changed with the communist takeover in Hungary in 1948, but the imprisonment of Slansky only happened later, in November 1951. Rudolf Slansky was the secretary-general of the Czechoslovak Communist Party from 1945, then – just like Laszlo Rajk – he fell victim to the fight for power within the Party.] The train didn’t go to Vienna, but they took us back to Hungary. This train was full; there were at least 600 people on it. They put us up in Mosonmagyarovar. My younger brother, my mother and I were allowed to go home the next morning. My father came to get us a couple of days later. They didn’t make a big deal out of this.

The second emigration happened so that in 1950 my father met a man called Davidovics who smuggled people. By then he had smuggled 13 families successfully. We talked with them on the phone and they told us that everything had taken place in order. Davidovics told us that that was going to be his last trip, and that he was going to take his family, too. Then my father said that if he was going to take his own family, he would trust him completely. In order to be able to sell the house on Torokor Street, my parents rented a house on Matyasfold for a couple of weeks and we moved out there.

One day a covered truck came, there were 15-16 people on it, and we set off. Davidovics’ family was up there, too. This was an AVO 14 truck with fake papers. Outside the town Davidovics changed into a uniform and we went towards the border. On the way they stopped us several times, but we went through all the identity checks. The children got a sleeping pill, so that there would be silence. We arrived at the border, and there was an identity check there, and we went through that, too, and we went on towards no man’s land. Two border guards with machine guns noticed the truck from somewhere, and they wanted to stand in front of it. Davidovics didn’t stop, and they started to shoot. Davidovics stepped on the gas and he almost hit the two border guards, but there was mud on no man’s land, and the car stood in the same place, because its tires were spinning round, as he gave too much gas. Davidovics got frightened, jumped off the truck and they shot him dead at once. There was silence for a while, then cars came and took us to Rajka where there was a very small police station. They separated the adults and the children there. Then they took us to Csorna.

From Csorna they called Kalman Koves to come and get Jancsi who was five years old at that time. I was 13, they didn’t let me go. From there we got to the prison in Gyor. I was there for six weeks with 18 juvenile delinquents, still separated from my parents. It wasn’t bad there at all, they gave me food and drink, nobody hurt me, and I didn’t experience even the smallest anti-Semitism on the part of these small urchins. From here they took us to Kistarcsa 15. They took my parents there, too, but I still couldn’t speak with them.

In Kistarcsa they put me in a cell with an agent provocateur, a man around 30. We got along very well, there weren’t any 13-year-olds tougher and slier than me. I knew at once the reason why I had been locked up with this man. So that they would find out everything about the people smuggling, about Davidovics, because this was a very serious matter. This guy didn’t find out anything from me. I was with him for a while, and then they took me to my father’s. There were 18 of us in a room, and there I got the best education ever in my life. There was an ex-minister, a doctor, a lawyer, all political prisoners, who talked about everything in the world.

Besides, there was a hearing every day, I remember that once they heard Szilveszter Matuska’s case. [Editor’s note: Szilveszter Matuska blew up the railway viaduct in Biatorbagy in 1931, just when the international express headed for Vienna arrived there]. There was a judge, a defending counsel, witnesses, so that time would pass. Maybe I came to like theater here. Then the time of my parent’s hearing came, and one day they just let me go home. My father got four years and eight months, and my mother three years and eight months. With a rather strange connection, with Onody’s help, my father got a very good place. [Editor’s note: Onody, Lajos (1920–1996): manager of the Café and Restaurant Company from 1949; about 350 catering establishments in Budapest belonged to him. He was successful thanks to his extensive relationship system and innovative personality. It also contributed to his success, that he employed and protected the confectioners and cooks who had been famous before the war, and were politically untrustworthy. After a show trial he was imprisoned for seven and a half years in 1964, and he was released in 1969 as a wreck. Not long before his death he was honored by Yad Vashem as a “Righteous Among the Nations,” because he had saved the lives of many Jews during World War II.]

This Onody was on very good terms with the Anesinis, they used to go to horse races and play cards together before. Then he became a very big shot, he was the director general of the Restaurant and Canteen Company, but he was a very decent man. He arranged that my father was appointed to the Prefabricated Building Blocks Factory, to run the canteen there. This Prefabricated Building Blocks Factory was a prison in fact, where the prisoners worked for free. It wasn’t a very strictly guarded place, there weren’t murderers there. My mother got to the women’s prison in Kalocsa, and she worked at the dressmaker’s shop of the prison.

In the meantime my brother Jancsi [Janos] got to the Jewish orphanage, which was on the Buda side of the Arpad Bridge. It really pissed me off that I had a brother whose mother and father were alive and he had to be at a place like this. I went to visit him every Sunday. I will never forget that once in the winter I took him on a walk, because they let him out for an hour. It was terribly cold, and I asked him what he wanted. He told me to buy him an ice cream. I bought him the ice-cream and I saw that, as we were walking on the street, tears were running down his cheeks. I asked why he was crying. He told me to buy him another ice-cream. I told him, ‘My dear Jancsi, I only have enough money to go home by streetcar.’ The kid was crying and crying. So I said that I would buy him the ice cream. I bought him the ice cream, then I took him back to the orphanage. He looked like a shabby mouse. I only had enough money left to buy one line ticket, there wasn’t any money left to change lines, so I had to go back on foot on the Arpad Bridge. I remember that I cried all the way home, because my brother was at the orphanage, my parents in prison, and because we were living in such a fucked-up world.

At this time I lived at the Koves’. Uncle Kalman was my father in place of my father, and Aunt Gabi my mother in place of my mother. This is why the real close family relationship remained with them until this day. My mother was first released from prison after two years and six months, in 1953. They let off one year for her. When my mother was released we moved to the Ronas’. This was a one-bedroom apartment, but it was quite big. They brought Jancsi home from the orphanage. My mother went to work somewhere, where she sewed children’s clothes. This much was the benefit of the prison: she learned to sew.

They let off one year for my father, too; he was in the prison for three years and six months. When he came out he came to live at the Ronas’, and he was appointed obligatorily to the METRO building site. He worked the night shift all the time, and he liked being there very much, because he could sleep all night long. He only had to take care that the freezing equipment wouldn’t stop working, because the tunnel would have collapsed. He did this for a while, but in the meantime he started something else too. He thought of himself as being a confectioner, but he didn’t really know much about it, because he was rather a merchant. But he had to earn money somehow. He had a close friend called Gyuri Berger, who was a manager at a candy shop on Kiraly Street. My father started to make coconut bars and grillage in the kitchen at home, and I took this to the candy shop on Kiraly Street at night, Gyuri Berger let me in, and he put it among the state merchandise. He sold it, and they split the profits. In fact we lived off this and not the salary. This went on for a while, then again with Onodi’s help my father got a small booth behind the EMKE [café] on Rakoczi Street, where he sold coconut bars and grillage. He did the same here, he partly sold the state merchandise, and partly his own. And then the emigration came in 1956.

In 1956 my parents and my brother had their passport and a visa for Australia. I didn’t have anything, because I was of military age. We didn’t even hand in a request, because that would have harmed the others. But I was a representative ice hockey player, and I had been abroad a couple times before too. It had been arranged that the team would go to play in Vienna in the winter of 1956. We planned that when the team was going to be in Vienna, my parents would come out, and I would stay there. In the meantime the revolution 16 broke out, and in November one of my mother’s cousins, Zoli Gyenes, came to say goodbye. At this time the border was open, there was absolute chaos. Zoli asked my father why Peter wasn’t going to go with them. Then my father told me that Peter should go with them.

In the meantime I finished elementary school, and I went to a trade school to learn the mechanic trade. Already while going to the trade school I got to the Food Industry Maintenance Factory as a repairman, also with Onody’s help, and in 1956 I was working there. I stole a piece of paper with heading from the office, and wrote on it that Peter Molnar had to go to Sopron to repair a bread kneading machine, because otherwise the bread supply of Sopron would be endangered, so he had to be issued a borderland pass, and I stamped it. [Editor’s note: The Hungarian borderland was formed the following way: they designated a 15km long, 50-500-meter wide  borderland in 1950 on the southern, then in 1952 on the western border, into which one could only enter with the authorization of the police or of the border guards. Only the border guards could enter the 50-meter borderland. They protected both areas with special security measures (mine blockade, barbed wire fence). The southern borderland was wound up in 1965, the western in 1969. As a result of these measures the towns in the borderland slowly wasted away, the mines of the mine blockade, which was established in order to prevent illegal border crossing, blew up the cattle of the inhabitants that got there by mistake; identity checks became regular and also the resettling of those who were considered politically untrustworthy. (Source: Jozsef Saad /editor/: Telepessors, Budapest, Gondolat, 2004; A magyar hatarorseg tortenete, http://193.6.238.67/belugy/tortenet/hatm)].

My biggest regret is that nobody ever asked for it. On 23rd November I put on my coat, and I put an iron saw in my pocket, because I had seen in a movie that someone cut himself out the train car with an iron saw. We set off with the Gyenes family, who had a daughter who was two or three years younger than me, from the Keleti Railway Station. The ticket-inspector stood near the train and shouted, ‘Emigrants, take your seats!’ We got on the train and it went to Sopron. We got off and there they told us to set off that way and that we would get to Austria. We somehow got lost, but we knew that we had crossed the border, we only didn’t know where we were. We decided to wait until morning and sleep in the haystack.

The Austrians came at dawn; it was very nice of them to come to gather the Hungarians every morning. They wanted to take us to the ‘Lager’ [German for ‘camp’]. We discussed with Uncle Zoli that this wasn’t good for us, and when we arrived at a small village where we saw a bus stop we hid behind a house. When everyone had left we went there, waited for the bus and got on it. We didn’t know where it was going, but it took us to Vienna. I exchanged my hidden American dollars. We went to the Rotschild Hospital, but we didn’t like that at all, there were terrible conditions there. We moved into some pension, and called my parents to tell them that we were there. The Ronas had a phone. On the next day my parents got on the train with their normal passport and came there.

We were there for three to four weeks, then my parents set off. They already had the ship ticket, which Tamas had sent, but I didn’t have my papers yet. I went to the Australian embassy and I asked for a permission to reside in Australia, and I got it within a week. I got on a ship in Genoa, because the Suez Canal wasn’t open at that time, and we had to sail round Africa. [Editor’s note: On 26th July 1956 Nasser, the president of Egypt, announced the nationalization of the Suez Canal. In answer to this English, French and Israeli troops attacked Egypt, and the traffic on the canal was paralyzed for half a year.] On 10th February 1957 I arrived in Australia.

Thomas Molnar continues his life story:

So, I got to Vienna, I lived at the Rotschild Hospital. The Jewish refugees gathered there, it was enormously packed, it was a hovel. I had money, because I had got some from the Joint 17, and my father had also sent me money with a smuggler, who lived off this. He didn’t only bring me money, but others too, and he got a certain percentage for it. There wasn’t any reason for him to steal it, because there wouldn’t have been any business anymore. I acknowledged receipt of the money on the phone. We had several phones, one in the apartment and there was one at the shop, too. Ever since I remember, we have always had a phone.

I was in Vienna for a month and I was well off. In the daytime we used to go out to an expensive café to play cards. We ate something, and we stayed there all day long. At night we went to the girls. I met Ervin Katz there, with whom we traveled together on the ship. He wasn’t a relative, only a namesake. He has been my best friend ever since. He is a successful businessman, a millionaire. When I heard that my parents had been caught, Jancsi Reich sent me a visa. He had to accept that I was going to go to his place in Australia. There was a medical examination in Vienna, because the Australians were careful so that someone with tuberculosis or something like that wouldn’t enter the country. I was very anxious because the traces of my illness could be seen, one of my arms was thinner than the other, but it couldn’t be seen as much as now. But that wasn’t interesting, I passed the examination.

The ship set off from Genoa, but I couldn’t go there by bus or by train, because the Russians had encircled Vienna. [Editor’s note: Austria, 1945–1955: At the conference of the Ministers of Foreign Affairs held in Moscow in 1943, the representatives of Great Britain, the USA and the Soviet Union decided to restore the national sovereignty of Austria. In April 1945 the Soviet troops occupied Vienna, and by 9th May the allied powers liberated Austria from the German rule. As a result of the Soviet-Austrian negotiations on 15th May the representatives of the occupying powers and Austria signed a state contract, which restored the sovereignty of the Austrian Republic with borders from before 1939. On 25th October the occupying forces left the country, and on 26th October they enacted the eternal neutrality of Austria.] So the Americans took us to Munich by plane, and we went to Genoa by train from there. We waited there for a week for the ship to set sail. The Joint gave us some money there too, we were well off there too, and it is a very nice small town. I ate Italian food for the first time there, and I liked it very much. The voyage lasted for one month. We bought a bottle of brandy before embarking, because we wanted to celebrate my birthday on the ship, but we drank it before that. On the ship we met Andris [Andras] Nagy, who became a professor; he went to America later and worked at the NASA. At that time we rarely met, but it also happened that we met here in Pest, we had organized it that way on purpose.

The ship was entering port in Perth; it was a long way by train to Sydney from there. I arrived in Sydney on a Sunday morning, and I went to live at Laci Reich’s. Because there were three Reich brothers: Jancsi [Janos], Laci [Laszlo] and Gyuri [Gyorgy]. Jancsi’s family was like my parents to me. He made candy abroad too. He died only recently, at the age of 92. Laci is also past 90, he is still alive. Gyuri is the youngest; he is also past 70 already. So I lived at their place for one or two weeks.

I got a job at once. I went to a biscuit factory, where I pushed the ready biscuits on a pushcart to the oven. I thought that I knew English, but I didn’t understand a word, and they didn’t understand me either. The Australian accent was entirely different from what I had learned. But in a few months I got into it. I worked at the biscuit factory for three to four months, and my salary was 4 pounds and 4 shillings. I could pay the rent from this and just enough was left for me to not die of hunger. It turned out that this was a child’s salary, because if I had been past 18, I would have gotten double for the same work. I lived in lodgings in the district of Sydney where the other Hungarians and the Jews lived.

Then I transferred to clerk work to a spare parts factory, where I got 5 pounds. That was in the city, the transportation was easier. The biscuit factory was way out, I had to travel a long distance. I was at the spare parts factory for about six months, and then I met Laci Adler, who had been my classmate at high school, on the street. He told me, ‘don’t be stupid, tell them that you are 21 years old, and they will be happy to get a worker.’ Fact is that there was an enormous manpower shortage in Australia, and they didn’t ask for any papers. I could tell them what I wanted. Laci Adler was packing merchandise at a company, which made tools for sheep-shearing. This was a huge business, because there was a lot of sheep. I went to work there and I got an adult’s salary, 8 pounds and 9 shillings. That was a lot of money. I was there for a few months.

In the meantime I played soccer at a soccer club called Hakoah. I didn’t take part in the Jewish public life, but I only got together with Jews. Everyone was Jewish among my friends without exception. The Hakoah was also a Jewish soccer club, but I only went there to play soccer, and only for two years. Otherwise I didn’t get together with those with whom I played soccer there. There was the Maccabi 18, and there was a dance every Sunday evening there, and we sometimes went there to dance. But not because they were Jews, but because there were chicks there, and it was for free.

For my next stop I must first tell you, that there was a family in Sydney, who were my father’s very distant relatives, Sandor Fulop and his wife Ilonka, and their daughters Yvette and Marta. This Marta married a man called Miklos Sved. Sved and Fulop were associates in a men’s garment factory. They treated me as their own child, I went there for dinner every evening. At that time I went to evening school, I had to get a high school certificate with supplementary examination, and when I got there at 9 in the evening they either waited for me to eat, or they set the dinner aside for me. Somehow it happened that they were looking for a reliable man at the factory, and they told me to work there. My work was mainly quality control. I assigned the work to the home workers and I received it and checked how they had done it, and I paid them.

I worked there and in the meantime I went out with a girl who was Yvette’s friend. I was madly in love with her, we dated for two years, her name was Julika Horvath. She was Jewish, but they converted. When that was over, I met my first wife, Zsuzsi [Susan] Kaufmann. When we met, Zsuzsi was 18 years old, she was just going to graduate. When I married her she was 19 years old. Zsuzsi was born in Budapest in 1937 as Zsuzsa Hoffenreich. Her father died during forced labor. Zsuzsi and her mother Lili were hiding with fake papers. In 1946 they went to the west and met Jozsef Kaufmann at a Lager in Germany; he had returned from Auschwitz and in 1946 he also went there. From Germany they went on together to Paris, they got married there and Kaufmann adopted Zsuzsi. They lived there for two years. Kaufmann worked as a tailor and they went to Australia from France.

Joska Kaufmann also had a garment factory, and he was in great competition with the Sveds. They made the same kind of clothes and they wanted to sell them to the same shops. The Sveds didn’t approve of me going out with Kaufmann’s daughter, so in the end I gave notice to them and I left. At that time we weren’t engaged yet, but we were going to, we had been going out for about six months, so in the end I went to work for Kaufmann. At that time I had already had some experience in manufacturing men’s garment, so at Kaufmann’s I became the sales manager. I sold the entire capacity of the factory, I went from shop to shop like an agent. This went on for quite a long time, meanwhile I got married: in 1956 I married Zsuzsi. Also in 1956 my parents, Peter and Jancsi arrived. They were already there at my wedding. Then Vivienne was born in 1958 and Ronny in 1959.

I worked at Kaufmann’s but I wasn’t very happy, there was a big cultural difference between us. Kaufmann was an unschooled person from Mateszalka, who made a lot of money and he couldn’t behave himself. In 1961 I parted with him for good and I left. I opened a clothing shop in Parramatta. This is a district of Sydney. I opened the shop on credit. The owner of the house also helped with not asking for rent for the premises for a while. I did this for one and a half years, but the shop didn’t go well. I went back to Kaufmann’s in 1963, but not to the factory. He had three shops and I managed one of the shops in the center of the city. I was there from 1963 until 1965.

In 1965 I left again, and went to work at a women’s wear factory, where I was a production manager until 1968. They made women’s clothes and I was a time analyst there. I measured how much time they needed to make something. Because it wasn’t like that that a woman made an entire dress on her own, but one sewed the pocket, the other one the bib, and they were on piecework. But I never wanted to remain in this trade; I always wanted to continue my studies.

In the meantime our marriage got ruined mainly because of my wife’s parents, and from 1967 we didn’t live together. From then on I lived with my present wife, Sandra. But Zsuzsi and I only divorced in 1970. I married Sandra in 1975, but we had been together for eight years by then. Zsuzsi remarried too, but they had no children. We didn’t have any children in my second marriage either. While we were married Zsuzsi was a housewife, she only cared for the children. Much later, after we divorced, she graduated from the evening university and she became a social worker. She went to study after the war. The parents were wealthy and paid for it. They bought her a house and she raised the children there. 

My second wife is an angel. Her maiden name is Sandra Nixon, she was born in 1947, she comes from an Australian working-class family, and she isn’t Jewish. Her father, Tom Nixon died in 1979. During the war he was an Australian soldier, and he got in Japanese captivity, he was at the Burma Railway, which was a very ugly thing, it was like Auschwitz. Her mother is still alive, the poor thing has Alzheimer, she can hardly recognize anyone, she is 89 years old. [The Burma Railway: also known as the Death Railway, the Thailand-Burma Railway and similar names, is a 415 km railway between Bangkok, Thailand and Rangoon, Burma (now Myanmar), built by the Imperial Japanese Army during WWII, to support its forces in the Burma campaign. Forced labor was used in its construction. About 200,000 Asian laborers and 60,000 Allied POWs worked on the railway. Of these, around 100,000 Asian laborers and 16,000 Allied POWs died as a direct result of the project. (Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Death_Railway)]

I don’t remember where Sandra and I got to know each other, we met at some party. My wife was a very skillful secretary. She worked at several places, first at a broker’s office, later at the Money Market. They credit huge amounts of money at interest. These are international companies, which handle the superfluous money of the big companies. For example at a big company like MATAV a certain amount of money piles up every day, but they don’t sit on it, so that it wouldn’t bring any interest, but lend it out to someone every evening. So she worked at these kind of places. She didn’t finish high school. She attended a shorthand typist course. She could type very well, quicker than I spoke. Now she does all my work, she has been doing it for a long time. She didn’t continue her studies later either, but she educated herself. She is an intelligent woman. She likes to work very much, and she also loves music.

After the divorce I didn’t interfere in raising the children, but we are on very good terms, and they love me very much. Zsuzsi raised the children very well, she didn’t make them hate me, and we are on friendly terms, too.

I didn’t have many friends in Australia either. I have mentioned Ervin Katz, he is the one with whom we came together from Vienna. We’ve been on very good terms ever since. We used to get together with the families as well. And there was another one, Andris Nagy, whom I have also mentioned. I often got together with him, too, while he lived in Australia.

I enrolled for evening courses at university in 1967, at the Faculty of Law, which was four years at that time. Now it is five. At that time one could only become a lawyer if he had been a lawyer-in-training for four years, either after graduating from university, or during university. The salary of the lawyer-in-training was almost nothing. So I went to the evening university, I finished four years in three and a half years. 182 people started the university with me, and only 17 finished as soon as I did. In the last three years I was a lawyer-in-training, so during the day I worked as a lawyer-in-training, and in the evening I went to university. During this time my brother Peter supported me. He was quite well off at that time already.

By 1972 I had my diploma and after four years of being a lawyer-in-training they admitted me to the Law Society. First I remained where I had been a lawyer-in-training, but already with a regular salary. One year later I opened my own office in the city. I worked there for a while, but somehow it didn’t work out, so in 1973 I got a state position at the Department of Motor Transport, which is like the Ministry of Transport here. I worked there as a jurist for three years. From there I went to the Corporate Affairs Commission, which is also a state position. This supervises the stock-market and the companies so that they won’t cheat. I was there as a head of department until 1979.

In 1979 I went to Sir Peter Abeles’ huge multinational transport company, the TNT. I became the in-house lawyer, this is a kind of managing company lawyer. This was a very high position, with a huge salary. I had to deal with million dollar affairs every day. I had my first heart attack already in that year. I got better and I continued doing it. This was an awfully stressful job. In 1981 I had the second heart attack, then they had to operate me and I got a bypass. I went back to work, I tried to be less nervous, but it wasn’t possible, so I quit in 1984. I said that I wasn’t going to do it anymore. I didn’t work at all for one or two years, I was at home, but I had a lot of acquaintances for whom I made contracts of real estate sales. I was comfortably off with this.

In 1987 I decided to leave Sydney. I had had enough of this life. My wife and I set off to find a place to settle. We got to a small village called Woodburn. This is in the eastern part of [New] South Wales. We bought a house there on the riverbank, and I started to work there as a lawyer. It went very well, we lived off it comfortably. In 1992 I opened an office in the closest city, which is called Lismore. [Editor’s note: It is the administrative center of the northern region of New South Wales.] This office operated until 1999, but it went too well, and I didn’t want to work that much anymore, so I sold it. We bought a plot of 2 hectares, 4 kilometers south of Woodburn, almost in the middle of a forest. I built myself a house there. It is as if I lived in the middle of the forest. I had two dogs, now I only have one, one of them died. I worked from home, with telephone, fax and e-mail. I still work, but only a little. And I don’t undertake anything that’s stressful.

Both my children finished their high school education at the best school. My daughter Vivienne graduated from university, she is a psychologist. But she has never worked in her profession. She is extremely capable, she has 20-25 apartments, and she lets them out, manages them. Her husband is an electrical engineer, he also has a small factory, but in my opinion he only loses money by it. But my daughter made them prosperous. My son Ronny got an accountant certificate, but he has never worked as such either. He has a watch and jewelry shop. He started the business with Jancsi, but they sold it and separated.

Vivienne has two daughters. Jessica is 22 years old, and Melissa is 19. Jessica is studying at university, she wants to become a physiotherapist. She is in the 1st year. Melissa has just finished high school. Ronny has two sons: Nicholas was born in 1990, Simon in 1992. All of my four grandchildren went to Jewish schools, to Jewish elementary school, then high school.

In the meantime, in 1956 my parents and brothers also came here. My parents’ story is a sad one. Especially my father’s. My father wasn’t happy even for one minute in Australia. He was like a fish taken out of water. My father is a café gentleman. There aren’t such people today anymore. He was a man of the city, a cultured man. In Australia first of all there wasn’t a café. Secondly, it was awfully hot. He was always hot. He hated this humid air. Then he got into a void, because everyone was busy, everyone was working. He could only meet even Jancsi Reich once a week at most. Here in Hungary, he had been someone, a wealthy gentleman. He immigrated to Australia and he became a nobody there. He didn’t speak the language, he didn’t have money, and he had a job, which he didn’t like. Besides that he didn’t have company. The people he met were all people like this Kaufmann. In my opinion they hadn’t even gone to elementary school. They didn’t have any common topics. Moreover, he tried to fit in with them, because still the family and the grandchildren were there.

My mother could get along with these unschooled people much better, she could handle this situation better. She was very good tempered. Imagine, that my mother, who had already had a lot of problems at the age of ten, because she raised her brothers and sisters, and who lived through the Arrow-Cross era, then the Russian era, was imprisoned twice, was still cheerful. My mother had a very happy disposition. That’s why I’ve told you that she was a giant. All that she had gone through, and the way she did it, that’s something very special. But my father wasn’t happy in Australia. First he worked at Kaufmann’s factory. But what a job was that? It was horrible for him. He sewed linings or something like that. Then things changed, because things started to go well for my brother Peter.

When they came to Australia Peter was 16 years old. First he worked for six months on a plane at a big factory called Spurway, where he earned 23 pounds, with overtime 26 pounds. He was pretty well off with this for a while. Then in the environs where we lived, there was a milk bar, this is almost like an espresso, owned by a Jewish gentleman, called Mauthner, and my father joined. My mother took part in this, too: she cooked Hungarian food. In the milk bar there wasn’t a kitchen, so my mother cooked the food at home, and Peter took it there in kettles.

Later on Peter bought the milk bar. That Mauthner was a very nice guy, but they quarreled over a stupidity. The coffee machine was very old, and Peter said that they should buy a new one, and the guy got upset and said, ‘you young people just throw the money around.’ He offered to part, and said that Peter should buy the shop. Peter said that he would love to buy it, but didn’t have money. Then Mauthner said that that wasn’t a problem, and that he should only give him a certain amount of money, because he wanted to go to Munich. They wanted to lock him up, because he hadn’t been paying the maintenance for his wife. The milk bar operated from 1957 until 1960, and then it went bankrupt, because Peter spent all the money on cards and horse races. He bet on everything that could be bet on. Whether the fly would land or not, the registration number of the car coming towards us would be odd or even. But he wasn’t even 20, he didn’t care much about the world.

Peter Molnar continues his story

Then in the newspaper I found an ad that they were looking for a traveling salesman. A small jewelry wholesaler, Peter Stern, was looking for a traveling salesman. I had never done such a thing before, but I liked the idea very much. I applied for the job, saying that I wanted to try it. We found each other likeable, and I found out later that there were three applicants, but the other two didn’t come. I put the samples in the car, and traveled around the country. The boss told me that I could choose: he would either give me 10 percent of the turnover and then I had to pay all the expenses, or he would give me a salary and pay for the expenses. In the first week I added up the orders, and I saw that with the 10 percent I would get three times more than with the salary. I called him on the phone and I told him that I would choose the 10 percent. I did this for two or three years. I loved to do it, I loved the vagrancy, and I made a lot of money. This functioned so that I went into shops, showed the samples and they ordered.

I came home from a trip in 1962-63, and they told me that my father had had a heart attack. I went to the hospital, and my father lay there and he told me smiling, ‘Well, Peter, the ball almost went flat.’ I talked with the doctor, who told me that there wasn’t anything wrong with my father, only that he wanted to feel useful and do something. There was a certain kind of necklace then, which was very popular and I thought that I would sell that for ourselves, and then my father could pack that and invoice for it. He liked to do such things very much, and then he would have been busy and would have made some money, too.

I told Stern what I wanted to do, and he told me to not consider him stupid, because that was his business. Then what should I do? He told me that the only thing he wasn’t selling was the men’s jewelry, cufflinks, tiepin, and such, and that I should sell those. We started selling these in wholesale, I had everything needed for the cufflinks made, and my father glued them in and packed them in fancy boxes. We had our own brand and it was called Ambassador. We made it in the living room at home; my mother had heart failure ten times a day, because the floor was full with glue.

This business started to take shape, so we rented a small office. The business kept growing. These very cheap watches were made at that time, and we started selling them. Approximately a year later a very big company wanted to buy Stern’s company. They offered a very good price and a manager position for Stern. He got into it, and told me to go to work there. I didn’t go, and in fact his former business fell into my lap. I knew everyone, the ones we had bought the merchandise from, the ones we had sold it to, and I started to sell the entire collection.

I had a customer in the city, in a very good place, to whom I had sold a couple dozen pairs of earrings, and on the next day he ordered a dozen again. Then I said to myself, ‘this can’t be a bad shop.’ I visited the owner and talked to him. This was a very interesting thing. The owner was a lawyer who had a girlfriend, and he had bought the shop for her so that she could do something. Then I told him that I really wanted to buy that shop. He told me that he didn’t want to sell it, but he promised that if it were for sale, I would be the first to know. Once the phone rang, it was he. He told me that if I was still interested, the shop was for sale. What happened? Margaret wanted to have cash. She wanted 6000 pounds. I told him that I didn’t have that much. He asked me how much I had. I said I had about 1500 pounds altogether. He told me that it wasn’t a problem, and that we would make a contract, I would give him the 1500 pounds and the shop would remain in his name until I paid it. This must have been in September, and after the first Christmas I paid for the shop.

In the meantime Sydney’s first mall, which is still the biggest, started to be built, and I bought a shop there. This shop also went very well. It went so well, that I was afraid that someone else would come in here, too, so when a shop became vacant I bought it. It happened that I had seven or eight shops in the shopping center. I sold the same under other names in each. Then the managers of the shopping center told me that there was a remote corner where the shops weren’t prospering, ten of them had already been closed down, and asked me if I had an idea. I told them I did. I told them to make a duty free shop. This functions so that they pack the merchandise, they seal it, and it has to be taken on the plane that way, it can’t be opened, only after going home. I joined in the business with half a million dollars. It was based on the Japanese tourist and it went very well until 2000, until the Japanese financial crisis. From then on the Japanese tourists didn’t come.

In the meantime I joined in a Hungarian restaurant, and later I opened one on my own, and here I did something I had wanted to do all my life: I set up a cabaret like place with music. I brought to Australia for the first time Judit Hernadi, Gabor Maros, Antal Szalai the gipsy musician, and Bori Kallai. I like to do this very much, I earn some money with it, too. I have been doing it for five years now.

In the meantime, in 1970 I married Jackie Cook, who isn’t Jewish. She is a saleswoman. In 1979 our daughter Michelle was born, and in 1981 our daughter Amber. This is how Jackie and I met: when she left Birmingham in England she met a common acquaintance in Brisbane, and he told her to call me when she came to Sydney. She called me, and our love started right there and then. She was a very small child when her father divorced her mother, and she had childhood memories about her father mistreating her mother. When I married her I always told her to send a Christmas card to her father. No, no, no. Once she agreed and sent one, and then they got in touch, and a quite normal relationship developed between them over the phone. And when my daughter Michelle went to England she visited her grandfather with her grandmother, and the meeting went well. Mainly Michelle got along well with her grandfather, because my daughter loves being with relatives. Then the old man died, and it turned out that he had a nice house, and the three of them, my two daughters and my wife, inherited it.

Michelle now lives in Tokyo. She got there the following way: she attended the Japanese Faculty in Oxford, and when they got their degree, an American company offered a contract for the most talented students. She was among them, too, so she became a broker in Tokyo. Amber also graduated from university and she has an industrial designer degree, but she is unemployed at the moment. She works with me at the restaurant. Neither one of them is married.

Thomas Molnar continues his story

My parents came to visit Pest several times. In 1972 they already came for the third time, and then I went on holiday to Heviz, and my father got a heart attack in Keszthely and he died. He is buried here at the Jewish cemetery. Everyone from the family was buried at a Jewish cemetery. My mother was buried at the Jewish cemetery in Sydney.

Jancsi was eleven years old in 1956. He went to school here in Australia. He didn’t really like school, he wasn’t a good pupil, he wanted to work instead. He came to work for me at the clothing shop in Parramatta, he was there for a while, then he went to work at one of Kaufmann’s shops. And when Peter bought his first shop he worked there for about two years. Then he left the shop and bought an independent jewelry shop. When the lease agreement expired, he bought another shop at a very busy place, where he became specialized in watches. This one still exists and it prospers. They live off this.

He met his wife Michelle Martin at some party. Michelle was born in 1955 on Mauritius, and she is a half-bred. She lived off being a model for a long time, she was a beautiful girl. Their daughter Nicole was born in 1975. The marriage of Jancsi and Michelle is a great marriage. Michelle is a very good wife, she is hard-working, nice and honest. She used to work at the shop for a long time. She was a good worker. The shop is doing so well, that she doesn’t need to work anymore. Their daughter Nicole didn’t finish school, she dropped out of the 7th grade of high school. She married an aboriginal, or they lived together, they had a child, and then the aboriginal abandoned her. She is alone now. This is a problem. That girl is beautiful, and the grandchild is beautiful, too. She/he is bad as the devil.

Glossary

Életrajz

Thomas Molnár magas termetű idős úr, választékosan és akcentus nélkül beszél magyarul. Évente egy hónapot tölt Magyarországon. Ezalatt találkozik rokonaival, és szinte minden este vagy színházba, vagy operettbe, vagy operába megy. A lakás, amelyet a belvárosban bérel, internettel és faxszal is föl van szerelve, így otthoni folyó ügyeit is intézni tudja.

Apai nagyapám, Molnár Farkas Vilmos 1869-ben született Veszprémben mint Weisz Volf Vilmos [Veszprémnek 1850-ben 10 500 lakosa volt. – A szerk.]. Apja Weisz Sámuel szabósegéd volt, anyja Weisz Sámuelné, aki 1838-ban született Pápán, leánykori neve Müller Mári volt. A nagyapám szüleiről semmit nem tudok. A nagymamám szüleiről sem sokat tudok, csak benne van egy dokumentumban, hogy az apját Müller Farkasnak hívták, az anyját pedig Gerstl Nettinek. A nagyapa fiatalkoráról nem tudok sokat. Azt is csak az iratokból, hogy 1884 és1887 között Pápán Kohn Ignác sütő és cukrásznál volt tanonc, és közben elvégezte a pápai ipariskolát. Aztán 12 év 3 hónapig szolgált a magyar királyi 17. honvéd gyalogezredben mint honvéd, és mivel „becsületesen” szolgált, jogosult volt a „jubileumi emlékérem” viselésére [Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ez alatt az idő alatt egyfolytában katona volt, hanem 4 év volt a tényleges és 8 év a tartalékos szolgálat. Lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában. – A szerk.]. Ez a katonaságtól 1911-ben kapott végelbocsátó levélben olvasható. Az első világháborúban már nem is hívták be katonának. 1896-ban magyarosított Molnár Farkas Vilmosra. 1897-ben nősült, és akkor már Budapesten lakott, a VII. Király utca 65-ben. A házasságlevél szerint foglalkozása sütősegéd.

Az apai nagymamám, Polnauer Róza 1873-ban született Enyingen [Enying – nagyközség, Veszprém vm., 1910-ben 4144 lakossa. – A szerk.]. Apja Polnauer Tivadar cipészsegéd volt, anyja Hoffmann Mária. Nem tudom, mikor költöztek Budapestre, de az esküvő idején a Polnauer család már a VI. Király utca 82-ben lakott [A Király utca ma is kerülethatár, a páros oldala a VI. kerülethez tartozik, a páratlan a VII. kerülethez. – A szerk.]. A nagymamám a házasság előtt valószínűleg cseléd is volt, mert az 1896. augusztus 25-én Pápa város első fokú iparhatóságán kiváltott munkakönyvét az ugyancsak Pápán 1892-ben kiállított cselédkönyv alapján adták ki. A munkakönyv azért kellett, mert 1896. augusztus 25. és október 30. között kötősegédként dolgozott Weisz Samunál Vágújhelyen [Vágújhely – nagyközség, Nyitra vm., 1910-ben 5800  lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, 1993 óta Szlovákia. – A szerk.]. Bére havi 8 forint volt és teljes ellátás. Házasságlevele szerint foglalkozása harisnyakötőnő volt.

A házasságkötés után egy évvel, 1898-ban született az édesapám, és rá három évre a nagynéném, Margit. Attól kezdve a nagymama háztartásbeli volt. Róla csak annyit tudok, hogy beteges volt egész életében. Azt hiszem, elég nehéz élete lehetett. Azt mondják, hogy nagyon édes asszony volt, az apám borzasztóan szerette őt. Elég sokat költözhettek, mert fel van írva, hol mindenhol béreltek lakást. Laktak a Hársfa utcában, a Dohány utcában, a Klauzál téren, a Dob utcában, a Podmaniczky utcában és a Vörösmarty utcában [A felsorolt utcák szűk körzetben vannak, Budapest VI. és VII. kerületében. – A szerk.].

Igaz, hogy nagyapám cukrászatot is tanult, de főleg pék volt. Zömök, izmos, nagyon erős ember volt, és szerette a lányokat. Magyarországon, úgy látszik, nagyon rossz lehetett a helyzet, nem volt munkája, ezért 1901-ben kiment New Yorkba. Megtaláltam az utalványokat, amelyekkel New Yorkból küldött haza hol 5 dollárt, hol 10 dollárt, ami akkor nagyon nagy pénz volt. Ott volt kint két évig. Amikor az öcsém utoljára New Yorkban járt, elment Ellis Islandre, megnézte a nyilvántartást, és megtalálta apám nevét [Az Ellis Island-i Bevándorlási Múzeumban feljegyzések találhatók az 1820 és 1957 között New Yorkba érkezett utasokról – A szerk.]. Mindvégig New Yorkban volt, és pékként dolgozott. Aztán honvágya volt, és hazajött. Arról, hogy New Yorkban hol dolgozott és mit, ilyen részletet nem tudok, mert erről soha nem beszélt senki. De feltételezem, hogy pékként dolgozott. Ezt is csak onnan tudom, hogy a családi papírok között megtaláltam az utalványokat. Miután visszajött Amerikából, pékként dolgozott.

Az első világháború után nyitott egy kis üzletkét a Vörösmarty utca 51-ben, ahol mindenféle apróságot árultak, de főleg cukorkát. Egészen kis üzletke volt, és abból éltek egy ideig. Akkor a Szondy utcában laktak. Ezt onnan tudom, hogy az apám mesélte, hogy ott volt a közelben egy szobor, a Ferdinánd térnél, nem tudom, hogy kinek a szobra, és arra másztak föl, amikor kisgyerekek voltak.

1929-ben, 56 éves korában meghalt a nagymama. Éppen Rákoshegyen nyaralt [Rákoshegy – Rákoskeresztúrból kivált és Zsófiateleppel 1921-ben egyesült kisközség, sok  nyaralóval és úrilakkal, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm., 1921-ben 1614 lakos, 1950-ben Budapest része lett. – A szerk.]. Súlyos cukorbeteg volt, kapott egy ilyen kómát, és ahelyett, hogy cukrot adtak volna neki, adtak neki még inzulint. Így amikor én születtem, a nagymama már nem élt.

A Vörösmarty utcai kis üzlet elég sokáig megvolt, és az 1930-as évek elején vagy talán már az 1920-as évek végén, nem tudom pontosan, mikor, nyitották meg Molnár Vilmos és társai a Thököly út 14-ben lévő üzletet. A cégtáblán az állt, hogy „MOLNÁR CUKRÁSZDA CUKORKA”. A társak a papám, Molnár Miklós és a papám sógora, Róna János voltak. Az üzlet úgy működött, hogy cukorkagyárosoktól vették az árut, és továbbadták kiskereskedőknek. Főleg kisebb gyárakkal voltak kapcsolatban. Innen van az Anesini Vilmossal a kapcsolat, akinek cukorkagyára volt a Thököly úton. Neki később még fontos szerepe lesz az életünkben. Az üzlet szépen fejlődött, lett később még egy üzlet a Thököly út 8-ban is. Azért volt érdemes viszonylag közel még egy boltot nyitni, mert ez nagyon forgalmas hely. Ott volt a Keleti pályaudvarral szemben, nagyon jó hely volt, remek hely. A Thököly út 14. udvarában nyitották meg a nagybani részleget, az volt tulajdonképpen a nagy üzlet, abból lettek jómódúak, nem a két boltból. A nagybátyám vidékre utazott, apám pedig a pestiekkel volt jóban. Főleg nyalókával és cukorkával kereskedtek. Volt mindenféle más is, de az volt a nagy cikk. A nagypapa akkor már nem csinált semmit, csak a lányokhoz járt. A nagymama már régen meghalt. Kisfiú voltam még, csak arra emlékszem, hogy velünk lakott a Murányi utcában, és minden nap megivott egy liter tejet. Nekem egy ilyen öreg bácsi volt, de rettenetesen stramm, erős ember volt. Az unokáival egyáltalán nem foglalkozott. Még arra sem emlékszem, hogy valaha megsimogatott volna. Széderkor eldugta az afikóment, erre emlékszem. Mindig a kalapja alá dugta a maceszt, Péter öcsém kereste, és amikor megtalálta, mindig azt kérte, hogy vigye el az Angolparkba [A Vidám Park 1945 előtti neve – A szerk.].

Szóval, 1898-ban megszületett apám. Elemibe járt és polgári iskolába. A polgári után cukrászinasnak adták. Aztán később cukrászmester lett. 1939. december 18-án tette le a cukrászipari mestervizsgát a budapesti mestervizsgáló bizottság előtt. Az első világháborúban katonáskodott. Nagy magyar volt, és nagyon büszke volt arra, hogy katona volt. Első világháborús emlékeket nem mesélt, de azt tudom, hogy nem volt rossz dolga. Nem volt olyan helyen, ahol sokat lőttek. Nem tudom, milyen alakulatnál volt, csak azt, hogy a fronton nem volt. Egyszerű katona volt, nem volt semmi rangja. Akkora magyar volt, hogy 1938-ban újságcikket írt, ami megjelent az édességipari szakmai lapban. Pontosan már nem emlékszem rá, de arról írt, hogy a zsidóknak mennyire kell szeretni az országot, és inkább magyarok legyenek, mint zsidók. Később, amikor már egy kicsit több eszem volt, és gondolkodtam ezen, nem tudtam megérteni, hogy lehet valaki ilyen nagy magyar, de erről valahogy soha nem beszélgettünk. Odakint Ausztráliában néha húztam egy kicsit emiatt.

Annak ellenére, hogy apám csak polgárit végzett, művelt ember volt. Saját magát művelte. A helyesírása mindig perfekt volt. Nem csinált soha semmi hibát. Több mint ezer könyve volt, mindenféle, de legfőképpen szépirodalom. Nagyon szerette például Márait, Jókait, Mikszáth Kálmánt. A könyvtárán is látszott, hogy nagy magyar volt. De ott volt a polcon a világirodalom is. Balzacot imádta, Cervantestől a Don Quijotét, Lin Yutang összes könyve megvolt neki [Lin Yutang  vagy Lin Jü-tang (1895–1976), kínai író, eszzéista, kritikus. Magyarországon is népszerű volt 1940-ben megjelent „Egy múló pillanat” c. regénye. – A szerk.]. Szerette a verseket. A „Nyugat”-ot nem járatta ugyan, de olvasta Kassákot, Kosztolányit, Kaffka Margitot. Adyt imádta. Minden Ady-vers és minden Ady írás megvolt neki. Előfizetett az „Élet és Tudomány”-ra. Nem tudom, hogy az volt-e már akkor, de valami ilyesmi lapra előfizetett [Az „Élet és Tudomány”, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat lapja 1946 óta jelenik meg; az interjúalany határozottan természettudományos ismeretterjesztő folyóiratra gondolt, de nem emlékszik a pontos címre. – AM]. És Jászi Oszkár lapját is láttam otthon, a „Huszadik Század”-ot. Jászi Oszkárt nagyon szerette, emlékszem Jászinak is minden könyve megvolt. Ezeket én is mind olvastam, de nem akkor, hanem már Ausztráliában, ahol elég szép nagy könyvtáram van. Jászi egy okos ember volt, az a könyve a Habsburg Monarchia felbomlásáról, micsoda egy könyv! De ő azt is megírta, hogy mit kell csinálni, hogy a Kárpát medencében föderációt kell csinálni [Jászi említett könyve („The Dissolution of the Habsburg Monarchy”) 1929-ben jelent meg először Chicagóban. – A szerk.].

Egyébként apám aktívan nem politizált, csak baloldali érzelmű volt. Semmilyen pártnak nem volt tagja, de lélekben szociáldemokrata volt, rájuk szavazott. Szerette olvasni a „Magyar Nemzet”-et, ami akkor nem volt egy olyan szemétdomb, mint most. Igaz, hogy a „Népszava” volt a szociáldemokraták lapja, de a „Magyar Nemzet” se volt rossz. És nem szabad elfelejteni, hogy ő akkor már kapitalista volt. Azt hiszem, szakszervezeti tag is csak akkor volt, amikor mint cukrász dolgozott, később üzlettulajdonosként már nem. De erre nem is volt szakszervezet.

Nagyon sok barátja volt, de volt három-négy, aki nagyon-nagyon jó barátja volt. Az egyik  Anesini Vilmos, aki bujtatott minket, aztán Köves Oszkár és Reich Jancsi. Ezek mind kicsiben vagy nagyban cukorkások voltak. Anesinin kívül a többi mind zsidó volt. Apám szeretett kávéházba járni, ahol a barátaival beszélgetett. Aztán járt teniszezni, minden hétvégén jártak futballmeccsre. Apám nagy MTK-drukker volt. Fiatal korában focizott is valamelyik cukrász csapatban, később pedig futballbíró volt ugyanilyen iparos csapatok közötti meccseken. Persze a kávéház és a meccs, ez mind férfi időtöltés volt, mint ahogy annak idején szokás volt. Aztán minden hétvégén ultiztak, egy ilyen családi ultiparti volt, ugyancsak a férfiak. Anyám nem kártyázott. De színházba, operába, operettbe együtt jártak. Néha engem is vittek. Az volt a legnagyobb élményem, amire így visszaemlékszem, hogy elmentünk egy moziba vagy egy színházba, és utána elvittek vacsorázni a Savoyba vagy az Emkébe. Itt lépett fel Lantos, Karády, ezek annak a kornak a nagy sztárjai voltak. Egy tizenvalahány éves fiúnak óriási élmény volt őket látni [Karády Katalin (1912–1990), ünnepelt filmcsillag volt az 1940-es években. 1948-ban Nyugatra távozott. – A szerk.]. De például apám velem nemigen játszott.

Apám húga, Margit nagynéném 1901-ben született. Ő is polgárit végzett, aztán megtanult gyorsírni és gépírni. 1924-ben feleségül ment Róna Jánoshoz, aki később üzlettárs lett a boltunkban. Ő járta a vidéki üzleteket, és ott adta el az árut. Helyes, kedves ember volt, tipikus utazó, akinek mindig jó kedve volt. Nagyon ügyes keze is volt, játékokat csinált nekem. Az üzletben Margit volt a könyvelő, ő vezette az irodát és a raktárt. Igaz, hogy csak négy polgárit végzett, de értelmes nő volt. 1925-ben megszületett egyetlen gyerekük, Bandi (Endre), aki a Bocskaiban érettségizett 1943-ban. Róna János nem élte túl a háborút. Ugyanis a munkaszolgálatból megszökött [lásd: munkaszolgálat (musz)], bujkált, és 1945-ben az ostrom alatt meghalt, egy bomba agyonütötte. Amikor megtudtuk, hogy találat érte a garázst, ahol bujkált, az apámmal és Róna Bandival egy targoncával elmentünk a Kerepesi temetőbe, hogy elhozzuk. Oda hordták a halottakat. Ott feküdtek a hullák egy nyitott sírban, az apám lemászott a sírba, kereste, és észrevette a zokniját. Arról ismerte meg. Hazafelé útközben a Bandi rálépett egy aknára, ami fölrobbant, a Bandi súlyosan megsérült, mi nem.

Margit a háború után nem ment újra férjhez, nevelte Bandit, aki a háború után elvégezte az egyetemet, és matematikatanár lett. 1950-ben megnősült, a felesége, Kreisler Ági 1927-ben született Budapesten. 1945-ben Mauthausenben szabadult fel. Ő is egyetemet végezett, de nem tudom, milyet, és nem tudom, mit csinál. Margit sokat betegeskedett, cukorbeteg volt, asztmás is volt, és 1968-ban meghalt. Édes nő volt, nagyon szerettem. Bandinak és Áginak született egy gyereke, Márta. Annak a gyereke Niki, itt élnek Pesten. Márta kétszer házasodott, egyetemre nem járt. Nem sokat tudok róla. Nem jöttünk vele túl sokat össze. Bandi még az 1970-es évek elején volt kint nálunk egy hónapig Ausztráliában. De az ő fejében soha nem fordult meg, hogy disszidáljon. Nem volt az a típus. Nem is volt olyan nagyon egészséges, és 1976-ban meg is halt. Rossz volt a szíve. Ági is meghalt 1988-ban.

Anyai nagyapám Katz Mór, 1877-ben született Hajdúszováton [Hajdúszovát – nagyközség, Hajdú vm., 1910-ben 3646 lakossal. – A szerk.], és 1952-ben halt meg Budapesten. Szobafestő-mázoló volt a mestersége. Nagyanyám, Pollák Amália 1880-ban született Vekerden [Vekerd – kisközség, Bihar vm., 1920-ban 445 román lakos. – A szerk.], és 1954-ben halt meg Budapesten. 1901-ben házasodtak össze Darvason [Darvas – nagyközség, Bihar vm., 1910-ben 1301 magyar lakos. – A szerk.]. Öt gyerekük született, mind az öt Berettyóújfalun, aztán valamikor 1913-ban vagy 1914-ben Budapestre költöztek [Berettyóújfalu – Járásszékhely nagyközség volt Bihar vm.-ben, 1910-ben 8500 főnyi lakossal. – A szerk.]. Anyám 1902-ben született, aztán jött Marci 1904-ben, aki meghalt a háború alatt 1945-ben. Egy garázsban bujkált, és eltalálta egy bomba. Marcinak volt egy lánya, aki Hódmezővásárhelyen lakik, de nem tartjuk a kapcsolatot. Azt hiszem, összeveszett a mamával. Aztán jött Bandi (Andor) 1906-ban, ő szintén meghalt 1945-ben, valami padláson bujkált, és szegény elégett. Rózsi 1908-ban született, nagyon beteges volt szegény, gyerekkorától a szívével volt baj. Meghalt 1962-ben. Az első férjét megölték munkaszolgálatban. Nagyon rendes, kedves, helyes ember volt, jól emlékszem rá, Berger Józsefnek hívták, ilyen költő, íróember volt. Nem hiszem, hogy valaha megjelent valamije, de volt egy ilyen naplószerű füzet, amibe a verseket írta, az megvan nekem otthon. Borban halt meg [lásd: bori rézbányák]. Aztán Rózsi – talán 1951-ben, amikor én már nem voltam itthon – újra férjhez ment, egy Schön Dezső nevű úrhoz. Gyerek nem lett. Rózsi után született Kálmán 1910-ben. Kálmán szűcs lett, jól menő boltja volt a Kossuth Lajos utcában. Még mindig megvan, most a lánya van benne. Kálmán valamikor az 1930-as években Kövesre magyarosított. 1939-ben vonult be először munkaszolgálatra, és 1940 végén hazaengedték. 1941-ben megint behívták. 1942-ben a Don-kanyarnál megsebesült, a magyarok otthagyták. Az oroszok megmentették az életét, kórházba vitték. Meggyógyították, majd kivitték Szibériába, ahonnan 1947 végén jött haza. Folytatta a szűcsmesterséget. Lett megint üzlete. 1950-ben megnősült, elvette Schneitzer Gabriellát. Gabriella testvérével és édesanyjával részben a svájci védett házban, részben bujkálással túlélte a holokausztot, édesapja viszont meghalt Mauthausenben. Két gyerek van a házasságból, Köves Tamás és Köves Judit. Tamásnak van egy lánya, akit Szandrának hívnak, Juditnak van két lánya, Andrea és Szilvi. Itt élnek Magyarországon. A zsidóságot csak úgy tartják, mint mi. Az unokák még kevésbé. Azt tudják, hogy zsidók, aztán kész. Én se tudom, hogy mi vagyok. Sokat gondolkodom ezen. Mi vagyok? Magyar? Ausztrál? Zsidó? Mi az isten vagyok én? Nem tudom.

Anyám csak elemi iskolát végzett. Borzasztó szegények voltak. A nagyanyám állandóan beteg volt, a nagyapám soha nem volt otthon. Szobafestő és mázoló volt. Anyám nevelte a négy kisebbik testvérét. Egy lányt és három fiút. A nagyapám könnyelmű ember volt, legalábbis nekem azt mondták.

A szüleim úgy ismerkedtek meg, hogy egy házban laktak a Vörösmarty utcában. Anyám nagyon erős akaratú ember volt, egy óriás. Ha arra gondolok, hogy mi mindenen ment keresztül, mit bírt ki. A házassága után gyerekeket szült, és háztartásbeli volt. Néha-néha bement az üzletbe segíteni, karácsonykor vagy húsvétkor, amikor nagyobb volt a forgalom.  Amikor én születtem, már megvolt a Molnár és Társai közös bolt, és a Thököly út 12-ben laktunk, bérlakásban. Kisgyermekkoromból nem sokra emlékszem, csak arra, hogy meleg és szerető környezetben éltem. Emlékszem, kiskoromban anyám látogatóba vitt különböző rokonokhoz, akik nagy hűhót csaptak körülöttem, amit eléggé untam. Mindenesetre az biztosan látszott, hogy szeretnek. A kedvenc időtöltésem az volt, amikor levittek a két bolt egyikébe vagy a raktárba, ami a lakásunkhoz közel volt. Egyik legkorábbi emlékem, másod-unokatestvérem, Róna Márta halála, aki tizenkét éves korában halt meg, ha jól tudom, agyhártyagyulladásban. Emlékszem, milyen rémület és felfordulás volt, és Róna Bandi, akinek Márta az igazi unokatestvére volt, vigasztalt. Különben a gyerekkoromról csak jó emlékeim vannak, hála istennek, csak jót tudok mondani. Szoros családi kör volt, mindenki nagyon szerette egymást. Nem mondom, hogy soha nem volt hangos szó, mert az biztos volt. Biztonságos körülmények között nőttem föl, és mindig mindenünk megvolt. Nem mondom, hogy fényűzés volt, de a világon mindenünk megvolt. Ennivalóból mindig csak a legjobb és bőségesen. És nagyon szoros családi kapcsolat volt, nem csak a szűk család, hanem a nagynénikkel, nagybácsikkal, nagyszülőkkel. Mindenki jóban volt egymással. És mind a két ág, a Róna ág és a Molnár ág. Bandi, az unokatestvérem olyan volt nekem, mintha a bátyám lett volna. A zenei, az irodalmi érdeklődésemet, az ízlésemet eléggé meghatározta. Ővele mentem operába, ő szoktatott rá az olvasásra, olyan példaképféle volt. Hat évvel volt idősebb, mint én, ő már nagycserkész volt, amikor én farkaskölyök voltam [Farkaskölyköknek a 8–12 éves korosztályhoz tartozó cserkészeket nevezték. – A szerk.]. Közel is laktunk egymáshoz, mert mi a Thököly út 12-ben laktunk, Rónáék pedig a Garay utca 38-ban. Minden péntek este családi vacsora volt, amin a Róna család is részt vett, és mindig nálunk. Rónáéknál soha, mert csak egyszobás lakásuk volt. Ők végig ott maradtak abban a Garay utcai lakásban, pedig ugyanolyan jómódúak voltak, mint mi, hiszen üzlettársak voltak.

A Thököly út 12-ben lévő lakásunk körülbelül 120 négyzetméter volt. Volt két hálószoba, egy nappali, egy hall, konyha, fürdőszoba, WC, cselédszoba és erkély a Thököly útra. A cselédszobában lakott is cseléd. Ő takarított, mosott, vasalt, mosogatott. Fűtenie nem kellett, mert központi fűtés volt. Anyám főzött, bevásárolt és dirigált. Jómódban éltünk. Autónk vagy motorunk nem volt, de lehetett volna. Apám nem akart venni. A barátainak volt autója. Mindig azzal mentünk el kirándulni vagy valahova. Jártunk víkendezni, futballmeccsre. Apám MTK-drukker volt, én később az Újpestnek drukkoltam.

1939-ben a család a Murányi utca 1-be költözött, egy harmadik emeleti lakásba. Ez egy nagyobb és még szebb lakás volt, és ott a nagypapa is velünk lakott. Akkor költözött oda hozzánk. Egy szobával több volt, mint az előző lakásban. 1942-ig laktunk itt, és 1942-ben vette az apám a házat a Törökőr utcában, Zuglóban. A telek olyan ötezer négyzetméter volt, a ház pedig lehetett olyan száz négyzetméter. Három szoba, hall, fürdőszoba, konyha, cselédszoba, nagy pince, terasz. Ott már két cselédlány volt, egy szobában laktak, testvérek voltak. Nem tudom, hogy miért kellett két cseléd, anyám, szegény, gyakran volt ideges. De nem volt beteges, soha nem volt beteg. De nekem volt tántim is, egy német kisasszony. A háború idején szinte jobban tudtam németül, mint magyarul. A tánti nálunk lakott, ő aludt a hallban. A szekrényében ott volt kitűzve Hitler fényképe. Anyám ezért is rúgta ki. Hogy ez a tánti hogy került Magyarországra, és hogyan tettek szert rá a szüleim, azt nem tudom. A németet nagyjából elfelejtettem, de amikor nem olyan régen Berlinben voltam, úgy beszéltem, mint egy német. Ha az embernek muszáj, akkor visszajön. De a szókincsem nagyon kicsi.

A Thököly út 12-ben a lakók többsége zsidó volt. Emlékszem egy családra, a Deutschékra. Deutsch szabó volt, azokkal nagyon jóban voltunk, volt egy lányuk, Éva. A Murányi utcában csak egy pár zsidó volt, emlékszem a Reichékre. Ez nem az a Reich család, akik az apám barátai voltak. Volt két lányuk, az egyiknek Róna Bandi udvarolt. A nem zsidó lakókkal semmilyen viszony nem volt, szóba nem álltunk senkivel, aki nem volt zsidó.

Még a Thököly úton laktunk, amikor kezdtem járni a Bethlen téri zsidó elemi iskolába, ami körülbelül egy kilométerre volt a lakásunktól. Általában oda-vissza gyalog mentem, és ezek alatt a séták alatt találkoztam először az antiszemitizmussal. Néhány utcagyerek molesztálni szokta a zsidó gyerekeket, becsmérlő szavakat kiabálva, mint mocskos zsidó, büdös zsidó stb., és rögtön megtanultam, hogy a zsidóságom miatt más vagyok, mint a többi magyar gyerek. Tettlegességig soha nem fajult a dolog, és később más személyes élményem nem is volt, hiszen zsidó elemibe, aztán zsidó gimnáziumba jártam, és ez csökkentette az antiszemita afférok esélyét. Ráadásul a családom nagy biztonságot adott. Ha apám ott volt, nem féltem. Persze ott volt az egész kor, az újságok, a rádió, minden. Akkor kezdtem először félni, amikor apámat behívták munkaszolgálatra. Persze amikor bejöttek a németek, akkor már féltem. Emlékszem, egyszer apám megmutatta a házunk pincéjében, hogy melyik téglát kell kiemelni, és mögötte vannak a Napóleon-aranyak. Ez egy tizenhárom éves gyereknek nagyon félelmetes élmény volt.

A családban senki sem volt vallásos. Jam [Jom] Kipurkor böjtöltünk, széderestét csináltunk, nekem volt bár micvóm a Bethlen téri templomban, de nem pont tizenhárom éves koromban, mert akkor itt voltak a nyilasok, hanem a felszabadulás után, 1946-ban. Jancsinak is volt bár micvója Ausztráliában, de például Péternek egyáltalán nem volt. Se a nagyapám, se a szüleim nem jártak templomba. Én jártam, mert a zsidó elemiben és a zsidó gimnáziumban kötelező volt minden szombaton menni. Kóserek sem voltunk soha [lásd: étkezési törvények]. Ezer más zsidó család volt így.

Az elemi iskolában egészen jó tanuló voltam, csupa jeles, de nem nagyon szerettem az iskolát. Különösen a vallási tárgyakat utáltam, és azt, hogy minden szombat reggel és az összes zsidó ünnepen zsinagógába kellett mennem. Nekem nagyon jó fejem volt, a gimnáziumban csak azért volt rossz bizonyítványom, mert nem tanultam, de magyarból és angolból ott is mindig jó voltam. A számtant és a fizikát utáltam. Elég korán farkaskölyök lettem. A Bethlen téri iskola a Kiss József cserkészcsapathoz tartozott, lehettem hét-nyolc éves, és farkaskölyök voltam. Azt imádtam. Kirándulni mentünk, táboroztunk. Aztán nagyon korán elkezdtem olvasni, és rengeteget olvastam. Először a westerneket és a detektívregényeket faltam, amit fokozatosan követett a jobb és komolyabb irodalom, ahogy idősödtem. Tízéves koromban már elolvastam a klasszikus irodalom nagy részét, és nem csak a magyart, hanem fordításban a francia, angol, német remekműveket. A könyvek apám könyvtárából voltak, de nem ő mondta, hogy mit olvassak. Én olyan voltam, hogy faltam a könyveket. Nekem nem kellett ajánlani. Barátom nagyon kevés volt, és bár jól kijöttem az osztálytársaimmal, nem volt velük különösebben szoros kapcsolatom.

Aztán jött az Abonyi utcai zsidó gimnázium. Lehet, hogy elfogult vagyok, de olyan tanárok szerintem sehol nem voltak. Strasser V. Benő, a legjobb matematikus volt, szenzációs tanár. Kertész Dezső volt a latin tanárom, remek tanár volt. Gellért volt az angol tanárom. Grünwald Fülöp, aztán Pach Zsigmond Pál, egyik jobb volt, mint a másik [Grünwald Fülöp (1887–1964) – tanár, történész. 1919-ben a zsidó fiúgimnáziumban tanár, 1948 után igazgató, 1959-től az Országos Rabbiképző Intézet történeti tanszékének vezetője, 30 éven át igazgatója volt a Magyar Zsidó Múzeumnak; Pach Zsigmond Pál (1919–2001) – történész, akadémikus, a középkor és a kora újkor magyar és egyetemes gazdaságtörténetének kutatója. – A szerk.]. A matekot nem szerettem, bár Strasser nagyon jó tanár volt, mégsem szerettem. Inkább a humán dolgok mentek. A matematikát és a fizikát utáltam. Ebből a kettőből mindig éppenhogy hármassal átmentem, ennek ellenére szerettem a tanárt, mert szenzációs volt. Ő nem szeretett engem, de ezt nem érzékeltette, igazi jó pedagógus volt. Próbálta érdekessé tenni a fizikát és a matematikát. Én az angolt, a történelmet és a magyart szerettem. Nyelvet csak az iskolában tanultam. Angolt és latint. Nem kellett különóra. Volt három angolóra egy héten, és azzal is úgy voltam, hogy nemcsak a házi feladatot csináltam meg, hanem azon kívül is olvastam angolul. Shakespeare-t olvastam angolul tizenkét-tizenhárom éves koromban. Nagyon jó szótáram volt, benne volt minden, ami kellett.

A gimnáziumban volt önképzőkör, de nem voltam a tagja. Inkább sportoltam. Nagyon sok sportot űztem. Futballoztam, jéghokiztam, kézilabdáztam, kosárlabdáztam. Ezeket főleg az iskolában, a zsidó gimnáziumban. A jéghokit nem, arra már nem emlékszem, hogy jött. És ahhoz a felszerelés sem lehetett olcsó, de ilyenre mindig volt pénz. Ha például az iskola csapatnak kellett egy labda, akkor apám megvette és bevitte. De leginkább futballoztam. Éjjel-nappal futballoztam. Én voltam az iskolai csapat kapusa. Amikor hatodikos voltam, már védtem az iskolai csapatban, ami főleg nyolcadikosokból állt. Aztán 1946-ban gyermekparalízisem volt, a karom megbénult, és attól kezdve balbekket játszottam.

Szóval el voltam foglalva. Először is minden hétvégén volt kirándulás a cserkészekkel. Csak akkor már nem a Kiss József csapatban, hanem az Eötvösben, mert a zsidó gimnázium oda tartozott. Őrsgyűlés is volt minden héten egyszer, és ott volt a kosárlabda, a kézilabda, szóval el voltam foglalva. És az olvasás. A gimnáziumban sem igen voltak barátaim, az osztálytársaimmal lógtam néha együtt.

Gyerekkoromban rengeteg ajándékot kaptam. A születésnapomra, de úgy is, hogy nem volt semmi alkalom. Mindenem volt. Volt Märklinem, kisvasutam, rengeteg ólomkatonám [Märklin – a 19. század vége óta Göppingenben gyártott, és világszerte elterjedt fém konstrukciós játék, amelynek perforált elemeit csavarral lehetett összekötni. Nevét az üzem alapítójáról Eugen Märklinről kapta. A cég vezető szerepet játszott a játékvasutak, illetőleg vonatmodellek előállításában is. – A szerk.]… Aztán, amit nagyon szerettem, ilyen kirakós puzzle, nem tudom, magyarul hogy mondják. Nem kockák voltak, hanem ugyanolyan volt, mint most, ilyen amőba alakú. Aztán rengeteg könyvet kaptam. Kisebb koromban ilyen kemény kihajthatósakat, amikből nagyon jó házakat meg várakat építettem. De elég zárkózott gyerek voltam. Még az olyan játékokkal is egyedül játszottam, mint az ólomkatonák. Biciklim csak később, már 1945 után lett, mert kiskoromban a szüleim féltettek, és nem vettek. Biciklizni csak úgy magamtól tanultam meg. Úszni is. Kimentünk Bandival a fedett uszodába, valaki beledobott a medencébe, és megtanultam úszni. Ilyen helyekre nem a szüleimmel jártam, nagyon önállóak voltunk.

Nagyon imádtam moziba és színházba járni. Legfőképpen színházba. Moziba is szerettem járni, de nem annyira, mint színházba. Voltam talán kilenc vagy tíz éves, amikor először voltam az Operában. Róna Bandi vitt el, és utána a nagynéném, Margit néni vett nekem egy bérletet a harmadik emeletre. Az első opera, amit láttam, a Bohémélet volt. Szerettem volna zenét is tanulni, de közbejött a háború, aztán meg a béna kezem miatt nem tudtam. Kurtág Annához jártam szolfézsra, az a Kurtág Györgynek az anyja volt [Kurtág György (1926) – zeneszerző. – A szerk.]. Karmester akartam lenni, aztán ebből nem lett semmi. Az apám is szerette a zenét, de legfeljebb egy évben háromszor ment operába anyámmal. Ő nem volt olyan zenebolond, mint én. Amíg Péter kicsi volt, nem nagyon vitték őt. Később, amikor olyan nyolc-tíz éves lett, akkor már őt is elvitték, vagy eljött velem, vagy a cselédlánnyal moziba ment. Én akkor már a cserkészpajtásaimmal mentem együtt, azok is mind szerették a zenét.

Minden évben Zebegényben nyaraltunk. Balatonon nem voltunk, és külföldön sem voltunk soha. Kétszer voltam valami távoli rokonnál nyaralni Marcaliban. Azoknak volt egy nagyon kedves lányuk, aki jól zongorázott, és megvolt neki az összes korabeli sláger kottája. Az az egész család odaveszett Auschwitzban. Zebegényben mindig ugyanarra a helyre mentünk, egy parasztházba. Ez nem bent a faluban volt, hanem egy kilométerrel arrébb Vác felé, egy gyönyörű szép erdő közepén, egy tanya. Az egész házat béreltük, a tulajdonosok nem ott laktak. Nem csak mi voltunk ott, a szűk család. Sokszor volt ott Rózsi, anyám testvére,  Berger Józsi is egy párszor, a Róna család. Meg jöttek látogatók minden hétvégén. Általában két hónapot, június-júliusban voltunk ott, de amikor Péter tébécés volt, akkor egész nyáron. Péter négy-öt éves korában tüdő tébécét kapott egy Müller nevű marcali rokontól, és az orvos azt mondta, hogy maximum hat hónapja van még. Akkor anyám levitte Zebegénybe, egész nap zöldséggel meg mindenféle egészséges dolgokkal etette. Rengeteget pihent, anyám állandóan mesélt neki, és valahogy itt kikúrálódott. Aztán 1954-ben vese tébécét kapott. A szabadság-hegyi szanatóriumban volt, meg akarták operálni, amíg rá nem jöttek, hogy mind a két veséje tébécés, nem csak az egyik. Akkor találták ki Nyugaton a Streptomicint, és akkor írtak nekem Ausztráliába, hogy van ez a csodaszer, próbáljuk meg. Megszereztem, elküldtem a Streptomicint, úgyhogy Péter volt az első, akit Budapesten ezzel kezeltek. Közben Péter rengeteget sportolt, állandóan járt az Alkotás utcai Sportkórházba ellenőrzésre, ahol azt mondták neki, hogy ha öt évig tünetmentes lesz, akkor úgy veheti, hogy soha nem volt tébécéje. És most is él, 69 éves.

Amikor bejött a második zsidótörvény, nem vették el a boltot, és nem kellett stróman sem. Talán azért, mert apám katona volt, nem tudom. Ez a cukorka egy bomba üzlet volt, 1942-ben egy házat is tudtak venni a szüleim. Az apámat soha nem vitték el munkaszolgálatra, amikor először kapott behívót, és bevonult Nagykátára, rögtön megszökött. Attól kezdve bujkált. Tehát 1944 őszéig ez nem volt probléma. Róna Jánossal ugyanez volt.

Aztán amikor 1944 októberében elkezdődött ez a córesz [lásd: nyilas hatalomátvétel], akkor Anesini Vilmos fölajánlotta, hogy menjünk hozzájuk, elbujtat minket. Ráadásul édesanyám akkor volt a Jancsival állapotos. Annyira rendesek voltak, hogy a felesége, Bözsi anyámat jelentette be a saját nevén, ha majd be kell menni a kórházba, akkor, mint Anesini Vilmosné szüljön. Nem sokan csináltak ilyet abban az időben. Anesini Vilmos édesapám legjobb barátja volt. Egy olyan igazi úriember volt. Jómódú volt, szeretett  élni, egy ilyen bonviván volt, versenylovai voltak. Ő és a felesége katolikus volt. 1944 októberétől a felszabadulásig, ami Zuglóban [1945.] január 4-én következett be, tizenhárom embert bujtattak a családi házuk pincéjében, az Erzsébet királyné út 14/b-ben, közte apámat, anyámat, engem, Péter testvéremet, Margit nénémet, Gyöngyi nénit [Róna János testvére]. Ez egy kis családi ház volt az Uzsoki utca sarkán, azóta lebontották. A pincéjében volt egy külön WC. Már ott bújtunk, amikor német katonatiszteket szállásoltak be hozzájuk. Ennek az volt az előnye, hogy ide nem jöttek be a nyilasok. Persze a németek is észrevehettek volna valamit, de szerencsénk volt. Most fogom beadni a Jad Vasemhez, hogy tegyék rá őket arra a listára. Már régen meg kellett volna csinálnom.

A háború után Anesiniék elváltak. Böske férjhez ment az egyik bújtatott férfihez. Vilmos elvett egy Mimi nevű nőt. Attól kezdve borzasztó élete volt. A felszabadulás után mindent elvettek tőle [lásd: államosítás Magyarországon]. Amikor elvették a gyárát, szerzett valami állást. A lóversenyen van egy ember, aki verseny után leméri a lovakat. Hát ez volt a munkája. A villa megmaradt, Bözsié lett, és mivel nagyon vallásos volt, apácák laktak nála, és amikor meghalt, az apácákra hagyta a házat és a telket.

1944-ben a nagypapa is bujkált. Nem jött velünk Zuglóba, hogy miért, azt nem tudom. Itt volt valahol, a VII. kerületben, lehet, hogy valami nő bújtatta. 1945. január 3-án elindult gyalog Zuglóba, hogy odajön hozzánk. Ő tudta, hogy hol vagyunk. És ahogy jött hozzánk, a Zichy utcában egy aknarepesz megölte. Ott találta meg az apám valahogy, nem tudom, hogyan. Ja igen, megtalálták a pénztárcáját, és abban ott voltak az iratok. 75 éves volt, de olyan volt, mint a bika. Ha a repesz nem találja el, szerintem még ma is élne.

Eljött a felszabadulás. Életemben sem azelőtt, sem az óta nem volt akkor csalódásom, mint amikor az oroszok bejöttek. Úgy vártam őket, mint a messiást. És akkor megjöttek ezek a… nem mondom, hogy állatok, mert az állatok nem viselkednek így. Borzalmas emberek voltak. Ott állt szerencsétlen anyám hét hónapos terhesen a Jancsival. Bejött egy orosz barom, géppisztolyt fogott az anyámra, mert egy blézer volt rajta aranyozott gombokkal. Burzsuj, burzsuj, mondta, és le akarta lőni. Oda álltam elé, erre meg akartak baszni, mert azt hitték, hogy lány vagyok. Apám kivette a farkamat, és megmutatta nekik.

Ennek ellenére apám az első választáson a kommunistákra szavazott. Azt mondta, hogy egy zsidó mindig szavazzon a baloldalra. Később aztán már neki is az volt a véleménye, hogy nem lehet élni ebben az országban.

Apám megnyitotta a boltot. Áru persze nem volt, mert a boltot kirabolták. Az ellopott áru között volt medvecukor, ami babérlevélbe volt csomagolva, hogy meg ne romoljon. A medvecukrot elvitték, a babérlevelet nem, ottmaradt egy zsáknyi. Apám a babérlevelet kis zacskókba csomagolta, és azt árulta. Elképesztő, hogy mennyien akartak babérlevelet venni. Hosszú sor állt a bolt előtt. Aztán szerzett valahonnan Mauthner magot. Ez egy híres magkereskedő volt [Mauthner Ödön (1848–1934) – magkereskedő, kertész, kertészeti szakíró. 1874-ben megalapította az ország legnagyobb vetőmag-kereskedését Budapesten. A cég 1948-ig működött. Mauthner úttörő munkát végzett a hazai magtermesztés és a nemesített magvak terjesztése terén is. – A szerk.]. Paprika-, paradicsom- meg mindenféle magot szerzett, és azt árulta. Aztán szerzett valahonnan  több vég selymet, és azt árulta. Később a cukorkakészítők megint elkezdtek nyalókát gyártani, és az óriási cikk volt. Az üzletet apám és Margit néném vitte. Lassan beindultak a gyárak, és 1946-ban, amikor bejött az új forint [lásd: a forint bevezetése], nyomtattak egy árlistát, és azon már ilyenek édességek voltak: tejkaramella,  frutti, sósborszesz cukor, Negró, rumdrazsé,  narancsdrazsé, kókuszcsemege, vegyes drazsé, omlós savanyú cukor, grillázs, puttonyos Mikulás, szaloncukor, savanyú cukor, erős cukor, selyemcukor. Az árlistán volt egy beköszöntő is a következő szöveggel:

Mélyen tisztelt Vevőnk

Kopogtat a postás az ajtón és elhozza az első forint cukorka árjegyzéket. Ismét jelentkezünk régi kedves vevőinknél, akik legtöbbjét már 20 éve szolgáljuk. Ezen pár sorom egyúttal sajnos gyászjelentés is, mert Önök által is ismert és becsült édesapám, Molnár Vilmos és sógorom Róna János az ostrom következtében elpusztultak. Pótolhatatlan munkatársakat vesztettünk el bennük.

Az élet azonban megy tovább és mi jelentkezünk, hogy kedves Vevőinket újból ellássuk édességgel. Nagy súlyt helyezünk arra, hogy most is mint a múltban, megelégedésére szolgáljuk ki. Amennyiben időközben a cukorkánál árcsökkenés állna elő, úgy olcsóbb árakat fogunk számlázni. A szállítás utánvéttel történik, a portóköltség, valamint a csomagolás önköltségi ára a vevőt terheli.

                                                                                    Kiváló tisztelettel

                                                                  MOLNÁR MIKLÓS ÉS RÓNA JÁNOSNÉ

A bolt egészen az államosításig ment. 1948-ban történt az államosítás [lásd: a kiskereskedelem államosítása], az apámnak még azt sem engedték meg, hogy visszamenjen a kalapjáért.

Közben én folytattam a gimnáziumot, ahol kapcsolatba kerültem a Somérral [lásd: Hasomér Hacair Magyarországon]. Megmondom őszintén, nem nagyon érdekelt. Unalmas is volt, nem volt olyan érdekes, mint a cserkészet. Csak azért jártam oda, mert elegem volt ebből, és disszidálni akartam. Akkor voltam hetedik gimnazista. Kérdezték, hogy akarok-e menni Izraelbe. A szüleim azt akarták, hogy Ausztráliába menjek, de azt válaszoltam, hogy akarok, és azt gondoltam, ha kimegyek, majd eldöntöm, hova megyek. Az volt a feltétel, hogy vigyek magammal három 13-14 éves gyereket, két fiút és egy lányt. Megmondták, hogy kihez menjünk el Sárospatakon. Ez 1949 májusában volt. Ott aludtunk Sárospatakon egész nap, és amikor besötétedett, akkor gyalog átmentünk Csehszlovákiába. Ahogy átléptük a határt, rögtön lebuktunk, elfogtak a szlovák csendőrök. Bevittek a királyhelmeci fogdába. [Királyhelmec – nagyközség volt Zemplén vm.-ben, Trianon után Csehszlovákiához került. 1993-tól Szlovákia. – A szerk.] Ott voltunk négy napig bezárva, de nem volt rossz dolgunk. Kis falu Királyhelmec, a helybeli zsidók megtudták, hogy ott vagyunk, hoztak nekünk pokrócot meg élelmet. Aztán adtak a csendőröknek pénzt, és kiengedtek. Ott álltam a három gyerekkel Királyhelmecen. Az ottani zsidók mondták, hogy üljünk fel a vonatra, menjünk el Kassára, és Kassán valaki fog minket várni. Elintézték, hogy valaki várjon. Megvették a vonatjegyet, felültünk a vonatra. Amikor a vonaton jött az ellenőrzés, én bementem a WC-be, a gyerekeket meg nem ellenőrizték. Nem buktam le. Megérkeztünk Kassára, tényleg vártak. Az illető bevitt minket az Agudáthoz [lásd: Agudat Izrael], ahol volt körülbelül száz zsidó, aki szintén disszidálni akart. Volt egy nagy udvar, és voltak szobák. Ott voltunk két vagy három hétig, akkor azt mondták, hogy most van egy transzport. Felültünk a vonatra, elmentünk Pozsonyba. Pozsonyban már vártak minket. Másnap reggel autóbuszra ültettek, és simán átmentünk Ausztriába. Bécsben a Rothschild Spitalba vittek minket. Azt használták gyűjtőtábornak, ide mentek a magyar zsidók is, és ott várták, hogy hova mennek: Amerikába, Kanadába, Izraelbe. Amikor megérkeztünk, a Rothschild Spital tele volt, csak a folyosón volt hely. Ez egy nagy zsidó kórház volt, több épülettel. A három gyerek hamar elment Izraelbe, azóta sem hallottam róluk. A nevükre sem emlékszem, csak a keresztnevükre. Úgy beszéltük meg, hogy Bécsben várok, és a szüleim utánam jönnek. Vártam, vártam, vártam. Egy ugyanilyen transzporttal kellett volna jönniük. Az volt az utolsó transzport, és az a transzport lebukott.

Peter Molnar beszámolója azokról az évekről, amikor Thomas Molnár már nem volt Magyarországon

Attól kezdve, hogy Tamás disszidált, a családban az volt az egyetlen téma, hogy mikor megyünk utána. 1949-ben volt egy sikertelen kísérletünk. Egy csempész minden nehézség nélkül átvitt minket Csehszlovákiába. Ott Kassán két-három hétig egy panzióban vártunk, amit részben saját pénzből fizettünk, részben kaptunk pénzt az ottani zsidóktól. Addig minden magyarnak megadták a menekült jogot, és kiengedték őket Bécsbe. Egy nap beraktak minket egy vonatba azzal, hogy megyünk Bécsbe. Csakhogy közben Slánskyt lebukott, változott a politika. [A csehszlovák politika valóban változott, párhuzamosan azzal, ahogy a magyar „fordulat éve” bekövetkezett, de Slánsky letartóztatására csak később, 1951 novemberében került sor. Rudolf Slánsky 1945-től a Csehszlovákia Kommunista Pártjának főtitkára volt, majd – akárcsak Rajk László – a párton belüli hatalmi harc áldozatává vált. Lásd: Slánský-per. – A szerk.] A vonat nem Bécsbe ment, hanem visszavittek minket Magyarországra. Ez egy tele vonat volt, legalább hatszáz emberrel. Kiraktak minket Mosonmagyaróváron. Az öcsémet, anyámat és engem másnap reggel hazaengedtek. Az apám pár nap múlva jött utánunk. Ebből nem csináltak nagy ügyet.

A második disszidálás úgy történt, hogy az apám 1950-ben összejött egy Davidovics nevű emberrel, aki embercsempészettel foglalkozott. Addig már tizenhárom családot sikeresen kivitt,  beszéltünk velük telefonon, hogy minden rendben bonyolódott. Davidovics azt mondta, hogy ez az utolsó útja, viszi a családját is. Erre apám azt mondta, hogyha a saját családját viszi, akkor száz százalékig megbízik benne. A szüleim, hogy eladhassák a Törökőr utcai házat, Mátyásföldön béreltek egy házat néhány hétre, és oda kiköltöztünk. Egy napon jött egy fedett teherautó, ilyen szekrényes,  volt benne tizenöt-tizenhat ember, és elindultunk. Davidovics családja is fent volt. Ez egy ávós teherautó volt hamis papírokkal. A városon kívül Davidovics átöltözött egyenruhába, és mentünk a határ felé. Útközben többször megállítottak, de minden igazoláson átmentünk. A gyerekek altatót kaptak, hogy csend legyen. Eljutottunk a határra, ott is volt egy igazoltatás, azon is átmentünk, és mentünk tovább a senki földje felé. Valahonnan két géppuskás határőr észrevette, elkezdtek rohanni a kocsi felé, és elé akartak állni. Davidovics nem állt meg, erre lőni kezdtek. Davidovics rálépett a gázra, és majdnem elütötte a két határőrt, csakhogy a senki földjén sár volt, az autó egyhelyben állt, mert a nagy gázadástól a kerekei pörögtek. Davidovics megijedt, kiugrott a teherautóból, és ott rögtön agyonlőtték. Egy darabig csend volt, aztán jöttek autók, és elvittek minket Rajkára, ahol egy egész kicsi rendőrség volt. Ott szétválasztották a felnőtteket és a gyerekeket. Utána elvittek Csornára. Csornáról felhívták Köves Kálmánt, hogy jöjjön el Jancsiért, aki akkor öt éves volt. Én tizenhárom éves voltam, engem nem engedtek ki. Onnan elkerültünk a győri börtönbe. Ott voltam hat hétig tizennyolc kiskorú bűnözővel összezárva, továbbra is elválasztva a szüleimtől. Itt abszolút nem volt rossz dolgom, adtak enni, adtak inni, senki nem bántott, és a legkisebb antiszemitizmussal sem találkoztam ezeknek a kis csibészeknek a részéről. Innen Kistarcsára vittek minket [lásd: a kistarcsai internálótábor]. A szüleimet is, de továbbra sem tudtam beszélni velük. Kistarcsán egy cellába tettek egy agent provocateurrel, egy harminc év körüli férfival. Nagyon jól megvoltam vele, mert nálam dörzsöltebb tizenhárom éves nemigen volt. Rögtön tudtam, hogy miért vagyok ezzel a pasassal bezárva. Azért, hogy mindent megtudjanak erről az embercsempészetről, a Davidovicsról, mert ez egy nagyon komoly dolog volt. Ez a pali tőlem semmit nem tudott meg. Vele voltam egy darabig, és utána betettek az apámékhoz. Tizennyolcan voltunk egy szobában, és életemben itt kaptam a legjobb nevelést. Volt itt exminiszter, orvos, ügyvéd, mind politikai fogoly, akik az égvilágon mindenféléről beszélgettek. Azonkívül volt minden nap egy tárgyalás, emlékszem, egyszer a Matuska Szilveszter ügyét tárgyalták [Matuska Szilveszter – 1931. szeptember 13-án Matuska Szilveszter felrobbantotta a biatorbágyi vasúti viaduktot, épp akkor, amikor odaért a Bécsbe tartó nemzetközi gyorsvonat. – A szerk.]. Volt bíró, védőügyvéd, tanúk – hát hogy elmenjen az idő. Lehet, hogy itt szerettem meg a színházat. Aztán eljött a szüleim tárgyalásának az ideje, és engem egyszer csak hazaengedtek. Az apám kapott 4 év 8 hónapot, az anyám 3 év 8 hónapot. Az apám valami nagyon érdekes protekcióval, az Ónody [lásd: Ónody Lajos] segítésével, kifogott egy jó helyet. Ez az Ónody nagyon jó barátságban volt az Anesiniékkel, annak idején együtt jártak lóversenyre, együtt kártyáztak. Aztán nagyon nagykutya lett, az Éttermi és Büfé Vállalatnak volt a vezérigazgatója, de nagyon rendes ember volt. Elintézte, hogy az apámat az Épületelemgyárba helyezték a kantint vezetni. Ez az Épületelemgyár tulajdonképpen börtön volt, ahol a rabok ingyen dolgoztak. Nem volt egy nagyon szigorúan őrzött hely, nem gyilkosok voltak itt. Az anyám Kalocsára került a női börtönbe, és a börtön varrodájában dolgozott.

Ezalatt Jancsi öcsém bekerült a zsidó árvaházba, ami az Árpád híd másik, budai oldalán volt. Nekem borzalmasan baszta a csőrömet, hogy van egy testvérem, akinek él az apja és az anyja, és egy ilyen helyen kell neki lenni. Minden vasárnap elmentem meglátogatni. Soha nem fogom elfelejteni, egyszer télen elvittem sétálni, mert egy órára kiengedték. Rettentő hideg volt, és kérdeztem, hogy mit akar. Azt mondta, hogy vegyél nekem egy fagylaltot. Megvettem neki a fagylaltot a jéghidegben, és látom, ahogy sétálunk az utcán, hogy a könnyek folynak a szeméből. Kérdezem, hogy most miért sírsz. Azt mondja, vegyél még egy fagylaltot. Mondom, Jancsikán, nekem csak annyi pénzem van, hogy haza tudjak menni villamossal. A gyerek csak bőgött, bőgött. Na, mondtam, megveszem neki a fagylaltot. Megvettem neki a fagylaltot, aztán visszavittem az árvaházba. Úgy nézett ki, mint egy kopott egér. Csak annyi pénzem maradt, hogy egy vonaljegyet vegyek, átszállóra nem maradt, tehát az Árpád hídon gyalog kellett visszamennem. Emlékszem, hogy végigsírtam az utat, hogy az öcsém árvaházban van, a szüleim börtönben, és micsoda kibaszott világban élünk.

Ebben az időben Köveséknél laktam a Semmelweis utca 17. III. emelet 2-ben. Kálmán bácsi apám helyett apám volt, Gabi néni anyám helyett anyám. Ezért is maradt meg a mai napig az egészen közeli, családi kapcsolat velük. A börtönbüntetésből előbb az anyámat engedték ki 2 év 6 hónap után, 1953-ban. Egy évet elengedtek neki. Amikor anyám kijött, akkor a Garay utcába költöztünk a Rónáékhoz. Az egy egyszobás, de elég nagy lakás volt. Jancsit hazahoztuk az árvaházból. Anyám valahova elment dolgozni, ahol gyerekruhákat varrt. Ennyi haszna volt a börtönnek. Megtanult varrni. Apámnak is elengedtek egy évet, 3 év 6 hónapig volt bent. Amikor kijött, ő is odajött lakni a Rónáékhoz, és kötelezően a METRO-építéshez helyezték dolgozni. Állandó éjszakás volt, és nagyon szeretett ott lenni, mert egész éjjel aludhatott. Arra kellett vigyáznia, hogy a fagyasztóberendezés le ne álljon, mert akkor összedől az alagút. Ezt csinálta egy darabig, közben elkezdett valami mást is. Ő azt hitte magáról, hogy cukrász, de nem nagyon értett hozzá, mert inkább kereskedő volt. De valahogy kellett pénzt keresni. Volt egy Berger Gyuri nevű közeli barátja, aki egy Király utcai édességboltban volt vezető. Az apám otthon, a konyhában elkezdett kókuszcsemegét és grillázst gyártani, ezt én éjjel elvittem a Király utcai édességboltba, a Berger Gyuri beengedett, és betette az állami áru közé. Eladta, és megfelezték a pénzt. Tulajdonképpen ebből éltünk, nem a fizetésből. Ez ment egy darabig, és akkor megint csak az Ónody révén az apám az EMKE mögött, a Rákóczi úton kapott egy kis bódét, amiben grillázst és kókuszcsemegét árult. Itt is azt csinálta, hogy félig az államét árulta, félig a magáét. Aztán jött a disszidálás 1956-ban.

1956-ban a szüleimnek és az öcsémnek megvolt az útlevelük, és volt vízumuk Ausztráliába. Nekem nem volt semmim, mert én katonaköteles korban voltam. Nem is adtuk be a kérelmet, mert az csak rosszat tett volna a többieknek. Viszont én már válogatott jéghokis voltam, és már előtte is voltam egyszer-kétszer külföldön. Úgy volt, hogy 1956 telén megy a csapat játszani Bécsbe. Azt terveztük, hogy amikor a csapat Bécsben van, akkor a szüleim kijönnek, én meg ott maradok. Közben jött a forradalom, és novemberben anyukám egyik unokatestvére, Gyenes Zoli eljött a Garay utcába, hogy elbúcsúzzon. Ebben az időben a határ teljesen nyitva volt, teljes volt a káosz. Zoli kérdezte apámat, hogy Péter miért nem jön velünk. Mire mondta az apám, hogy Péter menjen veletek.

Közben én elvégeztem az általános iskolát, és a Hernád utcai szakmunkásképzőbe mentem géplakatos szakmára. Ugyancsak az Ónody segítségével már a szakmunkásképző alatt bekerültem az Élelmiszeripari Karbantartó Gyárba karbantartónak, és 1956-ban ott dolgoztam. Az irodából elloptam egy fejléces papírt, ráírtam, hogy Molnár Péternek Sopronba kell mennie egy kenyérdagasztó gépet megcsinálni, mert különben veszélybe kerül Sopron kenyérellátása, ezért ki kell neki adni a határsávengedélyt, és lepecsételtem [lásd: határsáv]. A legnagyobb bánatom, hogy ezt soha senki nem kérte. November 23-án fölvettem a kis pufajkámat, zsebre vágtam egy vasfűrészt, mert egy filmben láttam, hogy valaki fűrésszel vágta ki magát a vagonból. A Keleti pályaudvarról indultunk Gyenesékkel, akiknek volt egy nálam két-három évvel fiatalabb kislányuk. A kalauz ott állt a vonat előtt, és azt kiabálta, hogy disszidensek, beszállás. Beszálltunk a vonatba, a vonat elment Sopronig. Kiszálltunk, és ott mondták, hogy arra induljanak el, és akkor átérnek majd Ausztriába. Valahogy eltévedtünk, de azt tudtuk, hogy már átléptük a határt, csak nem tudtuk, hogy hol vagyunk. Úgy határoztunk, hogy megvárjuk a reggelt, és alszunk a szalmakazalban. Hajnalban jöttek az osztrákok, akik nagyon rendesek voltak, minden reggel jöttek összeszedni a magyarokat. Be akartak vinni minket a lágerba. Zoli bácsival megbeszéltük, hogy ez nem nekünk való, és amikor egy kis faluba értünk, ahol láttunk egy autóbuszmegállót, elbújtunk az egyik ház mögé. Amikor mindenki elment, odamentünk, megvártuk az autóbuszt, és felszálltunk. Nem tudtuk, hova megy, de bevitt Bécsbe. Beváltottam az eldugott amerikai dolláromat, bementünk a Rothschild Spitalba, de az nagyon nem tetszett, borzasztó állapotok voltak. Beköltöztünk valami panzióba, és felhívtuk a szüleimet telefonon, hogy itt vagyunk. Rónáéknak volt telefonjuk. Másnap a szüleim felültek a vonatra a rendes útlevelükkel, és kijöttek. Ott voltunk három-négy hétig, akkor a szüleim elindultak. Nekik már megvolt a hajójegyük, amit Tamás küldött, nekem viszont még nem voltak meg a papírjaim. Elmentem az ausztrál követségre, kértem letelepedési engedélyt, és egy hét alatt megkaptam. Genovában szálltam hajóra, és mivel akkor a Szuezi csatorna nem volt nyitva, meg kellett kerülni Afrikát [Szuezi válság – 1956. július 26-án Nasszer egyiptomi elnök bejelentette az Szuezi-csatorna államosítását. Válaszul angol, francia és izraeli csapatok megtámadták Egyiptomot, és a csatornán fél évre megbénult a közlekedés. – A szerk.] 1957. február 10-én megérkeztem Ausztráliába.

Thomas Molnar folytatja élettörténetét:

Szóval, Bécsbe kerültem, és a Rothschild kórházban laktam. Ott gyűltek össze a zsidó menekültek, hatalmas zsúfoltság volt, egy nyomortanya. Pénzem volt, mert kaptam a Jointtól, és apám is küldött egy csempésszel, aki ebből élt. Nemcsak nekem hozott, másoknak is, és kapott érte százalékot. Nem lett volna értelme ellopnia, mert akkor nincs tovább üzlet. Azt, hogy a pénz megjött, telefonon igazoltam vissza. Több telefonunk is volt, egy a lakásban, és volt az üzletekben is. Amióta az eszemet tudom, mindig volt telefonunk. Egy hónapig voltam Bécsben, és jól éltem. Nappal kijártunk kártyázni egy előkelő kávéházba. Valamit fogyasztottunk, és ott ültünk egész nap. Este mentünk a lányokhoz. Itt ismerkedtem meg Katz Ervinnel, akivel aztán a hajón is együtt mentünk. Nem volt rokon, csak névrokonság. Azóta is a legjobb barátom. Sikeres üzletember, milliomos. Amikor megkaptam a hírt, hogy a szüleim lebuktak, a Reich Jancsi küldött nekem vízumot. Vállalnia kellett, hogy őhozzá megyek Ausztráliába. Volt Bécsben egy orvosi vizsgálat, mert az ausztrálok nagyon vigyáztak, nehogy valami tébécés vagy ilyen bemenjen. Nagyon izgultam, mert látszott a betegségem nyoma, az egyik karom vékonyabb volt, mint a másik, nem ennyire, mint most, de látszott. De nem volt érdekes, átmentem a vizsgálaton. A hajó Genovából indult, de nem lehetett busszal vagy vonattal menni, mivel Bécs körül körben az oroszok voltak [lásd: Ausztria, 1945–1955]. Ezért az amerikaiak repülővel elvittek minket Münchenbe, és onnan vonattal mentünk Genovába. Ott vártunk egy hétig a hajó indulására. Ott is adott a Joint valami kis pénzt, ott is jól éltünk, nagyon szép kis város. Ott ettem először olasz ételt, és nagyon ízlett. A hajóút egy hónapig tartott. Még a beszállás előtt vettünk egy üveg konyakot, hogy majd a hajón fogjuk megünnepelni a születésnapomat, de azt már hamarabb megittuk. A hajón ismerkedtünk meg Nagy Andrissal, aki aztán professzor lett, később kiment Amerikába, és a NASA-nál dolgozott. Akkor már ritkábban találkoztunk, de volt úgy, hogy itt, Pesten találkoztunk, direkt úgy szerveztük meg.

A hajó Perthben kötött ki, onnan hosszú vonatút volt Sydney-be. Megérkeztem Sydney-be egy vasárnap reggel, és odamentem lakni Reich Laciékhoz. Ugyanis három Reich testvér volt,  Jancsi, Laci és Gyuri. Jancsi családja nekem olyan volt, mint a szüleim. Kint is cukorkát gyártott. Nemrég halt meg, 92 éves korában, Laci is kilencvenen felül van, még él, Gyuri a legfiatalabb, de ő is hetvenen felül van már. Szóval náluk laktam egy-két hétig. Azonnal kaptam munkát. Elmentem egy kekszgyárba, ahol egy targoncán toltam a kész kekszet a kemencéhez. Ilyen nagy lapokon volt a keksz, úgy tették fel a targoncára. Én azt hittem, hogy tudok angolul, de egy szót sem értettem, és engem sem értettek. Az ausztrál kiejtés egészen más volt, mint amit tanultam. Aztán néhány hónap alatt belejöttem. A kekszgyárban körülbelül három vagy négy hónapig voltam, és 4 font és 4 shilling volt a fizetésem. Ebből ki tudtam fizetni az albérletet, és épp annyi maradt, hogy ne haljak éhen. Kiderült, hogy ez gyerekbér, mert ha 18 éves elmúltam volna, akkor már a dupláját kaptam volna ugyanezért a munkáért. Albérletben laktam Sydney-nek abban a negyedében, ahol a többi magyar és a zsidók laktak. Aztán átmentem hivatalnoki munkára egy autóalkatrész-gyárba, ahol 5 fontot kaptam. Az már bent volt a városban, könnyebb volt a közlekedés. A kekszgyár kint volt a fenében, sokat kellett utazni. Az autóalkatrész-gyárban voltam körülbelül hat hónapig, és akkor találkoztam az utcán az Ádler Lacival, aki gimnáziumi osztálytársam volt. Azt mondta, hogy ne hülyéskedj, mondd azt, hogy 21 éves vagy, örülnek, hogy akad munkás. Az tény, hogy akkor nagy munkaerőhiány volt Ausztráliában, és semmi papírt nem kértek. Azt mondtam, amit akartam. Ádler Laci egy birkanyíró eszközöket gyártó cégnél volt csomagoló. Ez óriási üzlet volt, mert birka az rengeteg volt. Oda mentem dolgozni, felnőtt fizetést kaptam, 8 font 9 shillinget. Az már nagyon sok pénz volt. Ott voltam pár hónapig.

Közben fociztam a Hakoah nevű futballklubban. A zsidó közéletben nem vettem részt, de csak zsidókkal jöttem össze. A baráti körömben mindenki kivétel nélkül zsidó volt. A Hakoah is egy zsidó futballklub volt, de oda csak futballozni jártam, és csak két évig. Azokkal pedig, akikkel ott fociztam, különben nem jártam össze. Volt a Makkabi, ott minden  vasárnap este volt tánc, oda elmentünk néha táncolni. De nem azért, mert zsidók voltak, hanem mert ott voltak a csajok, és ingyen volt.

A következő állásomhoz előbb el kell mondanom, hogy volt Sydney-ben egy család, akik nagyon távoli rokonai voltak az édesapámnak, Fülöp Sándor és a felesége, Ilonka és a lányaik, Yvette és Márta. Ez a Márta férjhez ment egy Svéd Miklós nevű emberhez. A Svéd és a Fülöp társak voltak egy férfiruhakonfekció-gyárban. Velem úgy bántak, mint a saját gyerekükkel, minden este oda mentem hozzájuk vacsorázni. Akkor jártam esti iskolába, egy ilyen különbözetivel meg kellett szereznem az érettségit, és amikor este kilenc órára odaértem, vagy megvártak a vacsorával, vagy félretették nekem. Valahogy sor került rá, hogy megbízható embert kerestek a gyárba, és mondták, hogy menjek oda dolgozni. A munkám főleg minőségi ellenőrzés volt. Én adtam ki a bedolgozóknak a munkát, én vettem be, ellenőriztem, hogy csinálták meg, és én fizettem ki őket. Ott dolgoztam egy darabig, és közben jártam egy lánnyal, aki Yvette-nek volt a barátnője. Nagyon szerelmes voltam belé, két évig jártunk, úgy hívták, hogy Horváth Julika. Zsidó volt, de kitértek. Amikor annak vége lett, megismerkedtem az első feleségemmel, Kaufmann Zsuzsival. Amikor megismerkedtünk, Zsuzsi 18 éves volt, épp az érettségi előtt állt. Amikor elvettem feleségül, akkor volt 19 éves. Zsuzsi Budapesten született 1937-ben, mint Hoffenreich Zsuzsa. Az édesapja meghalt a munkaszolgálatban. Zsuzsi és az anyja, Lili hamis papírokkal bujkáltak. 1946-ban Nyugatra mentek, és egy németországi lágerben találkoztak Kaufmann Józseffel, aki Auschwitzból jött vissza, és 1946-ban szintén kiment. Németországból már együtt mentek tovább Párizsba, ott házasodtak össze, és Kaufmann adoptálta Zsuzsit. Ott éltek két évig. Kaufmann szabóként dolgozott, és onnan mentek Ausztráliába.

Kaufmann Jóskának is volt egy konfekcióruha-gyára, és nagy konkurenciaharcban volt a Svédékkel. Ugyanolyan zsánerű árut csináltak, és ugyanazoknak a boltoknak is akarták eladni. Svédék nem nézték jó szemmel, hogy én a Kaufmann lányával járok, úgyhogy az lett a vége, hogy felmondtam nekik, és eljöttem. Akkor még nem voltunk eljegyezve, de már majdnem úgy voltunk, már vagy hat hónapja együtt jártunk, és az lett a vége, hogy odamentem a Kaufmannhoz dolgozni. Akkor már volt egy kis tapasztalatom a férfiruhagyártásban. Kaufmann-nál én lettem a sales manager. Én adtam el a gyár egész kapacitását, jártam üzletről üzletre, mint egy ügynök. Ez ment elég hosszú ideig, közben megnősültem, 1956-ban elvettem a Zsuzsit feleségül. Ugyancsak 1956-ban megjöttek a szüleim, Péter és Jancsi. Az esküvőmön már ott voltak. Aztán megszületett Vivienne 1958-ban, majd 1959-ben Ronny.

Ott dolgoztam Kaufmann-nál, de nem voltam nagyon boldog, nagy volt köztünk a kulturális különbség. Kaufmann egy mátészalkai iskolázatlan ember volt, aki rengeteg pénzt csinált, és nem bírt magával. 1961-ben végképp összevesztem vele, és eljöttem. Nyitottam egy ruhaüzletet Parramattában. Ez Sydney egyik városrésze. Az üzletet hitelből nyitottam. A háztulajdonos is segített azzal, hogy nem kért helyiségbért egy ideig. Másfél évig csináltam, de az üzlet nem ment jól. 1963-ban visszamentem Kaufmannhoz, de nem a gyárba, hanem volt neki három üzlete, és az egyik üzletét vezettem a város közepén. Ott voltam 1963-tól 1965-ig, akkor 1965-ben megint eljöttem tőle, és elmentem dolgozni egy nőikonfekció-üzembe, ahol production manager voltam 1968-ig. Ezek női ruhát gyártottak, és ott időelemző voltam. Lemértem, hogy mit mennyi idő alatt csinálnak meg. Mert ez nem úgy megy, hogy egy nő megcsinált egy egész ruhát, hanem az egyik a zsebet varrja, a másik a mellrészt, és darabbérben fizették. De én soha nem akartam ebben a szakmában maradni, mindig szerettem volna tovább tanulni.

Közben főleg a feleségem szülei miatt tönkrement a házasságunk, és 1967-től nem éltünk együtt. Attól kezdve a mostani feleségemmel, Sandrával éltem. De a válást csak 1970-ben bonyolítottuk le. 1975-ben vettem el feleségül Sandrát, de akkor már nyolc éve együtt voltunk. Zsuzsi is újra házasodott, de ott már nem született gyerek. Az én második házasságomból sem született gyerek. A házasság ideje alatt Zsuzsi háztartásbeli volt, csak a gyerekekkel foglalkozott. Jóval az után, hogy elváltunk, elvégezte az esti egyetemet, és szociális munkás lett. A válás után ment el tanulni. A szülők jómódúak voltak, finanszírozták. Vettek neki egy házat, és ott nevelte a gyerekeket.

A második feleségem egy angyal. A lánykori neve Sandra Nixon, 1947-ben született, egy ausztrál munkáscsaládból származik, és nem zsidó. Az apja, Tom Nixon 1979-ben meghalt. A háborúban ausztrál katona volt, japán fogságba került, a Burma Railway-en volt, az egy nagyon ronda dolog volt, olyan volt, mint Auschwitz. Az anyja még él, most már szegénynek Alzheimerje van, alig ismer meg valakit, 89 éves [Alzheimer-kór – gyógyíthatatlan, elbutulással, az emlékezet és a tanulási képesség elvesztésével járó betegség. – A szerk.].

Nem emlékszem rá, hogy hol ismerkedtünk meg Sandrával, valami partyn találkoztunk. A feleségem nagyon ügyes titkárnő volt. Több helyen dolgozott, először egy brókerirodán, később a Money Marketnél. Ezek óriási pénzeket adnak ki kamatra. Ezek ilyen internacionális cégek, amelyek nagyvállalatok éppen fölösleges pénzeit kezelik. Például egy olyan nagy cégnek, mint a MATÁV, minden nap összegyűlik valamennyi pénze, de nem ül rajta, hogy ne hozzon kamatot, hanem minden este kiadja valakinek. Szóval ilyen helyeken dolgozott. Nem volt érettségije. Járt gyors- és gépírótanfolyamra. Remekül tudott gépelni, gyorsabban, mint ahogy én beszéltem. Most minden munkámat ő csinálja, már régóta. Később sem tanult tovább, de saját magát képezte. Értelmes nő. Ő is nagyon szeret dolgozni, ő is imádja a zenét.

A válás után a gyerekek nevelésébe nem folytam bele, de nagyon jó viszonyban vagyunk, és nagyon szeretnek engem. Zsuzsi jól nevelte a gyerekeket, nem nevelte ellenem, köztünk is baráti kapcsolat maradt.

Sok barátom Ausztráliában sem volt. Katz Ervint már említettem, ő az, akivel Bécsből együtt jöttünk. Azóta nagyon jóban vagyunk. Családilag is összejártunk. És volt a másik, Nagy Andris, akiről szintén volt szó. Ameddig Ausztráliában élt, vele is sűrűn összejöttem.

1967-ben beiratkoztam az esti egyetemre, a jogi karra, ami akkor négy év volt. Most már öt. Akkor még csak úgy lehetett az ember ügyvéd, hogy négy évig ügyvédbojtárkodni kellett. Vagy miután elvégezte az egyetemet, vagy egyetem közben. Az ügyvédbojtár fizetése majdnem nulla volt. Szóval, csináltam az esti egyetemet, a négy évet három és fél év alatt végeztem el. Velem együtt száznyolcvanketten kezdték el az egyetemet, és tizenhét fejezte be olyan hamar, mint én. Az utolsó három évben elmentem ügyvédbojtárnak, úgyhogy napközben dolgoztam mint ügyvédbojtár, és este jártam az egyetemre. Ez alatt az idő alatt Péter öcsém tartott el. Neki akkor már elég jól ment.

1972-re megvolt a diplomám és a négy év ügyvédbojtárkodás, és akkor fölvettek az ügyvédi kamarába. Először ottmaradtam állásban, ahol ügyvédbojtár voltam, csak most már rendes fizetéssel. Egy évre rá megnyitottam a saját irodámat bent a városban. Egy ideig ott dolgoztam, de valahogy nem jól sikerült, úgyhogy 1973-ban elmentem állami állásba, a Department of Motor Transportba, ami olyan, mint itt a Közlekedési Minisztérium. Ott dolgoztam három évig jogászként. Onnan elmentem a Corporate Affairs Comissionba, szintén állami állásba. Ez ellenőrzi a tőzsdét és a cégeket, hogy ne csaljanak. Ott voltam 1979-ig osztályvezetőként. 1979-ben elmentem Sir Peter Abeles hatalmas multinacionális szállítási vállalatához, a TNT-hez. Én lettem az inhouse lawyer, ez olyan vezető vállalati jogász. Ez nagyon nagy állás volt, hatalmas fizetéssel. Minden nap milliódolláros ügyekkel kellett foglalkozni. Még abban az évben megkaptam az első szívinfarktusomat. Meggyógyultam, és csináltam tovább. Ez borzasztó stresszes munka. 1981-ben kaptam a második infarktust, akkor meg kellett operáljanak, belém tettek ilyen bypasst. Visszamentem dolgozni, próbáltam egy kicsit kevesebbet idegeskedni, de nem lehetett, úgyhogy 1984-ben otthagytam. Mondtam, hogy ezt én nem csinálom tovább. Egy két évig nem dolgoztam semmit, otthon voltam, de volt rengeteg ismerősöm, akinek én csináltam az ingatlan adásvételi szerződéseiket. Remekül éltem belőle. 1987-ben elhatároztam, hogy elmegyek Sydney-ből. Elegem volt ebből az életből. A feleségemmel nekiindultunk helyet keresni, hol lehetne letelepülni. Kikötöttünk egy kis faluban, amit úgy hívnak, hogy Woodburn. Új Dél-Wales északi részén van. Ott vettünk egy házat a folyó partján, és elkezdtem onnan dolgozni mint ügyvéd. Egész jól ment, remekül megéltünk. 1992-ben nyitottam egy irodát a legközelebbi nagyvárosban, amit úgy hívnak, hogy Lismore. [Lismore – Új Dél Wales északi régiójának közigazgatási központja, körülbelül 42 000 lakossal. – A szerk.] Ez az iroda ment egészen 1999-ig, de túlságosan felfutott, és én nem akartam már ennyit dolgozni, ezért eladtam. Vettünk egy kéthektáros telket Woodburntől négy kilométerre délre, majdnem egy erdő közepén. Ott fölépítettem magamnak egy házat. Olyan mintha az erdő közepén laknék. Volt két kutyám, most már csak egy, az egyik meghalt. És onnan dolgoztam, ugyancsak otthonról telefonnal, faxszal és e-maillel. Még most is dolgozom, de már csak nagyon keveset. És főleg nem vállalok olyat, ami stresszel jár.

Mindkét gyerekem a legjobb iskolában érettségizett. Vivienne lányom egyetemet végzett, diplomás pszichológus. De soha nem dolgozott a szakmájában. Borzasztó ügyes, van neki húsz vagy huszonöt lakása, azokat kiadja, kezeli. A férje elektromérnök, annak is van egy kis üzeme, de arra csak ráfizet, szerintem. De a lányom jómódot teremtett. Ronny fiam az érettségi után szerzett egy könyvelői diplomát, de ő se dolgozott vele soha. Neki is egy óra-ékszer üzlete van. Együtt kezdett a Jancsival, aztán azt eladták, és különváltak.

A Vivienne-nek van két lánya. Jessica 22 éves, Melissa 19. Jessica egyetemre jár, fizikoterapeuta akar lenni. Most első éves. Melissa most érettségizett. Ronnynak két fia van, Nicholas 1990-ben született, Simon 1993-ben. Mind a négy unokám zsidó iskolába járt és jár most is, zsidó elemibe, majd gimnáziumba.

Közben 1956-ban kijöttek a szüleim és a testvéreim. A szüleim, az egy szomorú történet. Legfőképp az apám. Az apám egy percig nem volt boldog Ausztráliában. Olyan volt, mint hal a parton. Az én apám egy kávéházi úriember volt. Ilyen emberek ma már nincsenek. Egy  városi ember volt, művelt városi ember. Ausztráliában neki, hát, először is nem volt kávéház. Másodsorban borzasztóan meleg volt. Mindig melege volt. Ezt a párás levegőt utálta. Aztán teljesen légüres térbe került, mert mindenki el volt foglalva, mindenki dolgozott. Még a Reich Jancsival is legfeljebb egy héten egyszer találkozhatott. Itt Magyarországon volt valaki, egy jómódú úr. Kiment Ausztráliába, és ott senki lett. A nyelvet nem beszélte, pénze nem volt, olyan állása volt, amit nem szeretett. Azonkívül nem volt társasága. Akivel ő összejött, az mind olyan zsánerű ember volt, mint ez a Kaufmann. Szerintem még elemi iskolába sem jártak. Egyáltalán nem volt semmi közös témájuk. Ráadásul megpróbált alkalmazkodni hozzájuk, mert mégis ott volt a család meg az unokák. Anyám sokkal jobban kijött ezekkel az iskolázatlan emberekkel, jobban tudta kezelni ezt a helyzetet. Neki nagyon jó természete volt. Képzelje el, anyám, aki már tízéves korában tele volt gondokkal, mert ő nevelte fel a testvéreit, aki keresztülment a nyilas érán, utána keresztülment az orosz érán, kétszer börtönben volt, mégis mindig jókedvű volt. Nagyon jó természete volt az anyámnak. Azért mondtam magának, hogy az anyám az egy óriás volt. Amin ő keresztülment, és ahogy végigcsinálta, az valami egész különleges. De apám nem volt boldog Ausztráliában. Először a Kaufmann gyárában dolgozott. De micsoda munka volt az? Borzasztó az ő számára. Béléseket varrt vagy valami ilyesmi. Aztán változtak a dolgok, mert közben Péter öcsémnek kezdett jobban menni.

Amikor kijöttek Ausztráliába, Péter 16 éves volt. Először hat hónapig gyalugépen dolgozott egy Spurway nevű nagy gyárban, ahol 23 fontot keresett, túlórával 26 fontot. Ezzel jól megvolt egy darabig. Aztán a környéken, ahol laktunk, volt egy Mauthner nevű zsidó úriembernek egy milk barja (ez majdnem olyan, mint egy eszpresszó), és ebbe betársult. Az anyám is részt vett ebben úgy, hogy magyar ételeket főzött. A milk barban nem volt konyha, anyám otthon megfőzte az ételt, és Péter kondérokban bevitte. Később Péter megvette a milk bart. Az a Mauthner nagyon egy rendes pali volt, de egy hülyeségen összevesztek. Nagyon régi volt a kávégép, Péter mondta, hogy vegyenek egy újat, mire a pasas kiborult, hogy maguk, fiatalok csak úgy szórják a pénzt. Felajánlotta, hogy váljanak el egymástól, Péter vegye meg a boltot. Péter mondta, hogy szívesen, de neki nincs pénze. Erre Mauthner azt mondta, hogy nem baj, adjon neki minden héten egy X összeget, mert ő el akar menni Münchenbe. Ugyanis itt le akarták csukni, mert nem fizette a feleségének a tartásdíjat. 1957-től 1960-ig ment a milk bar, és akkor tönkre ment, mert Péter elzsugázta és ellóversenyezte a pénzt. Mindenre fogadott, amire fogadni lehetett. Arra, hogy a légy leszáll-e vagy nem, vagy hogy a szembejövő autó rendszáma páros vagy páratlan. De hát még húsz éves sem volt, nem sokat törődött a világgal.

Peter Molnár

Aztán az újságban találtam egy hirdetést, hogy utazó eladót keresnek. Egy kis ékszer nagykereskedő, Peter Stern kereste ezt az utazót. Ilyet még soha nem csináltam, de nagyon tetszett az ötlet. Jelentkeztem, hogy meg szeretném próbálni. Szimpatikusak voltunk egymásnak, később megtudtam, hogy három jelentkező volt, de a másik kettő nem jött el. A kocsiba beraktam a mintákat, jártam az országot. A főnök mondta, hogy választhatok: vagy tíz százalékot ad a forgalomból, és akkor minden költséget én fizetek, vagy ad egy fizetést, és fizeti a költségeket. Az első héten összeadtam a rendeléseket, és látom, hogy a tíz százalékkal a háromszorosa jön ki, mint a fizetéssel. Felhívtam telefonon, és mondtam, hogy a tízszázalékos megoldást választom. Ezt csináltam két-három évig. Imádtam csinálni, imádtam a csavargást, és nagyon sok pénzt kerestem. Ez úgy működött, hogy bementem üzletekbe, megmutattam a mintákat, és ők rendeltek.

Az egyik útról hazajöttem, 1962-63-ban, és mondták, hogy apámnak szívinfarktusa volt. Bementem a kórházba, apám ott fekszik, és mondja, akkor már mosolyogva, na, Péter, majdnem leeresztett a labda. Beszéltem az orvossal, aki azt mondta, hogy az apjának már semmi baja, csak az, hogy még hasznosnak szeretné érezni magát, és akar valamit csinálni. Volt akkor egy bizonyosfajta nyaklánc, ami nagyon jól ment, és arra gondoltam, hogy azt fogom saját magunknak árulni, és akkor az apám tudja csomagolni meg számlázni. Nagyon szeretett ilyen dolgokat csinálni, és akkor el is van foglalva, és még valami pénzt is keres. Mondtam Sternnek, hogy mit szeretnék csinálni, mire azt mondta, hogy hülyének ne nézzem őt, mert ez az ő üzlete. Hát akkor mit csináljak? Hát, azt mondja, az egyetlen dolog, amit én nem árulok, a férfi ékszer, mandzsettagomb, nyakkendőtű meg ilyenek, áruld azt. Ezt elkezdtük nagykereskedésben árulni, megcsináltattam a mandzsettagombhoz valókat, az apám beragasztotta, és betette a díszdobozba. Saját márkánk volt, úgy hívták, hogy Ambassador. Otthon a nappaliban csináltuk, anyám minden nap tízszer szívszélhűdést kapott, mert a föld tele volt ragasztóval. Kezdett ez az üzlet kialakulni, és kivettünk egy kis irodát. Egyre nőtt az üzlet. Akkor jöttek ki ezek a nagyon olcsó órák, ezeket kezdtük árulni. Körülbelül egy évre rá Stern cégét meg akarta venni egy nagyon nagy cég. Nagyon jó árat ígért, és Sternnek egy menedzseri állást. Belement, és mondta, hogy menjek oda dolgozni. Nem mentem, és tulajdonképpen az ő addigi üzlete az ölembe hullt. Mindenkit ismertem, akiktől az árut vettük, akiknek eladtuk, és kezdtem árulni az egész kollekciót. Volt egy vevőm a városban egy nagyon jó helyen, akinek eladtam egy tucat pár fülbevalót, és másnap megint rendelt egy tucattal. Na, mondom, ez nem lehet egy akármilyen üzlet. Megkerestem a tulajdonost, és beszéltem vele. Ez egy nagyon érdekes dolog volt. A tulaj egy ügyvéd volt, akinek volt egy barátnője, és annak vette ezt az üzletet, hogy tudjon valamit csinálni. És akkor mondtam neki, hogy nagyon szeretném megvenni ezt az üzletet. Azt mondta, hogy nem akarja eladni, de megígéri, hogyha majd piacra kerül, én leszek az első. Egyszer szól a telefon, ő volt az. Ha még érdekel az üzlet, eladó. Mi történt? Hát a Margaret zsebre játszott. Hatezer fontot kért. Mondom, nekem annyi nincs. Kérdezte, hogy mennyi van. Mondom, mindent összeszedve olyan ezerötszáz font. Azt mondta, nem baj, csinálunk egy szerződést, odaadom az ezerötszáz fontot, és az üzlet addig az ő nevén maradt, amíg ki nem fizetem. Ez lehetett körülbelül szeptemberben, és az első karácsony után kifizettem az üzletet.

Közben kezdett épülni Sydney első, máig is legnagyobb bevásárlóközpontja, ahol vettem egy üzletet. Ez az üzlet is nagyon beindult. Annyira jól ment, hogy féltem, hogy ide más is bejön, ezért, amikor megüresedett egy üzlet, azt megvettem. Volt úgy, hogy hét-nyolc üzletem is volt ott a shopping centerben. Más-más néven mindegyikben ugyanazt árultam. Aztán egyszer szóltak a bevásárlóközpont vezetői, hogy van egy kieső sarok, ahol nem mennek a boltok, már vagy tíz bezárt. Van-e ötletem? Mondtam, van. Csináljunk egy duty free shopot. Ez úgy működik, hogy becsomagolják az árut, lepecsételik, és így kell a repülőre vinni, nem lehet felbontani, majd csak ha hazamentek. Félmillió dollárral szálltam be az üzletbe. A japán turistákra épült az egész, és ragyogóan ment, egészen 2000-ig, a japán pénzügyi válságig. Attól kezdve nem jöttek a japán turisták.

Közben betársultam egy magyar étterembe, később pedig nyitottam egyet önállóan, és itt csináltam valami olyat, amit egész életemben szerettem volna: egy ilyen kabarészerű zenés helyet. Kihoztam Ausztráliába először Hernádi Juditot, Maros Gábort, Szalai Antal cigányzenészt, Kállai Borit. Ezt nagyon szeretem csinálni, keresek egy kis pénzt is rajta. Ezt már öt éve csinálom.

Közben 1970-ben feleségül vettem Jackie Cookot, aki nem zsidó. A foglalkozás bolti eladó. 1979-ben megszületett Michelle nevű lányunk, 1981-ben pedig Amber nevű lányunk. Az ismeretség úgy jött, hogy amikor eljött az angliai Birminghamből, Brisbane-ben találkozott egy közös ismerősünkkel, és az azt mondta neki, hogy amikor Sydney-be jön, hívjon fel engem. Felhívott, és innen kezdődött a nagy szerelem. Még egészen kicsi volt, amikor az apja elvált az anyjától, és olyan kiskori emlékei voltak, hogy nagyon rosszul bánt az anyjával. Amikor elvettem feleségül, mindig mondtam, hogy küldjünk egy karácsonyi üdvözlőlapot az apjának. Nem, nem, nem. Egyszer aztán ráállt, küldött, és akkor fölvették a kapcsolatot, és aránylag normális viszony lett közöttük telefonon. Amikor pedig Michelle lányom legközelebb Angliába ment, a nagymamával meglátogatta a nagypapát, és a találkozás jól sikerült. Főleg Michelle jött ki jól a nagypapával, mert a lányom nagykanállal enne mindent, ami rokonság. Aztán az öreg meghalt, és kiderült, hogy van egy szép háza, azt hárman örökölték: a két lányom és a feleségem.

Michelle jelen pillanatban Tokióban él. Oda úgy került, hogy japán szakos volt Oxfordban, és amikor megkapták a diplomájukat, a legtehetségesebb gyerekeknek egy nagy amerikai cég szerződést ajánlott. Neki is, és így bróker lett Tokióban. Amber is elvégezte az egyetemet, van egy ipari formatervező diplomája, de pillanatnyilag állás nélkül van. Nálam dolgozik az étteremben. Egyikük sincs férjnél.

Thomas Molnar

A szüleim többször jöttek látogatóba Pestre. 1972-ben már harmadszor jöttek, ekkor elmentek Hévízre nyaralni, és Keszthelyen apám kapott egy szívrohamot, és meghalt. Itt van eltemetve a zsidó temetőben. A családból mindenki zsidó temetőben van eltemetve. Az anyám a sydney-i zsidó temetőben.

Jancsi 1956-ban 11 éves volt. Iskolába járt itt, Ausztráliában. Nem nagyon szerette az iskolát, nem volt jó tanuló. Inkább dolgozni akart. Odajött hozzám dolgozni Parramattán a ruhaüzletbe, ott volt egy ideig, aztán elment a Kaufmann egyik ruhaüzletébe dolgozni. Amikor pedig Péter megvette az első üzletét, akkor ott dolgozott körülbelül két évig. Akkor kivált az üzletből, és kivett egy önálló ékszerüzletet. Amikor ennek lejárt a bérleti szerződése, vett egy másik boltot egy nagyon forgalmas helyen, ahol órákra specializálódott. Ez a mai napig megvan, és jól megy. Ebből élnek.

A feleségével, Michelle Martinnal valami partyn találkozott. Michelle 1955-ben született Mauritiuson és félvér. Sokáig modellkedésből élt, nagyon szép lány volt. 1975-ben született a lányuk, Nicole. Jancsi és Michelle házassága remek házasság, Michelle nagyon jó feleség, szorgalmas, rendes, becsületes. Sokáig bejárt azt üzletbe. Jó munkaerő volt. Most már olyan jól megy az üzlet, hogy nincs rá szükség. A lányuk, Nicole nem fejezte be az iskolát, otthagyta a hetedik gimnáziumban. Hozzáment egy aboriginalhez [Aboriginal – ausztrál bennszülött. – A szerk.], illetve nem ment hozzá, csak együtt éltek, lett egy gyereke, aztán az aboriginal lelépett, és most egyedül van. Azzal gond van. Szép az a lány, és az unoka is gyönyörű. Rossz, mint az ördög.

Életrajz

A Muzsika c. folyóirat 47. évfolyamának 1. száma (2004. január) az alábbi nekrológban búcsúzott Göndör Mártától:

„Hegedűművész. 1919. augusztus 14-én született Sátoraljaújhelyen. Hegedűtanulmányait szülővárosában és Sárospatakon kezdte Szabó Ernőnél, majd 1934 és 1937 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Koncz János és Zathureczky Ede osztályában hegedűt, Waldbauer Imrétől és Weiner Leótól kamarazenét tanult. 1939-től 1944-ig az OMIKE Zenekar tagja, 1945-től az Állami Hangversenyzenekar (korábban Székesfővárosi Zenekar) hegedűse, 1979-től nyugalomba vonulásáig szólamvezetője. Számtalan zenekari hangverseny és rádiós szereplés mellett vonósnégyesben és alkalmi kamaraegyüttesekben is fellépett. 2003 novemberében, életének 85. esztendejében hunyt el.”

A Grünwald ág ősei 1740 körül, Wiener-Neustadt [Bécsújhely] felől jöttek kelet felé. A család szétszéledt, az apai nagyapám és unokatestvére, Grünwald Lajos bácsi jött le Sátoraljaújhelyre. Amikor a származást firtatták [lásd: zsidótörvények Magyarországon], mert ha nem tudott valaki 60 évre visszamenően magyar ősöket felmutatni, azt megölték a nácik, akkor Lajos bácsi segített a felkutatásukban.

Apai nagypapámról, Göndör Grünwald Jakabról, aki korán meghalt, semmit nem tudok. Ő magyarosította a nevünket Grünwaldról Göndörre. Az apai nagymamám, született Heimovics Regina, kicsi, törékeny, nagyon aranyos, falusi parasztasszony volt. Sokáig élt. Nagyapám korai halála miatt hamar özvegy lett. Amikor elözvegyült, hozzámehetett az ugyancsak elözvegyült Baumanhoz, a bádogoshoz, mert az én születésem után már mint Bauman néni járt hozzánk. Lehetett a Baumannak egy lánya, Bauman Ida, akiről nem tudom, hogy közös gyermekük volt-e, de amikor faluról bejöttek Sátoraljaújhelyre, akkor látogatták a nagymamát. Sátoraljaújhelyen a Jusztuc utca 6-ban egy kis szoba-konyhás lakásból járt hozzánk a nagymama, és mindig zacskóval vitte a maradékot a macskáknak és a szegényeknek.

A nagymama kóser volt, szigorúan kóser háztartást vezetett. Hozzánk is mindig jött, és ellenőrizte a konyhát, ami nagyon idegesítette anyámat: tejes asztal, húsos asztal, és az edények is külön kezelésben részesültek [lásd: kóser háztartás; étkezési törvények]. A nagyanyámnak mindig járt némán a szája, és én nem tudtam, hogy mit mond, de azt gondolom, hogy imákat mormolhatott. Az sem tudom, hogy értette-e, amit mond, mert olvasni életemben nem láttam, szemüvege nem volt. Szombatonként fehér gallérral, fekete ruhában és parókában ment a zsinagógába. De ő egy ortodoxabb zsinagógába járhatott, mert sosem találkoztunk. Az 1920-as években a sátoraljaújhelyi zsidó népkonyhának lett a szakácsnője. Valamikor az 1940-es években halt meg.

Az anyai nagyapámról, Friedrich Vilmosról semmi emlékem nincs, meghalt már az én születésem előtt. Csak a fényképét láttam, és azt láttam rajta, hogy ez egy városi ember, aki nem is egészen tanulatlan, mert anyám tanultságán is nyoma van. Az ő taníttatása már a szülőkre is fényt vet, hogy azok már olvasó és művelődő emberek voltak. Arról azonban meséltek, hogy volt egy nagyon kedvelt kávéházféléje Sátoraljaújhelyen, ahol játszani, kártyázni, dominózni is lehetett. Anyai nagymamám, Blumenfeld Fáni nagyon elegáns és szép asszony volt. Igazán róla sincsenek emlékeim. Születésemkor már nagyon beteg volt, nálunk lakott, állandóan feküdt, nem tudta ellátni magát. Nem sokkal később 1919-ben vagy 1920-ban rákban meg is halt.

Apám, Göndör Herman 1883-ban Lövőn született [Lövő, később: Nyírlövő Szabolcs vm.-ben lévő kisközség, 1910-ben 700 főnyi lakossal. – A szerk.]. Nagyon vonzó ember volt, a zsidó iskola gyöngye, akit csak egyszer kellett beíratni, a többi már ment magától. Gimnáziumba vitték, ahol már a butább gyerekeket tanította ebédért. Novemberben az egyik tanítványának az anyukája megkérdezte tőle, hogy miért nem vesz még kabátot, mire ő azt felelte, hogy mert nincsen. Ez a „nincsen” elkísérte az állatorvosi főiskolán is, mert ott az albérleti szobában lavórból kellett mosakodni, de a víz, amit este beleeresztett, reggelre fagyott volt. Végigjárta a Budapesti Állatorvosi Főiskolát úgy, hogy a Budai-hegyekben nem járt. Nem került arra sor, hogy a Budai-hegyekben kiránduljon. Tanítania kellett.

Ha beteg állathoz hívták, sose kérdezte, hogy lesz-e pénz vagy nem lesz, hanem ellátta az állatot, ha kellett éjszaka is, és ha hoztak neki járművet, akkor ment még falura is. Belelépett a csizmába, bricseszbe, ment, és sokszor úgy jött haza, hogy kilépett a ruháiból, és a kádba bedobálta, a bolhák meg ottmaradtak a víz tetején, mert bolhás volt az állat és az istálló. Mindig ment, olyan nem volt, hogy ő nem ment, legfeljebb a trombózis után, mert akkor már nem mert biciklizni. Ilyenkor megkérdezte a tüneteket és – minthogy telefon nem volt –fölírta, hogy valószínűség szerint mi a baja az állatnak. Elmagyarázta a technikát, hogy hogyan kell beadni a port, amit ő adott.

Édesapa olvasó ember volt, előfizette a „Magyar Hírlap”-ot, befűzte őt a könyvkiadó is, mert külön vásárlás nélkül rendszeresen küldte neki a könyveket [A „Magyar Hírlap” 1891-ben alapított liberális politikai napilap, 1926-tól lényegében az akkor betiltott „Világ” című szabadelvű politikai napilap jelent meg a továbbiakban „Magyar Hírlap” címmel. – A szerk.]. Amikor Laci bátyám már nagyobb gimnazista volt, hallottam őket beszélgetni regényekről, a magyar nyelvről, az irodalomról. Én nagyon szerettem az ő beszélgetésükből azt hallani, hogy mik érdeklik őket, és azt hiszem, hogy beoltottak engem is az irodalom iránti szeretettel. 1944-ben elvitték Auschwitzba, ahol rögtön a gázba küldték.

Apámnak volt egy testvére, Szerén, aki Mikóházán [Zemplén vm.-ben lévő kisközség, 1910-ben 600, 1920-ban nem közel 700 főnyi lakossal. – A szerk.] egy termékkereskedőhöz ment feleségül. Egy lányuk született.

Anyámék öten voltak testvérek: négy lány és egy fiú. A legidősebb lány, Friedrich Terézia valamikor az 1880-as évek elején született. Teru mama olyan volt nekem, mint a nagyanyám. Tüneményes, kedves, művelt asszony volt, akit szívemből szerettem. Egy kézimunka-üzletben némi pliszírozással [Pliszírozás – női ruhát berakással lát el. – A szerk.] tartotta fönn magát, és a hatalmas pliszéasztalt használtuk pingpongozásra. Ott a lakásán is hagyott minket randalírozni. Férjhez ment, három fia született: Dr. Radó György ügyvéd lett Edelényben [Nagyközség volt Borsod, Gömör, Kishont vm.-ben, 2800 főnyi lakossal. – A szerk.]. Radó István és Radó László. Györgyöt és Istvánt 1944-ben deportálták, nem jöttek vissza, Auschwitzban megölték őket. László Laci bátyámmal Palesztinába ment, így megmenekült. Később Kanadában, Vancouverben telepedett le.

Friedrich Rozália férjhez ment Moskovitz Menyhérthez, aki nagyon jó nevű ügyvéd volt. Rózsi néni és a férje, a Moskovitz Menyus másod-unokatestvérek voltak, gyerek nem lett, nem volt diploma sem, mert Menyus bácsit az összes magyar egyetemről kizárták ügyvédsége előtt. Amikor visszajött az orosz fogságból, már magyar vasutas egyenruhában jött illegálisan, mert a levert vörös forradalom [lásd: Tanácsköztársaság] után egy megbélyegzettnek, akit az egyetemről kizártak szabadszájúsága és nézetei miatt, annak itt nem volt hely. Előnyösebb volt az elcsatolt Beregszászon [lásd: trianoni békeszerződés] Friedrich Jóskához, a nagybácsihoz menni. Ott megszerette Friedrich Rozáliát, aki kicsit idősebb volt nála, és feleségül vette. Beregszászra költöztek, ahol nyilván csehszlovák diplomával lett ügyvéd. A Moskovitz rendkívül vonzó férfiszépség, egy nagyon kellemes jelenség volt. Nagyon jó közönséget vonzott iroda volt. Később kikeresztelkedtek, és Pozsonyban éltek, ahol engem is sokszor vendégül láttak. Nagyon kedves asszony volt, sokszor szépítette meg gyermekkoromat a meséivel. Nagyon sokat utaztak a világban: Párizsban meg Olaszországban és még sok más helyen is.

Friedrich József, a középső gyerek Beregszászon mozit vezetett. Megnősült, két lánya született: Anna, aki már meghalt és Erzsébet, aki Debrecenben él. Nehéz időkben Erzsébet segített nekem, és hálás vagyok érte, de ma már nem tartjuk a kapcsolat. Ő a deportálása folytán anyagilag nagyon komoly pénzbeli támogatást kap.

Friedrich Ilona sokak szerint szép volt, meglehetősen kétes életet élt, állítólag szeretett kurválkodni. Férjhez ment, de gyermeke sosem született.

Édesanyám, Friedrich Olga volt a legfiatalabb lány. 1891-ben Sátoraljaújhelyen született egy valamivel polgáriasultabb család gyermekeként, mint apám. 52 születésnapját élhette meg, a többit már nem. 1944-ben elvitték Auschwitzba, ahol senki sem látta, mert valószínűleg rögtön a gázba vitték. Anyám olyan bájos volt, olyan természetes és tehetséges, hogy az elmondhatatlan. Hegedült, cimbalmozott és énekelt is. Ez a tünemény a hegedűjével egy cigányprímástól tanult, mert hegedűtanár akkoriban még nem volt. Az anyám tudott kottát olvasni, megtanulta azt is. A négy polgárit [lásd: polgári iskola1] befejezte, és aztán a felsőbb lányiskolába is elküldték Aradra [lásd: leányiskolák], hogy ott tanuljon tovább. De anyukámnak ez nem hiányzott, mert ő maradt a természet gyermeke, nagyon eleven és nagyon sokszínű. Rendkívül kreatív is volt, olyan magyarperzsa szőnyegeket produkált, amik megtévesztésig hasonlítottak az eredeti perzsák színeire. Megrendelte a Preis és Szemsző cégnél a színeket és a fonalat. A színmintákat úgy adta meg, hogy a kék az acélszürke-kék, a piros az nem piros, hanem terrakotta, a sárga pedig mustársárga legyen. Nagyon szépen színezett. Anyám megalapozta a szőnyeget, aztán alkalmazott csomózólányokat. De nem üzletre készítette. Egyről biztosan tudom, hogy elajándékozta a háziorvosnak, mert orvos orvostól nem fogadott el pénzt, ezért 18 év után adott neki ajándékba egy nagy ebédlőszőnyeget, egy selyemperzsát, amiből egy kis darab nálam máig megmaradt. Amikor volt pénze, megrendelte a fonalat, ha elfogyott, akkor abbahagyta. Amikor újra lett pénz, folytatta. Volt kerekes szövőgépünk. Megtanulta a kesztyűvarrást és a batikolást is. Minden kézimunkát.

Én ismertem otthonról egy festményt, amit anyám festett. Gyerekként azt hittem, hogy az apám a szántóvető parasztember a képen. Egyszer azonban voltam a debreceni Déry Múzeumban, és láttam, hogy az a kép Munkácsy-kép. Anyám lemásolta. Gyönyörű matyó babát is készített, ami teljesen híven tükrözte a mezőkövesdi népművészetet. A két ágy találkozásánál ült mindig az a matyó baba, de játszani nem lehetett vele. Nekem nem készített soha babát! Az volt az óriási élményem, amikor a beregszászi Friedrich Jóska felesége és a lánya átutaztak [Sátoralja]Újhelyen, mert volt nekik Debrecenben vagy valahol a környékén egy nagynénijük, akit látogattak. Ilyenkor megálltak nálunk. Valahol a zöldhatáron jöttek át. [Beregszász a trianoni békeszerződés után az Első Csehszlovák Köztársasághoz került. – A szerk.] A Friedrich Jóska nem tudott átjönni, de a nők átjöhettek parasztszekéren, pedig nem volt meg a magyar állampolgárságuk. És akkor ismerkedtem meg a babával és a baba ruhatárával. Egy kislány tulajdona volt, és nem akartam visszaadni. Mondtam, hogy ne vigyék el a babát és a baba ruhatárát, maradjon nekem, mert nekem ilyen soha nem volt, nekem nem vettek babát.

Anyu nagyon jó előadó is volt, nagyon jól utánzott. Ha hazajött a piacról, nem kellett megmondania, hogy kivel találkozott, csak elkezdett az illető hangján beszélni, eljátszotta, hogy mit mondott, és mi kitaláltuk. Anyám szerette a szabadságot, és nem volt okvetlenül a fegyelemnek, az engedelmességnek a követője. Egy kicsit svihák volt anyám. És lehet, hogy még csinált is valamiből pénzt, mert honnan vett volna a bátyámnak,  Lacinak sítalpat, ha nem pénzért?! Lacit ő támogatta burkoltan. Hogy honnan csinálta? Mert libára nem volt pénze, és jelentette: „Nem tudok libát venni, mert vége van a havi kosztpénznek.” S akkor apám azt mondta: „Nincs pénz, nincs pénz”. Aztán anyu utánanézett az éjszaka csendjében, hogy tényleg nincs-e pénz az apu zsebében vagy a kabátjában, és ha talált, akkor lopott.

Annyira elbűvölő volt, hogy elbűvölte a szüreten lévőket is, ahol apám is dolgozott, és rögtön beleszeretett. A szüret után, 1912. november 10-én volt az esküvőjük. Nagyon gyorsan ment, mert a szüret sem szokott szeptember előtt lenni. Nem is volt ez egy jól megalapozott házasság szerintem, de sokáig tartott. 1913. szeptember 2-án felsírt a bátyám, Laci.

Lacinak nem volt gyerekkorából apaélménye, hiszen születése után nem sokkal az apánkat behívták katonai szolgálatra. Az első világháború alatt a tüzérségnél szolgált a lovak mellett mint állatorvos. Amikor 1918-ban visszatért a háborúból, egyszer csak lett egy apja, aki szigorú volt és rosszkedvű, és nem sokkal később, 1919-ben  ráadásként megszülettem én is. Akkor még rosszabb lett Lacinak, mert akkor ott volt egy kölyök, aki neki nem hiányzott.

Laci nagyon jó tanuló volt, kitűnőek voltak a dolgozatai. Már hetedik osztályban pályázott a Kazinczy-körbe, amikor a nyolcadik osztályos Nagy Bélával osztottan nyerték el a díjat. A dolgozat címe az volt, hogy „Természetszemlélet a magyar irodalomban”. Nagy Béla később Zeneakadémiára került, majd Böszörményi Nagy Bélaként kitűnő muzsikus lett, és 1956-ban távozott az országból [Böszörményi Nagy Béla a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára volt, 1956 után az USA-ban élt. – A szerk.]. Lacinak 1926-ban volt bár micvája, ahol a Zev nevet kapta, de én nem voltam ott, mert én zsinagógában nem nagyon fordultam elő. Lacinak kellett tanulni, járt hozzá egy tanító, aki betanította a héber szöveget. Nem a jelenlétemben történt, nem siettem oda kíváncsiskodni. Kapott új ruhát meg ajándékot is. A bár micvá apám szemében még nem nagykorúsította Lacit, nagy pofonokat, szíjjal verést kapott később is, ha tanulás helyett focizni vagy játszani ment.

Laci érettségiző volt, amikor Szent Ágoston művének elemzésével Kazinczy-köri díjnyertes lett. A piaristák felküldték Pestre irodalmi tanulmányi versenyre, amit az 1913-ban születettek között Jékely Zoltán [1913–1982, költő, elbeszélő, műfordító. – A szerk.] nyert meg, akivel összeismerkedtek, és Jékely haláláig tartott a barátságuk, levelezésük. Laci kérésére bevittem a levelezésüket a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ami azért fájdalmas, mert Laci sosem lett nagy irodalmár, pedig nagyon szeretett volna az lenni. Leérettségizett, majd a debreceni jogi egyetemen volt hallgató és karpaszományos katona. Első évfolyamos volt, amikor zsidóverésen vett részt, őt verték, de ő is ütött, visszaütött. Ezt nem vették jó néven, hogy egy zsidó visszaüt. Atléta volt, nagyon jó eredményekkel. Ő tartotta az egyetemi rekordot 100 méteres síkfutásban. Az MVSC [Miskolci Vasutas Sport Club] színeiben észak-magyarországi bajnok is volt. 1935-ben befejezte az egyetemet, ledoktorált.

Laci apám akaratából lakatosinasként dolgozott, de zsidóztak, ő meg verekedett. És amikor verekedett a segéddel, aki zsidózott, akkor a mester kitiltotta. S akkor érezte, hogy nemcsak jogásznak nem kell, de lakatosnak se kell, ő meg úgyis író akart lenni, újságíró és kommentátor. Az igazság bajnoka akart lenni. Erre pedig itt nem volt mód, tehát meglovagolta a zsidóságot, hogy meneküljön a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon] elől.

1939-ben elment Bulgáriába vonattal. Azt hiszem, illegálisan jutott el bolgár hajóval Haifáig. De Haifán nem köthetett ki az illegálisan érkezett hajó, hanem csónakokra rakták őket, és azzal merészkedtek be az angol fennhatóság alatt álló palesztinok lakta területre. De lőtték őket! A Saar Hanegev kibucba került, ahol doktorátussal dolgozott, még rendőr is volt. A kibucélet nagyon tetszett neki, de visszautasították a kibuctagsági kérelmét. Ebben az időben az észak-afrikai Rommel ellen önkéntes katonákat toborzott a 8. brit hadsereg, ide jelentkezett Laci is. [Erwin Rommel (1891–1944) az észak-afrikai német csapatok, az ún. Afrikakorps parancsnoka volt. 1942 őszén a 8. brit hadsereg El-Alameinnél visszavonulásra kényszerítette az Afrika-hadtestet. Az afrikai hadszíntéren ez a csata hozta el a döntő fordulatot. – A szerk.] A győzelem után, aki megfelelt, mint a bátyám is, azt elvitték tiszti iskolába, Angliába. Itt megtanulta az angol nyelvet. Amikor vége lett a háborúnak, úgy döntött, hogy mégsem lesz katonatiszt, le akart szerelni. Ivott és gyógyszerezték, így könnyű volt leszereltetnie magát. Londonban kereste a magyarok társaságát, itt ismerkedett meg Ilonával is, aki nagyon beleszeretett.

1946-ban Laci elhagyva Ilonát, az angolok által kapott útlevéllel elment Brazíliába, ahová –otthagyva lakását, állását – utánament Ilona is. 1948-ban Laci haza akart jönni, mert a feleségével ellentétben az ő kérelmét a kanadai tartózkodási engedélyért visszautasították, így egyedül maradt Brazíliában. Egy állás lehetősége is fölmerült Magyarországon, nemzetközi jog tanításához kerestek tanárt. Laci nagyon szerette volna ezt az állást. Az útlevele bárhová érvényes volt, kivéve az orosz megszállás alatt lévő területeket, minthogy az angolok által kiképzett katona volt, így Magyarországra sem. 1948-ban már nem mint angol katona kapott útlevelet, hanem Brazíliából jött mint gyémántcsiszoló. A hőn áhított állásból azonban itt semmi sem lett, de kapott egy külkereskedelmi tisztviselőséget, és lefordította a 6:3 című könyvet magyarról angolra. [1953. november 25-én a londoni  Wembley-stadionban a magyar futballcsapat 6:3-ra legyőzte az angolokat. – A szerk.] Először a külkereskedelemben dolgozott, majd az állandó fenyegetések miatt – folyamatosan angoloknak való kémkedéssel gyanúsították – azt otthagyva, elkerült az Egyesült Izzóba betanított gyári munkásnak. Ez már nem nagyon tetszett neki.

Aztán Sztálin halála után [1953] volt egy kis enyhülés, akkor a színházi világba került, és a Színművészeti Szövetség könyvtárosa lett. Előadásokat is járt tartani Shakespeare koráról a Shakespeare darabokhoz. Ilona Kanadából táviratozott Lacinak 1956-ban, hogy „szeretlek és várlak”. Lacinak elege volt 1948-tól 1956-ig gyanúsítottnak lenni, hogy ő egy kém, és már értelmiségi foglalkozású sem volt. Amikor kapott úti engedélyt a sétahajóra Bécsbe 1956 szeptemberében, még visszajött. 1956 novemberében, miután visszajöttek az oroszok [lásd: 1956-os forradalom], akkor újra elment Bécsbe. Ott menedéket kért mint „szabadságharcos”. Menekülttáborba került, ahonnan felvette a kapcsolatot a kanadai nagykövetséggel. Ott Ilona hűségesen várta. Gyereket akartak, de Ilona nagy fájdalmára sosem lett. Az utolsó állása Torontóban volt, ahol az egyetemen tanította a könyvtári kategorizálás gépi útját. Hozott egy nyomtatványt, amiben a torontói egyetem köszönetet mond a tiszteletbeli professzor Göndör Lászlónak, aki sosem volt egyetemi tanár, csak könyvtáros. 1989-ben hazalátogatott. Mindig is itt szeretett volna meghalni, ez így is történt. A bérelt lakásban egyszerűen elaludt.

Én az első világháború után születtem 1919 augusztusában, apám frontról való visszatérése után 9-10 hónappal. Sátoraljaújhelyen a Fő utca 10-ben laktunk. A Fő utca 10. egy hosszú udvarú, kétemeletes, két lépcsőházas épület volt, ahol a lakók vegyes vallásúak voltak. A földszinten volt fürdőszobás lakás meg olyan szegénylakás is, ahol csak szoba-konyha volt. A házunkban volt vezetékes víz, villany. Kályhában fűtöttünk. A mi lakásunkban volt cserépkályha és vaskályha. Három szobánk volt: az elsőben éltük az életet, azt fűtöttük télen, a második volt a reprezentatív szoba, amiben nagyon ízléses, nem politúros, hanem pácolt diófa ebédlő volt. A felső részen voltak porcelánok, mert teáscsészéből és kis kávéscsészéből volt szerviz, de a kredenc alját, ami telifával volt [azaz nem üveges volt], azt lomtárként használtuk.

Úri családok laktak az első fronton, az első lépcsőházban, ahol zongora is volt az emeleten az első lakásban, a hátsó lakásban meg egy szakállas zsidó lakott, aki szikeszt [lásd: sátor (szuká)] is állított. A fáskamrák előtt volt egy szabad tér, az volt a magaslati pontja a hosszú udvarnak, ahol labdázni lehetett. A másik házból egy nagyon szép lombos fa is átnyúlt, és attól olyan hangulatos lett ott fönt, mert kaptunk lombot, és át is lehetett mászni a kerítésen. A négykerekű biciklit innen fentről elindítva meghajtottuk, aztán nekivágódtunk a Fő utca 10. vaskapujának, amitől senkinek és semminek nem történt baja, de nagyon érdekes volt, hogy bumm, odavágódunk. Ez a közös játék a társadalmi különbségeket némileg feloldotta.

Körülbelül húsz hónapos lehettem, amikor megkaptam az orbáncot [Vörös foltokkal, magas lázzal járó fertőzéses heveny bőrgyulladás. – A szerk.]. Az orbáncból próbáltak gyógyítani az akkor meglévő gyógyszerekkel, de ebből hiányzott még a penicillin, és nem ment le a lázam, és egyre soványabb voltam [A penicillin tömeggyártása 1940-ben kezdődött meg az Egyesült Államokban. – A szerk.]. Aztán az orvosok azt mondták, hogy többet nem tudnak értem tenni, rajtam már csak az ima segíthet. Erre kötöttek valami üzletet: húsz vagy ötven aranykoronáért eladtak a Weisz családnak. „Weisz anyukának” és „Weisz apukának” kellett szólítanom őket. Posztókereskedésük volt, rőfösök voltak, nagyon szép szövetekkel. Az eladásra azért volt szükség, mert úgy tartották, hogy ha az Isten meg akar valakit büntetni valamiért, ha „új” családba kerül, megmenekülhet. Eladtak engem a Weisz családnak, hogy átejtsék az Istent [Ez feltehetően annak egy változata, hogy amikor valaki súlyos betegségben szenved, annak új nevet szoktak adni. A hagyomány szerint a név nem pusztán azonosításra szolgál, hanem az egyes ember esszenciáját is tartalmazza, így ha új nevet kap, ezzel a lelke/személyisége is megváltozik. Ezt láthatjuk Jákob bibliai történetében is, aki miután megvívta harcát az angyallal, a Jiszráél nevet kapta. A Talmudban több helyen is olvashatunk a név és viselőjének a kapcsolatáról. A betegségből való felgyógyulással kapcsolatban a következőt találjuk: "Azt mondta Rabbi Jichák: Négy dolog változtatja meg az emberre kirótt ítéletet: a jótékonyság, az ima, a név megváltoztatása és a cselekedetek megváltoztatása" (Ros Hásáná 16b). A név megváltoztatását egyesek a bűn vezeklésének tekintik, ami által az ember megtisztulhat. Egy másik vélekedés szerint, ezzel megtéveszthetik a halál angyalát, aki az embert neve alapján keresi. Ezzel függhet össze a gyermek más családnál való elhelyezése is, ami szintén összezavarja az őt elragadni kívánó angyalt. Az új névvel mintegy új életet is kap az illető, ezért többnyire a Chájim (élet), a Bráchá (áldás) vagy a Ráfáél (Isten, a gyógyító) nevet szokták választani. – A szerk.]

A társadalmi élet a mostani Vörös Ökörben zajlott, az volt a város vigadója – a zenekaros néma mozinak és a vendégtársulatnak is az előadóterme –, a kispiac és a Molnár utca között, egy kis utcában. A Vörös Ökör, azt hiszem, kocsma volt, ahová bejártak a parasztok, akik árulni jöttek, és aztán beültek enni-inni. Ez a Vörös Ökör egy nagy, háromtagú épület volt. A Fő utca felé kétemeletes modern, erkélyes lakásokkal, ahol volt ügyvéd, orvos és úri üzletek: cipő, divatáru tükrös kirakattal. Amikor jöttek a vendéglovak lefelé a Petőfi utcán, a hegyről, neki is szaladtak a tükrös kirakatnak, mert látták, hogy szembe is jön egy olyan, mint ők. Ott hallottam Zathureczky Edét [1903–1959, hegedűművész. 1929-től a Zeneművészeti Főiskola tanára, majd igazgatója. 1957-től az USA-ban élt. – A szerk.] és Bécsi Lászlót, ami számomra nagy élmény volt.

Mellette volt a Diana-kert a fürdővel. A Diana-fürdő kisvárosi liget volt, és ott a szerelmesek is szerettek a fák között, bokrok között egy kicsit hűsölni vagy melegedni. A fürdőben volt masszírozónő, manikűr, pedikűr, és amikor anyám elment oda, akkor utána mindig azt mondta, hogy megint megújult. Emlékeim szerint én ott egy kicsit teniszeztem. Akkor nekem is jutott még valahonnan egy teniszütő. Anyám adott arra, hogy mi sportoljunk, jött velünk titokban is.

A gyerekek nem érezték a társadalmi határt, legfeljebb az úri emberek nem érintkeztek a zsidókkal. De jártunk a korcsolyapályára, ahol volt melegedő, és a pályán is találkoztunk [az ismerősökkel]. Ez egy fellocsolt pálya volt. Ha elég hideg volt, akkor fellocsolták vízzel, és az megfagyott. A jégpályánál volt egy zászló, ami jelezte, hogy nyitva van-e vagy nincs a pálya, mert ha túl hideg volt, akkor nem volt nyitva. Mínusz 28 fokos hidegben nem volt nyitva a jégpálya. Nyáron pedig fölfestették teniszpályának. Nyáron a Bodrogra jártunk fürdeni.

A némamozi [azaz némafilm] idején jártunk moziba, jöttek a színészek, a Mágnás Miskát adták. Engem is elvittek oda, aztán az anyám hegedűjével játszottam, és jelentettem, hogy „kimondta nekem”, amit a Mágnás Miska énekelt. Kerestek nekem gyorsan valakit, aki taníthatna. Felkapták a fejüket, na, ezt a gyereket valamire taníttatni fogjuk, ami nem általános, mert akkor megoldódik egy zsidó gyereknek a pályája. Ajándék nekem, hogy hegedülhettem. És a jógyerekséget jelentette a szülők felé. Illetve az apám volt erre nagyon hiú, és akarta, hogy legyek valaki. Hat év körül lehettem ekkor. Ez az istenáldotta tehetség, olyan útlevél volt, ami a kaszthatárokat el tudta mosni. Volt egy rendőrtiszt, a „rendőr főhadnagy úr”, akit egyáltalán nem zavart, hogy én gyerek vagyok. Vagy a tábornok, a nyugdíjas ezredes, aki készített nekem egy nagyon szép hangú háromnegyedes hegedűt. Még egy fenséges asszony is volt partnerem, aki nagyon szerette a Kreisler „Bécsi capricció”-t [Fritz Kreisler (1875–1962 )– osztrák hedegűművész és zeneszerző, népszerű hegedűművek és átiratok szerzője. – A szerk.]. A fenséges asszony, Habsburg Frigyes főherceg lánya volt, Habsburg fenség [Frigyes főherceg I. Ferenc király (1792–1835) Károly nevű öccsének volt a leszármazottja. – A szerk.].

Zsidó elemibe jártam. Tanítókra emlékszem. Feldman Mózesre, aki nagyon humoros és jó kedélyű, színjátszós ember volt. Mindent tanított, osztálytanító volt.  Lánczi Adélra, aki Landesmanból lett Lánczi. Hogy ő milyen kitűnő pedagógus volt! Ő volt az osztályfőnök. És nem annyira zsidó volt a pregnáns tulajdonságuk, hanem hogy tehetségesek. Tehetségesek és konstruktívak voltak. Például én sokszor vittem új füzetet, és a tanító néni észrevette. „Sosem látom a folytatását, mindig új a füzetet.” 6 fillér volt egy füzet, és amikor nem tetszett nekem a régi, akkor vettem egy újat, hogy ne legyen nyoma az előzményeknek. Hát a tanító néni ezt nem kedvelte. Egyszer elmentünk Lánczi Adél tanárnővel és az osztállyal Széphalomra [Kazinczy Ferenc háza található itt és egy kis mauzóleum. – A szerk.] kirándulni, ami három kilométer gyalog, az pedig egy elemistának nem kevés. A szüleim nem vették észre, hogy kinőttem a cipőmet. Visszajönni már nem tudtam, mert nagyon bedagadt a lábam. És akkor a tanító néni előreküldött egy fiút, hogy hozzon nekem egy nagyobb cipőt vagy egy szandált, ami nem szoros. Anyám nem vette észre, hogy szorít már engem? Nem vették észre a szegénységtől, hogy nekem már kellene nagyobb cipő. Hazafelé Széphalomról, aztán a fiú elém jött egy nagy cipővel, és akkor a Lánczi Adél néni szólt, hogy „aztán majd adjatok ennek a gyereknek valamit a szolgálatért”.

A házmesternének nagyon sok apától volt sok gyereke. Ez is olyan érdekes volt. Nekem volt jogom – meg lehetőségem – arra, hogy bejárjak a polgáriba magántanulóként. És amikor úgy éreztem, hogy valamihez kell a tanár, akkor bemehettem órára, és amihez nem kellett a tanár, arra nem mentem be. Ebben a sokapás családban volt egy lány, egy utcagyerek, akit én elkezdtem tanítani arra, amit én tudtam, mert mindig rosszul felelt. És elkezdtem etetni őt úgy, hogy azt mondtam otthon, hogy én nem tudok korán reggel vajas kenyeret enni, adják ide nekem a tízóraim mellé, és majd megeszem, amíg ott vagyok az iskolában. Ez arra volt jó, hogy odaadtam neki az egyik vajas kenyeret, mert én nem hiszem, hogy ő kapott vajas kenyeret vagy zsíros kenyeret, és megosztottam vele a kettőt. És megosztottam vele a tudásomat is. Amikor felelni hívták, és én éppen ott voltam az órán, a katedra mellől a tanárnő fölemelt kézzel azt mondta: „Márta, gratulálok, mert olyan jól felelt”. Tehát én már akkor tanítottam a magam kedvéből a velem utcagyerekként együtt játszót azért, mert akartam tanítani, és akartam, hogy egyen.

Az iskolákba is vegyesen jártunk, mert nem mindenki járt felekezeti iskolába. Volt a zárdának iskolája, a zsidó iskola és volt az állami vegyes iskola. Keveredtünk a gyerekkorban, és nem okvetlenül váltunk külön egymástól. Vettük a jelzést, hogy a zsidóknak nagyon jól kell viselkedni, mert mi egy kicsit másodrangúak vagyunk, mi eredetileg nem ide vagyunk gyökeresítve, hanem valahonnan bevándoroltunk vagy menekültünk, vagy kergettek minket, vagy nem tudom, hogyan kerültünk ide. Nem vagyunk egyenrangúak a régen itt élőkkel. Ezt lehetett érezni, különösen Trianon után [lásd: trianoni békeszerződés], amikor az iskolában ki volt írva: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország. Hiszek egy Istenben, egy hazában, egy Isten örök igazságában, hiszek Magyarország feltámadásában” [lásd: az ún. „Magyar Hiszekegy”] Úgy tudom, ez minden iskolában ki volt írva. A zsidó gyerekek is megtudták, hogy itt történt valami, hogy csonka lett Magyarország, és elszakították a kétharmad részét, és ez igazságtalanság. Bekerültek ide a hazafiságnak, az idetartozásnak vagy nem egészen idetartozásnak, a megtűrtségnek a fogalmai. Elszakították az ország kétharmad részét, közöttük a magyar testvéreiket, annak is lehetnek a zsidók bűnösei, hogy ők itt vannak, a magyarokat meg elszakították. Ezt viseltük, de mindenki a sorsa meg a kultúrája meg a környezet kultúrája és állapota szerint.

A vallás nem játszott komoly szerepet az életemben. Héber imákat tanultunk, meg jártam külön zsidó vallásoktatásra is, de csak addig, amíg magántanuló nem lettem, mert onnantól kezdve sose mentem hittanra. Én végigültem gyerekként a széderestéket, apám meg végigolvasta a könyveket. Tartottuk az ünnepeket. Mi apámmal a status quo templomba [lásd: status quo hitközségek] jártunk. Anyám gyújtotta a gyertyát péntekenként [lásd: gyertyagyújtás]. Fejkendőt vett, csinálta a köröket a tenyerével a láng fölött, aztán betakarta az arcát, utána magában mondta az imát, nem hangosan, mert én sose hallottam. Nekem ez már akkor színjáték volt, amit minden pénteken végignézhettem, nem estem tőle áhítatba. Akkor sem volt különbség, amikor sonkát vettek vagy szalonnát, mert vettek néha, de akkor nem tányérról ettük, hanem papírtálcáról. [Azért papírtálcáról ették a tréfli sonkát és szalonnát, hogy a kóser edények ne váljanak a tréfli étellel való érintkezéstől maguk is tréflivé. – A szerk.] Anyukám onnantól kezdve, hogy a nagymama állapota már nem engedte, hogy ellenőrizze, már nem is vezetett kóser háztartást.

Szerintem velem együtt sokan érezték és gondolták, hogy nekem anyanyelvem a magyar, én nem akarok héberül imádkozni, Isten dicséretére köszönetet mondani a kenyérért, az első gyümölcsért, a fölkelésért és a lefekvésért. Emlékszem, az iskolaszolga hozott egy gyümölcsöt meg egy faágat, és meg kellett dicsérni a madarak és fák ünnepét [lásd: Tu bisvát], el kellett mondani héberül egy áldást [lásd: bróhe]. Nekem jó volt a magyar népdal. Jó volt a természet, én megdicsértem a nélkül is, ha tavasz jött. Nem szerettem a rám kényszerített héber áldásokat, a vallási béklyókat, és nem szerettem azt, amit a  gyerekektől hallottam az emberről, akit felfeszítettek. Azt mondták, az az ember, Jézus, az Isten fia, akit a zsidók megöltek. Anyám erre azt mondta: „Mi nem öltünk meg senkit, aki ilyet mond, annak fordíts hátat, és ne akarj vele beszélgetni!” Azt is megkérdeztem, hogy a keresztre feszített ember felett mi van írva. Azt válaszolták, hogy „I.N.R.I., ami azt jelenti, hogy »Itt Nincs Rendes Isten«” [I. N. R. I. – Az INRI felirat a latin „Iesus Nazarenvs Rex Ivdaeorvm” („Názáreti Jézus, a zsidók királya”) név rövidítése, amit Poncius Pilátus íratott Jézus feje fölé a keresztre. Később, évszázadokon át szerepelt a felirat a keresztet ábrázoló festményeken. – A szerk.] Én nem értettem, hogy hogyan lehet az Istenről ilyen pletykákat terjeszteni. Nekem elég ebből az egész krimiből, nem kell! Ettől eredt a nem vallásosságom.

15 évesen [1934-ben] Pestre kerültem gimnáziumba, ahol egy teljesen más légkör, más társadalmi állapot, más társadalmi helyzet volt. A zene által bekerültem a felső tízezerbe. Nekem egyáltalán nem voltak szűkek a társadalmi határaim.
Erzsike néni anyám másod-unokatestvére volt, született Moskovitz. Erzsike néninél 1934 szeptemberétől 1936-ig voltam kosztos gyerek, aztán szünet jött. Apám nagyon beteg lett, és nem mehettem vissza Pestre, otthon kellett maradnom [Sátoralja]Újhelyen. Apám 53 évesen vörhenyt kapott, és azt hiszem, nagyon megviselte a szívét. Betegállományból pedig nem lehetett engem Pesten tartani. Bár Erzsike néni nagyon méltányos árat szabott, mert 100 pengőt kért egy hónapra, amit anyám még le is alkudott 80-ra, és Erzsike néni úgy adott enni, mint minden lányának, én voltam a negyedik.

1936 után apa agyvérzése miatt nem jöhettem vissza Budapestre a gimnáziumba, akkor elvégeztem a négy polgári és a gimnázium közötti különbözetit. Az ötödik, hatodik osztály otthoni elvégzéséhez egy házitanítót járattak hozzám, majd levizsgáztam. A piaristáknál, ahová vizsgázni jártam, a tanárok olyan kedvesek voltak, hogy megkönnyítsék a dolgomat, 8 hetenként meghallgattak. Így negyedévente elintézettnek tekinthettük, mondjuk, a különbözeti algebrát és a latint, ami a polgáriban nem volt. Aztán az ötödik, hatodik osztálynak az anyagát is így részletekben kérdezték ki. Kellett szóbelizni és írásbelizni is. Az írásbeli dolgozatomat elkérte Laci bátyám tanára, elolvasta, és egy barackot nyomva a fejemre, azt mondta: „Maga is egy Göndör!”

Sátoraljaújhelyen elvégeztem a két osztályt meg a különbözeti két osztályt, és átkerültem Sárospatakra [Akkoriban, az 1930-as években még nagyközség státusú település Zemplén vm.-ben, 11 300 főnyi lakossal. – A szerk.]. A sárospataki hegedűtanárom rendezte a koncertet Zathureczky Edének, ahol én is ott voltam. Odamentem köszönni. A Zeneakadémián sosem mertem megközelíteni, mert ő a zsűriben volt, de persze ő minden növendéket ismert valamilyen szinten, most azonban odamentem gratulálni neki. Zathureczky nagyon örült nekem. Azt mondta: „Hát megvan! Keressük, a legjobbak között volt, miért van itt? Az Édesapjának javulást, aztán majd keressen meg engem, fel van véve!” Így lettem a Zeneművészeti Főiskola hallgatója. Ez nem volt akkor akármi! 

A zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] alatt nőttem bele a diplomába. Nekem nagyon sokat adott a Zeneakadémia. Amikor népzenéből kollokváltam, a gregorián és a magyar pentaton népzene összehasonlításából, az sosem felejtem el [Gregorián énekek – latin nyelvű, egyszólamú, katolikus egyházi liturgikus énekek, I. Gergely pápa gyűjtötte össze és rendezte őket először 590 és 604 között. – A szerk. ]. Amit tudtam, azt megfeleltem, amit nem, ott hallgattam. Kaptam a súgást, de én csak nem mondtam. A harmadik visszakérdezés után Kodály Zoltán, a tanár, elkérte a leckekönyvemet [Kodály Zoltán (1882–1967): zeneszerző, népzenekutató, zenetudós. A magyar iskolai zeneoktatás úttörője. Az általa kidolgozott Kodály-módszer ma már világszerte ismert és követett példa a zenepedagógiában. 1907-től a Zeneművészeti Főiskola tanára volt. – A szerk.]. Visszaadta, és én azt láttam beleírva, kitűnő. Háromszor sem mondtam semmit! Nagyon szerettem Kodályt, és nagyon hálás vagyok, hogy találkozhattunk. A metodika tantárgy is nagyon érdekelt, és Waldbauer tanár úr vonósnégyese elbűvölt [Waldbauer Imre (1892–1952) hegedűművész és Kerpely Jenő (1885–1954) gordonkaművész által 1909-ben megalapított kvartett. A második világháború előtt a kor vezető hazai kamaraegyüttesének számított, mely kortárszenei produkciók mellett a klasszikus vonósnégyes-repertoárt is ápolta. Waldbauer Imre 1919-től a Zeneművészeti Főiskola tanára volt. 1946-ban az Egyesült Államokban telepedett le. – A szerk.]. A Zeneakadémia lehetőséget adott, hogy önként, ismétlőként diplomázzak, még egyszer járjak egy tanévet. Be is iratkozhattam, fizettem a tandíjat, de nem számoltak bele a zsidótörvény arányszámába [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Abban nem volt már rám hely, de tanulhattam, és ez nagyon fontos volt. A diplomám már a harmadik zsidótörvény után lett az enyém.

Fiatal diplomásként, amikor másodjára sem mehettem vissza Pestre, akkor én már tanítottam [Sátoralja]Újhelyen. Apámnak agyvérzése volt, az apai nagyanyám is élt még, és két beteget anyám nem győzött, akkor egy évet otthon voltam és tanítottam. Minden Waldbauer-koncertre feljöttem félárú jeggyel, volt hol aludni, még enni is adtak, és másnap visszamentem. Már pénzkereső voltam. Világvevő rádiót vettem és lisztet. Varázsszemes, Philips nagyon jó rádió volt [A varázsszem a régi, csöves rádiókon lévő, a hangolást segítő műszer, amely zölden világított. – A szerk.]. Világvevő rádió volt, így angol rádiót is lehetett hallani, csak nem volt szabad. Rengeteg szép zenét is hallgattunk. A gyerek Yehudi Menuhint is így hallottam. [Yehudi Menuhin (1916–1999) – amerikai születésű hegedűművész és karmester. Az amerikai emigrációban élő Bartókot támogatta, az ő felkérésére írta meg Bartók „Szólószonáta hegedűre” című művét (1944). – A szerk.]

Azért a háztartást én fel tudtam javítani, mert tanítványom volt a malmos gyereke, és akkor jegyre adták a lisztet, korlátozott mennyiségben, de én a tanítványom anyjától kaptam a lisztet. Így tudtunk száraztésztát csinálni, több süteményt sütni, és ez már haszon volt. Aztán a nagymama meghalt. Az 1940-es évek elején újra feljöhettem Pestre, mert apám is valamelyest felépült, és nyugdíjas lett. Tanítottam, házi koncerteztem. A Zeneakadémián szólt valaki, hogy lenne egy tanítvány, aki ugyan fizetni nem tud, de ebédet vagy nyelvoktatást adnának érte. Elmentem jelentkezni, ahol egy ragyogó szemű gyerek várt. Ez volt Kecskeméti Zsuzsa. Háromszor egy héten mentem hozzájuk, és ebédet is kaptam meg francia nyelvoktatást. Kecskeméti Zsuzsa Ferge Zsuzsa néven nagy tiszteletet keltő egyetemi tanár és akadémiai tag, valamint külföldi egyetemek vendégelőadója lett [Ferge Zsuzsa (1931) – szociológus, a hazai társadalmirétegződés-vizsgálatok megindítója, munkássága meghatározó a társadalmi egyenlőtlenségek és a szegénység kutatásában. – A szerk.]. Erzsike néniéktől elkerültem a albérletbe egy nagyon szép Duna-parti lakóházba. A Margit-hídnál volt a lakás, a személyzeti szobában laktam mint albérlő, és enni is adtak. Észrevették, hogy én nem szoktam ebédelni, csak ha lefekszenek, készítek egy teát, és több reggelit ettem egy nap.  Kínálgattak néha, hogy „ugyan, kóstolja meg, hogy milyen jól sikerült az étel”. És adtak egy kis adag kóstolót. Kedves öregek voltak. És miután a melegvizet nem minden nap adták, és én a hideg vizes napokon is ugyanúgy fütyültem a zuhany alatt, az öreg mindig azt mondta: „maga cuki, maga cuki”. És olyan kedvesek voltak hozzám.

A második világháború alatt kezdő művész voltam, Budapesten már tanítgattam, házi koncerteken játszottam. A szüleimhez utaztam Sátoraljaújhelyre a náci megszálláskor [lásd: Magyarország német megszállása], velük vonultam gettóba. A Zeneakadémia egyik tanára, Waldbauer tanár úr, kihívatott egy diáktársamon keresztül, mert meghagytam, hogy oda még írhat nekem. Kijöttem a gettóból, de valaki följelentett, hogy levettem a csillagot [lásd: sárga csillag], és illetéktelen vagyok a városban járkálni. Leszólított egy nyilas katona vagy rendőr, igazoltattak, és bevittek a rendőrségre. A rendőrség betett egy cellába, ahol már voltak zsidók, és én nem mehettem vissza többet a gettóba. Akkor felraktak minket egy éjszakai személyvonatra, szép holdvilágnál elbúcsúztam a várostól, és megfogadtam, hogy ha túlélem, akkor én még ide visszajövök, hazajövök. Reggel már Pesten voltam, és bevittek a Keleti-pályaudvar közelében lévő toloncházba. A toloncházból nem akartak kiengedni, hanem betettek Kistarcsára [lásd: kistarcsai internálótábor] drótok mögé, munkatáborba. Bauman Ernő, aki a Bauman Ida néni fia vagy öccse lehetett, de az biztos, hogy a nagymamám második férjének volt rokona, egy időben volt velem fogoly Kistarcsán. Ő ügyvédként az irodán dolgozott, és háromszor húzta ki a nevemet a deportálandók listájáról, és helyettem más neveket írt be. Így „lekéstem” Auschwitzot.

Hamis iratokkal már [Sátoralja]Újhelyre ment a Tanár úr, ahol voltak számomra is hamis iratok. Felsőbüki Hilda álnevét kaptam. Felsőbüki Hilda Amerikába költözött, így jutott hozzá az irataihoz a Tanár úr. Azt az utasítást kaptam – mert volt két hét, amikor szabadulni lehetett a Lakatos Géza kormány alatt [1944. augusztus 19. és október 16. között volt Lakatos Géza Magyarország miniszterelnöke. „Kormányzása belpolitikailag enyhülést jelentett az előző időszakhoz képest: az adminisztrációból eltávolították a szélsőjobboldal leghírhedtebb képviselőit, a németek követelései ellenére biztosították a megmaradt zsidó lakosság bántatlanságát, keresztülvitték, hogy a német megszállás után letartóztatott politikusok egy részét a Gestapo szabadon engedje.” (Magyar Nagylexikon) – A szerk.], amikor én ki is szabadultam [Kistarcsáról] – hogy ne jelentkezzek a Zsidó Tanácsnál, ne legyen nyomom. Elmentem megnézni, hogy ki van otthon a Pozsonyi út 7-ben Hajdú Jucika nevű barátnőmnél, és ott először aludtam a földön lévő drótágy helyett egy díványon a személyzeti szobában, mert az egy védett ház volt. Befogadtak a Hajdú-szülők.

A Tanár úr másnap odajött, mert valahonnan telefonáltam, persze csillag nélkül, hogy hol vagyok, és felajánlotta, hogy Hajdú Jucikát is elviszi védelembe, de ő a szülőkkel maradt. Én elmentem. A Gellért-hegyen egy pincében éltük át az 1945. február 13-ai kitörést [Ezen a napon, amely egyben Budapest ostromának a végét jelentette, próbáltak kitörni a budai Vár körüli orosz ostromgyűrűből a német és a magyar katonák. – A szerk.], ami rendkívül zajos volt. A Tanár úr úton volt éppen, mert a családjának egy másik villában volt búvóhelye, a Fillér utcában, ahonnan a háziasszony nővére és annak a jobboldali képviselő élettársa elmentek Németországba. Tehát ott is volt egy önálló villa, és ott is volt felhalmozva mindenféle ennivaló. A menekülteket elosztogatták, szétosztogatták, és mi maradtunk a Tanár úrral meg még egy darabig Mari barátnőmmel – akit szintén menekítettek – a Gellért-hegyen. A Tanár úr éppen úton volt a két hely között az utcán, amikor február 13-án a kitörés történt, és még nagyon sokáig nem került elő, én meg nem tudtam, hol keressem.

1945-ben Felsőbüki Hildából ismét Göndör Márta lehettem. Átmentem Pestre a karórám fejében – híd nem volt, az oroszok vittek át az óráért cserébe –,  és nem tudtam, hogy hová menjek, az ostrom után kinek van még háza és lakása. Akkor láttam kiírva, hogy a Zeneművészek Szabad Szervezete már létezett a Bajza utcában [1945 februárjában alakult meg a Magyar Zeneművészek Szabad Szervezete (elnöke Kodály Zoltán volt), amely részt vett hangversenyek rendezésében, a zeneműkiadásban és a zenetanárok továbbképzésében. – A szerk.]. Arra vettem az utamat. Miután megmondtam, hogy élek, de nem tudom még, hogy hol fogok lakni, adtak nekem egy cselédszobát a hátsó lépcsőházban. Elmondtam, hogy kistarcsai fogságom alatt műveltem a földet, így azt mondták, műveljem meg a Bajza utcai kertet, és akkor megkaphatom ezt a kis, ablakos szobát, ami nekem nagyon megfelelt, és ott maradtam lakni. Oda jöttek más muzsikusok, volt ott sok emberi találkozás, megmondták, hogy hol koncertezett már a pesti fölszabaduláskor a Fővárosi Zenekar [A Magyar Állami Hangversenyzenekar elődjéről, a Bor Dezső által alapított Székesfővárosi Zenekarról van szó, amely 1939-ben vált hivatásos zenekarrá, miután 16 éven át (természetesen magasan képzett zenészekből álló) amatőr zenekarként működött. (A Magyar Állami Hangversenyzenekar nevet 1952-ben kapta.) – A szerk.]. Elmentem jelentkezni, és fel is vettek. A Fővárosi Zenekar majdnem magával hozta az egész OMIKE zsidó zenekarát, ami a zsidótörvények alatt a Síp utcában működött. Itt találkoztam Szeszler Tiborral. Ő elkezdett nekem udvarolni, vigyázni rám.

A férjem családja alulról jött, tanulatlanok voltak, baloldaliak és bujkálniuk kellett, mert az [a Magyar Kommunista Párt] akkor illegális mozgalom volt. Megtanulták a nehéz élet, az alacsony sors ízét. Az apjának, Szeszler Mórnak ócskavas-kereskedése volt egy félszuterén pincehelyiségben. Az Amerikai úton laktak. Tibor anyja, Herz Jolán nagy családból származott. Eredetileg tizennégyen voltak testvérek, de heten meghaltak ebből. Az egész család a háború előtt Újpesten élt, és szoros volt a kapcsolat, nagyon segítették egymást. A család a háború után került Zuglóba. Tibor bátyja végzettsége szerint talán fodrász volt, de a Fővárosi Tanácsban dolgozott a munkaügyi osztályon. Még talán ma is él. Tibor egy angyalföldi gyárban dolgozott betanított munkás, ahol volt egy amatőr kórus, és észrevették, hogy nagyon tehetséges. Pengetett egy mandolát és fütyült, úgyhogy tizenévesen elküldték a Zeneművészeti Főiskolába felvételizni klarinét szakra. De ott volt egy ragyogó másik ember, és őt vették fel. Akkor az oboista azt mondta, hogy neki jó lesz ez a kevésbé ragyogó fúvós, és felvette oboa szakra. Akkoriban nem volt oboista Pesten, de már volt Székesfővárosi Zenekar, és nem volt oboistája. Tibor megfelelt, csak nem tudott még jól kottát olvasni, nem volt jó a technikája, de amit megszólaltatott, az elragadó volt. Tanult egy darabig, aztán el kellett mennie munkaszolgálatba.

Amikor már tudtam, hogy Waldbauerék nem maradnak Magyarországon, és már nem kellett engem menekíteni, megadtam magam Tibornak. Sokáig védekeztem ellene, mert neki törvényes felesége volt, két munkanélküli, foglalkozás nélküli szülője, egy bátyja, aki volt büntetve illegális ténykedésért, és aki később visszajött a munkaszolgálatból. És volt egy nővére, Otília, aki nem jött vissza a deportálásból, mert alig várta, hogy az utolsó kommunista begyűjtéskor kivigye a házból a nyomozót, aki őérte jött, mert Tibor, az öccse, a munkaszolgálatos szökevény, egy ajtó mögött lapult.

Tibor első felesége egy rendkívül jó karakterű asszony volt, akit én rögtön értesítettem, hogy a férje folyton rajtam lóg. Ő meg azt válaszolta, hogy ebbe ő nem tud beleszólni, mert ez a Szeszler meg az én dolgom, hogy egymással hogyan barátkozunk, de tudomásul fogja venni, mert nem szándékozik Tibort kötéllel visszatartani, ha el akar menni. Én még elhívtam a szilveszteri koncertre, hogy beszéljük ezt meg, de ő nem jött el.

1946-ban Tibor elnyert engem, de ennek ellenére én nem akartam őt férjül biztosítani magamhoz, mert még nem tudhattam, hogy kivel találkozom az életben. Úgy hozta a sors, hogy megvettem egy újságot, mert a harmadik világháború esélyeiről szólt a címlap, és én ettől rettentően féltem. Egy apróhirdetést láttam, amelyben arról írtak, hogy 8 gramm aranyért meg lehetett venni egy garzonlakást Budapesten a Nagyboldog Asszony út 6. szám alatt (ami ma Ménesi út). Nekem volt ennyi aranyam, mert apám levett fogaranyát egy borítékban elrejtették a kisházunk udvarának kőfalában egy kivehető tégla mögé. Én ezt rögtön megtaláltam, mert onnan nem lopták ki. Amit a nagybátyámék a földbe ástak, azt mind elvitték. Leöntötték vízzel a földet, így az megmutatta, hogy hol szívja be gyorsabban, hol lazább a föld, és ott rögtön kiásták. Tehát a 8 gramm arany birtokában megvettem az első lakásomat.

Tibor szüleinek volt lakása Zuglóban, itt lakott az első felesége is. A bátyja is itt foglalt el egy lakást, aki visszajött a munkaszolgálatból, Romániából. Az egyik lakás a volt feleségé lett, a testvér kapott a Párttól egy lakást, így oda vitte a családját. Tibornak választania kellett, hogy a szüleivel akar lakni vagy velem. Hát persze, hogy velem akart lenni. A kezdeti vadházasságból, az első házasság hivatalos felbontása után, 1946 végén törvényes házasok lettünk.

A háború után úgy lettem párttag, hogy érzelmileg és politikai tájékozottságom folytán már régen szívemben a baloldalhoz tartoztam. A munkásmozgalomról igen jó értelmiségiek között hallottam, és természetesen jól harmonizáltam velük, anélkül, hogy munkásmozgalmi múltam lenne. Beléptem a Magyar Kommunista Pártba. Nekem nem kellett nagyon erőlködnöm ahhoz, hogy én magyar legyek, mert nagyon sok dicséretet kaptam a magyar nyelv méltó használatáért. Népnevelő és faliújságos voltam. Magyarnak maradtam itt! Laci bátyám kijutott arra a palesztinok lakta földre, amire a zsidók is vágytak mint hazára, és a cionisták tanították, hogy ott lesz a haza. A nagyon öntudatos zsidók cionisták voltak, és nem baloldali magyarok. Nekem jó volt a magyar falu. Egy olyan városi állatorvossal, mint az apám, akihez két uradalom is tartozott, megtudtam, milyen az uradalom hangulata, milyenek a kastélyok, az intéző, az erdész. Az egy nagyon jó társadalom volt: nem volt gyűlölködés, nem voltak lázadók az uradalmi cselédek, sokkal jobban éltek, mint a szegényparasztok.

Tibor nagyon ügyes kezű, talpraesett, bátor, humoros, sokféle emberi tehetséggel megáldott ember volt. Szögekkel elment vidékre, cserébe ennivalót hozott masszívan, de hogy hazafelé el ne lopják, ne verekedjenek össze vele, fölmászott a tehervonat tetejére, és ott utazott. Tudott csalni, hamisítani az életért. Tibor apja korán meghalt, állítólag nagyon szeretett játszani. Halála után „megörököltük” Tibor anyukáját, a mozgalmárt. Neki a felszabadulás után rangja lett. Tibor odahozta, azt akarta, hogy velünk lakjon. 1948-ban megszületett a lányom, Zsuzsa. Klemperer Ottóval még játszottam, Bernsteinnel  már nem [Otto Klemperer (1885–1973) – német karmester, a bécsi klasszikusok és Mahler műveinek kiváló tolmácsolója. 1933-tól az USA-ban élt, 1947–1950 között a budapesti Operaház vendégkarmestere. Leonard Bernstein (1918–1990) – amerikai zeneszerző, karmester. A megjegyzés Bernstein első magyarországi szereplésére utal, amely egyes források szerint 1947-ben, mások szerint 1948-ban  volt. – A szerk.].

1948-ban megérkezett a bátyám, Laci, akit a kis lakásban nem volt hová lefektetni. Az egy kis garzon volt, az előszobában egy kis főzőlappal, és a fürdőszobában volt egy kád, mosdó és WC. A szomszédoknak nagyobb lakásuk volt, ahhoz tartozott egy személyzeti szoba, azt odaadták Lacinak. Én szoptattam Zsuzsát, de közben a zenekarba is kellett járni, mert a szakszervezetnek akkor még nem volt olyan hatásköre, hogy a fiatal anyát szabadságolja. Jobb arról nem beszélni, hogy nekem menni kellett a zenekarba, megszoptattam, elláttam a gyereket, lefejtem a tejet és otthagytam, aztán a bejárónő vagy jött, vagy nem, de nekem menni kellett. Nem lehetett jogtalanul otthon maradni, azzal az indokkal, hogy nem jött időben a bejárónő. Az borzasztó volt. Nem volt akkor még telefon, hogy telefonáljak valahonnan valahová, hogy megjött-e a bejárónő. Hiánycikk lett a nagymama! A túlélők honnan vegyék a nagymamát, aki nincsen, a rokonokat, akik nincsenek, mikor csonka családok maradtak?! Hány helyen fordult elő, hogy a nagymama átvészelte a háborút a gettóban, a gyereket valahová eldugták, és később a gettóból kikerült nagymama nevelte fel. Vagy a nagymama nevelte a gyereket, mert az anya Sztálinvárost építette és párttitkár volt, nem ért rá a gyerekére [A mai Dunaújvárosról, az egykori Dunapenteléről van szó, amely 1951 és 1961 között a Sztálinváros nevet viselte, és ahol 1950-ben kezdték építeni a Dunai Vasművet. – A szerk.]. Muszáj volt dolgoznia, hogy legyen állása. A gyerekeimet úgy neveltük, ahogy lehetett. Nem volt nagymama, aki vigyázna rájuk, nem volt teljes a család. A létező nagymama egyrészt folyamatosan vakult, infarktusa is volt, tehát nem volt gyereknevelésre alkalmas.

Folyamatosan hirdettünk nagyobb lakásért, így találtunk rá a Bartók Béla úton egy kétszobás lakásra. Ez egy udvari, összkomfortos, személyzeti szobás lakás volt. Ide már költözött velünk Laci is. Jött egy bejárónő, akit szerettünk volna ott tartani, de itt sem volt elég hely. Később aztán Laci elment albérletbe, így felszabadult a cselédszoba. Tibor nem szűnt meg lakást keresni a költözésünk után sem. Amikor szabad napja volt, akkor volt olyan nap, hogy lakásnézés közben 91 emeletet járt meg. Már működött közvetítő iroda, mert a lakásközvetítőnk a Szentkirályi utcából hozta a címeket. Így találtuk a Palánta utcai lakást. 1951-ben, már a rózsadombi új lakásba megszületett Anna. A Palánta utcában egy földszintes házban laktunk, az utca zsákutca volt, ahová bejártak ugyan az autók, de nem volt aszfaltozva. Még annyi üres telek volt, olyan falusias volt, hogy a gyerekeknek aranyéletük volt. Mindenféle családból odagyűltek a gyerekek. A gyerekek hallgattak sok zenét, jártak óvodába, énekeltek, táncoltak, tehát a magyar kultúrába még az iskola előtt jól bemártódtak. Jöttek vendégek, beszélgettünk, jártuk a magyar vidéket.

A háztartási munka egy részét fizetett alkalmazott végezte. A mi háztartási alkalmazottunk még háztartási iskolába is járt a nyolc elemi után. A gyerekekre jól vigyázott, a háztartást remekül vezette: jól főzött, tisztán takarított, szépen mosott, jól vasalt. Én nem lehettem a gyerek esti fürdetője, aki leteszi éjszakára, csak akkor, ha nem volt zenekari próbám, és otthon lehettem, és megengedte nekem a háztartási alkalmazott, hogy akkor mégis én fürdethessem a gyerekemet. Mert az egy nagyon jó program volt.

Az Áldás utcai általános iskola, ahova jártak, nagyon szép, nívós, vegyes iskola volt. Volt olyan árnyalata, hogy a gyerekek megkülönböztették magukat, mert a táblára írták, hogy az oroszok menjenek a fenébe, de még az is családiasabb volt, mint a város. Jó volt a levegő, a természetközelség, hogy vehettünk autót, sátrat, és az 1960-as évektől mehettünk a gyerekekkel sátrazni, ami a családi életünknek a legszebb oldala volt. A múlttal nem traktáltuk a gyerekeket. Zsidó nevelést nem kaptak, de tudták, hogy zsidók. Zsidó ünnepeket nem tartottunk, inkább csak a munkaszüneti napokat.

1956-ban a zenekarból az jutott el hozzám, hogy aki ilyen lelkes, nagy kommunista volt, az most tűnjön el, és vonja le a következtetéseket. 1956-ban fölállítottak az akkor már Állami Hangversenyzenekarból, hogy menjek el, nem akarnak velem dolgozni. Kiosztották a személyzeti anyagokat, és ott volt egy spicli. Nem én voltam a spicli, én senkit be nem jelentettem, hogy veszítse el az állását.  Ha valaki lelkes kommunista volt, az egyértelmű volt a hazaárulással. Csak egy hitvány embert lehet kitenni. De ilyen hitványságról nem tudtak. Tehát először kirúgtak, mert lelkes kommunista voltam, de végül nem rúgtak ki, mert fizetniük kellett továbbra is a béremet, mert igazi indok nem volt a kirúgásomhoz, csak nem voltam szívesen látott zenész. Ez egy óriási sérelem volt, mert aki úgy hegedült, mint én, aki Klemperernek megfelelt szólistának, az nem szorult rá, hogy másnak a helyére kerüljön. A három nagy zenekarból egyedül engem bocsátottak el. Rettenetesen sajnálom, hogy így dolgozott a párt, mert hiszen olyan szép eszmék jegyében szerettük volna a szocializmust. Úgy kerültem vissza a zenekarba, hogy bejelentették, hogy a fizetésemet kötelesek adni, mert nem lehet valakit csak azért elküldeni, mert kommunista volt, és semmilyen vádat személy szerint nem tettek ellene. 1956 után aztán már nem voltam párttag. 1956 [lásd: 1956-os forradalom] után az újjáalakulásnál néhányan nem akartak velem együtt dolgozni, nem ültek le mellém. És remegett a jelenléti ív a barátok a kezében. Ezt felülről diktálta valaki, aki nagyon tekintélyes volt. Sosem derült ki, hogy személy szerint ki indította el a kirúgatásomat, én nem akartam senkin bosszút állni. Folytatódott az élet, és folytatódott a kamarazenélés. Azonkívül elismerést kaptam a zenekar vezetőségétől, hogy a szakmai munkának olyan éltetője vagyok. Öt kvartett működött, koncertezett, öt vonósnégyes a fővárosi zenekarból. Mégis nagyon sokat kvartetteztünk. Nem kellett hozzá sem származás, sem világnézet, semmi. Muzsikálni kellett házi koncerteken.

Nem voltam nagyon boldog a gyerekekkel. Nem igaz, hogy én anyaságra születtem. A gyerekeknek, mert egészségesek, szépek meg kedvesek voltak, örültem. A gyerekeim tudomásul vették, hogy nekik van, aki mos rájuk, eteti őket, vigyáz a gyerekekre. Anna járhatott egyetemre, vizsgázhatott vidéki és pesti egyetemen. Mind a két lányunk szerzett felsőfokú diplomát. Zsuzsa építészmérnök lett, Anna tanítói oklevelet szerzett. A lányaim valamennyire megtartottak engem mint anyjukat, és vendégül láttak ebédre, eljöttek hozzám is, és örültem, hogy van családom. De nem csak öröm, kötelezettségem is volt, aminek igyekeztem eleget tenni. A gyerekek aztán önállósultak. Később a Tibor anyjával való együttélés és egyéb nehézségek miatt kaptam egy idegösszeroppanást. Amikor Tibor elhagyott 1974-ben, a gyerekeink már diplomával, élettárssal laktak velünk együtt. 1975-ben, Tibor távozása után, újra idegösszeroppanásom lett.

Anna 1973-ban férjhez ment Sz. Péterhez, de még a Palánta utcába született meg az első gyermekük, Gergely 1974-ben. Kata 1976-ban, az új lakásba költözésük után két héttel. Anna hivatalos férjével, akitől hivatalosan nincs is elválva, jó a kapcsolatom. Péter nagyon tisztességesen helytáll, komolyan kiveszi a részét a család életében. Annát a Tanítóképző Főiskoláról elcsábította a [Lauder Javne] zsidó iskola, és ő engedett a csábításnak, mert módszertani újítást remélt és váltott be. Megtanulta valamennyire a zsidó múltat, a történelmet sokkal jobban tudja, mint én, és nagyon szereti a zsidó értelmiséget, de nagyon jól használja a lehetőséget arra, hogy az egyetemes kultúrának, az egyetemes pedagógiának az élén legyen, és nagyon dicsőségesen teljesít. Mert nemcsak az iskolaalapító pénzember [Ronald Lauder] becsüli, hanem a magyar hivatalos kulturális kormányzat is nagyra becsüli, és 47 éves korában kapta meg azt az Apáczai Csere-díjat, amit mások életműért szoktak kapni a levonuláskor – ha kapnak ilyet. Úgyhogy Annát két oldalról, a hazai nemzeti kulturális élet is nagyra tartja, és természetesen a nemzetközi zsidó alapítványi hálózat is nagyon becsüli. Anna fia, Gergő nem került be középiskolába, de közrejátszottam abban, hogy egy jó nevű ütős tanítsa őt, aki megígérte, hogy felkészíti a zenei gimnáziumra. Felkészítette, de az iskola nem vette föl, erre szakácsiskolába ment, szakács lett. Kata a Gellért-hegyen olyan magabiztosan nőtt, olyan jó körülmények között, hogy őt nem érdekelte a múlt. De Kata az, aki a leginkább ismeri az életemet, és segít ő is a maga módján, szolgál, ahogy tud. Zsuzsának is két gyermeke született, Gábor 1976-ban, Júlia 1980-ban. Zsuzsa házassága is tönkrement. Az ő volt férjével a köszönésen túl semmi kapcsolatom nincs.

Az 1980-as évek második felében, Grünwald Lajos bácsi testvére, Mitch volt az, akivel a kapcsolatot Laci testvérem megteremtette akkor, amikor Torontóban megjelent egy kiadvány az észak-magyarországi zsidók deportálásáról, amiben a Göndör családról is szó van. Akkor megmondták, hogy nem minden Göndör halt meg, Amerikában is van belőlük. Összeismerkedtek vagy újraismerkedtek, és Laci megteremtette köztünk is a kapcsolatot. Mitch nagyon kedves volt. Még mielőtt Pestre jött 1987-ben, már küldött valakivel 200 dollárt (ami akkor nekünk rengeteg pénz volt), és megmutatta a társas képét, amin együtt voltak. Megmutatta, hogy melyik az én rokonom, és nekem adta azt a képet. 1988-ban jöttek először Magyarországra a harmadik feleségével, Marival, aki ugyancsak magyar. Mari és Mitch Mexikóban találkoztak, mindkettő hozott gyereket az előző házasságaiból. Egy darabig nagyon komolyan támogatták itt a családot. Legalább kétszer, de talán háromszor is voltak itt, aztán az 1990-es években megromlott a helyzet – haláleset, Los Angeles-i földrengés, betegség –, így megszakadtak a személyes találkozások. Utolsó látogatásukkor elmentek Munkácsra, ahol szeretettel fogadták őket, még ajándékot is kaptak: mindazt, ami az őseiktől megmaradt a deportálás után.

1985-től 1990-ig voltam operai kisegítő, ami nagyon jó volt nyugdíjas állásnak. Az egy újraéledés volt, hogy operairodalommal foglalkozhattam, és nagyon élveztem. A pódium után az egy másik világ volt, és nagyon szerettem. Mindent játszottam, és a végén egy bal kéz törés után már nem újították meg a szerződésemet. Azt mondta nekem a Szeszler-növendék, a zongorista meg a zenekarral foglalkozók, hogy „mindent le tudtál játszani, mindig hajlandó voltál beülni, hát mi köszönjük, hogy itt voltál”. Ez nagyon jól esett nekem. 1989 után alkalmi oktató voltam. Ha behívtak valakit katonának, vagy szülni ment egy kismama, akkor egy nyugdíjast alkalmaztak, mint például engem, a legkisebb fizetéssel.

Izrael számomra egy gyászolt kérdés. Én megértem azokat, akik a haza, az otthon vágya miatt elmentek, és elfoglalták vérrel, könnyel és hitvallással azt a földet, és megértem azt, hogy irritálja a jó érzésű embereket, hogy a zsidó pénzen nyert tudományos, technikai fölényüket úgy használják, hogy a kődobáló arabokra lőnek. Tehát a technikai fölénynek és a szervezettségnek az erejét fordítani a velük ellenséges arabok ellen nem szabad, mert nekik azt a földet meg kell hódítani, és ahhoz az emberek is hozzátartoznak. Erre azt lehet mondani, hogy de ők hiába tanítanák az arab gyerekeket is, ha az iskolájukat nem engedik látogatni az arab szülők. Hiába mondják, hogy megsegítjük nektek a termelést, és vizet fogunk nyerni a sivatagból, és megtanuljuk minden cseppjét hasznosítani, ha hátulról egy „arab tenger” lövi és utálja őket. Ez egy olyan dolog, hogy a szívemmel segíteném őket. Ezek az emberek a holokauszt világából menekültek oda, és nincs más lehetőségük. A bátyám sem besorozott katonaként ment oda. Ő már kiszolgálta a magyar hazát mint katona, de ott vett részt az építésben, és ott jelentkezett a fasizmus elleni katonai szolgálatra. Ezektől el lehet venni?! Sosem vágytam Izraelbe. Én nem vagyok cionista, és miután kommunista nevelést kaptam, én nem akartam ott a gazda szemével körülnézni. Én nem vagyok ott a gazda. Drukkolok értük, hogy legyenek gazdák, és méltók arra, hogy úgy viselkedjenek, hogy igen, itt mi vetettünk, és aratni is fogunk. Ez az ő joguk, és nem az 5000 év jogán, hanem mert meghaltak, és mert elviselték a pogromok szörnyűségét. A pogrom népének ne lenne joga hadviselésre meg háborúzásra?! 

Ferenc Pap
Cluj Napoca
Romania
Interviewer: Ildiko Molnar

The family of my great-grandfather on my father’s side came from Germany; they must have been very young when they moved to what was at that time, Hungary. Eliezer Kohn, my great-grandfather, was born in Dunafoldvar in 1837. He became a Chief Rabbi there. In 1875, when my grandfather was born – he was the youngest child – the family was still living in Dunafoldvar. My great-grandfather was appointed in Bekescsaba after that, where he soon became a Chief Rabbi again. [This happened] at the time of the so-called Congress, when the denominations came into being: orthodox, neolog and statusquo [conservative]. My great-grandfather became a neolog; he was probably more liberal. He also wrote sermons. I still have one of his sermons, printed in 1881. I think that he wrote out his sermon himself in Hungarian and printed it, probably in Bekescsaba. It is not very long; I only remember that he strongly praises Francis Joseph. Great-grandfather died in 1907. I have no idea about his wife, but she was Jewish, that’s for sure.

My great-grandfather had eleven children; my grandfather was the youngest of all. One of his brothers was called Artur; he was a doctor somewhere in Transdanubia. And I think that he had another brother, called Guido, who was also a doctor. Unfortunately I know very little about his brothers and sisters.
My grandfather on my father’s side, Illes Pap, wasn’t religious at all. He needed no father, no religion, nothing. As a teenager he was sick and tired of the environment at home and he went to Budapest, and from that time on he was completely non-religious. He graduated from high school there, and then he also finished university in Budapest. He majored in languages: Hungarian and German, but he studied something at the Faculty of Philosophy too. The family believes that he gained two doctorates: one in linguistics and one in philosophy. Later he was a teacher of linguistics and literature, until the end. As a student in Budapest, he became a member of a literary group called the Kisfaludy Compan. He dealt with the works of Arany Janos [one of the most famous romantic poets in Hungarian literature], and with Lessing from German literature. He wrote a book on this.  Besides this there was an old series, sort of like “Everyman’s Library”, which was probably much cheaper, and my grandfather’s book about Ferenc Rakoczi [Prince of Transylvania, leader of the insurrection in 1703-1711] was published as part of this series.
Anti-Semitism in Hungary grew very strong at the end of the 19th century. At that time there was a radical party leader and Member of Parliament. Due to the disadvantages which were incurred [because of the Jewish name, Grandfather] Magyarized his name. It became Pap [preacher], because the neighbours always called them “the preacher-boys”, because my great-grandfather was a Rabbi. [Besides] everybody who was called Kohn or Kohen or something similar is [of] kohanite [origin]. The name Pap could have come from here as well. He magyarized his name sometime at the very end of the 19th century, and all his brothers and sisters followed him and “Papized”. There were eleven brothers and sisters, and he, the youngest, Magyarized his name, and then all of his brothers and sisters became Pap, too.
He met my grandmother Paula at the end of the last century [the 19th], probably in Vienna or Budapest, and I think they were distantly related, too. My grandmother’s father was a distillery owner in Vienna. I know of one of my grandmother's sisters; she was called Olga, and she lived all her life in Vienna. Her husband was a factory owner, a rich man. They also had children.
My grandparents got married sometime at the beginning of the [20th] century. My grandmother learned Hungarian and she also wrote in Hungarian a great deal. Auntie Ibolya was born in 1904, as a first child. She was already born as Pap. At the end of the century there was a well-known linguist called Zsigmond Simonyi. It was said that my grandfather would be his assistant, but university work was poorly paid and high-school work paid a little bit better, thereupon my grandfather went to Kassa [today: Kosice, Slovakia] as a teacher. My father was born there in Kassa, two years after his sister. Three or four years after that, they moved to Szolnok. There was an educational centre in Szolnok called the Commercial School; and my grandfather became headmaster there. And then the events of 1918-1919 intervened: the end of World War I and the so-called Soviet revolution [the Hungarian Soviet Republic]. It was interesting that within this chaos both my grandmother and grandfather took sides. My grandfather was a so-called radical bourgeois and it was said that my grandmother was communist. After a short time they came to Budapest. In Budapest my grandmother was a member of the so-called Council of the Hundred – which was a kind of a parliament – and became the head of some kind of reformatory school. Then in March, of 1919, I think, this movement came to an end. When the whole thing collapsed they went illegally to her wealthy sister in Vienna. My grandfather sent from there all kinds of CV's and self-recommendations, and the Jewish high school of Temesvar [today: Timisoara, Romania] accepted his application. That’s how they got to Temesvar in 1920 or 1921.
In Temesvar they lived in a tenement dwelling somewhere downtown. My grandfather taught Hungarian and German at the Jewish high school. There’s a little story related to this. My grandfather was a passionate smoker. Many times there was a cigar hanging out of his mouth even when he entered a class. Besides this, he had moustache too. They drew him like this, with the cigar. Well, he was a huge man and his students nicknamed him “The oldster”. A few of his ex-students are still living in Kolozsvar. He was a well-built, physically robust man, and my father reminisced many times, fairly shuddering, but also with humour, that he once ate for breakfast an omelette made of twelve eggs. My grandmother stayed at home and took care of the three children. On her own initiative, she lived out her intellectual inclinations. She wrote plays. One of her plays was performed inTemesvar. My grandmother died in 1929.
My grandfather’s second wife was called Hilda. She was much younger than my grandfather was. I don’t know where they met, but they got married sometime in the 1930s. She already had a grown-up boy at that time, I don’t know whether he’s still living or not, but at that time the boy went to Vienna. I think he was called Karlsten Erst. His second wife died in 1942; I didn’t know her.
My father had two sisters; he was the middle child. The eldest was Ibolya. She learned to play the piano and she taught the piano. Later, after the war – in my childhood – I remember that she was a cashier in some kind of ready-to-wear boutique or clothes shop. She got married in 1940 to a teacher from the Jewish high school in Temesvar, called Hauben, who came from Bucovina, from Cernovitz. He was appointed there in Temesvar, and he taught Latin. This uncle of mine knew some thirteen languages. They moved to Israel in 1962. My aunt didn’t work anymore there, and my uncle commuted to the university in Tel-Aviv from Netanya, where they lived. He taught there Latin and Old French. Meanwhile he went on some study-tours as well. They didn’t have children.
The youngest auntie was called Klari. She had three husbands; the last one was called Mihaly Suranyi. At first she lived in Brasov (Brasso) then in Bucharest. She was an official all her life. After retiring, in the middle of the 1960s she moved with her husband here to Kolozsvar, quite close to where we lived at that time. Her husband was a Gentile. I think he died in 1973, in the same year as my mother did. He was of mixed origin, a Hungarian-Romanian, but [in the family he was “the biggest Hungarian and Jew”]. They didn’t have children. My aunt died in 1994. They are both buried here in Kolozsvar.
My father had a rather eventful youth, because he (and his two sisters as well) went to Vienna with his parents in 1919. At that time, after World War I, there was a program that sent many of the children of the so-called defeated countries – and Hungary was a defeated country – abroad to “be fed up.” That’s how my father and my younger aunt got to London for a year. They attended school there. In the same period my elder aunt, Ibolya, went to one of her aunts on the mother’s side in Czechoslovakia, by the same right, and stayed there a while. This period lasted about a year, sometime around 1920. Then they all came back to Temesvar. My grandfather was a teacher already and they continued their studies there, in the Jewish high school. My grandfather was very strict, like some teachers are. He was especially strict with his own son. He taught him, and even more, he was also his form-master at one time. My father told me many times that he always had to be perfectly prepared, otherwise it meant big trouble.
The Jewish [aspect] at high-school was probably the fact that the whole high-school – the teaching staff and the pupils as well – were Hungarian-speaking middle-class Jewish people whose mother tongue was Hungarian, and to whom religiousness didn’t really matter. Probably they were obliged to go to synagogue on weekends. All of my father's classmates were Jews as well. Later on, over the course of decades, the company of friends dispersed. Very few of them remained in Temesvar. Some of them went abroad: to Hungary or to Anglo-Saxon territory. My father went to Kolozsvar. The Jewish high school was functioning until about the time of World War II. I think that in the ‘40s there was only a Jewish elementary school inTemesvar.
My father must have graduated high school in 1924, I think, and then the auntie from Vienna undertook his education. My father would have liked to be a doctor, but there wasn’t enough money for that, so he finished a one-year course in Vienna: the shortened, one-year course of an academy of commerce. That academy still exists; it is called the World Trade Academy.
[Then the father got to Temesvar, because he got a job there. He also met Ferenc’s mother there]
My great-grandfather on my mother’s side, Markus Rosenthal, started out as a leather manufacturer in Temesvar. Later, as a mature man, he had a leather shop in one of Temesvar’s neighborhoods. They had five children; the youngest was my grandmother, Gizella. She had two sisters and two brothers. The eldest boy was Zsigmond, the next one was a girl, Cecilia. Another boy, Jozsef, became a chemist in Papa. And another called auntie Rozsi, I think, her youngest elder sister. She got married to a manufacturer in Budapest.
Ferenc Klein, my grandfather, was a shop assistant in my great-grandfather’s shop and that’s how he got together with my grandmother, Gizella. My grandfather didn’t become an owner because he was too young. At that time my grandmother didn’t work, of course. My grandfather was there in my great-grandfather’s shop; he was in the store till the end of his life (he had a very short life). He died very young, of cancer, around 1909. My mother was born in 1909. I think she was a few months old when her father died.
My grandmother and my mother lived in Budapest until the middle of the ‘20s. In Budapest my grandmother worked for a long time in the factory [that belonged to auntie Rozsi’s husband]. In the meantime my mother learned choreography at a well-known ballerina’s school, Olga Szentpal’s school, and from there she went to Wurzburg, Germany, where she graduated. They went back to Temesvar only after that. My grandmother had a separate flat; she was an official. I think that in the first few years my mother opened a [dance-] school in Lugos and then in Temesvar.
Somehow or other, at the end of the 1920s she met my father, and they got married in 1930. They only had a civil wedding [they were not married by a Rabbi]. At that time my father was transferred from his post in Temesvar to Bucharest, and they lived there for a while. From there they went to Kolozsvar, before my birth, sometime between 1931 and 1934. My mother had a school of choreography here, the so-called school of rhythmic dance and art gymnastics. My father was known in Kolozsvar– and he also introduced himself – as the husband of Vera Pap. This means that my mother, with her posters, was more well-known, at least by name, than my father.
My father was appointed again to Bucharest; I was born there in 1935. From there we went to Temesvar, where my younger brother was born. In 1938 we moved to Kolozsvar indefinitely. There was a Franco-Romanian insurance company and my father came to Kolozsvar as its manager. Then in 1940, when there was the change of power, they offered to send him to a position in the same company in Romanian territory, in Torda [today: Turda, Romania], but he didn’t want to go. He was devoted to Kolozsvar.  After a short time, from 1938, the three anti-Jewish laws were introduced in Hungary.
They ousted the Jews step by step; they began with the artists and then they extended it to the others and brought other coercive measures. In 1940 or 1941 they dissolved the insurance company, and my father lost his job. My mother wasn’t even in an official post. After 1938, when they moved back to Kolozsvar, she didn’t have her dance-school any more. There was something that stated that Jews couldn’t have official posts, and then my father had a good friend, an old man who undertook to run the company in his name. Then this had to end too. Then my father dealt with selling books, and he wandered all over Transylvania with books. He told us for fun once, that when he came home, he went to a major railway station where he had book-business with the stationmaster. He introduced himself and the stationmaster told him that he would buy books from a man with such a nice name. He also stood him a treat, but he didn’t know that he was a Jew. This happened in the 1940s.
The persecution of Jews in Temesvar – as a town in southern Transylvania [which belonged already to Romania by that time] – was less than over the border, in northern Transylvania, which belonged to Hungary at that time. The persecution of Jews between 1939 and 1944 meant that from time to time, the able-bodied men were called in to labour service. For example, the husband of one of my mother’s cousins was in Karanszebes [today: Caransebes, Romania] in forced labour service, where they had to dig some ditches. We, just like the other members of the family, lived in Hungary, here in Kolozsvar. Kolozsvar [belonged to] Hungary between September 1940 and 1944.
In the summer of 1943 they took my father into the forced labour service. From that time on my mother looked after us; she invented a product, a masterpiece of fine workmanship. She had been preoccupied with industrial arts even as a child and she was in a terrible dilemma at that time: to choose to deal with industrial arts or to be a dancer. In the 1940's she took up her old knowledge of industrial arts and she made beach-bags. This was when plastic, the imitation of textile and leather, was brought to Hungary, and she made beach-bags and sold them in secret. And there was another thing; we let out one room to a lady who moved there with her daughters, and that’s how we obtained the bare necessaries.
[The day before the opening of the ghetto in Kolozsvar, Ferenc’s family got the opportunity to run away.]
On the 3rd of May 1944 a Romanian peasant from Tordaszentmihaly raised the price for a family – the Stossers – whom he wanted to evacuate to Romania.  And so they were taken away – they were deported – and none of them came back. They found the price the man asked too high. My mother used to visit these Stossers, their ex-neighbours, and that’s how it was revealed to us what they wanted to do. The Romanian man came to us very angrily and told us that if these people didn’t want to save their necks he would help us flee us for nothing. It looks as if that man knew more than we did. That is how it happened that he took us for nothing. We lived in Zapolya Street at that time. We started from there. We hid in an attic until it got dark, then late night, we met this man at a given place and he took us over the border. There was my mother, my younger brother and I, and a woman from the neighbourhood who found out somehow what we were up to and pleaded to come along. The woman’s husband was in forced labor service as well; he didn’t come back but died there. They had no children.
I remember that we went through the forest a lot and it was very tiring. We went by horse and cart until the end of the Gyorgyfalvi road where we met this man and from that time on he took us on a very remote road. This whole thing made us more mature than we should have been at this age (I was just nine years old and my brother was just six). We remember quite a lot of details. For example we remember very well that before the end of the Gyorgyfalvi road they took us into a watchman’s house in order to use up some time. The landlady was the sister of the man who took us over the border. At one point she told us: “Children, hide under the bed quickly, because the wolves are coming!” in fact there was some sort of patrol, some kind of control by the gendarmerie. After they noted that everything was okay and they didn’t find us, we could come out. The lady gave us each a soup plate of “krumplipaprikas” [stewed potato with sour cream, seasoned with red pepper] with the words: “Eat, just eat, children; this may be your last supper…” To the left, at the end of the Monostor [today: Manastur] neighbourhood there is the Gorbo valley; somewhere there we got across [into Romania]. So it was not at the usual crossing-place, at the Felekteto [today: Feleacu], where they tightened control and caught many people fleeing, but we went somewhere else. This man knew the area. He took us over the border and left us before Tordaszentmihaly. Once we got there we entered a Romanian peasant house, completely at random. The man there probably guessed what it all was about. My mother asked him to take us to Torda. In Torda she had an acquaintance, we stayed there about seven or eight days then we went to Temesvar by train.
In Temesvar my mother was actually at home, but for us children, it was the first time we had been there. My mother knew very well where to go and what to do. We went to the house where our relatives lived: my grandmother and her sister Cecilia with her family. We hid there. It was quite a big house; controls by the authorities were completely incidental or did not exist, so we didn’t have to fear them. However, sometime in July 1944, some self-seeking person denounced us. That’s how we found ourselves at the Temesvar police department for about three days. The way we got out of there, was that a friend of ours bribed the chief constable. 
On the 23rd of August 1944 was the royal shift of loyalties. The king had Antonescu and a considerable part of his government arrested and taken away.  The Romanian government then went over to the Soviets’ side. From that time on the military operations continued on the side of the Allies – American, English, French and Russian – against the Germans. Of course this change didn’t happen in a flash, especially in the provinces. The change consisted of the fact that at the very beginning of September, the so-called red troops came to Temesvar. Then we – just like many other people – despaired and started to seek refuge in a nearby village. On the way we met these troops and they told us to go back to the town because Hitler was “kaputt” [finished].
The liberation of Kolozsvar was on the 11th of October 1944, which means that the united Romanian and Russian troops defeated the Germans. I think that after a week my parents already came home to Kolozsvar. We were enrolled at school in Temesvar: my brother at a Jewish elementary school’s 1st grade and I in the 4th, and we finished school there. In the summer of 1945 we went back to Kolozsvar too. In those times there were enough houses. There were 17,000 Jews in Kolozsvar before the deportation and these people’s houses all became free in 1944. We children went to the all-ready house [the house had already been prepared]. Then I became a child again. I know that our parents had the opportunity to choose and they chose the flat – it was in a street towards the railway station – which though relatively quiet, wasn’t far from downtown.
At first my father was an official of a newly created Jewish organization which ran under communist guiding-principles. It was called the Democratic Union of Jews. For a while, my mother was the secretary of a retraining centre for Jews. At that time this wasn’t a governmental organization, the Jewish community of Bucharest [was the organizer of these centres, because] it wanted to give jobs to those who had lost their prospects. There were similar movements in every Central Eastern European state: to retrain for physical work those Jews who came back from the deportations and couldn’t continue the work they had done before. This organization’s name was abbreviated to O.R.T. It had many sections related to physical work: locksmith, turner, joiner, and things like that, and my mother was the secretary of this school for a while. In 1945 or 1946 they both got into their respective professions; my father became an official, a bookkeeper in a factory in Kolozsvar, then he got a position somewhere else. My mother became the teacher of the ballet class at the Pioneer Centre in Kolozsvar. The abdication or deposal of the king was at the end of 1947. During 1948 the communist government increasingly seized everything, step by step. The nationalization was concurrent with this. In ’48 my mother got into the Ballet High school of Kolozsvar where she was a teacher and a deputy-headmaster. At the same time, sometime in 1949 she got into the newly-made so-called Cluj Conservatoire. At that time it was mainly a Hungarian institution, actually, it was Hungarian and mixed. She taught the discipline called the basics of moving on stage. Then she remained here, also in the new united conservatoire, even after her retirement in 1965.
[In 1959, when the Hungarian Bolyai University was amalgamated with the Romanian Babes University, and today’s Babes-Bolyai University came into being, something similar also happened at the conservatoire]
I attended the Jewish high school in Kolozsvar from 1945 through 1948, until the so-called education reform, when it was closed down. There were a number of Jewish youth associations, not in the school, but outside of it, though many pupils took part in them. There was probably a sports organization too, but it was mainly education of Jewish consciousness. Some of these associations were more radical, so they were Zionist. They said the only way out, was for everybody to emigrate. Others adjusted themselves to the circumstances and said to themselves that this was an opportunity to create some sort of Jewish life in Romania. I wasn’t a member of any of them. In 1948, when they closed down all the denominational schools, the Jewish school among them, I took an entrance examination and went to the school from which I later graduated. This was called Classical High School. At that time there were only about six such outstanding school of this type in Romania: one in Kolozsvar, Temesvar, and Nagyvarad, two in Bucharest and one more somewhere else. This was the only type of school where they taught Latin and Greek.
My classmates knew that I was a Jew, but they didn’t care at all, at least they didn’t show it. But an interesting thing happened: In the first year, in 1945-1946 I attended a Romanian school. There were many people, at least two, who thought that it was a very temporary condition [referring  to the Jews]. During the breaks they passed their time by gathering around me and beating me up, as much as they could. Three years later, after 1948, one of them was my classmate in the Classical School and at that time he was the meekest lamb in the world, so his attitude underwent a complete change.
When I finished high-school I enrolled myself at Babes University, to the Faculty of History. I finished in 1956. After that I waited for a few months because the principal told me that I would get a job at the History Institution, but it didn’t work out. I did all kinds of jobs for seven years. My first post was at a daily paper of that period, called Igazsag [the truth]. I translated the Ager Press’s (Romanian news agency in Bucharest) incoming news for the foreign affairs column. This lasted about one and a half months at the end of 1956. There was no possibility of confirming me in my post. Andras Kovacs was the general editor at that time, and he later went to the Hét [the week]. At the beginning of 1957 I dealt with Romanian-Hungarian translations. Then came the time when I was a pioneer instructor. I was a so-called chief pioneer instructor, which was a paid job at that time. I didn’t have to teach them but just to take charge of their activities in all fields. After that, for one or one-and-a-half months again, I stood in for a teacher of History, and I taught in Hungarian. Then my first real post came. In the spring of 1957 I became a proof-reader at the Kolozsvar press, and at the end of summer I got to the Korunk [our times].  I was a technical editor there for about three years. There were redundancies everywhere; that’s how I got out of there. After that, for almost three years again, I worked in the Kolozsvar University Library. From December 1963, I worked in the Museum of History of Kolozsvar, at first as a museologist then as a chief museologist, then as a chief research worker. I completed my Phd in March 1981.
I devoted a lot of time to my thesis work. I also translated hundreds of articles. Mainly in the ‘50s and ‘60s the Hungarian scholars from Transylvania didn’t really speak Romanian properly. And I was the only one who had Hungarian as his mother tongue and attended a Romanian university. I translated from Hungarian to Romanian for almost everybody who dealt with history, art history, folklore and philology. Besides the thesis work [for the doctorate] I devoted much time to the editing of the “Acta Musei Napocensis”, the annual publication of the Museum of History of Cluj. [Ferenc sub-edited the annuals of 1984-1988 as an editorial secretary. The name of the museum today is The Transylvanian National Museum of History, in Romanian: Muzeul National de Istorie a Transilvaniei.] Besides this, I translated more than 20 books and excerpts too. At the present time I’m working on a very interesting manuscript from the 17th century.
I joined the life of the Jewish community later. In 1984 the president of the community at that time, Miklos Kertesz, who was a lawyer, (in his youth he was a good friend of my father), asked me to participate as a museologist in the preparation of Romania’s first Holocaust exhibition. As proposed by the president of the religious community we organized the exposition with Mark Egon Lowith [a Jewish painter from Kolozsvar, still-living at that time] and with an architect called Daniel Lidianu; I, as a museologist, Lowith, as the art designer of the whole thing, and the architect, who was also a member of the organizers. The preparation consisted of the acquisition and placing of the materials. In some places we definitely had to obtain and to arrange artificial materials which were the nearest to the original. 
For example we got so-called "Heftling" prisoner clothing from the Hungarian Opera and we dressed up a puppet in these clothes. There were pictures on the wall, which had to be arranged according to certain rules and there were many other objects in the exhibition. For example there was the so-called “Ilse Koch soap” as well. This Ilse Koch was the wife of one of the leaders of the Auschwitz camp. She told her husband: “Why should we lose this precious material? We have to make soap from the dead Jews’ bones.” They made many soap of this kind, and there was a household soap, which we exhibited. There were also many certifying documents made by the Americans, referring to which people were in this and that camp, and which were liberated here and there. There was enough material for a room. In the synagogue on Horea Street, to the right of the Torah, there’s a little room, and we created this exhibition there. I’ve been a member of the religious community since 1984; for me, this is just as natural as the fact that I’m a Hungarian too. But I go there mostly to pay the member’s subscription. The best way we can put it is that I’m a Hungarian Jew, there is no more to it.
I met my wife through a colleague of mine – from the University Library – who she was friends with. Neither she, nor my parents-in-law had any objections to me because of my Jewishness. We had only a civil wedding. We got married in 1972. We didn’t think about whether we should raise our child as a Hungarian or as a Jew. It was all the same to me. The child confirmed; she became a Reformed [Protestant]. But nothing really depends on this.  We don’t observe Jewish holidays at all, just Easter and Christmas.

Életrajz

Dr. Besnyő Ivánné Budapesten, a VIII. kerületben egy impozáns, de tipikus körfolyosós bérház harmadik emeletén él élettársával. Itt laktak a férjével is, akitől 1980-ban vált el. A lakás ablakai a belső udvarra és az Üllői útra nyílnak. A falakon mindenütt festmények – a nagyszülőkről és a szülőkről is –, az üveges szekrényekben nippek, csecsebecsék, emlékek. Dr. Besnyő Ivánné fürge mozgású, nyílt tekintetű, eleven, szép asszony, akit jól jellemez, hogy 72 éves létére még mindig dolgozik, és a munkája mellett sok a magánelfoglaltsága is.

Az apai nagyapám, D. Jakab nem tudom, hogy hol született. Gyöngyösön éltek. Én nem ismertem. Az apai nagymamát se, ő korán meghalt. A nagyanyám lánykori neve Silberstein Sarolta. Tizenhárom gyereket szült, édesapám volt a tizenharmadik gyerek és a hetedik fiú. Amikor meghalt, édesapám még gyerek volt. Aztán a nagyapám megnősült még egyszer, de abból a házasságból – azt hiszem – nem született gyerek. Az életükről én csak hallomásból tudok, mert késői gyerek vagyok, és ők már akkor nem éltek. Malombevásárló volt a nagyapám. Hát ez egy jó kifejezés, az édesapám használta. Énszerintem ez megfelel az ügynöknek, az üzletszerzőnek, az üzletkötőnek. Azt gondolom, hogy különböző gabonatermékeket kutatott fel, amit pékségeknek adott el. Végtelenül szegények voltak, hiszen tizenhárom gyereket kellett eltartani, és majdnem minden fiú diplomás lett, kivételt képezett egy Zoltán nevű, általam soha nem látott báty, aki tiszt vagy katona volt, és hősi halált halt az első világháborúban.

Egyébként II. József kalapos király adta a D. nevet a családnak, miután ők Heves megyeiek voltak, és ott volt D. község. A 19. században vették fel a zsidó családok a vezetékneveket [lásd: zsidó vezetéknevek], mert addig nem volt. A nagyszüleim rögtön ezt a nevet kapták, és soha nem volt magyarosított, felvett nevük, hanem maradt ez az eredeti. Erre mindig büszke volt a család. D. név nagyon kevés szerepel, talán Heves megyében van egy-két D., Egerben és itt-ott, de nem gyakori név.

Édesapám, D. Tibor, 1892-ben született Gyöngyösön, és 1974-ben halt meg Budapesten [Gyöngyös a 20. század elején rendezett tanácsú város volt Heves vm.-ben, 1910-ben 18 300 főnyi lakossal (a római katolikus után a második legnagyobb hitfelekezet – a lakosok közel 13 százaléka tartozott ide – az izraelita volt). – A szerk.]. A testvéreivel Gyöngyösről elkerültek, ki ide, ki oda, vidékre, a mai külföldre, Nagyváradra, Kolozsvárra. Gyerekként nagyon szegények voltak, édesapám mesélte, hogy körülbelül hatuknak vagy hetüknek volt egy télikabátja, meg egy vagy két iskolatáskájuk. Ő rendkívül jó eszű gyerek volt, és az ottani jezsuita papok hat helyett már ötéves korában felvették a jezsuita iskolába. Arra mindig büszke volt apám, és én is, hogy ő ötéves korában ment az elemibe, és mindig kitüntetéssel távozott. Gyöngyösön érettségizett [Állami főgimnázium volt a városban. – A szerk.], és érettségi után került föl Pestre, az 1910-es évek első felében. Akkor már őneki nem voltak szülei. Nagyon szegény volt, de miután tizenhárman voltak – elég nagy volt a korkülönbség, majdnem egy generáció –, segítették a testvérei. És ahogy ő mondta, napokat evett, tehát abból tartotta fenn magát, hogy gyengébben tanuló gyerekeknek segített: hol ebédet kapott, hol vacsorát, és így végezte el a jogi egyetemet. Azt nem tudom, hogy ekkor hol lakhatott, talán albérletben, talán a testvéreinél, nem tudom. Ezután katona volt az első világháborúban, hadnagy, és megkapta a Károly csapatkeresztet is [1916-ban alapított érdemrend, amelynek elnyeréséhez legalább háromhavi frontszolgálat volt szükséges. – A szerk.]. A háború befejezése előtt, 1917. október 6-án, az utolsó napokban orosz hadifogságba került, elvitték Szibériába, és azt hiszem, elég későn ért haza. Ő ott elég jól érezte magát, arról nem mesélt rosszat. Együtt voltak különböző emberekkel, és színházi előadásokat is szerveztek, szóval szinte barátilag bántak velük. Miután hazakerült, akkor kezdte el az ügyvédi gyakorlatot. Már jogász volt, csak az ügyvédi vizsgát később tette le.

Édesapám csodálatos ember volt, életemben ilyen embert nem ismertem. Nagyon-nagyon szerettem, tiszteltem, becsültem, nagyon kötődtünk egymáshoz, nagyon szerettük egymást. Egyetlen lány voltam, egyetlen gyerek, és ezért jó volt a kapcsolat köztünk. A gettóban ő tartotta bennem a lelket. Sose felejtem el, hogy amikor éheztünk, elővett egy-egy szem kockacukrot, amit odaadott, és mindig mondta, hogy kislányom, ezzel még egy napig kihúzzuk, ez még elég arra, hogy éljünk tovább. Odaadta a jegygyűrűjét egy vekni kenyérért, hogy legyen egy kis élelem, szóval egy csodálatos ember volt, csak ezt tudom mondani.

A testvéreiről nem tudok sokat. Kislány voltam, hét-nyolc-tíz éves kislány, nem közöltek akkor dolgokat a gyerekekkel. Volt a régi polgári családokban egy olyan mondás, hogy „nicht vor dem Kind”, ne a gyerekek előtt. A pénzügyi dolgokról sem beszéltek, meg sok mindenről. A gyerek hallgathatott meséket, meg lehetett együtt gyerekekkel. De azt azért tudom, hogy a nyíregyházi testvéreinél az egész család elpusztult. Az a testvére iskolaigazgató vagy tanár volt, középiskolai tanár, és úgy hívták, hogy D. Elemér. Előttem van az arca, apámra hasonlított, egy ilyen sovány arcú ember volt. Ő volt az Elemér bácsi, a felesége meg a Tercsi néni. Mint kisgyerek voltam náluk nyaralni, de hát egy öt-hat éves gyereknek az emlékei… Azt tudom, hogy szép volt Nyíregyháza, ott volt valami tó, és ott nyaraltam, azt hiszem, Sóstó. A Tercsi nénire úgy emlékszem, hogy mindig egy kicsit dohos barna ruhában jött föl, ez volt az ünneplő, utazó ruhája, és volt egy másik ruha, amiben itt volt. Nem voltak gazdagok, hát akkor sem volt módos egy középiskolai tanár. Két felnőtt korú gyerekük volt, az egyik a D. Pista, ahogy mondták, D. István, huszonakárhány éves, a másik pedig a D. Saci, ahogy hívtuk, D. Sári. Ő már asszony volt, fiatalasszony, amikor elvitték őket valamelyik koncentrációs táborba. Sajnos, az egész család ott pusztult. Úgy tudom – ez egy szomorú történet –, hogy a Sári férjhez ment, és a férje, azt hiszem, munkaszolgálatos volt. Ő ott lakott a szüleinél, és kisbabát várt volna, de sajnos, mikor megtudták, hogy deportálják őket, hát el kellett hogy vetesse a babát. Talán előző nap történt a műtét, és másnap már vitték őket bevagonírozni. Ezt hallottam, ez egy nagyon szomorú családi történet.

Volt édesapámnak pesti testvére is, a Gyula bátyám, aki a Magyar–Olasz Bank igazgatója volt, végzettségére közgazdász. Könyveket is írt. Házas volt, egy nagyon gazdag magkereskedő családnak a lánya volt a felesége, a Gizi néni, született Bálint Gizella. A Gizi néni szülei magkereskedők voltak, és Londonban is volt cégük. Amikor megtudták, hogy bejönnek a németek, kimentek Londonba, úgyhogy azután Angliában éltek. Gyula bátyáméknak egy gyerekük volt a házasságból, akit szintén deportáltak. Éppen átesett valamilyen betegségen, már nem is volt olyan kisgyerek, tizen-nem-tudom-hány-éves, és vitték volna le vidékre, és azt hallottam, hogy a csendőrök leszedték őket a vagonból. Külön szedték a gyereket, külön szedték a feleséget, és a Gyula bátyám soha többé nem tudott róluk semmit. Itt maradt egyedül, család nélkül. A szülők kerestették a lányukat, minden protekciót bevetettek, hiszen azért pénzért sok mindent el lehetett intézni, minden lapba betettek, amit lehet, de soha nem találták meg őket. Ez még 1944 márciusában, áprilisában történt. Tehát ők is odavesztek ilyen szerencsétlen módon. Gyula bácsi nem házasodott meg újra, és 1956 után a felesége szülei kivitették Londonba. Ott is halt meg.

Édesapám egyik lánytestvére volt a Róza néni, akinek nem tudom, hogy milyen bácsi volt a férje. Ők Mezőkövesden éltek, és ők is valamelyik koncentrációs táborban pusztultak el. A vidéki testvérek közül senki nem jött vissza, senki. Róza néni gyereke volt a Goldmann Sári, tehát ő is Sári volt. Miután apai nagyanyám Sára volt, nálunk volt egy olyan családi hagyomány, hogy az ágak, tehát a leszármazottak lányai között mindenkinek volt egy Sári, Sára neve. Az én második keresztnevem is Sára. Goldmann Sárának a férje volt a Moskovits Mór, aki kereskedősegéd volt a Petőfi Sándor utcában, egy szövet-selyem boltban. Sári néni az akkori kornak megfelelően otthon volt, háztartást vezetett. Volt egy kis kétszobás lakásuk a Bercsényi utcában, a harmadik emeleten, lift nélkül. Kispénzű emberek voltak, és ezért a Gizi néni, a Gyula bátyámnak a felesége patronálta őket, mert hát egy kereskedősegédi fizetésből taníttatták a lányukat. Az ő házasságukból 1930-ban született az unokanővérem, a Panni, Moskovits Anna. Később Mátrai névre magyarosított. Ez az egy lányuk volt, vele elég jóban voltam, sokat mentem föl hozzájuk. Ő egyetemet végzett, tanár lett, most már sajnos meghalt. A Sári néni elég magas kort ért meg, közel 90 évet, hát a Marci bácsi [Moskovits Mór] is, én azt hiszem, túlélte a holokausztot.

Aztán volt Pesten még egy testvér, aki szintén tanár volt, az Ármin bácsi, akinek Olga néni volt a felesége. Nekik szintén volt egy Sári nevű lányuk. Három lányuk volt, a D. Sári, a D. Klári és a D. Mimi. A Mimi az Hermina volt. A Sári – hogy, hogy nem – itt Pesten megismerkedett egy svéd tisztviselővel, akit úgy hívtak, hogy Harald. De hogy milyen Harald, azt nem tudom, mert csak Haraldnak emlegettük. Egy igazi svéd, magas, szőke, pont ahogy egy svéd értelmiségi embert leírnak. Annak ellenére, hogy a Sári nem volt egy szép nő – de nagyon okos volt –, ez egy nagy szerelem lett, és a Harald elvitte őt Stockholmba. Gondolom, ez még az 1940-es évek, tehát még a zsidótörvények előtt lehetett. A Harald egy nagy biztosítási társaságnak volt az igazgatója. Hogy mit csinált a Sári ott, nem tudom, lehet, hogy tisztviselő volt, lehet, hogy nem. Hazajártak Pestre, és ő volt a családnak a gazdag embere. Nem volt gyerekük. Ez a Sári unokanagynéném a vészkorszakban próbálta menteni az itt maradt családját, és a Harald által jött nekünk svéd menlevél. A Klári egy időben az édesapám ügyvédi irodájában kisasszonykodott, még a negyvenes években valamikor, és aztán férjhez ment Telegdi Bernát, igen jó nevű irodalom–magyar szakos tanárhoz, aki a Madách Gimnáziumban tanított. Két gyerekük lett, a Telegdi Eszter, aki Svédországba ment ki a háború után, és ott is ment férjhez, és a Telegdi László, aki igen jó nevű matematikus és fizikus. Tévés vetélkedőkön szokott szerepelni, és így nyert már egy autót is. A Mimi itt maradt Pesten, férjhez ment, nemrég halt meg.

Az anyai nagyapa Spitzkopf Jenő, mint „hegyesfej” [németül], Zalasöjtörön született, nem tudom, mikor [Zalasöjtör vagy Söjtör – Zala vm.-ben lévő kisközség, 1910-ben 2200 lakossal. – A szerk.]. Az anyai nagyanyám, Baumgarten Róza kalocsai, róla sem tudom, hányban született [Kalocsa 1921-ben lett nagyközségből rendezett tanácsú város, akkoriban 12 300, az 1910-es népszámlálás idején 11 700 lakosa volt. – A szerk.]. Nagyapám még szerencsére 1943-ban meghalt, tehát még a vészkorszak előtt, mert elvették az üzleteit, és nem bírta ki azt a stresszt. Azt hiszem, valami ideg- vagy milyen betegségben halt meg, nem tudom pontosan. Ők kereskedőemberek voltak, nagyvágók, ahogy ezt akkor mondották. Hát ezt ma úgy hívják talán, hogy mészáros, csak akkor nagyvágónak hívták, mert nagybani kereskedelem volt. Sertéshússal kereskedtek. Két üzletük volt, egy a Nagyvásártelepen és egy a Vásárcsarnokban. A Nagycsarnokban volt a kisüzlet, a „detail”, ahogy mondták maguk között, és a Soroksári úton, a Nagyvásártelepen meg volt a nagybani, az „angro”, ahogy azt nevezték. Innen szállítottak a nagyvendéglőknek, például a Gundelnek, meg innen vásároltak a viszonteladók is. A nagyanyám volt a Vásárcsarnokban, ült a pénztárban, és emlékszem, volt egy kis táska a derekán, övtáska, és mindig avval járt haza. A nagyapám és a nagybátyám pedig intézkedtek, és voltak alkalmazottaik is. Nagyon korán kelhettek, hiszen a Vágóhíd valamikor hajnalban nyitott, de voltak legények – akkor így hívták, hogy legények –, akik ott vágták az állatokat. Nem hiszem, hogy az alkalmazottak zsidók lettek volna, ez akkor, az 1920-as, 1930-as években, nem játszott szerepet.

Két gyerek volt a házasságukból. Az édesanyám, Spitzkopf Margit 1904-ben született, 1964-ben halt meg. Négy polgárit végzett, lány korában zongorázott meg táncolt meg énekelni tanult. Nem dolgozott. Őt a nagyszüleim, hogy úgy mondjam, az akkori szólás szerint úrilánynak, otthoni lánynak nevelték. Mindig az volt a vágya, hogy énekesnő legyen, és nagyon szép hangja volt, tanárhoz járt énekelni. Schubert-dalokat énekelt meg Mozart-dalokat, és nagyon szépen zongorázott. Mint az akkori polgári lányoknál, nálunk is ott volt a szalonban a zongora. De aztán közbejött a háború, és közbejöttek a házasságok, és akkor már feleség volt és anya. Édesapámmal 1931-ben házasodtak össze, édesanyámnak ez a második házassága volt. Az első férjét úgy hívták, hogy Ascher Gyula. Zsidó volt, és Bécsben élt. Azt nem tudom, hogy bécsi születésű volt-e, vagy sem. Kereskedőember volt, ruha- vagy posztókereskedő. Szerelmi házasság volt, de az Ascher Gyula elég könnyelmű ember volt, nagystílűen szeretett élni, kártyázott, kaszinózott, nagy hozományt vert el, és a nagyszüleim úgy gondolták, hogy ebből elég. Hazahozták anyámat, és elváltak. Nem hiszem, hogy két-három évnél tovább tartott az a házasság. Nem volt gyerekük. Édesapám volt az ügyvédje, a válóperes ügyvéd, így kerültek össze, és így történt a házasságuk. Huszonhét éves korában ment férjhez édesapámhoz.

A nagybátyám, Spitzkopf László, édesanyám testvére, aki 1906-ban született, szintén a nagyszülőkkel lakott a Magyar utcában, a földszinten. Volt egy külön szobája. Nem nősült meg, ő is üzletember volt. Este mindig eljárt otthonról. Valószínű, hogy azokban a nagy vendéglőkben vacsorázott, ahova szállítottak, és ment kasszírozni is, tehát magyarán a húsárunak, amit szállítottak, annak az elszámolását is intézte este. Lehetett olyan 35-36 éves, amikor munkaszolgálatra hívták. Szentkirályszabadjáról vitték Borba, és ott is pusztult el, a Radnóti-században. Túl sok emlékem nincs róla, mert sokat nem találkoztunk. Néha átöltözésnél láttam, ahogy hazajött az üzletből, megfürdött, és este elment. Jóképű férfi volt. Valahogy nem illett úgy bele a családi életbe, mert ő inkább ilyen nőtlen ember életet élt. Néha játszott velem, jött, felkapott, egy kicsit dobált a levegőbe. Hát nem azt mondom, hogy féltem tőle, de egy kicsit tartottam tőle, mert ő ezt a játszást mindig úgy csinálta, hogy felkapott, a nyakába vett meg a hátára, és azt mondta, hogy na most úgy csinálok veled, mint egy félborjúval, tehát mindig ilyen pár perces foglalkozása volt velem. Nem igazán rajongtam ezekért a dolgokért, de hát egy ilyen játékos valaki volt, akinek nem volt gyereke. Rendes ember volt. Mindent a családért csinált. Nagyanyám imádta, rajongott érte, mert ő volt „a” fia! Szegény nagyapám néha nem is örült, mert amikor behozta a szakácsnő a vacsorát, akkor hozott be mindig egy kis láboskát, és előbb kirakta a nagybátyámnak az ennivalót – annak ellenére, hogy sokszor nem jött haza vacsorázni –, és csak utána kezdett tálalni. Ő élvezte a prioritást. Ő volt „a” fiú.

Az anyai nagyszüleimmel együtt éltünk, egy házban a belvárosban, a Magyar utcában, ők a földszinten, mi az emeleten. Az 1940-es években, mikor a zsidótörvények bejöttek [lásd: zsidótörvények Magyarországon], akkor eladták a házat, és vettek két lakást, az egyiket nekünk, a másikat maguknak. A Magyar utcai ház most is megvan még. Magyar utca 46. Egy egyemeletes bérház, ami a nagyszüleim tulajdona volt. Nagyon szép volt, egy olyan igazi polgári szép ház, erkéllyel. Volt egy kis belső udvar is, nem kert, belső udvar. A házban négy- és ötszobás régi polgári lakások voltak, amikhez tartozott szalon – amit ma nappalinak hívnak –, hálószoba, úriszoba, ahogy mondták, fürdőszoba, konyha, személyzeti szoba; nálunk pedig volt hálószoba, volt szalon, volt úriszoba, és volt egy dolgozószoba apámnak – ugye, ő ügyvéd volt, otthon dolgozott –, ahol a jelölt és a kisasszony is tartózkodott. Nagyon szép kandallók voltak minden szobában ­– még szénfűtés volt meg fafűtés –, de elég hidegek voltak akkor a lakások. Nálunk is volt fürdőszoba az emeleten, szép, rendes fürdőszobánk volt. Fürdéskor jól be volt fűtve a fürdőszobában a nagy vaskályhába. Azt hiszem, kétszer egy héten volt befűtve vagy háromszor, és akkor mindenki megfürdött szép sorban, különben pedig lavórban mosakodtunk. A személyzeti szoba egy gyönyörű nagy szoba volt, az volt az én gyerekszobám, ott laktam a nevelőnővel egy szobában. Ő már majdnem olyan volt, mint az édesanyám, hiszen tizenegy hónapos korom óta élt velem. Azt hiszem, hogy volt egy szobalány is. Úgy emlékszem, hogy ő talán nálunk volt, inkább fönt besegített, például ajtót nyitott, amikor apámhoz jöttek az ügyfelek, meg takarított, és a szakácsnő lent volt, de kiegészítették egymást a munkák terén. A nagyszüleimnél étkeztünk, mert náluk volt a szakácsnő, aki vezette a háztartást. És azt hiszem, egyszer egy hónapban volt nagymosás. A pincében, a mosókonyhában volt egy nagy teknő, és volt mosónő, és volt vasalónő. Meg volt egy házi varrónő, aki két vagy három havonta jött, és ruhajavításokat csinált. Ha nagymosás volt, akkor mindig gulyásleves volt meg valami tészta, és én úgy sajnáltam azt a szegény mosónénit, hogy mindig gulyás van. De neki olyan ételt kellett enni, ami jó tápláló.

A nagyapám, azt hiszem, az Ipartestület elnöke volt vagy helyettes elnöke, jártak bálokra, nagyanyám estélyi ruhában, nagyapám szmokingban. Nagyon szépen öltöztek. Jártak Karlsbadba, Marienbadba, egészen addig, amíg lehetett [lásd: Fürdő és üdülőhelyek az Osztrák-Magyar Monarchiában]. Szép polgári életet éltek. Nagyapám szeretett kártyázni, kávéházakban, nem kaszinókban, hanem délutáni szórakozásként. Nagyanyám cukorbeteg volt, emlékszem, hogy az inzulint adta magának minden nap. Mindig ázott alkoholban a tű, akkor nem volt egyszer használatos tű. Neki diétáznia kellett, bár elég molett asszony volt, de hát finom húsok voltak, és uzsonnára mindig volt tejeskávé. Meg volt terítve az ebédlőben szép fehér abrosszal, és mindig olyan jó volt lemenni, mert volt tejeskávé meg kuglóf. A nagyanyám a kávéjába tett egy darab vajat, nem tudom, talán a kuglóf helyett, amit nem ehetett, és azt nagyon nem szerettem, ahogy úszott a vaj a tejeskávéban. Az uzsonna olyan négy-öt óra tájban lehetett, és fél nyolc-, nyolcfelé volt a vacsora. Volt egy szakácsnő, a Juli néni – én csak rá emlékszem, lehet, hogy ő volt sokáig nálunk –, aki szintén kalocsai volt, nagyanyám szülőföldjéről. Bőszoknyás parasztasszony volt, remek asszony. És remek réteseket csinált. Emlékszem, hogy olyankor nem lehetett kimenni a konyhába, mert nyújtották a rétest, és el volt foglalva minden. A nagyszüleim nem vezettek kóser háztartást, mi is ettünk azokból a húsokból, amit árultak, ó, de még mennyi finom disznóhúst! Disznóhúst, borjúhúst, marhahúst [lásd: étkezési törvények]. Emlékszem, egyszer, hogy rossz kislány voltam, bezártak a spejzba, akkor ugye spejz volt. Lógtak ott a kolbászok, és én olyan dühös voltam, és hogy valami kárt tegyek, amiért nem engednek ki, hát elkezdtem harapdálni a lógó kolbászokból.

Édesanyám háztartásbeli volt, a kornak megfelelően. Az édesapám otthon dolgozott, volt egy szép kis ügyvédi irodaszobája, ügyvédjelölttel, kisasszonnyal. Polgári jellegű ügyekkel foglalkozott meg válóperekkel. Valószínűleg cégeknél is volt, például a Gyula bátyám [Az apa bankigazgató fivéréről van szó. – A szerk.] feleségének a szüleinél, a Bálint családnál, akik magosok voltak, és édesapám annak a magos cégnek volt a jogtanácsosa. A szüleim jártak társaságba, színházba, nyaralni. Az 1930-as évek polgári életét élték. Jártak hozzánk barátok, akik főleg az édesapám ügyvédismerősei voltak, zsidók, keresztények vegyesen, nem volt ez nálunk szempont. Akkor még divatos volt a kártyaparti, a hölgyek römiztek, a férfiak alsóst vagy mit játszottak, a nagyapám és édesapám pedig járt kávéházakba, ahol délutáni kártyapartik voltak. Az édesanyám barátnői pedig jöttek hozzánk römipartikra. Ezek hétköznap délutánonként voltak, de valahogy most összefolyik nekem, hogy hétköznap vagy hétvégén délután volt-e. Nyáron pedig a szüleimmel meg a nevelőnővel Siófokra mentünk le nyaralni, ahol a faluban laktunk. A nagyanyámnak, aki kalocsai volt, volt egy kalocsai régi ismerőse, a Juci néni, aki oda ment férjhez egy építőmesterhez. Úgy hívták, hogy Gulyás Mihályné. A lányukkal még most is jóban vagyok. Ez egy ilyen falusi ház volt, de nagyon kedves, baromfiudvarral, disznóóllal, és nem a mai igényeknek megfelelő higiéniával, mert vécé nem volt, kint volt a budi. De nekem nagyon tetszettek a kapirgáló csirkék, a csirkeudvar meg a disznóól meg a nagyon kedves kis kert. És körülbelül félórányira volt a Balaton. Ott lakott a család pár hétig, tehát egy vagy két hónapra leköltöztünk. Édesapám itthon maradt, dolgozott, és minden hétvégén vonattal lejött meglátogatni a családot. Akkor így volt szokás. Ez ment egészen 1942–43-ig. Akkoriban nem volt ilyen utazási láz, mint most, az ember örült, ha valahova elmehetett. Nem voltunk külföldön sehol, és mindig együtt nyaraltunk a szüleimmel. Csak Siófokra jártunk, erre emlékszem. Meg a családi hétvégékre, amikor együtt ment a család a [Város]Ligetbe, múzeumokba, a Margit-szigetre.

Én egyke vagyok. Nagyon szép gyerekkorom volt, egészen 1942-43-ig. Belvárosi iskolába jártam elemibe, a Cukor utcába. Ez rendes iskola volt, nem zsidó. Hittanra jártam, azt hiszem, zsidó hittanra, hitoktatónk volt, nagyon jó iskolába jártam. Nem igazán volt kellemetlenségem a származásomból, ez akkoriban nem volt téma. Persze voltak csúnya szavak is, például az elemiben volt egy öreg énektanárnő, a Sárika néni, sose felejtem el, és amikor jött a Mikulás, azt mondta, hogy zsidó gyerekeknek nem a Mikulás jön, hanem a krampusz. Ez úgy megmaradt bennem. Volt még egy másik tanítónő is, az Irén néni. Egy kicsit kövérkés, szemüveges, idősebb asszony, úgy hívták, hogy Kőszegfalvy Irén. Nagyon szerettem az Irén nénit, ő írt az emlékkönyvembe először, és annak nagyon örültem. Akkoriban a barátnőimmel egymásnak írtunk az emlékkönyvbe különböző verseket. A barátnőim zsidók, keresztények voltak vegyesen. Jártunk egymáshoz születésnapokra meg zsúrokra. Zsúrok voltak, ahova meghívtunk fiúkat – miután az iskolában csak lányok voltak –, és természetesen minden szülői engedéllyel, szülői felügyelettel történt, minden gyereket hoztak, vittek, felügyeltek, hogy ki mit csinál. Voltak társasjátékok, fekete-fehér-igen-nem meg Capitaly, ilyen teljesen szelíd-szolíd dolgok, volt tejberizs meg kakaó meg kuglóf, és jól éreztük magunkat. Semmiféle külön extra zsidó életem nem volt, amíg a második világháború nem jött, amíg be nem jöttek a németek. Aztán nem vettek fel már csak a zsidó gimnáziumba, az Abonyi utcába. Akkor voltam elsős vagy másodikos, 1944 márciusában, amikor bejöttek a németek, és akkor nagyon gyorsan kiadták a bizonyítványt. Onnan egy pár akkori lánnyal még ma is tartom a kapcsolatot, volt összejövetel, szoktam kapni a meghívókat. Utoljára pár éve a Béke szálló cukrászdájában találkoztunk. De volt egy érettségi találkozó is a mai zsidó gimnáziumban, talán 2001-ben vagy 2002-ben. Mi nem érettségiztünk ugyan együtt, mert szétmentek az emberek, de mi azt úgy hívtuk.

Volt egy nevelőnőm, akit én nagyon-nagyon szerettem. Úgy hívták, hogy Kerkay Irén, de mi Maminak szólítottuk. Szép asszony volt, szép, magas, karcsú, arisztokratikus megjelenésű. 1900-ban született, egy abszolút vallásos, katolikus, nemesi családból származott. Őneki volt egy – ahogy akkor mondták – törvénytelen fia. A családja kitagadta, és így került ő el nevelőnőnek hozzánk, és nálunk is maradt. Tizenegy hónapos voltam akkor. Ott lakott nálunk, teljesen családtagnak számított. A Mamival délelőttönként a Károlyi-kertbe, a Múzeum-kertbe jártunk, miután ott laktunk, és ott különböző pajtásokkal, gyerekekkel találkoztunk, játszottunk. És korcsolyázni jártunk télen. A Rákóczi út és Múzeum körút sarkán volt egy jégpálya. Egy szerb férfié volt, és elég sokan jártak oda, az egy társadalmi esemény volt. Volt egy melegedő, mai szemmel nézve egy elég ócska melegedő vaskályhával, de legalább meleg volt, és édesanyám vagy a Mami ott benn voltak, amíg vártak rám. Mami intelligens ember volt, tisztelte a családi hagyományokat, és soha nem akart engem, mondjuk, egy olyan ügy felé vinni, vagy mást csinálni, mint ahogy ezt a család megkívánta. Nagyon szép fia volt, akit egy nagynénje nevelt, és ő odajárt hétvégeken a fiához. A gyerek később elpusztult, katona, azt hiszem, berepülő pilóta volt, és vagy lelőtték a gépét, vagy lezuhant. A Mami a haláláig velünk lakott, költözéskor mindig jött a családdal, és 1974-ben, érdekes módon abban az évben halt meg, amikor az édesapám. A mai napig is kijárunk a sírjához, remek ember volt. Még a gyerekeimet is segített nevelni, itt halt meg, ebben a lakásban.

Nálunk senki nem volt vallásos, inkább hagyományőrző család voltunk. A nagyszüleim is világi életet éltek, zsinagógába hosszúnapkor [Jom Kipur] és Pészahkor jártak. A szombatot nem igazán tartották, mert dolgoztak, kereskedőemberek voltak [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Náluk karácsonyfa is volt – hiszen ez a szeretet ünnepe –, ajándékozás is, csak nem volt külön gyertyagyújtás, és azt mondtuk, hogy az angyalka jön. Halvacsora volt olyankor meg beigli, de a karácsonyt inkább azért tartottuk, mert Mami, a nevelőnő elég vallásos katolikus családból származott, és mi tiszteletben tartottuk egymás hagyományát. Ő is tiszteletben tartotta a zsidó hagyományokat, emlékszem, egész kislány voltam, és mindig elvitt sétálni hosszúnapkor, hogy ne egyek. Nagyon-nagyon rendes volt, mindent betartott, és ezt a tiszteletet megkapta a mi családunktól is.

Kétféle ünnepre emlékszem, az egyik a hosszúnap, a másik a Pészah. Ezt a nagyszülőknél tartottuk. Csodálatos volt, az asztal nagy fehér abrosszal leterítve – sima hétköznapi tányérokkal volt tálalva, miután nem volt kóser háztartás [azaz nem voltak külön, csak Pészahkor használatos edények] –, mindig volt pészahi tál, letakarva, pászka, azt hiszem, maceszlepény is volt, letakart tálon, retek, torma, kemény tojás és finom maceszgombócos leves (hogy volt-e mellette kenyér, vagy sem, erre én már nem emlékszem), nagyon jó maceszoskávékat ittunk, és mindig volt valami ajándék eldugva [afikómen], amit nekem kellett megkeresni. Alig vártam, hogy vége legyen a sok éneknek – ezek vidám pészahi dalok voltak, kisgidásak [lásd: Chád gádjá] meg ilyen kedves kis dalok –, és akkor megkeressük az ajándékokat. Olyankor én mindig kaptam kis csoki nyuszit, csoki tojást, kis könyvet, játékot meg ilyen kis apróságokat. Körülülte a család a vacsorát, a férfiak föltették a kalapot, és elolvasták a Hagadát héberül. Azt tudom, hogy a nagyapám is, apám is meg a nagybátyám is elég hamar ledarálták az egészet. Volt mindenkinek egy Hagada kiosztva, ott volt a magyar szöveg, és azt lehetett olvasni. Aztán volt a hosszúnap [Jom Kipur], amikor korán vacsoráztunk, és tudom, hogy azután egy napig böjtölt a család, és akkor voltak a nagyszülők és édesapám a templomban. Amikor hazajöttek, akkor már mindenki nagyon éhes volt, és utána szép terített asztalnál együtt vacsoráztunk. Tehát péntek estéken nem járt senki templomba, de ezt a két ünnepet megtartottuk. Ezek szép családi események voltak, kicsit össze is fogta a családot. Nagyon szerettük. 

Én mint gyerek, mindenkinek adtam egy kis állatnevet. A nagymamámat farkaskának hívtam, a nagypapámat báránynak. Az édesapámat őzikének, édesanyámat macskának, a Mamit, a nevelőnőt kutyának és így tovább. A nagybátyámat, a Laci bátyámat tigrisnek. Nyilván a nagymama irányított mindent, azért volt ő a farkas. És szegény nagybátyám meg a tigris, mert ő egy igazi üzletember volt. Édesanyám meg volt a macska, tehát hízelgő, kis kedves lehetett, és apám mint őzike, ő is a szelídebb fajtához tartozhatott. Nem tudom, magamnak adtam-e nevet. Ez a gyerekszáj, így láttam őket én. De ők ezt tudták.

A zsidótörvényeket szomorúan éltük meg, de ezt szeretném rövidre fogni, nem akarok erre mindig visszaemlékezni. Akkor már külön voltunk a nagyszülőktől. Egy utcában laktunk, de nem egy házban. Ők laktak a Ráday utca 33/b-ben, mi a 19-ben. A nagyszüleim lakása modernebb volt, mert ott már központi fűtés volt, ami a negyvenes évek elején még újdonságnak számított [1927-ben összesen 816 lakóházban volt Budapesten központi fűtés, a IX. kerületben, ahol a Ráday utca van, pedig mindössze 7 olyan lakóház volt, amely rendelkezett központi fűtéssel. – A szerk.]. Nálunk még kandalló volt, be kellett fűteni, és a pincéből hordták fel a fát. A csillagos ház a Lónyay utcában volt. Lehetett választani, hogy ki hova megy, voltak kijelölve csillagos házak, és ez véletlenül egy rokonunknak, nagyapám testvérének, Spitzkopf Olgának volt a lakása, egy két- vagy háromszobás lakás. Elég sokan voltunk, vagy nyolcan-tízen egy szobában, de ott még viszonylag jobb volt a hangulat. Nagyapám addigra már elhunyt, és a nagyanyám velünk volt a csillagos házban. A nevelőnőm nagyon sokat segített, nagyon sok mindent megmentett, és hozott be a csillagos házba, amit tudott, élelmet, és kiváltott élelmiszerjegyet is. Ő valamilyen családnál elhelyezkedett, nem tudom, hol, természetesen egy keresztény családnál, jó ajánlólevéllel. A felszabadulás után előkerült, és akkor nagy örömmel fogadtuk. Végtelenül rendes ember volt, és ha valaki, hát ő posztumusz megérdemelne akár egy Jad Vasem kitüntetést is [A Jad Vasem Igaz Ember címét azok kapják meg, akik a holokauszt időszaka alatt zsidókat mentettek. 2002 októberéig több mint 20 200 ember kapta meg világszerte ezt a kitüntető címet. – A szerk.]. Hogy meddig voltunk a csillagos házban, azt pontosan nem tudom, azt viszont kiemelném, hogy édesapám úgy maradt meg, hogy svéd menlevele volt. Édesapámat háromszor hozta vissza Wallenberg a józsefvárosi pályaudvarról. Hogy onnan munkaszolgálatra vitték volna vagy deportálásra, már nem tudom [1944. október 15. után a józsefvárosi pályaudvaron vagoníroztak be számos Budapesten állomásozó munkaszolgálatos alakulatot (köztük svájci és svéd menlevéllel rendelkező ún. „védett” alakulatokat is), nagyjából olyan körülmények között, mint 1944 nyarán a vidékről deportáltakat. (Kb. 50 000 zsidó munkaszolgálatost adtak át a németeknek.) – A szerk.].

Van itt egy nagyon érdekes dolog. Ez egy kicsit előbb történt, amikor még ott voltunk a Ráday utcai lakásunkban. Azt hiszem, hogy 1942-ben vagy 1943-ban lehetett, amikor Lengyelországot már megszállták a német csapatok [Lengyelországot 1939-ben rohanta le Németország. – A szerk.]. És onnan átmenekült egy csomó lengyel. Hamis útlevéllel jöttek, mind módos emberek voltak, akik a németek korrupciója miatt át tudtak menekülni a határon. Mindegyiknek volt valamilyen hamis papírja, ahogy akkor hívták. Egy lengyelt tudtunk mi is bújtatni. Ez az úr – előttem van a neve, úgy hívták, hogy Schweid, de nem tudom a keresztnevét – kapott nálunk egy szobát, kosztot, kvártélyt. Gazdag úr volt, akinek állítólag Svájcban voltak bankszámlái. Hogy bankár volt-e vagy kereskedő, nem tudom, de elég sok pénzzel és ékszerrel menekült. Ezek a lengyelek úgy találkozgattak fönt a lakáson egy páran, elég összetartó emberek voltak. Ez szigorúan titkos dolog volt, ha valaki elkapta volna őket, akkor még minket is kivégezhettek volna, de hát ennyi rizikót vállalt a család. Érdekes módon ő csak németül beszélt – ugye, a szüleim jól beszéltek németül –, és herr Schweidnek szólította mindenki. Hogy ez a valós neve volt, vagy nem, azt nem tudom. Úgy előttem van, egy ilyen köpcös úriember volt, nagyon nett, nagyon tiszta, mindig rendesen fizetett, édesanyámnak pedig mindig azt mondta, hogy frau Manci. Erre emlékszem, ugye, édesanyám Margit volt, de a család Mancinak szólította. Együtt étkezett velünk, együtt reggeliztünk, ebédeltünk, vacsoráztunk. Mindig megígérte, ha átéli a háborút, akkor kivitet minket Svájcba, mert óriási vagyona van, és meghálálja, hogy megmentettük. Ő mesélte, hogy volt egy gyönyörű lánya, akibe beleszeretett egy SS-tiszt valahol Varsóban. Ez a tiszt meg akarta szöktetni a lányát, de sajnos feljelentették vagy észrevették, és agyonlőtték. A lányát pedig deportálták. A lányát is meg a feleségét is. Na most hogy mi lett evvel a Schweid úrral, miután mi elkerültünk a csillagos házba, majd a gettóba, azt nem tudom, de amikor felszabadultunk 1945-ben, akkor ő felbukkant. Felbukkant a Ráday utcában, de nagyon beteg volt, azt hiszem, súlyos szív- és cukorbeteg, és alig hogy megérte a felszabadulást, meghalt.

Egy másik emlékem, ami nagyon érdekes, hogy a KEOKH augusztus huszonnegyedikével kiadta, hogy a családot svéd alattvalónak tekinti, és kéri a sárga csillag alól való mentesség megadását. Na most akkor mi egy pár hétre visszaköltözhettünk a Ráday utcai lakásunkba, valóban sárga csillag nélkül. Aztán jött október 15-e, Szálasi hatalomátvétele, miután minden rendelkezést töröltek, semmi mentességet nem fogadtak el [lásd: nyilas hatalomátvétel]. És akkor mi az édesanyámmal visszaköltöztünk a Lónyay utcai csillagos házba. De költözés közben a Lónyay utca és a Mátyás utca között egyszer csak jött egy nagy teherautó, ilyen árpádsávos nyilas suhancokkal, és engem meg az édesanyámat földobtak a kocsira, úgy, ahogy voltunk, abban a ruhában, az utcáról [A nyilasok terveiben szerepelt a nemzeti trikolór mellé kiteendő árpádsávos – piros-fehér csíkos – nemzeti zászló rendszeresítése, amire hivatalosan már nem került sor, viszont szerepelt az árpádsáv a nyilas karszalagon – A szerk.]. A szomszédaink közül látták egy páran, hogy minket elvittek. A teherautón már ült egy pár sárga csillagos ember. És elvittek Pasarétre, ahogy megtudtuk, a Jávor Pál akkori villájába. Annak a pincéjébe vittek le minket. Volt akkor egy elég híres, hírhedt nyilas ezredes – nem tudom most a nevét, de valószínűleg a történészek tudják –, akik vadásztak a zsidókra, tudniillik azért vittek el, mert olyan időben költöztünk, amikor kijárási tilalom lehetett, négy óra után. Ez 1944. október 15-én volt [lásd: kijárási tilalom Budapesten]. Ledobtak minket a pincébe. Még szerencse, hogy kislány voltam, nem is tudtam, hogy mi lesz, hogy lesz. Hogy kaptunk-e enni vagy nem, nem tudom, de hát az a csoda történt, hogy másnap, egy különös kegy folytán annak a nyilas ezredesnek eszébe jutott, hogy na, ezeket az embereket szabadon engedem. És akkor azt mondták, hogy mindenki menjen vissza a csillagos házba, vagy ahol éppen lakott. Ez egy isteni csoda volt. Nem is akartunk hinni a fülünknek. De hát hogy menjünk vissza, amikor kijárási tilalom van, ott vagyunk valahol Budán, és megint elfognak tíz lépés után? És akkor az történt, hogy fölraktak minket egy autóra, és visszavittek a Lónyay utca 18/b-be, a csillagos házhoz. Tehát így menekültünk meg, teljesen véletlen folytán. Édesapám közben ott volt a csillagos házban, ott vártak teljesen kétségbeesve. Tudta, hogy elvittek minket, mert azt véletlenül látták a szomszédok, akik arra jártak.

Még az 1940-es években Érden vettek apámék egy kis házat. Ez olyan pénzmenekítés lehetett. Volt egy embere, aki vásárolta [Ekkor már ugyanis csak strómannal lehett ingatlant venni, mivel az 1942:XV. tc. megtiltotta a zsidóknak a községekben való további bármilyen ingatlanszerzést. – A szerk.], vigyázott rá, most nem jut eszembe a neve, egy házaspár, és azok apámék unszolására, hogy engem megmentsenek a gettótól, a csillagos házból kivittek Érdre. Vonattal mentem ki, a Krón Éva nevű keresztény barátnőmnek a bizonyítványával – talán még a keresztlevele is nálam volt –, mert akkor már tele volt csendőrrel minden. Voltam 11 éves, és a kakastollas csendőrök igazoltattak. De én nem bírtam Érden többet, mint öt vagy hat napot. Sírtam, nem ettem, és aztán visszaszöktem a gettóba. Nem tudom, hogy később mi lett a házzal, fogalmam sincs.

Aztán voltunk még pár hétig a svéd védett házban, a Pozsonyi út 4-ben. Pontosan nem tudom, mikor voltunk ott, erre nem igazán emlékszem. Onnan mentünk a gettóba. Összetereltek minket egy téli reggelen, összekolompolták a házat. Gyalog mentünk, és nem tudtuk, hogy a Dunába-e vagy hova [lásd: zsidók Dunába lövése]. Mindenhonnan hallottuk a tompa lövöldözést. De egy gyerek még nem volt teljesen a tudatában, a gyereknek soha nincs olyan félelemérzete, mint a felnőttnek. És hát nem a Dunában kötöttünk ki, hanem a gettóban. Mit meséljek erről? Éheztünk, fáztunk, rossz volt. Rossz emlék, az embernek a gyerekkorát teljesen kettétörte. Egy ócska pincében voltunk  – mert nem volt ott már lakás, akkor már tele volt a gettó –, nem is tudom, hányan. Se ágy, se ilyesmi, emlékszem, volt egy házmester néni, és neki volt egy nagy ágya, és én mint gyerek, ott aludtam vele. A szüleim meg valahol a földön. Le voltak terítve matracok. Hogy aztán ott egyáltalán volt-e fűtés vagy nem, azt nem tudom. Még szerencse, hogy 1944 tele nem volt olyan nagyon hideg. Onnan ki se lehetett menni, zárt terület volt. Lehet, hogy a házból ki lehetett menni, egy kicsit ott sétálni, de erre én már nem igazán emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy sokat voltam a szüleimmel. És annak örültünk, hogy egy napnak mindig vége volt. Úgy eltelt a nap a semmivel. Avval, hogy hallgattuk a bombázásokat, a belövéseket, és jöttek a hírek. Nem hiszem, hogy ott voltak még más gyerekek. Még azt se tudom, hogy hogy adtak enni, kik adtak enni. Nagyon keveset kaptunk enni. Annak volt köszönhető, hogy a gettóban túléltük, hogy Pest körül volt zárva már akkor, tehát az oroszok szerencsére már itt voltak, és így elkerültük a deportálást. De hát nagyon sokat éheztünk, és az utolsó pillanatban, január 18-án, mikor bejöttek az oroszok, akkor kezdtek osztogatni egy-két konzervet, ezt-azt-amazt. És amikor kinyitották a gettót – ott voltunk egészen az Akácfa utca végén, a Király utcánál, az utolsó ház a terézvárosi templomnál –, és a palánkot, amikor áttörtük, akkor jöttünk haza. Az utolsó napok elég mozgalmasak voltak, hol a németek voltak, hol az oroszok. A nagyanyám velünk volt valahogy végig, és a felszabadulást is megérte, de súlyos cukorbeteg volt ő már, az éhezéstől a szervezete felmondta a szolgálatot, és pár hét múlva meghalt. Úgy vitték ki a temetőbe, emlékszem, egy stráfkocsin. Szereztek valami koporsót, és úgy kellett kitolni Rákoskeresztúrra.

A felszabaduláskor a Ráday utcai lakásunkba mentünk vissza. Azt nem tudom, hogy míg mi a gettóban voltunk, lakott-e ott valaki, vagy lepecsételték, vagy szabadon hagyták, de mikor visszamentünk, a lakás üres volt. Szó szerint egy üres lakásba mentünk vissza. A bútorok zöme megmaradt szerencsére, de a ruhák meg egyebek nem, mert mindent elvittek, az utolsó villáig, az utolsó törülközőig. Volt egy széf is, arra emlékszem. Úgy előttem van az a kassza, ott állt a szobában, értékpapírok, részvények, arany, ékszer volt benne meg valami pénz – mert akkor nem lehetett bankban a pénz, mert azt úgyis zárolták volna –, és volt egy kódja, amit el lehetett fordítani. Az is teljesen üres volt, semmit nem találtunk meg. A lakók látszólag örültek nekünk, jól fogadtak, biztos voltak olyanok is, akik nem, de azok úgy csináltak. Elég jó társaság volt, mi voltunk az egyetlen zsidó család a házban. Az első két lakás, azok a nagy lakások voltak, és ott módos polgárok laktak, például a „Magyar Nemzet” akkori főszerkesztője, meg jó nevű művészek, kereskedők, de nem volt zsidó származású egyik se. Jó barátságban voltak a szüleimmel. Hogy aztán ki rabolta ki az egyéb dolgokat, azt soha nem tudtuk meg. És akkor ott folytattuk tovább az életünket. Édesapám tovább dolgozott otthon még egy darabig, egészen addig, amíg meg nem alakultak a munkaközösségek [Az 1958. évi 12. tv. fölszámolta az ügyvédi kamarák autonómiáját, kötelezővé tette az ügyvédi közösségekbe való belépést, korlátozta az ügyvédi magántevékenységet. Az ügyvédi munkaközösség viszonylagos anyagi biztonságot jelentett, csekély volt az adó és a közös költség, de a legtöbb ügyvédi munkaközösségben igen rosszak voltak a munkakörülmények, és igen alacsony a jövedelem. – A szerk.]. Akkor egy Népszínház utcai ügyvédi munkaközösségbe került, nem tudom pontosan, hogy mikor, és utána elment jogtanácsosnak az OKISZ-ba, ahol több szövetkezetnek volt a jogtanácsosa [OKISZ – Országos Kisipari Szövetkezetek Szövetsége (1948); érdek-képviseleti szerv. 1971-ig ipari szövetkezet csak az OKISZ tagjaként működhetett. Az OKISZ 1951-ben minisztériumi jogkört és tervhatósági funkciót kapott, a központi terveket címre szólóan lebontotta, és előírta a megtermelt termékek fogyasztóhoz való eljuttatásának útját is. 1971-től a tagság önkéntes lett. – A szerk.]. Édesanyám meg – aki szorgalmas ember volt, és elleste a szüleitől a szakmát – nyitott egy baromfiüzletet a Nagycsarnokban, egy munkaszolgálatból hazatért unokaöccsével, aki valamikor szintén ebben a szakmában volt, tehát nem a hentes és mészáros, hanem a baromfi szakmában. Ezt az unokatestvért úgy hívták, hogy Schlinger Sándor, de nem tudom, hogy milyen réven voltak unokatestvérek. Neki volt még egy testvére, a Schlinger Laci, ő is hazajött. Két különböző munkaszolgálatos helyről jöttek haza, de mind a ketten túlélték a holokausztot. Érdekes módon gyerek egyikük után se maradt. Nős volt mind a kettő, de nem volt gyerekük. Édesanyám, szegényke, nagyon korán, ötkor, fél ötkor kelt – ezért mindig csodáltam anyámat –, mert a Nagycsarnokot – azt hiszem – hatkor nyitották. Nem ment nekünk olyan rózsásan akkor, mert ha úgy ment volna, akkor anyám nem nyitott volna üzletet. Rosszabbul ment, mint az 1930-as években, amikor még a nagyszüleim rengeteget segítettek, ingyen kaptuk a lakást, és ingyen a kosztot.

A Ráday utcai lakásunk ötszobás, nagy lakás volt. Volt személyzeti szoba is, és abban laktak a lányok. Gizire és Annára emlékszem. Testvérek voltak, erdélyiek. Nem egyszerre voltak nálunk, csak testvérek voltak. Napközben dolgoztak valami gyárban, és nálunk laktak. Cserében besegítettek a takarításba meg Maminak a főzésbe. Én a Mamival egy szobában voltam ott is. Ő velem foglalkozott, meg főzött. Amíg édesapám otthon dolgozott, a Klári – édesapám testvérének a lánya – segített neki vagy még valaki. Sőt, én is segítettem gépelni. Volt egy öreg gépem, nagyon jó régi vas írógép, és én is pötyögtettem, ha nem volt más, úgyhogy nekem is diktált leveleket meg beadványokat. Ő általában szegény embereket védett, meg válópereket csinált, polgári pereket, amik akkor voltak. Nem tartozott a nagy nevű ügyvédek közé. Mindig középszintű, nem igazán jól fizető kliensei voltak. Azt tudom, hogy levitt egyszer-kétszer Székesfehérvárra meg Kaposvárra, mikor levitték őt kocsival. Nekem az kirándulás volt. Apám sajnos az 1930-as években nem tudott kibontakozni mint ügyvéd, mert jöttek a zsidótörvények. És a felszabadulás után pedig azért nem bontakozhatott ki, mert akkor már jöttek az államosítások.

Én jártam iskolába, a Deák téri evangélikus gimnáziumba. Jártak oda még zsidók, de a felszabadulás után ez már nem volt központi kérdés. Ott nagyon jó énektanárom volt, a Weltler Jenő, aki Kodály-módszerrel tanított. Pár éve, hogy meghalt, csodálatos énektanár volt. Agglegény volt, és ott lakott a Deák tér mögött [Weltler Jenő (1909–1992) – a Deák téri evangélikus templom Lutheránia Énekkarának karnagya volt. – A szerk.]. Nagyon sokan laktak ott, presbiterek meg ottani tanárok. A Deák téri templomban pedig gyönyörű hangversenyek voltak. A felszabadulás után volt egy olyan, hogy Gyermekbarátok Egyesülete. Ez egy nagyon érdekes dolog volt a Ráday utcában, amit a Paula néni vezetett, és ott jött össze egy csomó tizenéves gyerek. Már nem tudom, hogy kerültem oda. Talán egyik gyerek ajánlotta a másikat. A Paula néni irodalomtanár volt, és volt neki egy testvére, az Ilonka néni. Ő is a Ráday utcában lakott, egymással srégen szemben lévő házakban laktak. Ezt a Gyermekbarátok Egyesületét ők alakították. Paula néni özvegyasszony volt, akinek a férje elpusztult mint munkaszolgálatos, az Ilonka néni pedig vénlány volt, ahogy akkoriban mondani szokták, tehát ő nem ment férjhez soha. Zongoratanár volt, elég neves zongoratanár, és ő oltotta belénk a klasszikus zene szeretetét. Nála zeneórák voltak, hozzá jártunk zongorázni, illetve ő játszott zongoradarabokat meg operákból, és elmesélte, hogy milyen opera, hogy kezdődik, és milyen dalok vannak benne. Ilonka néninél Beethovent tanultunk, Mozartot tanultunk és Chopint. Ez tényleg nagyon érdekes volt, és ide járt pár korombéli gyerek, de az volt az érdekessége, hogy ide fiúk is jártak. Akiket az vonzott, hogy ott lányok is vannak, mert akkor még nem volt koedukált osztály [lásd: kodeukált oktatás]. Nagyon értékes órák voltak ezek. Egyszer vagy kétszer egy héten délután négytől hatig, mint egy klub. Ilonka nénitől még tanultam zongorázni is, de valahogy nem vettem komolyan. Otthon is volt zongorám, még a Ráday utcában is, és eljutottam egy bizonyos pontig, a Boci, boci tarkát meg a Szeretnék szántanit azt tudom, meg még a Für Elisét [Beethoven népszerű zongoradarabja. – A szerk.], de sok mindent nem. Hogy aztán mi lett a zongorával, arra már nem emlékszem. Azt hiszem, a következő lakásba már nem fért be.

1950-ben a szüleim elcserélték a lakást, és a Belgrád rakpartra mentünk. Nagyon szép hely volt, a Duna parton. Az is ötszobás lakás volt. Nekem is volt külön szobám, és ott élt velünk a Mami, neki is volt külön szobája. Ő vezette a háztartást ott is, ő főzött. Nagyon jól főzött a Mami. Emlékszem, a Csarnokból akkor is küldték haza a finom húsokat – akkor nem marhát, disznót és borjút, hanem libát, kacsát, csirkét –, tehát az üzletből jött a legfinomabb áru. Finom libamájak voltak, amiket a Mami sütött meg. Emlékszem, amikor hozták föl vidékről a libákat – már nem élve hozták –, akkor a Sanyi mindig ráütött a libákra, és abból meg tudta állapítani, hogy milyen a mája. Szakértő volt. Ő is nálunk ebédelt, édesanyámmal följöttek mindig ebédelni az üzletből. Azt nem tudom, hogy édesanyám üzletét államosították-e, de amikor a fiam megszületett 1958-ban, akkor még megvolt az üzlet, arra emlékszem. Ő még akkor dolgozott. 1964-ben halt meg anyám, édesapám aztán később újra megnősült. A második felesége nagyon rendes asszony volt, de nemigen vannak róla emlékeim. Nem volt hosszú életű házasság, mert sajnos ő is meghalt rákbetegségben, úgyhogy megismétlődött az első feleségével történt tragédia. És utána édesapám már egyedül maradt.

Amíg a szüleim éltek, az ünnepeket azoknál a rokonoknál töltöttük a Lónyay utca 18/b-ben, a Spatz család leszármazottainál, ahol a csillagos ház volt. Nagyapám testvérének, Spatz Miksáné, született Spitzkopf Olga leszármazottainak a lakásában. Az ő gyerekei voltak az Edit és a Katalin. Editnek nem volt gyereke, a Katalinnak született az utolsó pillanatban, harminchét vagy harmincnyolc éves korában egy fia, a Lusztig Péter. Editet – miután egy babaszépség volt fiatalkorában – Babának hívták, Spatz Baba, így mondták. Őt nagyon szerettük. Neki is két férje volt, az egyik meghalt nagyon fiatalon munkaszolgálatban – alig hogy együtt éltek –, és a második is meghalt később, de ő betegségben. És oda jártunk mi, ott voltunk ezeken a nagy ünnepeken. Pészahkor meg hosszúnapkor, tehát ez egy ilyen családi összejövetel volt. Ott mindig volt egy-két rokon, ők talán jobban ápolták a rokoni kapcsolatokat. És a férfiak onnan mentek a templomba. Apám is. Hosszúnapkor, azt tudom, hogy időre kellett menni, meg amikor lefújták a hosszúnapot másnap, akkor böjtöltünk is, és ott volt uzsonna és vacsora. Volt egy olyan furcsa szokás, hogy amikor kiment az ünnep – mindig, amikor feljön az első csillag, amikor a sófár kürtjét megfújják –, akkor volt uzsonna: tejeskávé, kuglóf, gyümölcs [A sófárt (héber: kürt) Elul hónap első napjától minden reggel megfújják. Ros Hásánákor is megfújják a sófárt, Jom Kipurkor azonban nem. A Jom Kipur végét jelző ima után még egyszer megfújják a sófárt. Lásd még: sófár. – A szerk.]. Ami nem terhelte meg a gyomrot a huszonnégy vagy huszonhat [helyesen: huszonöt] órás böjt után. Jöttek haza a férfiak nagy éhesen a templomból, és már meg volt terítve, és akkor jött az uzsonna. És rá egy óra-másfél órára pedig volt paprikás csirke rizzsel, és az volt a vacsora. Elég soká éltek ezek az ünnepek, talán még a hetvenes évek elején is, azt hiszem, oda még a gyerekeim is eljöttek velünk.

Én elég korán, tizennyolc éves koromban ismerkedtem meg a férjemmel Balatonbogláron. A nagybátyámnak volt egy nagyon szép nyaralója a Balatonnál. Miután ő kivándorló útlevelet kapott, és a felesége családja kivitte Londonba – hogy ne maradjon itt egyedül –, a nyaralót az édesapám örökölte. Akkor már oda jártunk le nyaralni. Véletlenül a szomszéd villa volt a férjeméké, és így ismerkedtünk meg. Nagy szerelem volt, és 1954-ben házasodtunk össze. Akkor ugye házasság nélkül nem lehetett kapcsolat, ezt el se tudtuk volna képzelni a polgári világban. Az apósom nagyon jó nevű büntetőjogász volt, például az akkori Sallai–Fürst per elsőrendű vádlottjának volt az ügyvédje, és sajnos nagyon fiatalon félbeszakadt a karrierje. Azt hiszem, hogy őt rögtön elvitték munkaszolgálatra, nagyon hamar, az első transzportok egyikével. 1942-ben vagy 1943-ban halt meg. Az anyósom egyedül maradt, és egyedül nevelte a gyerekeit. Ő elhagyta az országot 1956 után, a mai napig él, éltesse az isten, most lesz 93 éves. Mikor a férjemmel összeházasodtunk, én már elvégeztem a gimnáziumot, és tovább szerettem volna menni, csak miután egyidősek voltunk, hát ő ment az orvosi egyetemre, mert két egyetemistát nem tudott vállalni a család. Jelentkeztem az akkori Idegennyelvi Főiskolára, de nem vettek fel, szerencsére vagy nem szerencsére, és utána elmentem dolgozni. [Az Idegennyelvek Főiskolája 1951–1955 között működött, felsőoktatási intézmény volt a Kolumbusz utcában. – A szerk.] Így jött ki a lépés, én dolgoztam, kerestem a pénzt, ő kapta a diplomát. Anyagbeszerző, üzletkötő lettem, de a munkámról nem szeretnék többet mondani.

A férjemmel együtt laktunk egy-két évig a szüleimmel egy lakásban a Belgrád rakparton, aztán jött a forradalom, 1956 [lásd: 1956-os forradalom], amikor nagyon sokan elhagyták az országot, és akkor sikerült egy egyszobás lakást kapnunk – mint fiatal házasok –, ugyanabban a házban, ahol a szüleim laktak. Nagyon szép garzonlakás volt, fönt, az ötödik emeleten, és egy csodálatos erkélye volt a Dunára. A forradalomkor a férjem – azt hiszem – ötöd- vagy hatodéves volt, és mint orvostanhallgató járt be a Rókus kórházba betegeket kötözni, menteni. Ott vonultak el előttünk az egyetemisták, mert Budáról jöttek át. Végigéltük a tankok bevonulását, a lövöldözéseket, mindent. De mi nem politizáltunk, otthon voltunk. Semmilyen körhöz nem csatlakoztunk, a férjem sem, inkább örült, hogy segített embereken, akik megsebesültek. Hogy azok aztán milyen vonalon sebesültek meg? Emberek voltak és sebesültek. Nálunk nem politizált a család. A szüleim is liberális érzelmű emberek voltak, a politika nem játszott szerepet az életünkben. Semmilyen pártban sem ők, sem mi nem voltunk. Én még KISZ-tag se voltam, sőt, elárulom, hogy egyetlen egyszer voltam május elsejei felvonuláson. Én majdnem mindig kötetlenül dolgoztam, és a munkámhoz nem kellett semmiféle olyan plusz, hogy muszáj lett volna valahova belépni. Nem jártam pártiskolába, amit egy diplomás embernek el kellett végeznie, mint a férjemnek, de ő sem volt párttag.

Amíg egy házban laktunk, a szüleimtől teljesen grátisz kaptuk a kosztot. A Mami főzött, és mi lementünk ebédelni, vacsorázni. Akkor ez volt a segítség. De valamit hozzá kellett adni a rezsihez, mert azért azt nem hagyták a szüleim, nem lettem úgy elkényeztetve. Azt mondták, ezt meg kell tanulni, kislányom, hogy nem tartunk el teljesen, hanem hozzá kell járulni. Ez ki volt kötve, nagyon is. Azt hiszem, én fizettem a villanyt és a gázt. A férjemmel az akkori fiatalok társasági életét éltük, amit sokkal értékesebbnek tartok, mint ma, ami van, mert akkor még volt irodalom, kultúra, zene. Sok zene. Koncerteken, operában voltunk rengeteget, a Zeneakadémiára jártunk majdnem minden este, és sokat jártunk táncolni, szombatonként. A mai Intercontinentalba, ami a Bristol volt, akkor a régi Belvárosiba, volt a Kedves, az Anna, a Pilvax [A Bristol szálloda Duna néven működött tovább a háború után, a hajdani Duna-parti szállodasorból ez az egyetlen szálloda maradt meg félig. Lebontották, és a helyén épült föl az Intercontinental szálló az 1960-as évek második felében. A Kedves, az Anna és a Pilvax eszpresszók voltak. – A szerk.]. Ott lehetett ismerkedni, akkor még romantikusabb volt az élet. Jó társaságunk volt, és akkor inkább egymásnál zajlott az élet. Még televízió nem volt, ami elrabolja az életünket. Irodalmi esteket rendeztünk, meg társasjátékoztunk; egy jó intellektuális társaságunk volt. Akkor volt Faludynak a Villon fordítása, egymásnak adogattuk azokat a gépelt oldalakat, és ez volt egy szenzáció, hogy most Faludy fordításában jön a Villon [Faludy György Villon fordításai – átköltései –„Villon balladái” címmel 1937-ben jelentek meg először, föllelhető példányait a nyilasok könyvmáglyán égették el. Faludy 1941–1946 között az Egyesült Államokban élt, majd hazatérése után, 1947-ben megjelent az átköltések 14. kiadása. Ám Faludyt 1950–1953 között három évre a recski büntetőtáborba zárták, köteteit elkobozták és bezúzták. 1956-ban Nyugatra távozott. Nyilvánvalóan nem valamiféle irodalmi kánon megsértése miatt nem adták ki ismét Villon-fordításait. A verseket azonban szorgalmasan másolták, és gépelt formában terjesztették. – A szerk.]. Meg a társasjátékok, amiket játszottunk, azok is intellektuális játékok voltak. Teljesen vegyes volt a társaságunk, arra mi nem vigyáztunk, hogy ki milyen származású. Jártunk a Nemzeti Színházba, Vígszínházba, Magyar Színházba [A Magyar Színház az Izabella (ma: Hevesi Sándor) téren működött 1897–1948 között; 1945 után időnként a Nemzeti Színház társulata is játszott az épületben, majd a színház 1948–1951 között hivatalosan a Nemzeti Színház kamaraszínháza lett. 1951–61 között a Madách Színház, 1962–64 között a Petőfi Színház tartott itt előadásokat, 1966-tól pedig a Nemzeti Színház (2000-től Pesti Magyar Színház a neve) játszóhelye az épület. – A szerk.]. Életem első színdarabja már – azt hiszem – a felszabadulás után volt a Madách Kamaraszínházban, egy Molière-darab, a „Képzelt beteg”. Nagyon tetszett. Sokat olvastam, nagyon szerettem olvasni, szerettem a klasszikusokat, szerettem Jókait, Krúdyt, imádom ma is a Toldit. Arany János, Ady, József Attila, Petőfi, ezek nekem még ma is csodák. Szerettem Thomas Mannt, G. B. Shawt, szerettem a magyarokat, szívesen olvastam a költők verseit. A nagyszüleimnek is, édesapáméknak is nagy könyvtára volt. A nagyszüleim üzletemberek voltak, nekik kevésbé volt idejük olvasni, de nekik is megvolt a szokásos Jókai, Mikszáth olvasmány. Édesapámnak eléggé nagy könyvtára volt. Sokat utaztunk is a férjemmel. Az 1960-as években, mikor háromévenként lehetett, akkor jártunk külföldre, mindenhova, szerettünk utazni [lásd: kék útlevél]. Vonaton, autóval, repülővel, mindenhogy. Sokat voltunk kinn Párizsban az anyósomnál, aki 1958 szeptemberében hagyta el az országot. Idegenvezető volt, és amit csak lehetett, mindent megmutatott a múzeumokban, a városban. Párizs csodás hely. A fiam is volt nála, a lányom is, volt, amikor együtt voltunk, de általában a gyerekeket külön is fogadta a nagymama. Végigjártuk Franciaországot, Svájcot, Ausztriát, Németországot, voltunk Londonban, ahol a férjemnek volt egy barátja. Ahhoz képest, hogy háromévenként lehetett menni, mindig kihasználtuk. 1962-ben lett egy nagyon szép Wartburgunk, azzal is jártunk külföldre, főleg az akkori Jugoszláviába [1965-ben 83 ezer, 1966-ban 100 ezer gépkocsi volt magántulajdonban, azaz minden 122., ill. 102. magyar állampolgárra jutott egy személyautó. Márka szerint Trabantból futott a legtöbb, utána következett a Wartburg, de „be lehetett fizetni” Skodára és Moszkvicsra is. – A szerk.]. Nagyon szerettük az adriai tengerpartot [lásd: utazás külföldre 1945 után]. A férjemmel 1980-ban váltunk el. Huszonhat évet, majdnem egy emberöltőt voltunk együtt.

A Belgrád rakparton született a fiunk, László, 1958-ban, és azt a lakást cseréltük el később ide, és már itt született a lányom, Annamária, 1960-ban. Sok közös programunk volt a gyerekekkel, de nem voltak azért olyan nagyon közös nyaralások, mint a mostani gyerekeknek. Akkor nem olyan víkendek voltak, mint ma. A szombat munkanap volt, sőt, szombaton még iskola is volt [A munkavállalók ötnapos, heti negyvenórás munkarendjét egy 1981. áprilisi minisztertanácsi határozat írta elő, amit a kéthetenkénti szabad szombat előzött meg néhány éven át. Az iskolákban az 1970-es évek közepén kezdték bevezetni a kéthetenkénti szabad szombatot, és 1982-re lett általános a heti öt tanítási nap. – A szerk.]. A gyerekekkel hol a Mami tanult, hol egyedül tanultak, napközibe nem jártak. Nyáron pedig Balatonbogláron töltötték a nyarat, a balatonboglári nyaralóban, amit édesapám a Gyula bátyámtól örökölt. Ők a Mamival mentek, és az iskola végétől kezdésig lenn voltak. Mi közben dolgoztunk, és hétvégeken mentünk le. Akkor két-három hetes szabadságok voltak, és azt az időt is lenn töltöttük. Egyébként színházba is, moziba is jártunk a gyerekekkel, volt operabérletünk is. Vasárnaponként, amikor a férjem nem volt ügyeletes, múzeumba jártunk, tavasszal és ősszel a hegyekbe mentünk. A Szabadság-hegyre, a Gellért-hegyre kocsival fölszaladtunk, sétáltunk, jó levegőt szívtunk.

A származásunk miatt a szocializmusban nem voltak kellemetlenségeink, sem nekünk, sem a gyerekeinknek. De emlékszem egy családi jelenetre. A fiam ide járt a Práter utcai iskolába, lehetett olyan másodikos-harmadikos elemista. Egyszer, amikor együtt volt a család, egy vacsoránál vagy ebédnél a fiam azt mondja, hogy arról beszéltek a gyerekek az iskolában, hogy nem szeretik a zsidókat. Meg hogy ez is zsidó gyerek, meg az is zsidó gyerek. És azt mondja a fiam, hogy ahogy meséltek a zsidókról, hát neki is az a véleménye, hogy a zsidókat nem kell szeretni. Akkor a férjem fölállt, és azt mondta, hogy gyere csak velem, kisfiam, beszélni akarok veled. Akkor kimentek, és egy jó fél órát beszélgettek.

A fiaméknál van egy nagyon aranyos unokám, a Lauder iskolába jár, de róluk többet nem mondanék. A lányomék Izraelben élnek. Ők mindenben betartják a hagyományokat: a lányom kóser háztartást vezet, és minden ünnepet megtartanak. Én nem gondoltam rá, hogy kimegyek, nekem itt van a baráti köröm, itt éltem, itt van a fiam, én itt jól érzem magam. A férjem szeretett volna elmenni, lehet, hogy ő kint jobban érvényesült volna, az édesanyja is kiment 1958-ban, de én nem akartam itt hagyni a szüleimet. Azon kívül ő már majdnem szigorló orvos volt, átgondoltuk, hogy végigcsináltuk ezt a sok mindent, ott meg előlről kezdeni a semmit! Akkor még nem volt gyerek, aztán később lett gyerek is. Hát a lányom megtette, ő választotta, az ő élete. Mindketten magyarok a férjével, magyar állampolgárok, ösztöndíjjal mentek ki, és kinn maradtak. A vőm matematikus, informatikus, nagyon jó eszű ember, a lányom meg tanár. Voltam náluk nagyon sokat Izraelben, most nem megyünk úgy két-három éve, mióta a Közel-Kelet egy tűzfészek. Inkább a lányomék jönnek nyáron, aminek nagyon örülünk, mert együtt a család. Három szép kislányuk van, akik teljesen az izraeli hagyományok szerint élnek, de hát ők ott születtek, ott élnek, és ez az életük. A legnagyobb lány Moria, ő 16 éves lesz, 1988-ban született. Gimnazista, valami érdekes gimnáziumba jár, ahol művészettel, filmmel foglalkoznak. A középső Yael, ő 1990-ben született, most megy gimnáziumba, rengeteg különórára jár, lovagol. A lányok nyelveket tanulnak, gimnasztikára járnak, tornáznak. És van egy tündéri kis hétévesünk, a Noá, aki 1997-ben született. Egy hónapig szoktak itt lenni, mert iskolaszünetük van. A lányomék elviszik őket mindenhová. Nemcsak Szentendrére, Visegrádra és a Duna-kanyarba, hanem például most nyáron a Balatonra, a Balaton tájára is elvitték a gyerekeket, és sok-sok helyen megfordulnak. Jól érzik magukat itt, itt legalább nem kellett idáig félni, hogy robbantanak.

Én nem vagyok vallásos. Hagyományőrzőnek tartom magam. Hogy tulajdonképpen az ember tudja, hogy van egy gyökér, és ahhoz tartozik. Itt van az élettársam, ő se zsidó, meg a társaságunk zöme se, ez nem jelent semmit, erre mi nem vigyáztunk. De én mindig megmondom, hogy milyen származású vagyok. Csak ennyi. Úgyhogy nem kötődöm különösebben valláshoz, fajhoz. Most már nem annyira járok el a zsinagógába se, talán amíg a szüleim éltek, inkább, de most már kevésbé. A szüleimet természetesen zsidó temetőbe temettük – normális, rendes temetéssel, nem hamvasztással –, én is oda fogok temetkezni, ott vannak a nagyszüleim is. A hamvasztásnak nem vagyok a híve, mert elég sorstársunkat égették el a koncentrációs táborokban. A zsidó vallásúak nagyon nehezen egyeznek bele a nem hagyományos temetésbe, mondom, ennyiben ápoljuk a hagyományokat [A rabbinikus jog (háláhá) tiltja a halottak hamvasztását, mivel a holtak feltámadásába vetett hit tagadásának tekintik. A test végső nyugalomba helyezésének megfelelő módja a megszentelt földbe történő temetés. A reform judaizmus azonban engedélyezi. Lásd még: temetés. – A szerk.].

Életrajz

Nem sokat tudok egyik nagyszülőről sem, mert ők Munkácson laktak [Bereg vm.-ben fekvő város, melynek 1850-ben 6000, 1910-ben már 17 300 lakosa volt. A város a Galícia felé irányuló kereskedelem – fa, marha, gabona, bor, sör, ásványvizek, gyümölcs – lendítette fel. 1910-ben a város lakosainak 44%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez, ez volt a legnépesebb vallási felekezet Munkácson. A város a trianoni békeszerződés értelmében 1919-ben Csehszlovákiához került, majd 1938-ban, az első bécsi döntés után átmenetileg ismét Magyarországhoz. Lakosainak száma ekkor már 30 000 fő körül mozgott. 1945-ben a Szovjetunióhoz csatolták (Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság), 1991 óta pedig Ukrajnához tartozik. – A szerk.], én meg mint gyerek jártam az anyámmal Munkácsra, majd 1937-ben voltam kint Munkácson az anyai nagyszüleimnél, az előtt, még mielőtt visszacsatolták volna a Felvidéket. Illetve akkor már a nagyszülők nem éltek, hanem a nagybácsik, nagynénik. Egyébként amikor kinn voltam Munkácson, ott láttam először május elsejei felvonulást. Ott jártak a szakállas zsidók a piros zászlóval, a piros szegfűvel.

Nagyon kevésre emlékszem. A nagyszüleim családi házban laktak, de nem egyedül, hanem többen egy udvarban. Az apai nagyapámra emlékszem. Leimsieder Saulnak hívták. Mind a két nagypapa szakállas volt. Leimsieder nagypapám akkor már nagyon öreg volt, ahogy én emlékszem. 86 éves korában deportálták Munkácsról [Munkácson két gettó volt, a város közel 14 000 zsidó lakosát a zsidó negyedben kialakított gettóban zsúfolták össze, innen a bevagonírozáshoz a téglagyárba vezényelték át, ahonnan május 19. és 24. között deportálták a zsidókat. R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2003. – A szerk.]. A nagymamára is emlékszem. Hammerman Taubénak hívták. Az apai nagymama rákban halt meg, nem tudom megmondani, hogy mikor.

Apámék 10-en voltak testvérek. Volt egy Róza néni nevű testvére, azt Weinbergernének hívták, Munkácson lakott, hét fia volt és egyetlen egy lánya. És ők bérelték és üzemeltették a mikvét. Az egyetlen lánya, a Manci ott volt Nyíregyházán, amikor bejöttek a németek. Akkor már zsidó nem ülhetett vonatra, úgyhogy nem tudott hazamenni. De összetalálkozott az anyjával Auschwitzban, s amikor a szelektáláskor az anyját kiválasztották, hogy viszik a gázkamrába, Manci vele akart menni, és az anyja könyörögve sírt, hogy ne menjen vele. Végül nem ment, és így élve maradt. S megmaradt, azt hiszem, két vagy három fiú is, akik 1945–46-ban kimentek. Állítólag Ausztráliába mentek. Nem tudunk róluk. Akkor volt a Frida néni, aki Sátoraljaújhelyen [Zemplén vm. székhelye. A város lakosainak száma 1870 és 1920 között a duplájára nőtt (1920-ban 21 200 fő lakott Sátoraljaújhelyen), majd lassú fogyásnak indult: az 1930-as népszámláláskor 18 400 főt számláltak össze. – A szerk.] lakott, és a férje szintén gyümölcskereskedő volt. Ott is csak fiúgyerek volt. Nyíregyházán élt két lánytestvére, az Etel néni – Grünbergernének hívták –, akinek egy ideig szintén gyümölcskereskedése volt. Ez egy gyermektelen házaspár volt. És volt a Cili néni, aki besegített ott; nem társ volt, hanem besegített. Volt a Hugó. Hugó 1901-ben született. Nőtlen ember volt. Társa volt az apámnak, de soha semmilyen elszámolás köztük nem volt. Imádták egymást. Hugó nem volt vallásos. Ha valamelyik testvérem vagy én valami után vágytam, és nem mertünk szólni a szülőknek, ha ő észrevette, teljesítette. Ő ott élt Nyíregyházán a háború után, és folytatta ezt az üzletet, míg nem államosították [lásd: államosítás Magyarországon]. De utána is ugyanebben a szakmában helyezkedett el. És ha jól tudom, 1947-ben vett el egy lányt. Mi úgy jártunk oda, mint szülőkhöz. Az apám ikergyerek volt. Az ikertestvére kiment Amerikába. De se az anyám részéről az Amerikában élőkkel, se evvel nem tartottuk a kapcsolatot. És még volt egy testvére, szintén Amerikában, Milli néninek hívták. És Beregszászban [Beregszász Bereg vm. székhelye, 1910-ben mintegy 13 000 lakossal (több mint ötödük – 21% – tartozott az izraelita hitfelekezethez). A város 1918-tól Csehszlovákiához tartozott, majd 1938 és 1945 között ismét Magyarországhoz. 1945-ben a Szovjetunióhoz került, majd 1991 óta Ukrajna része. – A szerk.] élt még apámnak egy testvére, Sanyi bácsi. Jóformán semmit sem tudunk róla. Volt egy Fáncsi nevű testvére apámnak, aki Kisvárdán [Kisvárda: Szabolcs vm.-i nagyközség, 1900-ban 10 000 lakossal, 1930-ban 14 100 lakossal. – A szerk.] élt. Ott sok gyerek volt. A férje hazajött munkaszolgálatból, és aztán rögtön el is ment valahová, nem tudom, hová. És volt az apámnak még egy testvére – Géza bácsinak hívták –, aki arról volt híres, hogy fantasztikus fizikai ereje volt. Azt mondták, hogy egy szekeret fél kézzel fel tudott emelni. Megnősült, a felesége nem tudom, hogy szülésben halt-e meg, de maradt vele két kislánya, akik szintén Auschwitzba kerültek. És meghalt korán ő is. Azt hiszem, hogy talán éppen a nagy erőkifejtés következtében megizzadhatott, mert tüdőgyulladásban halt meg. Ők Munkácson laktak az apai nagypapával.

Östreicher Izraelnek hívták az anyai nagyapámat. Neki eredetileg malma volt. Aztán megbetegedett, és korán meghalt. Én még emlékszem rá gyerekkoromból, de úgy emlékszem, hogy feküdt, és akkor már nagyon sovány volt. Valahogy az 1920-as években halhatott meg, a második felében. Herskovits Margitnak hívták az anyai nagymamát. A nagymama otthon volt. Tehát háztartásbeli volt, nevelte a gyerekeket. A nagymama abban az évben halt meg, amikor én Munkácson voltam. S arra emlékszem, hogy ő együtt élt három gyerekével. Az egyik, Záli egy vénlány volt. A másik, Dóra elvált asszony volt, és volt egy fia, azt hiszem, Jáhele. A harmadik gyerek Sie bácsi – hát mi így szólítottuk –, aki szintén elvált ember volt, de neki volt az első házasságából egy lánya, Mancinak hívták, aki itt élt Pesten. Az megmenekült, és az 1950-es években kiment Amerikába, és rettenetesen vallásos lett. Az ő édesanyja nem volt vallásos, de ő nagyon vallásos lett kint, nem ment férjhez. Eleinte nem tudom, hol dolgozott, de a végén a washingtoni Fehér Házban, a könyvtárban dolgozott. És fantasztikus, hogy mennyit jótékonykodott. Ezenkívül még az anyámnak élt egy testvére, Adolf bácsi, aki szintén Nyíregyházán élt, mint mi. Üvegüzlete volt, üveg és porcelán. Nagyon jómódú ember volt. Volt neki egy felesége és három gyereke. Egy maradt meg, a József, akit ahogy felszabadult Ungváron, az oroszok elvitték hadifogságba. 1948-ban jött haza, négy hétig volt otthon, Nyíregyházán, és utána kiment Izraelbe. Ezenkívül, volt a Lenke néni, aki Nagyszőlősön [Nagyszőlős (Nagyszöllős): nagyközség, Ugocsa vm. székhelye volt, 1910-ben 7811 lakossal (a lakosok 41%-a tartozott az izraelita felekezethez). – A szerk.] lakott. 24 éves korában maradt özvegyen három gyerekkel, és nem is ment férjhez. Őt is deportálták a gyerekeivel együtt [A 4700 főnyi nagyszőlősi zsidóságot május 20. és június 3. között deportálták. Előtte a mintegy 13 000 főnyi Ugocsa vm.-ben élő zsidót öt utcában zsúfolták össze. – A szerk.]. Volt anyámnak még egy testvére, akinek nem tudom a nevét, Amerikában élt, egy étterme volt ott. Anyám részéről egyetlen nagynéném, a Kati néni maradt meg, aki először Munkácson, majd Pozsonyban élt, és amikor Szlovákiába bementek a németek, akkor visszamentek Munkácsra, aztán feljöttek Pestre lakni. Kati néni bujkált, a férje meg a fia, Jenő deportálva volt. És ez nagyon kevés családnál fordult elő, hogy mind a hárman megmaradtak. Egyetlen gyerek volt, és mind a hárman megmaradtak. És a Jenővel rendszeresen tartom a kapcsolatot. [Jenő az interjúkészítés ideje alatt még élt, de azóta meghalt] A fiával a család tartja a kapcsolatot.

Leimsieder Jakab volt az apám. Hatvan éves volt 1944-ben, anyuka meg 55 éves volt 1944-ben. Mariska néninek szólította mindenki. Apám Nyíregyházán déligyümölcs-nagykereskedő volt. 1939-ig, míg ki nem tört a háború, az apám Olaszországból hozta a déligyümölcsöt. Volt narancs, mandarin, gesztenye, datolya, malaga, füge. Ez egy nagykereskedés volt. Teljesen külön volt az üzlet, és volt egy nagy raktára. Mert a kiskereskedőknek árult az apám. A Tiszántúlon csak apukának volt déligyümölcs- nagykereskedése. Úgyhogy Nyíregyháza környékéről is jöttek, és ott vásároltak. Ő tulajdonképpen szombat este vagy vasárnap reggel elutazott. Triesztben volt a kereskedelmi központ. És hazajött vagy csütörtök este, vagy pénteken – a téli hónapokban. Szombaton zárva volt az üzlet [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A nyári hónapokban elkezdett exportálni. Kezdte a meggyel, a sárgabarackkal, a legnagyobb tétel az alma volt. Akkor csak Pesten volt hűtőház. Télen a raktár elég hűvös volt ahhoz, hogy a déligyümölcsöt ott tartsa, viszont az almát, amikor leszüretelték, akkor felhozta a pesti hűtőházba, mert tavasszal nagyobb árat lehetett elérni. Bérelt hatalmas gyümölcsösöket – többek között Kállay miniszterelnök gyümölcsösét; 100 ezer pengőért bérelte az egyik évben. Az egy százholdas gyümölcsös volt, és amikor augusztus körül nagyon szép termés ígérkezett, Kállay odahívatta az apámat Kállósemjénbe, hogy nagyon szép termés volt, és hogy ő nagyon olcsón adta. Erre az apám azt kérdezte, hogy kegyelmes úr, ezt hatalmi jogon? Mert akkor itt a szerződés, eltépem. A végén megegyeztek, hogy 50 ezer pengőt visszaad, és a gyümölcsnek a fele az övé lesz. De megígérte, hogy a két bátyámat, akik mint munkaszolgálatosok kinn voltak a Szovjetunióban, hazahozza. Nem rajta múlt, hogy nem tudta hazahozni őket. Olyan támadás érhette, hogy nem vállalta. Otthon rengeteg gyümölcs volt. Átválogatták időnként például a narancsot. Volt egy olasz társa Cataniából. Ő tolmácsolt és együtt bonyolították apámmal a felvásárlást. Az olasz nagy valószínűséggel bort is vett, mert gyakran mentek Tokajba is. Mindig együtt jártak apámmal Olaszországban is.

Az anyámnak tulajdonképpen tíz szülése volt. A legidősebbet – nem tudom a nevét – a szülők szeme láttára a villamos elgázolta hatéves korában. És egy másik pedig skarlátban halt meg. És volt még az anyámnak egy spontán abortusza. A Gitta volt a legidősebb gyerek. Ő 1910-ben vagy 1911-ben született, és volt három gyereke. Férjhez ment, először Derecskén [Nagyközség Bihar vm.-ben, járási székhely, az 1930-as években mintegy 10 000 főnyi lakossal. – A szerk.], majd Hajdúszoboszlón [Város Hajdú vm.-ben, 1930-ban kb. 17 000 lakossal. – A szerk.] s a végén Pápán [Pápa járási székhely volt Veszprém vármegyében 1930-ban 21 400 főnyi lakossal (a lakosok 12%-a tartozott az izraelita vallásfelekezethez). – A szerk.] lakott. A férje bőrkereskedő volt, és az üzleteit Debrecenben bonyolította. Basch Jenőnek hívták, a háború alatt befeküdt a János kórház elmeosztályára pénzért, hogy felmentést kapjon, hogy ne hívják be munkaszolgálatosnak. Megjátszotta a bolondot, ugyanakkor kósert evett, tehát valamelyik kóser vendéglőből vittek ki neki az ételt. És az utolsó Purimkor kapta meg a papírját, hogy neki is mennie kell. Az apám annyira tudta, hogy mi minden történik kint, hogy azt mondta neki, hogy eszedbe ne jusson megjátszani kint a bolondot.

A következő testvér Margit volt. 1914-ben született, és Kassára [A ma szlovákiai Kassa a trianoni békeszerződést követően Csehszlovákiához került, 1938–1945 között ismét Magyarországhoz (Abaúj-Torna vm.), majd ismét Csehszlovákiához tartozott. – A szerk.] ment férjhez, Fränkel Ernő volt a férje. Neki szlovák területen volt egy festéküzlete, miután visszament Kassára – mert az magyar rész volt –, utazott. Ebből a házasságból volt egy gyerek, a Zsuzsika. Másfél éves volt, amikor deportálták [A Kassán összegyűjtött mintegy 12 000 zsidót az elsők között deportálták Auschwitzba. „Kassa volt … az a vasúti csomópont, amelyen át csaknem az összes deportálóvonat elhagyta az országot, s ahol a zsidókat kísérő magyar csendőröket németek váltották föl.” (R. L. Braham: A népirtás politikája) – A szerk.]. Azért a családi összetartozásra jellemző. Az utolsó évben a zsidó törvények miatt Gitta is és Margit is hazajöttek a gyerekeikkel, tehát hogy a szülőkkel együtt legyenek. És onnan lettek, együtt deportálva – és Gitta és a gyerekei nem jöttek vissza, Margit túlélte és Budapesten halt meg 1977-ben. Abszolút kóser volt mindkettejük háztartása. Gittának még parókája volt, Margitnak már nem volt parókája, csak otthon, szóval a szülői házban bekötötte a fejét.

Zoltán 1916-ban született, és ő az apuka üzletében segédkezett. Ő volt az egyetlen, aki járt jesivába. Már a háború után tudtuk meg, hogy mi is történt vele. Mégpedig úgy, hogy egy cseh munkaszolgálatos katona bejött apámék boltjába. Hugó bácsi volt épp ott, neki mesélte el ez az ember, hogy ismerte Zoltánt, aki hadifogságba esett. Reméltük, hogy haza jön, de nem jött. Később hallottam, hogy aki nem tudott továbbmenni azokat fölgyújtották. Ilyen dolgok történtek ott kint a Szovjetunióban a zsidókkal.

Volt két nem édes testvérünk is. Lenke és Aranka. Aranka nagyon közel állt hozzám, annak ellenére, hogy nem voltunk édes testvérek. Nagyon szerettük egymást. Két évesen került a családhoz, mert teljesen árva maradt. 1914-ben született. Az anyám és Aranka anyja testvérek voltak. Volt egy testvére is Lenke, ő is először hozzánk került, de később őt átvette Adolf (Östericher) bácsi, aki szintén anyám testvére volt. Arankáról a legjobb emlékeim vannak. Az Arankát anyám úgy kezelte, hogy ő volt a kivételezett. Nem akarta, hogy érezze hogy nem saját gyerek. Neki mindent szabadott, amit nekünk nem. Nagyon csinos vékony nő volt, hosszú fekete hajjal. Feltűnően csinos volt és nagyon sok udvarlója akadt. Többek között volt egy Amstel család Nyíregyházán, kisebb cukorkagyáruk volt.  Az egyik fiuk volt az egyik udvarlója, aki később a férje lett.  Ennél a családnál az apa az 1929-es gazdasági válság idején kiment Amerikába, azért hogy el tudja tartani a családot. Volt 3 fia és 2 lánya. Az egyik lánya nekem osztálytársam volt, és később amikor kinn voltam Arankánál, össze is találkoztam vele. Közben, amikor a zsidó törvények elkezdődtek, akkor az apa kivitette a gyerekeit is Amerikába. A felesége közben még itt meghalt Nyíregyházán. Az egyik fia volt Majsi, aki miután kiment Brooklynba, visszajött Arankáért, és feleségül vette.  Csak a polgári esküvőt tartották itt. Házas életről szó sem lehetett, annyira vallásosak voltak. Egy fél év múlva, az utolsó hajóval ment ki Aranka végleg Amerikába. Egyébként nagyon vallásosak a mai napig. Aranka ma is Brooklynban él New Yorkban. Tarjuk vele a kapcsolatot, szoktunk telefonon beszélni. Egy gyerekük született, aki 6 éves koráig gipszben volt, mert csípőficammal született. Arankának nem lehetett több gyereke, csak ez az egy. Ha jól tudom, voltak nőgyógyászati gondjai. Engem nagyon megviselt, amikor elment, nagyon hiányzott, nagyon közel álltunk egymáshoz. Amikor mi a deportálásból hazajöttünk, akkor a polgármesteri hivatalban érdeklődtek Arankáék, hogy élünk-e. Így lett újra kapcsolatunk vele a háború után.
Arankáék Amerikában először, nagyon nehéz anyagi körülmények között éltek. Nem tudom mit dolgoztak, azt hiszem sok mindennel próbálkoztak. Egy idő után a férje vállalkozásba fogott, és akkor nagyon jól ment nekik. Sajnos nem tudom, hogy milyen vállalkozása volt. És akkor hazajöttek látogatni. Ez 1960-as évek végén lehetett. Én is kimentem hozzájuk, az 1980-as években. A férjével Majsival én Svájcban találkoztam. Ott kellett a new yorki gépre átszállni. Svájcból együtt mentük ki aztán Amerikába. New Yorkban egy egész más világgal találkoztam. Arankáék megmaradtak nagyon szigorú ortodoxnak. Aranka ugyan nem hordott parókat, de nagyon betartott minden előírást. Amikor már tudtak jönni Magyarországra, többször jöttek még Magyarországra. A lányuk is volt itt. Ő is azóta férjhez ment. Amstelék Orosról [Oros egykori község, ma Nyíregyháza városrésze.- A szerk.] származtak, és ott is van a családjuk eltemetve. A család engem kért meg, hogy gondozzam a sírt. A Majsi édesanyja nagyon korán meghalt, és a nővére a Hedvig is. A Majsiék később teljesen rendbe hozatták az egész orosi temetőt. Most halt meg Aranka férje, nem olyan rég.
Lenkét Adolf bácsi fogadta örökbe. Ők nagyon jómódúak volt. Ott is volt három gyerek. József, Magda és Géza. József jött haza Auschwitzból és elvitték „málenkij robotraˇ”. Magda volt az én legjobb barátnőm. Az volt az érdekes, hogy még Auschwitzban össze is futottunk. És kértük, hogy jöjjön oda hozzánk, de nem akart. (talán túlélte volna). Lenke túlélte Auschwitzot. És a svéd vöröskereszt kivitte Svédországba.  Aranka, amint volt rá lehetősége felkutatta. Lenke ott is maradt Svédországban. Ott ment férjhez. Nem zsidó lett a férje, svéd ember. Amikor Lenke meghalt, Aranka kérésére a lányom kiment Svédországba, és elintézte, hogy zsidó temetőbe temessék el. Stokholmban van eltemetve.

Akkor volt a Hugó, ő 1918-ban született, és ő is az apuka üzletében dolgozott. Mind a ketten munkaszolgálatosok voltak és ottmaradtak. Következtem én, Blanka, 1922-ben, Géza 1926-ban és Sanyi 1928-ban. Az apám nemcsak gyümölcs-nagykereskedő volt, hanem rengeteg helyre exportált is, Lengyelországba, Csehszlovákiába, még olyan is volt, hogy Hamburgba, és ebbe a fiúk besegítettek. Gitta is, Margit is sokat voltak a papa üzletében, a könyvelést csinálták. Én nem.

Nyíregyházán az egész városban laktak a zsidók [Nyíregyháza Szabolcs vm. székhelye, 14 400 főnyi lakosával már 1850-ben is népes városnak számított. 1910-ben lakosainak száma 38 200 fő volt, az izraelita hitfelekezethez tartozók a város lakosainak kb. 10%-át tették ki. – A szerk.]. Volt ugyan egy zsidónegyed, de azért a jobb módú emberek már nem ott laktak. Mi például először a Bocskai utcában laktunk, ami a város szívében volt. Ugyanebben az utcában volt például a pékség. Majd később a Kossuth Lajos utcában, ez is főutca volt, mert ott ment a villamos. A Kossuth Lajos utcai lakásban volt négy szoba, egy üvegezett veranda, egy nagy konyha és egy cselédszoba. Még két lakás volt a házban a másik oldalon. Béreltük. Az apám egyébként jómódú ember volt, de nem fektetett nagy súlyt arra, hogy ingatlant vegyen.

Anyuka minket, lányokat már befogott tízéves korunktól, mindent kellett csinálnunk. Úgy apránként mindig valamit, mert mindig azt mondták, hogy azért kell ezt megtanulni, mert sose lehet tudni, hogy mit hoz az élet, de ha nem leszel is rászorulva, tudod irányítani a háztartási alkalmazottat. Mi az iskolában is tanultunk kézimunkázni, tehát kötni, horgolni, hímezni. És a napirend az volt, hogy délelőtt be kellett segíteni, és délután leültünk kézimunkázni. Állandó cselédlány volt. Ott lakott, és amellett még volt, hogy nagymosáshoz – mert akkor egy hónapban egyszer mosták az ágyneműt – külön jött egy napszámosasszony, és ugyanígy a nagytakarításhoz is. Az utolsó években zsidó cselédlány volt. Amikor a Felvidéket hozzánk csatolták, akkor ott nagyon szegény körülmények között éltek, és jöttek cselédnek, először csak azért, mert nagyon sok keresztény cseléd följelentette a zsidó családot. De később már nem is volt szabad a zsidótörvények miatt keresztényt alkalmazni. És nekünk utoljára volt egy Fáni nevű cselédlányunk, egy nagydarab kövér nő. Ő a konyhában étkezett külön, nem velünk egy asztalnál. És az mindig előttem van, mert furcsának tartottam, hogy úgy evett, hogy egy kanál vagy egy harapás étel és egy korty víz. Ő engem Auschwitzban meglátott, és egyszer csak hallom, hogy „kisasszony, kisasszony!”. És hozott nekem egy kulacsot – ott minden érték volt, egy kanáltól kezdve. De én majd a föld alá süllyedtem, amikor már mindenki tegeződött, akkor már nem volt kasztrendszer, akkor már egyforma foglyok voltunk mindannyian.

Nyilván a nagyszülők is vallásosak voltak, hiszen még az én szüleim is ortodoxok voltak. Minden zsidó törvényt abszolút megtartottak. Tehát az azt jelentette, hogy pénteken délután már készülődtek, már délelőtt főzték az ünnepi ebédet [lásd: szombat]. Délben csak egy gyenge ebéd volt. Mikor beállt az ünnep, óra szerint pontosan [A szombat a gyertyagyújtással kezdődik pénteken este, a gyertyát pedig fél órával a naplemente előtt kell meggyújtani. – A szerk.], akkor a férfiak elmentek a templomba, a nők nem. [Nyíregyházán] két külön templom volt, az ortodox és a status quo. Mind a kettő nagy volt, de emellett még volt nagyon sok kis imaház is. Az ortodox megmaradt, a status quót fölrobbantották. Nagyon szép nagy templom volt. Apuka az ortodox templomba járt. Nem volt messze tőlünk, Nyíregyházán nem volt távolság. Az anyám pedig gyönyörű hófehér damasztabrosszal megterített, és nagyon sok gyertyát gyújtott – mert ő minden gyereke után és minden halott hozzátartozója után gyújtott gyertyát [Két szokás terjedt el: van, aki két gyertyát gyújt (az egyiknek az a jelentése, hogy „Megemlékezzél” (ti. a szombat napjáról, a másiké pedig az, hogy „Őrizd meg” (ti. a szombat napját). És van, aki annyi gyertyát gyújt, ahány tagú a család. – A szerk.]. Én már nem tudom, pontosan hányat, mert arra emlékszem, hogy volt egy ötágú ezüst gyertyatartó, de még legalább tíz gyertyát gyújtott. És az asztal meg volt terítve, és a két kalács [lásd: bárhesz] volt az asztalra téve. A kalácsot sütötte. Még a kenyeret is sütötték. Szóval úgy sütötték, hogy a pékhez elvitték, mert nekünk nem volt kemencénk. Ugyancsak a pékhez vitték el a szombati sóletet, mert nem melegítettek [lásd: szombati munkavégzés tilalma], és másnap délben elhozta a cselédlány. Nekünk azt hordani sem volt szabad. Még egy zsebkendőt se szabad volt vinni magukkal az embereknek. Munkácson igen, mert Munkács egy része körül volt kerítve [lásd: érüv; A rabbinátus az egész falut vagy várost, városrészt körülveheti póznavégekhez erősített zsinórral. Ha ez megfelel bizonyos előírásoknak, akkor a „városfal” funkcióját tölti be, így a szombati törvények szempontjából az egész város (falu, városrész) egyetlen terület lesz, és az utcára is ki szabad vinni bármit. Ahol azt nem lehet megvalósítani, ott általában nem szabad semmit kivinni a lakásból, illetőleg nem szabad bevinni semmit a lakásba, és semmit nem szabad vinni az utcán – még kulcsot, zsebkendőt vagy a táleszt sem. (Ezért vannak a táleszek általában a zsinagógában, az ülések előtti fiókban.) – A szerk.]. Na most, a péntek esti  vacsora: általában a menü kocsonyás hal, utána volt húsleves, hús, tarhonya és még valami édesség. Ezt úgy tartották melegen, hogy akkor nem gáz, hanem fatüzeléses sparhert volt, és azon tartották, mert még melegíteni sem melegítettek. Péntek este is meg szombat este avval kezdte apám a vacsorát, hogy a borra brohét [lásd: áldások] mondott, és mindenkinek adott egy cseppet a borból megkóstolni [Ez természetesen csak kóser bor lehetett. Lásd: étkezési törvények; ima; kidus. – A szerk.]. Ugyanúgy a kalácsból is, mikor imádkozott, mindenki kapott egy harapást [Az első szombati lakoma a kidust követő rituális kézmosás után az asztalon elhelyezett két kenyérre (bárheszre) mondott áldással kezdődik: a családfő leemeli a kenyértakarót, ráteszi a kenyerekre a kezét, kissé bevágja a késsel a hozzá közelebb eső bárheszt, és elmondja a ‘hámóci lehem min háárec’ („Ki kenyeret adsz nekünk a földből”) kezdetű áldást. Majd fölvágja a kenyeret a megjelölt helyen, sóba mártja, eszik belőle, és oszt az asztalnál ülőknek is. – A szerk.]. Az őszi ünnepekkor – tehát Ros Hásáná, Jom Kipur és még a sátoros ünnepkor [lásd: Szukot], egészen Szimhát Tóráig – mézet tett a kalácsra, egyébként sót.

Szombat reggel anyuka is elment a templomba. A lányok nem, csak az asszonyok. Délben hazajött, akkor még mindig volt ebből a kocsonyás halból. Melegíteni nem melegítettek, a meleg sóletet ették, és nyáron csináltak gyümölcsleveseket. De azt se tejföllel habarták, mint ahogy én most, hanem tojással, mert az páros [azaz párve: olyan étel, amit húsossal és tejessel is lehet együtt enni vagy főzni. – A szerk.]. Nemcsak ezt, nagyon sok mindent. Volt a húsos edény, volt a tejes edény, ezeknek külön szekrényük volt, külön asztaluk volt, és volt a páros, annak nem volt. Előételnek volt a hal, a tojásos [Cibel vagy ejer-cibel: kemény tojás villával összetörve, annyi liba- vagy kacsazsírral, hogy hagyma kenhető legyen. Egy nagyobb vöröshagymát reszeltek bele, és megsózták, esetleg pirospaprikát is kevertek bele. Lehetett dúsítani maradék kacsa- vagy libamájjal vagy főtt krumplival. – A szerk.], és volt a sólet, és akkor volt hideg sült, nyáron volt hideg leves is. És estefelé pedig csak a férfiak mentek el a templomba, s amikor apuka hazajött, akkor csinált havdalát. Az azt jelentette, hogy meggyújtott két gyertyát, és még volt ilyen hosszú fonott gyertya, azt is, s még arra emlékszem, hogy imádkozott, s utána az asztalon lévő tálra ráöntött egy kis pálinkát, és azt meggyújtotta. És volt psamimtartó [lásd: bszámim (fűszertartó)]. Annyit tudok, hogy azt mondták, hogy amilyen a szombat este, olyan az egész hét. Ezért kellett szagolni. Csak a férfiak énekeltek zmireszt [zsoltárokat] pénteken; néha szombat délben is [lásd: zmiresz; szombat].

Anyám is, apám is fantasztikus, hogy mennyit költöttek jótékonyságra. De nem úgy, hogy a hitközségnek, hanem egyéneket segítettek. Zsidó családokat. És hogy mennyire tapintatosak voltak! Az nagy dolog volt ugye, hogy a szombatot rendes étellel lássák el. S csütörtök este küldött anyuka pénzt egy pár családnak. Azért csütörtök este, mert akkor a férfi templomban van, hogy ne alázza meg a férfit. Volt egy nőegylet, ahova az anyám rendszeresen járt. Főleg jótékonysággal foglalkoztak. Arra is emlékszem, hogy voltak előadások, de ott nem szerepeltek együtt a fiúk a lányokkal.

Ros Hásánákor az édesanyám is ment mindig templomba. Volt kifejezetten erre az alkalomra egy ruhája, ugyanezt a ruhát hordta Jom Kipurkor is. Utána volt a sátoros ünnep, tehát már Jom Kipur után rögtön elkezdték építeni a sátrat. Azt gyékényből csinálták körül, s a tetején nád volt. S mi, gyerekek csináltunk különböző csillagokat meg díszeket, és ezzel díszítettük fel a sátrat, és az apám csak ott étkezett a sátoros ünnep [lásd: Szukot] alatt. S utána nagyon nagy ünnep volt a Szimhát Tóra – akkor fejezik be és kezdik újra a Tórát olvasni. S akkor valami fantasztikus, hogy mi minden különlegességet csinált az anyám: sült húsokat. Van egy, amire nagyon emlékszem: a marhahúst kiverte, és ledarált csirkehúst, rátette erre a marhahúsra, a közepébe beletett kemény tojást, és ezt összegöngyölte, megsütötte. Ugyanezt Purimkor is csinálta. És nagyon sok sütemény volt Purimkor. Rengeteg helyre küldtünk, és azok küldtek vissza [sláchmónesz – lásd: Purim]. Sávuotkor rengeteg virág volt a lakásban, de még a csillárokra is tettek virágot. És arra emlékszem, hogy diófalevelekkel – a diófalevélnek van egy nagyon kellemes illata – volt teli a lakás. És este anyuka sosem ment templomba csak délelőtt.

Nagyon nagy takarítás volt Pészah előtt, és volt külön edény erre az ünnepre. A pészahi edényeket egy régi ládában tartottuk és a helye a padláson volt. Csak erre az ünnepre hoztuk le, és az ünnep után visszacsomagoltuk és ugyanúgy fölvittük a padlásra. Ezek az edények nagy becsben voltak, soha nem használtuk másra. Pészahra készül a cibere –nagyon vigyázva, az asztalon van ennek teljesen külön rész. Céklát meghámoztak, apróra vágtak, vízzel eresztették fel és sót tettek bele, és azt hagyták kiforrni. És attól kapott egy ilyen savanykás ízt [A savanykás ízt attól kapta, hogy már jóval korábban eltették a céklát savanyodni, hogy Pészahra savanyú legyen. Ha nem volt ilyen cékla, akkor egy kis citromlével savanyították. – A szerk.]. Nyersen csinálták, csak éppen felfőzték, és tojással habarták be, hogy páros legyen. És ezt hidegen ették, és forró krumplit tettek bele. Ugye úgy szoktuk? Na most, arra emlékszem, hogy anyuka télen megvett egy libát, és teljesen külön a húsvéti edényben sütötte ki a zsírját és a máját. És a zsírban eltette húsvétra, és Erev Pészahkor volt a cibereleves és a tepertő krumplival és a máj. És este [azaz szédereste] volt aztán a nagy vacsora, ami a húsleves stb., stb. De nálunk otthon nem „brakkoltak”. Ez azt jelenti, hogy a  pászkalisztből nem csináltak gombócot, csak az utolsó nap. A levesbe se volt szabad beletenni [maceszgombócot], hanem palacsintát sütöttek krumpliliszttel, mert azt szabad, és azt felvágták ilyen laskára, és azt tették a levesbetétnek; vagy krumpligombócot – nem emlékszem rá, hogy azt hogy csinálták. Ezt nem mindenki csinálta, ezt csak a nagyon vallásosak csinálták [A Pészahra való főttkrumplikuglit úgy csinálták, hogy két tojást összedolgoztak két kanál libazsírral, két kanál főttkrumplipéppel, sóval, borssal, gyömbérrel és egy pici vízzel, majd annyi maceszdarával, hogy jól alakítható legyen. Kis gombócokat formáltak belőle, és kifőzték a levesben. – A szerk.]. A hitközségnél vették a pászkát, de apuka mindig elment, azt hiszem, Erev Pészahkor, de lehet, hogy korábban, és ő is sütött teljesen külön. Mert annak a pászkának volt egy különleges neve: smire pászka. Ez nem gépi volt, hanem kézzel volt gyúrva, kézzel volt kinyújtva, és gömbölyű volt. [A smire pászka is készülhet géppel; a közönséges macesz és a Pészahra készített smire macesz közötti különbség abban rejlik, hogy az utóbbi már a gabona learatásának pillanatától különleges elbánásban részesül, hiszen az erjedés veszedelme a búza levágásától kezdve egészen a sütés előtti pillanatokig ott leselkedik (a túl nagy meleg, a levegő nagy páratartalma, a vízzel való összegyúrás elhúzódása – 18 percnél tovább nem szabad állnia a tésztának). – A szerk.] És szédereste az volt az asztalon. És erre a maceszra imádkozott apuka [azaz a maceszra mondott áldást]. Szédereste az apám kitliben volt, egy nagy fotelen ült, amin egy nagy fehér párna volt, és akkor, a Hagadát ahogy olvastuk, a legkisebb kérdezte a manistanut [lásd: má nistáná], és ahogy olvastunk, megállt egy-egy szakasznál, és valamelyik fiúnak el kellett magyaráznia annak az értelmét. A gyerekek az iskolában azzal dicsekedtek, hogy, hogy kinél milyen sokáig tartott az este. Még volt a Nájntég. Ez Tisá Beáv előtt volt. S akkor szombat kivételével csak tejes dolgokat és halat volt szabad enni. És Tisá Beávkor böjtöltek. A ruhát nem szaggatták.

A húsüzletek voltak kóser üzletek. Volt fűszeres is, például amikor bevásároltak húsvétra, akkor csak kóser üzletből vásároltak. Na most, a kenyeret otthon dagasztották, de pékhez vitték, és a kalácsot is otthon dagasztották. Házhoz hozták kóser tejet, vajat és túrót valamelyik faluból. A húst kóserozták. Gyümölcsöt piacon vettünk, és élő libát is. Elvitték a vágóhoz [lásd: sakter], hazahozták, otthon tisztították meg és kóserozták. A halat nem kellett kóserozni, azt szabad volt egyedül vágni. Amikor jött az újév [lásd: Ros Hásáná] és a hosszúnap [lásd: Jom Kipur], minden zsidó üzlet zárva volt.

Apám mindig kápedliben volt. Fekete bársonyból készült. Régen az csak fekete bársonyból volt. Rendesen öltönyben és kalapban járt [lásd: öltözék]. Ciceszt hordott – a fiúk is hordtak ciceszt a ruha alatt. Minden reggel elment a templomba. Az anyámnak parókája volt – és otthon is azt hordta. Éjszakára kendővel bekötötte a fejét. Lánykoromban elkísértem anyukát a mikvébe. És esküvő előtt is voltam. A menstruáció után, azt hiszem, két héttel mentek el mikvébe, és addig nemcsak hogy közösülni nem volt szabad, de még jóformán hozzá sem érhetett a férfi a nőhöz. [A menstruáció első napjától kellett várni minimum öt napot, majd utána meleg vízben alkonyatkor megfürdeni, és meg kellett győződni róla, hogy a havi vérzés valóban befejeződött-e. Ha igen, akkor kezdődött a „hét tiszta nap számlálása”, és csak ezután jöhetett szóba a mikve és a házasélet. – A szerk.]. Két külön ágyuk volt a szüleimnek, és közöttük volt egy éjjeliszekrény. Egy pohár víz volt mind a két éjjeliszekrényen.

Én arra emlékszem, hogy ezek a fiúk – nekem két öcsém volt – már hároméves koruktól héderbe jártak. Én nem emlékszem, hanem Aranka, aki Amerikában él, mesélte nekem, hogy apuka a két fiatal fiút fölkeltette télen is reggel ötkor, mert hat órára kellett menniük a héderbe, és mindig azt mondta, hogy a szívem szakad meg a gyerekekért, de el kell küldenem. Tehát így tanultak. Azt hiszem addig jártak oda, míg hatéves korukban iskolába nem kerültek, de lehet, hogy tovább is. A legidősebb bátyám, Zoli járt jesivába, de nem jut eszembe, hogy hová. De nem sokáig járt. A fiúk még később is jártak szombatonként tanulni. Én is tudok héberül olvasni. Nagyon sok vallásos könyv volt otthon. Nekem is nagyon sok imakönyvem volt.

A Hugó bátyám Kisvárdán is volt munkaszolgálatos, őt a végén Kassáról vitték ki, és az apám egy szombat délben hazajött a templomból. Nálunk nemcsak az üzletben, hanem a lakásban is volt telefon. Ez akkor ritkaság volt. S azt mondta apám, hogy neki van egy olyan rossz érzése, hogy a Hugóval valami történt, kérte, hogy a szomszéd fűszereshez menjek át, és onnan telefonáljak, és érdeklődjem meg, mi történt. Szombaton. Na jó, ez tulajdonképpen benne van, hogy ha egy beteg megkíván valamit, akkor mindent szabad. És annyi volt, hogy ellopták az öltönyét.

Én nem tartom a szombatot. Péntek este gyújtok mindig két szál gyertyát, és elmegyek templomba újévkor [lásd: Ros Hásáná], hosszúnapkor [lásd: Jom Kipur] és amikor mázkir van. Csak akkor járok templomba. Itt Újpesten van egy templom. És húsvétkor [lásd: Pészah], újévkor és hosszúnapkor nem utazom. Ez tradíció, mert nálam nincs kóser háztartás. S még egy dolgot tartok, hogy húsvétkor én nyolc napon keresztül nem eszem kenyeret. Ennyi.  [Az interjúalany azóta elköltözött Szentendrére a lányához]

Otthon magyarul beszéltünk, de apuka és anyuka – különösen ha azt akarták, hogy a gyerekek ne hallják – zsidóul beszélt. Szóval nem héberül, hanem jiddisül. De magyar volt az anyanyelvük, mert emlékszem, hogy a nagyszülők magyarul beszéltek. Egyébként Munkácson majdnem minden keresztény tudott jiddisül. Jiddisül tárgyaltak. Én arra emlékszem, hogy kimentem a nagynénimmel a piacra, és jiddisül beszélt a parasztasszonyokkal. Én nem tudok jiddisül, de sokat értek. Nagyon hasonlít a jiddis a németre. És tulajdonképpen én mint nyelvet annak idején a németet tanultam.

Én is négy polgárit [lásd: polgári iskola] végeztem. De akkor az elemi zsidó iskola volt, ott végeztem. És ott is minden felekezetnek megvolt a hittanórája. Tehát a zsidóknak is volt hittanórájuk, és jött a rabbihelyettes. Engem például az tanított minden héten egyszer. Szombaton jártunk, de írni nem írtunk. És a cselédlány hozta a táskát. Ahol a status quo templom volt, ugyanott volt a zsidó iskola, annak az udvarában. Sőt, nagyon sok lakás volt, a tanítók is ott laktak ilyen lakásokban. És ott úgy összejöttünk. Aztán volt olyan, hogy sétálni mentünk. És akkor mindig összegyűlt egy társaság ott. Zsidók. Rettenetesen nagy kasztrendszer volt. Erre egy példát akarok mondani. Nekem volt egy osztálytársnőm, egy zsidó lány, az édesapja pincér volt. Egy osztályba jártunk, egy utcában laktunk, s együtt mentünk haza. Ha az apám meglátott evvel a kislánnyal, a lelkemre kötötte, hogy evvel többet nem szabad együtt lennem. Aztán például a kereskedő lenézte az iparost.

Az ortodoxok nagyon ellenezték a cionizmust. És még a zsidó iskolába jártam, és voltak különböző ünnepek előtt előadások, mi, gyerekek szerepeltünk benne. És én is szerepeltem az egyik előadáson. „Én majd somér [azaz a Hasomér Hacair tagja, lásd: Hasomér Hacair Magyarországon – A szerk.] leszek, kezemben a fegyverrel őrt állok, nem kell félnetek” – valami hasonló szövegem volt, fiúruhában, vállamon egy imitált fegyverrel. És rettenetes, hogy az apámat mennyi támadás érte ezért, hogy a lánya cionista. Én nem voltam cionista, énnekem az iskolában a tanító néni azt mondta, hogy ezt fogod mondani, kész. De az ortodoxok nagyon ellenezték. A polgáriban legalább az egyharmad zsidó volt, nem tudom pontosan. Akkor még nem volt antiszemitizmus, de később már egyre gyakrabban lehetett hallani zsidóverésről, sőt a Gitta nővérem férjét egyszer a debreceni egyetemisták nagyon megverték.

A nyaralás nagynéniknél, nagybácsiknál volt. És ugyanúgy hozzánk is jöttek a rokonok.  Anyámnak nagyon reumás volt a lába. Hajdúszoboszlóra jártunk nyaralni, és engem vitt magával. Ott kifejezetten kóser vendéglők voltak, nem is egy. És biztos, hogy volt templom, de mi nem szállodában laktunk, hanem magánházban, és zsidó családnál laktunk. De nem ott étkeztünk, több zsidó vendéglő volt. És később, mikor Hajdúszoboszlón lakott a Gitta nővérem, akkor rendszeresen voltunk nála. De voltunk még Munkácson, nagynéninél, nagyszülőnél.

Mikor jött a háború, és jöttek a deportálások, az apám szemrehányást tett nekem, hogy én nem mentem férjhez. Ő nagyon sok mindent tudott, hogy mi történik Németországban, illetve Lengyelországban, mert jöttek a menekültek, és elmesélték, hogy mi minden történt. A szlovák lányokat kivitték a frontra kuplerájokba, és ettől féltett nagyon engem az apám. És a lelkemre kötötte, hogy ha megérkezünk – hát nem tudtuk, hogy Auschwitzba visznek –, én úgy mondjam be valamelyik udvarlóm nevét, mintha asszony lennék. A deportálás előtt az apám a lelkére kötötte Hugónak [apja öccse], hogy rám nagyon vigyázzon. Hugó olyan állapotba került már a deportálás végén, hogy már ott volt a halottak között. És egyszer egy éjszaka magához tért, és eszébe jutott, hogy az apámnak azt ígérte, hogy rám fog vigyázni. Négykézláb mászott vissza az élők közé a barakkba. Másnap vagy harmadnap felszabadult, de különben nem maradt volna meg.

Még egy emlékem maradt: az apám így kihúzta magát, és azt mondta, hogy én még bírok dolgozni. De hát ő maga sem hitte el, mert különben nem kérte volna meg Hugót, hogy vigyázzon rám. Nagyon-nagyon jótékony ember volt az apám is meg az anyám is, rengeteget segítettek szegény embereken. Ezeket a menekülteket, akik jöttek Lengyelországból meg Csehszlovákiából, anyagilag támogatták, és az egyik lengyel azt akarta, hogy jöjjek fel vele Pestre. Lett volna keresztény papírom is, mert az egyik cselédlány könyve ottmaradt nálunk, és avval a papírral fel tudtam volna jönni. És itt volt olyan keresztény kereskedő, akivel az apám üzleti összeköttetésben volt, mint cselédlányt el is bujtattak volna – ez volt az egyik. A másik pedig, amikor volt az almaszüret ősszel, az almát nagyság szerint szortírozták. Olyankor két-háromszáz asszony dolgozott ott. És az egyik eljött a gettóba az apjával, és könyörgött nekem – tanyán laktak –, hogy elvisz és elbujtat. S én nem akartam egyikkel se menni. És a mai napig örülök, hogy nem mentem, mert sokkal jobban szenvedtem volna, hogy én itt vagyok, túléltem és nem jönnek haza a szüleim és a testvéreim.

Amikor feltettük a sárga csillagot, az apám üzlete még egy darabig nyitva volt – minden zsidó üzlet nyitva volt –, és egy délben mentem haza apukával az üzletből, s rajtunk volt a sárga csillag. És szembejött velünk két munkásember, s a fiatalabbik valami gúnyos megjegyzést tett a sárga csillagra, és az idősebbik azt mondta neki, hogy vigyázz, mert az oroszok már itt vannak Kőrösmezőn. Erre az apám odasúgta nekem, hogy nem tudom, melyik rosszabb. Na most, amikor a zsidó húsvét utolsó napján kezdték behordani a környékbeli falvakból a zsidókat, az valami iszonyú volt, mikor mi az első csoportot megláttuk. A Kossuth utca annak dacára, hogy főutca volt, annak is egy darabig gettó volt az egyik oldala. És hozzánk betettek négyszáz vidéki zsidót a gettóba. És az apám – mondom, jómódú ember volt – nem fogadott el a hitközségtől semmit, hanem megvoltak azok a régi emberek, akik házhoz hozták nekünk az élelmiszert, és ezeket a vidékről behozott zsidókat ő táplálta. Egy idő után a Kossuth utcában megszűnt a gettó, mert ugye főutca volt. A következő párhuzamos utcában lakott Imre, a későbbi férjem az édesanyjával, és mi ott voltunk egy darabig. Majd egy reggel megjelentek a csendőrök, hogy mindenki csomagoljon, amennyit bír, és kivittek Nyírjespusztára. Az egy pár kilométernyire volt Nyíregyházától – egy Molnár nevű grófnak volt a tulajdona –, itt barakkokban laktunk. Dohányt vagy mit tárolt annak idején ott, nem is priccsek voltak, deszkák voltak. És ott önként lehetett vállalni, hogy munkára kimehessünk. Hogy ne legyen az a bezártság, meg hogy elterelje a figyelmünket a dolgokról. Kivittek répát egyelni, és mikor mentünk már vissza, akkor jöttek haza a parasztasszonyok, akik Nyíregyházára hordták be az élelmiszert. S az egyik parasztasszonnyal elkezdtem beszélgetni, és volt neki tíz tojása, és egy félliteres bögrében volt vaj, és a beszélgetés közben megmutattam neki, hogy milyen kombiné van rajtam. Azt lehúztam, s ezért kaptam tíz tojást és egy fél liter vajat. Volt egy Trencsényi nevű csendőr, aki azt a nyírjesi pusztát irányította, egy borzalmas ember volt, lefektetett embereket a földre, de idős embereket is, meg kikötött embereket. Volt egy nagy kötényem, amit ott varrtam, és jó nagy zsebe volt. És abba betettem a tojást meg a vajat, és egy izgalomban voltam, hogy Trencsényi nem fog-e éppen lefektetni a tojással. S hát nagy boldogan anyukának odaadtam. És onnan vittek el. Gitta a családjával elment a második transzporttal, mi meg az utolsóval mentünk. Június 6-án érkeztünk meg Auschwitzba [A Szabolcs vármegye településein élő zsidók gettóba tömörítése 1944. április 14-én kezdődött meg. Nyíregyháza zsidóságát április 24-én gettósították, a két nyíregyházi gettó közül az egyikben őket helyezték el. Május 10-ére a két gettóban 17 580 zsidó volt. A deportálást előkészítendő a zsidókat három majorságba szállították át, az egyik volt az említett Nyírjespuszta. A deportálást május 17-én kezdték meg Nyírjespusztáról, és innen is fejeződött be a negyedik és ötödik csoporttal, május 29-én, ill. június 6-án. (Braham: A népirtás politikája.) – A szerk. ]. A lengyel foglyok szóltak, hogy a gyerekeket adjátok oda az öregeknek, mert azok fognak rá vigyázni – mert ők tudták, hogy mi történik. Az anyósom avval a transzporttal ment, amivel Gitta, és az anyósom vitte el a három gyereket. Velünk jöttek a Sanyi, Géza, Margit, Ernő aki Margit férje volt, a kis Zsuzsika és a szüleim meg én. S még arra emlékszem, hogy a vagonban apuka könyörgött a két fiúnak, hogy szökjenek meg. De hát ez is egy veszélyes dolog lett volna, nem csinálták.

Június 6-án érkeztünk Auschwitzba. Az úgy kezdődött, hogy le kellett anyaszült meztelenre vetkőzni, és teljesen szőrtelenítettek mindenütt. És az SS-legények álltak és röhögtek. És amikor kikerültünk a zuhanyból – se szappan, se törülköző, semmi –, rongyokat kaptunk ruha helyett. Bekerültünk egy olyan barakkba, ahol még priccs sem volt, hanem a csupasz földön egymás hegyén-hátán feküdtünk. Mi még akkor is olyan naivak voltunk, hogy nem tudtuk, hogy mi történik a lágerban – egy hónap után. Nem mondták meg nekünk. Amikor megkérdeztük, hogy mi az, ami ott ég, azt mondták, hát annyi minden lomot hoztatok. Azt mondták nekünk még az SS-ek, hogy az idősek vigyáznak a gyerekekre. És hogy sokkal jobb ellátásban vannak, mint mi. Auschwitzban nem sokáig voltunk, három vagy négy hét után ismét szelektáltak minket – hát akkor mi még jó állapotban voltunk. És akkor kaptunk csíkos ruhát és fehér fejkendőt, és ebben bevagoníroztak, és felvittek Rigába. Ott már munkásláger volt. Ott nagyon sok rigai volt. És ottan lehetett pénzért sok mindent venni. És ott úgy végezték ki az embereket, hogy ez a láger egy erdőben volt –, és az erdőben agyonlőtték őket. S mikor már közeledett az orosz front, csináltak egy rettenetes nagy szelektálást. Ezután pedig hajóra raktak minket, és bevittek Danzigig hajóval, de az valami iszonyú volt. Például én ott kaptam az első pofont. Ez egy teherszállító hajó volt, az alsó részbe voltunk elhelyezve. Pokoli meleg volt, a vécé fent volt. S hosszú sor állt, hát összecsinálta az ember magát, mire odakerült volna. És volt egy magyarul beszélő SS-katona, aki egy párunknak megengedte, hogy bemenjünk a bashramba [fürdőszobába], és bejött egy csíkos ruhás nő, fekete ponttal volt jelölve – ezek a közönséges bűnözők voltak –, és végigpofozott minket, mert meg mertünk mosakodni. Na most, ugyanabban az időben Rigából két hajó ment, a másikat elsüllyesztették. Danzigból elvittek Stutthofba [Lengyelországi koncentrációs tábor Gdansk mellett. Ez volt az első koncentrációs tábor, amelyet a nácik Németország területén kívül állítottak fel. – A szerk.]. Ott körülbelül egy hétig voltunk. És utána elvittek minket Glöwenbe – ez az Elba torkolatánál van –, ötszáz magyar nőt. És ott volt egy lágerparancsnok, aki nagyon emberséges volt. Ott viszont mindenki kapott két pokrócot és egy külön priccset, és viszonylag tűrhető volt az étkezés. A férfiaktól sok ennivalót kaptunk. Volt egy része a lágernek, akik cseh és szlovák nem zsidók voltak. Glöwenhez közeledett a front.
A német lágerparancsnok nagyon rendes volt, annyira, hogy 500 emberből 500 fogoly megmaradt, túlélte a megpróbáltatásokat. Több ennivalóhoz is jutottunk általa. Plusz élelmiszert kaptunk havonta egyszer, meg egyébként is jobb volt az étel, mint máshol.
De ott is közeledett a front, az volt 1945. április 12-én, mikor onnan elvittek, Amikor Berlinhez értünk, kétszer kerültük meg Berlint. Volt olyan, hogy kint az utcán aludtunk, mert nem volt sehol hely, ahová bemehettünk volna, és akkor ez a német parancsnok falevelekkel takart be minket, hogy ne fázzunk. Elvittek minket Ravensbrückbe. S Ravensbrückben úgy mutogattak minket, mint valami csodákat, mert ahhoz képest, ahogy ők kinéztek, mi egészen tűrhető állapotban voltunk. És ott bevagoníroztak, hogy visznek Svédországba fogolycseréért, tehát német foglyokért. De már nem volt mozdonyuk, úgyhogy kiszálltunk, és felmentünk gyalog egészen Malchow-ig, ez az Északi-tengernél van. S 1945. május 2-án szabadultunk.

Oroszok szabadítottak fel. Ennek az volt a következménye, hogy mi, nők nem mertünk kimenni az utcára, féltünk, mert erőszakoskodtak. Egy nap bejelentették az oroszok, hogy Malchow-tól nem tudom, hány kilométerre van egy nagy brandenburgi tábor, ahová el kell mennünk, mert onnan fognak hazaszállítani mindenkit. Nem mertünk elindulni, féltünk az oroszoktól. Voltunk úgy 10-11-en, akik összebarátkoztunk. És jöttek szembe velünk olaszok – ugye, fordított színű a nemzeti zászlójuk –, és az egyikük megszólalt, hogy ti is magyarok vagytok? Csak buliból, tudta, hogy nem. És a végén összeálltunk ezekkel a fiúkkal, s ők mondták, hogy mennek Neubrandenburgba, nekik van egy kocsijuk, menjünk együtt. Elindultunk velük, de féltünk, hogy este mi lesz. És akkor este beérkeztünk valahová, és ezek a fiúk egyszerűen kikergették a németeket a lakásból – ezek kétszintes házak voltak –, és leálltak vacsorát csinálni; bográcsban főztek (hogy azt hol szerezték?), és egy hatalmas asztal még abrosszal is le volt terítve. És utána mindenki le akart feküdni. És kérdezték a fiúk, hogy felkísérhetlek? S erre azt mondtuk, hogy az ajtóig. És nagyon rendesek voltak hozzánk. És megérkeztünk Neubrandenburgba, és onnan a szlovákokat teherautón vitték haza csoportosan. S miután a Margit nővérem eredetileg Kassán volt férjnél, jelentkeztünk mint szlovákok, és elvittek minket teherautón Prágába. Ott három napig karanténban voltunk, és utána már kaptunk segélyt. Prágából úgy tudtunk eljutni Kassára, hogy lementünk Pozsonyig, és Pozsonytól fel Kassáig. Magyar szónak nem örültek ott, már akkor sem. Onnan nagy keservesen hazaértünk Nyíregyházára. Egy darab bútorunk nem maradt, semmi, mindent a világon széthordtak. Egy fénykép nem maradt.
A férjemet Groszmann Imrének hívták, és Gallóra magyarosított. Én azt hiszem, még Nyíregyházán voltunk, amikor magyarosította a nevét. Ha nem zsidó udvarlóm lett volna, kitagadtak volna. Sivet ültek volna [lásd: gyász; vegyes házasság]. A férjem 1911-ben született. A háború előtt először kereskedősegéd volt, majd utazó. Én úgy tudom, hogy kávéval. Az apjának volt egy textilüzlete. Amikor tönkrement, akkor ő elkezdett utazni, és ezt vette ő át az apjától, miután beteg lett és később de még a háború előtt meghalt. Az édesapja 1940 körül halt meg, őneki megvan a sírja Nyíregyházán. A férjem tartotta el az édesanyját, mert a sógorom ügyvédbojtár volt, és ő megnősült korábban. A mamája nem, de az édesapja nagyon vallásos családból származott, de nem voltak annyira vallásosak, mint mi. Az anyósom nem járt parókában. És nagyon vallásos lett a férjem, talán az én szüleim emlékére. Minden péntek este, szombaton elment a templomba, minden ünnepkor – hát persze amikor már nem dolgozott. És itthon minden reggel táleszben, tfilinben imádkozott. Már az utolsó időben a halála előtt, amikor nagyon sokat foglalkozott magával, hogy eltereljem a figyelmét, én kértem, hogy imádkozzon, de akkor már nem akart imádkozni.

Nekem a férjem udvarolt. De ezt a házasságot az én szüleim nem akarták,  mert nem volt gazdag fiú, illetve én nem akartam férjhez menni, mert előttem volt, hogy a két nővérem férjének be kellett vonulnia munkaszolgálatba, és nem akartam férjhez menni. Ez volt 1944 márciusáig. Ő munkaszolgálatban volt Ukrajnában. Flekktífuszba le volt fogyva 25 kilóra, borzalmas állapotban volt [Flekktífusz (kiütéses tífusz)  – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. S utána úgy volt, hogy deportálják, de egy nyíregyházi nő nemcsak őt, hanem még két társát is bujtatta, míg be nem jöttek az oroszok. Úgyhogy ő 1944 szilveszter estéjén már Nyíregyházán volt.

Az esküvő 1945. augusztus 19-én volt Nyíregyházán. Nem templomban volt, mert az ortodoxok nem a templomban tartják, hanem az udvaron [lásd: házasság, esküvői szertartás; hüpe]. De ez nem az udvaron volt, hanem a Jointnak volt egy nagy helyisége, ott étkeztek azok, akik rá volt arra utalva. Ott készítették el a vacsorát, de mi fizettünk érte,   ott tartottuk, mert ott nagy helyiségek voltak. Hetven vagy nyolcvan ember volt, szóval nagyon nagy esküvő volt. És akkor olyan körülmények voltak, hogy nem utaztunk el. A férjemék ketten voltak, két fiútestvér, az idősebbik ügyvéd volt, aki elvette a nővéremet. Ez mindkettőjüknek a második házassága volt. A nővéremnek ez a második házassága volt. Először mi esküdtünk meg, mert ő még várta haza a férjét. S amikor a férje nem jött haza, és a sógoromnak a felesége sem jött haza, ők egy idő után megesküdtek. S ebből a házasságból született egy gyerek, aki kiment az 1970-es években Amerikába. S fiatalon, 46 éves korában rákban meghalt.

Tulajdonképpen én nem foglalkoztam semmivel. Hogy az élet meginduljon Nyíregyházán, a polgármester kijelölt embereket, hogy nyissanak különböző üzleteket. A férjem nyitott egy fűszer-nagykereskedést, társsal, nem egyedül. És amellett még volt egy csemegeüzlet is. És amikor elkezdődött az államosítás [lásd: államosítás Magyarországon], akkor mi csak a csemegeüzletben voltunk a férjemmel. Én besegítettem a csemegeüzletbe, és a cselédlány mellett volt még külön egy gyereklány, aki Juditra vigyázott, hogy tudjak dolgozni.

1949-ben disszidálni akartunk. [1945 és 1949 között mintegy 100 ezer magyarországi zsidó hagyta el az országot, 1949 után bár csökkent a kivándorlás, nem szűnt meg teljesen. A zsidó kivándorlók körülbelül fele (1945 és 1955 között 40–50 ezer fő) legálisan, másik fele illegálisan hagyta el az országot. (Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1949 és 1956 közötti helyzetének elemzésére. In Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, Párizs, 1984. Magyar Füzetek, 37–180. old.; Stark Tamás: A magyar zsidóság vándormozgalma a vészkorszak után. In Illés Sándor – Tóth Pál Péter (szerk.): Migráció I., Budapest, 1998, KSH, 115–122. old.) – A szerk.] Először úgy volt, hogy Izraelbe. A dátumra nem emlékszem, csak arra emlékszem, hogy Judit addigra már megszületett. És már annyira készültünk, hogy az orvostól kaptam nyugtatót, hogy fel ne sírjon a Judit lányom, mikor megyünk át a határon. Úgy volt, hogy vasárnap megyünk. S akik ezt az utat csinálták nekünk, pénteken még elmentek megnézni, hogy biztosítsák, és lebuktak. Lecsukták őket, ezért mi itt maradtunk. Viszont Nyíregyháza egy kisváros volt, mindenki tudta, hogy megyünk. Mindenkinek azt mondtuk, hogy jövünk Pestre lakni. Úgyhogy muszáj volt Pestre jönni lakni. Amikor feljöttünk, Margiték egy albérleti szobában laktak a férjével, ott nem volt még akkor gyerek, mi pedig a nagynénémnél, a Kati néninél laktunk, míg feketén nem vettük egy tanácsi bérlakást. S akkor mi egy háromszoba-hallos lakást vettünk a Zoltán utcában, és ott laktunk közösen Margitékkal.

Én otthon voltam egy darabig, Imre meg elhelyezkedett egy nyíregyházi magas beosztású férfin keresztül a Bétexnél [textilkereskedelmi cég]. Arra emlékszem, hogy 630 forint volt fizetés, az borzasztó kevés volt, de akkor nekünk még volt egy darabig tartalékunk. [1949-ben az ipari munkások havi átlagkeresete 589 Ft volt. Ez rendkívül alacsonynak számított, egyes számítások szerint a létfenntartáshoz szükséges összeg havi 600 Ft körül ingadozott (Belényi Gyula: Fordulat a munkaerőpiacon az 1940-es évek végén és a nagyipari munkásság helyzete az 1950-es években. In Feitl István – Izsák Lajos – Székely Gábor (szerk.): Fordulat a világban és Magyarországon 1947–1949, Budapest, Napvilág, 2000, 173–176. oldal). – A szerk.] Mint kereskedősegéd helyezkedett el, és – mert neki a textil a szakmája volt – hosszú ideig helyettes vezető volt az üzletben, mert valami pártfunkcionárius, aki nem értett a szakmához, az volt a vezető, akit sosem lehetett látni. És a végén aztán mégis ő lett a vezető – a selyemosztályt vezette. És onnan ment el nyugdíjba.

1951-ben – már akkor anyagilag rá voltunk kényszerülve – elhelyezkedtem a vendéglátóiparnál. Nekem ez az egy munkahelyem volt. Pénztárosnőként kezdtem, utána lettem üzletvezető. Egy presszót vezettem, ami éjfélig volt nyitva, és ott volt a kicsi gyerek, a család, szóval lehetetlen állapot volt. Hosszú könyörgés után az én kérésemre visszaminősítettek üzemi tisztviselőnek. Majd az egyik üzletben mint tisztviselő dolgoztam – meghalt a helyettes vezető, s az üzletvezető kért, hogy vállaljam el a helyettes állását. Mondom, elvállalom, ha olyan munkabeosztást kapok, mint egy tisztviselő, tehát nyolctól négyig, (és akkor még szombat délig is dolgozni kellett), és vasárnap nem jövök be. Beadtuk óvodába a gyereket, és egy héten keresztül egy sarokban gubbasztott és zokogott, szóval nem tudta elviselni. Úgyhogy kivettem. Margit nővérem, míg mi együtt laktunk, bedolgozott valahová, sálakat kötött, és ő vigyázott a saját gyerekére és a Juditra. De Imre munkahelye nagyon közel volt a lakáshoz, és Imre nagyon sokszor elvitte magával a gyereket. A nyári hónapokban vittük szabadságra a gyerekeket. Tehát mi mentünk szabadságra, vittük Julit [Margit lányát] is, ugyanígy Margiték vitték Juditot is. Akkor még két-két hét szabadság volt, ezért kiadtuk a gyerekeket Pesten, főleg a Szabadság-hegyen, Svábhegyen. Voltak családok, amelyek evvel foglalkoztak, hogy gyerekeket odavettek és foglalkoztak velük. Judit eleinte nehezen bírta. Amikor meg volt szabva, hogy hetenként egyszer vagy kétszer volt szabad látogatni, zokogott mindig, mikor eljöttünk. Amikor már tízévesnél idősebb volt, volt egy nő, aki elvállalt tizenéves kislányokat, és egész nap velük volt. Otthon aludtak, csak napközben vitte el őket. Uszodába hordta őket, kirándulni stb.

Ros Hásánákor nagyon sokszor volt, Jom Kipurkor egyetlen egyszer fordult elő, hogy dolgoztam – ez a Rákosi idejében volt és az ember nem merte megmondani –, de később úgy vettük ki a szabadságunkat, hogy tudjunk böjtölni, minden. Jom Kipurkor csak egyszer dolgoztam, de tudom, hogy Imre dolgozott máskor is. Csak arra emlékszem, hogy mint vezető megengedhette, hogy mit tudom én, hol van dolga, benézett, de templomba mindig mentünk. Akkor a Dessewffy utcai templomba jártunk, mert az volt hozzánk közel. De akkor is böjtöltem, amikor dolgoztam. És Tisá Beávkor is. Most már Tisá Beávkor félig böjtölök. Én most is böjtölök Jom Kipurkor. Ez az egy, amit Judit is megtart. Ő dolgozik, de ő azt böjtöli.

A Rákosi ideje alatt volt, hogy azt hiszem, az ózdi bányászoknak valami nem tetszett, és tüntettek Miskolcon. S a miskolci rendőrkapitányt – aki Fränkel Ernő [Leimsieder Margit első férje] testvére volt, és a családja kitagadta, mert kommunista volt, és a család nem akarta tudomásul venni, és így került le miskolci rendőrfőkapitánynak – egy nagy tüntetésnél, utólag így magyarázzák, hogy egy zsidót dobott oda Rákosi, hogy ezt lecsillapítsa. Hozzákötötték egy autóhoz, és végighurcolták Miskolcon a testét. [Miskolcon a politikai rendőrség és kommunista vezetők a spekuláció és feketézés elleni harc jelszavával feltüzelték a tömegeket a zsidók ellen. A tömeg dühét két zsidó – a Flórián-malom tulajdonosa, valamint a deportálásból visszatért és a malomban dolgozó unokatestvére, Jungreisz Ernő – ellen irányították. Az 1946. július 30-i tömegtüntetésen Jungreisz Ernőt az egyik tüntető a nadrágszíjával odakötözte egy arra haladó stráfkocsihoz, amely több mint hetven méteren át húzta őt. – A szerk.]

Amikor megalakult Izrael állam, egy olyan jó érzés volt. Mind a mai napig. Összesen egyszer voltam Izraelben. 1998-ban halt meg Imre, és utána. Imrével mi el szerettünk volna menni egyszer, és azért nem mentünk, mert az orvos nem engedte, hogy repülőre üljön. De az apja halála után Judit megszervezte, és hárman kimentünk. Azt hiszem, két hétig voltunk. Megérkeztünk Tel-Avivba, és ahogy leszálltunk a repülőről, béreltünk egy kocsit. És kocsival jártuk végig az első hetet. A második héten pedig Juditnak valamelyik külügyi dolgozó, aki volt kint Izraelben hivatalosan, ajánlott egy idegenvezetőt, hogy kérjük meg, hogy vele is menjünk, tehát magyarázatot is kapjunk.

Judit 1947-ben született. A lányom a férjével a gimnázium első osztályában ismerkedett meg. És együtt jártak, és mikor leérettségiztek, akkor bejelentették, hogy ők össze fognak házasodni, de csak akkor, ha mind a kettőnek diploma lesz a kezében. És ezt betartották. S akkor én azt mondtam a lányomnak, hogy nekünk az apáddal nagyon fáj az, hogy a férj nem zsidó, de mi ezt sose fogjuk veled éreztetni. És így is lett. Magyar–angol szakot végzett. Egyetem közben kikerült a Szovjetunióba is, matematikai nyelvészetet tanulni kiküldték a Lomonoszov egyetemre. És mialatt első gyerekével gyesen volt, elvégezte a fordító-tolmácsképzőt, utána született második gyereke.

Judit annyira lett zsidóra nevelve, hogy mikor iskolába került, járt hozzánk a Hegedűs Gyula utcai templomból egy férfi, aki megtanította a zsidó történelemre és imádkozni, ugyanúgy járt hozzánk, mint ahogy járt hozzánk egy tanárnő, aki angolra tanította. Elfelejtett mindent. Megmondom, hogy miért. Mert 1956-ban ez a férfi disszidált.
 

Életrajz

Tevan Zsófia egy budai lakásban él, öccse a közvetlen szomszédja. Szép könyvtára van, amelyben a Tevan Nyomda legismertebb kiadványai is megtalálhatók, de a család iparművész tagjaitól is őriz emlékeket. 82 évesen  is sokat utazgat, programokat szervez magának, szereti a társaságot, tájékozott a politikai és a kulturális életben. Szívélyes beszélgetőpartner, örömmel és megható őszinteséggel mesélte el a saját és családja történetét.

A családom Dolný Kubinból származik [Alsókubin – nagyközség státusú település volt Árva vm. alsókubini járásában, a vármegye székhelye. A trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került, ma Szlovákia része. – A szerk.]. Békéscsaba történetétben olvastam, van egy ilyen kis könyv, hogy Békéscsaba mocsaras vidék volt, teljesen kihalt a törökök után, és gróf Harruckern János György, Mária Teréziának a hadiszállítója kapta meg ezt a birtokot [Harruckern János György (1664–1742) – gyökeresen átalakította a császári sereg élelmezési igazgatását, amiért is VI. Károly német-római császártól mint III. Károly magyar királytól 1720-ban királyi adományként megkapta a Békés, Csongrád és Zaránd vármegyékben levő, a kincstárra visszaháramlott jószágokat, 1729-ben a magyar bárói méltóságot, majd 1738-ban Békés vármegye főispáni székét. – A szerk.]. Elment a Felvidékre, és ott szegény tótokból verbuvált csapatot, akik azután eljöttek Békéscsabára, és azok alapították a várost [Haan Lajos, Békéscsaba kutatója szerint 1717-ben települt be Békéscsabára az első három felvidéki  tót család, de a település maga már a 13. század óta lakott volt. – A szerk.]. A tót családokkal együtt két zsidó család jött, a Reis és a Tevan, akiknek a leszármazottja vagyok. Ezt olyan mondta, akinek a szülei még emlékeztek erre, a deportálás idején 94 éves volt, akkor vitték el, Révész Fülöpnek hívták, Reisről magyarosított. Ő a nagymamám első unokatestvére volt, és ő írta le a családtörténetbe, hogy ilyen ekhós szekereken jöttek le. Állítólag az én őseim kékfestők voltak eredetileg Dolný Kubinban. De ez megint olyan, hogy nem tudom, csak ezt mondták. Úgy tudom, a dédapámnak már kocsmája volt Békéscsabán, ott van eltemetve Békéscsabán a zsidó temetőben. S bár most nem találtam meg a sírját, még emlékszem rá, hogy régen megvolt. És azt hiszem, az ükapám is ott volt eltemetve.

Tevan Adolf, a nagyapám 1854-ben született, és meghalt 1921-ben, a születésem előtt egy évvel. Békéscsabán született. Ő alapította a nyomdát. Sok mindennel foglalkozott, de ő még nem volt nyomdai szakember, csak megvette a nyomdát egy francia származású embertől, azt hiszem Le Page-nak hívták az illetőt. A családi legendárium szerint, mikor Erzsébet lánya 16 éves volt, elmentek valami bálba, és nagyapám ott találkozott ezzel a nyomdásszal, akitől aztán megvette a nyomdáját. Ez két elavult nyomdagépet jelentett. 1903-ban történt. Én nem is tudtam, hogy az melyik ház, de most, amikor a nyomda fennállásának századik évfordulóját ünnepelték, megtudtam. A színház mellett volt a Fő utcán, ott volt egy könyvkereskedés, és mögötte volt a nyomda, primitív nyomdagépekkel kell elképzelni. De ő a legnagyobb fiát, Andort már tudatosan Bécsbe küldte a nyomdaipari főiskolára tanulni [1907–1910 között tanult Bécsben, nevéhez fűződik a Tevan-könyvtár megindítása, melyben kortárs hazai és külföldi irodalmi műveket jelentettek meg, valamint a Tevan Amatőrsorozat. – A szerk.]. Úgyhogy aztán ő fejlesztette naggyá, és ő volt a kiadó is. Az édesapám azt mondta, hogy a nagyapám nem tartotta semmilyen vonatkozásban a vallást, még csak a nagyünnepeken se mentek el templomba. Annyit tudok róla, hogy művelt, okos ember lehetett. Fennmaradtak levelek, amelyeket Margit lányának írt, az összes gyerekét igyekezett valami felé terelni, leginkább mérnökök lettek, azt szerette. Mondta is, hogy ügyvédnek és újságírónak ne menjetek. Ezt a kettőt kizárta, mert ugye ezek eléggé zsidó foglalkozások voltak. Hanem inkább az iparművészet felé terelte őket: két lány, Margit és Ilona iparművész volt. És a fiúk között kettő mérnök lett. A László, a legkisebb fia, aki később filozófus lett, nem tudott leérettségizni, mert az utolsó évben, akkor volt az 1919-es forradalom lásd: Tanácsköztársaság, diákként valamiben részt vett, és kirúgták a gimnáziumból. Akkor elküldte az apja Németországba, hogy tanuljon valami szakmát. Dobozgyártást. Ott ismerte meg a feleségét, aki egy reichsdeutsch volt, azaz németországi német.

Apai nagymamám, Fischer Teréz 1863-ban született, és meghalt 1944-ben, Auschwitzban. Azt hiszem, ő is Békéscsabán született. A nagyapám állítólag filozófus hajlamú volt, olvasott, meg tulajdonképpen egy időben szikvízgyáruk volt, üzemük, és azt a nagymamám vezette a kilenc gyerek mellett. Ő foglalkozott még evvel is. Nagyapámról mindig az volt az elképzelésem, hogy ő nem ezen a világon élt két lábbal valahogy. Hát annyiban igen, hogy az egy jó lépése volt, hogy megvásárolta a nyomdát. És ezzel lehetőséget adott az egyik fiának meg az egész családnak.

Nagy házuk volt, ahol azért kilenc gyerek nevelődött. Rengeteg szoba volt. A folyosókról nyíltak. Mára teljesen lebontották, földszintes épület volt, aztán emeletráépítés volt, és hátul volt a nyomda. Volt egy kert, ahol mi, gyerekek szerettünk játszani. Kicsi, de nagyon bozótos, elhanyagolt volt, de nekünk ezért tetszett, nem kellett semmire vigyázni, lehetett mindent csinálni. Tulajdonképpen azért sokat jártam oda, mert nem is volt messze tőlünk. De többre nem emlékszem. Az édesapám mindig gúnyolódott az édesanyjával, a nagymamámmal, mert nagyon spórolós volt. Ő ahhoz szokott hozzá, hogy kilenc gyereket fel kell nevelni. Nem gyújtott be télen. Mindig azt mondta, hogy gyertya ég a kályhában, csak azért, hogy lássunk valamit. És hideg volt. Emlékszem, ha télen mentem hozzájuk, mindig hideg volt ott.

Az anyai nagyapám Deutsch Béla. Én úgy tudom, hogy 1850-ben született, Békésen [Békés – nagyközség volt, 1891-ben 25 100 főnyi lakossal. – A szerk.]. 86 éves volt, mikor meghalt 1936-ban. Békéscsabán a közraktárban volt valami tisztviselő. Kistisztviselő volt. Békésen éltek testvérei, de őket nem ismertem. A nagymamához én nagyon kötődtem. Náluk nevelkedtem sokáig, úgyhogy nagyon jó kapcsolatom volt vele. Reis Ninának hívják. Ilyen oroszos név. Született 1866-ban, és 1944-ben halt meg, utólag, pár éve tudtam meg, hogy ki se jutott Auschwitzba. A vonaton halt meg. A nagyanyám jól beszélt szlovákul. Ő három nyelven beszélt, ahogy az a Felvidéken szokás, németül, szlovákul és magyarul. Engem is meg akart tanítani szlovákul, de én haszontalan voltam. Az anyám szülei elég szegények voltak, és gondok között éltek. Kistisztviselő volt a nagypapa, és rengeteg helyen laktak Békéscsabán. Mindig más helyre költözködtek. Nem is volt saját házuk. Vidéken általában mindenkinek van egy háza, de nekik nem volt. A nagyanyám csinált mindent, sőt, olyanokra emlékszem, hogy kifejezetten szegények voltunk akkor, mert az én későbbi osztálytársnőm, szegény, akit aztán szintén Auschwitzban meggyilkoltak, a felső lakásban lakott. Vidéken úgy van, hogy van egy utcára néző felső rész, és sokszor a telken belül volt egy másik ház, amit kiadtak. Na, a nagymamámék ott laktak együtt. És sokszor ezzel a volt osztálytársammal mi együtt játszottunk. Neki porcelánbabája volt, nekem pedig a nagymama egy olyan babát készített, amit gyújtósfából így összekötött és bebugyolált, aztán arcot rajzolt neki. De az neki jobban tetszett. Úgyhogy folyton el akarta kérni tőlem ezt a babát. Erre a történetre emlékszem.

Van egy megrendítő emlékem. A nagyapám öregkorára megvakult. A családban sajnos ez öröklődő dolog. Ez a glaukóma [zöldhályog], ma már tudják műteni, és az ember nem vakul meg. De azelőtt megvakultak, úgyhogy a nagyapámnak az édesanyja megvakult, azt én nem ismertem, Békésen lakott a gyerekeinél. Akkor megvakult a nagyapám is. Az édesanyámnak szintén volt ilyen rohama, de már akkor őt megműtötték Miskolcon. Úgyhogy ő is élete végéig jól látott ezzel a szemével. Akárcsak én. Sőt, én szemüveg nélkül tudok jól olvasni. Most arra emlékszem – nagyon megdöbbentő volt –, a nagyapám egyre rosszabbul látott, de ő elment segíteni édesapámnak az építkezéseken, amelyeket apám irányított. Szeretett volna valami hasznosat csinálni. Egyik nap, úgy novembertájt, más emberek hozták haza csuromvizesen. Mi közel laktunk a Köröshöz – élővízcsatorna, úgy hívták azt –, és ő rossz irányba ment. Mikor be kellett volna fordulnia, egyszerűen belépett a Körösbe, és elmerült. Kiabált, és az emberek mentek, és kimentették. Emlékszem, hogy borzasztó volt, mert tele volt ilyen őszi falevéllel, és vizesen – én még nem láttam így a nagyapámat. És akkor rájöttem, hogy ez egy komoly dolog már. Nyolcvanéves korában, amikor megvakult, vallásos lett. Nem érezte át ő ezt mélyen, kicsit az is volt benne, hogy ő nagyon szeretett engem, mert mikor az édesapám és édesanyám megházasodtak, apámnak nem volt még egyáltalán állása, akkor szerezte meg a diplomáját. És az anyám dolgozott, például elment Kassára házivarrónőnek. Na most ez alatt az idő alatt őnáluk laktam, két-három éves koromig. Ők olyanok voltak, mint a szülők, és engem különösen szeretett. A másik unokái Temesvárott laktak, azokkal nem találkozott. Az öcsém meg még nagyon fiatal volt. És ő büszke volt arra, hogy engem bemutathat a templomban mint az unokáját. Erre emlékszem. Úgyhogy sokszor végiggondolom, hogy inkább ezért kért meg nagyobb ünnepeken, hogy kísérjem el. Kiskoromban ő vitt engem sétálni a Ligetbe, ide-oda, mesélt, és kapcsolatteremtés volt az is, hogy megkért engem, hogy kísérjem el őt a templomba. Ennyiből állt a vallásossága.

Apámék kilencen voltak. Gizella, 1884-ben született, és meghalt 1963-ban. A Flóra, 1888-ban született, ő 1944-ben, Auschwitzban halt meg. Az Andor, ő volt a nyomdász, 1889-ben született, 1955-ben halt meg. Őt is elvitték, de ő visszajött. Tevan Ferenc, ő villamosmérnök, 1891-ben született, és 1944-ben halt meg Mauthausenben. Aztán az édesapám jön, Tevan Rezső. Ilona 1896-ben született, és 1944-ben halt meg, de nem tudjuk, hol. [Tevan Ilona férje, Kolozsváry Sándor volt, a kor neves festőművésze, aki a Tevan-kiadások amatőr sorozatát illusztrálta. Őt a nyilasok gyilkolták meg. – A szerk.] Erzsébet 1899-ben született, és 1945-ben, itt, Budapesten a kórházban halt meg a deportálás következményeiben, miután visszajött. A Tevan Margit, ő az ötvös. 1901-ben született, és 1978-ban halt meg. És Tevan László, a filozófus, 1903-ban született, és 1943-ban halt meg a Donnál, a doni áttörésnél munkaszolgálatosként lásd: Don-kanyar, a 2. magyar hadsereg pusztulása. Semmi pontosat nem tudunk róla. Illetve az az igazság, hogy a László olyan értelemben is filozófus volt, hogy foglalkozott a vallással, a hindu vallással.

Apám, Tevan Rezső 1893-ban született Békéscsabán. Építészmérnök volt. Én is ezért lettem építészmérnök. Békéscsabán volt a Rudolf nevű reálgimnázium [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák], Rudolf trónörökösről nevezték el, most már Gyóni Gézáról van elnevezve. Ő a Csak egy éjszakára küldjétek el őket című versnek az írója. Felvilágosult békéscsabai költő volt, aki háborúellenes verseket írt. Többek között ez is az Gyóni Géza (Gyón, 1884 – Krasznojarszk, 1917) – költő, újságíró. Békéscsabán végezte a középiskolát. 1914-től honvéd gyalogosként szolgált az I. világháborúban, 1915-ben orosz hadifogságba esett, ott halt meg. A háború kezdetén – a körülzárt Przemyśl várában – a háborút dicsőítő verseket írt, majd az átélt szenvedések hatására eljutott az öldöklés teljes elutasításáig. – A szerk.. Apám ebben az iskolában végzett. Sokat nem tudok. Jó tanuló volt, azt tudom. És utána Budapestre ment, a Műegyetemre. Az egyetemen már egy haladó társaságba került be. Nyugatosok [lásd: „Nyugat”] közé. Volt egy íróbarátja is, Szántó György, akinek a Stradivari című könyvét én is olvastam, és aki a háborúban szerzett sebesülése miatt megvakult, és így lett építészből író [Szántó György (1893–1961) – művészi pályáját festőként kezdte, de egy első világháborús sebesülése miatt először az egyik, majd mindkét szemére megvakult. Főként történelmi és ifjúsági regényeket írt. – A szerk.]. Az első világháborúban a magyar–osztrák hadseregben szolgált [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában]. Érdekes módon megmaradt a háborús naplója. Még az egyetemi padból vitték be, a szigorlatát a háború után tette le, azt tudom. Egy tüdőlövést kapott Galíciában, súlyos tüdőlövése volt, ezért kapott egy vitézségi érmet, úgyhogy én akár egy mostani vitézi társaságnak is tagja lehetnék [Horthy Miklós kormányzó kezdeményezésére alapították 1920-ban a Vitézi rendet az I. világháborúban és a forradalmak alatt „a magyar állam védelmében kitűnt feddhetetlen honfitársak” jutalmazására. 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány feloszlatta, de 1991 óta bejegyzett társadalmi szervezet. – A szerk.]. Aztán 1919-ben, én azt hiszem, egyszerűen úgy került a Vörös Hadseregbe, hogy bent szolgált, és akkor oda vezényelték [A Magyar Vörös Hadseregről, a Tanácsköztársaság  1919. március 22. és augusztus 6. fennállt fegyveres erejéről van szó. Lásd még: Tanácsköztársaság. – A szerk.]. Az édesapám a biatorbágyi hidat őrizte. Ez volt a feladata. Emlékszem, hogy hazahozott egy csomó újságot, 1919-es újságokat. El akarta tenni. Sokáig, egész 1944-ig el voltak dugva. A szekrény felett volt egy rejtekhely. Itt voltak, nem ékszer volt benne, hanem ezek a baloldali újságok, amiket aztán 1944-ben elégettünk. Kár, mert érdekes anyag volt.

Édesanyám eredetileg Deutsch Mária. Mikor én születtem, akkor már ő Domokos Mária volt. Született 1892-ben, Békéscsabán. Varrónő volt. Varrodája is volt, nagyon híres, Békéscsabán. Anyám és a testvérei az első világháború után magyarosíthattak, a nagyapám az maradt Deutsch végig. József volt a legidősebb fiú, ügyvéd volt. Nem voltak gyerekei. 86 éves volt, amikor meghalt. Az Andor bácsival volt egyidős, 1889 a születése éve, és 1975-ben halhatott meg. Valamikor akkor. A Mihály, a második fiú meghalt az első világháborúban, Udinében lásd: olasz front (1915–1918); isonzói harcok. Ott is van eltemetve. Az első világháborúban még erre valahogy ügyeltek. Kórházban halt meg, maláriában [Malária (mocsárláz, váltóláz) – szúnyogok terjesztette, magas lázzal és hidegrázással járó járványos betegség. – A szerk.]. Az akkor elég gyakori volt. Egyébként gépészmérnök volt. Domokos Irén, a Pirka néni férjhez ment Romániába, az első világháború alatt ismerkedett meg a férjével, aki szász volt, romániai szász. Őket én ritkán láttam, mert Temesváron laktak, és akkoriban nem volt szokás így utazgatni. Talán két alkalommal jártunk náluk Temesváron, és nem is emlékszem, hogy ők voltak-e nálunk. Itt van a családban egy érdekes dolog, az ő gyerekei közül a nagyobbik, az nálam egy évvel volt fiatalabb, és úgy hírlett róla, de soha nem tudtuk meg biztosan, hogy mivel az apja német volt – akit én nagyon szerettem, nagyon rendes tanárember volt –, ő beállt SS-katonának. Szóval ilyen is volt. De ez nem volt biztos.

A nagybácsim Domokos József, apám sógora, akivel jó barátságban volt, az is baloldali gondolkodású volt. Emigrálnia kellett Bécsbe, mert részt vett az 1919-es forradalomban lásd: Tanácsköztársaság Békéscsabán. Valami olyan beszédet tartott, amiért neki el kellett menekülnie. Utána ügyvéd volt, és kommunista elítélteket védett. Például ez egy olyan emlék bennem, hogy ott nyaralt nálunk, amikor a Sallait és Fürstöt kivégezték A biatorbágyi viadukt felrobbantását (1931. szeptember 13.) követően a magyar kormány statáriumot léptetett életbe. A vétkeseket a kommunista mozgalomban keresték. Ekkor tartóztatták le az illegális kommunista párt vezetőit, Sallai Imrét és Fürst Sándort, akiket halálra ítéltek és kivégeztek. – A szerk.. És akkor tudom, hogy bezárkózott a szobájába, és borzasztóan odavolt. Én akkor lehettem olyan tíz éves. Ezek azért mind benne maradnak a gyerekben, és emlékszik, amikor beszélnek erről. [Domokos Józsefről a következők olvashatók a „Magyar Életrajzi Lexikon”-ban: „Tagja volt a békéscsabai Nemzeti Tanácsnak (1918. nov.) és a helyi MSZDP vezetőségének, a Tanácsköztársaság idején a munkástanácsnak. 1920-ban Bécsbe emigrált. 1925-ben hazatért, 1927-től egyik alapítója, majd vezetőségi tagja volt a Szociáldemokrata Jogászok Szervezetének. A bíróság elé állított kommunisták és szocialisták védőügyvédje (1931–44). 1944-ben Mauthausenbe deportálták. Hazatérése után igazságügyi államtitkár, legfőbb államügyész; 1949-ben a Legfelsőbb Ügyészség vezetője lett. 1953. máj.-ban felmentését kérte; nyugdíjazták, majd 1954-ben visszahívták. 1954-től 1958-ig, nyugdíjazásáig a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Szerepe volt az új igazságszolgáltatás kiépítésében, a háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonásában, a koncepciós perekben elítéltek rehabilitációjában. – A szerk.]

Apám szülei nem örültek az anyámnak, de nem anyagiak miatt. Általában nem szóltak az anyagiak miatt soha. Ez nem olyan család volt. Hogy nem tetszett, azt onnan tudom, hogy írt is egy levelet, nem tudom, hogy a nagyanyám vagy a nagyapám, a legfiatalabb nagynénémnek, a Tevan Margitnak, aki életben maradt. Annak írt egy levelet, amiben megírta, hogy a Rezső az nemigen jár haza este, hanem a Manyánál, az az én édesanyám volt, ott van. Ebből érződik, hogy nem örültek, de tulajdonképpen nem volt különösebb ellentét azért. Anyám és apám között egy szerelmi házasság volt, ami abból adódott, hogy mind a kettőnek a világnézete azonos volt. A nagybácsim is részt vett az 1919-es forradalomban lásd: Tanácsköztársaság. Az édesapám meg szintén.

Édesanyám nagyon jól megvolt az édesapámmal. Az anyámnak nagyon jó ízlése volt mint varrónőnek is, nagyon sokáig varrt nekem. Már mérnök voltam, meg felnőtt asszony, és még mindig ő varrta nekem a ruhákat, nem is tudtam eléggé megbecsülni. Mert egy időben nem is érdekelt a ruha. Szóval abszolút nem érdekelt a divat, ha varrt valamit az anyám, annak mindig az lett a vége, hogy a próbánál kaptam egy pofont. De tulajdonképpen most utólag nagyon hálás vagyok neki, mert mindig valahogy úgy előre megérezte a divatot, és mindig jó holmikat varrt nekem. Még ma is megvannak, olyanokat. Nagyon tehetséges volt, ha ma élne, akkor biztos, valahol nagymenő divattervező lenne. Jól rajzolt, 1919-ben egy rövid ideig a Berény Róbertnél tanult rajzolni Berény Róbert (1887–1953), festő. Az első háború előtt az expresszionista Nyolcak csoportnak volt a tagja. A proletárdiktatúra „Fegyverbe!” című plakátjának alkotója. – A szerk.. Anyám érdekes egyéniség volt, sajnos kevesebb jött ki belőle, mint amennyi benne volt. Mikor apám üzletportálokat tervezett, anyám tanácsot adott neki színekben, színösszetételben. Szóval, jó kapcsolatuk volt. Tulajdonképpen én egy harmonikus családban nőttem föl. Csak jót mondhatok. Sokat volt a konyhában, szeretett sütni.

A szüleim 1921 májusában házasodtak össze. Ez is egy érdekes történet. A rabbit, aki engem hittanra tanított – hittant kellett tanulni, nem lehetett hittan nélkül iskolába járni –, Silberfeld Jakabnak hívták, egy jóindulatú ember volt, szegény, ő is Auschwitzban pusztult el. Mindig bosszantottuk őt, nagyon rosszak voltunk hittanórán, és akkor nekem olyanokat mondott időnként, hogy maga nem is törvényes gyerek, mert a szülei nem esküdtek. Nem volt egyházi esküvő, csak egy egész egyszerű, és nem is voltak sokan, úgy tudom. Ők is már felvilágosultak voltak. Sőt, mint anyámtól később megtudtam, ők együtt éltek már előtte is. Én 1922-ben születtem, Békéscsabán, az öcsém, György később, ő 1927-ben.

Édesapám a háború előtt kezdte el az egyetemet, és utána fejezte be. Akkor már csak a szigorlat és a diploma hiányzott. Eleinte nem nagyon lehetett Békéscsabán, valamilyen üzemben dolgozott. De hogy hol? Azt tudom, hogy nehezen indult be. Először is, ő tervezni szeretett volna, mint ahogy én is. Neki aztán megadatott egy-két lehetőség, 1929-ben ő tervezte, Bauhaus stílusban, Békéscsabán a Zsidó Aggok Házát. Vidéken ez az első ilyen épület. Aztán még egy pár házat a Körös-parton. Ekkor már építkezési vállalkozást nyitott. Nem olyan egyszerű egy építkezési vállalkozás, mert ahhoz kell egy csomó minden. Állványok, ez-az, bár sok minden akkor azért mégsem kellett, mert építőipari gépek nem voltak. A betont nem betonkeverő keverte, meg semmilyen gép nem volt akkor még az építőiparban, de azért kellett hozzá valami alaptőke. És akkor volt a Klebelsberg Kunónak ez a vidéki iskolaprogramja. Az édesapám sorban nyerte el ezeket, mert akkor pályázni kellett kiírásokon, és különböző helyeken épített iskolát. Kivitelezett. Ezeket nem ő tervezte, ezek egyszerű, nagyon egyszerű iskolák voltak. Komádiban, Csabacsűdön, még egy pár név úgy felrémlik nekem. Akkoriban télen az építőiparban nem dolgoztak, és ő olyankor elutazott Németországba. Talán kétszer vagy háromszor, ahogy emlékszem, 1933-ig, amíg lehetőség volt. Tehát csak télen volt ott. Tulajdonképpen erről nem nagyon beszélt nekem, csak tudom, hogy szakmai dolgok miatt ment ki. Kapcsolatban volt azokkal, akik a Bauhaust létrehozták [Bauhaus – a weimari képzőművészeti akadémia és az iparművészeti iskola egyesítésével Walter Gropius által létrehozott művészeti főiskola. – A szerk.]. De én erről konkrétan azért nem tudok, hogy kikkel volt ott kapcsolatban. Az tény, hogy ez a weimari Németország volt, amit azért a szociáldemokrata párt vezetett, ez is őt erre lökte. Az I. világháború után, 1919-ben Weimarban fogadták el a Német Köztársaság alkotmányát, ez volt a weimari köztársaság, amely 1933-ban Hitler hatalomra kerülésével szűnt meg. – A szerk.

Mi elszakadtunk valahogy a zsidó hitközségtől. Volt egy közösségünk, amiben nem volt az fontos, hogy valaki zsidó-e vagy keresztény. De zömében azért zsidók voltak. Nem véletlen, hogy az én barátom is, az élettársam is zsidó volt. Ott találkoztam vele ebben a társaságban. Érdekes és jellemző a családra, hogy a hitközségben semmiféle szerepet nem töltöttek be, viszont a családhoz fűződik az Auróra-kör. Ez egy művelődési kör volt, amelyik kiállításokat rendezett a Munkácsy Múzeumban, meg főleg koncerteket. Lejött Bartók, Basilides Mária, nagy személyiségek jöttek le, és rendszeresen, minden hónapban volt egy koncert Basilides Mária (1886–1946) – operaénekesnő (alt), 1915-től az Operaház tagja. Gyakran vállalta új művek bemutatását. Bartók Béla és Kodály Zoltán műveinek első, stílusteremtő előadója volt. – A szerk.. Egyszer, emlékszem, még a Berlini Filharmonikusok is játszottak. Ebben benne volt a Flórának Tevan Flóra, Tevan Rezső testvére, az interjúalany nagynénje. – A szerk. a férje, Révész Sándor, az is Reis volt. Ő alapította ezt az Auróra-kört [1913-ban – A szerk.], Gizellának Tevan Gizella, Tevan Rezső testvére, az interjúalany nagynénje. – A szerk. a férjével, akit Südi Ernőnek hívtak. De az apám is részt vett benne, apám zenekarban is játszott, hegedült.

Az az utca, ahol mi laktunk, az nem a városközpont volt, hanem inkább a város széle. Méghozzá Békéshez közel eső része. És tulajdonképpen a mi utcánkban – azt lehet mondani,   hogy – a lakosság zöme szlovák volt. Úgyhogy ha én kimentem, ott szlovák beszédet hallottam, mindegyik szomszédunk beszélt szlovákul. De voltak olyan öreg nénik, akik nem is tudtak magyarul, csak szlovákul. Ugye ez volt az ő anyanyelvük, és így beszélték meg a napi pletykákat. Sajnos, énrám kevés ragadt ebből, csak amikor már később a Tátrába jártam, akkor éreztem, hogy kezd visszajönni, amit gyerekkoromban hallottam. Egyébként tényleg a lakosság zöme szlovák volt, és talán ennek is volt köszönhető, hogy 1944-ben a zsidókkal szemben sokkal toleránsabbak voltak, mint általában.

A lakásunk tulajdonképpen nagy lakás volt, a Tevan nagyapa vette egy szőlővel együtt, azért volt hozzá nagy telek. Az apám megvette ezt a többi testvértől. Egy darabig a Tevan Andorral megfelezve éltek ott. Nálunk minden nyáron építkezés volt, arra emlékszem. A legkülönbözőbb dolgokat kísérletezte ki az apám. Nem parkett volt, hanem linóleumpadló, meg mást, ami csak új anyag létezett, azt mind kipróbálta ebben a lakásban. Eleinte három szoba volt, egyet nem fűtöttünk télen, a nagyszobát, a nappalit. És tulajdonképpen két szobában laktunk akkor. Aztán az édesapám azt csinálta, hogy volt egy rész, ami alá volt pincézve, annak ugye magasabb volt a padlószintje pár lépcsővel. Kibontatta, és két hálófülkét csinált maguknak. Tehát az édesanyámnak és édesapámnak ott volt az alvószobája. Tulajdonképpen összesen így volt két hálófülke, az apámé az egész pici volt, az csak alvásra volt elég. Volt nekem egy szobám, az öcsémnek egy, és volt egy közös nappali. Aztán konyha és egy óriási kamra. Mutattam is az unokámnak, hogy régen vidéken ugye mindent tároltunk, mert messze volt az üzlet. Mi a városközponttól elég messze laktunk. Amikor elköltözött onnan a Tevan Andor, akkor azt a részt az apám berendezte építési irodának. Sőt nekem még elválasztott egy sötétkamrát, mikor tanultam fényképészetet. Ez egy régi, százéves vályogház volt, belül aztán egy modern ház lett, de kívül egy régi, hosszú, ilyen százéves parasztháznak nevezik az ilyet, és mivel vastag vályogfalai voltak, az édesapám mindenütt ilyen beépített szekrényeket tett. Ő tudatosan a Bauhaus iskola mellett állt. Ilyen építészeti lapok jártak nekünk, ilyen stílusban rendezte be a mi lakásunkat, és az az érdekes, hogy egy vidéki grófnő vásárolta meg a háború után, akinek a villáját szintén kifosztották, és nem volt semmije, és őneki jó volt az, hogy nem kell bútort venni, mert a szekrények ott vannak, és ezért ma is ugyanúgy megvan a házunk belseje. Volt fürdőszoba, de mivel nem volt vízvezeték Békéscsabán, egy ilyen motorral kellett felszivattyúzni a vizet egy kútból, amelyik kinn, a Körös partján volt. Bonyolult dolog volt, de ez nem iható víz volt. Az iható vizet az artézi kútról hordtuk két kannával. Kezdetben fatüzelésű sparhelt volt a konyhában, később vettek egy villanytűzhelyt, mikor én már nagylány voltam. Hűtőgép nem volt, akkoriban még az nem létezett, hanem olyan volt, hogy a jeget betettük, ha jött a jeges. Nálunk volt háztartási alkalmazott majdnem mindig. És még jött anyukámnak segíteni egy mosónő is hetenként, ahogy a József Attila leírja. Egyébként ez a mosónő a Kulich Gyulának az anyja volt. Kulich Gyulát kivégezték. Először is elvitték valamelyik táborba, nem tudom, hova, és kivégezték. Az édesanyja járt hozzánk, és az érdekesség az volt, hogy úgy tudtuk meg, hogy a nagybácsim [Azaz: Domokos József. – A szerk.] elmondta, mert ő meg védte Kulich Gyulát, amikor lefogták Kulich Gyula (Békéscsaba, 1914 – Németország, 1945) – a kommunista ifjúsági mozgalom egyik vezetője, szabósegéd, a Kommunista Ifjúmunkás Szövetségben (KIMSZ) tevékenykedett. 1944. novemberében Dachauba hurcolták, ismeretlen helyen halt meg. – A szerk.]. De nagyon jóban voltunk a felszabadulás után is ezzel az asszonnyal. Oda is költözött egy részébe a háznak. A háztartási alkalmazott nálunk nagyon megbecsült volt, mindenféle szempontból. Az édesanyám a lelkivilágukkal is törődött. Volt egy fiatal nő, Rózsinak hívták, akinek gyereke született. De nem vette el a férfi, mert meghalt kint a fronton. És amíg terhes volt, az anyukám ott az utcában szerzett neki egy szobát. És ott én látogattam, vittem neki ennivalót. Tényleg, olyan emberséges módon bánt velük. Mikor Erdélyből jöttek, arra is emlékszem, azzal is jó kapcsolat volt.

Mikor édesapám az iskolákat építette, akkor még nem volt autóbuszjárat. Nehezen lehetett az építési helyszínre eljutni. Volt egy gazdag ortodox család, akiknek tervezett és fel is épített egy házat, autókereskedők voltak, Tótkomlóson cséplőgépet, traktort, ilyeneket árultak. Őtőlük vett egy Chevroletet. Még most is emlékszem rá, olyan volt, mint egy skatulya. Legtöbbször az apám vezette. Bár egy időben volt sofőr is, az is előttem van, az öcsém akkor egész kicsi lehetett, fürdették, és egyszer csak beállított ez a sofőr. Azt mondta az édesapámnak, mérnök úr, ne tessék megijedni, az autó egy hatméteres árok mélyén fekszik. Békésre mentek, de hogy hogy tudta azon a rövid tíz kilométeren bevezetni az autót az árokba, azt nem tudom. Mikor jött a konjunktúra, a háború előtt [lásd: győri program], akkor kezdett érezhetően jobban menni az édesapámnak ilyen dolgokban is. Mikor a németek elvitték ezt az autót, már nem tudom, hány éves volt a háború idején, akkor az apám nagyon nevetett, azt mondta: „Na! Akkor már rosszul áll a szénájuk, ha ez az autó is kell nekik.”

Apám főleg első világháborús könyveket szeretett, de azért olvasott mást is. Nálunk megvolt az összes orosz realista. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Gogol, Turgenyev. Én, ha nem olvasom el fiatal koromban, akkor soha. Mert ma már nem biztos, hogy lenne türelmem egy „Háború és béké”-t végigolvasni. Vagy Dosztojevszkijnak a „Karamazov testvérek”-et. Zola is megvolt. Erre külön emlékszem, mert amikor a gettóba vittek minket, akkor a mi lakásunkba a békéscsabai Gestapo-főnök költözött be. Persze nem olvasni. De állítólag az apám hegedűjével hegedült. Elég hülyék voltunk, mert hegedűje és egy brácsája is volt, mind a kettőt otthagytuk. A Gestapo helyi főnöke egy szlovák fiú volt, Laczó Andrásnak hívták, egy gazdálkodónak volt a fia, de már régen a német náci párthoz tartozott, annyira, hogy még a Horthyék sem szívesen vették, és el kellett menekülnie Németországba. Latz Henrikre németesítette a nevét. Az apja ott élt, és amikor mi visszaérkeztünk, és semmink nem volt, anyám azt mondta, hogy menjünk el, mert biztos ott van minden az apjánál, aminthogy ott meg is találtuk a villanytűzhelyünket meg mit tudom én, mit. De a könyveinkből egy csomót eltüzelt. Apámnak volt egy Zola-sorozata, aminek egy ilyen fém Zola-plakett volt a borítóján. Azelőtt volt ilyen, hogy fémmel kombinálták a kötéseket. Azt nem tudta elégetni a kemencéjében, így kicibálta a lapokat belőle, és úgy égette el. A tetején láttam a könyvhalmaznak, itt van eldugva, a „Madame Curie” című könyv, a Curie írta az anyjáról, azt hiszem, a huszadik születésnapomra ezt vette nekem a barátom [Eve Curie: Madame Curie c. könyvéről van szó, melyet először a Révai jelentetett meg 1938-ban. – A szerk.]. Be is írtam a könyvbe. Ott akkor megtaláltam a halmazban. Nagyon kevés könyv maradt meg, nem volt érdemes kutatgatni, mert sáros volt, piszkos, ő nem is olvasásra használta.

Én nagyon szerettem Mikszáthot, azt a nagyanyámtól kaptam, az összes Mikszáthot. Eötvöst [József], azt is. Érdekes módon én Jókait soha nem szerettem. Most már inkább becsülöm. Most, hogy a Várkonyi filmeket rendezett belőle, valahogy érdekesebb. De akkoriban nem olvastam, csak a kötelező olvasmányt, ami az „Új földesúr” volt. Az új magyarok közül én nem ismertem Márait. Nekünk nem volt Máraink. Adyt ismertük. Sőt, én megkaptam, szintén a páromtól az „Európai Költők Antológiájá”-t, amit Faludy György szerkesztett [1938-ban jelent meg a Cserépfalvinál. – A szerk.]. Most megjelent újból, de nekem a legelső kiadás van meg. Azt is úgy őrzöm. Az úgy maradt meg, hogy én nagyon szerettem ezeket a verseket, és odaadtam az egyik rokonomnak, hogy őrizze meg. A Veres Pétertől, Illyéstől falukutató munkákat olvastam. A „Puszták népé”-t. Akkor ott volt a „Viharsarok” Féjától, az érdekes volt. Ezeket megvették, és aztán én azt olvashattam, amit akartam. Nem mondták soha, hogy én ezt olvassam el. Egy nagy könyvtár volt, és nem volt se diszkó, se tévé, az ember sokat olvasott akkor. Talán annak volt előnye azért, hogy nem volt tévé. Én néha késő éjszakákig olvastam. Ma is emlékszem, hogy Tolsztojnak a „Feltámadás”-át éjszaka olvastam, és hogy a szüleim ne lássák, hogy ég a villany, a paplan alatt olvastam lámpával.

Ilyen zsidók voltunk mi: disznót vágtunk majdnem minden évben. Ott nevelkedtek, sőt volt egy disznó, amelyiket én etettem egy időben, nem akartam otthon lenni, amikor levágják. Egyszer az apám disznóvágás közben jött haza, és azt látta, hogy a rajztábláit arra használták, hogy a kolbászkészítéshez a húst meg a szalonnát azon vágták! Úgyhogy abból nagy ribillió lett, arra emlékszem. Akkoriban volt csirke, pulyka, egy nagy kert volt. Az anyám tartotta az állatokat. Libánk is volt, tömtem is libát, szegényt. Le kellett nyomni a kukoricát, akkor én nem éreztem, hogy ez kínzás. Ez nekem természetes volt. Otthon, magunk vágtuk le a szárnyast.

Édesapám szociáldemokrata lásd: Szociáldemokrata Párt volt, de nem nagyon vett úgy részt a politikában. Utólag tudtam meg, hogy szemináriumokat tartott néha. Bent is van egy könyvben. Erről ő nem beszélt nekem, nem volt olyan. Annyiból tudtam erről, hogy mikor választások voltak, akkor ő segített. Ilyen is volt, hogy például aki később megyei párttitkár lett, azt mindig lefogták választások előtt, és egyszer, emlékszem, hogy nálunk aludt vagy nálunk bújt A rendőrség a választások előtt gyakran lefogta az ismert kommunista vezetőket, akárcsak a szélsőjobboldali pártok képviselőit. – A szerk..  De mindig a másik párt jött be, nem jött be a szociáldemokrata. Két újságot járattunk, a „Népszavá”-t és a „Magyar Nemzet”-et. A „Magyar Nemzet” nagyon jó volt.

A családom nagyon politikus volt. Mondtam, hogy az anyámék is így kerültek össze. Ha lejött a nagybácsim hozzánk Budapestről karácsonyi ünnepre, csak politikáról volt szó. Szokták kérdezni, hogy miért vagyok én ennyire érzékeny politikai dolgokra még ma is. Így nevelődtem gyerekkorom óta. Én tudtam, hogy mik történnek Németországban Hitler uralomra jutása után. Mindenről azonnal értesültünk. Az újvidéki vérengzésről is. Inkább csak ilyen apró dolgok vannak bennem, ami egy gyereket megragad. Biztosan nem akarták a felnőttek, hogy halljam, de én füleltem ott. Hogyan kínoztak meg embereket például, ilyen eszembe jut. Még a kínzás módja is, hogy hashajtót adtak be, és le és fel kellett járkálnia. Van egy Fellini-film, ahol egy szociáldemokratát a Mussolini emberei megkínoznak ugyanilyen módszerrel. Nem tudom mi a film címe, most nem jut eszembe!

A Klebelsberg Kunó egyszer járt Békéscsabán, amikor a leánylíceumot felavatták, mert az is többek között neki köszönhető. Előtte nem volt leánygimnázium lásd: leányiskolák. Én akkor még egy magániskolába jártam. Kerti iskolának hívták [„Kerti iskola” elnevezéssel működött a környéken – Újszegeden – egy iskolakísérlet, de az 1936-ban indult, itt nem erről van szó. – A szerk.]. Móra Ferenc támogatta erősen ezt az iskolát. Az ő tankönyvéből tanultunk, ami akkor nagy szó volt, mert színes volt, és a Móra-féle mesék voltak benne. Odajött a Klebelsberg Kunó, aki helytelenítette ezt az iskolát, már csak a szabad, liberális felfogása miatt is. De kíváncsi volt, hogy mit tudnak a gyerekek, és megkérdezte, hogy ki tud valami szavalatot. Én akkor első elemista voltam, és jelentkeztem, elszavaltam „A cinege cipőjé”-t. Móra Ferencnek van ez a nagyon szép verse. A szüleim mondták, hogy a Klebelsberg Kunó nagyon unta, mert egy kicsit hosszú volt, de én nem voltam hajlandó abbahagyni, végigmondtam a verset. Ez lehetett 1928-ban, hat éves lehettem. A haladó gondolkodású emberek gyerekei jártak ide. Például a Becsei nevű főorvosnak a fia is oda járt. Az első évfolyamban ketten voltunk akkor. Egy tanítónő volt, nekünk adott valami foglalkozást, és addig a többieknek magyarázott. Összevont évfolyamok voltak. Kis létszámú iskola volt. Fiúk-lányok, mindenki együtt voltunk. Az én osztálytársnőm később pedagógus lett. Most, amikor a hatvanéves érettségi találkozó volt – később a líceumba is együtt jártunk –, akkor én megkérdeztem őt, hogy mi volt az oka, hogy oda íratta az édesapja. Azt mondta, hogy ők nem szerették azt a gondolkodásmódot, ami akkor a Horthy-rendszerben eluralkodott. Az anyja egy festői ambíciókkal megáldott, kicsit művészlélek volt, és ez volt az oka. Ő keresztény lány volt. Volt később a líceumban egy nagyon jó fizikatanárnőnk, egy szerencsétlen, púpos, csúnya, vörös nő volt. Egy zsidó nő, aki Pestről Békéscsabára jött tanítani. 1944-ben elvitték, de előtte náluk lakott. Ők adtak ki neki szobát, szóval a gondolkodása az egész családnak nyilván ilyen volt.

Volt zsidó iskola Békéscsabán. Hogy miért nem írattak oda? Mert vallási iskola volt. Az öcsém, mikor megszűnt ez a Kerti iskola, akkor oda járt. Ő talán két évet járt a Kerti iskolába, és utána a zsidó iskolába ment.

Én 1933-tól 1940-ig jártam a líceumba [lásd: leányiskolák], ott érettségiztem. Megpróbáltam a műszaki egyetemet, beadtam, visszautasítottak. Nagyon édes volt a portás, amikor visszaadta az érettségi indexemet, azt mondta: „Jaj, de kár, hogy nem vették fel, mert egy bolgár nőt fölvettek, és nem lett volna egyedül.” Ő nem tudta, hogy én zsidó is vagyok, csak azt, hogy nő, mert nőket is csak bizonyos százalékban vettek föl [Tevan Zsófiát valóban kettős diszkrimináció érte: zsidó származása mellett nő mivolta is hátráltatta tanulmányaiban. Nők először csak az I. világháborút követő néhány évben folytathattak mérnöki tanulmányokat: azoknak a nőknek, akik az 1918/19-es forradalmak idején felvételt nyertek a műszaki egyetemre, engedélyezték tanulmányaik befejezését. 1927-ben azonban rendelet született, amely szerint nők nem folytathattak mérnöki, gépészmérnöki és vegyészmérnöki tanulmányokat a budapesti műegyetemen, de az Építészmérnöki Karra a hallgatók összes számának 5%-a erejéig vehettek fel nőket, ha nem volt elég férfi jelentkező. – A szerk.]. Aztán beadtam a Thököly úti Felső Építőipari Iskolába, most is létezik egy ilyen iskola [Eötvös József, majd Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter munkássága nyomán alakult meg 1879-ben a középipartanoda, építészeti, gépészeti és vegyészeti szakcsoporttal. Az építészeti szakosztály építõmestereket, pallérokat és önálló munkára képes szakembereket képzett. 1898-ban a Középipartanodából kivált a Budapesti Magyar Királyi Állami Felsõ(építõ) Ipariskola (1901-től a Thököly úton működött). 1949-ben alakult az Ybl Miklós Építőipari Technikum, az 1963/64-es tanévtől kezdődően épült ki az érettségire alapozó, hároméves képzési idejű Felsőfokú Építőipari Technikum, melyet változatlan képzési céllal és rendszerrel 1972-ben főiskolai rangra emeltek, Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola névvel. – A szerk.]. Oda se vettek föl. Én ezt mind tudtam, csak végigpróbáltam. És akkor elmentem fényképészetet tanulni, le is vizsgáztam, fényképészsegéd lettem. Ezt a szakmát tanultam ki.

Az életemben nekem nagyon fontos, hogy ebben az időben volt egy élettársam Békéscsabán, egy szintén mérnök, Braun László. Nem fejezte be Brünnben a tanulmányait, mert a németek akkor jöttek be Hitler nyomására a nagyhatalmak müncheni konferenciája 1938. szeptember 30-án Németországnak ítélte Csehország németlakta területeit, ami a csehszlovák állam felbomlásához vezetett, és 1939. március 16-án a németek a maradék cseh államot is megszállták. Lásd még: Első Csehszlovák Köztársaság – A szerk.. Ő egy ortodox zsidó családból származó fiatalember volt. Tulajdonképpen nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk mindenféleképpen. Boldog négy évet voltunk úgy, hogy nem volt közös lakásunk, de az én szüleim tudták, és ezért lehetőséget adtak arra, hogy…, szóval úgy, ahogy ma a fiatalok. De akkoriban az nem volt szokás. Úgyhogy az egy nagyon merész lépés volt mind a kettőnktől, de mi vállaltuk egymást. Nem volt neki keresete. Rádiószerelést tanult, egy darabig dolgozott, de 1943-ban behívták, és mint munkaszolgálatos halt meg. Én nagyon sokáig vártam vissza, és azért is, még az egyetemi éveim alatt is, azért is nem kötöttem sokáig házasságot. Még voltak mindig, akik még később jöttek vissza.

Nyaralni mindig ugyanoda jártunk, a két Körös, a Fehér- és Fekete-Körös összefolyásához, ahol a család több tagjának meg ennek a társaságnak, ami összefogott minket, az apám épített föl ilyen vert vályogból egy hosszú házat, amiben mindenkinek volt egy szobája. Ott nagyon jól éreztük magunkat. Érdekes, hogy ismert emberek is jártak oda le, Budapestről. Mert tudták, hogy ilyen haladó szellemű társaság. Itt azért zömében zsidók voltak együtt. Azok már olyan idők is voltak, hogy nem szívesen fogadtak zsidókat sehol. Tábortűz volt, énekelgettünk, szóval ezek nagyon jó emlékeink voltak. Amikor esős idő volt, akkor bementünk, barkochbáztunk, meg nem tudom, mindenféle játékot játszottunk. Ott ismerkedtem meg az élettársammal is.

Tánciskolába akkor jártam, azt hiszem, amikor már felsős voltam a líceumban. A tánciskola ott volt a tornateremben. Én egy nagyon kis növésű és vézna lány voltam, sokáig nem néztek nőnek, és ez nekem nagyon fájt is, mert a többieknek már udvaroltak. Sokszor nem is kértek fel táncolni. Aztán volt a tánciskolában az egyik osztálytársamnak a bátyja, aki szintén kis növésű fiú volt, és az mégis felkért táncolni, és haza is kísért, akkor az nagyon jó dolog volt. Lehettem olyan 14-15 éves. Mozi volt, de nem volt szabad járni. Engedélyt kellett kérni az osztályfőnöktől, aki egy kiugrott apáca volt. A „Halálos tavasz”-hoz  nem mertünk engedélyt kérni, az egyik osztálytársnőmmel úgy mentünk el, hogy az első sorba vettünk jegyet, hogy ne lássanak meg [A „Halálos tavasz”1939-ben készült Zilahy Lajos regénye nyomán Kalmár László rendezésében Karády Katalinnal a női főszerepben. – A szerk.]. És így néztük végig a filmet a Csaba moziban, erre emlékszem. Otthon volt rádiónk. Mikortól, nem tudom. De mikor már nagyobb lány lettem, akkor elég jó rádiónk volt, tudtuk fogni Londont meg Moszkvát is, ami akkor lényeges volt, hogy ezeket hallgassuk [Mindkét helyen voltak magyar adások: a hitleri propagandát ellensúlyozta a BBC többnyelvű – és a célterületeken általában betiltott – világszolgálata (World Service). A magyar nyelvű adás a második világháború kitörése után 4 nappal szólalt meg először. Moszkvában 1941. szeptember 29-én kezdte meg adását a Kossuth Rádió, a KMP Külföldi Bizottsága által, a szovjet kormány támogatásával szervezett titkos, klandesztin adó. Az antifasiszta, háborúellenes adó egy ideig Baskíria fővárosából, Ufából szólt (mellette működött még a Moszkvai Rádió magyar adása is). 1942-től ismét Moszkvából ment az adás, 1945. április 4-i megszűnéséig. – A szerk.]. Ami nekem jó volt, hogy én szerettem a komolyzenét, és sokszor hallgattam a rádióban, amikor ilyen volt. Én nem éreztem unalmasnak a gyerekkoromat, különösen azért, mert tizenhét éves voltam, amikor összeismerkedtem az élettársammal, és akkor aztán együtt jártunk mindenhova.

Mikor először voltam a templomban, féltem. Megmondom, hogy mitől. A Tórát becsavarták, és végigvitték, és meg kellett csókolnia mindenkinek. Amikor ott közelítettek, borzasztóan féltem. Valahogy az volt az érzésem, hogy abban biztosan van valami. Egyébként is én egy nagyon félős valaki voltam, azt hittem, hogy abban valami halott vagy nem tudom, mi van. Úgyhogy inkább csak félelem töltött el. Ráadásul megengedték, hogy én a férfiak között üljek, pedig azt nem lett volna szabad. De én még kislány voltam akkor, nyolc éves lehettem, ez akkor volt, amikor a nagyapámat kísérgettem. Csak a nagyünnepeken mentünk. Hanuka ünnepre emlékszem. Nem kapott meg engem ez az egész. Csak a zászlókra emlékszem, fehér-kék zászlókra. De ez is csak most beugrott. Mert egyébként nem emlékszem. Azért nagy szomorúsággal töltött el, amikor a második férjemmel voltunk lenn, Békéscsabán, és meg akartam mutatni a templomot. Nem találtam. Nem azért, mert én nem találtam, hanem mert átalakították. Bútorraktár lett belőle. Pedig egy szép templom volt. Olyan mór stílusban. Ott egy nagyon vonalas pártvezetés volt.

Az élettársam, Braun László vallásos ortodox családból származott. Amikor bemutatott a szüleinek, meghívtak egy ilyen, azt hiszem, széderestre, ahol halat esznek [A széderestén nem esznek halat, halat (gefilte fis) a péntek esti vacsorán szokás fogyasztani. Lásd még: halételek; szombat. – A szerk.. Nagyon kellemes volt, csak tudom, hogy ott is, egyik gyerek sem volt már vallásos. Négy testvér volt, kettő maradt életben, ma már csak egy él, azzal tartom is a kapcsolatot. Ő volt a legfiatalabb, és neki kellett csinálni azt, mikor a legkisebb gyerek felteszi a kérdéseket, és akkor válaszolnak. lásd: má nistáná Ott egy ilyen hagyományos esten [azaz széderestén] vettem részt. Ez is csak nekem annyiból volt érdekes, hogy az élettársamnak a szüleit és a családját megismertem [A Braun családról szól a „Mozgó Világ” folyóirat 2000. szeptemberi számában „Braun-malom” címmel megjelent interjú, amelyet Vágréti László az egyik Braun testvérrel készített. – A szerk.]. Őt se kötötte semmi a valláshoz.

A családunk egyáltalán nem volt vallásos. Ilyen asszimilálódó család volt. Már a Tevan nagyapám se tartotta a vallását. De a dédnagyapám, Tevan József az még vallásos volt. És az meg is rótta a fiát, hogy meglátod, te csak a vallásnak azt a részét nem tartod be, hogy kóser koszt, de a te gyerekeid azok már gajokhoz fognak menni. Ez meg is történt.

Az édesapám, ugye, sok mindenkinek épített, ortodox zsidóknak is, ha kérték valamire. Az egyik ilyen megrendelője szemrehányást tett neki, hogy láttuk a maga lányát biciklizni Jom Kipurkor – az a böjtnap –, ott biciklizett nem messze a templomunktól. Mert a zsidó templom meg az ortodox templom egymással szemben volt. És erre mondta az édesapám, hogy igen, nagyon nagy bűn, amit csinált a lányom, de hát aki látta, az is bűnt követett el vele, mert bent kellett volna lennie a templomban egész nap. Mindig kifogta, ha ilyen szemrehányásokat kapott.

Az ortodox templom elég nagy volt, az egy nagy hitközség volt. Emlékszem, hogy volt egy nagyon gazdag ortodox család, már nem tudom, mivel foglalkoztak Apám valamit épített nekik, és akkor bemutatta az ő könyvtárát ez az ortodox ember, nagyon szép Hagada- gyűjteménye volt. Apám azt mondta, elvisz engem, mert érdemes megnézni. De nem figyelmeztetett előre, hogy ne nyújtsak kezet. Egy nagyon kellemetlen szituáció jött létre. Ez egy nagyon szép ember volt. Úgy nézett ki, mint egy Jézus! Szakállas, magas, nálam nem sokkal idősebb férfi volt, és én nyújtottam a kezemet, mert édesapám bemutatott, hogy a lányom, és ő így hátra tette a kezét. Zavartan néztem az apámra, akivel jól megértettük egymást, egy szemvillantása volt, és utána elmondta, hogy nem tudhatja, mikor vagy te tisztátalan. Úgyhogy ezek voltak azok a dolgok, amik számomra inkább nevetségesek voltak. Ez az ősi dolgokhoz való ragaszkodás.

Az ünnepeket nem tartottuk. Sőt a Südi család, a legidősebb Tevan lánynak a családja, azok karácsonyt tartottak. És nekem annyira megtetszett a karácsonyfa, hogy rossz néven vettem, hogy nálunk nincs karácsonyfa. Amikor nagylány lettem, olyan tíz éves lehettem, akkor én csináltam karácsonyfát! De anyám nem szerette, mindig azt mondta, hogy hagyd azt a német ünnepséget! De nem azért, mert vallásos volt, hanem mert…, szóval azt mondta, egy zsidó azért ne állítson karácsonyfát! De én fölállítottam, feldíszítettem egy karácsonyfát. És végül a szüleim ezt tolerálták, akkor már ajándékozás is volt. Persze nem olyan nagy ajándékok, mint ma. Hát én borzasztó boldog voltam, mert egyik alkalommal édesapámtól egy kétkötetes, akkor nagyon jó művészettörténet-könyvet kaptam. Baráth–Takács, azt hiszem, ez volt a szerzőpáros. És azóta tartottuk a karácsonyt.

A keresztény húsvétot is megtartottuk. Én vártam a locsolókat. Már mondtam, hogy egy nagyon vézna, kis sovány lány voltam, és későn fejlődtem. Mindig két vagy három évvel fiatalabbnak néztek. És nekem nagyon fontos volt az, hogy jöjjenek locsolók. Különösen anyám barátnőjének a fiát vártam volna. Egy jóképű fiú volt. Nem is tudom, hogy a végén eljött-e vagy sem, egy vagy két locsoló jött el. De én azért készültem, nagyon szerettem a tojásfestést. Volt az a Malonyay-féle magyar művészet, főleg Erdéllyel foglalkozott, és abból vettem a mintákat [Malonyay Dezső (1866–1916) író, művészettörténész ötkötetes munkájáról (A magyar Nép Művészete, I–V., Bp., 1907–1922) van szó, amelynek I. kötete „A kalotaszegi magyar nép művészete”, II. kötete „A székelyföldi, a csángó és a torockói magyar nép művészete” címet viseli. – A szerk.]. Ha nem is a legszebb dolog, mert volt úgy, hogy megfestettem a tojást, és a minta az így ki volt kaparva, de azért elég jól sikerültek. Úgyhogy ennyi volt a húsvét.

Az antiszemitizmus nem volt jellemző Békéscsabán. Biztos volt, de nem volt jellemző [Randolph L. Braham – hivatkozva Lévai Jenő „Szürke könyv”-ére – a következőt írja: „A német megszállás előtt a helyi hatóságok és a zsidó közösség közti viszony nyilván egész jó volt, mert a polgármestert, dr. Jánossy Gyulát és néhány rendőrtisztet … Ferenczy azzal vádolta, hogy védik a zsidóság érdekeit” (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, 54. oldal). – A szerk.]. Azt tudom, hogy édesapám, akinek versenytárgyalásokon kellett részt vennie, hogy egy-egy munkát megnyerjen, mint zsidó vállalkozó hátrányos helyzetben volt, pláne az első zsidótörvény után, de már az előtt is [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Ezt beszélgetésekből tudom, amit egy gyerek hall a szülők közötti beszélgetésből.

Egyértelműen azért nem mondanám ki, hogy a szlovákok között nem volt antiszemitizmus. Itt van például az a Latz Henrik, akiről beszéltem. Aztán az osztályfőnököm a líceumban tényleg egy jó tanárnő volt, nem volt kifogásom ellene, de egy buta pedagógus volt, egy kiugrott apáca, és ővele fordult elő az, hogy engem látott zsidó fiúkkal sétálni a korzón, Békéscsabán. És másnap felhívott, nem felelni, csak egyszerűen leszidott, hogy „taknyos zsidó kölykökkel sétál az utcán!”. Nagyon föl voltam háborodva ezen. De nem szólhattam semmit, ez 1939-ben volt. És fel se hívott felelni engem, csak a végén. Az a szerencse, hogy magyart tanított, magyar irodalmat, én meg szerettem és tudtam. Az egész osztály akkor nekem drukkolt, hogy sikerüljön az a magyar felelet. Szóval volt antiszemitizmus, de nem olyan mérvű, mint más városokban, mert Békéscsaba szlovák város volt, és a békéscsabai szlovákok azért megértők voltak.

Az Anschluss idején már nagyobb voltam. És jobban kapcsoltam az ilyenekre. Akkor merült fel az, hogy menjünk-e ki Magyarországról. Apám felvetette, hogy Angliába lehetne menni. De annyira rögtön tiltakoztam, annyira úgy éreztem, hogy én magyar vagyok, nem tudnék egy más kultúrába beilleszkedni. Néha még lelkiismeret-furdalásom van most is, de nyilván nem csak azért nem mentek ki, sok minden oka lehetett annak. De el is vetették ezt a kérdést, többet nem merült föl.

Apám is, anyám is, mindenki állandóan politizált. És engem is bevontak ebbe. Úgyhogy mindenről tudtam. Talán annak is köszönhető, hogy én végül úgy határoztam, hogy megszököm a gettóból, mert ezeket a dolgokat sokkal inkább felfogtam, mint a velem egyidős lányok meg fiúk. Én emlékszem, mikor 1939-ben lerohanták Lengyelországot, akkor már én együtt jártam azzal az én nagy szerelmemmel, és a nagytemplom előtt mentünk. És ami egyáltalán soha nem volt szokásom, mert nem egy olyan ember vagyok, aki ki tudja mutatni az érzelmeit, de sírva fakadtam. Azt mondtam, hogy ez borzasztó, és hidd el, ennek a végét mi nem fogjuk megélni! Éreztem és tudtam, hogy ez nagyon súlyos dolog, ami most történik. Valamire emlékszem még. Az újvidéki vérengzésre. Akkor otthon volt az édesapám, mert egy menekült jött hozzánk, tőle tudtuk meg először, hogy mi történt, mert a magyar újságok nem írtak róla. 

Egyáltalán nem örültem a visszacsatolásoknak [lásd: első bécsi döntés; Kárpátalja megszállása; második bécsi döntés]. Azért elég furcsa az én viszonyom az egész Trianonhoz [lásd: trianoni békeszerződés], mert azért a legtöbb osztálytársnőm, még a zsidók is olyan nagyon komolyan vették azt, hogy mindennap mi úgy kezdtük a napot, hogy „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában” [lásd: „Magyar Hiszekegy”]. Énnekem egyáltalán nem volt ilyen élményem. Először is, az unokatestvéreim Temesvárott éltek, a nagynéném egy szász embernek volt a felesége, aki egy nagyon rendes tanárember volt. Nagyon ritkán mentünk hozzájuk, talán két alkalomra emlékszem, pedig nem volt Temesvár messze Békéscsabától. De valahogy akkor nem volt szokás az utazás. De én nem éreztem semmiféle gyűlöletet, se románokkal, se szlovákokkal szemben. Nem örültem a bécsi döntésnek, mert nem érdekelt a Horthy Magyarországa. Nem tudtam azonosulni azzal a rendszerrel. Úgyhogy nem volt bennem egy csöppnyi nacionalizmus sem, és ez megmaradt egész életemben. Ma is gyűlöletes számomra a nacionalizmus minden formája. Például utoljára most, egy nagyon jó barátnőm, aki osztálytársnőm is volt ott, Békéscsabán, az nagyon rosszallotta, hogy én Jordániába megyek zsidó létemre. Mondtam neki, micsoda hülyeség! Én azért megyek, mert ott meg akarom nézni főleg ezt a Petrát, meg van egy pár dolog, ami érdekel [A jordániai Petra a nabateusok királyságának fővárosa, melyet 4000 évvel ezelőtt egy nehezen megközelíthető szurdokban a sziklákba faragtak. – A szerk.]. Szóval, én nem érzem azt, hogy azért, mert valaki arab, azt gyűlölni kell. És semmi ilyen gyűlölet soha nem volt bennem. A románok ellen meg pláne, mert az unokatestvéreim román állampolgárok voltak, az más, hogy Ceauşescuról megvolt a véleményem. Egyébként, mondom, semmiféle rossz érzés soha nem volt bennem. Senkivel szemben, azért, mert arab meg román meg szlovák. Szlovák környezetben nőttem föl.

Eljöttem érettségi után Budapestre, és el akartam helyezkedni mint fényképészsegéd. A szerződést majdnem aláírtuk a Fotó Angelónál, egy híres fényképész volt [Angelo (Funk Pál, 1894–1974) fényképész és fotóművész, fotóművészeti szakíró, fotói 1920-tól szerepeltek a hazai és nemzetközi kiállításokon. – A szerk.]. A vallást is be kellett írni. Sajnos, egész megdöbbent: „Akkor nem tudom alkalmazni!” – mondta. 1940-ben érettségiztem, ez 1941-ben vagy 1942-ben volt. Utána visszamentem Békéscsabára.

Egymás után jöttek a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Egyre jobban megfosztottak mindentől, szép lassan. A rádiónkat elvitték Csak a német megszállás után, a Sztójay-kormány rendelete értelmében kellett beszolgáltatniuk a zsidóknak a rádióikat, 1944-ben. – A szerk.. De én tulajdonképpen még akkor nem is éreztem olyan nagyon meg, mert nem is tudom pontosan, hogy mi volt az első meg a második zsidótörvényben. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy én elmondtam, hogy soha vallásosak nem voltunk, eszünkbe nem jutott, hogy kitérjünk, hogy így meneküljünk meg. Nem! Mintha ez nem is lett volna téma. Szóval zsidónak vallottuk magunkat, és a nürnbergi törvények szerint természetesen zsidók voltunk. De nem emlékszem már rájuk. Ilyen szempontból nem érintett. Akkor érintett minket, amikor apámat behívták munkaszolgálatra, többször is 1943-tól. Ez teljesen váratlan dolog volt. Tudom, hogy Munkácson, a Felvidéken volt munkaszolgálatban, már a visszakapott területeken [lásd: Kárpátalja megszállása]. Ott volt valahol munkaszolgálatos, a Kárpátokban, utat építettek, de egy rövid ideig. Aztán hazajött, aztán volt, hogy újból behívták. Ott fosztották meg a rangjától, az első világháborúban főhadnagy volt. Nagyon jó humorérzéke volt az édesapámnak, és csak nevetni tudott. Nem érdekelte, hogy megfosztották a rangjától. Apám háborúellenes volt. Nekem olyan könyveket adott kezembe, mint a Remarque könyvét, a „Nyugaton a helyzet változatlan”-t. Aztán kaptam egy könyvet egyszer tőle Bécsből, amire én nagyon büszke voltam, mert több oldala hiányzott, ki volt cenzúrázva. Nem tudom már, mi volt a címe. Háborúellenes volt, azt tudom, erősen háborúellenes, és azzal foglalkozott, hogy hány millió ember halt meg az első világháborúban. Szóval, az édesapám következetesen a háború ellen volt. Abszolút nem érdekelte őt, hogy neki vitézségi érme van. Életvidám és nagyon jó humorú ember volt. Tudom, hogy egyszer, amikor hazaengedték a munkaszolgálatból, akkor úgy kaptuk a sürgönyt, hogy az volt aláírva: Svejk. Mert egyik kedvenc olvasmánya volt a Svejk.

Mivel apámat már behívták elég gyakran, én vezettem az építési vállalatot. Annak ellenére, hogy nem értettem semennyit hozzá. Nagyon nehéz volt, mert sokszor bérfizetéskor nem volt miből fizetni. És néha elsírtam magam, ezek komoly nehézségek voltak. De hát azért végigcsináltuk. Viszont az a jó származott belőle, hogy mivel az édesapámnak valamelyik bankkal kellett kapcsolata legyen, a Magyar–Olasz Bankkal voltunk szerződésben, ott ismertek minket. Mikor bevittek minket a gettóba – énnekem volt gyakorlati érzékem, édesanyám az nem volt ilyen, nem is intézett ő soha ilyen dolgokat –, én bementem a bankba, és úgy emlékszem, hogy 11 ezer pengőt vettem föl hitelbe, ami nagyon nagy pénz volt. Tudtam, ha meg akarunk szökni, nekünk fog kelleni a pénz. És olyan rendesek voltak, annak ellenére, hogy tudták már akkor, hogy a gettóban lakunk, ideadták a 11 ezret. Anyám valami tíz tojással fizette ki a háború után ezt a hitelt!

Állandóan hallgattuk a Moszkvát és az angol rádiót, ez a kettő volt, amit hallgattunk. És azokból értesültünk azért a háborús hírekről. És pont 1943-ban volt, hogy elvitték az én élettársamat, Braun Lászlót. Püspökladány felé vagonírozták be őket 1943 januárjában, amikor volt a doni áttörés [lásd: Don-kanyar]. Akkor én odamentem búcsúztatni, és arra akartam rábeszélni, hogy szökjünk meg. Ő azt mondta, hogy ez már nem tarthat soká, mert olyan vereséget szenvedtek a németek. És ebben sajnos nekem lett igazam, mert még elhúzódott annyira hosszan, hogy még megölhettek sok mindenkit a szeretteink közül. Ő hazaküldte nekem egy keretlegénnyel az általa írt naplót. Ez egy rendes keretlegény volt, volt azokban is rendes. Ajtós faluban lakott, amit Dürerről neveztek el, ott Gyula mellett, oda kellett mennem [Tevan Zsófia arra utal, hogy Albrecht Dürer apja, id. Albert Dürer a Gyulához tartozó Ajtós pusztán született, és innen vándorolt ki Nürnbergbe. – A szerk.]. Meg csomagot is küldtem, amit átadott neki. Megírta, hogy megkapta. De ők nagyon nehéz helyzetben voltak. 1943-ban a doni áttörés után vitték ki őket az országból, és átadták a német parancsnokságnak. Úgyhogy német SS-őrök voltak, akik vigyáztak rájuk, és a szmolenszki erdőben tőzeget kellett kitermelniük. Később átkerültek magyar parancsnokság alá, és akkor tudtunk levelezni, illetve akkor küldte el a naplóját. A naplójában tulajdonképpen nagyon kevés a személyes dolog, de érdekes részletek vannak. Nem tudom ma már elolvasni. Nagyítóval is próbáltam. Tulajdonképpen akkor már állandó kapcsolatot tudtam tartani vele. Levelek is vannak tőle. Aztán valahol eltűnt az egész század. Nem is tudom, mi történhetett velük Valahol a Pripjaty- mocsaraknál, ahol most a csernobili erőmű van, ott tűntek el. Az utolsó levelet onnan írta, a Pripjaty folyótól [Pripjaty-mocsarak – Európa legnagyobb mocsárvidéke Dél-Belorusszia és Észak-Ukrajna területén. – A szerk.].

1944. március 19-én lásd: Magyarország német megszállása Budapesten letartóztatták a nagybácsimat, Domokos Józsefet. A nagynéném felhívott, és telefonon tudomásunkra hozta. Mi sejtettük, hogy akkor édesapámat is el fogják vinni mint baloldalit. És ő, akinek olyan sok tapasztalata volt a háborúban meg mindenben, helytelenül határozott. Mert ha Budapestre megy, ott talán megszökhetett volna, mint ahogy én is végigéltem. De ő Kondorosra ment a testvéréhez, akinek a férje ott ügyvéd volt, és azt gondolta, hogy ez egy elbújási lehetőség. Holott Kondoros az egy kis porfészek volt, ott nem lehetett elbújni. Én elmentem egy hét után, hogy meglátogassam őt biciklin, az huszonöt kilométer. Emlékszem, hogy ilyen havas eső esett, és akkor jöttek – március vége felé lehetett, március 30. körül –, akkor jöttek a német tankok a főútvonalon Budapestről, velem szemben. Úgyhogy addig nem is jöttek, mert Budapesten próbáltak előbb rendet csinálni a maguk módján, aztán jöttek le Békéscsabára. És azt a helytelen következtetést vontuk le, hogy mivel nem keresték az édesapámat április elejéig, akkor ő visszajöhet. Akkor jöttek érte, áprilisban. Összeszedték őket, és először a békéscsabai kis börtönbe vitték, az nem volt egy komoly dolog. Oda bevihettünk ennivalót, látogatni mentünk, beszélgetni. Egy hétig tartott talán, és onnan az egyik nap aztán már a németek vitték el Debrecenbe. Debrecenből került Bécsbe.

Áprilisban tulajdonképpen már semmink nem volt, semmink. Először azt mondták, hogy költözzenek össze a zsidók, olyanok, akik főútvonalon laktak. Tevan Andornak nem volt saját lakháza, csak egy bérlakása volt, de az a főútvonalon volt, úgyhogy ők odaköltöztek hozzánk, arra emlékszem. De rövid ideig, mert alig voltak ott. A németek ügyesen csinálták, mindig csak kicsit vettek el. De mindig többet. Ugye, Auschwitzban aztán mindentől megfosztották őket. De előbb akkor odajöttek hozzánk a rokonaink, akkor egy hetet, két hetet éltünk együtt. Aztán be kellett költözni a békéscsabai gettóba, azt a részt jelölték ki, mint Budapesten, ahol amúgy is sok zsidó lakott. Én akkor mentem a lengyel barátnőmhöz lakni az anyámmal és az öcsémmel együtt. Azt hiszem, ezeket kiplakatírozták, plakátok voltak, és azok alapján tudtuk meg, hova lehet menni. A sárga csillagot is plakáton adták tudomásunkra. Jellemző, hogy anyukám, mivel varrónő volt a szakmája, a csillagot is olyan szépen csinálta meg nekünk. Szóval nem akárhogyan, hanem szépen! Nekem egy viharkabátom volt, és azon hordtam a csillagot. Én valahogy azt éreztem, hogy szégyelljék magukat azok, akik ezt elrendelték. Egy ilyen fordított érzés volt bennem. Nekem mint családfenntartónak megengedték, hogy a gettóból két órát kimehessek naponta. Nem mondták, miért, csak megvolt a lehetőség rá. Nem is mindig éltem vele. Nem olyan sokáig voltunk ott. Ezek az idők érdekes módon nekem olyan furcsán összezsugorodtak a későbbiekben, mikor rájuk gondoltam. Most volt a hatvanadik évforduló, és én nem akartam elhinni, hogy a békéscsabai gettót csak június 25-én vitték el. Én úgy emlékeztem, ahogy odaköltöztünk, már májusban elvitték. Holott tény, hogy júniusban vitték el. Úgyhogy erről az időről azért nem tudok beszélni, mert mindig úgy érzem, mintha kevesebb lett volna. Sűrítve történtek a dolgok. És ez nem elhúzza az időt, hanem inkább összevonja.

Az édesapámnak volt egy nagyon jó barátja, egy vízvezeték-szerelő, aki szintén szociáldemokrata volt. Ő overallban, vízvezeték-szerelői szerszámokkal bejött hozzánk, a gettóba. Hozott nekünk ilyen biankó személyi igazolványt, ami nem volt fényképes, csak egy ilyen két lapból álló igazolvány volt. És azt mondta, hogy töltsük ki lehetőleg létező személyre. Én már akkor elhatároztam egyébként, hogy megszökök. Ez az irat csak egy nagyon nagy segítség volt, és egy lökés, mert egyszerűen azt mondtam, hogy én nem hagyom magam kivinni ebből az országból. Mert akkor teljesen bizonytalan lesz az életem. Azt gondoltam, hogy elindulok az oroszok irányába Románia felé. Mondjuk, nem volt olyan rossz az elgondolás, de nem biztos, hogy akkor megmenekültem volna papír meg minden nélkül. Pontosan Nagyvárad felé akartam menni. És ezt meg is kérdeztem a nagybácsimtól, aki tagja volt a Zsidó Tanácsnak. Mert a németek nagyon ügyesen, a zsidókkal, saját magukkal intézték el, intéztették el a deportálásokat, egészen addig, amíg bevagonírozták őket. Ott már ugye nem volt mese, nem számított, hogy valaki a Zsidó Tanács tagja. Én elmentem hozzá, és azt mondtam, elhatároztam, hogy megszökök. Mi az ő véleménye? Nem volt senki más a családban, akihez fordulhattam volna. Azt mondta, ezt okosan teszed, de vigyed a lányomat is! A lánya egy évvel idősebb volt, mint én. Na és így történt, hogy ezeket a biankó lapokat kitöltöttük a sógornőmmel – aki nyomdában dolgozott, és szintén még kijárhatott emiatt – a Tevan nyomda dolgozónőinek a nevével, hasonló korúakkal. Így lettem én Kis Erzsébet. Az anyámat és az öcsémet is én szöktettem meg ilyenformán. Ezt a vízvezeték-szerelőt, aki bejött, Hankó Mátyásnak hívták, és nem csak engem, nagyon sok zsidót mentett meg. Ő volt az első, aki megkapta a Jad Vasem kitüntetést, mert egy Izraelben élő békéscsabai intézte el neki, akkor, amikor még itt a Kádár-korszakban ez nem létezett [Az „Egység” című folyóirat 13. számában (1993. június) közölt tudósítás szerint Hankó Mátyás és neje 1993-ban nyerték el „A világ jámborai” címet. – A szerk.]. De tény, hogy nagyon sokan voltak, akik segítettek. Sőt, a későbbiekben még inkább, amikor hallották, hogy elvitték a gettót.

Az élettársam szüleit meg a nővérét az egyik alkalmazottjuk –  nekik malmuk volt –, egy molnár elvitte Jaminába, az Békéscsabának egy ilyen munkásnegyede, sajnos lebuktak, és lefogták őket. Különvonaton vitték Auschwitzba őket sokkal később, nem is tudom, augusztusban vagy mikor. A nővérének felajánlotta az a magyar rendőr, aki kísérte őket, hogy nem néz oda, szökjön meg. De nem akarta a szüleit otthagyni. Szóval mikor kitöltöttük a papírokat, a Hankó visszajött, elvitte a neveket, és kikérte a keresztleveleit ezeknek a személyeknek. Tehát nekem nemcsak személyi igazolványom volt, hanem egy születési bizonyítványom is, amin ott volt, hogy anyja, apja, és evangélikusnak született. Teljesen komplett. Ennél jobb papír nem lehetett, mert más igazolvány akkor nem volt az országban. Ezzel úgy gondoltuk, hogy följövünk Budapestre. Mindenkit, akivel találkoztam akkoriban a gettóban, mindenkit próbáltam rábeszélni, hogy szökjenek meg. Sajnos az emberek nem hitték. Elhitték azt, amit a németek mondtak, hogy munkára viszik őket. Számomra ez volt a furcsa, hogy úgy lehetett vinni őket, mint az állatokat. Nem gondolkodtak. Nem is találkoztam olyannal, akiben ez felmerült. Engem nagyban hozzásegített az is, hogy volt egy lengyel barátnőm, aki Krakkóba való volt. Unterricht Sabina nagyon jó barátnőm volt. Az egész család elpusztult. Szóval vannak olyanok, ahol senki nincs, aki jelentsen, mert mindenki elpusztult. A férje, Perlrott Mendel építészmérnök volt, rokonságban állt a festő Perlrott-Csaba Vilmossal [Perlrott-Csaba Vilmos (Békéscsaba, 1880 – Budapest, 1955) – festő. Számos kiállítása volt Európa különböző nagyvárosaiban, több díjat nyert. Budapesten 1919-ben, 1925-ben és 1931-ben az Ernst Múzeumban volt kiállítása. – A szerk.]. A Perlrott Mendel munkaszolgálatosként halt meg, együtt vonult be az élettársammal, a Braun Lászlóval. Én Sabinának köszönhetem, hogy megszöktem a békéscsabai gettóból, mert ő elmondta, hogy a rokonaival mi történt Krakkóban: az összes hozzátartozóját elvitték, és ő úgy tudta, hogy megölték őket. Ő azért nem szökött meg, mert félt, hogy a magyar csendőrök felismernék az akcentusáról, mert a magyar nyelvet akcentussal beszélte. Csak a kislányát adta ki. Az egyéves kislányát kiadta a gettó falán egy textilmérnök feleségének, akinek a férje aztán visszajött a munkaszolgálatból, és később kimentek Amerikába. Úgyhogy ez a kislány, aki ma már hatvan éves, ma is él!

Akkor jött a másik segítség. Mondtam, hogy a Tevan nagyapának több gyereke volt, aki nem zsidóhoz, hanem keresztényhez ment hozzá. Az egyik, a Tevan Gizella, aki szintén életben maradt így, mert nem kellett bemennie a gettóba [A zsidókra vonatkozó rendeletek alól mentesítettek körét a Sztójay-kormány 1730/1944. M.E. számú rendelete határozta meg. A gettósítást – és ebből következően a deportálást – előíró rendelet (6163/1944. B.M.) nem vonatkozott – többek között – a vegyes házasságban élő zsidókra és leszármazottaikra (Randolph L. Braham: A népirtás politikája, A Holocaust Magyarországon, Budapest, Belvárosi Kiadó, 1997, 551. oldal). – A szerk.]. Az ő veje, Balla Alajos – mindenki nevét említem, aki segített – mondta, hogy ne menjünk most Budapestre, mert veszélyes. Ellenőrzik a pályaudvarokat, amíg el nem viszik a gettót. Hanem menjünk az ő lakásába, mert a családja kint nyaralt a Körös mentén, az úgynevezett szanazugi üdülőben. Így történt, hogy öten voltunk abban a lakásban. Mert én feltételnek szabtam, hogy csak akkor vagyok hajlandó elfogadni ezt a lakást, ha anyámat meg az öcsémet is odavihetem. Az anyám, az öcsém, egy unokatestvérem és egy másik unokatestvérem felesége volt ott és én. Ez alatt az idő alatt vitték a gettót a dohánygyárba, és pár nap leforgása alatt bevagonírozták őket. Nekem ott két szörnyű emlékem is van. Mert ez a lakás a főútvonalon volt, a redőnyein keresztül mindent lehetett látni. És én láttam, amikor vitték őket a dohánygyárba. Megengedték, hogy vigyenek – nem tudom, hány kilós – csomagot. Ez volt egy újabb megfosztás. Amikor az úgynevezett gettóba költöztünk, akkor megengedték, hogy fekvőhelyet vigyünk, meg mit tudom én, elő volt írva, hogy mit engednek meg. A dohánygyárba már csak bizonyos súlyú csomagot. Valószínűleg, amikor bevagonírozták, azt se vihették magukkal. Ez volt az egyik szörnyű dolog! Másik az, hogy az egyik nagymamám, anyai nagymamám, akinél én gyerekkoromban laktam, és nagyon szerettem, az Aggok Házában volt, a Zsidó Aggok Házában, és én ott fölkerestem. De nem mondhattam el neki, hogy megszökünk. Úgy köszöntem el tőle, hogy én tudtam, hogy többet őt nem fogom látni! Ez egy borzasztó dolog volt. Ő pedig akkor nem volt olyan öreg, fiatalabb volt, mint én most, mert olyan 78-79 éves volt. Ez a lakás, amiben bújtunk, nagyon közel volt a vasútállomáshoz, úgyhogy én éjszaka hallottam, amikor a vagonajtókat csapkodták, német jelszavak, kiabálás! Végig kellett mind hallgatni! Nagyon-nagyon nehéz volt! A többieknek lehetőleg nem mondtam el, mert nem akartam, hogy olyan hangulat legyen.

Én és az unokatestvérem felesége jöttünk el legelőször, körülbelül a békéscsabai gettó elvitele után olyan egy héttel, július első napjaiban. Mi följöttünk Budapestre. A másik unokatestvérem férje, a Balla Alajos hozott fel minket. Azután már minden valahogy magától értetődően ment, mert másnap kivettünk egy albérleti lakást ketten. Én munkát kerestem, és akkor mint fényképészsegéd úgy dolgozhattam, hogy bár a papírjaim Kis Erzsébet névre szóltak, de a munkakönyvem – amit szintén Balla Alajostól kaptam, mert neki volt fotóüzlete Békéscsabán, és az ő segédjének a munkakönyvét adta ide –, az Kürti Mária névre volt kiállítva. Úgyhogy én két néven voltam, más a munkahelyemen meg más néven a bejelentett lakásomon. Nagyon jól megfizettek, mert akkor volt az, hogy a németek ilyen Leicán rengeteg fényképet csináltak. Jöttek be mindennap az üzletbe, és nagyítást kértek. Nekem az volt a feladatom, hogy ezeket a filmeket elő kellett hívni, nagyítani. Ez az üzlet – úgy hívták, hogy Török Fotó – ez a mai Terror Háza helyén volt, ami akkor a nyilasoknak a fészke volt [Andrássy út 60. – A szerk]. Nem voltak hatalmon, mikor én ott dolgoztam, de mikor légiriadó volt, akkor a pincébe oda kellett volna lemennem. És én soha nem mentem le, mert féltem a nyilasoktól. És a főnököm mindig kérdezte – Hogy van az, hogy maga nem jön le, Marika? – Én itt biztonságban érzem magam a sörétkamrában – mondtam. Tényleg így is volt. Ez volt a pikantériája, ez még kapcsolódott nekem a Terror Házához! Ezt sokáig nem lehetett fenntartani. De egy hónapig igen, és ez jól jött, mert elég jól fizettek. Ha jól emlékszem, 400 pengőt kaptam hetenként, az akkor nagy pénz volt, és az anyámat meg az öcsémet is tudtam segíteni, akik szintén feljöttek, illetve valaki felhozta őket később. Egy családnál voltak, Zsille Zsigmondéknál, ahol húsz zsidót bújtattak. Ennek is története van, mert ezzel csak lebukni lehet. Mint ahogy a nyilas hatalomátvétel után, 1945. október 15. után le is bukott a társaság, és anyám véletlenül nem volt ott, mert az mindig változott, hogy ki hol bújt [Az izraeli kormány hivatalos honlapján a következők olvashatók: „A megmentettek: Tevan Zsófia, Tevan György, az édesanya Tevan Rezsőné, Domokos Józsefné és még több zsidó. Hankó Mátyás nevű barátja segítségével Tevan asszony fiával, Györggyel és lányával, Zsófiával megszökött a békéscsabai gettóból. Elbújtak egy rövid ideig olyan családtagjaiknál, akikre nem vonatkoztak a zsidótörvények. Budapesten élő közeli barátjuk, Domokos Sárika segítségével felvették a kapcsolatot Zsille Zsigmonddal, aki tartalékos századosként a háború alatt hadigondozó tisztként szolgált. Ő és felesége, Júlia hajlandó volt elrejteni mind a négyüket budapesti lakásukban, az Alpár u. 7. szám alatt. A bújtatott zsidók száma idővel nőtt, néha elérte a harmincat is. Novemberben egy razzia során, egy bejelentés miatt letartoztatták Zsille Júliát és a lakásban rejtőző néhány embert. Az üldözöttek közül többen a ház pincéjében bújtak el, mint például a Tevan család, így őket nem hurcolták el. Zsille Zsigmond százados nem tartózkodott otthon, így őt sem fogták el. A megmentésben részt vett fiuk, a 19 éves Győző is. A megmentettek tanúvallomásai szerint a fiú ételt vitt nekik és aktívan részt vett a rejtegetésükben, az élelmiszer beszerzésében, hamis papírok gyártásában, továbbításában. Egy feljelentés nyomán a nyilaskeresztesek razziáját követően apjának és saját magának is bujkálnia kellett, de apja, Zsille Zsigmond ekkor is segített, menleveleket szerzett és ezekkel kihozott a téglagyári gyűjtőtáborból üldözötteket.” – A szerk.]. De az öcsém az igen, és őt elvitték a téglagyárba, ahonnan az erőltetett meneteket indították. A nyilas kormány 25 000 zsidó átadását engedélyezte a Harmadik Birodalomban végzendő munkára. A behívott és összefogdosott zsidókat az újlaki (óbudai) téglagyárba vitték. November 8-tól innen gyalogmenetben indították őket Hegyeshalom fel. Ezek a menetelések hegyeshalmi halálmenetekként kerültek a köztudatba. Lásd még: halálmenetek Hegyeshalomba. – A szerk. Szerencséje volt, hogy ő sokkal gyerekesebbnek látszott, mint ahány éves volt, és egy nap egy jóérzésű magyar rendőr, amikor nem voltak ott a nyilasok, azt mondta – Na, most tűnjetek el innen, ne lássalak titeket! Kitette őket egyszerűen. És az öcsém, aki soha nem járt Budapesten, a sín mentén jutott el a Keleti pályaudvarhoz, ahol tudta, hogy egy távoli rokonunk lakik. Szóval, nem akarom részletezni a történetet, és aztán tulajdonképpen ők édesanyámmal együtt egy ilyen mesterembernek, egy asztalosnak a pincéjében bújtak el egészen az ostromig, amíg fel nem szabadultak.

1945. október 15. előtt én találkoztam egy békéscsabai fiúval, később újságíró volt, most is él, Lőcsei Pálnak hívják, de Lerner Pál volt az eredeti neve. 1956-ban 8 évre ítélték el, de annyit nem ült le. Azért mondom, hogy ilyen életek voltak [Lőcsei Pál (Békéscsaba, 1922) – 1947–1954 között a „Szabad Nép” munkatársa, rovatvezetője. 1954-ben a politikai vezetés bírálata miatt eltávolították a laptól. 1955 májusában csatlakozott a Nagy Imre körül kialakult pártellenzékhez. 1956 október 30-ától Gimes Miklós és Kende Péter mellett a „Magyar Szabadság” szerkesztője volt. 1958-ban nyolc év börtönbüntetésre ítélték. 1962-ben szabadult. – A szerk.]. Ő mindennap eljött hozzám, mert én egész október 15-ig dolgoztam abban a fotóüzletben, és mindennap tájékoztatott engem, hogy  tárgyalások vannak Horthyval, kiugrás, hogy a szocdemek azt követelik, hogy fegyverezzük föl a csepeli munkásságot, amit Horthy nem óhajtott egyáltalán. Én mindenről értesülve voltam. És azt kérdezte tőlem, hogy nem tudnék-e fegyvereket szerezni. Mondtam, hogy nekem van ismerősöm a kiskarhatalmi csoportoknál, mert magyar egyetemistákból kiskarhatalmi csoportokat [lásd: kisegítő karhatalmi egység] létesítettek. Mondtam, hogy amit ők használnak, azt tudok szerezni. És tényleg, mintának beszereztem ilyen gránátvetőket. Pont október 15-re beszéltünk meg egy randevút, hogy én egy aktatáskában hozom ezeket, és ott találkozunk a Podmaniczky úton. Aztán jött reggel a Horthy proklamációja, akkor mindenki kitette a rádiót az ablakba, és szóltak az embereknek, akik még sárga csillaggal jártak, sőt odamentek és leszakították, hogy nem kell már sárga csillagot hordani. Mindenki nagyon lelkes volt. Ez nálam tartott körülbelül déli 12 óráig. A közelébe voltam a mai Dózsa György útnak, akkor Aréna útnak hívták, és az Aréna úton egyszer csak dübörögve jöttek be a német tigrisek! Ezek a tankok. Akkor tudtam rögtön, hogy ez csak rosszabb lehet. Aztán elmentem, hogy találkozzak a Lerner Palival, de ő nem jött el, mert közben ő lebukott, mint aztán kiderült. Mindegy. Én elkövettem azt a súlyos hibát, nem volt még ebben tapasztalatom, hogy nem mentem el rögtön, hanem ott elkezdtem sétálni azzal az aktatáskával, és egy rendőr volt ott. Hogy a rendőr ne figyeljen rám, én szólítottam le. Akkor a Várat már védték. Ez délután volt, és a Várat a németek lőtték. Látható volt, hogy nagy zűrzavar van az egész városban, és Pestet a németek uralták teljesen. És én megszólítottam azt a magyar rendőrt, hogy maga kinek a pártján van. Így. És az volt a válasza, majd meglátjuk, hogy ki győz! Azóta ezt mindig szoktam idézni: Majd meglátjuk, ki győz!

Ez egy zűrös időszak volt utána nagyon. Egyre nehezebb lett. De a papírok működtek tovább, sőt amikor Békéscsabát október 6-án elfoglalták az oroszok, attól kezdve aztán végképp, mert én még kértem egy menekültügyi papírt is, hogy én az oroszok elől menekültem el. Különböző foglalkozásokat űztem, mert a fotósság valahogy veszélyessé vált. A lakást is föl kellett mondani: ez egy érdekes történet. Az unokabátyám feleségével együtt vettünk ki egy lakást, egy szobát helyesebben, valahol a VIII. kerületben. Nagyon ócska kis szoba volt. Én jártam dolgozni, ő általában otthon volt. És egyik nap, amikor hazamentem este, azzal fogadott, hogy „Te, innen el kell mennünk! Képzeld el, felkeresett egy nő, és elkezdett rimánkodni, hogy adjam vissza a férjét, és ne csábítsam el!”. Kiderült, hogy akinek a papírjaival ő volt, annak volt egy nős emberrel viszonya. Nehéz helyzet alakult ki, és féltünk, hogy ebből baj lehet. Ezt a lakást gyorsan feladtuk, és máshova költöztünk. És akkor különböző helyeken laktunk, nem akarom mindet részletesen elmondani. Dolgozni pedig utoljára a Pajor Szanatóriumban dolgoztam a Vas utcában mint cselédlány. Akkor német tisztek voltak a szanatóriumban, és az volt a feladatom, hogy a liften adjak föl nekik reggelit. Mikor Budapest éhezett, az már karácsony előtt, decemberben volt 1944-ben, akkor én a tejet, amit soha nem szerettem, azt úgy loptam és ittam, mielőtt felküldtem volna, meg zsemlyéket, ami nagy szó volt! És vittem fel is, mert katonaszökevények dolgoztak mint londinerek a szanatóriumban, és én azoknak is zsemlyét vittem.

Egyszer a Pajor Szanatóriumból elmentem az anyámat megnézni, jöttem hazafelé, már sötét volt. Nem volt olyan késő, de öt-hat órakor már sötét volt. Jöttem hazafelé az Aradi utcában, akkor ott laktam bent a szanatóriumban, és két nyilas katona megszólított, hogy igazoljam magam. Én odaadtam az igazolványpapírokat, amit ők fordítva tartottak. Azt mondtam nekik, hogy „Maguk részegek, hát fordítva tartják a papírokat!”. Akkor már nem érdekelt semmi, nagyon bolond voltam. És ők meg kicsavarták a kezemből a zseblámpát, mert világítás nem volt, és ezzel eltűntek. Én meg elszaladtam. Vártam, hogy lőni fog utánam, de nem volt semmi. Nyugodtan agyonlőhettek volna, nem kellett elszámolni senkivel, senkinek az életével, ha valakit agyonlőttek.

De ezzel kapcsolatban azért el kell mondanom, hogy én a Pajor szanatóriumban védett körülmények között voltam. Oda nem jöttek be a nyilasok, mert német katonatiszteket ápoltak, és én ritkán mehettem ki, mert a munkám lekötött. Csak este, néha, de azért két elég borzasztó emlékem maradt ezekről az időkről. Az egyik az, amikor egy csillagos házból kísértek ki zsidókat, valószínűleg a Duna-partra. Én még akkor azt nem tudtam, de egész borzalmas látvány volt. Fiatal, ilyen suhanc gyerekek voltak felfegyverezve, és kisgyerekek, asszonyok főleg, akik a menetben voltak. A másik, az még talán borzasztóbb emlék, és nem is tudom kitörölni, nem is akarom az emlékezetemből. A Nyugatinál mentem, és egyszer csak egy hulla feküdt a járdán. Az arcára most is emlékszem, fiatalember, katonaruhában, akire azt írták rá egy papírra, ilyen papundeklire, „katonaszökevény voltam”. Hát szerencsétlen, lehet, hogy nem tudta igazolni magát a Nyugatiból, nem tudom, honnan jött, de hát a Horthy-proklamációra eljöhetett onnan is, mert úgy nézett ki, hogy befejeződik a háború, vagy legalábbis nem lesz tovább harc. De a nyilasok mindenkit agyonlőttek. Tehát nemcsak zsidókat, hanem azokat is, akiket ők katonaszökevénynek és árulónak minősítettek. Egyszerűen ott az utcán, és elriasztásul otthagyták napokig a hulláját. Ez is bennem maradt. Hát arról nem beszélve ugye, mikor aztán kijöhettem a Pajor szanatóriumból, és a tönkrebombázott várost láttam, a lerobbant hidakat. Az a szörnyű számomra, hogy még ma is vannak olyan csoportok, akik Szálasit példaként követik. Most nem azért, amit a zsidókkal tett, hanem amit az országgal tett. És én tudom, mert volt valaki rokonom akkor a bíróságon vagy ügyészségen, hogy Szálasit kivitték egyszer a börtönből, és végigvitték a városon, hogy megmutassák neki, hogy mit csináltak Budapestből. Semmiféle felelősséget nem érzett. Azt mondta, hogy ő nem felelős azért, hogy Budapestet így tönkrebombázták és a hidait lerombolták.

Éreztem, hogy ha bejönnek az oroszok, nem jó, ha ott maradok egy olyan szanatóriumban, ahol németeket ápolnak. Körülbelül karácsony előtt két-három nappal páran összebeszéltünk, aki bújtatott minket, annak a feleségével és a fiával kimentünk Rákoshegyre. Az az ő ötletük volt, én nem voltam Pest környékén ismerős. Gyalog mentünk, egy hátizsák krumplit vittünk élelemnek. Feltörtünk egy ott lévő villát, azt se tudom, kié volt. Ott volt egy kis cselédszoba, ahol be tudtunk fűteni valami fával, és ott maradtunk. Karácsony napján, egyszer csak hajnalban orosz szavakat hallok. Én úgy megörültem, hogy kirohantam, és az első orosz katonát átöleltem, szerencsém volt, hogy semmi bajom nem történt! Sőt, észrevette az órámat, ami nem is a saját órám volt, valaki megkért, hogy őrizzem meg az aranyóráját. És figyelmeztetett, hogy tegyem el. Oroszul mondta, én a szlovákból valahogy akkor is már megértettem, hogy mit mond. Lehet véletlen, lehet, hogy a gondviselés, de énnekem semmi bajom ezekkel nem volt. Tőle tudtuk meg aztán, hogy a parlamentereket legyilkolták Malinovszkij marsall dec. 29-én megadásra szólította föl Budapest védőit, ezt azonban a német parancsnokság visszautasította. Az ultimátumot átadó parlamentercsoportok sorsa tragikusan végződött. A Pest melletti Vecsés határában a magyar származású Steinmetz Miklós (szül. Pécs, 1913), a szovjet hadsereg századosa el sem jutott a magyar-német állásokig, mert gépkocsija aknára futott. Osztapenko századosnak sikerült Budán átjutnia a 8. SS-lovashadosztály vonalain, de csoportja visszafelé ismeretlen eredetű aknatüzet kapott, mely halálra sebezte Osztapenkót. A követküldés sikertelensége után indult meg Budapest ostroma. – A szerk. és akkor ott ilyen sztálinorgonát állítottak föl az udvarba, és egész nap tüzelték Budapestet A szovjet fejlesztésű, „katyusa” vagy „sztálinorgona” néven emlegetett fegyver (BM 13) egy ún. kisrakéta-sorozatvető tüzérségi fegyver volt. Nevét a különböző méretű lövedékek változó hangú sivítása után kapta. – A szerk.. Nem jó érzés volt, tudva, hogy ott van az öcsém is, anyám is, meg a többi rokonság.

De azt is el kell mondanom, hogy akkor, amikor Budapest éhezett, tele voltak a raktárak élelmiszerrel, és a németek otthagyták, nem tudták megvédeni. Valahol Kőbányán voltak ezek a raktárak, amikor az oroszok elfoglalták, hozták hátra, és valahol ott az egyik házat ők is feltörték, és ott berendeztek egy élelmiszerportált. Én életemben akkor láttam először akkora tábla csokoládékat meg fagyasztott tojást meg ilyet. Megkértek, hogy segítsünk nekik, és ezért fizetségbe baltával vágott le a csokoládéból, emlékszem. És én azzal a csokoládéval mentem vissza a még nem teljesen fölszabadított Pestre, januárban. Na ebből aztán különböző bajok lettek! Mert én meg akartam találni az öcsémet és az anyámat. Persze nem találtam meg, de különböző bajaim voltak, mert a Nefelejcs utca környékén voltak a harcok még akkor. Volt olyan helyzet, hogy nekem is négykézláb kellett kúszni, mert a másik utcából a németek lőttek. Ez egy kicsit felelőtlen dolog volt, hogy ilyen hamar, mert meg kellett volna várnom, míg a harcok elcsitulnak. Nem akartam addig várni. Mikor elértem végül abba a pincébe, ahol tudtam, hogy ők bújnak, ők már nem voltak ott, mert nagyon okosan, ahogy az oroszok elfoglalták, elindultak hazafelé, Békéscsaba felé. Én viszont aznap éjszaka ott aludtam a pincében, ami az utcai harcok miatt majdnem visszakerült a németekhez. Kevés híja volt, hogy újból a németek kezére kerülök. Így történt meg a felszabadulás. Azután körülbelül február elején indultam haza, Békéscsabára. A vonatok már Monortól jártak, Monortól ilyen platóskocsin utaztunk dermesztő hidegben. Monoron három napot egy szovjet kórházban dolgoztunk: Davaj málicsku robotni [Malenkij robot – A szerk.]! Elvittek, de tényleg csak erre a munkára vittek el. Be a kórházba, segítség kell! De én ezt természetesnek is vettem. Úgy gondoltam, ezek szerencsétlen emberek, miértünk is pusztulnak el, de borzasztó körülmények voltak, és valamit, nem tudom, mit szedtem föl. Valami betegséget. Nem flekktífuszt, de az egy elég szomorú hely volt, emlékszem! A szerencsétlen szovjet katonákat egy orvosnő látta el, még ma is előttem van egy katona, aki mindig a mamája után sírt. Odaültem az ágyára, szegénynek. Nem volt villanyvilágítás, az orvosnő petróleum lámpa mellett kezelte a sebeket. Szolnoktól már voltak személyvonatok, de betört ablakokkal persze. De azért mégiscsak úgy éreztem, hogy túl vagyunk az életveszélyen. Amikor már Szolnokra értünk, az már civilizált állapotnak felelt meg. Békéscsabán pláne.

A lakásunkba nem mehettünk, mert teljesen ki volt fosztva. Semmi nem volt. Az egyik nagynéném, a Tevan Lászlóné, akinek a Don-kanyarban halt meg a férje – mondtam, hogy egy német nő, reichsdeutsch volt –, ő fogadott be mindenkit a családból, aki hazajött, az hozzáment. Egy rém rendes asszony, végig nagyon szerettem, és jóban voltam vele. 93 évet élt meg, nem régen halt meg. Ő aztán együtt élt egy lengyel zsidóval, akihez később férjhez is ment. Megint zsidóba botlott, egy ilyen asszony volt. Azután lassan anyukámmal rendbe hoztuk annyira a lakást, hogy tudtunk ott élni. Akkor anyukám volt az ügyesebb, mert eladogatta az építkezési állványt meg ilyen dolgokat, és abból éltünk egy ideig. Akkor nem volt olyan nehéz megélni, mert élelmet kellett csak szerezni, semmi mást.

A családból a férfiak nagy részét behívták munkaszolgálatra, és a Don-kanyarban pusztultak el. A doni katasztrófa után ment ki az élettársam, a Braun László, akkor vitték ki őket. Ő írt nekem egy levelet, hogy úgy tudja, a Tevan Laci, a legkisebb Tevan gyerek, a filozófus, fogságba esett a Böhm Józseffel, aki viszont a Tevan Erzsébetnek volt a férje. De így volt, vagy nem, akkor is ott pusztult el. Szóval nem jött vissza egyik se. Tehát a lényeg az, hogy kilenc gyerek közül három maradt életben. Tevan Andor, aki Bécsben csinálta végig az egész deportálást, ahol az apám is kezdte. Bécsben édesapámmal együtt volt. A Tevan Andor azt mondta, hogy őt a bécsi nép mentette meg, a bécsiek. Ez érdekes volt számomra, mert a bécsiekben még nagyobb volt a Hitler iránti rajongás, de ő ezt nem így érezte. Ő utcaseprő volt. Különböző munkákra használták őket, és őt kirendelték utcaseprésre. Ahogy söpörte az utcát, leesett a szemüvege, eltört. Ezt egy járókelő asszony látta, és megkérdezte, hogy milyen dioptria. Adja ide a szemüvegét, én holnap, ugyanide elhozom – mondta. És tényleg elhozta. Ezért mondom, hogy nem szabad általánosítani. Az, hogy ki a rendes ember, és ki az, aki gazember, nem is tudom, nagyon nehéz dolog, de az tényleg egy nagyon rendes asszony volt, aki látta, hogy kivel áll szemben, mert rajta volt a csillag. Ilyenek is voltak Bécsben. Valahol Bécs környékén, barakkokban laktak.

Az apámat is Bécsbe vitték. A családban örökletes betegség az aranyér, és tulajdonképpen apám ott mint régi katonaviselt úgy gondolta, hogy ha elmegy kórházba, és megoperáltatja az aranyerét, akkor addig is eltelik valami idő a háborúból, és könnyebben hazajön. Pont fordítva volt. Mert a kórházból nem hozták vissza oda, ahol ők dolgoztak, különböző munkákat végeztek Bécsben. Édesapám, úgy tudom, egy mérnöknél is dolgozott egy irodában. Jobb helyen volt, de onnan, a kórházból egyenesen Bergen-Belsenbe vitték. Tulajdonképpen érdekes, egy furcsa dolog volt bennünk, azokban is, akik átélték Auschwitzot, meg azokban is, akik – mint én – megszöktek, hogy amikor hazamentünk, örültünk annak, hogy élünk, és igyekeztünk nem beszélni a múltról. Ezt alátámasztotta az is, hogy a Rákosiék [lásd: Rákosi-korszak] is szőnyeg alá akarták söpörni az egész dolgot, a zsidókérdést. Nem nagyon beszéltek erről ők se. Mert ő maga is zsidó volt, meg a Gerő is. Szóval nem beszélgettünk. Én a nagybácsimtól soha nem kérdeztem. Nem kérdeztem az édesapámról se, hogy és mint volt. Utólag ez nagyon bánt, de azért annak utána jártam, hogy mi történt az apámmal. Mert hallottam, hogy valaki Bergen-Belsenből hazajött Hajdúböszörménybe. Egy bádogos, egy zsidó bádogos, aki együtt dolgozott édesapámmal. És persze, hogy csak jót írt róla. És megírta azt, hogy sok holland volt ott – többek között az Anna Frankot is odavitték, Bergen-Belsenbe. És ott kitört a flekktífuszjárvány, és édesapám ápolta őket vagy bejárt hozzájuk, nem tudom. Ő is elkapta a flekktífuszt, és abban halt meg. Az egyértelmű volt, hogy ő meghalt. Filmekben sokszor bejátszanak képeket a holokausztról, most is a hatvanadik évfordulón, pont a bergen-belseni képet. Ott rengeteg halottat találtak, elszórtan a koncentrációs táborban, és egyszerűen egy ilyen dózerrel…, nem tudtak mást csinálni az amerikaiak. Nem lehetett külön-külön eltemetni és azonosítani őket.

Auschwitzban halt meg az egyik nagynéném, Tevan Flóra, a férje, Révész Sándor, a két nagyanyám. Az egyik nagymamám elmúlt épp 80 éves, 81 volt, a másik pedig 2 évvel volt nála fiatalabb. Ki halt meg még Auschwitzban? Közeli rokonom talán több nem. Egy nagynéném, a Tevan Ilona bizonytalan. A fia még mikor élt, tavaly halt meg, azt mondta, hogy Bergen-Belsenben halt meg. A Tevan Erzsébet, az Theresienstadtból élve hazajött még, de olyan beteg volt, hogy egy nap múlva Budapesten, a kórházban halt meg. Tevan Ferencet Mauthausenben pusztították el, nem tudom, milyen körülmények között, mert többek között, ott azt is csinálták, ami a „Napfény íze” című filmben van. Hogy locsolják…, egy egész századot A téli hidegben, fagypont alatti hőmérsékleten vízzel locsolták az embereket, amíg lassan teljesen megfagytak. – A szerk.. Ezt egy könyvből tudtam meg. Úgyhogy szörnyű dolgok voltak. A Tevan Andornak a legidősebb fiát, a Pált a nyilasok agyonverték a magyar határnál. Az volt a legfőbb reménysége, őt küldte Bécsbe, ugyanabba a nyomdai főiskolába, amiben ő végzett. Egy nagyon rendes ember volt. Én szerettem. Sokkal idősebb volt nálam, de később, amikor már ez a korkülönbség nem számított, különösen, amikor ő megnősült, nagyon jóban voltunk. A felesége volt az egyik, akivel megszöktem. Ő ma is él még. Tulajdonképpen mindenki elpusztult. Három megmaradt. A Tevan Margit, aki ötvös lett. Ő maradt életben, de ő is úgy, hogy a négy- vagy ötéves fiával bevitték a budapesti gettóba, ahol a fia olyan szörnyűségeket látott, hogy sokáig, évekig csak hullákat rajzolt. Jó rajzoló volt, egyébként grafikus is lett, sok könyvet illusztrált, Engel Tevan István néven [Engel Tevan István 1936-ban született. – A szerk.]. Az ő édesapját, aki vegyészmérnök volt, és a Chinoinban mint gyógyszervegyész dolgozott, szintén megölték, azt hiszem, Mauthausenben. Úgyhogy a szűkebb családból, azt kell mondani, hogy nagyon sok pusztult el.

Tevan Andornak két gyereke maradt életben, a lánya, aki ide felszökött Pestre, és a Tevan Gábor, aki szintén nyomdai szakmában dolgozott, de nem volt olyan tehetséges, mint a nagyobbik fiú. Ő kiment 1956 után Amerikába, és ott nagyon sokra vitte. Sajnos már ő is meghalt. Azért mondom, hogy majdnem már csak én vagyok az unokák közül. Meg az öcsém, és még egy, a Tevan Lászlónak a fia, Tevan János. Ma már csak hárman vagyunk az unokák közül életben.

Az ötvenedik érettségi évfordulónk előtt összeszámoltam, hogy tizenhárom zsidó lány járt az osztályunkba. Az elég sok, mert olyan harminc és negyven között lehetett a létszám. De Békéscsaba nagyon sokat fejlődött azzal, hogy leszakadt Nagyvárad meg Arad, mert átvette Nagyvárad szerepét. Nemcsak kulturálisan, hanem a kereskedelemben is. Úgyhogy rengeteg kereskedő meg gyár volt Békéscsabán, amely zsidó kézben volt, textilgyár, volt egy csirkegyár, meg mit tudom én, mi. És azért volt így, gondolom, hogy ilyen sokan voltunk. A tizenhárom közül összesen négyen maradtunk életben… Mind Auschwitzban pusztult el. Na most, akik életben maradtak, azok közül kettővel most is tartom a kapcsolatot. Az egyik az orvosnő, ő megjárta Auschwitzot, a másik az a nyelvtudása révén helyezkedett el. Nagyon jól tudott angolul, németül, levelező volt, nem is tudom már, melyik édesipari cégnél. Egy kiment Izraelbe, egy nagyon gazdag lány volt. Soha nem felejtem el, hogy a huszonötödik érettségi találkozónkra ketten írtak levelet. Az egyik ő volt, Izraelből írta, és leírta azt, hogy milyen módon küzdöttek meg azért, hogy ott egy ilyen kibucban termőföldet csináljanak. A köveket kellett elhordani. Egy lengyelhez ment férjhez, gyereke is született. De most valószínűleg meghalt, mert akik leveleztek vele, azok is elvesztették a kapcsolatot. Szóval ez volt az egyik levél, a másik ennek az ellentéte. Egy volksbundista apukának a lánya, aki Kanadába ment ki, és csak arról írt, milyen nagyszerűen él. Küldött egy fényképet, egy ilyen hosszú, nagy autó mellett áll egy teniszütővel, hogy micsoda nagyon jó élete van. Úgyhogy ez a két ellentétes levél érkezett.

A családból csak 1956 után ment el külföldre a Tevan Gábor. Ő először a nyomdában dolgozott, aztán látta, hogy az apjával mit csinálnak Tevan Andor 1949-ben önként fölajánlotta üzemét államosításra, a kinevezett vezető azonban egy éven belül eltávolította őt, 1950-ben Tevan Andor elhagyta Békéscsabát. – A szerk.. Ügyes szakember volt, ilyen amerikai retust csinált, meg nem tudom, mit. Ő rögtön érvényesült, nem lett egy gazdag ember, de megélt. A fia, az szintén Gábor, karmester lett. Kint élnek az Egyesült Államokban. A fia jól beszél magyarul, a felesége is magyar volt. Amikor a nagyapja százéves születésnapjának az évfordulója volt, akkor itt volt a fiú, és megismertem, nagyon szimpatikus fiatalember. Azóta nem tudok róla. Másról nem tudok, hogy kiment volna.

1945-ben, mikor hazamentem Békéscsabára, akkor még létezett olyan, hogy demokratikus hadsereg. A németek akkor még benn voltak az országban. Ez márciusban volt, és én jelentkeztem önkéntesnek a németek ellen harcolni. Fölvettek, persze nem került bevetésre sor. Lehetett nőknek is jelentkezni. Egy hónapig tartott az a kiképzés, de hála istennek kiűzték a németeket az országból, és május 9-én véget ért a háború. Én komolyan gondoltam, mert úgy éreztem, hogy azért, hogy életben maradtam, valamit tenni kell. Azzal a romantikus elképzeléssel jelentkeztem. De semmiféle rangom nincsen. Legfeljebb az volt érdekes benne, hogy összeismerkedtem olyan lányokkal, akikkel tényleg még később is jóban voltam, egyikük óvónő lett, de már a nevét sem tudom. Aztán bekapcsolódtam a MADISZ munkájába.

Békéscsabán már 1944. október 6-án benn voltak az oroszok, és tulajdonképpen nagy kárt se okoztak. A város elég nagy része szlovák lakosságú, amelyik értett is, beszélni is tudott oroszul. Ezt utólag tudtam meg, mert én akkor nem voltam ott. Mikor már hazamentünk, tulajdonképpen normális élet volt. Volt bőven élelem. Minden volt, tojás, csirke. Zsidók nagyon kevesen jöttek vissza, Auschwitzból alig jöttek vissza. Tulajdonképpen nem is tudom. Mert rögtön ott szerveződött a kommunista párt lásd: Kommunisták Magyarországi Pártja, amelynek a megyei titkárát én jól ismertem, és hozzá bementem. Kőműves volt, egyszer bújtattuk is, mikor választások voltak! Mert mindig lecsukták a Horthy időkben [lásd: Horthy-korszak]. Tagja lettem a kommunista pártnak. És akkor ő maga mellé vett ilyen titkárnőfélének, gépeltem, meg mit tudom én. Olyan mindenes voltam, jolly joker. Aztán meg a Nemzeti Segélyhez tett, hogy ott hozzam rendbe a dolgokat 1945-ben a Magyar Kommunista Párt kezdeményezésére alakult társadalmi szervezet, melynek az anya- és csecsemővédelem, a tbc elleni küzdelem és az elhagyott gyermekek megsegítése volt a feladata. 1948-ban beolvadt a Magyar Vöröskeresztbe. – A szerk. Budapestről elhagyott, árva, kiéhezett gyerekeket hoztak, és azokat kellett elhelyezni családoknál, ez volt a feladatom. Egyszer a lefoglalt könyveket is végig kellett néznem, és akkor került kezembe Hitlernek a Mein Kampfja. Elküldtek akkor egy kéthetes pártiskolára is, ahol ilyen izéket sulykoltak az emberbe, alapvető dolgokat, amit a marxizmusról tudni kell.

Ősszel feljöttem a Műegyetemre. Akkor úgy kellett beiratkozni, nem volt felvételi. Beiratkoztam az egyetemre, ahol hatszázan voltunk egy évfolyamban. Ez nagyon sok. Tudom, a Technikus Körnek a titkára mondta is, hogy azért jönnek ennyien, mert látják, hogy Budapest romos, és fel kell építeni, vagy pedig ebben jó üzletet látnak. De nem volt mind a hatszáz valóságos hallgató, mert mindig szoktam hencegni vele, hogy a rózsadombi kéjgyilkos – volt egy ilyen akkor –, az is például beiratkozott építészmérnök-hallgatónak. Volt akkor egy indexe, amit igazoltatásnál fel tudott mutatni. Voltak kollégiumok, de oda nem vettek föl, és akkor sok diákkal együtt kibéreltünk…, nem is béreltünk, dehogy béreltünk! Egy volksbundista németnek, akit lecsuktak, a lakása üres volt, ezt valaki kiszimatolta, és mi oda beköltöztünk, nem is tudom, hányan, mert mindig változó létszám volt. Anyukám küldött lisztet, szóval ilyen alapvető dolgokat. Az első időkben nagyon nehéz volt, még kenyérjegyem se volt, és egy hónapig csak szőlőn éltem [lásd: jegyrendszer a második világháború alatt és után]. Úgyhogy akkor meg is utáltam a szőlőt! Az öcsém is ugyanúgy feljött az egyetemre, ő gépészmérnöknek iratkozott.

Az egyetemen a szilárdságtant nagyon szerettem, mert az matematikai alapú. Meg is becsült a professzor, mert az összes lányt lenézte. A pár száz hallgató közül harminc lány kezdett 1945-ben. Általában a lányoknak a fakanál súlypontját adta megvetése jeléül. Ezt kellett kiszámolni. Egyedül nekem nem, mert nekem a zárthelyiim is jól sikerültek, így én egy más feladatot kaptam. És rájöttem, valahogy rögtön akkor, hogy ez micsoda, és valahogy bevágódtam nála, az első alkalommal. Csonkának hívták, a gépgyárosnak a fia Csonka Pál (Budapest, 1896 – Budapest, 1987) – építészmérnök, egyetemi tanár, a szilárdságtan nemzetközi szaktekintélye. 1946–47-ben a Műegyetem építészmérnöki karának dékánja volt. Apja, Csonka János (Szeged, 1852 – Budapest, 1939) a karburátor feltalálója, a Műegyetem tanára, aki nyugdíjazása után saját gépműhelyt nyitott, amely 1941-ben Cs. J. Gépgyára Rt. néven működött. – A szerk. Szervezetünk nem volt, de volt a Technikus Kör, és annak az építésztagozatán dolgoztam. Nem volt női WC. Hát az egy óriási probléma volt. Én kaptam a feladatot. A rektor a Csűrös volt, a Csűrös Karolának az apja, és hozzá kellett bemennem. Nagyon jópofa volt, nagyon belevaló ember volt a Csűrös [Csűrös Zoltán (1901–1979) – vegyészmérnök, egyetemi tanár, akadémikus, a hazai polimerkémia úttörője és megteremtője 1946–49-ben és 1957–61-ben volt a Műegyetem rektora. – A szerk.]. Azzal kezdte, hogy megkínált tojáslikőrrel, mert az ő tanszékén mindig valamit kotyvasztottak, és én nagyon szerettem a tojáslikőrt. Amikor valahol összefutottunk később, mindig ezt említette meg, hogy tudom, maga volt az, aki a női WC ügyében protestált. Aztán ki kellett nevezni, hogy ezek a női WC-k, és rá is írták később, hogy női WC.

Engem delegált az egyetem az Új Építészet Körébe Az 1946–1949 között megjelent „Új Építészet” című folyóirat körül csoportosuló építészek mozgalma, amely a tervszerű újjáépítést, az építészeti elvek és a szocialista társadalmi reformok összehangolását hirdette, a kor meghatározó építészeit tömörítette. – A szerk.. Itt ismertem meg a későbbi második férjemet, a Perczel Károlyt. Én nem voltam sokkal fiatalabb ezeknél, mert hat év késéssel kezdtem el az egyetemet, és számomra az nagyon érdekes volt és nagyon tanulságos, amit ott hallottam. A vezetőjük Major Máté volt meg a Preisich Gábor, a Bauhausnak a híve [Major Máté (1904–1986) – építész, egyetemi tanár, akadémikus, 1946–47-ben Országos Építésügyi Kormánybiztos. Szerkesztette 1946–49-ben az „Új Építészet”, c. szaklapot. Preisich Gábor (1909–1998) – építész, egyetemi tanár, akadémikus, építészettörténész, urbanisztikai író. 1949–1950-ben a Budapesti Városrendezési Iroda megalapítója, igazgatója 1951–1955 között a Fővárosi Tanács városrendezési és építészeti főosztály vezetője, majd 1975-ig a Budapesti Városépítési Tervező Vállalat városrendezési irodájának vezetője, Budapest általános rendezési terveinek irányítója. – A szerk.]. Amit én otthon láttam az édesapámtól. Én nagyon beletaláltam ebbe. És aztán jött a szocreál, az már 1950 körül volt.

Rögtön, amikor végeztem, akkor úgy sorba álltak értünk! A tervezőirodák főmérnökei bejöttek az egyetemre és agitáltak. Engem is, és így kerültem az Ipartervhez, ami akkor Nehézipari Tervezőiroda címen működött az Esterházy utcában Ma Öt pacsirta utca. – A szerk.. Ott a Múzeum mögött van most az Építőművész Szövetség. Ott volt a Tervezőiroda. Zegzugos, különböző kis lyukakban tervezgettünk. Én avval az elképzeléssel mentem oda, hogy végigcsinálok mindent, mielőtt tervezni fogok. Ott kezdtem, statikusként. De tovább nem jutottam! 1949-ben kezdtem el dolgozni. És 1949-ben a későbbi második férjemet lefogták a Rajk-perben, és elítélték életfogytiglanra. Úgyhogy én is rögtön megbízhatatlanná váltam. De nem ilyen egyszerűen, mert azért először is arról, hogy mi jóban voltunk, nem mindenki tudott! Tehát ehhez kellett egy feljelentő, de az mindig akadt ebben az országban. A későbbi főnököm írt egy feljelentő levelet. Azért tudom, mert nekem azt a feljelentő levelet a Pártközpontban megmutatták. Ez is ritka. Ebben mindent összehordott, attól kezdve, hogy én cionista voltam. De a „legkedvesebb” az volt, hogy a szeretőm egy trockista, aki most a Rajk-per miatt börtönben ül. Ez volt a lényeges dolog. És engem egyből kirúgtak az irodából. Elküldtek romeltakarító munkára, valahova Lágymányosra, amit én nem fogadtam el, nem mentem el. Végül nagy nehezen tudtam két hónap múlva elhelyezkedni úgy, hogy nem volt telefonunk sem, egy telefonfülkéből hívtam fel a Pártközpontban a káderosztály akkori vezetőjét – nem is tudom, ki volt –, akinek gyorsan elmondtam, hogy én pillanatnyilag is párttag vagyok, nem zártak ki a pártból, építészmérnöki diplomám van, és munka nélkül vagyok. Semmi mást nem akarok, csak dolgozni. És akkor ő elküldött engem valahova, a 21-es vállalathoz, vagy 23-ashoz. Nem is tudom, mi volt, mert számozva voltak az állami építőipari vállalatok, ahol építésvezető lettem.

1951-ben vagy 1952-ben megházasodtam. Lementem Dunaújvárosba dolgozni, önként jelentkeztem oda, és meg kell mondani, hogy úgy éreztem, végre valamit csinálok, ami mérnöki dolog [A mai Dunaújváros, az egykori Dunapentele akkoriban, 1951 és 1961 között a Sztálinváros nevet viselte. 1950-ben kezdték építeni a Dunai Vasművet. – A szerk.]. Sokat tanultam is, ezt köszönhetem a Wolf Johannának is, aki ott főmérnök volt [Wolf Johanna (1903–1990-es évek) – az első négy nő egyike, aki építészmérnöki oklevelet szerzett (1931). Egész életében kivitelező mérnökként dolgozott. 1929-ben kezdett dolgozni a Ganz csoporthoz tartozó Magyar Építő Részvénytársaságnál. 1951. augusztus 1-jén a 26. sz. Állami Építőtröszt főmérnöke lett. – A szerk.]. De nem volt bajom azzal sem, hogy megbízhatatlan voltam korábban, mert mikor elvégeztem az egyetemet, rögtön behívtak egy hat hónapos pártiskolára, ami a Karolina úton volt [A Karolina úti pártiskoláról lásd Hegedűs B. András és Kozák Gyula  interjúját a „Beszélő” 2001. októberi számában: „Vásárhelyi elvtárs, maga nem érti, miről van itten szó!” Vásárhelyi Miklóssal életének '45 és '56 közötti szakaszáról beszélget Hegedűs B. András és Kozák Gyula. – A szerk.]. Könnyű volt az embernek, ha akart volna, karriert csinálhatott volna. Nő voltam, mérnök voltam, viszonylag fiatal voltam, úgyhogy ott is rögtön kineveztek szemináriumvezetőnek. Amikor a munkahelyemről kirúgtak 1949-ben, akkor onnan is kitettek. A szeminárium tagjai között volt egy Leistinger nevű vasmunkás, akit később mint Lombos Ferencet ismertek meg, ő volt a Dunai Vasműnél, az építkezésnél a párttitkár. Amikor én lementem oda, ott találtam őt. De én ezt nem tudtam. Ő nagyon rendesen viselkedett, behívott és azt mondta, ne törődj te azzal, hogy megbízhatatlan vagy! Azt a pártiskolán sem tudták egyébként, hogy miért hívnak vissza a szemináriumról. Én mondtam meg, hogy valószínűleg azért, mert egy barátom van, aki a Rajk-ügybe belekerült. És azt mondja a Lombos Ferenc, én megvédelek minden támadástól. És tényleg nem volt semmi bajom, bár nem fogadták el az embert Dunaújvárosban sem, mert akik ott építésvezetők voltak, többnyire nem mérnöki diplomával, hanem a Thököly úton végeztek, a főiskolán [Az egykori Felső Építőipari Iskola utódjáról, az Ybl Miklós Építőipari Technikumról van szó, amely akkor csak középfokú iskola volt. – A szerk.]. Az arra alkalmas volt, hogy ők építésvezetők legyenek, de mégis azért feszélyezve érezték magukat, azokkal szemben, akik építészmérnöki diplomával rendelkeztek. Úgyhogy sokat szekáltak, feljelentettek engem, hogy nem építettem kéményeket, ami benne volt a tervben, mindenféle marhaságok. Volt ilyen felügyelő szervezet, és az sokat járt emiatt hozzám, mert feljelentettek.

Volt ez a női építkezés, a Wolf Johanna ötlete volt, hogy csináljuk. Ez egy eléggé rossz ideája volt. Én voltam az építésvezető, és volt két női munkavezetőm, és csupa nő dolgozott a gépen. Ez nem igaz, hogy az nőknek való, betont hordani meg nem tudom, mit. Én hamar rájöttem, hogy ez nem megy. De itt azért barátságok születtek. Az egyik munkavezetőnővel ma is jóban vagyunk, a férjét ott ismerte meg, Dunaújvárosban. Én voltam a tanú a házasságnál. A férjét is nagyon szeretem, egy rendes ember. Katonatiszt volt, de egy művelt katonatiszt, aki beszél több nyelvet, Vietnamban is járt.

Dunaújvárosban laktam lent, különböző helyeken. Én az első időkben mentem, mikor még búzaföldek álltak ott. Alig voltak kész házak. Egy ház volt, amiben a főmérnök, a Wolf Johanna irodája volt, és volt az a ház, amiben én a legfelső emeleten egy ilyen mosókonyha-szerűségnek épült helyiségben laktam. Egy ilyen kis helyiség, nem volt bevakolva, és télen olyan vizes volt, csorgott a víz róla, hogy egy tréningruhában aludtam éjszaka, mert fáztam. És a tréningruha csuromvíz lett, úgy csavartam ki reggel! Lehetetlen körülmények között laktam. Volt olyan is, hogy egy ház fürdőszobájában. Végül a férjem lejött utánam, mert ő meg az Erőműnél kapott munkát, ott kellett beindítani az Erőművet, akkor már rendes helyiségben laktunk. Ő beruházó volt, és a beruházók kaptak rendes épületet, egy lakásban egy szobát kaptunk. Nem tudom, hanyadmagunkkal laktunk abban, de az már kulturált, elviselhető volt. Az is jó volt, amikor új építkezést kezdtem, egy olyan felvonulási épületet építettem, ahol direkt egy szobát magamnak csináltam. Az nekem megfelelt. Nem volt fürdőszoba meg nem tudom, mi. De akkoriban ez elviselhető volt, és fiatal voltam. Én ott jól éreztem magam annak ellenére, hogy ilyen körülmények voltak. Mert a szakmai feladat az érdekes volt, érdekelt. Az az épület, amit a legjobban szerettem építeni, az a tűzállótéglagyárnak volt egy nagy, érdekes szerkezetű vasbeton épülete. Ma már semmi nincs ott, nem használják semmire, mert a tűzállótégla-gyártás az leállt. De a városban is dolgoztam, a városban lakóházat építettem. Egy szocreálban tervezett csúnya lakóházat. Ez az, amit nők építettek. Persze besegítettek férfiak is. És olyan buta szerkezetek vannak, nem volt fa az országban, és ezért a magastetőnek a szarufáit vasbetonból tervezték. Borzasztó dolgok voltak. Na, a várost én nem is szerettem olyan nagyon. De most, hogy visszamentem, annak ellenére, hogy szocreál házak is vannak benne, szépnek találtam. Sok növény, fa, virág van benne, és az emberek lokálpatrióták. Szeretik azt a várost. Szóval ez olyan lelkessé tett, hogy nem hiába építkeztünk ott!

Először életemben 1953-ban léptem át a magyar határt. Koppenhágába küldtek, a nemzetközi nőkongresszusra. Akkor az nagy szó volt, azt is jelentette, hogy most már megbíznak bennem, kvázi. A Magyar Nők Demokratikus Szövetségével mentem a koppenhágai kongresszusra. Én abban nem voltam bent, én nem voltam egy ilyen, hogy mondjam, feminista harcos. Nem. Én azt mondtam, hogy nem kell ez nekünk. A kongresszus nagy élmény volt számomra, mert először voltunk nyugaton. Megcsodáltuk a kirakatokat, ahol nejlon fehérneműk voltak, a nejlon bugyi és a nejlon ing meg ilyenek. Persze nem volt pénzünk, hogy ilyeneket vegyünk. Azt hiszem, Vassnénak hívták a szervezet vezetőjét. Ők elmentek máshova, és akkor rám bízták a csoportot, mert én tudtam németül meg angolul is valamelyest, és Dániában azzal lehetett boldogulni. Mindig számoltam az embereket, hogy megvannak-e, na nem azért, hogy nehogy kint maradjanak, mert olyanok voltak velem, hogy matyóruhás parasztasszonyok. Egy tizenhárom gyerekes mama, szegény. Egyetlen egy volt még, aki egy ilyen értelmiségi, ez egy matematika-tanárnő, nagyon helyes volt. Úgyhogy ennyi volt.

Mikor leállították Sztálinvárost, akkor 1954-ben följöttem Pestre, és nagyon nehéz volt elhelyezkedni, mert akkor nem keresték úgy a mérnököt! A Nagy Imre-kormány megalakulása (1953. július) után jelentős változásokra került sor a gazdaságpolitikában. Csökkentették a beruházásokat, és megváltoztatták a beruházások szerkezetét is, a gazdaságpolitika súlypontja a nehéziparról a könnyűiparra és a mezőgazdaságra tevődött át. Ez együtt járt számos nagyberuházás leállításával vagy lassításával: budapesti metró, diósgyőri Lenin Kohászati Művek rekonstrukciója, Sztálinváros építése. – A szerk. Egy úgynevezett Középgépipari Építő Vállalatnál helyezkedtem el, aminek ez a fedőneve volt, hadiüzemeket építő vállalat volt. Egy nagyon rendes főmérnöke volt, és egy nagyon buta és rosszindulatú munkásigazgatója, akit Sándor Lászlónak hívtak. Egyébként építésügyi miniszter is volt Sándor László (1910–1988) – eredeti foglalkozás kőművessegéd, 1945 előtt az Építőmunkás Szakszervezet vezetőségi tagja. 1950–51-ben építésügyi miniszter, utána vállalatigazgató. 1957-től a Határőrség párttitkára, majd az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium tanácsadója. – A szerk.. A Középgépipari Építőipari Vállalatnál mint műszaki osztályvezető helyezkedtem el, egyszerűen semmi tekintélyem nem volt. Én azt éreztem, hogy lenéznek, kiröhögnek. Hetenként tartottam építésvezetői értekezletet, és hetenként számon kértem, hogy ami előző héten feladat volt, megcsinálták-e. Nem. És akkor egyszerre csak kikeltem magamból, és férfi módra elkáromkodtam nekik magam, és azt mondtam, hogy az isten bassza meg, itt vagy rend lesz, vagy vegyék tudomásul, hogy aki nem csinálja meg a feladatát, az mehet. És attól kezdve azt mondták, hogy aki így tud káromkodni, azt elismerik, hogy építőipari ember. Ott a főmérnököt leváltották. Régi vágású ember volt, nem is tudom, mi volt a kifogás. Politikai kifogás volt ellene. És meg akartak tenni engem főmérnöknek. Mondtam, hogy nem vállalom ez után a főmérnök után, tegyék ki a buta igazgatót, ne a jó főmérnököt. Ez egy butaság volt, azt hittem, mindig meg kell mondani az igazat. Sok minden ellentétünk volt, mert a vállalatunk ingyen épített államtitkároknak a lakásában is, én ezeket jelentettem, hogy ez azért mégis helytelen, ennyi pénzt költeni stb. Vége az lett, hogy 1954 utolsó napján, december 30-án kizártak a pártból, és megint kitettek a munkahelyemről. De ez már abban az időben volt, amikor a „Szabad Nép”-nél ezek a taggyűlések voltak, amikor kritizálták az egész pártvezetést. Úgyhogy pillanatok alatt elterjedt a híre, hogy engem miért tettek ki. Egy nyolcoldalas jegyzőkönyv készült, ami abszolút nem fedte a valóságot, mindent össze kellett hordani. Megjelent a „Szabad Nép”-ben egy cikkem, hogy a prémiumrendszer az építőiparban rossz. Mert az építésvezetők forintteljesítmény után kapják a prémiumot. Tehát, ha beállítanak egy autóbuszt, ami üresen jár oda-vissza, annak a költségei is emelik az ő prémiumukat. Na, emiatt behívtak a Pártközpontba, egy egyébként értelmes, egyetemről ismert bölcsész barátom volt ott, akit érdekelt ez a dolog, de hát legalábbis úgy tett, mintha érdekelné. És amikor én bementem az Akadémia utcába, mert akkor még ott volt a Pártközpont, akkor ott csönd volt, perzsaszőnyegek és nem tudom, mi. És akkor a párttitkárnak elmondtam, hogy egyáltalán nem volt jó benyomásom a Pártközpontról, teljesen el vannak szakadva a valóságtól. Ez mind persze benne volt a kizárásban. Meg hogy nem voltam hajlandó agitálni, hogy emelkedett az életszínvonal. Mert akkor gyalázatos volt, tényleg a vidéki munkások tőlem kértek pénzt, hogy legyen mit hazavinniük! Olyan állapotok voltak. Ez volt, én az egészen tulajdonképpen mulattam. Inkább egy hősnek éreztem magam, mert jöttek föl a barátok, és kezdtek kérdezni, hogy mi történt, mi volt. Ez akkoriban úgy elterjedt. Utána ugye jöttek a Petőfi köri gyűlések, azokra mindre eljártunk a férjemmel együtt [Baloldali ifjúsági értelmiségi vitafórum, melynek jelentős szerepe volt az 1956-os forradalom szellemi előkészítésében. 1955-ben a DISZ keretén belül alakult meg, majd 1956 tavaszától a Nagy Imre körül kialakult pártellenzék fórumává vált. – A szerk.]. És közben lettem én állapotos, 1955-ben született meg a fiam.

Egy éves épp azon a napon volt, amikor a Rajkot újratemették, 1956-ban. Arra nagyon jól emlékszem, mert ahhoz, hogy el tudjunk menni a temetésre mind a ketten, a nagymamát kellett megkérni, az anyósomat, hogy legyen a gyerekkel. A forradalom napjaiban lásd: 1956-os forradalom semmi forradalmi cselekményt nem csináltam, otthon voltam a fiammal. Az belefért, hogy ott a ház lakóival együtt a Verpeléti úton, mert akkor még az volt a Karinthy Frigyes út, felszedtük a kockákat, mikor jöttek a tankok. Sok kisgyerek volt abban a házban, ahol akkor laktunk, és énnekem eszembe jutott, hogy a Kelenföldi Tejüzem ott van közel. És megszerveztem, hogy egy stráfkocsival elmentünk, és hoztunk tejet, vajat, szóval, ami ott volt, azt nem is tudom, hogy ingyen vagy pénzért, de ideadták. És aztán hazavittük, és szétosztottuk a gyerekesek között. Erre az egy cselekményemre büszke vagyok. Akkor voltak ilyen gyermektápszerek, és sorban álltam egy gyógyszertár előtt, amikor lőtték a Bartók Béla utat, ilyen emlékeim vannak.

A férjem egyébként egész idő alatt Karinthyt olvasott. Otthon volt. Én is otthon voltam zömében, és így kevés élményem volt. De azért megdöbbentem, amikor abban a XI. kerületi kis utcában, mert ott egy nagyon kis utca volt a Siroki utca, ott a Körtér mögött, ahol laktunk, egyszerre csak nyilas karszalaggal láttam meg embereket. Akkor még nemrég volt vége a háborúnak, és Ausztriából átjöttek. És azt hitték, hogy most az ő világuk jött el. És akkor hát hirtelen megdöbbentem. Ennek ellenére nem mondom azt, hogy ez egy ellenforradalom volt. Azt soha nem mondtam. Ez egy szabadságharc volt, mi azt hittük akkor naivul, hogy meg lehet változtatni a szocialista rendszert. És a szocialista rendszerben lehet jólét is, csak a Sztálinék csinálták ilyen borzalmasan elhibázottan. Hát, körülbelül ez volt a mi felfogásunk róla.

Be is mentünk Budapestre november 4-e után nem sokkal, és akkor láttuk, hogy különösen a Körút, az Üllői út környéke borzasztó volt, a Kilián laktanya teljesen szétlőve [Ma Mária Terézia laktanya. – A szerk.]. Meg az egész nagyon szomorú látvány volt. Úgy nézett ki, hogy itt tíz évig se lesz rend. Összetalálkoztunk egy barátommal, aki újságíró volt, és továbbra is valami lapot szerkesztett, amiért nyolc évet kapott 1956 után. Ez a Lőcsei Pál, vele volt az az illegális találkozóm annak idején a nyilas hatalomátvétel napján. Letolt minket a sárga földig, hogy mérnökök vagytok, hát miért nem mentek ki Nyugatra. És tulajdonképpen a tisztelt férjem, az benne is lett volna. Megint én voltam az, aki ragaszkodtam. Először is egy egyéves gyerekkel nem. Szóval nem gondoltam rá, hogy az jó lenne. Itt élem már le ezt az életet.

Engem borzasztóan foglalkoztatott az egész 1956-os dolog, és biztos, hogy részt vettem volna benne, ha nem egy éves a fiam. Nem óhajtottam visszalépni a pártba, a férjem mondta, hogy nem fogsz kapni munkát. Nem lesz ez, nem lesz az! És március 31-e volt a határidő, amíg vissza lehetett lépni 1957-ben. Én egy csomó mindenben egyetértettem azzal, ami 1956-ban történt, és tudtam, hogy lecsukták a Déryt Déry Tibor írót (1894–1977), aki 1956 októberében az írószövetség forradalmi bizottságának tagja volt, majd a bukás után nyíltan elutasította a Kádár-rendszert, 1957-ben tartóztatták le, és az úgynevezett íróperben 9 évi börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult. – A szerk.. Ha mindenről nem is tudtam, de egy csomó mindenről értesültem. Kijöttek a XI. kerületi pártbizottságtól az utolsó napon, hogy lépjek be. De, mondom, énnekem más véleményem van. Mondom, lehetetlen dolog, hogy a Déry Tibort lefogják, hogy egyáltalán. Ezeknek az embereknek igazuk volt. Ezt nem lehet így megoldani, ezzel a kérdéssel. Mindegy. Nem érdekes, lépjek be a pártba! Ez a párt változni fog! Lehet különvéleményem – azt mondták. A későbbiekben ezt nagyon sokszor elmondtam a későbbi munkahelyeimen, hogy én úgy léptem csak vissza a pártba, hogy különvéleményem lehet. Hát sokat ért el az ember ezekkel!

Ez volt a legnehezebb, állást szerezni. Protekció kellett hozzá, a régi, egyetemi mozgalomból ismert valaki, aki a pártközpontban dolgozott. Az szerzett nekem állást, de egy elég rossz állás volt ez a Budapesti Cementipari Vállalatnál, a BUCEM-nél. Kútgyűrűket, mozaiklapokat meg ilyeneket gyártott, és ott műszaki osztályvezető lettem, de úgy, hogy elküldtek valakit, akinek ugyan nem volt semmilyen képesítése, ehhez nem is kellett, meg kell hogy mondjam. Nem egy nagy dolog ezeket a gyártmányokat gyártani, de azért küldték el, mert részt vett a forradalomban. Na ez nekem már nagyon rossz érzés volt, hogy én egy olyan helyébe megyek, de hát nem volt mit tennem. Volt egy főmérnököm, akinek soha mérnöki diplomája nem volt. Olyan elemet is csináltunk, amivel a tetőt le lehetett fedni, ami egy vasbeton rajz volt, és egyszerűen nem értette meg, még a rajzot se, annyira nem értett hozzá. De mindenbe beleszólt, főnökösödött. Az igazgató egy részeg munkáskáder volt. Igyekeztem minél hamarabb elkerülni, azt hiszem, összesen másfél évet dolgoztam ott.

És akkor a férjem segítségével, az első férjem segítségével, bekerültem a műszaki egyetemen egy akadémiai kutatócsoportba. Az egy egészen más légkör volt. Ott nagyon jól éreztem magam, csak nem volt nekem való a kutatási munka. Végeztem én, csináltam, könnyűbetonnal foglalkoztam, még le is doktoráltam belőle. Ennek ellenére én ezt nem nagyon szerettem csinálni. És az oktatás, a professzorom az nagyon rendes volt hozzám, és szeretett volna átvenni oktatói státuszba, adjunktusnak, én nem akartam, mert oktatni se szerettem. Annak ellenére mégis jól éreztem magam, mert hát szakemberek között dolgoztam, nem furkálódtak ellenem, megbecsültek. Nem volt semmiféle problémám, de tíz év múlva azért elég volt ebből. És akkor legalább, gondoltam, ha már a kutatásba bedolgoztam magam, akkor legalább egy olyan kutatóintézetbe megyek el, aminek kapcsolata van az iparral. Tíz évet voltam a műszaki egyetemen, ami arra volt jó, hogy teljesen megnyugodtam. Mert azért az építőipar az nem egy nyugtató szakma volt, de azt hiszem, most se az, soha nem olyan. És akkor kerültem az Építéstudományi Intézetbe, főmunkatárs lettem. És onnan mentem nyugdíjba 62 éves koromban, 1984-ben. És akkor végül sikerült kilépnem a pártból is. Megkaptam a negyvenéves tagsági igazolványt, egy papírlap. És bejelentettem, hogy én kilépek. Kérdezték, hogy miért. Mondom, elég volt. Én úgy léptem vissza, hogy különvéleményem lehetett, és taggyűlésen sok botrányt okoztam. Különösen amikor a Tömpe András öngyilkos lett. Ez egy érdekes ember volt. A második férjemmel volt jó barátságban, 19 éves korukban együtt buktak le, és azóta tartott a barátságuk, de ő soha nem volt Magyarországon. Csak valószínűsítjük, hogy ő valami hírszerző lehetett, különböző dél-amerikai meg mit tudom én, milyen országokban járt. Tény az, hogy egyszer itt volt nálunk a Brezsnyev uralma alatt, és borzalmas rosszakat mondott a Brezsnyevről. Szóval nagyon szidta, és elege volt, és mindenből elege volt. És valami könyvkiadóban egy politikai bizottsági tag, már azt se tudom, hogy az ki volt, megvádolta őt, és rágalmazta különböző dolgokkal. Ő tisztázta magát, de aztán annyira elege volt az egészből, hogy főbe lőtte magát.  És ez egy borzasztó élmény volt számunkra, a férjemmel együtt. És én a taggyűlésen felvetettem, hogy hova vezet ez. És minden rosszat elmondtam az akkori rendszerről. De hát soha ebből nekem nem lett semmi bajom, mert mondani akkor lehetett már, bár nem történt semmi. És azt mondtam, hogy elég. Azt mondták, de mégis mondjak egy indokot, hogy miért lépek ki. Hát többek között azért, mert még nem rehabilitálták mindig Nagy Imrét. Az egy nagy gazság volt, az egész kivégzésük. Én egyébként a Gimes Miklóst, akit vele együtt végeztek ki, azt én jól ismertem, még gyerekkoromból, fiatal koromból, mert ő is lejött oda mindig a Körösökhöz nyaralni, ahol mi nyaraltunk. És innen volt az ismeretség. Szóval én tudtam, hogy az egy gazság, akkor már, amikor megtörtént a kivégzés. És attól kezdve nekem borzalmas volt az végig. Szóval az a helyzet, hogy én 1984-ben azt mondtam, ha ma még odáig nem tudtunk eljutni, hogy a Nagy Imre-ügyet rendezzük, és rehabilitálják, én ennek a pártnak nem óhajtok tagja lenni. Akkor kiküldtek a XI. kerületi pártközpontból egy fiatalembert, hogy győzzön meg engem, hogy az én negyvenéves párttagságom mégiscsak valami. Hát nem tudott meggyőzni. Úgyhogy én végül azóta nem vagyok párttag. És el is döntöttem, soha, semmiféle pártnak nem lennék tagja.

Na most a nyugdíj. Csodálkoztak nagyon. Én úgy mentem nyugdíjba, hogy még két évig dolgoztam mint nyugdíjas. De ugyanazokat kellett csinálni, tanulmányokat, amiből úgy éreztem, hogy soha, semmi nem valósul meg. Szóval voltak jó ötleteim is, amiket lehetett volna, amiket például kint láttam, tanulmányutak kapcsán, és meg lehetett volna valósítani itthon. De soha, semmiből nem lett semmi. Mert ezeket csak beadtuk, akkor fizettek érte, persze nem nekem, hanem az intézetnek. És a minisztérium el se olvasta szerintem, beadhattam volna akármit. Na most elegem volt, és azt mondtam, hogy én nyugdíjba megyek. De senki nem értette meg, legfőképpen a második férjem, aki a halála napjáig – 79 éves volt – dolgozott. És a munkatársam se, akivel ma is jó viszonyban vagyok. Nem értette meg, mert én tényleg nagyon aktív valaki voltam. És mikor együtt jártunk vidékre, szakvéleményeket meg nem tudom, mit készíteni, akkor megismerte az én munkatempómat is. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy én tudok úgy élni. De tudtam. Tudtam, egész jó volt. Végül is, nem is tudom, hát háziasszony voltam. Szakmai dolgokkal nem foglalkoztam. Abszolút meg voltam így is. Hát 62 évesen azt mondtam, elég volt ebben az életben, és jöjjenek a fiatalok. Szóval nem éreztem azt, hogy énnekem most föltétlenül el kell ott foglalnom egy helyet.

Édesanyám lent maradt Békéscsabán egészen 1948-ig. Akkor eladta a lakást, és itt vettünk egy közös lakást, aminek aztán nem bírtuk a költségét, és el kellett adni. Ez a Böszörményi úton egy nagyon szép lakás volt, kétszobás lakás. A családból én kerestem legelőször, mikor 1949-ben elmentem dolgozni az Ipartervbe. De mint szigorló mérnöknek nem fizettek túl sokat, az egész családot eltartani abból nem tudtam. Volt, hogy édesanyám is elment állásba, egy államosított varrodába, de nem bírta. Meg volt szabva, hogy mennyit kell normában csinálni. Ő kipróbálta, és rájött, hogy ennyit nem lehet rendesen megcsinálni. És akkor otthagyta. Szóval ő nem tudott így alkalmazkodni, úgyhogy nem volt nyugdíja. Semmi. Az öcsém villamosmérnökként végzett, és akkor indult be a Miskolci Nehézipari Egyetem 1949-ben. Ő ott tanársegéd lett, aztán adjunktus, docens, szóval ott volt oktató. Aztán eladtuk a Böszörményi úti lakást is, és abból lett nekem egy bérlakás, egy garzon, édesanyámnak meg az öcsémnek pedig egy kétszobás lakása. Ez 1950-ben volt, akkor költöztem a Siroki utcába. Egy szoba, hall és egy teakonyha. De én nagyon szerettem, meg voltam vele elégedve. Az utcára nézett, de ez egy vékony, keskeny utca. A sirok az egyébként keskenyt jelent szlovákul, az egy szlovák szó. [A szlovák ’sirok’ szó jelentése: széles. Az utca a Heves megyei Sirok településről kapta a nevét. – A szerk.] És ott dübörgött a villamos, mert ott fordult meg a 6-os villamos, amikor jött a Karinthy Frigyes úton, akkor a Verpeléti úton, befordult, és ki, a Móricz Zsigmond körtérre. Engem az a villamos nem zavart, de amikor 1956 után nem járt a villamos, és szörnyű csend volt, akkor erre a csendre mindig felébredtem.

1961-ben költöztünk el. Én nagyon rajta voltam, hogy elcseréljük egy kétszobásra, de nem sikerült. Ez egy bérlakás volt, és nagyon nehéz volt elcserélni. Végül a Schönherz Zoltán utcában Ma Október huszonharmadika utca. – A szerk. sikerült egy kétszobás, konyhás. Olyan jellegű volt, mint a panellakások, de nem az volt. A Skálával, a mostani budai Skálával pont szemben, a hatodik emeleten laktunk. Egy új, háború utáni lakás volt. Jól meg voltunk, mert az elég volt, egy szobában lakott a fiam, egy szoba meg a mienk volt. Akkor nem voltak ilyen nagy igények.

Én a háború után sokáig nem akartam semmiféle komolyabb kapcsolatot. Hozzá kell tennem, hogy komolyabb kapcsolatot, mert azért voltak kapcsolataim a felszabadulás után. Vártam vissza az élettársamat. Őt azért is vártam vissza, mert minden nap az újságokban megjelent, hogy kik jöttek haza fogságból, és én reménykedtem, hogy ő haza fog jönni. Aztán idővel ez a remény egyre inkább elmúlt. Akkor lett komolyabb kapcsolatom az első férjemmel, aki szintén a műszaki egyetemre járt. Talán nem véletlen, hogy ő is villamosmérnöknek készült, mint az élettársam. Kerestem valamit, ami összeköt. Közben 1947-ben megismerkedtem az Új Építészet Körében a második férjemmel, Perczel Károllyal, aki akkor már nős ember volt, a felesége Párizsban élt egy másik emberrel, egy később nagyon híressé vált magyar szobrászművésszel.

A második férjem, Perczel Károly 1913-ban született, és 19 éves korában már elítélték itt, Budapesten, amikor voltak lebukások, amikor a statáriális eljárások voltak 1931-ben, a biatorbágyi viadukt felrobbantása után bevezetett statáriumról van szó. – A szerk.. Akkor a Műszaki Egyetemre járt itt, Budapesten, és mikor kijött a börtönből, kirúgták rögtön. Elment Brünnbe, először ott tanult, aztán ott sem folytathatta, amikor a németek megszállták Csehszlovákiát, mert ő is zsidó származású volt, és aztán Zürichben szerzett diplomát. Nem is jött haza, hanem Franciaországba ment ki. Megnősült, és a háború alatt, 1942-ben született a lánya. Ő végig párttag volt, és részt vett a francia ellenállásban. 1946-ban már itthon volt. Az Építésügyi Minisztériumban [Építési és Közmunkaügyi Minisztérium] meg a Fővárosi Közmunkák Tanácsánál dolgozott, és ott mondták neki, hogy magyarosítsa a nevét. És akkor lett Perczel. Eredetileg Preiser volt.

Na most, amikor összeismerkedtünk, rögtön az volt, hogy feleségül akart venni. Én semmiképpen nem akartam. Végül a felesége hazajött, és akkor a mi kapcsolatunk megszakadt. Egészen soha, mert amikor lefogták a Rajk-perben, rögtön tudomást szereztem róla, 1949-ben. Az, hogy énnekem nem lett semmi bántódásom, és nem fogtak le akkor engem is, azt neki köszönhetem, mert ő nem árulta el, hogy mi kapcsolatban voltunk. Félt, hogy esetleg én is valamilyen formában lebukok [Perczel Károly öt évet töltött börtönben, 1949 és 1954 között. – A szerk.] Közben én férjhez mentem.

1967-ben találkoztunk újra. És valahogyan ez úgy végződött, hogy úgy döntöttünk, hogy mindketten elválunk. A fiam akkor 12 éves volt, már megértette. Ennek több mint harminc éve már. És tulajdonképpen a második férjemmel nagyon harmonikus életet éltünk. Szóval sok nehézség volt, mert sokszor volt az, hogy például a karácsonyt én egyedül töltöttem, mert ő elment a családjához, amit én természetesnek találtam.

Rengeteget utaztunk a második férjemmel. Mind a ketten szerettünk utazni. Soha nem gondoltam volna, hogy annyit fogok megismerni a világból. Nagyon sokat kirándultunk, nem csak utaztunk, hanem kirándultunk is. 55 éves koromban megmásztam a Gerlachfalvi-csúcsot, az a Tátra legmagasabb csúcsa [A Magas-Tátra és egyben a Kárpátok legmagasabb pontja 2655 méter magas. – A szerk.]. Akkor a férjem 64 éves volt, és jött velünk. Ő is, meg a két fiú gyerekünk, az övé meg az enyém, négyesben voltunk ott. És azután is, ahányszor utazni voltunk. Hát például úgy kellett lebeszélnem, hogy az Olimposzt megmásszuk. Feléig eljutottunk, de ott mondtam, hogy ha mi felmegyünk a csúcsra, nézd meg, olyan felhős, nem fogjuk látni Zeuszt, biztos, de az is biztos, hogy visszajövet még egyszer a turistaházban kell aludni. Tehát ennyi nap veszteség. Úgyhogy nagy nehezen sikerült őt lebeszélni, csak a feléig jutottunk el az Olimposznak. De ahol voltunk, ott mindenütt hegyet is kellett mászni mindig, ha volt hegy. Aznap is, amikor meghalt, téli nap volt, csak sétálni mentünk. Az január másodika volt, és ide fölmentünk a Szabadság-hegyre. Ahol a templom van, ott történt, hogy ott leültünk egy padra. Ott még arról beszélgettünk, hogy az ő unokái másnap idejöttek volna, és hogy visszük őket szánkózni. És ahogy felálltunk és elindultunk, ő egyszerűen csak összeesett. Még magához tért, és mondtam, hogy mentőt kell hívni, mert ott jöttek turisták, és kérdezték, hogy segíthetnek-e. Nem, nem, nem kell, én jól leszek, le tudok még menni Budakeszire – mondta. Nem tudott lemenni. Végül kijöttek a mentők. Onnan tudtam a templomból telefonálni, illetve nem a templomból, hanem ott van egy ilyen lelkészi ház, onnan telefonáltam. És még aznap meghalt, szívinfarktusban [Perczel Károly 1992-ben halt meg. – A szerk.]. Úgyhogy én is valami ilyen halált szeretnék majd, nem olyat, hogy ágyban, párnák közt. És akkor egy fél év múlva aztán jött az unoka elfoglaltság. Az volt a szerencse, hogy akkor a menyem, az ment hamar dolgozni, és én beálltam főfoglalkozású nagymamának. Azt szoktam mondani, hogy nem voltam főfoglalkozású anyuka soha, de lettem főfoglalkozású nagymama, és azt nagy élvezettel csináltam. Minden nap lementem. Ők a Diósárokban laknak, és hát estéig ott voltam.

A fiamat nem neveltük zsidónak, de egész kis korától kezdve én fontosnak tartottam, hogy tudja. Ezt nagyon fontosnak tartottam, mert akkor sem volt olyan világ, hogy ne lett volna antiszemitizmus, legfeljebb csak a szőnyeg alá söpörték. Például elmondtam, hogy miért nincs neki nagyapja, mert a másik részről se volt. Elmondtam, hogy mi történt. Egyszer, amikor volt az április 4-i ünnepség, még emlékszem, vittem óvodába és megkérdezte, hogy most a nagyapának a sírjánál is megemlékeznek. Mondom, hát nem hiszem. De jó lenne!

Minden évben volt a fiamnak karácsony. Ez természetes volt. Volt egy év, már nem tudom, mikor, hogy nem lehetett karácsonyfát kapni, akkor én megoldottam úgy, hogy szereztem ilyen ágakat, fenyőágakat. Keresztülhúztam egy spárgát a fiam szobáján, és arra erősítettem, és ott voltak a díszek. És ez annyira tetszett neki, hogy a következő évben is azt kérte, hogy úgy legyen. Én nem is szoktam tudni, hogy mikor van a zsidó újév [lásd: Ros Hásáná]. Most már bemondják a rádióban, és onnan tudom, de nem tudtuk. Nem nagyon foglalkoztunk ezzel.

A fiamnak még kevesebbet jelent a zsidó származása, mint nekem. A felesége is keresztény nő, ennek ellenére azért mind a ketten megegyeznek abban, hogy azért a gyerek, az tudja, hogy zsidó származású, és tudja, hogy mik történtek. De ezt ő már mint történelmet nézi.

Én nem vágyok Izraelbe. Hogy megnézzem, arra igen, mert mondják, hogy nagyon érdekes és szép ország, de az, hogy kimenjek Izraelbe élni, azt nem. Azért volt, aki a rokonok közül volt Izraelben, ketten is, de távoli rokonom. Egy másod-unokatestvérem, akit Svájcból kiutasítottak, és elment Izraelbe, ott angol katona lett. És mint angol katona harcolt, aztán hazajött, és ebből sok baja is lett az 1950-es években. A másik pedig kint élt Izraelben. Hamarabb ment ki, tehát a deportálások előtt, nem tudom, hányban. Szintén egy másod- vagy harmad-unokatestvér. Ilyenek voltak, de távoli rokonok.

Nem tartoztam azok közé, akik mikor kellett, elítélték Izraelt [lásd: hatnapos háború]. Nem, egyszerűen nem értettem, ami ott van. Nem voltunk rendesen tájékoztatva azokról a dolgokról, úgyhogy nem foglaltam állást. Egyetlen egy lelkiismeret-furdalásom van ezzel kapcsolatban, az én lengyel barátnőm, amikor a gyerekét kiadta a gettóból ennek a textilmérnök feleségének, szegény úgy borult a nyakamba sírva, hogy soha többé nem fogja látni. Szóval az is egy ilyen örök emlék marad számomra. Valószínűleg ő megírta még az Izraelben lévő bátyjának – aki még Lengyelországból ment ki –, hogy nálam érdeklődjön a gyerek iránt. És én kaptam is egy levelet. Akkor már a gyereket Amerikába vitték. A férfi, ez a textilmérnök zsidó volt. Voltak saját gyerekeik is, egy nagyon rendes házaspár volt. És valószínűleg jól boldogultak, nem tudom, mert teljesen megszakadt a kapcsolat. Mielőtt elmentek Amerikába, eljöttek elköszönni, és semmi több. És én a barátnőm bátyjának a levelére, disznó módon, nem válaszoltam, mert nem akartam megírni, hogy van, mert én akkor úgy ítéltem meg, hogy Izraelben veszélyes élni, és az a gyerek most mégiscsak jó, biztonságos helyen van Amerikában, és nem biztos, hogy jó lenne neki egy ilyen változás, de hát ebben nem volt jogom nekem dönteni. Utólag így látom.

[Tevan Zsófiával és Perczel Károllyal életútinterjú készült az Oral History Archívum (Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány) számára is, mindkét interjút Szabóné Dér Ilona készítette (Perczel Károly, No. 44, 1986–1987. 380 oldal; Tevan Zsófia, No. 57, 1987, 80 oldal). – A szerk.]

Tevan Rezső 1944-es naplórészlete

és Andor bátyjához írt levele

Édesapámat, Tevan Rezső építészmérnököt az ország német nácik
általi, 1944 március 19.-i megszállása után internálták. Először a
békéscsabai rendőrség fogta el, majd rendőri felügyelet alá helyezve
hazaengedték, pár nap múlva a német hatóságok tartoztatták le többek
között bátyjával, Andorral együtt, és Debrecenbe internálták. A
naplórészlet e néhány nap történetét, apukám gondolatait tartalmazza.
Később Bécsbe vitték őket, ahol apukámat egy építészmérnöki irodában
dolgoztatták, Andor bácsit pedig, másutt napszámosként. Akkor nem
gondoltuk, hogy az internálással nagyobb esélyük volt a túlélésre, mint a
többi békéscsabai zsidónak, akiknek nagy részét, köztük édesanyjukat is
Auschwitzba deportálva megölték. Andor bácsi haza tudott jönni,
apukámat azonban aranyeres operációja után a bergen-belseni lágerbe
vitték, ahol 1945 márciusban vagy április elején tífuszban meghalt.

További megjegyzéseimet a megfelelő helyen, ugyanezzel a betűtípussal teszem meg. 

                                                                                                               Tevan György

I.

 Az áprilisi napsütés a párás levegőn keresztül játszadozva
csillogtatta a kert fenyőleveleit, melyen az imént esett eső még nem
száradt fel. .. Az építész irodája ablakából nézte. (Ideiglenesen a
nappaliban volt az iroda.) Hányszor gyönyörködött már ebben, és mégis
mindig úgy nézte, mintha először látta volna a fény és árnyék e
különösen szép játékát. Ma mintha még több érzést is keltett fel benne,
mint máskor. A háború ötödik évében a szenvedő tömegekre gondolt,
melyeknek bajai mindig könnyel töltötték be szemét, ha rájuk gondol. A
fenyő tűlevelein fennakadt esőcseppe(cs)kéket is végtelen sok
könnycseppnek látja most.

     Szombat délután van, máskor ilyenkor a weekendre gondol, de most
már vége az ilyen várakozásnak, egy hónap óta itt vannak a németek!
 Különben is, asztalosmesterét várja, ki új telep építésével
foglalkozik, és annak tervével bízta meg őt. A vázlattal elkészült és
most óhajtotta vele megbeszélni. Ilyen alkalomkor szerette meghittebb
embereit is magához hívni és azok véleményét is meghallgatni. Most is
így volt. Ott voltak már az egyszerű, becsületes emberek, az
egyszerűségnek és becsületességnek azzal az arcra kiült jellegével, amit
egy munkában eltöltött élet kölcsönöz az embernek. És most megérkezett
az asztalos is. Készséggel készítette el a tervvázlatot részére, bár
tudta, hogy a világégés után minden megváltozik és valószínű, hogy
nagyobb üzem magántulajdonban nem marad, mégis nem akarta egy ember
élete ábrándjait eloszlatni és ezért elkészítette a tervet. Együtt ül
már a nagytanács.- Az építész magyaráz: így gondolta a munkatermüket,
így a gépműhelyt, így az anyagraktárt és ide előre a főnöki és műszaki
irodát. „Igen, ez már más, mint ahogyan mi terveztük,-mondja az asztalos
elragadtatással. -Itt minden át van gondolva, a munka folyamatában
nincs zökkenés, mert egymás után jönnek a szükséges helyiségek. Hiába
másképen fog hozzá az, aki mestere valaminek !” Szerette hallani az
építész  ha tudását dicsérik, nem volt mentes az apróbb emberi 
hibáktól, szótlanul hallgatta az asztalos áradozását. Elmerengett jóleső
érzésben és kinézett a kertre néző ablakon. Mi az ? Talán a szeme
káprázik? De nem, hisz már hallja is őket. Ott jönnek: Egy német tiszt,
német katona és magyar rendőr. „Itt vannak a németek, bizonyára a lakás
miatt,” mondta látogatóinak, bár érezte, hogy nem erről lesz szó.
Felugrott és elébük ment az előszobába, ajtót nyitni. Nevét hallja. Maga
az? Kérdi a német tiszt. „Igen, én vagyok.” „Velünk jön azonnal.”
„Miért?” „Ki fogják hallgatni.” „Igen- mondta - megyek átöltözni” és
indult lakásába, ahova mindhárman követték őt. Bejutva lakásába
feleségét találja szokásos foglalatosságában, ki rémült arccal figyel
fel férje nyomában hallható három pár csizma kemény dobbanására. „Itt
vannak értem a németek”- csak ennyit mondott és szekrényéhez sietett,
ahol az ez alkalomra már előre elkészített ruhája és készenlétbe hozott
hátizsákja volt. - Öltözködés közben a németek közvetlen melléje álltak.
Fegyver és kommunista iratok után érdeklődtek, majd a tiszt átnézett a
többi szobába is, hol aggódó felesége tört németséggel kérdi, hogy hová
és miért viszik el férjét. „Csak rövid időre kihallgatni, hozzon
iratokat magával,” mondja a tiszt, látszólagos jóindulattal. „Na
gyerünk, gyerünk” szólal meg  egyszerre nyersen egy durva hang magyarul.
A német katona volt, kinél csak most figyelte meg sapkáján a halálfejet
és fekete hajtókáján a hírhedt SS-jelet. „Gyerünk, gyerünk” ismétli
szolgaian a magyar rendőr, mutatva azt, hogy ő is beleegyezését adja a
történő dolgokhoz, kifejezve ezzel jellemzően az egész magyar
közigazgatás magatartását. „Vigyek magammal takarót?” kérdi a közben
visszatért tiszttől. „Csak egy köpenyeget, hisz visszajön nemsokára, de
ügyeljen, hogy a zsidócsillag ne hiányozzon ruhájáról.” - Elkészült,
sebtében búcsút vesz feleségétől, megcsókolta azzal az érzéssel, hogy
talán utoljára. Hamar végzett, nem akart elérzékenyülni. Átsietett
irodájába, követve őt a németek. „Isten velük uraim, le vagyok
tartóztatva” szólt és kisietett, otthagyva az ámulattól szólni nem tudó
munkatársait. Nem értették, hogyan lehet valakinek a lakásába betörni és
elvinni, ilyet ők előzőleg sosem láttak, és a német rendszerről szóló
híreket részben felnagyított dolgoknak hitték, mert hiszen csak bűnöző
embereket lehet letartóztatni. Felesége kétségbeesetten követte őt az
udvaron keresztül, vitéz úrnak szólítva az SS-ruhába bújtatott sváb
kölyköt. Ő nyugodtan haladt a csoport előtt, mintha csak önként ment
volna, az utcai kiskapunál megállott és udvariasan előre akarta
bocsátani a németet, ki azonban intett, hogy csak menjen ő előre. Ekkor
ébredt csak valóban tudatára, hogy őrizetben van, és neki kell előre
mennie, mert ő fogoly. Az utcán szép autó várja, beültették a hátsó
ülésre, melléje az  SS-legényt , míg a tiszt lemarad és a kezében lévő
gépírásos cédulák között kutatva egy újabb áldozat lakhelyét tudakolja  a
rendőrtől. Az autó elindul, a kisváros utcáján kíváncsi  szemek
kísérik. Felesége összetörten vonul be a házba.  „Merre kell a
rendőrségre menni?” kérdi a sofőr. Útba igazítja és egykettőre a város
főterén vannak. Kiszáll s az SS-legénytől kísérve besiet a városházára. A
rendőrségi szobában egy magyar rendőrtiszt, egy rosszarcú, szúrós szemű
civil és az írógép mellett egy német katona van. A rendőrtiszt
viselkedésével mindjárt tudtára adja, hogy ő ebben a dologban egyáltalán
nincs benne. A civil érdeklődésére bemondja személyi adatait, amiről
német pontossággal kartotékot állítanak ki. Kivégzés tehát egyelőre nem
lesz, gondolta, mert akkor minek ez a kartotékozás.-Várja, hogy további
kihallgatásra kerül a sor, de e helyett rendőrt hívnak, aki átveszi őt,
elszednek mindent, ami a zsebében volt és kiállítják az őrizetbe
vételről szóló jegyzőkönyvet. „No mérnök úr, most jöjjön, megyünk le a
pincébe” szól jóindulattal a foglár. Különös érzéssel megy végig a
folyosón, regényekben olvasott jelenetek jutnak eszébe, és már meg is
állnak egy vasrácsos folyosó rész előtt, mely a záron kívül láncos
lakattal is be van zárva. A pince síri csendjét a lánc zöreje és zár
kattogása töri meg, tovább mennek és egy kis két személyes cellaajtót
nyitnak meg, ahová betessékelik. Az ajtót kívülről rázárják, belül nincs
is kilincse. Nagyot csattan a külső kétszeres toló retesz, majd hallja a
foglár lépteit, lánccsörgést és zárkattogást... Utána pedig ismét a
síri csend. Hát most már végleg itt van! Levette köpenyét és lefeküdt a
deszkapriccsre. Különös, hogy az ember mennyire fél az elkövetkezhető
dolgoktól, és milyen különös, hogy mennyire nyugodtan veszi azután, ha
az, amitől félt, be is következik. Ő is így volt. Teljes lelki
nyugalommal feküdt hanyatt, gondolataiba merülve, átgondolva az utóbbi
hetek történetét. Kezdve ama bizonyos hétfőn estétől, amikor sógorneje
Pestről telefonon hívta és közölte, hogy sógorát előző nap az alig hogy
megérkezett német megszállók elhurcolták. Izgatottan tette le a kagylót
és sógornője közlését intelemnek véve kész volt a tervvel, hogy egy
időre eltűnik itthonról. - Örült, amikor felesége is ezt tanácsolta
neki. Másnap reggel biciklire ült és a hideg szeles időben húgához ment,
aki 25 km-nyi távolságban lévő kis faluban lakott. Itt töltött majdnem
egy hetet, de mert nem bírta a bujkálást, hazament. És úgy gondolta,
hogy bármi jön, elébe néz a dolgoknak. Ebben az időben előszeretettel
olvasta Szokrátész védőbeszédét, nagy lelki megnyugvással szívta magába
gyönyörű fejtegetéseit a halálról, és az öreg Szokrátész segítette át őt
a lelki válságán, - Lassan visszatért a mindennapos élethez és élt úgy,
hogy már nem foglalkozott önmagával, élte tovább gyerekeivel és
feleségével azt az igaz baráti életet, amit csak ők tudtak kellően
értékelni. „Ha a háborúnak vége lesz és eljön az új világrend és elérjük
azt, amiért az egész életünkön keresztül rajongtunk, akkor az új
kollektív életben nem lesznek gondjaink, nem kell azt sem látni, hogy a
tömegek jogtalanul elnyomásban élnek...” így magyarázgatott sokszor. És
ezt magyarázta éppen azon a hajnalon is, amikor a cselédlány
bekopogtatott hálószobájukba, hogy „a mérnök urat egy rendőr keresi.”
Hát mégis eljöttek érte… „Parancsom van a mérnök urat elővezetni.” Szólt
a belépő rendőr „De tessék csak nyugodtan felöltözni, megmosdani,
megreggelizni, nekem van időm várni” szólt jóindulattal. Mikor
elkészült, kedélyesen elbeszélgetve mentek be a rendőrségre egy szobába,
ahol már vagy 30 sorstársa szorongott, és akik nagy részét a baloldali
politikai magatartásukról ismert, de csodálatosképpen olyanok is voltak,
akiknek a mozgalmakhoz semmi köze se volt. Ilyen volt városának egy
ismert zsidó ügyvédje, aki szörnyű siránkozással ült ott, míg a többi,
és főleg az öntudatos szocialisták tréfálva várták az elkövetkezhető
eseményeket.  Legjobban bátyja nyugodt viselkedése lepte őt meg. Míg a
kihallgatásokban rá került a sor, többször látogatók jöttek, kikkel
nyugodtan el lehetett beszélgetni és végre megjöttek övéi is elhozva
felszerelt, útra elkészített hátizsákját. Délután két óra volt, mikor
kihallgatása után szabadon engedték és írásbeli határozattal  rendőri
felügyelet alá helyezték. Boldogan ment feleségével haza, az első
percekben azt gondolva, hogy ezzel elintéződött ügye. Csak másnaptól
kezdve volt olyan érzése, mintha csak szabadságon volna a fogházból, és
úgy látszik, hogy ez az érzése nem csalta őt meg, mert most már itt van
végleg és komolyan egyedül egy rendőr fogdában és nem a kedélyes 30
ember között... Ezeket gondolta és felállva padjára kinézett a magasan
elhelyezett börtönablakon, melyen a nap utolsó sugarai fénynyalábban
özönlöttek. - Nem akart szemének hinni, bátyját és az ügyvédet kíséri a
német SS-legény. - Vajon hová viszik őket? -Visszafeküdt és várta a
fejleményeket. Valójában még alig telt el 2 perc, mikor óráknak tűnő
hosszú, sokfelé cikázó gondolataiból a csendet lánc- és lakatcsörgés és
reteszcsattanás töri meg. „Szevasztok” üdvözli a belépő bátyját és
ügyvédjét a priccsről felugorva. „No úgy látszik, megint együtt
vagyunk.” Meglepetéssel vesznek tudomást róla, majd elbeszélik, hogyan
kerültek ide. „Nálam szigorú házkutatást tartottak,” szólt bátyja. „a
szobából mindenkit kitessékeltek, és amikor az ajtóban meg mertünk
jelenni, odakiáltott a tiszt: Schiessen Sie hinaus die Juden” (Rúgja ki a
zsidókat.) így és hasonló módon kedveskedtek neki egész idő alatt. Az
ügyvéd, ki most sokkal nyugodtabb volt, mint előző előállításánál,
szintén elmesélte, hogy hogyan került ide. Még el se készült az
elbeszéléssel és már újabb lánccsörgés, kattanás volt hallható, ismét
egy újabb áldozat és ez így ismétlődött huszonegyszer egymás után.
Huszonketten voltunk már a kis kétszemélyes cellában, mikor az őrmester
egy újabb cellát nyitott, és tizenegyet átküldött az új cellába. A
belépésnél majd mindegyik többé-kevésbé nyugodt volt, sőt voltak, kik
mosolyogva léptek be, de amint kisült, ez csak a zavar mosolya volt. A
kispolgár zavara, hogy ő a rendes ember ide került. „Szegény feleségem”,
„Szegény gyermekem”- sóhajtoztak- „csak őket sajnálom”, pedig mindegyik
csak önmagát veszítette el teljesen. Hogy háború van, olvasták, hogy
zsidókat ütnek agyon nyugaton, és csupán ezért nem lettek a német
rendszernek hívei, de csak olvasták, és nem gondolkoztak a dolgokon.
Imponált nekik még így is a német szervezés és a német katona és nem
tudták, hogy egyszer ezt a saját hátukon is érezni fogják. Fogalmuk se
volt róla, hogy mi idézte valójában elő a háborút és nem tudták azt se,
hogy 1914 óta élnek háborúban. Mint ahogy 1914-ben, a békében élő
polgárt felkészületlenül érte a katasztrófa, úgy nem tudta most, hogy
még mindig benne van és még nem történt meg a nagy leszámolás. Ilyen
emberekkel került össze s így mindegyik egy pár percnyi ottlét után jött
csak rá, hogy vele mi történt és csak azután kezdte sóhajtozva övéit
emlegetni, teljesen elveszítve a talajt maga alól.„Az anyjuk istenit,
engem bizony nem fognak megölni, mert itt ez a kés, mondja a mészáros,
én csak értem a mesterségemet és a szívemet is el tudom találni. „Csak
mérget tudtam volna magammal hozni” mondja a másik. „Mit érnek vele, ha
magukat megölik” - szólalt meg ő - „a halál az megtalálja az embert
bármikor, és csak az az igazi ember, aki vállalja a halálig vezető utat
is.” Kicsit meghökkentek, mikor ugyanezt hallották a bátyja részéről is,
ő részükről, kik a városban istentagadó kommunistáknak voltak
bélyegezve. „Hát ti a hitetekkel csak ideáig jutottatok?” kérdi az
ortodoxtól, aki már az isten nem létezésénél tartott kétségbeesésében.
Igen, ide jutottak ők, mert még a vallásos hitük is csak átvett szokás
volt, és nem a belsőből jövő. - Elszégyellve magukat elhallgattak, és a
mély csendet ajtó retesz csattogás töri meg. „Urak, itt vannak a
hozzátartozók, elhozták a vacsorát” - szól a belépő őrmester. „Gyerünk
urak, ki a folyósóra, és fogyasszák el jó étvággyal. - Hát maga mit
kesereg itt”- szól rá az egyik hivatalnokra- „mintha már a siralomházban
volna. Gyerünk ki, itt a felesége, és legyen jókedvű.. Nincs itt semmi
baj.” Kimentek mindannyian, és meghatódva, könnyek között üdvözölték
hozzátartozóikat, azok jelenlétében fogyasztva el a vacsorát. A
hozzátartozók mind nyugodtaknak látszottak, és ez megnyugtatta kissé
őket, nem vették észre, hogy asszonyos ösztönnel megérezték azt, hogy
hogyan kell viselkedniük megnyugtatásukra. - Ő is kiment, felesége és
nagy lánya meg fia várták. Erős akart maradni, mosolyogva üdvözölte
őket, megölelték egymást és összecsókolóztak. Nyugodt hangulatban
elbeszélgettek, mialatt a jobbnál jobb falatokat nyelte és a vacsora
után még egy pohár bort is ivott együtt feleségével. „Tudod-e, hogy
tulajdonképpen örülni kéne a történő dolgoknak, ha nem volnánk érdekelve
benne ennyire. Hát itt tartanak már!” szólt. - Mikor elváltak felesége
így szólt: „Ne félj semmitől, és miattunk ne legyen gondod, mi
megleszünk, és ha veled valami történik, akkor én csak a bosszúnak
élek”.  Megcsókolták egymást és megcsókolták mindenki szemeláttára, ők,
akik eddig más előtt sose csókolóztak, - de ez most természetes volt.
„Holnap, ha itt lesztek, még hozunk reggelit.” Szólt vissza a lépcsőről
felesége. Ő beleegyezőleg bólintott és merengve nézett a
lépcsőfordulónál eltűnő családja után. -  „ No uraim, jól laktunk, most
menjünk vissza , és lefekvés előtt egyszer még kijöhetnek dolgaikra.”
Bekísérte az őrmester  őket a cellába, ki az ajtóban még soká állva
maradt. Nem voltak még ilyen foglyai, hisz ezek mind személyes ismerős
„urak” voltak. „No nem baj - szólt - nem tart ez  örökké, vége lesz
ennek is.” Elbúcsúzott és kiment, bezárva maga után az ajtót. - „Ezek a
rendőrök mind milyen rendes emberek” állapították meg mindannyian.
Hozzáfogtak fekvőhelyeik elkészítéséhez.  Mindenkinek jutott egy
félméternyi hely a padlón és oda terítették pokrócaikat. Nem vetkőztek
le, mert úgy gondolták, hogy éjszaka elviszik őket. Lefeküdtek, és
nemsokára csak szuszogás és hortyogás volt hallható néha-néha egy-egy 
mély sóhajjal, melyhez a sóhajtozó halál utáni vágyakozása nyert
kifejezést. A kis ablakon nem jött elég levegő, de ahhoz elég volt, hogy
a cellát lehűtse, és az alvást megzavarja. Ő is feküdt, szemét le se
hunyva hallotta, amikor a nagytemplom a 9 órát ütötte, mikor a városháza
kaput bezárták, mikor az ügyeletes rendőrtiszt jött, és hallotta, mikor
a négy órát is ütötte. Ismét átgondolta a történteket és úgy érezte,
hogy fellépésével sikerült sorstársainak bizalmát megnyerni. Ez az
érzése határozta azután meg további viselkedését és ez az érzése őt
magát is könnyebben vezette át válságos pillanatokon. - Mikor világos
lett, és már úgy érezték, hogy fel lehet kelni, elkiáltotta az egyik
magát, hogy ébresztő, és folytatódott a beszélgetés, ahol előző nap
abbamaradt. „El kellett volna menni otthonról” volt az egyik véleménye.
„Hiábavaló lenne, mert úgyis megfognak” szólt a másik. - Egyszer csak
ajtózár csattogás hangzék, és belép a város közismert Feri bácsija, kit
nagy gaudiummal fogadnak. „Hát megérkezett?” kérdik. „Maga is itt van
kis mérnököm, mi a véleménye a dologról” szólt az építészhez a belépő.
Az építész már ismerte régen, és nem is válaszolt komolyan a kérdésére,
az öreg kissé hóbortos volt. „Oh én bolond, oh én marha, böhéme, böhéme”
bökdöste a homlokát összeszorított ujjaival. „Itt a kezemben az utazási
engedély Komlósra, én elutazom, akkor senki többet nem keres. Lám a
Naftoli sem jött be, ő elbújt, egyedül neki van esze. Mindnyájan böhémék
vagyunk” A kis köpcös öreg jó hangulatot keltett a társaságban és
felvetődött, hogy hogyan lehetne kiszabadulni. Az a vélemény alakult ki,
hogy senki külön akciót saját érdekében nem kezdhet, hanem mindenki
összeköttetését csak a közösség részére használhatja fel. - Úgy
képzelték, hogy szabadulásuk pénzzel elintézhető lesz, és türelmetlen
üzeneteket küldtek a hitközségük zsidótanácsához. Feri bácsi közben a
maga szabadulásán törte fejét és falujából ellenforradalom alatti
magatartásáról szóló igazolvány beszerzésén törte a fejét és annak
konceptusát állította össze, egyik ügyvédtől a másikhoz szaladgálva a
cellában. „De Feri bácsi, mit fog csinálni ilyen igazolvánnyal, ha
bejönnek az oroszok?” húzták őt a többiek. „Sie haben Recht (Igazuk
van), két példányban iratom meg, az egyik példányból az ellenforradalom
kimarad,” mondta komolyan, újabb derültséget keltve. - Így telt el az
egész nap, hol derülten, hol szorongó érzésekkel, és így jött egymás
után a hétfő és a keddi nap is, közben az étkezési időkben családjaik
részéről meglátogatva. Egyébként a külvilággal csak a kis ablakon
keresztül volt érintkezésük, ahol a priccsre felállva ügyelt kifelé
egyikük, hogy mi történik az udvaron, és a látott dolgokat a rádió
helyszíni közvetítés stílusában továbbította a szoba részére a figyelő,
és ez újabb szórakozás volt, amivel az időt el lehetett tölteni. „A
polgármester a folyósón egy német tiszttel beszélget, de nincs semmi
baj, mert nem rólunk van szó, a tiszt ugyanis csapattiszt.” „Feri bácsi
fia érkezett meg aktatáskával, jön a folyósón mifelénk,” jelenti az
ügyelő, és Feri bácsi egy negyed órával később boldogan teszi el
igazolványait, mint akinek az ügye már rendben is van. - „Én mondom
fiúk, hogy ezek a németek elfeledkeztek rólunk,” szólal meg az egyik.
„Bár igaz volna, szűken vagyunk ugyan itt, de a háború végéig szívesen
itt maradnék.” „Nem is volna rossz,” hagyják jóvá a többiek is. És már
ringatták is magukat abban a reményben, hogy vagy kiengedik őket, vagy
városukban helyezik el más, internálásra alkalmas helyen. Közben a
zsidótanács tehetetlenül próbálkozik a hivatalos közegeknél, ahol
azonban nagyon hidegen fogadták őket. A németek már három napja eltűntek
és így jött a szerda reggel a már megszokott egyformasággal, a
reggelivel a családdal, amelyet mégis mindannyian oly nehezen vártak,
mert az étkezési idők már szinte szórakozássá váltak. Ekkor tudtak
érintkezni a szomszéd cellában lévő tizenegy társukkal is úgy, hogy az
étkezés mindig bizonyos vásári jelleget öltött, tolongással és kölcsönös
eszmecserével egybekötve. Az építész ilyenkor mindig derűs arccal jött
ki a kintlévők nagy csodálkozására és hozzátartozóiknak őt hozták fel
például, ha azok elelérzékenyedtek. - Mindig ilyenkor beszélte meg
családjával az új rendelkezések folytán szükségessé vált teendőket és
nagyobbrészt ezzel telt el társai ideje is. Szerda reggel is
rendelkezett, hogy a raktáron lévő anyagokról a leltárt hogyan készítse
el lánya. „Tudod a csempéket nem kell egyenkint megolvasni, meg tudod a
számlákból állapítani” és akkor egyszerre magához tér, „most már elég az
üzleti dolgokból, ott egye meg a fene az egészet; az a fontos, hogy hű
szövetségesünknek ezt az utolsó rúgkapálását valahogyan átvészeljük és
azután jön a boldogabb élet részünkre” szólt megsimogatva feleségét és
gyermekeit. „Hanem tudjátok mit, olyan kemény az a padló a földön, hogy a
derekam alaposan megfájdul reggelig, nem ártana valami alám.” „Majd
délben hozunk valamit,” szólt felesége, „miért nem szoltál előbb, de
hisz magamnak is eszembe juthatott volna!”  „No nem történt semmi baj,
hisz mindig úgy gondoltam, hogy elvisznek, akkor minek itt
berendezkedni.” „Vége a szórakozásnak,” szólal meg az ügyeletes rendőr,
és elbúcsúztak egymástól. Délben a jó ebéden kívül egy nagyszerű
derékaljat hoztak neki. „Itt van apukám, ezt hoztuk alád” szólalt meg
ügyes kis lánya, és ő babonás szorongással vette át a derékaljat, az
volt az érzése, hogy már nem fogja használni. Az ebéd a szokásos módon
zajlott le és utána megcsókolta feleségét, ki még megjegyezte, hogy
ennyit egész házasságuk alatt nem csókolták meg egymást búcsúzáskor,
mint most. - „Tudod, nem lehet tudni, hogy melyik az igazi búcsúcsók,
azért van ez,” szólalt meg tréfásan. Felkísérte őket a lépcsőn és a
lépcsőházból sokáig nézett utánuk, míg a két női szőke fej és fiának
kedves kis alakja el nem tűntek a folyosónál. A falnak fordult és
zsebkendőjével szemeit törölgette. „No gyerünk le mérnök úr,” szólalt
meg mögötte az ügyeletes rendőr. Bement a cellába, jó kedvet mutatott,
leterítette a derékaljat, és már akkor határozottan érezte, hogy nem fog
az éjszaka rajta feküdni. „Lefekszem rá most,” szólt oda félig tréfásan
bátyjának, „hátha nem kell már éjszaka, és legalább nem hiába fáradtak
vele ide.” Az otthon varázsa vett erőt rajta, hiszen úgy fekszik itt
most, mint otthon szokott délutánonkint, ahol hozzátartozói csevegése
közben újságot olvasva ringatja őt el az állandó egyforma zaj. Ott is
elég volt egy negyed óra, otthon is ennyit szokott feküdni. Különös,
gondolta, hogy az a faltól számított harmadik hely máris egy pár nap
alatt otthonává lett és most még az otthon levegőjét elhozta oda a
derékalj kényelme. - Felkelt, odament az ablakhoz „inspekciót” tartani.
„Két zsidó hölgy érkezett” jelentette, „bementek a rendőrfőnöki szobába,
most már ki is jöttek, a tanácsos udvariasan kíséri ki őket .” -
„Tűzoltóautó megy ki az  udvaron.”

„ Megérkezett a polgármester a kultúrtanácsnokkal, megálltak az
udvaron, kedélyesen  beszélgetnek, hivatalnokok mennek el mellettük, és
alázatosan köszöntgetik őket.” „Mindenki felment hivatali szobájába, az
udvar ismét csendes.” „Két német katona érkezett, nagyon gyanúsak - igen
sajnos ott van velük a civil is, aki felvette a nacionálénkat.” „Fiúk,
értünk jöttek, készüljetek fel,” és már leugrott az ablaktól, rendbe
hozta csomagjait. A többi még nem hitte, míg az udvarról nem hallották a
nagy teherautó búgását, mely sajnos német kocsi, jelentette ismét az
ablakból. Most már mindenki mozogni kezdett és már meg is jelent a
rendőr a cellaajtóban. „Urak készüljenek, mert elmennek.” Két perc múlva
már két méter magas német jelent meg rohamsisakkal a fején. Sürgette
őket. „Los, los, es geht zu viel langsam.” (Gyerünk, gyerünk, túl lassan
megy.)

 A következő rész eredetije a kurzívval gépelt szöveggel
bezárólag külön füzetlapon van, talán azért, mert később készült, mikor
apukám már levél útján esetleg értesülhetett utolsó csabai
látogatásunkról, de lehet, hogy a kurzívval gépelt rész teljesen
elképzelés szerinti.

Felkapta hátizsákját. Rátekintett üres helyére. Egy pillanatra
megállt. Ránézett a helyre a padlón, ahol 4 teljes napot töltött, és
ettől a kis másfél négyzetmétert sem kitevő helytől, mint otthontól vett
búcsút, végigsimogatva tekintetével a lábánál lévő repedt deszkától a
falnál lévő falkiszögelésig. Azután gyors elhatározással nekilendült, és
német csendőrök sorfala között rohant végig a folyósón fel az udvarra.
Ahol már a másik cella lakói a nagy teherautóra ugráltak fel sürgetve a
csendőröktől, holmijaik nagy részét kiejtve. - „Ne segítsetek neki,”
kiált oda a nyilas vezető, ki kárörvendő mosollyal a folyosó lépcsőzetén
szétvetett lábakkal, közvetlen közelben, az autó mellett állt, körötte
ismeretlenekkel, míg az emeleti folyosóra a városháza hivatalnokai
tódultak ki. – Megannyi kíváncsi szem, de a részvétnek a legcsekélyebb
megnyilvánulása nélkül, mintha az a 23 nem is ember volna, nem is éveken
keresztül ismerőseik és részben munkatársaik is. - Az építész csak a
végén szállt fel és szomorúan figyelte az eseményeket. Összepréselve
ültek fel a rendelkezésre álló padokra, még két helyet a csendőrök
részére szabadon hagyva, azok leeresztették a kocsi hátsó függönyét és
23 szempár aggodalmasan fürkészte egymás tekintetét és az arcokra az a
rémület ült, amit oly jól ismert már az építész az előző háborúból,
amikor parancsot kaptak az ellenség megtámadására. Halotti csendben úgy,
mint mikor az artisták készülnek a halálugrás megtételére, előtte
egymáshoz értelmetlen szavakat kiáltoznak, kiáltottak egymásnak az elől
és hátul lévő németek. - A motor berregni kezdett és a kocsi megindult,
vitte őket a városon keresztül. Kikukucskált a függöny résén és egymás
után vett búcsút gyerekkori emlékeitől, éveken keresztül épített
műveitől és utoljára a nagytemplom tornyától, melyet még egy darabig
látott és azután szomorúan nézte az autó kerék nyomait az esős, sáros
úton. Vajon hová mennek, ezt gondolta mindegyikük. -----

„Ma korábban megyünk be, hátha sikerül hamarabb bejutni és több
időt tölthetünk el apukával,” mondta felesége csaknem egyidejűleg
otthonában. Te készítsd a kávét elő, én pedig közben megcsinálom a
kalácsot.” „Tudja isten, de valahogy úgy érzem, hogy nem lesz semmi baj
és ki fog apuka újra szabadulni.” Örömmel fogott a munkához, olyan volt
ő, hogy már a munkában magában örömét lelte, most pedig  még sokra
becsült élettársa részére készíti a vacsorát. Ennek aztán jónak kell
lenni. Elkészülve a munkával, még maradt kis ideje és a kedvenc kötését
vette elő, majd 1/2 6 tájban odaszól a gyerekekhez: „No gyerekek,
készüljetek, most már megyünk.” Boldogan haladtak az utcán végig,
mindnyájukat eltöltötte a közeli szabadulás lehetősége. Elérkeztek a
városházához, és már egész otthonosan megindultak a lépcsőn lefelé,
amikor utánuk szól az ügyeletes: „Hová mennek nagyságáék, odalenn már
nincs senki, a madarak ma délután kirepültek.” Visszafordult, nem
értette meg és kérdőleg nézett lányára. „Azt mondja anyukám, hogy
apukáékat elvitték ma délután.” Egy ideig állt, nem akarta, nem is tudta
még felfogni az értelmét és csak egy pár pillanat múlva tudott szólani,
de akkor is csak egy szót: „Apuka,” és kiejtve kezéből az ételhordót, a
lépcsőkarfára dőlve zokogásban tört ki.

II.

Vitte őket az autó jól ismert vidéken, és amikor a Fekete körös
hídján mentek keresztül összeszorult szívvel nézett az építész a tájra,
mert egész ideáig szoktak elsétálni kis hétvégi házikójukból, itt van a
strandjuk. Ide jártak vasárnap délelőttönként barátaikkal együtt. Itt
beszélték meg évek alatt a politikai eseményeket, amelynek most szenvedő
alanya lett. E vidéktől is búcsút vett, és nem nézett ki többet, minek
nézett volna, mikor már minden csak ismeretlen pusztaság volt körülötte
részére. Széjjelnézett az autó belsejében, ott már társai cigarettára
gyújtottak a csendőrök engedélyével, és már a társalgás is megindult.
„Hiszen egész szimpatikus arcúak ezek a német fiúk” gondolta ő is
magában. Talán ezek nem is szívesen teljesítik ezt a munkát. Milyen
szimpátiával néz rája az egyik, valószínűleg ő is családot hagyott
otthon. Megszólítja. Udvariasan válaszol, hogy Stuttgartba való,
megmondja neki, hogy ő is járt már ott. A társak is beszélnek már velük,
és megkérdik, hogy hová mennek. „Egy város melletti birtokra, ott jó
dolguk lesz.” A csendőrök bizalomgerjesztők voltak és úgy hittek is
nekik. Megtudták, hogy a sofőr mellett ülő parancsnok „oberscharführer”,
tehát nem tiszt, mint ahogyan gondolták. Mi lehet a város, ahova
mennek? Tanakodtak. Ez Debrecen lehet, állapították meg, de miért mennek
akkor erre Nagyszalontán keresztül, kiált az egyik. Kinéz az építész,
és látja a csonka tornyot. „Arany János, Arany Laci, Petőfi-, szabadság”
jutnak eszébe egymás után. Igen, szabadság, de mikor? Előbb nem a
háború végénél; már pedig a háború még őszig eltart, ennek a nyárnak a
katonai eseményei véglegesen eldöntik a már kb. egy év óta amúgy is
eldőlt háború kimenetelét. Az oroszok hatalmas ékkel állnak elöl a déli
fronton, míg a Pripet mocsarak felett még mindig a Dnyeper mellett van a
front, úgy hogy itt kell elindulni, és ha sikerül a Dnyepertől
visszanyomni a frontot, akkor - már annyiszor számításba vette - még két
hónap szükséges a végleges leveréshez, természetesen számításba véve
azt is, hogy a szövetségesek is fognak partraszállásokat eszközölni.
Hányszor gondolta ezt át! és bízott (abban), hogy a háborúnak őszre vége
kell lenni. Most már csak az a kérdés, hogy a nagy világesemények és az
ő sorsuk között milyen lesz az összefüggés. Időben ki lesz a győztes.
Így mérlegelte most is a dolgokat, mikor ismét jelzik az utat figyelő
társaik, hogy Nagyváradra futottak be. Igen, úgy is van és már meg is
állottak a Szent László téren. Miért mennénk erre, ha Debrecenbe
tartunk, kérdik egymástól. A téren az esőben csak kevesen voltak, és
fogalmuk se volt talán, hogy milyen szállítmányt visz a letakart
teherautó. Ők pedig irigykedve nézték a kinnlevőket, akik szabadon
járhattak-kelhettek. Pár perc múlva már tovább utaztak és megnyugvással
vették tudomásul, hogy Várad felöl Debrecenbe vették útjukat. Mintha nem
egyforma sors várt volna rájuk, ha bármerre is mentek volna, de most
már beleélték magukat a debreceni tanyába, ha most az jelezte a jót
számukra, (és) ha az be is következik most különösen, amikor a németek
azt mondták, hogy ott jó dolguk van a már ott levőknek. - Ment az autó,
és mindenki azt szerette volna, hogy mielőbb a célnál legyen, hogy túl
lesznek egy ismeretlenen, a helynek ismeretlenségén, el nem képzelve
azt, hogy mennyi sok ismeretlen kerülhet a most elkezdett életükbe. De
csak mentek és most már csak a közel jövővel törődtek és csak azon
izgult mindegyikük, hogy a sötétség beállta előtt érkezzenek meg. Sajnos
ez nem következett be, mert útközben defektes autónak segítettek és
sötét volt már, amikor úgy 9 óra tájban Debrecen határába érkeztek. No
most innen hogy jutunk ki arra a tanyára, tanakodtak. - Közben az autó
befutott a vasútállomáshoz és onnan kanyargó utakra, míg egyszerre
megállt. Már kezdték sejteni, hogy ebből már nem lesz tanya. Az
oberscharführer leugrott és eltűnt a vaksötétségben. Egyikőjük sem
tudta, hogy hol vannak. Hosszúnak tűnő várakozás. - Végre kiáltás
hallatszik a sötétből, és az autó lassan előre megy, majd megáll. „Alles
heraus.” (Mindenki kifelé) Kiugrálnak egyenkint, megnyílik a nagykapu,
mely előtt álltak, és egyenruhás alakot pillantanak meg a kapu lámpától
megvilágítva. A kapu alatt felsorakoztatják őket és e közben megrémülve
olvassák a felírást a balra vezető ajtó felett: „Ügyészségi fogház” .-
Leszámolják 1, 2, 3, stb. 23. Stimmel. 23 darabot átadtam, szól a német a
magyar börtönőrhöz. - mint a barmokat, úgy adnak át darabszámra,
gondolják magukban. És az egy szót se szóló börtönőr intésére
megindultak. Sötét hosszú folyosókon keresztül topogva egyszerre
megállítják őket egy ajtó előtt, ahol az őrmester jön ki, és az már
megkérdezi, hogy honnan jönnek - Nagy haladás ez az előző szótlan
fogadtatás után és egyikük-másikuk erre már vérszemet is kapna további
viszontkérdezősködésre, ha arra az őrmester reagálna. „Menjen, hívja már
őket elő,” szól oda a fogházőrnek, ki erre eltűnt a sötét folyosón, és
nemsokára két 18 év körüli SS-kölökkel tér vissza. „No itt van, vigyék
őket,” szól oda magyarul az őrmester. Megolvasták, a hossza stimmel.
Mehetnek. A visszhangzó folyosón 23 pár bakancs bizonytalan lépte
hangzik fel és mennek végig a folyosón, majd fel a végtelen magasságban
tűnő 3.-ik emeletre. A koromsötétben, mint a vakok tapogatóznak. Jobbra
fordulnak, megint folyosón végig és megállnak. - Az ismert zár csattanás
hangzik és megszólal németül az SS-legény „Ide négy jöhet.” Az építész
elöl volt, így bátyjával és két társával ő juott először „hajlékhoz”.
Betapogatóznak, végre a kis málé szájúnak eszébe jut, és kézi lámpával
bevilágít.  Széjjel néznek, öt ágy van, de csak négyben van „ágynemű”.
Kettő az ablak melletti, 3 pedig az ajtó melletti falon. A cella nagy,
legalább 28 m2 területű, két ablaka van, jó magasan,
természetesen vasráccsal, mindkét ablak nyitva áll. Az egyik alatt
spanyolfallal elkerített helyen „a kübli”. „Nézze meg, hogy nincs-e
tele, csak nem fogom én.” szól az építészhez. Az undorral nyúl hozzá a
fedőhöz. Csak félig volt. „Jó még nem kell kivinni.” „Nézzük, hogy
állunk a poloskákkal.” Végignézi a falakat, és morog valamit, majd
pedig: „Én velem ki lehet jönni, jó ember vagyok, csak rendesen
viselkedjenek.” Mind ezt a szónoklatot olyan német nyelven mondta,
aminek Goethe nyelvéhez kevés köze se volt. Kiment, becsapta az ajtót és
rájuk zárta. - Elővették zseblámpáikat, és leterítették takaróikat,
lefeküdtek. „No jó helyre kerültünk.” De remélhetjük, hogy holnap
mégiscsak kimegyünk arra (a) tanyára, most csak azért jöttünk ide, mert
az autóval földutakon éjjel nem mehetünk. „Azt mondta, hogy 5 órakor
kell felkelni, és így biztosan hamar jön az autó értünk, egy éjszakát
csak kibírunk itt. Utóvégre nem is olyan rossz hely ez itt.” „Hát nem
is,” hagyta jóvá a többi is. Lassan-lassan elaludt mindegyik, csak az
építész nem tudott még aludni. Nagyon foglalkoztatták őt a történtek.
Milyen különös dolog, hogy a bátyján kívül két teljesen idegen emberrel
került ide, olyanokkal, akikkel csak köszönőviszonyban volt. A
mészárossal, Rasival, aki foglalkozását megtagadva a legjobban volt
elérzékenyedve közöttük, és a már régóta üzlet nélkül lévő kereskedővel,
a nagy kártyás Dolival, akit már egy pár napi együttlétük után a
külsejére sokat adó pedáns embernek ismert meg. - Most úgy látja, hogy
nincs különbség négyük között, mindegyikük fogoly és barát. Azután
feleségére, családjára gondolt, vajon most hogyan viselik az
eseményeket. Bizony két év előtt, mikor munkaszolgálaton volt, nagyon
megviselte szegény feleségét az aggódás. Nem is csodálkozott rajta, mert
hiszen akkor ő is sokkal nehezebben viselte a távollétet, már pedig
annak, aki elmegy sokkal könnyebb dolga van, mint az otthon maradóknak.
Az otthoniak mindig súlyosabb körülményeket képzelnek, mint amibe
jutottak. Most is például milyen nyugodtan fekszik és gondolkozik, nézi a
két ablakot, amelyeken bevilágít az éjszaka. Milyen szép ez a kékes
fény, ami beözönli a cellát, és a tárgyakat csak sejtetni engedi,
körülvéve a gyönyörű kékes fluidummal, melyben lebegnek. Az ablakok,
mint éjszaka világító nagy szemek lövellik be a fényt, és ahogy így
nézi, a kékes világosság fehér fénnyé változik, el-eltűnik, mintha ajtó
nyílna és csukódna és akkor egyszerre az egyik ajtónyitásnál feleségét
látja, ágyban fekszik, könyv van a kezében, de látszik, hogy nem tud
olvasni, csak gondterhesen mered maga elé. Bemegy hozzá, és megszólal:
„Miért nem alszol, hiszen nekem semmi bántódásom sincsen, csak te
képzeled ezt úgy, mert minden percedet a hiányérzet foglalja le. Az
ágyamban nem alszik senki, az asztalnál üres a helyem, szekrényemet nem
nyitja senki, minden megmarad abban az állapotban, ahogyan én itt
hagytam  Ezek a körülmények állandóan eszedbe juttatják, hogy itt valaki
hiányzik. Aki elmegy otthonról, az új környezetbe kerül, ahol övéi még
nem voltak, és emlékeket kell felidéznie, hogy közelében érezze őket. -
és akkor érzi aztán csak igazán, hogy egyedül van. Jó kedvel akarom a
rám váró megpróbáltatást végig élni, erősnek kell maradnom, ... ezt
mondtad te is nekem, és ezért nem fogok érzékenykedni, csak naponta
egyszer leszek együtt veletek, de akkor intenzíven és csakis veletek....
Érzem, hogy ez az utolsó megpróbáltatás, és kérlek, hogy Te is légy
erős, és viseld magadhoz méltóan. Mi csak a háború elmúltával tudunk
találkozni, de a vég már közeleg, és hamar meg fogod tudni, mert egy égi
harang jelzi azt mindenki részére...” Gilin, gilin, gilin, szólal meg a
fogház harangja, jelezve az ötórai ébresztést. „Mi az?” riadnak fel
mind a négyen egyszerre a cellában. Feltápászkodnak. „Ej de ki kell
menni!” szólal meg Rasi. „Hát próbálj kopogni,” szólal meg Doli.
Megkopogtatják az ajtót és pár perc múlva nyílik a kis ablakocska: „Woas
is’ los!” (Mi a baj) Szól be a nemes nyelven. Előadják kívánságukat,
hogy ki akarnak menni. - „Hát ott a kübli” és becsapja az ablakocskát.
„Nincs más hátra, ne szégyelld magad Rasi, és intézd el.” Rasi nagy
szégyenkezve elintézi (a) dolgát és utána szótlanul és lehetőleg
észrevétlenül mindegyikük elvégzi. „Most már ezzel megvolnánk, de mi
lesz a mosdással.” „Ettől a bitangtól hiába kérünk valamit.” „De
gyerekek, nekünk van a kulacsunkban víz, majd azzal valahogy
elintézzük,” és egymás kezébe öntve a kübli felett „alapos” mosdást
végeztek. „Hát ez meg mi a fene kopogás-pacskolás?” kérdi Doli. „Nézd
már meg Rasi!” Rasi felmászik az ágya támlájára, és onnan lenéz. „Lenn
körbejárnak a rabok, reggeli sétájukat végzik.” Mindegyikük egymás után
nézi meg a moziban már sokszor látott képet, de ez most a szívükbe
markolt. A sarokban ott áll a fegyőr, puska a vállán, és előtte körbe
sétálnak hátratett kézzel a fegyencek. Urak, parasztok, proletárok, és
zsidó is - mind csak fegyenc, egyforma meggörnyedt háttal földre nézve
sétál, és a fapapucs a lábukon kopog-kopog. Elbámulva nézik. Hát ez is
élet még? „Bizony, inkább nem mennék levegőre, mint így megalázva.”
Állapítják meg egymás között. Lassan elhal a kopogás, és újra csend
lesz. Egymásra néznek, vajon most mi következik? Nyílik a kis ablak, és
négy csajkát és négy kenyeret nyújtanak be rajta. - Rasi veszi át, és
meg is kóstolja. „Ez a keménymagos leves egész jó, de a kenyér annál
rosszabb, csupa keletlen tésztából, hogy a pék jól jöjjön ki vele. Még
jó, hogy van az otthoniból pótolnivaló.” Megint nyílik a kis ablak, most
az üres csajkákat kéri egy kollega, aki egyben cigarettát is koldul, és
elmondja kérdésükre, hogy felesége meggyilkolásáért van benn, pedig
egészen fiatal gyereknek néz ki. „Ezek már beleszoktak a fogházéletbe,”
állapítják meg. „Jó, hogy nekünk csak egy napig kell itt lenni, mert még
délelőtt értünk jönnek.” Már 10 óra van, és mindannyian nagykabátban
állnak, topognak és beszélgetnek. A cellában hideg van, mert az
ablakokat a kübli miatt nyitva kell tartani, a szél majd kiviszi őket,
ilyen szellős szobát még nem láttak! A nap csak hajnalban mutatja magát
egy órára, a fogházat bölcsen északkeleti irány felé tájolták, minek a
raboknak a nap! „Tudjátok fiúk, - szól az építész - én minden bírót,
mielőtt kineveznék, egy hónapra bezárnék, hogy lássák azt, mire ítéli az
embereket. Biztosan igazságosabb ítéletek látnának napvilágot! Én pld.
már így nem terveznék meg fogházat se, mint ahogy ez van építve.”
„Vajon  mit csinálnak a többiek, kopogtass csak nekik.” Megkopogtatják a
közfalat, válasz jön, de sajnos csak össze-vissza végeznek, nem tudják
még a kopogtató nyelvet. „Fiúk, már dél van, itt vannak az ebéddel”-
szól Doli. Bizony már dél van, állapítják meg, és mégse vitték el őket.
Kényszeredetten eszik a szokatlan ebédet, majd lefekszenek, ismét
felkelnek. „Fiúk, én délután el szoktam ott-honról menni, be a városba.
Hát most is elindulok ” szól az egyik, és nekiindul fel és le járkálva a
cellában, mindig jelezve, hogy hol van most. „Most kifordulok a Teleki
utcából a  Széchényi utcába, és onnan a Szt. István térre.” „Szervusz”
szól egyszerre rá Doli, aki szintén fel-alá járkál, „te hová mész, mit
keresel a városban?” Így játszanak, hogy az idő teljen, már kezdenek
bizalmatlanok lenni elvitelükben. - Így lassan esteledett, amikor
meglepetésszerűen az ajtó kinyílt és a málészájú SS-legény felszólítja a
cella lakóit, hogy vigyék ki a küblit. Kimennek a folyosóra, ugyanakkor
jöttek ki a többi társak is a cellákból, és összetalálkoztak a W.C-nél,
ahova a kübli tartalmát ürítették. Sajnálták, hogy nincsenek velük ők
is. Azt mondják, hogy nagyon hiányzanak nekik. „Bizony nekik is jobb
volna, ha többen lennének. Sajnos a társalgásnak nagyon hamar vége lett,
mert újból be kellett nekik menni. Közben egész beesteledett és új-ból
lefeküdtek, és másnap a szokásos 5 órai csengetésre ébredtek fel. „Hogy
mi a fenének kell ötkor felkelni, amikor alig tudjuk a napot agyonütni,
én nem is kelek fel” szól az egyik. „Úgy látszik, ezek már megint itt
hagynak bennünket, ez az ő rendszerük; a bizonytalanságban hagyás és
ezzel a megfélemlítés.” „Kérni kellene ettől a bitangtól valami mosdó
félét.” „Most van itt a kancsóban víz, hoztam be,” szól Rasi. „Na te
ügyes ember vagy..” Az udvaron most indul meg a séta, mindegyikük előtt
megelevenedik a tegnapi kép, és elkomorodnak. - Egy darabig szótlanok,
azután vége a sétának. Jön a reggeli és utána is-mét meglepetés, az
ajtót most a kancsi SS kinyitja. „Küblit kiüríteni, és a szobát
kitakarítani!” Szól, és örömmel rohannak a küblivel a W.C.-hez. Egyikük
seperni kezd. Ismét összejönnek most a folyosón is, mert a kancsi
valamivel rendesebb. Ma már valamivel letörtebbek voltak a szomszédok.
Visszamentek a cellába és folytatták a benti életet. Egyszerre ismét
nyílik (az) ajtó, a folyosón sorakoztatják őket, és a szomszédokkal
együtt leviszik a földszintre a fogház irodához. Itt nacionáléikat
felveszik, és csodálkoznak, hogy milyen szimpátiával beszélnek velük, a
végén kisült, hogy azok is fogházlakók. Ismét bejutva szobájukba a
történtekből azt következtetik, hogy itteni helyzetük végleges. Miért
kellett volna egyébként őket állományba venni. Igy telik most már
napjuk, és már kibékülnek a fogházzal is, mint elfogadható lakhellyel a
háború végéig. Vajon tényleg ilyen-e az emberi természet, hogy vigaszt
nyer mindjárt, ha életében oly változás áll be, minek megváltozásába
beleszólni nincs módja? Ők ugyanis így voltak. „No már ha így van, hogy
maradunk, nézz már körül az ablaknál Rasi, hogy mi van odakinn.”
Felmászik Rasi az ágy végére, és beszélni kezd a csabai rendőrségi
fogdában megállapított rádió közvetítés modorában. „Váradnak azt a
részét látjuk, ami az állomáshoz közel van.” „Miféle Váradról beszélsz?
Talán elment az eszed?” „Izé, ahogyan mondom Szolnok,” javítja ki magát
Rasi. „Hát tényleg, máris a fejedet érte a baj, mert az volt a
leggyengébb pontod, egész meghülyültél, mi lesz veled később. No hát
mondd csak már tovább, és vedd tudomásul már, hogy Debrecenben, érted
Deb-re-cen-ben vagyunk,” kiabálnak neki. „Hát látok egy pár nagy
épületet, szép nagy hely ez a Várad, izé Szolnok.” „No tessék már
megint,” és így telik az idő. Beszélnek inkább sok mindent,
hülyeségeket, mókáznak, csak nem hallgatnak, mert a hallgatás az
szörnyű, azt nehéz elviselni. - „Mégis jobb volna, ha többen volnánk,
többnek több szája és többet is beszélnének,” - gondolják ilyenkor -
„mert itt nem a gondolat a fontos, hanem a szó, ami elhangzik, hogy csak
csend ne legyen.” Így múlnak a napok, és mindennapos lett az ilyen
szórakozás, csak abban különböztek, hogy mindig más volt a látnivaló az
ablakon. Egy ilyen ablak nagyon szórakoztató, még akkor is, ha csak két
udvar látható, az egyik egy cívisé, a másik egy zsidóé. A zsidóéban
természetesen németek vannak az első lakásban, a zsidók pedig hátra
szorultak, ebben a házban csak ritkán látni mást, mint német katonát, a
zsidók már nem élik a maguk életét. A cívisházban a kisasszony a padon
elterülve napozik, egy koca a malacait szoptatja, a gazda elkészül
otthonról, befogják a kocát. És ez most mind nagyon érdekes. Érdekes már
azért is, mert felülről nézik a két ház közötti különbséget. Az
egyikben az ellenőrzött elnyomottnak az életét, a másikban a szabad
emberét. De ha nem is ezzel a szemmel néznék, akkor is érdekelné őket,
mert a két udvar jelentette részükre most az egész külső világot. Milyen
különös az, hogy ők ide be vannak zárva, azt se tudják miért, míg azok
szabadon járnak és végzik mindennapi munkájukat. Ebbe már lassan bele is
nyugodtak, sőt már a harmadik napon ők is szívesen sétáltak volna a
fegyencekkel együtt. „Bizony nem is volna rossz egy kicsit a levegőre
menni, lám még ezt se teszik meg nekünk,” sóhajt fel egyikük, akit az
első napi séta látványa a legjobban megtört. Az életükben a boldog
perceket a kübli kivitele jelentette, akkor mozoghattak egy keveset a
folyosón, beszélhettek a szomszédokkal. Egy reggel meglepetve látták,
hogy az épületnek ellenkező szárnya felől új zsidók jelentek meg, hamar
felvették velük a kapcsolatot. „Nini, hisz az ott a Pista Gyuláról, ez
meg ott Áron Szalontáról, tehát ők is itt vannak!” A W.C. az épületnek
úgynevezett csillag szárnyában volt, a csillagban voltak az egyes cellák
és a három emelet a földszinttől kezdve látszott a folyosókkal
udvarszerűen kiképezve úgy, hogy egy őr ellenőrizhette az egészet. Ettől
a résztől kezdve az első cella a 81-es volt a felügyelőké. „Los, los,”
hangzik fel az SS-ek részéről és bemennek a cellába, de „Hallgass csak,”
szólal meg egyikük, „a többiek már kinn vannak.” „Te ezek a folyosót
súrolják.” „Milyen szerencséjük van, most tovább kinn lehetnek, pláne
biztosan húzzák is a munkát.” Tovább hallgatták kinn dolgozó társaik
beszédét és .... 

Eddig jutott haza a napló.

A debreceni internálásban engedélyezték a levelezést német
nyelven, és csomagot is küldhet-tünk. Apám május 3.-ától junius 3.-áig
20 levelet írt. Tartalmuk alapján megtudható, hogy a deb-receni
fogházból olyan helyre vitték Őket, ahol kerti munkát végeztek. Továbbá a
tőlünk kapott levelekből apukám megtudta az „előgettóba” való
összeköltöztetésünket, és több levelet már oda küldött. Természetesen
azt nem írhattuk meg, hogy a deportálás elől külső segítséggel
megszökünk. Talán már júniusban, a vidéki deportáláskor Bécsbe vitték
őket.

Tevan  Andor, az 55 éves kezdő napszámosnak

1944 augusztus 15.

Édes Andorkám, ilyen körülmények között még nem ülted meg ezt a
napodat, és biztosra veszem azt, hogy hiányzik ma Neked a meghitt otthon
jobban, mint akármikor. Most úgy adódott, hogy én se vagyok Nálad az
egyedüli, aki közeledben lehetnék a véredből valók közül. Amint látod,
lélekben mégis Nálad vagyok, és a legjobbakat kívánom. Biztosra veszem,
hogy a legközelebbi születésnapodat örömben és megelégedésben fogod
tartani családoddal, sőt a házassági évfordulód is a családodban fog
találni. - Szívemből kívánom ezt Neked és őszintén. Magamról azt
írhatom, hogy jobban vagyok és javulok. A professzor azt mondta, hogy a
hetek kellenek a gumók visszafejlődéséhez, és én mit csináljak, hiszek
neki , míg az ellenkezőjéről meg nem győződöm. - Már nagyobbrészt fenn
járok. Sőt az Altersheimban (öregek otthonában) is voltam látogatóban,
ahová azt hiszem nemsokára áttesznek. Hidd el nekem, hogy nagyon sok már
nekem az itt létem. Még ha dolgozni és kínlódni is kell, már vágyom
azután a „szabadság” után, ahol legalább van valami érintkezés a
külvilággal. És azután az ember se sokkal különb az állatoknál, ő is a
nyájában érzi jobban magát, mint egy idegen nyájban. Ma itt volt Pollák
dr. és Lusztig Pis-ta levelét hozta, ki nála érdeklődött, hogy nem
tudnak-e valamit a családjáról. Én megadtam neki a mi címünket, sajnos ő
nem közölte a magáét. Úgy látszik mindnyájunkat elővesz  nyugtalanság
azért, hogy nem tudunk családunkról. Egészen biztos, hogy nem kerültek
erre a vidékre. Ha már összejönni nem tudunk velük, legalább a címüket
kellene megtudni, hogy alkalomadtán idejében felvehessük velük a
kapcsolatot. - Bár látszólag a dolgok menetében lassúbbodás látszik, ez
csak látszólagos, mert a következendő események már meg fogják törni
véglegesen, és az általunk ismert időpontra indulhatunk hazafelé. -
Rózsinak add át kézcsókomat Téged csókollak ölellek  Rezső.

A következő levelet Donizer (?)
Árpád írta a Wien-Lobau-i lágerből 1944 szeptember 7.-én a Budapesten
illegálisan tartozkodó Tevan Zsófiának Domokos Józsefné (legális)
címére.

Nagyságos
asszonyom!                                                                                                                   

Lányomhoz intézett VIII. 27. kelt b.
soraira én válaszolok, sőt értesítem, hogy k. apja Tevan R. és
nagy-bátyja T. Andor velem jöttek Wienbe, innen bennünket ide osztottak,
őket (Sipos Imrét - A Bárányt Orosházáról) Wienben hagyták a városi
légvédelemnél. Úgy tudom egy iskolában laknak, címük: Wien XII. Bez.
Stadtlau Schich-gasse Volksschule. - Egyidejűleg én is írok nekik, de
nem tudom, vajon nekik meg van-e engedve a levelezés, mert nem írhatunk.
- Annyit közölhetek, hogy Wienig jól voltak, erősek és kitartók.
Közölni fogom velük, hogy k. családja együtt van. - Mi is üdvözöljük
ismerőseinket, s csak legyenek önök is nyugodtak, rendes ellátásuk van.
Kézcsókkal és szívélyes üdvözlettel        Árp.. (?)       

1946. III. 27.  Hajdúböszörmény.

Kedves Zsófia kisasszony!

Folyó 6. kelt soraira csak ma tudok válaszolni, mert nem voltam
idehaza. Legelső sorban fogadja szívem mélyéből legőszintébb részvétemet
s kérem az árvák gyámolyát, hogy nyújtson önnek mielébb vigasztalást,
mert sajnos ez az élet természetes folyamata. Kedves édesapjával együtt
dolgoztunk hónapokon át az üvegezési kommandóban, sőt betegsége alatt én
ápoltam, de sajnos nem tudtuk megmenteni, a tény az, (hogy) 1945.
Március havában fleck tífuszban távozott el tőlünk örökre, és
Bergen-Belsenben. Tény, hogy naplót vezetett, de én azt soha nem
olvastam, hanem egy Steinberger nevű lakatos mester, vagy esztergályos
nagyon derék ember kezében láttam boldogult halála után a naplót, hogy ő
azt magéval vitte volna alig hiszem, de azért ha megtudom a pontos
címet írok neki, hogy küldje el önnek a naplót. Kívánságának remélem
eleget tettem, és bármikor készséggel állok rendelkezésére és maradok
teljes tisztelettel:  Holcz...... 

Evvel nem lehet tudni a mai zavaros helyzetben, hogy nem-e veszi hasznát. A mellékelt nyilatkozatot azért adtam meg.        

A következő feljegyzés (levélrészlet ?) talán 1946-ban készült az
én (Tevan György) írásommal. Az is benne van, hogy Rosenberg Zoltán
festősegéd Orosházán Polgár Emil épületanyag keres-kedésében
található.  

Él Orosházán egy Rosenberg Zoltán nevű, cca. 20 éves festősegéd, akit
egy másik lágerből, de szintén Bécsből vitték el ugyanavval a
transzporttal, mint szegény Rezsőt. Most Gyurival együtt elkezdtük
faggatni. - Ngyon jól ismerte, szerette, mint rendes, nagyon rendes
embert. Ott volt, mikor meghalt. Csak két hétig volt beteg, fejtífusza
volt. (Tehát nem fleck.) Orvos járt hozzá, de gyógyszerük alig volt. Ez
február elején, vagy március elején történt. Pontosan nem tud rá
visszaemlékezni. Ott is működött krematórium, ahol a halottakat
elégették, tehát szegény Rezső is ilyen temetést kapott. Rosenberg
szerint még egy tanú van erre: egy Sajó nevű mérnök Debrecenből. - A
másik nevét nem tudja. Mint kolléga, nagyon jóban volt Rezsővel. Ők
mindnyájan a Sonderlagerben voltak és valamivel jobb dolguk volt, mint a
más lágerbeliek-nek. Eleinte nagyon sokat dolgoztak, de jobb kosztot is
kaptak. Januártól kezdve nem dolgoztak semmit.

Életrajz

Löffler asszony Pozsony város szívében él, a régi, korhű épületek egyikében, a lányával és a vejével. A lakás régi bútorokkal van berendezve. Löffler asszony szobáját könyvek, képek és kedvenc politikusainak arcképei – többek között Ferenc József császár, T. G. Masaryk és Václav Havel portréja – díszítik. Löffler asszony magas kora ellenére is nagyon fürge, naponta sétál a városban. Az interjú négy ülésben készült. A feltett kérdések mindegyikére nyíltan és érthetően válaszolt, sőt, nem hagyta ki a humoros helyzeteket sem. Csak az első két házasságának történetéről nem kívánt nyilatkozni. Ezt a kívánságát természetesen teljes mértékben tiszteletben tartottuk, ezért az ezzel kapcsolatos további kérdéseket mellőztük.

A dédszülőkről nem sokat tudok mesélni. Valaha nem úgy volt, mint ahogy most van, hogy körülöttem egy csomó nyolcvanéves ember él; sőt, jómagam is túl vagyok a kilencvenen. Az én dédszüleim idejében a hatvanévesek már nem éltek, tehát amikor én születtem, már egyik dédszülő sem élt.

Az édesapám családja Nagymegyerről, a mai Veľký Mederről származott, de ott éltek már a dédszüleim is és aztán a nagyszüleim is [Nagymegyer – nagyközség volt Komárom vm.-ben, 1891-ben 3200, 1910-ben 3600 lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]

Akkoriban divat volt még a nagy család, mindenütt egy csomó gyerek volt. Nálunk is sok volt a gyerek. Az apai nagyapámnak, Weisz Ignácnak két fivére volt. A legidősebbik fivér, Weisz Miksa ügyvédnek tanult. Komáromban élt, akkor még Weisz néven. A legfiatalabb a három fivér közül, Weisz Móric meg Győrben telepedett le mint orvos. Lányok is voltak a családban, férjhez mentek, a nevüket nem magyarosították [lásd: névmagyarosítás]. A néhai Osztrák–Magyar Monarchia idejében a névváltoztatás majdnem mindennapos ügy volt. Rengeteg magyarosítás történt akkor. Hogy mi történt később? Az unokák már szlovákosították a neveiket. A lánytestvérek, úgy tudom, Kaposváron voltak férjnél. Én mint gyerek közülük már csak egy nagyon öreg nénire emlékszem. Ez a nagyon öreg néni ötven éves lehetett akkor. Nem emlékszem, hogy hívták, ezekkel nem voltunk összeköttetésben, mert akkor még vonattal közlekedtünk, távol éltünk tőlük mi itt, Pozsonyban [lásd: Pozsony város].

Az én nagyapám [Weisz Ignác] mindenfélével próbálkozott, de a családból ő volt az egyetlen, akinek soha semmi nem sikerült. A Monarchia egyik nagyobb városából a másikába vándorolt, és minden városban született gyereke. Ezért aztán történetesen például az én édesapám, Weisz József Pesten született. Az apám öccse, Ottó Bécsben, a legfiatalabb testvéröcs, Béla pedig már Nagymegyeren született. Valahogy nem sikerült neki semmi. A családot Weisznek hívták. Mikor a fiúk érettségiztek, akkor magyarosították meg a nevüket. A nagyszüleim még Weiszek voltak, viszont az apámék, a három fiú, ők Vidorok lettek. Az én leánykori nevem így Vidor Katalin. Az apai nagypapámra nem nagyon emlékszem, mert kisgyerek voltam, amikor meghalt [1919-ben].

A nagymamám, Weisz Ignácné [szül. Abelesz Stefánia] nagyon helyes teremtés volt. Az apai nagymamát nagyon szerettük. Az özvegy nagymamám a legidősebb lányánál, Etelnél élt, aki Kaposváron volt férjnél. Akkor még nem létezett nyugdíj. A nagymamának minden gyereke küldött havonta egy bizonyos összeget. Ez a Kaposváron élő nagymamám minden évben eljött hozzánk Pozsonyba. Egy hónapig volt nálunk. Maximálisan jó volt a viszony köztünk. Nagyon vidám, kissé dundi teremtés volt. Tökéletesen beszélt magyarul, németül, franciául. Valaha nagyon jómódúak voltak [a szülei], mert francia tanítónőt is tartottak. Mikor itt tartózkodott, ha mentünk az utcán, mindig volt vele egy ceruza és egy kis notesz, abba jegyezgetett. Mondom: „Nagymama, hát mit ír ide?” „Jój, fiacskám, hát szlovákul tanulok most. Mert ha jövőre eljövök, megint többet akarok tudni.” A feliratok mindenhol három nyelven voltak kiírva – szlovák–német–magyar –, és ha valami ki volt téve, azt is elolvasta, azt is leírta. A vége az volt, hogy amikor már többször is itt volt nálunk, megértette, amit mondtak. Persze akkor Pozsonyban még nagyon keveset beszéltek szlovákul, de megértette. Őt nagyon-nagyon szerettük. Mikor iskolába jártam, akkor az iskolarendszer még más volt. Itt-ott diákbált is rendeztek. A nagymama is eljött rá, ha itt volt. Rendszerint a szülőkkel mentem, de nekik már éjfélkor elegük volt belőle. Mondták, „no hát Kató, gyere most már, megyünk haza”. Hát persze hogy kétségbe voltam esve, lehettem akkor tizennégy-tizenöt éves. Nem is lehetett elmenni persze, ezért elkezdtem sírni: „Nem, maradjunk még egy kicsit.” Erre az én kaposvári nagyon szeretett nagymamám azt mondta: „Ti csak szépen menjetek haza, ne törődjetek vele, én nagyon szívesen itt maradok vele, mert nekem ez nagyon tetszik. Majd én a Katóval hazajövök.” Az én nagyon aranyos nagymamám reggel háromig maradott velem, és akkor mentünk haza. Persze kísértek ugye a fiúk is, úgyhogy nem volt a legnagyobb csönd. Mire beértünk a lakásba, a szülők felébredtek, és a nagymamám kikapott, hogy ilyen sokáig maradtam vele ott, és akkor azt súgta a fülembe: „Jobb, hogy én kapok ki, mint te.”

Én az anyai ágon őspozsonyi vagyok. Tudniillik az én anyai nagyapám – hogy hol született, azt nem tudom megmondani, de – itt élt, Pozsonyban mint fiatalember. Hahn Gyulának hívták a nagyapámat. Hogy mi volt, milyen iskolába járt valaha, semmit sem tudok, mert nyolc-kilenc éves lehettem, amikor meghalt. Nem emlékszem rá, hogy ezt valaha is különösebben emlegették volna a családban. A nagyanyám, Hahn Gyuláné, született Singer Ida szintén idevalósi volt. Egyetlen lány volt. A pozsonyi nagyszüleimnek három lánya volt, köztük az én édesanyám, aki már itt járt iskolába mind a két testvérével. Csak három lány volt. A legidősebbet Hahn Etelkának hívták. A középső volt az anyám, Anna és a legfiatalabb Emma. Itt éltek, és persze mindegyik férjhez ment, mindenkinek gyereke is született, így egész szép számmal voltunk. Etelka néninek, aki a legidősebb volt, két leánya született. Akkor jött az én anyám, szintén két leánya volt, én és a húgom. A nagyszüleim boldogságára a legkisebbiknek egy szem fia született, végre fiú is van a családban. Már ő is meghalt. Az unokatestvérek közül senki nem él, csak én egyedül.

Egyik család sem volt ortodox. 1871-ben, ha jól tudom, akkor alapult meg a neológ község Magyarországon Az ortodox és neológ hitközségek az 1868–69-es Izraelita Egyetemes Gyűlés után váltak szét. A status quo ante hitközségek 1871-től képviseltek külön irányzatot. – A szerk.. Bizony elég gyorsan sok hívője támadt a neológ hitközségnek, ami, ahogy mondják, főleg annak volt köszönhető, hogy az itt élő zsidóság minél előbb be akart olvadni a környező lakosság életébe, annyiból, hogy hasonló módon akartak élni. Éppen ezért modernebbül kellett élniük, mint ahogy az ortodoxok éltek. Tehát mind az apai részről, mind az anyai részről a család mindegyike a neológ hitközség tagja volt. Ez annyit jelentett természetesen, hogy hívők voltak, de sokkal lazábban, mint az ortodoxok. Ez annak volt nagyrészt köszönhető, hogy Pozsony város leghíresebb rabbija Hátám Szófer lásd: pozsonyi jesiva volt, aki pedig mai szemmel nézve az ortodoxnál is ortodoxabb volt.

A pozsonyi nagyszüleim [azaz: az anyai nagyszülők] házánál volt segítség. A Mihály utcában laktak, ott, ahol a Ruefa utazási iroda volt. Itt egy nagyon szép üzlet, N. Neumann, egy bécsi konfekciós vállalat fiókja volt. Ennek a fiókját vezette az én nagyapám. Ez egy nagyon szép, nagyon elegáns férfi konfekciós üzletnek számított valamikor. Itt is laktak. A lakások bent az udvarban voltak. A mellette lévő házhoz a Katalin kápolna volt hozzáépítve. A kápolna állítólag a tiezenhatodik századból vagy a tizennegyedik századból származik, nem tudom pontosan. Sok fiatal is megfordult itt. Egyszer azt kérdezte tőle egy vidéki lány, hogy nem tudna-e valamilyen munkát, mert itt szeretne elhelyezkedni egy családnál. Milyen boldog lenne, mert mindennap lejöhetne ide a kápolnába. A nagyanyám azt válaszolta, hogy most rögtön jöhet hozzánk. És valóban, amíg a nagyanyám élt – mert a nagyapám meghalt –, ez az eredetileg apácának készülő fiatal teremtés (aztán már nem is volt fiatal) ott maradt a nagyanyám mellett, mindig boldogan, megelégedetten, mert a kápolna nyitva volt.

A nagyszüleimnek nem volt olyan igazi baráti társaságuk. Voltak ismerőseik, de színházon vagy a koncerteken kívül kávéházakba nem jártak. Nagyon sokat dolgoztak az üzletben. Minden nap este hét órakor zártak. Szombaton és vasárnap nyolc órakor nyitottak, és tizenkettőkor zártak. A nagymamám is segített a háztartáson kívül, a pénztárban ült. Nagyon-nagyon sokat dolgoztak.

A nagyszüleim nem meséltek a gyerekkorukról. Nem laktunk együtt, ugye – a nagyszüleimnek minden lánya másutt lakott. Meg hát egész más nevelés volt akkor. Ma az unokám nekem azt mondja, hogy „čau” [szlovák: ’csaó’]. Nekünk akkor, tehát minden unokának, mindennap be kellett mennünk a nagymamához azt mondani, hogy kezit csókolom, és kezet is kellett csókolni. Ezzel elég volt, már mehettünk is el. Ezt minden áldott nap meg kellett tennünk, és meg is tettük. Nagyon szigorú volt a pozsonyi nagymamám, saját magával szemben is. Ha erre évek múltán visszagondolok, akkor tudatosítom, hogy éppen ezért nem nagyon szerettük őt. Igaz, nagyon vigyázott ránk, irányította a lányait is, hogy hogyan neveljenek, milyen szigorral. Persze ma látom, hogy ez nem is volt olyan rossz nevelési módszer.

Nem volt jellemző arra az időszakra, hogy a szüleim meséljenek a szüleikről. A szülők iránti respektus abszolút volt. Annak idején különvélemény nem létezett. Ha azt mondta apám vagy anyám, hogy ez úgy van, akkor számomra az volt a természetes, hogy az úgy is volt. Még csak gondolkoznom sem kellett erről, nem azért, mert nem volt erre alkalom, hanem azért, mert ez nem is volt szokásban. A háború után, mikor hazajöttem, nem éltek a szüleim. Nem volt senkim. Férjnél voltam már. Már fél éve itt éltem, de nem volt mit felvennem. A régi üzletek kezdtek kinyitogatni, javult az áruellátás is. A belvárosban volt egy szövetüzlet, ahová az édesanyám is járt valaha vásárolni. Az üzlettulajdonosok odakint álltak az ajtóban, és csalogatták be – úgymond, fogták – a vevőt. Mikor arra jártam, megkérdeztem a tulajdonost, hogy nincs-e szövet. „Jöjjön be, nézzen be.” Az első Ausztriából kapott nagyon-nagyon szép szövetet. Bementem, pénzem volt. Kosztümöt szerettem volna. Életemben még egyedül nem választottam szövetet, ilyesmit mindig anyuval vettem. Nem is voltam képes választani, ezért aztán mondtam a boltosnak, hogy adjon nekem tanácsot. Adott, a szabó címét is megadta.

Az édesapám, Vidor József Pesten született, 1882-ben, ott végezte az iskolákat is – kereskedelmi akadémiát, így mondja a családi szájhagyomány. Rendkívül ügyes fiatalember lévén, érettségi után bankba került. A bank, ahol Budapesten dolgozott, itt Pozsonyban is nyitott fiókot. Annyira meg voltak elégedve vele, hogy az apukámat huszonhárom éves fejjel kinevezték a bank fiókvezetőjévé, ami akkor elég nagy karriernek számított. Fiatalkori képei után ítélve egész csinos ember volt, nagyon jókedvű, kellemes, humorral teli. Itt a színházban ismerkedtek meg az édesanyámmal. Édesanyámat és a testvéreit minden nagyobb előadásra elvitték. Az ismeretségből aztán házasság lett. Édesanyám középfokú lányiskolába járt Pozsonyban.

A Grössling utcában születtem [Pozsonyban] 1910-ben – ma már úgy hívják az utcát, hogy Medená. A ház akkor még eléggé új volt, úgy mondták, hogy ez egy modern lakás, mert fürdőszoba is volt benne. Az első világháború alatt kiadtak egy olyan rendelkezést, hogy akinek a férje családfenntartó és bevonult katonának, annak házbért egy bizonyos ideig – nem tudom, meddig – nem kellett fizetni. Mialatt az édesapám elvolt, a házbért tényleg nem fizettük. A háztulajdonosnő ennek ellenére is felmondott az édesanyámnak, el kellett hagynunk a lakást. Az édesanyám azt mondta: „Rendben van, ha kell, elmegyünk.” Nagyon sajnálta ugyan, azt se tudta, hova, merre, mit csináljon. Közben sikerült az apámnak is hazajönni, de akkor már azt mondta, nem maradunk, keresünk mást. Összetalálkozott egy barátjával, akinek saját háza volt a volt Tobrucká utcán – akkor még úgy hívták, hogy Rojková (Rojkó utca) –, és ott éppen megürült egy négyszobás lakás. Kivándoroltak [a lakók], ez akkor még nem volt nagy divat, de elmentek Pozsonyból. Este rögtön átadta a szüleimnek a lakást, így már 1916-ban odakerültünk.

Az édesapám Pozsonyban vonult be [az első világháború alatt]. Pozsony városban 13-as honvédek és a 42-es honvédek voltak. Az apám 13-as honvéd volt, az első hadtesttel azonnal kiment a frontra, Przemyślbe Galícia. Przemyśl akkor ugyan még a későbbi Lengyelország Ausztriához tartozó része volt, az orosz határ mentén feküdt. Ez egy erődítmény volt, Przemyśl [Przemyślt 1874-ben erős várrá építették ki, de ez a világháborúig részben elavult. 1914. szeptember elejétől október 9-ig ostromolta az orosz sereg, de a nagyon nagy emberveszteség ellenére sem tudták bevenni; másodszor november 11-én zárták körül, az ostromgyűrű 1915. március 22-ig tartott, amikor is a védők élelmiszere elfogyott, ezért felsőbb parancsra az erődöt fölrobbantották, és a hadiszerek elpusztítása után a várat föladták. 1915. június 3-án néhány napig tartó ostrom után a magyar honvédek ismét visszafoglalták. – A szerk.]. Ott elég hosszú ideig tartózkodtak. Apám, egy nap, úgy estefele, mikor az erődítményből már le lehetett menni a városba – itt a családom humorosabb életének a része következik –, lement a városba. Bement az egy szem bankba, ami ott létezett, és felkereste annak az igazgatóját. Bemutatkozott, és azt mondta, hogy kollégák vagyunk, mert én Pozsonyban egy banknak ugyancsak a vezetője vagyok. A másik nagyon megörült apámnak, meghívta őt vacsorára. Apám elég kártyás ember volt, leültek zsugázni. Hívták az apámat, hogy bármikor jöjjön le, nagyon fognak örülni a látogatásának. Erre pár nap múlva édesapám megint lement, megint zsugáztak. A következő alakalommal már hárman voltak, azt hiszem, hogy akkor már lehetett preferanszot [Préférence – magyar kártyával játszott kártyajáték. – A szerk.] játszani vagy alsózni, mert a przemyśli bankigazgató egy másik barátját is meghívta. Ismét megvacsoráztak, nagyszerűen elszórakoztak. Édesapámnak éjfél felé kellett visszatérnie az erődítményre. Amíg vacsorán volt, az oroszok elfoglalták az erődítményt, így nem tudott visszamenni. Nagyon nehezen, de mégis sikerült az apámnak valahogy elmennie [Pozsonyba]. Hazafelé menet itt-ott különféle osztrák–magyar hadtestekkel találkozott, az egyik a másiknak csak átadta, hogy itt jelentkezzen, ott jelentkezzen. A vége az volt, hogy hosszabb idő után mégiscsak sikerült hazakerülnie. Az édesapám erre azt mondta, hogy a kártya mentette meg az életét. Ehhez azonban tudni kell, hogy az elsős osztálytársaim közül soknak az édesapja, akik hasonló korúak voltak, mint az én apám, nem tért vissza, fogságba estek. Ha kibírták a fogságot, évek múlva már rég Csehszlovákia volt, mire hazajöttek; ha pedig nem bírták ki, meghaltak.

A háború folyt tovább. Apám, érdemeire való tekintettel, itteni beosztást kapott a katonaságnál. Az érdemeit nem a hadtéren, hanem otthon szerezte. Tudniillik akkor hadikölcsönöket kellett jegyezni, és apámnak sikerült ismerősöktől, a bankban és a többi vállalatoknál hadikölcsönöket szerezni [A háborús kiadások fedezésére 1914 és 1918 között nyolc alkalommal bocsátottak ki hosszabb lejáratú ún. hadikötvényt. Lásd: hadikötvény az Osztrák–Magyar Monarchiában. – A szerk.]. Többek között itt volt a nagy Stollwerck gyár, a Patron gyár meg a Dinamit Franz Stollwerck 1839-ben nyitotta meg édesipari termékeket gyártó üzemét Kölnben. Halála után öt fia Gebrüder Stollwerck néven továbbfejlesztette a céget, amely 1902-ben részvénytársasággá alakult át. A pozsonyi gyárat 1896-ban alapította két Stollwerck fivér, eredeti elnevezése a K. K. Österreichisch–Ungarisch Hof- und Schokoladenfabrik volt. 1900-ban a pusztító erejű tűzvész ellenére is több mint 1 milliós nyereséget mutatott ki. 1948-ban formálisan államosították, a gyártást a csokoládétartalmú édességekre építették át; a Patrónka gyárat 1870-ben (más források szerint 1868-ban, ill. 1872-ben) alapította egy bécsi magáncég, Roth György és társai (Georg Roth et Co.). A cég székhelye Magyarország határain kívül volt. A pozsonyi leányvállalatot az osztrák–magyar hadsereg lőszerszükségleteinek fedezésére állították föl. Az első világháború kitörése után, 1915-ben 3000 alkalmazott dolgozott itt. 1918-ban az üzem önállósult, új nevet kapott – Pozsonyi J. Roth Rt. 1928-ban Csehszlovákia legnagyobb ilyen jellegű gyárai közé tartozott. Elsősorban a hadsereg részére, ill. sportlövészet céljára gyártottak lőszert; a Dinamit egyike Szlovákia legrégibb vegyipari üzemeinek. A társaságot 1873-ban alapította Dr. Nobel svéd feltaláló mint az Európa-szerte megalapított hasonló jellegű vállalkozásainak egyikét, „Dinamit Nobel” hivatalos címen. A céget 1946-ban államosították. – A szerk.. Olyan hatalmas nagy összegeket szerzett, hogy elismerve érdemeit, itt alkalmazták. A bankba is be tudott járni, de katonai szolgálatban. Ferenc Józsefet halála után [1916] IV. Károly és Zita királynő követte. Ezek 1918 márciusában jöttek Pozsonyba bemutatkozni. Hajóval úsztak le Bécsből, Pozsonyban kiszálltak, itt voltak pár órát, aztán átmentek Budapestre. Itt természetesen nagy fogadást rendeztek a tiszteletükre, különféle szervezetek is várták őket. A Vásártér Ez a mai SNP tér, azaz Námestie Slovenského Národného Povstania (Szlovák Nemzeti Felkelés Tere). – A szerk. sarkán különféle debütánsok sorakoztak. Az édesapám mint a bankok megbízottja szintén köztük volt. Én akkor a nyolcadik évemben jártam. Apu azt mondta, hogy elvisz magával, hadd lássam én is a királyi párt. Boldog voltam, hogy láthatok egy királyt közelről. Funk rabbi – sajnos a fényképeim már nincsenek meg, mert a második világháború alatt mindenem eltűnt, minden és mindenkim – állt ott, és megáldotta őket. Lovas kocsiban ültek.

A húgom szintén itt született Pozsonyban, 1917-ben. Hét éves voltam, amikor ő a világra jött. Hét év különbség volt köztünk, ami rengeteget jelentett, és mindig megtorlásra vágyott, mert ő volt a kisbaba, ő volt a minden. Én nem. Féltékeny voltam a húgomra. Anyám nővére eljött hozzánk látogatóba. Engem a kapuban talált a földön ülve, körülöttem egy csomó játékkal. „Hogy kerülsz te ide?” „Elmegyek ebből a házból – mondtam –, várom a rossz embereket, hogy elvigyenek. Én nem maradok ilyen házban, ahol egy ilyen fekete, csúnya babát folyton ölelgetnek és puszilgatnak.”

Annak ellenére, hogy eleinte féltékenykedtem a húgomra, mivel mindenki csak vele foglalkozott, a későbbiekben egész jó viszony alakult ki közöttünk. A húgom a tanulmányai befejezése után egy ideig kulturális területen, a Nova kiadóvállalatnál dolgozott. Magyar kiadó volt. 1938-ban ment férjhez, persze zsidó szertartás szerint [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A fiatalok Nyitrán éltek [Nyitra a trianoni békeszerződés értelmében Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Előzőleg egy patikus udvarolt a húgomnak, aki rozsnyói volt. Rozsnyó azonban magyar lett a bécsi döntés után Rozsnyó is Csehszlovákiához került Trianon után, de az első bécsi döntéssel átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. Lásd: első bécsi döntés. – A szerk.. A patikus hazament, de hamarosan vissza is jött hozzánk azzal, hogy neki be kellene vonulnia, mert általános mozgósítás lesz itt is, ott is, de ő magyar katona nem lesz, inkább elmegy Palesztinába. Azt akarta, hogy házasodjanak össze, és a húgom kövesse őt. Erre a szüleim kijelentették – bár nagyon szimpatikus helyes fiatalember volt –, hogy ha már elhelyezkedett Palesztinában, és minden jó lesz, akkor jöjjön vissza a húgomért. Volt egy Dukesz István nevű barátja ennek az udvarlónak, aki viszont egy katolikus kislánnyal járt már akkor elég hosszú ideje. Amikor jött az, hogy nem szabad érintkezni lásd: Zsidó Kódex, Dukesz a katolikus kislány nélkül maradt, mert nem mertek már összejönni. A húgom és István egymást vigasztalták. Addig vigasztalták egymást, míg össze nem házasodtak. Szerencsések voltak, mert a házasságuk egyike volt a legszebb és legjobb házasságoknak, amelyek valaha körülöttem előfordultak. Sajnos egyikük sem él már.

A húgomnak egy kislánya és egy fia született. A kislány a háború alatt született, és hogy megmenekült, ez nem mindennapi eset volt. A húgom az egyéves gyereket az ággyal éjjel betolta a szomszédokhoz. A szomszédasszonynak magának, aki egy keresztény tanítónő volt, négy gyereke volt. A húgom a hegyekbe ment a férjével. Őket nem deportálták, hanem fönt éltek a hegyekben. Mikor vége lett a háborúnak, és borzasztó körülmények között, a fagytól meggyötörve lejöttek a hegyekből, keresték a kislányukat. A kislány azonban nem volt sehol. A tanító ugyanis kénytelen volt beadni őt az árvaházba, mert a szomszédok azzal fenyegették, ha vége lesz a háborúnak, azt fogják mondani, hogy egy némettől született a gyereke. Az árvaházat viszont kiürítették. Jött egy parasztházaspár, akiknek nem volt gyerekük, és nekik ajándékozták a kislányt. Eltartott egy ideig, amíg megtalálták. Ez volt a húgom lánya, akit hat hete temettünk el. A húgom fia Komáromban [Szlovákia] él, mezőgazdasági mérnök, annak is két gyereke született.

A háború után a húgomék visszajöttek Pozsonyba, aztán Csehszlovákia keleti részére hurcolkodtak. A sógoromat mint szlovák nemzetiségűt – ő jogász is volt, de a tanulmányait nem fejezte be, ugyanis családja volt, tehát élni kellett valamiből – a magyarlakta területre helyezték el, Hurbanovo városkába [Ógyalla], ott kaptak lakást. Hurbanovo [Ógyalla] mellett van Bajcs. Bajcson alapították meg az egyik legnagyobb csehszlovákiai állami gazdaságot. A sógorom nem volt párttag. Mint szakember, igazgatóhelyettesi poszton dolgozott. A húgom a Čedoknál A legnagyobb utazási iroda, amelyet 1920-ban alapították prágai székhellyel. Az elnevezése a „Československá dopravní kancelář” (Csehszlovák Utazási Iroda) rövidítése. – A szerk. volt alkalmazva mint a külföldi osztály vezetője. Nyugdíjaztatásukig Hurbanovón éltek.

A húgom és a férje semmit a világon nem tartottak. Ha jól emlékszem vissza a dolgokra, a zsidóság nem volt náluk beszédtéma, de én úgy tudom, a sógorom mégis jó zsidónak tartotta magát. De csak etnikai szempontból. A gyerekeket se tanították. A fia is, a lánya is vegyes házasságban élt. Az én lányom is. Az egész család tele van ilyennel.

Pozsony egy budapesti stílusban épült, kimondottan vidékies, körülbelül hatvanezer lakosú város volt. Kedvező földrajzi helyzetéből adódott, hogy élénk kulturális élet folyt itt. A művészek, akik Bécsből Pestre mentek vendégszerepelni, legyen az bármilyen nagy művész, még a Caruso is Enrico Caruso (1873–1921) – olasz operaénekes (tenorista), 1903–1920 között a Metropolitan tagja. – A szerk., egy estén biztos, hogy itt is felléptek. Főleg már amikor Csehszlovákia lett [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság, és felépült a Reduta vigadó. A vigadó építését 1914-ben kezdték meg, és 1919-ben fejezték be. A háború miatt csak a földszintig jutottak, akkor aztán befejezték, és ott alakult ki a nagyterem – a mai filharmónia. Azt hiszem, hogy a legszebb, a legnagyobb terme a városnak abban az időben is az volt.

A lakosságnak tíz százaléka mindig zsidó volt Pozsonyban. Ez a jesivának is volt köszönhető, amelyik tényleg Közép-Európa leghíresebb jesivája volt. Talán maga Hátám Szófer alapította [lásd: pozsonyi jesiva. Később, még Csehszlovákia ideje alatt, még nagyobb hírnévre tett szert – nagyon-nagyon sokan jöttek más országból is ide tanulni. Az első világháború után, amikor sokan ideköltöztek Pozsonyba – magas volt a születések száma is, vidékről is sokan hurcolkodtak ide –, a városnak százharmincezer lakosa volt, abból tizenötezer volt a zsidó. 1946-ban háromezer-ötszáz. 2004-ben, tehát ma, kétezer-nyolcszáz van az országban. [Az 1930-as népszámlálás adatai szerint Szlovákiában 136 737 zsidó vallású lakos élt. A népszámlálásoknál az adatokat országrészekre lebontva adták meg, ezért van adat arra, hogy hány zsidó volt Szlovákiában, Csehországban és Morvaországban. A zsidók közül a korabeli statisztikai adatok szerint 44 019 (32,19%) vallotta magát „csehszlovák” nemzetiségűnek, 9945 (7,27%) német nemzetiségűnek és 65 385 (47,81%) zsidó nemzetiségűnek. Szlovákia 2658 községe és városa közül 1435 településen éltek zsidók. A következő településeken éltek a legnagyobb számban zsidók: Pozsony (kb. 15 000), Nyitra (4358), Eperjes (4308), Nagymihály (3955), Zsolna (2917), Tapolcsány (2459), Nagyszombat (2445), Bártfa (2441), Homonna (2172), valamint Trencsén (1619). Az első bécsi döntés után Szlovákia területén kb. 90 000 zsidó maradt. – A szerk.] Pozsony városában nem lehet pontosan tudni, körülbelül hatszáz él itt. Pozsony, Kassa és Eperjes a legnagyobb zsidó települések közé tartoznak. Kisebb vidéki városokban, falun szinte egyáltalán nem élnek zsidók.

A Várúton volt egy nagyon-nagyon régi, de rendkívül értékes ortodox zsinagóga. Nagy és ortodox. Sajnos, ezt közvetlenül a háború után lebontották, mert süllyedt. Ugye, ez azon a meredeken állt, ami a várhoz vezetett fel. Tényleg, a Duna hullámai sokszor mosogatták. A miénk, a neológ zsinagóga a Hal téren volt. Ez az épület Pozsony városának az egyetlen keleties épülete, amely mórus [mór] stílusban épült. A templom nagyon-nagyon szép volt. A nagyünnepek táján, újévkor [Ros Hásáná], hosszúnapkor [Jom Kipur] természetesen zsúfolásig megtelt, sőt. Ezért jegyeket árultak az ülőhelyekre, amik egész évre szóltak. A templomot anyagilag is el kellett tartani. A nagyünnepekkor mindig őr állt a templom előtt. A feladata az volt, hogy ellenőrizze a jegyeket. Mindig meg kellett mutatni, hányas számom van – nem névre szólt a jegy, hanem számra. Egy viccet engednék meg magamnak, ami akkoriban nagy mondás volt. Hosszúnapkor huszonöt órás böjt van, egész nap imádkoznak. Persze szünet is van közben, ezt a szünetet pedig arra használták föl az ortodox templomban is és a mi neológ templomunkban is, hogy egymást látogatták a hívők. No most az ortodox templomból hozzánk jött egy férfi látogató, be akart menni. Az őr azt mondja: „Mutassa a jegyet.” „De nekem nincs jegyem, csak látogatóba jöttem, mert itt ül a nénim.” Az őr pedig: „Vigyázzon, maga, úgy látszik, imádkozni akar, nem pedig látogatni.”

Remek rabbink is volt, modern rabbi volt. Doktor Funknak hívták. Kiválóan beszélt, úgy, hogy az embert – akarva, nem akarva – tényleg elfogta az ájtatosság. Mi, fiatal lányok is majdnem egész nap ott voltunk a templomban, mert nagyon szépen beszélt. A rabbi németül prédikált. Az ortodox templomban is németül. Általában a neológ templomban is németül, viszont a résztvevők nagy részének az állandó beszélgetési formája magyar volt.

Az itteni templomban orgona volt. A kántorunk remek hangú tenor volt, mellette a kórus, szóval tényleg az ember nem muszájból ment templomba, hanem mert jól éreztük magunkat itt. A keleti dallamok valóban nagyon szépek, a kórus is és a kántor is nagyon szépen énekelt. Miután ez annyira ellenkezett az ortodox szabályokkal és az ortodox zsinagógában tartott istentisztelettel, az ortodoxia azt mondta ránk, neológokra, hogy ti rosszabbak vagytok a katolikusoknál. Volt egy orgonánk, ami nem volt megengedve, és még valami – mi történetesen cipőben mentünk, és nem papucsban Jom Kipurkor hivő zsidó nem visel bőr ruházatot, így bőrcipőt sem, ezért a vallásos zsidók ilyenkor általában papucsban mentek a zsinagógába. – A szerk.. Az igaz viszont, hogy azért felöltöztünk, nem jártunk nem tudom, milyen kivágott szoknyában. Az ortodoxoknál ha egy nőnek paróka van a fején, akkor az rendben van, ha nincs paróka, akkor takargatja a fejét. A neológoknál eleinte szintén így volt, de minekünk, lányoknak ezt nem kellett, aztán sok követőjük akadt, de az asszonyoknak igen A vallásos zsidóknál is csak a férjes asszonyoknak kell a fejüket parókával, kalappal vagy kendővel befedni, a hajadonoknak nem. – A szerk..

1923-ban felépítették a Heyduk utcai zsinagógát, ami kicsi volt, de mégiscsak zsinagóga volt. Apróbb imaház – nem tudom számszerűen megmondani, hogy mennyi volt, de volt egynéhány, főleg az ortodoxia részéről. Mindig két helyiségből kellett hogy álljon. Egy helyiség, ahol a férfiak tartózkodtak, és egy másik helyiség a nőknek. A Kapucinus úton állt akkor egy. Most már tényleg nem emlékszem erre, és nem is jártam ott soha. Még amikor a miénk létezett, akkor oda jártam, de a háború után már nem létezett.

A mi templomunkat a Hal téren a háború alatt raktárként használták. A háború után, mivel a németek szétverték, adományokból tettük rendbe. Nem kellett felépíteni, csak rendbe tenni. Az előtérben egy nagy csarnok volt. A falakra körülbelül huszonöt centis táblácskákat helyeztek el, ezeket azok vették és csináltatták, akiknek a hozzátartozói nem jöttek vissza [a deportálásból]. Egy tábla kétezer koronába került. Ez a kétezer korona megfelel a mai húszezernek Egy szlovák korona 2004-ben kb. 6 forint. – A szerk.. Én is vettem akkor a szülők emlékére. Nagyon-nagyon szépen újították fel az egész templomot. Amikor elkészült, 1946-ban felszentelték. Az akkori kulturális miniszter, Novomeský is ott volt [Ladislav Novomeský (1904–1976): költő, újságíró, politikus. 1943–1944-ben Szlovákia Kommunista Pártja 5. Illegális Vezetőségének volt a tagja, 1945-ben a Szlovák Nemzeti Front iskolaügyi és népművelési megbízottja, 1951-ben azonban koholt vádak alapján megfosztották minden tisztségétől és bebörtönözték. 1956-ban szabadult, majd 1963-ban rehabilitálták, 1964-ben elnyerte a nemzeti művész címet. 1968–1971 között a CSKP Központi Bizottságának volt a tagja, 1968–1974 között a Matica Slovenská elnöke – A szerk.]. Akkor még volt rabbink. Doktor Frieder volt a rabbi. Rabbink volt, kántorunk volt, kórus volt. A kántorra sajnos nem emlékszem, mert új volt, fiatal volt. Az előző kántor elment. Novomeský gyönyörű beszédet mondott. Úgy tudom, ez egy nagyon rendes ember, író, költő volt, ezért szerették. Sajnos, aztán történt egy megbocsáthatatlan dolog. 1972-ben elkészültek a tervek az új hídra. A terv szerint a zsinagóga útban volt, ezért úgy döntöttek, hogy le kell bontani. Akkoriban a hitközségnek még semmi befolyása nem volt. Az a néhány nagyon öreg zsidó, aki átélte a holokausztot, nem volt vezető személyiség. Így aztán nem tudták megmenteni a zsinagógát, lebontották. Ami duplán szomorúvá teszi a dolgot, hogy mind a mai napig még mindig állhatna, mert azóta is üres az a hely.

Pozsonyban mikve is volt. A Kápolna utcában, ahogy felfelé megy az ember, ott volt egy fürdő és a mikve is. Ezt persze nem újították fel a háború után, de újat építettek. Ott, ahol a Chez David étterem van [Ez az egyetlen zsidó étterem, amely az elmúlt évtizedben megnyílt egész Szlovákiában. Az étterem kósernak indult, de az érdeklődés hiánya miatt ma már nem tartanak fenn kóser konyhát. – A szerk.]. Ennek a felavatásán [azaz: a mikve felavatásán] is ott voltam. Ma újból bezárták, mert senki sem használja, kivéve a rabbi feleségét. De egy személy miatt nem lehet azt állandóan nyitva tartani, ezért a mikvét nem használják. Ma mindenkinek van fürdőszobája, ez ma már egy normális dolog, de valaha nem így volt. Történetesen az én nagyszüleimnek, amikor a Mihály utcában laktak, nem volt benn fürdőszobájuk. Sőt, az illemhely is kint volt. Ezek voltak az akkori lakások. Tehát arra a mikvére, azt hiszem, akkor még szükség volt. Ma már nem.

A belvárosban az üzletek hetven százaléka zsidó volt. Ennek is megvan a maga magyarázata, tudniillik az én nagyszüleim kortársai nem járhattak még egyetemre, nem tanulhattak. Kijjebb, a belvároson kívül nem nagyon voltak zsidó üzletek. Viszont fiatalkoromban Pozsonyban nagyon sok volt a zsidó ügyvéd. A zsidó kórházat is az én koromban építették fel a Šulekova utcán. Ott természetesen csak zsidó orvost alkalmaztak. Persze nemcsak pozsonyiakat, hanem a legtöbben vidékről kerültek ide. Ez egy remekül vezetett kórház volt –a szülészete is és minden osztálya elsőrendű volt. Annyira elsőrendű volt, hogy amikor az államosításra került a sor lásd: államosítás Csehszlovákiában, a Šulek utcai [A Šulek utcát szlovákul Šuleková utcának hívják. – A szerk.] volt a város legjobb kórháza.

Különböző piacokra jártunk bevásárolni. Ott is volt, ahol most is áll a régi vásárcsarnok, az SNP [Szlovák Nemzeti Felkelés] téren. A régi vásárcsarnokban mindent lehetett kapni. Az első emeleten baromfit árultak. A libásasszonyok zsidók voltak mind, mégpedig rengetegen Dunaszerdahelyről, Galántáról. Természetesen zsidó libazsíron főztünk – nagyon sokan libazsírral főztek –, édesanyám is elég sűrűn vette a libákat egy bizonyos asszonynál, akit úgy hívtak, hogy Dresslerné. Azt hiszem, hogy pozsonyiak voltak, és mindig megbízható volt. Ha az asszony azt mondta, hogy ennek nagy mája van, akkor annak a libának nagy mája volt. A vásárcsarnok előtt standok voltak, bódék, és ott árulták a legszebb gyümölcsöt és zöldséget. Aztán volt külön zöldséges piac, a Manderla épületével szemben, azon a téren. Itt is bolgárok árultak A bolgárkertészek Európa-szerte jelentős helyet foglaltak el a zöldségtermesztésben. A bolgárkertészek migrációja a 18-19. század fordulóján kezdődött. Szlovákia területére a 19. század végén kezdtek behatolni. A következő fél évszázadban a helyi hivatalok kb. 64 településen jegyezték be az általuk alapított kertészeteket. A két háború közti időszakban (1935) a bolgárkertészetek számát kb. 320-ra becsülték Szlovákiában. Legtöbb bolgárkertészet Kassa és Pozsony környékén volt található. – A szerk.]. Ligetfalun volt. Híres volt a pozsonyi barack, tökéletes volt a ligetfalusi. Az ember megrendelte ezeknél a bolgároknál, ami kellett, és azt házhoz szállították. Természetesen nem voltak akkor kukacok, és otthon főztek be. Nagyszerű zöldséget árultak, a legjobb zöldpaprikát itt lehetett kapni. Híres volt a ligetfalusi krumpli. Ezek megrendelésre voltak. Egész télre rendeltek ötven vagy száz kiló krumplit, ami a pincében lett elhelyezve. A zöldpaprikával a földön ültek [az árusok], körülük volt kirakva, ki volt fényesítve, minden. Paprika is el lett téve, vágva meg töltve meg lecsónak, sok kellett abból is. Na most a következőt csinálták: anyu kezdte kiválogatni, és egyre csak rakta, rakta, és amikor berakta, akkor – nem tudott másképp, csak szlovákul ez a bolgár – azt mondta: „dosť” [szlovák: ’elég’]. Anyu aztán megkérdezte: „és akkor mennyi”, és akkor mondta, hogy egy korona. Akkor még egy koronáért megint rakott be. „Dosť.” Két korona, rakogatta a két koronáért. Ez volt a sárgarépával, a petrezselyemmel is, hogy nem volt mérve, csak szemre adták-vették. Ez az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején történt. Volt a halpiac a Hal téren. Az ember a Hal téren vette a halat. A dunai ponty, hát azok remekek voltak! A Hal tér folytatása volt az úgynevezett Zuckermandel A pozsonyi Váralja a mai városi agglomeráció legrégebbi részét alkotja. Itt, az ún. Schlossgrund utca – a mai Zsidó utca – környékén telepedett le 1599 után a zsidó közösség, és önálló település keletkezett, amelynek kapuit éjszakára mindkét végén bezárták. Ez a szokás fennmaradt egészen 1850-ig, amikor is a települést a városhoz csatolták. A település déli irányban a Duna mentén folytatódott a vár alatt. A Váralja déli részének központi tengelyét alkotta az ún. Zuckermandel rész, amelyet valószínűleg a 18. században kezdtek így nevezni. A Zuckermandel legrégibb utcája a Hauptstrasse, azaz Főutca volt, melyet 1879-től Mária Terézia utcának neveztek. Ma csak elméletileg követhetjük a vonalát a Žiška utca töredéke mellett nyugati irányba, a keleti oldalon egybefolyik a felújított Víztorony melletti parkolóval, a többi része pedig teljesen eltűnt az új híd felépítése utáni talajrendezés folyamán. – A szerk.. A bevásárlás úgy történt, hogy a piacra mindig az édesanyám ment ki, de nemcsak nálunk. Mindig eltartott elég sokáig, holott közel laktunk a piachoz. A piac volt a háziasszonyok részére a korzó. Összeakadtak itt a háziasszonyok, jött a traccs, beszélgetés, ezért mindig szerettek a piacra járni. Amikor nem volt iskola, meg amikor még kisiskolás voltam, nagyon sokszor elmentem az édesanyámmal a piacra, szerettem odajárni. Emlékszem, nagy piaci szatyrokat vittünk.

Nálunk mindig volt cselédlány, ez természetes volt. Rendszerint a Csallóközből – itt most Csehszlovákiára gondolok [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság – származtak, csak magyarul tudtak, és örültek, hogy a városba jöhettek. A cselédlányok nálunk szinte családtagnak számítódtak. Minden cseléd nálunk lakott, de külön étkeztek. Az utolsó lány, aki nálunk volt, véletlenül nem csallóközi volt, hanem Záhoriéből származott, Záhoráčka volt [Erdőháza – szlovákul Záhorie – a Kis-Kárpátok, Fehér-Kárpátok és a Morva folyó által határolt terület. A „Záhoráčka” magyarul ’erdőházi lányt’ jelent. – A szerk.]. Kiváló teremtés volt. Itt, Pozsonyban ment férjhez. Ševčíková Máriának hívták a férje nevén. Intelligens teremtés volt. Ő főzött, takarított, azonkívül még én is rá voltam bízva. Ha az édesanyámék elmentek délután, vagy éppen nem voltak otthon, akkor ő figyelt rám, hogy tanuljak, és egy óráig gyakoroljak a zongorán. Persze ő csak hallgatta, nem tudta, hogy nem gyakorlok. A kottatartómra tettem a könyvem, amit éppen olvastam, s közben alatta csak skáláztam, mert ahhoz nem kellett odafigyelni. Szóval ő volt megbízva ezzel. Nagyon-nagyon szerettem, ő is bennünket. Nagylévárdból származott [Nagylévárd, szlovákul Veľké Leváre, Erdőházban található. – A szerk.], ha akart, szabadságot vett ki, és hazautazott a szüleihez. Ismeretséget kötött itt Pozsonyban, az édesanyám meg az esküvőt csinálta meg a részükre. Aztán elment tőlünk lakni. Aztán már nem is tartottunk cselédlányt, csak bejárónőt. Mária a férjével egy kicsit kijjebb lakott a Mestská utcán. Volt egy lakása, és a háború alatt, 1942-ben az édesanyámat háromszor bújtatta el. Mikor én a lágerből hazajöttem, 1945 júniusában volt a születésnapom. Az első, mikor már nem éltek a szüleim és senkim sem. Egyszerre csak megjelent nálunk ez a mi Marink. Hozott egy tál meggyes rétest, és azt mondta: „Neked nincs anyád, de ez a kedvenced, anyád mindig ezt csinálta neked, anyád helyett én hoztam most neked a meggyes rétest.” Borzasztóan örültem persze és sírtam, és mondom, „nagyon szépen köszönöm, maga egy angyali élet”. Amíg élt, gyakran voltam náluk látogatóban, egy ilyen barátnői viszony alakult ki köztünk. A háború után, amikor már megint férjnél voltam, és a lányom is megszületett – a legmélyebb kommunizmus idején volt ez –, kaptam egy értesítőt, hogy ennek a mi Marinknak a lánya promovál, orvosnő lett belőle. Mondom a férjemnek, aki nem ismerhette őt, hogy erre a promócióra el kell mennünk. Erre a lányom rám néz – hány éves lehetett akkor, tizenkettő? –, rám néz rettenetesen rémült szemekkel: „Mami, nektek cselédetek volt? Istenem, ti kapitalisták voltatok?!” Erre megmagyaráztam neki, hogy ennek semmi köze nem volt a kapitalizmushoz – persze nem egészen úgy mondtam, ahogy volt, de megértette, és akkor már minden rendben volt –, hogy ezek a vidéki szegény lányok örültek annak, ha városba jöhettek, és ha kosztot, szobát, teljes ellátást kaptak.

Óvoda, ha jól tudom, kettő létezett az egész városban. Az óvodák ingyen voltak, de oda inkább olyanok jártak, akik nem voltak nagyon tehetősek, mert kosztot is ott kaptak a gyerekek. Sosem voltam óvodában, sem én, sem a húgom, és az ismerősök közül senkinek a gyereke. De nemcsak a zsidóké, hanem a többieké se. Ha jól emlékszem, létezett talán egy privát óvoda, ahol csak délelőtt tartózkodtak a gyerekek, két vagy három órát. Ide betették a gyerekeket, hogyha az anyának, testvérnek vagy a nagymamának valami olyan útja volt, ahová nem vihette magával őket. Különben állandó óvoda nem létezett. Rám a cselédlány vigyázott, aki mindig otthon volt. Azonkívül rengeteg családban volt, így nálunk is, fräulein, aki azért volt nálunk, hogy németül tanuljunk. Az anyám húgának, akinek egy fia született, a férje az első világháborúban elesett. Az én szüleim magukhoz vették ezt az unokabátyámat, akit Klein Istvánnak hívtak. István egy évvel volt idősebb, mint én. Ővele volt egy közös fräuleinunk, aki itt hagyott minket egy rövid éven belül, mert nem bírt velünk. Mindig azt csináltuk, amit nem szabadott. Nem voltunk túl jó gyerekek, és nem is fogadtunk szót, ezért azt mondta egy rövid éven belül, hogy ő ezt nem bírja, és elment. Németül ezért nem tanultunk meg túl sokat. Ő viszont elég jól megtanult magyarul tőlünk. Itt, Pozsonyban az embernek nem kellett tanulnia külön németül, mert az olyan fülbemászó volt, ugyanis a fél város németül beszélt. Így tanultuk meg ezt a nyelvet. Jártunk németórákra is a helyesírás miatt, mert azért azt nem tudtuk.

Neológ elemi iskolába jártam a mai Zochová utcában. Egy ortodox elemi volt, egy neológ elemi iskola, és itt, szemben velük volt a polgári fiúiskola [lásd: polgári iskola]. Természetesen a lányok is jártak iskolába. Matrózruhát hordtunk. A fiúk nadrágot, mi meg rakott szoknyát. Mindig volt matrózruhám, még tizenöt éves koromban is, mindig a nagypapámtól kaptam. Középiskolába már nem járhattak együtt, ezért a fiúk és a lányok külön jártak. Én az első elemit az első világháború alatt végeztem. Szombaton nem volt tanítás, viszont szombat helyett vasárnap tanultunk. Volt ott egy kis imaház is. Oda szombat délelőtt – nem tudom ma már, hogy kellett-e menni, vagy csak aki akart, az ment –, azt hiszem, nem kellett, de mégis elmentünk minden szombat délelőtt. Az első elemiben nem 8-kor, hanem 9-kor kezdődött a tanítás, és csak három órát tartott. Csak az első osztálynak volt tanítónője. A magasabb osztályokban már csak férfi tanítók tanítottak, ezeket persze nem uraknak meg elvtársaknak szólítottuk, hanem tanító néninek és tanító bácsinak. Ezáltal valahogy sokkal több tiszteletet is élveztek, mint a modern időszakban. Soha többé a tanító néniről nem hallottam, én azt sem tudtam, hol él, s egyáltalán él-e még. Nagyon-nagyon sok évvel később, 1944–ben egy vagonban mentünk ezzel a volt tanító nénimmel, aki természetesen akkor már egy öregebb asszony volt.

Utána az evangélikus líceumba [lásd: csehszlovák oktatási rendszer] mentem, ez annak idején egyike volt a legjobb középiskoláknak. Ide azok jártak, akik evangélikus vagy református papi pályára készültek. Tényleg volt is egy osztálytársam, aki református pap lett. Elsőrendű iskola volt. Ez volt az úgynevezett konzervatív gimnázium, mert mi a latinon kívül még görögül is tanultunk. Én azt hiszem, hogy a legtöbb diáknál úgy van, hogy a tanár szerint választ kedvenc tantárgyat, ha csak nincs külön tehetsége. Ha egy tanárt megkedvel az ember, az lesz aztán a kedvenc. Nálam két ilyen dolog volt. Az osztályfőnök, aki a latint tanította, az egy undorító pasas volt. Latinból nem volt rossz a bizonyítványom, de nem szerettem. Viszont egy édes aranyos tanárom volt görögből. Görögből egyest kaptam [A háború előtt egyes volt a legjobb jegy, és az ötös a legrosszabb, Szlovákiában ma is így osztályoznak. – A szerk.]. Annyira szerettem, hogy a mai napig tudok olvasni, írni. De nem ez volt a kedvenc tantárgyam, hanem a történelem. Kiváló, elsőrendű tanárunk volt. Ebben a korban, ami nem jó kor, tizennégy-tizenöt-tizenhat évesen, tátott szájjal, halálcsöndben hallgattuk. Pedig nekünk a francia forradalom nem volt olyan nagyon érdekes. De pontosan tudtuk, már csak az ő kedvéért is tanultunk, mert nagyon szerettük, és nagyon kedves volt. Bennem egy kicsit talán mélyebb nyomokat hagyott a történelem, csak aztán a háború után nem volt idő az ilyesmire, mert állásban voltam. De mindig rengeteget olvastam a történelemmel kapcsolatban, és utána hosszú-hosszú évtizedekig történelemmel foglalkoztam, most már az utóbbi években Pozsony város történelme érdekel. A földrajzot is nagyon szerettem, mert kiváló tanár tanította.

Amikor még elemibe jártam, természetesen tanultunk olvasni héberül, írni nem. Nem jól, de azért még olvasok héberül, természetesen a vallást is tanultuk. Amikor az evangélikus iskolába jártam, akkor nagyon jó volt az evangélikusoknak a vallástana Mert a katolikusoknak és a zsidóknak akkor nem volt órájuk. – A szerk.. A katolikusokkal télen ródlizni jártunk, arra az órára mindig volt egy ródli eldugva valahová. Ha a katolikusoknak is napközben volt a vallástanóra, akkor az evangélikusokkal jártunk mi [zsidók] ródlizni, mert nekünk, zsidóknak nem volt óránk, mert egyetlenegy tanár akadt volna, aki tanított volna minket délután, de délután egyikünk se ment, mert nem volt kötelező. Viszont a bizonyítványban benne volt ez is a tantárgyak mellett, hogy vallás. Miután nem jártunk, automatikusan megkaptuk az egyest mint a legjobbat.

Velem soha nem éreztették az antiszemitizmust az evangélikus líceumban. Az evangélikus egyház itt mindig elég jó viszonyban volt a zsidó hitközségekkel. A tanárok mind evangélikusok voltak. Az osztályban, ahová én jártam, harmincnégyen voltunk, abból harmincan voltak a fiúk, és eleinte négyen voltak a lányok, aztán már csak hárman maradtunk lányok. Közülük én voltam az egyetlen zsidó lány, de a többi osztályban is csak egy volt. Az egész iskolában összesen négyen voltunk, az egyik éppen érettségizett akkor. A fiúk között kettő volt zsidó. Maximálisan jó barátok voltunk. Engem Vidornak hívtak, és aki mellettem ült, azt a barátomat meg Vidésznek, ezért bennünket mindig együtt hívtak ki. Olyan jóban voltunk, hogy együtt írtuk a feladatokat. Ő lejött hozzánk, nálunk aludt, én elmentem hozzájuk, náluk aludtam. Egyszer vasárnap azt mondja: „Tizenkettőkor van a mise, megyek a dómba. Jössz velem?” Mondom, „és te miért mész oda?” „Hát misére megyek.” „Misére és miért?” „Mert én katolikus vagyok.” Sosem tudtam, hogy milyen vallású. Elmentem vele a dómba. Megkérdeztem tőle: „Tudod te, hogy én zsidó vagyok?” „És az mit jelent, az mi?” Mondom, „hát semmi, csak hogy tudd. Majd ha ősszel ünnep lesz, elviszlek a zsinagógába”. Hát persze hogy jött velem. Ez, amit én most mondok, nem egyedülálló eset, ehhez hasonló számtalan volt.

Sportoltam is, én nem is tudtam ki a zsidó, ki nem zsidó, milyen vallású, még a nemzetiséget sem. Itt, Pozsonyban mi három nyelven beszéltünk, illetve két nyelven, szlovákul csak sokkal később. De nem is szlovákok voltak, hanem Csehországból jöttek sokan ide, elsőrendű sportolók. A pozsonyi teniszbajnok, Nedbálek is cseh volt. Síelni a csehek jobban tudtak, úgyhogy átlagban velük voltunk, de itt soha arra még nem került sor, hogy a vallásról értekezzünk. Nem éreztem én soha, és meg kell hogy mondjam, hogy otthon sem hallottam az antiszemitizmusról soha.

Nekem sok nem zsidó barátom volt, mert sportoltam, teniszeztem, úsztam, ezért ez természetes volt. Főleg a síelésnél mindenkivel összejöttünk, ezért nekem abszolút vegyes volt a társaságom. 1908-ban épült meg a Grössling uszoda. Öt éves voltam, amikor az édesanyám azt mondta, hogy egy ötéves gyereknek muszáj tudnia úszni. Elvitt a Grösslingbe, akkor olcsón tanítottak úszni, megtanultam, jött a tavasz, a nyár, eljártunk a Duna uszodába. A Duna uszodában lényegesen kevesebb zsidó volt. Az Odescalchi hercegnő is ott volt minden istenáldotta nap. Itt, Pozsonyban éltek az Odescalchiék. Már ez Csehszlovákia [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] alatt volt, de ők itt maradtak. Itt maradtak az Esterházyék, és a Pálffyék közül is néhányan itt maradtak. Abonyiék közül is néhányan itt maradtak. Ez az Odescalchi hercegnő mindennap tíztől tizenkettőig megjelent. A Duna vize hideg volt, de mi mint dunamentiek valahogy hozzászoktunk ehhez. A víz szélén, ahol a lépcsőkön kellett a medencéhez lemenni, ott ücsörögtünk. A lábunkat áztattuk. Ez az Odescalchi hercegnő megjelent tíz perccel tíz óra után minden istenáldotta nap. Természetesen nem rövid ujjú, ujja nélküli fürdőruha volt rajta, hanem könyökig érő blúz, a nadrág pedig térden alul ért. Felöltözött ebbe a montérba, bement a vízbe, úszott kétszer föl és alá, kijött, és utána azt mondta nekünk németül: „So jetzt könnt ihr gehen” (Úgy, most mehettek ti). Feltételezem, hogy itt tényleg több volt a nem zsidó, mint a zsidó asszony. De az édesanyám is majdnem mindennap járt, természetes dolog volt, hogy itt mindenkivel összejöttek.

Jártam zongorára, nem nagyon szerettem, pláne gyakorolni nem. De azért jártam, gyakoroltam, mert illik tudni zongorázni. Az úgynevezett jó házból való kislány mindenhová járt. Amikor férjhez mentem, és berendezkedtünk, az első dolgom volt a zongorát eladni, és azóta nem ültem zongoránál. Nem tudom már, hány éves lehettem, tizenöt-tizenhat, amikor a szülők azt mondták, most már el kell kezdeni egy idegen nyelvet – már a szlovákon, németen és magyaron kívül, ezek nem számítottak idegen nyelvnek. Akkor mindenki franciául tanult. A diplomácia nyelve is francia volt. Elküldtek a nyelviskolába beiratkozni. A nyelviskola akkor a Hviezdoslav téren volt. Egy elég hosszú folyosón voltak az oktatótermek, jobban mondva, inkább a szobák, mert egy kurzusba nem tettek túl sokat, maximum hatot vagy nyolcat. Ki volt írva, hogy olasz, ki volt írva, hogy angol, ki volt írva természetesen a német és a francia. Nézem, hol a francia, és egyszerre nem tudok továbbmenni, olyan sokan álltak az ajtó előtt. Megnézem, hát a franciára vártak, amíg be lehet menni és beiratkozni. Mentem tovább, és mellette állt, hogy angol. Egy lélek sem volt ott, bekopogtam, bementem, nagyon kedvesen fogadtak, beiratkoztam. Kivételt képeztem, mert én angolba jártam. Rögtön elmentem az akkori barátnőmhöz, aki keresztény volt. Kizárólag keresztény barátnőim voltak. (Hatan vagyunk barátnők, én vagyok az egyetlen zsidó ma is.) Az ő mamáját is meggyőztük arról, hogy neki is jobb lenne angolul tanulnia. Bejelentkeztünk, egész nap csak ketten voltunk angolórán. Nagyon aranyos tanítónőnk volt, már két éve itt élt Pozsonyban, egy szót másképp, mint angolul nem tudott. Kezdettől fogva csak angolul beszélt velünk. Igazán elmondhatom, két szezon után meg tudtuk értetni magunkat, de aztán folytattuk. Én két év után nem jártam, viszont sokat olvastam. Az iskola után a Klinger gyárban, a külföldi osztályon helyezkedtem el. Ez egy osztrák gyár volt, amelyiknek itt, Pozsonyban is volt egy elég nagy üzeme, ahol kétszázhúsz alkalmazott dolgozott. Itt, Pozsonyban csak kétféle dolgot gyártottak, öntözőcsövet és hevedert. Rengeteg angoltudásra volt szükség, ugyanis az árut elsősorban Indiába exportálták. Az egész levelezés angolul folyt. A főnököm egy prágai cseh volt, aki úgy beszélt angolul, mint csehül. Ha én nem tudok angolul, nem tűrte volna, hogy vele együtt dolgozzam. Amilyen gyorsan diktálta angolul a levelet, olyan gyorsan kellett hogy írjak a gépen. Az angolt így jól kellett tudnom.

A húgom ugyanabba az iskolába járt elemibe, mint én, aztán a líceumba került, de nem maradt ott, hanem a kereskedelmibe lépett át. Ott végzett. A húgom egészen más típusú volt, mint én. Elsősorban sokkal csinosabb volt, mint én, másodsorban kiváló háziasszony is volt. Én nem. Gyönyörűen kézimunkázott, ragyogóan sütött, szóval ilyen tipikus női dolgokkal foglalkozott. De minden téren kiváló volt, amiben én nem. Soha nem tudtam rendesen kötni vagy horgolni. Illetve tudtam, mert tanultam, de nem tartozott a kedvenc munkálkodásaimhoz. A húgom viszont, amíg élt, nézte a tévét, és közben a két keze mozgott, mert közben kötött. Sportban nem volt viszont jó. Nyelveket ő is tudott.

Körülbelül harminc olyan zsúregyesület létezett Pozsonyban, mely az összejövetelek szervezésével foglalkozott. Rengeteg kulturális eseményt szerveztek. Itt megemlítek valamit, ami a báli szezont illeti. A báli szezon, amikor kezdődött a farsang, az tényleg nagyon nagy dolog volt. Megrendezték a zsidó bált, amelyet Menza-bálnak hívtak. Menza-bálon csak kétszer voltam életemben, de nem tudom megmondani, hogy miért csak kétszer. Két év alatt kétszer voltam ott. Nagyon szép, nagyon elegáns volt a bál. Egész természetes dolognak számított, hogy jelen volt a polgármester is. Az egyik prágai minisztériumban volt doktor Vavro Šrobár, aki Szlovákiával foglalkozott [Dr. Vavro Šrobár (1867–1950): szlovák politikus, orvos, a Pozsonyi Komenský Egyetem professzora, a HLAS újság (1898) alapítóinak egyike, Masaryk híve. 1918–1920 között Szlovákia teljhatalmú minisztere, 1919–1922 között több tárca élén is állt. 1918–1925 között képviselő, 1925–1935 között agrárpárti szenátor volt. A csehszlovakizmus irányzatának egyik legfőbb híve. A Tiso-féle Szlovákiában egy kisebb antifasiszta csoportosulást vezetett, a Szlovák Nemzeti Felkelés alatt a Szlovák Nemzeti Tanács egyik elnöke volt. 1945 után is több tárcánál volt miniszter (pénzügyminiszter, törvényeket összehangoló tárca minisztere). 1946-ban megalapította a Strana Slobody pártot (Szabadság Pártja), s ő volt az első elnöke. – A szerk.]. Ő maga nem jött el a bálra, de mindig kiküldött onnan is egy kulturális személyiséget. Volt olyan ügyvéd is, aki a keresztény ügyvéd barátját is elhozta. Így ezeken a nagyon elegáns és nagyon jól sikerült Menza-bálokon is voltak keresztények. Nem tudom, mennyi, de jelen voltak. Amikor a jogászbál volt, biztos, hogy az ottlévőknek egynegyede zsidó volt. Aztán rendezték a medikus bált, természetesen ott is jelen voltak zsidók. Ami tehát a farsangot illeti, együtt farsangoltunk.

A szüleim társaságba is jártak. Az apám a Közgazdasági Klubnak volt a tagja. Eljártak oda kártyázni, elvittek oda a táncestélyekre. Az édesanyám baráti köre csupa zsidó asszonyból állt. Maximálisan jó viszony volt a nem zsidó szomszédokkal, soha itt véleményeltérés vagy valami más nem volt, abszolút udvariasság uralkodott az egész utcában mindenütt. De olyan baráti kör, hogy egymást látogatták volna, nem volt. Csupa zsidók voltak a barátok. És még valami: nem ortodoxok.

Miután apámnak az unokafivérei is itt éltek Pozsonyban, gyakran voltak nálunk. Az édesapám legidősebb unokabátyja városi képviselő volt. Amíg otthon éltem, ahogy én visszaemlékszem, soha még egy vita sem volt köztük, abszolút megértették egymást a politikát illetően.

A két világháború között nem volt érezhető az antiszemitizmus. A szülők sem érezhették az antiszemitizmust, de egy bizonyos elszigetelődés, az létezett. Zsidó részről volt ez az elszigetelődés, nem pedig keresztény oldalról. Az apám gyakran találkozgatott keresztényekkel is, jóban volt velük. Találkoztak például az utcán. A közgazdasági köröknek is volt egy csomó tagja, orvos meg mindenféle, akikkel együtt volt, kártyázott, de egymást látogatni, ez valahogy nem ment. Ma úgy látom, hogy itt a zsidóság részéről volt ez a bizonyos elszigetelődés, ami ugyan később megszűnt. A szüleim sportoltak. Sokat jártunk együtt úszni. Itt is azonban valamit megjegyzek. Édesanyám abszolút kivétel volt. Ez a generáció még nem járt úszni rendszeresen.

Nekünk mindent megengedtek szombatokon és ünnepnapkor is Azaz a család nem volt szombattartó. – A szerk.. Ha szép idő volt, kirándulni jártunk. Eljártunk Dévénybe, a Morva folyóhoz. Dévény egy kedvenc helyünk volt. Dévénybe hajóval jártak, akkor az borzasztó olcsó dolog volt. Egy koronába került. Remek strandja volt a Morvának, homokos strand. Természetesen feljártunk a romokba, a várba. Aztán a Hegyi Parkba, a Szandba Kirándulóhelyek Pozsony környékén. – A szerk. látogattunk el, a Kis-Kárpátok rengeteg kirándulóhellyel rendelkezett. Utaztunk egy darabot vonattal, és aztán gyalog. Komolyan túráztunk.

Hogy a nyári estéken mit csináltak a családok? Nem volt tévénk, és 1928-ig még rádió se. Természetes volt, hogy nyáron vacsora után a család elment sétálni a Duna-partra. A Halászkapu és a mai Štúrova utca sarkán, ahol épp most restaurálják a néhai bálházat, ott volt a Kern nevű söröző egy nagyon szép terasszal. A séta általában úgy végződött, hogy beültünk édesapámmal egy sörre és én egy krochedlire vagy fagylaltra. Meg kell hogy magyarázzam, mi az a krochedli. Az egy málnaszörp volt, amit úgy kellett kiinni, hogy egy golyócska volt ott. Ha azt az ember benyomta, akkor olyan hangot adott ki, hogy „grrr”. Szóval ide jártunk. A séta mindennapos volt nyáron. Így beülni valahová, azt nemigen szoktuk. De a parton nagyon kellemes volt, végigsétáltunk egész odáig, ahol ma a PKO Park kultúry a oddychu – Kultúra és Pihenés Parkja – A szerk. van. A Duna-part nagyon szépen ki volt építve, rengeteg virágoskerttel. A Devín szálló még nem létezett. Régi házak álltak ott, a sarkon a Pálffy palota volt látható. Ilyen egyemeletes csinos kis paloták voltak. Persze egészen másképpen nézett ki a város akkor, nem szabad elfelejtenünk, hogy Pozsony tulajdonképpen egy nem túl nagy vidéki város volt akkoriban.

A nyaralás ötven-hatvan százalékban mindenütt egyforma volt. A családok egyformán éltek. Háromféle nyaralás volt. Az első az volt, hogy itthon ült az ember. Járt a Duna-uszodába úszni vagy a strandra, a Lidóra. Ott az ember vett egy szezonjegyet. A szezonjegy abból állt, hogy lent, a Duna-parton – fönt voltak a kabinok és medencék, de lent, a Duna-parton négyszögletes sátrakat állítottak fel – az ember egy szezonra ki tudott egy ilyen sátrat bérelni, és akkor ott tartózkodott. Bevitt oda magának egy összecsukható széket, ott élt. Szép időben az ember mindennap kiment oda. Ez volt az egyik formája a nyaralásnak, ez volt a gyakoribb formája. A másik formája az volt, hogy az ember fölment két hétre a Tátrába. Méghozzá nem is a Magas-Tátrába, hanem az Alacsony-Tátrába jártunk. Korytnicára jártunk például, Rózsahegyet jól ismertem, az ember bement Rózsahegyre, és az más volt, mint Pozsony. És a harmadik lehetőség – tulajdonképpen ezt kellett volna rögtön a másodiknak mondani, mert nagyon gyakran a Balatonon voltunk. A Balatonra jártam legszívesebben nyaralni. Nagyon szép, nagyon jó és tiszta volt. Rengeteg fényképem is van. Nagyon-nagyon szerettünk oda járni. Sokszor voltam a Balatonon, nem tudnám megmondani, hányszor. Balatonra volt egy nagyon jó vonat. Nem is kellett átszállni, ezzel a vonattal el tudtunk menni Boglárra vagy Fonyódra. Persze nem Siófokra, hanem Boglárra, mert lényegesen olcsóbb volt. A cseh korona nagyon erős volt akkor. Csehszlovákiában jobb gazdasági viszonyok között éltünk, mint az akkori Magyarországon. Az anyámat ott, ahol laktunk – mindig egy bizonyos szállodában volt egy szobánk kibérelve, ahol valutával lehetett fizetni –, „szokolos” nagyságának nevezték. Magyarországon a cseh koronát nevezték „szokol”-nak. Nincs tudomásom róla, hogy bárki az én vagy a szüleim ismerősei közül is a tengerhez járt volna üdülni. Eljártak a Tátrába, szintén a közelbe, eljártak Karlsbadba [Ma Karlovy Varynak hívják, Csehország. – A szerk. egészségi kúrákra. Akinek nem volt rendben a tüdeje, az Meranba Meran/Merano: dél-tiroli üdülőváros, melyet enyhe, egyenletes éghajlata miatt mint klimatikus gyógyhelyet látogattak. Közeli környéke sokkal hűvösebb, ezért nyári üdülőhelyül is szolgál. – A szerk. ment. A nagy külföldi utazások komoly pénzbe kerültek, és nem is voltak szokásban.

Hogy vonaton mikor ültem életemben először, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy hová mentünk. Az édesapámnak egyetlen unokahúga élt Nagymegyeren, nekik is két lányuk volt. Még kisiskolás voltam, amikor nyáron leutaztunk oda. Az autókról elmondanék egy nagyon humoros dolgot. A következő történt, és az jellemző a korra. A férfiak munkából még hazajártak ebédelni. Én fönt a Palisádyn Pozsony egyik negyede. – A szerk. voltam diák, és elég távol laktam onnan. Nekem úgy mondták otthon, hogy a belvároson keresztül – Mihály utca, Főtér, a színház előtti szakaszon – kell hazajárnom. Egyszer elmaradt egy óránk, ezért a megszokottnál előbb indultam hazafelé. Persze azért, mivel megtiltották, a Vásártéren mentem át, nem pedig a belvároson keresztül, ahol nem volt forgalom. Ahogy megyek a Vásártéren, körülbelül azon a helyen, ahol ma a Manderla áll, az édesapámmal akadtam össze, aki a bankból indult haza ebédre. Megállt, én majd a föld alá süllyedtem szégyenemben, hogy most itt találkozunk. Akkor az édesapám azt mondja nekem: „Tudod, hogy én ezt nem szeretem, mért jössz erre, nem tudod, hogy ez az út veszélyes? A múlt héten is láttam itt egy autót.”

Soha nem tartottuk meg a szombatot. Még a nagyszüleim se. Csak az újévet [ Ros Hásáná] és a Jom Kipurt, szóval a hosszúnapot. Húsvétkor [Pészah] nem volt nálunk széder. De egypárszor, mikor még gyerek voltam, apám elvitt a hitközség által rendezett széderestére. Ez volt a maximum, ezt is csak azért, hogy lássam és halljam. Maceszt vettünk, de a maceszt kenyérrel ettük. A húsvét kellemesebb ünnep volt, mint a többi. Pészahkor mindenütt nagyon jókat főztek, például az ismerősök, akik tudták, hogy nálunk nem volt ez [azaz nem tartották a Pészahot], maceszból remek tortákat készítettek. Nagyon szerettem a maceszgombócot, a mai napig húsvétkor mindig van maceszom, én is csinálok maceszgombócot. Az egyedüli, aki nagyon szereti a maceszgombócot, az a nem zsidó vő. Kóser háztartást nem vezettünk. Mindenből a jó részt vettük mi el.

Csak hosszúnapkor [Jom Kipur] böjtöltünk. Mindenki, én is böjtöltem. A böjtről is elmondanék valamit. A háború után, mikor újra férjhez mentem, a férjemmel együtt 1947-ben eljutottam Svájcba. Ő hivatalosan ment Svájcba, így én is el tudtam menni vele. Életemben először voltam az úgynevezett Nyugaton, és persze közbejött a Jom Kipur. A férjemnek azt mondtam: „Menjünk ma valami rendesebbet enni, mert én böjtölni fogok holnap estig.” Már kinéztem, hogy hol van a templom [zsinagóga], hogy hová megyünk ott templomba. Ez Genfben volt. Erre azt mondja: „Menjünk vacsorázni, te már kiböjtölted magad egy életre a láger után.” Én nem hagytam ezt annyiban, böjtöltem. Reggelizni nem reggeliztem, de amikor kezdett a gyomrom háborogni, ebédelni már ebédeltem. Nem telt bele két óra, életemben először, de remélem, utoljára is, olyan epegörcsöt kaptam, hogy azt a kevés kis pénzt, ami a rendelkezésünkre állt, kénytelenek voltunk orvosra költeni, hogy drága svájci frankért adjon egy injekciót nekem. Az a meggyőződésem a mai napig is, hogy az Isten büntetése volt, hogy én akkor ettem. Ezért utána már mindig böjtöltem. Hetvenéves koromban már csak fél napot böjtöltem, most már nem böjtölök.

A szüleim nem újévkor vagy Jom Kipurkor mentek templomba, hanem amikor olyan ünnep volt, hogy a halottakért imádkoztak Pészah utolsó napján, Sávuot második napján, Semini Aceretkor és Jom Kipurkor van mázkir, azaz a halottakról való megemlékezés. – A szerk.. Én is azt teszem, akkor megyek én is ide, a zsinagógába, amikor mázkir van. A szüleim hívők voltak. Ami a vallást illeti, nem, hanem a Jóistent illetőleg. A vallás és a szokások, ilyesmit nem láttam magam előtt. Bát micvóról soha sem hallottam, csak felnőttkoromban. Egy bizonyos hitet, azt mindenképp hazulról hoztam, és ez a hit mind a mai napig meg is maradt bennem. Ez volt a szüleimnél is, ami nálam fokozódott. Ilyen öreg korban, amikor elég sok problémával küszködöm, az egyetlen jó érzésem az, hogy zsidó vagyok. Nem szeretnék más lenni.

Most mindig ünnepeljük a karácsonyt. Gyerekkoromban egyszer azzal jöttem haza, hogy minden kislány azt meséli, hogy mindenütt van karácsonyfa, és azt láttam is, csak éppen nekem nincs. Erre az édesapám elment a cukrászdába, vett egy műkarácsonyfát, nem nagyot, de feldíszítettük cukorkákkal, és az ebédlőben helyeztük el. Hanuka is volt ugyanakkor. Hanuka-gyertyákat gyújtottunk természetesen, azalatt az apám elmondott egy imádságot. Viszont egybeesett huszonnegyedikével, ezért a karácsonyfán is meggyújtottuk a gyertyát. A karácsonyfa felborult, tűz keletkezett. Az anyámban volt annyi lélekjelenlét, hogy egy hatalmas nagy terítővel letakarta az égő fát. A tűz nem tartott tovább két-három percnél, és minden rendben volt. Erre az édesanyám azt mondta: „Ezt soha többé nem, a Jóisten megmondta fenyegető ujjal, hogy a Hanukánkon ne gyújts a karácsonyfán gyertyákat.” Ezután tényleg soha többé egyszerre ezt nem tettük. Nem is volt soha többé karácsonyfám, kivéve most már, de annál szebb. Én a magam részéről nagyon szeretem, nekem tetszik a karácsonyi ünnep. Valahogy úgy tűnik nekem, hogy a rengeteg sok szörnyű rossz ember karácsonykor kicsit kedvesebb.

Az iskola után először egy biztosítóban voltam, de rövid ideig. A leghosszabb ideig a Klinger gyárban dolgoztam [A Klinger gyárat 1888 körül alapította Heinrich Klinger, az általános szőlővész következményeként jelentkező munkaerő-feleslegre alapozva. Impregnált (vízhatlan) szövetet gyártottak, elsősorban a hadsereg és a tengerészet részére. Liptószentmiklóson és külföldön is voltak telepei. 1945 után megszűnt a gyár. – A szerk.]. Igazgatósági tag volt itt az egyik bácsim, és ez hozott be engem ide. Sokat dolgoztunk. Szombaton is dolgoztunk még annak idején. Ez egy nagyon jó iskola volt. Akkor minden németül ment. Mert gimnáziumba jártam és nem kereskedelmibe, nem tudtam gyorsírni. Ezért nekem kötelezni kellett magam, hogy három hónap alatt megtanulok gyorsírni. Meg is tanultam, és nagyon gyorsan ment, meg is voltak velem elégedve, csak nem tudtam elolvasni. Volt egy idősebb kolléga, és az olvasta el nekem a saját gyorsírásomat. Évekig voltam ott, egészen addig, míg ki nem dobtak. Németek vették át a gyárat, és mint zsidót, valamennyiünket kidobtak. A főmérnök is zsidó volt, az egyik igazgató is. Én a végén kerültem ki, mert az exportosztályon voltam alkalmazásban, és az angoltudás a németeknek is kellett.

Valaha, a két háború között minimálisan politizáltak. A politikusok politizáltak, a lakosság nem. A lakosság tudomásul vette, ami van. Az újságoknak mindössze tíz százaléka politizált, a többi újságok hírekkel szolgáltak, novellák is voltak bennük, irodalmi művek. Egészen más élet volt abban az időben. Ebből feltételezem – és azt hiszem, hogy ebben nem tévedek –, hogy az édesapám is egy kicsit szocdem alapon gondolkozott. Talán nem is ennek a következménye, de amikor én gondolkozóbb lettem, szintén ez volt a számomra egy szimpatikusabb megoldás.

Politikai tevékenységben soha nem vettem részt. A politika teljesen ismeretlen dolog volt a fiatalság részére. Még a miniszterek nevét sem ismertük. Nem politizáltunk, nem tudtunk róla. Volt olyan, hogy nálam három-négy évvel idősebbek már kommunisták voltak. Ilyen is előfordult. Emlékszem, hogy egyszer, kétszer, háromszor együtt voltam egy ilyen kommunista fiatalemberrel, persze nagyon győzködött, mert nem értettem az egészet. Otthon kezdtem előadni ezeket, nem mint saját gondolataimat, hanem mert megtetszettek ezek a dolgok. Az édesapám borzasztóan ellene volt, nagyon nem tetszett neki. Azt mondta: „Kérlek szépen, hagyd ezeket a lenini dolgokat. Hagyd ezeket, ezek olyan nem tetszetős dolgok. Erről nem kell beszélni.” Nagyon lebeszélt erről a gondolatról. Ezekkel itt-ott összejöttem, de bizonyára volt egy ilyen mozgalom, mint ahogy zsidó részről is voltak a cionisták. Én cionista sem voltam. Én semmi ilyen mozgalomban nem voltam bent. Igaz, hogy a Makkabeában teniszeztem, és könnyűatlétikára is jártam Az Első Csehszlovák Köztársaság megalakulása után a szlovák országrészben a sport és a testnevelés rohamos fejlődésnek indult a sokkal fejlettebb cseh testnevelő-szervezetek következetes munkájának köszönhetően. Ezek a szervezetek a 19. században alakultak, az első zsidó estnevelőegyletet, a Makkabit például 1899-ben alapították Csehországban, az első sportklub, a Bar Kochba pedig 1893-ban alakult Morvaországban. Az első világháború előtt 15 Makkabi testnevelőegylet volt Cseh- és Morvaországban. Szlovákiában egyetlen zsidó sportklub volt, a Makkabea, melyet Pozsonyban alapítottak 1912-ben. Az Osztrák−Magyar Monarchiában a csehek helyzete 1918 előtt merőben különbözött a szlovákokétól. A csehek nemzetiségi jogait, ellentétben a szlovákokéval, elismerték, önállóan képviseltethették magukat a nemzetközi szervezetekben, így például az Olimpiai Bizottságban is. A pozsonyi Bar Kochba Sportklub úszói az 1930-as évek végén kiemelkedő helyezéseket értek el a csehszlovák bajnokságokon, a Makkabea Sportklub tagjai pedig főleg a birkózásban és atlétikai versenyszámokban jeleskedtek. – A szerk. A Bar Kochbában úsztam A pozsonyi Bar Kochba Sportklub úszói az 1930-as évek végén kiemelkedő helyezéseket értek el a csehszlovák bajnokságokon, a Makkabea Sportklub tagjai pedig főleg a birkózásban és atlétikai versenyszámokban jeleskedtek. – A szerk.. A baráti körömben több volt a nem zsidó, mint a zsidó. Én olyan „csehszlovák” voltam 1938 elejéig.

Nekem mindig nagyon kellemes volt a társaságom. Persze akadt egypár vegyes házasság is. Egészen 1939-ig ez olyan természetes dolog volt. Természetesen a zsidó ismerősöknél volt a sádhen [lásd: házasságközvetítő], olyan is volt, hogy kerítettek valahonnan, mondjuk, egy lányt, akinek sok hozománya volt. Viszont azért a sok hozományért olyan vőt akartak, akinek valamilyen titulusa volt, tehát minimum mérnöknek vagy doktornak kellett lennie, illetve ügyvédnek vagy orvosnak. Akadtak ilyenek is természetesen, de nem az én ismeretségi körömben, miután már akkor is a társaság nagy része nem volt zsidó. Minket a sport hozott össze. Hiába játszottam a Makkabeában, ha a szlovák sportklubokban [azaz a nem zsidó sportklubokban] is sokan voltak, kölcsönösen mérkőztünk is.

1933-ban Hitler hatalomra jutott Németországban. Eddig fogalmunk sem volt az antiszemitizmusról, nem hallottam róla soha, de nem is nagyon tudták, mi az. Mikor aztán elfogadták a zsidótörvényeket Németországban, szörnyű elmondani, hogy mit műveltek ott. Az első német zsidó emigránsok Csehországba menekültek, nem hozzánk. Nálunk az 1938-as év volt olyan szörnyű. Masaryk lemondása után a Benešben nem bíztak annyira, mint Masarykban. Masaryk élt, de már nyugdíjban, Beneš volt a köztársasági elnök. Benešt nem szerették, Beneš annyira cseh volt, hogy még a szlovákokkal sem volt nagyon jóban, a magyarokkal meg pláne nem. 1936 után a zsidókban felmerült egy látomásféle, egy megérzés, hogy elment Masaryk, most mi lesz. Ez a dolog folytatódott 1938. március 12-ével, amikor Hitler megkapta Ausztriát lásd: Anschluss, és megjelentek az első emigránsok Bécsből, Ausztriából, és azok aztán meséltek. Először nem akartuk elhinni, tudniillik olyan dolgok történtek az első napokban, hogy Bécsben a zsidókkal fogkefével súroltatták fel a mostani Judenplatzot. Szóval azt hittük, hogy ilyesmi nem is lehetséges. Akkor rémültünk meg igazán, aztán kezdődött el a kivándorlás. Igaz, hogy 1937 telén, már talán decemberben és 1938 januárjában is a helyzet már nagyon bizonytalan volt. Az én társaságommal egyszer egy héten összejöttünk a Carltonban Egyike a legrégibb és legrangosabb pozsonyi hoteloknak. – A szerk.. És akkor itt-ott – a fiatalok nem félnek, így mi se féltünk – demonstrációt láttunk. De nem katonai volt, hanem a németek, akik fel-alá jöttek-mentek, azok kiabálták, hogy „Lieber Führer, mach und frei vor der Tschechoslowakei”. Akkor már a magyarok is felvonultak, azok meg viszont azt kiabálták: „Piros, fehér, zöld, Pozsony megint magyar föld”. A szlovákoknak nagy okuk nem volt arra, hogy felvonuljanak, de a Hlinka Gárda akkor már létezett, azaz Hlinka pártja, és alakulófélben volt a gárda is. Ezek is felvonultak, de nem emlékszem, hogy azok mit kiabáltak. Ez nem volt olyan nagy, mert ők otthon voltak. Inkább a magyarok, de főleg a németek.

1933 után kezdődtek a kivándorlások. Nagyon nehéz dolog volt ez. Amerikába nem vízum kellett, hanem más engedély, vagyis hogy meghívó. S az illető, aki meghívja az emigránst, kellett hogy elkötelezze magát, hogy a vendéget el is tartja a saját költségére, nem pedig majd az Egyesült Államok terhére. Ilyet szerezni, ehhez nagyon jó barátság vagy rokonság kellett. Ez egy nagyon nehéz dolog volt [lásd: bevándorlás Amerikába (USA)]. Legkönnyebben Franciaországba lehetett kijutni, francia vízumot még valahogy lehetett szerezni. A francia kormány annak idején ezt kicsit megkönnyítette. A pesszimisták emigráltak, akik semmi jót nem láttak. Az optimisták, mint én meg az én családom, mi maradtunk. Azért, mert azt mondtuk – ez már március 14-én volt [1939. március 14-én alakult meg a Tiso-féle fasiszta Szlovákia. – A szerk. –, hogy nálunk, egy olyan országban, ahol az államfő [mármint Jozef Tiso – A szerk.] katolikus pap, ilyen dolgok, mint a szomszéd országokban, nem fordulhatnak elő. No, ezzel kezdődött a nem jó.

Az Első Csehszlovák Köztársaság idején én soha nem találkoztam antiszemitizmussal. Nemcsak én, de egyetlenegy családtagom se. A háború alatt, amikor Szlovákia önállósította magát, és Hitlernek a szatellitállamává vált, akkor már természetesen egynéhányszor mi is megéreztük. Ami Pozsony várost illeti, itt még úgy, ahogy elment a dolog. A Hlinka Gárda ugyan jelen volt, de eléggé tűrhetően, nem volt olyan szörnyű, mint ahogy hallom, hogy a vidéki városokban mennyivel rosszabb volt a helyzet. A csillag-rendszerrel úgy volt, hogy mikor bevezették, először valamennyiünknek a hatcentis csillagot kellett hordani, ami oda volt varrva a látható belső ruhához [lásd: sárga csillag Szlovákiában]. Később jött aztán egy rendelkezés, hogy a dolgozóknak nem kell hordani, ha dolgoznak. Aztán jött egy újabb rendelkezés, hogy a dolgozóknak is kellett egy csillag műanyagból és egy csat, amivel oda kellett tűzni a ruhára. Mentem az utcán, és az ismerősökkel, ha láttuk egymást, akkor olyan kellemetlen volt részükre a dolog: nem szabadott, hogy velem megálljanak, elfordultak. Én úgy éreztem minden egyes alkalommal, hogy számukra ez rendkívül kellemetlen volt, sőt talán még egy kicsit szégyellték is magukat. A legelső borzalmas élményem az volt, mikor az édesapám egyik alkalommal hazajött. Elintéznivalója volt délelőtt, és azt mondta, hogy egy fiatalember lezsidózta és pofon vágta. Ezt tényleg borzalmas volt még csak hallani is.

A Szlovák Állam [lásd: Szlovákia (1939–1945)] megalakulása után minden héten újabb és újabb zsidóellenes rendelkezés jött ki. Először le kellett adni az értékes dolgokat, ékszert, szőrmét – nemcsak a bundát, hanem az olyan kabátot is, amelyen egy kis szőrmegallér volt. Az ékszerrel együtt a rádiót is le kellett adni, nehogy informálva legyünk, hogy mi történik a világban. Eszembe jut, amikor le kellett adni a sportfelszerelést is, ezt nagyon-nagyon sajnáltam – tudniillik a sífelszerelés, a lécek, annak idején drágák voltak. Személyesen kellett elvinni és leadni. Nagyon-nagyon fájt a szívem, hogy ilyesmitől is meg kell válnunk. Fájó szívvel adogattuk le a holmiinkat. Akkor, 1940-ben még nem tudtuk, hogy nemsokára eljön az idő, amikor nem az értékeinket kell leadni, hanem az életünket is.

Az akkori zsidóellenes törvények lásd: Zsidó Kódex értelmében, ha valaki állást szerzett, akkor az álláshoz megkapta a munkaengedélyt is. Ebből a szempontból egyedül nekem volt a családban szerencsém. Az apám unokaöccsének ügyvédi irodája volt Pozsonyban, és ezt saját kérésükre árjásította az egyik itteni polgármester. Annak idején a városházának három polgármestere volt – egy német, egy szlovák és egy magyar. Ez volt a magyar polgármester, és úgy hívták, hogy doktor Förster Viktor. Ez árjásította. Ott maradtam én állásban ebben az ügyvédi irodában. Doktor Försternek minden alkalommal sikerült megszereznie részemre a munkaengedélyt. Nagyon gyakran, néha naponta is el kellett mennem a bíróságra. Ez abban az időben volt, amikor már csak azt a kis zsidó csillagot kellett hordani. Rettegtem, mindig a kezem ügyében volt, mert Pozsonyban összesen kétszáz gárdista fiú [lásd: Hlinka Gárda] volt beöltözve – úgy hívtuk őket, hogy csillagászok –, akik járták a várost, és keresték a csillagot nem viselő zsidókat, hogy azokat megbüntessék. Száz korona volt egy büntetés, ami nagyon sok, annyi, mint ma talán ezer korona. Volt két fiatalember, ezeket látásból jól ismertem. Általában a bal kezemben szorongattam a csillagot. Ha láttam őket valamerre, gyorsan feltűztem. Egyik alkalommal csak későn vettem őket észre, de igyekeztem minél gyorsabban feltűzni a csillagot. Erre megállítottak, és azt mondták nekem: „Nagyon vigyázzon, mert egyszer vérmérgezést kaphat, beleszúrhat az ujjába.” Szóval azért ilyen figura is volt. Még egy érdekes alakról kell mesélnem, már csak azért is, hogy a szörnyűségek közepette is itt-ott emberi dolog is előfordult. A mai Szlovák Nemzeti Felkelés Terét akkor úgy hívták, hogy Köztársaság tér. A mai vásárcsarnok helyén standok álltak, és zöldfélét, de főleg gyümölcsöt árultak ott. Ahogy ott mentem, láttam, hogy nagyon szép szőlőjük van. Ha vehetnék szőlőt az édesanyámnak, milyen jó lenne! Tétován megálltam, mert nem szabadott vásárolni. Ahogy álldogáltam, láttam a csillagászokat közeledni, nem vették észre, hogy én hirtelen kitűztem a csillagot. Felém jönnek, mondják: „Hát mi az, hogy így megálltam!?” Őszintén megmondtam, hogy milyen jó annak, aki szőlőt vehet, és hogy én is vennék. Azt mondják: „Adjon ide ötven koronát”, odamentek, vettek két kiló szőlőt, alig bírtam elcipelni. Megvették nekem, el is tűntek. Szóval azért ilyen figura is volt. Persze aztán mentek, és vígan büntették azokat, akikkel találkoztak.

Így éldegéltünk egész 1942-ig. 1942. március 26-án ment el az első leánycsoport [Az első deportálási hullám 1942-ben kezdődött, és majdnem hét hónapig tartott. 1942. március 25. – október 20. között 57 szerelvényt indítottak 57 751 zsidóval. Tizenkilenc transzportot egyenesen az auschwitzi haláltáborba küldtek, a többi 38 szerelvényt majdnem 39 000 zsidóval pedig Lublin környékére küldték. Lásd még: deportálások Szlovákiából. – A szerk.]. Azt mondták, hogy tizenhat évestől harmincéves korig – és persze beleértették az asszonyokat is, akiknek nem volt férjük, elváltak vagy özvegyek voltak – Lengyelországba viszik munkára. Sajnos kilencven százalékban elvitték őket. Az édesanyák a fiatal lányukat kikísérték a pályaudvarra, és ott bizony átadták őket. Elég sokáig tartott, hogy megtudjuk, mi az az Auschwitz; ismeretlen volt eddig. Eltartott jó pár hónapig, amíg rájöttünk, hogy hopplá, ez azért nem egészen munkatábor, ez egészen más. Az 1942-es év borzalmas volt, teli izgalmakkal.

Persze zsidókat vittek munkára [A Zsidó Kódex 22. paragrafusa kimondta a 16–60 év közötti zsidók munkakötelezettségét. Ez a paragrafus a későbbiekben a zsidók tragédiájának szimbólumává vált, ugyanis a szlovák kormány 1942 márciusában éppen erre a paragrafusra hivatkozva kezdte meg a zsidó lakosok deportálását Szlovákiából. – A szerk.]. A három férfi, a húgom férje és az én férjem, valamint az édesapám, aki ötven-egynéhány éves volt, elkerült Ilavába [Illava]. Ott építették a vízierőművet. Az édesapám és a két férfi itt a hydrocentálában [szlovák: vízi erőmű] működött. Ez körülbelül 1942-ben történt. Anyámnak, a húgomnak és nekem meg a többieknek is, akiknek a hozzátartozóik ott voltak, volt egy külön igazolványunk, amiben benne állt, hogy amíg ők ott dolgoznak, mi védelem alatt állunk.

A belváros rendőr-főkapitánysága a mai Óvárosházán volt. Annak a vezetőjét úgy hívták, hogy Kozinka. Ez csupa megszokottságból itt-ott kiküldte a rendőröket zsidókért, és táborokba vitette őket vagy pedig kihallgatásra. Az idő alatt, amíg a férfiaink nem voltak, tizenegyszer küldtek értünk éjszaka. Megnézte az igazolványunkat, és azt mondta, hogy rendben van, majd hazaküldött minket. Amíg fiatal az ember, kevésbé fél, de tényleg nem voltam gyáva, úgyhogy egyik alkalommal éjjel két óra volt – ez volt a tizenegyedik ellenőrzés –, erre azt mondtam neki: „Nézze, nekünk reggel hatig nem szabad kimenni az utcára. Mi hazamegyünk, de nem egyedül, tessék nekünk kíséretet adni.” Tényleg adott egy rendőrt, az kísért haza, de soha többé minket éjjel nem hívott be. Hogy ezért vagy nem ezért, nem tudom, de elég az, hogy ez is megtörtént.

Az egyik fiatalasszony, akinek a férje ugyancsak az Ilaván volt, eljött hozzánk, és mondja, most az előbb kaptam az értesítést, hogy a férjeinket elvitték Zsolnára, a táborba, és onnan deportálják őket [Szlovákia területén több gyűjtőtábor is létezett, de a Zsolnáról induló szerelvényeket mind Auschwitzba irányították. – A szerk.]. Megint jó összeköttetés és ezer korona kellett hozzá; rettentő sok pénz volt az. Egy órán belül megkaptam az utazási engedélyt a külügyminisztériumból. Felültem a vonatra, elmentem Zsolnára – életemben először láttam Zsolnát. Ott, Zsolnán megint egy emberi tulajdonságokkal bíró férfival akadtam össze, aki ezzel foglalkozott. Megmondtam, hogy mi járatban vagyok. Nem fogom részletesen a dolgokat mondani, de sikerült engedélyt szereznem, és bemenni a lágerba, ahol fogva tartották az édesapámat. Mint idősebb személy, semmit sem csinálhatott. Kaptam egy névre szóló engedélyt, hogy kiléphet a lágerből. Apám közben megmondta, hogy a férjem meg a sógorom hol dolgoznak, és hogy öt óra után visszajönnek a munkából. Az apám volt a legöregebb, őt kellett előszörre megmenteni. Fogtam magamat, bementem, apa nagyon megörült, összecsomagoltuk, amije volt, a rukszákot A szlovákiai magyarok gyakran használják a német ’Rücksack’, azaz hátizsák szót magyar beszédben. – A szerk. fel, és indulunk kifelé. Az úton odaadtam apám kezébe az engedélyt, apám elolvassa, megáll, és azt mondja: „Ez nem az én nevemre szól, én nem megyek. Én semmi hamis dolgot nem csináltam életemben, most sem.” Persze hogy hamis igazolvány volt, olyannak a nevén, aki már meghalt. Belécsíptem apám karjába, hogy egy szót se mondjon, és kicipeltem onnan. Végre kikerültünk a lágerből, és mondom: „Apa, az ég szerelmére, hát ez és ez a helyzet!” Apa meg volt mentve. Még el kellett intézni a férfiak dolgát is.

Zsolnán, közel az állomáshoz volt egy szálloda, az úgynevezett Grand Hotel. Itt a szobát órákra lehetett kibérelni. Bementem oda, és kértem egy szobát. Amint a portás látta a fiatal nőt egy idősebb férfivel, a kulcsot rögtön megkaptam, felvittem apámat, és bezártam az ajtót. Újságot adtam apámnak, és mondtam neki, hogy ülni fogsz, olvasni, nem tudom, mikor jövök. Meg nem mozdulsz, sem kopogásra, sem semmire. Én a kulcsot elviszem, nehogy kinyissák az ajtót vagy te nyissad ki. Megyek most a fiúk dolgát elintézni. Erre elmentem. A portás néz rám, mondom, hogy nem fogunk csak úgy, megyek bort venni. Elmentem, és tényleg a szerencse kísért akkor – és az ismeretség is persze –, hogy sikerült a két fiatalembert felültetnem arra a vonatra, amelyik Novákyra [lásd: Novákyi zsidó munkatábor] ment, és nem Auschwitzba. Mikor mindez sikerült, visszamentem apámért, aki a hotelban várt és lejöttünk. Erre a portás azt mondja: „Nem csodálkozom, hogy ilyen gyorsan végeztek, maga egy csinos fiatal nő, s mégis ilyen öreggel megy.” Kimentünk a vonatra, felültünk a Tátra expresszre, ami tiltva volt a zsidók részére. Bementem az étkezőkocsiba, ami még erősebben volt tiltva a zsidók részére. Vacsorát rendeltem, apám nem tudott egy falatot sem lenyelni az izgalomtól. Szerencsésen hazaérkeztünk, az állomáson vettem egy taxit, ami szintén tiltva volt zsidóknak. Hazakerültünk. Másnap újra kikértem az utazási engedélyt, elutaztam Novákyra, hogy megérkeztek-e a fiúk. Hát így 1942-ben megmentettem a legszűkebb családot, akkor még egyikük sem volt kint az ország határán kívül. Mint tudjuk, 1943-ban a deportálás szünetelt.

A háború alatt négyszer költözködtünk. Mindig egy újabb rendelet jött ki, hogy melyik utcában lehet lakni, és melyik utcában nem; többek között nem volt szabad olyan házban sem, amelyik 1938 után épült, olyan házban sem, ahol központi fűtés volt. Addigra már nagyon sokan el tudták intézni, hogy elbújnak – mi úgy neveztük, hogy bunkerba. Kezdtünk egy kicsit optimisták lenni, hogy talán túl lehet ezt élni. Így telt el az 1944-es év. 1944-ben egy kicsit fellélegeztünk. A keresztény ismerősöknél a londoni rádiót hallgattam, és akkor tudtam, mi is történik, voltak híreink. 1944-ben, most nem tudom a dátumot, volt a partraszállás [1944. június 6-án kezdődött az amerikai és brit erők normandiai partraszállása, aminek a célja a La Manche csatorna birtokbavétele, majd hadászati hídfő megszerzése volt az észak-nyugati francia partvidéken, a Rommel tábornok irányította német csapatoktól. – A szerk.], elmondhatatlan volt a boldogság, örömünkben sírtunk is otthon. Gondoltuk, hogy már egy-kettő vége lesz mindennek. 1944. augusztus 20-án kitört a Szlovák Nemzeti Felkelés. Még akkor úgy volt, hogy sikerül elmenekülnünk innen, de már nem lehetett, mert mind a két pályaudvart teljesen lezárták, nemcsak rendőrséggel, hanem gárdistákkal lásd: Hlinka Gárda is. A felkelési zónába Pozsony is belekerült.

Szeptemberben nagyon-nagyon meleg, kellemes idő volt. Egypár jó baráttal szerettünk volna kimenni a vízre és úszni egyet. Anyám – ő is még fiatal volt aránylag – meg mi négyen a barátokkal el is mentünk. Dévény felé volt egy kis öböl a Dunán, ahová senki nem járt, ezért oda mentünk fürdeni. Úsztunk egyet, aztán visszajöttünk. Anyám még bent úszott. Egyszerre rémülten vesszük észre, hogy egypár méternyire tőlünk vetkőzik a Kozinka, az óvárosi rendőr-főkapitányság vezetője, és egyenest a vízbe indul. Kozinka az anyámhoz fordult, aki ott úszott, leállnak, mondott valamit, erre anya kijött. Kozinka továbbra is úszott. Azt a rémületet, hogy ez mit jelent! Leült erre az anyu, s elkezdte: „Képzeljétek, Kozinka azt mondta, hogy menjünk haza, és tűnjünk el, mert megszálltak minket a németek.” Így is történt, gyorsan felöltöztünk, és hazamentünk. Kezdtünk aggódni – hárman voltunk ott asszonyok –, hogy lesz tovább.

Az édesapám otthon volt, neki nem kellett Novákyba mennie. A sógoromat sikerült még előzetesen úgy hazahozni, hogy szereztünk neki munkaengedélyt mint kőművesnek, egy építkezési vállalatnál. Pontosan egy héttel előtte, mielőtt ez a Kozinka-ügy történt, sikerült az én férjemet is kihozni Novákyról, úgyhogy őt is sikerült elhelyezni, persze mint fizikai munkást, ugyancsak egy építkezési vállalatnál. Tulajdonképpen otthon voltunk valamennyien. Most már természetesen olyan gondok is támadtak, hogy miből éljünk meg. Zsidó ember élelmiszert csak tíz óra után vásárolhatott, így volt megengedve, a háború miatt. Igaz, hogy itt Szlovákiában még volt mit vásárolni. Tíz óra után azonban sokkal üresebbek voltak már az üzletek, mint tíz óráig. Ott, ahol édesanyám majdnem minden nap bevásárolt, németeké volt az üzlet, egy német nőé. Egyszer azt mondja németül az édesanyámnak: „Vidor néni, hallgasson ide, hagyja maga itt a bevásárlókosarát, tegyen bele egy cédulát, hogy mit akar, és jöjjön érte délután.” Így is történt. Azontúl tényleg, ami kellett, mindenünk megvolt. Mert az asszony mindig belerakta azt, amire szükségünk volt, legyen az zöldségféle vagy bármi, amit anyu felírt, liszt, cukor vagy kenyér. A németek között is volt ilyen. Azért akarom ezt megjegyezni, mert nem szabad egy kalap alá tenni egyetlenegy nemzet tagjait sem. Minden nemzetnek lehetnek rendes, becsületes tagjai és gonoszok, gyilkosok is. A németek megszálltak bennünket, és nagy izgalomban éltünk, hogy milyen lesz a folytatás. Közben a híreket is hallgattuk, és tudtuk már, hogy a németek nagyon-nagyon nagy veszteséget szenvedtek. Éltünk tovább izgalmak között, míg aztán egyszer éjjel eljöttek értünk a gárdisták. 1944. szeptember 27-én vittek be minket. A gárdisták a zsidó központba vitték a zsidókat. Ez ott volt, ahol ma is van a központ, ez a ház a zsidó hitközség tulajdonát képezte. Ide vittek, nem tudom, hányat, körülbelül úgy ezerötszázat sikerült még itt a városban összeszedni. 1940-ben tizenötezer zsidó élt a városban. Körülbelül még ezerötszáz olyan zsidó maradt, aki még elérhető volt a lakásában. A két emelet lépcsőin végig egész éjjel álltunk. Reggel elég korán, nyolc óra előtt aztán le kellett vonulni. A németeknél minden ötös sorba volt rendezve, az úgynevezett „Fünferreihe”, így kellett végigmasírozni az egész városon, az úgynevezett újvárosi pályaudvarra. Ez a pályaudvar rég nem létezik már, a Duna utca végén volt. Rengetegen künn tartózkodtak az utcán, látták, hogy mi folyik itt. Megálltak és néztek. Voltak, akik lesütött szemmel álldogáltak. Olyan asszonyt is láttam, aki sírt, mikor ezt látta. Itt ujjongás nem volt, hanem tényleg nagyon-nagyon szomorúan álltak ott, eléggé olyan szégyenlősen. Megérkeztünk oda [a pályaudvarra], egész délelőtt ötös sorban álltunk ott. Úgy jött ki a lépés, hogy én, anyám, apám, az egyik nénim és még egy személy – ez volt az ötös sor. Minden oszloppal szemközt állt egy Freiwilligerstaffel (FS) német önkéntes osztag. – A szerk., az itteni németségnek, akik nem SS voltak, hanem Freiwilliger; az hasonló szervezet, mint az SS, csak itteni szlovák organizáció. Mindegyik egy géppuskát [Valószínűleg inkább géppisztolyról volt szó. – A szerk.] tartott a kezében, ránk irányítva. Velem szemben állt egy régi osztálytársam a líceumból. Az apja matematikatanár volt. Úgy hívták ezt az én iskolatársamat, hogy Ulreich Ede. Ő állt pont velem szemben a ránk szegezett gépfegyverrel. A szüleim egészségesek voltak, de ezt a rettenetes izgalmat ötven évesen nagyon nehéz volt elviselni, így édesanyám rosszul lett. Egy pohár vizet kívánt, azt mondta, ha tudna ezt szerezni, rögtön jobban lenne. Álltunk, nagyon meleg volt, tűzött a nap. Erre németül odaszólok ennek az Ulreichnek: „Mögst mir gebracht ein Glas Wasser für meine Mutti?”, hogy hát hozhatok-e neki egy pohár vizet. Erre az én volt osztálytársam azt mondja, hogy: „Kusch oder geschloss”, kuss, mert lövök.

Mondok még valamit ezzel az Ulreich Edével kapcsolatban. Volt egy húga, nagyon kedves, helyes teremtés volt, ezzel a háború után két vagy három évvel összeakadok. Üdvözöltük egymást, mondom, „és a bátyád?” „Ő Bécsben van, megírom neki, hogy itt vagy, hogy fog majd örülni.” Mondom, „Hát ő aztán nagyon fog neki örülni! És mit csinál Bécsben az Ede?”. „Hát az evangélikus líceumban vallástanár.” Jó pár évvel később megyek a lépcsőzeten, és egy gyanús alakot látok. Atyaúristen, ez az Ulreich Ede! Nagyon sietős léptekkel ment az egykori lakásuk felé, ahol a húga élt. Futottam utána, de ő gyorsabban ment, mint én, és így csak a kapu előtt értem el. Megszólítottam: „Ulreich”! Erre megfordult, az arcán földön kívüli mosoly, boldogság, hogy lát engem. Erre életemben először olyan rettenetes pofont vágtam le neki, hogy nem éreztem a karomat. Azt mondtam: „Te piszok, utolsó gyilkos, aljas szemét!” Olyan erős volt a pofon, pedig sokkal magasabb volt, mint én, hogy a szemüvege a földre esett, és össze is tört. Egy szót nem szólt, csak állt ott, mint egy megkövesedett szobor. Közben nyílt a kapu, és bejött egy ott lakó férfi, nézte, hogy itt mi történt. Ulreich ott állt megszégyenítve, mert az látta a végét. Fogtam magam, és mint aki jól végezte a munkáját, kimentem. Azonban történt velem egy dolog, amit nehezen tudok saját magamnak is megmagyarázni: ahogy elindultam, végig az utcán bőgtem. Azt hittem később, hogy talán azért, hogy olyan megalázó helyzetbe hozott engem a sors, hogy élő emberhez hozzányúltam. Pedig én semmit nem ütök agyon, legyet sem. Olyan szörnyű dolgokat láttam a lágerban, hogy nem tudom a végét okozni semmilyen élőlénynek, még akkor sem, ha csak egy bogár is repül.

Most folytatom a saját életemet. Szóval délig ácsorogtunk a pályaudvaron. Délben aztán bevagoníroztak minket. Elkerültünk Szeredbe, ami gyűjtőtábor volt már akkor [lásd: deportálások Szlovákiából]. Ott voltunk három napig Szeredben, az valami borzasztó volt. Helyszűke miatt rettentően összezsúfoltak bennünket, szörnyű volt. Jöttek a vagonok, ismét bevagoníroztak minket az első menetbe. A teherkocsiban lehettünk vagy hetvenen, lehet, hogy többen is. Mikor Čadcára értünk, akkor már tudtuk, hogy Auschwitz felé megyünk. Pontosan tudtam, hogy Osvienčimben mi van, és hogy létezik Osvienčim Auschwitz szlovák neve. Szlovákiában ritkán használják a tábor német nevét, még a magyar ajkúak is inkább a szlovák formáját használják. – A szerk.. Azért volt ismert, mert 1944 márciusában két fogolynak [lásd: Auschwitzi Jegyzőkönyv] sikerült onnan megszöknie, és az én akkori férjem ismerte az egyiket. Egy hatalmas nagy mappát, térképet készítettek Osvienčimről és Brezinkáról [Birkenau]. Itt feltüntették, hogy hol van a gázkamra, hol vannak a krematóriumok – négy krematórium volt itt, gázkamra, C-barakk, a férfiak és a nők, illetve a cigányok barakkjai. A Vrba és a Rosenberg, akik meglógtak, a férjemnek adták át a tekercset. Minden pontosan fel volt oda rajzolva – ezt át kellett adni doktor Kovács Tibornak, ő volt nem hivatalosan a vezetője az itteni Zsidó Központnak. Én akkor a Šimoniho utcán laktam – ma már nem létezik –, ott volt, ahol most a Devín szálló áll. Ott laktunk, onnan hoztam el ide a Kozia utcára. Ott volt az ÚŽ – Ústredňa židov [Zsidó Központ]. A térképet valakinek el is kellett vinnie, de ez egy borzasztó hosszú papírtekercs volt, legalább olyan hosszú, mint egy asztal [Több mint egy méter. – A szerk.], és össze volt göngyölve. Felmerült a kérdés, miképpen lehetne ezt feltűnés nélkül kézbesíteni [a Zsidó Központba]. Hihetetlen, de rám esett a választás, ami ma egy kis csoda. A férjem, Oszkár Klopstock a földalatti mozgalom tagja volt, ő ajánlott engem. Tudták, hogy elég merész vagyok, hogy nem félek, és azonfelül még egész csinos nő is voltam. Tudták azt is, hogy ha valamit sürgősen kellett elintézni, akkor megcsináltam. Például azonnali halálbüntetés várt arra, aki a londoni rádiót hallgatta, én pedig minden nap hallgattam, és minden nap hallgattam a német adást is. Szóval nem féltem. Mikor megkérdezték, hogy vállalom-e, persze hogy vállaltam. El is jutott oda [a Zsidó Központba] minden baj nélkül. Persze aznap, amikor a tekercset vittem, a csillagot nem tűztem ki. Aztán hazamentem. Ennyi szerepem volt ebben, semmi több. Doktor Kovács feladata volt a rajz továbbítása Magyarországra, Horthy és a pápai nuncius számára. Ahogy én tudom, a tekercs eljutott a pápai nuncius kezébe, hogy továbbítsa a Vatikánba. A kópiát Horthynak is átadták. A pápai nuncius ezt jelentette a Vatikánnak, és a XII. Pius, az akkori pápa csak írásban helytelenítette az eseményeket. Ezért miután először megpillantottam Auschwitzot, számomra nem volt teljesen ismeretlen. Épphogy megérkeztünk, és persze nem oda, ahol ki van írva, hogy „Arbeit macht Frei”, hanem Birkenauba, ahol a gázkamra van. Történetesen a vagonban velünk együtt volt az édesanyjával az első pozsonyi orvosnő, aki sebész volt. Az anyja akkor már erős hetvenes lehetett. Saját kezével adta be az édesanyjának a halált okozó injekciót és aztán saját magának is. Ez a két hullánk volt már, amikor megérkeztünk. Állítólag a többi vagonban volt több is – kisgyerekek, pólyás babák, idősebb emberek, akik saját magukat megölték, vagy belehaltak az út fáradalmaiba.

Ki kellett menni, azt kiabálták: „Raus, raus.” A rukszakot [hátizsákot] nem szabadott kivinni, bent kellett hagyni, mindent bent kellett hagyni, jöttünk ki, és akkor szétválasztottak minket. A férfiak külön, a nők külön. Édesapámat is, a férjemet is akkor láttam utoljára. Megint ötös sorba állítottak. Megint anyám, én, a nénim és még két ismeretlen hölgy. Mi nagyon hátul voltunk, a sor csak lassan vánszorgott előre. Soha életemben személyesen nem láttam Mengelét. Messze voltunk tőle, nem jutottam el odáig, mert minden ötödik lépésnél állt ugyancsak egy SS, gépfegyvert tartott ránk. A sor nehezen ment előre, közben meg-megálltunk. Én nagyon sírtam. Az édesanyám azzal vigasztalt: „Ne sírj, Katókám, az ilyen élet, mint amilyet mi az utóbbi években éltünk, nem sírnivaló. Ezt nem kell megsiratni, ez nem volt már emberi élet.” Az az SS, aki ott nem messze állt, itteni, főrévi volt. Értette, amit az anyám mondott. Rám néz, megfogja a karomat, és megkérdezi: „Te hány éves vagy?” Mindenki, akit kérdeztek, azt mondta, hogy huszonnyolc, huszonkilenc, mert akkor azt hitték, hogy harminc után gázosítanak. Én őszintén válaszoltam, hogy harmincnégy. Azt mondta: „Még te erős vagy, te még munkára mész.” Anyámba belekarolva álltam, de mégis valahogy átlökött a másik oldalra. Majdnem felbuktam, a sorban két pozsonyi asszony állt, és azok megfogtak. „Gyere, hallottuk, hogy Katónak hívnak, gyere.” Így kerültem az élet oldalára. Mi, akik az úgynevezett élet oldalára kerültünk, egész másfelé mentünk, mint akiket rögtön akkor elgázosítottak. Tudniillik már kezdték likvidálni Auschwitzot, az oroszok nagyon közel voltak. Mi tehát már az élet oldalára kerülve eljutottunk oda, ahol le kellett vetkőzni teljesen meztelenre, és leborotválták a hajunkat. Egy tushelyiségbe kerültünk, tudtuk, hogy na most jön a gáz, álltunk, de mégiscsak víz folyt a csapból és nem gáz. Lezuhanyoztak bennünket, utána felöltözhettünk. Megkaptuk – ez szörnyű – azoknak a ruháit, akiket már kivégeztek. A ruhák itt-ott véresek voltak és piszkosak. Én egy nyári ruhát kaptam, és mindenki kapott úgynevezett facipőket, utána, mars be a barakkokba.

Ez a rész reggeltől délutánig tartott. Délután bejött egy ismerős pozsonyi, úgy hívták, hogy Glauser. Aki ott volt, mindenki köré sereglett, hogy „hol van az apám, hol van a férjem, hol van ez, hol van az, hol van anyám, testvérem, gyerekem”. Ő csak írta a neveket, pedig azért jött oda, mert hallotta, hogy Pozsonyból érkezett a transzport. Ott volt az úgynevezett Stabsgebäude irodában [Az auschwitzi központi regisztrációs hivatal, hivatalos nevén Registratur, Organisation und Karteiführung az ún. Stabsgebäude épületében kapott helyet. A hivatalt 1942 nyarán áthelyezték egy fabarakkba, amely az SS-főhadiszállás és az SS-kórház (SS-Revier) között állt, 1943-tól pedig az SS-kórház alagsorában működött. A különböző osztályokon dolgozó női foglyok közül soknak a nevét is ismerjük, jelentős részük Szlovákiából deportált zsidó nő, sokuknak magyar hangzású a neve, ők vagy szlovákiai magyar zsidók, vagy már 1944-ben deportált magyar állampolgárságú zsidó nők. – A szerk.]. Ott olyan zsidók dolgoztak, akik már harmadik éve ott voltak. Nem voltak sokan, nyolcan vagy tízen. Ezeknek megengedték, hogy egy részt körbejárjanak, mert különben nem lehetett eltávozni a barakkból. Felírta a neveket, hogy kik jöttek, és azt mondta, hogy másnap vagy két nap múlva, ha ismét el tud jönni, és tud szerezni információt, akkor majd megmondja. Meg fogja tudni mondani, mert van pár jó barátja, akik a gázkamráknál vannak beosztva, és a halottak aranyfogait szedik ki. Két napra rá jelentkezett ez a Glauser, persze mindenki körülvette. Néhánynak meg is tudta mondani, hogy mi van. Én ott álltam és álltam, vártam. Jól ismertük egymást, a szüleim is az ő szüleit, ezért odafordultam és megkérdeztem: „Nekem nincs mondanivalója?” Erre először nem válaszolt, belenézett, amit felírt magának. Azt mondom: „Nagyon kérem, akkor is, ha rossz, mondja meg nekem a legrosszabbat is. Nem akarok úgy élni, hogy reménykedek, még ha nekem nagyon rossz is lesz, jobban elviselném.” Erre mondja: „Igen, kettő és három óra között hajnalban került sor a szüleire.” Ezért én a pontos dátumot is tudom: október negyedike, akkor végezték ki a szüleimet.

Háromemeletes ágyak voltak a barakkokban, mindenkinek le kellett ülnie. Ültünk egy körben, elénk hoztak egy vödröt, amelyben barnás folyadék volt, ami már messziről bűzlött. Nem tudtuk, hogy ez mi, milyen célra szolgál. Jön egy SS, megparancsolta, hogy együnk, ez a vacsora. Erre jön egy másik nő, akinek a haja be volt kötve, tehát tudtuk, hogy ugyancsak fogoly, aki már régebben itt van, azért szabad neki kendőt viselnie. Most már azt mondja: „Zabáljatok, én addig innen nem mozdulok, amíg nem fogtok zabálni.” Erre az egyik megszólal: „Hiszen még kanál sincs!” „Nem is lesz, a kezetekkel merjetek. De zabáljatok.” Borzasztóan odavoltunk, hogy ez így beszél velünk. „Idefigyeljetek, meg fogjátok zabálni, mert ők Azaz az SS. – A szerk. dögöljenek meg, de mi meg élni akarunk. Ha túl akarjuk élni, minden szart megeszünk.” Ezt mondta. Kisült, hogy egy kolozsvári orvosnő volt. Annak idején Kolozsvár még magyar volt Helyesebben: megint magyar volt; lásd: második bécsi döntés, és arról a vidékről már régebben deportáltak [a magyarok] [Kárpátaljáról és Észak-Erdélyből – ezen belül Kolozsvárról – 1944. május 15. és június 7. között deportálták a zsidókat, 92 vonatszerelvényben közel 300 000 embert. Lásd: Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003, 135. oldal. – A szerk.]. Nem ettünk nagyon a léből, de két nap múlva mégis megettük.

Tíz napig voltam összesen Auschwitzban, mert erősen nekifogtak a likvidálásnak. A gázkamrák éjjel-nappal működtek. Olyan rossz volt a levegő, ott egy fű, egy madár nem létezett, mert az égett hús borzasztóan büdösített. Itt gondolkozás nélkül éltünk, itt nem lehetett [gondolkozni]. Latrinára menni csak úgy lehetett, ha tízen jelentkeztek. Ez nem volt olyan nagyon nagy gond, mert ha kellett, az ember rábeszélt két-három másikat, hogy jöjjön velünk. A latrinák kicsit messzebb voltak, az egyik oldalról húsz lyuk, a másik oldalról ugyancsak. Háttal egymásnak ültünk. Minden ötödik lépésnél állt egy FS Freiwilligerstaffel, azaz a német önkéntes osztag tagja. – A szerk. vagy SS, ezt már nem tudtuk megállapítani, mert egyforma egyenruhában jártak. Saját magam láttam, hogy ezek között nem egy volt, aki abnormális lehetett, mert a mi meztelen fenekünkre bámult folyton, és lehetett látni, hogy élvezte. Rettenetes volt, emberi méltóságon aluli dolgok voltak ezek.

Tíz nap után újra bevagoníroztak minket. Tehervagonokba kerültünk, és két napig hurcoltak bennünket. Végül két nap után megérkeztünk Németországba, Freibergbe [Freiberg a flossenburgi koncentrációs tábor egyik altábora volt. – A szerk.], ez Drezda és Chemnitz között volt. Drezdától harminc kilométernyire egy porcelángyár volt található, amit aztán hadiüzemmé változtattak. A porcelángyárban hét hónapig ötszáz asszony – mind az ötszáz a néhai Csehszlovák Köztársaságból származott, főleg Csehországból, de innen, Szlovákiából is lehettünk kétszázan – szárnyakat és bizonyos alkatrészeket gyártott rakétákra, amikkel Londont bombázták [A V-rakétákról van szó, amelyekkel 1944 júniusától bombázták Londont. – A szerk.]. Hét hónapig dolgoztunk mi itt, mégpedig úgy, hogy tizenkét órát éjjel vagy tizenkettőt nappal. Nehéz fizikai munka volt. Mindig máshova is helyeztek. Először, ahol dolgoztam, egy kis állványon állt az ember, a repülőgép szárnya kifeszítve, és egy fúrószerkezettel a repülőgépszárnyakba lyukakat fúrtunk. A tervező ilyen kis karikákat rajzolt, oda helyezték majd ezeket a szögeket. Ezt kellett nekünk kifúrni a fúrógépekkel. A fúrók súlya öt kiló volt. A vállon cipeltük őket, és úgy fúrtuk a lyukakat. Borzasztóan kellett ügyelni, hogy pontosak legyünk, mert ha valaki eltévedett, olyan pofont kapott, hogy legurult az állványról. Akkor volt olyan rész, ahol négyen dolgoztunk egy olyan forgórendszerű gépnél. Itt alkatrészeket gyártottunk. Acéllemezeket is kellett reszelnünk. Ez egy kegyetlen munka volt, mert éles volt az acéllemez. Ezt a munkát normálisan kesztyűben kellett volna végezni. Nekünk természetesen kesztyűnk sem volt. Történt is ezért néhány baleset. Itt állandó női felügyelet mellett dolgoztunk. Meg kell hogy jegyezzem, a női SS-ek sokkal kellemetlenebbek voltak, mint a férfiak. Nagyon nagy éhség gyötört bennünket állandóan: hat deka kenyeret kaptunk egy napra reggel. Ezt úgy kellett beosztani, hogy ez a hat deka egész napra elegendő legyen. Reggel kaptunk egy teának nevezett valami nagyon sötét oldatot, ez legalább langyos volt. Délben ugyancsak ilyen levest, amiben először három nyers krumpli szomorkodott, aztán az utolsó héten már csak egy. A gyárnak az utolsó emeletén laktunk, ami rettenetes volt. Tele volt poloskákkal, az ember följött az éjjeli műszakból, aki ott aludt az éjjel, az felkelt, mert ugyanarra a helyre feküdtünk le. Kétszer is le kellett seperni a rengeteg poloskát. Borzalmas körülmények között voltunk.

Pár hónapot itt ledolgoztunk. Akkor egyszerre csak azt mondják, hogy bezárják a gyárakat. Mi bent maradtunk napközben, és akik fent dolgoztak, látták, hogy az SS elmenekül, és elmenekülnek az előmunkások, akik betanítottak minket. Nem is szabadott beszélni velünk. Drezdát két nap és egy éjjel bombázták. A gyárat ránk zárták – ez volt a legtűrhetőbb két napunk. Nem féltünk a bombáktól, holott az ég éjjel-nappal vörös volt, lefeküdtünk ott a földre, és végre aludhattunk, végre nem kellett félnünk. Mi az SS-től meg a Gestapótól féltünk, és nem a bombáktól. Tulajdonképpen átéltem Drezda bombázását is [Drezda bombázása, amelynek során a város szinte megsemmisült (ún. szőnyegbombázás), két napig tartott, 1945. február 13–14-én. – A szerk.]. Egyszer a következő történt: abbamaradt a munka, minket kitelepítettek egy városon kívüli barakktáborba, ott már nem volt koszt, ott már teát se kaptunk. Egy rét közepén voltak ezek a barakkok. Három nap múlva eltűnt onnan a fű, csupasz lett a föld. Az egész füvet lelegeltük. Megettük. Amikor már tényleg azt hittük, hogy éhen halunk – és ez szörnyű halál, mert sokáig tart –, megint bevagoníroztak minket, de most olyan tehervagonokba, amiknek nem volt teteje. És most jön a háborús kálváriámnak talán az egyik legrosszabb része. Tizenhat napig voltunk ezekben a nyitott vagonokban, furikáltak bennünket szerte Ausztriában, Németországban, a valahai Csehszlovákiában. Mentünk, egyik oldalról jöttek az oroszok, a másik felől jöttek az amerikaiak. Mindenhonnan jött az ellenségük, mármint a németeknek. Tizenhat napig folyton mentünk – esőben, hóban, szélben, napsütésben. Közben április lett. Tizenhat nap után már hullák voltak a mi vagonunkban is. Ústi nad Labemben [Csehszlovákiai kikötőváros az Elba partján. – A szerk.] álltunk egy ideig. A helyi lakosság, ha megtudta, hogy mi van, kenyereket dobált be nekünk a vagonba. Ez volt minden, amit ettünk. Aztán megint továbbmentünk, éjjel-nappal, míg végül megálltunk.

Egyszerre csak kinyitották a vagont. Nagy üvöltözést csaptak az SS-ek, hogy „alles raus, alles raus!”. Mindenki kifelé, mindenki kifelé! Nem tudtuk, hogy hol vagyunk, nem volt erőm kiszállni – hát tizenhat napig ültünk, nem ettünk. Akkor az SS, aki a vagon előtt állt, fölállt és a csizmájával lerugdosott minket, akik nem tudtunk lemenni. Leestünk a kövezetre, gyöngék, soványak voltunk, és mégis senkinek nem tört el semmije. Mégiscsak csoda történt, mert normális körülmények között ilyesmi nincs. Álltunk megint Fünferreihében, ötös sorban. A nő, aki mellettem áll, megkérdi, nem tudok-e róla, az van kiírva, hogy Mauthausen. Én Ausztriában gyakran jártam mint pozsonyi, de mégsem tudtam, hogy hol vagyunk. Erre az SS, aki mellettünk áll, azt mondja németül: „Das heisst Mordhausen” Német „szójáték”, melynek jelentése körülbelül ez: „Ezt úgy hívják, hogy a gyilkosság házai.” – A szerk.. Tehát nem Mauthausen, hanem a halál. Hát itt a vég, de teljesen mindegy, gázosítsanak el, ezt úgy sem lehet bírni, ez nem élet, elég volt. Miután mindenkit sikerült leszedni a vagonról, megindultunk. Mentünk fel a mauthauseni erődítménybe – ez Linztől nem messze van, öt kilométernyi elég meredek úton. Aki nem tudott menni és leült, azt abban a pillanatban lelőtték. Úgyhogy kevesebben érkeztünk meg. Felérkeztünk, és egy barakkba vittek be minket. Mielőtt Mordhausenba kerültünk, valahol Ausztriában elég sok ideig állt a vonat. Hallottuk, hogy mellettünk valami vonat megáll, de látni nem lehetett. Abban orosz foglyok voltak, és átkiabáltak nekünk, hogy „Hitler kaput!”. Gondoltuk, vigasztalni akarnak minket, talán nem is igaz, de kedves tőlük, hogy ilyen jó hírrel szolgálnak. A hír tényleg igaz volt, áprilisban már nem élt Hitler 1945. április 30-án lett öngyilkos a Kancellária föld alatti bunkerjában, Berlinben. – A szerk..

Mauthausenben akinek nagy pechje volt – és nekem nagy pechem volt –, lekerült az úgynevezett cigánytáborba, ahol az SS nők már menekültek. Nagyon kevesen maradtak ott, és mivel tudták, hogy zsidók jönnek oda, a cigányoknak adták át a hatalmat, és azok fehér karszalagot kaptak. Ők vigyáztak ránk. Én nem vagyok rasszista, de meg kell hogy mondjam, szörnyű volt. A cigányasszonyok – egész idő alatt, amíg deportálva voltam, testi fenyítésben nem volt részem – úgy megkorbácsoltak egyszer, hogy hónapokig a hátamon maradt a jele. Nekem szerencsére túl sokáig nem tartott az egész. Volt közöttünk egy nagyon aranyos teremtés, sokkal fiatalabb, mint én. Ez azt mondta: „Aki akar, jöjjön velem, én meglógok.” Én rögtön jelentkeztem. Heten voltunk, nők, elmentünk. Nem jutottunk messzire, erdőség volt ott, úgy jártunk, mint a Piroska és a farkas. Folyton körbe-körbe jártunk, szakadt az eső állandóan. Hát mit csináljunk? Visszamegyünk. Vissza sem találtunk. Eljutottunk valahova, látjuk, hogy lépcsők vannak, de fantasztikus magasba mentek. Erre ez az asszony, aki stramm volt és vezetett minket, azt mondja: „Várjatok, felmászom, hogy ez mi.” Mi lent vártunk egy kicsit, kezdett lassan felmenni: „Gyertek, ezek itt valamilyen lágerbarakkok.” Szlovákul kiabált le nekünk. Erre négykézláb kezdtünk mi is felmászni, mire két-három férfi kijön a barakkból, összeszed minket, mert mire felértünk, jártányi erőnk nem volt. Ez volt a cseh politikai tábor. Elbújtattak a szalmába, mert itt ágyak voltak, szalmával. Így kerültünk egy barakkba a későbbi csehszlovák köztársasági elnökkel, Novotnýval. Hoztak nekünk innivalót, hogy mi volt az, nem érdekes, és ott dugtak el, éppen csak a fejünk volt kint, de arra mindig rádobtak valamit. De őket már nem kontrollálták [a létszámellenőrzésen kívül], ők ugyanis politikai foglyok voltak.

Egy nap azt mondták: „Asszonyok, itt a szabadság, jönnek az amerikaiak!” Erre nagy nehezen kimásztunk, felkeltünk. Ez 1945. május 4-én volt. Egy ballusztrád volt ott, álltunk és néztünk, az ember nem akart hinni a szemének. Ezek kiszálltak, jöttek fel, de akkor már jöttek az amerikaiak, a parancsnokság. Kellemetlen volt, hogy mindig, ha az ember valamit mondott nekik [az amerikai katonáknak], úgy hátrahúzódtak. Ez volt az első láger, amit az amerikaiak felszabadítottak, soha nem láttak még fogoly nőket, és rettentően néztünk ki haj nélkül, soványan. Kisült, hogy ők azért húzódtak el, mert rettenetesen büdösek voltunk. Dezinfikáltak [fertőtlenítettek] minket; a karokat fel kellett tenni, a fejre valamit ráfújtak, aztán takarókat adtak, amibe jól be tudtunk burkolódzni. Azt mondták, nyújtsuk ki a jobb kezünket, és álljunk sorba. Kinyújtottuk a jobb kezünket, remegve, gondoltuk, végre enni adnak – akkor már borzalmasan éhesek voltunk, az éhség nagyon fáj. Kinyitottuk a kezünket, és azt hittük, hogy végünk van. Fogkefét adtak. Elsőnek valamennyiünknek a fogainkat kellett megpucolni, ne legyünk olyan büdösek. Átkozódtunk, de megcsináltuk, jöttünk vissza. Megint azt mondták, hogy nyújtsuk ki a jobb kezünket. No most már jön az ennivaló! Négy különféle színű kis pirulát kaptunk. Hogy először a fehéret bevenni, várni egy picit és aztán a színeseket. Ez volt a gyomornyugtató, a fehér, a többi vitamin. Ezt a szót nem is ismertük: vitamin. Megettük. Megint visszajött a katona. Én egész jó tudtam angolul, de nem tudtam káromkodni, volt olyan, aki azt is tudott. Olyanokat mondott ezeknek az angol katonáknak, hogy beleszédültek, igaz, hogy ők aztán nevettek rajta. Megint kinyújtani a kezet, erre kaptunk egy félliteres bögrét, és ebbe egy fél liter tejet. No végre, de csak álltunk, tovább vártunk, hogy most jöjjön már végre valami rendes harapnivaló. Semmit nem kaptunk. Az asszonyok, hogy mit műveltek, már majdnem megverték őket.

Még el akarnék mondani egy érdekes dolgot, talán érthetővé teszem ezáltal, hogy hiszek a csodákban. Minket elhelyeztek a hajdani SS barakkokba, ahol párna volt, és szalma is volt – addig semmink nem volt, ez nekünk egy luxus fekvőhely volt. Mentem, és egy alsót foglaltam el. Sírást hallottam a fölöttem lévőben, felnézek, hát egy nagyon helyes fiatal lány fekszik ott, és sír. Felmászok hozzá, megsimogatom, vigasztalom: „Ne sírj, már felszabadultunk, vége a háborúnak, most már minden jó lesz, ne sírj!” Erre hozzám bújik, azt suttogta: „Anyuka, de jó, hogy élsz, borzasztó volt nélküled, úgy örülök, hogy itt vagy mellettem.” Azt hitte, hogy az édesanyja vagyok. Megsimogatom őt, tűzforró volt. Olyan húsz percig feküdtem nála, lejövök, és mondom az egyik katonának, hogy orvos kellene. Elég sok orvos volt velük, egy jön. Megmondta, ez a tífusz. Két nagyon kellemetlen napom lett, magammal küszködtem, meg kellene mondanom, hogy majd fél órát feküdtem vele. Akkor viszont gyanús leszek, hogy esetleg elkaptam. Szóba került, hogy a jövő héten megyünk haza, és engem akkor nem engednének. Istenem, most mit csináljak, kétségbe voltam esve. Arra jutottam, hogy várok még két vagy három napig, ha nem lesz lázam, akkor minden rendben van. Annak ellenére, hogy majd egy fél órát feküdtem vele, nem kaptam meg a lázat, semmi bajom nem lett, szóval ezt is isteni csodának tartom. Akkor már kicsit sűrűbb ételt is kaptunk, összekerültünk a hadifoglyokkal, szabadon járkálhattunk. Fantasztikus volt, hogy viselkedtek velünk szemben az orosz hadifoglyok. Ezek ugye nagyobb tapasztalattal rendelkeztek, ők elmentek azt mondták: „zabrálni” – ez annyit jelentett, hogy lementek a faluba ezért-azért  [„Zabrálás”: lopkodás, fosztogatás a szobiraty/szobraty=gyűjteni szó nyomán. – A szerk.]. Mindig megosztották velünk, akik nem tudtunk mozdulni, nagyon-nagyon jók voltak, és még nagy nyelvi nehézségeink se voltak, ami rengeteget jelentett.

Tudtuk azt, hogy mi hajóval megyünk haza. Valóban egy hatalmas nagy hajóval utaztunk. A románokat is hajóval szállították. Előttünk egy olyan hajó ment, ami felszedte az aknákat a Dunából. A Duna aknával volt tele, úgyhogy mi Mauthausenből, ami nincs olyan messze, és a Duna is lefelé folyik, három nap és két éjjel jöttünk hajóval. Május huszonkettedikén érkeztünk meg Pozsonyba. Mikor a pozsonyi várat láttuk, már mindegyikünk bőgött persze, kint álltunk a szakadó esőben. Nem volt híd, nem volt kikötő. A mi utolsó lakásunk ott volt a Zuckermandel elején, ami [a háború előtt] egy olyan gettónak számított. Megállt a hajó pont az előtt a ház előtt, ahonnan elvittek. Megálltak, és akkor úgy kiesett a számon az, hogy „Hát azért valami tisztesség van bennük, innen vittek el, és házhoz is szállítanak”. Szóval így kerültem haza. Át akartam menni persze, erre megszólalt a kapitány: „Tessék itt maradni, most megyek az orosz kommandantúrára Katonai parancsnokság. – A szerk. engedélyt szerezni, hogy kiszállhassanak, mert magukat az amerikaiak szabadították fel.” Nagyon megsajnáltuk, szegény kapitány megőrült! Hát az amerikaiak az oroszokkal együtt harcoltak, azok barátok, mi az, hogy egy külön engedélyt?! Elment, erre én mondtam ott az egyik asszonynak: „Tudod, mit, én meglógok. Én mostanáig itt feküdtem, én nem vagyok hajlandó itt maradni.” Egy faléc volt föltéve a partra, erre ráálltam, és az egyik asszony még utánam kiabálta: „Te, beesel a Dunába!” Hát én erre: „Úszni még tudok.” Szakadt az eső, és egy pasi állt a parton, úgy odakönyökölve a kerítéshez, és nézi, hogy én hogy imbolygok ezen a lécen. Odaérek hozzá, de nem tudtam a lábamon állni, ezért segített nekem. Az az asszony, akinek mondtam, hogy megyek, ő is jött, őt is lesegítette. Azt mondom: „Legyen olyan szíves, adjon nekem egy koronát, telefonálni akarok.” Nem tudtam, ki él, ki nem. Erre elmosolyodja magát: „Az a telefon még nem működik, de itt van pénz”, és adott egy százast. Ez az asszony, akivel mentem, felkiáltott: „Hűha, ilyen gazdagok vagyunk, megyünk a Carltonba aludni.” Aztán kisült, hogy egy kiló eper került száz koronába.

Megindultunk a város felé, és szembejött velünk az akkori rabbink, doktor Frieder két másik zsidóval. Látja, hogy a hajóról jöttünk, haj nélkül, kopaszon. Azt mondja: „A lányok a hajóról jöttek, már hozom az engedélyt, a kapitány telefonált. Itt mindenki kiszállhat.” „És hová menjünk, nem tudjuk, mert…” „Menjetek a zsidó konyhára enni.” Mondom: „Az hol van?” Hát itt és itt, ahol ma a Chez David van, ott volt a konyha. Mentünk oda, benyitottunk, zsúfolva férfiakkal, mindenki cigarettázott, olyan füst volt, hogy alig láttam. Viszont a konyharészlegben dolgozott egy ismerős néni, anyámat is jól ismerte, nagyon szép bőrüzletük volt valaha itt, Pozsonyban, ő főzött. Meglát minket, nagyon megörült, azt mondja: „Üljetek le.” Leültünk, hozott nekünk tejes kávét, kuglófot. Azt hittük, hogy ezt álmodjuk; elkezdtünk enni. Erre ez a sokadalom, ami körülöttünk állt, rákezdi: „Nem voltál az anyámmal, nem láttad a testvéremet, nem láttad a kislányomat?” Egyik a másik után csupa kérdés volt. Erre megszólt a nő, aki főzött: „Maradjanak csöndben, nem látják, hagyják, amíg ez a két asszonyka itt eszik!” Erre az egyik idősebb férfi, aki a lányát kereste, sírva fakadt, és azt mondta: „De hát csak esznek, esznek, esznek, és nincs vége, és egy szót sem szólnak, hát meddig várjunk még?!” Szóval, ez volt a megérkezésem első napja.

Az ismerősök nagy százaléka nagyon kedvesen üdvözölt, sőt volt olyan ismerős is, akinek könnyes volt a szeme. Rémesen néztem ki természetesen, nagyon soványan, haj nélkül, úgyhogy három-négy esetben is volt, hogy meghívtak enni. Nem is akkor éreztem a gyászt – nem egyedüli eset, amit mondok. Akkor még nem éreztem, egyetlenegy fontos dolog volt a részemre: enni, enni, enni. Főleg a nem zsidó ismerőseim hívtak meg, hogy nincs senkim, hát gyere fel, és akkor így felmentem. A pechem csak az volt, hogy akkor nem nagyon lehetett még kapni dolgokat, úgyhogy háromszor is egymás után paprikás krumpli volt. De az is ízlett, a lényeg csak az volt, hogy valamit a gyomorba tehessek. Igazán csak jót mondhatok. Inkább csak hallani hallottam, hogy a többieknek igenis volt agresszív megjegyzésekben részük, mármint hogy többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek, de velem hasonló nem történt.

A háború előtt volt egy komplett, berendezett négyszobás lakásunk. A végére már csak az lett – mert költözködni kellett négyszer is a háború alatt –, hogy maradt egy két és fél szobás lakás a valahai Zuckermandel kezdetén, egy olyan házban, ahol fürdőszoba sem volt. Ugyan ez is komplett be volt rendezve, kicsit több bútorral is, mint ami kellett volna. Én ide nem tettem be a lábamat, mert ott még nem tartottam, hogy képes lettem volna belépni oda, ahol utoljára a szüleimmel laktam, mikor már tudtam, hogy velük mi történt. Viszont aludni is kellett, nemcsak enni. A Ventur utcában találkoztam az akkori legjobb barátnőmmel, persze rég nem tudtunk egymásról semmit, összecsókoltuk egymást, és sírtunk örömünkben, hogy újra találkozunk. Egy idegen asszony, aki ezt látta, megállt, kinyitotta a táskáját, elővett egy tiszta zsebkendőt, és odaadta nekem – ez volt az első saját tulajdonom. Ő is azt kérdezte: „És hol alszol?” Mondtam, hogy egyelőre két helyre is meghívtak. Azt mondja: „Tudod, mit, nekem van hol, ott még alhatunk egy hétig is, gyere velem.” Hát ez nagy öröm volt. A Fürdő utca sarkán, a későbbi Kalina László néven ismert író és kabaretistánál voltunk. Ott kapott egy lakást, ahol az eddig egyedül élt. Azt mondta, hogy addig ott maradhatunk nála, amíg nem találunk valami jobbat vagy valakit a családból, akinél ellehetnénk. Majdnem egy hétig ott is aludtunk. Ő is itt-ott igyekezett ennivalót szerezni, de már az ennivalóval kevesebb gond volt. Valaha az édesanyámék, akinek a testvérei itt voltak [Pozsonyban éltek], éveken keresztül egyszer egy héten délután a kávéházba jártak, mégpedig a Carltonba. Meghallottam, hogy ott lehet kapni valami kávészerűséget, aminek semmi köze nem volt a kávéhoz. Valami fekete ital volt, de lehetett hozzá kapni nagyon jó kenyeret. Hát gondoltam, na ide bemegyek. Bementem, leültem, erre a főpincér, akit úgy hívtak, hogy Kiss úr, odajött hozzám, és azt mondta: „Nohát fiatalasszony, hogy én hogy örülök, hogy önt látom! A kedves mama és a nénik hogy vannak?” Mondom neki, senki sem él, csak én egyedül. Elment – közben már egy pincérnél megrendeltem ezt a feketekávé-szerűséget –, tizenöt-húsz perc múlva egy nagy tálcát hozott elő a lehető legjobb ennivalóval. „Nagyon-nagyon sajnálom, hogy csak önnek adhatom ezt, és nem egyúttal az édesanyjának és a néniknek is.” Ilyen is történt velem. Én ebben az időszakban, akárhogy is gondolkozom, rosszat nem tudok mondani.

Közben visszajött az édesapám legfiatalabb öccse. Vidor Bélának hívták. Ő csak Terezínben lásd: Theresienstadt volt. Nős ember volt, és volt egy szövetkezeti lakása [Vidor Béláék a háború előtt is ebben a lakásban laktak, de akkor még bérlakás volt, majd 1945-től – mint minden bérlakás – a lakásszövetkezet tulajdonába került. – A szerk.]. Ezt a lakást minden nélkül azonnal visszakapta. Ez egy háromszobás lakás volt, de olyan sokan jöttek, hogy nem játszott szerepet, hogy szövetkezeti vagy nem szövetkezeti, betettek volna oda akár háromgyerekes családot is. Létezett egy hivatal, a mai Obchodná utca sarkán, „Repatriačný úrad” szlovák: ’Hazatérők Hivatala’, úgy hívták. A hazatérőknek ott kellett jelentkezniük, mindenki kapott ötszáz vagy ezer koronát, ami akkor elég sok pénz volt. Az iroda a második emeleten volt, a folyosón. Ahogy az ember a lépcsőkön felment, tele volt írva nevekkel és címekkel. Ezt mindig mindenki elolvasta. Mikor én itt jelentkeztem, hogy visszatértem, én is felírtam a nevemet. Kétszer is ki kellett törülni a címemet, mert mindig más volt. Mire ez a bácsim megjött, rögtön ő is odament, onnan szedte, hogy hol talál meg engem. Meg is talált, és így kerültem őhozzá lakni. Ez nagyon megfelelő megoldás volt, az ő részükre is, számomra is. Én pontosan tudtam akkor már, hogy a szüleimmel hány órakor végeztek, és hogyan történt. Nem sokkal utána azt is megtudtam, hogy az akkori férjem is ott pusztult el. Szintén elgázosították, de miért?

A volt férjemnek [Oskar Klopstock], aki nem jött vissza, volt egy jó barátja, egy jegyző. Egyszer egy koffert együtt összecsomagoltunk, még a háború alatt. Ezt elvitte megőrzésre ehhez a pezinoki [bazini] barátjához. Én őt nem ismertem. Mikor hazajöttem, és semmim nem volt, hát ez a koffer jó lett volna nekem. Nem emlékeztem rá, hogy van-e itt a ruhaneműn kívül valami más is. No de hogy kerül majd az ide, én nem tudom elhozni. A cím megvolt, és a bácsim azt mondta: „Nézz ide, valahol találsz egy spedíciós irodát, menj be, ha járnak valamerre, elhozzák neked.” A Hviezdoslav téren egy kis üzletet láttam, ahol ki volt írva, hogy spedíció. Fogtam magam, bementem és megkérdeztem, hogy nem tudnák-e elhozni – nem is koffer volt, hanem láda. Erre mondták, igen, el tudják hozni, csak a dátumot nem tudják megmondani. Mivel üresen nagyon drága lenne, ha van ott dolguk, visszafelé elhozzák. Érdeklődjek két hét múlva. Odaadtam a címet, és értesítettek, hogy itt van. Nem volt telefon, csöngettek, és egy jóképű fiatalember állt az ajtóban, és mondta, hogy most jött Pezinokból, ez és ez az utazási iroda. Ő ennek a tulajdonosa (kis iroda volt, összesen négyen voltak ott, de volt egy teherautójuk), és elhozták Pezinokból a ládát. Van két munkás is vele, akkor felhoznák. Egész boldog voltam. Felhozták, és mondtam, hogy tegyék le. A szobámba letették. A munkások elmentek, és erre rám néz: „Ki fogja tudni nyitni?” Mondom: „Nem tudom, de majd meg próbálom.” „Jaj, hozzon nekem valami fejszeszerűséget.” Kimentem a bácsim konyhájába, behoztam valami feszítővasat, és kinyitotta nekem. Mondom, köszönöm szépen. Borzasztóan néztem ki, meg kell hogy mondjam. Most is elég karcsú vagyok, de még soványabb voltam, hajam nem volt még. Kezdett kirakodni; volt benne valami nagyon kevés alsóruha is, de volt benne ágynemű, ami rengeteget jelentett akkor részemre. Azt mondta: „Hogy maga milyen gazdag, hét lepedőt számoltam eddig! Kinek van ma a háború után hét lepedője!” Szóval, nagyon jópofa volt. Megköszöntem szépen. Tudtam már akkor, hogy hívják. Még egyszer jött, és elhozta számlát, nem tudom, mennyi volt már az összeg, és azt mondta: „Hoztam még valamit”. Kávét nem lehetett még akkor kapni. Azt mondta: „Szereztem kávét, csinálj belőle kettőnknek egy kávét.” Így kezdődött az ismeretségünk. Ez volt a Ladislav Löffler nevű férjem. Löfflerék Morvaországból származnak, Hodonín városban laktak. A későbbi férjemnek a nagyapja Masarykkal együtt járt iskolába.

Studienkának [Szentistvánkút] hívják a falut, ahol a férjem született [Szentistvánkút – Pozsony vm.-ben lévő nagyközség volt, 1910-ben 1700 fő, szlovák lakossal. – A szerk.]. Az Malackától nincs messze. Malackán járt elemibe, és aztán idekerült Pozsonyba, idejöttek az első világháború után. Az apja közben meghalt, az özvegy anyjával, nővérével és a sógorával élt. Zsidók voltak, de szintén nem vallásosak. Itt járt a kereskedelmi akadémiára, itt érettségizett Pozsonyban. Utána Bécsben volt valamilyen egyéves, ma azt mondanák, hogy bakalár [szlovák: ’tanfolyam’], ami exporttal foglalkozott. Visszajött, és akkor Schenkernél lépett állásba. Ez volt Európában a legnagyobb spedíciós vállalat. Európa-szerte néhány ezer alkalmazottal rendelkezett. Prágába is kiküldték őt, aztán Brünnbe. Egy ideig ott is maradt. Mikor Prágába bevonultak a németek, akkor rögtön visszatért, de itt közben már Szlovák Állam [lásd: Szlovákia (1939–1945)] lett. Pozsonyban maradt, és a háborút is itt élte át hamis papírokkal. Nagyon jól nézett ki, szőke haja és kék szeme volt. Az anyanyelve szlovák.

Eszem ágában sem volt férjhez menni. Tudtam, hogy el tudom magam tartani egyedül is, hisz négy nyelven beszélek. Állást kaphatok, és hívtak is már, viszont én még mindig nem éreztem magam jól. Közben a nyár is valahogy elmúlt. Ők a hegyekben rejtőzködtek, így menekültek meg. Aztán Pöstyénben laktak, ott voltam náluk egy ideig, hogy valahol magamhoz térjek. Rosszul néztem ki. Egyik nap olyan rettentő rosszul lettem, és olyan fejfájásom támadt, hogy akivel gyakrabban voltam együtt – ez volt a Löffler –, kihívta a mentőket, s bevittek az állami kórházba. Konstatálták, hogy agyhártyagyulladásom van, mégpedig fertőző. A kórház tele volt természetesen sebesült katonákkal, oroszokkal. Én egy külön szobában feküdtem, mert én voltam az egyetlen fertőző beteg agyhártyagyulladással. Szerencsére akkor fogalmam sem volt róla, hogy ez milyen veszélyt jelent, de elkezdtek kezelni. Penicillin abban az időben létezett, tudtak róla, de itt nálunk az országban még nem volt [A penicillin tömeggyártása 1940-ben kezdődött meg az Egyesült Államokban, de az 1940-es évtizedben se Csehszlovákiában, se Magyarországon nemigen lehetett még hozzájutni. – A szerk.], ezért helyette egészen más gyógyszert kaptam, amit azonban szintén hatóránként kellett injekcírozni [beadni]. A lényeg az, hogy tényleg jobban lettem tőle.

Annak idején a Dérer professzor volt a klinika elnöke. Időként, nagyon ritkán, rengeteg orvos tartott nagyvizitet. Reggel jött a nővér – apácanővérek voltak –, friss hálóinget adott, és kezdte a már kissé megnövő hajamat fésülni. Én meg könyörögtem, hogy ne tegye, mert borzasztóan érzékeny a fejem. Erre azt mondta, muszáj, mert megyek demonstrációra. „Te jó isten! Hát én járni sem tudok, én alig tudok felülni!” – kétségbe voltam esve. Perceken belül megjelent a Dérer professzor a rengeteg orvossal és ápolónővel. Kisült, hogy egyedüli egy olyan voltam, akinek aránylag rövid időn belül segített az a gyógyszer, amit penicillin helyett használtak. Ahogy vizsgált, nagyszerű minden, ahogy hozzám ért, azt mondja az egyik ápolónőnek: „Mérje csak meg a paciens lázát!” Harminckilenc fok volt a lázam. Azt mondja: „Hát akkor máma sehova sem megyünk.” Kivonultak, és én egyből elkezdtem bőgni, hogy most, amikor már jól vagyok, ilyesmi történik. A két ápolónővér apáca biztatott: „Ne sírjon, nincs rá ok – mondja nekem –, maga nem akart menni, attól kapott ilyen magas lázat.” Mondom, „nővérke, ne mondjon ilyet, hát a professzor csak tudja”. „Honnan tudná, az csak professzor, de én főnővér vagyok!” Neki volt igaza, mert két nap múlva teljesen rendben voltam.

Még egy unokabátyám is visszajött a táborból. Dachauból jött vissza. Engem senki nem látogathatott meg, mert mindenütt kisgyerek volt, és én fertőző voltam. Az egyetlen ember, aki naponta bejött hozzám a kórházba, dacára a figyelmeztetéseknek, és aki azt mondta, hogy ő nem fél, az volt a Löffler, az én későbbi férjem. Itt-ott hozott nekem valamilyen speciális ennivalót is. Két hónapig bent voltam a kórházban. Valóban rendbe hoztak. Amikor elbocsátottak, ő jött el értem. A szobaorvosom megkérdezte:„Kivel él?” Mondom, „hát én tulajdonképpen egyedül élek, mert van ugyan egy szobám a bácsiméknál, de ők mind dolgoznak, ezért én mindig egyedül vagyok”. „Egyedül nem maradhat, mert el fog tartani még egy jó fél évig vagy még tovább is, hogy egyedül nem lehet, különféle következményei vannak ennek a súlyos agyhártyagyulladásnak.” Elmentünk, és útközben nemhogy megkérte volna a kezemet, helyette azt mondta: „Na látod, nem lehetsz [egyedül], össze kell házasodnunk.” És tényleg így történt: 1946-ban már össze is házasodtunk.

Az én férjem, a Löffler 1938 vége felé, amikor már háborús hangulat volt mindenütt, és kezdődött a kivándorlási hullám, el akart menni. Lekéste. Mire odakerült a sor, már nem tudott menni. A háború után újrakezdődött a kivándorlás. Rengetegen visszajöttek, és azt mondták, ebben az országban nem maradnak, inkább kivándorolnak. Nagyon sokat dolgoztunk – én is vele dolgoztam, neki már akkor volt saját spedíciós vállalata. Éjjel-nappal dolgoztunk, szombat-vasárnap, rengeteget. A kivándorlók akkor vihettek még egy vagon berendezést is, mindenfélét, külön engedéllyel még ezüstöt is vihettek. Rengeteg ilyen történt, tényleg nagyon jól kerestünk. Azt mondta, siessünk, ne késsük le megint. Lekéstük ezt is. De igazán egyikünk sem nagyon akart elmenni, mert ha igen, akkor nem érdekelt volna annyira a kereset, hanem elmentünk volna. A harmadik ilyen alkalom volt az 1968-as év, amikor a meglévő ismerősöknek legalább a fele elment. Akkor már nem is akartunk igazán elmenni. Én itt születtem, a családom másfél százada itt élt, ebben a városban. Én a szülővárosomat nagyon-nagyon szeretem, és otthon én csak itt érzem magam. Az igazság az, hogy bármilyen veszély fenyegetett, én innen soha nem akartam elmenni.

Egy baráti házaspárnak sikerült átkerülnie Ausztriába, nagy nehezen el tudtak intézni kivándorló útlevelet, hogy lemennek Palesztinába. Leálltak Bécsben – az asszonynak egy nagyon nagy kötödéje volt ott. Nagyon ügyes volt, ott is maradtak, nem mentek tovább. Itt-ott kaptam egy levelet vagy telefonált, hívott ki bennünket. Az volt az egyetlen eset, amikor mind a ketten arra gondoltunk [hogy el kellene menni]. Mindketten dolgoztunk, közben megszületett a kislányom, Anna [1948-ban]. Aztán ez a gondolat, hogy innen külföldre elmenni – mindig jobban és jobban eltávolodott tőlem, úgyhogy végül maradtunk.

Mivel a fasizmus az életünket vette el, gondoltam, az egyetlen megváltó lehetőség a kommunizmus marad. Természetesen nem tudtuk – azt hiszem, alig valaki lehetett, aki tudta volna –, hogy tulajdonképpen kicsoda is ez a Sztálin. Anyámnak volt egy barátnője, aki családostul elbújva életben maradt. Párttagok voltak valamennyien. A fia orvos volt, azt mondta: „Kató, ott a helyed a pártban. Jelentkezzél, légy szíves!” Elhozta nekem a kérdőívet is. Én a kérdőívet rendesen kitöltöttem, és egy szép napon elindultam, hogy leadom. Az Óvárosban laktam, a kommunista pártnak az óvárosi központja az Óvárosházán volt. Elmentem az Óvárosházára, ott ki volt írva, melyik irodahelyiségbe kell menni. Kinyitottam az ajtót, hát rengetegen voltak. Félkörben íróasztalok, ott is elég nagy füst volt, mert a háború után mindenki erősen dohányzott. Jobb kéz felől egy fiatal férfi ült, meglátott és rám kiáltott: „Végre valahára megjöttél, neked is itt a helyed!” Ránézek, ez a Zuckermandlin lakó német fiatalember volt, akitől mindig féltem. Pozsony nem volt olyan nagy város, hogy ne ismertük volna legalábbis látásból egymást. Erről tudtam, hogy zsidókat fogdosott össze, és azt is tudtam, hogy rettenetesen veszélyes. Számtalanszor előfordult, ha el akartam menni hazulról – és gyakran igyekeztem csillag nélkül –, ha őt megláttam, mindig megálltam és vártam, míg ez eltűnik. És ez az alak ült ott bent a pártban, mint valami funkcionárius. Ránéztem szótlanul. Megfordultam, kimentem az Óvárosház udvarára, eltéptem a kérdőívet és elmentem. Soha többé nem gondoltam arra, hogy én valaha is belépjek a pártba, ahol ilyesmi lehetséges. Ez nagyon jó dolog volt, mert sokkal-sokkal később hallottam, hogy tulajdonképpen mi történt a Szovjetunióban.

Az 1940–1950-es évek fordulóján csak a párt vezető szerepét hangoztatták mindenütt. A sajtó, a rádió állandóan a munkára buzdított, amellyel az egyszerű emberek hozzájárultak a „haza építéséhez”. Az igazi eseményekről, melyek a politikai kulisszák mögött folytak, a háttérről azonban szó sem esett. 1952-ben, a Slánský idejében lásd: Slánský-per ültünk a rádiónál, csak hallgattuk, és azt hiszem, pontosan úgy jártunk, mint a lakosságnak a nagyobbik fele. Mikor először hallgattuk a közvetítéseket, azt gondoltuk: „Te jó isten, ez létezik, hát ez igazán rettenetes, hogy mire képesek az emberek?!” Gyanús kezdett lenni azonban a vádaskodók beszédmodora, ültünk és figyeltünk, de valahogy az volt folyton az érzésünk, a férjemé és az enyém, hogy isten ments, hogy megtudják, hogy Londont hallgatok. De amikor az itteni kihallgatások folytak, olyan furcsán, szajkó módjára fújták, olyan lélektelen mondatokat hangoztattak. Ez valahogy nem tetszett. Igyekeztünk valami mást megtudni, más forrásokból is. Amikor sor került a letartóztatásokra, olyanokéra, akikről tudtuk, hogy a világ legbecsületesebb emberei, ez borzasztó volt. Amikor ezek a konstruált [koncepciós] perek folytak, akkor először gondoltunk rá mind a ketten komolyan, hogy ebben az országban megmaradni nem lehet – közben Magyarországon a Rajk-per folyt –, hogy valahogy át kell jutni Ausztriába. De ez csak terv maradt.

Én először egy építővállalatnál voltam állásban elég rövid ideig. A leghosszabb ideig a „Domáce potreby” (Háztartási üzlet) igazgatóságán dolgoztam. A férjemet elhelyezték Nyitrára. Oda mentünk lakni, tíz évig maradtunk ott. A lányom a közgazdasági középiskola tanulója volt akkoriban, ott is kapta meg az érettségi bizonyítványát. 1966-ban visszakerültünk Pozsonyba. Itt léptem be ebbe az állásba. Kétszázhúszan voltak itt alkalmazva, nem ismertem itt senkit. A propagációs osztály vezetője voltam, az én feladatom volt az is, hogy az éves vásárok ellátását biztosítsam. Az éves vásárokat Léván és Párkányon is megrendezték, tehát engem oda osztottak be, ahol főleg magyarul beszéltek. Kijártam ezekre a helyekre. A vásár előtt már egy héttel hamarább kiutaztam oda. Bebiztosítottam a bódékat, az eladók szálláshelyét. A vásárok általában egy hétig tartottak. Miután ezt elintéztem, a megnyitásnál természetesen mindig ott voltam, mert én voltam az úgynevezett „poverníčka” [szlovák: ’megbízott’]. Ha befejeztem a munkámat, hazamehettem. Mondom, hogyan jutok én haza, nincs se autóbuszom, semmi. Találkoztam ott a „plánovaccsal” [szlovák: ’tervező’], aki azt mondja, hogy az igazgató most megy haza a kocsijával, biztos magát is elvinné. Én nem ismertem, de megszólította ez a „pláner”. Persze, nagyon szívesen elvisz, csak legyek egy órakor a benzinpumpánál [benzinkút]. Pontosan egy órakor a benzinpumpánál voltam, beültem egy nagy fekete kocsiba. Ő beült a sofőr mellé azzal, hogy nekiindulunk. Tíz perccel később senki sem élt, csak én. Az igazgató azt mondta a sofőrnek: „Daj plyn!” [szlovák: ’Adj rá gázt!’] Az rálépett a gázra, és nekiment egy villanyoszlopnak. A két kezemet az arcom elé tartottam, amikor láttam, hogy nekimegyünk, de aztán már nem nagyon tudtam dolgokról. Szembejött velünk egy autóbusz, látták a szerencsétlenséget, megálltak, kiszálltak belőle, és jöttek a balesethez. Egyszerre csak az egyik azt mondja: „Hallok itt nyögést, itt valaki még él.” Erre látták, hogy én ott fekszem. Volt velük egy ember, akinél volt egy fejsze, evvel vágtak egy olyan nagy lyukat, hogy ki tudtak engem húzni. Aztán bevittek a lévai kórházba.

Így estem rokkantságiba az 1960-as évek végén. Komoly sérüléseket szenvedtem. A csigolyám, a hátgerincem két helyen volt eltörve, a fejem megsérült, de végül mégiscsak rendbe hoztak. Így történt, hogy idejekorán betettek rokkantsági nyugdíjba, és aztán csak később kezdtem el mint idegenvezető dolgozni. A nyugdíj után huszonhat évig egy utazási irodánál dolgoztam. Eleinte csak besegítettem, de aztán kedvet kaptam ehhez a munkához. Nagyon gyakran vezettem németeket a DDR-ből [Német Demokratikus Köztársaság] és az osztrákokat is az úgynevezett szocializmus idején.

Nem volt színjáték [színdarab], nem volt premier, hogy ne néztük volna meg. Én mindig is nagyon szerettem színházba járni. Tévé volt. Itt, Pozsonyban az ember Bécset is nézhetett, viszont Nyitrán Pestet is lehetett nézni. Amikor visszakerültünk Pozsonyba, a tévé abszolút kielégítő valami volt, de azért színházba szigorúan jártunk. Minden ebéd után megjelent a „Večerník” [Esti Hírlap]. Olyan pozsonyi nem létezett, aki „Večerník”-et ne vett volna. Egy időben járt nekünk a „Pravda” is, ezt nagyon jól informált újságnak tartottuk. Aztán a „Pravdá”-t kihagytuk, de a „Večerník” mindennapi újság volt, az biztos.

Főleg én jártam rendszeresen külföldre, leginkább Pestre. Azért jártam Pestre, mert az édesapámnak két fiútestvére, három lánytestvére volt, és mindenki életben maradt – nem éltek itt Csehszlovákiában –, csak az apám nem. Tehát én rögtön felvettem a kontaktust, ahogy hazajöttem, és minden második hónapban legalább lent voltam Pesten pár napig az unokatestvéreimnél, akár egy hétig is. Az útlevéllel sem volt gond, simán megkaptuk. Amikor a lányom megszületett, és kicsit nagyobb lett, a Balatonon voltam vele egyszer-kétszer. A férjemmel kétszer is voltunk. Általában mindig sok dolga volt, és így nem tudtunk menni. Üdülni is mehettünk a Tátrába, néhányszor voltunk ott is, de sehol másutt nem.

Volt az a bizonyos baráti házaspár, akik Bécsben letelepedtek, nagyon szorgalmasak voltak, és jól is ment a soruk. Leveleztem velük, jó barátnőm volt. A férje komolyan megbetegedett, és meg is halt. Erre telefonon is felhívott, hogy meghalt a férje, ekkor és ekkor van a temetés, és elvár engem. Mondom: „Hát tudod, hogy hozzátok nemcsak útlevél kell, hanem kiutazási engedély is.” Azt mondja: „Igen, én ezt tudom, és ezért írásbeli meghívót küldtem.” Ez egy előírás volt, de csak nyugat felé. A kérvénnyel együtt az írásbeli meghívót is beadtam. Annak idején ez úgy volt, hogy kiküldtek egy rendőrszerűséget, aki még ki is kérdezte az embert. Én otthon voltam, ez bejött civilben, és bejelentette, hogy milyen ügyben. Bevezettem őt a nappaliba, leültünk egymás mellé, még egy kávét is főztem neki. Kezdtünk beszélgetni, kikérdezett, bár minden ott állt a kérvényben. A szüleimnél abban a rubrikában, hogy hogyan hívták a szüleimet, az apámnál is és az anyámnál is keresztet tettem. Azt kérdezte: „Ez mit jelent?” Mondom: „Nem élnek, Auschwitzban pusztították el őket ekkor és ekkor” – még pontosan mondtam is. Erre rám néz egy kicsit mosolyogva: „Ezt mindenki elmondhatja, lehet, hogy közben Amerikában élnek, s ott jól megy a soruk.” Ez olyan mérhetetlenül bántott, hogy gondolkozás nélkül felálltam, ránéztem, és azt mondtam: „Mars ki, aki így beszél velem az én mártírhalált halt szüleimről, annak nincs itt mit keresnie, mars ki!” Ez úgy megijedt, azt hitte, hogy megverem vagy nem tudom, mi, inkább kiment. A kalapja az előszobában maradt, azt még utánadobtam, elkapta. Hazajött este munkából a férjem, mondom, „én nem tudom, hogy nem kapok-e holnap felmondást”. Vártunk, vártunk, de nem kaptam felmondást, semmit. Viszont útlevelet sem kaptam Ausztriába, így nem jutottam el sehova.

Nagyon érdekes volt az 1968-as év. Állásban voltunk, én idegenvezetőként eléggé meg voltam elégedve. Nem voltak nagy igényeim. Az ember örömet találhatott, kultúréletet is élhetett, a remek színházi előadások egymást követték. A férjem főkönyvelő volt egy cégnél. A kollégái között egyetlenegy zsidó sem volt. Ez nem volt téma, pláne itt, Pozsonyban nem, ez egy abszolút toleráns város volt, ahol soha az ember nem tudta, igen vagy nem [hogy valaki zsidó-e vagy nem]. A szomszédaink a házban nem voltak zsidók, csak mi. Az igazgatóval jó viszonyban voltak. A vállalat igazgatója csak párttag lehetett, és ez egész szimpatikus volt, de szeretett felönteni a garatra. És mint ilyen, butaságokat csinált. Az embert ez bosszantotta. Istenem, hát egy ilyen fontos személyiség, és iszik! 1968. augusztus 21. előtt Ekkor vonultak be a szovjet, magyar, kelet-német, lengyel és bolgár csapatok, és verték le az úgynevezett prágai tavaszt. – A szerk. tudtuk, hogy itt már mindenféle történik, éjfél után csöngött a telefon. Mivel én közelebb voltam hozzá, én ugrottam ki elsőnek az ágyból. Felveszem a kagylót, és a következőt mondja ez az igazgató, szlovákul persze: „Rémes, egyik tank a másik után, mennyi ember, csupa szovjet katona, borzasztó!” Azt mondom: „Hát igazgató ide, igazgató oda, maga egy részeg disznó!” Erre a férjem kiugrik az ágyból, kikapja a kagylót a kezemből, hogy milyen jogon merek úgy beszélni az igazgatóval. Közben odamentem – tudniillik lent lakunk a Leškován – az ablakhoz, és kiláttam az akkori Malinovská útra. Te jó isten, az egyik tank a másik után, hát ez tényleg igaz!

Mi az első emeleten laktunk. Alattunk a földszinten lakott egy nagyon kedves házaspár, doktor Gálik, az orvos a családjával. Három főiskolás fia volt. Jól megvoltunk egymás mellett. Az asszony Kecskemétről származott, egy szót másképp, mint magyarul, nem tudott. Odamegy az ablakhoz, és felkiabál nekem: „Kató, Kató, most telefonáltak a kórházból, hogy megszálltak minket az oroszok.” Mondom: „Tudom, nekünk is, én is most tudtam meg.” „Gyertek gyorsan le.” Lehetett olyan két óra felé éjszaka, lementünk úgy, ahogy voltunk, pizsamában. A férfi, az orvos föl és alá járkálva hajtogatta, hát most mit csináljunk, hát most mit csináljunk. Az asszony a legnagyobb lelki nyugalommal megszóĺalt: „Hogyhogy mit fogunk csinálni? Iszunk egy stampedli konyakot, aztán főzök egy feketét, azt megisszuk, ezt fogjuk csinálni.” Úgy is történt. Erre az asszony azt mondja: „Ugyan már, megéltünk egy háborút, ti itthon maradtok, férfit nem engedünk ki a házból. Mi, Katóval lemegyünk ide a sarokra, ahol élelmiszerüzlet van és bevásárolunk. Kell hogy otthon legyen liszt, tésztanemű, rizs, cukor.” Közben hat óra lett, fogtuk magunkat mi, ketten, nők, felöltöztünk. Hétkor nyit, legyünk ott minél előbb. Hát már legalább egy kilométernyi sor állt ott. Kivártuk mégis a sort, közben beszélgettünk, bevásároltunk, alig bírtuk hazacipelni két nagy szatyorral az árut. Három hónapig a világon semmit nem kellett vennem, mert tele volt a spájz.

Az antiszemitizmus. Most nem akarom mondani, hogy egyre nagyobb méreteket öltött, de sokkal kisebb nem lett. Soha nem adódott konfliktus a zsidó származásom miatt. A szocializmus ideje alatt igyekeztem, hogy rögtön megtudják azt, hogy zsidó vagyok, mert mindig szerettem tudni, hányadán is állunk, ki az ellenség, ki a barát. Egyszer március nyolcadikán, nemzetközi nőnap alkalmából három órakor összeültünk az étteremben, ahol ebédet kaptunk. Ez még Nyitrán volt. Mindenki kapott egy csészét, persze abban nem tea volt, hanem bor, és egész jó hangulat kerekedett. Gondoltam, hogy tudnám ennek a rengeteg embernek megmondani, hogy megtudjam, ki az ellenség, és ki nem. Aki nem jött oda, az az igazgatóhelyettes volt. Ezért megkérdeztem: „És ez és ez, mi az, hogy nincs itt velünk ma?” Az egyik kolléga erre azt válaszolta: „Nem jöhet, mert behívták a templomba.” Mondom: „Templomba – egészen meglepve, hogy ilyen komoly párttag –, de most délután? És katolikus vagy evangélikus?” „Ugyan ne vicceljen, hát templom alatt a pártközpontot értjük mi.” Mondom: „Én már gondoltam, hogy tényleg maguk is a hit miatt járnak templomba, mert én igen.” Rám néz. „Igen, tudniillik – de akkor már felemeltem a hangomat, és elég hangosan mondtam, hogy legalábbis a közelebb ülők hallják, és aztán mondják a többinek – én zsidó asszony vagyok. Nem vagyok vallásos, de hívő vagyok. És legalább egyszer vagy kétszer egy évben bizony elmegyek a zsinagógába.” Nem is láttam meglepetést, bizonyára gondolták, nem tudom, de én abszolút jó viszonyban voltam, egészen addig, amíg nem kerültem nyugdíjba. Itt soha egy szót nem hallottam. Amikor a nyugdíj után idegenvezető voltam a Čedok utazási irodánál, nagyon sokat vezettem németeket. Vettem egy Dávid-csillagot, amit a láncomra tettem, és mindig azt hordom, hogy az első perctől kezdve lássák, ki vagyok. Ezzel a metódussal nem jártam rosszul egy életen át. Mindig igyekeztem, vigyázzatok, mert én egy zsidó vagyok.

Nem vagyunk vallásosak, de én hívő vagyok. A lányomat nem vezettem ortodox szellemben, mert jómagam is szabad nevelést kaptam. Idegenvezetőként mindig be tudtam úgy osztani az időmet, hogyha akartam, bármikor el tudtam menni a templomba. Egyáltalán nem titkoltam a templomi látogatásokat, nem volt, aki előtt titkolnom kellett volna bármit is. Amikor a nagyünnepek vannak, a lányom is eljön velem a templomba. Nem imádkozik, nem beszél róla, ez nem téma. Olyan gyönyörű karácsonyfa, amilyen nekünk van minden évben, kevés helyen látható. Amióta a lányom férjhez ment az 1970-es években, újra feldíszítettük a karácsonyfát. Aztán amikor a lányom állásba került, megismerkedett a mai férjével. A férje nem zsidó, hanem ateista, ezért ez lett a lányom is.

A lányommal egy fedél alatt élünk azóta is, amióta férjnél van. A lányom huszonhárom évig dolgozott a Smenában. A Prágai utcán volt a székhelye. A Smena könyv- és lapkiadó Pozsonyban, de van egy ilyen napilap is. A kiadó megszűnt kábé tizenöt évvel ezelőtt. Nagyon sok könyvet, eredeti szlovák műveket, valamint rengeteg fordítást is kiadott. Egyike volt a legnagyobb kiadóknak a szocializmus alatt. A vejem az építészeti szakmában dolgozott, a bársonyos forradalom után egy önálló építővállalatot alapított egy kollégájával. Kizárólag javításokkal és lakásfelújítással foglalkoztak, tehát házat nem építettek, csak javítottak. A rendszerváltozás után a lakásokat meg lehetett venni, és nagyon sokan átalakították a fürdőszobákat, konyhákat. Nagyon-nagyon sok dolguk volt. Így dolgozott egész tavalyig [2003-ig. – A szerk.], aztán abbahagyta, most nyugdíjas. A lányom ugyancsak nyugdíjas. Van egy kertünk. Van ott egy kis víkendházuk, egész délutánokat ott töltenek, és mindkettejük legfőbb elfoglaltsága most a kertészet.

Nekik is egy szem lányuk van. Petra 1977-ben született. Nem vették fel az egyetemre, de aztán elvégezte a hároméves idegenforgalmit, elment egy fél évre au pairnek Londonba – tudott már angolul előtte, de ott tökéletesen megtanult. És amikor visszajött, angolból és németből könyveket fordított. Az unokám most Hradec Královén Város Csehországban. – A szerk. lakik, van egy élettársa, és nagyban fordít angolból és németből, de már nem könyveket, hanem szakmai szövegeket. Nagyon-nagyon sokat dolgozik, és ott nagyon meg vannak elégedve vele.

1989 a nagy társadalmi változások, a bársonyos forradalom korszaka volt. Minden istenáldotta nap az SNP téren voltam demonstrálni. Négyen voltunk együtt, két jó barátom és még egy asszony. Hogy jobban halljak és lássak, siettünk mindig előbbre, mindig elöl, a korlátnál álltunk. A vicc az volt – már ezt akkoriban is nagyban mesélték –, hogy mikor a Čarnogurský is szónokolt, felment a pódiumra, körülnézett, és azt mondta: „A Löfflerné már itt van, akkor kezdhetünk” Ján Čarnogurský – ügyvéd, politikus. Az 1970-es években a hívők és a politikai disszidensek védőügyvédeként nagy hírnévre tett szert Csehszlovákiában. 1981-ben egy politikai per kapcsán, amelyben védőügyvédként lépett fel, kizárták az ügyédi kamarából. 1988 júniusa és 1989 októbere között saját szamizdat lapot adott ki „Bratislavské listy” néven. 1989. október 15-én letartóztatták, és államellenes tevékenységgel vádolták. A bársonyos forradalom után Szlovákia politikai életének egyik vezető személyisége lett. 1990–1992 között a szlovák kormány alelnöke, 1991 áprilisától az 1992 júniusában tartott parlamenti választásokig a szlovák kormány elnöke, 1992–1998 között a Szlovák Nemzeti Tanács képviselője, 1997–1998 között az Európai Keresztény Demokrata Unió alelnöke volt. – A szerk.. Én mindig ott voltam. Mikor aztán minden rendbe jött, már hiányzott is nekem. Ma már nem megyek sehová sem demonstrálni.

A rendszerváltás óta nem rosszabbodott a világ, annyira nem, hogy rizikó nélkül mondhatom meg a véleményemet. Én meg is mondom, de mindig kicsit olyan ijedten. Mindenütt megmondom, akár tetszik, akár nem tetszik. A családom is határozottan jobban él, mint éltünk. Meg lehet élni, nem olyan vészes. Mindig lehet valamit csinálni és pénzt keresni, csak akarni kell. Persze meg kell szokni a fiatalabbjának úgy élni, mint az amerikainak, hogy hiába volna nem tudom, hány akademikus titulusa, ha arról van szó, hogy utcát fog söpörni vagy edényt mosni, amíg nincs jobb, ezt is meg kell tennie. Ez az, amit nálunk még nem tanultak meg.

Mindenképpen nagy változás jött: a zsidók között ennyi összetartás, mint most, soha nem volt. Tudniillik itt összejövetelek vannak, remek előadásokat hallgatunk. Soha nem tudtam, hogy ennyi zsidó van még, és kisül, hogy ki és hogy. Kulturális eseményekben sokkal gazdagabbak az összejövetelek. Viszont amit még a rabbi is szóvá tesz, hogy a vallás terén sokkal engedékenyebbek. Nincs elég ortodox zsidó, ma csak neológ zsidók vannak. A templomban csak akkor vagyunk ott, ha nagyünnepek vannak, de akkor is inkább traccsolunk.

1991-ben az első nyugati külföldi utam Izraelba vezetett. Nincs nekem ott senkim, ezért én az itteni utazási iroda, a Tatratour által szervezett utazáson vettem részt. Hét katolikus és egy evangélikus pappal voltam ott együtt. Egy barátnőm is volt velem, aki zsidó. Csodálatos volt, ugyanis elsőrendű idegenvezetőt kaptunk ott. Jómagam is az lévén, el kell ismernem, hogy ilyen tökéletessel még nem találkoztam. Azt hiszem, mindenütt voltunk, nyolc napig mindenhol, fürödtünk is sokat a tengerben, a Holt-tengerben és Vörös-tengerben is. El voltam bűvölve, mérhetetlenül boldog voltam. Négy évvel ezelőtt voltam ott másodszor. Állandóan drukkolok Izraelért, de azért nem szeretnék ott élni. Talán túlságosan közép-európai vagyok már ahhoz, hogy ott éljek. Borzasztóan sajnálom saját magamat, amiért öregszem, pedig még olyan sok látnivaló volna a világon. Most, amikor megengedhetnék magamnak egy szép utat, már fizikailag nem bírom.

Igyekszem, hogy a napjaimat úgy osszam be, hogy a fizikai és szellemi erőlétem egyensúlyban maradjon. A reggeli mellé kijár a napi sajtó, ezt amíg végigböngészem, eltart egy ideig. Utána egy fél órácskáig lemegyek sétálni, ha megengedi az időjárás. Kilencvennégy éves koromban már azért megérzem, ha a szél kellemetlen, vagy ha az eső áztatja az ember hátát. Legrosszabb esetben a balkonon tartózkodom, mert ugye, a friss levegőből sosincs elég. Délután a levelezés foglalja el az időmet, nagyon sok levelezőpartnerem van a világ minden táján. Estefelé szeretek olvasni, főleg történelmi tárgyú könyveket, azok közül is mindig a pozsonyi vonatkozásúakat kedvelem. Hatan vagyunk barátnők, hat özvegyasszony. Egyetlenegy zsidó sincs köztük, én vagyok az egyetlen, de olyan maximálisan tökéletes a viszony közöttünk, hogyha a hitközség valami előadást rendez, illetve valami garden partyt, egy-kettő mindig eljön velem ide egy kicsit szórakozni.

Kárpótlást kaptunk, volt ez nálunk is. Mi, akik lágerban voltunk, és azt hiszem, azok is, akik megmenekültek, azok is kaptak egy nagyon kis összeget Németországból. Tényleg, tehát ha átszámítjuk az eurót koronára, hát akkor lehet ezzel valamit kezdeni. Nem rossz, nem rossz. Én a magam részére, hát én nem számítgatok, mert nincsenek különösebb vágyaim, és ha az embernek szerényebbek a vágyai, akkor nincs hiba.

Katarina Löfflerova
Bratislava
Slovakia
Interviewer: Martin Korcok
Date of Interview: July 2004

Mrs. Löfflerova lives in an old-fashioned building in the heart of Bratislava, with her daughter and son-in-law. The apartment is furnished with old-fashioned furniture.

Mrs. Löfflerova’s room is decorated with books, pictures and the portraits of her favorite politicians – among others Emperor Franz Joseph, T. G. Masaryk 1 and Vaclav Havel 2.

In spite of her advanced age, Mrs. Löfflerova is very sprightly; she walks into the city everyday. The interview was conducted in four sittings.

She answered each of the questions openly and coherently, never leaving out a humorous anecdote. The only subjects she didn’t like to speak about were her two first marriages.

This request we naturally respected, and further questions in regard to this were skipped.

• Family background
• Growing up
• Going to school
• During the war
• Post war
• Glossary

Family background

I don’t have a lot to tell about my great-grandparents. Somehow it wasn’t like it is now, where many eighty-year-old people are living around me; I’m already past ninety myself. In the time of my great-grandparents, there were no sixty-year-olds alive, so when I was born none of my great-grandparents were living.

My father’s family came from Velky Meder, my great-grandparents and also my grandparents lived there. Big families were popular then, there were kids everywhere. There were also a lot of children in our family. My paternal grandfather, Ignac Weisz, had two brothers.

The oldest brother, Miksa Weisz studied to be a lawyer. He lived in Komarno, still under the name Weisz. The youngest of the three, Moric Weisz settled down in Gyor as a doctor. There were girls in the family, who married and didn’t magyarize their names. At the time of the Austro-Hungarian Empire, changing one’s name was almost a daily occurrence.

There were a lot of magyarizations. What happened later? Their grandchildren slovakized their names. The sisters, I recall, lived with their husbands in Kaposvar. As a child, I remember only one very old aunt. She was a very old aunt, probably fifty at the time. I don’t remember her name, we weren’t in contact with them, because we traveled by train then, and they lived far from us in Bratislava.

My grandfather [Ignac Weisz] tried everything, but he was the only one in the family who didn’t succeed in anything. He wandered from one city in the Monarchy to another, and had children in every city. That’s how it happened, for example, that my father, Jozsef Weiss, was born in Pest [Budapest].

My father’s younger brother, Otto was born in Vienna, and the youngest brother, Bela, was born in Velky Meder. Somehow nothing worked out for him. The family was called Weisz. When the boys matriculated, they magyarized their names. My grandparents were still Weisz, while my father and his brothers became Vidor. My maiden name was Katalin Vidor. I don’t remember my paternal grandfather, because I was still a little girl when he died [1919].

My grandmother, Stefania Weisz, nee Abeles, was a very charming creature. We really loved our paternal grandmother. My widowed grandma lived with her eldest daughter, Etel, who lived with her husband in Kaposvar. There was no pension then. All her children sent Grandma a certain amount every month.

Every year, this grandmother who lived in Kaposvar came to see us in Bratislava. She stayed with us for a month. Our relationship was extremely good. She was a very cheerful, slightly chubby creature. She spoke Hungarian, German and French perfectly. Somehow they [her parents] were well-off, because they had had a French teacher woman.

When my grandmother was here, if we were going down the street, she always had a pencil and little pad, and took notes. I said, ‘Grandma, what are you writing?’ ‘Oh, my dear little one, I’m learning Slovakian now. Because if I come back in the future, I want to know more.’

Signs were written in three languages everywhere – Slovak, German and Hungarian – and if there was a sign up, she read it and wrote it down. At the end, when she’d been here many times with us, she understood what they were saying. Of course, in Bratislava then, very few people spoke Slovakian, but she understood it. We really, really loved her.

When I went to school, the education system was different. They arranged a student ball here or there. Grandma came to those, too, if she was here. I regularly went with my parents, but they had enough by midnight. They said, ‘Oh, Kato [Katarina], come on, let’s go home.’

Well, of course, I fell into despair; I could have been fourteen or fifteen. Of course, I didn’t want to go home, and I’d start crying, ‘Can’t we stay just a little longer.’ This most beloved Kaposvar grandmother would say, ‘You just go on home, don’t worry about her, I’d love to stay with her because I like it here, too. I’ll come home with Kato.’

My wonderful little grandma stayed with me until three in the morning and then we went home. Of course, the boys escorted us home too, so it wasn’t particularly quiet. By the time we got into the apartment, my parents woke up, and Grandma got it [the blame] for being out so late with me, and then she whispered in my ear, ‘It’s better if I get it, than you.’

On my mother’s side, I’m old Pozsonian [meaning old Bratislavian in Hungarian]. You must know that my maternal grandfather – I don’t know where he was born – lived here in Bratislava as a young man. My grandfather’s name was Gyula Hahn. How it was, what school he went to, I don’t know at all, because I was about eight or nine when he died. I don’t recall anyone in the family ever mentioning anything about it.

My grandmother, Ida Hahn, nee Singer, was likewise from here. She was the only girl. My Bratislava grandparents had three daughters; one of them was my mother, who went to school here with her two sisters. They only had three girls. The oldest Hahn sister was Etel. My mother, Anna, was the middle child, and the youngest was Emma. They lived here and of course, all married, and had children, so there were quite a number of us. Aunt Etel, the oldest, had two daughters. Then my mother likewise had two daughters, me and my younger sister. To the joy of my grandparents, the youngest girl had one boy, finally a boy in the family. He’s dead already. None of the cousins are still alive, only me alone.

None of the families were Orthodox [see Orthodox communities] 3. In 1871, if I recall correctly, the Neolog 4 community was founded in Hungary. [The Orthodox and Neolog communities split after the 1868-69 Israelite Universal Congress.

The status quo ante community took a different direction in 1871]. Quite quickly a lot of people joined the Neolog community which they said was mainly because the Jewry living here wanted to melt into the life of the surrounding residents; they wanted to live a similar lifestyle. They had to live a more modern life than the Orthodox.

So everyone on my paternal side, just like on the maternal side of my family were members of the Neolog community. That was mostly thanks to Bratislava’s most famous rabbi, Chatam Sofer 5, who by today’s standards was more Orthodox than the Orthodox.

There was [hired] help at my Bratislava grandparents’ house [maternal grandparents’]. They lived on Michalska Street, there, where the Ruefa travel agency was. There’s a very nice store there, a branch of N. Neumann, a Viennese ready-made clothing company.

My grandfather was the head of that branch. It was once considered a very nice, very elegant men’s clothing store. They lived there, too. The residence was in the courtyard. The building next door had the Katarinska chapel built into it. The chapel supposedly dates from the 16th or 14th century, I don’t know exactly.

A lot of young people came here. Once, a country girl asked my grandmother if she knew of any work, because she’d like to find a position with a family. How happy she would be if she could come to this chapel every day.

My grandmother answered, that she could start immediately at our house. And really, while my grandmother was alive – because Grandpa had died – this young creature preparing for the nunnery (later she wasn’t so young anymore) stayed there beside my grandmother, always happy, satisfied because the chapel was open.

My grandparents didn’t really have a circle of friends. They had acquaintances, but aside from the theater or concerts, they didn’t go out to cafes. They worked a lot in the business. They closed every evening at seven. On Saturday and Sunday, they opened at eight and closed at twelve. My grandmother even helped out, next to doing the housework, she sat at the cash register. They worked very, very much.

My grandparents didn’t talk about their childhood. We didn’t live together, since all their daughters lived in different places – and well, raising kids was a different thing then. Today my grandchild says ‘ciao’ to me. At that time, all of us grandchildren had to go in to Grandma and say ‘I kiss your hand,’ and we had to kiss her hand.

That was enough, and we could leave. We had to do this every blessed day, and we did it. The Bratislava grandma was very strict, even with herself. If I think back on all those years, I realize that’s why we didn’t like her so much. It’s true, she really looked out for us, and directed her daughters on how to raise children, how strictly. Of course, today I see that it wasn’t such a bad method of upbringing.

It wasn’t characteristic of the time for my parents to talk about their parents. The respect regarding parents was absolute. At that time, a different opinion didn’t exist. If my father said, or my mother said, that it’s this way, then it was natural for me that it was this way. I didn’t even have to think about it, not because I didn’t have the occasion to, but rather, because it just wasn’t the habit.

After the war, when I came home, my parents weren’t alive any more. I had no one. I was already married. I lived here for half a year, but didn’t have anything to wear. The old stores started to open up again, and the selection got better. There was a textile store downtown, where my mother had sometimes gone to shop.

The storeowners stood out in front of their doors and coaxed in – that is, caught – customers. When I passed by there, I asked the owner if he had any textiles. He said, ‘Come in and see.’ The first one had gotten a very pretty textile from Austria. I went in, I had money. I wanted a suit.

I had never chosen material for myself alone, I’d always bought these kinds of things with mother. I couldn’t choose, so I told the storekeeper to give me some advice. He gave it, and gave me the address of a tailor, too.

My father, Jozsef Vidor was born in Pest in 1882, and finished school there, a commerce school 4 as the oral family tradition goes. As an exceptionally clever young man, he got into the bank right after graduation. The bank where he worked in Budapest, opened a branch here in Bratislava. They were so happy with him, that they named him branch director at age twenty-three, which was already considered a big career then. Judging from pictures of him as a youth, he was a very handsome man, good-tempered, nice, and full of humor. He met my mother here in the theater. They took my mother and her siblings to all the bigger performances. That acquaintance then became a marriage. My mother went to a secondary school for girls in Bratislava.

Growing up

I was born on Grosslingova Street [in Bratislava] in 1910 – today it’s called Medena Street. At that time, the house was pretty new; they called it a modern apartment, because there was a bathroom in it. During World War I, they put out a law that said, those heads of families who were called up for the army didn’t have to pay rent for a certain time – I don’t know how long. While my father was away, we really didn’t pay rent.

In spite of that, the woman who owned the house told my mother we had to leave the apartment. My mother said, ‘That’s fine, if we have to, we’ll leave.’ She was very sorry, she didn’t know where to go, what to do. In the meantime, my father got home, but he said we should leave, we’re not staying, we’ll find someplace else.

He met a friend who had his own house in Tobrucka Street (it was called Rojkova Street then), and there, a four-room apartment just became available. They had emigrated [the residents], and that wasn’t a very popular thing then, they left Bratislava. That night they transferred the apartment to my parents, so we lived there from 1916.

My father was called up [for World War I] in Bratislava. In the city of Bratislava, there was the 13th National Guard and the 42nd National Guard. My father was in the 13th National Guard, and went directly to the front with the first units, to Przemysl [in Galicia] 7. Przemysl still belonged to Austria then, later Poland, and it lay near the border of Russia.

Przemysl was a fortification. He stayed there for quite a long time. My father – I don’t know after what time, sometime in the evening, when they could leave the fort and go into the city – this is one of the humorous anecdotes of my family history – went into the city. He went into the only bank there was in the town, and asked for the director.

He introduced himself and said that they were colleagues, that he was also a director of a bank, in Bratislava. The other man was very glad to meet my father, and invited him to dinner. My father was quite a man at cards, and they sat down to ‘rumble the flats.’ They invited my father, saying anytime he was in town, they would gladly welcome him. A couple days later he came back, and played cards again.

The next time there were three of them, I think they played ‘preference’ or ‘undercut’ [games played with an Austro-Hungarian deck], because the Przemysl bank director had also invited another friend. Again they invited my father for dinner, and had a great time.

My father had to return to the fortification by midnight. While he was at dinner, the Russians occupied the fort, so he couldn’t go back. It was difficult, but somehow my father got away. On the way home [to Bratislava] he met Austro-Hungarian units here and there, who just passed him on to the next one – report here, report there.

In the end, after a long time, he got home. My father said that’s how cards saved his life. Keep in mind that many of the fathers of my first grade classmates, who were close in age to my father, didn’t come back, but ended up as prisoners. If they survived the imprisonment, by the time they got home, it had been Czechoslovakia for a long time [see First Czechoslovak Republic] 8; and if they didn’t, they died.

The war went on. In view of my father’s merits, he got a local assignment in the military. He didn’t get his merits on the military field, but [got them] at home. Namely, that he had to register military loans, and my father succeeded in getting military loans from the bank and other companies [see War bonds in the Austro-Hungarian Monarchy] 9.

The biggest of these was the big Stollwerck factory. [Franz Stollwerck opened his candy factory in 1839 in Cologne. After his death his five sons developed the company under the name ‘Gebruder Stollwerck,’ which became a joint stock company in 1902. The factory in Bratislava was founded in 1896 by two Stolwerck brothers, its original name was the K. K. Osterreichisch-Ungarische Hof und Schokoladenfabrik.

Despite a catastrophic fire in 1900, the company showed more than a million crowns profit that year. In 1948, it was formally nationalized.] Then there was the Patron factory [in Bratislava, founded by the Viennese private firm, Gyorgy Roth et Co. around 1870, to produce ammunition for the Austro-Hungarian army.

During the war, 3000 people worked there, and by 1918, it was a separate company called the Bratislava J. Roth Rt. In 1928, it was among the biggest factories in Czechoslovakia.] And then there was Dynamit. [One of Slovakia’s oldest chemical factories.

One of many similar enterprises around Europe, it was officially known as Dynamit Nobel, for its founder Dr. Alfred Nobel, the Swedish inventor. The state nationalized the factory in 1946.]. My father raised such a large sum of money, that for his merits, they hired him here. He could go into the bank also, but just for military service.

After the death of Franz Joseph [1916], Charles IV and Queen Zita followed. They came in March of 1918 to Bratislava to introduce themselves. They floated down by boat from Vienna, got off in Bratislava, were here for a couple hours, and then went to Budapest. Naturally, there was a big reception here in their honor, various organizations were expecting them. On the corner of Market Square [today SNP Square – Namestie Slovenskeho Narodneho Povstanie (Slovak National Uprising Square)] various debutantes lined up. My father, as the head of the bank was likewise among these. I was in the eighth grade. Father said he would take me to see the King up close. Rabbi Funk – unfortunately, I don’t have my photos anymore, because after World War II, all of my things disappeared – everything and everyone was there, and Rabbi Funk blessed them. They [the royal couple] were sitting in a horse-drawn carriage.

My younger sister [Alzbeta Dukeszova, nee Vidor] was born in 1917 in Bratislava. I was seven years old when she came into the world. There is seven years between us, which is a big difference, and I always wanted revenge, because she was the baby, she was everything. I wasn’t. I was jealous of my sister. My mother’s sister came to visit. She found me sitting on the ground at the gate, with a lot of toys around me. ‘How come you’re here?’ I said, ‘I’m leaving this house, waiting for the bad people to come to take me away. I’m not staying in a house where they constantly hug and kiss such an ugly black baby.’

In spite of the fact that I was jealous of my little sister in the beginning, since everybody paid attention to her, we ended up having a really good relationship. After my sister finished her studies, she worked for a while in the cultural field at the Nova publishing company. It was a Hungarian publisher.

She married in 1938, in a Jewish ceremony, of course. The young couple lived in Nitra. First an apothecary from Roznava courted my sister. Roznava became Hungarian after the First Vienna Award 10. The apothecary went home, but soon came back to us, because he was drafted – there was a general enlistment here and there – and he didn’t want to serve as a Hungarian soldier, he wanted to go to Palestine. He wanted to marry my sister, and then she would follow him.

My parents objected – though he was a very nice, decent young man – saying that once he had already found a position in Palestine, and everything worked out, then he should come back for my sister. That suitor had a friend named Stefan Dukesz who had been courting a Catholic girl for a long time. When it came out that they weren’t allowed to touch each other [see Jewish Codex] 11, Dukesz was left without the Catholic girl, because they didn’t dare get together.

My sister and Stefan consoled each other. They consoled each other until they got married themselves. They were lucky, because their marriage was one of the most beautiful and best marriages I’ve ever known. Unfortunately, neither of them is still alive.

My younger sister had a daughter [Zuzana] and a son [Pavel]. The daughter was born during the war, while she was fleeing, which isn’t an everyday occurrence. My sister pushed the one-year-old baby’s bed over to the neighbor lady, who was a Christian teacher, and was raising four of her own children.

My sister went up to the mountains with her husband. They weren’t deported, but lived up in the mountains. When the war ended, and they came out of the terrible conditions in the mountains, completely broken from the cold, they searched for their daughter. The little girl was nowhere to be found.

The teacher had been forced to give her to an orphanage, because the neighbors had threatened, that when the war was over, they would say the baby was fathered by a German. The orphanage had been emptied. A peasant couple came, who had no children, and they had given the girl to them.

It took a while before they found her. That was my sister’s daughter, whom we buried six weeks ago. My sister’s son is living in the Slovakian Komarno, and is an agricultural engineer. He has two children.

After the war, my sister and her family returned to Bratislava, and then they were driven into the eastern part of Czechoslovakia. My brother in law, of Slovak nationality, was an attorney, but didn’t finish his studies, but with a family, he had to live somehow. They placed him in the Hungarian region, in the little town of Hurbanovo.

He got an apartment there. Next to Hurbanovo is Bajc. In Bajc, one of the biggest Czechoslovakian state farms was founded. My brother in law wasn’t a party member. He worked as a tradesman, in a vice director’s post.

My sister was employed as foreign department director at Cedok [The largest travel office, whose headquarters was founded in Prague in 1920. The name is an abbreviation of Ceskoslovenska Dopravni Kancelar or ‘Czechoslovakian Travel Office’]. They lived in Hurbanovo until their retirement.

My sister and her husband didn’t keep anything [Jewish traditions]. If I recall correctly, Judaism wasn’t talked about at all in our house, but as I understand it, my brother-in-law considered himself a good Jew. But just from the ethnic point of view. They didn’t teach their children anything. The son and the daughter both live in mixed marriages. My daughter also. The whole family is full of them.

Bratislava, built in the style of Budapest, was explicitly rural, a city of about sixty thousand residents. Due to its favorable geographical position, there was a lively, cultural life here. The artists who traveled from Vienna to Pest as guest performers, I mean any great artist, even Caruso [Enrique Caruso (1887-1947): Italian opera singer, (tenor), Member of the Metropolitan Opera from 1903-1920], performed here one night for sure.

Primarily, when Czechoslovakia was already created, and they built the Reduta Theater. They started building the Reduta in 1914 and finished in 1919. Because of the war, they had only got to the first floor, then they finished it, and there the modern Philharmonic was formed, the great hall. I think it’s the most beautiful, biggest hall in the city, at that time it was, too.

The residents have always been ten percent Jewish in Bratislava. That’s thanks to the yeshivah also, which was really the most famous in Central Europe. Chatam Sofer himself founded it. Later, still during the Czechoslovakian period, he made an even greater reputation for himself all over – very, very many people came from other countries to study here.

After World War I, when a lot of people moved to Bratislava – the birth rate was high, and they drove many people here – the city had 130,000 residents, 15,000 of them were Jewish. In 1946, there were 3500. In 2004, today, there are 2800 in the country.

[According to the census taken in the 1930s in Slovakia, there were 137,737 residents of Jewish religion, among those 44,019 (32 percent) considered themselves ‘Czechoslovakian’ nationals; 9,945 (7 percent), as German nationals and 65,385 (48 percent) considered themselves of Jewish nationality.

After the First Vienna Decision, about 90,000 Jews were left in Slovakian territory.] In the city of Bratislava, it’s not possible to know exactly, but about 600 were living here. Bratislava, Kosice and Presov were among the biggest Jewish settlements. In smaller rural towns, in villages, hardly any Jews lived there.

On the castle road there was a very, very old but extraordinarily valuable Orthodox synagogue. It was large. Unfortunately, they tore it down immediately after the war, because it was sinking. It stood on the steep part which leads up to the castle. Really, many times the waves of the Danube washed it.

Ours, the Neolog synagogue was on Fish Square. It is the only eastern style building in the city of Bratislava, built in the style of the Moors. The temple was very-very pretty. Around the major holidays, the New Year, the Day of Atonement [Yom Kippur], it was naturally fully packed. In fact, that’s why they sold tickets for seats, good for the whole year. The temple had to be kept up financially.

There was always a guard in front of the temple on the high holidays. His job was to check the tickets. I always had to show my number – the tickets didn’t have names, just numbers. I’ll allow myself to tell you a joke, which was a big thing then. During the Long Day [Yom Kippur] there’s a 25-hour fast, and they pray all day.

Of course, there are breaks, and they used these breaks in the Orthodox temple, like we did in the Neolog temple, for the community to visit each other. Now, a male guest came from the Orthodox temple and wanted to get in. The guard said, ‘Show me your ticket.’ ‘But I haven’t got a ticket, I’m just here for a visit, because my aunt is sitting inside.’ The guard said, ‘You watch yourself! It looks like you came to pray, not to visit.’

We had a fantastic rabbi, he was a modern rabbi. His name was Dr. Funk. He spoke exquisitely, so that whether a person wanted or not, his devotion really got you. We, young girls, were in temple almost all day long, because he spoke very nicely. The rabbi spoke in German, though the greater part of the participants’ general form of speech was Hungarian.

There was an organ in the temple here. Our cantor was a fantastic tenor, in addition to him was the chorus, so really a person didn’t go to temple because they had to, but because we had a good time here. The eastern songs were truly very pretty, the chorus and the cantor also sang beautifully.

Since this was in such opposition to the Orthodox rules and the way to respect God in the Orthodox synagogue, the Orthodox said about the Neologs, that they were worse than the Catholics. We had an organ, which wasn’t allowed, and something else - we usually went in shoes, and not in slippers.

It’s true that we got dressed up, we never went in some I don’t know, cut out skirt. If the Orthodox women have a wig on, that’s good, if they don’t, then they cover their head. In the beginning this was the case with Neologs as well, but we girls didn’t have to. Later this practice gained a lot of supporters, and women had to observe this custom as well.

In the year 1923 they built a synagogue in Hejdukova Street. It may have been small, but at least it was a synagogue. The smaller prayer halls, I don’t know their exact number, but there were a few, were mainly Orthodox. Each synagogue had to have two rooms. One was for men, the other was for women.

There was also one in Kapucinska Street. I can’t remember it exactly now, I never went there. When ours [Rybne Namestie] still stood, I attended there, but after the war it wasn’t there anymore.

They used our temple on Fish Square [Rybne Namestie] as a warehouse during the war. After the war, since the Germans had smashed it up, we put it back together from donations. We didn’t have to rebuild it, just fix it up. There was a big entrance hall.

They placed about 25 centimeter little plaques on the walls, those who bought them and had them made, for the people whose relations didn’t come back [from deportation]. One cost 2000 koruna. That 2000 koruna was the equivalent of 20,000 today. [In 2004, 100 koruna = about 3,5 USD] I bought one in memory of my parents.

They renovated the whole temple very, very nicely. When it was finished in 1946, they consecrated it. The cultural minister at the time, Novomesky 12 was there. We had a rabbi then. Doctor Frieder was his name. We had a rabbi, a cantor and a chorus.

I don’t remember our cantor, unfortunately, because he was new. He was young. The first cantor left. Novomesky made his beautiful speech. I think he was a very decent person, writer and poet, that’s why they liked him.

Unfortunately, an unforgivable thing happened. In 1972, they made a plan for a new bridge. According to the plan, the synagogue was in the way of the bridge, so they decided to tear it down. At that time, the community had no influence at all.

The few older Jews who had lived through the Holocaust, were not leader personalities. So they couldn’t save the synagogue, and it was torn down. The doubly sad thing about it is that even today it could be standing, because since then the place has been empty.

There was a mikveh in Bratislava. On Klariska Street, as you go up, there was a bath there, and a mikveh as well. Of course, they didn’t renovate it after the war either, but built a new one. Over where the Chez David restaurant is.

[This is the only Jewish restaurant which opened in all of Slovakia for decades. Originally intended to be a kosher restaurant, due to lack of interest, they no longer keep a kosher kitchen.] I was there for the opening. Now they’ve closed it down again, because nobody uses it, except the rabbi’s wife.

Today, everybody has a bathroom, and it’s a normal thing nowadays, but it wasn’t like that back then. As it happened, my grandparents didn’t have a bathroom inside, when they lived on Michalska Street. In fact, the toilet was outside also. That’s what apartments were like then. So for that mikveh, I think, there was still a need then. Today there isn’t.

In the center of town, the businesses were 70 percent Jewish. The main reason for that was: my grandparents’ contemporaries weren’t allowed to go to university, they weren’t allowed to study. Farther out, outside the center, there weren’t many Jewish businesses.

During the time of my youth there were many Jewish lawyers in Bratislava. They also built a Jewish hospital during that time, in Sulekova Street. They employed only Jewish doctors, not only from Bratislava of course, most of them came from the countryside.

This hospital was first-class, especially the maternity ward, but also the other wards. It was so good, that when it was nationalized [see Nationalization in Czechoslovakia] 13, they evaluated it as the best in the whole city.

We went to different markets to shop. There was one where the old market-hall is now, on SNP [Slovak National Uprising] Square. In the old market-hall you could get everything. They sold fowl on the first floor. The goose-women were all Jewish, and many came from Dunajska Streda, from Galanta.

We naturally cooked with goose-fat – many cooked with goose-fat – my mother bought geese quite often from one certain goose-lady whose name was Mrs. Dressler. I think she was from Bratislava and always trustable. If the lady said, this one’s got a big liver, then that goose had a big liver.

There were stands in front of the market-hall, shacks, and they sold the nicest fruits and vegetables there. There was a separate vegetable market, across from the Manderlak building on that square. [Editor’s note: After WWII the Manderlak was the highest building in Bratislava, referred to by old Bratislava inhabitants as skyscraper.]

Bulgarians sold their wares here, too. [Bulgarian gardeners occupied a significant part of the vegetable produce market around Europe. The Bulgarian gardener migration started around the turn of the 18th and 19th centuries. They entered Slovakian territory at the end of the 19th century.

In the interwar period (1935) there were an estimated 320 Bulgarian gardeners in Slovakia, most found around Kosice and Bratislava.] They were in Ligetfalu [today Petrzalka]. The Bratislava peach was famous, the Ligetfalu ones were perfect. You would order what you needed from these Bulgarians and they delivered it to your house. Naturally, there weren’t worms then, and you made preserves at home. They sold great vegetables; you could get the best green peppers here.

The Ligetfalu potato was famous. You had to order them. You ordered fifty or a hundred kilos for the winter and put them in the cellar. They [the sellers] sat on the ground with their green peppers, spread out around them, shiny and everything. Peppers were put out cut up and stuffed too, and for stew, you needed a lot of them. So now they did the following: Mother started loading up, and when she had a load, he could only say in Slovak ‘dost’ [‘enough’].

Mother would ask, ‘how much is that’, and he said one koruna. So Mother would keep loading, and he would say ‘dost’ [‘enough!’ in Slovak]. Two crowns, she got two crowns’ worth. With the carrots, and with parsley, they didn’t weigh it; they just bought and sold it by eye. That was at the end of the 1920s, beginning of the 1930s.

There was a fish market on Fish Square. You went there to buy fish. The Danube carp, well those were fabulous. The continuation of Fish Square was called Zuckermandel [The base of the Bratislava castle, today is an agglomeration of the oldest parts.

Here on the so-called Schlossgrund Street – today Jewish Street – was where the Jewish community resettled in 1599, and a free-standing settlement developed here. The settlement gates were closed every night. This continued until 1850, when it was joined to the city.

The south side of the settlement went along the Danube beneath the castle, and the Zuckermandel area, which probably began to be called like that in the 18th century, formed a central axis. The oldest street in Zuckermandel is the Hauptstrasse [High Street] which was renamed Maria Theresia Street after 1879.

Today, we can only follow it theoretically beside a fragment of Ziskova Street to the west, its eastern side was swallowed up by a wide parking lot beside the renovated walls of the old water tower.

The other parts have completely disappeared during the earthworks required for construction of the new bridge.] It usually was my mother who did the shopping, but not just with us. She always took a long time. We lived dead close to the market. The market was the promenade for housewives.

The housewives showed up there, the gossip started, small-talk, that’s why they always liked to go to the market. When I didn’t have school and I was still a young schoolgirl, I loved to go there. I remember, we took big market bags.

We always had a maid, it was natural. They usually came from the Csallokoz [First Czechoslovak Republic], only knew Hungarian and were glad to get a chance to come to the city. Our maids were like members of the family. They all lived with us, but they ate separately. The last girl who was with us incidentally wasn’t from Csallokoz, but from Zahorie, she was a Zahoracka [‘a Zahorie girl’ – Zahorie is a territory whose borders are defined by the Lower Carpathians, White Carpathians and the Morva River in Slovakia.]

She was an exquisite creature. She married here in Bratislava. Maria Sevcikova was her married name. She was an intelligent creature. She cooked, cleaned and aside from that, she was in charge of taking care of me.

If Mother went out in the afternoon, or wasn’t home, then she watched me, to see that I studied and practiced for an hour on the piano. Of course, she only listened in, she didn’t know I wasn’t practicing. I put the book I was reading into the score holder, and played scales while I read, because I didn’t have to concentrate to play them.

So, she was in charge of that. I really really loved her, and she loved us, too. She came from the town of Velke Levare. When she wanted to, she could take time off and visit her parents. Here in Bratislava she had a serious relationship, and my mother was even planning their wedding. Then she moved away. So we didn’t have a maid, just a cleaning lady.

Maria and her husband lived a little farther out. They had an apartment and during the war, she hid my mother three times in 1942. When I came back from the camp, in June of 1945 it was my birthday: my first birthday, when my parents were no longer living, or any of our family for that matter.

Suddenly, our Mari [Maria] appeared at our house. She brought a dish of cherry strudel and said, ‘You haven’t got a mother, but this is your favorite, your mother always made it for you, so I’m bringing you cherry strudel in her place.’ I was terribly happy of course, and I cried, and I said ‘thank you very much, you are an angelic person.’

While she was alive, she often came over to visit us, a girlfriend relationship formed between us. After the war, when I was married again, and my daughter was born – this was during the deepest time of Communism – I was notified that the daughter of our Mari got promoted, she had become a doctor.

I told my husband, who didn’t know her, that we had to go to this promotion. My daughter says to that – could she have been twelve at the time? – she looked at me with horribly terrified eyes, ‘Mommy, we had a maid? My God, we were capitalists?!’ I had to explain to her that it didn’t have anything to do with capitalism – of course, I didn’t explain it exactly like it was, but she understood and then everything was all right – that these poor country girls were glad that they could come to the city and get a wage, a room and full board.

If I recall correctly, there were two kindergartens in the whole city. The kindergartens were free, but those who went there were those who weren’t well off, because the kids got board there. I was never in a kindergarten, not me, not my sister, and none of the children of my friends.

Not just my Jewish friends, nobody’s kids went. If I remember correctly, there was a private kindergarten where they only kept the children in the mornings for two or three hours. They put their kids there, if mothers, siblings, or grandmothers had to go somewhere they couldn’t take the kids along. Aside from that, there was no permanent daycare. The maid, who was always at home, looked after me.

Anyway, they had them in a lot of families, like we did, a Fraulein [governess], who came to our house, so we could learn German. My mother’s younger sister, whose husband died in World War I, had a son. My parents took in this cousin of mine, whose name was Istvan Klein. Istvan was two years older than me.

We both had a Fraulein who quit a short time later because she couldn’t take us. We always did what we weren’t supposed to. We weren’t very good children, and we never listened, and that’s why after a short year, she couldn’t stand it, and left. So we didn’t learn too much German from her. On the other hand, she learned a lot of Hungarian from us. Here in Bratislava, you didn’t have to study extra German, because it was so infectious, since half the city spoke German. That’s how we learned it. We went to German classes, to learn the orthography because that we didn’t know.

Going to school

I went to a Neolog grammar school on what is Zochova Street today. There was an Orthodox grammar school, a Neolog grammar school, and there was a Civil School 14 for boys, across from us. Naturally girls also went to school. We wore sailor suits.

The boys wore pants, and we put on skirts. I had a sailor suit regularly up until I was fifteen; I always got it from my grandfather. In secondary school, we weren’t allowed to go to school together - the boys and the girls had to go to different schools.

I finished my first year of grammar school during World War I. There was no school on Saturdays, but we had to go on Sundays. There was a small prayer house there. On Saturdays – I don’t know anymore if we had to go or we just went if we wanted to – I don’t think we had to, but we went every Saturday morning.

The first grammar school started classes at 9am not 8am and only lasted three hours. Only the first grade had women teachers. The upper grades were taught by male teachers, whom we of course didn’t call sir or comrade, but Mister Teacher or Miss Teacher. They somehow got more respect from us that way, than in modern times.

After that, I went to the Lutheran lyceum [Interwar Czechoslovakian school system], which was, at that time, the best secondary school. Those who were preparing for Lutheran or protestant priesthood went there. I had classmates who really became Protestant ministers.

It was a first-class school. It was the so-called ‘conservative’ high school, because aside from Latin, we learned Greek, too. I believe the teachers chose the area of study for most of the students, if they didn’t show special aptitudes. If you liked a teacher, whatever he taught was your favorite subject.

This happened to me twice. The homeroom teacher, who taught us Latin, was a disgusting guy. My grades weren’t bad in Latin, but I didn’t like him. But I had a cute, sweet teacher for Greek. I got a one in Greek. [In the pre-war educational system, one was the best and five meant failure. This system is still used today in Slovakia.] I loved it so much, that today I can still read it, and write it.

However, Greek wasn’t my favorite subject. History was. We had an excellent, first-rate teacher. In this period, which isn’t a good period, 14-15-16 years old, we listened with gaping mouths in complete silence. Though the French Revolution wasn’t all that interesting to us. But we knew exactly that we were learning to please him, because we really liked him and he was so kind.

History probably left a little deeper impression on me, but after the war, I didn’t really have time for it, because I had a job. But I always read profusely everything connected to history, and for many decades I’ve been interested in history, most recently in the history of the city of Bratislava. I also loved geography, because I was taught by an excellent teacher.

When I was still going to grammar school, naturally, we were taught to read Hebrew, not to write. I can still read Hebrew, though not well, and naturally, we learned religion, too. When I was going to the Lutheran school, the Lutherans’ religion classes were very good [because the Catholics and Jews didn’t have classes.]

We went sleighing with the Catholics in the winter, they always had a sleigh hidden somewhere for when that class took place. If the Catholics had their religion class during the day, then we [the Jews] went sleighing with the Evangelists, because we didn’t have class, because there was only one teacher who could teach us in the afternoon, but none of us went in the afternoon, because it wasn’t obligatory. However, in our report cards, one of the subjects was religion. Since nobody went, we automatically got a one, the best grade.

I never felt anti-Semitism when I went to the Lutheran lyceum after grammar school. The Lutheran church had quite good relations with the Jewish religious community. The teachers were all Lutherans. The class I was in, there were thirty-four of us, about thirty were boys, and at the beginning we were four girls, later only three. I was the only Jew among us girls, but in the other classes, there was only one. There were only four of us in the whole school, one of us had just graduated.

Among the boys, there were two Jews. We were totally good friends. They called me Vidor, and my friend who sat next to me was called Videsz, so they always called us out together. We were so close, that we did our homework together. She would come over to our house, spend the night, I went to their house, and I slept over.

One Sunday she says: ‘Mass is at noon, and I’m going to the cathedral. Are you coming?’ I said, ‘Why are you going there?’ ‘Well, I’m going to mass.’ ‘Mass? What for?’ ‘Because I’m Catholic.’ I had no idea what religion she was. I went with her to the cathedral. I asked her, ‘Do you know that I’m Jewish? ‘What does that mean, what’s that?’ I said, ‘Well, nothing. Just so you know.

In fall, we’ll have a holiday, I’ll take you to the synagogue.’ Well, of course, she came with me. This wasn’t a single incident I’m telling you about, a lot of things like this happened.

I did sports, too, and I didn’t know who was Jewish, and who wasn’t, what their religion was, nor even their nationality. Here in Bratislava, we spoke three languages, or rather two, we only learned Slovak a lot later. But there weren’t even Slovaks, a lot of first-rate athletes came from the Czech Republic.

The Bratislava tennis champion, Nedbalek was Czech. The Czechs were better skiers, so we were average with them, but here it never happened that they would judge you for religion. I never ever felt that, and I have to say, that I never heard about anti-Semitism at home.

I had a lot of friends who weren’t Jewish, because I did sports – tennis, swimming – and it was natural. Mainly, we got together with everyone in skiing, so I was in an absolutely mixed social group. The Grossling swimming pool was built in 1908. I was five years old, when my mother told me that five-year-olds have to learn how to swim. She took me to the Grossling, instruction was cheap then, I learned, spring came, then summer, and we went to the Danube pool.

In the Danube pool, there were significantly fewer Jews. Princess Odescalchi was there every blessed day. The Odescalchis live here in Bratislava then. This was already in Czechoslovakia, but they stayed here. The Esterhazys, and a few of the Palffys also stayed here. A few of the Abonyis, too.

This Princess Odescalchi appeared everyday from ten to twelve. The water in the Danube [pool] was cold, but we regulars at the Danube got used to it. We sat around at the edge of the pool, on the steps where you had to get in, we soaked our legs.

This Odescalchi princess showed up ten minutes after ten every God-given day. Naturally, not in a short sleeve, or sleeveless swim suit, she rather wore an elbow-length blouse, and here pants came down below her knees. Dressed in this manteau [sic], she got into the water, went up and back twice, got out and then said to us in German: ‘So jetzt konnt ihr gehen’ [German – ‘now you all can go’]. I suppose there were really more non-Jewish women than Jewish ones. But almost every day my mother came, it was a natural thing, to get together with everyone.

I also had piano lessons, I really didn’t like them, for sure, not practicing. But I went, I practiced because it was important to know how to play the piano. The girls from so-called good families attended everything.

When I married, and we settled in, the first thing I did was sell the piano, and I haven’t sat at a piano since then. I don’t know now how old I was, 15 or 16, when my parents said, now I have to learn a foreign language – aside from Slovak, German and Hungarian, which didn’t count as foreign languages. Then everybody was learning French. The language of diplomacy was French. They sent me to sign up at a language school.

The language school was on Hviezdoslavovo Square then. The classrooms were off of a pretty long hallway, they were just rooms, because not too many took one course, a maximum of six or eight. There was a list for Italian, for English, naturally for German and French.

I look around, thinking, ‘where’s the French,’ and I simply couldn’t get to it. There were so many people standing in front of the doorway. I check, and everyone is waiting for the French, to get in and sign up for it. I went on, the next one was English. Nobody was standing there, I knocked and went in. They greeted me very nicely, and I signed up.

I was the exception, because I took English. I immediately went to my girlfriend at the time, who was a Christian. I only had Christian girlfriends. (Six of us are still friends today, I’m the only Jew.) We convinced her mother that it would be much better if she studied English.

We showed up, and there were only two of us in English class all day. We had a very darling teacher. She’d lived in Bratislava for two years, and didn’t know a word of anything except English. From the start, she only spoke English with us. I can truly say, that after two terms we could make ourselves understood, but we kept on with it. I stopped going after two years, but I still read a lot [in English].

After school, I got a position in the Klinger factory, in the foreign department. It was an Austrian factory, which was quite a large plant here in Bratislava, where 220 employees worked. Here in Bratislava, they produced two things, garden hoses and straps.

A lot of English knowledge was required, since the products were primarily exported to India. The entire correspondence was in English. My boss was a Czech from Prague, who spoke English like he spoke Czech. If I hadn’t known English, he wouldn’t have let me work for him. I had to type his English letters as fast as he dictated them. I really had to know English.

My younger sister went to the same grammar school I did, then got into the lyceum, but didn’t stay there. She changed to the School of Commerce. She graduated there. My sister is a completely different type than I. First of all, she was much prettier than I was.

Second, she was an incredible housewife. I wasn’t. She did beautiful needlework, baked brilliantly, so she paid attention to these kinds of typically female things. She was excellent in every area that I wasn’t. I could never knit or hook-knit properly. I knew how, because I learned how, but it wasn’t one of my favorite occupations. My sister, however, while she was living, would watch TV, meanwhile her two hands were moving, because she was knitting. Sports, no. She wasn’t so good. But she knew languages, too.

There were about thirty tea-party associations in Bratislava, which were concerned with organizing get-togethers. They arranged a lot of cultural events. I want to mention here something about the ball season. The dress ball season, when carnival time started, that was a really, really big thing.

They organized a Jewish Ball, called the Menza Ball. I only went to the Menza Ball two times in my life, but I can’t say why only two times. I was there two times in two years. It was very beautiful, a very elegant ball. It was a perfectly natural thing that the mayor was there, too.

Dr. Vavro Srobar 15, from one of the ministries in Prague, was in charge of Slovakia. He didn’t come himself to the ball, but always sent a cultural personality. There were lawyers who brought their Christian lawyer friends. So there were Christians at these very elegant and very successful Menza Balls.

I don’t know how many, but they were there. When there was a Lawyer’s Ball, for sure at least a quarter of them were Jewish. Then they held a Doctor’s Ball, naturally there were Jews there as well. Which was what carnival was about: we celebrated carnival together.

My parents also socialized. My father was a member of the Economics Club. He went there to play cards; they took me there on dance nights. My mother’s circle of friends were all Jewish ladies. We had the best possible relations with the non-Jewish neighbors, there was never a misunderstanding or anything, absolute civility reigned on the whole street. But the kind of friendship where they might visit each other…there wasn’t. Their friends were all Jewish, and something else – not Orthodox.

Since my father’s cousins also lived in Bratislava, we were often at their house. My father’s oldest cousin was a city representative. While I lived at home, as I think back on it, they never had an argument, they completely agreed with each other regarding politics.

Between the two wars, you didn’t feel any anti-Semitism. My parents didn’t feel any anti-Semitism either, though there was a certain amount of segregation around. This segregation came from the Jewish side, not the Christian side.

My father often met Christians and was friends with them. They would meet on the street, for example. There were a lot of members of the Economist Club, doctors and all kinds with whom he played cards, but visiting each other somehow didn’t work out.

Today, it seems to me that this certain segregation came from the Jewish side. Later this stopped. My parents were athletic. We often went swimming together. Here, too, I noticed something. My mother was an absolute exception. That generation didn’t go swimming regularly.

They let us do anything on Saturday and holidays [that is, the family didn’t keep Sabbath]. If the weather was nice, we went on excursions. We went out to Devin to the Morva [Morava] river. Devin was our favorite place.

They would go out by boat to Devin, at that time it was terribly cheap. It cost one koruna. They had a great beach, a sandy beach. Naturally, we went up to the ruins, to the castle. Then we visited the Mountain Park, the Sandberg [excursion places in the vicinity of Bratislava], the Lower Carpathians are full of tourist places. We traveled a little ways by train, then went on foot. We toured seriously.

What did the families do on summer evenings? We didn’t have TV, and not even radio until 1928. It was natural to walk down to the banks of the Danube after dinner in the summertime. On the corner of Fisherman’s gate [Rybna brana] and present-day Sturova Street, where they’ve just begun restoring a few ballrooms, there was the Kern tavern with a very pretty terrace.

The walk generally ended with dad sitting down for a beer, and I would get a ‘krochedli’ or an ice cream. I should explain what a krochedli is. It was raspberry syrup, which you had to drink around a little ball in it. If you pushed the little ball, then it made a ‘grrr’ sound. So we went there. We walked every day in the summer.

We would sit down somewhere just occasionally. But on the bank, it was so comfortable, to walk all the way there, where today the PKO [Park kultury a oddychu – Culture and Rest Park] is. The Devin bank was nicely built up, with a lot of flower gardens. The Devin Hotel didn’t yet exist then.

There were old houses standing there, you could see the Palffy Palace from the corner. There were these cute one-floor palaces there. Of course, the city looked totally different then, we shouldn’t forget that Bratislava wasn’t such a large city at that time.

Summer vacation was fifty to sixty percent similar everywhere. Families did the same things. There were three kinds of summer vacation. The first was to stay at home. You went to the Danube pool to swim or to the beach, to the Lido. A person bought a season ticket there.

The season ticket down on the Danube bank was good for the pools and cabins up top, and the square tents down at the bank – a person, for one season, could rent one of these, and then you stayed there. You took your foldable chair, and lived there. In nice weather, you went there whenever you had the chance.

That was one of the forms of vacation, the most common form. The other form was to go for two weeks into the Tatras [mountains]. By the way, you didn’t even go to the High Tatras, just the Low Tatras. For example, we went to Korytnica, I knew the Ruzomberok well. A person went to Ruzomberok, and that was much different than Bratislava. And the third possibility – actually, I should have said it second – because we often went down to the Balaton [Lake].

I preferred most to go to the Balaton for the summer. It was very pretty, and good, and clean. I have a lot of photos. We really really loved to go to the Balaton. I was there many times, I couldn’t say how many. There was a good train connection to the Balaton.

You didn’t even have to transfer, we could take this train to Boglar or Fonyod [Balaton lakeside villages]. Of course, not to Siofok because it was significantly cheaper to get off in Boglar. The Czech [Czechoslovak] crown was very strong then. In Czechoslovakia, we lived in a better economic situation, than they did in Hungary then.

They called my mother ‘her madam szokolos’ there, where we stayed – there was always a certain room we rented, which you paid for in hard currency. The Czech koruna was called ‘szokol’ in Hungary. I don’t know of anyone of my parents’ acquaintances who might have gone to the seaside for vacation.

They went to the Tatras, and also close-by, they would go to Karlsbad 16 for health cures. Those who had lung problems went to Meran [Merano, Italy, a resort town in South Tirol, visited as a climatic health resort for its mild, temperate climate. The cool surrounding area served as a summer resort.] The big trips abroad cost serious money, and weren’t usual.

I don’t know the exact date that I sat on a train in my life, I only remember where we were going. My father’s only female cousin lived in Velky Meder, she had two daughters of her own. I was still in elementary school when we took a trip down there. I’d like to tell you one funny thing about automobiles.

This happened once, and it’s characteristic of the time. Men usually came home from work for lunch. I was a student up in Palisady [a district of Bratislava], and I lived quite far from there. They told me at home, that I had to cross the middle of town – Michalska Street, the main square, and the section in front of the theater – to come home.

Once they cancelled a class, so I started on my way home a bit earlier than usual. Of course, because they had forbidden it, I went by way of Market Square, around the place where Manderlak stands today, and I came upon my father, who had just left the bank to have lunch.

He stopped and I nearly sunk into the ground with shame that we met here. Then my father said, ‘You know that I don’t like you to come this way, but you don’t know how dangerous it is. Last week, I saw an automobile come by here.’

We never kept the Sabbath. My grandparents didn’t either. Just the New Year and Yom Kippur, the Day of Atonement. We didn’t have seder at Passover. But a couple times, when I was a child, my father took me to a seder evening organized by the religious community.

That was the maximum, and that was just so I could see it and hear it. We bought matzah, but we ate it along with bread. Passover was a nice holiday, like the others. Everybody cooked really good things at Pesach, for example our acquaintances who knew we didn’t have it [that is, didn’t celebrate Pesach] made fabulous cakes out of matzah.

To this day I always have matzot at Easter, and we make dumplings out of it. The only one who likes them is my son-in-law, who isn’t a Jew. We didn’t keep a kosher household. We partook of the best of everything living.

We only fasted for the Day of Atonement. Everybody did, even me. I’d like to say something about fasting. After the war, when I remarried, I went with my husband to Switzerland in 1947– he was officially in Switzerland, so I could go with him. It was the first time I was in the so-called West, and it was Yom Kippur.

I told my husband, ‘Let’s go eat something nice today, because I’m going to fast until tomorrow night.’ I had already found out where the temple was. This was in Geneva. He said to me, ‘Let’s go have dinner, you already fasted enough for a lifetime in the Lager [camp].’ I didn’t leave it at that, I fasted.

I didn’t eat breakfast, but when my stomach started to fight, I had lunch. It didn’t take more than two hours – the first time in my life, and I hope the last – I got such a colic [stomach cramp] that the little money we had, we were forced to spend it on a doctor so he would give me an injection for expensive Swiss franks. I’m convinced to this day, that was God’s way of punishing me for eating. After that, I always fasted. In my seventies, I only fasted a half day, now I don’t fast anymore.

My parents didn’t go to the temple for New Year or Yom Kippur, but they went when there was a holiday to pray for the dead. [The last day of Pesach, the second day of Shavuot, during Semini Aceret and for Yom Kippur there is a maskir, or memorial for the dead]. I do that, too. I go to the synagogue here when there is a maskir.

My parents were believers. Not [regarding] what was proper for religion, but what was proper for the good Lord [sic]. I never came across religion and traditions, that kind of thing. I never heard about a bat mitzvah, only when I was already an adult. I definitely got a certain faith from home, and this faith has stayed in me to this day.

This was how it was for my parents, also, which was intensified in me. At my old age, now that I have quite a lot of problems to struggle with, the only good feeling I have is that I’m Jewish. I wouldn’t want to be anything else.

Now, we always celebrate Christmas. I came home once in my childhood saying all the girls were talking about Christmas trees, and I realized that I was the only one without one. So my father went to the confectioner’s, bought an artificial Christmas tree, not big, but we decorated it with candies and put it in the dining room. It was Channukah at the same time. We naturally lit Chanukkah candles, while my father said a prayer. Since it coincided with the twenty-fourth we lit a candle on the tree as well.

The tree fell over, and caught fire. My mother had the wits about her to throw a huge tablecloth over the burning tree. The fire didn’t last for more than two or three minutes, and then everything was okay. My mother said, ‘This will never happen again, the good Lord told us with his threatening finger not to light candles on a Christmas tree at Channukah.’

After that, we really never did that again. I never had another Christmas tree, except now, but none prettier. For my part, I really like it, I like the Christmas holiday. It somehow seems that a whole lot of horribly bad people are a little nicer at Christmas.

After school, first I was at an insurance company, but only for a short time. Where I worked for the longest time was in the Klinger factory [founded by Heinrich Klinger, who exploited the general surplus of workers due to the vineyard blight. Production was directed toward fabrication of impregnated (water-resistant) materials which were primarily of interest to the army and navy. To supply the growing demand, Klinger built industrial works in Liptovsky Mikulas and outside of Slovakia, one of which ensured housing for its employees.

This began the construction of family houses in the area. The factory’s production stopped after 1945.] One of my uncles was a member of the board of directors, and he brought me in. We worked a lot. We worked on Saturdays back then. It was a very good school [learning experience]. Everything happened in German. Because I had gone to a gymnasium [preparatory high school] and not the School of Commerce, I couldn’t take shorthand.

I learned that, and picked it up very fast, they were very pleased with me, I just couldn’t read it. There was an older colleague, and she read my own shorthand to me. I was there for years, all the way up until they threw me out. Germans took over the factory, and kicked out some of us for being Jewish. The head engineer was Jewish, one of the directors was, too. I was thrown out near the end, because I was employed in the export department, and the Germans needed my English knowledge, too.

Somehow, between the wars political talk was minimal. The politicians were political and the residents weren’t. The residents were aware of what was going on. Altogether, ten percent of the newspapers were about politics, the rest was advertising, and they had short stories, literary works. It was a totally different life then. I presume and I believe I’m not mistaken in this, that my father’s thinking was based a little in the socdem [social democratic] direction. Maybe it isn’t the result of that, but when I concerned myself a bit more with it, I was most sympathetic to that solution.

I never took part in any political activities. Politics was a completely unfamiliar thing to young people. We didn’t even know the [prime] minister’s name. We weren’t political, we didn’t know about it. There were some, three or four years older than me, who were already Communists. That also happened. I remember that, once, twice, three times I was with a young communist man, and of course, he was very convincing because I didn’t understand the whole thing.

I started repeating these things at home, not like they were my own thoughts, but because I liked these things. My father was terribly against it, he really didn’t like it. He said, ‘I ask you kindly, to leave those Leninist things alone. Forget them, they’re very unpleasant things. We need not speak of them.’

He really dissuaded me from those ideas. I came across them again, here and there, but it was really a movement, like Zionism was for the Jews. I wasn’t a Zionist, either. I wasn’t a part of any movement.

It’s true, I played tennis in Maccabi and went for light athletics. [see Maccabi Sports Club in the Czech Republic] 17 I swam in the [SK] Bar Kochba 18 but I had more friends that were not Jewish, than Jewish ones. I was a ‘Czechoslovak’ until the beginning of 1938.

My social circle was always comfortable. Of course, there were a few mixed marriages, too. All the way up to 1939, it was such a natural thing. Naturally, the sadhen was at my friends house, sometimes, we would even look for, let’s say, some girl who had a big dowry. But those who had the big dowry, wanted a groom who had some title, at least an engineer or doctorate degree, a lawyer or a doctor.

There were a few of them, naturally, but not in my circle of friends, since the greater part of them weren’t Jewish. Sports brought us together. It didn’t matter if I competed for the Maccabi team, if there were a lot in the Slovak sport clubs [that is, the non-Jewish sport clubs], we mutually competed.

During the war

In 1933, Hitler came to power in Germany [Hitler became chancellor then]. Up to this point, we had no idea what anti-Semitism was about, we’d never heard about it, not many even knew [what] it [was]. When they passed the Jewish laws in Germany, it’s horrible to say what they did there.

The first [German] Jewish emigres fled to the Czech Republic, not to us. For us, the year 1938 was terrible. After Masaryk stepped down, we didn’t believe in Benes 19 as much; Benes was such a Czech that he wasn’t even on good terms with the Slovaks, so surely not with the Hungarians. He never did anything good for the Jews, so they didn’t really believe in him.

After 1936, a sort of phantom appeared, there was a feeling among Jews, that Masaryk is gone, so now what will happen. This thing continued until 12th March 1938, when Hitler took Austria [see Anschluss] 20, and the first emigres from Vienna and Austria arrived, and they told us a lot.

At first, we didn’t want to believe it, namely, that on the first day such things happened in Vienna, like that the Jews were made to scrub what’s now the Judenplatz with toothbrushes. So we didn’t believe that, didn’t think that could be possible.

Then we were truly frightened, and then the emigration started. It’s true, that in the winter of 1937, probably already in December and January of 1938, the situation was already insecure. I met my circle of friends once a week in the Carlton [one of the oldest and most esteemed hotels in Bratislava]. And then – young people aren’t scared, we weren’t scared either – we saw demonstrations.

Not military ones, but the Germans who came and went here and there, and they yelled, ‘Lieber Fuhrer mach uns frei vor der Tschechoslowakei.’ The Hungarians also showed up yelling, ‘Red, white and green, Bratislava is Hungarian again.’ Slovaks didn’t have any special reason to demonstrate, but the Hlinka 21 Party already existed and the Guard was being created as well.

They also participated, but I don’t remember any more what they were shouting. Their demonstrations didn’t have that many participants, as they were local. It was more Hungarians and Germans demonstrating.

The emigrations started after 1933. It wasn’t an easy thing. You didn’t only need a visa to America, but [also] something else, an invitation. And the person inviting the emigre had to commit himself to full support of the emigre, not to burden the United States. To get one of these, you had to have a really good friend or relative. It was very difficult.

The easiest was to go to France; French visas were somehow easier [to get]. The French government made it a little easier at the time. The pessimists emigrated, those who didn’t see any good. The optimists, like myself and my family, we stayed.

Because we said – this was already 14th March [on this day in 1939, Tiso’s kind of fascism formed in Slovakia] – that in a country where the head of state [Tiso] 22 was a Catholic priest, the kind of things happening in neighboring countries couldn’t happen here. Well, that’s what started the trouble.

During the First Czechoslovak Republic, I never encountered any anti-Semitism. Not just me, but none of my family members either. During the war, when Slovakia declared its independence, and became one of Hitler’s satellite countries, then naturally we felt it a few times.

As far as the city of Bratislava was concerned, here things didn’t change that much. The Hlinka-Guards were here, but they were quite bearable, they weren’t as monstrous as I heard they were in the country towns; how much worse the situation was there! With the star system [see Yellow star in Slovakia] 23, when they introduced it, some of us at first had to wear the six centimeter star, sewn on the part of your clothes visible under your overcoat. Later there was an order that workers didn’t have to wear it, if they were working.

Then another order came, that workers should wear a plastic star and affix it with a pin to their clothes. I was going down the street and if I saw an acquaintance; it was so embarrassing for them not to be allowed to stop with me there that they turned away. I felt on every occasion how embarrassing it was for them, and how they were even ashamed of themselves.

The first horrible experience for me was when my father came home one time. He had had some errands to take care of that afternoon and said, a young man had verbally abused him and slapped him. That was really horrible, even just to hear about.

After the formation of the Slovak State 24, every week more and more anti-Jewish decrees came out. First you had to submit all your valuables, jewelry, furs – not just full fur coats, but coats with small fur collars as well. You also had to bring in your radios, so we couldn’t be informed about what was happening in the world.

I just remembered that I had to bring my sports equipment in as well. I was really sorry about that – namely, the ski equipment, the skis, they were very expensive at that time. You had to personally go in and submit them. It really, really pained my heart, to part with this stuff. Broken-hearted, we submitted our things.

Then, in 1940, we didn’t know yet, that soon enough the time would come when it wouldn’t be our valuables we submitted but our lives.

According to the anti-Jewish laws [in Slovak state] 25 then, if somebody got a job, then they got a work permit also. I was the only one in this respect, who was lucky in our family. My father’s nephew’s law office was in Bratislava, and was Aryanized with a personal request by one of the mayors. At that time, Bratislava had three mayors – a German one, a Slovak one and a Hungarian one. The Hungarian one, was Dr. Victor Forster. He Aryanized it. I stayed in my job in the law office.

Dr. Forster successfully got me a work permit on every occasion. Very often, sometimes every day, I had to go to court. This was at the time when you only had to wear the small Jewish star. I was terrified, I always had case dockets in my arms, because there were altogether 200 young [Hlinka] guards in uniform in Bratislava – they called themselves, astronomers – who went around the city, looking for Jews who didn’t wear the star, to punish them.

The fine was a hundred crowns, which was a lot, about a thousand crowns today. There were two young men, I knew their faces. I generally squeezed the star in my left hand. If I saw them somewhere, I pinned it on quickly. One time, I noticed them too late, but tried to get the star on quickly. They stopped me, and said, ‘Be very careful, one time you could get blood poisoning, if you prick your finger.’ So there were these kind of people, too.

I have to mention an interesting character, just because, in the middle of all the monstrosity a few humane things happened here and there. What they call SNP Square today was Republic Square. In the place where the market-hall is, there were greengrocer stands, some vegetables but mostly fruits.

As I passed by, I noticed they had some beautiful grapes. If I could buy some grapes for my mother, how great that would be! I stood hesitating, because it was forbidden to shop there.

As I was standing, I saw the astronomers approaching; they didn’t notice that I quickly pinned the star on. The Guardists approached in my direction and said, ‘Well, what happened here, that you’re standing around?’ I answered truthfully, that I envied those that could buy grapes, that I’d like to too.

They said to give them fifty koruna, they went over and bought two kilos of grapes, I could hardly carry them all home. They bought them for me, then disappeared. So there were these kind of characters, too. Of course, they moved on, and merrily punished those that they met.

This is how we made it through life all the way to 1942. On 26th March 1942, the first group of girls went. [Slovakia was one of the first nations annexed by fascist Germany, from where Jews were deported to death camps. The first wave of deportations started in 1942 and lasted almost seven months. Between 25th March and 20th October 1942, 57 convoys of freight trains were sent with 57,751 Jews.

Nineteen were sent directly to the Auschwitz death camp, the other 38 trains with almost 39,000 Jews were sent to the area around Lublin.] They said that they were taking everyone from 16 to 30 years of age to Poland to work – and of course, they meant the women also, who didn’t have husbands, were divorced or widows.

Unfortunately they took 90 percent of them. The mothers escorted their young daughters to the station and sure enough, handed them over, there. It took a long time before we knew about Auschwitz; it was unknown until then. A couple of months went by until we realized that, whoops, that really isn’t a work camp, that’s something else. 1942 was a horrible year, full of anxieties.

Of course, they took the Jews to work. [Paragraph 22 of the Jewish Codex said Jews between the ages of 16 and 60 were required to work. This paragraph became symbolic in the later Jewish tragedy, the Slovak government used it as well, citing exactly that paragraph, in March 1942 to begin the deportations of Jewish residents from Slovakia.] The three men, my sister’s husband, my husband and my father, who was fifty-some years old, were taken to Ilava. There they built an electricity dam.

My father and the two other men were active in the hydrocentrala [hydro-electric power plant]. This happened in about 1942. My mother, my younger sister and I, and others who were relatives, had a special identification which said that while they worked there, we had protected status.

The city police headquarters was in today’s old City Hall. Its commander was Konzinka. Kozinka, who would just out of habit send cops out to chase Jews, had them taken to camps, or for interrogation. During the time that our men weren’t at home, the police brought us in 11 times.

He’d look at our ID, then announce that everything was in order, and send us home. While people are young, they aren’t so scared, but I really wasn’t a coward, so one night – this was the eleventh inspection – I told them, ‘Look here, we’re not allowed to go out on the street until six in the morning.

We’re going home, but not alone. Please have us escorted.’ He really gave us a policeman, who escorted us home, but they never brought us back down at night. Whether it was because of what I said or not, I don’t know, but it’s enough that it happened.

One of the young ladies, whose husband was likewise in Ilava, came over to our house and said she’d just gotten notified that they’d taken our husbands away to Zilina to the camp and were deporting them from there. [There were many collection camps in Slovakian territory, but all trains going from Zilina went to Auschwitz.]

Again I needed a good connection and a thousand koruna for that; it was a terribly large amount of money. Within an hour, I got a travel permit from the foreign ministry. I got on a train, and went to Zilina – the first time in my life I saw Zilina. There in Zilina, again I ran into a judge with humane characteristics, who dealt with these things. I told him what the situation was.

I won’t tell all the details, but I successfully got a permission and got into the Lager [German for ‘camp’], where they were keeping my father. As an older person, there was nothing he could do. I got a permission with his name on it, so he could get out of the camp. My father told me meanwhile, where my husband and my brother-in-law were working and that they would come back from work at five. Father was the oldest, I had to save him first.

I got myself together, went in, Father was very glad, packed up whatever he had, rucksack on his shoulder and we start to leave. On the road, I gave my father the permission. Father reads it, stops and says, ‘This isn’t in my name, I’m not going. I never did a false thing in my life, I won’t now either.’

Of course that it was false ID, it was in the name of someone that was no longer alive. I pinched him in the shoulder so that’s he’d be quiet, and dragged him away from there. Finally we got out of the camp, and I said, ‘Father, for the love of God, it’s like this...’ And I explained to him how things were. My father was saved. I still had to arrange things for our sons.

In Zilina, there was a hotel close to the station, the so-called Grand Hotel. You could rent rooms there by the hour. I went in and asked for a room. As soon as the porter saw a young woman with an older man, I got the key right away, I took my father up and locked the door.

I gave him a newspaper, and said to him, ‘You sit here, and read. I don’t know when I’ll be back. Don’t leave, don’t answer any knock at the door, nothing. I’m taking the key, so they don’t open the door on you, and so you can’t either. I’m going to arrange things for the boys.

I left. The porter looked at me, I said we weren’t going to, just like that, I’m going to buy some wine. I left and luck was really with me – and my connections, of course – I arranged to have the two younger men sent on the train which went to Novaky [labor camp] 26, not the one going to Auschwitz.

When this was worked out, I went back to my father who was waiting for me in the hotel, and we left. The porter said, ‘I’m not surprised you finished so fast, you’re a pretty young woman, and still you go with such an old man.’

We went to the train, got on the Tatra express, which was forbidden for Jews to ride on. I went into the dining car, which was even more forbidden for Jews. I ordered dinner, Father couldn’t swallow one bite from nervousness. We got home.

The next day, I asked for another travel permit, to go to Novaky to see whether the boys had arrived. Well, that’s how I saved my immediate family in 1942, none of them were outside the country’s borders. As we know, the deportations stopped in 1943.

We moved four times during the war. There was always a new decree about which streets we could live on, and which not. Among others, one said we couldn’t even live in a house built after 1938, or one where there was central heating.

To this point, many had arranged to go into hiding – we called this ‘into the bunker.’ We started to be a little optimistic, that maybe it was possible to survive this. That’s how we spent the year 1944. We breathed a little easier in 1944.

I listened to London radio at our Christian acquaintances’ house and found out what was happening, what was the news. In 1944, there was an invasion on the beaches.

[Editor’s note: on 6th June 1944, the Americans and British started the invasion at the beaches of Normandy, whose goal was the capture of the English channel, and securing a military bridge into the northwest coast of France, from the German troops directed by Rommel.]

The happiness was inexplicable, we cried with joy at home. We thought now, one-two, the whole thing will be over. On 20th August 1944, the Slovak National Uprising broke out. It would still have been possible then to successfully get away from here, but now it was impossible, because both the train stations were totally shut down, not just with police, but with [Hlinka] guards, too. Bratislava was inside the zone of the Uprising.

In September, the weather was very, very warm and comfortable. A few friends and I would have liked to go out to the water and swim once. My mother – she was still relatively young – and three of my friends and I went.

There was a small bay toward Devin, where nobody went, so we went there to swim. We swam once, then came back. My mother was still swimming. Suddenly, we were horrified to realize, that a few meters away, Kozinka, the old town director of the police headquarters was getting undressed and heading straight for the water. Kozinka turned toward my mother who was swimming there, they stopped, he said something, and my mother got out. Kozinka kept swimming.

The nightmare of what that could mean! Mother sat down, and began, ‘Imagine that, Kozinka told me we should go home and disappear, because the Germans are invading us.’ That’s how it happened; we quickly dressed and went home. We started to worry – the three of us women there – about what would come next.

My father was at home, he didn’t have to go to Novaky. We successfully got my brother-in-law home early by getting him a work permit as a mason at a construction company. Exactly one week before that, before that incident with Kozinka, we succeeded in getting my husband out of Novaky, so that he also had a physical labor job at a construction company. Actually, there were a few of us home. Now, naturally, the problems were what we could live on. Jewish people could only buy food after ten o’clock; this was what they allowed us because of the war.

It’s true that here in Slovakia, there was still something to buy. Though, after ten the stalls were a lot emptier than before ten. There, where my mother shopped everyday, the business was German, a German woman’s. Once she said to my mother, ‘Miss Vidor, listen here, leave your shopping basket here, put a list of what you want in it, and come back for it in the afternoon.’

That’s how it happened. From then on, whatever we really needed, we got. Because the lady always packed in whatever it was we needed, vegetables or anything Mother wrote down, flour, sugar or bread. That happened with the Germans, too. I want to mention that, because you can’t put all members of any nationality in one basket. Any nationality can have decent and honorable members, and there can be evil ones and murderous ones.

The Germans invaded us and we lived in great anxiety about how it would continue. In the meantime, we listened to the news, and we knew that the Germans were suffering very, very big losses. We kept on living in anxiety, and then, one night, the [Hlinka] guards came for us.

They took us in on 27th September 1944. The guards took us to the Jewish Center – this was where the center is now, the building constituted the Jewish religious community’s property. They took us there, I don’t know how many of us, about 1,500 or as many as they could successfully round up in the city.

In 1940 there were 15,000 Jews living in the city. There were only about 1,500 left which could be found in their apartments. We spent the entire night standing on the two stories of steps there.

Quite early in the morning, before eight we then had to march off. The Germans ordered everyone into rows of five, the so-called ‘Funferreihe,’ and we had to march through the whole city like that, to the called  Nove Mesto Station. This station has been gone for a long time.

It was at the end of Dunajska [Danube] Street. A lot of people were standing outside on the street; they saw what was going on there. They stopped and watched. Some stood around with fallen gazes. I saw a lady who cried when she saw this.

There wasn’t any rejoicing, they were really, really sad standing there, quite ashamed. We got there [to the station], and stood in lines of five all day long. We were lined up; me, my mother, my father, one of my aunts and another person – that was our line of five.

At every pole stood a Freiwilligenstaffel [FS – German volunteer corps]. The local Germans, who weren’t SS, were Freiwillige; it was an organization similar to the SS, just a local Slovak organization. Everyone had a machine-gun in his hands, pointing at us.

The guy across from me was an old schoolmate of mine from the Lyceum. His father was the mathematics teacher. This schoolmate of mine was called Ede [Eduard’s nickname] Ulreich. He stood exactly in front of me, pointing with his machine-gun at us.

My parents were healthy, but the terrible anxiety was hard to bear for them in their fifties, and my mother got sick. She asked for a glass of water, she said, if she could get one she’d be much better right away. We stood there, it was very warm, the sun burned down. So I called out to Ulreich in German, ‘Magst du mir ein Glas Wasser fur meine Mutti bringen?’, that is, could he bring her a glass of water. To that, my ex-classmate said, ‘Kusch, oder ich schiess’ – Shut up or I shoot.

I’ll say one more thing in connection to this Ede Ulreich. He had a little sister, who was very nice, a very pretty creature, whom I ran into two or three years after the war. We greeted each other, then I said, ‘and your brother?’ ‘He’s in Vienna, I’ll write him to tell him you’re here, he’ll be so pleased.’ I said, ‘Well, he sure will be pleased! And what’s Ede doing in Vienna?’ ‘Well, he’s a religion teacher in a Lutheran lyceum.’

A good couple of years later, I’m going up the steps and I see this strange figure. Oh my god, that’s Ede Ulreich! He left with very quick steps towards our apartment, where my younger sister lived. I ran after him, but he went faster than me, and I only caught up with him at the gate. I called out, ‘Ulreich’!

He turned with an unearthly smile, happiness, to see me. For the first time in my life, I gave him such a terrible slap that I couldn’t feel my arm. I said, ‘You dirty, lowest of killers, villainous trash.’ The slap was so strong, though he was much taller than I, that his glasses fell on the ground and broke.

He didn’t say a word, just stood there, like a petrified statue. Meanwhile, the gate had opened, and a man living there had come in, and watched what was going on. Ulreich stood there ashamed, because he [the man] had seen the end. I got myself together, and like I’d just finished a job well done, I left.

Then something happened to me, that I can’t explain to myself: as I went down the street, I sobbed. I thought later, that maybe because my fate had brought me to such a humiliating situation that I had struck out at another living being. But I’ve never killed [sic] anything, not even a fly. I saw such monstrous things in the camp, that I can’t cause the end of any living thing, not even a flying bug.

Now I’ll continue with my own life. So we stood there at the station until noon. Then at noon, they put us in the boxcars. We ended up in Sered 27, which was already a collection camp by that time. We were there in Sered for three days; that was something horrible. Due to the lack of space, they crammed us horribly together; it was monstrous. The boxcars came, again they packed us in for the first round. In the freight cars, there could have been seventy of us, or maybe more. When we reached Cadca, then we knew we were going towards Auschwitz.

I knew exactly what there was in Osviencim [Slovak name for Auschwitz. The Slovaks and even Hungarian-speakers rarely use the German name], and that Osviencim existed. It was known, because two prisoners had successfully escaped in March 1944 [see Auschwitz Protocols] 28, and my husband at the time had met one of them.

They had prepared a huge file – made maps of Osviencim and Brezinka. They marked where the gas chambers were, where the crematoriums were – there were four crematoriums, gas chamber, C-barrack, the men and women’s barrack, as well as the gypsy [Roma] barrack. Vrba and Rosenberg 38 who’d gotten away, gave my husband the scroll [rolled up documents]. Everything was drawn there precisely – this had to be passed on to Dr. Tibor Kovacs, who was the unofficial director of the Jewish Center 29.

I lived on Simoniho Street then, it doesn’t exist today – it was there, where the Devin Hotel stands now. We lived there, but I brought it here to Kozia Street from there. The UZ – Ustredna Zidov [Jewish Center] was there. Somebody had to take the map over, it was a terribly long roll of paper, at least as long as a table [longer than a meter] and it was rolled together.

The question came up of how to deliver this by hand [to the Jewish Center] without attracting attention. Unbelievable, but the choice fell on me, which today is a little miracle. My husband, Oskar Klopstock, was a member of the underground movement, he recommended me.

They knew that I was pretty bold, that I didn’t get scared and more than that, I was still quite a pretty woman. They also knew, that they had to do something quickly, so I did it. For example, there was an immediate death penalty for those who listened to London radio, I listened to it every day, and every day I listened to the German one, too.

So I wasn’t scared. When they asked me, whether I would accept [the assignment], of course, I accepted. And it got there [to the Jewish Center] without a problem. Of course, that day that I took the roll, I didn’t pin on the star. Afterwards I went home. That was my only role in it, nothing more.

Dr. Kovacs’s task was to get it to Hungary, to Horthy 30 and the papal nuncius. As I understand, the scroll was put in the hand of the papal nuncius, to pass on to the Vatican. They gave a copy to Horthy. The papal nuncius reported this to the Vatican, and Pius XII, the pope at the time, condemned the events [the camps] only in writing. That’s why when I first saw Auschwitz, it wasn’t totally unfamiliar to me.

We had just arrived, and of course not there, where it said ‘Arbeit macht frei’, but in Birkenau, where the gas chambers were. It so happened, that the first female doctor in Bratislava, who was a surgeon, was in the boxcar with us and her mother.

The mother was maybe a very strong seventy years old. She gave her mother a lethal injection, and then gave one to herself. We had these two corpses already when we arrived. Supposedly there were more in the other boxcars – older people, small children, babies, people who had killed themselves or died from the rigors of the trip.

We had to get out, they were yelling: ‘Raus, Raus!’ The rucksack wasn’t allowed to be taken, we had to leave it inside [the boxcar], we had to leave everything, we came out, and they separated us. The women separate, the men separate. I saw my father and my husband for the last time then.

Again we were lined up in fives. Again, it was my mother, me, my aunt and two unfamiliar women. We were very far in the back, the line shuffled forward. I never saw Mengele in my life. We were far away from him, I didn’t get over there, because at every fifth step there was an SS-man standing with a machine-gun pointing at us.

The line moved with difficulty, sometimes stopping. I was crying bitterly. My mother consoled me, ‘Don’t cry, my Kato, this is the kind of life we’ve been living in the last years, it’s nothing to cry about. Don’t cry about this, it wasn’t a human life anymore.’

An SS-man who was standing not far from there, was from here, from Forev. He understood what my mother said. He looked at me, grabbed my arm and asked, ‘How old are you?’ Everybody whom they asked said, twenty-eight, twenty-nine, because they thought then that those older than thirty were gassed. I answered honestly, I’m thirty-four. He said, ‘You’re still strong, you’re going to work.’

I stood with my arms around my mother, but somehow they shoved me over to the other side. I almost fell over, two Bratislava ladies standing in line, grabbed me: ‘Come on, we heard your name is Kato, come along.’ That’s how I got on the side of life.

Those who had gotten on the so-called side of life went a completely different way than those who were immediately gassed. Because they had started the liquidation of Auschwitz, the Russians were very close. So, having already gotten on the side of life, we wound up where you had to strip down to nothing, and they shaved our hair off.

We then went to a shower place, and we were certain that now, there’d come the gas, and we stood there, but water came out of the taps and not gas. They showered us, then we could get dressed. We got – this is monstrous – the clothes of the people they’d already executed. The clothes were bloody here and there, and dirty. I got a summer dress and everybody got clogs, and then we marched into the barracks.

This part took from morning to afternoon. In the afternoon, a familiar Bratislava [person] called Glauser came in. Whoever was there, crowded around, saying, ‘Where’s my father, where’s my husband, where’s this person, that person, where’s my mother, siblings, children.’

She just wrote down the names, though [Glauser] had come over because she’d heard that a transport had arrived from Bratislava. There was the so-called Staatsgebaude office [German for ‘state office’]. The Jews who had been there for three years already worked there. There weren’t too many there, eight or ten.

They allowed these [Jews] to move freely around one area of the camp, because [the rest of us] couldn’t leave the barrack. She wrote down the names of who had come and said that the next day, or two days from now, if she could get back again and could get information, then she’d tell us something. She’d be able to tell us, because she’d got a couple good friends who were assigned to the gas chambers, and had to take the gold teeth from the dead.

In two days, this Glauser showed up, and of course, everybody surrounded her. She could even tell a few people what happened. I stood there and stood there, and waited. We knew each other well, my parents and her parents, so I turned to her and asked, ‘Do you have anything to tell me?’

At first she didn’t answer, she looked into what she’d written down for herself. I said, ‘I beg you, even if its bad news, tell me the worst of it, too. I don’t want to live hoping, even if it’s really bad, it’ll be better for me to know.’ She said, ‘Yes, between two and three in the morning, it was your parents’ turn.’ I know the exact date, 4th October, when they executed my parents.

There were three bunk beds in the barrack, everybody had to sit down. We sat in a circle, they brought a bucket in front of us, in which there was some brown liquid, which stunk even from afar. We didn’t know what it was, what to do with it.

An SS-man came and commanded us to eat, this was dinner. After that another woman came, who had her hair tied up, so we knew she was a prisoner too, and who had been here for a long time, that’s why she was allowed to wear a scarf. Now she says, ‘Wolf it down, I’m not leaving here until you devour that.’

Somebody said to that, ‘There aren’t even spoons!’ ‘And there won’t be, dip it out with your hands. But devour it.’ We were so terribly glad that she spoke to us like this. ‘Listen up, you’re going to wolf that down, because they [the SS] can die, but we still want to live. If we want to survive, we eat all the shit.’

That’s what she said. It turned out she was a woman doctor from Kolozsvar [Cluj, Romania]. At that time, Kolozsvar was still Hungarian, and they [the Jews] had been deported from that area long before. We didn’t eat a lot of the liquid then, but two days later we finished it all.

I was in Auschwitz for a total of ten days. The liquidations started heavily. The gas chambers were operating day and night. The air was so bad, there was no grass there, no bird, because the stench of burnt flesh was so horrible. We lived there without thinking, you couldn’t [think] there.

We could only go to the latrine if ten of us had to go. It wasn’t too difficult because, if you had to, we could convince two or three others to come with us. The latrines were a little farther away, on one side twenty holes, the same on the other. We sat with our backs to one another.

At every fifth step was an FS [Freiwilligenstaffel] or SS-man, we couldn’t tell the difference anymore, because they wore the same uniforms. I saw myself, that among them there wasn’t one who could have been normal, because they stared at our naked bottoms constantly and you could see they enjoyed it. It was terrible, these things were beyond human dignity.

Ten days later they put us back into the boxcars. We were put into boxcars, and for two days they hauled us around. After two day, we arrived in Germany, in Freiberg [one of the sub-camps of the Flossenberg concentration camp], this was between Dresden and Chemnitz.

There was a porcelain factory thirty kilometers from Dresden, which had been transformed into a military factory. In the porcelain factory, for two months, five hundred ladies – almost all from the old Czechoslovak Republic, mainly the Czech Republic, but almost 200 of us were from here in Slovakia – manufactured wings, and certain parts for the rockets, with which they were bombing London [V-series rockets which were used to bomb London from June 1944].

We worked there for two months, either twelve hours a day or twelve hours a night. It was difficult physical labor. They always assigned us somewhere else. First, where I worked, a person had to stand on a little platform, the plane wing was secured, and we had to drill little holes in the airplane wing with a drill machine.

The designer drew these little circles, where they would put these little studs. These we had to drill with the drill machine. The drills weighed five kilograms. We held them on our shoulder to drill the holes. You had to really pay attention, to be precise, because if someone missed, they got such a slap that they would tumble off the platform.

Then there was a part where four of us worked at a kind of spinning lathe machine. There we made spare parts. We also had to file steel plates. That was merciless work, because the steel plates were sharp. Normally, this work would be done in gloves. Naturally, we didn’t get any gloves. There were a few accidents.

We worked under constant female supervision. I have to mention, the female SS-guards were a lot more cruel than the men. We were continually tormented by hunger: the six dekagrams of bread we got had to be enough for the whole day. For breakfast, we got some kind of very dark solution they called tea, which was lukewarm, at least.

At noon, there was that kind of soup, in which there were three unhappy, raw potatoes first, by the last week there was only one. We lived on the top floor of the factory, which was terrifying. It was full of bedbugs. A person came up after the night-shift, those sleeping there at night had to get up, because we were sleeping in their places. Twice we had to sweep off all the bedbugs. We were living in horrible conditions.

We worked there for a couple months. After seven months, they suddenly told us they’re closing the factory. We stayed inside during the day, and those who worked upstairs saw that the SS were fleeing, and the previous workers, who had trained us, were fleeing as well. We weren’t even allowed to talk to them.

They bombed Dresden for two days and one night. They locked us in the factory – those were the most bearable two days for us. We weren’t scared of the bombs, sometimes the sky was red day and night, we were lying down on the ground and could finally get some sleep, finally we didn’t have to wake up.

We were scared of the SS and the Gestapo, not the bombs. So actually, I survived the Dresden bombing, too. [The US carpet bombing of Dresden from 13th-14th February 1945, along with the firestorm that ensued, nearly obliterated the entire city.]

Then this happened: the work was abandoned, they resettled us in a barrack camp outside the city, we didn’t get any food, not even tea. The barracks were in the middle of a meadow. Three days later the grass disappeared, the ground was bare.

They grazed all the grass. They ate it. When we thought, now we were really going to starve to death – and that’s a horrible death, because it takes so long – again they put us in boxcars, but this time in freight cars without a roof. And now comes the worst part of my war Calvary [sic]. We were in those open wagons for sixteen days, they hauled us back and forth around Austria, Germany and the onetime Czechoslovakia.

We went, with the Russians coming from one direction, the Americans coming from the other. Our enemies [the Germans] came from everywhere. We moved continuously for sixteen days – in the rain, the snow, the wind, and the sunshine. Meanwhile, April came. After sixteen days there were corpses, in our train car as well. We stopped a bit in Usti nad Labem [a Czechoslovakian port city on the Labe River]. When the locals found out what was going on, they threw bread into the cars. That was all that we ate. Then we went further, night and day, until finally we stopped.

Suddenly, they opened the boxcars. The SS struck in with loud yells, ‘Alle raus, alle raus!’ Everybody out, everybody out! We didn’t know where we were, I didn’t have the strength to get out – we’d been sitting for sixteen days, we hadn’t eaten.

Then the SS-guy, who was in front of our car, jumped up and kicked us out, the ones who couldn’t get out, with his boots. We fell onto the stone paving, we were weak, thin and somehow nobody broke anything. A miracle after all, because in normal situations that wouldn’t have been possible.

We stood in Funferreihe, five in a line. The woman standing next to me, asked if it didn’t say Mauthausen over there. I had traveled to Austria often, as a Bratislava resident, but I still had no idea where we were. The SS standing next to us answered in German, ‘Das heisst Mordhausen.’ [a German play on words; roughly, ‘this is called Deathhouse.’]

So not Mauthausen, but death. Well, here’s the end, but it really didn’t matter, let them gas us, we couldn’t stand it like this anyway, it wasn’t living, we had enough. As soon as they got everybody off the boxcars, we left.

We went up to the Mauthausen fortification – this isn’t far from Linz, about five kilometers on quite a steep road. Those who couldn’t keep up and sat down, were shot in that moment. So only a few of us arrived.

We got up there, and they took us to a barrack. Before we arrived in Mauthausen, the train had stopped somewhere in Austria for a long time. We heard that there was a train that had stopped next to us, but we couldn’t see anything.

There were Russian prisoners in it, and they yelled over to us, ‘Hitler, kaput!’ We thought they wanted to console us, maybe that wasn’t true, but it was nice that they were bringing such good news. The news was really true, he wasn’t alive anymore in April. [Hitler committed suicide on 30th April 1945 in the Chancellor underground bunker in Berlin.]

[In Mauthausen] The really unlucky ones – and I was really unlucky – ended up down in the so-called Gypsy camp, where the SS-women were already fleeing. There were only a few left there, and since they knew that Jews were coming there, they gave the Gypsies authority and gave them a white armband.

They watched over us. I’m not a racist, but I have to say that it was horrible. The gypsy-women – the whole time I was under deportation, I had never had any corporal punishment – they flogged me once so badly that I had marks on my back for months. I was lucky the whole thing didn’t last very long.

There was a very nice creature among us, a lot younger than me. She said, ‘Whoever wants to come with me, I’m escaping.’ I immediately joined up. We were seven women, we left. We didn’t get far, there was a forest there, we went around like little red riding hood and the wolf. We constantly went around and around, it was pouring with rain the whole time. Well, what do we do? Let’s go back. We couldn’t find our way back.

We got somewhere, and saw steps, but leading somewhere fantastically high up. This woman, who was strapping strong, and leading us, says, ‘Wait here, I’ll climb up, to see what it is.’ We waited a little, then slowly started to follow.

‘Come on, these are some kind of lager [camp] barracks.’ She yelled in Slovak down to us. We started climbing up on all fours, until two or three men came out of the barrack, gathered us up, because by the time we reached the top, we didn’t have the energy to move.

This was the Czech political camp. They hid us in the hay, because they had beds here, filled with hay. That’s how we ended up in a barrack with Novotny 31, the later president of the Czechoslovak Republic. They brought us something to drink, what it was, didn’t matter, and they hid us there, just our heads were sticking out, but they always threw something over us. But they weren’t controlled anymore [except for roll-call], they were political prisoners after all.

Post war

That day they said, ‘Ladies, freedom is here, the Americans are coming!’ At that, we climbed out with great difficulty, and got up. This was 4th May 1945. There was a balustrade there, we stood and watched, you didn’t want to believe your eyes.

They got out, and came up, but the Americans were already coming, the commanders. It was uncomfortable that whenever you said something to them [the American soldiers], they backed off. It was the first camp these Americans had liberated, they’d never seen women prisoners before, and we looked horrifying without hair, and so thin. It turned out, they were backing off because we stunk so horribly.

They disinfected us; we had to raise our arms, and they sprayed something on our heads, then gave us blankets, in which we could wrap ourselves up well. They said, ‘Put out your right hand, and stand in line.’ We held out our shaking hands, because we thought finally, they were going to give us food – we were horribly hungry, the hunger hurt badly.

We opened our hands, and then we thought we’d die. They gave us a toothbrush. First some of us had to brush our teeth, so we didn’t smell so bad. We cursed them, but we did it and came back. Again they said open your right hand. Well, now comes the food! We got four different kinds of pills.

First we had to take the white one, then wait a while and take the colored ones. The white was a stomach relaxant, and the others were vitamins. We didn’t know that word: vitamin. We swallowed the pills. Again the soldier comes back. I knew English pretty well, though I didn’t know how to cuss, but a few of us did.

They told these American soldiers a few things that made them dizzy; true, that they had to laugh afterwards. Again we held out our hands, and we got a half-liter mug and in it a half-liter of milk. Now finally, but we just stood there waiting, for when the decent food, something to bite into, would be coming. We didn’t get anything. The ladies, you know what they did then: they almost beat them up.

I’d like to say one more interesting thing, maybe it will be more understandable to see why I believe in miracles. They put us in the former SS-barrack, where there were pillows and hay – up to now, we hadn’t had anything, and these were luxurious beds for us. I went and occupied a lower bunk. I heard crying in the one above me, I look up, well there’s a very pretty young girl lying there, and crying.

I climbed up next to her, caressed her, and consoled her: ‘Don’t cry, we’ve been liberated, the war is over, now everything will be good, don’t cry!’ She cuddles next to me, and whispers, ‘Mommy, oh good that you’re alive, it was terrible without you, I’m so happy you’re here next to me.’ She thought that I was her mother. I stroked her and felt she was burning with fever.

I stayed by her side for about twenty minutes, then got down and told one of the soldiers that we needed a doctor. They had quite a lot of doctors with them, one came. He said it was typhus. I had two very uncomfortable days, when I struggled with myself, about whether to tell him that I’d laid down beside her for almost half an hour.

Then again, I would be suspicious if I caught it later. It had been said that the following week we were going home, and they wouldn’t let me then. My god, what do I do? I was in despair. I decided that I would wait for two or three days, and if I didn’t get a fever, then everything would be okay. Despite that I lay there with her for half an hour, I didn’t get the fever, didn’t have any problems, so this I consider a God-given miracle.

By then we were getting a little more solid food, we were put in with the prisoners of war, and could move about freely. It was fantastic the way the Russian prisoners acted around us. They had much greater experience than we did, they went off, they said, to devour something – this meant, they went to the village for this or that. They always shared with us, those who couldn’t move, they were very-very good, and there wasn’t a big language problem between us, which counted a lot.

We learned that we were going home by boat. And really, we traveled in an enormous ship. They transported the Romanians home by ship as well. There was a ship going in front of us that was sweeping the mines out of the Danube.

The Danube was full of mines, so that from Mauthausen – which isn’t very far, and the Danube runs down that way to Bratislava – it took us three days and two nights to get home by ship. On 22nd May we arrived in Bratislava. When we saw Bratislava castle, of course some of us were already sobbing, we were standing out in the pouring rain.

There wasn’t a bridge, nor a dock. Our last apartment had been there at the beginning of Zuckermandel, which was considered a kind of ghetto [during the war]. The ship stopped exactly in front of that house, the one that they’d taken me away from. It stopped, and the words fell out of my mouth, ‘Well, they’ve got something honorable in them. They took me away from here, and they’re delivering me back to my home.’

So that’s how I got home. I wanted to get off, of course, but the captain said, ‘Please wait here, I’m going to talk to the Russian Commandantura [Military Commander] to get permission to debark, because you were liberated by the Americans.’ We were very sorry that the poor captain had lost his mind.

The Americans and the Russians had fought together, they were friends. What’s this about special permission?! He left, and I said there to one of the ladies, ‘You know what, I’m going to escape. I’ve laid around up to now, I’m not willing to stay here.’

There was a wood plank, put out to the bank, I stepped on it, and one of the ladies yelled after me, ‘You’ll fall in the Danube!’ Well, I answered, ‘I can still swim.’ It was pouring with rain, and a guy was standing on the bank, leaning on the fence, watching me as I swayed on this board. I get over to him, but I couldn’t stand up, so he helped me.

That lady, whom I’d told I was leaving, she also came, he also helped her. I said, ‘Would you be so kind as to give me a koruna, I want to make a phone call.’ I didn’t know who was alive and who wasn’t. He smiled at that, ‘The telephone doesn’t work, but here’s some money’, and he gave me a hundred. The lady who came with me, yells, ‘Wow! We’re rich, we’re going to stay at the Carlton.’ Then it turned out that a kilo of strawberries, cost a hundred koruna.

We headed toward the city, and our rabbi at that time, Dr. Frieder was coming straight toward us, with two Jews. He sees we just got off the ship, with no hair, bald. He says, ‘The girls just came by ship, I’m getting the permit, the captain telephoned.

Everybody can get off here.’ ‘And where do we go, we don’t know because…’ ‘Go to the Jewish kitchen to eat.’ I said, ‘Where’s that?’ Well, it’s over here, where Chez David is today, the kitchen was there. We went there, opened the door, it was packed with men, everybody smoking, there was so much smoke that I could hardly see. But in the kitchen part, I saw a familiar older lady.

My mother had known her well; she had had a nice leather shop sometime in Bratislava. She was cooking. She saw us, and was really glad, she said, ‘Have a seat.’ We sat down, and she brought us a café au lait and kuglof [coffee cake]. We thought we were dreaming; we started to eat.

After that shock, the people standing around us started in: ‘Were you with my mother, did you see my sister, you didn’t see my daughter, did you?’ One after the other, it was all questions. One of the women cooking said, ‘Keep quiet, are you blind, leave them be, until these two women have eaten!’

One of the older men, who was looking for his daughter, broke down in tears and said, ‘But they’re just eating and eating and eating, and it’ll never end, and they won’t say a word, how long do we have to wait?’ So that was the first day of my arrival.

Most people I knew greeted me very warmly, there were even those whose eyes filled with tears. I of course looked horrible. I was skinny, with no hair. That’s probably why they invited me for lunch, so I could have a proper meal.

Back then I didn’t feel sad [from what had happened during the war] - and I wasn’t an isolated case. For me only one important thing existed: to eat and eat and eat. I was invited mainly by non-Jewish friends, who said to me: ‘You've got no one, come over to our place, you'll eat your fill.’ I had bad luck only in that after the war there wasn't a very large selection of groceries.

So it happened that I even ate potato paprikash three times in a row. But that tasted great too, the important thing being for me to put something in my stomach. I can really only tell you how good it was. I only heard about some others, who had aggressive incidents towards them, like that more came back than were taken away, but nothing like that ever happened to me.

Before the war, we had a completely furnished four-room apartment. By the end, all we had – because we had to move four times during the war – was a two-and-a-half bedroom apartment at the beginning of what was once Zuckermandel, in the kind of house where there wasn’t even a bathroom.

Though, it was completely furnished, with even a bit more furniture than it needed. I didn’t take one step in there, because I still wasn’t ready to step into the place, where I last lived with my parents, when I already knew what had happened to them. But I had to sleep, not just eat.

On Venturska Street, I met one of my best girlfriends; of course, we didn’t know anything about each other for a long time. We kissed each other, and cried in our joy of meeting again. A stranger lady, who saw this, stopped and opened her bag, and took out a handkerchief, and gave it to me – that was the first thing I owned. She also asked, ‘And where are you sleeping?’

I said that I was invited to stay at two places already. She said, ‘You know what, I’ve got room, you can sleep there for a week, come with me.’ Well, that was a real joy. On the corner of Kupelna Street, we lived with the woman who later became the well-known writer and cabaret singer, Laszlo Kalina. She’d gotten an apartment there, where she had lived alone until then.

She said we could stay with her until we found something better, or somebody from our family with whom we could live. We stayed there for nearly a week. She also tried to get food here and there, but the food was the least of the problem.

Before the war, my mother’s relatives, whose siblings were here [living in Bratislava] for years, had come once a week, in the afternoon, to the café, to the Carlton. I heard that you could get some kind of coffee-like drink, which had nothing to do with coffee. It was some kind of black drink, but you could get really good bread with it.

Well, I thought, I’m going in there. I went in, sat down, the head waiter who was called Mr. Kiss, came over and says, ‘Well now, young lady, how glad I am to see you! Your sweet mother and aunts, how are they?’ I told him none of them were living, just me alone.

He left – meanwhile I had already ordered the coffee-stuff from another waiter – fifteen or twenty minutes later, he brought out a big tray of the best food possible. ‘I’m very, very sorry that I can only serve this to you, and not to your mother and aunts as well.’ Those kind of things happened to me. During that period, however I think about it, there’s nothing bad I can say.

Meanwhile, my father’s youngest brother came back. Bela Vidor was his name. He was only in Terezin/Theresienstadt 32. He was married and had a co-op apartment. He got the apartment back immediately without a hitch.

It was a three-bedroom apartment, but so many people came that it didn’t matter if it was a co-op or not, they would have put a family with three children in there. There as an office, on the corner of what is Obchodna Street today, it was called the ‘Repatriacny urad’ [Slovak – Repatriation office]. Those who came home had to register, and everyone got 500 or 1000 crowns, which was quite a lot of money. The office was on a hall on the second floor.

As you went up the steps, there were names and addresses written everywhere. Everybody read all of them. When I signed in, that I had returned, I put down my name there, too. I had to erase my address two times, because it was always changing.

By the time this uncle of mine arrived, he immediately went there too, and found out where to find me from there. He found me, and that’s how I wound up living with him. This was a very satisfactory solution, on his part as well as for me. I knew exactly what hour my parents had been executed, and how it happened. Not too long after, I also found out that my husband at the time also died there. They gassed him too.

My former husband [Oskar Klopstock], who didn’t return, had a good friend, a notary. Once, still during the war, we packed up a coffer together. He took it away to keep it safe, to this Pezinok friend. I didn’t know him. When I came home, and I had nothing, well, this trunk would have been really good for me. I didn’t remember if there was something in it other than my clothes.

Well, but how can I get it here, I can’t carry it. I had the address, and my uncle says, ‘Look here, find a forwarding agency, go in, if they’re going that way, they’ll bring it for you.’ On Hviezdoslavovo Namesti I discovered a small office, with the sign ‘forwarders.’ I entered and asked. I remembered that it wasn’t really even a suitcase, but a trunk.

They answered affirmatively, but only couldn’t tell me the exact date. Apparently if they had to go there empty, it would be very expensive, but that when they would be in the area, they would bring it to me. That I should ask in two weeks. Despite this I gave them the address, and they really did tell me that the shipment was already here.

I didn’t have a telephone, they rang the bell, and a handsome young man stood in the door, and said, ‘I’ve just come from Pezinok, so and so forwarding agency. You’re the owner of this – it was small, there were four of us there, we had a truck, and we brought the trunk from Pezinok.’

There were two men with him, they’d bring it up. I was completely happy. They brought it up and I told them to put it down. They put it in my room. The workers leave, and he looks at me and says, ‘Who’s going to be able to open it?’ I said, I didn’t know but I’d try later. He said, ‘Oh no, bring me some kind of axe.’ I went to my uncle’s kitchen, brought back some kind of crowbar, and he opened it for me. I said, thank you very much.

I looked terrible, I have to say. I’m very thin now, but I was even skinnier then, and didn’t have hair. He started to unpack it: there was very little clothing in it, but there were sheets in it, which meant a lot to me then. He said, ‘How rich you are, I’ve counted seven sheets so far! Who’s got seven sheets after the war!’ So, he was a really funny guy. I thanked him kindly.

I knew his name by then. He came back and brought the receipt, I don’t know anymore what it came to, and he said, ‘I brought something else.’ You couldn’t get coffee at that time. He said, ‘I got some coffee, make one cup for the two of us.’ That’s how we got to know each other. That was Ladislav Löffler, my future husband.

The Löfflers came from Moravia, and lived in the city of Hodonin. My later husband’s grandfather went to school with Masaryk. The village where my husband was born was called Studienka. It wasn’t far from Malacky. He went to grammar school in Malacka, and then came to Bratislava; they came after World War I.

His father had died in the meantime, he lived with his widowed mother and his older sister and brother-in-law. They were Jewish, but likewise not religious. He came here to the Academy of Commerce, he matriculated here in Bratislava. After that he was in Vienna for some one-year – they call it today a ‘bakalar’ [first university graduate level] in exporting.

He came back, and then got a position at Schenker. It was the biggest forwarding agency in Europe. They had a few thousand employees all across Europe. They sent him to Prague, too. He stayed there for a while.

When the Germans occupied Prague, he immediately returned, but in the meantime, here the Slovak State had been formed. He stayed in Bratislava and lived through the war here, too, with false papers. He was really handsome, with blond hair and blue eyes. His mother tongue was Slovakian.

I had no ambition to get married. I knew that I could support myself alone, since I spoke four languages. I could get a job, they’d already asked for me, but I didn’t really feel okay, yet. Meanwhile, the summer passed somehow. I got together with my sister and her family.

They had hidden in the mountains, somehow escaped like that. They lived in Piestany then, I was with them for a while to somehow recover. I was in a bad state. One day, I became so horribly ill, and got such a headache that those who were often with me then – that was Löffler – called the ambulance, and they took me to the state hospital in Miczkiewicova Street.

They contended that I had meningitis, and that it was infectious. The hospital was full of wounded soldiers, Russians. I was in a separate room, because I was the only patient that was sick with meningitis. I was lucky at the time that I had no idea how dangerous it was. They started treating me.

Penicillin existed then, they knew about it, but not here in this country. [Mass-production of penicillin began in the USA in 1940, but was not generally available in Czechoslovakia throughout the 1940s.] They still didn’t have it, so I got a completely different medicine, which likewise had to be injected every six hours. The important thing is: I really got better.

In those days, the clinic president was Professor Derer. On occasion, very rarely, all those doctors would make a visitation. In the morning, the nurse came – they were nuns – gave me a fresh sleeping gown, and started brushing the little hair that was already growing back. I begged her, please don’t, because my head is terribly sensitive.

She said, she had to, because I was going to a demonstration. ‘Good Lord! Well, I can hardly walk, I can barely sit up!’ – I was in despair. In a few minutes, Professor Derer showed up with a lot of doctors and nurses. It turned out, I was the only one who got better from this medicine that they were using in place of penicillin, in a relatively short time.

As he examined me, everything was great, when he touched me, he said to the nurse, ‘Take this patient’s temperature!’ I had a temperature of 39 degrees [Celsius; 102 degrees Fahrenheit]. He said, ‘Well, today we aren’t going anywhere.’ They left, and I immediately started to cry, that now, after I’d already been better, this happened.

The two nun nurses reassured me, ‘Don’t cry, there’s no reason to’. She said to me, ’You just didn’t want to go, that’s why you got a fever.’ I said, ‘Sister, don’t say such things. The professor knows what he’s talking about.’ ‘How would he, he’s just a professor, but I’m the head nurse here!’ She was right, because two days later I was completely alright.

A cousin of mine also came back from the camp. He came back from Dachau. Nobody was allowed to visit me, because there were children everywhere and I was infectious. The only person who visited me every day in the hospital, ignored the warnings, and who said that he wasn’t afraid, was Löffler, my future husband.

He brought me now and then, special things to eat, too. I was in the hospital for two months. They really cured me. When they let me go, he came for me. The doctor asked, ‘Who are you living with?’ I said, ‘Well, I actually live by myself, because I’ve got a room at my uncle’s, but they all work, so I’m always by myself.’ ‘You can’t stay by yourself, because it will take a good half year, or maybe more, before you can be alone, there are many different consequences from this serious brain infection.’

We left and on the road, instead of asking for my hand, he said, ‘See, you can’t be alone, we have to get married.’ And that’s what really happened: in 1946, not even a year later, we were already married.

At the end of 1938, when the war mood was everywhere and the big emigration wave started, my husband, Löffler wanted to leave. He was too late. By the time it was his turn, he couldn’t go. After the war, the emigration started again.

Many people came back, and they said they’re not staying in this country, they’d rather emigrate. We worked a lot – I also worked with him, he already had his own forwarding agency. We worked night and day, Saturday and Sunday, a lot. In those days emigrants could also take their furniture, appliances, whatever would fit into one wagon and with special permission they could even take silverware with them. Many took advantage of this possibility.

My husband said, let’s hurry up, so we don’t miss the boat again. We missed the boat that time as well, but in reality neither one of us really wanted to leave. If both of us had really wanted to, we wouldn’t have been so interested in profits and the company, but would have let everything be and would have gone.

The third occasion was in the year 1968, when at least half the friends we had left. By then we didn’t really want to leave. I was born here, my family had lived here for a century and a half, in this city. I really, really loved the city I was born in, and I only feel at home here. The truth is that whenever there was any threat of danger, I never wanted to leave here.

Some friends or ours, a married couple succeeded in getting over to Austria, and with a lot of difficulties, they arranged their emigration passports to go to Palestine. They stopped in Vienna – the lady had a very large knitting shop.

She was very clever; they stayed there, didn’t go on. I got a letter here and there, or they telephoned, invited us. That was the only time when we both thought about it [emigrating]. Both of us worked, and my daughter Anna had been born [in 1948]. Then the thought of it, leaving – it always got farther and farther from me, so that in the end, we stayed here.

Since Fascism took our lives away, I thought, the only possible change left was Communism. Naturally, we didn’t know – I think, there was hardly anyone who could have known – who this Stalin guy actually was. My mother had a girlfriend who was in hiding with her family and miraculously stayed alive.

They were all party members. Her son was a doctor, who said, ‘Kato, your place is in the Party. Join up, please!’ He even brought me the questionnaire. I filled out the form and one fine day went down to hand it in. I lived in Old Town [Stare mesto], the Communist party center was in the Town Hall of Old Town.

I went to the Town Hall, and it was written there which office you had to go to. I opened the door, well, there were a lot of people there. Desks in a semi-circle, there was quite a lot of smoke, because after the war everyone smoked heavily. On the right side, a young man was sitting, he saw me and called out: ‘Finally, you’ve come, this is the place for you, too!’ I looked at him, and he was the young German resident of Zuckermandel, whom I had always been scared of.

Bratislava wasn’t such a big city, that you wouldn’t know someone at least by sight. I knew that he’d harassed Jews, and I also knew that he was horribly dangerous. Uncountable times I’d wanted to leave home – and often tried without the star – but if I saw him, I always stopped and waited until he disappeared. And this figure was sitting there in the Party, as some functionary.

I looked at him without a word. I turned around, and went out into the Old Town Town Hall courtyard, ripped up the form and left. I never again considered joining the Party, where that kind of thing was possible. It was a very good thing, because much, much later I heard what had actually happened in the Soviet Union.

In the 1940s and 1950s, you only heard about the party directors everywhere. The press, the radio continually encouraged you to work, which the simple people contributed to by ‘building the country.’ The real events in the background, which happened behind the political coolie-sack [sic], were never spoken of. In 1952, in the Slansky period [see Slansky Trial] 33 we sat by the radio, and just listened and I think we got the same thing most of the citizens did.

When we first listened to the transmission, we thought: ‘Oh my God, is this possible, that’s really horrible, what are people capable of?!’ The accusers’ manner of speaking started to get suspicious, we sat and listened, but somehow my husband and I kept feeling, God save us if they find out I listen to London radio. But when the local interrogations happened, they condemned them with such a strange psycho mode, you heard such soulless sentences.

It was somehow displeasing. We tried to learn something more, from some other sources. When the time for the arrests came, among those whom we knew were the world’s most honorable people, that was terrible.

When these show trials went on, then both of us thought for the first time, that seriously, it wasn’t possible to stay in this country – meanwhile the Rajk trial 34 went on in Hungary – that somehow, we had to get over to Austria. But that was only a plan.

At first, I had a position at a construction company, but only for a short time. The longest time I worked at one place was at ‘Domace potreby’ [Household Business], in the head office. My husband was employed in Nitra. We went there to live, and we stayed for ten years.

My daughter was a student at the economics high school then, that’s where she got her diploma. In 1966, we returned to Bratislava. I got this position. There were 220 of us employed, I didn’t know anyone. I was in the propagation department, my task was to insure the procurement of the annual stock.

We got orders from the yearly buyers in Levice and Palarikovo, therefore they put me out there, where they mainly spoke Hungarian. I went out to those places. Before the market, about a week earlier, I traveled out there. I arranged the huts, and rooms for the sellers. The market generally lasted one week.

After I arranged that, I was always there, naturally, at the opening, because I was the so-called ‘povernicka’ [Slovak: in charge]. When I finished work, I went home.

I’ll tell you, how I got home. There was no bus, nothing. I met our planner, who revealed to me that the director was also getting ready to go home, and that he would certainly take me by car. I didn’t know the director, that’s why the planner asked him. Of course, he’d take me home, I just had to be at the gas station at one o’clock. I was at the station at exactly one, and I got into the big black car. He sat next to the driver telling him to get moving. Ten minutes later, nobody was left alive but me.

The director said to the driver, ‘Pridaj plyn’ [Slovak: put your foot down!]. He put his foot down and we slammed into a power pole. I put my two hands in front of my face when I saw we were going to hit it, but after that I don’t know what happened.

A bus coming from the opposite direction saw the accident happen, stopped, they got out and came over to the accident site. One of them said, ‘Hey, I hear some groaning back here, somebody’s still alive.’ That’s when they saw I was lying in the back. There was a man with them, who had an axe with which they cut out a hole large enough to pull me out. Then they took me to the hospital.

That’s how I got on physical disability [pension] at the end of the 1960s. I suffered some serious injuries. My vertebrae, my spine was broken in two places, I had head injuries, but they treated me and in the end I got better.

That’s how I was on disability pension before, and only later did I start working as a tourist guide. After I was pensioned, I worked for twenty-six years at a travel agency. At the beginning, I just helped out, but then I got to like the work. I often guided Germans from the DDR [German Democratic Republic] and the Austrians also, during the so-called socialist period.

There wasn’t a play, not one premiere, that we missed. I always loved going to the theater. There was television. Here in Bratislava you could watch Vienna [channel], whereas in Nitra you could get Pest [Budapest TV]. When we got back to Bratislava, the television was an absolutely satisfying thing, but we went to the theater regularly. After every lunch, the Vecernik [evening news] came out. There was nobody from Bratislava who didn’t buy the Vecernik. At one time, we got Pravda also, and we considered that a real well-informed newspaper. Then they dropped the Pravda, but the Vecernik was a daily newspaper, for sure.

I went abroad regularly, mostly to Pest [Budapest]. I went to Pest because my father’s two brothers and three sisters were there, everybody remained alive – they didn’t live here in Czechoslovakia, only my father did.

So I immediately made contact, when I got home and every other month I went down to Pest for at least a couple days to stay with my cousins, sometimes even a week. Our passports were no problem, we got them easily.

When my daughter got a little bigger, I was at the Balaton with her once or twice. I went with my husband twice. In general, he always had a lot to do and so we couldn’t go [together]. We could go on vacation to the Tatras, we went there a couple times, too, but nowhere else.

That particular married couple, our friends who settled in Vienna, they were very diligent and their business went well. I wrote to them; she was a good lady friend of mine. He husband got seriously ill and died.

She called then, saying that her husband had died, the funeral was such-and-such and she’d be expecting me. I said, ‘Well, you know, to come see you I don’t only need a passport, but also permission to travel out of the country.’ She said, ‘Yes, I know that, and that’s why I’m sending a written invitation.’ That was the only stipulation, but just to go to the West. I handed in the request and the written invitation.

At the time, the way it worked, they sent a kind of policeman who interviewed the person. I was at home, and he came over in civilian clothes and told me why he was here. I took him into the living room, we sat down next to each other, and I even made some coffee for him.

We started talking, he asked everything, it was all there on the request form. In the little box next to the names of my parents, I put a little cross next to my father and my mother. He asked me, ‘What does this mean?’ I said, ‘They are no longer alive, they perished in Auschwitz at this and this time.’ I told him the exact date. He looked at me with a little smile, ‘Anybody can say that, maybe in the meantime, they’re living in America, and things are going great there for them.’ That hurt me so unfathomably, that without a thought I stood up, looked at him and said, ‘Get out!

Anyone who speaks like that with me about my parents, who died martyr deaths, has no business here, get out!’ He got so frightened, he thought I might beat him up or I don’t know what, so he left. He left his hat in the front room, I threw that after him, he caught it.

My husband came home in the evening, I told him about what had happened and said, ‘I don’t know, I might get a refusal tomorrow.’ We waited, waited, but I didn’t get a refusal, nothing. But I didn’t get a passport for Austria either, so I didn’t go anywhere.

1968 was a very interesting year [see Prague Spring] 35. We had jobs, I was quite satisfied as a tourist guide. I didn’t have big expectations. A person could find pleasure, could live a cultural life, fantastic shows were staged one after the other. My husband was head accountant at a firm.

There wasn’t one single Jew among his colleagues. It wasn’t an issue, especially not here in Bratislava; it was an absolutely tolerant city, where nobody knew if you were or weren’t Jewish. Our neighbors in the building weren’t Jewish, just us. We had a good relationship with the director.

The company director had to be a party member and he was very nice, but he liked to have one glass too many. And then he did such idiotic things. It made you angry, my god, a man of this importance and he drinks!

Before 21st August 1968 [when the Soviet, Hungarian, East German, Polish and Bulgarian Armies occupied the country and put down the so-called Prague Spring.], we knew that everything was happening here. After midnight the telephone rang. Since I was closer to it, I jumped out of bed first.

I picked up the phone and the director said in Slovakian, of course, ‘Horrible, one tank after the other, how many people, full of Soviet soldiers, terrible!’ I said, ‘The director of this, the director of that, sir you’re a drunken pig.’

My husband jumped out of bed at that, he takes the phone from my hand, what right do I have to talk to the director that way. In the meantime, I went over – as a matter of fact, we live down in Leskova Street – to the window and saw what was then Malinovska Street. Oh my God, one tank after the other, it was really true!

We lived on the first floor [up]. Below us on the ground floor lived a very nice married couple, Dr. Gallik, a doctor and his wife. They had three boys studying at the Academy. We got along well. The lady was from Kecskemet, didn’t know a word of anything except Hungarian.

She went to the window, and she yelled over to me, ‘Kato, Kato, they just called from the hospital that the Russians have invaded us.’ I said, ‘I know, us too, I just found out.’ ‘Come down quickly.’ It could have been about two in the morning, we went down like we were, in our pajamas.

The man, the doctor, paced up and down. ‘Well what do we do now, what do we do?’ The woman, with the utmost calm said, ‘We drink a stampedli of cognac, then I make black coffee, we drink that, that’s what we’ll do.’ And that’s what we did.

Then the lady says, ‘Kato and I will go down to the corner where they sell food and go shopping. We need flour, pasta, rice, sugar at home.’ It was six in the morning already, we got ourselves together, us two women, and got dressed.

The shop opens at seven, so let’s get there as early as we can. Well, there was a kilometer long line there already. We waited in line anyway, meanwhile we talked, we shopped, we could barely drag home the two big bags of goods. I didn’t have to buy anything in the world for three months, because the pantry was full.

Anti-Semitism. Now I don’t want to say that it got stronger and stronger, but it didn’t get much smaller. I never came into conflict over my Jewish heritage. During the socialist time, I tried to immediately let them know that I was Jewish, because I’ve always liked to know what side we stand on, who’s the enemy and who’s the friend.

Once, on 8th March, on the occasion of International Women’s Day we got together in a restaurant, where we had lunch. This was still in Nitra. Everybody got a cup, of course not with tea in it, but wine, and a really nice atmosphere ensued. I thought, how could I tell all these people, that I would know who’s the enemy and who isn’t.

The one who didn’t come over, was the vice-director. So I asked, ‘And so and so, how come that he isn’t with us today?’ One of the colleagues answered, ‘He couldn’t make it, because they called him in to the temple [used in Hungarian for Christian church as well].’ I said, ‘Temple?’ – I was totally surprised, as he was such a serious party member – ‘but now, in the afternoon?

Is he Catholic or Evangelist?’ ‘Don’t be funny, when we say temple, we mean the party center.’ I said, ‘I thought they really were going to the temple for religion, that’s why I go.’ They looked at me. As a matter of fact, I had raised my voice, and pretty loudly said, so that those sitting around me could hear and tell the others – ‘I’m a Jewish lady. I’m not religious, but I’m a believer. And I make it to the synagogue at least once or twice a year.’

I didn’t see any surprise, they must have thought, I don’t know what, but I had an absolutely good relationship with them all the way until I retired. There I never heard a word [about it]. After retirement, I was a tourist guide at the Cedok travel agency. I guided for a lot of Germans.

I bought a magen David, which I put on a chain, and I always wear it, so from the first moment they see who I am. In this way, I never had a problem my whole life. I always tried to say, be careful, because I’m Jewish.

We aren’t religious, but I’m a believer. I didn’t direct my daughter in the spirit of Orthodoxy, because I myself received a free upbringing. Since I worked as a tourist guide, I could always take the time, if I wanted, to go to the temple.

I never concealed my visits to the temple; there wasn’t anyone who I ever had to conceal it, or anything else, from. When there were high holidays, my daughter also came with me to the temple. She doesn’t pray, doesn’t talk about it, it’s not an issue.

Such a beautiful Christmas tree, as the one we have every year, is hard to find anywhere. Since my daughter’s marriage in the 1970s, we started decorating a Christmas tree again. Then, when my daughter got a job, she met her present husband. He husband isn’t Jewish, he’s an atheist, so my daughter is as well.

I’ve lived under one roof with my daughter since she’s been married. My daughter has worked for twenty-three years at Smena. Their head office was on Prazska Street. Smena is a book and periodical publisher in Bratislava, but they have a daily paper also.

The publishing house closed about fifteen years ago. It published very many books, original Slovak works, as well as a lot of translations. It was one of the largest publishers during socialism. My son-in-law works in the construction industry; after the Velvet Revolution 36, he started a private construction company with a colleague.

They do exclusively reconstruction and renovations of apartments, so they don’t build houses, they just fix them up. After the change of regime, you could buy apartments, and a lot of people redid their bathrooms, and kitchens. They had a lot of work.

He worked in that business until last spring [2003], then he quit. Now he’s retired. My daughter is also retired. They have a garden. They have a little weekend house, they spend whole afternoons there and both of them are mainly gardening now.

They also have just one daughter. Petra was born in 1977. She didn’t get into university, but she finished a three-year travel program, went for a half-year to London as an au pair girl – she knew English before that, but learned it perfectly there. And when she came back, she translated books from English and German.

My grandchild is now living in Hradec Kralove [a Czech city], she has a life partner and mostly translates from English and German, but not books anymore, technical texts. She works very, very much and they are very happy with her.

1989 was the time of the big social changes, the Velvet Revolution. Every single day I went to demonstrate on SNP Square. There were four of us, two of my good friends and another lady. So that I would see and hear better, we would always hurry to the front and stand at the railing.

The joke was - in those days everyone said that when Carnogursky 37 was to make a speech, he would come out on the podium, look around and say: ‘Mrs. Löfflerova is already here, so we can begin.’ I was always there. When everything came together, then I missed it. I don’t go anywhere to demonstrate anymore.

Since the regime change, the world isn’t worse, but not really, that I can give my opinion without risk. I give it anyway, but I’m always a little scared. I say it everywhere, whether they like it or not. My family is definitely living better than we did. You can live, it’s not so dangerous.

You can always do something and make money, you just have to want to. Of course, the younger people have to get used to living like Americans, that it doesn’t matter how many academic degrees you have, if you have to sweep the streets or wash dishes, until something better comes along. I had to do that, too. That’s what they never learned here.

There were big changes everywhere: the sense of community among the Jews was never like this. Namely, there are meetings, we attend great performances. I never knew that there are so many Jews still, and I find out who is who. The meetings are much richer when it comes to cultural events.

Though, as the rabbi also says, they are also a lot more accommodating in religious areas. There aren’t enough Orthodox Jews, today there are only Neolog Jews. We’re only in the temple on high holidays, but then we’re there to gossip.

In 1991, I took my first western trip abroad, to Israel. I don’t have anyone there, so I took part in a trip arranged by the local travel agency Tatratour. We went together with seven Catholics and one Lutheran minister. One of my girlfriends, who is Jewish, went with me. It was miraculous, and we got a first-rate guide.

For my own self, I have to admit that I’ve never encountered something so perfect. I think we went everywhere, for eight days everywhere, we swam a lot in the sea, the Dead Sea, and the Red Sea, too. I was enchanted, incomprehensibly happy. Four years ago, I went for the second time. I constantly root for Israel, but I wouldn’t like to live there.

Maybe I’m too Central European for it, to live there. I’m terribly sorry for myself that I’m aging, since there’s so much to see in the world. Now, when I could allow myself a nice trip, I’m no longer physically able to.

I try to organize my days to keep my physical and mental strength in balance. I get the daily paper with my breakfast; it takes a while for me to get through the whole thing. Then I go down for a half hour walk, weather permitting.

At the age of ninety-four, I feel it when the wind is uncomfortable or the rain dampens a person’s back. In the worst case, I sit out on the balcony, because there’s never enough fresh air inside. My afternoon time is taken up by writing letters; I have a lot of pen-pals all over the world. In the evenings, I like to read, mainly historical books, those with references to Bratislava are especially my favorite.

There are six of us lady friends, six widowed ladies. Only one of us is Jewish, I’m the only one, but our relationship is so close, that if the religious community hosts an event, some kind of garden party, one or two of them come with me to have some fun.

We got reparations; we got them here, too. Those of us who were in the camp and I think, those who were refugees, they also got a little amount from Germany. Really, if you convert Euros to crowns, well, you really have something to start with. Not bad, not bad. For my part, well, I don’t count, because I haven’t got special desires and the more humble a person’s desires, then there’s no problems.

Glossary

Életrajz

A nyugat-szlovákiai kisvárosban, Léván kerestük fel Herczog Jolán nénit, aki egy szoba-konyhás tömblakásban él. A lakás berendezése egyszerű, de takaros. A háború előtti népes zsidó közösségből mára csak négyen maradtak, akikkel elbeszélgethetünk az akkori életmódról. Jolán néni az egyik, aki hajlandó volt feltárni dolgos életének néhány mozzanatát.

A dédszüleimre nem emlékszem, és azt sem tudom, hogy honnan származnak.

Nagypapámat az apai részről Hubernak hívták, a másik nevét nem ismerem. A nagymamát sem tudom. Dunaszerdahelyen éltek. Nem nagyon ismertem őket… Talán voltam náluk. Nem tudok róluk szinte semmit, azt sem tudom, miből éltek. Meghaltak, amikor én kislány voltam. A nagymamám [Duna]Szerdahelyen van eltemetve. Biztosan nagyon vallásosak voltak, mert az édesapám is nagyon vallásos volt. A nagyszülők testvéreiről sem tudok semmit, azt sem tudom, hogy hányan voltak testvérek.

Krén Jakab és Krén Rozália, ezek voltak az édesanyám részéről a nagyszülők. Az édesanya apukáját sem ismertem, csak a nagymamát. Nagyon kis gyerekek voltunk. Nem emlékszem rájuk. Besén éltek [Barsbese, Bars vm. Verebélyi járásában lévő kisközség volt, alig több mint 500 lakossal 1910-ben. Szlovákul Beša. – A szerk.]. Öregecskék voltak, én nem tudom, hogy mikor születtek. Azért mindkettőjükre emlékszem.

Krén nagypapa nagyon vallásos volt. Szíjakat kötött a kezére, azokkal minden reggel imádkozott [lásd: imaszíj, tfilin]. Nagyon vigyázott, hogyha reggelire húsosat evett, akkor csak hat óra után [azaz: hat óra elteltével] ebédelt, ha tejeset akart enni [lásd: húsos étel – tejes étel]. Mindent megtartottak, péntek este gyertyát gyújtottak, imádkoztak, kóser háztartásuk volt. A baromfit a sakter vágta le. Minden ünnepet megtartottak, ők nagyon vallásosak voltak. Szakállt és pajeszt nem hordott, kipát viszont viselt, kalapot is talán, de a kipa, az mindig rajta volt. Nem járt kaftánban, azért annyira nem volt vallásos, de különben nagyon tisztelték a hitet. A nagymama nem hordott parókát, öregecske volt már, csak kendőt kötött a fejére. Télen-nyáron harisnyában járt, és hosszú ujjú ruhákat viselt. A ruha be volt gombolva egészen a nyakáig.

A nagyszülőknek kocsmájuk és fűszerüzletük volt [Bars]Besén, a főtéren. Az üzletben dolgozott a nagybácsi és nagynéni, ők nem alapítottak saját családot. A nagyszüleim nem nagyon dolgoztak ott.

A házuk egyszerű parasztház volt. Mindenkinek olyan volt, egyszerű, gerendás parasztház. Egy szoba és még egy kisszoba, ahol aludtak az öregecskék. Semmi különös nem volt. Nem volt villany se, fürdőszoba se, és mégis egészségesebbek voltak, mint most. Mindenkinek volt az udvarban saját kútja, ahonnan a vizet hordták. Állatokat nem sokat tenyésztettek, csak baromfit. A nagyszülők egyszerű emberek voltak, akárcsak az én szüleim. Nem voltak tagjai semmilyen kulturális vagy politikai szervezetnek. Saját gyerekkorukról szinte semmit nem meséltek nekünk, a szüleim sem meséltek róluk, nem is említették őket.

Nem emlékszem az anyai nagyszülők testvéreire. Azt sem tudom, hányan voltak.

[Bars]Besén három zsidó család élt. Mi voltunk, aztán egy külön házban a nagynénim, a nagybácsim és a nagyszülők együtt, és aztán a Löwyék. Ők földművelők voltak. Nagyon jó volt a viszony a nem zsidók és a zsidók között. Jártak hozzánk mindenféle ügyben, tanácsot kérni. Egész [Bars]Bese nagyon szeretett minket. Nagyon jó kapcsolatunk volt a lakosokkal, néhányan még ma is eljárnak ide hozzám.

[Bars]Besének kb. hétszáz, nyolcszáz lakosa volt. Csak egy kis falucska volt, ahol három zsidó család élt. A faluban nem létezett sem imaház, sem pedig sakter, semmi. Semmi. Zsinagóga nem volt, csak imaház Pozbában, és oda jártak. Pozba három kilométerre volt tőlük [Pozba – ugyancsak Bars vm.-ben lévő kisközség, a 20. század elején ugyancsak félszáz lakossal. – A szerk.]. Gyalog jártak oda, de néha korán hajnalban vonattal is utaztak, de ha nagyünnep volt, akkor csak gyalog mentünk oda. Hát ott mindenki tudott imádkozni. Rabbi nem járt el oda. Egy pozbai bácsi volt az előimádkozó, aki éppen olyan ember volt, mint a többiek. [Bars]Bese talán a lévai hitközséghez tartozott. Léva viszont neológ város, nem volt olyan vallásos, nekünk ezért nem felelt meg.

Boldogult édesanyám járt [Érsek]Újvárba mikvébe, havonta egyszer. Apa nem szokott eljárni. Otthon fürdőszoba híján egy nagy pléhkádban tisztálkodtunk, és mégis éltünk. A nők hetente egyszer megfürödtek. Nem péntek este, hanem csütörtökön. Utánuk a férfiak kerültek sorra. Apa csak az őszi ünnepek előtt ment el a mikvébe.

A sakter hetente egyszer járt vágni [Bars]Besére. Egy idősebb bácsi látta el ezt a feladatot, de később meghalt. Helyette Herstich járt Kálnáról aztán egyszer egy héten [Kálna az egykori Bars vm.-ben volt, szlovákul Kalná, a mai Kalná nad Hronom egy része, Lévai járás. – A szerk.]. Miután ő is meghalt, akkor egy fiatalember lépett a helyébe, aki oda nősült Kálnára. Szaxnak hívták. Vonattal utazott le Kálnáról.

A nagybácsimnak [Krén Ferenc] és a nagynénimnek [Krén Jozefin] kocsmája és fűszerüzlete volt, amit a nagyszülők helyett vezettek. A Löwyék földeken dolgoztak, több földjük volt. Mi baromfival foglalkoztunk. Kóser baromfit árultunk. A sakter vágta le, ezért kóser volt. A levágott baromfit asszonyok segítettek kopasztani. Mindig estére jöttek kopasztani. Darabszám után fizettük őket. Édesanyám is és én is egész éjjel fönt voltunk velük. Nekem viszont másnap reggel iskolába kellett mennem. Télen nyulakat, mezei nyulakat árultunk. Tojással is foglalkoztunk. Minden kóser volt. Mi kóser húst szállítottunk. Kóser egész libákat, kacsákat, tyúkokat, minden kóser volt. Plombával megjelölték a leölt baromfi lábát, a sakter pecsétes papíron igazolta, hogy kóser. A papírt hechsernek hívták. A húst először beáztattuk fél órára hideg vízbe, aztán kivettük, egy órára besóztuk. Végül bevagdostuk, az ereket kivettük, főleg a nyakából, a szárnyak alól, onnan mind ki kellett venni. A csehek alatt Ostravába, Tešínbe, még mit tudom én, hová küldtük a kóser baromfit [Trianon után Bars vm. Csehszlovákiához került. – A szerk.].

[Bars]Besén földes-sáros utak voltak, úgy, mint másutt. Nem volt ott semmi. [Bars]Bese közönséges falu volt, sáros falu. Piacon sem árultak, mert kicsi volt a falu, akinek volt eladni való portékája, az bevitte Lévára. Nekünk nem volt kertünk. Ha nem volt zöldség, gyümölcs, akkor megvettük a faluban. Az élelmiszert a bácsikámnál vásároltuk.

Antiszemitizmus nem volt, valamikor nem volt. Minket szerettek és tiszteltek [Bars]Besén.

Apám, Huber Jakab 1883-ban született Jókán [Jóka – Pozsony vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 2500 főnyi magyar anyanyelvű lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, szlovákul Jelka. – A szerk.]. A zsidó nevére nem emlékszem. Az édesanyám, Regina Krénová 1888-ban született Kelenyén. [Kelenye Hont vm.-ben lévő kisközség volt, lakosainak száma 1910-ben az 500 főt sem érte el. Trianon után Csehszlovákiához került. Szlovákul Kleňany. – A szerk.] Amikor elvitték, az édesapám 61 éves, az édesanyám pedig 56 éves volt.

Az apuka elemi iskolába járt. Biztos. Tovább nem végzett semmi iskolát. Az anyuka iskolai végzettsége szintén nyolc elemi volt [Minden bizonnyal hat elemi. Az elemi iskola ugyanis hatosztályos volt. – A szerk.]. Az iskola után nem ment állásba, csak a baromfival foglalkoztunk. Amikor otthon volt még az anyuka, akkor a fűszerüzletben dolgozott, igen. Az apa anyanyelve magyar, de tudott még németül és ivritül. Nem tudom, hol tanult meg ivritül, de van róla tudomásom, hogy ismerte a nyelvet. Úgyszintén az édesanyám is. A szülők foglalkozása a kóserbaromfi árusítása volt.

Valószínűleg úgy ismerkedtek meg a szüleim, hogy valamikor az egyik faluból a másikba költözködtek. Nincs tudomásom róla, hogy házasságközvetítőn keresztül ismerkedtek volna meg. Az édesapám özvegyember volt. Az első házasságából két fia született. Másodszor is megnősült. A fiúkat magával vitte az új családjába, nálunk voltak otthon, együtt laktunk. Nem tudom, ki volt az első felesége.

Nagyon szerény körülmények között éltünk. Nem volt sok pénzünk, csak néhány korona. A falusi zsidónak általában nem volt pénze. [Bars]Besén megvettük a libákat hitelbe. Adtunk egy cédulát. Amikor eladtuk őket, akkor jöttek a pénzért. Vidéken volt egy kocsink és lovunk. Azzal járt a boldogult édesapám. Amint kijártam az iskolát, én is vele jártam. Kölcsönkért pénzből összevásárolta vidéken a libákat. Amikor eladta őket, akkor aztán visszafizettük a pénzt. Nagyon szerettek minket [Bars]Besén.

Szoba-konyhás lakásban éltünk. A lakáshoz tartozott egy kamra, ahol kopasztottak, meg egy befőző. A ház melletti kis kertben álltak a ketrecek, ahol csibéket, kacsákat és libákat tartottunk. Az istállókban is ketrecek voltak. Két kecskét és egy lovat is tartottunk. A kecsketejet megittuk, vagy odaajándékoztuk, ha jött valaki. Gyakran ötven-hatvan libát is levágtunk. A ház körüli munkákra nem tartottunk cselédet, csak baromfit kopasztani jártak az asszonyok.

Az apukám rettenetesen vallásos ember volt. Reggel fölkelt, rendbe hozta magát. Az első dolga az volt, hogy felrakta a szíjakat, a tfilint. A cidáklit is állandóan hordta. Addig nem is evett, míg nem imádkozott. A cidákli alatt egy melegítőt viselt. A melegítőre felvette az inget. A cicisz nem lógott ki a ruhájára, berakta a nadrágjába. Kapelle volt, én úgy hívom. Folyton imádkozott. Ha jött az este, akkor is imádkozott. Evés előtt is imádkozott, utána is, ő mindig imádkozott. És mi lett a vége, irány Auschwitz, ott elégették őket. Az imaházba szombatonként járt, de csak néha, mert nem mindig lehetett. A minjanhoz, imádsághoz tíz embernek kellett összejönnie. Leginkább csak a nagyünnepekkor járt el, de naponta imádkozott, még a vonatban is. Hát szigorú volt, elsősorban a vallásban. Különben jó volt. Mi, gyerekek is jók voltunk, nem voltunk rosszak. Tanultunk gyönyörűen.

Anyuka parókát hordott. Otthon nem, csak ha elment valahová, otthon csak kendőt kötött. Télen-nyáron hosszú ujjú ruhában, nyakig begombolkodva járt, nyáron is harisnyát viselt. Nekünk sem volt szabad rövid ujjú ruhát viselnünk. Az anyuka is rendszeresen imádkozott. Este is, reggel is, szombaton majdnem egész nap csak imádkoztak. Az apukám is. Mi azért nem annyira, nekünk is kellett imádkoznunk, de kevesebbet, nem voltunk annyira precízek. Sábeszkor iskolába kellett menni, de írnunk nem volt szabad. A tanító bácsinak is megmondták, hogy nekünk nem szabad írni. Végighallgattuk a tananyagot, de nem írhattunk. A tanítók tiszteletben tartották a szokásainkat, respektálták ezt. Mi, gyerekek még örültünk is annak, hogy nem kellett írni. Mindannyiunkat nagyon szerettek, a nénimet is, a bácsimat is. Mindenkit szerettek. Nem viselkedtünk rátartian, mi földhöz ragadt szegény emberek voltunk. Ezt őszintén mondom, minek hazudjak.

Nem nagyon voltak otthon könyveink, csak imakönyvek. Minden ünnepre más és más imakönyvből imádkoztunk. Az apám a magyar párthoz inklinált, de nem volt tagja. Nem tudott rendesen szlovákul. Az anyukája se tudott szlovákul. Semmilyen sportot nem űzött. Semmit se. [Bars]Besén színdarabokat játszottunk. Én voltam a király, a testvérem pedig a királynő. Mondogatták is a népek, hogy még nem láttak zsidó királyt. Gyönyörűen fel voltunk öltöztetve. Nem voltam ilyen csúnya, mint most, a testvérem még szebb volt. Ahogy kijöttünk a pódiumra, akkor mindenki tapsolt, és sírt örömében, hogy mi vagyunk.

Az apuka testvéreiről nem tudok sokat. Talán három fiútestvére volt és egy asszonyka. Egy bácsika Nádszegen lakott [Nádszeg (Trstice) – Pozsony vm.-i nagyközség, az 1910-es népszámlálás idején 2400 főnyi magyar ajkú lakossal. A trianoni döntést követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. A többiek meg [Duna]Szerdahelyen laktak. Az apuka rokonai közül az egyik bácsim, Huber Adolf néha ellátogatott [Bars]Besére. Nádszegen lakott. Azt hiszem, hogy fiatalabb volt édesapámtól. A többiek nem jöttek. Adolf bácsinak hat gyermeke volt. A háború után visszatért, de nemsokára kivándorolt Izraelba. Ott is halt meg, pár évre rá, hogy elhagyta a hazáját. Igen, ő visszajött, de a családját kiirtották. A nevükre nem emlékszem, nem is találkoztam velük.

Az anyuka [Bars]Besén rendszeresen tartotta a kapcsolatot rokonokkal. Ott volt a nagybácsi – Krén Ferenc és Krén Jozefín. Az egyik fiútestvér, a [Krén] Sándor bácsi Pesten élt. Nős volt, de a házassága gyermektelen maradt. Pesten halt meg 1938-1939 táján. Otthon halt meg, még a háború előtt. Nem tudok pontos dátumot mondani. A felesége a háború alatt valahol bujkált. Feri bácsi volt a legöregebb testvér, nagyon szerették őt. Soha nem nősült meg, nem tudom, miért. Otthon lakott. Jozefín néni idősebb, a Sanyi bácsi pedig talán fiatalabb volt az anyukámtól. Nem tudom már pontosan megmondani. Valamikor csak úgy megöregedtek a lányok otthon a falun, ezek a zsidó lányok, de a fiúk is. 1944-ben elvitték őket aztán Auschwitzba, mind a kettőt.

A szüleim főleg a két másik zsidó családdal barátkoztak, de azért a többi családdal is összejöttünk. Télen a fosztóba jártunk kukoricát fosztani. Sokan jártak hozzánk is. Ha torta kellett, valamikor nem volt divat otthon tortát sütni, nem sütött senki, mert nem tudtak. Csak megkérdezték: „Huberné, sütne egy tortát?” „Hát persze, hogy megsütöm.” Nagyon jó volt a hangulat a keresztényekkel, a másik két családdal is. Egyszerű szüleim voltak.

Én [Bars]Besén születettem 1925. április 8-án. Nem tudok nagyon visszaemlékezni a gyerekkoromra. Játszottunk a többi gyerekkel, az udvaron babáztunk. Aztán iskolába mentünk. Én a református elemi iskolába jártam. Nyolc elemit végeztem, semmi többet.

Magyar tannyelvű iskolába jártam, de egy éven keresztül szlovák iskolát is látogattam. Kicsi házunk volt. Amikor javították, addig Ényben laktunk [Az egykori Bars vm., 300 főnyi lakossal rendelkező kisközség, szlovákul Iňa. – A szerk.]. Ény kb. három kilométerre volt [Bars]Besétől. Harmadikos voltam. Aztán mikor kész lett a ház, akkor rögtön visszamentünk [Bars]Besére lakni. Akkor se ment fejembe a szlovák nyelv. Akkor szlovák iskolába jártunk, mert Ényben nem volt magyar iskola. Sehogy se tanultunk. Csak ott ültünk és hallgattunk, de akkor se értettük, amit mondtak. Gyorsan visszamentünk [Bars]Besére. Csak mi ketten jártunk a [bars]beseiek közül Énybe, mivel ott is laktunk. Abszolút nem ment a fejünkbe a nyelv. Talán a húgomnak egy kicsit, de nekem nem. Az az egy év az abszolút kiesés. Hát azért elismerték, de csak azért, hogy ne essen ki az az egy év az életünkből. Nem is volt egy év, csak egy fél év. Hiába mondta a tanító az anyagot, én nem értettem. A szlovák tévét nem is nézem. A konyhanyelvet tudom, de a többitől megállt az ész. Még a németek bejövetele előtt pár évvel be akarták csukni a magyar iskolát [Bars]Besében. Mi ketten egészítettük ki a húgommal a létszámot. Sokan elvitték a magyar iskolából a gyerekeket a szlovák iskolába. Minket nem adott az édesapám. Az elemi után nem mehettem polgáriba, mert akkor már előtérbe kerültek a zsidókérdések [lásd: zsidótörvények Magyarországon].

Csak egy tanítónk volt, Schmidt Imrének hívták. Nem mondhatnám, hogy volt egy különösen kedvenc tantárgyam, ugyanis mindet szerettem, viszont kézimunkázni és rajzolni nem. Nincs kézügyességem. Különben minden tiszta egyes volt [Vagyis csupa jeles – a háború előtti iskolarendszerben az egyes volt a legjobb osztályzat Csehszlovákiában is. – A szerk.]. Csak az a rajz. Mivel a jegyeim jók voltak, nem akarták elrontani a rajz miatt a bizonyítványom. Felnőttkoromban varrni is tanultam, de nincs hozzá hajlandóságom, nem szeretek varrni, ezért otthagytam.

Iskoláskoromban a többi gyerekkel pajtáskodtam a szomszédságból. Más zsidó gyerekkel nem barátkozhattam, mert egyszerűen nem volt senki más. Az iskolában engem nem érintett az antiszemitizmus. A szlovák iskolában pedig nem értettem, hogy mit mondanak. Az iskolában csak a többi gyerekkel barátkoztam, azok voltak a barátnőim. Nem tettem köztük különbséget. Nem szoktunk mi semmi különlegeset csinálni. Ha nem tudta az egyikünk a tananyagot, akkor kereste, hogy melyikünk tudja. Nagyon szigorú volt a tanító bácsi. A tananyagot mindenkinek tudnia kellett. Ha nem tudta, akkor becsukták estig az iskolába.

A sok elfoglaltság miatt alig maradt szabadidőm. Otthon takarítani kellett, tömni és kopasztani a libákat. Sokszor hatvan-hetven libát is összeszedtünk. Jaj, amennyit én dolgoztam! A ganéjt hánytam ki a libák alól, vizet hordtam nekik. Ez volt az én dolgom. Nagyon szerettem énekelni munka közben. Kedvenc énekem? Hát, ami éppen jött.  Nagyon egyszerű falusi életet éltünk. Kirándulni az iskolából jártunk, ott van egy gyönyörű erdő, oda elvittek. Különben nem. A szünidő alatt is dolgoztam, mint egy ló. Szórakozni se jártam a többi gyerekkel, sehová nem jártunk. A helyi szövetkezetben búcsút vagy táncmulatságot szoktak rendezni. Imádtam a zenét. Szegény boldogult édesapám, szemben velünk volt egy kocsma, nem a bácsikámé, hanem egy másik kocsma. Apám nem engedett el oda, csak az utcaajtóból nézhettem a mulatságot. Féltettek engem nagyon. Szinte virágcserép alatt neveltek a szüleim.

Az ünnepnapokon és szombaton iskolába kellett menni és imádkozni. Amikor hazajöttünk, megebédeltünk, leültünk és imádkoztunk. Igaz, nemcsak otthon kellett ülnünk. Kimehettünk játszani a barátokkal is, de csak a ház elé, hogy szemügyben legyünk. A barátok a szombatot tudomásul vették, ennek ellenére mindig megkínáltak bennünket más háznál is, de mi nem ehettünk. „Jaj, de bolond vagy, Jolánka, Lenke, egyetek.” Nem is nyúltunk hozzá, nem volt kóser. Az első tréfit [lásd: tréfli] a verebélyi gettóban ettük, onnan kapálni vittek minket Mányába, a plébános úrhoz. Ott már meg kellett enni a tréfit, de bizony sírva nyeldestük.

A család nem járt vendéglőbe. Az apukám sem járt, mondjuk, kártyázni a barátokkal, esetleg ha ellátogatott a szomszédba egyszer egy héten. Nagyon le volt foglalva. Minden nap járta a közeli falvakat a baromfi miatt. Nem is maradt ideje a szórakozásra.

Autóban először a front után ültem. A front előtt nem. Kislányka lehettem, amikor először láttam autót, de meg kell mondanom, bizony féltem. [Bars]Besén is közlekedtek autóval, de ritkán. Talán négy éves lehettem, amikor először utaztam vonattal. Rádiót is akkor hallgattam, amikor nagylány voltam. Kislánykoromban nem volt rádió.

Volt egy édestestvérem, Huber Lenke, a húgom, és két mostohabátyám, Huber Lajos, az idősebb és Huber Elemér [A két báty az apa első házasságában született, tehát féltestvérei voltak. – A szerk.]. Lajos 1908 augusztusában született Pesten. Nem tudom pontosan, hol éltek. Az Elemért nem tudom, hol született. Lehet, hogy ő is Pesten, lehet, hogy nem. Nem tudom pontosan, és akkor minek hazudjak. Lenke 1927. június 2-án született [Bars]Besében, két évvel fiatalabb tőlem. Most Izraelban él.

A húgommal töltöttem a legtöbb időmet, mivel otthon volt. A fiúk nem tartózkodtak gyakran otthon. A bátyám valahol kereskedőnek tanult ki. Amikor megnősült, akkor Ostraván lakott. Az Elemér bátyám műbútorasztalosnak tanult ki. Gyönyörűen dolgozott.

Lajos Ostravára nősült. Nagy gyümölcs- és zöldségüzletet nyitottak. Ott élt három-négy évig, de aztán meghalt a felesége, Politzer Sárika. Magyar lány volt. Megismerkedett a Sárikával, és aztán Ostravába mentek. A sógornőm még a csehek alatt meghalt, utána maradt egy három- vagy négyéves gyerekecske, a Tomi. A bátyám 1938-ban, amikor magyarok lettünk [lásd: első bécsi döntés], elhozta őt ide. Elhozta ide hozzánk, mert Ostravában nagy káosz uralkodott. Csak a gyerekecskét hozta, ő maga visszament. Miután beindult a zsidóüldözés, ő is hazajött. Nem sokáig maradt meg, bevitték munkaszolgálatra Debrencenbe, ahol 1939-ben vagy 1940-ben másodszor is megnősült. A másik felesége Silber Malvinka. Mind a két feleség zsidó lány volt. Tomika, a gyerekecske aztán itt maradt. Ötéves koráig mi neveltük. Nagyon rosszacska volt, mi akkor az iskolában voltunk. Az édesanyám elvitte őt a szomszédba a másik gyerekekhez. Jaj, de sokat szenvedtem én. Amikor öt éves lett, az apja elvitte Debrecenbe. Aztán már ők nevelték az új feleségével a gyereket. Amikor jött a zsidóüldözés, hogy menni kell, akkor őket csak ide vitték, Ausztriába [A Debrecenben bevagonírozott 6800 zsidó személyt Strasshofba irányították. – A szerk.]. Szerencsére mind a ketten visszajöttek, a sógornőm is és a gyerek is. A Lajos bátyám is túlélte, és így mind életben maradtak.

A háború után három hónapot a szomszédban laktunk, nekik se volt mit enni, de inkább nekünk adtak, mint ők ettek volna. Mondom a húgomnak, Lenkének, amikor visszakaptunk néhány bútordarabot, és úgy-ahogy berendeztük a házat: „Tudod mit, Lenkém, te jobban ismerős vagy Pesten, én nem tudom magam ott kiismerni. Ülj fel a vonatra, és menj el Debrecenbe, kíváncsi vagyok, hogy hazajött-e a bátyám, a sógornőm vagy a kisgyerek.” Hát ül a Nyugati pályaudvaron, és egyszer csak hallja: „Jolánka, Lenke, Jolánka, Lenke.” Keresett ott minket, képzelje el, a bátyám. Aztán elutazott Debrecenbe. Talán három nap múlva hazajött. „Mit gondolsz”, azt mondja, „a Lajos bátyánk is él, Malvinka, a sógornő és a gyerek is.” Aztán egyszer csak jött a bátyám, egyedül, meglátogatott minket. Hálóinget meg egy ruhát hozott, tudom. [Bars]Besén is kaptunk valamit, mert nem volt semmink. Amikor beért a faluba, olyan sírást még nem hallott. Itthon van a Huber Lajos! Még ilyet. Egyik a másikhoz futkosott. Mikor halt meg a Lajos? Nem tudom most pontosan.

A háború után hazajöttek Debrecenbe. Onnan 1949-ben kimentek Izraelba. Tomikán kívül más gyerekük nem született. Tomika nem is tudom, valamilyen kereskedelmi iskolát végzett. Már meghalt. A felesége és a kislánya kint van Kanadában, ott élnek. A lánya férjhez ment, és született egy kislányuk.

Elemér a fronton maradt. [Bars]Besén járt elemibe, és aztán Léván végzett műbútorasztalos inasiskolát. 1920-ban született, nem tudom, melyik hónapban. Azt sem tudom, mikor tűnt el a fronton, nem kaptunk értesítést. Komáromba vitték munkaszolgálatba, és nem jött vissza.

Lenke elemibe járt. A húgom csak privát tudott tanulni. Elment Pestre varrónőnek tanulni. Pesten élt a Sándor bácsi, a rokonunk, és ő meghívta hozzájuk. Sándor bácsinál lakott, nála kosztolt. Nem tudom, hogy zsidó családnál tanult-e varrni a húgom. Mielőtt elvittek volna minket, akkor gyorsan hazahívtuk. Azért hívtuk haza, hogy velünk legyen, ha visznek. Együtt legyünk.

Mindig arra ügyeltem, hogy a húgommal legyek. 17 éves volt, mikor elvittek minket, én meg 19. Amikor visszajöttünk [Bars]Besére, akkor a szomszédoknál laktunk kábé három hónapig. Kálnaiéknak hívták őket. Nem volt nekik se ennivalójuk, de azért befogadtak. Ott voltunk pár hónapig, velünk szemben laktak. Amikor a deportból visszajöttünk, akkor a Lenke férjhez ment. Én március 21-én, a húgom 1946 júniusában vagy júliusában, már nem tudom, hányadikán ment férjhez az egyik unokatestvérhez, Weiss Éliáshoz, aki pár évre a házasság után meghalt, mert szívbeteg volt. Lenke másodszor is férjhez ment, pár évvel az első férj halála után. A második férjét Gubidov Bélának hívták. Talán Sellyéről [Vágsellye] származott, de nem tudom biztosan. Ebből a házasságból nincs gyerek. Az első házasságból két fiú született. Az egyik Baruch, a másik Jichak. A Baruch talán most 55 éves, a másik meg 53, nem tudom pontosan. Lenke [Duna]Szerdahelyen lakott a második férjével. Az első férjével Karlovy Varyban laktak. Miután másodszor is férjhez ment, [Duna]Szerdahelyre hurcolkodtak. A második férjének a feleségével unokatestvérek vagyunk, ő meghalt, és akkor elvette a testvéremet. Aztán kimentek Izraelbe. Repülővel utaztak, de csak ketten a férjével. Talán Prágából indultak. A falut, ahol letelepedtek Jivnének hívják. Pár évig ott laktak. Aztán Jeruzsálemban is laktak pár évig, és most már Rechovoton telepedtek le. Izraelban Lenke egy kórházban dolgozott mint ápolónő. Bélát a postán alkalmazták. [

Minden zsidó hagyományt betartottunk. Az őszi ünnepeket, a Ros Hasanát a Jom Kipurt, a Hanukát a Purimot, aztán volt a húsvét [Pészah] és a pünkösd [Sávuot]. Ezeket mind tartottuk. Olyankor nem dolgoztunk. A Ros Hasanára nem volt nagyon szabad dolgozni, de főzni lehetett. A Ros Hasana kábé kétnapos ünnep. Húslevest főztünk, barheszt, tortákat, süteményt sütöttünk. Az előestén húslevest, barheszt, becsinált húst ettünk. Másnap sült hús, tarhonya, kompót, sütemény volt az asztalon. Újévre felvágott répát tálaltunk [Azaz olyan sárgarépa-főzeléket, amelyben karikára vágták a sárgarépát, megforrósított zsírba tették, mézzel meglocsolták, puhára párolták, majd zsírjára lesütötték. Liszttel megszórták, és húsleveslével felengedték. – A szerk.]. Répa, alma volt lereszelve dióval, sült libamáj, méz, cukor stb. Az anyukám az ünnepekre gömbölyű barheszt sütött [Vagyis édes barheszt. – A szerk.], máskor meg fonottat. Most is fogok csinálni. Másnap ugyanaz. Hal is szokott lenni a terítéken, de nem gyakran, ugyanis halat nem lehetett kapni [Bars]Besén. Léváról hordta szegény édesapám, akkor megcsináltuk a dióshalat, ilyen halat, olyan halat meg mindenfélét [lásd: halételek]. Az imaházban a sófáron játszottunk, az őszi ünnepekkor fújták meg. Léván a pap [rabbi] fújta, de [Bars]Besén, ahol mi voltunk, ott csak egy zsidó ember fújta. Hermann vagy Schwarz, inkább Schwarz volt a neve.

A Jom Kipur előtti napon eljött Kálnáról a Sax vagy a Herstich bácsi. A baromfinak megmostuk a lábát, és mielőtt levágta, akkor a feje fölött forgatta. A nők a csibét, a férfiak a kakast forgatták. Nem voltak fehérek, amilyen volt, azt [lásd: kápóresz]. Megmostuk a lábát, és amikor ki volt kóserolva, a fejét és a lábát át kellett dobni a háztetőn. Akkor böjtöltünk. Nem mentünk este a Kol Nidrére, nem mentünk oda. Arra csak a bátyáim és az édesapám mentek, egész este ott imádkoztak. Másnap estig nem ettek semmit. Mi, lányok csak a Jom Kipur reggelén mentünk oda gyalog. Este hazajöttünk és vacsoráztunk. Az anyuka húslevest és becsinált húst főzött mint első ételt a böjt után.

A Hanukát magunknak tartottuk. Gyertyát kellett gyújtani, minden nap eggyel többet. Nem is tudom, talán nyolcat, jobbról balra. Minden nap. Akkor is sokat imádkoztunk. Az nagyon szép ünnep volt. Nem kaptunk minden gyertyagyújtásnál ajándékot, csak a végén. A Hanuka alatt csak azt a munkát végeztük el, amit muszáj volt. Az édesapámmal trenderlit [lásd: denderli] játszottunk. Megforgattuk, héber betűkkel volt díszítve. Én nem is tudom, hogy pénzért játszottunk-e vagy csak olyan gyerekesen. Mogyoróért, cukorkáért meg ilyesmiért. Van még ma is trenderlim, a testvérem küldött egyszer.

A Szükotra [lásd: Szukot] az udvaron állítottunk bódékat, ott ebédeltünk, és ott vacsoráztunk. Az édesapám kikocsizott az erdőbe, onnan hozta a fát, amiből felállította. Csak a bódéban étkezhettünk. A Purimra kindlit sütöttünk. A kindli rendes gyúrt tészta. Megfőztük a diót és megtöltöttük [A Purimra készült kindli kelt tésztából készült, dióval vagy mákkal töltött tekercs, hasonló a beiglihez. – A szerk.]. Mindenkinek vittünk ajándékba a kindliből, narancsból és a datolyából. Az édesanyám két testvérének, a Löwyéknek is vittünk. Zsidóknak ajándékoztuk, de ha jött valaki, akkor mindenkinek adtunk. Mi, gyerekek nem szoktunk maszkokba öltözni. Nem, az csak Léván volt szokás. Mi csak nagyon szerényen tartottuk, és különben is mi voltunk az egyetlen zsidó gyerekek [Bars]Besén.

Pészahra először nagytakarítást rendeztünk. Még a zsebeket is kiforgattuk, mindent rettentően kitakarítottunk [lásd: homecolás]. Mindent elmozdítottunk a helyéről. A tűzhelyet is kiégettük. Reggel kilencig lehetett kenyeret enni. Aztán megjött a húsvét. Tisztaság uralkodott mindenütt, gyönyörűen, kenyeret nem volt szabad enni, csak maceszt. Azt is a szomszédoknak adtuk. Természetesen külön edényünk is volt, a pészahi edényt a padláson tároltuk. Délután jött egy bácsi vagy egy néni, azoknak eladtuk a tréfli edényt. Öt vagy tíz koronát kellett neki adni. Amikor elmúlt a Pészah, akkor mi azt duplán adtuk vissza .

Szédereste sült nyak volt [Pészahkor szoktak ún. pulykakroppot csinálni: egy pulykakakas nyakbőrét darált pulykahússal, áztatott és jól kinyomott macesszal, tojással, sóval töltötték meg, mindezt a nyakbőrbe töltötték, középre egy kemény tojást raktak, a nyakbőrt bevarrták, és az egészet előbb egy kis vízben megabálták, majd libazsírban pirosra sütötték. – A szerk.] Dió, tojás, torma volt az asztalon. A torma zöldje képletesen a keserűséget jellemezte. Éliást egy pohár bor várta. A konyhaküszöbre egy teknő vizet tettünk, mert ott jön be az Éliás, az volt a tender [azaz trend]. És aztán végig a pészahi Hagadából imádkoztunk. Macesz, maceszgombócleves volt, és este tormaszósz volt hússal, utána kompót. Uborkát is csináltunk, húsvéti uborkát, de azt ott készítettük a kút alatt, nehogy tréfi menjen bele. Jaj, de butaság volt az egész élet, ma már nem csinálom, én már nem csinálom. A széderestén a legfiatalabb Lenke szokta az apukát faggatni. Mindig a Lenke kérdezte a Pészahhal kapcsolatos kérdéseket, az is egy butaság volt.

Talán a Purim vagy a Hanuka volt a legkedvesebb ünnepem. Nyáron megtartottuk a tejes napokat is. Persze akkor nem ettünk, csak tejet és tejes ételeket. Akkor csak tésztafélék kerültek az asztalra, húst nem ettünk [lásd: nájntég].

A péntek este gyönyörű volt nálunk. Én is hosszú ujjú ruhában jártam, a húgom is. Péntek este muszáj volt imádkozni. Aztán következett az ünnepi vacsora. Evés előtt imádkoztunk, evés után is. Muszáj volt imádkozni. A sakter bácsi tanított minket imádkozni, de én már el is felejtettem héberül. Mindent elfelejtettem, mialatt Auschwitzban voltam. Amikor kitelt a szombat este, volt ez az avdóle [Havdala], ez egy ilyen hosszú csavart gyertya, akkor ezt meggyújtottuk. Pálinka vagy valami ilyesmi is volt, akkor is imádkoztunk, majd eloltotta a gyertyát. Vége lett a szombatnak.

Májat is vettünk, télen azzal is foglalkoztunk. Minden vasárnap hordtam be ide, Lévára. Gyalog ki a vonathoz. Minden vasárnap vagy szombat este vettük meg, azután, hogy feljött a csillag. Ott ült öt-hat-hét vagy tíz asszony, de nem vehettük meg, míg nem jött föl a csillag [Az első három csillag feljövetelével van vége a sábesznak. – A szerk.]. Nem is kereskedtek szombaton. Nem. Télen szombaton nem tettünk a tűzre fát. Valakit mindig behívtunk az utcáról. Valaki mindig bejött a gyertyatartónkat eltenni, a tűzre tenni, az ismerősök ezt már tudták [lásd: szombati munkavégzés tilalma; sábesz gój]. Ha hétköznap vonattal utazott az édesapám vagy a bátyáim, akkor még vitték a tfilint magukkal, és a vonatban imádkoztak. Ennyire bolondok voltak. És aztán irány Auschwitz.

Az apuka elmondta az esti áldást, és akkor is, amikor véget ért a sábesz. Fejünkre tette a kezét, és úgy áldott meg minket péntek este. Az anyuka péntek este húslevest és becsinált húst, barheszt készített, reggelire túrós buktát vagy kakaós kalácsot sütött. Sóletet is szokott csinálni minden szombatra.

Snórerok is jártak hozzánk [lásd: snorrer]. Mindegyiknek adtunk enni, némi pénzt is. Kárpátaljáról érkeztek. Hetente egyszer biztosan jött valaki. Férfiak jártak, nők nem. Megetettük őket, valami pénzt adtunk nekik. Előfordult, hogy két-három snórer is eljött. Odaadtuk az ebédünket nekik, mi meg ebéd nélkül maradtunk.

A fiútestvéreimnek volt bár micvájuk [lásd: bár micvó]. Míg a fiúknak nem volt bár micvájuk, addig rövidnadrágban jártak. Akkor kapták először a kalapot és a hosszúnadrágot. De azután is jártak még rövidnadrágban. Bár micvára eljöttek a környékbeli falukból is, nagy ünnepélyt rendeztünk. Nagyfiúknak számítottak már ezután. A fiúk is hordtak taleszt, muszáj volt nekik, ugyanúgy, mint az apukámnak. Nekünk, lányoknak nem volt bát micvánk, mert a falun azt nem csinálták. Csak a fiúknak.

Hittanra a sakter tanított egyszer egy héten, amikor jött vágni. Akkor ottmaradt és tanított. Héberül tanultunk olvasni és imádkozni, de én magyar imakönyvből imádkozom. A fiúk az apukával tanultak imádkozni. Az apuka nem tanította a fiúkat a vallásra, mert nem volt rá idő. A szülők mindig arra vezettek bennünket, hogy vallásosak legyünk, és nehogy elhagyjuk a hitünket. Nem tagadom le, én mindig azt állítom, hogy zsidó vagyok, de már nem sokat hiszek az egészbőĺ. Mert sokszor azt is mondtam, ha a Jóisten ránk gondolt volna, vagy lett volna akkor, mert ha ott elnézte azt a sok embert, akik meghaltak… pedig ez a munkája, a mindene. Sokszor már nem hiszek, mert nincs mit hinni. Már imádkozni is csak a szegény drága szüleimnek az emlékére imádkozom. Ők borzasztó vallásosak voltak. Nekünk nem volt szabad otthon még egy papírt se elrepíteni szombaton. Mégis aztán irány Auschwitz, hol volt akkor a Jóisten, miért engedte ezt meg?! Keresztények is voltak köztünk, emlékszem egy lányra. Kérdem, te miért vagy itt? Kiderült, hogy az ükapjának az ükapja zsidó volt. Mondom, ez nagyon szép. Rettenetes.

Minden ünnepet megtartottunk [Bars]Besén is. Mi a gazdaságban dolgoztunk. Szombaton kiültünk a padra. Hányszor mondták: „Jolánka, jaj milyen jó dolgotok van! Ti szombaton se dolgoztok meg vasárnap se.” Karácsonyfánk nem volt, de megadtunk mindenkinek minden tiszteletet. Húsvétkor volt az a zöldcsütörtök, akkor a lakás tip-topra ki volt takarítva, az udvar, az utca [Zöldcsütörtök vagy nagycsütörtök – a keresztényeknél a húsvétot megelőző csütörtök elnevezése, amikor kezdetét veszi a legmélyebb gyász, elhallgatnak a harangok. – A szerk.]. Mindent tartottunk. Részben reformátusok is lakták a falut, a világon mindenkinek megadtuk a tiszteletet. Vagy Úrnapkor, akkor ugye végigmentek a falun, nekünk is égtek a gyertyák az ablakban, és meghajoltunk, mindenki ünneplőbe volt felöltözve [Úrnap (Úrnapja) – keresztény ünnep, tk. az oltáriszentség ünnepe, amikor körmenetet tartanak, baldachin alatt körbehordozzák az oltáriszentséget, s közben a négy égtájnak megfelelően négy oltárnál jelképesen az egész világ elé állítják imádás végett. A pünkösd utáni első vasárnapot követő csütörtökön tartják. – A szerk.]. Megadtuk mindenkinek a tiszteletet. A keresztényeknek úgy adtuk meg a tiszteletet, hogy vasárnap és ünnepnapkor nem dolgoztunk.

A holokauszt előtt csak otthon, a baromfival segítettem. Libákat, kacsákat tömtem, gyakran ötven-hatvan liba is volt a ketrecekben. Nem is lehetett akkor nagyon tanulni, mert érvénybe lépett a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Csak azt dolgozhattam, amit otthon tudtunk csinálni. Segítettem a szülőknek. A kóserbaromfifarmot addig tudtuk fenntartani, amíg be nem jöttek a németek. Ahogy a németek bejöttek, akkor már lehetetlenné vált [lásd: Magyarország német megszállása]. A magyarok alatt lehetett csinálni, meg volt engedve az ipar is, minden. De ahogy a németek bejöttek, mindennek vége lett. Mi is alig éltünk, aztán már sehogy sem éltünk. Egy nap jöttek, hogy indulás a verebélyi gettóba, hogy pakoljunk össze. Ez 1944. május 8-án történt. Kocsikra ültünk, amit tudtunk, vittünk magukkal, különben mindenünk otthon maradt. Éppen kislibáink keltek, talán ötven-hatvan vagy hetven darab is, azokat elvitték a szomszédba. Aztán amikor hazajöttem, kaptam tizenöt libát, azokat [Bars]Besén kihizlaltam. Nagyon rendesek voltak a szomszédok. [Bars]Besén nagyon rendes emberek laknak. A kritikus években sem volt az itteni lakosokban semmi antiszemitizmus. Nagyon rendes népek. Nehéz ezt újra felidézni, mert felszaggatja a sebeket.

Amikor az országban eluralkodtak a zsidóellenes megnyilvánulások, én továbbra is barátkoztam a régi osztálytársaimmal. Nagyon jóban voltunk. Még ma is, aki él, ha eljön Lévára, akkor meglátogatnak. Zsidó barátaim nem voltak, mert [Bars]Besén nem éltek magamkorabeli zsidók. [Bars]Besén, ahol én laktam, ott nem volt antiszemitizmus. Ott nagyon jó barátságban voltunk mindenkivel. Úgy voltunk, mintha testvérek lettünk volna. Hallottam persze az antiszemitizmusról, de otthon nem. Persze hozzánk is azért beszivárgott egy-két hír, ha valaki jött. Azért kimutatták, ha vidékről érkezett valaki. De az otthoniak nem.

A zsidóellenes törvények nagyon megkeserítették az életünket. Nagyon kellemetlen volt. Egy úr bejelentette, hogy május nyolcadikán be kell vonulni [1944-ben] a verebélyi gettóba. Két ember érkezett a faluba Verebélyből, azok utasítottak, hogy sárga anyagból varrjunk egy sárga csillagot, amit aztán mindig viselni kell… az édesanyám megvarrta. Mindannyiunknak ki kellett nyilvánítani, hogy zsidók vagyunk. Zsidók voltak ők is. A falubeli emberek csak sajnálkoztak, sírtak. Meg is mondták. Továbbra is normálisan viselkedtek velünk szemben.

Én már nem is tudom, hogy jött-e valaki, aki a faluban a zsidóellenes törvényeket kiadta. A faluban nem éreztették velünk. Néhány családnál az ágyneműt, takarókat rejtettük el. Mindent visszaadtak. Nem voltak azok nagy értékek, nekünk nem volt soha pénzünk. Ma sincs egy darabka aranyam sem, annyira nem szeretem. Mi nagyon jó viszonyban éltünk [Bars]Besén.

1944. május nyolcadikáig [Bars]Besén tartózkodtam. Délután jöttek Verebélyről, hogy csomagoljuk össze, ami a legfontosabb, merthogy a verebélyi gettóba megyünk. Az édesanyám, édesapám és mi ketten mentünk, mert a fiúk nem voltak otthon. A Lenke már akkor megérkezett Pestről. Amikor már láttuk, hogy rosszra fordul a helyzet, mert azért csak beszivárogtak a hírek, akkor hazaszökött. Az anyuka testvérei is jöttek, de azok másik kocsival érkeztek. A nagybácsim, nagynénim és a Löwyék. Ott volt egy bácsi, a menye és a két gyerekecske. A fiú nem volt otthon, mert munkaszolgálatos volt. Kocsikon mentünk, siralmas volt. A falusiak, ahogy végigmentünk az utcákon a kocsikkal, úgy sírtak. Nem tudok mást mondani, csak az igazat. A verebélyi gettóban tartottak minket talán két hétig, utána bejöttünk a lévai Dohánybeváltóba.

Verebélyből egy katolikus tiszteleteshez jártunk kapálni Mányába [Az egykori Bars vm.-ben lévő Nagymányáról vagy Kismányáról van szó; szlovákul Maňa,. – A szerk.]. Kineveztek egy felügyelőt is közülünk. Enni is kaptunk ott. Este meg értünk jöttek kocsival. Volt, aki főzött nekünk, ágyakon aludtunk. Kimenni nem lehetett a gettóból. Többször hoztak autókkal enni is. Amíg tartott a tartalék, addig főztünk. A gettóban negyvenen-ötvenen lehettünk. Pontosan nem tudom, mert nem bírok visszaemlékezni. Elhoztak ide Lévára. A Dohánybeváltóban a földön aludtunk, két hétig. Itt semmit sem csináltunk, csak kínlódtunk és sirattuk magunkat. Sirattuk a múltunkat, jelenünket. Itt két hétig voltunk. A Dohánybeváltóban a gazdagabb zsidókat kihallgatni vitték a német SS- katonák és a kakastollas tisztek [Azaz magyar csendőrök. – A szerk.], és vallatták, kikötötték őket. Ha összeestek, akkor újra meg újra felöntötték őket, és vallatták, hogy hová tették az ékszereiket és pénzüket. Kínozták őket. Végül elárulták, hogy hová rejtették, muszáj volt, mert akkor agyonütötték volna őket. Volt olyan is, aki nem mondta meg. Talán volt. De ha elárulták, akkor azokat is agyonverték, akik eldugták.

1944. június 13-án jött egy rendelet. Akkor már megjelentek az SS-katonák is. Amit tudtunk, azt vittük magunkkal, és bevagoníroztak. Három napig utaztunk éjjel-nappal a vagonokban. Vécézni egy vödörbe kellett a vagonban. A gyerekek sírtak, mert se víz, se ennivaló nem volt. Ott a gettóban még valamit egymás között összeszedtünk, de amúgy semmit se adtak. Utazás közben enni és inni nem nagyon adtak, szomjasak voltunk. Nem mondták meg nekünk, így nem is sejtettük, hogy gázba visznek minket. Bejöttek az SS-katonák. Megfenyegettek, hogy a kést és az ollót azonnal adjuk le, mert ha nem, akkor az egész vagont kiirtják. A gyerekek nagyon sírtak. Az én édesanyám is megbolondult útközben. Június 16-án, péntek este érkeztünk meg Auschwitzba. Egyszer csak megálltunk. Nagy ürességet láttunk. No, mondom, most már jól nézünk ki. Lengyel zsidó fiúk kezdték járni csíkos ruhában a szerelvényeket. Mindegyik vagonba belépett egy-két fiú, ránk parancsoltak, hogy mindent hagyjunk ott a vagonban, semmit ne vigyünk magunkkal, csak azt, ami rajtunk van. Keservesen kiszálltunk, minden holmi nélkül. Az a rohadt Mengele már szelektálta az embereket. A lányokat külön, a fiatal fiúkat is külön, az öregembereket is külön, az öregasszonyokat külön. A fiatal mamákat, akik gyerekekkel voltak, őket is külön. Így csinálta, szelektált. Akit jobbra állított, az életben maradt, akit balra, az készen lett. Szegény boldogult édesanyám, ő megbolondult a vagonban. Az édesapám még most is a szemem előtt van, ahogy akkor ránk nézett. Aztán behajtották őket egy nagy helyiségbe, akkor nem víz folyott a csapból, hanem gázt engedtek rájuk. A haláluk után nem tették be őket mindjárt a krematóriumba, hanem még megnézték, hogy nincsenek-e aranyfogaik. Azokat is kiszedték, és úgy égették el őket. Betették azokat a csöpp gyerekeket a mamákkal együtt. Na, rettenetes egy állatok voltak azok.

A fiatal lányoknak ötös sorba kellett állniuk. Volt köztünk olyan fiatalasszony is, aki helyett a mamája vitte a gázba a kisgyereket, így legalább az egyikük életben maradt. Ötös sorba álltunk, egy nagy helyiségbe vittek be minket, ahol már vártak a szlovákiai zsidó lányok. Őket már legalább három-négy éve tartották ott fogva [lásd: Szlovákia (1939–1945); Zsidó Kódex; deportálások Szlovákiából]. Bementünk az egyik helyiségbe. Le kellett vetkőznünk ott mezítelenre, csak aki menstruált, annak a kötőt fönthagyták. Újra ötös sorba állítottak, átmentünk egy másik helyiségbe, ahol ezek a szlovák zsidó lánykák tisztára lekopasztottak bennünket, mindenütt, még a nemi szervek táján is. Mindenütt szőrtelenítettek bennünket. A következő helyiségben megeredt a csap, víz folyt belőle. Gondoltuk, hogy már biztos nem gázt fognak engedni. A zuhany után törölközőt kértünk tőlük. Még hogy mit nem akarunk, szappant is?! Még mit nem! Vizesen, dideregve egy ablak elé tereltek. Az ablakból lengyel zsidó fiúk osztogatták az öltözéket, semmi mást. A cipőnket meghagyhattuk. Csak a ruhát adták a vizes testre. Még szerencse, hogy nyáridő volt. Hát felöltöttük a ruhát, a méret persze senkinek nem illett … az egyiknek a cicije volt kint… Ezek a ruhák szintén a deportáltaké voltak, a vagonban elhagyott csomagokból származtak. Fehérneműről még álmodni sem lehetett. Csak a cipő volt rajtunk, és az az egy szál ruha. Idegileg persze a tortúra alatt teljesen kikészültünk. Végül egy üres térre vezényeltek ki. Ahogy megláttuk egymást, nevettünk és sírtunk is egyszerre. Újra ötös sor.

Fából épült barakkokba kísértek. Én a harmadik sorban álltam. Állandóan csak arra ügyeltem, hogy a testvérem az ötös sorban mindig csak velem legyen. Egy barakkba legalább öt-hatszáz ember fért. Nem volt ott semmi, csak ablakok. Úgy aludtunk, hogy a cipőt a fejünk alá tettük. Ha beesett az eső, akkor megáztunk. Először mindenki kiabált, őrjöngött. Belépett egy SS-katona, szó nélkül lelőtt pár asszonyt, nyugalom lett. A hullákat ki kellett vinni a barakk elé, azokat reggel elvitték és elégették. Akik este belázasodtak, de reggel még éltek, azokat ki kellett hurcolni a barakk elé. Jött a kocsi, föltették őket, és bevitték a krematóriumba. Reggel, amikor felkeltünk, a „zahlappell”, a sorakozó volt. Reggel három órakor ébresztettek. A barakk melletti placcon sorakoztunk. Ott is ötös sorban álltunk, egyikünk a másikat melegítette. A reggelit kondérokban adták. Általában egy kis feketekávéból és kevés kis kenyérből állt a reggeli. Kivezettek minket ötös sorban, és hozták a reggelit. A német nők osztották az ennivalót. Minden sor elején a fazékba, ami megmaradt a vagonokban, abba öntöttek kávét az SS-nők, akik vigyáztak ránk. Számolták, hogy hány kortyot iszunk. Öt kortyot volt szabad inni. A sor eleje öt kortyot ivott, akkor mindjárt át kellett adni a másiknak, harmadiknak, negyediknek, ötödiknek. Utána egész nap jóformán ruhátlanul, pedig ott olyan hideg volt nyáron este, mint nálunk decemberben vagy januárban, és nappal olyan meleg volt, mint júniusban. Az a kopasz fej. Semmit nem csináltunk, csak a földön ültünk, semmit a világon nem tettünk. Délig majd megbolondultunk a hőségtől. Az ebédet szintén kondérokban hozták. Az is gyér lé volt, csóvány [A csalán népies neve. – A szerk.] , némi marharépa, esetleg egy kis gersli, kevés hús úszkált benne [Gersli – hántolt és párolt árpaszem, malomipari termék. – A szerk.]. Húsfoszlányok. Az biztosan emberhús volt. Nem volt az se borjúhús, se disznóhús. Emberhús volt, ha nem is száz százalékra, de ötven százalékra biztosan. A kondéroknak persze mindjárt nekiugrottunk. Többször is előfordult, hogy kiöntötték előttünk az ebédet a földre, akkor letérdeltettek bennünket ezek a zsidó lányok, akik már régebben ott voltak. Elkezdtek kiabálni: „Ti még moziba jártatok, szabadok voltatok, de mi már hány éve a pisinket ittuk!” Estére megint hozták kondérokban a feketét. Utána alvás a barakkban. Lefeküdtünk, csak a cipő volt a fejünk alatt. Így nyomorogtunk két hétig, már talán mondtam is, augusztus elejéig. Annak ellenére, hogy nem dolgoztunk semmit Auschwitzban, olyan gyöngék voltunk, hogy tisztára kikészültünk.

Két hétig voltunk ott. 1944. augusztus 2-án jött egy rendelet, hogy ismét vagonírozni fognak. Bementünk egy helyiségbe, ott is sorban kellett állni. Egy kombinét és egy bugyit adtak meg cipőt. Akinek rossz volt a cipője, az újat kapott, különben mindenkinek meghagyták a saját cipőjét. Mondom, hát gyerekek, remélem, hogy most már nem fognak bennünket a gázba vinni, ha így átöltöztettek minket. Amíg felöltöztettek minket, eltartott reggelig. Reggel kivittek minket egy állomásra, ahol – úgy emlékszem –fazekakból káposztalevest ittunk. Utána jöttek a vagonok, bevagoníroztak minket. Legalább négy vagy öt napig utaztunk. Közben azért adtak enni kenyeret, én nem is tudom, egy kis vajjal, és szalámi is volt. Aztán újból bevagoníroztak, és mentünk majdnem két hétig. Majdnem étlen-szomjan. Délben feketét és szalámit kaptunk, mert ott főzni nem tudtak. Amikor elkezdtek bombázni, akkor az SS-katonák mind elszaladtak, otthagytak minket a nyílt vagonokban. Nekünk már mindegy volt. Egyszer csak megálltak a vagonok. 1944. szeptember 19-e volt. Egy német kommandant vett át bennünket. Nagyon rendes ember volt. Willinek hívták. Leszállítottak minket a vagonokból, több vagon volt. Ismét ötös sorba rendeződtünk, úgy hagytuk el a vagonokat. A Hessisch-Lichtenau városon keresztül meneteltünk ötös sorban [Hessisch-Lichtenauban Buchenwald egyik melléktábora volt. – A szerk.]. Az ablakban a német nők nem tudták, hogy kik vagyunk, rabok-e vagy bolondok. Aki cipőt kapott, volt benne zsinór is. Ebbe a cipőfűzőbe csomagoltuk azt a darabka kenyeret, amit útra adtak. Ők nem tudták, miféle ruha van rajtunk, és az a kenyér is… sírtak az ablakokban a német nők. Nem tudták, hogy mi rabok vagyunk… kopaszon. Jó darabot gyalog ötös sorban. Végre megállt a menet. Láttuk, hogy barakkok meredeznek előttünk. Zöldre voltak festve. Délután értünk oda. Minden ötös sort ide irányítottak… én mindig arra vigyáztam, hogy a testvérem mellettem legyen. A barakkban emeletes priccsek voltak, rajtuk egy pokróc és egy kapric [kispárna].

Mindenki elfoglalt egy ágyat magának. Rettenetes helyzetben voltunk, nem ettünk semmit, korgott a gyomrunk. Mindenki kapott egy félliteres bögrét és egy kanalat. Hát akkor az egekben voltunk, hol láttunk mi kanalat! Egy ebédlőbe tereltek bennünket, ott pedig asztal és szék várt ránk. Atyaúristen, mikor ettünk mi asztalnál és széken ülve?! Levest kaptunk, csak marharépa volt benne meg egy kis krumpli, már aztán azt is tettek bele, és itt-ott húsfoszlány. Egy tányért is adtak. Képzelheti, hogyan sírtunk, amikor két hónap után tányérból ehettünk. Evés után lefeküdtünk. Két hétig pihenhettünk, mert olyan rossz állapotban voltunk. Két hét után beosztottak minket a muníciós gyárba. A gyár egy völgykatlanban volt. Oda jártunk dolgozni három műszakba. Ha reggelesek voltunk, akkor már három órakor volt az ébresztő, pedig reggel hattól kezdődött a műszak. Hattól kettőig dolgoztunk, a másik műszak kettőtől tízig tartott, a harmadik műszak pedig tíztől hatig. Munka után vonattal szállítottak vissza, de gyalogszerrel is mentünk. Egy-kettő otthon voltunk. Mindig kérdezősködtünk, mi van ebédre, mi van vacsorára. Amikor reggeli műszakról hazamentünk, akkor ebédet kaptunk, amikor éjszakások voltunk, akkor csak kávét kaptunk meg egy darabka kenyeret egy darabka vajjal.

A műszak után lefeküdtünk, és azt csinálhattunk, amit akartunk, nem törődtek vele. Voltak köztünk írónők, orvosok, mindenféle volt köztünk. Még egy nótára emlékszem.

„Nem vagyok én már az, aki voltam, Lichtenauban fogoly vagyok én.
Egy kis szám a nagy fogolytáborban, mindenem a biztató remény.
Álmaimban sokszor hazajárok, várnak rám, akiket szeretek.
Este aztán, amikor munkába állok, szomorú valóra ébredek.

Nem vagyok én már az, aki voltam...
Nem vagyok én már az, aki voltam, Lichtenauban fogoly vagyok én.
Egy kis szám a nagy fogolytáborban, mindenem a biztató remény...”

Nem emlékszem már tovább… Mennyi nótát énekeltünk, amikor munkába indultunk. Az SS-nők csak biztatgattak, hogy énekeljünk magyarul, úgy tapsoltak. Akkor énekeltünk a kínunkban:

„Ettem krumplit, jó sok tökkel, tököt krumplival.
  Külön főzve változatosan. De aztán jött vasárnap, zahlappell [Ekkor osztottak be a munkába]
Manci mondta, drága, menni kell.
  Nagy sichtába raktak minket ám,
  Sej az angyalát.”

Aztán még mire emlékszem…

„Erdőn jössz, jössz, jössz, erdőn mész, mész, mész,
  Pokrócokba tesznek, hogyha kimerülsz…”

Sokat énekeltünk, de már nem kapcsol az ész. Aztán Romániából is voltak intelligensebb emberek, akik tudtak németül, ők osztottak be mindig munkába. Munka után aztán csinálhattunk, amit akartunk. De hát mit csináltunk, kiültünk az udvarra, hol lefeküdtünk, hol énekeltünk, mert hát mit lehetett ott csinálni?

Ez így ment augusztustól egész márciusig. Amikor egyszer a reggeli műszakban voltunk, akkor jöttek az SS-nők és -férfiak, a Wehrmacht katonái: „Los, los, los”, hogy gyorsan ötös sorba rendeződjünk. Visszavittek a lágerba, és felraktak minket a vagonokba. Még elfelejtettem mondani, hogy a munkahelyen csapok voltak, ott szoktunk zuhanyozni, amikor csak akartunk. Amikor evakuálták a lágert, megolvastak minket. Talán hatan vagy heten hiányoztak. Az erdőbe jártak krampácsolni. Úgy hívtuk, hogy a Waldba mennek. Erdőbe jártak. Persze, ők megszöktek. Holland zsidó férfiak voltak. A németek le akarták lőni az egész csapatot, de aztán valahogy mégiscsak előkerültek. Nem tudom, mi lett a büntetésük. A tábort evakuálták, nem akarták, hogy az oroszok szabadítsanak fel. Halálmenetre indultunk. Nagyon sokáig meneteltünk éjjel-nappal gyalog. Három vagy négy hétig gyalogoltunk, az úton azt ettük, amit találtunk, marharépát vagy nyers krumplinak a héját. Mosakodni végképp nem lehetett, se semmit, rettenetes egy helyzetben voltunk. A menetelés három vagy négy hétig éjjel-nappal tartott. Aki nem bírt jönni, azt lelőtték. Enni nem kaptunk semmit. Amikor gyalogoltunk, akkor sokszor elfutottak az SS-katonák, amikor bombáztak, de nekünk mindegy volt, mi ott maradtunk. Amikor vége volt a bombázásnak, akkor visszajöttek.

Egyszer bevittek minket egy olyan majorba, ahol sok disznó volt. Ott pihentünk, mert közben azért hagyták, hogy pihenjünk. De mosakodni nem volt hol, persze, akkor már nem volt meg a menzesz se. Akkor megkértük, tudom, hogy a Neumann bácsi volt, hogy engedje meg, hogy vihessünk abból a krumpliból, amit a malacok ettek. Megengedte, aztán amikor mondta, hogy „genug” (elég), nem vittünk többet. Három testvér is volt velünk, ők azonban nem fogadtak szót. Az egyik testvér odament a krumplihoz, amikor már meg volt tiltva. Minden további nélkül lelőtte őt. A többi testvérrel az udvaron egy nagy gödröt ásattak, ahová a ganéjt hordták, oda temették a testvérüket. Három napra rá aztán felszabadultunk. Éppen úton voltunk, mentünk, mentünk, és egyszer csak látjuk, hogy az SS-katonák eldobálják a fegyvereiket. Egyedül maradtunk. Felnéztünk az égre, és látjuk, hogy közeledik egy amerikai gép fehér zászlóval. Istenem, mondom, már felszabadultunk. Most nem tudom pontosan, hogy Wurzenben vagy Riesában szabadultunk-e fel [Mindkét helység Németországban, Szászországban van.]. Március huszonkilencet mutatott a naptár. Nem olyan tiszta az agyam, már nem tudom pontosan. Mi aztán ott rettentően sírtunk, nevettünk egyszerre. Volt, akik megtalálták a hozzátartozóikat. A városban maradtunk, már nem is tudom, egy vagy két hétig. Az amerikai katonák adtak enni. Azt hiszem, hogy karanténban tartottak egy hétig. Rendes ruhát is kaptunk. Ha valamit találtunk, akkor főztünk magunknak, de ott enni is adtak. Utána szétengedtek minket, de megmondták, hogy aki pihenni akar, elviszik őt egy hónapra valahová Németországban.

Nem akartam menni pihenni, azt mondtam a testvéremnek: „Gyere, a szülők már biztosan otthon vannak, én már nem megyek sehová.” Aztán megtudtuk, hogy a gázba adták őket, dehogy voltak ők otthon! Toltunk magunkkal egy kis kocsit. Bementünk a német házakba, ahol egy kis dolgot, amit összekaptunk, oda raktuk, amikor felszabadultunk. Magyarán szólva, mentünk a házakba „rabolni”, hogy úgy mondjam. A kocsikát csak úgy húztuk magunk után. Amit összeraboltunk, beletettük. Nem voltak ott már az SS-családok. Amit láttunk, azt mindent vittünk magunkkal. Hol egy ruha, hol egy cipő, mit tudom én. Meg is fürödtünk ott, mert bementünk a házakba. Amikor hazafelé indultunk, minden ház elé teát és főtt krumplit tettek ki a német asszonyok. Ahogy mentünk, mentünk, egyszer csak megállt mellettünk egy nagy teherkocsi. Oroszok voltak. Én nem is tudom, de akik többet tudtak szlovákul, azok megértették. Orosz katonák voltak, hárman vagy négyen. Azt mondták, hogy ők Prágába mennek, és hogy mi hová valósiak vagyunk. Ha akarjuk, akkor ők elvisznek minket, mert mondtuk, hogy szlovákok vagyunk. Felpakoltunk, és elvittek minket Prágába. Nem bántottak, én és a testvérem is olyan tisztán jöttünk vissza, mint ahogy elmentünk. Voltak köztünk jobb lánykák is azért. Esténként, ahogy felszabadítottak minket, lehetett menni táncolni meg mindent. Én nem mentem sehova se, a testvérem se. Az oroszok felpakoltak minket a teherkocsira, és elvittek Prágába. Bevittek egy privát házba, ahol mindjárt lefektettek. Mi voltunk, én a testvéremmel, aztán Ukrajnából egy lányka, az volt a mi ötös sorunk, aztán a Pressburger Ibolya Hlohovcéról [Galgóca], a Gabika Liléről [Bars]Besétől három kilométernyire. Mind a öten ott aludtunk fehér ágyban. Atyaúristen! Mikor aludtunk mi fehér ágyban?!

Amikor Prágába értünk, és ott aludtunk, reggel újra neki a gyaloglásnak. Hol gyalog, hol vonaton, mert azért felvettek. A szabad ég alatt aludtunk. Azért lassacskán hazaértünk. Kábé május végén érkeztünk haza. [Bars]Besén aztán elváltak az útjaink. Ment tovább a három kislány. Az egész úton mindenki sírva fakadt, akivel csak találkoztunk. Enni hoztak ki. Útközben csak-csak megpihentünk. Estefelé volt, mire gyalog beértünk [Bars]Besére. Én tele voltam kelésekkel. Az egész testem tiszta kelés volt. Nem menstruáltunk, azt hiszem, brómot tettek az ételbe, hogy ne legyen meg. Keservesen hazaértünk, a főúton laktunk [Bars]Besén. Minden összetörve, kitörve, valakik laktak is ott. Az első szobában még ott volt a szalma, ahol aludtak az orosz katonák. Tetvesek nem voltunk, mert mindig le voltunk kopasztva. Bennünk se volt tetű. Jolán néni a szembeni házból nem is volt otthon, de valaki megmondta neki, hogy otthon vannak a Huber lányok. Szaladt is rögtön haza, enni adott, ágyneműt húzott, ott maradtunk három hónapig. Gyönyörűen gyarapodtunk. Vajlingokban főzte ki nekünk a tésztát, de mindig elvitte, mert félt, hogy meghalunk, ahogy ki voltunk éhezve. Átjöttek nekünk segíteni, hogy egy kicsit rendbe hozzuk a lakást, padlót súrolni. Később aztán már otthon aludtunk.

Amikor már egy kicsit fölépültünk, azt mondom a testvéremnek: te, Lenke, menj el abba a Debrecenbe, te úgyis ott tanultál varrni Pesten, te kiismered magad ott. Nincsen otthon valaki a családból? Az egyik bátyám ugyanis oda nősült, a másik nem volt nős. Ült a Lenke a Nyugati pályaudvaron, egyszer csak hallja: Lenke, Jolánka, Lenke, Jolánka! A bátyám minket keresett. Együtt mentek aztán Debrecenbe, ők ugyanis hamarabb otthon voltak. A Lajoséknál voltam, mondta a Lenke, ők mind a hárman otthon vannak. Akkor csak sírtunk, és sírtunk.

A lakásunkban nem lakott senki, csak az orosz katonák, de azok is csak akkor, ha jöttek, ott aludtak egy-két éjjel, de gyalázatos piszkot hagytak maguk után. Amikor kicsit magunkhoz jöttünk, nekem a szomszédban ott lakott a Jolán néni. Hatvan kislibánk volt náluk. Május 8-án vittek a gettóba minket. Akkor már ki voltak kelve, és odaadtuk nekik ezeket a libákat. Visszakaptam tőlük ősszel tizenöt libát, ezeket otthon kihizlaltam. Nagyon rendesek voltak a szomszédok. Egy másik helyen zsír volt eltéve, azt is visszaadták. Az ágyneműt is, mindent egy szálig visszakaptunk. Én otthon maradtam a libákat kitömni. A testvérem bejött Lévára, varrt. Tavaszra én is bejöttem, és március 21-én már megvolt az esküvő.

Én nem akartam kivándorolni Izraelba, pedig a testvérem kiment. Én itt vagyok otthon, már hányszor hívott, hogy menjek, de én nem megyek sehová, mert itt vagyok otthon. Különben is babát vártunk. 1947-ben megszületett a boldogult Lackóm. A testvérem azért döntött úgy, hogy kivándorol, mert a férje akarta így. Ők unokatestvérek, a boldogult édesapám meg a testvérem férjének az anyja testvérek voltak. Hiába könyörögtünk neki, ne menj hozzá, mert ebből csak hülye gyerekek lesznek. De hála az Istennek, két fia született, és nagyon stramm gyerekek.

[Bars]Besén nem voltak olyan barátaink, akik kimentek Izraelba. A barátok közül, akikkel együtt voltunk a koncentrációs táborban, kettő meghalt, a többivel csak leveleztünk. Az otthoniak közül csak a testvérem vándorolt ki. Fehér Ági maradt csak itt. Szomorú dolgok ezek.

A politikát abszolút kizártam az életemből. Nem akartam a múltamról tudni. Ez egy nagy fájó pont. Még most is nagyon sokat sírok. Még most is kétszer egy héten a koncentrációs táborról álmodom. Amikor a táborban voltam, álmomban meg mindig otthon voltunk. Amikor felébredtünk, akkor meg a koncentrációs táborban találtuk magunkat.

A férjem nem volt koncentrációs táborban, ő csak munkaszolgálatot teljesített  Erdélyben. Hazafelé menet, amikor már véget ért a háború, akkor az oroszok elkaptak hat vagy hét fiút, és Oroszországba vitték őket [lásd: málenkij robot]. 1945 november 25-én tért  haza. Szénbányában dolgoztatták őket. Jött egy zsidó ember, azért bejöttek, ha erre járt valaki. Vicceltek, „Te, Jolika, te miért nem mész férjhez?” Erre azt válaszoltam, hogy még nem akadt olyan, de ha az a Herczog Józsi otthon volna, akkor én ahhoz elmennék. Így mondtam szóról szóra. Legközelebb megint eljött az a férfi, arrafelé járt. Megkérdezte: „Jolika, tudod, hogy a Herczog Jozskó otthon van?” Mondom, nem tudom. Hát mit csináltam? Én gyönyörűen tudok kenyeret sütni. Nem is otthon, nekünk volt ugyan kemencénk, de nem használtuk. Hanem a Magyar néninél: „Úgy sütnék kenyeret, megsüti nekem a kenyeret?” „Csak hozd, Jolánka, szívesen megsütöm.” Sütöttem aztán én kenyeret, és bejöttem Lévára, hol vonattal, hol gyalogszerrel. Vittem a kenyeret. Léván egy olyan zsidó otthont rendeztek be, ahová azok, akik hazajöttek, és nem volt nekik hová menniük, ott laktak. Elmentem oda, mert a testvérem is ott aludt, mert ő itt varrt, és nem járt be minden nap Beséről Lévára. Mondom a lányoknak, mert olyanok is voltak ott, akikkel együtt voltunk a koncentrákban [szlovák: koncentrációs tábor]. Kérdem, nem láttátok a Herczog Jozskót? Dehogynem, itt van. Hát beszélgettünk, beszélgettünk, aztán kijött egy párszor [Bars]Besére is. Nem ő kért meg engem, hanem én őt. Tudja, milyen szép uram volt? Mondom neki, Herczog bácsi – én húsz éves voltam, tizenhét év különbség volt köztünk. Mondom, tetszik tudni, hogy én mit gondoltam? Hogy én elmegyek magához feleségül. Esküszöm, hogy így volt. 1946. március 24-én összeesküdtünk.

A hüpe itt volt Léván. Még ma is megvan a nagytemplom, de már romokban áll, eladták a városnak. Koncerteket szoktak benne rendezni, a város fogja tataroztatni. Egy kistemplom is található itt, és abban a kistemplomban álltunk a hüpe alatt. A bátyám, Lajos Debrecenből, a felesége és a gyerekük volt jelen. Ők hárman voltak meg a boldogult édesapám egyik öccse, Adolf Nádszegről, ők is eljöttek, persze és a barátnők is. [Bars]Beséről is eljöttek, hoztak tyúkokat, tojást, mindent, hogy csak süssünk és főzzünk. Nagy ebédet és vacsorát csaptunk. Tányért is törtek [lásd: esküvő, házassági szertartás]. Rabbi nem volt, egy zsidó ember adott össze.

A Kopolovicsék voltak az előimádkozók, később kimentek Amerikába, de azóta már meghaltak szegények. A sógornőm, tehát a bátyám felesége és a Kopolovics Esztike kivezettek. A férjem már ott várakozott. Körül kellett járnom a vőlegényt, majd tányért törtek össze. Mindenki elérzékenyült és sírt. A lakodalmat egy zsidó házban tartottuk, valamikor ott lakott a rabbi, a sakter. Akkortájt meg a deportáltaknak nyújtott otthont. Egy nagy helyiségben aludtak, a másikban meg ettek. A lagzi után hazamentünk és kész, el volt intézve. Házassági szerződést is írtunk, de nem tudom, hogy hol van. A szerződésben az áll, hogy megesküdtünk, hogyan hívnak, valami ilyesmi van héberül odaírva. Mikvében nem voltam, nem volt még akkor mikve.

A férjem, Herczog József 1908. március 19-én született Léván. Az anyanyelve magyar. Nyolc elemit végzett, valamikor nem volt más. Nem tudom pontosan, de inas is volt valahol, egy textilüzletben, készruhát árultak. Hatan voltak testvérek, és csak egyedül jött haza. Kettőnek tudom a nevét, az egyik Herczog Géza és aztán Glauber Aranyka.

Mi tollal kereskedtünk. [A férj] Falun összeszedte a tollat, lovas kocsival járt. Lévában pedig felvásárolták. Én otthon vásároltam fel, itt, Léván. Ha elment hétfőn hajnalban két órakor, akkor több tollat vett a falukon. Ott is aludt, még máig kapcsolatban vagyok azokkal, akiknél aludt. Ha sikerült több tollat vennie, akkor már hazajött csütörtökön, ha nem, akkor csak pénteken. Hol istállóban aludt, hol a padláson, ami jött. Nagyon sokat dolgoztunk.

Mindenfelé járkáltam [azaz: sokfelé dolgozott], üzletben is voltam, a végállomásom pedig a zöldségraktár lett. 21 évig ott voltam alkalmazásban. Nagyon jó helyem volt. De azon a címen, hogy raktári munkás vagyok, mindent kellett csinálni. A papírmunkát, mindent. Nagyon szerettek, tudtam alkalmazkodni. Előfordult, hogy harminc kilós ládát kellett egyedül cipelnem, az összes papírmunkát is kellett végeznem. Ha jött egy vagon szőlő vagy egy vagon görögdinnye, azt A-tól Z–ig kiadni, és stimmelnie kellett. Ott nem vitte rá az embert a szükség a lopásra, se zöldséget, se gyümölcsöt, mert minden JRD-és [Egységes Földműves Szövetkezet – A szerk.] otthagyta a raktárban. Nagyon jó helyem volt. 54 éves koromban nyugdíjaztak. Amikor a tollfelvásárlási munka megszűnt, a férjem Kozmányra ment dolgozni egy üzembe, gépnél dolgozott. Hetvenéves korában meghalt. Fél év hiányzott nekem a nyugdíjhoz. Nagyon szerettek. Úgy jár mindenki hozzám, mint haza. Ha éhes valaki, én leültetem és megetetem.

A kollégák tudták, hogy zsidó vagyok. Mindenhol úgy mutatkozom be, hogy Herczog Joli néni vagyok, magyar zsidóasszony. Esetleg meglepetés ne érjen senkit. Nem volt semmi gond. A JRD-k hordták be az árut. A kollégákkal és a kolléganőkkel a legnagyobb egyetértésben voltunk, még ma is, amikor már nem tudok járni. Összepuszílkodtam még a JRD-kel is. Mert aki átvette az árut, annak kellett kiszámlázni is. Nem csak nekem, hanem a másik lánykának is. Ha nem volt az áru megfelelő, akkor bementem a főnök után. Jaj, Varga bácsi, nem tudok velük megegyezni, már öt-hat láda paprikát kiöntöttem, meg ezt meg amazt, de nem tudom én mindet az egyesbe beírni [vagyis első osztályúnak], mert van benne kettes is meg hármas is. Ha nem tudtam velük megegyezni, akkor mentem a főnök után. Kijött a Varga bácsi. Mi van, emberek, nem tudnak a Joli nénivel megegyezni? Hát ő mindent a hármasba akar beírni. Jöjjenek csak ide. Joli néni, tessék ide jönni. Egyesbe ennyi százalékot, kettesbe annyit és a hármasba amannyit. És aztán meglett a béke. Kálmánczai bácsival nem tudtam megegyezni. Kiment az udvarra, és azt mondja: „Hát te, büdös zsidó kurva, betetetlek a „Roháč”-ba! Miért nem teszed nekem egyesbe azt a paprikát?!” Mondom, mert nem oda való. „Kálmánczai bácsi, még az izében („Roháč”-ban) nem voltam. Mi az a „Roháč”?“ „Az egy olyan vicclap, mindenféle viccek vannak benne. Várjál, te büdös zsidó kurva, betetetlek a „Roháč”-ba, hadd nevessenek az emberek!” Hát, mondom, „Kálmánczai bácsi, maga nem tudja megérteni, hogy én azt az egyesbe nem tudom kiszámlázni?” És ez a bácsi… hogy ő csak viccből mondta, mert nem az egyesbe számláztam ki neki. Mondom, olyan szállítóink is voltak, hogy nekik csak azt mondtam: „Gyerekek, tegyétek le, megszámolom és számlát adok.” Meg sem néztem az árut, tudtam, hogy nagyon jó. Gyakran engem is vittek áruszállításra.

Részben örültem, amikor elmentem nyugdíjba, de részben nem. Egy hónap után már vissza akartam menni, mert nagyon szerettem a munkámat. Sokszor a padláson aludtam, mert este senki nem akart ott maradni. A nagy kánikulában éjjel is ott kellett maradni, mert nappal nem bírták hozni az árut a vagonban. Molnár Ferkónak hívták, ő volt a vagonban. Kábé két hónapja halt meg, oda is küldtem egy csokrot. Májustól karácsonyig előbb nem értem haza, mint este tíz órakor. Szombat, vasárnap, húsvét, karácsony, mindig elvállaltam a szolgálatot. A másik két lánykának, akikkel dolgoztam a raktárban, mondtam nekik, csak szépen ünnepeljetek, nektek ez nagy ünnep, majd én elvállalom a szolgálatot.

Amikor nyugdíjba léptem, akkor nem tudom, hány tortát sütöttem, bort vittem, és ott sírtak meg sajnálkoztak, mert én mindent a világon elintéztem. Olyan volt az eszem, mint a borotva. A főnök búcsúztatott, igazat mondok: „Joli néni, az Isten tartsa meg magát sokáig. Megemelem a kalapomat, mert maga egy olyan munkás, hogy ilyen emberem nekem még nem volt.” Amikor még a koncentrációs táborban voltam, egyszer megfogadtam magamban: ha a Jóisten haza fog engem segíteni, akkor én mindenkinek segítek majd. Egyszer egy asszony annyira sírt az orvosnál, hogy már bepiszkít az ura, nincs mit alátennie, de ám pénze sincs. Mindjárt kivettem száz koronát [Az esemény 1978-ban történt, száz csehszlovák koronáról van szó. – A szerk.], igazat mondok, elvittem neki, két vagy három lepedőt is adtam hozzá. Így igaz, ahogy mondom. Sokan azt mondják, hogy én nem vagyok normális. Egyszer itt az üzletben voltam, a szomszédasszony volt velem, mert nem tudok egyedül járni. Egy idős bácsi sírt ott, lehetett olyan hetvenöt éves. Kérdem, mi baja van, drága bácsikám? Azt mondja, itt voltam bevásárolni, volt nálam egy táska hús, vittem haza a feleségemnek. Mire visszajöttem, ellopták a húsomat. Nincs egy koronám a buszra se. Kivettem száz koronát, és odaadtam neki. Nagyon sok ember állt körülötte, de senki sem nyúlt a zsebébe. Legközelebb, amikor bejött Lévára, találkoztam vele. Azt mondja, Joli néni, visszahoztam magának a száz koronát. Én nem adtam magának, letagadtam. Boldog vagyok, boldog vagyok, ha tudok segíteni valakin, ez tölti ki az életemet.

Ez már a férjem halála után történt: a boldogult férjemnek van egy unokaöccse Nyitrán, de gyerekük nem volt. Az is egyszer egy délelőtt megállt nálam. Ötvennyolc éves volt a felesége, nyugodjon. Jártam hozzájuk néha Nyitrára. Sírva jött, autóval hozták őt a szomszédok. „Mi történt, Dezskó?” „Meghalt a Klárika, kapott egy gyors infarktot. Gyere el hozzám egy kicsit. Ne legyek egyedül. Se egy szülő, se egy testvér, se egy rokon.” Én elmentem, ott voltam két hétig. Hazajöttem, otthon voltam két hétig, aztán megint mentem, főztem neki mindent, sütöttem is. Egyszer azt mondja: „Jolánka, ne járkálj mindig Nyitra és Léva között. Maradj itt.” Én azt válaszoltam: „Dezskó, én soha többet nem megyek férjhez. Én egyszer tudtam az életben szeretni, soha többet nem tudok szeretni.” Három évet várt rám, végül újra megnősült.

Egy gyerekünk született, nem is akartam többet. A szegény drága uram letérdelt az udvaron, hogy legalább egy gyereket szüljek. Neki már volt egy kislánya meg egy fia, de hogy legalább egy gyereket szüljek [A férj első családja – felesége és gyermekei – elpusztultak Auschwitzban. – A szerk.]. Megszültem, meg is halt. Herczog Lackónak hívták. Mindenütt Lackónak hívták. Több mint hatszáz ember volt a temetésen. Ez mindent megmond. A bérházban, ahol laknak, ott mindenkinek mindent megcsinált grátisz. Nagyon ügyes volt. Értett a vízvezetékhez, imádták őt. A zsidó neve Jichak volt.

1947. február 15-én született. Szlovák óvodába járt a Lackó, iskolába is. Itt laktunk, Léván. Szlovák iskolába járt, de otthon csak magyarul beszéltünk vele. Gépészeti ipariskolát végzett. Főiskolára is felvették, de otthagyta, mert már nem bírta tovább. Tolmácsra [Tlmače] ment dolgozni. Mielőtt meghalt, akkor a mochovcei atomerőműben dolgozott. Irodai munkát végzett, már nem is tudom, de nagy funkciót töltött be. Nagyon szerették ott is.

Lackó zsidókkal, keresztényekkel egyaránt barátkozott. Neki mindegy volt, ki milyen vallású. Sokat nem tudott a zsidóságról. Hiába mondtam neki, de ő nem. Tudta, hogy zsidó gyerek. Meg volt malenolva [lásd: körülmetélés] is, nyolcnapos korában. Pozsonyból jött ki a Herczog, aki megcsinálta.

Bár micvója is volt, itt, Léván. Elég sokan voltak. Nem is tudom, jelen voltak-e a keresztszülők. Egy uzsonnát adtunk, sok süteményt sütöttem. Szendvicseket készítettem. A bár micvót otthon tartottuk. A Tórából nem olvasott senki, mert a rebbe nem volt jelen. Csak olyan provizóris volt Lackónak. Amikor harmadik-negyedik osztályba járt az elemiben, akkor meséltem el neki, hogy mi történt velünk a háború alatt. Nem nagyon akart róla tudomást venni, nem. Nem tudom, hogy miért.

Léván, amikor nagyon kicsi volt a Lackó, akkor még állt a zsinagóga. A kistemplom is állt még, de lebontották, és már nem volt hová járni. Léván aztán már nem lehetett sehová menni. Nem járt hitoktatásra, csak amit úgy magától tanult, mert nem akadt, aki tanította volna. Talán egy keveset járt a sakterhoz, de aztán ő is kiment Izraelba. Hozzá járt egy kicsit.

1971. március 20-án nősült meg a fiam. Szilárd kislány lett a felesége, az anyjával együtt voltam koncentrákban [koncentrációs táborban]. Állami esküvőjük volt, nem akarok erről nyilatkozni, ők akarták. Egy gyermekük született, a Tamás. 1973-ban született, most 32 éves lesz április 11-én. Nem volt zsidónak nevelve. Nem is akarja hallani, ha valamit mondok, pedig Izraelban élt öt évig. Elmegy a templomba is, de nem szívesen beszél a zsidóságáról. Abszolút nem. Ma a fiatal gyerekek valahogy elidegenülnek. Nagyon stramm, csinos gyerek. Az unokám tudatában van annak, hogy zsidó, de hallani sem akar róla.

Tamás most otthon van, nemrég jött haza Izraelból, megunta vagy mit tudom én. Jelenleg csak olyan provizórikus állása van, biztosítási ügynök. Bejön minden másnap vagy harmadnap. Öt éve van, hogy kiment Izraelbe. Mindig is szeretett volna kivándorolni, ugyanis itt mindig felbomlott a munkahelye. A mochovcei atomerőműtől is mindig sokat elküldenek. Irodai munkát végzett ő is, nagyon ügyes volt. Aztán kiment Izrraelbe, és ott maradt. Sajnos, az a gyár is felbomlott, ahol alkalmazták, nagyon nagy a munkanélküliség ott is. Azt mondja a testvérem, hogy sátrak vannak felállítva az utcán, és az éhes emberek, akik nincsenek állásban, oda mennek enni. Majd csak valahol elhelyezkedik a Tamás.

Először [Bars]Besén laktam. A házasságkötésünk után kezdetben Léván, a hitközségi házban laktunk. Egy szobánk volt, na persze és egy konyha. Aztán visszamentünk a boldogult férjem lakásába. Azt később lerombolták, és azért jöttem ide lakni, amikor már ő nem élt. Szerettünk volna mi bérházba hurcolkodni. A férjem háza nagyon nagy parasztház volt, elöl kétszoba-konyhával. Utána egy tágas nagy spájz, gyönyörű fürdőszoba, mosókonyha következett. A hátulsó részben még két szoba és egy konyha volt berendezve. A házhoz tartozott egy tágas istálló és egy terjedelmes kert. Tudod, mit, mondta egyszer a férjem, én beiratkozok a lakásigénylők listájára, mert mit fogunk mi itt csinálni, ha az egyikünk elmegy? Persze, úgy gondolta, hogy ő innen el nem megy, csak akkor, ha meghal. De azért én írattam a csinzsákot [jelentése „bérház” – A szerk.]. Nagyon sok utánajárás volt, míg végül megkaptam a csinzsákot. Négy szobás a tizedik emeleten, nagyon örültem neki. Amikor Lackó megnősült, nyugodjon, szegényke, nekiadtam. El is voltak benne szépen. Két-három évig az én nevemen ment a csinzsák. Mondom a Lackónak, menj elintézni, mert ha én meghalok, akkor mi lesz. Gyönyörűen be van rendezve. Az én menyem egy nagyon tiszta és pedáns asszony. Ritka, aki olyan ügyes, mint ő, de beteg szegényke. Már kétszer operálták a forgókra. Jó viszonyban vagyunk, ami tőlem telhető, én a legjobb viszonyban vagyok vele. Szeretetben élünk.

A régi házunk egy parasztház volt. Elöl az ebédlőben régi faragott bútor állt, ez még ma is megvan. Gyönyörű szép, csak a rekamié már elég rossz állapotban volt, akkor vettem újat. A konyha egyszerű bútorzata nem volt érdekes, de a falak körös-körbe csempével voltak kirakva. A villanyvilágítás és a folyóvíz természetes. A hálószoba bútorzata: ágy, szekrény, éjjeliszekrények. Fűtöttünk ott is, de az ebédlőben nem. A gyönyörű fürdőszoba falai is egészen föl voltak csempézve. Azt az egyet sajnálom, mert az volt a legszebb. A ház hátsó részében állt egy garázsféleség, de mindenfélét ott tárolt a férjem, az autót is. Ott szokott lenni a kocsi is, amivel a férjem járt bevásárolni. A hátsó részt kiadtuk általában, szegényebb embereknek. Soha egy koronát el nem vettünk tőlük. Jó volt, nagyon tisztán tartottuk, mert én imádom a rendet. A kertben zöldséget termesztettünk, mindenki jóllakott. Ha bejött valaki, akkor a szegény boldogult férjem: „Menjetek és egyetek!” Volt egy hatalmas nagy feketeszederfánk. A gyümölcs nem ment kárba, mindig összeszedtük, és pálinkát főztünk belőle. Csak annyit adtunk el a pálinkából, amit fizettünk a kifőzésért, de mindig volt tizennyolc-húsz liter is. Cukor nem volt benne. A többi otthon volt, de se a szegény boldogult férjem, se a Lackó nem itta. A férjem aztán kiállt az utcaajtóba : „Emberek, itt a finom pálinka, akinek kell, jöjjön ide és igyon.” Isten bizony, az idegenek itták meg a pálinkát. Minden vasárnap kenyeret sütöttem. Amikor szabadnapom volt, hajnalban felkeltem. Amikor beosztottak a munkába, mert vagonokat vártunk, akkor a gyerekeknek [kollégáknak] megmondtam, hogy kenyeret fogok sütni, ezért nem megyek be az üzembe, de ha valami van, akkor gyertek értem. Bizony sokszor előfordult, hogy más szakította [azaz más formázott a megkelt tésztából kenyereket] a kenyeret, például a szomszédasszony, és a boldogult férjem sütötte meg. Kedden már nem volt kenyér, ugyanis kiállt az utcaajtóba: „Itt a friss kenyér!” A káposztát mindig nagy hordóban tettük el, de karácsonyra már elfogyott. A férjem és köztem tizenhét év volt, így őt már rég nyugdíjazták. Kiment az utcaajtóhoz, ha valaki fazékkal ment, akkor: „Hová mégy, Mariska?” „Megyek, Józsikám, valahová káposztát venni.” „Ne menj te sehová, nekünk annyi van.” Így szétosztogatta. Tiszta igazat mondom. Csak kutyát tartottunk. Mindent megkaptunk a piacon, akkor még tele volt baromfival a piac. 1979 karácsonyán, a férjem halála után, amikor nyugdíjaztak, akkor jöttem lakni ide, a tömbházba.

Szerettem én mindenféle könyveket olvasni, regényeket, ezt-azt. A férjem már nem nagyon olvasott, de én bizony szívesen elővettem a könyvet, az „Új Szó”-t pedig járattuk. Csak itt, Léván jártunk színházba, máshová nem. Moziba is elmentünk, megnéztük a magyar filmeket. A kedvenc filmem a János Vitéz.

Kirándulni vagy nyaralni nem nagyon mentünk, mert én nem szerettem menni sehová se. Hétvégi házunk sem volt, minek is lett volna, amikor mindig dolgoztam? A fiam amikor nős volt, elment külföldre – Jugoszláviába –, de mi sehová nem jártunk.

Nem maradt sok olyan rokon, akik éltek volna. Egyszer egy héten ha eljött a nádszegi bácsi [Adolf Huber], vagy mi mentünk hozzá. Léván csak a boldogult férjem sógora élt a második feleségével, akivel együtt voltak a koncentrákban [koncentrációs tábor]. Irénke mellrákot kapott, szegényke meg is halt. Így a férjem sógora magára maradt. Magunkhoz vettük őt, nálunk volt hat hétig, mert fel akarta magát akasztani. Megsajnáltuk, így magunkhoz vettük. Később egy öregebb bácsi Pozsonyban szerzett neki feleséget, akihez odahurcolkodott. A férjem sógora aztán meghalt infarktusban, aztán a [harmadik] felesége is. Hát csak ezek voltak a rokonok.

Nálam nem számított a zsidó származás. Mindenkivel nagyon jóban voltunk, mindenkit nagyon szerettünk. A férjemnek se számított. Mindenkivel barátkoztunk, nem tudom így megmondani. A Timi volt a legjobb barátnőm, most halt meg augusztusban, nyolcvan éves volt szegényke. Nem éltünk társasági életet, sehová nem jártunk el. Ha ki voltam esetleg jobban pihenve, akkor elmentünk moziba vagy színházba. Nagyon egyszerű életet éltünk. Van egy barátnőm, Koncsik Erzsike. Dunakesziről származik. Egyszer a városban hallottam, hogy egy házaspár magyarul beszél. Én meg valamit szóltam nekik. Nagyon elcsodálkoztak: „Hogyhogy maga tud magyarul?” Mondom, tudok. Azt mondja, nagyon szeretnék erre a vásárra eljönni, de nem tudjuk, mikor lesz. Nagyon szépen kérjük magát, írja meg nekünk. Minden ok nélkül. Megírtam nekik, el is jöttek. Nagyon összebarátkoztunk, ennek már lehet valami tizenöt éve is. A Tominkónk (unoka) minden évben eljárt oda nyaralni is. Mi is voltunk náluk egypárszor, ők is eljönnek háromszor-négyszer egy évben.

A háború után minden megváltozott, de azért betartom az ünnepeket, de különben… A szívem már nem az az igazi zsidó szív. Nem tudok már hinni. Ha ilyet a Jóisten megengedett, mert van olyan hatalma a Jóistennek, ő vezeti az egész világot, akkor vajon miért nem tudott rendet csinálni?! Azok a csöpp gyerekek mit vétettek, vagy én mit vétettem, vagy a másik? Egy zsidó ember az mindig segít a másiknak.

Megtartottuk a Hanukát, a Purimot, a húsvétot [Pészah], a pünkösdöt [Sávuot], a Ros Hasanát, a Jom Kipurt, mindent. Hanukára nyolc gyertyát kell gyújtani. Először egyet, utána kettőt és így tovább. A férjem szokta a gyertyákat meggyújtani. A Lackó egyszerre kapta meg az ajándékot, nem pedig minden gyertyánál.

Húsvétkor… legyek őszinte? Nem volt másik edény, nem volt kiégetve a sporhelt [sparhelt], mondhatom, maceszt ettünk, és maceszgombócot csináltunk, de különben nem tartottuk. A széderestét úgy tartottuk meg, hogy egy barátomnál voltunk. Ott összejött több család, és úgy tartottuk meg. Volt ott ennivaló bőven. A gyerekek nem nagyon szoktak kérdezősködni, valahogy laza volt a kapcsolat, már ami az ünnepeket illeti. Nem volt olyan, mint otthon, [Bars]Besén. A Purimra kindlit, tortát sütöttem, és ünnepi ebédet csináltam. Ez volt az egész. Lackót nem öltöztettük fel maszkába, mert nem volt zsidó gyerek a környéken…

Jom Kipurkor böjtöltünk. Az ünnep előtt megvacsoráztunk, aztán huszonnégy órán át böjtöltünk. Mindenki böjtölt. A Lackónak is muszáj volt. A vidéki öreg zsidócskák is bejöttek. Sokszor voltunk tizenketten-tizenhárman, a földön is aludtak, még a szomszédból is kértem kölcsön paplant. Szegényeknek nem volt hova menniük, ezért nálunk is aludtak, megvacsoráztak. Amikor a Jom Kipur elmúlt, akkor nálunk vacsoráztak. Nagyon szerettünk segíteni. A férjem úgy mondta: „Ott van kint egy húszliteres fazék, anyukám, jó sokat készíts, mert hátha még valaki van, akit nem hív senki.” Sokszor egy-két emberrel még több is volt, de mindig volt elegendő étel. Jom Kipurkor a kakas forgatását megcsináltuk [kápóresz]. Igaz, nem mindenki, de mi megcsináltuk. A tyúkot és a kakast levágta a sakter, ha az nem, akkor én. A fejét és a lábát el kellett dobni a háztetőn keresztül. A baromfit a piacon vettük. Sok minden már nincs úgy. Ma már nincs, aki tartsa. Nem, ma már nem tartjuk így a hagyományokat. Léván három asszony van és egy ember. A fiatalok inkább letagadják, hogy zsidók. Semmiféle összejövetelek, semmi nincs.

A Ros Hasanát erősen tiszteletben tartottuk. A főnököm mindig elengedett engem. A sófaron is fújtak, amíg itt Léván megvolt a templom, addig igen. Aztán már nem.

Lackó kiskorában sem volt karácsonyfánk. Nem, nem volt már akkor se. Most sincs karácsonyfánk. Viszont a Lackónak, ha elment az ember karácsonykor vagy húsvétkor hozzájuk, akkor a legnagyobb uraknál nincs úgy megtartva a karácsony vagy a húsvét. Gyönyörű lakásuk van nekik…

A sóletot megcsinálom, barheszt is sütök. A sóletot nagyon szeretem, a ricsetet [Fehérbabból és árpából/árpagyöngyből/rizsből készült étel, amelyet enyhén csípős paprikával fűszereznek, és köretként tálalják. – A szerk.], mazsolás barheszt, becsináltat. Mostanában ugyan nem nagyon főzöm már a sóletot, mert epére megoperáltak. Ha van otthon babom, akkor biztosan csinálok, mert a nászasszonyom, a menyem és az unokám nagyon szereti. Finomra tudom csinálni. A sólethoz kell fél kiló bab. Este beáztatom, másnap fölteszem. A libának a nyakát szoktam megtölteni, most már mást teszek. De ez az eredeti. A libának a nyakát [a liba nyakának a bőrét] fasírthússal vagy liszttel megtöltöm. Ha fasírthússal, akkor csak lazán, először az egyik végét bevarrtam – a nagyvégét, és a kicsi végét lazán megtömöm marhahússal, de ha libahús volt, akkor a liba mellével. Ahogy a rendes fasírtot, úgy kell bekeverni. Ha liszttel töltjük, akkor a lisztbe egy kis zsírt tettek, hogy olyan rántásszerű legyen, egy kicsike sóval és fekete borssal ízesítve. Azzal megtöltöttem a libanyakat. Az nagyon finom. Nem nagyon veszem én már a libát, minek nekem olyan nagy. Ha valaki akar, akkor disznóhúst is tehet bele, egy darab füstölt húst is. Aztán fokhagyma megy bele, egy szál petrezselyem, és egy szál sárgarépa. Természetesen a bab is bele van téve. Picit meg is kell sózni, azzal együtt fő egy kicsit. Egy nagy hagymát megpirítunk, megdinszteljük, azt is beletesszük. A hagymát akkor kell hozzátenni, mikor már beletesszük a sütőbe. De kívánság szerint, egy kis zsír vagy olaj is megy hozzá. Az ember aztán csak süti, süti, és akkor nagyon jó íze és szaga van. Mielőtt betesszük a sütőbe, egy marék liszttel meghintjük. Szépen sül, sül, sül, jó három óra hosszat. Magamnak nem készítek, de meghívom a nászasszonyt és az unokát, a menyemet. Itt is mindenkinek adok, egy nagy fazékban csinálom.

Amikor Lackó kicsi volt, akkor mindig elvittem a zsinagógába. Amikor már nagyobb volt, azért elment, amikor otthon volt, de aztán már nem ment. A nagyünnepeket sem tartotta be.

A férjem Léván, a zsidó temetőben van eltemetve, 1978 szeptember 29-én halt meg, a fiam pedig 1999. szeptember 23-án. Többször is megkérdeztem, mondom, édesapám [a férje], ha meghalunk, hol fogunk feküdni? Akkor azt mondta: „Az édesapámat elvitték koncentrákba [koncentrációs tábor], az édesanyám itt halt meg, én mellette akarok feküdni. Na, amikor meghalt, a boldogult anyósom mellett már nem volt hely, hanem az anyósom sírja előtt volt egy placc, és ott fekszik. Ott fekszik a boldogult fiam is, és én is ott fogok feküdni. Mindkettejüknek szertartásos temetése volt. Rujder Martin, egy nagyon vallásos nyitrai ember temette. Taleszban, kipában, mindenben. A koporsót csináltattuk. Fakoporsó volt, olyan, mint amilyen a zsidóknak van [A mai temetkezés annyiban különbözik a közelmúltbéli hagyománytól, hogy az elhunytat gyalulatlan fából készült koporsóban helyezik nyugalomra, nem pedig egyenesen a kiásott sírgödörbe teszik. A koporsó aljából hiányzik egy deszka, így a zsidó hagyományoknak megfelelően az elhunyt teste érintkezik a földdel. – A szerk.]. Chevra Kádis [Hevra Kadisa] nincs Léván. A halottat a Rujder bácsi és két-három ember hozta rendbe ők öltöztették fel [lásd: a holttest előkészítése a temetésre]. Több mint hatszáz ember volt a temetésen. A férjemnek is és a Lackónak is. A kádist az [érsek]újvári Kovács Andi mondta. Egy hétig tartottam sivát [lásd: gyász, süve] a férjem és a fiam után. A konyhában van egy kis szék, arra tettem a párnát és fekete kendőt. A temetőben nem jött össze a minjan, csak egypár ember. Nem volt minjan. Ahányan voltak, annyian imádkoztak. Ma már nem veszik olyan szigorúan. Ha nincs, akkor honnan vegyek tíz embert? Minden évben megemlékezem jarcaitról [lásd: jahrzeit].

Az 1948-as kommunista hatalomátvétel [lásd: kommunista hatalomátvétel Csehszlovákiában], igazat szólva, nem nagyon tetszett nekem, nagyon féltem. Attól féltem, hogy nem lesz jobb a sorsunk, csak rosszabb. Be is vált a szavam. A kommunista rendszer nem volt alapvetően rossz, csak egy dologban volt rossz, hogy tiltották mindenkinek a vallást [Az utolsó csehszlovákiai cionista konferencián, 1949 januárjában, Pöstyénben 20 000 zsidó kapott kivándorlási engedélyt. Minden csehszlovák zsidó, aki akart, Izraelbe költözhetett. Akik otthon maradtak, azoktól teljes asszimilációt vártak el. – A szerk.]. Különben mindenki dolgozott, munkanélküli nem volt. Mindenkinek volt állása. Ma a helyzet rettenetesen siralmas, látom a fiatalokat, akiknek nincs munkája. Teljesen elzüllik így a fiatalság, megtanulják azt, hogy aki nem dolgozik, az is megél. Én nem adnék munkanélküli segélyt, aztán biztosan törekednének arra, hogy dolgozzanak, mert munka van.

A Slánský-per? Hát én már nem tudom, nem tudtam akkor se annyira felfogni, mert soha az életben én a politikával nem foglalkoztam. Örültem, hogy van munkahelyem és dolgozhatok. A kommunista rendszerhez úgy viszonyultam, hogy betartottam, amit tőlem kívántak, azt mindent teljesítettem. A vallást magunkban megtartottuk. A férjem és a fiam se lépett be a kommunista pártba. Nem léptek be, mert minek az? Egyszer ilyen rendszer van, aztán meg olyan. Az ember csak az eszét bolondította vele. Templomba nem jártunk.

Az 1968-as év? [lásd: Prágai tavasz (1968)] Jaj, istenem, munkában voltam én akkor is. Rettentően féltünk. Én nem tudom, miért, de nagyon féltünk. Sok katonaság nyüzsgött mindenütt, meg ami vele jár. Rettentően féltem még munkába menni is. Kint az utcán oroszok voltak. A fiatalok tüntetni mentek, én szerencsére már munkában voltam, de féltünk hazamenni. Ez jó pár napig tartott, aztán minden lecsendesedett. A rádióban bemondták, hogy mi történik, akkor jöttek az oroszok. A raktárral szemben voltak az irodák. Meg voltunk rémülve, mindenki, még a vezetőség is. Mindenki bevásárolt, készleteket halmozott, szóval nem volt az akkor egy szívderítő helyzet.

1968-ban az egyik barátunk, a Kopolovicsék kivándoroltak vagy inkább kiszöktek. Ők Amerikában vannak. Féltek itt maradni, biztosan a zsidózástól rettegtek. Nagyon vallásosak voltak, még vallásosabbak, mint mi. Ma már ők is meghaltak. Három gyerekük és egy kislányuk született. Az egyik fiuk orvos Izraelban. Ha kórházba kerültek a szülők, akkor a három gyerek itt kötött ki, nálunk. Mi egy kikötőállomás voltunk. Itt mindenki otthonra talált.

A szocialista ünnepélyeken, mivel dolgoztam, fel kellett vonulni. A Lackó is, ahol dolgozott, és az iskolából is. Mindent respektáltam. Ha nem vonultunk volna föl, akkor biztos baj lett volna belőle. Elvesztettük volna a munkát. Nem, nem izgattam magam feleslegesen azzal, hogy valamilyen tiltott újságokat vagy könyveket olvastam volna. Munkahelyen nem kellett titkolni, hogy én zsidó vagyok. Mindjárt megmondtam, hogy magyar zsidó asszony vagyok.

Amikor megalakult Izrael, különös érzést nem keltett bennem. Megmondtam, de csak úgy magamban, hogy az arabokkal soha nem lesznek békében. Nincsenek is, ott soha, soha béke nem lesz. Ők verekednek. Sajnálom az arabokat, úgy, mint a zsidókat, és úgy a zsidókat, mint az arabokat. Soha nem lesznek egy hangon. Vagy az egyik, vagy a másik, mind a ketten hagynának már a jó fenébe mindent. Lenkével [a húga] ugyan, azt hiszem, nem lehetett telefonálni, de a levél az ment. Tegnap is kaptam tőle a születésnapomra egy gyönyörű abroszt. A kommunizmus alatt Lenke nem járt itt, de azóta már kétszer is eljött. Amikor először itthon voltak, akkor már negyven éve nem láttuk egymást.

Én nem voltam nála, és nem is akarok menni. Nem ülnék repülőre semmi pénzért. Nem is voltam Izraelban. A háborúk alatt természetesen féltettem őket. A háború alatt is tudtuk tartani a kapcsolatot.

Külföldi rádiót soha nem hallgattunk. Nem bírtuk a politikát, nyugodtan akartunk élni. Mindig üzleti természetű gondok voltak. Én olyan helyen dolgoztam, ami nagy felelősséggel járt. Hiába voltam csak raktári munkás, azon a címen minden papírmunkát meg kellett tanulnom, pedig nem volt, csak nyolc elemim. Annak ellenére nagyon iparkodtam, hogy elégedettek legyenek velem.

Hogyan érintett az 1989-es kommunista rendszerváltás [lásd: bársonyos forradalom]… hát megmondom őszintén: örültünk hogy visszaáll a régi rendszer, de nagyon csalódott vagyok. Megsiratom a fiatalokat, és amikor valaki mondja, hogy kenyérre sincs, akkor kiveszek egy százast. Nem változott meg az életem a rendszerváltás után, nem éreztem semmit, mindenkitől nagyon nagy szeretetet kaptam. Zsidó vagyok ízig-vérig, de a hagyományokat nem nagyon tartom, mert nincs, akinek tartsam. A kommunizmus alatt jobban tudtuk tisztelni a tradíciókat, mert többen voltunk. Mi van itt most, három asszony és egy öreg férfi? A fiatalok meg nem nagyon hisznek semmiben. Nem tudjuk. Az [érsek]újvári [Nové Zámky] hitközséghez tartozom, és oda fizetem az adót. Nem járok el én már sehová, mert nem tudok egyedül elmenni. A temető rendben tartásához is mindig hozzájárulok.

Nagyon őszinte vagyok, meg kell mondanom, nem nagyon tetszik nekem ez a változás. Ha a kommunizmusban meghagyták volna a vallást, akkor nyugodtan itt maradhattak volna. Ezzel a rendszerrel nem vagyok megelégedve azért, mert nagy munkahiány van. Ennek nem volna szabad előfordulni. Mindenkinek dolgoznia kellett a kommunizmus alatt. Ezek a fiatalok, akik munkanélküli segélyt kapnak, mind a szülőkre vannak ráutalva, mert abból nem tudnak megélni. Van olyan két-három gyerek és a szülő, hogy tudnának abból megélni? Aztán feketén elmennek dolgozni, ha elkapják őket, akkor elveszik a szociális segélyt.

A hitközségtől nem nagyon kapok szolgáltatást. Pozsonyba kell írni, hogy milyen gyógyszert szedünk. Leírja az ember, ráadják a pecsétet. Amikor megváltoztatja az orvos a gyógyszereket, akkor mindig meg kell kérdezni, hogy melyik gyógyszert miért szedjük… esetleg három hónaponként ha küldenek négy-ötszáz koronát [2005-ben 1 szlovák korona kb. 6,4 forint. – A szerk.]. Sokszor a receptet le kell fénymásoltatni. Én örülök, ha valaki elvisz engem taxival. És még a gyógyszertárban könyörögjek? Legalább fél éve semmit se küldtek. Mondom, ne haragudjanak, azt hiszik, hogy én becsapom magukat? Én egy tisztességes asszony vagyok. Ha akarják, elhiszik a betegségemet, ha akarják, nem. Azt gondolják, hogy én másnak íratom a recepteket? Még választ se adnak.

Kaptam én is kárpótlást. Nem is tudom, hogy honnan küldik, azt hiszem, hogy a németek. Minden három hónapban. Én nem is tudom, euróban kapjuk, kábé olyan tizenötezer korona. Én mindig odaadom a menyemnek a felét.