Lakcímbejelentõ

Lakcímbejelentõ
+
  • Fénykép készítésének helye:
    Budapest
    Fénykép készítésének éve:
    1943
    Ország neve a fénykép készültekor:
    Magyarország
    Ország neve ma::
    Hungary
A lakcímbejelentőm fontos okmány volt. 1943. május 3-án kerültem az Eötvös utca 32-be, egy albérletbe. Ezzel a papírral igazoltam később Kárpátalján, hogy Pesten éltem, e nélkül nem honosíthattam volna vissza magam magyar állampolgárnak. Egyszer 1943-ban nagyon beteg lett Fanni, a nővérem, és bekerült a kórházba. Dolgoztam, de amint megtudtam, hogy mi történt vele, szaladtam hozzá. Haza persze nem írtam meg, hogy Fancsi beteg, hanem úgy írtuk a levelet, mintha minden rendben lenne, és ő aláírta, hogy jól van. Egy hónapig vagy hat hétig volt a kórházban tüdő- és mellhártyagyulladással. Nagyon beteg volt, utána pedig legyengült. De a baráti körben (ezeket a fiatalokat a szociáldemokrata ifjak között ismertem meg) volt egy orvos, az Arató Ottó, aki a Sportkórháznak lett aztán a főorvosa. Együtt dolgozott az édesapjával, mert az apja is orvos volt, közösen rendeltek, középen a várószobájuk, az egyik szobában az apja, a másikban ő dolgozott. Akkoriban volt az OTI-ban -- az SZTK elődje -- egy főorvos, aki az Arató Ottónak jó ismerőse volt. Õ mondta, hogy adjam be a papírokat, és akkor Fannit megpróbálják elhelyezni egy szanatóriumban. Haza nem mertem megírni, hogy beteg; pedig már másfél hónapja kórházban volt. Én dolgoztam, mert valamiből élni is kellett, s közben intézkedtem, hogy betegen hova menjen. Végül a Kútvölgyi Szanatóriumba -- nem a budapesti, hanem a Duna--Tisza között volt egy Kútvölgy nevű szanatórium -- vitték [1924 és 1947 között működött a Hódmezővásárhelytől 11 km-re lévő Kútvölgy község határában egy Kútvölgyi Szanatórium nevű tüdőszanatórium. -- A szerk.]. Bent feküdt jó ideje, mikor megírtam az otthoniaknak is, hogy baj van. Odavoltak, hogy ez a kis taknyos már megint mit csinált -- ez én voltam --, hogy mindig 'önállóskodik'. Aztán Fanninak haza kellett mennie, mert jött a front, és kiürítették a szanatóriumot. Akkor vitték el Auschwitzba a többi családtagommal együtt. Később mesélte, hogy síneket kellett krampálniuk a munkatáborban, síneket javítottak, vasútnál dolgoztak, és nem volt mit enniük. Céklát evett nyersen, és mindent, amit a földeken találtak. Mondta, hogy nem is volt annyira éhes, mint inkább örökké aludnia kellett. Egyszer az őrt kérte, hogy hagyja tíz percig aludni az erőgyűjtéshez, és az őr akkor rendes volt, tíz percig pihenhetett. Utána aztán csinálta tovább a dolgát. Biztos vagyok abban, hogy Fanni akkor is vidám volt, és tudott lelket önteni az emberekbe. Amerikában a háza mindig tele volt vendégekkel, jöttek hozzá tanácsért, és mert nagyon ügyesen sütött. Ha kellett, a szomszédoknál valami ünnepség volt, szívesen sütött nekik is, úgyhogy nagyon-nagyon szerették. Egy nagyon kedves zsidó családnál voltam, amikor megtudtam, hogy a szüleimet elvitték. Az újságokban is benne volt, hogy honnan viszik az embereket. Újpestről is elvitték az összes zsidót. Újpesten akkoriban Endre László volt az alispán. Ott is és Nyíregyházára is kitették a fehér zászlót, hogy 'zsidótlanították' a várost. Ez benne volt az újságokban, tudta a hitközség, és persze ment a hír az emberek között is. Így tudtam meg én is, hogy elvitték a szüleimet. No meg abból, hogy levelet küldtünk a nővéremmel, Jolánnal Nyíregyházára, amire nem jött válasz. Ezért írtam egy ottani ismerősömnek, hogy járjon utána ennek a dolognak? Nagyon sírtam, amikor megtudtam, hogy deportálták őket. A bácsi, akiknél laktunk, egy hegedűművész volt, emlékszem, rám szólt: 'Senkit nem érdekel, hogy maga sír.' Persze, az is lehet, hogy nem bántani akart, hanem így akart megerősíteni, de attól kezdve, mintha lezártam volna a könnycsatornáimat, semmin nem tudtam sírni. Egyszerűen egy könny nem jött ki a szememből hosszú évekig. Amikor Auschwitzban jártam 1965-ben, és a nagy üvegfalon keresztül láttam a hajakat, a bőröndöket, a cipőket, a tárlót, amibe kicsi gyerekfacipőket és gyerekingeket tettek, a lámpát, amit emberi bőrből csináltak, akkor sírógörcsöt kaptam. Zakopanéból jöttünk hazafelé, egy kéthetes nyaralás után. Mindenki le volt taglózva, de akit közelebbről érintett, az sírt, és én nem tudtam abbahagyni. Azóta nem voltam és nem megyek Auschwitzba. Még mindig élnek bennem azok a képek.

Interjú adatok

Interjúalany: Sándorné Pálmai
Interjúkészítő neve:
Lehotzky Zsuzsanna
Interjú készítésének hónapja:
Január
Interjú készítésének éve:
2005
Budapest, Hungary

Kulcsfigura

Sándorné Pálmai
Zsidó név:
Lea
Születési év:
1921
Születési hely:
Nyíregyháza
Foglalkozása
II. világháború előtt:
Varrónõ
II.világháború után:
Könyvtáros
Névváltozás
  • Születési név: 
    Fischer Magdolna
    Névváltoztatás éve: 
    1945
    Névváltoztatás oka: 
    Házasság
  • Születési név: 
    Goldman Sándorné
    Névváltoztatás éve: 
    1969
    Névváltoztatás oka: 
    Asszimiláció, magyarosítás

További képek ebből az országból

Bizonyítvány a MIKÉFE-bõl
Sebestyén Manóné rokonaival
Bihari Lajos és Weisz Ella esküvõi képe
Szabó István és Istvánnné
Szécsi Endréné munkáltatói igazolványa
Kemény Andrásné kislánykorában
glqxz9283 sfy39587stf02 mnesdcuix8
glqxz9283 sfy39587stf03 mnesdcuix8