Travel

Szekeres-Varsa Vera
Budapest
Magyarország
Az interjút készítette: Andor Mihály
Az interjúkészítés időpontja: 2007. február

A mai is aktív tanszékvezetői funkciókat ellátó nyelvtanár múzeumi szépségű tárgyak között él lipótvárosi lakásában. Szívesen működik közre és jó interjúalany, mert erős motiváció él benne családja és különösen néhány szeretett családtagja emlékének megőrzésére. A kor egyáltalán nem látszik rajta, fiatalosan öltözik, termete, tartása és mozgása inkább emlékeztet egy negyvenes nőre, mint egy 74 évesre.

Egyik anyai dédapám, Weisz Ármin termény-nagykereskedő volt Komáromban. Nem tudom, mikor született, csak azt, hogy 1913-ban halt meg. A felesége Weisz Árminné, született Weisz Regina volt. Reginának volt egy fivére, aki Vásárhelyire magyarosított, bíró lett, felsőházi tag. Van róla kép díszmagyarban, karddal az oldalán. Regina születési idejét nem tudom, és a haláláról is csak annyit, hogy valamikor az első világháború alatt halt meg. Jómódúak voltak, ez látszik a maradványokon, ami a családból származik. Van például tőlük egy tizenhetedik századi szőnyegem. A komáromi házat nem láttam, csak meséltek róla. Sok szoba volt benne, kocsiszín, hintó, lovak, cselédség. Szakácsnő, szobalány, kocsis, a gyerekek mellett fräulein, mademoiselle, master. Öt gyerekük volt, az ötből hármat úrnak neveltek, kettőt cselédnek. Ebben nem volt semmi szisztéma, sem a gyerekek születési sorrendje, sem a neme nem befolyásolta. Arra gondoltam, hogy talán az a kettő nem Weisz Ármin gyereke volt, és ő ezt tudta, mert a családi fáma szerint, amikor a férj jött haza, tisztek ugráltak ki Regina ablakán.

Az öt gyerek közül az egyik Ernő, aki Pestre jött, Vadászra magyarosított, és bankár lett. Jómódúak voltak, a feleségével Abbáziába jártak nyaralni [Abbázia (Opatija) – város Horvátországban. A Trieszt–Fiume vasútvonal 19. századi megépítése után lett népszerű fürdőhely. – A szerk.], Bécsbe operába. 1944. március tizenkilencedikén, amikor bejöttek a németek, felakasztotta magát a lakásában. Ekkor már elvált ember volt, amiben talán a felesége költekező hajlama is szerepet játszott. Erről olyan anekdota szólt a családban, hogyha Bécsben meglátott egy toalettet a kirakatban, ami tetszett neki, akkor megnézték, hol lakik a tulajdonos, elmentek a lakására, kinyittatták a boltot, és megvették. Nem számított, hogy kétszer annyiba került a ruha. Gyerekük nem volt.

A másik gyerek, Blanka hozzáment Leveleki Bélához, egy erdélyi zsidó erdő- és fatelep-tulajdonos fanagykereskedőhöz. Marosvásárhelyen volt nagy lakásuk, Szovátán nyaralójuk. Blanka néni annyira nagy magyar volt, hogy amikor visszacsatolták Erdélyt Magyarországhoz [lásd: második bécsi döntés], akkor Bocskaiban jelent meg nálunk [A Bocskai-ruha többnyire fekete szövetből készült viselet zsinórdíszítéssel. Viselése tipikusan a magyar középosztályra jellemző, jelzi az asszimiláció sikerét. – A szerk.]. Apám kétségbeesetten mondta neki, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jót hoz a visszacsatolás. A marosvásárhelyi gettóból vitték őket Auschwitzba, és ott is maradtak. Három gyerekük volt. Egy lánya korán meghalt, még a soa előtt.

A harmadik Oszkár, őt nem úri módon nevelték, a kocsissal barátkozott. Belőle nyomdász lett, elég fiatalon meghalt, még az 1920-as években. A felesége varrónő volt. A fia, Vadász Ferenc a kommunista mozgalomhoz csatlakozott Csehszlovákiában, munkáslevelezője lett egy „Magyar Nap” című, magyar nyelvű, kriptokommunista, de legalábbis erősen baloldali újságnak. Később újságíró lett. Ifjúmunkás kommunistaként valahogy Magyarországra keveredett, elfogták, Kistarcsára került [lásd: kistarcsai internálótábor]. Ernő bácsi segítette az unokaöccsét, fizette a keresztény ügyvédet, mert zsidó ügyvéd nem lett volna hiteles. Kistarcsáról kiszabadult, aztán valahogy megint letartóztatták, és akkor került előbb Auschwitzba, de nem zsidóként, hanem kommunistaként. Onnan elvitték valahova dolgozni, és így túlélte. 1945-ben Magyarországra jött, Kecskeméten lett városi párttitkár, onnan került a „Szabad Nép”-hez. Az ötvenes években nem esett bántódása. 1956 után maradt a „Népszabadság”-nál, most nyugdíjas [Vadász Ferenc /sz. 1916/ visszaemlékezéseket, dokumentumköteteket és regényeket írt: Szeged, Csillagbörtön, 1949; Harcunk a magyar pokollal, 1961; Obrad Radejevics küldetése, 1952;  A nagy optimista, 1967; Föld alól a fénybe, 1969; Tenyérnyi ég, 1970; regényei: A harcnak nincs vége, 1952;  Ketten a Remete utcából, 1962; A tizenharmadik tél, 1966; Ma mások halnak meg (1972); regénytrilógia: Megáll a szél (1968), Karolina, negyvenkilenc szeptember (1976), Nyugtalanságok nyara (1979). (Forrás: A magyar irodalom története 1945–1975, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981–1990). – A szerk.]. Két fia született, nem tudom, mi lett velük.

A negyedik Mariska néni, akit szintén nem taníttattak, és aki inkább a cselédekkel barátkozott. Mariska néni a zsidó Gombos József vasutashoz, a későbbi bajai állomásfőnökhöz ment férjhez. Mariska néni nekem nagymamaféle volt, mert egyik nagymamám se élt már, amikor születtem, és Mariska néni Bajáról följött, amikor a nővérem született, és amikor én születtem. Emlékem róla az, hogy nagyon kedves, gömbölyű néni volt, szép fehér kötényben. Az auschwitzi jegyzőkönyvekben benne van, hogy megérkezett. A férje, Jóska bácsi is. Idős emberek voltak. Volt két lányuk, akik viszont túlélték a háborút. Az egyik százhárom éves koráig élt, a másik száznégy éves koráig. És mind a kettő jó szellemi állapotban. A sors valami furcsa kárpótlása ez a jó néninek és bácsinak. Az egyik lány férje egy horvát keresztény ember volt, aki bujtatta. Bujtatni akarta a sógornőjét is a családjával, de a sógor azt mondta, hogy lehetetlen, és átmenekültek Olaszországba. Onnan kalandos úton Svájcba kerültek, ahol a négytagú családból hárman túlélték. A férfit sem gyilkolták meg, „csak” a háborús körülmények végeztek vele, mert cukorbajos volt. Svájcba persze alig akarták őket beengedni. A nagynéném mesélte, hogy álltak a határon, egy kisebb csoport néhány gyerekkel, és nem akarták őket beengedni az országba. Mindnyájan tudtak németül. Azt mondta a svájci határőr tiszt, hogy várjanak, egy kicsit menjenek arrébb, hogy ne legyenek annyira szem előtt. Hallották, amint telefonon azt mondja, ha ezeket vissza kell toloncolnia gyerekekkel, akkor ő lemond és leszerel. A telefonbeszélgetés után mondta nekik, hogy várjanak sötétedésig, és a sötétben beengedték őket.

Az ötödik gyerek Gizella, a nagymamám, aki 1871-ben született Komáromban, és 1921-ben halt meg Törökbecsén. Nagyanyámat úrilánynak nevelték, gyerekkorában otthon mademoiselle is volt mellette. 1890-ben ment férjhez Garai Izsóhoz, aki 1859-től 1937-ig élt, és Grünhutról magyarosított. Azt nem tudom, hogyan ismerkedtek meg, de van egy gyanúm. Weisz Ármin állítólag szabadkőműves volt, nem tudom, hogy a komáromi, esetleg pozsonyi vagy a bécsi páholyban-e. Garai Izsóról biztosan tudom, hogy tagja volt a szegedi páholynak, és feltételezem, hogy amikor Körmenden élt, akkor a közelebbi, komáromi páholyban lehetett, és innen van a kapcsolat.

A Garai ágról annyit tudok, hogy Izsó nagyapám édesapja Grünhut Miksa volt, anyja Mauthner Erzsébet. Hogy mikor születtek, és mikor haltak meg, azt nem tudom. Garai Miksa intéző vagy jószágkormányzó [lásd: birtokkezelés] volt egy távoli rokonuk birtokán, Körmenden vagy Körmend környékén [Körmend – nagyközség volt Vas vm.-ben, 1891-ben 5300, 1910-ben 7200, 1920-ban 8100 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, kir. közjegyzőség, adóhivatal). – A szerk.]. Jómódúak voltak. A fia, Izsó követte ebben a jószágkormányzóságban. Amikor 1890-ben feleségül vette Gizella nagyanyámat, akkor Törökbecsére költöztek [Törökbecse (Újbecse) – járásszékhely nagyközség volt Torontál vm.-ben, 1891-ben 7300 (69% magyar, 27% szerb; 66% római katolikus, 28% görögkeleti), 1910-ben 7600 lakossal (járásbíróság, közjegyzőség). Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. Ma Szerbiában van. – A szerk.]. Ez a Vajdaságban van. Ott a Postatakarékpénztár igazgatói állását kapta, ami nem csak Törökbecsére vonatkozott, hanem az egész környékére [Az „1885. évi IX. törvénycikk a m. kir. postatakarékpénztárról” rendelkezett „A magyar korona területén »m. kir. postatakarékpénztár« czég alatt a közmunka- és közlekedési m. kir. ministernek alá rendelt, állami kezelés és jótállás alatt álló takarékpénztár” felállításáról (Budapest székhellyel). Közvetitő hivatalok gyanánt a kir. postahivatalok működtek. – A szerk.].

Két gyerekük volt, mind a kettő Törökbecsén született. Az első anyám, Ilona (1892–1972), a második Laci nevű nagybátyám. Laci bácsi 1893-ban született, Szegeden elvégezte a gimnáziumot, aztán a KERAK-ot [lásd: kereskedelmi iskolák], és utána még valami egyéves tanfolyamot. Egy malomban volt tisztviselő, és a fél malom az övé volt. 1942-ben Pancsován agyonlőtték vagy a németek, vagy a helybeli fasiszták. Egy azóta egyébként Izraelben régen meghalt családi barátnőtől hallottam: ráfogták, hogy partizán-összekötő volt, kirángatták a házából, és agyonlőtték. Ez azonban nem valószínű, egyrészt azért nem, mert akkor, azt hiszem, még nem volt partizánhadsereg, másrészt azért sem – és ez egy alapvető szempont –, mert anyám azt mondta, hogy ismeri az öccsét, nem lehetett partizán, nem olyan természetű volt. Egyébként anyám talán egy vagy két hónappal a halála előtt, egyszer csak minden átmenet nélkül a kórházban azt mondta nekem, hogy „Tudod, ha már így alakult, akkor én szeretném, ha Laci partizán lett volna”.

Anyám a gyerekkorára úgy emlékezett, mint felhőtlen, boldog, mennyországszerű időszakra. A szüleit anyusnak és apusnak hívta. A törökbecsei házban már volt fürdőszoba, csak nem volt benne folyóvíz. Úgy kellett a kútról vizet hozni, volt egy udvaros rendszeresítve, ő hordta tele a tartályt. Az elfolyás emésztővel volt megoldva. Aki fürdött, annak ugyanolyan volt, mintha vízvezeték lenne, csak aki hordta, annak nem. Ugyanígy volt a vécé is, fel lehetett tölteni. Jeget is csináltak az udvaron veremben, amit úgy hívtak, hogy katárka. Volt egy gazdasági rész, ott valami góré is volt, és volt a rózsakert. Haszonállatokat nem tartottak. Az a bútor, amire Pancsován emlékszem a hálószobában, az Törökbecséről jött. Volt egy igen nagy méretű kép, amit gyerekkoromban Pancsován láttam, és ma is egészen pontosan le tudom írni, hogy mit ábrázolt. Úgy tudom, hogy Komáromból, Weiszéktől került oda, bizonyára hozományként, anyám azt mondta, hogy tizenhetedik századi. Később, művészettörténész koromban rájöttem, hogy ha tényleg tizenhetedik századi volt, akkor egy Snyders lehetett [Frans Snyders (Snijders) (1579–1657) – flamand festő, többek között igen mozgalmas, drámai hatású vadászképeket festett. – A szerk.], ami múzeumba való, vagy egy korabeli másolat vagy műhelymunka lehetett. Szóval valószínűleg nagy értékű kép volt. A kép nekem gyerekként igen ijesztő volt, mert vadászatot ábrázolt, és egy vadkant éppen utolértek a vadászkutyák, már bele is martak, már fél térdre bukott, és vérzett. A kép sötét volt, mint afféle németalföldi kép. Az úriszobában volt, nekem délután ott kellett aludnom, és ettől a képtől kifejezetten féltem, utáltam nézni. Nem tudom, miért nem mondtam meg, biztosan nem kényszerítettek volna ott aludni, ha megmondtam volna. Ehelyett azt mondtam, hogy én sokkal jobban tudok aludni abban a nagy bőrfotelben, és valóban ott kucorogtam.

A törökbecsei házban öt szoba volt, mert valami irodája is volt itt nagyapámnak. Volt szalon, ahol zongora állt, a különnemű gyerekeknek külön szobájuk volt. Volt bennlakó fräulein. A nagyapám fontosnak tartotta, hogy a gyerekek a hochdeutschot [A középső és déli német nyelvterületen élő nyelvváltozatok alapján létrejött mai német irodalmi nyelv. – A szerk.] tanulják meg. Ezért úgy döntöttek, hogy a bentlakó fräuleinnek azt kell beszélnie. A Trudi von Trutschler nevű fräulein tehát úgy jött a házba, hogy nagyapám elutazott Berlinbe, és megnézte, hogy kit visz haza. Sokáig ott volt náluk, amikor anyám tizenhat éves korában hazament az intézetből, akkor már nem. Így mind a két gyerek anyanyelvi szinten beszélt németül. Gyerekkorban rengeteget játszottak, a két testvér jóban volt. Laci bácsinak voltak fiúbarátai. Az egyikből, Görgényi-Göttche Oszkárból az ötvenes, hatvanas években Budapesten jó nevű gyermekorvos lett, a lányom mellé őt kértem föl gyerekorvosnak [Görgényi-Göttche Oszkár (1895–1972) – gyermekgyógyász, tüdőgyógyász, egyetemi tanár. 1932–1944 között a budapesti Fehér Kereszt Gyermekkórház főorvosa, 1944–46-ban a János Kórházban osztályvezető főorvos, 1946–1950 között nyugdíjban volt. 1950-től a Szabadsághegyi Állami Gyermekszanatórium főorvosa, majd tudományos igazgatója volt. Számos tudományos közleménye és több könyve jelent meg. – A szerk.]. Úgy tűnik nekem, hogy Törökbecsén semmi elkülönülés nem volt a polgárságon belül. Göttchéék keresztény sváb család volt, aztán volt a baráti társaságban egy család, ahol egy Iván nevű jogász fiatalember névjegyére, gyerekkoromban láttam, az volt ráírva, hogy „Dr. ez és ez, de genere Töhötöm”.

Nagy társasági életet éltek. Legalább egy héten kétszer volt vendégség a nagymamámnál, más napokon ők mentek másokhoz. Tehát majdnem minden nap volt valami, ahova az urak talán nem mentek mindig, de a hölgyek és a gyerekek igen. Például anyámék zongoratanárnője egy olasz nő volt, Piccola, akit az egyik törökbecsei úr hozott haza. Törökbecsén volt teniszpálya, szoktak teniszezni.

Ezek a nagyszüleim sem voltak vallásosak, de nem volt vehemens vallásellenesség.

Anyám elemibe az állami népiskolába járt hat évig. Az iskola szemben volt, és az udvaros feladata volt, hogy télen a havat elsöpörje, hogy Iluska át tudjon menni. Ha sár volt, akkor pedig pallót fektetett keresztbe. Addigra Iluska már jól tudott németül, és elkezdett az anyukájától franciául tanulni. Sok játéka volt, a kutyának babaruhákat varrtak, és felöltöztették.

Amikor anyám tizenkét éves lett, a temesvári Állami Felsőbb Leányiskolába adták bentlakónak. Ez egy lányoknak szóló négyéves iskola volt, tizenhat éves korukig jártak oda a lányok. Tizenhat ágyas hálótermekben aludtak, az egyik kislány valami baronesse volt. Anyámat saját lovas kocsival vitték oda. Ez egy úrikisasszony-nevelő volt. Például tanították őket bársonyba mintát égetni. Megvan anyám mintakönyve, sőt még az égetőtű bársonytokja is megmaradt. Aztán tanítottak háztartástant, vagyis hogyan kell instruálni a szakácsnőt, aki nyilván jobban tudta, mit hogyan kell csinálni. Komolyan tanultak irodalmat, németül, franciául, zenét. Lehetett külön tanulni olaszul, anyám be is iratkozott. Egy héten egyszer volt kimenő, akkor kimehettek Temesvárra. A kollégiumnak az volt a rendje, hogy a gyerekeknek vinni kellett a saját evőeszközüket. Ezüst evőeszközöket vittek, bele kellett vésni a monogramjukat és a kollégiumi számukat. Van olyan kanalam, amibe bele van vésve, hogy GI 48. A bizonyítványába bele volt írva, hogy vallása izraelita, de én semmit arról nem hallottam, hogy zsinagógába mentek volna. Arról sem mesélt, hogy a társaival lett volna emiatt konfliktusa. Nagyon szeretett ott lenni. Csak az iskolai szünetekben jártak haza. Ezenkívül voltak időpontok, amikor a szülők jöhettek látogatóba vasárnap délután. Ekkor anyám már nagyon határozottan tudta, hogy orvos akar lenni. Tervezték, hogy különbözetizzen, mert egyetemre csak gimnáziumi érettségivel lehetett menni. Főleg a latint kellett volna pótolnia, amit minden további nélkül vállalt. Ehhez Szegedre kellett volna mennie gimnáziumba, de csak akkor mehetett volna, ha ott tud valakinél lakni. Csakhogy Szegeden nem volt rokon. A gimnáziumi tanároknál akkoriban szokás volt, hogy odavettek a családba gyerekeket kosztos diáknak. De nem találtak olyat, ahol a családban lánygyerek lett volna, nagyanyám pedig kijelentette, hogy arról szó nem lehet, hogy a lánya fiús családba menjen. Ez vetett véget anyám tanulmányainak. Nem lázadt ez ellen, de megpróbált mégis valamit tenni. Mesélte, hogy az volt neki lelkileg a legnehezebb időszak, amikor ősszel másoknak kezdődött az iskola. Elhatározta, hogy az összes Schiller-drámát megtanulja kívülről németül. Odáig persze nem jutott, de rengeteget tudott kívülről, és nem csak drámát. Mesélte, hogy kint a kertben tanult, kezdett hűvösödni, már csak ott tudott olvasni, ahova odasütött a nap, és mindig ment arrébb, arrébb, arrébb. De tanult Goethét is, meg zongorázott, művelődött. Nagy igénye volt a műveltségre.

Amikor tizenhat éves korában hazament Törökbecsére, járt teniszezni, részt vett a zsúrokon, jöttek a házhoz fiatalemberek, hegedültek, ő zongorázott. Életképeket csináltak: beöltöztek ennek-annak, aztán a hivatalos fényképész lefényképezte őket. Nagyanyám már kezdett gondoskodni arról, hogy legyenek kérők. Anyám nagyon lázadó típus volt, mégsem voltak konfliktusai a szüleivel. Valószínűleg elhitte, hogy nagyon jót akarnak neki. A lázadás egyedül abban nyilvánult meg, hogy a kérőket mind kikosarazta. Amikor aztán húszéves korában már a tizedik kérőt, Engel Vilmost is kikosarazta, akkor nagyanyám – nagyanyus, ahogy ő mondta – leültette a szalonban, és azt mondta neki: „Fiam, mit akarsz? Talán patikárius kisasszony akarsz lenni?” És akkor rájött, hogy ez talán nem perspektíva, és inkább igent mondott Vilmos bácsinak.

Engel Vilmos úgy került a családhoz, hogy nagyapám [Garai Izsó] a szegedi szabadkőműves páholynak volt a tagja. Azt mesélték, hogy 1912-ben hazajött egy páholyülésről Törökbecsére, és azt mondta a feleségének, Gizusnak, hogy a páholyban van egy új tag, egy szimpatikus fiatalember, én meghívnám. És megállapodtak, hogy meghívják a fiatalembert, akinek az apja, doktor Engel Mór ügyvéd a szegedi páholy alapító tagja és valami tisztségviselője is volt. Engel Mór volt Móra Ferenc egyik ajánlója. Szóval meghívták Engel Vilmost, aki – úgy képzelem – meglátta anyámat, és első látásra szerelmes lett belé. Azt pedig nem csak képzelem, hanem tudom is, hogy ez a szerelem halálig tartott. Ezt a szerelmet – szublimált formában – valahogy örököltük, mert feltétel nélküli, odaadó szeretettel fordult felém, aztán pedig a lányom felé is.

Engel Vilmos újságíró volt, a „Szegedi Napló” társtulajdonosa [„A városban ekkor négy újság jelent meg: az ellenzéki, függetlenségi „Szegedi Napló”, amelyik a város legtekintélyesebb, irodalmi és politikai súllyal megszólaló véleményformáló lapja volt…” (Lengyel András: Közlemények, Magyar Könyvszemle 117. évf. 2001. 4. szám ) Munkatársai között olyan írók találhatók, mint Juhász Gyula, Bibó Lajos, Tömörkény István és az 1913-tól 1919-ig főszerkesztő Móra Ferenc. – A szerk.]. Nem tudom, milyen arányban volt társtulajdonos Vilmos bácsi, lehet, hogy nem a fele volt az övé, hanem kevesebb. Az eredeti tulajdonos a nagybátyja volt, Engel Lajos, akinek akkor már csak a felesége élt, s ő nem tudta a lapot egyedül vinni. Bevette Vilmos bácsit társtulajdonosnak és főszerkesztő-helyettesnek. Vilmos bácsi ugyanis újságíró volt. Giza néni kilencven fölött volt, amikor a vagonba zsúfolták. Utólag is csak azt remélem, hogy már az első napon meghalt.

Amikor 1913-ban összeházasodtak, a lap tréfás kedvű újságírói kiadták az „ELŐLEG” című „házassági folyóirat” első és utolsó számát, amelybe többek között Tömörkény István, Kisteleki Ede és Ortutay István írt tréfás szövegeket [Tömörkény István (1866–1917) – író, a „Szegedi Híradó”, majd a „Szegedi Napló” munkatársa. 1897-ben Mikszáth Kálmán mint külső munkatársat az „Országos Hírlap”-hoz szerződtette. 1904-től haláláig a szegedi Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum igazgatója; Kisteleki Ede (1861–1931) – író, költő, újságíró Budapesten, majd Szegeden. A „Pesti Hírlap”, majd a „Pesti Napló”, az 1890-es évek elejétől pedig a „Szegedi Híradó”, majd a „Szegedi Napló” belső munkatársa. Több verses- és novelláskötete jelent meg; Ortutay István – író, újságíró, a „Szegedi Napló” szerkesztője (Ortutay Gyula apja). – A szerk.].

Az esküvő után hat hétig voltak nászúton Velencében. Anyám, miközben körülötte mindenki németül beszélt, megpróbálta felfrissíteni olasz tudását. Jó nyelvérzéke volt. A nászút után egy nagy lakásba költöztek, ahova Garai Izsó rendelt teljes bútorzatot hétezer-négyszáz korona értékben. A rendelés a számla alapján a következőkből állt: „Ebédlő (sötét tölgy, páczolva, vörösréz verettel): 1 kredenc, 1 pohárszekrény, 1 patentasztal, 8 szék, 2 fotel, 3 függöny, 1 jourasztalka, 3 bonne femme [Egyfajta szék, amelynek az ülőkéje nádfonatú. – A szerk.], 1 asztalterítő. Hálószoba (festett, laggozva, kevés aranyozással): 2 szekrény, 1 ágy 150/200, 2 éjjeliszekrény, 1 toilette asztal, 1 háromajtós szekrény, 1 ágybetét, 2 részű, 1 lószőrmatracz, 1 ottomán [Háttámlával rendelkező, karfa nélküli heverő. – A szerk.] vászonban, 2 szék selyemmel kárpitozva, 1 asztalka üveglappal, 1 fal kiképzés, 1 ágydekorátio, 1 fotel a toilettehez, 2 függöny, 1 ágyterítő, a fal szövettel való bevonása. Fogadószoba: 1 kanapé (citromfa ébenfa), 2 fotel gyöngyház berakással, 1 kerekasztal üveglappal, 3 függöny, 3 bonne femme, 1 ruhafal.”

A ház a „Szegedi Napló” tulajdona volt, ott volt a kiadóhivatal, egy szárnyépületben a nyomda, és az első emeleten volt a lakás. A szalonon kívül volt még két vagy három szoba. A szalon akkora volt, hogy a „Szegedi Napló” képzőművész munkatársainak időről időre kiállításokat rendeztek benne.

Van egy levelem a nagyanyámtól 1913 végéről, amit anyámnak írt Törökbecséről, és tanácsokat adott, hogy kinél mikor viziteljen. X-éknél lehetőleg ne halassza a vizitet, mert akkor még nem lesz olyan hideg, és azt a toalettet tudja fölvenni, amely a legjobb erre az alkalomra, mert X-éknél ebben a toalettben lesz a legjobb megjelenni. Az ifjú házasoknak saját, kétlovas kocsijuk volt. Anyám már otthon is sportolt, és Szegeden nagy örömmel evezett, tagja volt a Szegedi Atlétikai Klubnak.

Vilmos bácsi a háború alatt főhadnagy volt. A háborúban tífuszt kapott, túlélte, és utána már elég jól megúszta a háborút. Amikor összeházasodtak, akkor Garai Izsó adott a lányának havi háromszáz aranykorona apanázst. A háború alatt nagyapám és Vilmos bácsi is jegyeztek hadikölcsönt [lásd: hadikötvény az Osztrák–Magyar Monarchiában], és minden pénzük elúszott. Mivel a „Szegedi Napló” közismerten zsidó kézben volt és baloldali, 1919-ben komoly veszély fenyegette Vilmos bácsit. Egypár napig nem is lakott otthon. Valahogy a „Napló” is kikerült a kezéből, és az Athenaeum nyomdában lett tisztviselő először Szegeden, aztán egy rövid ideig átmenetileg Pesten [Emich Gusztáv (1814–1869) könyvkiadó és könyvkereskedő 1841-ben nyitotta meg Nemzeti Könyvkereskedését Pesten, 1850-től kiadta a „Pesti Napló”-t, 1868-ban pedig Jókai Mór és Kemény Zsigmond bevonásával megalapította az Athenaeum Nyomda Rt.-t. A nyomda már a századfordulón rendelkezett kétszínnyomó géppel, a magyar nyomdaiparban pedig egyedül működtetett cérnafűző gépet. Elsőként vezette be a betűöntést, a monophoto fényszedést, az íves mély-, ill. ofszetnyomtatást. – A szerk.]. Apjának, Engel Mórnak az volt a felfogása, hogyha fiát a kiadóhoz, a nyomdához készíti fel, akkor végig kell mennie a nyomdai munka minden fázisán, ezért Vilmos bácsi szedőséget és könyvkötészetet is tanult. És tudott nyelveket, németül, franciául. Ezért dolgozhatott az Athenaeumnál, s hamarosan kinevezték a római leányvállalatuk élére. 1925-ben mentek ki. Anyám elvitte magával a matracait, mert azt mondta, hogy Olaszországban nem elég jók az ágyak. Kijelentette, hogy Rómában már modernül kell kinézni, ezért levágatta a haját. De azért eltett belőle egy darabot, hogyha operába kell menni, akkor ne ilyen semmi hajjal menjen. Ilyenkor feltűzte a pót-saját hajat. Elképesztő mennyiségű bőrönddel utaztak, de egy fél év után hazajöttek, mert anyám nem bírta. Apám miatt. Azt hiszem, apámmal a szerelem már azelőtt elkezdődött, hogy kimentek Olaszországba. Utána talán még egy évig együtt élt Vilmos bácsival Szegeden, majd anyám 1927-ben felköltözött Pestre. Vilmos bácsi később eladta a szegedi érdekeltségeit, ő is felköltözött Pestre, egy kis nyomdája volt. Végig jóban voltak, apám is jóban volt vele.

Anyám Engel Vilmosné néven lakott az akkori ötödik kerületben, a Pannónia utcában. Akkor már apám is Pesten élt. Anyám nyitott egy fehérneműszalont a lakásában. Volt egy Singer varrógépe. Egy úrinőnek mindig volt otthon varrógépe, mert minden héten vagy minden két hétben jött a házivarrónő felhajtani, kiengedni, gombot varrni. Temesvárott az iskolában varrni is megtanultak. Szabni nem, ezért neki soha nem lehetett iparengedélye. De találkozott egy női szabóval, egy kimagaslóan intelligens és igen művelt zsidó asszonnyal, Hillinger Mancival, akivel aztán halálig nagyon jó barátságban maradt. Ő szabott, anyám varrt. Volt egy nyomtatott cédula, amelyben szegedi hölgyekhez fordult, körülbelül ezzel a szöveggel: „Értesítem asszonyom, hogy megnyitottam divatszalonomat itt és itt. Ha Pesten jár, akkor szívesen állok rendelkezésére.”

Közben 1928-ban megszületett Klárika nővérem. Még ugyan nem voltak házasok, de már Varsa Klárának hívták. Legalábbis azt hiszem. 1932-ben házasodtak össze. Az a levél nincs meg, amit anyám új házassága előtt írt az apjának és a testvérének, de megvan a válaszlevél. Ebben azt írták, hogy gyere haza a babával együtt, el tudunk tartani. De arra nem vagyunk képesek, hogy Pesten tartsunk el. Szemmel láthatóan elfogadták a helyzetet. Nagyanyám akkor már nem élt, hiszen 1921-ben halt meg.

A nagyanyám, Weisz Gizella halála után nagyapám és Laci bácsi átköltözött Pancsovára [Pancsova – törvényhatósági jogú város volt Torontál vm.-ben (királyi törvényszék, sajtó- és járásbíróság, kir. közjegyzőség, adóhivatal; járási szolgabírói hivatal). Lakóinak száma 1850-ben 11 000 volt, 1870-ben 16 900, 1891-ben 17 900 (43% szerb, 40% német, 11% magyar, 2% román, 1% szlovák és 1% horvát; hitfelekezet szerint 44% görögkeleti, 38% római katolikus, 9% evangélikus, 4% református és 4% izraelita), 1910-ben pedig 20 800 fő (42% szerb, 36% német, 16% magyar; 45% görögkeleti, 36% római katolikus, 10% evangélikus és 3% izraelita) volt. A 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben állami főgimnázium, polgári iskola, állami és szerb felsőbb leányiskola, valamint tanonciskola működött a városban. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. Ma Szerbiában van. – A szerk.]. Laci bácsi a pancsovai malomban dolgozott, aminek később társtulajdonosa lett, Izsó pedig nyugdíjba ment. A két férfi ott élt egyedül, Laci bácsi nem nősült meg. A pancsovai házra már emlékszem, a háborúig minden nyarat ott töltöttünk. A pancsovai Fő utcán volt egy négyszobás, földszintes, tornácos ház. Laci bácsinak nem volt külön hálószobája, az úri szobában volt az ágya. Nagyapának volt. Volt egy nagy konyha, egy nagyon elegáns fürdőszoba, fekete kőből vagy márványból volt a kád. Rézhengerrel lehetett melegvizet csinálni. Fafűtéses cserépkályhák voltak. Volt egy szakácsnő meg egy szobalány, ők egy szobában laktak. Nekem nagyon határozottan megmondták, hogy udvariasnak kell velük lenni, és néninek kell őket szólítani, szépen kell kérni, ha kérek valamit. Például süvegcukrot [Hengeres, csúcsos formába öntött kemény, fehér cukor. – A szerk.], mert az volt. Volt egy kutya, egy nagyon érdekes kis foxi. Imádtam a kutyákat, és nekem nem volt. A konyha hatalmas volt, legalább ötször ötös, és két szép fényes sparhert volt benne. Az egyikben mindig égett tűz, így mindig volt meleg víz. Még külön volt valami kemenceszerű is, de azt nem használták. A hálószobának két nagy ablaka volt, ami a Fő utcára nézett, és az ablak előtt volt egy kanapé rengeteg párnával. Arra térdeltem fel, és kibámulhattam az utcára, ami mulatságos volt, mert közel volt az utca – nem úgy, mint Pesten, ahol a hatodikon laktunk –, és lovas kocsik meg ökrös szekerek jártak. Az is érdekes volt, ahogy jöttek haza a tehenek. Mivel nem jöttek el egészen a házig, ki kellett kéredzkednem a ház elé. A kert nem volt nagy, de nagyon szép. Sok rózsa volt benne, és a nagyapám tudta a nevüket. Ő csak a rózsáival foglalkozott.

És akkor mielőtt szüleim közös életével folytatnám, áttérek az apai ágra. Nagyapám apja,  Weisz Ferenc, a felesége Lechner Erzsébet. Hogy mikor születtek, haltak, azt nem tudom. Weisz Ferenccel kezdődik az a legenda, hogy a családban kuruc hagyományok vannak. Az a földesúr, akinek a területén lakott, nagy hazafi volt, és amikor „Kossuth Lajos azt üzente…”, akkor kihirdette a jobbágyai között, hogy aki elmegy harcolni, az fog kapni tőle egy darab földet. Ferenc elment az 1848-as szabadságharcba, és ezért kapott földet. Apám szerint két-három holdat. Így letelepedett földtulajdonos lett. Ebből nem lehetett megélni, úgyhogy valószínűleg valami kereskedést még folytatott. Három gyerekről tudok: volt a nagyapám, Weisz Farkas, és volt egy bátyja meg egy húga, akiknek a nevét sem tudom.

A másik dédapám Kesztenbaum Áron. Feleségéről, Molnár Erzsébetről azt tartja a családi legenda, hogy unitárius volt, és betért. Róluk nem sokat tudok, de talán mond valamit a családról az „Egyenlőség” 1935. december tizennegyediki számában megjelent újságcikk, amely Kesztenbaum Áron testvéréről vagy nagybátyjáról szól:

„Kesztenbaum, a zempléni különc

Sátoraljaújhelyen méltán emelkedett hírnévre a közel százesztendős Kesztenbaum zsidóiskola, melyet a megyei hatóság állított fel egy nagylelkű zsidó filantróp, 1825. évből származó végrendelete alapján. Százezer rénes forintot hagyott Kesztenbaum arra a célra, hogy az intereséből a »tekintetes nemes Zemplén vármegyébe helyeztetett Sátoraljaújhely városban levő zsidó templom udvarán egy alkalmatos oskolát« állítsanak fel. … Kesztenbaum az iskolában atyafiainak árváit ingyenes nevelésben és tanításban kívánta részesíteni…
Az örökhagyó Kesztenbaum Márton Rafael valóban igen »egyszerű« ember volt. Az életében senki nem gondolta volna róla, hogy milyen fenkölt gondolatok foglalkoztatják. Parasztruhában járt, a fukarságig takarékosnak ismerték. A népmonda szerint a megyegyűlések napján, a Pelejtéről [Pelejte, kisközség (Zemplén vm.), 1910-ben 700 főnyi szlovák és magyar lakosa volt, 1918-tól Csehszlovákiához tartozott. – A szerk.], ahol birtokos volt, Újhelybe [= Sátoraljaújhely] ment, a megyeház kapuja előtt egy kövön ülve, a déli órákban egy darab száraz kenyeret rágott. …
Műveltsége nem volt Kesztenbaumnak, az olvasással, írással nem nagyon kötött barátságot, héber ismeretei is csak olvasásra és írásra szorítkoztak, de azért barátságot tartott Zemplén megye csaknem valamennyi tekintélyes férfiával. …
1825-ben, közeli halála sejtelmével készítette el Kesztenbaum azt a végrendeletét, amely által örök időkre bekerült a magyar zsidó filantrópia történetébe. A végrendelet a vármegye levéltárába került. Kesztenbaum azonban csak 1829. november 28-án hunyta le a szemeit barátja és ügyvédje, Resko Mihály karjai között. …
A zempléni zsidók akkoriban a népiskola alapításának gondolatát még nehezen tudták megérteni, és a végrendelet végrehajtását, az iskola megalapítását csak a vármegye tisztviselőinek lehet köszönni.”

Weisz Farkas a családban rebellisnek számított. 1865-ben be kellett volna vonulnia katonának, de inkább elment a tiszai halászok közé illegalitásba, és csak a kiegyezés [lásd: 1867-es kiegyezés] után került elő. Addigra Ferenc, az apja meghalt, azt a nagyon kis földet a bátyja és a közben férjhez ment nővére örökölte, neki már nem maradt semmi. A testvérek rendesek voltak, vettek neki egy lovat és egy szekeret. Így fuvaros lett. Szorgalmas volt és biztosan értelmes is, mert később Miskolc külterületén már egy kisebb vállalkozása volt, több lóval és szekérrel. Egy időben a fuvarosság mellett még kocsmát is béreltek Miskolcon, abba a felesége, Kesztenbaum Erzsébet is besegített. (Ő Taktaharkányban [Nagyközség volt Zemplén vm.-ben, 1891-ben 1400 lakossal. – A szerk.] született, 1849-ben.) Alacsony polgári szinten éltek, apámtól tudom, hogy földes szobában laktak. Farkas folytatta a kuruc hagyományt, erősen Habsburg-ellenes volt, és harcosan vallásellenes. Kesztenbaum Erzsébetről annyit tudok, hogy nem taníttatták, mert szegény volt a családja, viszont ő volt az egyetlen vallásos a családban. Mint afféle neofita. Erzsébet valamikor az 1920-as években halt meg, Miskolcon van eltemetve a zsidó temetőben. De amikor kerestem a sírját az 1960-as évek végén, nem találtam. Farkas idős korában Pestre került a lányához, itt halt meg 1932-ben, a Kozma utcában van eltemetve.

Nyolc gyerekük született, de csak négyet neveltek föl: egy lányt és három fiút. A három fiú valamikor a huszadik század elején, 1905 és 1910 között magyarosított [lásd: névmagyarosítás] Varsára. A magyarosítási papír nincs meg, de apám érettségi képén, 1911-ben már Varsaként szerepel. A nővérük akkor már férjnél volt, így ő Weisz Róza maradt. A gyerekek magyar iskolába jártak. A legidősebb Róza nagynéném volt, 1871-ben született, őt nem taníttatták. Nem tudom, miért nem négy elemit végzett, de úgy tudom, csak kettőt [A népiskoláról szóló 1868-as törvény 49. §-a értelmében „a mindennapi iskolába tartoznak járni a 6-ik évöket betöltött gyermekek 12-ik évök betöltéseig”. Lásd: elemi iskola / népiskola. – A szerk.]. Láttam leveleit, irtózatos helyesírása volt. Férjhez ment Gajdos Ignáchoz, egy jómódú textilkereskedőhöz. Budapesten, a Rákóczi úton laktak, és abban a házban volt az üzlet. A férje 1934-ben halt meg, Róza néni pedig 1941-ben. Két fiuk volt. A nagyobbik, Alfréd 1899-ben született, és nyolcvannyolc éves koráig élt Párizsban, nagy elismertségben. Nagyon tehetséges orvos volt. Úgy került Párizsba, hogy miután Pécsett elvégezte az egyetemet, csak valami fizetés nélküli segédkörorvosi állást kapott vidéken. A felesége szintén orvos volt, ő meg végképp nem kapott állást. 1931-ben kimentek Párizsba. Alfrédnak először le kellett érettségiznie. Aztán az összes ottani orvoskari vizsgát le kellett tennie. Három év alatt teljesítette ezt az egészet [Gajdos Alfrédnak 1967-ben több kiadást megélt szakkönyve jelent meg Párizsban, „Médicine et Biochimie” címmel. – A szerk.]. Azalatt a felesége, Marianne, szintén végzett orvos, kozmetikusként dolgozott, és így tartotta el a családot. Amikor kimentek, volt már egy gyerekük, és ott elég hamarosan született egy másik. Amikor Alfréd francia orvos lett, Marianne is leérettségizett, majd ő is elvégezte az ottani orvosit. Közben szült egy harmadik gyereket. És a végén biológus kutatóként dolgozott. Aztán még egy negyedik gyerek is született, 1944-ben. A háborút úgy úszták meg, hogy letagadták, hogy zsidók. Ugyan látszott rajtuk, de azt mondták, hogy Dél-Franciaországból jöttek, és ez a kicsit baszkos, kicsit katalános név, hogy Gajdos, beleillett ebbe. Halálukig elég erős akcentussal beszélték a franciát, de a francia hatóságoknál lehetett némi cinkosságra számítani, a németek pedig nem hallották az akcentust.

A kisebbik fiú, [Gajdos] Sándor szintén nagyon tehetséges volt, de nem volt szorgalmas. Inkább az egyetem mellé járt, lóversenyezett, kártyázott, dzsentri allűrjei voltak. Amikor elküldték Bécsbe egyetemre, ahelyett, hogy vizsgázott volna, vett két gyönyörű agarat. Végül jogász lett, Pesten élt kicsit komolytalanul, bohémül. A háború után külkereskedő lett. Első feleségétől elvált, volt egy gyerek, aki a külkereskedelemben dolgozott gépészmérnökként. Sándor 1986-ban halt meg Düsseldorfban, ahova 1957-ben a második feleségével ment ki. Valahogy legálisan elintézte. Arra emlékszem, mesélte, hogy amikor munkaszolgálatos volt, és valahonnan valahova kísérte egy keretlegény, akkor azt mondta neki: „Nézze, nincs nálam semmi, nem tudok magának adni semmit, de már itt vannak az oroszok. Ha elenged, és a felszabadulás után eljön hozzám, akkor busásan megjutalmazom.” Elengedte, túlélte, a keretlegény jelentkezett.

Róza után jött a legidősebb fiú, [Varsa (Weisz)] Imre, aki 1873-ban született, tehát apámnál tizenkilenc évvel idősebb volt. Amikor kijárta az elemit, elment hozzájuk a tanító, és azt mondta: „Farkas bátyám, taníttatni kell az Imre gyereket.” És akkor polgáriba [lásd: polgári iskola] adták, majd nyomdász lett, korrektor. Részt vett az első világháborúban, ott volt Przemyśl ostrománál, és fogságba is esett. Írt is erről, valami könyve meg is jelent. (Volt némi irodalmi véna a családban, apám is írt verseket. Rossz verseket, de versek voltak. Valószínűleg jó esszéista lett volna.) A feleségét Zsófi néninek hívták, és volt három lányuk: Klári, Magda és Erzsébet. Imréék az alsó polgárság színvonalán laktak, úgy rémlik, hogy valahol a Józsefvárosban volt egy háromszobás lakásuk, amikor még a lányok otthon voltak. A fő emlékem, hogy ez egy sötét lakás volt, és sötétek voltak az ajtók. Legidősebb lányuk, [Varsa] Erzsébet 1899-ben született, és az 1990-es évek elején halt meg. Gyönyörű lány volt, kétszer ment férjhez. Az első férj egy nála legalább húsz évvel idősebb férfi, a Magyar Állami Kőszénbányáknak volt valami vezető tisztviselője [A Magyar Általános Kőszénbánya Rt.-t (MÁK) 1891-ben alapították. A MÁK volt az első barnaszén bányavállalat, amely a bányászok műszakját 12 óráról 8 órára csökkentette. A társaság folyamatosan fejlesztette munkásjóléti intézményeit, 1912-ben külön balesetbiztosító pénztárat alapított, valamint elemi iskolát, óvodát, munkáskórházat, munkásfürdőt, munkásotthont, könyvtárat és altiszti kaszinót működtetett (Forrás: A Hét, 1913, 883. oldal.) – A szerk.]. A második férje gépészmérnök volt. Az első házasságából van egy lánya, aki Amerikában még ma is él. Annak a férje ugyancsak magyar, Beér János, aki Wallenberg akcióiban vett részt egyetemistaként, Amerikában pedig az MIT-en tanított. [Varsa] Klári első férje egy keresztény katonatiszt volt, aki 1942-ben olyan lovagiasan viselkedett, hogy azt mondta, a karrierjét egy zsidó feleség hátráltatja, és elvált. Abból a házasságból nem volt gyerek. Klári 1945 után ismét férjhez ment, és ott van gyerek meg unoka. A férjét nem ismertem, rövid ideig éltek együtt, meghalt. Ezután többször már nem házasodott. [Varsa] Magdának nem volt gyereke. Imre bácsi együtt volt egy ausztriai táborban a lányaival, ahova gyalogmenetben hajtották őket [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. A lányai tolták haza az ausztriai deportálásból egy gyerekkocsiban, annyira le volt gyengülve. 1945 telén halt meg, a felszabadulás után. Zsófi néninek 1944-ben volt egy enyhe szélütése, és amikor a családot elhurcolták, ő ténylegesen nem tudott fölkelni az ágyból. Otthagyták, és valahogy túlélte. Még találkoztam vele 1957-ben.

Néhány évvel később megint jött a tanító Weiszékhez, és mondta: „Farkas bátyám, a Dezső gyereket is taníttatni kell.” És ő már nem csak polgárit végzett, hanem KERAK-ot, ami akkor kétéves kereskedelmi volt a polgári után [Az iskola minden bizonnyal három éves volt. Lásd: kereskedelmi iskolák, (2) Középfokú kereskedelmi szakoktatás. – A szerk.]. Nagykikindára került egy bankba, azt hiszem, könyvelőnek [Nagykikinda – rendezett tanácsú város volt Torontál vm.-ben (járási szolgabírói hivatal, kir. törvényszék, járásbíróság, kir. közjegyzőség), 1850-ben 13 900, 1891-ben 22 800 (56% szerb, 25% német, 15% magyar, 2% román; hitfelekezet szerint 58% görögkeleti, 37% római katolikus, 3% izraelita, 1% evangélikus, 1% református), 1910-ben 26 800 lakossal (53% szerb,  22% magyar, 22% német, 2% román; hitfelekezet szerint 55% görögkeleti, 39% római katolikus, 3% izraelita, 1% evangélikus, 1% református) A 19. század végén 6 osztályos községi magyar gimnáziuma, felső leányiskolája, kereskedelmi és iparostanonc-iskolája és szövőiskolája volt. A 20. század elején már állami főgimnázium és polgári lányiskola, valamint fiú polgári iskola is működött a városban. Iparvállalatok a 20. század első évtizedeiben: több nagy téglagyár (az egyik 500 munkással), több gázmalom (az egyik 300 munkással), keményítőgyár, gépgyár stb. Trianont követően a város a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került, lakosainak száma 1921-ben 25 800 fő volt. Ma Szerbiához tartozik. – A szerk.]. Aztán ugyanannál a banknál mindig jobb állást kapott, így költözött először Nagykikindáról Szegedre, majd onnan Budapestre. Mindaddig bankban dolgozott, amíg apám ügyvédi irodát nem nyitott.

[Varsa (Weisz)] Dezső bácsi keresztény nőt vett feleségül, bogdánfi Bogdánffy Erzsébetet. Nagymama, aki vallásos volt, ezt nagyon rosszul viselte, és megeskette apámat, aki akkor még nőtlen volt, hogy sosem vesz feleségül keresztény nőt [lásd: vegyes házasság]. Apám megesküdött. Dezső bácsi a házasságkötéskor kitért, és reverzálist adott [Ha a házasuló felek különböző vallásúak voltak, akkor megegyeztek abban, hogy születendő gyermekük melyik szülő vallását kövesse. Általában a fiúgyermek az apa vallását követte, a lánygyermek pedig az anyjáét. – A szerk.], de erről a nagymama nem tudott. Dezső bácsi két fia teljesen kereszténynek nevelődött, és soha senki nem is tudta, hogy nem teljesen tiszta a pedigréjük. Hogy például [Varsa] Ferenc ugyancsak keresztény felesége és annak családja mennyire nem volt antiszemita, azt jól mutatja, hogy 1944. október végén, amikor itthon csak annyit tudtunk, hogy az unokabátyám [azaz Weisz Dezső fia, Ferenc] eltűnt (az később derült ki, hogy amerikai fogságban volt), megjelent a csillagos házban a feleség édesanyja, és azt mondta anyámnak, hogy „Ilus, pakolj, velem jöttök”. Pedig a lányának akkor már volt egy hároméves gyereke, nem tudták, hogy a férj, aki az egyetlen családi kapocs volt velünk, él-e, hal-e, de azt biztosan tudta, hogyha odavesz bennünket, akkor életveszélybe kerül. Sosem felejtem el nekik. Nem mentünk. Anyám azt mondta, „Ha Jóska hazajön, itt keres bennünket”.

Mindkét unokabátyám [Varsa Ferenc és Varsa István] mérnök lett. István 1956-ban épp Moszkvában volt valami hivatalos ügyben, és amikor hazajött, év végén disszidált. De akkor a két fiát és a feleségét nem merte magával vinni, a család nagyon kalandos és fura módon ment utána évekkel később. Amerikában kötöttek ki, ott elváltak, és István újranősült. Annak a Koszorús ezredesnek az özvegye lett a felesége, akinek táblája van a Dohány utcai zsinagógával szemben [Koszorús Ferenc (1899–1974 )– vezérkari ezredes, a Budapesten és környékén állomásozó 1. páncélos hadosztály parancsnoka volt. Megtudta, hogy Baky László belügyi államtitkár, aki a hadsereg kivételével minden biztonsági erő főparancsnoka, puccsot tervez, hogy hatalomra juttassa a náciknak vakon engedelmeskedő karhatalmat, amely gondoskodnék arról, hogy Magyarországon teljesen felszámolják a még megmaradt zsidókat. Baky a Gestapo támogatásával neki feltétlen hű csendőrökből több zászlóaljat szervezett. A kormányzónak a csendőralakulatok feloszlatására vonatkozó rendelkezését nem hajtotta végre. Koszorús ezredes irányította a legutolsó megmaradt aktív hadegységet Magyarországon. Látva a helyzet adta veszélyeket, tanácskozott a kormányzóval, és saját hatáskörében előkészületeket tett, hogy megállítsa Bakyt és csendőrzászlóaljait. 1944. július 5-én a 1. páncélos hadosztály alakulatait Budapest stratégiai pontjaira rendelte, lezárva a városba vezető összes utat. Július 6-án reggel 7 órakor minden egység a helyén volt, és Koszorús tudatta Bakyval, ha a csendőrei nem távoznak, és nem oszolnak fel, akkor megsemmisíti őket. Július 7-én Baky kapitulált, és eltávolította csapatait. (Koszorús Ferenc emigrált, az Egyesült Államokban halt meg.) Lásd még: csendőrpuccs. – A szerk.].

Akkor a Weisz gyerekeknél következett tizenhárom év szünet, és amikor apám végzett az elemiben, még mindig ugyanaz a tanító bácsi volt, és ugyanezt mondta: „A Jóska gyereket igazán taníttatni kell.” De akkor nagyapám, aki már hatvan felé járt, azt mondta, hogy lehetetlen, nem tudja taníttatni. És akkor apám fiatalabbik bátyja, a tizenhárom évvel idősebb Dezső, aki már nős volt, és banktisztviselő [Nagy]Kikindán, magához vette, és taníttatta. Nagy lakásban lakhattak, mert amikor ő kiskamaszként odakerült, már két kisgyerek is volt, mégis jutott neki egy külön zug [Varsa József 1903-ban kerülhetett Dezső bátyjához, aki ekkor 24 éves volt. Gyermekei 1905 és 1909 között születtek. – A szerk.]. A ruházkodását is Dezső bácsi állta. Teljesen úgy kezelték, mintha a gyerekük lenne, sőt egy kicsivel több joga volt, mint a kicsiknek. A kicsik többször emlegették, hogy nagyon sokat tanultak Jóskától. A szünetekben Pestre jött Róza néniékhez, mert ő meg azt vállalta. Az ottani két fiú közelebb volt hozzá korban, és tényleg úgy tekintettek rá, mint bátyjukra. [Gajdos] Alfréd, aki verseket is írt, és kötete is jelent meg [„Csillagok alatt”, 1924], nekem sokszor mondta, hogy a magyar költészet szeretetét az én apámtól tanulta. Sok verset mondott neki apám kívülről. A két Gajdos fiú és apám minden nyáron egy-két hetet a nagyszülőknél voltak Miskolcon. Innen tudom, hogy a ház kicsi volt, szegényes és földes szoba volt benne. Ezekről a miskolci nyaralásokról csak azt mesélte apám, hogy bitangoltak a környéken, valahova mentek úszni. Ezeknek a polgári kényelemben élő gyerekeknek érdekes volt ez a nyaralás, és hogy szabadon „bitangolhattak”.

A gimnáziumi évekről nem sokat mesélt. Nem szeretett iskolába járni, nem szerette a latint, a németet. Csak a magyart és a történelmet. És atletizált. [Nagy]Kikindán volt valami atlétikai egyesület. 1911-ben érettségizett a Nagykikindai Állami Főgimnáziumban, és szeretett volna egyetemre menni, de akkor a nagybátyámnak tudta, hogy a két fiát kell majd taníttatnia, és ezt már nem tudta vállalni. Erre apám, aki magyar–történelem szakos tanár akart lenni, mezei jogász lett Budapesten a Pázmányon [Akkor: Budapesti Tudományegyetem. Az egyetem 1921-ben vette föl a Pázmány Péter Tudományegyetem nevet. – A szerk.], mert akkor az volt az egyetlen egyetem Magyarországon, ahol lehetett, ma úgy mondanánk, levelező tagozaton tanulni [Az előadásokat nem látogató, csak vizsgázni járó, többnyire vidéki hallgatókat „mezei jogászok” kifejezéssel is illették az egykorú nyelvhasználatban. – A szerk.]. Szegeden dolgozott, tisztviselő volt különféle helyeken, mert közben Dezső bácsi [Nagy]Kikindáról Szegedre költözött. Apám nem szerette a jogot, de rendesen elvégezte. Közben sokat sportolt, atletizált, ezen belül a távol- és a magasugrást művelte. Annyira jól sportolt, hogy 1913 körül még az is fölmerült, hogy kiviszik az 1916-os olimpiára, de közbejött a háború. A bevonulóknak gyorsított, előre hozott abszolutórium megszerzését tették lehetővé, apám letette, és be is vonult 1914-ben. A Vámbéry Rusztem aláírta diplomát 1918-ban kapta kézhez [Vámbéry Rusztem (1872–1948) – ügyvéd, büntetőjogász, publicista. 1903-ban a budapesti egyetemen a büntetőjog magántanára, 1915–1918 között rendkívüli tanár, 1919-től rendes tanár. 1920 után katedrájától megfosztották. 1922-től ügyvéd. 1938-ban Londonba emigrált, később az Egyesült Államokba költözött. A kriminológia egyik első hazai művelője, behatóan foglalkozott a fiatalkori bűnözéssel. – A szerk.].

1915-ben a keleti fronton tüdőlövést kapott, kórházba került. Erős, kisportolt szervezetének köszönhetően túl hamar meggyógyult, és visszakerült a frontra. Akkor jött az állóháború, lövészárokban volt hat hétig, ahol mindenki megfázott vagy influenzás volt, ő pedig összeszedett egy tébécét. Aztán fogságba esett [1915. május 15-én, mint a HUVSZ052. sz. képen olvasható. – A szerk.], és 1916 elején, Szibériába került, Krasznojarszkba.  Egy óriási hadifogolytábor tiszti részlegébe került. Mesélte, hogyan bántak el a tetvekkel. El kellett ásni az inget, egy szalmaszálat kellett beszúrni a földbe, és a tetvek azon keresztül kimásztak. Utána kiásták az inget, és földes volt ugyan, de nem tetves. Időnként rettenetes volt, mert nem volt élelmezés. Egy ott szerzett barátjának, bizonyos Fénykövi Józsefnek (nem sokkal a háború előtt még Sonnenstein volt) volt egy kockacukra. Ez volt egyszer kettejük vacsorája, mert Fénykövi megosztotta vele. Elég szabadon mozogtak a táboron belül. Például azzal szórakoztak, hogy színielőadásokat csináltak, ahol persze a női szerepeket is a fiúk játszották. Tífusz is kitört. Ezt nem tőle tudom, 1973-ban találkoztam Señora Fénykövivel, aki elmesélte nekem, hogy apám bement a tífuszbarakkba, amikor az ő férje, Fénykövi ott feküdt, hogy ápolja. Ő meg a kockacukros történetet nem tudta. Tehát ez a két ember sokat tett egymásért, de elmesélni csak a másik tettét mesélték el.

Az októberi forradalom [Az 1917-es oroszországi Nagy Októberi Szocialista Forradalomról van szó. – A szerk.] után felbomlott az orosz hadsereg, és nehezen ugyan és hosszú idő alatt, de viszonylag normálisan hazajött. Utazott egy napig, aztán két napig várt valami szibériai faluban, aztán megint utazott, megint várt. Így jött haza. Fénykövi viszont Kína felé ment, és Spanyolországban kötött ki, ahol nagyon meggazdagodott.

Amikor apám hazaérkezett 1918-ban [1918. június 6-án], már itt is éppen minden felbomlott. Mivel mindig irodalmár szeretett volna lenni, beiratkozott a bölcsészkarra. De rögtön az első évben abbahagyta, mert akkor kezdődtek az egyetemeken a zsidóverések [lásd: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején]. Szegeden egy vagy két év múlva letette az ügyvédi vizsgát, addig bankban dolgozott. Még atletizált is, de az már látszott, hogy komoly sportoló nem lesz belőle, bár teljesen egészségesnek tűnt. Sokáig sportolt még, rengeteget kirándult, még edző is volt a Szegedi Atlétikai Klubnál. Amikor letette az ügyvédi vizsgát, egy ügyvédi irodában helyezkedett el. Az 1920-as évek végén feljött Pestre. Ekkor már elkezdődött anyámmal a kapcsolat. A kapcsolat már Szegeden kezdődött az Atlétikai Klub körül, ahol anyám evezett. Engel Vilmos is tagja volt az Atlétikai Klubnak, de nem volt sportember.

Szóval, apám az 1920-as évek végén feljött Pestre, nyitott egy ügyvédi irodát Róza néni Rákóczi úti lakásában. Ott is lakott, a fiúk akkor már nem voltak otthon, volt hely. Egy unokatestvére, Kesztenbaum Mariska volt a titkárnő. Négy-öt éve halt meg, laza kapcsolatot tartottam vele. Az apai nagyanyám családjából az egyetlen, akivel kapcsolatom volt. Kesztenbaum Erzsébet fivérének volt a lánya.

Mint mondtam, anyám is feljött, és 1928-ban megszületett a nővérem. 1932-ben házasodtak össze, akkor összeköltöztek. Egy rövid ideig a Pannónia utca 14-ben laktak, aztán elköltöztek Alagra [Alag – Rákospalotával határos nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben. A 19. század végén még pusztaként tartották számon, amely a budapesti „Urlovasok szövetkezete” rendezte lóversenyek helyszíneként volt nevezetes. 1900-ban 341 lakosa volt, 1910-ben már 1600, 1920-ban pedig közel 2300. – A szerk.], mert apám mindig azt mondta, hogy ő vidéki. Miskolcon született, [Nagy]Kikindán élt évekig, hát nem par excellence vidéki, de mégis úgy érezte, hogy vidéken kell laknia, nem a kőrengetegben. Mindig vágyódott valahová kifelé. Béreltek Alagon egy villát. Apám Alagról járt be dolgozni Pestre. Anyámnak temérdek sok bútora és holmija volt, azt mind vitték. Az a bútor volt, amit még a nagypapa vett neki 1913-ban, Szegeden, amikor először férjhez ment. Alagon, nem tudom, miért, nem volt jó az egyik hely, fél év múlva átköltöztek egy másik helyre. Aztán amikor az se volt jó, akkor apám azt mondta, hogy jó, ha anyám olyan szerencsétlenül érzi magát, akkor költözzenek vissza a városba. Akkor mentünk a Phőnix-házba az Újlipótvárosban, 1935-ben. Egy fél év múlva apám el akart onnan költözni, és anyám azt mondta, nem. Apám költözhet, de ő és a gyerekek maradnak. Aztán végig ott maradtunk, én 1979-ben költöztem el onnan.

Apám irodája 1936–37-ig Gajdosék Rákóczi úti lakásában maradt, utána Dezső bácsi Hold utcai [akkoriban: Gróf Klebelsberg-utca] lakásába költözött, a „trónterembe”, ahogy azt a hodályt hívták, amelyben még belső oszlopok is voltak. Dezső bácsi otthagyta a bankot, és apám társa lett az ügyvédi irodában. Nem volt jogász, de apám helyett sok mindent megcsinált. Apám 1933-tól kezdve nagyon sokat volt kórházban, szanatóriumban. Amikor Budakeszin volt, akkor Dezső bácsi kiment, megtárgyalták az ügyeket, apám elmondta, hogy ide kell menni, ennek azt mondani. Szóval, amit helyette le tudott bonyolítani, azt megcsinálta. Dezső bácsi okos volt, jól átlátta a dolgokat. Természetesen a bíróságra csak apám mehetett, de Dezső bácsi vitte az irodát, olyan mindenes volt. Volt egy gépírónő is, egy helyes fiatal lány.

Három és fél éves voltam, amikor 1936 szeptemberében meghalt a nővérem. Akkor már egy éve ágyhoz volt kötve, nem volt igazi játszópajtás. Egyébként volt egy időszak, amikor én is beteg voltam, kórházban is voltam. Tébécés voltam, és ugyanakkor szamárköhögésem is volt, az orvosok nem sokat adtak az életemért. Azt mondták anyámnak, hogy a nagyobbik gyerekre nagyon vigyázzon. Úgy vélték, annak van nagyobb esélye. A nővéremre nemigen emlékszem. A fényképein három-négy éves koráig, amíg beteg nem lett, olyan kis pirospozsgás vasgyúró, jókedvű kisgyereknek látszik. Aztán jön egy időszak, amikor nagyon szomorú a tekintete. Alagon elkezdett iskolába járni, a községi elemibe. Anyámék sokáig azt hitték, hogy azért lett beteg, mert az osztállyal együtt beoltották, holott a házi gyerekorvos már korábban beoltotta. Szóvá is tették, hogy miért nem kérdezték meg őket erről. A nővérem egy osztályt végzett, aztán véget ért az iskolai pályafutása.

Apám átmenetileg, olyan három évre vallásos lett a nővérem halálakor. Előtte egyáltalán nem volt, olyannyira nem, hogy amikor én első elemista koromban azt hallottam az iskolában, hogy péntek este gyertyát kell gyújtani, akkor elővettem anyám egy üvegtálcáját, a spejzból előszedtem két gyertyát, amit áramszünet esetére tartogattunk, és meggyújtottam. A szüleim jól letoltak, anyám azt mondta, hogy el fog repedni az üvegtál, apám pedig azt, hogy ezek pogány dolgok. Ennyi volt a vallási neveltetésem. A nővérem halálát azért viselte még a várhatónál is rosszabbul, mert tőle kapta a tuberkulózist, és ezt úgy élte meg, hogy meggyilkolta a gyermekét. Néhány évtizeddel később Alfréd unokabátyámtól megtudtam, akkor attól féltek, hogy megbomlik vagy öngyilkosságon gondolkodik. Ezt nem tehette meg, mert én három éves voltam. Azt hiszem, ennek lett a pszichológiai megoldása a vallásosság. Addig annyira vallástalan volt a család, hogy amikor azt akarták, hogy esténként imádkozzak Klárika emlékére, nem akadt a családban senki, aki akár magyarul, akár héberül tudott volna egy imát. Aztán három év múlva ez valahogy elmúlt apámnál, azzal párhuzamosan, ahogy erősödött a nácizmus befolyása Magyarországon. (Erről indulatos versek tanúskodnak.)

Aztán a vallás még egyszer visszatért. 1948-ban feküdt a kórházban, nyilvánvalóan tudta, hogy nincs sok hátra az életéből, egyszer csak szólt, hogy hívják ki a rabbit, mert vissza akar térni [Mint a későbbiekben kiderül, 1944 nyarán kitért, és fölvette az evangélikus vallást. – A szerk.]. Anyám egy kicsit vitatkozott, de nem nagyon. Kihívták a rabbit, és annak rendje és módja szerint betért. És akkor kitalálta, hogy Dezső nagybátyámnak is vissza kell térnie. A nagybátyám akkor már hetven fölött járt, gyerekei, unokái keresztények voltak, és nem akart ilyen komédiát csinálni. Apám azt mondta neki, hogy vagy visszatér, vagy többet a szeme elé nem kerülhet. A nagybátyámnak, aki nevelte, aki nagyon szerette apámat, és csaknem fiának érezte, majd megszakadt a szíve. Emlékszem, apám a magasföldszinten feküdt az Amerikai úti kórházban, volt egy párkány kívülről, és az öreg, gerincbántalmaktól szenvedő, fűzőben járó nagybátyám felkapaszkodott, hogy benézhessen imádott haldokló öccsére, mert tudta, hogy a szeme elé nem kerülhet. Apám tudta, hogy hetei vagy hónapjai vannak hátra, és amikor megtudta, hogy a nagybátyám nem tér vissza, akkor megkérte Engel Vilmos bácsit, hogy viselje gondunkat. Ennek Vilmos bácsi helyt is állt. Semmi egyéb, mint hogy látogatott bennünket, foglalkozott velünk, szeretett minket.

A legkorábbi emlékem az, hogy amikor a Phőnix-házba költöztünk, egy irtózatos nagy szekrényt cipelnek borzasztóan nagydarab emberek, és anyám mondta, hogy hova tegyék. Hogy nyugton maradjak, kaptam egy zacskó mézespuszedlit. Pedig különben rendkívüli módon vigyáztak, hogy mikor eszem, mit eszem, mennyit eszem. És ahogy belenyúltam a zacskóba, mindig törött darab akadt a kezembe, pedig belenézve láttam, hogy vannak egész darabok is. Két és fél éves voltam.

A phőnix-házbeli lakásban volt egy hálószoba, ebédlő, úri szoba, hall, cselédszoba, konyha, fürdőszoba, vécé, spejz. Éjjel-nappal meleg víz, központi fűtés, a ház udvarában egy tágas kert, amit minden tavasszal négy részre osztottak, négy hatalmas virágágyásra, és más-más színű tulipánt ültettek bele. Középen volt egy szökőkút, azon egy női alak, egy nagyon nagy szobor. Ennek az ostrom alatt elvitte a fejét valami becsapódás, lekerült a szobor talapzatához, és jól lehetett rajta hintázni. Azt hiszem, a ház 1931-ben épült, és anyám nagyon büszke volt, hogy milyen modern lakásban lakik. A lakás azokkal a bútorokkal volt berendezve, amelyek Szegedről jöttek, néhány szőnyeg akkora volt, hogy nem fért be, úgyhogy ott álltak összegöngyölve [A Phőnix-ház nevű épülettömb 1929-ben épült, Jónás Dávid (1871–1951) és Jónás Zsigmond (1879–1936) tervezésében. Nevét tulajdonosáról, a Phőnix életbiztosító-társaságról nyerte. A hétemeletes, nyolc lépcsőházas épületben eredetileg két-két lakás volt egy-egy szinten (Bächer Iván karcolata, „Népszabadság”, 2005. július 9.). – A szerk.].

Nem igazán tudom, milyen ügyekkel foglalkozott apám ügyvédi irodája. A Kecskeméti Konzervgyár biztosan az ügyfele volt, mert meglehetősen sok sárgabarackkonzervet kaptunk. Nagyon finom volt. Egyszer hallottam, hogy anyám és apám arról beszélgetnek, hogy valaki valamivel meg akarja bízni. Apám támadóan mondta, hogy nem fogja elvállalni: „Csak nem gondolja, hogy elvállalok egy olyan ügyet, ahol a kliensnek nincs igaza!” Aztán még egyet biztosan tudok. Balatonalmádin – akkor úgy hívták, hogy Budatava, Almádi mellett egy település – parcellázott valaki, és úgy adta el a parcellákat, hogy egy-egy telek árának a felét kellett kifizetni, a másik felét két év alatt részletre. Ennek az ügyletnek apám volt az ügyvédje, és nem honoráriumot kért, hanem egy telket fél áron. Meg is kapta. Nem használtuk semmire, mert apám betegeskedett, aztán 1945 után államosították. Anyám hosszú ideig tartó utánjárással valahogy visszaszerezte 1954-ben. Persze addigra már épített rá valaki egy lakóházat, ezért egy másikat kaptunk. Addigra már nem Budatava volt, hanem Almádi, és addigra már közművesítették. Szóval ilyen polgári perekkel foglalkozott, bűnügyekkel nem. Talán még válóperekkel is.

Ezenközben édesanyám főleg háziasszony volt, hiszen apám és a nővérem is beteg volt. Ez maga nagyon nehézzé tette az életet. Mindig megpróbált valamit csinálni. Az a bizonyos Manci néni, akivel egy ideig együtt csinálta a fehérneműszalont, a Katona József utcában dolgozott alkalmazottként valakinek a divatszalonjában. Néha, ha túl sok volt a munka, akkor a mama is kapott valami munkát otthonra. Gyönyörűen varrt. De keveset varrt, keveset keresett.

Iskolába 1939-ben kezdtem járni, egy magániskolába. Nem akartak magániskolába adni, anyám nagyon öntudatosan és büszkén mesélte, hogy őt az állami felsőbb leányiskolába küldték. Csakhogy az történt, hogy amikor a nővérem meghalt, és a családban senki nem volt ép eszénél, engem is kivittek a Kozma utcába, a temetésre. Ez traumatizáló élmény volt. Az első, hogy minden hölgy arca előtt fekete fátyol volt. A másik, hogy láttam, amint apám vállát rázza a zokogás. Elkezdtem bömbölni. Volt akkor nálunk egy alkalmazott, egészséges érzékű parasztlány lehetett. Fölemelt, a karjára vett, és elvitt. Csak ahogy a karjára vett, pont beleláttam a gödörbe. És akkor megértettem, hogy oda teszik a nővéremet. Borzalmasan megijedtem. Sokáig csillapíthatatlanul bőgtem, aztán abbahagytam a beszédet. Addig én már rengeteget csacsogtam, hosszú mesés verseket mondtam kívülről, nagyon beszédes kiskölyök voltam. Akkor már németül tanított anyám, aki nagyon figyelte, hogyan beszélek magyarul. Hároméves koromban úgy döntött, hogy jól beszélek, és elkezdett németül tanítani. Szóval a nővérem halála után abbahagytam a beszédet. A szüleimmel beszéltem, a nálunk lakó háztartási alkalmazottal beszéltem, ha a parkban találkoztam gyerekkel, azzal is beszéltem, de felnőttel senkivel. Se Dezső bácsival, se Vilmos bácsival, senkivel. Addig össze-vissza fecsegtem velük.

Kellő ijedtség volt a családban. Pszichológust hívtak, orvost, megpróbálták a dolgot megoldani. A gyerek meghallja, hogy mit beszélnek róla, úgyhogy amikor valaki jött abból a célból, hogy megvizsgáljon, mindig elbújtam valami bútor alá. Csak erőszakkal lehetett volna kirángatni, és ezt nem akarták. Amikor elment a doktor bácsi vagy doktor néni, előjöttem, és folytattam a foglalatosságaimat a babáimmal, mackóimmal. Szóval így nem lehetett iskolába adni, mert néma gyereket nem lehet beadni az iskolába. Ezért jártam magániskolába a Pozsonyi úton, Répánszky Erzsébet magániskolájába, ahol négyen voltunk egy osztályban. Ez tulajdonképpen egy négyosztályos, osztatlan elemi volt. Volt egy elég nagy szoba, ott volt mind a négy osztály. Volt olyan osztály, ahol csak ketten voltak. Az énekórán át kellett menni a másik szobába, mert ott volt a pianínó. Tornaóránk nem volt, de sétálni mentünk minden nap, az egész iskola, mind a tizenkét gyerek. Volt egy segítsége is Erzsi néninek, jött egy Sári néni, aki angolul tanított. Ha visszagondolok, úgy vélem, a gyerekek nyolcvan százaléka zsidó volt.

Otthon mindig anyukámmal voltam. Foglalkozott velem, játszottunk, beszélgettünk, sok verset mondott nekem. Eleinte olvasott, ifjabb Gaál Mózes „Muki és Bubu kalandjai az őserdőtől a garázsig” című könyvéből [Gaál Mózes (1894–1929) – író, ifjúsági író. „Néhány kiemelkedően szép ifjúsági regény alkotója” (MÉL). – A szerk.]. Ez egy vastag kötet volt, nagyszerű regény. Nagyon rossz evő voltam, és ezt anyukám továbbrontotta, mert gyömöszölte belém az ennivalót. Félt, ha egyszer én is beteg leszek, akkor mi lesz. Nagyon szerettem a nyers dolgokat, karalábét, répát. Hogy miért nem azt adtak, nem tudom. Szóval ott ültem az ebédnél fél kettőtől fél négyig, nyámmogtam, anyám pedig olvasott, hogy legyen türelmem ott ülni. Aztán egy csomó dolgot mesélt, amit nem értettem, de azt mondta, nem baj, ha nem értem, azért ő ezt most elmondja. Anyám szenvedélyesen tudta előadni a történeteket. A francia forradalomról például. Nagyon sokat sétált velem, és hogy ne unjam, mindig verseket mondott nekem. Amikor magyartanár lettem, sok verset tudtam kívülről, de mindig vigyázni kellett, hogy azt a néhány hibát, amivel anyámtól megtanultam, nehogy belemondjam. Németül is mondott verseket. Franciául is tanított, legalábbis annyit, hogyha francia nevet olvasok, ki tudjam ejteni.

Azért némileg apám is részt vett a nevelésemben. Egyszer azt mondta, hogy nagyon szeretné, ha megtanulnék egy verset. Ez 1942-ben lehetett, amikor megtudta, hogy biztos, hogy nem fog tudni felnevelni. Nem baj, ha nem értem, ő megpróbálja megmagyarázni, és majd próbáljak rá visszaemlékezni. Minden nap megtanultam egy szakaszt, és elmondtam neki. Látszott, hogy örül neki. Ez „A vén cigány” [Vörösmarty Mihály] volt. De például csinált egy súlyos pedagógiai hibát is. Amikor egyszer meghallotta, hogy anyám németül szól hozzám, azt mondta neki, hogy miért pont németül tanítja a gyereket, miért nem angolul vagy franciául. Anyám elég jól tudott franciául, tudott valamit angolul is, de messze nem anyanyelvi szinten, mint németül. Legközelebb, amikor anyám németül szólt hozzám, kijelentettem, hogy nem németül akarok tanulni, hanem angolul. Erre abbamaradt a némettanításom, és persze nem alakult ki megfelelően a másik nyelv se.

Édesapám nagyon nagy hatással volt rám. Ha mondott valamit, azt nagyon komolyan vettem. Csak ez ritkán volt, mert hónapokat töltött szanatóriumban. Ha otthon volt, nem volt szabad közel menni hozzá. Nem voltam vele sokat, de néha elvitt sétálni, mert szabad levegőn inkább engedte anyám, és akkor én akkorákat akartam lépni, mint ő. De biciklizni ő tanított. Kaptam egy feles biciklit. Sok mindent kaptam, bár nem voltunk jómódúak, éppen az állandó betegség miatt. Ami a fejlődésemhez vagy a taníttatásomhoz kellett, azt feltétlenül megkaptam, rengeteg játékom volt, sok könyvem. Úszni Mátrafüreden tanultam meg, tízéves koromban, ahol az úszómester rákötött a madzagra. 1944 kimaradt, aztán 1945-ben anyukám elvitt a Lukácsba, és ott magamtól befejeztem.

Eleinte volt cseléd, később már nem, mert annak bért is kellett adni meg kosztot is. Abban az időben volt ez a „fenn az ernyő, nincsen kas”-megoldás, amit úgy hívtak, hogy takarításért házaspár. Egy házaspár költözött be a személyzeti szobába, bizonyos Mariska a férjével. Az asszony ellátta a háztartást, és azért, hogy ott lakhatott a férj is, nem kapott bért. 1938-tól 1944-ig volt nálunk. De a mama soha nem hagyott rá, ő maga foglalkozott velem.

Egy átlagos nap úgy nézett ki, hogy délelőtt iskolában voltam, délben hazamentem. Három perc járásra volt az iskola, de anyám értem jött, mert minden félórában végigment egy jármű a Pozsonyi úton. Iskola után elvitt sétálni vagy a korcsolyapályára. Az 1942–43-as tél rettenetes hideg volt, volt egyszer huszonnyolc fok Budapesten, és egyedül voltam a korcsolyapályán. Anyám mondta, hogy minden forduló után menjek be melegedni. Csatos korcsolyám volt. Aztán hazamentünk, ebédelni kellett, leültem tanulni.

Amikor születtem, kaptam egy rácsos ágyat, és tízéves koromig abban aludtam. Már nem fértem el benne, és ha ki akartam nyújtózni, ki kellett dugni a rácson a lábamat. A tizedik születésnapomra kaptam egy fotelágyat, amit mindig ki kellett nyitni. Azon aludtam egészen húszéves koromig. A lakás annyira zsúfolt volt bútorokkal, hogy nem volt egy zug, a mama toalettasztala alatt játszottam, és ha babaszobát építettem a bababútorból, soha nem hagyhattam ott.

Hétvégeken, ha apám jól volt, akkor kirándultunk a Budai-hegyekbe. Nem szerettem kirándulni, viszont apám megmutatta a madarakat, az szórakoztató volt. A háború előtt nyaranta lejártunk Pancsovára, és mindig két hónapot töltöttünk ott. 1939-ben, minthogy az első bécsi döntéssel visszajött Felvidék, átmentünk Rozsnyóra, és ott béreltünk egy szobát. Nagyon tetszett, mert ökrök is jártak a ház előtt, és szemben lakott egy nagylány, aki már legalább tíz éves volt, mégis elfogadott játszótársnak. A háború alatt, 1940 és 1942 között háromszor voltunk Balatonalmádiban anyámmal hat hétig egy panzióban. Apám hétvégén mindig lejött. 1943-ban három hétig Mátrafüreden voltunk.

Járattak zongoraórára, és gyakorolni mindig Ernő bácsihoz kellett mennem, mert ott volt egy pianínó. Jártam a Fodor-féle tornaiskolába, a Hollán utcába, ahol még lehetett külön vívni, és beírattak vívásra is [Fodor Károly (Freyberger Mózes) (1856–1927) vívómester és újságíró 1896-ban alapította első vívóiskoláját Budapesten, ahol kezdettől fogva – korát jóval megelőzve – gyermekvívással is foglalkozott (MÉL). – A szerk.]. A neveltetésemre, taníttatásomra sokat költöttek, többet, mint amennyit megengedhettek maguknak. Nyelvet otthon tanultam. Nem voltam jó tanuló, de nem kellett korrepetálni.

Anyukám tíz évig tanult zongorázni, szépen zongorázott, és nagyon zeneszerető volt. A rádión örökké komolyzenét hallgatott. Azt akarta, hogy én is zeneszerető legyek, ezért elég kis koromban, lehettem hét éves, elvitt egyszer hangversenyre. Tudom, hogy Beethoven IX. szimfóniája volt, halálosan untam, és megkönnyebbüléssel fogadtam, amikor elkezdtek énekelni. Ez sajnos elrontotta a dolgot, és sokáig nem mentem el anyámmal. De egyszer Ungár Imrének volt egy hangversenye, és a mamám elmondta nekem azt a háttér-információt, hogy a zongorista vak, ezért érdekelt [Ungár Imre (1909–1972) – zongoraművész és pedagógus, Kossuth-díjas (1949), Liszt-díjas (1962), érdemes művész (1956). Látását hároméves korában elvesztette. 1924-től rendszeresen hangversenyezett itthon és külföldön. 1932-ben a varsói nemzetközi Chopin-versenyen megosztott első díjat nyert, 1935-ben az USA-ban is nagy sikerrel hangversenyezett. 1949-től haláláig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanított. – A szerk.]. De akkor már tíz éves voltam. Színházba nagyon sokat jártak a szüleim, főleg a Vígszínházba, és olyankor anyám hazaszaladt a szünetben. Pedig nem voltam egyedül, ott volt Mariska. Moziba anyámmal jártam, apám nem jött. Klárika halála után bizonyos dolgokat nem csinált. Például attól kezdve csak fekete nyakkendőt és fekete óraszíjat hordott. Egyszer anyámmal megnéztünk egy vígjátékot, és én gurultam a röhögéstől. Akkor anyám azt mondta apámnak, hogy el kell jönnie, megnézni, hogy nevet a gyerek, és akkor eljött. Apám egyik üzletfele kapcsolatban volt a Metro–Goldwyn–Mayerrel [Egyike volt az öt legnagyobb hollywoodi filmstúdiónak, 1924-ben jött létre a Metro Pictures Corporation, a Goldwyn Pictures Corporation és a Louis B. Mayer Pictures összeolvadásából. – A szerk.], és kaptunk jegyet az Óz bemutatójára [„Óz, a csodák csodája”, Victor Fleming filmje, 1939] a Royal Apollóba, a későbbi Vörös Csillagba. Ott az Óz összes szereplőjéről kaptam brossnak megcsinált kis babákat. Nagyon sokáig megvolt, a lányom szórta szét valahogy.

Társasági életet nem nagyon éltek a szüleim. A mamámnak voltak barátnői, apámnak volt egy nagyon jó barátja, egy ügyvéd. Inkább apám családjával jártunk össze elég sokat, Dezső bácsival, Imre bácsival. Engelékkel is összejártunk. Hozzám jöttek gyerekek, iskolatársak. Én is jártam másokhoz. Voltak gyerekzsúrok nálunk is, másutt is. Amikor zsúrba mentem, anyukám nagyon szépen akart felöltöztetni, és sok masnit rakott a hajamba, amit nagyon utáltam. Volt a két copfomban egy-egy, volt középen, és még mit tudom én, hol. Jó kislány voltam, nem szóltam, de amikor a mama nem látta, kiszedtem a masnikat, és begyűrtem a zsebembe. 1944-ig ez volt a legnagyobb lázadásom.

1943-ban befejeztem az elemit, és 1943 őszén már nem úgy volt, hogy oda megy a zsidó kislány, ahova a szülei óhajtják. Két lehetőség látszott: vagy polgári iskola, vagy a Zsidó Gimnázium [lásd a szócikket]. A szüleim között nézeteltérés támadt, mert apám azt mondta, hogy felekezeti iskolába nem megy a gyerek. Anyám meg azt mondta, hogy olyan helyre megy a gyerek, ahol biztos, hogy nem kap semmi betegséget. A polgári iskolában jobban ki van téve a betegségnek. Így mentem a Zsidó Gimnáziumba, de nem az Abonyi utcába, mert ott nem fértünk el. Volt egy Lázár Piroska nevű magániskola [lásd: Lázár Piroska-féle budapesti nyilvános jogú leánynevelő intézet], az Abonyi utca kihelyezett tagozata a mostani Balassi Bálint, akkor Személynök utcában, egy bérház emeletén. Ötvenöten tanultunk egy osztályban, két szobát nyitottak egybe. A hallból és még egy helyiségből már korábban csináltak tornatermet, de abban is csak egy fél osztály fért el, ezért az órarendet úgy állították be, hogy német/torna, torna/német. Amíg a felének tornaóra volt, a másik felének német, és aztán cseréltek. Ez a tanév egy évig se tartott.

Emlékszem a szüleim döbbenetére, amikor bejöttek a németek [lásd: Magyarország német megszállása], és arra, hogy mondták: „Nagyon komoly baj van.” Nem egészen egy hónap múlva jött egy levél:

„A Budapesti Ügyvédi Kamara választmányának 1944. évi április hó 14. napján tartott teljes ülése Dr. Varsa József ügyvéd urat a m. kir. Minisztérium 1210/1944. M. E. számú rendelete 5. §-a alapján a Budapesti Ügyvédi Kamaránál vezetett ügyvédek névjegyékéből törli. A törlést rendelő határozat jogerőre emelkedése után a Budapesti Közlönyben közzéteendő.
INDOKOK
A Budapesti Ügyvédi Kamara választmánya megállapította, hogy a rendelkező részben megnevezett ügyvéd úr az 1941. évi XV. tc. 9. §-a szerint zsidónak tekintendő személy, miértis az 1210/1944. M. E. számú rendelet 5. §-a alapján a Budapesti Ügyvédi Kamarának az ügyvédekről vezetett névjegyzékéből törölni kellett.”

Fennmaradt egy levél másolata, amit apám az egyik ügyfelének írt 1944. április huszadikán:

„Mélyen tisztelt Rocskay Úr!
Ha jól emlékszem, 1938-ban, de minden esetre összeköttetésünk egész elején, majd ezt követően diskurzus közben többízben is Rocskay úr a zsidók megbízhatatlanságáról általában, meggyőződésből, vagy egy kellemetlen tapasztalat alapján ezt nem tudom, de általánosító kijelentéseket tett, kétségtelenül abban a hiszemben, hogy én nem vagyok zsidó.
A hűség kedvéért azonban azt is meg kell állapítanom, hogy különböző diskurzusaink alkalmával nem egy ízben olyan megjegyzéseket is tett Rocskay úr, amelyekből, ha filoszemitizmusra nem is, de minden tekintetben emberies gondolkodásra kellett következtetnem, mert mint hangsúlyozta Rocskay úr, az embert sohase származása, nemzetisége, vallása szerint, hanem tetteiből ítéli meg.
Az előbb, a zsidók megbízhatatlanságára vonatkozó kijelentése szűkebb körben a zsidó ügyvédekre is vonatkozott, de mint mondottam, általánosító jelleggel. Cáfolni ezt akkor több okból nem akartam.
Az egyik ok az volt, hogy ügyfeleimmel, – igaz másokkal sem – soha politikai vagy világnézeti vitába nem bocsátkoztam, a másik ok pedig az, hogy már eleve céltalannak tartottam az ilyen disputákat, mert nézetem szerint nem szavakkal, hanem tettekkel kell megcáfolni az ilyen és általam tévhitnek tartott meggyőződést és kijelentést. Céltalannak tartottam az ilyen vitába szállást, mert – nézetem szerint – egy ilyen epidémia elleni minden érvelés, ágálás, bizonyítás hiábavaló és meddő küzdelemnek látszanak.
És végül, hogy nem cáfoltam az ilyen kijelentéseket, annak az is oka volt, hogy ha ilyen magatartás tanúsítására határozom el magamat, akkor az elmúlt több mint 30 esztendő alatt mással sem foglalkozhattam volna, mint az örökös és részemről terméketlennek tartott cáfolgatásokkal.
Társadalmi téren, mind a jogászévek, az önkéntesi év, az első világháború alatti idők és hosszú hadifogságom alatti időben szükségtelennek tartottam minden cáfolatot, ügyvédi praxisom alatt pedig legfőképpen azért nem cáfoltam az ilyen állításokat, mert ezen magatartásommal célt nem értem volna, sőt ellenkezőleg, azt értem volna el, amit nem akartam, vagyis tettekkel nem cáfolhattam volna meg azt, amit meg kívántam cáfolni éspedig ezt az epidemikus, helytelen általánosítást.
Hogy ez a felfogásom helyes volt-e, vagy helytelen, ennek eldöntésére nem én vagyok hivatott, de tény, hogy azok a klienseim lettek a legragaszkodóbbak, akik a Rocskay úr kijelentéseihez hasonló kijelentésekkel startoltak ismeretségünk elején, annak dacára, hogy később közöltem velük a státusomat illető való helyzetet.
Nem szeretném azonban, ha Rocskay úrban, vagy bárki másban, ki e levelemet netán olvassa, az a téves állásfoglalás jegecesedne ki, mintha én hallgatásommal csak azt céloztam volna, hogy ezáltal és ez úton klienseket szerezzek és tartsak meg, közölnöm kell azt is, hogy több ízben előfordult praxisom alatt, hogy a megbízatás feltétele az volt, hogy zsidó ügyvédet nem kívánnak foglalkoztatni, ilyen esetekben minden anyagi vagy más előnyökre való tekintet nélkül a felajánlott megbízást vallásom közlése mellett sajnálattal, de visszautasítottam.
Nem is olyan nagyon régen – már összeköttetésünk tartama alatt – egy magasállású állami funkcionárius – egy nagy hollandi cég itteni jogtanácsosának ajánlott be. Az ajánlás folytán más, mint én szóba se jöhetett volna, azonban megtudva, hogy az illető hollandi cég egy keresztény ügyvédet keres, azonnal közöltem pártfogómmal, hogy én ezen feltételnek nem felelek meg, és éppen ezért az előre kijelölt helyen és időpontban a hollandi cég igazgatóját – a fent mondott okból – fel sem kerestem. Ekkor más oldalról azt az általam be nem tartott tanácsot kaptam, hogy csak vállaljam az ügyek vitelét, mert ha egy-két ügy lebonyolítása után megismernek, el fognak tekinteni az előbb említett feltételtől. Ennek dacára nem jelentkeztem, noha tudtam, hogy egymaga ez a cég több jövedelmet biztosított volna részemre, mint az egész klientélám, úgy ahogy van, szőröstől-bőröstől.
Általánosságban azokban az esetekben, ahol nagyobb anyagi érdekről van szó, különösen ha a megbízatás közigazgatási peren kívüli eljárásra vonatkozott, ott a megbízóval közöltem vallásomat, ha kisebb anyagi előnyök jutottak részemre, ott ha kérdezték, ugyancsak köntörfalazás nélkül megmondtam a való helyzetet, viszont ha nem kérdeztek, akkor – mint az Ön esetében is – már szinte sportot csináltam abból a magatartásomból, – igaz, hogy az ilyen esetekből a későbbiek során aztán sokszor fonák és furcsa helyzet adódott, – de ilyen esetekben az előbb ismertetett elvem sarkallt, hogy nem szóval, hanem tettekkel kívánom cáfolni a véleményem szerint helytelen általánosítást. Ilyen fonák helyzet nem egyszer adódott, mert amikor az ügyek befejezése után – a szóbeszéd során – közöltem, hogy nem vagyok keresztény, az illető kliensek azt mondották, hogy ne csináljak belőlük bolondot, mert úgy sem hiszik el.
Előfordult az az eset is, – ahol hallgattam – hogy keserű elégtétellel kellett zsebrevágnom a következőkép hangzó elismerést: „az ügyet ilyen korrektül, objektíven vinni és befejezni csak keresztény ügyvéd tudja."
Bár nem tartozik az ügyhöz, de a Rocskay úrral való hosszú és kellemes összeköttetésünk előírja, és nehogy helytelenül ítélje meg Rocskay úr eddigi magatartásomat ezért is közlöm, hogy vallásomat sohasem tagadtam le senki előtt és ez csak egy esetben történt meg, amikor orosz hadifogságban választanom kellett, hogy együtt maradhatok-e azokkal a bajtársaimmal, akikkel egynek éreztem magam és akikkel a Kárpátokban, majd Galícia homokjában együtt feküdtem az első vonalban. Ha vallásomat bemondom, az esetben európai és nem szibériai lágerbe kerültem volna, viszont ha letagadom, akkor együtt maradhattam bajtársaimmal és pajtásaimmal. Természetesen habozás nélkül letagadtam vallásomat.
Jól tudom, hogy ez az állásfoglalásom nem érdem és nem is akarom annak feltüntetni, és csak azért hozom fel, hogy az általánosítás mindig igaztalan, mert nemcsak én tagadtam le ez alkalommal a vallásomat, hanem az abban a táborban lévő valamennyi zsidó vallású hadifogoly tiszttársam, minden habozás és vita nélkül.
Ami pedig a zsidó ügyvédek mentalitására vonatkozik, arra vonatkozólag csak azt közölhetem, hogy zsidó ügyvéd kollegáim között is nagyon sok olyan van, akik – az ügyek vitelében hasonlóan gondolkodnak mint én, – de ezt bizonyítani annál kevésbé kívánom, mert az előzőkben már közöltem, hogy véleményem szerint ez ellen az epidémia ellen küzdeni már eleve meddő kísérletezés és fáradozás.
A mondottak dacára is felvetődhetik a kérdés Rocskay úrban, hogy mégis miért csak most közlöm mindezeket és miért nem előbb? Magyarázatnak talán elég is volna a fenti felvilágosítás, de mégis hozzáfűzöm a következőket:
Már régebben készültem mindezt, ha nem is ilyen részletesen, de közölni. Egyrészt azonban már cca 2 éve beteg vagyok és ezen idő nagy részét szanatóriumban töltöttem és így alig-alig találkoztunk. Másrészt Rocskay úrnak érdemi ügye nálam csak kettő volt, az egyik 1937-ben (a nosztrifikálás) és 1939-ben a házvétel. E két ügyben, ha jól emlékszem összesen 1600 pengőt kerestem, ami nálam ugyan nagy pénz, de mégsem olyan összeg, ami okul és magyarázatul egyben vádul is szolgálhatna ellenem, hogy miért hallgattam a mai napig. A propost jelen levelem megírására az ad, hogy e hó 4-én felkért Rocskay úr, hogy a házeladási ügyben és a befolyó vételár esetén az újabb ingatlan vétel ügyben képviseljem érdekeit.
A sárga csillag árnyékában ugyan, de még sem szóltam, hogy nem kívánok megbízatást vállalni, mert bár ismerve Rocskay úrnak az ügyekbeni óvatos magatartását, de emellett jogi járatlanságát, tanácsommal segítségére akartam lenni. Ezen állásfoglalás mellett is elhatározott szándékom volt, hogy ha perfektuálásra kerül a sor, már tető alá nem én hozom az ügyet, mert sárga csillaggal a mellemen még a türelmi idő alatt sem kívánok egy olyan testület tagjaként fungálni, amely testületnek valaha egy Kossuth, Jókai, Eötvös, és más szigorú mértékkel mérve is nagy magyarok voltak a tagjai.
Ezen álláspontomat nemcsak a Rocskay úr esetében, de az összes azóta adódó ügyekben keresztülvittem, mert ügyet a fenti állásfoglalásomra való hivatkozással április 5. óta nem vállaltam.
Hogy aktuálissá válik-e a Rocskay úr tervezett transakciója, vagy sem, azt nem tudom, de ha igen, akkor még a türelmi időn belül sem (május 31-ig) vállalom az ügyet, mert mint mondottam, megszégyenítve és megbélyegezve nem kívánok ügyvédként fungálni.
A Rocskay úr iránti szimpátiából azonban, ha május 31-ig aktuális az ügy, szívesen állok útmutatással rendelkezésére de csak díjmentesen. Ezt követően már díjmentesen se tehetem meg, hogy tanáccsal szolgáljak, bár néhány volt kliensemnek, köztük Önnek is, szívesen megtenném, de még a látszatát is kerülni akarom annak, hogy a törvénnyel ellenkezésbe jussak.
Mindezt amit írtam, talán részletesebben is, de élőszóval elmondhattam volna, de azért szántam el magamat a levélírásra, mert egy netáni találkozásunk Rocskay úrból meghökkentő meglepetést váltott volna ki, amit el kívántam kerülni.
Rocskay úrban mindig tiszteltem a becsületes gondolkozású és hithű embert, azonban most már tényleg elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy mindezt közöljem és bizonyos vonatkozásban megszüntessem azt az előbb említett sportot, amelyet bizonyos esetekben – ismét mondom, hogy helyesen-e vagy helytelenül, nem tudom – de de facto űztem.
Remélem, hogy Rocskay úr továbbra is megtart jó emlékezetében, mint ahogy én is megtartom Rocskay urat egész famíliájával együtt.
A Nagyságos Asszonynak és Gizikének kézcsókomat küldöm, Rocskay urat fiaival együtt szívélyesen üdvözlöm
tisztelő híve”

Rocskay József a következő választ küldte:

„Nagyságos Varsa József úrnak.
Kedves ügyvéd úr nagyon rósszul eset hozám intézet levelében azokat a sorokat olvasnom mint hogy ha én elenszemves volnél a szidóság elen, csak két tényt szögezek le. Nicába éveken átt Rozentál volt az űgyvédem Párisban Salamon szintén évekig képviselt külföldön, mindég a becsületesek meg találják egymást azzon kívül 9 évig volt egy Kertész nevezetű üzletvezetöm aki szintén zsidó volt. Igazi romai katolikus minden embert testvérnek tekint és még gondolatban sem tudna ártani. Én Önt annyira meg szerettem mind ha édes testvérem lene, azért eset rószul az Őn levele. Csak arra kérem Őnt hogy a jövöbe ha valami űgyem lesz fel kereshesem a szerződést is alá irás előtt szeméjessen fogom felvini. Adig is bocsánaot kérek ha én taln meg bántottam volna Őnt.
Maradok kész hive
Rocskay József
Budapest. 1944. május 5.”

Az iskola egy darabig, talán áprilisig vagy május elejéig még folytatódott, de például már nem engedték, hogy magammal vigyem a héber betűs imakönyvet. Engem 1944-ig soha semmilyen antiszemita incidens nem ért. Vagy a másik: Mariska lehúzott redőny mellett takarított, mert nem volt szabad keresztény alkalmazottat tartani [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Apám mondta, hogy szerencsére Dezső viszi az ügyeket. Dezső keresztény volt. Vilmos bácsi kis nyomdáját, ami a Vasvári Pál utcában volt, látszólag átvette a nyomdász [lásd: stróman]. Aztán egyszer csak „bejött a csillag” [lásd: sárga csillag], és a mamám nekiállt a varrógépen csillagokat gyártani. Majd mindjárt jön a nyár, és akkor a szép kis batiszt ruhácskámra szép selyemcsillagot varrt. A kabátokra vastagabb anyagból. Szépen varrta meg, mert csúnyán az ember nem varr.

Májusban csillagos házba kellett menni [Doroghi Farkas Ákos polgármester 1944. június 16-án adta ki a budapesti zsidók átköltöztetéséről és koncentrálásáról szóló rendeleteket, amelyek kerületenként kijelölték a csillagos házakat. Az átköltözésre háromnapos határidőt adtak, ezt utóbb nyolc napra módosítottak. – A szerk.]. Kezdetben voltak enyhítő feltételek. Például hogy orvosnak, ügyvédnek nagyobb légtér jár. Egyszer csak eljött hozzánk apám egyik kollégája, aki két arany Signum Laudist kapott az első világháborúban [A Signum Laudis csak bronz és ezüst fokozatban létezett, de volt arany Vitézségi érem, melyet 1917-től tisztek is kaphattak. Lásd részletesen: rendjelek, kitüntetések. – A szerk.], és ettől kivételezett volt [lásd: mentesítések a zsidótörvények hatálya alól], hogy cseréljünk lakást. Az ő lakása ugyanis csillagos házban volt, és ott nem akart maradni, a mi házunk pedig nem lett csillagos ház. Így költöztünk a Tátra utca 4. alatti csillagos házba, ahol másfél szoba lett a mienk, ami akkor nagyon jónak számított. Ez persze nem tartott sokáig, mert nemsokára már harmincöten laktunk a lakásban, és akkor én egy másik kislánnyal a zongora alatt aludtam. A Tátra utca 4-ben novemberig voltunk. Akkor már Engelék is odajöttek.

Még 1944 nyarán rábeszélték apámat, hogy térjünk ki. Kemény családi csata volt, velem zsarolták. Így aztán a Deák téri evangélikus templomban, ahol a nagybátyám szerzett valami kapcsolatot, a szüleimet megkeresztelték, nekem előbb meg kellett tanulni néhány imát, hogy majd aztán engem is befogadjanak, de ezt aztán elsodorta a történelem. Ugyanakkor vettek két valódi evangélikus születési bizonyítványt is. Apám Vágner István volt, anyja neve Stettberger Margit, én Veronika. A történethez tartozik, hogy a hamis papírokért nem fogadtak el pénzt, hanem tárgyakat kértek. Én főleg azokra emlékszem, amelyek engem érintettek, nevezetesen egy gramofon, amit a tizedik születésnapomra kaptam négy angol Linguaphon lemezzel és a biciklim. Apám holmija közül csak az írógépre emlékszem [Egyébként a rádiókat, a kerékpárokat és az írógépet egy 1944. áprilisi rendelet szerint be kellett szolgáltatni. Lásd: „zsidórádiók” és „zsidóbiciklik”. – A szerk.]. Anyám a kitérést úgy fogta fel, hogy ez egy életmentő gesztus, ki törődik vele. Ő egy olyan magyar, aki zsidó. Apám szenvedett. Különben volt svájci menlevelünk, volt spanyol is, svéd is, és folyamatban volt egy vatikáni menlevél is. De egyiket sem használtuk.

Apámat a betegsége miatt munkaszolgálatra sem vitték el, ezzel kapcsolatban van is egy hivatalos papírom a következő szöveggel:

„Dr. Varsa József budapesti V. ker Tátra ucca 4. sz. alatti lakos a m. kir. Honvédelmi Minisztérium utasítása folytán 24467 sz. idézéssel mai napon sorozáson megjelent és a megejtett orvosi vizsgálat szerint romeltakarítási munkára alkalmatlan. Budapest, 1944. aug. 11.”

[Braham szerint egyébként 1944 nyarán a hadsereg számos zsidó polgári személy számára is menedéket nyújtott: a muszosok mellett sok budapesti zsidó férfi és nő dolgozott katonailag fontos létesítményekben, ill. a bombázások utáni romeltakarításnál. Lásd: munkaszolgálat (musz). – A szerk.]

1944. október tizenötödikén [lásd: nyilas hatalomátvétel] a szüleimmel elmentünk Dezső bácsiékhoz, a Hold utca [Gróf Klebelsberg-utca] 15-be, és szerettünk volna ott maradni. A nagynéném, aki keresztény volt, nem akarta, hogy ott maradjunk. Félt. Akkor értettem meg először, hogy valóban élet-halálról van szó, mert azt mondta anyám, hogy ki időt nyer, életet nyer. Visszamentünk a csillagos házba, ahol három nap múlva történt egy érdekes eset, amit az alábbi jegyzőkönyv tanúsít:

„Jegyzőkönyv

Felvétetett Budapesten 1944. okt. 18-án délután 6 órakor Tátra utca 4. szám alatt.

Alulírottak mint hatóságilag kijelölt lakásfelügyelők előadják, hogy f. évi okt. l8-án megjelent egy honvéduniformisban öltözött egyén, ki Pintér Lili földszint 2. szám alatti nőnek vitéz Hunyadi néven bemutatkozva közölte vele, hogy a zsidókat délután 3 órakor elfogják vinni. Ugyanekkor fentnevezett vitéz Hunyadi honvéd Jakab István házfelügyelőt is felkereste és közölte vele ugyanazt mint Pintér Lilivel. Jakab István házfelügyelő megkérdezte vitéz Hunyadi honvédet, hogy van e erre írásos felhatalmazása és kinek a parancsára viszik el a zsidókat. Erre csak azt felelte írása nincs, de délután, amikor a zsidókat viszik itt lesz Somogyvári főhadnagy úr is és neki tegye fel ezeket a kérdéseket. Vitéz Hunyadi ekkor eltávozott.

Délután k.b. 15.45 órakor megjelent két honvéduniformisban öltözött katona, az egyiken rohamsisak a másikon kakastollas sapka volt. Mind a kettő lövésre készen tartotta fegyverét. Harsány hangon többször kikiáltották, hogy minden zsidó 5 percen belül minden csomag nélkül feltartott kézzel sorakozzon az udvaron. Kijelentették, hogy aki azonnal nem gyülekezik az udvaron, azt azonnal agyonlövik.

A gyülekezés megtörtént, mire felszólították az egybegyűlteket, hogy mindenki készpénzét, óráját, aranyneműjét, zsebkését és minden értékét haladéktalanul rakja elébük, mert mindenkit meztelenre vetkőztetnek, a lakásukat is átkutatják és akinél vagy akinek a lakásában értéket találnak, azt a helyszínen agyonlövik.

Egyeseknek akik bejelentették, hogy pénzüket vagy más értéküket a lakásban hagyták, megparancsolták, hogy feltartott kezekkel azonnal menjenek vissza a lakásukba és értékeiket hozzák ki.

Aközben amíg a fenti értékeket összeszedték, megjelent további két egyenruhában öltözött egyén, akik közül az egyik őrvezetői distinkciót viselt.

Amikor a pénz és egyéb értékek összegyűjtését befejezték, kiadták a parancsot, hogy mindenki menjen a lakásába, vegyen magához élelmet, ezenkívül azonban más ruhát hátizsákot nem engedélyeznek és mindenki perceken belül újra gyülekezzék az udvaron.

A ház lévén öt emeletes és a lakók között sok beteg és élemedett korú ember volt ezért a gyülekezés nem történhetett meg olyan gyorsan, amilyen gyorsan ők kívánták, amire (azt megállapítani nem tudjuk, hogy egy vagy két katona e) fegyverét használta akként, hogy lövéseit vagy lövéseiket a levegőbe adták le.

Előadjuk azt is, hogy minden személynek megengedték, hogy 10.- P. magánál tarthasson és egyeseknek akik arra hivatkoztak, hogy kis gyermekük van megengedték, hogy holmit vihessenek magukkal.

A lakók közül többen különféle igazolványokkal kívánták magukat igazolni, mire kijelentették, hogy rögtön itt lesz a százados úr és előtte igazolják magukat.

A gyülekezés megtörténte után sorakozót rendeltek el és a Tátra ucca 4. szám alatti valamennyi zsidót az uccán a ház előtt sorakoztatták, azonban sorakozás közben, mikor már majdnem minden lakó az uccán volt, véletlenül erre járt Kaesman Baritz István úr V. pártszolgálat vezető és megkérdezte a déli órákban már itt járt és magát vitéz Hunyadinak nevező rohamsisakost, hogy mi történik itt és kinek a parancsára. Úgy látszik a Pártszolgálat Vezető nem kaphatott megnyugtató és kielégítő választ ezért akként intézkedett, hogy az időközben megjelent Hungarista karszalaggal ellátott fegyveres két urat vitéz Hunyadi mellé állította és meghagyta, hogy amíg vissza nem jön őrizzék vitéz Hunyadit és amennyiben ellenszegül fegyverüket használják.

Néhány perc múlva Kaesman Baritz István úr visszajött és az időközben összegyűlt fegyveres Hungarista párt testvéreinek kiadta a parancsot, hogy a négy egyenruhába öltözött egyént a házban kutassák fel, tartóztassák le, mert egyéni akció történt és ahelyett, hogy az illetők a frontra mennének, itthon fosztogatnak és meggyalázzák a Hungarista eszmét. Parancsára a házat a pincétől a padlásig átkutatták és a négy honvéduniformist viselő egyén közül kettőt el is fogtak.

Az összeszedett értékek jegyzékét lakás és névszerinti beosztásban mellékelten csatoljuk.

Jelen jegyzőkönyv 1944. okt. 18-án délután 7 órakor lezáratott és valamennyi lakásfelügyelő aláírta”.

Később kiderült, hogy a nyilasok, akik elzavarták a fosztogató katonákat, somérok voltak, tehát álnyilasok [lásd: haluc fiatalok]. A somérok megjelenése nem volt annyira véletlen, mert kettesével cirkáltak, és ha láttak valahol valamit, akkor amíg az egyik figyelt, a másik elrohant a többiekért. Ez úgy derült ki számomra, hogy 1945. május elsején felvonulás volt Budapesten, és anyám, aki amúgy is a francia forradalom bűvöletében élt, amikor meghallotta, hogy felvonulás lesz, azt mondta, gyerünk. Előttünk egy csomó helyes, tizenhat év körüli gyerek ment, és egy transzparenst vittek, amire az volt írva, hogy MADISZ. Később, a Szent István körút 2-es számon láttam kiírva, hogy „MADISZ az első emeleten”. Fölmentem, és mondtam, hogy ide akarok jönni. Tizenkét éves voltam, talán még fiatalabbnak is látszottam, úgyhogy mondták, majd később, pár év múlva jöjjek. Éppen el akartam menni, amikor az egyik ajtón kijött az egyik „nyilas”. Kővé dermedtem. Rögtön észrevette, megértette, és azt kérdezte: „Csak nem olyan helyzetben voltam egyszer, hogy ki akartak vinni a Duna-partra? Csak nem itt a környéken laktam? Nem vagyok véletlenül egy zsidó családból származó kislány, akivel ilyesmi történt?” És akkor kiderült. Később azt hallottam erről a fiúról, hogy Rákosiék lecsukták cionista szervezkedés vádjával [lásd: cionizmus 1945 után Magyarországon]. Körülbelül negyven éves voltam, amikor rádöbbentem, hogy ezt a fiút meg kellene keresnem. Próbáltam is, de nem találtam.

Pár nap múlva, az igazolás ellenére, ötvenkét éves, súlyos beteg apámat mégis elvitték sáncásásra. Akkor írta Dezső bácsi anyámnak ezt a levelet:

„Kedves Ilus! Elsem tudod képzelni milyen borzalmas lelki depresszó alatt állok és mardos az önvád, hogy nem foglaltam határozott álláspontot maradástok ügyében. Most gondold még hozzá mi vett rajtam erőt, hogy megtudtam Jóskát elvitték. Nem vigazstalni akaral, de elég megbízható helyről hallottam, hogy csak három napra vitték Öket munkára és három nap után uj transzporttal váltják fel. Az árja párja rendeletet visszavonták, így én otthon vagyok. Feltétlenül külddj egy pár sort a vicivel és közöld mire van szükséged, hogy legalább itt lehessek segítsétekre. A vicivel meg fogok egyes dolgokat beszélni és meprobálok mindent, hogy azt a végtelen észnélküli hibár mit elkövettem helyre hozhassam. Ne csüggedj, tarsd magad erősen remélem nem sokára minden jóra fordul. Sokszor csókollak Verával együtt. Dezső”

Apámat valami Hosszúhegy nevű helyről vitték volna tovább nyugatra, de előbb az óbudai téglagyárba kerültek. Szerencsére volt nála annyi pénz, hogy egy őrrel ki tudott küldeni a nagybátyámnak egy levelet, közölve, hogy ott van. Erre anyám és Dezső bácsiék megtervezték a megmentését. Emlékszem a „színielőadás” próbájára a Hold utca 15-ben. A nagynénémnek olyan magyar nagyasszony külseje volt. Fel kellett vennie a legjobb bundáját, a legszebb gyűrűit meg a boát. Egy borítékba pénzt tettek, és végigpróbálták a várható szituációt. Többször próbálták, hogy mit, milyen hangsúllyal mondjon. Ezután a lehető legpuccosabban felöltözve, kiment a téglagyárba, és az őrt álló katonának, akit egy nagyasszonynak bakának kellett tekintenie, és tegeznie kellett, azt mondta: „Vezess, fiam, a parancsnokodhoz!” Vezette. Valami fiatal tiszt volt ott. A nagynénémnek azt kellett csinálnia, hogy le kellett húznia a kesztyűjét, hogy lássék, hány gyűrű van rajta, és úgy kellett az asztalra tenni a kezét, hogy a boríték kilátszódjon alóla, és azt kellett mondania, hogy „Adja nekem Varsát!”. Odaadta. Így jött haza apám.

Milyen volt az élet a csillagos házban? A szülők felmérték, hogy szeptemberben itt nem lesz iskolakezdés. Azt mondták, hogy a gyerek nem lehet tanulás nélkül hosszú hónapokig. Anyám tanított egy kis irodalmat, apám irodalmat és történelmet, a nyelvek is megvoltak, és jött még egy tanár bácsi is kétszer egy héten, Vajthó tanár úr, a Berzsenyi nagy hírű tanára [Vajthó László (1887–1977) – irodalomtörténész, műfordító, szerkesztő, pedagógus. „Tanulmányait a kolozsvári, gráci és jénai egy.-en végezte, és magyar–német szakos tanári diplomát szerzett. Utána Párizsban folytatta tanulmányait. … működésének két emberöltőjét javarészt a bp.-i Berzsenyi Dániel Gimn.-ban töltötte (1925–50). Diákjaival kiadta a magyar irodalom több, addig kiadatlanul rejtőző fontos kútfőjét. … összesen 63 művet. Az általa szerkesztett A tanítás problémái c. sorozatban jelent meg a Tanulók szerepe az irodalomkutatásban (1934) és Könyvnélküliek (1936) c. két tanulmánya. 1935-ben egyetemi magántanár a debreceni tudományegy.-en, majd nyilvános rendkívüli tanár lett. Tanári, irodalomtörténészi és ismeretterjesztő munkája mellett műfordítói tevékenységet is folytatott. … A hivatalos kultúrpolitika Ady-ellenessége ellenére elérte, hogy Adyról írt disszertációja (Én, Ady Endre, Szeged, 1929) alapján avassák a magyar irodalom doktorává. Konzervatív folyóiratok (Protestáns Szemle, Napkelet, Budapesti Szemle) munkatársaként is a kortárs haladó költészetet népszerűsítette” (MÉL). – A szerk.]. A sok embernek nehéz volt egyenként megoldani a főzést, és akkor Vilmos bácsi felesége megszervezte, hogy három nő főz az egyik nap, három nő a másik nap, és egyszerre eszünk. Ő osztotta, ő határozta meg, hogy hány kanállal kap mindenki. Dezső bácsi az unokájával, aki három éves volt, többször értem jött, és elvitt sétálni a Margit-szigetre. Ilyenkor a csillagot levettem. Tudtam viselkedni csillag nélkül. Azon a napon is sétálni vitt, amikor Horthy kiugrási kísérlete volt [lásd: Horthy-proklamáció], de akkor nem a Tátra utcába mentünk vissza, hanem hozzájuk vitt, és a szüleim is odajöttek a Hold utcába. Emlékszem, egész délután szólt a rádió, és állandóan azt mondták, hogy Beregfy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre [Beregfy Károly (1889–1946) – vezérezredes, 1944-ben a 3. magyar hadsereg parancsnoka, majd a nyilas hatalomátvétel után honvédelmi miniszter és vezérkari főnök. 1946-ban mint háborús bűnöst kivégezték. – A szerk.]. Azon az éjszakán nem mentünk vissza, hanem ott aludtunk.

A Tátra utcában volt egy házmester, akinek hat gyereke volt, a legidősebb árpádsávos karszalaggal flangáló nyilas volt, de az apa elég normális volt, főleg ha pénzt kapott. November elején átmentünk Dezső bácsihoz, a Hold utcába. Ez úgy történt, hogy apám és anyám ment elöl, egészen kevés holmival, és messze leszakadva, de látótávolságban vitt engem a házmester. Az volt az utasítás, hogyha a szüleimet letartóztatják, akkor a házmester, mintha mi sem történt volna, visz tovább Dezső bácsihoz, és én se szólok egy szót se. De nem történt semmi. Én egy kicsit tiltakoztam, de emlékszem, valami utalás történt arra, hogy én azért vagyok fontosabb, mint ők, mert nekem majd még lesz gyerekem.

Néhány éjszakát Dezső bácsinál töltöttünk, de akkor már volt egy lakáskulcsunk. Ez pedig úgy lett, hogy Dezső bácsi egyik fiának a keresztény felesége, Sárika rokona volt egy vezérezredesi rangban lévő katonaorvosnak, návai Návay Lajosnak. A vezérezredes urat a hadsereggel vitték nyugatra, és vele ment a felesége. Návayné odaadta a lakása kulcsát az unokahúgának, Sárikának, aki pedig odaadta nekünk. Egy nagy, úri lakás volt a Királyi Pál utca 5-7-ben, az első emeleten. A továbbiakat ott vészeltük át. Akkor már megvoltak a papírjaink, mi voltunk az evangélikus Vágner család, aki Gyöngyösről menekült. Azért döntöttek a szüleim így, mert akkor Gyöngyösön már oroszok voltak, másrészt az volt az egyetlen vidéki város, amit ismertem. Nekem nem vettek papírt, de szerepeltem az ő papírjaikon. A nevem maradt Veronika, mert látták ugyan, hogy megbízható vagyok, de ha valaki elkiáltaná magát, és felkapnám a fejem, az lebukás lenne. Volt egy elképesztő véletlen. Amikor odaköltöztünk, kiderült, hogy návai Návay Lajosné leánykori neve Wagner Mária. Csak ő w-vel írta. A papírjaink szerint mi is Vágnerek voltunk, úgyhogy a házmesterhez úgy vonultunk be, hogy Mária az apám unokanővére. Itt viszonylag biztonságban éreztük magunkat.

Nem tudom, honnan szereztünk élelmiszert, menekültek voltunk, és nyilván kaptunk élelmiszerjegyet [lásd: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951)]. Egyébként emlékszem arra a pillanatra, amikor körbejártuk a konyhát és a spejzt, és találtunk három póréhagymát. Apám azt mondta, hogy három póréhagyma az három nap. Aztán voltak paradicsomkonzervjeink, ilyen kis Aranyfácán még a Kecskeméti Konzervgyárból. Volt egy kis lisztünk is. „Kenyeret” sütöttünk. Inkább maceszre emlékeztetett. Azt már lehetett akkor tudni, hogy nem fog rettenetesen sokáig tartani, nem fogunk éhen halni. Az utcára nem nagyon mentünk, nehogy igazoltassanak. Ha mégis kimentünk, akkor anyám azt mondta, hogy a két nagy vörös copfomat tegyem a kabát alá, a fejemen pedig sapkával takarjam el, mert a vörös haj jellegzetes. A mai napig nem értem, hogy miért nem vágták le inkább a copfomat.

Akkoriban minden kapualjban nagy papundekli táblákon ki kellett írni az összes lakót, a nevét, anyja nevét, apja nevét és a nagyszülei nevét, tehát két generációt. Nagyon jól megtanultam az összes fiktív nagyszülőt, tudtam, mikor van a névnapjuk. Apám megnézte ezt a táblát, és látta, hogy lakik ott egy Pethő nevű ügyvéd, aki a szélsőjobboldali MÜNE (Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesülete) [lásd: ügyvédek Magyarországon] egyik alelnöke volt, és apám tudomása szerint denunciált zsidókat. És ismerték egymást. Ezért amikor már bezárult az ostromgyűrű, már lőttek is, és le kellett költözni az óvóhelyre, apám úgy döntött, hogy nem jön le. Ott főztek az asszonyok a sparhertnál, és az egyik azt mondta: Vágnerné, tudja, annyi butaságot beszélnek a házban. Például valaki azt mondta, hogy a maga férje biztosan azért nem jön le az óvóhelyre, mert katonaszökevény. Akkor látszott, hogy ezt tovább nem lehet csinálni, és a szüleim a következőre jutottak. Pethő ügyvédnek volt két lánya, az egyik velem egyidős, akivel többször játszottam, én is voltam náluk, ő is volt nálunk. Akkor nekem fel kellett menni a második emeletre, és akárki nyitott ajtót, azt kellett mondanom, hogy nem játszani jöttem, hanem az ügyvéd bácsival szeretnék beszélni. Amikor négyszemközt voltunk, akkor azt kellett mondanom, hogy az apukám szeretne följönni az ügyvéd bácsihoz, de azt kéri, hogy az ügyvéd bácsi saját maga nyisson ajtót. Egy perc múlva apám felment, és négyszemközt beszélt vele. Ügyvéd úr, ismeri a kislányomat, a maga kislányával szokott játszani. Én csak egyet kérek magától: nem ismerjük egymást. Azt mondta, rendben van. És csendben maradt. Ebben valószínűleg az is benne volt, hogy akinek egy csepp esze volt, az 1944 decemberében már nem gondolhatta, hogy ezt a háborút a németek meg tudják nyerni. Aztán mikor 1945 után nem igazolták, apámat kérte mentőtanúnak. Apám elment, elmondta. Pethőt később internálták. Lehet, hogy emiatt úszta meg internálással, és nem került börtönbe. De ezt persze nem lehet biztosan tudni. Később, amikor már a Trefortban tanítottam, az egyik kislánynál láttam, hogy anyja neve Pethő, és a Királyi Pál utcában lakik. Jé, mondtam, hát én ismerem az anyukádat. El is feledkeztem az egészről, de a legközelebbi fogadóórámon megjelent egy idős ember, bemutatkozott, és olyan alázatosan mondta, hogy ő csak azt kéri, hogy ne bántsam az unokáját, amiért ő annak idején… Felháborodva utasítottam vissza, hogy mit képzel rólam. A gyerek olyan közepes volt, de mindig egy jeggyel jobbat kellett neki adnom. A többiek nem is értették, hogy miért kivételezek vele.

A lakásnak volt egy bejárata a lépcsőházból, és volt egy a gangról a konyhába. Amikor nem az óvóhelyen voltunk, a konyhában voltunk, mert ott melegebb volt, és a szobák ablakai  már ki voltak törve. A ház hátsó traktusán volt egy udvarra néző háromszobás lakás néhány lépcsővel magasabban, és oda a gangon keresztül lehetett menni. Ott volt a negyedik kerületi – mert ez akkor negyedik kerület volt – nyilasok központja. Nap mint nap, állandóan ott jártak el előttünk ezek a nyilasok, beköszöntek, megkérdezték, hogy „Nemzetes asszony, tisztelettel, látta-e Nagy testvért?”. Nagy testvért nagyon jól ismertük, mert rendszeresen lejárt az óvóhelyre, és beszédeket mondott, hogyha valaki tud arról, hogy valaki bujkál, az jelentse, mert a szomszédban is elkaptak egy családot, és agyonlőtték, gyerekekkel együtt. Úgy emlékszem, hogy legalább négyszer-ötször tartott ilyen felkoncoltatik tartalmú gyűlést.

Január tizenhetedikén szabadultunk föl, és tizenhatodikán késő este jött egy alak, félig katonának, félig civilnek öltözve, bilgeri csizmában [Bilgeri osztrák ezredes után elnevezett puha szárú, fűzős csizma. – A szerk.]. Megkérdezte, hogy van-e itt katonaviselt férfi. Sok nem volt, de apám is annak számított. Összegyűltek körülötte. Azt mondta, hogy ő partizán, az oroszokkal harcol, és igazítsák össze az óráikat. Összeigazították az óráikat, és a pasas elment. Másnap kivágódott az óvóhely vastag vasajtaja, és jöttek az oroszok. „Nyemeckij, fasiszt?” Se német, se fasiszta nem volt. Ez nagy ház volt nagy óvóhellyel, és mivel úri ház volt, kevesen laktak, az óvóhely nem volt zsúfolt, az oroszok ott is maradtak, oda telepítették a rádiót.

Napközben mindig kimentem a ház elé, bár anyukám tiltotta, mert Budán még folytak a harcok, és még az óvóhelyen éltünk. A ház kapuja előtt volt egy kilőtt gulyáságyú, amire mindig felkapaszkodtam, és ott üldögéltem. Egyszer csak láttam, hogy Nagy testvér beoson a házba. Persze nem beöltözve, még csizma sem volt rajta. Valószínűleg ment fel a kincsekért. Én egyszer már voltam bent a nyilasok irodájában, ahol olyan mennyiségű rablott holmi volt, hogy egy nagyon gazdag szőnyegboltban a tizede van annak, ami ott perzsaszőnyegben fel volt halmozva. Meg ezüstdobozok, étkészletek. Úgy gondoltam, hogy Nagy testvért el kell kapni. Robogtam az óvóhelyre, elkaptam az első oroszt, akinek az Iván nevet adtam, rángattam fölfelé, és mutogattam. Nagy testvér rálőtt, és Iván ugyanakkor, amikor jobb kézzel lőtt, a bal kezével a falhoz csapott, és a fejem elé tartotta a karját. Védett. A lövöldözésre jöttek a többiek, és Nagy testvért lelőtték.

Egy héttel a felszabadulás után egyszer csak megjelent a „partizán”. Mondta, hogy most nincs hol laknia, mehet-e valakihez. Apám azt mondta, hogy hozzánk jöhet. Ott aludt egy vagy két éjszakát. Néhány nappal később magyar nyomozók jelentek meg félig katonásan öltözve, például derékszíj volt a kabátjuk fölött. Bejöttek a lakásba, egyenesen odamentek a nappali szobában lévő koloniál könyvespolchoz, levették az egyik lexikont, a kemény borítónál fogva kirázták, és egy csomó idegen pénz hullott a földre. A „partizán” dugta oda. Aztán a pasast felakasztották. Depner Brunónak hívták, kóbor rablógyilkos volt, egy kicsit nyilas, csak annyira, amennyi ahhoz kellett, hogy működhessen. A korabeli újságban volt egy kis hír, hogy felakasztották.

Egy-két hét múlva visszamentünk a Tátra utcába. A phőnix-házbeli lakásunkban erdélyi menekültek laktak. Felmentünk, és apám mondta nekik, hogy ez a mi lakásunk, menjenek el. Elmentek. A házban találtak helyet, normális viszonyban voltunk. Nem voltak ezek gonosz népek, nem bántottak semmit. Amikor elmentünk, anyám lezárta az ebédlőt, ott volt az ebédlőasztal súlyos horgolt terítővel, és amikor levette a terítőt, a teljes minta ott volt porból. Tehát valóban senki nem nyúlt hozzá. Aztán egyszer csak negyvenfokos lázam lett. A korábbi hónapok feszültsége jöhetett ki rajtam. A Depner Brunók és Nagy testvérek, akinek láttam kiloccsanni az agyvelejét. Két nap múlva semmi bajom nem volt.

Márciusban elkezdődött az iskola egy héten kétszer. Áprilisban már többször volt. Akkor a Wesselényi utca és a Körút sarkán lévő házban volt a gimnázium kihelyezett tagozata a negyedik vagy ötödik emeleten, egy lakásban. Hogy miért nem Lázár Piroska iskolájában folytattuk, azt nem tudom [lásd: Zsidó Gimnázium]. Talán kiégett. Két nagy szoba volt, az egyik az elsősöké, és onnan nyílt a másodikosoké. A tanári és a többi osztály a körút másik oldalán lévő házban volt. Az egyik osztálytársam, Liebermann Kati kitalálta, hogy németül nem tanulunk. Mindenki helyeselt. Amikor láttuk az ablakból, hogy Flóra néni, a némettanár átkel a körúton, és elkezd felfelé kapaszkodni az emeletre, kiléptünk az ablakon a gangra, és a hátsó lépcsőn leosontunk. A körúton akkor még voltak hirdetőoszlopok, amelyeknek kis ajtaja volt, és be lehetett bújni. Onnan lestünk, és amikor vége volt a németórának, Flóra néni ment vissza a tanáriba, akkor mi is visszamentünk az osztályba. Amikor azt mondtuk, hogy németet nem tanulunk, kérdezték, hogy akkor mit. Mondtuk, hogy angolt. Lett angol. Júniusig jártunk ide. Az 1945/46-os tanévben már átkerültünk a Hollán utcába. Egy évet jártam még, mert bár nagyon szerettem a Zsidó Gimnáziumba járni, szerettem az osztálytársaimat, és jó színvonalú volt az iskola (például a matematikát Péter Rózsa tanította, akkor még én is értettem), de egyre kevésbé bírtam, mert mindenki cionista volt. Ezt azért nem szerettem, mert engem nagyon nagy magyarnak neveltek. Addigra már a fél magyar irodalmat végigolvastam. Tizenhárom éves koromban olvastam Eötvös regényeit. Aztán rájöttem, hogy Mikszáthot még jobb olvasni, legalább harminc-negyven kötetet végigolvastam. Apám nagyon boldog volt, hogy komoly dolgokat olvasok. Ez volt a kultúrám. Eszembe sem jutott volna, hogy ne Magyarországon éljek.

Aztán gyors egymásutánban beleestem két eszmerendszerbe. Először anglomán lettem. 1947-ben a követségen láttam egy kiállítást az angol életformáról. A civilizáció, a tradíciók. Nagyon tetszett. Akkor már angolt tanultam. Egyszer anyukámat behívta az angoltanárnő, megdicsért, és azt mondta, hogy keressenek ennek a gyereknek egy külön angoltanárt, mert ebből még szakma is lehet. Akkor anyám azt mondta, ha ebből szakma lehet, akkor egy angol angoltanár kell. 1947-ben nem volt könnyű angol angoltanárt találni Budapesten, de megtalálták. Jártam egy bácsihoz, aki ugyan nem angol volt, hanem dél-afrikai és lesújtóan rasszista.

1947-ben mondtam anyámnak, hogy nem szeretnék a Zsidó Gimnáziumba járni, mert mindenki cionista. Még örült is, hogy nem akarok elmenni Palesztinába. Jó, mondta, és beleegyezett, hogy a Varga Katába járjak [A Varga Katalin Gimnázium elődje, a Mária Terézia Leánygimnázium 1875-ben kezdte meg működését mint felsőbb leányiskola. 1902-ben költözött későbbi, VI. kerületi Sugár út (később: Andrássy út) 63–65. szám alatti épületébe. 1905-től már felsőbb leányiskola és leánygimnázium. 1921-ben a M. kir. áll. Mária Terézia Felsőbb Leányiskola és Leánygimnázium nevet kapta, 1923-ban a felsőbb leányiskola megszűnt, ekkortól az iskola neve: M. kir. áll. Mária Terézia Leánygimnázium. 1946-tól Varga Katalin gimnáziumként működött tovább. A gimnázium 1968-ban megszűnt, helyén szakközépiskola nyílt. – A szerk.]. Akkor már túl voltam az anglománságon, és éppen a kommunizmus felé kacsingattam. A Varga Katában a szünetben a lányok francia négyest jártak. Én meg a világforradalomról gondolkodtam. Borzalmas rossz tanuló voltam, rengeteg hármasom volt, egyedül angolból voltam jó. Olyannyira, hogy amikor a tanárnő három napra elment betegszabadságra, akkor nekem kellett megtartani az angolórát. De nagyon nem bírtam az iskola szellemét. Azonkívül rendkívül furcsa helyzetbe kerültem. A többség jómódú volt, operabérletük volt, könyvtári tagok voltak. Nálunk pedig szóba se jöhetett ilyesmi, olyan szegények voltunk. Amikor kilyukadt a cipőm talpa – egy lakk félcipőm volt –, állandóan rettenetes mocskos lett a zoknim. Anyám állandóan szidott, hogy lehet ilyen valaki, hogy minden szemétbe belelép, hogy lehet ennyire koszos a zoknim. És nem mondtam meg a mamámnak, hogy lyukas a cipőm talpa, mert úgysem tudott volna újat venni, és csak rágódott volna. Olyan megalázottnak éreztem magam. És akkor találkoztam az uszodában egy elemi iskolai barátnőmmel (uszodabérletem volt, mert az egészség mindenekfölött), és kérdeztem tőle, hogy hova jár. Mondta, hogy a Szemere utcába, a Ráskay Leába, amit épp akkor kereszteltek át Kossuth Zsuzsára. A Szemere utcában az épület egyik fele általános iskola volt, a másik fele a Ráskay. Kérdeztem, hogy milyen az iskola, mondta, hogy jó, kérdeztem, hogy milyen a DISZ, mondta, hogy jó. Erre fogtam magam, és őszre – anélkül, hogy a szüleimnek szóltam volna – a Ráskayba iratkoztam. Utóbb mondtam meg a mamámnak. Egy nagyon szép barna kontyú nő, Aradi Béláné volt a magyartanárnő. (Később megtudtam, hogy 1944-ben, amikor a pedagógusoknak az elöljáróságon kellett szolgálatot teljesíteniük, ő adta ki az élelmiszerjegyeket. Felnézett, látta, hogy egy zsidó tanítványa, Gerő Éva áll ott. Úgy tett, mint aki nem ismeri. Megkérdezte a nevét. Molnár Juliska. Igen, Molnár Juliskának kiadva. És ezt többekkel megcsinálta.) Kérdezte, hogy milyen nyelvet fogsz tanulni. Gondoltam, angolul már nem érdemes, azt mondtam, hogy franciául. Beültem a francia csoportba, voltunk nyolcan, mert háromfelé osztották az osztályt. A többiek már három éve tanultak, én meg csak azt tudtam, amit anyámtól felszedtem. Amikor ezt Ilonka néni, a franciatanár észrevette, azt mondta, hogy januárban különbözetiznem kell. Az év végén egyedül nekem volt franciából hetesem (mert abban az évben szovjet típus szerint hét osztályzat volt) [Az 1948/49-es tanévben vezették be a hétfokozatú osztályzást: a 7-es érdemjegy volt a ‘kitűnő’, a 6-os a ‘jeles’, az 5-ös a ‘jó’, a 4-es a ‘közepes’, a 3-as az ’elégséges’. Az 1950/51-es tanévre már visszaállt az ötfokozatú osztályzás, de a háború előtti rendszerrel szemben az 1-es a legrosszabb osztályzat volt. – A szerk.]. Aztán már érettségiig ebben az iskolában maradtam. 1951-ben érettségiztem, és mint bízó komszomolka néztem a fényes jövőbe.

Miközben velem ezek történtek, apámat visszavették a kamarába, az iroda ment, voltak még befejezetlen ügyek, amiket Dezső bácsi levelezéssel el tudott intézni. Valami ott is csurrant-cseppent. És már 1945 őszétől kaptunk IKKA-csomagokat Fénykövitől [Az IKKA-utalvány (IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció rövidítése) – melyhez Nyugaton élő rokonok révén vagy a feketepiacon lehetett hozzájutni – egyfajta csekk volt, amellyel vásárolni lehetett a kizárólag dollárért árusító boltokban – az ötvenes évek elején a kiskereskedelemből teljesen hiányzó élelmiszerféléket („igazi” kávé, kakaópor, csokoládé stb.) és ruhaneműt, később hiánycikkeket (porszívót, padlókefélőt, gáztűzhelyt, varrógépet, fürdőkádat, Pannonia motorkerékpárt, de akár autót – Moszkvicsot, Trabantot és Wartburgot – is). „Lehetett rendelni csomagot is, Susan, Kitty, Bessie, Caroline, Roma és Iris fantázianeveken. A legdrágább a Caroline volt, huszonöt dollárért fél kiló teát, két kiló kávét, egy kiló kakaót, két doboz szardíniát, egy üveg rumot, egy kiló kekszet és egy kiló cukrot mértek bele.” Lásd még N. Kósa Judit írását: http://www.nol.hu/gyujtesek/lelohely/framed/6731/. – A szerk.]. Olyan gazdag volt, hogy Marokkóban vadászháza volt. Nagy vadász volt. Washingtonban a természettudományi múzeum [Smithsonian Institute] bejáratánál szembetalálja magát a látogató egy kitömött elefánttal, és rá van írva, hogy Fénykövi ajándéka. Két-három évig rendszeresen jöttek a csomagok, minden hónapban négy. Ez fantasztikus kincs volt. Kilószám a csokoládé, és egy tízdekás tábla csokoládét a mama egy kiló lisztre cserélt. Volt szardíniánk. Szóval nem éheztünk.

A sáncásás, a pinceélet, az izgalmak csak tovább rontották apám egészségét. S noha ő volt az első, aki Európában streptomycint kapott [A sztreptomicin egy 1944-ben felfedezett antibiotikum, a tbc első, klinikailag is hatásos gyógyszere (Wikipédia). – A szerk.] – amitől időlegesen javult is az állapota –, 1948-ban rohamosan súlyosbodott a betegség, és októberben meghalt. Ötvenhat évet élt. Én sokáig úgy éreztem, hogy olyan fa vagyok, amit addig két gyökér tartott, s ezután billegek a szélben.

Miután apám meghalt, nem tudom, miből éltünk. Azt hiszem, a levegőből. Bizonyos dolgokat eladogatott a mamám. Addig is varrogatott egy kicsit, de akkor nagyon komolyan dolgozni kezdett. De nem fehérneműt varrt, hanem plasztiktáskát. Nagyon szép táskákat varrt a Singer varrógépen, és valahogy eladogatta. Azonkívül volt valami özvegyi nyugdíja, kétszáz forint, ha jól emlékszem. És apám hadirokkantnak volt nyilvánítva, ez is jelentett valami plusz pénzt, talán ötven forintot. Nagyon szerényen, de valahogy kijöttünk. Én tizennégy és fél éves koromtól kezdve tanítottam angolt. Először egy nálam kisebb lánykát, aki meg akart bukni. Húsz forintot kaptam egy hónapra, és minden alkalommal egy csésze kakaót. Ez is számított, hiszen tíz forint nyolcvan fillér volt a villamosjegy egy hónapra. Attól kezdve nem kaptam se villamosra pénzt, se iskolaszerre. Kivéve év elején. De ha pótolni kellett ceruzát, füzetet, azt én vettem. A következő évben már két tanítványom volt. Olyan szegények voltunk, hogy amikor még a Varga Katába jártam, és ott jómódú, polgári környezetből való lányok voltak, akik közül az egyik meghívott a születésnapjára, nyilvánvaló volt, hogy nincs ruhám, amiben elmehetek. A mamám 1920-ban Kanadába kivándorolt barátnőjének a használt, csomagban elküldött ruháiban jártam. És akkor anyám a szegedi lakás függönyének a béléséből varrt nekem valamit, amit a kádban befestett.

A Ráskayban jól éreztem magam. Nem izgatott, hogy ez vagy az a tantárgy nem sikerült, mert ami érdekelt, azt csináltam. Például volt önképzőkör, csak akkor nem úgy hívták, hanem irodalmi szakkörnek, történelem szakkör, és ott mindenféle funkcióim voltak. Ezek voltak azok a tárgyak, amiket szerettem. Közben sok mozgalmi munkát végeztem, mert úgy éreztem, hogy ez az, ami igazán fontos. De nem elsősorban az iskolában. Akkoriban mindenfelé szervezték az embereket, amerre csak lehetett. Úgy hívták, hogy „a körzet”. Minden kerületben volt több alapszerv, a tizenharmadik kerületben harminchat DISZ-alapszervezet volt. Persze beléptem a DISZ-be 1949-ben, de nem az iskolában, hanem lakóhelyileg, a XIII/29-esbe. Egy héten legalább húsz órát töltöttem ott. Egy idő után, 1950-ben a XIII/29 titkára lettem, és úgy képzeltem, hogy nagyon fontos munkát végzek, és azt is képzeltem, hogy a békét védem. A fő motívum nekem ez volt. Minden mennyiségben felvonultam. Amikor csak lehetett, felvonultattak bennünket. Például a tanácsválasztáskor már hajnalban jártuk az utcákat hangosan énekelve, ezzel buzdítottuk a lakosságot. Elképzelni nem tudtam volna, hogy ebben ne vegyek részt. Ebből következően nem volt sok időm tanulni. Mások bálba jártak, táncolni jártak, én soha nem voltam bálban, és nem is érdekelt. Engem az érdekelt, hogy a békét védjem. Ennek két gyökere volt. Az egyik a soa, ami után, amikor a DISZ-indulóban azt hallottam, hogy „Bárhol is van hazája, bármely ég néz le rája”, ez rám elemi erővel hatott. És a másik: „Nincs e földön gazdagabb, szebb ország – Minden ember érzi, hogy szabad!” [Részlet a „Drága föld” c. szovjet hazafias dalból. – A szerk.] Persze honnan tudtuk volna, hogy milyen a Szovjetunió, hogy ott ki mit érez. Semmit nem tudtunk. Én meg elhittem. És ez nagyon megerősödött apám halálakor. Talán arra gondolhattam, hogy családilag helyt kell állni, és nekem kell átvennem apámtól a fáklyát. És akkor megerősödött bennem ez a kommunizmus iránti elkötelezettség, ami négy-öt évig tartott. Olyannyira, hogy amikor Tito láncos kutya lett, akkor felmerült bennem, mi van, ha elfogja az embert az UDBA [a jugoszláv politikai rendőrség], és kínozza. Arra gondoltam, hogy ki kell próbálni, hogyan bírok ennek ellenállni. Megpróbáltam a gázlángba tartani a hüvelykujjam. Tizenhat éves voltam. Az agybajig ment ez a dolog. Mint DISZ-titkár rengeteget nyüzsögtem, minden időmet ott töltöttem, de azt hiszem, semmit nem csináltunk. Járattuk a szánkat. Én nagyon sokat járattam a számat.

Jelesre érettségiztem. Négy tárgyból nyilvánvaló volt, hogy jelesre fogok érettségizni: magyar, történelem, latin, francia. Fizikából hármast kaptam, matekból pedig valami különös csoda folytán megkaptam az ötöst. Rögtön felvettek az egyetemre, az Orosz Intézetbe. Amikor felvételiztem, az ELTE Orosz Tanszéke volt, mire ősszel mentem, már Orosz Intézetnek hívták. Teljesen külön volt az ELTE-től. Aztán még abban a tanévben, januárban elnevezték Lenin Intézetnek [1952 tavaszán az 1951-ben kari hatáskört kapott Egyetemi Orosz Intézet átalakult Lenin Intézetté, és kivált az ELTE bölcsészettudományi karából. Feladata: „Magas színvonalú marxista-leninista képzettséggel rendelkező és az orosz nyelvet jól ismerő egyetemi előadók, ideológiai munkaterületen dolgozó funkcionáriusok képzése. 1956-ban szűnt meg, ill. 1957-ben újra egyesült a Bölcsészkarral. – A szerk.]. Ez úgy jött létre, hogy egy-két évvel korábban elhatározták, hogy hamarosan oroszt kell tanítani minden iskolában, de arról az apróságról elfeledkeztek, hogy nem voltak orosztanárok. Sok orosztanárt kellett képezni, mi háromszázan voltunk az évfolyamon. Amikor kezdték, akkor helyileg a Mikszáth téren, a volt piarista gimnázium épületében működött. Az egész épületben mi voltunk. Mire harmadéves lettem, átkerült a Szabadság térre, a volt Tőzsdepalotába.

Korábban szerettem volna pszichológus lenni, de mivel a pszichológia burzsoá áltudomány volt, gondoltam, a nyelvek, az nagyon jó lesz nekem, nyelvek és irodalom. Kacérkodtam az angollal, de azt mondták, hogy az elvtársnő legyen orosz szakos, mert az rendkívül fontos. Úgy képzeltem akkor, hogy angolul tudok, franciául tudok, persze később rájöttem, hogy gyerekszinten, németül is egy kicsit tudtam. És anyámnak az az okos gondolata támadt, hogy ha tudok angolul, tudok franciául, és egy harmadik nyelvcsaládot is felveszek, akkor ez nagyon jó lehetőségeket nyit.

Egyszakos tanárként indult a képzés. Senki se tudott oroszul, ott kellett megtanulni a nyelvet. Egy év múlva mindnyájan beszéltük. Húsz nyelvóránk volt egy héten, ötször négy óra, nagyon szellemesen és jól beosztva, nagyon jó tanárokkal. Két kiváló tanárom volt, az egyik anyanyelvi volt, Anna Petrovna, a másik, Timon Tibold jól tudta a nyelvészetet, nyelvtant, és összedolgoztak. És nagyon sok leckénk volt, egy héten olyan harminc-negyven órát oroszoztunk. A magyar irodalmat Pándi Pál tanította [Pándi Pál (1926–1987) – irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár. Az 1960-as és 1970-es években az MSZMP vezető művelődéspolitikusai egyikének számított. Irodalomtörténészként a magyar reformkor irodalmával foglalkozott (MÉL). – A szerk.]. Remek előadó volt. A nyelven kívül marxizmust tanultunk, aztán voltak honvédelmi gyakorlatok. Soha sem tudtam azt a rohadt géppisztolyt szétszerelni.

A mozgalmi nyüzsgésem az egyetemen abbamaradt. Én úgy készültem, hogy ott sokkal jobban lehet ezt csinálni, de nem foglalkoztak velem, mert értelmiségi voltam, és ez súlyosan esett a latba. Rengeteg munkáskáder volt, sok szakérettségis. Azt, hogy valaki értelmiségi származású, nem vették nagyon jó néven. Sok szakérettségis már az egyetem közben tönkrement, de sokan diplomát szereztek, és utána mentek tönkre, vagy esetleg otthagyták a pályát. Oda járt Konrád György, Pozsgay Imre, Berecz János [Berecz János (1930) – pártfunkcionárius, KISZ KB osztályvezetője, majd 1974-től az MSZMP KB Külügyi osztályának vezetője, a „Népszabadság” főszerkesztője (1982–85), a KB ideológiai titkára és az Agit-Prop. Bizottság elnöke 1985-től, majd az MSZMP PB tagja (1987–89). – A szerk.], Kunszabó Ferenc [(1932) – író, szociográfus]. Ő is szakérettségis volt, de okos volt. Szerelmes verseket írt egy csoporttársához, és megkért, nézzem meg, nincs-e benne helyesírási hiba. Aztán voltak ott szerb partizánok, görög partizánok. Az egyik volt szerb partizán a Tájékoztatási Iroda határozata után szökött át [A KOMINFORM-ról, a  Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájáról van szó. Az 1947-ben alakult szervezet célja a pártok közötti információcsere, tevékenységük összehangolása és a fordulat elősegítése a térség országaiban. Az alakuló ülésen az SZKP-t képviselő Zsdanov referátumában – melyet a hidegháború szovjet részről való nyitányának tartanak – a világ két táborra szakadását fejtegette. A szervezet székhelye 1948-ig Belgrád volt. Mivel azonban Jugoszlávia függetleníteni igyekezett magát a Szovjetuniótól, a Tájékoztató Iroda határozatban elítélte a jugoszláv kommunista párt politikáját, a szervezet székhelye Bukarestbe került át, s Jugoszláviát ki is zárták a Kominformból. Ezt követően a Szovjetunió és a többi szocialista ország megszakította kapcsolatait Jugoszláviával, s megbélyegezték Titót mint „az imperialisták ügynökét”. (1948-ban, az alapításban részt vevő olasz és francia kommunista párt kilépett a szervezetből.) Jugoszlávia nyugaton keresett gazdasági kapcsolatokat, és Tito titkosrendőrsége sok olyan kommunistát, aki egyetértett a Tájékoztató Iroda határozatával, letartóztatott, és a Dugi Otok szigetén lévő börtönbe zárt. A KOMINFORM Hruscsov kezdeményezésére 1956-ban föloszlott. – A szerk.], és őt az ÁVH foglalkoztatta azzal, hogy a többi átszökött partizánt káderezze, nem küld-e ide Tito kémet. De nem titokban csinálta, mindenki tudott róla.

Az egyetemre igazából csak egy évig jártam, mert közben férjhez mentem, és terhes lettem. A házasság úgy jött létre, hogy tizenöt éves voltam, amikor egy osztálytársam tánciskolában megismerkedett fiúkkal, és véletlenül összetalálkoztunk az uszodában. A tánciskolában rendesen megtanították a fiúknak, hogyan kell közeledni a lányokhoz [„Tánciskola – A két világháború közötti intézmény a sztálinizmus ideje alatt kispolgári csökevénynek számított. Az 1956-os forradalom előtt szervezett táncoktatás csak néhány, még a háború előttről fennmaradt tánciskolában folyt, a középiskolákban azonban szombat délutánonként tánciskolát szerveztek, ahol a tánctanárok mellékjövedelemhez juthattak.” (Forrás: Kozák Gyula: Lábjegyzetek A hatvanas évek Magyarországa monográfiához /Kézirat/. – A szerk.]. Én tizenöt éves voltam, Virág Sanyi tizenhét, de azért kezicsókolommal köszönt, és magázódtunk. Legalább három hétig. Szerelem volt első látásra. Ő a Vasasban vízipólózott.

Már egy éve együtt jártunk, amikor leérettségizett, és medikus lett. Egyszer csak szeptember közepe táján azzal jött, hogy felajánlottak neki egy szovjet ösztöndíjat. Kérdezte, hogy megvárom-e. Mert addigra már eldöntöttük, hogy össze fogunk házasodni. Mondtam, hogy persze. De abban az is benne volt, hogy a komszomolka helyt áll. Ahogy eldöntötte, hogy megy a Szovjetunióba, az Oleg Kosevoj nevű kollégiumba költöztették [A Sashegy oldalán lévő intézmény – korábban zárda – szovjet ösztöndíjas előkészítő kollégiumként működött. – A szerk.], három hónapig ott lakott, és oroszt tanultak. Decemberben mentek ki, és az első félévet a második félév elején kezdték el. Azt mondták nekik, hogy az igazi jó elvtárs minél hamarabb jön haza építeni a szocializmust, ezért aki vállalja, az ott maradhat nyáron, elvégezheti a második félévet, és ősszel a másodévesekkel folytathatja. Vállalta, úgyhogy majdnem húsz hónap után került először haza. Közben már én is leérettségiztem. Amikor először hazajött, már egy kicsit idegen volt, de ennek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget. Persze a húsz hónap alatt leveleztünk, de egy levél minimum két hétig ment, ha tehát valamelyikünk valamit kérdezett, egy hónap múlva jött a válasz. Egy hónapig volt itthon, aztán visszament, és folytattuk a levelezést. A harmadév végén megint hazajött, addigra én már elvégeztem az első évet. Úgy volt, hogy én is kimegyek ösztöndíjjal, de aztán mégse lehetett. Azt mondták, hogy az osztályharc jelenlegi állása nem teszi lehetővé, hogy értelmiségi származásúak kimenjenek a Szovjetunióba. Amikor másodszor volt itthon, akkor hirtelen megkérdezte, miért nem házasodunk össze rögtön. Tényleg, miért nem, kérdeztem ártatlan szemmel. Pedig egy szobám nem volt, az ágyam a régi fotelágy, ami állandóan összerogyott. Jövedelmem annyi, hogy volt három privát tanítványom. Az egyiknek az édesanyja nem tudott fizetni, de varrónő volt, és a már kinőtt rongyaimból ruhát barkácsolt, olykor két régi rongyból egy ruhát. Ezen a szinten éltünk. Összeházasodtunk. Az ő szülei igen örültek, az én anyám is örült. Anyám szeretett volna orvos lenni, aztán azt akarta, hogy én legyek orvos, én viszont hallani sem akartam róla, és így mégis lesz egy orvos a családban. Meg szerette is Sanyit. Voltak ugyan aggályai, hogy nem elhamarkodott-e egy kicsit a dolog. A gyereket nem akartuk rögtön, ez véletlen volt. A terhességet egyedül csináltam végig, ő Leningrádban, pénz semmi. A lakás egyik szobáját kiadtuk anyámmal, mert nem tudtuk volna a rezsit kifizetni. A személyzeti szobában pedig még sokáig, 1956-ig ott lakott a házaspár, akik valamikor takarításért költöztek be. Anyám azt mondta, hogyha az embernek van egy rendes lakása, azt nem adja fel, mert egyszer még jól jön. Ezenkívül rettenetesen ragaszkodott a bútoraihoz.

A terhességet rosszul bírtam, keveset jártam be az egyetemre, mert azt mondták, hogy sokat kell sétálnom. Volt egy hűséges sétálótársam, Konrád György. Lógott az egyetemről, és velem sétált. Aztán később őt kizárták az egyetemről azzal a váddal, hogy eltitkolta, hogy kereskedő apjának több alkalmazottja volt. Holott csak arról volt szó, hogy a szezonban, amikor nagy volt a forgalom, felfogadott néhány segítőt.

A gyerek 1953 áprilisában született, pont a huszadik születésnapomon, az apja először hathetes korában látta. Nagyon boldog volt. Mondta, hogy két év múlva végez, és akkor hazajön a családjához. De akkor már nagyon idegen volt. Formailag még házasok voltunk, de már véget ért. Utolsó éves volt, amikor elváltunk, elég hosszú volt a válóper, és nem is volt teljesen kockázatmentes egy Szovjetunióban tanuló jó elvtárstól elválni.

A házasság és a gyerek a mozgalmi életnek is véget vetett, de nem csak ez. Igazából már egy évvel előbb vége volt, mert bár én szívesen csináltam volna, az egyetemen nem hagyták. Értelmiségi elvtárs stb. Amikor 1953-ban meghalt Sztálin, nagyon sírtam. Csak azért hagytam abba, mert anyám rám szólt, hogy árt a gyereknek. Amikor jött Nagy Imre, az új kormányprogram, nekem nem derült ki semmi. Én ebből csak arra következtettem, hogy voltak hibák, de most minden ki lesz javítva.

Anyám persze egészen másképp látta a világot. Nem százszázalékosan másképp, mert azt hiszem, azt elfogadta, hogy a kommunizmusé a jövő, csak a részleteket nem bírta elfogadni. Például határozottan emlékszem egy beszélgetésünkre, amiben állította, hogy az impresszionisták nagyon jó festők. És nem biztos, hogy a „Levél a frontról” [Alekszandr Laktyionov 1947-ben készült képe, a moszkvai Tretyakov képtárban található. – A szerk.], vagy mi volt a címe egy szovjet festménynek, jobb, mint Renoir. A mamámnak ízlésbeli problémái voltak.

Furcsa emlékem van arról, hogy mit találtam először olyannak, amit nem lehet vakon elhinni. Sztálin állítólag azt mondta, hogy Majakovszkij a legnagyobb költő a világon, aki valaha élt, és valaha élni fog. Az első felét elhittem, de a második elgondolkodtatott. Hogyan lehet ezt előre tudni? Ez volt nekem az első apró repedés. Az nem zavart, hogy élelmiszerjegy volt, és szappant is jegyre kaptunk, de az igen, hogy ismertem kitelepített embereket [lásd: kitelepítések Magyarországon], akikről tudtam, hogy nem lehettek kizsákmányolók. Arra is érzékenyek voltunk, hogy embereket csak úgy kitesznek a lakásukból, még ha nem is a halálba viszik őket. Ez mind sok apró repedés volt. De igazán csak 1955-ben kezdtem észbe kapni. De nem csak én, nálam okosabbak is, például Konrád. Ő is elhitte, ő is komolyan vette. Pedig kitették az egyetemről. Olyan agymosáson mentünk át, hogy elfogadtuk. Aztán 1956-ban jött a Hruscsov beszéd [lásd: Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson], amiből már meg lehetett tudni ezt-azt. Addigra már Nagy Imre lelkes híveivé szegődtünk.

A mozgalmi hevületemet 1956-ban [lásd: 1956-os forradalom] mintha elvágták volna. Se a KISZ-be, se a pártba nem léptem be. Később, a hatvanas években, amikor már szelídebb volt a helyzet, már nem gyilkoltak, már börtönbe sem zártak embereket, úgy éreztem, hogy megveszek, hogy csináljak valamit. A békemozgalomra gondoltam, mert életem legnagyobb élménye a háború volt, ezért tudom, hogy mi a béke. De úgy döntöttem, hogy ezeknek nem adom a nevem. Időnként bizonyos helyzetekben azt mondták, hogy jobb lenne, ha párttag lennék, de mondtam, hogy nem szeretnék. Például nyugdíjba ment a tanárképzésért felelős igazgatóhelyettes a Trefortban, és szólt nekem, hogy pályázzam meg a helyét, ő támogatna, de be kellene lépni. Mondtam, hogy nem. De ekkor ezt már nyugodtan lehetett mondani.

Egyébként Sanyi családi háttere nagyon érdekes. Az anyai nagymamája egy vend parasztlány volt, aki megesett [Vendek – Délnyugat-Magyarországon élő szlovén népcsoport. – A szerk.]. A legény meg „kitántorgott Amerikába”. Talán nem is tudta, hogy gyereke született. Szegény lány valahogy felvergődött Budapestre a gyerekével, elvette őt egy jóravaló iparosember, és a gyereket adoptálta. Ez a gyerek volt Virág Sanyi mamája, aki hozzáment egy tűzoltóhoz, aki szervezett munkás, aktív szociáldemokrata volt, igen intelligens ember. Amikor B-listázás volt, mindig őt bocsátották el elsőnek. Ennélfogva igazi proletár nyomorban éltek a Tizenháromházakban [Angyalföldön, a Váci út mellett volt egykori telep. Az 1970-es években lebontották. – A szerk.]. Szobakonyhás lakás, budi az udvaron. És akkor a Sanyi mamája, aki nagyon okos asszony volt, azt mondta, hogy ebből a prolisorsból elég, a gyereket úrnak neveljük. Ezt ő úgy képzelte el, hogy érettségizik. A fiukat gimnáziumba adták. Tizenöt éves koráig nem evett csokoládét. Tudta, hogy van olyan, de arról szó nem lehetett, hogy vegyenek. Viszont rendes ruhában járt, állatkerti bérletet vettek neki. Nagyon jó tanuló volt, okos és szorgalmas. És pontosan értette, hogy ezt kell tennie.

A szülei a felszabadulás után jó káderek lettek. A papája a Gyógyfürdők és Uszodák Vállalat vezérigazgatója lett [Lehet, hogy az 1949-ben létrejött Fővárosi Gyógyfürdők és Gyógyforrások Községi Vállalatról van szó, amelynek kezelésébe a főváros tulajdonában lévő fürdők és az államosított magánfürdők tartoztak (1957-től: Fővárosi Fürdőigazgatóság). – A szerk.]. A mamája, aki a háború előtt mosónő volt, a Rico kötszergyár igazgatója lett. Pedig még a textiliparban sem dolgozott, de okos, talpraesett nő volt. Egy időben még országgyűlési képviselő is volt. Különben a Virág családban és Sanyiban nyoma sem volt a legkisebb antiszemitizmusnak sem. Az apja, aki szervezett munkás volt, már csak elvi alapon sem volt antiszemita. A felesége száján később kicsúszott olyan, hogy „rendes asszony, pedig zsidó”, amit a lányom erősen kifogásolt, de azért nem lehetett rá azt mondani, hogy antiszemita lett volna. És még annyit el kell mondani, hogy miután Sanyi a második feleségétől is elvált, a harmadik felesége megint zsidó volt.

A terhesség miatt az egyetemre bejárni nem tudtam, de vizsgáztam, befejeztem a másodévet, és még mindig elég jól. A harmadikat is elkezdtem, anyám segített a gyerek körül. Fel nem merült bennem, hogy lehet mást csinálni, mint egyetemre járni. Anyám is így gondolta. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy egy gyereknek enni is kell adni, meg kell venni a cumisüveget, babakocsit. Mindig voltak tanítványaim, de rettenetes erőfeszítés volt. Aztán beütött a krach. A gyerekorvos azt mondta, hogy limonádét kell adni a gyereknek, aki akkor már fél éves volt. Néha lehetett citromot kapni, de nagyon drága volt. Kiderült, hogy egy babát nem lehet a semmiből felnevelni. Rájöttem, hogy el kell menni dolgozni. És a Virág szülők egy szóval se mondták, hogy csak tanuljak, majd ők segítenek eltartani az unokájukat a fiuk helyett, akit amúgy is az állam taníttat, és amúgy sem járult hozzá a gyerek neveléséhez. A két igazgatói fizetésből telt volna. Inkább azt mondták, hogy majd segítenek állást keresni. Segítettek is, mert az sem volt egyszerű. 1953 novemberében mentem el dolgozni az IBUSZ-hoz. Azért vettek fel, mert tudtam nyelveket, de nem sokszor volt rá szükség. Amikor nem kellett a nyelvvel dolgozni, ami igen gyakran előfordult, akkor az Oktogonon lévő jegyirodában dolgoztam. Nagyon nyomorult munka volt, mert nagyon fárasztó is volt, és ha az ember pénztárban volt, akkor el is rontotta, és ha hiánya volt, a fizetéséből vonták le. Hétszázhatvan forint havi fizetésem volt. Tíz hónapig dolgoztam, és félretettem ezer forintot. Elhatároztam, hogy az 1954/55-ös tanévben folytatom az egyetemet, és az ösztöndíj mellé minden hónapban előveszek száz forintot a megtakarított pénzből. Októberig gyorsan letettem a harmadév első félévének hiányzó vizsgáit, és szeptembertől folytattam az egyetemet. Januárig le kellett tennem a harmadév második félévének vizsgáit, és közben jártam a negyedévre a műfordítói szakon. Nagyon jó tanáraink voltak, például Makai Imre [(sz. 1920), műfordító] vagy Elbert János [Elbert János (1932–1983) – „irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár. … Megalakulásakor, 1956-ban munkatársa lett a »Nagyvilág« c. lapnak, amelynél csaknem két évtizedig dolgozott, közben műfordítói szemináriumokat, szovjet irodalomtörténeti előadásokat tartott az ELTE-n. Orosz, lengyel, angol irodalmat fordított, esszéket írt, számos kötetet, antológiát szerk. … Halálának körülményei máig tisztázatlanok” (MÉL). – A szerk.]. Makai akkor fordította a „Háború és béké”-t. Példát mutatott abból, hogy mi a szellemi tisztesség. Például hónapokig nem fordított egy sort se, mert beleásta magát a szabadkőművességbe, hogy jobban értse, amikor fordítja azt a részt, ahol megjelenik a szabadkőművesség. Aztán az 1953/54-es tanév végén ezeket a kiváló tanárokat mint kispolgári csökevényeket kirúgták. A következő tanévre jött egy Sarkadi Vilma nevű elvtársnő. Tanácsköztársasági cserekommunista volt, valamikor az 1920-as években került ki a Szovjetunióba, és már nem tudott elég jól magyarul. Hozta magával a szovjet kádereket, és gyakran azok csinálták a piszkosabb munkát. Például az egyik elment anyámhoz, és megpróbálta rábeszélni, bírjon rá, hogy hagyjam ott önként az egyetemet. Nem tudom, miért kellett volna, de így volt. Aztán egyszer csak váratlanul megbuktattak műfordítás-elméletből. Általában kitűnő tanuló voltam, és még ebben a nagyon erőltetett tempóban, hogy egyszerre vizsgáztam a harmadév második félévéből és a negyedév első félévéből, még így is közel jeles voltam. Azt az ember nem tudja megítélni, hogy ötösre vagy négyesre felelt, de azt azért igen, hogy semmit nem tudott, vagy tudott valamit. És a műfordítás elméletét elég jól tudtam, még saját gondolataimmal is kiegészítettem. Aztán volt a műfordítás gyakorlata című tárgy, amire négyest kaptam, és amikor visszakaptam az indexemet, a jegy át volt húzva pirossal, és oda volt írva, hogy érvénytelen. És akkor a tanulmányi osztály vezetője megsúgta nekem, hogy a Sarkadi elvtársnő nem akarja, hogy ide járjak, és nem kell vele ujjat húzni. Azt tanácsolta, hogy menjek át tanár szakra. Én szerettem volna fordító lenni, de azt még el tudtam fogadni, hogy átmenjek tanár szakra, csak ahhoz hiányzott egy csomó vizsgám. Neki kellett állni, és le kellett tenni az összes tanár szakos vizsgát. Háromnaponta vizsgáztam. Ha egy csúszott volna, az egész épület összeomlott volna. Volt, aki nagyon rendes volt, például Pál Erna, egy kiváló nyelvész április negyedikén bejött a kedvemért, és levizsgáztatott.

Soha nem derült ki, mi volt Sarkadi elvtársnő baja velem. Sokkal később, a harmadik férjem, Szekeres György értelmezte a dolgot: az történhetett, hogy amikor a Virág szülők számára kiderült, hogy el akarok válni, akkor szóltak valami régi elvtársnak, hogy tegyen nekem keresztbe. Mert ott, az egyetemen semmi galádságot nem csináltam. Lehet, hogy kiríttam egy kicsit. Semmi ruhám nem volt. Egy csinos fiatal lány szeret csinosan öltözködni, és én rémes rongyokban jártam. De volt valami színes sálam, amit az unokatestvéremtől kaptam, akinek szövőszéke volt, és nem úgy hordtam azt a sálat, mint kellett volna. Belül volt ugyan a kabátomon, de két gomb között egy része kilógott. Ez az extravagancia egy DISZ-gyűlés témája volt. Tehát lehet, hogy amúgy is szemet szúrtam ennek a Szovjetunióból jött nőnek. Vagy talán azt se tűrte jól, hogy én tudtam angol, francia meg latin példát hozni. De az a valószínűbb, hogy az anyósom odaszólt.

Végül 1955-ben lediplomáztam tanár szakon. Elfogadták diplomamunkának, amit még a műfordító tanszékre csináltam. Ezt egyébként akkor írtam, amikor az IBUSZ-nál dolgoztam.

1955-ben váltunk el hivatalosan, de már 1954-ben szétmentünk. Amikor megvolt az utolsó tárgyalás, elmentünk Konráddal az ötödik kerületi anyakönyvi hivatalba, hogy akkor most bejelentkezünk házasságra. Már addigra le is foglaltunk egy szobát Tihanyban. Oda kellett adni a személyi igazolványt, és abban még az volt, hogy házas vagyok. Az anyakönyvvezető dermedten rám nézett, és azt mondta: „De hát Ön férjnél van.” Mondom, elváltam. „Hát ennek itt nincs nyoma. Mikor vált el?” „Tegnap.” Mondta, hogy akkor halasszuk egy kicsit későbbre, amikor jogerőre emelkedik. Vagy rohanjunk el a bíróságra, mondjuk meg, hogy ne kézbesítsék, hanem adják oda, és azon a napon jöjjünk el, amikor jogerőre emelkedik.

Addigra nekem már volt anyám lakásában egy szobám, mert amikor Judit született, felmondtunk az albérlőnek, és vállaltam a rezsi felét. Anyám a gyereket imádta, a válástól borzasztóan kétségbe esett. Sanyit szerette, Gyurit nem szerette. Úgy gondolta, hogy Sanyival meg van alapozva az életem. Orvos és jó káder. Ez meg egy kirúgott bölcsész, aki bohém. Amikor Gyuri odaköltözött, formailag nem volt rossz közöttük a viszony, udvarias volt és hűvös.

Az egyetem elvégzése után elhelyeztek a Csanády utcai általános iskolába, ami közel volt a lakásunkhoz. Hat évig voltam ott, és nagyon sokat tanultam belőle. Oroszt tanítottam, később angolt és magyart is. Megszereztem erre is a képesítést, mert időközben rájöttek, hogy ez az egyszakos diploma hülyeség, és meghirdették a magyart és a történelmet kiegészítő szaknak. Ez az esti egyetem egyik változata volt, azzal a könnyítéssel, hogy hat év helyett három év alatt végezhetjük el. Ezt azért tudtam megcsinálni, mert korábban nagyon sokat olvastam, ezért nekem egy vizsgára nem kellett tizenötezer oldalt elolvasni, csak mondjuk, háromezret.

Eleinte nem szerettem ezt az iskolát, mert egy sárkány volt az igazgatónő. Megint egy ilyen sál-ügybe ütköztem. Még mindig nem volt semmi ruhám, és még mindig abban jártam, ami az anyám kanadai barátnőjétől csomagban jött, és volt egy olyan blúz, aminek nem volt gallérja. Nem szerettem, vettem egy picike sálat, és azt a nyakamba kötöttem. És akkor azt kérdezte, mi ez a sál. Mondom, cicakendő. Úgy hívták. Nem vagyunk cicák, tanárok vagyunk. Így kezdődött, aztán úgy folytatódott, hogy meg kellett buktatni egy gyereket. Megbuktattam, raportra rendelt, és megkérdezte: mit tettél az ellen, hogy megbukjék. Így: megbukjék. Sajnos azt a szemtelen választ adtam, hogy tanítottam. Ettől kezdve mindenért belém kötött. Például hogy olvashatatlanul írok be a naplóba.

Hat év után megjelent egy hirdetés, vezető tanárt kerestek a Radnótiba oroszból. Minimum öt év szakmai gyakorlat kellett, és én a hatodikat töltöttem. Megpályáztam, és vártam. Egyszer csak hívtak telefonon az igazgatói irodában, mert csak ott volt telefon, és azt kérdezte a Ságvári Endre gyakorlóiskola (Trefort) igazgatója, hogy ez a pályázat csak a Radnótihoz kapcsolódik, vagy úgy általában szeretnék vezető tanár lenni. Mondtam, hogy általában, és így oda kerültem. Pedig addigra már új igazgatónk volt, aki nagyon értékelte a munkámat.

Konrád Györggyel a házasság hét évig tartott. Szétmentünk, mert kiderült, hogy nem vagyunk összevalók. Ő egészen kiváló ember, de férjnek nem alkalmas, legalábbis húszéves korában nem volt az. Nem sokkal az után, hogy Konráddal szétmentünk, összekerültem Szekeressel. Szekeres Györgyöt Konrád ismerte meg az Országgyűlési Könyvtárban. Konrádnak mindenki érdekes volt, őszintén érdekelték az emberek. Minden nap úgy keveredett haza, hogy „én egy olyan érdekes emberrel ismerkedtem meg”. Színesen és jól mesélt, figyeltem rá, de egy idő múlva nem vettem komolyan. Sok embert sértett meg, mert úgy figyel az emberekre, és olyan okosan kérdez, hogy azok meg vannak győződve róla, hogy lett egy barátjuk. Másnap pedig már csak kedvesen köszön, de szemmel láthatóan nem érdekli. Na, amikor Szekeresre másodszor is azt mondta, hogy érdekes, akkor már figyelni kezdtem. Aztán amikor harmadszor is azzal jött haza, hogy milyen érdekes, és hogy francia partizán volt, akkor engem is elkezdett érdekelni. Ehhez persze azt is tudni kell, hogy az én szememben a partizán nagyon magas minőség. Olyan, aki valamit tett az ellen, ami az alapgyűlölendő, pedig őt személy szerint nem érte fenyegetettség. Nem szabad tűrni, hogy bármit tegyenek velünk. Én mindig úgy gondoltam, azt nem lehet hagyni, hogy kitereljenek a házunkból. Az embernek van konyhakése, ha fegyvere nincs is. Mi pedig csak otthagytuk a lakásunkat, amikor mondták, csak felvettük a csillagot, amikor mondták, mások beszálltak a vagonba, amikor mondták. Auschwitzban már nem lehetett semmit csinálni. De addig! Szóval emiatt az én szememben nagyon értékes volt az, aki részt vett a francia ellenállásban. Én is sokat jártam a könyvtárba, gondoltam, hogy legközelebb megnézem magamnak ezt a Szekerest. Egyszer, amikor Gyurival együtt könyvtárba mentünk, bemutatott minket egymásnak. Szekeresnek nem volt lakása, a könyvtárban dolgozott, az úgynevezett gépelő-kutató szobában, ahol gépelni is lehetett. Ott fordított. Ránézésre nem volt egy hérosz, hanem egy nagyon mosolygós ember, lágy, udvarias.

Szekeres György 1940-ben a Sorbonne-ra járt, és amikor kitört a háború, jelentkezett önkéntesnek. 1941-ben bekapcsolódott a francia ellenállási mozgalomba. Magas katonai kitüntetéssel, vezérkari őrnagyként, a partizánhadsereg összes külföldi harcosának parancsnokaként 1945-ben szerelt le, hazajött, és a „Szabad Nép” külpolitikai rovatvezetője lett, de ezt nagyon utálta, folyton kérte, hogy engedjék vissza Párizsba. Újságíró sem szeretett lenni, ráadásul Betlen Oszkár volt a főnöke [Betlen Oszkár (1909–1969) – újságíró, történész, 1951–1954 között volt a „Szabad Nép” főszerkesztője, az MDP Központi Vezetőségének póttagja volt (1951–56). 1957-től haláláig az MSZMP Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének tudományos munkatársa volt. – A szerk.]. A légkört is utálta, mert nem volt franciás. Visszaküldték Párizsba, és ott volt másfél évig a „Szabad Nép” tudósítója. Közben haza-hazajárt, mert akkor készült a békeszerződés, és Gerőnek kellett minden partnerországhoz egy szakértő. Ő lett a francia szakértő. Másfél éves párizsi tartózkodás után, 1948-ban hazahívták, Rákosi személyesen fogadta, és mondta neki, hogy a római követ egy „nem rossz múltú ember”, de azért mégiscsak kell mellé egy megbízható elvtárs. Kiküldték tanácsosnak, ő lett a második ember a követségen. Aztán vagy hazahívták a követet, vagy hazajött szabadságra, és nem engedték vissza, ezért Gyuri lett az ügyvivő. Volt egy kis afférja: a követné visszament Rómába az ékszereiért, amik a széfben voltak. A széfkulcs Gyurinál volt, és természetesen odaadta az ékszereket. Ezért szóban megrótták, mire írásban követelte a megrovást, de írásban nem adták. A rendszerváltás után megtaláltam azokat a besúgói jelentéseket, amiket az egyik követségi alkalmazott róla jelentett. 1949 őszén hazahívták, de nem jött. Addigra már voltak elképzelései arról, hogy itt mi folyik. Nem sokkal korábban, 1949 áprilisában éppen itthon volt, és egy barátjánál, Beck Jánosnál vacsorázott, amikor Becket letartóztatták. Házkutatási paranccsal jöttek, és azt mondták, hogy bizonyos dolgok tisztázására kicsit magukkal viszik, még a vacsora végére visszaér. Öt év múlva ért vissza. Beck kommunista volt, Bolognában végezte az egyetemet a zsidótörvények miatt, és a késő kádári korban nagykövet volt különböző helyeken [1988-ban nyugalmazott nagykövetként aláírta a Nyilvánosság Klub alapító felhívását. – A szerk.]. Szóval 1949-ben hazahívták. Berei Andortól kapott levelet, amiben az állt, hogy már régóta gondolkodnak azon, hogy egy fontos állást kellene betöltenie, és ennek megbeszéléséhez haza kellene jönnie [Berei Andor (1900–1979) – a Tanácsköztársaság bukása után részt vett az illegális kommunista mozgalom megszervezésében, ezért 1921-ben 15 évi fegyházbüntetésre ítélték. 1922-ben a fogolycsere-akció útján a Szovjetunióba került. 1934–46-ban a belgiumi kommunista mozgalomban vezetőként tevékenykedett. Hazatérése után a pártapparátusban dolgozott, 1948-tól a Külügyminisztérium államtitkára, majd a külügyminiszter első helyettese. 1948–56-ban az MDP KV tagja. – A szerk.]. Úgy döntött, hogy nem jön, hanem elment Franciaországba. Elhatározta, hogy vége a politizálásnak, végre írni fog. A francia kommunista barátok nem ismerték meg az utcán. Átmentek a másik oldalra, és ez nem szóvirág, ténylegesen így történt. Pierre Courtade letolta a feleségét, hogy a kislányukat meghívta az ő kislányuk gyerekzsúrjára [Pierre Courtade – újságíró, a l’Humanité külpolitikai rovatának szerkesztője, a Francia Kommunista Párt vezetőségének tagja volt. – A szerk.]. Semprun leírja a „De szép vasárnap”-ban, hogy találkozott Szekeressel:

„…1949-ben felhívott telefonon Roger Vailland. Courtade megbízásából hívott. Azt a feladatot kapta, hogy értesítse az elvtársakat, mondta. Szekeres Párizsban van, de nem szabad szóba állni vele. Szekeres áruló lett, mondta Vailland. Elhagyta a Magyarország római nagykövetségén betöltött tanácsosi posztját, és válasz nélkül hagyta a magyar párt felszólítását, amely visszarendelte Budapestre. … a Saint-Germain bulváron, a Deux-Magots kávéház előtt éppen újságot vettem. Vailland néhány nappal azelőtt telefonált. Félrefordultam – Szekeres állt mellettem. Jól az arcába néztem, nem akartam úgy tenni, mintha nem vettem volna észre. Azt akartam, hogy tudja, észrevettem, és bár észrevettem, nem veszek róla tudomást. Azt akartam, hogy megértse: tekintetem és némaságom a pokolba utasítja őt. Vagy még inkább a semmibe.”

(Semprun később bocsánatot kért Szekerestől. Van egy nagyon érdekes levelem, de szóban is többször bocsánatot kért.)

A francia titkosszolgálat rájött, hogy van itt valaki, akit zsarolni lehet. Állampolgárságot ajánlottak, sőt azt mondták, hogy francia nevet vehet fel. Háromszor hívták be, és mindegyik alkalommal egy kicsit enyhébbet követeltek. Nem kívántak semmi nagyon alantast, csak annak a kijelentését, hogy miért nem kívánja többé szolgálni a népi demokráciát. Ezt is megtagadta. Akkor azt mondták neki, hogy itt a kiutasítási végzés. Azonnalra. Akkor Bidault volt a belügyminiszter, aki jól ismerte őt az ellenállásból [Georges Bidault (1899–1983)– 1943-tól a francia ellenállási mozgalomban az Ellenállás Nemzeti Tanácsának (CNR) elnöke volt, külügyminiszter volt (1944–46, 1947–48, 1953–54), majd 1946 második felében és 1949–50-ben miniszterelnök, 1951–52-ben pedig miniszterelnök-helyettes (Magyar Nagylexikon). – A szerk.]. Szekeres kért egy nap halasztást, de azt mondták, hogy nem. Annyit tettek, hogy elkísérték oda, ahol Jeannie a gyerekkel nyaralt. Tíz percig engedték, hogy kettesben legyenek. Azt mondta Jeannie-nak, hogy tájékoztassa Annie-t. Jeannie megértette. Annie Hervé az ellenállásban Bidault titkára volt, és a kislányuk, Sophie keresztanyja. Ahogy Gyurit elvitték a hekusok, Jeannie felrohant Párizsba Annie-hoz, aki rögtön elment Bidault lakására. Vasárnap volt. Elmondta Bidault-nak, hogy mi a helyzet, Bidault a saját személyi titkárát autón elküldte Strassburgba. Párizsból utasítást adtak az állomásnak, hogy az a vonat nem mehet el Strassburgból, amíg oda nem ér a belügyminiszter titkára. El is érte a vonatot, hozott Szekeresnek egy olyan papírt, hogy szeretne letelepedni Franciaországban. Csak azt kellett volna aláírni, amit addig csinált, amit akart. Ott akart maradni. De addigra már teljesen bevadult. Mit képzelnek! Vele ilyet csinálni Franciaországban! És akkor átadták a szovjet megszállási zóna határában az oroszoknak. Innen Drezdába vitték, aztán Prágába, a Pankrác börtönbe, és aztán Rajkánál átadták az ÁVO-nak. Elvitték az Andrássy út 60-ba, onnan a váci börtönbe került, és ott volt 1954 májusáig. Ő úgy rekonstruálta később, hogy lehet, hogy Gerő békeszerződéssel kapcsolatos megbízása mentette meg az életét, mert 1950 őszén-telén valami fiatal hadnagy az ÁVO-n elővette a pisztolyát, és miközben játszadozott vele, azt a vádat akarta vele elfogadtatni, hogy már a háború alatt együttműködött a Gestapóval. Aztán egyszer csak ez a fiatal hadnagy eltűnt, többet nem látta, és többet ezt a vádat nem hallotta. Gyuri úgy gondolta, hogy ezzel Gerő magát védte, neki nem lehetett olyan munkatársa, aki a Gestapónak dolgozott.

Amikor a börtönből kijött, nem volt lakása. Vácott megkérdezték tőle, hogy hol élnek rokonai. És mondta, hogy Pomázon, mert ott élt a húga, akit oda telepítettek ki. Hogy a földbirtokos férje miatt, vagy azért, mert volt egy rendes lakásuk a körúton, ami megtetszett valakinek [lásd: kitelepítések Magyarországon], azt nem tudom. Szóval lakhelyként Pomázt írták be neki. Elment Pomázra, aztán elkezdett Pesten albérletet keresni, és kiderült, hogy nem jöhet be, Pomázt kényszerlakhelyként jelölték ki neki. 1956 nyaráig nem lakhatott Budapesten. Nem kapott munkát. Kubikos volt Törökbálinton, a téglagyárban. Minden nap Pomázról HÉV-vel a Margit  hídhoz, onnan 9-es villamossal a Móricz Zsigmond körtérre, és onnan egy másik HÉV-vel Törökbálintra. Nyolc órát kubikolt, majd vissza. És ekkor már negyven éves volt. Ezt fizikailag nem bírta. 1957-ben rehabilitálták. Kért az ismerősöktől fordítást, de nem mertek adni. Viszont Lányi Viktor épp akkor fordította a „Nyomorultak”-at, már nagyon unta, és négerbe átadta neki a hátra lévő részt. Az első kiadás még úgy jelent meg, hogy az egészet Lányi Viktor fordította, de a következő kiadásnál már Lányi Viktor korrektül igazolta, akkor már külföldről, hogy ettől az oldaltól addig az oldalig Szekeres György fordította [Lányi Viktor (1889–1962) – zeneszerző, író és műfordító. 1926-tól a Városi Színház opera-főrendezője volt, 1931-től a „Pesti Hírlap” állandó zenereferense és glosszaírója. Több mint 50 operaszöveget és szépirodalmi műveket fordított magyarra. 1957-től Brüsszelben élt (MÉL). – A szerk.]. 1960-ban kapott az Európa Kiadóban egy félállást cseh lektorként.

Összeházasodni még nem tudtunk, mert hivatalosan még nem volt meg a válás Konráddal, ráadásul a dolog bonyolult volt, mert Szekeres papíron házas volt, holott valójában soha nem volt az. Ugyanis az történt, hogy amikor 1948-ban Rákosi Rómába küldte, akkor volt egy francia élettársa, Jeannie Chauveau, aki akkor az „Elle” magazin főszerkesztő-helyettese volt, és volt egy kislányuk. Viszont akkoriban még a nyugatiak sem mozoghattak teljesen szabadon az országok között, és hogy az élettársa különösebb vízum-kuncsorgás nélkül Rómába mehessen, ahhoz diplomata útlevél kellett. Úgyhogy Gyuri kért itthon a feleségének is diplomata útlevelet. Megkapta. 1948-ban nem volt olyan feltűnő, hogy egy francia újságírónő nem a férje nevét viseli. És amikor 1954 májusában kijött a börtönből, akkor kapott egy személyi igazolványt, amibe be volt írva, hogy nős. De mivel igazából soha nem kötött házasságot, nem tudott elválni. Végül Aczél György intézte el az ügyet. Már négy éve éltünk együtt, mire 1964-ben össze tudtunk házasodni.

Össze soha nem költöztünk, mert abban a házban, amiben laktam, még korábban szerzett egy társbérletet, amiből leválasztott egy egyszobás lakást. Ez volt élete első főbérlete. Mi még 1957-ben kettéválasztottuk anyám lakását, és lett belőle két külön bejáratú kis lakás. Családilag tehát úgy nézett ki, hogy ugyanabban a házban volt három kis lakásunk: a mamám és én a hatodikon, Gyuri az elsőn. Így éltünk majdnem végig.

Anyám hét évig volt beteg. Nagyon erősen tartotta magát, néhány héttel a halála előtt még tanított, hacsak képes volt, hangversenyre járt, múzeumba ment, minden érdekelte, a halálos ágyán Goethét tanult kívülről, nehogy a tétlenségtől, mint mondta, szenilissé váljon. Nyolcvan évet élt. Ma már tudom, hogy ő hatott rám sokkal erősebben, mint apám.

Anyám halála után a lányom már tizenkilenc éves volt, és mivel Judit akkor már évek óta be volt jelentve anyámhoz, ő kapta meg a tanácstól azt a lakást. És akkor Gyurival ketten kigondolták, hogy az lenne az ésszerű, ha cserélnének. Nem hivatalosan, hanem effektíve. És akkor így éltünk körülbelül még háromnegyed évig, amíg Gyuri meg nem halt, 1973-ban. Ötvenkilenc évet élt. Egy hirtelen infarktus ölte meg. Állva halt meg, ahogy az oroszok mondják: az igazak halálát halta. Azt nem bírta elviselni, hogy csalódott az eszméiben.

Közben én elvégeztem az egyetemen a pszichológia szakot. Gyerekkoromban volt egy időszak, amikor szerettem volna pszichológus lenni. Tizennégy éves korom körül Vilmos bácsitól megkaptam Wundt „Gyermekpszichológia” című művét. És emlegette Freudot. Adott egy kötetet is, de azt csak pár évvel később olvastam el. És ez valahogy érdekelt. Igen ám, csakhogy, amikor én egyetemre mentem, nem volt pszichológia, mert burzsoá áltudománynak nyilvánították. Úgy kaptam középiskolai tanári diplomát, hogy a pszichológia szó nem hangzott el. Amikor elkezdtem tanítani, éreztem, hogy kellene. Ebben csak megerősített az, hogy úgy kaptam meg az orosz nyelv és irodalom tanára diplomát, hogy Dosztojevszkij neve nem hangzott el. Nemhogy nem tanultuk, hanem nem hangzott el. Én csak azért olvastam a „Bűn és bűnhődés”-t és a „Félkegyelmű”-t, mert apám könyvtárában megvolt. Láttam, hogy ugyanez van a pszichológiával. Aztán az ötvenes évek második felében olvastam Benedek „Aranyketrec”-ét, ő említette Szondit. Akkor olvastam Szondit, aztán előkaptam apám könyvtárából a Freudokat, szóval egyre jobban érdekelt. Végül beiratkoztam az egyetemre, és egyéni levelezőként elvégeztem a pszichológia szakot. Az egyéni levelező azt jelentette, hogy nem hat, hanem öt év alatt végzett az ember, és be kellett járni a nappali órákra.

Az első évet úgy végeztem, hogy még a Csanádyban tanítottam. Akkoriban délelőtt-délutáni váltásban tanítottunk, és én csak minden második héten jártam be az egyetemi órákra. Elfogadták. 1963-ban fejeztem be a pszichológia szakot.

1965-ben kaptam egy albumot a kairói múzeum anyagáról, és beleszerettem az egyiptomi művészetbe. Ezért 1968-ban elkezdtem a művészettörténet szakot, azt is egyéni levelezőn. Azt hittem, hogy a barlangrajzokkal fogjuk kezdeni, hiszen a művészet történetéről van szó. De a reneszánsszal kezdtük. Egyiptom szóba sem került. Az első órán Vayer professzor lazán azt mondta, hogy természetesen kell tudniuk olvasni németül, angolul, franciául, oroszul és persze olaszul [Vayer Lajos (1913–2001) egyetemi tanár, 1955–1983 között az ELTE Bölcsészettudományi Kara művészettörténet tanszékének vezetője. – A szerk.]. És ha egy latin szöveget látnak, akkor nem eshetnek kétségbe. Na most a hallgatók, jó, ha egy nyelvet tudtak, volt, aki egyet sem. Egyik évfolyamtársunk gyorsan összeszervezett egy ötös csapatot, és mindig együtt tanultunk. Kiosztottuk, hogy ki mit olvas el, és beszámoltunk egymásnak. Úgyhogy jóban voltam ezekkel a nálam tizenöt évvel fiatalabbakkal, és a kapcsolat később is megmaradt. 1975-ben az egyik lány kapott két meghívót az egri nyári egyetemre. Az egyik barátnőjét hívta, de az akkor kapott útlevelet – öt évig nem kapott, mert a bátyja disszidált –, és inkább külföldre akart menni. Szólt nekem. De én 1975 nyarán Franciaországba készültem, hogy kutassak a Szekeresről írandó könyvhöz [A könyv – Szekeres-Varsa Vera: Szalamandra a tűzben – 1985-ben jelent meg a Magvető Könyvkiadó Tények és Tanúk sorozatában. – A szerk.]. Csakhogy 1974 őszén Konrádot nálam tartóztatták le. Egy nap megjelent, hogy szeretne itt maradni, mert keresik. Maradj. Ott volt egypár napig, de nem bírt magával, lement sétálni. Másnap az egyik órám után szóltak, hogy menjek be az igazgatóhoz. Ott volt két civil ruhás, mutatták, hogy házkutatási parancsuk van, beültettek egy szürke Volgába, és hazavittek. Gyurit öt percen belül elvitték. Tíz perc múlva visszajöttek egy újabb házkutatási paranccsal, és teljesen feltúrták a lakásomat. Még a teásdobozokba is belekavartak tollal, hogy nincs-e benne valami. Elvittek néhány könyvet, az írógépemet, a filmfelvevőmet. Egyetlen következménye lett a dolognak, nem kaptam útlevelet [Nyilván az Elnöki Tanács 1970. évi 4. sz. törvényerejű rendelete 3.§-ának 2. bekezdése – „Nem adható útlevél annak, akinek kiutazása vagy külföldi tartózkodása a Magyar Népköztársaság állami vagy gazdasági érdekeit, illetve egyéb jelentős közérdeket sért vagy veszélyeztet” – alapján tagadták meg az útlevél kiállítását. Lásd: utazás külföldre 1945 után. – A szerk.], úgyhogy gyorsan mondtam a volt csoporttársamnak, hogy mennék Egerbe. És ott találkoztam össze Román Andrással, akivel huszonöt-harminc éve nem találkoztam.

Az első találkozás úgy esett, hogy 1946-ban, tizenhárom éves koromban a mamámnak valami dolga volt a Postatakarékpénztárban, és addig engem kicsapott a Szabadság térre, mert mindig levegőn kellett lennem a tébécétől való félelem miatt. Leültem a padra egy könyvvel a kezemben, és olvastam. Mellettem ült egy néni, aki az óvodásait legeltette. Odafordult hozzám, és megkérdezte: „Nem te vagy a Varsa Vera?” Honnan tetszik tudni? Mondta, hogy Hillinger Manci néni (anyám szabó barátnője) az unokatestvére, és ő mesélte, hogy a Varsa Verának két nagy copfja van, és mindig olvas. Aztán jött anyukám, a két nő megismerkedett, halálukig hárman a legjobb barátnők lettek. A néninek volt egy fia, aki már tánciskolába járt. Én nem jártam, ezért a néni felajánlotta, hogy a fia majd megtanít táncolni. A tánctanítás nálunk volt. Persze magnó, ilyesmi nem volt, fütyülték a dallamokat. Ez a fiú Román András volt.

Román Andrásról el kell mondani, hogy kitűnő műemlékes szakember és kitűnő ember volt. Az ICOMOS-nak, az UNESCO műemléki szervezetének hat cikluson, tizennyolc éven át volt vezetőségi tagja, két cikluson keresztül, hat évig alelnöke. Az ICOMOS magyar szervezetének is volt elnöke. Sokfelé hívták előadásokra, itthon is nagyon sokat dolgozott. Hollókő megmentése az ő munkája, és Erdélyben két falué is (Torockó, Énlaka), és a mádi zsinagóga. Mád 2001-ben „Europa Nostra”-díjat kapott a zsinagóga helyreállításáért, és Román Andrásnak ebben nagy szerepe volt. Úgyhogy ő például Hollókő díszpolgára, Torockó díszpolgára, Mád díszpolgára. Három könyvet írt a műemlékvédelemről és rengeteg cikket. A nyári egyetemet, ahol újra találkoztunk, tavaly [2006] óta úgy hívják, hogy Román András Műemlékvédelmi Nyári Egyetem.

Román Andrással csak később házasodtunk össze, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy Zsófi, az unokám legyen a házassági tanúm, de 1979-ben sajátos módon költöztünk össze, ami úgy történt, hogy a phőnix-házbeli lakásomat átadtam a volt feleségének, aki még itt lakott, ezt a lakást pedig kettéválasztottuk. Amikor ide költöztem, negyvenhat éves voltam, és független akartam lenni. Ráadásul Andrásnak volt egy nagylánya, aki addigra már férjhez menendő volt, és én ugyan jóban voltam vele, de jobb a békesség. András, a mamája és a lánya laktak három szobában, és két szoba volt az enyém. Volt két konyha, két fürdőszoba. A két lakást összekötő ajtót nem befalaztuk, hanem egy könyvespolccal töltöttük ki. Aztán 1981-ben a lánya férjhez ment, elmentek nászútra, és nem jöttek vissza. Amerikába mentek. Később meghalt az anyósom. Ő is dolgozott még a halála előtt két héttel. Aranyos néni volt.

A rendszerváltás után, amikor meg lehetett venni a lakásokat, mondta András, hogy most már házasodjunk össze. Zsófi is nagykorú lett, úgyhogy nem volt akadálya. 2005-ben Andrást öt keserves év, nyolc műtét után legyűrte a betegség.  Keményen küzdött. Csak az utolsó három hétben adta fel, addig dolgozott, tanított, utaztunk. A saját ágyában halt meg, abban a lakásban, amelyben született. A nyári egyetemen kívül ősztől egy műemléki kutatóközpont is őrzi a nevét.

Miközben a Trefortban voltam vezető tanár, 1974-től óraadóként dolgoztam a Színművészeti Főiskolán. 1979-ben mentem át teljesen. 1987-ben Radnóti Miklósné, az addigi lektorátusvezető nyugdíjba ment, és engem bíztak meg, annak ellenére, hogy nem voltam párttag. 1987-ben már nem számított annyira, ráadásul ez mindig szabad szellemű iskola volt. Például 2002-ben, a választások idején mindössze két személy hordott kokárdát, beleszámítva a tanárokat, diákokat, műszakiakat. Vagy más: Andrásfalvy kultuszminiszter eljött az évnyitónkra, és beszédet mondott. Amikor a diákok már túl hosszúnak találták, elkezdtek tapsolni, dobogni, úgyhogy be kellett fejeznie.

Bár 1956 után minden mozgalmi tevékenységem abbamaradt, folyton élt bennem utána a vágy. 1967-ben újjáalakult a Magyar Pedagógiai Társaság, és oda meghívott Szávai Nándor, aki a gimnáziumi szakosztály elnöke volt. Ott egy kicsit nyüzsögtem, de rá kellett jönnünk, hogy látszatfeladat volt. Mindenféle feladatokat adtak, a véleményünket kérték, aztán kiderült, hogy már rég döntöttek. Legközelebb már csak a rendszerváltást megelőző időszakban éledt fel bennem ez a dolog. 1988-ban elmentem a Szociáldemokrata Párt alakuló gyűlésére. Nagyon helyes régi szervezett munkások voltak ott, régi szocdemek. Úgy mentem el, hogy mire hazajövök, párttag leszek. De nem így lett, mert szerencsére idejében rájöttem, hogy már megint olyan helyre kerülnék, ahol nem a magam közegében lennék. Aztán még megnéztem a Krassó Gyuri-féle Magyar Október Pártot, de világos volt, hogy ez se az én helyem, pedig Krassó Gyurit régóta ismertem [Krassó György (1932–1991) –„1946-ban korengedménnyel lépett be a kommunista pártba, ahonnan 1952-ben kizárták. 1949-ben gimnáziumi tanulmányait megszakítva a csepeli vasgyárba ment dolgozni, 1951-ben horizontál-esztergályos oklevelet szerzett. 1951–1955-ben a budapesti közgazdaságtudományi egyetemen tanult, de államvizsgái előtt kizárták, csak 1976-ban tudott oklevelet szerezni, a következő évben doktorált. 1956-ban részt vett a Rádió ostromában, majd október 25-étől október 30-ig őrizetben volt. Részt vett a fegyveres, majd az illegális ellenállásban, ezért 1957-ben tízévi börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult. Még abban az évben izgatás vádjával ismét őrizetbe vették, de a bíróság felmentette. Segédmunkás, majd esztergályos, később újítási előadó lett. 1970-ben állásából elbocsátották, ezt követően szellemi szabadfoglalkozásúként élt. 1979-től részt vett az ellenzéki mozgalomban, ahol a legradikálisabbak közé tartozott. 1982-ben Magyar Október címen saját szamizdat kiadót hozott létre. 1984-ben rendőri felügyelet alá helyezték. 1985-ben kiutazási engedélyt kapott Londonba, hogy meglátogathassa súlyosan beteg bátyját. 1986-ban menedékjogot kapott Angliában, a Szabad Európa Rádiónak és a BBC-nek dolgozott. 1989-ben Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésére tért vissza Magyarországra. Megalapította a Magyar Október Pártot, amelynek azonban nem sikerült bejutnia a Parlamentbe” (Forrás: Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány). – A szerk.]. Aztán megnéztem még egy pártot, azok úgy hívták magukat, hogy 4-6-0. Ez azt jelentette, hogy az első világháború négy évig tartott, a második hat évig, a harmadik nulla évig tartson [A 4-6-0 „békecsoportként” definiálta magát. – A szerk.]. Ez tetszett. Na igen, de zömében tizenhat éves gyerekek voltak ott. És akkor beléptem az SZDSZ-be. Azóta vagyok az SZDSZ tagja. Az első önkormányzati választás előtt rákerültem a listára, és képviselő lettem az ötödik kerületben. Én voltam a kulturális bizottság elnöke. Franciaországban, Saint Paul de Vence-ban csináltam egy kiállítást az ötödik kerületi művészeknek. Saint Paul de Vence a modern képzőművészet Mekkája. Egy ciklusban voltam képviselő, és egy ciklusban külsős bizottsági tag. Voltam egy rövid ideig a kerületi SZDSZ-ben is ügyvivő. A második ciklusban egyébként András lett képviselő, és akkor a kerületben a FIDESZ volt a hatalom birtokában, mást nemigen engedtek stallumhoz. De azt azért nem merték megcsinálni, hogy köztük ül az ICOMOS alelnöke, és ne ő legyen a műemléki tanácsos.

Amikor abbahagytam az önkormányzást, kerestem valamit magamnak. Akkor már kapcsolatban voltam az Amnesty Internationallel, leveleztem, mert a levelezés az Amnesty egyik fő feladata. A célkitűzései egészen hibátlanok, és sok minden jól is van, igazából egy baj van: egy ekkora szervezet óhatatlanul elbürokratizálódik, és felületessé válik. Ezt egészen addig nem vettem észre, amíg 2000-ben nem volt nálunk a botrány. Akkor már évek óta én voltam az Amnesty International magyarországi elnöke.

Az Amnesty International/Magyarország elnöke, Szekeres-Varsa Vera az alábbi közleményt tette közzé:

„Az Amnesty International/Hollandia egy tisztviselője sajnálatosan elhamarkodott hirdetést tett közzé egy holland lapban, amely a holland közvéleményt arról tájékoztatta, hogy a magyar rendőrségen gyermekek fogait verték ki. A hirdetésben foglaltakról a magyar hírközlésből nyertem tudomást, mivel a nemzeti tagozatok saját országukbeli ügyekkel nem foglalkoznak. Az ügyeket, amelyekkel dolgozunk, a londoni székhelyű nemzetközi titkárságunkon keresztül kapjuk, s ezek mindig másik országokban történt esetekkel kapcsolatosak. Mind a nemzetközi titkárság, mind a magyarországi AI szervezet azonnal leállította a hirdetés további közlését, felszólította a holland szekciót, hogy (ha állítását hitelt érdemlően bizonyítani nem tudja), kérjen bocsánatot és jelentse ki, hogy a hír megalapozatlan volt. A holland szekció igazgatója és sajtófelelőse december 22-én közleményt juttatott el az Országimázs Központhoz, amelyben tételesen bocsánatot kérnek a tévedésükért. Az Amnesty International következetesen küzd minden emberi jogsértés ellen (a 2000 nyarán kiadott éves beszámoló sajnos magyarországi esetről is számot adott), de hitelességünkhöz ragaszkodunk, így a jelen eset alaptalan volta miatt mind a magyarországi szervezet, mind a londoni titkárság a holland szekció helyreigazítását és bocsánatkérését követelte, amely meg is történt.”

Ez után az eset után nem sokkal lemondtam, mert akkor meg a szlovén szekció tett közzé egy alaptalan hírt. Már az első botrány után összeomlottak a vidéki csoportjaink, amelyek létrehozásáért évekig dolgoztunk (mindnyájan önkéntesként!), rengeteg nemtelen támadást, zaklatást álltunk ki. A sajátjaimmal nem küzdök. De sokáig nagyon hiányzott, és ma is sajnálom, hogy így alakult.

A Magyar Köztársaság volt Elnökének levele:

„Szekeres-Varsa Vera úrhölgynek,
Az Amnesty International Magyarország elnökének

Kedves Vera!

Szívemből fájlalom, hogy lemondott az Amnesty International magyarországi elnökségéről. Az egész »ügy« iszonyatosan túlméretezett volt. Megítélésem szerint nem tett jót a kezelése sem az országnak, sem az Amnesty Internationalnak, s az egyetlen okos dolog a Maga részéről, amit tenni tudott, az, hogy lemondott. Aki egy kicsit is ismeri a szervezet működését, az tudja, hogy a saját országában történt visszaélések tárgyában a hazai szervezetnek sem kezdeményező szerepe, sem állásfoglalási lehetősége nincs.

Ezt a háborúságot –-  talán azt mondanám »PR« háborúságot –  rettenetesen kár volt vállalni, játék lett volna elegánsan kivédeni. Így azonban sokba került, s rossz szájíze maradt mindenkinek, akinek bármi köze volt hozzá.

Meleg barátsággal köszöntöm, és engedje meg, hogy  –  bár csak volt elnökként –,  de őszinte szívvel és szeretettel megköszönjem, amit ebben az állítólag »jelentéktelen« nemzetközi szervezetben évek során –  merem állítani, az egész világ javára –  végzett!

                                                                                                                     Göncz Árpád”

A lányomat tulajdonképpen egyedül neveltem föl. A gyereket az nem zavarta, hogy az apjától elváltam, hiszen soha nem élt vele együtt, mert amikor még valamelyest tartott a házasság, akkor ő Leningrádban volt. Konrád Gyurit szerette, és ő persze haverkodott vele, sokat játszottak, hiszen csak húsz évvel volt nála idősebb. Az bántotta a gyereket, amikor Gyurival elváltunk. Nem csinált belőle különösebb grimbuszt, de azért bántotta. Emlékszem, hogy azokban a hónapokban naponta órákat ültünk a földön, és építőkockáztunk, mert tudtam, hogy mindent kell pótolni. Egyébként a gyereknevelésben anyám segített. Mintám vagy elképzelésem nem volt. Túl fiatal voltam, és minden nagyon más jellegű volt, mint az én neveltetésem idején. Én idős szülők gyereke voltam, ráadásul az én életemben volt egy hatalmas történelmi kataklizma és egy óriási történelmi váltás. Ő meg egy nagyon fiatal anya gyereke. De hát végső soron pedagógus vagyok.

Először a körzeti általános iskolába adtam a gyereket, a Fürst Sándor utcába. Aztán átvittem a Csanády utcaiba, ahol én is tanítottam. Azért vittem át, mert amott a gyerektársaság nem tűnt jónak. Ott a tanulás nem volt elsőrendű szempont. Amikor átvittem a Csanádyba, tudtam, hogy ki lesz a tanító néni, aki nagyon képzett volt. De az általánost nem ott járta végig, mert közben a Trefortba kerültem, ahol volt általános iskola is. Még ekkor sem akartam őt elvinni a hetedik után, de rájöttem, hogy a Trefortban sokkal magasabb a színvonal. Hogy a döccenés a gimnáziumban kisebb legyen, ezért a nyolcadikra átvittem. Aggodalmam igazolódott, csak a következőkből kellett korrepetálni: énekből, számtanból, földrajzból és biológiából. Ami a külön foglalkozásokat illeti, a nyelvórák otthon voltak: angol, francia, orosz tőlem, egy kis német anyámtól. Tanult furulyázni, de aztán ahhoz nem volt kedve. Úszni én tanítottam meg, aztán egyesületben is megállta a helyét, de versenyszerűen nem sportolt. Teniszezett is. Végül aztán jelesen érettségizett, legmagasabb pontszámmal rögtön fölvették az ELTE-re, a bölcsészkarra. Az nem volt kérdéses, hogy tovább tanul, és az sem, hogy egyetemre megy, nem főiskolára. Francia–orosz szakra vették föl. Az volt a törekvésem, hogy mind a két nyelvterületre kiküldöm a felvételi előtt. Ebből csak a francia sikerült. Az oroszt nem bírtam megszervezni. A szocializmus időszakában! Pedig az apját, aki kint végzett, elismert orvos volt, tagja egy nemzetközi kutatási teamnek, három-négy havonta ment akkoriban a Szovjetunióba, megkértük, hogy keressen egy pen-friendet, akivel cserélni tudnánk. És nem volt képes találni. Csupa orvos között volt, és nem talált egy olyat, akinek a lakása megfelelő lett volna, ahol lett volna egy zug, ahova egy vendéggyereket be tudtak volna tenni. Aztán végre talált egyet, de a záróbanketten az orvos papa az asztal alá itta magát, úgyhogy azzal jött haza, hogy oda nem mehet Judit. 1976-ban végzett az egyetemen, de közben már fölvette a művészettörténetet, mert én két évvel fölötte jártam, és nagyon megtetszett neki. Szeretett volna a meglévő tárgyai közül egyet csúsztatni, egy évet kihagyni, hogy ne három szigorlat legyen egyszerre. Ezt nem engedték meg neki, erre leadta az oroszt. Szóval francia-művészettörténeten végzett, és a Kiscelli Múzeumba került, ahol a rajztárat kellett szerveznie. Ez nagyon kevés munkával járt. Mondta, hogy nem baj, ameddig a gyerekei kicsik, ez jó lesz. Aztán nem sokkal a rendszerváltás előtt, átment egy magángalériába, onnan átment egy másik magángalériába, és aztán lett neki egy saját galériája. Főleg festményekkel foglalkozik és régi Zsolnay porcelánnal. Nagyon sikeres. A lányai is azok. Az egyik közgazdász, a másik szociológus, a harmadik még egyetemista. A két nagylánynak már van egy-egy gyönyörű babája. Élhessenek mindnyájan, mindig békében.

A lányom zsidónak tartja magát, de teljesen vallástalan. Pedig soha nem érték antiszemita incidensek. Amikor rájöttem, hogy nagyon zsidónak tartja magát, egy pillanatig szemrehányást tettem magamnak, azt gondoltam, hogy nehezítettem az életét. Mert könnyebb nem zsidónak lenni, mint zsidónak, és ha valaki félig ez, félig az, akkor mozdulhatna a másik irányba is. Ha az neveli, aki nem zsidó, akkor ez valószínűleg megoldható. Én nem neveltem zsidónak, nem láthatta, hogy templomba megyünk, minthogy nem is mentünk, és a fölmenőim sem voltak vallásosak. De azért az kikerülhetetlen, és nem is szabad kikerülni, hogy a következő nemzedék ne tudjon, ne halljon az üldözésről. Mert a leghatározottabb meggyőződésem, hogy az ő védelmükre is kell az, hogy tudjanak róla, és meg kell tanítani, hogy az első pillanatban kell megálljt parancsolni. Nem szabad kompromisszumokba belemenni. Nemcsak morálból, hanem önvédelemből se. Ezt én sose fogalmaztam meg neki, amikor kicsi volt, de hát elkerülhetetlenül szóba kerültek ilyenfajta témák, és titkolni persze sose titkoltuk. A soa idei történetek is előkerültek.

Magam Izraelhez abszolút elfogultan viszonyulok. Nem érdekel semmi, akármi van, ennek az államnak élni, virulni, erősnek lenni kell. 1988-ban voltam először Izraelben, összesen nyolcszor. Utoljára tavaly, 2006-ban.

Életrajz

Hilda Neumannová egyedül él szoba-konyhás galántai lakásában, amelyet számos családi fénykép és emléktárgy díszít. Férje már régen meghalt, de rokonai és ismerősei hetente meglátogatják, ezenkívül a járási gondozói szolgálat megbízásából naponta három órára bejár hozzá Veronka, aki takarít, főz és segíti Hilda nénit. Hilda néni élénk, szókimondó és nagyon kedves idős hölgy. Interjúkészítésben már korábban is szerzett némi tapasztalatot, nem egy érdeklődő meríthetett már tudást érdekes történeteiből és emlékeiből. Nagyon szívesen és őszintén mesél családjáról, ismerőseiről és az életéről. Beszélgetésünk rengeteg témakört érintett, ezért az interjú öt ülés alatt készült.

Anyai nagyapám, Feldmár Ferenc Nádszegen [Nádszeg – Pozsony vm.-i nagyközség, az 1910-es népszámlálás idején 2400 főnyi magyar ajkú lakossal. A trianoni döntést követően Csehszlovákiához került. – A szerk.] született, fogalmam sincs, mikor. Nem emlékszem, mikor halt meg, de úgy tudom, hogy nem volt öreg. Az anyai nagyanyám, Fehér Júlia Mocsonokon [Mocsonok – Nyitra vm.-i nagyközség, 1910-ben 3900 túlnyomóan szlovák, kisebb részben magyar anyanyelvű lakossal. A trianoni döntést követően Csehszlovákiához került. – A szerk.] született. A faluban az volt az általános szokás, hogy a tehetős zsidók feleségét nagyságának szólították. Ennek ellenére ezt ő nem engedte, így csak Juli néni maradt.

Gyakran faggattam az anyai nagyapámat, hogy miért éppen Negyeden [Negyed – Nagyközség Nyitra vm.-ben, 1910-ben 4500 főnyi magyar ajkú lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.] telepedett le. Nagyapám nádszegi gyerek volt, ott tanulta ki a hentesmesterséget is. A dédöregapám egyszer azt említette, hogy a negyedieknek csak egy koszos hentes méri ki a húst, és neki sem az utcára nyílik az üzlete, hanem hátulról van a bejárata. Egy jó üzletembernek pedig mindig kell ügyelnie arra, hogy a bejárat az utca felől nyíljon. A falu lakosai önellátók voltak, mindenfélét termeltek, ezért gondolta, ha ügyes hentes lesz a fiából, akkor az semmiben sem fog szükséget látni. A dédapa ezért a negyedi főtéren nyitott a fiának olyan üzletet, amelybe egyenesen az utcáról lehetett bemenni. Emlészem, nagypapa kint álldogált az üzlet bejárata előtt fehér kötényben, amelyre piros fonállal az FF [Feldmár Ferenc, az anyai nagyapa neve – A szerk.] monogrammot hímezték. A negyedi zsidók a kóser húst azonban egy farkasdi kóser mészárostól, Weisz Ignáctól vásárolták, mivel nagyapám nem mért ki kóser húst. Úgy találta, hogy egy kóser hentes nem élne meg Negyeden, ahol csak néhány zsidó család élt.

Az anyai nagyanyám, Feldmár Ferencné Mocsonokon született. Római katolikus szlovák családból származott. Mocsonokon találkozott először a leendő férjével. A nagyapa, mivel hentes volt, a környező falvakban, mint például Mocsonokban meg Vághosszúfaluban vásárolta fel a vágnivaló teheneket és sertéseket. Nagyapámnak volt egy nagyon jó barátja Mocsonokon, Palinak hívták [nagyanyám apja]. Pali kétszer házasodott. Az első házasságból egy kislány, a későbbi nagymama született. Az új asszony két fiút szült neki, akik közül az egyik kicsit hibás volt. A mostoha nagyon rossz volt a kamaszlányhoz, túlságosan befogta a házi munkákba. A kicsiket is egész nap dajkálnia kellett. Nagyapa látta, hogy a 15 éves lányka [a nagymama] milyen elnyomott, soványka, a kölykök is mindig rajta lógtak. Nagyapám nagyon megsajnálta. Egy alkalommal félrehívta az apját és ezt mondta: „Az a lányka meg fog halni, hiszen ez nem is eszik. Tudod, hogy én bárkit nem engedek be az üzletbe. Neked ügyes lányod van, nekem meg viszont kellene egy asszony, aki majd az üzletben szedné helyettem a pénzt.” A mostoha nagy örömére a nagymama tehát Negyedre került. Nagyon fiatalon, már tizenöt évesen bekötötte fejét a nagyapa.

A házasságkötést egy megegyezés előzte meg, ugyanis a nagymama a katolikus, a nagyapa pedig a zsidó hitközségbe tartozott. A katolikus pap és a rabbi beleegyezett a házasságba azzal, hogy a nagymama megtarthatja a vallását. A gyermekeikről hogyan döntöttek, azt sajnos, nem tudom. Az esküvőt Negyeden tartották, Trotzer rabbi adta össze őket. A menyasszony és a vőlegény a hüpe alatt állt a zsidó szertartás alatt. Az anyai nagyapám udvarán aztán megtartották a lakodalmat [lásd: vegyes házasság]. Nagyanyám apja és a mostohaanya is eljöttek az esküvőre Mocsonokról. Nagyon örültek, hogy Julika jó helyre került. A mostoha is aztán kedvesebb volt nagymamámhoz, sőt gyakran segített neki a háztartásban is.

Nagymamából szép szőke hajú, kék szemű asszony lett. Nyolc gyereket szült. A sok szülés miatt megtestesedett, de a keze gyönyörű maradt. A negyedi zsidó közösség befogadta, és nagyon megkedvelték. A nagymama jeles zsidó ünnepek alatt elment a zsinagógába, és tiszteletben tartotta a zsidó hagyományokat. Otthon viszont Istenhez is, Jézuskához is imádkozott, és továbbra is hitt az angyalokban. Ezt nem is rótta fel neki senki. A gyermekek viszont már zsidó nevelésben részesültek. A fiúk rendszeresen eljártak nagyapámmal a zsinagógába, és Trotzer rabbi tanította őket héberül írni és olvasni [Az akkori magyarországi törvények értelmében a vegyes házasságban születő gyermekek esetében a fiúk az apjuk, a lányok pedig az anyjuk vallása szerint lettek bejegyezve. – A szerk.]

Az anyai nagyszüleim annyiban tisztelték a kóser konyha által megszabott követelményeket, hogy külön főzték a zsírt [lásd: étkezési törvények], viszont a nagyapám rendes hentes volt. Egy kóser hentesüzletből nem élt volna meg. Disznóhúst is árult. Úgy gondolom, hogy aki disznóhúst árul, az nem lehet vallásos zsidó. A jeles zsidó ünnepeket megtartották, például a nagyapa szombatonként eljárt a fiaival zsinagógába. Pénteken este ünnepélyes vacsorát ettek, és szombaton nem dolgoztak [lásd: szombati munkavégzés tilalma].

Nagymama hétköznap is, egészen a haláláig mocsonoki népviseletben járt. A ruhatárából nem hiányozhatott a főkötő és a több rendbeli alsószoknya. Bukszát soha nem hordott, mindig a zsebkendőben volt a pénze. Azért emlékszem erre, mert iskolás koromban onnan adta nekünk az aprót. Nagyapám olyan magyarosan öltözködött, és magyaros bajuszt viselt. Kalapot hordott mindig, a zsidók sosem mentek a zsinagógába fedetlen fejjel [A férfiak imádkozás közben fedik be a fejüket, de sok ortodox férfi állandóan visel kis sapkát (kipát) a fején. A szokás a templomi szertartásból ered, a pap ui. mindig fejfedőt viselt a templomban. – A szerk.]. A jómódú férfiak abban az időben mind kalapot viseltek, mert a falusi nép azt tartotta, hogy kalap nélkül nincs rendesen felöltözve az ember.

Nagyapámnak volt egy kocsmája, ahol a falubelieken kívül megálltak az alkalmi utasok, vándorok, mesteremberek is, mint például a herélők, ablakosok, drótosok [A vándoriparosok („drótos tótok”, akik összefogták dróttal a törött cserépedényeket, sárgarézhuzallal a törött tajtékpipákat, vagy befoldozták a kilyukadt zománcedényeket, az „üveges tótok”, a „gyolcsos tótok”, üstfoltozó cigányok, vályogvetők, köszörűsök stb.) és a vándorkereskedők komoly szerepet játszottak a szolgáltatásokban szűkölködő falusi körzetekben. Egyébként még az 1950-es években is lehetett egy-egy képviselőjükkel találkozni akár még Budapesten is. – A szerk.]. Akik lovakkal, állatokkal érkeztek, állataikat a kocsma istállójába kötötték be. Gazdájuk általában az istállóban hajtotta nyugovóra a fejét. A drótosok az ország északi részéből érkeztek, otthon gyakran nem volt mit enniük, ezért vándorútra keltek, és fazekakat drótoztak. Zsidók sosem fordultak meg a kocsmában, többnyire katolikusok jártak ide. A kocsma udvarán nagyanyám és Terun, a szolgalány katlanban főzték a gulyást abból, ami a hentesüzletben kimaradt. A kocsmába az utcáról lehetett belépni. A vendég egy kisebb helyiségben találta magát, ahol egy deszkákból készült söntés állt. Itt egy kis ablakocskán keresztül Gizi néni, anyám nővére öntögette iccébe – hosszú nyakú kétdecis üvegcsébe – az édes zöld pálinkát. Ezenkívül üveges sört és bort is árult. Nagyapám a pincében jégen tárolta a húst és a bort. Télen a negyedi halastón vágtak jeget, lehordták a pincébe, majd szalmát raktak rá. Amikor Gizi néni férjhez ment Tallósra [Csehszlovákia, majd Pozsony vm. – A szerk.], Miska bácsi, anyám bátyja és később a fiai is segítettek felszolgálni. A söntésből hátul a konyhába lehetett bejutni. A kis helyiségből, ahol az italokat rendelték, jobboldalt nyílt egy nagyobb helyiség. Itt két hosszú, masszív faasztal állt egymással szemben, az asztalok mellett végig fapadok voltak. A falubeli emberek szerettek így egymás mellett ülni, beszélgetni és az idegeneket újdonságokról faggatni. A kocsmában mindig nagyon jó hangulat uralkodott. Vasárnapoként még az asszonyokat is elhozták magukkal a parasztemberek. Azok persze nem nagyon ittak szeszes italt. A kocsma udvarán egy tekepálya is volt. Emlékszem, hogy hétfőn reggel mi, gyerekek mindig ott szedtük fel az aprópénzt, amit a részegek elejtettek.

Nagyapám a hentesüzlet és a kocsma mellett még tágas udvartartásról is gondoskodott. Lovakat és sok tehenet tartott. Mikor a tehén elöregedett, levágta és eladta a hentesüzletében. Az állatokról két szolgalegény gondoskodott. Nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy mocsonoki szlovák legényeket fogadjanak fel, így került hozzájuk a Gyuró meg a Janó. Az istállóban háltak, és az udvaron egy hosszú faasztalnál ettek. Nagyapáméknak volt szolgalányuk is, a Terun, aki egy negyedi parasztlány volt, a konyhában főzött. Külön tejes és húsos edényeket használtak, amelyek külön helyet kaptak a kredencben is. Sosem étkezett a nagyszüleimmel, mert ő szolgálta ki őket. Nem is emlékszem, hogy láttam volna őt enni. Nagyapám házában lakott a fia, [Feldmár] Miska bácsi is, aki nagyon korán megözvegyült, és egyedül nevelte a három gyermekét. A három árva fiúcska mellé fogadtak egy dadát, aki éjjel-nappal vigyázott rájuk. Egy egyszerű negyedi parasztlány volt, Márti néninek szólítottuk. A gyerekek nagyon kedvelték. Nagyapámnak 40 hold földje volt, ezért nyáron aratás idején napszámosokat szokott felfogadni. Az udvaron ettek, nagyapám egy borjút vagy egy tehenet vágott nekik. Pénz és gabona volt a fizetségük. Jobban bánt a munkásokkal, mint azok a gazdag negyedi reformátusok, akik nagyon alacsony bérért dolgoztatták a szegényembereket. Minden aratás után a napszámosok egy kalászokból font szép koszorút ajándékoztak nagyapámnak. Nagyapámnak két-három parasztkocsija és egy fekete bricskája volt. A bricska a ház kapuja alatt, az utcai bejáratnál állt. A mocsonoki temetőbe jártunk vele, ahol nagymamám rokonai voltak eltemetve.

Negyed egy kis falu, ahol mindenki mindenkit ismert. A nagyszüleim is jóban voltak a lakossággal. A zsidó üzletesnél általában lehetett hitelbe is vásárolni. Nagyapámék sem tettek kivételt, náluk is többnyire mindenki hitelbe vásárolt. Bejöttek az üzletbe reggel – „Ferenc bácsi…” Nem úgy mondták, hogy adjon kolbászt, hanem „kenyér mellé valót” kértek. Az adósságot a nagyapa felírta. A szegényebbek eljártak napszámba kapálni, amikor aztán eladták az új krumplit, mindenki kiegyenlítette a számláját. Ha újra hitelbe vásároltak, ősszel eladták a káposztát, és mindent megadtak. Volt, aki rögtön fizetett, de akinek nem volt pénze, annak is adott hitelt, hogy azért éhen ne haljanak.

Az apai nagyapámat Schultz Sámuelnek hívták. Nem tudom, hol született, de idős korában halt meg Negyeden. Asztmában szenvedett. A nagyapa szigorúan betartotta a vallási előírásokat. Az apám nem is volt annyira vallásos, mint nagyapám. A nagypapa megtartotta az összes zsidó ünnepet és kóser háztartásban élt. Amikor apám megnősült, és elkerült otthonról, ő már nem ragaszkodott annyira a kóser étkezéshez, mint a nagyapám. Tizenéves kislány voltam, amikor a zsidó temetőben eltemették a nagypapát. Az udvaron ravatalozták fel. Emlékszem, hogy fekete bársonyszalagot kötöttek a nyakamba, amikor meghalt. Az asszonyoknak tilos volt a koporsóhoz menni, mikor a férfiakat temették. Régi hiedelem szerint meddővé válhatott az ilyen asszony.

Nagyapának egy bőrüzlete volt a negyedi főtéren, ott, ahol az artézi víz csurog. Az összes vágsellyei suszter nála vásárolta a cipőtalpra alkalmas bőrt. A suszterok csizmát is, cipőt is varrtak, de főleg csizmát. A suszter először papírra rajzolta a mintát, a nagyapa kirajzolta, majd kivágta, úgy készítették a csizmatalpat. Méterenként mérte a bőrt. Mindenféle suszterszegeket, kenőcsöket és olajokat is árult, hogy puha maradjon a bőr. Sosem volt segédje, egyedül végezte a munkáját. A bőr jellegzetes szaga ott terjengett az üzletben, szerettem oda bemenni, hogy érezzem. Amíg Negyeden nem volt fatelep, a tutajos tótoktól felvásárolta a fenyőfarönköket és eladta a helyi lakosoknak, akik a házépítésnél használták fel. Negyeden csak a Schultzok foglalkoztak fakereskedéssel. Nagyapa rendszerint bőrmellényt viselt, és munka közben kötényt kötött a nyakába. Ünnepnapon kucsmában járt a negyedi imaházba.

Lampl Sarah [Schultz Sámuel első felesége], aki jókai származású volt [Jóka – Pozsony vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 2500 főnyi magyar anyanyelvű lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.], nagyon fiatalon halt meg, mert az apám csak hat és a bátyja tíz éves volt [1904 körül]. Tíz évig lehetett férjnél. Tüdőbajban halt meg, akkoriban nagyon vitt a tüdőbaj mindenkit. Nagyapám gyakran látogatta a sírját a negyedi zsidó temetőben.

A második felesége Weisz Cecília pöstyéni [Pöstyén – Nyitra vm.-ben lévő nagyközség volt, 1910-ben 7400 főnyi, túlnyomórészt szlovák ajkú lakossal. Jelentős gyógyfürdőközpont volt. – A szerk.] lakos volt. Pöstyén inkább szlovák ajkú város volt, így ő sem tudott magyarul. Negyeden azért meg kellett valamit tanulnia magyarul, ha meg akarta magát értetni. Nagypapa beszélt egy kicsit szlovákul, de otthon csak magyarul beszéltek. Cecília néni sovány kicsi arca szinte össze volt zsugorodva. A pöstyéni fürdőnél volt titkárnőként alkalmazva. Nagyapa negyven éves lehetett, amikor megismerte és feleségül vette, azért is, mert az árváknak anya kellett. A házasság azonban nem sikerült, nem volt jó asszony. Az úgynevezett „jó” nő típusa volt – halálra kínozta a párját, apámat meg a bátyját. Enni sem adott nekik. Mégis sokkal jobb dolga volt, mint az előző asszonynak. A régi öregek a falun úgy mondták, a másik asszonynak aranyos a segge. Jó ember volt a nagyapa, de nem tudott parancsolni Cecíliának. Apám, aki később lett a nyitrai építészeti iskola hallgatója, ott kellett hogy hagyja a tanulmányait, mert a mostohaanyja kijelentette, hogy nem fog rá dolgozni. Ha nem lett volna a negyedi gyermektelen keresztanyjuk, Hanna néni, ki tudja, mi történt volna a gyerekekkel. Hanna néni szlovák cselédasszony volt, aki hozzáment zsidó gazdájához. Szűz Jóskának hívta a falubeli nép, mert sosem született gyermeke. Az apám és a bátyja minden pénteken meglátogatták Hanna nénit, aki rendszerint sütött nekik egy kemence kalácsot. A mostoha csak a lányokat szerette, engem is szeretett.

Cecília nagyanyám viselete eltért a negyedi asszonyok viseletétől. Öregkorában is olyan cifra blúzai voltak. Meg is dorgálták őt ezért a negyedi zsidó asszonyok, hogy az imaházba nem illik olyan színes ruhákban járni, mint a pulyka. Cecília néni valószínűleg Auschwitzban halt meg, mert egy negyedi szomszédnője azt mesélte nekem, hogy őt is elvitték a második világháború alatt.

Mivel nem született saját gyermekük, a nagyapámmal örökbe fogadtak egy lánykát. A nagypapa és Cecília néni rendszeresen ellátogattak a gyerekekkel a negyedi imaházba. Kóser háztartásuk volt, és betartották a zsidó hagyományokat. Megtartották a sábeszt és a jeles zsidó ünnepeket. A két fiú és a fogadott lány zsidó nevelésben részesült. Apámat és a bátyját Trotzer rabbi tanította meg héberül írni és olvasni. Apám mesélte, hogy a sábeszt megtartották. Nagyapám gyakran hozott magával a péntek esti vacsorához koldust vagy csavargót [Ez micvének, jó cselekedetnek számított. Lásd még: snorrer. – A szerk.], ez bizony nagyon nem tetszett a mostohaanyának.

A háború előtt körülbelül harminc-negyven zsidó család lakott Negyeden, a többségük nem volt ortodox beállítottságú. Negyeden egy zsidó imaház állt rendelkezésükre. Az imaház a mai községháza épülete után, nagy udvarban állt, ott lakott a negyedi rabbi és a kántor is. A háború után mindent szétszedtek, szétromboltak a falubeliek. Én két negyedi rabbira emlékszem. Az elsőt Trotzernak hívták. Miután meghalt, a surányi származású Frei rabbi foglalta el a helyét. Emlékszem, hogy Trotzer rabbi hoszú kaftánt viselt puha barna anyagból, és a szájában állandóan ott lógott egy hosszú pipa. Nem viselt pajeszt, szakállt sem. Humoros ember volt, gyakran viccelődött. Nem volt olyan komoly, mint a Frei rabbi. Nagyon szerették őt a falubeli zsidók, mindenki rabbi bácsinak szólította. Trotzer rabbi Negyeden öregedett meg, és 1931 körül halt meg. Özvegyét magához vette a fia, aki Nyitrán élt. A lányuk Romániába ment férjhez, de gyakran ellátogatott Negyedre. Egy aranyos kislánya volt, aki mindig szép elegáns ruhát viselt. Ő lett a barátnőm, és nyáron sok időt töltöttünk együtt. Frei rabbi a surányi rabbinak volt a fia. Még fiatal korában került Negyedre, már nős volt, de még nem volt gyermeke. A gyerekek már Negyeden születtek. Frei rabbi hosszabb hajat növesztett, de nem volt szakállas. Ő már nem viselt kaftánt, de minden nap tiszta fehér inget vett fel. Mindig halkan beszélt, és nagyon komoly fiatalember volt. A falu lakossága nagyon művelt és okos embernek tartotta. Apám sokszor olyan témákról beszélt vele, amelyeket egyáltalán nem értettem. Általában híres filozófusokról, tudósokról és bölcs rabbikról diskuráltak. A rabbi felesége, Eszter, akinek gyönyörű szőke haja volt, Győrből származott. Óvodában dolgozott. Mindig azt a verset tanította, hogy: „Meguntam gyönyörű Győr meg Gyöngyvárába laktomat, mert a Duna, Rába, Rábcsa rákja rágja lábomat. Így megtanuljátok, gyerekek, hogy hány folyó van Győrben.” Azt hiszem, négy gyermekük született, egy kislány ikerpár, aztán a Blumika meg a Jankó. Blumika nagyon szép kislány volt, göndör szőke hajú, mint az anyja. Gyakran jártam a rabbihoz, mert szeretett művelt emberekkel beszélgetni. Emlékszem, hogy a bejárathoz közel eső helyiségben fogadta a vendégeit. Gyönyörű könyvtára volt magyar, szlovák, német és héber könyvekkel. Két gyerekszoba is volt a rabbi házában, ezenkívül egy fürdőszoba és egy konyha, amelyből egy tágas ebédlőbe nyílt az ajtó. A tágas, beüvegezett verandájukon sok baba meg játék volt. Mikor hazajártam a pesti iskolából, a gyerekeknek rendszerint hoztam egy kis csokoládét vagy más édességet. A legkisebbik akkor lehetett olyan két éves, a legidősebb nyolc-tíz. Nagyon kedvesek és udvariasak voltak, az édesanyjuk sokat foglalkozott velük. A háború alatt az egész családot elvitték Auschwitzba. Klári néni, a szomszédasszonyuk azt mesélte, hogy a rabbi két gyerekét még ott szúrták agyon a házban. Félt kimenni az utcára, mert négy kakastollas rendőr [azaz: csendőr] jött értük. Mikor már minden elcsitult, bemerészkedett a házba. A veranda fala véres volt. Egy véres babaruhát és egy szemüveget talált, amit az egyik gyerek viselt. A babaruhát kimosta, ezek a tárgyak később a pozsonyi Zsidó Kultúra Múzeumába kerültek. A falubeliek azt vélik, hogy a tettes, Árpás Laci elszökött Amerikába. Nem tudom, miért tehette ezt. Ismertem gyerekkoromban, tehénpásztor volt. Már akkoriban sem kedveltük őt.

Az imaház udvarában lakott egy kántor is. Az nagy darab csúnya ember volt, és mindig kalapot viselt. A felesége [vág]sellyei származású zsidó nő volt. Csak az a baromfihús számított kósernak, amit ez a kántor vágott le. Nagyon éles késsel végezte a dolgát, hogy az állat ne szenvedjen. A negyedi zsidók Farkasdról, Weisz Ignáctól hozatták a kóser húst, mivel Negyeden nem mértek ki ilyet. Az összes környékbeli zsidó részben azért is tőle vásárolta a kóser húst, hogy fenn tudja tartani a kóser hentesüzletét. Weisz Ignác rituális módon vágta le a szarvasmarhát, úgy, hogy az állat ne szenvedjen [lásd: sakter]. A marha hátsó részét mindig eladta más, nem kóser hentesnek, mert azt a zsidóknak nem szabad fogyasztani [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse – ülőideg vagy szökőin”, amelyet Jákov angyallal vívott harca nyomán nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. – A szerk.]. A szegényebb zsidók nem engedhették meg maguknak a kóser húst, de sokszor egy gazdagabb zsidó megvásárolta nekik. Például Schwarz József egy nagyon jószívű, tehetős zsidó ember volt. Negyeden a kertjében épített egy házat, ahol öt vagy hat ágy is elfért. Itt éjszakázhattak a csavargók és koldusok [lásd: snorrer]. Rendszerint még élelemmel is ellátta őket. Nemcsak a zsidóknak segített. Schwarz úr 1936-ban kiment Palesztinába, és ott is halt meg.

A második világháború előtt Galántán zsidó alapiskola is volt, ugyanis sok zsidó élt ott. A zsidó alapiskolában ugyanolyan tantárgyakat tanítottak, mint a népiskolában, azzal a különbséggel, hogy azonfelül még a zsidó vallást és a héber nyelv alapismereteit is oktatták. A negyedi zsidó gyerekek azonban többnyire a negyedi református elemi iskolát látogatták, mert a szüleik jól kijöttek a református pappal és a negyedi református iskola közelebb is volt, mint a galántai zsidó alapiskola. Valószínűleg én voltam az első zsidó lány, aki a katolikus elemi iskolába járt. A katolikus pap ugyanis jó barátja volt az apámnak. A húgaimat szintén a katolikus elemi iskolába íratták be. Katolikus hittanra is jártam, mert az apám azt tartotta, hogy a keresztény vallás ismerete hozzátartozik az alapműveltséghez. Mindig a legjobb tanulók közé tartoztam. Később aztán Negyed tőszomszédságában, Farkasdon is nyílt egy zsidó iskola 1936 vagy 1937 körül, de én már akkor túlléptem az iskolakötelezettséget. A fiatalabb negyedi és farkasdi zsidó gyerekek látogatták, meg azoknak a szülőknek a gyerekei, akik a kommunista párt tagjai voltak. Ezek a szülők ugyanis nem akarták, hogy a gyerekeik hittanra járjanak. [A zsidó iskolákban a nem zsidó gyerekeket a hittanóra alól felmentették. – A szerk.] A negyedik osztály után Sellyére [Sellye – Vágsellyéről van szó] mentem a szlovák polgári iskolába, mert Negyeden nem volt szlovák iskola. Apám fontosnak tartotta, hogy legalább egy lánya beszéljen jól szlovákul, hiszen a csehszlovák államban éltünk. Irénke húgom nagy magyar volt, az csak Komáromban szeretett volna tanulni. Azt mondta, hogy ha szlovák iskolába íratják, megeszi a „dejepist” [a történelemkönyvet – A szerk.] a kutya. Vonattal jártam minden nap [Vág]Sellyére. Ez négyéves iskola volt, olyan, mint a gimnázium, csak a negyedik osztályban már ekonómiát tanultunk, gépelni meg levelet írni. Aki ezt befejezte, irodában dolgozhatott. Több [vág]sellyei zsidó látogatta ezt az iskolát. Ismertem egy vecsei [Vecse jelenleg Vágsellye városrésze. – A szerk.] zsidó fiút, de az nagyon csúnyán beszélt velem, ezért nem is barátkoztam vele. Nekem nem számított a vallás, mindegyik [vág]sellyei osztálytársammal barátkoztam.

Negyed tőszomszédságában, Farkasdon 80 zsidó család is élt, több mint a szülőfalumban. A farkasdi zsidók nagyon elegánsak voltak, az asszonyaik diktálták a divatot. Mikor a húgom, Mancika [Vág]Sellyén kalapok tervezésével és eladásával foglalkozott, ötöt-hatot is vásároltak tőle egyszerre. Farkasdon gyönyörű imaház állt a halastó partján. Bent a női rész csipkével volt elválasztva a zsinagóga férfi részétől [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely, (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. A háború előtt viszont a farkasdi zsidóknak nem volt rabbijuk, ezért a negyedi Trotzer rabbi járt oda. Szombaton gyalogszerrel ment Farkasdra [a két falut csak egy út választja el egymástól – A szerk.], mert ilyenkor sosem ült lovaskocsira vagy kerékpárra. A negyedi zsidók mindig elkísérték őt Farkasdra. A negyedi és a farkasdi zsidók rendszeresen összejártak, a különböző rendezvényeket és a zsidó ünnepségeket mindig Farkasdon, a Fischer vendéglőben tartották. Nagy eseménynek számított például a Purim, farsangutoljakor. A gyerekek „Purim spielt” játszottak, és a szülők este bálba mentek.

Anyám, Feldmár Erzsike 1900. október 28-án született. Ő volt a legkisebb a nyolc gyerek közül. A nevét Erzsébet királynő után kapta. Zsidó nevelésben részesült. Polgári iskolába járt. Mivel otthon sok volt a fiútestvér, a szülei úgy gondolták, kell valaki, aki tud varrni. Az iskola után a szülei Bécsbe adták varrónőnek, ott megtanult németül. Bécsben egy rokon néninél lakott, aki elszerezte egy jó varrodába. Ott aztán sajnos mindent csináltattak vele, csak varrni nem tanították. A varrónőnek ugyanis voltak gyerekei, őrájuk ügyelt, sétáltatta őket. Gyönyörű sötétszőke, hosszú haja volt az anyámnak. Nagymama mesélte, hogy mikor visszatért Bécsből, csak vakarózott, mert tele volt tetűvel. A ruházata is piszkos, elhanyagolt volt, a nagynéni ezt nem vette észre. Nagymama ezért nem engedte őt többé vissza Bécsbe. Anyám így nem tanult ki varrónőnek, de azért mégiscsak értett valamit a mesterséghez.

Apám, Schultz Adolf 1898. július 2-án született Negyeden. Apámnak nehéz gyermekkora volt, mert hatéves korában meghalt az édesanyja. A mostoha nem szerette a fiúkat, és rosszul viselte gondjukat. Édesapám zsidó nevelésben részesült. Az apai nagyapám minden szombaton és jeles ünnepkor elvitte a két fiút a zsinagógába. A negyedi Trotzer rabbit gyakran meglátogatták otthonában, ahol héberül tanultak írni és olvasni. Kóser háztartásban éltek. Az apai nagyapám minden pénteken este megvendégelt egy koldust vagy csavargót. A második felesége nagyon haragudott ezért. Apám nem fejezte be a tanulmányait a nyitrai építészeti iskolán [Ez az iskola valószínűleg egy felső ipariskola volt. – A szerk.], ugyanis a mostohaanyja azt mondta, hogy nem fog dolgozni a gyerekekre. Az anyám apja, ez a hentes, utólag támogatta már nős korában az apámat, hogy befejezhesse tanulmányait. Én akkor már két-három éves lehettem. Arra is emlékszem, hogy édesanyámmal a hétvégén mindig elébe mentünk az állomásra.

Anyám helyes, szép kislány volt. Apámék majdnem a szomszédban laktak. Elkezdett neki udvarolgatni, aztán meg akart nősülni, mert a mostohaanyja nagyon rossz volt. Nagyapám meg nem akart beleegyezni a házasságba, mondván, hogy még két lány van anya előtt, és az a rendje, hogy először az idősebbeket kell vinni. Apám és anyám, mint két szerencsétlen szerelmes, a Vág folyó töltésén sírtak. Trotzer rabbi is közbenjárt az ügyben. Az apám félárva volt, ezért megengedték neki a nősülést. Nagyapát kötelezték, hogy férjhez adja a lányát, tehát minden nagy ajtón van egy kisajtó. 1920-ban aztán összeházasodhattak. Zsidó esküvőt tartottak [lásd: házasság, esküvői szertartás], Trotzer rabbi baldachin [hüpe] alatt adta össze az ifjú párt. A lakodalmat az anyai nagyapám udvarán tartották meg. Feldmár nagypapa borjút vágott le erre az alkalomra, de nem tudom, hogy kóser fogásokat tálaltak-e.

Apám nagyon tehetséges műszaki rajzoló, építész volt. Az 1920-as évek második felében egy építész barátjával megnyertek egy építészeti versenyt, és kikerültek Olaszországba. Apám a téli hónapokban mindig Olaszországba, Meránba utazott ki. Egy nagy vállalatnál, amely hajók építésével foglalkozott, kompokat és folyami hajókat rajzoltak. Sok pénzt és ajándékot hozott haza. Volt, amikor egy bőrönd narancsot is hozott magával. Édesanyámnak nem egy ízben szép selyemkendővel kedveskedett. Az egész rokonságot megajándékozta gyűrűvel és aranyórával. Irénkének hegedűt, nekem egy gyönyörű aranyórát vásárolt Olaszországban. Büszkén mutogattam a negyedi barátnőimnek. Élt Érsekújvárban egy báró, Trojanovics Alfonz földbirtokos, sok erdeje volt. Elszegényedett, aztán mindig egy darabot eladott az erdejéből, apám meg az Olaszországban keresett pénzéből megvette. Embereket is fogadott. Sok munkásember dolgozott az apámnak Magyarországon is, Ózd környékéről. Anyám nővérét, Friderika nénit, aki Hangonyra, Ózd mellé ment férjhez, gyakran látogatták meg a szüleim. Ők mesélték el édesapámnak, hogy egy elszegényedett gróf el akarja adni az erdejét. Apám megvette az erdőt, és megbízott egy embert, hogy vegyen fel munkásokat, és vágják ki a fákat. Apám ugyanis nem utazhatott le olyan gyakran Ózdra, mert nagyon messze volt Negyedtől. A kivágott fát egy fűrésztelepre vitték valahol Ózd környékén. A szárított deszkát a csepeli kikötőbe, majd onnan az újpesti bútorgyárakba szállították. Apám olcsóbban adta el a fát, mint a magyarországi fakereskedők, ezért nagyon jól ment neki az üzlet. Apám hetente leutazott Pestre, ahol két-három napig tartózkodott. Amikor Pesten tanultam az Egészségügyi Orvos Továbbképzőben, gyakran meglátogatott. Egyszer elvitt egy mulatóba, ahol először ittam bólét. Persze, nem volt alkoholtartalma. Rendszerint anyukám felpakolta őt negyedi túrósrétessel és más élelmiszerrel, hogy Pesten ne szenvedjek semmiben hiányt. Emlékszem, gyerekkoromban is néha elkísértem az édesapámat Pozsonyba [lásd: Pozsony város], mert ott is szokott a fatelepesekkel üzletelni.

Édesanyám üzletasszony volt. Volt egy fatelepünk, és ő volt az eladó. Apám az irodában rajzolt, hozzá mentek fizetni. Kint a fatelepen az anyám mérte le a fenyőt meg a fát, és ő is számította ki az árát.

A nagyszüleim sokat meséltek a dédszüleimről. Az apai nagyapám mesélte, hogy Beckóról származtak [Beckó Trencsén vm.-ben lévő kisközség volt. – A szerk.]. Dédapámnak Schultz volt a vezetékneve, de a keresztnevére már nem emlékszem. Beckón fával üzletelt, valószínűleg fatelepes volt. A Décsiek, akik nagyon régi lakosoknak számítanak Negyeden, tutajos tótok voltak. Tutajjal szállították a fát a Vágon le egészen Negyedig. Mondogatták dédapámnak, hogy jöjjön Negyedre, vásárolja fel tőlük a fenyőket. Így telepedett le a nagyapám apja Negyeden.

Anyai nagyapám megvette nekünk Negyeden a szemben lévő házat. Négy egymásba nyíló szép szobánk volt. A házban volt egy nagy konyha, egy ebédlő, utána következett a szüleim hálószobája. A hálószoba ablakai a halastóra nyíltak. Abban a szobában, melynek az utcára nyíltak az ablakai, Irénkével, a középső testvéremmel aludtunk. A kistestvérem, Mancika az ebédlőben, egy rekamién aludt. Nekem és Irénkének rendes hálószobánk volt, úgy aludtunk egymás mellett. A két ágyat kék alátétes csipketerítő takarta, a szoba berendezése fehér bútorból állt. A pirosra festett padlóra kék futószőnyeget terítettek. A szobát úgy takarítottuk, hogy az ágy alatt is fel kellett mosni a padlót. A tornácra, melyet oszlopok tartottak, három lépcsőfok vezetett. Mivel fatalepünk volt, gyönyörű bútorokat készítettek nekünk az asztalosok. A telek nagyobb részét a fatelep foglalta el, a ház mellett csak egy kis kertecske volt.

Apám már 1928-tól villamosíttatta a fatelepet. Addig kézzel vágták a fát, aztán már villanyfűrésszel dolgozhattak. Nekünk volt már ipari áramunk is. A faluba azonban csak az 1930-as években vezették be a villanyt. Negyeden nem volt vezetékes víz, mindenki az artézi kút vizét itta. A második világháború előtt a faluban gyalogszerrel vagy biciklin közlekedtek az emberek. Volt lovas kocsink is. Apánk később vett egy teherautót, ugyanis a vasútállomáson a vagonból gyorsan kellett kirakodni. Minél tovább vesztegelt az állomáson a szerelvény, annál több percdíjat kellett érte fizetni. Apámon kívül csak egy szlovák embernek volt Negyeden teherautója, a betegeket szállította.

Negyeden nem volt piac, csak a második világháború után, amikor jöttek az áttelepültek [lásd: szlovák–magyar lakosságcsere]. Kivittek két tyúkot, három tojást meg egy karalábét, ez volt a piac. Negyeden minden szombaton, Farkasdon pedig kedden és pénteken tartották. A kofák kínálgatták a tojást, tyúkot, tollat, kacsát… Anyámnak jó szíve volt, ha nagyon szegény volt az asszony, ha nem is kellett az áru, akkor is megvette. Magyarul beszéltek egymással. Negyeden mindenki magyarul beszélt, csak az áttelepültek tudtak jól szlovákul. Apám tudott németül és szlovákul is, de nem beszélte nagyon jól a nyelvet. Anyám is beszélt németül. Szlovákul is tudott, hiszen az anyja szlovák volt, mocsonoki.

A sok tehén, ló meg istállók miatt szolgalegényt fogadtak, akit Bitter Gyula bácsinak hívtak. Fiatal korától nálunk dolgozott. Gyula bácsi a fatelepen is segédkezett. Apám nagyon kedvelte őt, megbízott benne. Bitter bácsi az istállóban aludt. Édesanyám a sok elfoglaltsága miatt nem ért rá főzni, nem is főzött soha. Helyette Zsófi néni főzött, mosott, takarított, aki 12 éves korában került hozzánk. Zsófi néni főzött a legjobban a világon, nagyon szeretett minket. Sok régimódi alsószoknyát viselt, és mindig kendőt hordott. Sokat dolgozott, a fizetése mellé ruhaneműt is kapott. A konyhánkban két priccs volt, az egyiken Zsófi néni, a másikon én szoktam néha aludni, mert jó meleg volt ott. A priccseken szénával tömött zsákok voltak, amelyekre matracot raktak, és lepedőt terítettek. Nagyon szerettem itt aludni, mert imádtam a rét illatát, amelyet a széna árasztott. Zsófi néni és Gyula bácsi velünk étkeztek a konyhában egy nagy kerek asztalnál. Zsófi néni aránylag úri helyen volt a szüleimnél. Hozzánk havonta egyszer külön mosónő is járt. Az ágyneműt lehúzták, kifőzték az udvaron. A nagymosást kézzel végezte. Zsófi néni csak a kisebb holmikat mosta ki nekünk, ha kellett, de az ágyneműt meg a nagyobb darabokat ez a mosónő mosta.

A szülői házban szép könyvtárunk volt. A sok könyv között csak néhány kötet héber imakönyv rejtőzött. Csupán édesapám szokott ezekből a könyvekből imádkozni, mert Negyeden nem tanították a nőket héberül. A szüleim olvasott emberek voltak. Vasárnaponként református asszonyok jártak hozzánk, bibliával a kezükben. Apámmal diskuráltak az Ótestamentumról. Édesapám magyarázta el nekik azokat a dolgokat, amelyeket nem értettek meg a szövegből. Anyukám csak mosolygott, és azt mondta, hogy apámnak papnak kellett volna lennie. Amikor apukánk Pozsonyba ment, mindig új könyvet hozott a gyerekeknek. Az én kedvencem a „Koldus és királyfi” [Mark Twain] című regény volt. Az édesapám megrögzött újságolvasó volt. Addig nem olvashattunk bele az újságjába, amíg ő ki nem olvasta, mert nem szerette, ha összegyűrtük. Azt mondta, az nem igazi újságolvasó, aki hátulról kezdi a hirdetéssel. Az újság nevére nem emlékszem, de biztosan magyar napilap volt. Anyukám a francia írókat – Balzacot, Hugót kedvelte. Megvolt az egész „Tolnai Világlapja” [Tolnai Simon (1868–1944) kiadóvállalatának képes szépirodalmi hetilapja, 1895 és 1944 között jelent meg. – A szerk.], azt olvasta, azonkívül szabadidejében képrejtvényt is fejtett.

A szüleim annyiban voltak vallásosak, hogy megtartották a szombatot. Csütörtökön elküldték Zsófi nénit, a szolgalányt Farkasdra Weisz Ignáchoz, a kóser mészároshoz kóser marhahúsért. Apám főleg a marhamájat kedvelte, amit Zsófi néni péntek este knédlivel vagy főtt burgonyával tálalt fel. Anyám minden pénteken a sábesz közeledtével gyertyákat gyújtott. Gyönyörű szép három ezüst gyertyatartója volt az anyukámnak, emlékszem, mert mindig tisztítani kellett. A kisebbik gyertyatartóban az elhunyt fia, Ferike emlékére gyújtott gyertyát. Édesanyám letakarta a fejét gyönyörű piros-bordó, arany cérnával szegett kendővel, és bement a szobába. Ilyenkor már tudtuk, hogy tíz percig nem szabad őt zavarni. Ferikéért imádkozott ilyenkor. Ezután mi is bemehettünk a szobába. Pénteken és szombaton soha nem a konyhában étkeztünk, hanem az ebédlőben. Az asztal dupla fehér damasztabrosszal volt letakarva, és Zsófi néni az étkészletben tálalta fel a vacsorát. Apám magyarul mondott áldást a bor felett és bárheszt ettünk, amely díszes terítővel volt letakarva. A bárhesz egy fonott kalácsra hasonlított, és édeskés íze volt. Apám pénteken és szombatonként a negyedi imaházba járt. Előfordult azonban, hogyha ünnepnapokon a falun kívül akadt munkája, nem ment el az imaházba. Apám sokszor vendégelt meg egy koldust, csavargót vagy szegény embert a pénteki vacsoránál. Ezek az emberek sosem loptak, és nagyon érdekes történeteket meséltek. Egyszer, emlékszem, egy vándor színész vacsorázott nálunk. Vacsora után leült a lépcsőre, és a térdeit csapkodva ezt szavalta: „Gyí, te lovam, gyí, te fakó, gyí, ez mind a két lovam.” Apám pénzt is csúsztatott a szegény vendégek zsebébe.

A szombati ebédre sóletet ettünk. Anyám és Zsófi néni úgy készítették el az adagot, ahány vendéget vártunk. Miska bácsi, az édesanyám bátyja gyakran ebédelt velünk szombaton. A sóletbe ízlés szerint tarka vagy fehér babot, több kóser húsfélét – marhahúst, kacsát, libát raktak. Galántán most gombát és májat is raknak a sóletbe, de régebben csak összekeverték a lisztet, őrölt piros paprikát és borsot egy kanál zsírral, majd a húsos-babos masszába keverték. Pénteken délután az így elkészített sóletet egy cserépedényben elvitték a negyedi zsidó pékhez, aki finomra sütötte. Apám úgy szerette a sóletet, ha volt leve is. Én már nem tudom elkészíteni, nem olyan ízletes, mint amikor a pék sütötte. Zsófi néni szombaton délelőtt elment a sóletért. Vigyázott, hogy ne keverjék össze máséval. Nagyon nagyszájú volt, mindig veszekedett. A sólet olyan laktató volt, hogy nem bírtuk utána megenni a második fogást, ami rendszerint sült liba szokott lenni. A zsidók szombaton egymást szokták látogatni, rokonaikat, szeretteiket. Mi a nagyszüleinkhez jártunk. A nagymamák nagyon szerettek bennünket, gyakran ajándékoztak meg csokoládéval vagy egy kis pénzzel. A szombat akkor ért véget, amikor napnyugta előtt megjelent az égen az első három csillag. Apám havdalával búcsúztatta a szombatot. Mindenkit magához hívott, a gyerekeket, anyukámat és Zsófi nénit is. Olyan színes csavart gyertyát gyújtott és szegfűszeget hintett rá. Az egész lakást ellepte a fűszer illata. Most is érzem ezt a különleges szép illatot. Ezután állt be újra a hétköznap. Szüleim nem nagyon tartották be a szombatra vonatkozó tilalmakat. A zsidók nem gyújthattak tüzet, de nekünk, gyerekeknek mindent megengedtek. Apám szombaton rendszerint bezárta a fatelepet, és csak vasárnap nyitotta ki újra. Negyeden nem mindegyik zsidó tartotta a szombatot. Negyeden nem voltak a zsidók olyan vallásosak, mint Galántán.

A szüleim be is tartották a kóser konyhát, meg nem is. Disznóhúst is fogyasztottak. Egyszer titokban két nagy hízott libát is elfogyasztottunk, amelyekről a rabbi úgy döntött, hogy nem kóserek, mivel a begyük megsérült [A rabbi ellenőrizte, hogy nem sérült-e a baromfi begye. Ha sérült volt, tréflinek számított, és nem volt szabad elfogyasztani. – A szerk.]. Pénteken vacsorára és a szombati ebédre mindig kóser hús került az asztalra. Apám Farkasdról hozatta a kóser marhahúst erre az alkalomra. Egy nap böjtölni kellett, de a gyermekek, betegek nem böjtöltek. A gyermekeknek meg volt minden engedve, hurkát is ehettünk [A gyermekeknek 13 éves korig nem kell egész nap böjtölniük. – A szerk.]. Nyáron kilencnapos böjtöt kellett tartani. Nem ehettünk húst, csak halat, tökfőzeléket és hasonló ételeket fogyasztottunk [lásd: Tisá Beáv]. Apám viszont jobban szerette a húst. Egyszer elrejtettük a húst az apai nagymama előtt, de a kutya kihúzta a kredenc alól. Apám nem tartotta be szigorúan a böjtöt és a kóser étkezést, mert gyakran üzleti úton volt, hotelban lakott és éttermekben étkezett. Panaszkodott, hogy Pesten nagyon rosszul főznek a zsidó étteremben. Én sem tartottam a böjtöt különösképpen, nem tartottam fontosnak. Amúgy is nagyon rosszul ettem, lánykoromban gyakran fájt a gyomrom.

Újév napján [Ros Hásáná] a gyerekek otthon maradtak, a szülők pedig elmentek a zsinagógába és imádkoztak. Este díszes vacsorát ettünk. Zsófi néni ízletes tyúklevest, fokhagymás sültcsirkét és finom süteményt sütött.

Egy nappal a Jom Kipur előtt egy áldozati szertartást csináltak. A nagymamák vagy az anyák megtisztították a kiválasztott baromfi kaparóját és szalagot kötöttek rá. A fiúk feje felett kakast, a lányok feje felett csirkét forgattak meg. Közben megáldották őket, és azt remélték, hogy szépek és egészségesek lesznek az eljövendő évben [lásd: kápóresz].

Jom Kipur napján a felnőttek böjtöt tartottak. Nem ehettek, sőt nem is ihattak semmit. A zsinagógában imádkoztak, és birsalmához szagoltak, hogy ne legyenek éhesek. A gyerekek és a betegek nem voltak kötelesek betartani ezt a böjtöt. A szüleim rendszerint elmentek a zsinagógába, és imádkoztak a halottakért. Ezt az imát úgy hívták, hogy maszkir [mázkir].

Nagyon szerettem a sátoros ünnepet. 8 napig tart-e vagy hány napig? Szukot alatt zöld ágakkal és fehér margarétakkal díszítették ki a negyedi zsidó imaházat. A gyerekek sok édességet, cukorkát és csokoládét kaptak. A zsidók olyankor nem a házukban, hanem kint a sátorban étkeznek. Az udvaron sátrat állítanak fel, falábakkal. A sátor teteje ponyvából, deszkából vagy nádból van. A nádat a negyedi halastón vágták. A rabbinál is állítottak egyet az udvaron. A sátor tetejének olyannak kellett lenni, hogy a csillagokat is lehessen látni, mintha a szabad ég alatt vacsoráznának. Nagy fehér lepedő volt ráterítve, nagyon elegáns volt. A rabbi felesége a gyerekekkel fényes papírból csillagokat készített. Versenyeztek, hogy ki tudja szebben kidíszíteni a sátrat. Díványpárnákat tettek ki a székekre, hogy ünnepélyes legyen. Mindig olyan embereket hívtak meg, akik a rabbival akartak vacsorázni. Az egyik halat vitt, a másik húst. Nézték a csillagokat.

Télen Hanukát tartottunk. Ez az ünnep egybeesett a keresztény karácsonnyal. Apám mesélte, hogy ezzel az ünneppel egy csodára emlékezünk vissza. A Jeruzsálemi Templomban olajjal táplálták az örök lángot, de abból már csak egy napra való maradt, mégis nyolc napig égett. Zsidó szokás szerint minden este gyújtottunk egy-egy gyertyát a nyolcágú gyertyatartón, a kilencedikkel a többi gyertyát gyújtottuk meg. Ilyenkor a jókai rokonaink rendszerint meglátogattak minket Negyeden.

A Purim vidám ünnep volt, nagyon szívesen emlékezem vissza rá. Ez egy szeretett ünnep volt, a zsidó ember ezzel részben a tavaszt is üdvözölte. Az ünnep egy napig tartott. Anyám és a Zsófi néni rengeteg süteményt sütöttek, tányérokra helyezték, és letakarták fehér szalvétával. Mindig engemet és a kis húgomat, Margót küldték a rokonokhoz ezzel a kedves ajándékkal, amit a negyedi zsidók slachmónesznek hívtak. Anyám a szomszédokhoz is elküldött bennünket, sőt a szegényebb családoknak pénzt is rakott a sütemény mellé. Ahol nem voltak gyerekek, megkértek egy rokon lányt, vagy a cselédlány hordta szét a szeretet ajándékát. Amikor Farkasdon 1936-ban vagy 1937-ben megnyílt a zsidó alapiskola, a gyerekek színdarabot mutattak be a szülőknek a Fischer vendéglőben. A színdarab előtt a gyerekek az utcán álarcos felvonulást rendeztek. Én már abban az időben az [érsek]újvári Flenger női ipariskolába jártam, de a farkasdi zsidó alapiskola tanárnői felkértek, hogy segítsek a Purim ünnepség szervezésénél. A gyerekek különböző álarcokban léptek fel. Emlékszem, Margó is járt már ebbe az iskolába, és egyszer takarítónőnek volt beöltözve. Volt, aki rabbi álarcot viselt, ki milyen szerepet kapott a színdarabban. Este a szülők bálba mentek a Fischer vendéglőbe. A cigányzenészek különböző zsidó és magyar nótákat játszottak. A mulatozók meg táncoltak és énekeltek reggelig.

Egyszer Purim alatt apám kéményseprőnek öltöztette be Margót. Az asztalosokkal csináltatott neki egy kis létrát, felszerelte öreg kulccsal, fekete kéményseprűvel, fehér sapkát és fehér kesztyűt húzott rá. Mivel huncut ember volt, elküldte ilyen szerelésben a faluba. Az öregasszonyok meg nem ismerték meg Margót, azt hitték, hogy egy kis kéményseprő. Megsajnálták, hogy már ilyen fiatalon muszáj neki dolgozni, és jól megrakták kaláccsal és más finomságokkal. Csak később derült ki, hogy apám tréfálta meg őket. Utolsó nap bált rendeztek. Minden faluban két vőlegényt választottak, akiknek volt pénzük vállalni a vacsora költségeit, mert nekik kellett fizetniük.

A Pészah hét napig tartott. Otthon maceszt ettünk. Apám ilyenkor mindig elmesélte, hogy mikor a zsidók eljöttek Egyiptomból, a pusztában vándoroltak. A sivatagban nem volt kenyér. Ha lisztet szereztek, abból a napon sült tésztát készítettek. Ennek a tiszteletére készítik máig is a maceszt, a kovásztalan kenyeret. A húsvéti ünnepen a zsidók nem esznek kenyeret, hanem maceszt. Szüleim húsvétkor szép tálat készítettek, almát meg tormát reszeltek rá. Külön pészahi edényt használtunk, ami formájában nem különbözött a többi edénytől. Máig megvan a szüleim házának padlásán, de én már nem használom. Sok levest is főztek az ünnepen. Tavaszkor mindig hízott libát, marhát főztek, abban a lében főzték ki a maceszgombócot. Ennek a levesnek az volt a neve, hogy maceszgombócleves. A húsvéti ételeket nagyon szerettem, Zsófi néni, a szolgalányunk főzte, aki valószínűleg a zsidóktól tanulta – ilyen maceszdarabok cukros borban. Az úgy etette magát. Sok tojást ettünk húsvétkor. A Pészahot minden évben egész a második világháborúig megtartottuk. A holokauszt alatt az egész családom Auschwitzban halt meg. A háború után nem tartottam meg többé a zsidó ünnepeket. Húsvétkor annyiban különböztek a szokásaim a keresztény szokásoktól, hogy néha ettem maceszt is, amit Izraelból küldtek a rokonok. Jómagam sosem készítettem maceszgombóclevest, és nem használtam külön pészahi edényt sem.

Apám az első világháborúban szolgált. Van is róla egy fénykép a negyedi szülői házban. Helyes kis katona volt. Olaszországba vezényelték el őket, valahová a Pó folyó mellé. Ott nagy harcok folytak. Édesapám nem harcolt a fronton, irodai munkát végzett. Sajnos, a bátyjának nem volt ennyi szerencséje, az egyik csatában megsebesült, deréklövést kapott. Televízió helyett édesapám gyakran mesélt az ott történtekről.

Szüleim a farkasdi gyógyszerésszel és annak a családjával barátkoztak össze. A zsidók általában összejártak. Gyakran bridzseztek, eljártak a farkasdi Fischer vendégfogadóba. Ott hétvégén, szombaton, vasárnaponként halászlét is szoktak főzni, színdarabokat is játszottak. Nem csak külön zsidók találkozgattak ott. Negyeden is összejárt az elit társaság, mondjuk, a patikus, orvos, tanítók… Együtt kártyáztak meg sakkoztak, jókat beszélgettek. A szüleimnek nem annyira a vallás számított, mint a karakter és a műveltség. Ezért sosem beszéltek nekem a barátaik vallásáról sem.

Anyám nyolc testvér közül származott. Feldmár Adél, tehát Adél néni volt a legidősebb. Azt hiszem, hogy lánykorában ő is Pöstyénben, a fürdőben dolgozott. A Szabolcs megyéből származó Fekete Józsefhez ment férjhez. Mivel Józsi bácsi nem volt zsidó, gondolom, az esküvőt sem tartották a zsidó hagyományok szerint. Adél néni hamarosan megbetegedett, megdagadt a térde, a keze, az ujjai, nem tudott már írni sem szegény. Azt mesélték, hogy 1936-ban Palesztinából két barát [szerzetes] látogatta meg őket. Ez a két barát azt mondta, menjenek el Palesztinába, és ott a tenger mellett meg fog gyógyulni a néni. Józsi bácsi mindenét eladta. Elindultak Palesztinába. Az út két hétig tartott. Szerencséjük volt. Egy francia farmer 60 holdas birtokát hitelbe megvásárolták. A farmon narancsot termeltek. A narancsos jól jövedelmezett, a bankhitelt is törlesztették. Itt a zsidó hitközösség hatására kezdték aktívan gyakorolni a zsidó vallást. Megtartották a zsidó ünnepeket, a szombatot, zsinagógába jártak, és ápolták a zsidó hagyományokat. Én már nem találkoztam velük, csak levelezés útján tartottuk a kapcsolatot. Meggazdagodtak, Izraelban éltek egészen a halálukig.

Anyám egyik bátyját Feldmár Jenőnek hívták. Nagyon gyenge testalkatú volt, ráadásul még rosszul is látott. A családban az volt a szokás, hogy aki gyengébb volt, de okosabb, azt taníttatták, mert abból nem lehetett hentes. Léván tanult a tanítóképzőben, majd matematikát tanított a bányász gimnáziumban Ózdon. A felesége, Rózsi néni kalapszalont nyitott, szintén Ózdon. Valószínűleg zsidó származású volt, de nem lehetett nagyon vallásos, mert azt beszélték róluk a rokonok, hogy ezek mindig hurkát gyúrnak. Rózsi néni szép asszony volt. A fiuk, Karcsi, két méter magas, fekete, csodálatos fiú volt. Gondolom, nem részesült szigorú zsidó nevelésben. A vallásról nem szoktunk ilyen nyíltan beszélni, és nem emlékszem, hogy bármelyik unokatestvérem bár micváján részt vettem volna. A második világháborúban halt meg. Eltűnt a barátnőjével, Török Erzsivel együtt Pesten.

Anyám nővére, Feldmár Friderika varrónőnek tanult ki. Ózd mellé, Hangonyra ment férjhez Kormos Mórhoz, akinek a mestersége hentes volt. Nem tudom, hogy zsidó származású volt-e Mór bácsi, mert nálunk nem volt szokás a rokonok vallásáról beszélni. A Kormos családnak volt egy malma is. Amikor leégett a malmuk, meg kellett téríteniük a falusiaknak a búza árát is. Nagyon elszegényedtek. Négy gyermekük született – Dezső, Lujzi, Miklós és Aladár. Miklós kovácsmesterséget tanult. Egy lovat is fel tudott emelni, akkora ember volt. Anyám csomagban küldözgetett nekik kávét, lisztet, cukrot, kinőtt ruhákat meg anyagot. Friderika néni és a férje Auschwitzban halt meg. Miklós és Aladár fiatalon valahol a Don kanyarban a fronton nyom nélkül eltűnt.

Anyám következő nővére Feldmár Regina volt. Beleszeretett egy fodrászba, aki fiatalon meghalt. Regina néni aztán soha nem ment férjhez, pedig nagyon szép nő volt. Nyáron mindig ujjatlan ruhában szeretett járni [Ezzel a megjegyzéssel az interjúalany föltehetően arra utal, hogy a nagynéni kifejezetten szakított az ortodox hagyományokkal, az ortodox nők ugyanis hosszú ujjú ruhát (és harisnyát) viseltek nyáron is. – A szerk.]. Ruhaüzlete a negyedi főutca sarkán állt, nem messze az anyai nagyapám hentesüzletétől. Gyönyörű nagy épület volt. Jól ment neki, sok anyagot kaptunk tőle. Nagy futballdrukker volt. Fényes biciklin járt, az ülésre mindig egy zsebkendőt kötött. [Érsek]Újvárba is elment biciklin. A háború alatt megbetegedett, Érsekújvárba vitték kórházba, ahonnan aztán eltűnt. Azt sem tudjuk, hogy deportálták-e.

Miska bácsi, tehát Feldmár Miklós [Mihály?] Negyeden született körülbelül 1904-ben. 98 évig élt, és Izraelban halt meg. A felesége, Judit szlovák nem zsidó asszony volt, Nyitrakorosról [Nyitra vm.-ben lévő, 1200 lelkes kisközség volt. – A szerk.] származott. Beteges asszony volt. A házasságból három gyerek született. Judit néni Negyeden halt meg. Miska bácsi aztán egyedül nevelte a három fiút. Fogadott melléjük egy dadát, aki éjjel-nappal vigyázott rájuk. Márti néninek hívták. Negyedi magyar parasztlány volt, és sosem ment férjhez. Feri volt a legidősebb, őt követte a Tibor és az Endre. A harmadiknak tumort találtak az agyvelején, Pesten megoperálták, de belehalt. Az unokatestvéreim zsidó nevelésben részesültek. Apjukkal jártak zsinagógába, és megtartották a szombatot és a zsidó ünnepeket. Feldmár nagyapámnál laktak. Miska bácsi átvette a hentesüzletet, és a kocsmában is segítettek nagyapámnak. A holokauszt alatt Auschwitzba deportálták Miska bácsit és két fiát, Ferit és Tibort. Mivel Miska bácsi hentes volt, kutyát nyúzott a raboknak. Így hozzákerültek egy kis élelemhez és sikerült túlélniük. Amikor visszajöttek a koncentrációs táborból, kimentek Palesztinába. Tibor építész volt. Izraelben összeházasodott egy kövér zsidó lánnyal, aki két gyermeket szült neki. Sajnos, az esküvőre nem sikerült kijutnom, de mesélték, hogy zsidó szertartás szerint tartották. Később Tibor Svájcban kapott munkát, ezért ott telepedett le a családjával. 52 éves korában szívgörcsöt kapott és meghalt. Feri most is Izraelben, Petah Tikvában él. Egy német származású zsidó lányt vett feleségül, akit Cipórának hívnak. Az esküvőjüket Izraelben tartották meg zsidó hagyományok szerint. Feri nagyon vallásos zsidó. Rendszeresen látogatja a zsinagógát, szombaton sosem dolgozik. A gyermekeit is a zsidó vallás szerint neveli. A lánya, Judit, aki nagymamája után kapta a nevét, talán a legvallásosabb a három gyerek közül. Mózes és Rami vagy Romi, sajnos nem tudom pontosan, fiatalabbak tőle. Az, hogy Izraelben élnek, nagy hatással van a zsidó vallás gyakorlására.

Feldmár Gizi már harminc éves is lehetett, mikor férjhez ment Lőwinger Józsefhez. Tallóson [Pozsony vm., majd Csehszlovákia] laktak, pék volt a férje. Ilona grófnőnek, aki a tallósi kastélyban élt, kiflit, zsemlét, péksüteményt sütöttek. A háború alatt Ilona grófnő meg az olasz szeretője kimentek Olaszországba. Nem kellett már a pék, így hazajöttek Negyedre. A negyedi főmolnár elesett a fronton, ezért behurcolkodtak a malomba, hogy ne álljon üresen. A házasságból nem született gyerek, így Gizi néni mindig nálunk ült. Őt is és Józsi bácsit is valószínűleg elvitték lágerba.

Anyám következő bátyja Feldmár Vilmos Gyula. Vilmos bácsi is [Nagy]Tapolcsány mellé nősült. Felesége, Viktória néni Rajcsány faluból származott. Vika néninek szólítottuk. Ő is szlovák származású nő volt. Négy gyerekük született: Misi, Piroska, Laci és Pali. Az unokatestvéreim idősebbek voltak nálam, mert anyám volt a legfiatalabb a nyolc testvér közül. Mikor én még csak baba voltam, Misi már igazgató volt a [nagy]tapolcsányi likőrgyárban. A háború alatt a hegyekben bujkáltak, és a háború után a feleségével együtt kimentek Palesztinába. Misi már meghalt, a felesége és a gyerekeik ma is ott élnek. Nem tudom, hogy Vilmos bácsit elvitték-e, vagy természetes halállal halt meg.

Schultz Izsák, apám bátyja műkritikus volt, írók és költők műveiről értekezett. Egy magyar hetilapnak dolgozott Pozsonyban [lásd: Pozsony város]. Nagyon okos ember volt, rengeteget olvasott. Barátjával, Mészáros Józseffel kiadtak egy „Véreimnek” című verses kötetet, de valószínűleg csak Mészáros József neve alatt jelent meg. Blanka néni, a felesége, egy nagyon híres nagyszombati zsidó festőművésznek, Reichentalnak volt lánya vagy a unokatestvére [Inkább az utóbbi, mint a lánya. Reichental Ferenc (Nagylég, 1895 – ?) – expresszionista festő. Pozsonyban élt, több nagysikerű kiállítása volt külföldön. – A szerk.]. Gondolom, hogy a művész úr nem tartotta be szigorúan a zsidó hagyományokat, mert amikor meglátogattuk őt szombaton a pesti lakásán, amely közel volt a Hősök teréhez, dolgozott, nem tartotta be a munka tilalmát. Két lányuk született, a Magdus meg a Lea. Koncentrációs táborban haltak meg, valószínűleg őket is elvitték Auschwitzba. Az első világháború alatt Izsák bácsi derekát az olasz fronton megsebezték. Sérülésébe később belehalt. A zsidó temetőben temették el Negyeden, de a szertartásra már sajnos nem emlékszem. Blanka néni többet nem ment férjhez. Apám segítette az özvegyet. Negyeden a legutolsó házban a töltés mellett, a Vág folyó mellett egy kis ruha- meg élelmiszerüzletet nyitott neki.

Apám fogadott lánytestvérét Schultz Sárikának hívták. A negyedi artézi kútnál hagyták ott állítólag a vándorcirkuszosok. A szociális gondozók gyerekotthonba akarták vinni. Nagyapámék azonban örökbe fogadták, és az első nagymamám után Sárikának nevezték. Nagyon jó, aranyos, fekete hajú lány volt. Az is lehet, hogy cigány vér folydogált ereiben. Sárika mindig ragaszkodott a mostohaapjához. Pöstyénben megismerkedett a hatvanéves Vogel úrral, akihez később feleségül ment. Az esküvőt Negyeden tartották. Az anyukám gyönyörű menyasszonyi ruhát varratott Sárikának. A mennyasszonyt és a vőlegényt hüpe alatt adta össze talán még a negyedi Trotzer rabbi [az anyai] nagyapám udvarán. El nem felejtem soha, a lagzit az udvaron tartották, és a Schultz nagyapának Pöstyénből a liszttől kezdve Vogel úr gabonaraktáraiból mindent elhoztak. Kóser ételeket tálaltak – húslevest, sült kacsát és libát, és nem hiányozhatott a híres negyedi túrós rétes sem, amelyet viszont csak később, a húsos fogások után néhány órával kínáltak a vendégeknek [A húsos és tejes étel fogyasztása között legalább hat órának kell eltelnie a zsidó étkezési törvények szerint. – A szerk.]. Nagy nagysága lett a Sárika. Vogel úr egyike volt a leggazdagabb pöstyéni gabonakereskedőknek. Szép szál gazdag zsidó ember volt, elegáns, nagy lánc lógott az óráján. Pöstyénben szobalányt tartottak, ő nyitotta a látogatók előtt az ajtót. Hamarosan megszületett a kislányuk, Jucika. Jucikának német nevelőnője volt. Zongoraművész lett belőle. A szájhagyomány szerint a háború alatt kiutaztak Amerikába, de azóta senki sem hallott róluk többé semmit.

1921. szeptember 16-án születtem Negyeden. A zsidó nevem Sarah. Az első [vérszerinti] apai nagyanyámat hívták így. A szomszédasszony, Léni néni mindig azt mesélte, hogy „Anyád itt főzte szeptemberben a paradicsomot, de már én raktam üvegbe.”

Én voltam Negyeden az első unoka. Regina néni és a Gizi néni, anyám nővérei nagyon elkényeztettek engem. Egy este náluk voltam, de kitaláltam, hogy vigyenek engem haza. A fatelep, ahol mi laktunk, jó egy kilométerre volt a házuktól. Beleültettek egy ruhakosárba és a két néni vitt haza. Útközben meg rájuk parancsoltam, hogy ringassanak is.

Az volt a baj, hogy beteges, apró termetű kislány voltam. 12 éves koromig nagyon soványka voltam. Amikor a levest beleszedték a tányérba, inkább kifordítottam az abroszra. Anyám meg sírt a vízparton, engem siratott, mert mindenki azt mondta, hogy nem maradok életben. Amikor aztán 12 éves koromban kivették mandulámat Pozsonyban a Zochova utcai nem zsidó kórházban, egy éven belül utolértem a kortársaimat.

Nekem nagyon szép gyerekkorom volt. Tulajdonképpen két otthonom volt, mert az anyai nagymamámnál is éltem, aki megözvegyült. Apám ott hagyott mellette, hogy ne legyen egyedül a nagymama. Az iskola is közel volt onnan. Nagyanyám főztjét is jobban szerettem. Gyakran énekelt szlovákul nekem. Hosszú haját este befontam, és vele aludtam. Megtanultam szlovákul is, mert apám azt tartotta: „Csehszlovákiában élünk, legalább egy lányom tudjon jól szlovákul, ha valami hivatalosat kell intézni.” Nagymamám megtanított húsvéti tojást festeni. Mocsonoki ornamentikával díszítettük a tojásokat. Mindenszentekkor [Mindenszentek (november 1.) – katolikus ünnep, az összes mennybeli üdvözült emléknapja. Mint halottak napja (november 2.) előestéjén, ezen a napon szokták földíszíteni a temetőket. – A szerk.] elvitt magával a mocsonoki keresztény temetőbe, így jöttem rá tizenéves koromban, hogy a keresztény temető különbözik a zsidó temetőtől. Nagymamám mélyen hitt az egy Istenben. Katolikus templomban keresztelték, de miután hozzáment nagyapámhoz, aki zsidó volt, a negyedi zsidó hitközösség befogadta. A negyedi zsidók tisztelték és szerették őt. Nagymamám betartotta a zsidó hagyományokat, ennek ellenére Jézuskáról, angyalkákról, kerubokról is mesélt nekem otthon. A keresztény és a zsidó vallás nem zárták ki nála egymást, és nagyapám ezt tiszteletben tartotta. A szüleim megtartották a zsidó ünnepeket. Megtartottuk a Hanukát, de nekünk, gyerekeknek megszakadt volna a szívünk, ha nem lett volna karácsonyfánk úgy, mint a többi falubeli gyereknek. Pészah ünnepén maceszt és maceszgombóclevest ettünk, de [az anyai] nagymamámmal piros tojást is festettünk. Így a zsidó szokások mellett a keresztény szokások is megfértek. Én gyermekkoromban zsidónak vallottam magamat. Amikor Pestre kerültem az ápolónői tanfolyamra, már nem számított nekem annyira a vallás, mert elszakadtam otthonról, és Pesten a sok nem zsidó ismerősömmel és barátommal jól kijöttem.

Az apai nagyapám is sokat foglalkozott velem. Ő volt a negyedi krónikás, én is segítettem neki az iniciálékat rajzolni. Tanult is velem, nagyon okos ember volt. Elmesélte nekem Negyed alapításának történetét, és sokat mesélt nekem a zsidó történelemből, a rabbikról, akik valamilyen csoda által megmentették valakinek az életét. Mesélt a zsidók üldöztetéséről és a hit erejéről. Szívesen hallgattam érdekes történeteit a gazdag várurakról, akiknek zsidó tanácsadóik és orvosaik voltak.

Másfél évig az érsekújvári Flenger női ipariskolát látogattam. Mindenképpen divattervező szerettem volna lenni. Apám elkísért a felvételire. Nehéz volt bejutni erre az iskolára, mert csak az igazán tehetséges lányokat vették fel ide. Apám nagyon büszke volt rám, mert én lettem a második legjobb a felvételi vizsgán. Azt remélte, hogy egyszer akár festőművész is lehet belőlem. Mindegyik gyermekének be akarta biztosítani, hogy rendes szakmát tanuljon. Apácák tanítottak bennünket, nagyon szerettem oda járni. Hittanra is jártam, mert apám azt tartotta, hogy ha nem vagyok is katolikus, ez hozzá tartozik az alapműveltséghez. Első évben csak kombinékat és fehérneműt rajzoltunk. Amelyik modell szép volt, azt kiraktuk a folyosóra, és öt koronáért eladtuk a szalonoknak. Aztán kitört a háború, lebombázták egész Érsekújvárat. Kinek kellett már a divat? Ápolónőkre volt szükség. Apám úgy döntött, hogy valami praktikus foglalkozást kell tanulnom, aminek a háború alatt hasznát veszik az emberek.

1939-ben Pestre mentem ápolónő-tanfolyamra, az Egészségügyi Orvos Továbbképzőbe [Valószínűleg a Szabolcs utcai Zsidókórházban működött ez az ápolónőképző. Schwarzmann Pál (1904–1980) itt volt orvos, belgyógyász. – A szerk.] Ezt a kórházat a pesti izraelita hitközség támogatta. Nagyon sok híres zsidó orvos tanított minket, például Dr. Schwarzmann Pál, Dr. Räder Andor, Dr. Rosenberg, Dr. Neumann György, Dr. Grossmann Ferenc, Dr. Lévy Lajosné. Egy orvos megbízott az előadásai jegyzetelésével. A jegyzeteimet javítás után ki is nyomtatták, és később tankönyvként használták. Egy gyönyörű diákotthonban laktunk, a Hősök terén Pesten. Rajtam kívül csak egy felvidéki lány lakott itt, Nagy Kati Komáromból. A többi lány többnyire Szarvasból, Erdélyből származott. A háború miatt négy év helyett három év alatt fejeztem be a tanulmányaimat.

Pesten sokat tanultam. A szülészeten egy farkasdi bába, a Rózsi is dolgozott. Szlovákul beszéltünk, ha nem akartuk, hogy a többiek valamit értsenek. Délután kimehettem a Széchenyi strandra, nagyon szerettem oda járni a lányokkal. A barátnőim nem voltak zsidók. Egyik legjobb barátnőm, a Székely Kati húsz évvel volt öregebb nálam. Milánóban volt orvostanhallgató, de miután Mussolini hatalomra került Olaszországban, Pesten folytatta tanulmányait az ápolónő-tanfolyamon. A strandon napoztunk, fürödtünk, zuhanyoztunk, és fiúkkal is beszélgettünk. Mindig azt hitték, hogy Kati az édesanyám. Moziba is eljártam. Kevés pénzem volt, ezért csak az első sorban ültünk a lányokkal a diákotthonból. A nyakunk is kicsavarodott, de azért tízszer is megnéztük a Karády [Karády Katalin (1912–1990), ünnepelt filmcsillag volt az 1940-es években. 1948-ban Nyugatra távozott. – A szerk.] filmjeit. Pesten a háború alatt is voltak színházi előadások. Én a Bajor Gizin és Gobbi Hildán [Bajor Gizi (1893–1950) a Nemzeti Színház tagja volt, Gobbi Hildát (1913–1988) pályafutása leghosszabb szakasza szintén a Nemzeti Színházhoz kötötte. – A szerk.] nőttem fel. A mai színésznők nem tudnak már így játszani. A Kaméliás hölgyet háromszor is megnéztem. Szerettem a színházat, balettra is jártam. A jegyek viszont nagyon drágák voltak, de a kórház ingyenjegyeket is kapott.

Pesten élt Schultz Géza nagybácsim is, apám rokona. A felesége, Schultz Gézáné, született Mautner Lili gyakran elvitt magával különböző rendezvényekre. A zsidó női egylet tagjai a Délibáb utcában, Baracs zsidó báró palotájában szoktak összejárni. Özvegy Baracs Marcellné [sz. Schmidl Etelka – 1922 óta a Magyar Izraelita Nőegyletek Országos Szövetségének volt az elnöke. – A szerk.] az egyik termet mindig átengedte a jótékonysági célú rendezvényekre. A palotában bálokat és estélyeket rendeztek, és az összegyűjtött pénzt árvaházaknak adományozták. Az egyik ilyen összejövetelen ettem először parfét, sült fagylaltot. Persze, fogalmam sem volt azelőtt, mi az a parfé. Falusi lány voltam, csiszolódnom kellett a nagyvárosban. Mivel a bárónő a diákotthonunkat is támogatta, elnevezték Etelka diákotthonnak.

Kiskoromtól rajzoltam, apámtól örököltem ezt a hajlandóságomat. Apám képeket is festett. Lefestette Petőfi Sándort is, én meg sírtam, hogy félek a Sándortól – mert olyan sötét kép volt. Zongorázni is tanított a jegyzőné, viszont engem ez nem érdekelt, az ének sem, pedig jó hangom volt. Szlovákul a mocsonoki nagymamámtól tanultam, az anyanyelvem magyar. Franciául is beszélek egy keveset, megtanultam a lányomnál, Sonjikánál Párizsban. Héberül és ivritül sajnos nem beszélek, Negyeden csak a zsidó fiúk tanultak héberül írni és olvasni a rabbitól. Ezért nem is imádkoztam soha héber imakönyvekből. A héber ábécéből csak a hé-t ismerem, mivel sok zsidó viselt ilyen láncot a nyakában Negyeden és Izraelben.

Nyaralni Tallóson szoktam, anyám nővérénél, Gizi néninél. Egy magyar kislánnyal barátkoztam ott össze, akivel gyakran eljártam az Ilona grófnő kastélyába játszani. Liszteszsákból varratott nekem ruhát. Ilona grófnő, nagyon kedvelt engem.

Schultz Ferike, a kistestvérem 1924-ben született. Hámlott a bőre, elvitték Gútára orvoshoz, kapott is valamilyen kenőcsöt, de nem segített rajta. Hat hónapos korában meg is halt. Nem tudom, hogy körül volt-e metélve, mert csak három éves voltam, amikor meghalt, és a szüleim erről nem meséltek nekem. Úgy emlékszem, hogy egy magas ember vitte ki a vállán a kis koporsót a szobából. Emlékszem, anyukám hogyan sírt a szobában, le volt borulva az asztalra. Negyeden temették el a zsidó temetőben. A temetés után egy ideig az anyai nagymamámnál hagyott az apám, mert nagyon kicsi voltam, és a szüleim sivát ültek [lásd: gyász, süve]. Úgy gyászoltak, hogy csupán a földön ültek hét napon keresztül. Zsidó szokás szerint nem főztek, a szomszédok és a rokonok látták el őket különböző ételekkel és süteménnyel. A gyászolás többi részletére sajnos nem emlékszem. Az anyai nagyapám, Feldmár Ferenc is nagyon siratta az öcsikémet, mert ő volt az első fiúunokája, és ráadásul a szüleim nagyapám után nevezték el Ferikének [A hagyományt tartó zsidóknál a gyermek nem kaphatta élő hozzátartozójának nevét. Lásd: névadás. – A szerk.].

Schultz Irénke, a középső húgom 1926. április 25-én született Negyeden. Mancika húgom, akit Margónak szólítottunk 1928. vagy 1927. szeptember 14-én született Negyeden. 6-7 éves voltam, mikor Margó született, mindig én voltam a második anyja. Én tologattam, én ajnároztam.

Irénke, a középső testvérem fogtechnikusnak tanult Komáromban. Amikor befejezte a tanulmányait, ott maradt Komáromban az Újvári és Kreška laboratóriumában dolgozni. Újvári magyar származású volt, Kreška cseh ember. Irénke gyönyörűen tudott hegedülni, akárcsak apám. Irénke is mindig a hegedűt fogta. Négyéves korában apám odarendelte a cigányprímást, Vízvári Lacit. Naponta bejárt hozzánk, és délutánonként foglalkozott Irénkével. Persze az órákat megfizette neki apám. Irénkének először kis hegedűje volt, aztán apámtól kapott egy nagy hegedűt. Olaszországból is hozott neki gyönyörű hegedűt. Komáromban is fellépett.

Margó [Vág]Sellyén járt polgári iskolába, aztán egy ottani kalapszalonban kitanulta a szakmát, és ott is dolgozott később. Ez a kalapszalon a főutcán volt azon az oldalon, ahol jelenleg a körzeti hivatal van, nem messze tőle. Mancikának két főnöknője volt, Gelb Rózsi és Paula, akik testvérek voltak. Nem vagyok benne biztos, hogy zsidók voltak-e, de nagyon kedvesek voltak. Amikor rossz időjárás volt, a húgom náluk hálhatott. Margó művészien tudta a kalapokat készíteni. A „Margó-kalap” lassan fogalommá vált. A vevőkkel is jól tudott bánni, jó fizetést is kapott. Apám mindig azt mondta, hogy Vácon nyit neki kalapszalont, mert oda nemcsak vonat jár, hanem Vácon hajóállomás is van.

A szüleim betartották a zsidó hagyományokat, de nem neveltek minket szigorúan a zsidó vallás szerint. Szabadon választhattunk magunknak házastársat, nem hangsúlyozták, hogy zsidó férfit muszáj választani. Irénke nagy magyar volt, mindig Komáromba húzta a szíve, nem is akart soha szlovákul tanulni.

A háború alatt Pesten éltem, mert 1939-ben felvettek az ápolónő-tanfolyamra az Egészségügyi Orvos Továbbképzőbe. Mivel erre az iskolára nagyon sokan jelentkeztek, apám felhívta egyik pesti orvos ismerősét, hogy segítsen nekem. Amikor három év múlva befejeztem a tanulmányaimat, férjhez mentem Neumann Gyulához, aki a kórház alkalmazottja volt, és Pestről származott. A kórházban laktam egy darabig. Sorban érkeztek a vonatok, tele sebesültekkel. Egyiknek szilánk volt a fejében, a másiknak hiányzott a lába, néhányan alig éltek már, de voltak olyanok is, akik útközben meghaltak. Annyit mindig megtettem, hogy a haldokló helyett levelet írtam a családnak. Egy falusi asszonynak fontos, hogy otthon ápolja halálosan beteg férjét, vagy legalább otthon temethesse el. Gyakran megírtam a katonák hozzátartozóinak, hogy jöjjenek el érte Pestre, mert itt közös sírban temetik el a halottakat.

A férjemmel mint diáklány ismerkedtem meg. 13 évvel volt idősebb nálam. Én a szülészeten dolgoztam. A főnővér kölcsönadott engem a gégészeti osztályra, ahol öt gyereknek kivették a manduláját. Elküldött engem fagyiért. Neumann az irodán dolgozott, ő felügyelt a rendelésekre. Biztosan megtetszettem neki, mert még mi is kaptunk fagyit, kávésat és vaníliásat. A gégészeten nem értették, miért kaptunk ennyi fagyit. Aztán nem láttam őt, nem is gondoltam rá, de mondták, hogy keresett engem. Végül a kórház kertjében találkoztunk.

Egy év múlva összeházasodtunk. Igazából nem gondoltam én még a férjhez menésre, inkább dolgozni akartam. Csak azért házasodtunk össze, mert mindenkinek be kellett vonulnia. Gergely, a férjem unokabátyja, aki gazdasági igazgató volt a kórházban, szintén azt mondta, hogy jobb lesz, ha összeházasodunk. Fél évig fogom kapni a fizetését, lehet, hogy a fronton is könnyebb lesz majd neki, ha megnősül. A lakodalmat Pesten tartottuk, megérkeztek a szüleim és a húgaim is. A Csáky utcai [jelenleg Hegedűs Gyula utca – A szerk.] neológ templomban tartottuk az esküvőt. Az apám is meg a munkaadónk, a kórház is úgy akarták. A szertartás magyar nyelven folyt, a Hevesi főrabbi adott össze bennünket, orgonaszó mellett. Apósomék a Nyugati pályaudvar mellett laktak Pesten. A lagzin apósom hegedült, gramofon is szólt. Csak a rokonságot hívtuk meg, de mindenki eljött. A kórház személyzete is eljött, de azért nem éhezett senki, mert bőrönddel hozták a túrós rétest, a szilvóriumot, a negyedi halat. A sógornők kirántott halat sütöttek.

A férjem 1907. szeptember 23-án született Pesten. Az anyanyelve magyar. Pesten járt gimnáziumba. A harmincas években diétás főnök volt a kórházi konyhán. Nagyon tudott számolni. A kórháztól ingyenes mozijegyet is kaptunk néha, de előfordult, hogy nem mehettünk el, mert még este kilenckor is dolgoznia kellett.

Anyósomnak a bátyja nyugalmazott ügyvéd volt. Az idősecske Róza néni meg a Jakab bácsi befogadtak a lakásukba, a Szent István körút 13. szám alatt, volt ott hat vagy nyolc szoba… A két öreg megörült, hogy odamentem, bevásároltam és segítettem nekik. 1944-ben indult a „nagy hajrá“ – a zsidókat elkezdték munkaszolgálatba toborozni. Tizenhattól negyven évesig mindenkinek munkába kellett állnia, katonagombokat varrni, gyárakba, főzni stb. A házban több zsidó asszony is lakott. Értünk jöttek a katonák meg rendőrök. A munkaszolgálat kötelező volt, de azért választhattunk több lehetőségből, hol akarunk elhelyezkedni. Kitaláltam, hogy menjünk főzni a ferencvárosi pályaudvarra a magyar vasút alkalmazottjainak. Valójában nem kellett ott főzni, csak tisztogatni, de olyan helyen éhen nem halhatunk. Egy Parádi nevezetű vasutas vitt el oda. Haza nem lehetett menni, mert a bombázás miatt nem jártak villamosok. A konyhán körülbelül 12 zsidó vagy kommunista nő dolgozott, a többiek künn a síneket tartották rendben, és szedték az ólmot, ami a bombák után maradt. Az ólmot a magyar hadsereg újrahasznosította. Nagyon sok munkaszolgálatos férfi dolgozott ott. A konyhán sokkal jobb volt a munka, mint a nőké, akik a mozdonyokat pucolták, olajozták kint a forró napon. Zsuzsi néni, a főszakácsnő kiválasztott engem, hogy segítsek az ebédet feltálalni. A merőkanállal 2000-szer merítettem a levest. Azt hittem, hogy kiszakad a karom. Később Zsuzsi néni megbízott engem és egy másik lányt, mert fiatalok és csinosak voltunk, hogy a tiszteket szolgáljuk ki. Azok a magasrangú katonák nem szenvedtek semmiben hiányt, minden este kurvákat hoztak magukkal. Reggelre sok csikk meg női bugyi hevert mindenfelé.

A második világháború alatt a testvérem, Margó eljött hozzám Pestre. Elmentünk a Corvin áruházba a Rákóczi úton. Megtetszett neki egy drapp kosztüm zöld selyem gallérral. Vékonyka testalkatú volt, illett neki. Nem volt elég pénze, ezért felajánlottam, hogy kölcsönzök neki. Az eladó odahívta az igazgatót, aki a Margónak manökeni állást ajánlott fel, mondván, hogy nagyon fellendítené az üzletet egy ilyen manöken. Margó már nem dolgozott sehol, a Gelb testvérek kénytelenek voltak bezárni a kalapszalonjukat a háború miatt. Nem kellett a kalap, a divat senkit sem érdekelt, mindenki bevonult, nem volt mit enni. Megkapó jelenség volt, az a szőke haj, az ujjára csavarta, sosem kellett neki fodrász, nem is rúzsozta magát. Nem volt magamutogató típus, így sajnos nem is fogadta el az ajánlatot, pedig ha akkor ott marad, még ma is élne. Pesten könnyebben lehetett bujkálni, és sok zsidó menekült így meg.

A testvéreim lágerban haltak meg. Irénke fogtechnikusként dolgozott Komáromban, amikor elvitték lágerba. Margót is elvitték Negyedről. Miért nem maradt Pesten? Akkor az utolsó percben – még megvan az anyámnak a levele – hazajött Negyedre, mert anyás volt, az volt a veszte. Túlélte volna a háborút. Gyönyörű lány volt, 16 és fél vagy 17 éves volt akkor. Sarlachot kapott az auschwitzi lágerban, még élve vitték a kemencébe. Föltették az autóra magas lázzal, még életben volt.

A Horthy-korszak alatt kommunistaellenes hangulat uralkodott. Szedték Pesten a kommunistákat meg a zsidókat. Mégis mindenhol rosszabb volt a helyzet, mint Pesten. Itt maradtak életben legtöbben. Egyszer el akartak vinni bennünket is a ferencvárosi pályaudvarról. Jöttek nyilasok meg a kakastollas rendőrök [Kakastollat a csendőrök viseltek, akik viszont speciális eseteket kivéve nem léphették át rendőrőrssel rendelkező települések (városok) határát. Lásd: csendőr. – A szerk.]. Az összes zsidót és kommunistát buszokba terelték. A KISOK-pályára, Újpestre [A KISOK-pálya Zuglóban volt. – A szerk.] akartak vinni minket. Itt már várták a zsidókat és a kommunistákat a vonatok, amelyek továbbszállították volna őket. Persze, mi nem is sejtettük, hova kerültünk volna. Aztán leszálltunk egy helyen a városban, és a járdán ültünk estig. Már messze jártunk, mikor a Parádi botrányt csapott, mondván, ha minket elvisznek, akkor éhen halnak, mert nincs senki a konyhán, a leventék megszöktek, a 15 éves kölykök fognak ott pucolni? Az ilyen emberek voltak azok az igazak, akik zsidókat, katonaszökevényeket mentettek meg. Énekeltük mindig, hogy „Három mázso burgonya, félig sincs megpucolva. Ha Parádi tudna rúla, leesne a dunna rúla”.

1944 vége felé már naponta bombázták a ferencvárosi pályaudvart [lásd: Budapest bombázása]. Ada, a férjem unokatestvére eljött értem, így elkerültem a Sóváry szobrászművészhez [Sóváry János (1895–1966), szobrász, portrék, köztéri szobrok, sportplasztikák alkotója. – A szerk.], aki Zuglón lakott. Sóvárynak a kislánya, Katinka három hónapos volt akkor. A művész felesége a nyilas irodában [lásd: nyilasok] dolgozott. Gyakran hosszabb időre is elmaradt Budán. A babával ezért én törődtem, attól jobb helyem nem is lehetett. A kislánynak Karády volt a keresztanyja. Pesten nem lehetett tejet kapni, és Karády, ha tudott szerezni tejet meg tejport, mert ugye az színésznő volt, elhozta a babának. Meg is halt volna éhen az a három hónapos baba. Amikor csak tudott, eljött, és megdicsért: „Nagyon szép a baba, nagyon jól csinálod.” Az édesanyja is hazajött néha, az nem szólt semmit. Olyan szomorú szép nő volt. Karády ruhát, gyönyörű sálakat adott nekem. A háború vége felé, mikor már nagyon bombáztak, a sógornőm elvitt a pesti lakásukra.

Apám a lágerból küldött képeslapot. Nem volt címük, csak a tábori posta működött. Nem írt igazat. Németül írt, hogy a saját szakmájában, az építészetben dolgozik. Nem Auschwitz volt feltüntetve a cím helyén, hanem Svájc, Waldsee. Az Svájcban van, egy gyönyörű város [Randolph L. Braham „A népirtás politikája. A holokauszt Magyaroszágon“ (Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003) című könyvének glosszáriumában olvasható: „Waldsee: a deportálandó magyar zsidók lecsillapítására a nácik által kitalált helynév. A deportált zsidóktól, akik közül sokat mindjárt elgázosítottak, megkövetelték, hogy e »helységet« feltüntetve írják meg haza, hogy jól vannak.” Egyébként van egy Waldsee nevű település Dél-Németországban, Svájcban nincs Waldsee. – A szerk.]. Senki nem tudta, hogy hová vitték, és hogy Lengyelországban haláltáborok léteznek. A férjem a frontról küldött tábori lapokat. Munkaszolgálatos volt a vasúti századnál. Ahol lebombázták a síneket, ott építették, hogy tudják a katonákat szállítani a frontra. Erdélyben dolgoztak. Azt mesélte később, hogy egész Csíkszentkirályig építették a vasutat. Erdélyben nagy szegénység volt akkor. A koldusok tizennégy éves lányaikat árulták a katonáknak. Csak tábori szám alatt érkeztek az uram levelei, amelyekbe sosem írhatott konkrét dolgokat a tartózkodási helyéről és a helyzetéről. Általában azt írta nekem, hogy jól van, nagyon szeret, és hogy vigyázzak magamra.

Az összes negyedi zsidót deportálták [Negyed az első bécsi döntést követően átmenetileg visszakerült Magyarországhoz. – A szerk.]. Magyar csendőrök lovas kocsikon vitték őket a [vág]sellyei vasútállomásra. A szomszédjaik mesélték ezt, akik egész [Vág]Sellyéig mentek velük. A zsidók nem tudták, hova mennek. Azt hitték, munkaszolgálatba szállítják őket, és a háború után majd hazatérnek. A szüleimet és a testvéreimet a lágerba vitték. Akik utoljára maradtak Auschwitzban, azoknak volt a legjobb dolguk, mert a tapolcsányi rokonok, akik főnökök voltak a konyhán, maguk mellé vették őket. Irénke az édesanyámmal dolgozott a konyhán. Nem szállították őket tovább gyárba, hanem végig ott maradtak Auschwitzban. Mancika még élt, sarlachja volt, amikor feltették egy autóra. Még élt, amikor a halálba vitték. 1944 novemberében Himmler utasítására a németek felrobbantották az auschwitzi gázkamrákat, hogy ne maradjon semmi nyom. [Auschwitz II-ben, azaz Birkenauban, ahol a magyar zsidókat meggyilkolták, négy létesítmény (gázkamrák és velük egybe épült krematóriumok) működött. A IV. számút az 1944 október 7-i fogolylázadás során robbantották fel a felkelők, a II., III. és V. számút Himmler parancsára 1945 januárjában. 1944 őszén még nem robbantottak, de november első felében leszerelték és elszállították az alkatrészeket. Ekkor már nem folyt tömegmegsemmisítés. – A szerk.] Ezek a zsidók mind ott haltak meg. Anyámat és Irénkét valószínűleg kivégezték. Amikor az amerikaiak elfoglalták a táborokat, sok felszabadult zsidó halt meg, mert a hosszú éhezés után megették a húskonzervet. Apámnak is valószínűleg ez volt a sorsa. Egy sóki származású kommunista nő mesélt nekem a családomról. Ápolónőként dolgozott az auschwitzi koncentrációs táborban, megmenekült, és a háború után hozzáment egy negyedi zsidóhoz. Amikor rákérdeztem, mi történt az édesanyámmal, azt felelte, hogy „Az anyád már ott ment ki a füstben a kéményből”. Már annyira nem volt szíve, az átélt események miatt elfásultak az érzelmei. Borzalmas dolgokat csináltak a koncentrációs táborban. Azt mesélte, hogy nyugtatók és narkózis nélkül vették el a gyermekeket az állapotos nőktől és kísérleteztek velük.

Élt Negyeden egy jövendőmondó púpos zsidó kocsmáros. Akadt olyan is, aki röhögött, mikor vitték a zsidókat. Azt mondta ez a kocsmáros: „Ne röhögjetek, mert benneteket is el fognak vinni.” Akkor ismét kinevették: „Hát hová vinnének minket, mi itt születtünk, Negyeden.” A kocsmárosnak igaza lett. Nemsokára, 1948-ban kezdetét vette a magyarországi és csehországi kitelepítés [lásd: szlovák-magyar lakosságcsere].

A háború vége felé az uram az egyik bajtársával, akit, azt hiszem, Betlen Jánosnak hívtak, elszökött a hadseregtől. Sajnos, már nem emlékszem, hogyan sikerült nekik. A férjem azt mesélte, hogy egy magyar–orosz szótár mentette meg az életét. Valahol szerezte vagy kapta, és belerakta a hátizsákjába. Mély árkokban húzódtak meg, hogy ne találják meg őket az orosz katonák. Egy kirgiz katona viszont rájuk lőtt a tankból, és eltalálta a hátizsákját. Az a nagy szótár meg felfogta a golyót, és így az uram is megmenekült. Az ellenséges katona kiszállt a tankból, és mikor észrevette, hogy a férjem túlélte, még kenyeret is adott nekik. Aztán elkérte az uramtól a szótárt, mert úgy gondolta, hogy jól jön még az neki Magyarországon. Munkácson olyan nagy házakba mentek be, ahonnan elvitték a zsidókat, svábokat, ruszinokat, magyarokat. A pincékben üres üvegeket találtak. Ezeket kimosták, és eladták a patikusnak. Munkácsról Debrecenbe lehetett menni. Az uram abból élt, hogy inget mosott az orosz katonáknak, és éjjelenként az autókaravánt őrizte élelemért. Onnan aztán hazajött Pestre. A kórházból sokan ismertek, így valakitől megtudta, hogy élek. Meg is talált engem Pesten. Az anyósoméknál bujkáltam Adával, a férjem unokatestvérével. Ada Karádynak volt a barátnője. A pincében éltük meg a felszabadulást. Azért mentünk le oda, mert Ada félt, hogy lebombáznak.

A háború után nem mentünk rögtön Negyedre, hanem Debrecenbe utaztunk. Az uram ugyanis tartott az orosz katonáktól, akik valószínűleg még Negyeden tartózkodtak. Egy idő után viszont hazamerészkedtünk. Felültünk egy vagonra, amely szenet szállított. A férjem egy mélyedésbe terített nekem pokrócot. Ott majdnem az egész utat végigaludtam. Talán három-négy napig tartott az út [Vág]Sellyére. Egy királyfai bácsi is utazott velünk. Azt mesélte, hogy Erdélyben ragadt, mikor kitört a háború. Nagyon kedves öregember volt, ellátott minket kenyérrel és a sonkával.

1945-ben jöttem vissza Negyedre. Nem emlékszem pontosan, melyik hónapban érkeztünk haza, de tél volt, azt tudom. Egy üres ház várt minket. A szülői házunkból és a fatelepről mindent szétloptak és elhordtak a falubeliek. Még a kerítést is szédszedték. Az udvaron volt egy kemence, amelyben anyám és Zsófi néni kenyeret és süteményt szokott sütni. Azt is lebontották. A szüleim háza Negyeden elég rossz állapotban volt, orosz és román katonák laktak benne, a falat is bemaszatolták. A szomszédaink azt mesélték, hogy a falubeliek az egész könyvtárunkat elégették. Nem látták, ki tette, mert a gyerekek sem mertek a nagy zsivalyban kimenni.

Negyedre rajtam kívül tíz zsidó férfi tért vissza, asszony nélkül. Nem sokáig maradtak itt, Palesztinába vándoroltak ki. Volt, aki megnősült, negyedi nem zsidó lányt vett feleségül, aztán feleségestül kivándoroltak. Ezek a férfiak fiatal lányokat vettek el, a nők pedig követték a bizonytalanságba az idősebb férjet. Én nem akartam Negyeden maradni. Csak azért jöttünk a férjemmel haza, hogy a szüleimet lássam. A családomból nem tért vissza senki. Nem maradt senkim Negyeden. A férjem Pozsonyban kapott munkát, csak ezért maradtunk. Az oroszok Pozsony mellett, Ivánkán egy kacsafarmot építettek. Negyedről már többen dolgoztak ott, egy évig ő is ott volt alkalmazásban. Innen egy pozsonyi építési vállalathoz került, amely az épületek felújításával foglalkozott. Az uram 35 évig mint raktáros dolgozott. Csupán olyan munkatársat tűrt meg, aki nem lopott.

A háború után minden megváltozott. Apám mindig azt mondta: „Építek neked valahol Pesten egy kis házat, hogy ne kelljen lakbért fizetned. Megállj, milyen szép lesz!” A háború mindenemet elvitte. Elvették az apai nagyapám, Schultz Sámuel házát, ledöntötték. Az anyai nagyapámnak nagyon sok földje volt, azt is elvették. Szegény maradtam, árva lettem.

A háború után hazajöttünk. A szüleim házában laktunk Negyeden. Nagyon rossz állapotban volt, de sokat dolgoztunk, lassan rendberaktuk és berendeztük. Az apai házhoz nagy fatelep tartozott, ahol dolgozott egy Drinóci nevezetű ember, aki Nagyfödémesre nősült. Hazajárt Negyedre. Azt tanácsolta, hogy ültessük be a kertet. Hozott magot, az első paprika, amit kitermeltünk, sötétzöld volt. Negyeden már termeltek paprikát előttem, de nem sokat. Inkább hagymát, káposztát és újkrumplinak való krumplit ültettek. Drinóci elvitte a szép paprikát, Szentendrén eladta, a paprika apraját meg eladta a gyárban, ahol káposztát savanyítottak. Sok pénzt hozott, a férjem annyi fizetést nem kapott.

Közben Ilus néni – egy negyedi ismerősöm – megtanított tyúkot ültetni. Egy tanyáról hoztak nekem a férjével olcsón két negyven kilós malacot. Kellett a zsír, hús meg a kolbász, az embereknek enniük kellett. Megtanultam libát tömni, baromfit nevelni. A libamájat eladtam a [vág]sellyei Blau jéggyárnak, amely még gyerekkoromban nyílt meg a vonatállomás közelében, a mai temető területén. Többet kaptam a májért, mint az egész libáért.

A férjem családja mindig összetartott, és senki nem volt a másikra irigy. A Neumann család Námesztóból [Námesztó – Árva vm.-ben lévő, túlnyomórészt szlovák anyanyelvűek által lakott kisközség volt, 1910-ben 1600 lakossal. – A szerk.] származott, ott született az anyósom, apósom. Nagy éttermük volt közvetlenül a lengyel határon, még ma is emlegetik a rokonok, akik arrafelé járnak, hogy még áll a „Piváreň u Neumanna“ [Neumann söröző – A szerk.]. A tulajdonos ugyan már más, de a név megmaradt. Anyósomat Goldstein Dáliának hívták lánykorában. Nagyon szép asszony volt az anyós, szőke. Az apósom neve Neumann Simon. Magas, csúnya, hosszú fekete hajú, de elegáns ember volt. Bakombardot [Pakombart: pofaszakáll, oldalszakáll; német – A szerk.] és szakállt is viselt. Iskoláit érettségivel végezte, ez nem volt mindennapos dolog akkor. Anyósommal Námesztóban házasodtak össze, majd felmentek Pestre munkát keresni. A Sas utcában egy kendő-nagykereskedésben kapott állást mint főkönyvelő, jól is ment nekik. A házasságból hét gyerek született, de jött az első világháború, elszegényedtek. Az otthoniak [námesztóiak] drogériát nyitottak nekik Pesten. A gyerekek szétszóródtak a nagyvilágba, Párizsba és Palesztinába. Gondolom, az uram családja már nem volt annyira vallásos, mert a férjem már nem tudott a zsidóságról szinte semmit. A gyerekeinket is katolikus templomban kereszteltette meg Pesten [Ebből akár arra is lehet következtetni, hogy a férj vagy már a szülők kitértek és katolizáltak. De az is lehet, hogy a zsidókkal a holokauszt során történtek miatt döntött úgy a férj, hogy megkeresztelteti a gyerekeket. – A szerk.].

A férjem lánytestvérei Párizsba kerültek. A legöregebb nővére, Neumann Blanka a banánbehozatali társaság hivatalában dolgozott, ott ismerkedett meg Hajekkal, aki hajóskapitány volt. Boldogan éltek, megszületett a kislányuk, az Ada. A második világháború alatt Hajekot a francia vizeken megölték. Blanka Franciaországban házat, pénzt és nyugdíjat kapott, ott is maradt, és mint varrónő kereste a kenyerét.

Neumann Ilonkának, a férjem másik lánytestvérének egy nagyon híres pesti szabó volt a férje, Bernard Bélának hívták. Béla bácsinak nem volt zsidó származása. A második világháború alatt Jugoszláviába vezényelték, ahol Tito  [lásd: Josip Tito] házi szabójává nevezték ki. Szolgálataiért Tito húsz hold földet ajándékozott neki Óbecsén, de ő szabó volt, és nem paraszt. Jugoszláviából egyenesen Palesztinába mentek, mert otthon nem volt munkájuk. Palesztinában egyáltalán nem volt igény a munkája iránt, az nem az ő világa volt. Robert fiuk négy éves volt akkor. Vettek egy kis házat, Ilonka ott maradt Izraelban, Béla elment Párizsba. Be is vették egy angol szabóságba, mert kiállta a próbát. Így már egy kis pénzhez jutott, ki tudott venni egy lakást, munkája már volt. Ilonka eladta Izraelban a házat, és mindnyájan utánamentek Párizsba. Robi fiuk megtanult ivritül és angolul. Magyarul is tudott.

A férjem a zsidóságról nem tudott semmit. Elküldték egyszer a maceszgyárba. Vajas kenyeret evett, nem tudta, hogy egy morzsának sem szabad ott leesnie, ugyanis a kenyérben élesztő is van, nem tudott az semmit a zsidóságról. Azok, akik a családunkból Námesztóból származtak, nem voltak vallásosak. Az apjuk azt tartotta, hogy ne higyjenek a rabbiknak, mert azok mind csalók. Annyi szerencsétlenség érte őket, rájuk zúdult a hegy, koldusok voltak, szegények, azoknak hiába mondták, hogy imádkozzatok, majd a másvilágon… Ha zsidó volt, ha nem volt zsidó, ezeknek a vérükben volt a hitetlenség.

Nem tartottuk az ünnepeket és szokásokat. A zsidó ünnep is cirkusz, a keresztény ünnep is cirkusz, csupa üzlet az egész. Húsvétra a tojást veszik, karácsonykor a karácsonyfából és a szaloncukorból gazdagodnak meg. Az apósom szerint minden ünnep kész üzlet. A keresztény temetés is cirkusz, minek a koszorú annak, aki nem él.

Két gyermekem született. A lányom, Neumann Sonia 1947. április 23-án született Negyeden. Otthon szültem, mert nem volt kórház. A fiam, Neumann Peti 1949. december 23-án született Negyeden. Az uram Pesten kereszteltette meg őket.

Sonia nagyon jól tanult. Óvónőképzőbe járt Modorban. Mindig óvónő szeretett volna lenni. A papának nem tetszett, de nem lehetett lebeszélni róla. Miután befejezte a tanulmányait Modorban, Pozsonyban talált helyet. Ott tanított egy évig, de nagyon alacsony volt a fizetése, 900 koronát kapott. Nyáron Párizsból megérkezett az Ilonka, a férjem lánytestvére és a fia, Robi, akik meghívták Párizsba.

Akkor már az egész pesti Neumann család kiment Párizsba. Az óvoda igazgatónőjének a férje zenész volt, s a társaival folkkoncertre repültek Párizsba. Sonia még maga sem tudta, hogy végleg elmegy, nyaralni indult, nem is vitt téli holmit. A papa megérezte, azt mondta, hogy Sonia soha nem jön vissza. Sonia Párizsban 32 évig idegenvezető volt. Nyugdíjas korában nyitott egy ékszerbutikot. Sonia nem igazi üzletasszony, azt nézi, hogy tiszta legyen a kő, szép legyen a kirakat, de nincs rábeszélő tehetsége.

Én is szerettem volna a lányomat meglátogatni. Galántán volt egy rendőr, aki csak azoknak adott utazási engedélyt, akik fizettek neki. Nekem nem volt se apám, se anyám, senkim, aki segítsen, nekünk csak a négy kezünk volt. Ez a rendőr azt mondta nekem: „Maga csak szeretne Párizsba menni! A lánya is már ott van, a sógornői ott vannak, maga csak maradjon!” 1971-ben megszületett a Natalie unokám Párizsban, de nem mehettem ki a lányomhoz. Csak amikor két és fél éves volt az unokám, akkor vigyáztam rá Párizsban egy hónapig.

Sameš Oskar, Sonia ura, 1943. július 20-án született Cziferben [Czifer (Cífer) – Pozsony vm.-ben lévő kisközség. – A szerk.]. Elment a lányom után Párizsba, és ott házasodtak össze. Két lányuk született, Natalie és Laetitia. Natáliának két lánya született, Stacy és Claiton. Sonia katolikus, a gyerekei is. Mindegyiket Párizsban, katolikus templomban keresztelték meg. Nem beszélnek vallásról. Natalie sem vallásos.

Péter fiam víz- és gázszerelőnek tanult Pozsonyban. A szakmája egyáltalán nem érdekelte. Hanyag volt, nem szeretett tanulni. A kommunizmus alatt a szerelők jól kerestek. Jelenleg zöldséget vásárol fel, dinnyét árul a pozsonyi „Miletič” piacon. Tonka Anna, a felesége, [érsek]újvári, nem zsidó. A házasságból egy fiú született, Erik. Nagyon elfoglalt, 21 éves. A vallás sosem volt fontos számára. Sem a fiam, sem az unokám nem hívők. Az én hitemet tiszteletben tartják. Én hívő ember vagyok, mert hiszek az egy Istenben, de nem tartom magam vallásos zsidónak. A holokauszt által árva maradtam, és nem ápoltam úgy a zsidó hagyományokat, mintha a szüleim éltek volna. A gyermekeimet sem neveltem vallásosan.

A fiamat és az uramat a sportújság érdekelte. Az uram sakkújságra fizetett elő, egy regényt életében el nem olvasott, de újságot annál többet. Én mindent olvasok, az összes Dumas-t, az Üvöltő szeleket [Emily Brontë], Thomas Mann, Hemingway összes műveit. Gyakran a galántai és a [vág]sellyei könyvtárból is kölcsönöztünk könyveket. A gyerekekkel az apjuk foglalkozott. Sonia is nagyon szeretett olvasni.

A férjem a második világháború előtt az MTK-ban futballozott Pesten, úszott és motorozott. Szeretett színházba is járni. A háború után nem értem rá sportolni és nyaralni, pénzt kellett keresnem, még úszni sem tanultam meg, pedig közel volt hozzánk a halastó Negyeden. Minden vasárnap délután kivittem a gyerekeket a farkasdi moziba, pedig ott mindig ugyanazt játszották. Az orosz és a csehszlovák meséket annyiszor megnéztük, hogy már a könyökömön jöttek ki.

A férjem nagy sakkozó volt. Olyan sakkozókkal barátkozott, mint például a Hrdlička doktor Peredről. Galántáról is sok sakkozó jött, meg egy peredi szakember, aki a sakkot pártolta. Nekem volt egy barátnőm Farkasdon, Kesztyűs Terézia. Sok mindenről beszélgettünk, a zsidóságról is. Zsidó imádságot is tudott fejből. Vasárnap délutánonként együtt jártunk moziba.

A szocializmus alatt a piacon kerestem a kenyeremet. Először gyümölcsöt és zöldséget árultam. Apám 1938-ban Kecskemétről 40 magyar gyümölcsfát hozott, állítólag azok a legjobbak. Amikor hazajöttem Pestről a háború után, már gyönyörűek voltak. Rengeteg barack termett, 5 koronáért vásárolták fel pálinkának. Keveset tudtunk belőle eladni a Vág mellett nyaraló cseheknek. Bitter bácsi, a volt szolgalegényünk, a pozsonyi piacra hordta az árut. Összevásárolta Negyeden a káposztát, besavanyította, és elvitte lovas kocsival a pozsonyi piacra. Mikor szültem, a felesége hozott nekem sült csibét, tortát, ezt-azt. Bitter bácsi elvitte a mi barackunkat is, később én árultam. A piacról nagyon sok pénzt hoztam. Húsz évig árultam a kertből a pozsonyi Miletič piacon. Csak a saját termésemet árultam.

Eléggé szigorú rend uralkodott a pozsonyi piacon, bárkit megbüntettek, aki nem tartotta be a szabályokat. Reggel kiírták egy táblára, hogy milyen árban árulhatjuk a zöldséget. Szerencsére a pénzszedőnővel jóban voltam. Magyar asszony volt, dunaszerdahelyi. A negyedi halastónál nagyon megnőtt karfiol, a többi kofa jóval kisebbet árult. Egy férfi, aki nyitott piros autóban jött, az öt-hat legnagyobbat kiválasztotta, én pedig tíz koronát kértem darabjáért. Mutogatott a táblára, hogy hat van kiírva. Bement az irodába panaszkodni rám. Kijött a Balázsné, megnézte a karfiolt, majd fogta a krétát, és kiírta a táblára: Extra, „desať korún” [az extra méretű, azért tíz korona].

Az egyik kofának karácsonykor ostyát is árultam, jól megfizetett. A pozsonyi lakásában aludtam. Csak az volt a baj, hogy a sütőjén rajta volt a kereszt. A kommunizmusban keresztet, Jézuskát nem szabadott árulni. Adtam neki egy tippet. Tíz ostyát árultunk egy csomagban, a tetejére olyat tettünk, amelyen nem volt kereszt, a közepébe beletettük a kereszteseket. Az ostya jól elfogyott, karácsony előtt egy nappal már nem volt mit árulnunk. Húsvétkor korbácsot és piros tojást árultam neki. A tojásfestés úgy kezdődött, hogy észrevettem, hogy a szomszéd asztalra kirakodtak a szép fejkötős morvák a hímes tojásokkal. Az villant az agyamba, hogy a mocsonoki nagymamámmal gyerekkoromban milyen szép húsvéti tojásokat festettünk. Kipróbáltam én is. Volt olyan év, hogy hétezer koronát is kerestem a piros tojással. Éjjeleken át dolgoztam, de megérte, mert két hónap alatt sem keresett annyit az uram.

A kommunizmus alatt mindenkit megaláztak. Van, aki azt mondja, hogy jobban éltünk akkor, mert olcsóbb volt minden. Azonban nem azt kell nézni, hogy milyen olcsó az élet, hanem hogy milyen megalázott az ember, mert nem csak szája van az embernek, hogy egyen. Jön egy tahó orosz vagy egy tahó magyar vagy éppen szlovák a hegyekből… Ezek a drótos tótok [A vándoriparosokat vándorló életmódjuk, szegénységük vagy csak a helybeliektől különböző szokásaik miatt sok helyütt enyhe lenézéssel emlegették. – A szerk.] lejöttek hozzánk, ezek lettek a falu urai, a partizánok. Megszállták a magyarok üzleteit, mert a magyar nem lehetett üzletes, a nyakára ültek a magyarnak. A malomigazgató is analfabéta volt, az uram állította össze helyette a kimutatásokat. Vágbesztercéről érkeztek hozzánk. Az okos embereket megalázták. A magyarokat Magyarországra meg Csehországba vitték, ugyanazt tették velük, mint a zsidókkal, csak éppen nem ölték meg őket. Betelepedtek a magyarok elhagyott házaiba. A szomszéd házba is betelepedett egy olyan házaspár. A szobában tartották a malacokat, mivel azt hitték, hogy télvíz idején megfagynak, ezért a malacokkal aludtak. Tavasszal meg látom, hogy a szomszéd kisollóval nyirkálja a szőlőfürtöket. Kérdem: „Mit csinál?” „Hát, azt mondta a szomszéd, hogy ha sok van rajta, le kell vagdalni.” A szomszéd persze becsapta. Én nem szóltam neki – „já nerozumiém” [én nem értem] –, vagdald csak, gondoltam magamban. A többségük eltűnt, csak egy-kettő maradt, aki a faluban megnősült.

Én szerettem volna kivándorolni Palesztinába. Azt mondta a Miska bácsi, az anyám bátyja: „Ne maradj itt, gyere velünk, egy család vagyunk, Negyedről is sokan mentek. Gyere velünk együtt, vonattal megyünk, a hajón megleszünk, nincs asszony, nincs rokon semmi, gyere velünk.” Annyit írta ez a Fekete Józsi bácsi, anyám sógora: „Itt ápolónő leszel, úgy meggyógyult az Adél néni [anyja nővére], gyertek a Szentföldre, itt minden gyógyító.” Az uram nem akart menni, mert nem bírta a meleget.

Az 1990-es években utaztam ki Izraelba, addig nem lehetett kimenni. Még akkor is vízum kellett. A vejem, Oszi intézte. Nagyon kíváncsi voltam Izraelra, de nagyobbnak képzeltem el. Egy vonat jár végig az országban, 150 kilométer hosszan, amilyen az ország. A repülőtér szintén kicsi volt, az első benyomásom az volt, hogy verekednek ott. Nem voltam hozzászokva ehhez a kolhozrendszerhez. Ha valaki kivándorolt, a mezőgazdaságba vették be, amíg nem talált jobbat, oda mindenkit felvettek. Ennivalót, lakást biztosítottak. Furcsa volt ez nekem, azt hittem, hogy olyan, mint az orosz rendszer. Együtt vannak, együtt dolgoznak, de azért az nem olyan. Mindenkinek van külön lakása, aki nem akar, nincs ott, nem erőszakkal veszik el a földjét, mert ott senkinek nem volt földje, az a zsidó államé. Nem értettem eleinte.

Izraelban éltek és élnek a rokonaim. Anyám bátyja, Miska bácsi visszatért a két fiával, Ferivel és Tibivel Auschwitzból. A két fiú nem akart katona lenni. Nemsokára lehetőség nyílt a kivándorlásra. Kibéreltek egy vagont, belepakoltak. A vagont fölemelték a hajóra. Anyám nővérének, Adél néniéknek, akik már a második világháború előtt kivándoroltak Palesztinába, Petah Tikvában volt a házuk egy nagy udvarral. Miska bácsiék aztán ott laktak egy darabig Adél néninél. Miska bácsi nagyon értett a tehenekhez. Népbíró is volt később a bíróságon. Jó fizetést kapott. Házat épített, telket kapott. A fia, Feri ma is ott lakik.

Katica nénim, az édesapám anyjának volt a testvére, Jókáról származott. Lánykorában nevelőnő volt, gyönyörű szőke hajú nő volt. Férjhez ment valakihez, a férjét nem tudom hogyan hívták és hogy zsidó volt-e, de azt mesélték, hogy a hajón esküdtek. Tudom, hogy Amerikában élt, van egy fia, művész, Gusztinak hívják. A címek, sajnos, elkallódtak. Katica néni már azóta meg is halhatott. Aranycsipkével szegett sapkát viselt, amikor hazajött Amerikából.

Amerikában is élt egy negyedi rokonom, Tildának hívták, anyámnak volt az unakatestvére. Elvitte egy nem zsidó amerikai legionárius, akivel Pozsonyban ismerkedett össze. Férjhez ment Amerikába, négy lánya született, és egy kis kantint nyitott. Nem tért vissza, ott halt meg Amerikában. Anyámmal levelezett, fényképeket és csomagot is küldött.

Közvetlenül a rendszerváltás után, 1989 után nem történt semmi, még azután is kommunizmus volt. Kérvényt be nem adhattál, semmit nem intéztek el. Egymásnak segítettek, úgy volt az – aki akkor neked jót csinált, nos add vissza a jót, minden le volt tagadva… Most érzem csak a változást, hogy 2004-ben az Európai Unióba került Szlovákia.

Például az anyai nagyapámnak sok földje volt, azt mind elvették. Én nem kértem vissza, mert a fiam a kertet sem tudja bedolgozni. Az apai nagyapám házát ledöntötték, helyette felépítettek oda egy tűzoltószertárt. Ott állt pár évig, aztán eladták a telket. Megvette volna egy szlovák kommunista nő. A telek az artézi kútnál van, az a legjobb hely, ott akármit árulsz, minden megy. Százezer koronát adott volna érte zsebből, hogy a barátnőjével egy ruhaüzletet fog nyitni. A helyi polgármester azt mondta, hogy nem lehet eladni a telket, a tűzoltószertárat le fogják dönteni, és a helyén parkot létesítenek. Hazudott, park sem lett ott soha. Az a kommunista pedig megvette volna tőlem. Az új polgármester már nem is tudta, hogy kié meg mié a telek, a község eladta, engem meg sem kérdeztek. Két ember lakik a házban, átalakították. Hogyan vehette meg az a két ember, mikor a telek ott nincs tisztázva?!

1990-es években már szabadon kimehettem Párizsba. Nagy kár, hogy megöregedtem, mert ha most is fiatal volnék, biztosan nem ülnék itt. Farkasdon pékséget nyitnék, vagy virággal kereskednék. Most van rá lehetőség. Aki ügyes, az most megél. Hiába mondják, hogy munkanélküli. Az, aki nem talál, az nem ügyes. Ez a rendszer, ez az ügyes embereké – kapitalizmus. Mindenkinek van lehetősége, ha cigány, ha zsidó, ha paraszt, ha szegény, ha gazdag. Csak esze legyen meg ügyessége. Ma ilyen világ van. Így van a franciáknál, így van Amerikában – nem nézik, hogy néger vagy cigány, hanem hogy milyen ügyes.

Nyolc-tíz évvel ezelőtt [az 1990-es évek második felében] költöztem a jelenlegi galántai lakásomba. Negyeden mindenki nagyon elfoglalt, én meg nagyon szeretem a társaságot. Részben ezért is mentem el a szülői házamból, és jöttem ide Galántára. Gyakran részt vettem a galántai hitközség által szervezett rendezvényeken, de most már az egészségügyi problémáim miatt egyre kevesebbet járok össze a maradék zsidóval. Én voltam a legöregebb a galántai zsidó hitközösségben, nagyon megbecsültek. Galántán már alig él zsidó, aki betartja a zsidó hagyományokat. Én is csak két ilyen asszonyt ismerek. Én hiszek az egy Istenben, tehát hívő ember vagyok, de nem tartom magam vallásos zsidónak. Otthon megtartom a jeles keresztény ünnepeket is, mint például a karácsonyt és a húsvétot. A zsidó ünnepeket annyiban tartom meg, hogy eljárok a galántai imaházba, mikor a halottakért imádkoznak, és mikor meghívnak valamilyen rendezvényre. A zsidó hitközség zain adar [Zájin ódor – ádár hó 7. napja a hagyomány szerint Mózes születésének és halálának évfordulója. – A szerk.] nevezetű ünnepséget is szokott rendezni. 2003-ban negyedi, galántai, nagyszombati, pozsonyi zsidók vettek részt rajta.

Nemrég hoztak egy rendeletet, hogy aki üldözve volt meg ingyen dolgozott, kaphat kárpótlást. Valamit kaptam Magyarországtól, mert a második világháború alatt ingyen dolgoztam mint ápolónő. Gyakran le sem jött rólam a fehér köpeny, tiszta vér voltam. A Claims Conference-től kaptam körülbelül 42 ezer szlovák koronát, amit három részre osztottam. Két részét a gyerekeimnek adtam, hogy emlékezzenek az apjukra.
 

Mariasha Vasserman
Tallinn
Estonia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of interview: September 2005

I met Mariasha Vasserman in the Estonian Jewish Community 1. Mariasha was going to take a tour in Spain with her friend the day after, so she had a lot to do before her departure. Nevertheless, Mariasha agreed to an interview. For me not to spend too much time to get to Mariana’s house, we had a talk in the hotel, where I was staying and which is very close to the community. Mariasha is a slender petite woman. She has an elegant hair cut. She is wearing a close-fit suit, which looks good on her. Mariasha was a little bit worried before the interview and said that her education and cast of mind was mathematical, thinking that she was not a good story-teller. It seems to me that the interview with her turned out to be engaging. Her carefree childhood was over when she turned 12, with coming dreadful circumstances: her father’s death, and the deportation 2 of her entire family to Siberia. But even speaking of all that - her life in exile, the daily fight for survival, she had to go through - Mariasha kept her sense of humor seeing the humorous even in horrible things.

My father’s family lived in Latvia. There was a small town named Friedelstadt not far from Riga. Now it is a part of Riga, which grew rapidly after war. In tsarist times Jews were not permitted to live in cities, but Friedelstadt was in the Pale of Settlement 3. It was a Jewish town. If Jews came to Riga on business, they had to be through with their matters by midnight, as they weren’t allowed to stay in Riga overnight. Friedelstadt was at such a distance from Riga that it was possible to take care of all things there during the day and come back by night. That is why Jews preferred to settle in that town, and made up most of its population.

I never met my paternal grandfather. He died such a long time ago that even my father couldn’t remember his name or the way he looked. I asked him, but he couldn’t tell me anything about his father. Grandfather died, when Father was a baby. Grandfather’s last name was Vasserman. This is all I know about him. My paternal grandmother’s name was Libe-Leya. She had seven children, and my father was the youngest. He was born in 1884. Father was called Nafral-Hertz. Father explained to me that the first name was biblical to be mentioned in the synagogue, and the second name was secular.

I met only one of Father’s brothers. It was way back in my early childhood. I remember that my uncle lived in Riga. Once, the whole family went to see him for a couple of days. I don’t even remember his name. He died a long time ago, in the 1930s. As far as I remember, he had three daughters, and all of them immigrated to Palestine, when Uncle was still alive. One of them died shortly after arrival. I don’t know anything what happened to the other cousins.

The rest of my father’s siblings left for different countries. I don’t have information about them. I don’t know anything about Father’s childhood and adolescence either. Of course, he got religious education. It could not have been otherwise in such a town as Friedelstadt. He also got some secular education. At any rate, Father knew how to read and write in Russian, Lettish, German, knew mathematics and accounting.

Mother’s family also lived in Friedelstadt. I don’t know where her parents came from, but both their daughters were born in Friedelstadt. Grandfather Perets Gordon owned a hat shop. He worked as a hatter and took some apprentices, who worked for him for some time after their apprenticeship was over. Grandmother Yoche-Hinde was a housewife. My mother Dayle was born in 1887. Her sister Breine was ten years younger than Mother. She was born in 1897. I know that my mother and her sister had a middle brother, but he died in childhood.

Mother’s family was an ordinary Jewish family, like most families in Friedelstadt. Neither Grandfather nor Grandmother were pious, but they respected and observed Jewish traditions. There was a synagogue and several prayer houses in town. On Sabbath and Jewish holidays the entire Jewish population of Friedelstadt went to the synagogue. They prayed at home on working days. Grandmother strictly observed the kashrut. There were separate dishes and tableware for meat and dairy dishes. Grandmother was a unique cook. She had a true culinary talent.

They had a small one-story house. Grandfather’s shop was next to it. There was a small plot of land by the house, where grandmother made a garden. She planted greenery there. Grandmother kept poultry in the coop- chicken and geese. The husbandry was not big, but still it was helpful.

My parents got married in 1914. They had a traditional Jewish wedding, there was no other way. Father was a tradesman and mother was a housewife. Father went to Riga to take goods for his store, and in the evening he came back home. Father was deeply respected in town. He was considered to be an intelligent and decent man. Father was one of the few dwellers of Friedelstadt, who got the Jewish newspaper. It was issued in Yiddish. Father was subscribed to that paper, and when the new issue came out, the town dwellers came to my parents to discuss the news. After the wedding, my father bought a small house, the same size as that of my grandparents’ and of other residents of Friedelstadt. Following Grandmother, my mother took care of the garden and bred poultry. They had a regular calm life.

In 1914 World War I was unleashed. When the Germans entered the territory of the Baltic countries, as per order of the Tsar in 1915 all Jews were to be exiled from here to the remote areas of Russia within 24 hours. My parents and Mother’s family were not willing to go to the unfamiliar region. Nobody knew how long they would have to live far away from the vernacular place. Some distant relatives lived in Minsk and they decided to go to them. Military actions were being held in that direction and they couldn’t cross the front line. Then they remembered that some of their relatives, the Goldbergs, were living in Tallinn, so they went there as they had no choice. Thus, our family turned out to be in Tallinn.

Grandfather Perets Gordon died in Tallinn in 1915. He was buried according to the Jewish rite in Jewish cemetery of Tallinn. Shortly after Grandfather’s death in 1915 my parents had their first-born. My brother was named Perets after Grandfather. My sister was born in 1919. She was called Sore-Reyze. I was born in 1928, and I was named Mariasha.

My parents rented an apartment in the house of a rich Tallinn Jew named Berkovich. My paternal grandmother Libe-Leya, my maternal grandmother Yoche-Hinde and Mother’s younger sister Breine lived in our apartment. Breine remained single and lived in our family all the time. Grandmother Libe-Leya died in 1930. I was only two years old then. I don’t remember her at all. Grandmother was buried in the Jewish cemetery in Tallinn in accordance with the Jewish rite.

I don’t what Father did for a living when our family had just arrived in Tallinn. I know that he had to start from scratch. Maybe he managed to take some money and precious things from Friedelstadt and it helped for a while. At any rate, when my sister was born, Father had a store called ‘Gold, Clocks, Crystal.’ The building of that store is still there. The store was in downtown Tallinn, on Viru Street. It was a busy street, so there were a lot of customers at the store. Nowadays there is a book-store in its place. There were two stores in one building before. The largest area was taken by a drapery store, owned by Berkovich. The second part of the store was occupied by my father.

Father was respected in town; he was thought to be an honest tradesman. Of course it attracted the customers, as they knew they wouldn’t be swindled in Father’s store. Mother was always being constantly busy. She helped Father in the store. A governess was hired for the children. She took care of my sister, who was a baby, and my brother. She was a very nice woman. When my brother and sister grew up, the governess stopped working for us and she resumed her work when I was born. She raised me since I was a baby. My governess was Estonian. She was a very educated woman, fluent in German and French. She was single and she was affectionate to me and our entire family.

My parents were very busy at the store, and couldn’t pay me a lot of attention, so my governess taught me everything. Owing to her I learnt German and French. She tried to teach me Russian, but for some reason Russian was too complicated for me. My parents spoke Yiddish with each other and German with the children. German was my native language. My first words were spoken in German. I learnt Estonian by natural method, communicating with children in the yard. Our family knew Estonian. It went without saying for us: since we were living in Estonia, we were supposed to know the language of the country.

Jewish traditions were strictly observed at home. We always marked Sabbath. Grandmother Yoche-Hinde cooked for the whole family. She didn’t trust the maids in that. Grandmother was a wonderful cook and she enjoyed cooking. She was definitely the master in the kitchen. On Friday morning Grandmother cooked food for two days. She even baked Sabbath challah herself, in spite of the fact that there was a Jewish bakery in Tallinn, where challah was sold. In the evening the whole family got together. Grandmother lit the candles and prayed. Then all of us sat down at the table. During my childhood I was a bad trencherman, but Grandmother knew how to cook and serve the dishes so that even I didn’t have to be talked into eating. On Saturdays no work was done about the house.

All Jewish holidays were marked at home. The whole family went to the synagogue on holidays. I remember there was a synagogue on Makri Street, not far from our house. The synagogue was destroyed after the war. It was a choral, two-story synagogue. My mother, sister, grandmother and Aunt Breine were in the top gallery with other women. I was a baby, so I always sat with my father and brother in the lower gallery.

Pesach was my favorite holiday. People started getting ready for the holiday beforehand. There was something interesting every day. I liked that preparation for the holiday. Every year it was an event for me. Grandmother made wine for Pesach herself. Our apartment was heated by stove. When the apartment was not heated in the warm season, Grandmother kept the bottles of wine in the stove. The wine was made from raisins. It was sweet and very scrumptious. Matzah for Pesach was bought from Genovker. There was a confectionary, owned by a Jew called Genovker. My aunt Breine worked at Genovker’s confectionary factory. Tasty sweets and cakes were produced there. On the eve of Pesach the Genovker bakery switched for baking matzah. There was the ordinary matzah, from flour and water, and egg matzah. The latter was delicious, very crispy and tender. Of course, we had only kosher food.

When the thorough cleaning was over, Father walked into every room and the kitchen. Pieces of bread were put in certain places. Father swept them onto a wooden spoon with a goose feather. Then that spoon was wrapped in a rag and burnt in the stove. It was a Paschal ritual. Once the chametz was banished from the house, Paschal dishes were taken out. Of course, on ordinary days only kosher dishes were used and Grandmother looked into that. Paschal dishes were not ordinary, they were beautiful. When they were taken out from the package, I started feeling the holiday.

Grandmother always cooked delicious Jewish dishes. Unfortunately, I don’t know the recipe and cannot cook them myself. Grandmother made ‘Eingemachtes’ – radish was cut and soaked in honey, then boiled. It was really tasty. Grandmother took the pits from prunes and put almonds in the prunes. Then those prunes were to be boiled in honey. Of course, there was gefilte fish, chicken broth and all traditional dishes of the Jewish cuisine. I remembered the desserts most vividly.

In the evening father carried out the first Pascal seder. There was a large goblet with wine in the center. It was meant for Prophet Eliagu. All of us were supposed to drink four glasses of wine during seder. I was also given wine, though I drank it from a tot. There was another seder the next day, but it was not obligatory to have it at home. Sometimes on the second seder we went to our relatives, the Goldberg family. My parents chose Tallinn owing to that kin, and our families were very friendly. Sometimes, the Goldbergs came to us on the second seder. It was mandatory to have the first seder only at home, with your family.

On Rosh Hashanah the whole family went to the synagogue. Then Yom Kippur came. All adults fasted for 24 hours on Yom Kippur, the way they were supposed to. I was a child, and I didn’t have to fast. On this holiday people went to the synagogue for the whole day. The prayer lasted until the first evening star appeared. Father’s store was closed on holidays. I also remember the holiday of Simchat Torah. It was a very joyful holiday. Children hold apples in their hands. Small flags were stuck in those apples. Children were given desserts in the synagogue and I remember it. I remember that holiday for the reason that it was my mother’s birthday. Guests came to our place and we had fun. All my parents’ friends were Jews. They tried to get together. Apart from Goldberg family, my parents kept in touch with the Genovker family, the owners of the confectionary factory, the Berkovich family. There were some more Jewish families, but I don’t remember their surnames. In general, only Jews came to us.

We did not mark Estonian state holidays in our family. Of course, we did what we were supposed to: hang the state flag of Estonia on the balcony, but we didn’t have celebrations like we had on Jewish holidays.

All of us went to the Jewish lyceum 4 on Karu Street. At present that building belongs to the Estonian Jewish community. At that time there were two private Jewish lyceums. One of them, where we went to, had the teaching in Ivrit, the other one in Yiddish. When Perets was in the junior grades of that lyceum, some subjects there were taught in Russian; when my sister went there, all subjects were taught only in Ivrit. Ivrit wasn’t spoken at home.

One year before lyceum, I went to the kindergarten, where children were taught Ivrit. We had a wonderful teacher called Anna Klas, the daughter of the chazzan of the largest Tallinn synagogue 5, Gourevich. Then she became a pianist. Her son Erie Klas is the conductor of the Tallinn symphonic orchestra. Anna didn’t only teach us music; she also taught us the rudiments of Ivrit. Children perceive things quickly and after kindergarten we were ready to study all lyceum subjects in Ivrit. We stayed in the kindergarten from morning until noon. Probably it was not very different from modern kindergartens. We played different games, learned how to sing, draw, went for strolls. Many children, with whom I made friends in the kindergarten, were enrolled in the same grade in lyceum. All my friends from childhood were Jews. Most of them were my school friends. Some of them were children of my parents’ friends.

All of us were enrolled in Zionist organizations by school. There were Maccabi 6, Hashomer Hatzair 7, Betar 8. My elder sister and I joined Maccabi. We were focused on physical training. We had good gymnasiums and different circles. There were several groups in every circle for children of different ages. I remember when I was attended training classes in Maccabi, there was another group with adult, very beautiful girls. Isaac Goldman, my sister’s future husband was also in Maccabi. He was a great sportsman, a member of the Maccabi team.

All Jewish holidays were always celebrated in the lyceum in a very interesting way. We didn’t have classes on holidays, but all students and their parents got together on holidays. We organized a concert program and our parents were our audience. We sang, danced, gave performances. Our mothers baked desserts for our school holidays. The children got food from the school canteen. Charity raffles, auctions were arranged on such occasions. There was tuition for lyceum, but children from poor families, who couldn’t afford to pay the tuition, were also admitted. Their tuition was paid by the Jewish community, and some amounts of money were collected at charity events.

We always celebrated the birthdays of all our family members. All my friends were invited for my birthday. My sister, who was nine years older than me, always arranged very enjoyable holidays for us. It was engaging all the time. She organized games, performances and we all had fun.

We always spent summer in the picturesque Tallinn suburb Pirita. There was a wonderful coast with clean white sand. There was a thick pine forest along the coast line. We rented a dacha 9 and lived there all summer long. My parents couldn’t leave the store, so they stayed in Tallinn and came to see us on weekend. My sister, grandmother, Aunt Breine and I stayed there all the time. Pirita was an amazing place for me, an urban child. I could see a cow, while walking in the forest or feed chicken in the house. We spent time on the beach and in the forest. Even now when I come to Pirita, I am overwhelmed with joy recollecting my childhood.

Upon graduation from the lyceum my elder brother entered Tartu University, the Economics Department. Having finished her studies, my sister entered the Tallinn Arts Institute. My sister’s new friends, whom she met in the institute, often came to us. At that time her friends were not only Jews, but also Estonians.

In 1938 Fathers’ cherished dream came true - to have his own place to live. He bought half of a two-story house. There was a five-room apartment on each floor. The first floor was occupied by a Jewish family, and our apartment was on the second floor.

All of us knew that in 1933 the Fascists came to power in Germany 10. Probably, my parents discussed that. I don’t think any Estonian Jews were troubled by that event. Many of those who were deported by the Soviet regime in 1941 and sent into exile said that if they had not been deported, they would have definitely stayed in Estonia during the war. It was true, as many Jews were no willing to get evacuated and perished in Fascist concentration camps and during mass executions of the civilian population.

When in 1939 Soviet military bases were established in Estonia, it went by me. My parents must have been indifferent to that; otherwise I would have felt their anxiety, even if they hadn’t spoken about it. There was a normal course of life and military bases were beyond us. In 1940 we felt it, when Estonia became Soviet 11. Our Jewish lyceum was closed down, or to put it more precisely, it was made into an ordinary school. The last school year was in Yiddish, Ivrit was banned. I went to the 6th grade. All my classmates became pioneers 12. It was interesting for us, like a new game. We saw no politics in that, just took it as a new club, a new organization for children like Betar or Hashomer. There were some events for pioneers. We went on excursions. In general, we had fun and didn’t think that there was a change in our life.

My brother, who was studying at Tartu University, had to come back home. He quit his studies to help Father with the store. He worked as an accountant. Though, it didn’t last long. The Soviet regime commenced nationalization of the private enterprises. Father’s store was also nationalized. The process of nationalization was as follows: first the Soviet commissar 13 was assigned, who came to the store, reviewed business processes. Then there was the day, when that commissar should be given the keys to the store, safe and all documents, and that was it. The owner was turned out. Of course, there was no monetary compensation. My father had to go through that. On that day I saw my father crying for the first time, and I was worried. I remember, I climbed on his lap and tried to comfort him. Soon, I saw Father’s tears for the second time. Though his store was requisitioned, Father had to pay a large amount of money. He didn’t have enough to pay the debt.

First, some people came and made the inventory of our property, then they started taking all things from our house. And again I had to see my father cry. Father loved curio things, silver utensils and jewelry. He had collected them all his life and he used to say that those things would later remind his children of him. All those precious things were taken, as well as good pieces of furniture. Only the most necessary things were left: table, chairs and a bed. At that time I expressly understood that our calm and prosperous life was over and we didn’t know what was in store for us. 

In November 1940 my elder sister got married. She met her future husband, Isaac Goldman, in the lyceum. They were classmates and had been in love for a long time. My sister was married in a chuppah in the Tallinn synagogue. Rabbi Aba Gomer 14 led the wedding ceremony and gave them the ketubbah. Then their marriage was registered in the city hall. It was a mere stationary procedure. We had a wedding party at home. There were not a lot of guests, just close friends and relatives. It was in the Soviet time, so there was no way the newly-weds could have rented a separate apartment. My sister and her husband lived with us. Isaac was a good expert. He worked with jewelry, silver in particular. My sister kept on studying at the Arts Institute.

When the store was nationalized, my brother was hired there as an accountant. It was harder for my father to find a job. Finally he went to work in the clock repair shop, which was providing services for the Baltic fleet. Father was a very good clock mender and an honest man. Some of the people who knew Father recommended him for that work. Mother went to work as a cashier in a dish store, and Aunt Breine kept on working in the confectionary, which was also nationalized and taken from the Genovker family.

In January 1941 my brother got married. He was 13 years older than me, and he always treated me like a child. He loved and pampered me. When he studied in Tartu, he always brought me toys and presents. I got used to the idea that brother loved me best of all. I felt insulted and offended, when he brought a wife, or more precisely, a fiancée from Tartu. I was shifted to the second place. Perets’s wife was called Sima, nee Zak, and her Jewish name was Simcho-Dvoira. She explained that the name Simcho was a blend name as in Jewish families children were named after deceased relatives and at that time, in that period of time two of her relatives died. One of them was Simon, and I don’t remember the name of the second one, it began on ‘Cho.’ Sima was younger than my brother. She is still alive. They were wed at home under a chuppah. They also lived in our apartment.

Newcomers were housed in the apartments of the local dwellers. There were times, when the hosts were evicted from their houses. It happened to the Berkovich family, who leased us the apartment. They were told to leave the place within 24 hours and they had to do it and rent a small old house in the Tallinn suburb Nõmme. Fortunately, our family was not touched. We had five rooms, but there were a lot of us: my father, my mother, my sister and her husband, my brother and his wife, my aunt, my grandmother and I. Probably, the newcomers didn’t want to live with such a large family, and looked for a quieter place.

Father was getting unwell. He most likely couldn’t get over his anxieties. He died in April 1941. I didn’t see my dead father. I was 12 and I wasn’t allowed to say goodbye to him. I wasn’t taken to Father’s funeral. I caught a cold and under that pretext I was told to stay at home. I only know that my father was buried according to the Jewish rite: without a coffin, in a shroud. It was still possible at that time. After the war it wasn’t allowed to bury people without a coffin even in the Jewish cemetery.

Mother took Father’s death very hard. All of us were overwhelmed with grief. We lived as if in a haze. The most terrible day in the history of Estonia came: the deportation starting on 14th June 1941. It changed the life of our family completely. It was not during the day, but on the night of 13th June. Somebody rang at the door, when everybody was asleep. A couple of men came in. I don’t remember if they were wearing NKVD 15 uniforms or not. We were apprised that our family would be deported. We were given two hours to pack our things. Those people had the lists. They found our family name on the list and started demanding that we should wake up our Father. Those lists must have been compiled in advance. At any rate, Father was included in the list. Father had died two months earlier, and those people came to our apartment, looked for him and didn’t want to believe that he had died. How come, he was in the list!

Three families – my mother and I, my sister and her husband and my brother and his wife – were exiled. If Father had been alive, he would have been sent to the Gulag 16 as exploiter and ‘enemy of the people’ 17, and we, the members of the family of an ‘enemy of the people,’ were not sent to the Gulag, but into exile. Then I understood how lucky Father was to have died before that day. He had heart trouble and most likely he would have died in the train. If he was to survive the trip, it would be hard to imagine what a tormenting solitary death was awaiting him in Gulag, and we would never have known where his grave was. Only grandmother and Aunt Breine stayed in Tallinn as they formally were not considered as members of our family, and remained untouched.

Of course, for the time given, we were not able to pack all necessary things. We were panic-stricken. It was like a bolt from the blue. We were lucky that Aunt Breine came to a station, where our train stopped, and brought us many things, which were really helpful later on. We received no money in exile. The only way to survive was to sell the things or exchange them for products.

We were brought to the train station in a saloon car. The trains were ready for departure. These were trains for transportation of cattle. There were tiny windows in the cars almost under the ceiling. Of course adults were worried and despondent. Strange as it may sound, but it was very interesting for me. I took it as an adventure. I met a girl of my age in the car, and we made friends at once. We had fun. I don’t remember if we were fed on our way or whether there was an opportunity to buy food. At any rate, we were not starving.

We were taken to the town of Kotel'nich, Kirov oblast [about 800 km from Moscow]. It was a deportation depot, wherefrom people were allotted to the destination of exile. Our family was to go to the town of Sovetsk in Kirov oblast, about 100 km from Kotel'nich. We were not to live in the town itself, but we were to go to the place of the quarry, located about 10 kilometers from the town. Тhere were only barracks for the exiled and quarry workers.

There were terrible conditions in the barracks: 14 people were housed in one room. Of course, adults dreaded that, but I found it adventurous. We were lucky that my brother, and Isaac, my sister’s husband, stayed with us. They were not enemies of the peoples, just members of a family of an enemy of the people. Who knows what might have happened to Perets and Isaac, if they hadn’t been in exile. They might have been sent to the front and perished there. Apart from us there were was a man with a son of my age, a woman with a son, older than me, and another woman with a daughter. Two people shared one bed. I shared a bed with my mother. There was another room in the barrack, also meant for 14 people, and a smaller room.

On the first day all adults were sent to the quarry. Men blasted stone, fragmented it with picks. Women were to load the stones in the trolleys and took them to the embankments. After a couple of months, women over 50 were exempt from work. They were supposed to stay in the village. My sister and Sima kept on working in the quarry. Then people from the quarry were gradually moving to town, to Sovetsk. Very few were allowed to go – several people every month. Sovetsk was also in the area of exile and local authorities didn’t mind our moving there. My sister and her husband were the first to move to Sovetsk. They settled somehow, rented a room and invited Mother and me to go to Sovetsk. My brother was a very bona-fide and responsible man. He stayed in the quarry the longest and left the last. He said if he was assigned to that work, than it was needed. I think he stayed in the quarry for over a year, and then came to Sovetsk.

I had to go to school. It was complicated as I didn’t know the Russian language. Besides, the curricula of Estonian and Soviet schools didn’t coincide. We studied for 12 years, while in the USSR school lasted for ten years. Though I had finished the 6th grade in Estonia, I was admitted to the 6th, not the 7th grade of the Russian school in Sovetsk. I went to school in the second term, after the winter holidays. My sister, who knew Russian, spent a lot of time teaching me. We spoke Russian, and I wrote dictations. In general, when I went to school, the only problem I had was Russian. I got good and excellent marks in mathematics. I could learn the poems by heart and recite them. I got poor and very poor marks for writing. I couldn’t remember spelling and wrote the way I heard things. There was an enormous amount of mistakes. In summer I was transferred to the 7th grade with the reexamination in Russian language, which I had to pass in fall. It took me a year for my writing to be literate and my speech fluent.

I felt no anti-Semitism at school. Of course, I stood out among other children, at least with regards to my accent. But I was lucky, I was teased ‘Estonian.’ I would have probably been hurt if they had called me ‘kike.’ I did not care, when they cried ‘Estonian, Estonian!’ I was dressed like other children. It was very cold in Kirov oblast, so all of us wore ‘valenki’ [warm Russian felt boots], sheepskin and hats covering almost all of our face and ears. There was no other way.

Besides the exiled, there were a lot of evacuated wives of Soviet officers in Sovetsk. They received monetary certificates from their husbands, who were in the lines. So, they lived pretty comfortably. We got food cards 18. We could receive only bread on that card. That bread was very heavy and sticky. Sometimes, we were given salt. Once we even got a card for sugar. It was a real fete. We scraped through for the sake of exchanging things we had taken into exile with us for products. When Mother was alive, while she was still able to move, she went to rich villages and exchanged things. They willingly took our things, as they were rare for them. Then we started knitting jackets for the wives of the officers. All women knew how to knit in Estonia, so we also could knit. The customers brought us wool or old woolen things, which we remade. We had a fixed price. One piece from wool cost a pood [16 kg] of potatoes. We somehow managed to make a living.

There was no security. We were not entitled to leave the bounds of the city. Those who had passports were supposed to check in at the NKVD department once every ten days. In the USSR a passport was issued when people reached the age of 16, so I didn’t have to check like the other members of our family. My brother worked as an accountant in a local enterprise. He had to take financial statements to Kirov. He was supposed to get a permit from the NKVD for every trip. He would have been arrested right on the train, if he hadn’t had that permit with him. Passengers were constantly being checked.

Grandmother and Aunt Breine found us. They went into evacuation at the beginning of the Great Patriotic War 19, and lived in some kolkhoz 20 in Tatarstan, not far from Kazan’. My aunt worked in the kolkhoz. She and Grandmother got food cards. They were not exiled, but evacuated. Aunt Breine was very frugal and kept things very thriftily. She even managed to preserve some things that they took into evacuation. We kept no things, as we spent on food everything we could. Aunt told us later on, that they were not willing to get evacuated, but since we had been exiled, they decided to go. Our exile had not only saved our lives, but also theirs. If we had not been exiled, Mother would not have agreed to be far away from Father’s grave. He had died only two months earlier. Most Estonian Jews were not appalled by the Germans, they were more daunted by the Bolsheviks 21. We had a radio. It looked like a big black round wall plate. We listened to the news from the front. At that time we didn’t know that practically all Jews, who stayed in Estonia, were executed. Grandmother died in evacuation in 1943, and in 1944 Aunt Breine moved from Arsk to Kazan’.

I was afflicted with typhus fever when I finished the 7th grade. I most likely had enteric fever, аnd I was hospitalized in the typhus department, so I think I caught typhus fever. Nobody believed that I would survive, but I did thanks to my mother. She started getting sick. She had heart trouble. I was discharged from the hospital, but I was very feeble and had a fever. My sister took me to the doctor and it turned out that I had problems with my lungs. Fortunately, the Leningrad tuberculosis sanatorium had been evacuated to Sovetsk, both doctors and the patients. Somehow my sister made arrangements for me to stay there. The doctors had no hopes that I would get better as my case had been so neglected. Of course, I stayed in the sanatorium and went through the treatment. In spite of war times, I was fed very well there, because when having tuberculosis, nutrition is one of the most important factors.

My sister knitted for the doctors of the sanatorium and I was helping her. Again a miracle happened. I was convalescing. When I was in exile for the second time, I will talk about that later, I saw those doctors again. They took me from one office to another for all the doctors to see the miracle. The doctor, who treated me, reiterated that I would get better soon, and we would go dancing. She confessed to me later that she didn’t even believe that I would survive, nothing to say of recuperation. Everybody saw that I wouldn’t make it, and they were rejoicing when they saw me alive and healthy. Fate was on my side.

When I was discharged from the hospital, I was supposed to be operated on the lungs. I went through pneumothorax – air was blown in my thorax. There were adhesions, inhibiting air to go through. I was supposed to undergo operation for those adhesions to be removed. I was sent to Kirov. There was the necessary equipment for the operation, but there was no surgeon. So we came back. Shortly after my return in June 1944, my mother died. Of course, there was no Jewish cemetery in Sovetsk. All exiled from Estonia were buried in one sector of the town cemetery no matter what nationality they were. [Editor’s note: In the USSR city cemeteries were territorially divided into sectors. Usually all city cemeteries have common plots of land, plots for burial of children, sectors for burial of the titled militaries, a Jewish sector, plots for the political leaders etc. People were usually buried in accordance with the will of the relatives of the deceased or the testament.] Mother was buried there. When I lived in Tallinn, I went to Sovetsk to visit Mother’s grave. I wanted to bring it in order and set up a monument, but I couldn’t find her grave. There were no Estonian graves at all. Even in the undertaking bureau no record on the burial of the exiled was maintained.

After Mother’s funeral, my sister took me to my aunt in Kazan’. There was a surgeon in Kazan’ hospital but there was no equipment for the operation, therefore I was not operated on, but it was for the better, as I could do without it. I stayed with my aunt. I didn’t go to school in Kazan’, I decided to work. My aunt found me a job as an accountant’s assistant at a motor-transport depot.

In late 1944 Tallinn was liberated from the Germans, and evacuees started coming back home. I turned 16, but I didn’t want to receive a passport in exile. I procrastinated with that in order to come back home and get a passport as a citizen of the Soviet Estonian Republic. I was small and lean, so I looked much younger than my age. Thus, my aunt took me to Estonia without passport. My sister and brother stayed in Sovetsk. After some time, my sister and her husband managed to get the permit to move to Kirov. My brother was not willing to go to Kirov, as he dreaded the idea to address the NKVD to get the permit. He lived with Sima in Sovetsk until 1956. Their three sons were born in Sovetsk. The elder, born in 1947 was named Naftole after our father. The second son, Benjamin, was born in 1949, and the third, Avigdor – in 1954. My sister didn’t have children. After working in the quarry very many women became barren.

My aunt and I returned to Tallinn. Other people occupied the apartment we used to live in before our exile. My aunt got our apartment back by a ruling of the court. I lived with her. Now we also lived in the communal apartment 22. I wasn’t entitled to live in Tallinn : there was a law at that time: people were not permitted to settle in the place, wherefrom they were exiled. I couldn’t get a passport in Tallinn either. In general, there was no way the passport could be issued without a residence permit 23.

I went to school, submitting my birthday certificate. I finished the 8th grade there. It was dangerous to live without a passport and I had to find a way out. A motor-transport depot was established in a small settlement called Mardu in the vicinity of Tallinn. They needed an accountant, who was familiar with the automobile business. Since I had worked in the motor-transport depot in Kazan’, I was offered a job in Mardu and given the residence permit registered in the hostel of the motor-transport depot. Finally, I was able to receive a passport.

I lived with my aunt in Tallinn. When I was held up at work, I stayed in the hostel. In 1948 my aunt retired. She managed to get a permit for me on the grounds that I had to look after an elderly relative. Thus, I was able to live in Tallinn officially without being worried to be checked by the militia. Having got a residence permit, I left my job in Mardu and went to work for the Tallinn motor-transport depot. It seemed to me that everybody forgot that I had been exiled, the daughter of an enemy of the people, who illegally returned to her native town.

There were a lot of people in Tallinn, who came back from the exile, especially people of my age and a little bit older than me. In 1949 arrests recurred. It was not connected with the campaigns against ‘cosmopolitans’ 24, ongoing in the USSR since 1948. Only Jews were arrested, being charged with cosmopolitism, former exiled were detained in spite of their nationality. They were re-exiled. They must have decided that there were too many of those like I. The year of 1949 was auspicious for me, and I thought that there was nothing to fear, but I was mistaken.

I was arrested in 1950. Late at night in March 1950 the doorbell rang and there was continuous knocking. I opened the door and saw a militiaman. He told me I should come with him. I was 22 and had an adventurous feeling again. I was amused and scared at the same time. The militiaman took me to the NKVD. A military officer read me the order saying that being the daughter of a large tradesman and socially dangerous person I was to be exiled in the previous area.

After that I was sent to the transit prison. The cell was huge. When I entered it, I heard different people calling my name. When I looked around, I found a lot of people I knew: from the lyceum, and those who had been in exile with me. Some of the arrested had been exiled already. They sent away people in small groups and brought new ones into the cell. As soon as the door of the cell was opened and a newcomer was brought in, he was joyfully welcomed by others. Again some familiar persons came in.

All of us were young and optimistic. We took our incarceration in transit prison as a picnic: no living conditions, bad food and a vague future, but still we had fun. We sang songs, recited poems, chatted, laughed. I made friends with a girl, whom I knew from my childhood. We shared one barrack room in the quarry near Sovetsk. Both of us were sent to transit prison in Leningrad. It is the most horrifying recollection. The exiled were aligned and taken to the train, being convoyed by gunned soldiers on both sides. Some of them held the sheepdogs by the lead, and those dogs were barking and fidgeting. It was a scary scene. There were no things like that in other transit prisons. The cars of the train were one and the same: with bars on the windows, like for prisoners. We were fed with some insipid food on our way, but we were not starving. We still were optimistic, which was inherent in young people.

There was a huge transit prison in Leningrad. The cell where I was placed was also large. It was probably meant for about 100 people. Again, I had a kindled interest: new impressions, new acquaintances. Every morning the guards made a roll-call in the cell. They called a number and an inmate was supposed to say its first name, last name and the article of conviction. We proudly cried out ‘no article.’ I remember Lithuanian schoolchildren, who were in the cell with me. There was the whole class with the teacher. They were condemned for listening to either some German radio station or Voice of America 25, which were both banned in the USSR and listening to them was considered to be a crime against the Soviet regime. Each of those teenagers and their teacher were sentenced to 25 years in strict-security camps. They were waiting for their turn to go the camp. They were quiet. They sang songs in sotto voce.

We were not interrogated in prison. Everyone got his ‘tag’ and we were supposed to calmly wait for our turn. Sometimes the guards suggested a deal: we were to wash the floors in the hallway and then we would get a change to watch the concerts of the amateur groups. We willingly washed the floors, but we never attended the promised concerts. We were even scolded for washing the floors improperly. I don’t remember how long I stayed in that prison; from there I was transferred to the transit prison in Kirov. There I met my former classmate from the lyceum, whom I had seen in the transit prison in Tallinn before. She was sent to Kirov earlier.

We were supposed to get to Sovetsk. Now there is a connection with that region, but at that time we could get there by plane only. In spring and fall there was a mess on the roads, they were dirty, and the planes didn’t fly as the landing-strip was turned into the marsh. There was no navigation. We were to take a train to Kotel’nichi, which was half way to Sovetsk. And then it was up to us what to do. We decided to go there on foot and thumb a lift.

I had stayed in prison for a long time, and had collected quite a lot of things. My aunt was constantly bringing me clothes, footwear, books. I took all that and put it in my suitcase and backpack. When we got off the train and started walking, I momentously understood that I wouldn’t be able to carry that heavy load on me. We met two passers-by on our way, who were going to some village. One of them took my suitcase, and the other one took my backpack. When we decided to stay in their village overnight, I understood that I wouldn’t be able to make another step. There was a telephone in the rural authorities, wherefrom I called my brother in Sovetsk. He addressed the Sovetsk department of the NKVD with the request for me to stay in that village and wait for the steamboat.

Finally, I arrived in Sovetsk. My brother and his family were still staying there. My brother worked as an accountant at a glove-making factory, which had been evacuated to Sovetsk from Leningrad before the war and remained there. I couldn’t find a job. I was looking for a job opening and found some options. When I came to the HR department, it turned out that the vacancy was closed, they just hadn’t managed to close the announcement. In reality, they were afraid to hire a socially dangerous individual; they didn’t know what that individual had in mind.

In the end, my brother, with the help of his pals, found a job for me at the motor-transport depot, where they had an urgent opening for an accountant. They were in the nonplus and had to offer me a job. I thought that I would be working and attending evening school as I had finished only 8 grades. I had to work a lot in the first years, the job was new for me and I had to learn a lot. Work was much more important for me than school. Two years had passed, before I entered the 9th grade of the evening school.

Having finished school, I decided to continue my education. I went to the Teachers’ Training Institute in Kirov to submit the documents. I didn’t have a passport. Upon my arrival the NKVD had taken my passport and given me a temporary identification card instead. The entrance examination board of the institute didn’t accept that document saying that it was not a passport. I went to the NKVD, which called the examination board of the institute and told them to accept my documents. My name was included in the list of entrants, but I decided not to take the exams. I understood that they would be biased against me and no matter how good I was, I would be given a poor mark on the first exam.

I returned to Sovetsk. My friend, who went to the evening school with me, also was not admitted to the institute. She tried to enter the medical institute in Perm’. We decided to enter the next year. We chose Voronezh University. I wanted to enter the Mathematics Department, and she chose biology. We started getting ready for the exams. We wrote a letter to Voronezh University, and they sent us the forms and the invitation letters to take the exam. I was supposed to get the permit from the NKVD to go to Voronezh to take exams. It didn’t take my friend long to get such a permit. It took longer for me to get mine. I was to leave, but I still had no permit. So, we decided that I wasn’t predestined to enter that year. My friend decided to take a vacation. On the day of her departure I received my long-awaited permit. I dashed to her, but she said that she was tuned for vacation and didn’t want to change her plans. It was the second failure.

The next year, in 1953, I decided to enter the institute again. It was after Stalin’s death and the exiled were given passports 26. All of us were restricted in the residence area. I got a real passport, and it was very amusing: The page where the residence permit was to be filled in contained an entry saying ‘permitted to reside in Kirov oblast.’ Of course, the entry was made as a result of the illiteracy of the passport officer. It would have been clear if it had said ‘permitted to reside only in Kirov oblast.’ But in my case the entry implied that I was entitled to reside everywhere, including Kirov oblast. Owing to that entry I had no residence restrictions. I could go anywhere, not only in Kirov oblast!

Thus, I decided to go to Leningrad and enter the Mathematics Department of Leningrad University. My friend’s term of exile was over, so we decided to go to Leningrad together. She successfully passed the exams and was admitted to the Biology Department, but I flunked the exam in mathematics. I ploughed the exam; my knowledge was not underestimated. I had finished only evening school in the district center, in the small town of Sovetsk. I even prompted my mathematics teacher during the lessons. I couldn’t solve the tasks on the entrance exam. I didn’t even know the approaches. So I went back Sovetsk, got textbooks and took to studying. The next year I passed the exams and I was enrolled for the extramural Mathematics Department of Leningrad University. I moved to my sister, who was living in Kirov.

When I left for Estonia with my aunt, my sister and her husband were still staying in Kirov. They decided to take a risk. They were young, energetic and entrepreneurial. They left the place of exile without permit. They wanted to get to Estonia, but they were nabbed on their way and sent to prison, and later on to the camp. Thanks to Stalin’s death they were exempt from the camp pre-term. They came back to Kirov in late 1953.

I hoped that Stalin’s death in March 1953 would exempt us from exile. Right after Stalin’s death, Beriya 27 granted amnesty, but it referred only to political convicts, not the exiled. Only criminals were pardoned. I was writing a lot to the general prosecutor, the NKVD, to the revision commissions and other authorities! It was futile. I wrote that I was exiled when I was a child and I was not guilty of anything. I got the typical response: ‘you were exiled in 1941.’ And that was that.

The change in our life was brought by the Twentieth Party Congress 28, where Khrushchev 29 divulged Stalin’s cult of personality and exposed his crimes. The wife of my brother Sima and my sister’s husband Isaac were rehabilitated 30, as persons who innocently suffered from our family. They could go, but they stayed as my brother and sister were still in exile.

I worked and studied at the institute extramurally. Twice a year I was given academic leave to go to Leningrad to take exams. In Soviet times academic leaves were paid by the enterprise, and it was good. It was the only time, when I was able to communicate with my group mates. All of them were much younger than me. They entered the institute right upon finishing school, but I had to miss many years. They treated me very well. We were friendly and amiable. The first years of my studies I had to rent a room, later on I was given a room in the hostel. I was neither a Komsomol 31 nor party member. Once I was talked into entering the Komsomol at work. I was not willing to. No way. Why would an exiled want to enter the Komsomol? It was impossible and unacceptable for me.

Aunt Breine had lived in our family all the time, with the exception of our exile. She was a very kind person. She was single. We were her family, her children, and she loved us selflessly. When we were in exile, she visited us twice. My aunt’s trips to Sovetsk were funny. Small open aircrafts flew from Kirov to Sovetsk – one pilot and one passenger. The cockpit was open and the passenger was to wear a helmet. When my aunt took that helmet in her hands, it was teeming with lice. You can only imagine how shocked my aunt was! However, it didn’t scare her off, and she came to us for a second time.

In 1958 my sister, brother and I were informed that we were permitted to leave the area of exile. It was not rehabilitation. The latter happened much later, in the 1960s. At least, we were entitled to leave. Of course, everybody decided to come back to Estonia. My sister and brother knew that they were not permitted to reside in Tallinn, but they hoped that everything would be OK with time. I was not going with them. Nobody was waiting for me in Estonia. I had a job and a place to live in Kirov, I studied at university. I told my sister to go without me. I remember her and I having tea and crying. My sister said that she couldn’t leave me here by myself, and she would have to part with her husband. I understood her situation and agreed to go with them. I went to take the term exams in Leningrad, my sister and her husband went to Estonia, taking my things along with them.

I came to Estonia from Leningrad. We still were not permitted to live in Tallinn. My sister and brother with their families went to Tooste, not far from Piarnu. Sima’s distant relatives were living there and they helped everybody with work. I went to Mardu and was hired by the motor-transport depot I used to work for before my exile. I was an accountant. The chief accountant of the motor-transport depot was not qualified, so from the first days at work I did everything for him. Then there was a downsizing of the staff at the base, and one of the economists was removed from his position. I was to take his job as well. Then the base was liquidated.

By that time I had been officially rehabilitated and was entitled to live in Tallinn. Before that I lived in Tallinn at my aunt’s place, but it was fraught with danger. In that period of time my siblings and their families also moved to Tallinn. I went to work at the motor-transport depot in Tallinn. Soon I was put in charge of the planning department. I kept on studying at university. I lost a year of studies due to my departure from Kirov – I had to get settled in a new place, which was a hassle. I had to study for seven years instead of six. I was so sick and tired of everything that I even wanted to give up my studies. Then I thought that I had spent so many years on my studies, that there was no use in dropping everything at the very finish line. So I simply had to graduate from university. My personal life wasn’t happy, so I thought I should at least succeed in education.

When I obtained a diploma from the university, my relatives started convincing me to look for another job, connected with my profession. They thought I should quit work at the motor-transport depot. I started looking for a job. There was the Mathematics Institute in Tallinn, under the auspice of the Estonian Academy of Science. I was offered a job there. First, my salary was much less here, and secondly I was told to go on with my education and enter the post-graduate department. I was so fed up with my studies that I decided to turn down that offer. I suited them very well as I was a mathematician and had experience in working as an economist. They called me, invited me, but still I refused. When a computer center was established by the motor-transport depot, I gladly transferred there. I worked there until my retirement. I retired in 1987. I was 59 years old. I could probably continue working. Every employee of the computer center had his own theme to work on. When I was through with my topic, I didn’t find any new one to take an interest in. There was no need for me to work for the sake of earning my bread and butter. I was not willing to perform tedious work.

I had stayed with my aunt for the first years since my return. Then I got an apartment from the motor-transport depot and started living separately. My aunt kept on observing Jewish traditions, though the Soviet regime was strongly struggling against it 32. Of course, we didn’t observe the kashrut; it was next to impossible, as it was hard even to get common products. We would gladly have eaten kosher food, but we could not. We obligatorily marked all Jewish holidays. At first, there was no place to buy even matzah in Tallinn before Pesach. We baked it ourselves in strict compliance with the rules. Then matzah was brought from Riga and Vilnius, so we could buy it.

My aunt cooked Jewish dishes. She didn’t quite know how to cook them, as when grandmother was alive, she didn’t trust anyone to cook and cooked everything herself. Thus, my aunt only partially remembered how grandmother cooked, and cooked offhand in a way. In the end, the food tasted good.

The Tallinn choral synagogue was no longer there. It burned down in 1944. There was a small prayer house my aunt went to on holidays. We also marked the holiday of the foundation of Israel. It meant much for us to have our own Jewish state, recognized globally. We didn’t mark Soviet holidays at home. We took them as common days off. Though, it was mandatory for all working people to attend demonstrations on the days of revolutionary holidays – 1st May, 7th November 33. Directors were responsible for the presence of their employees, so I had to go there in order to not let my people down. It wasn’t hard for me to come over, meet people I knew, take a walk in the fresh air. It was fun. We even enjoyed those demonstrations.

My brother had worked as an accountant all life long. He worked for different enterprises, but only as an accountant. His wife Sima worked in the kindergarten in Tooste and after moving to Tallinn he worked as a secretary at the plant. Their sons live in Estonia. All of them are married to Estonians. They don’t identify themselves as Jews. My brother died in 1992. He was buried in Jewish cemetery in Tallinn. The Jewish community of Estonia had already been founded and so my brother’s funeral was Jewish. Perets’s wife Sima is still alive. We keep in touch.

Upon her return to Tallinn my sister couldn’t resume her studies in the Arts Institute as it was too late. She finished seamstress courses and taught at a vocational school. She didn’t have a higher education and it was reflected on her salary. My sister tried to choose between the philology and mathematics department. She chose mathematics and finished Tallinn Teachers’ Training Institute extramurally. She taught mathematics at the vocational school until her retirement. Her husband Isaac was a wonderful sportsman. He took an active part in coaching children. He worked in school as a physical training teacher and a coach.

Anti-Semitism appeared in Estonia in the postwar years. I didn’t come across it in everyday life. Maybe I could escape it as I had a very neutral appearance. I didn’t look like a typical Jew. Anti-Semitism was definitely displayed on the state level. I felt it in Soviet times. I loved traveling. At that time it was possible to buy a trip voucher only to socialistic countries. Besides that, the candidate to take a trip was supposed to be approved by the district committee of the Party, even if the candidate was not a member of the Party. I bought a trip to Bulgaria, but I wasn’t permitted to go. When I came there to find out the reason for refusal, I was told to try visiting Bulgaria next year. Of course, I made no attempts. Then I found out, that under the Soviet regime there was an admission quota for Jews in the institutions of higher education as well as for the trips abroad, purchased by Jews with their own money.

The second time I came across that was when our director decided to award a couple of our employees for their performance with a trip to Finland. There were three-day trips. All candidates were approved, but me. Our chief was a very good man. He was persistent. He took efforts and addressed all authorities to make it possible for me to fly to Finland. I went there but only owing to my chief, his persistence and the sense of justice. It wasn’t connected with my exile, but only with nationality. It was the politics of the Soviet Union.

In the 1970s Jews were permitted to go to Israel for permanent abode. At that time none of my relatives could leave for different reasons. I didn’t even consider such an opportunity for myself. I was not willing to go alone. My kin, the closest people to me, were staying in Tallinn. It was the period of time when we couldn’t think of going somewhere on the invitation of somebody or invite somebody over. Even ordinary correspondence might have been dangerous for those who stayed in the USSR 34. I understood if I was to leave, I would never be able to see my loved ones. It was a very dear price for welfare. When perestroika 35 started, we had the opportunity to travel, visit any country, but it was impossible for me for another reason: I couldn’t afford it.

I went to Israel for the first time in the 1990s. I went to see my sister and her husband. They left for Israel in 1990, before Estonia gained independence 36. My sister was scared that they wouldn’t be permitted to immigrate because of their exile. At that time it was still hard to leave the USSR. It was easier only after breakup of the Soviet Union. In the end, they got the permit to leave. They settled in Ashdod. Unfortunately, my sister’s husband Isaac couldn’t get acclimatized for some reason. The reason was the heat. He was a healthy man, a sportsman. There he started having problems with his health. They hoped that he would get adjusted to the climate with time, but he was getting worse. They had to come back to Tallinn after five years. Even now, many of Isaac’s ailments are connected with his stay in Israel.

I went to Israel only thanks to visiting them. My impressions of the country were probably spoiled by the fact that I lacked money and couldn’t visit all places I would have liked. Of course, I saw a lot in Ashdod, admired that town. Then I found a travel agency offering cheap excursions. I took a tour to the northern part of the country. I went to Tel Aviv, Jerusalem, Haifa and Galilee. I didn’t have enough money to go to the South of Israel. Of course, I had an indelible impression from that trip. The country is wonderful, the people are amazing. It took me long to get used to walking in the street among Jews only. Then I finally became aware that it was our country, and all Jews were at home there.

I saw my aunt very often, though we lived separately. I asked her to move in with me, but she refused, saying that she wasn’t willing to be a burden. Then it was hard for her to be on her own. When I retired, we finally started living together. My aunt was a wonderful person. She treated me like her own child and she was like a second mother to me. I looked after her the way I would look after my mother. When Mother was sick, there was nothing I could do for her, as I was in one hospital after another. I was trying to give my aunt things I could not give my mother. My aunt wasn’t picky. She never complained. Sometimes, I wanted to pamper her with something tasty and said that we didn’t have anything and she replied, ‘Is there bread?’ ‘There is.’ ‘Is there butter?’ ‘There is.’ ‘What else do we need?!’

Aunt Breine died the same year as my brother. She was almost 95. Perets died a couple of months earlier, but I didn’t tell my aunt about that. When she asked how he was doing, I just made up impromptu stories. Thus, she didn’t find out that he had died. My aunt was buried in the Jewish cemetery in Tallinn. Her funeral was in accordance with the Jewish rite. My aunt never talked to me about her funeral, and I didn’t know what she really wanted. She lived like a Jew, and was buried like a Jew.

When the putsch commenced in Russia 37, I was horrified. I dreaded to imagine that previous times may recur. Thank God, it didn’t happen. The Soviet Union broke up and I think it was the right and proper thing to happen. Estonia regained independence. I don’t mean this from a personal view. I don’t think about what it meant to me. I simply think it was needed for the entire Estonian people, and for me as well. Liberty is the most important thing for every individual and for the country as a whole. Only the country, its peoples are entitled to decide what to do, how to live, but not to fulfill somebody’s orders. Of course, sometimes things don’t happen to be the way one expects. At times, when I watch on TV the representatives of different parties in the parliament being at loggerheads, I loathe that and don’t even want to hear it. What are we to do? There should be time for learning something, including learning how to hear somebody else’s opinion.

When the Jewish community of Estonia was established I was happy about that. At that time I couldn’t take part in its foundation, in its work. I had to take care of my sick aunt, who needed me. When she died, I came to the community and asked for a task. At that time they started making the lists of the lonely and needy. I was also taking part in that job. I made friends with Eugenia Gourina, the daughter of the former director of our Jewish lyceum, Samuel Gourin. She was a very smart woman, knowing what she wanted and how to get it. It was a pleasure to work with her. Eugenia gave me some work to do and I willingly performed it.

Eugenia also talked me into joining the revived WIZO 38. Once, she took me there. I wasn’t impressed as there was more talking than doing. I wanted to have a concrete work. When Rita Blumberg came to WIZO, she invited me once again. I said if she found some work for me, I would gladly go there. I didn’t want to be a mere member of WIZO without doing anything. She promised to find something for me.

Once a month alumni of the Jewish lyceum get together in our former lyceum, now the Jewish community of Estonia. There are not very many of us. Every year we are getting less and less. Many of those who are still alive cannot come over, as they are sick and cannot leave the house. There were 24 people in our class, and only four are left. Those, who were younger than us, come over rarely either for the reason of not having studied together for a long time or because they were not as friendly as our class. I come to the community on Jewish holidays as well. I always go to the synagogue on commemoration day. I read the newspaper published by our community.

Lately I go to visit some country every year. I’ve visited many European countries. Our government raised the pensions for those who were either repressed or deported from Estonia during Stalin’s reign. I put away that money for my trips. It is very interesting. It is a pity that I got such an opportunity so late. I am not complaining about my life. I am repining that life is fleeting, and I won’t be able to travel as much as I’d like to. I am trying to see as much as possible while I can.

Glossary:

Amalia Blank
Tallinn
Estonia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of interview: September 2005

I think it was a godsend when I met Amalia. This amazing woman has remained young in her soul at the age of 95 after having had many losses in her hard life. She has such a strong spirit, such optimism and soundness of mind that it is hard to believe how old she really is. Amalia is of short height. She is still very feminine, wearing lipstick and a string of pearls around her neck. Her hair is nicely done. She has shiny grey hair and young looking, fair eyes. Amalia knows how to find joy in every moment of her difficult life. Even young people could envy her quick reaction and the vividness of her speech. There are a lot of things to remember. Her life would be interesting to write a novel about. Amalia fulfilled the main purpose of her life. She was born an actress, she knew, what she wanted to be, and achieved it. Her second purpose was to love and to be helpful to her beloved one. Amalia and her husband found each other when they were not young any more, when their lives had been shattered. Probably age does not mean anything in love. They were happy, but not for long. Boris got seriously ill and then Amalia fulfilled her calling. Her care and will kept her husband in this world for many more years. It was she who prolonged his life for ten years. Of course, the doctor helped too, but in reality only Amalia ‘cured’ him and gave him that extra stretch of life. When I asked her about the secret of her young soul she said, “Those who preserve interest in life, are young at any age.”

Growing up
Drama school
During the war
Post-war
Glossary

Growing up

I cannot say anything about my parents’ families. I didn’t know my grandparents. Even if my parents told me something about them, it is dead and buried. I don’t even know where my parents, my father, Samuel Blank, and my mother, Sarah Blank, were born.

Our family lived in Poland, not far from the German border, in a town called Gzhezhov [about 500 km from Warsaw]. It was a small town at that time. I just have scraps of memories from that period of time. I remember there were military barracks not far from our house. The soldiers sang beautiful songs in the evening. We were indigent. Father was a barber and his earnings were barely enough to scrape through. Mother was a seamstress. We rented an apartment in a dilapidated house, like most houses in our street. We ate what we could find.

Our family was not particularly religious. I don’t recall any holidays and any traditions and rites connected with them. Sometimes, my parents went to the synagogue, probably on Jewish holidays. The children were not told about that.

Father was to be drafted into the army with the outbreak of World War I. The most dreadful thing for him was not the feeling that he might be killed, but the feeling that he might kill someone. To avoid the army, Father started drinking some yucky potion that made his hands shake. He couldn’t be mobilized with that ailment. Later, his hands didn’t stop trembling. It wasn’t as strong any longer, but didn’t go away completely. Father adjusted somehow, and still worked as a barber.

Mother raised the children and worked as a seamstress. She was a very intelligent lady. She had fine taste. I was the eldest child, born in 1910. I was namely Amalia, but at home they called me tenderly Mali. My sister Fanny was born in 1911 and my brother Solomon in 1913.

Yiddish was spoken at home. It was not that Yiddish, which I had to study later on in Mikhoels’s studio 1, the literary language. At home it was everyday, illiterate language, which differed much from the literary Jewish language. Of course, we knew Polish. We went to a Polish school as there was no Jewish school in Gzhezhov. I finished two grades of elementary school there.

In the 1900s and 1910s Jewish pogroms took place in Poland. Then the situation calmed down and then they started again in 1919. The guard in the house where we rented an apartment, Franek, was a real gangster, drunkard and hooligan, but he worshiped my mom, which was unexplainable. He was ready to kneel in front of her. Certainly, Franek was connected with the gangs, who were involved in pogroms. Once, Franek called my mom and said, ‘Sarah, there will be a dry pogrom.’ ‘Dry’ pogrom implied that the pogrom-makers wouldn’t kill the Jews. They would destroy houses, plunder, beat people, but not murder them.

Father was very nervous and said that the doors should be barricaded for the pogrom-makers not to break into. Mother said that it should be the other way around: keep the door wide open. If the pogrom-makers saw that they would be shocked and Mother wanted to take advantage of that. So, that’s what she did: she left the door wide open.

The next day there was a crowd of pogrom-makers in our street. I don’t know how many people there were. Their leader was in the front. They came in our apartment. Mother welcomed them with a smile and told them to feel at home. It was a pity that there were not enough chairs for the ‘honorable guests.’ Let them sit the way they wanted. The pogrom-makers looked at each other perplexed, as they were taken aback by such a reception. Mother kept on being affable saying that they could take all they wanted: ‘Would you need darned baby’s stockings? Take them. Or patched dresses of my daughters? Go ahead!’ The pogrom-makers kept silent, and none of them moved. Then Mother took a box with cigarettes. At that time there was a deficit, but Mother had gotten ready in advance. She started treating them to cigarettes and saying that unfortunately it was the only treat she had for the guests. They took them, the leader gave a sign and they vanished.

In two or three weeks, Franek came up to my mother again. He was very nervous and said that there would be a ‘wet’ pogrom for several days and we had to flee. We lived on the border of Poland with Germany and Mother decided that we should run away there. I don’t know how she managed to arrange for Father to cross the border, but he was the first from the family to do so. Then she had us go, and finally she crossed the border herself.

I remember how she did that. In general, Mother was a legend. What an amazing woman! She took us three children to the border. She had studied everything. There was barbed wire – Polish soldiers on one side and German soldiers on the other side. Besides, there was a long ditch along the border line. Mother put simple clothes on, rolled up her sleeves, put an apron on. On her way she plucked field flowers by the ditch and gave each of us a bouquet. I don’t know how Mother had managed to agree with the German lady, but she organized everything. She gave us the flowers and told us that the lady on the other side was our mother, who would come to get us.

When the lady showed up, we were supposed to follow her and not look back. She instructed us, we did what she told us and reached the border. Then Mother took out cigarettes and gave them to Polish and German frontier officers. She asked them to free her from these poor children – us. She said she’d found them in a ditch; they’d plucked flowers there. They might have come from Germany and got lost. Mother said she was a laundrywoman and had to do washing, so she wouldn’t have time to deal with children, and she asked the frontier officers to let the children over the border into Germany as those kids were most likely from there.

At that moment a lady on the German side showed up. She came running towards us and cried out, ‘Children, children I have been looking for you!’. We cried out, ‘Mama!’ and darted towards her. It happened exactly according to Mother’s scenario. The frontier officers parted the barbed wire and let us through. That lady took us to Father. Soon Mother joined us.

That was another brilliant performance, concocted and performed by mother. She understood that it was dangerous to cross the border at nighttime, as they might start shooting. It ought to be done in broad daylight. It was risky for Mother to go to that part where we had crossed the border, as she would be recognized. So she found a place, where she could go through a ford across a streamlet, no deeper than knee length. Mother rolled up her feather bed and started crossing the border in the open.

Of course, she was nabbed and asked where she was heading. Mother only repeated that she wanted to go to her mother’s grave. The frontier officers brought her to the chief frontier guard and told him what had happened for him to decide what to do with her. The guard started to ask Mother questions and no matter what he asked she responded with one and the same phrase: ‘To my mother’s grave.’ The guard kept Mother for a certain time, and then let her go – what could you do with an insane person? Let that crazy woman go to her mother’s grave with her feather bed, as it looks like she is demented indeed. Mother was permitted to cross the border. She found us in the village where Father and I were staying. Then we moved to Berlin, where we started a new life. I never returned to Poland.

Only my parents spoke German before, but I learned it very quickly. It seems to me that it is easier to study a foreign language for people who have an ear for music. In any case, my musical talent was helpful. Soon I was so fluent in German that I could go to a German school.

My performing talent was discovered in Berlin, though I was not aware of that. It all began with a hurdy-gurdy. Once an organ-grinder came to our street. We lived in the basement as we were very poor and couldn’t afford to rent a good apartment. Having heard the music, I climbed out from the basement and started dancing to the music. Buxom German ladies were leaning against the window sills and saw me dancing. The organ-grinder had a wooden leg and I was sorry for him. When he finished playing, I walked around the yard, picked up the coins wrapped in paper, which had been thrown from the windows by those German ladies and put them in the hurdy-gurdy.

Since that time I forgot about the time of the day, home and school whenever that organ-grinder showed up; I followed him as if under a spell. I came back home in the evening. Of course, Father strictly punished me, he even beat me with a strap. I wasn’t afraid of pain, but of humiliation. Then Mother had a talk with me; she said that after school I was supposed to come home, eat and do my homework. I promised that I wouldn’t go with that organ-grinder from yard to yard like a gypsy girl. Of course, I kept my promise as I was ready to do anything for my mother.

After a while my parents forgot about it all, as I behaved properly. I danced at home, as I couldn’t help dancing. But I needed spectators. There was a tram stop right by our house and there were always people who were waiting for the tram. I started running to that stop and danced in front of those people.

Once a very elegant lady stepped out from that crowd and asked me to introduce her to my mother and to show her where we lived. She went down the basement with me. She introduced herself to my mother and said that she had her own ballet school. And that I had caught her attention. She said if the child danced in front of people in the street, it meant she was possessed, in the best sense of the word. She suggested to my mother that she’d teach me free of charge. She didn’t want me to be a classical ballet dancer, but an improviser like Isadora Duncan. That lady told my mom that I would become a celebrity and make her school famous. [Duncan, Isadora (1877-1927): American dancer, regarded by many as the mother of Modern Dance.]

Mother listened to her and said that she was very grateful for her high assessment of my skills, but unfortunately she had to turn down the offer, that she had her reasons for doing so. The lady didn’t insist, but left her business card. She left and I burst into tears. I took it as a tragedy! All the dreams I had been living with collapsed.

Mother tenderly touched my head and said when I would turn 14 or 15 years old she would tell me why she had turned down that lady’s offer. She said not to worry, as where one mushroom grows, another one would grow in his place. So, we would wait for another mushroom and would not turn down that one.

So, I lived in a routine: went to school, did my homework. When I was at home by myself, I started dancing and improvised in front of the mirror. These were the moments of my happiness, the times when I felt alive.

When I turned 14, Mother lived up to her promise and explained why she had refused that lady to teach me ballet. She gave me a book by Magnus Grishfeld, where not only normal types of intercourse were described, but also heterosexual life – both male and female. When I read it, Mother said that among actors those things were very common, therefore she didn’t want me to be surrounded by such people in my early teens. Mother said that my second ‘mushroom’ was theatrical talent. I understood that it would be very hard for me to become an actress. There was even a saying in Berlin that the way to the stage was through the bed and it was true at that time. I found it unacceptable for me.

In 1928 a Jewish theater came on tour to Berlin from Moscow. The director was Granovskiy, he founded that theater. Solomon Mikhoels was a leading actor in that theater. I attended all their performances. There were very interesting performances. I was particularly delighted by the play ‘The Sorceress,’ written by Goldfaden 2. After that performance I played that role in my way. I combined the features of Goldfaden’s witch and mine. I also worked on classical roles – the scene of Ophelia’s insanity from Shakespeare’s Hamlet. There were some more roles.

There was a famous actor named Granakh in Berlin. He was unsurpassed, brilliant. He was loved by all of Berlin after his wonderful part of Mephistopheles. My pal worked with him in one theater. Once I mentioned that I wanted to show my roles to someone who could say competently if I had it in me to become an actress. I couldn’t judge whether I had the talent from God or not. She suggested that I should meet Granakh. If he found talent in me, he would be able to help. She warned me, saying that if a girl comes to his apartment, she walks out a woman. I said that I was ready to take a risk – and I was determined: I would come a girl and leave a girl!

Once after rehearsals my pal introduced me to Granakh. He looked at me appraisingly and joked that I was too clever for him, but still made an appointment for an audition in his apartment. He lived out of town. I went by metro and he picked me up at the station. I was aware that I had to explain everything on our way. I started telling him that I came of a very poor family and dreamed of becoming an actress, but had doubts whether I was really gifted and whether there was a sense behind my dreams. So, I wanted to find out those things from him. He started thinking and I saw a glimpse of kindness in his eyes. I calmed down.

When we came to his apartment, he suggested that we should get down to business. I decided to perform the scene of Ophelia’s insanity and the role of the witch. When I said that I was going to perform Ophelia’s insanity, he pursed his lips. He probably thought that I would look insane, pull my hair out, run around the apartment and scream. I stood still, however, didn’t raise my voice. I didn’t show him outward insanity, but a person in deep tribulation, on the verge of insanity.

There was a long pause, after I had finished the monologue. Then he looked at me differently and asked what else I could do. I performed a scene of the sorceress. Granakh was very effusive and hot-blooded. When I finished, he picked up the phone and said, ‘Gustav, come here, I’ve discovered a new talent! She is the Ophelia and the Witch!’

Gustav Vandenheim was one of the most famous actors in Berlin. He was a very handsome man. All women were in love with him. He came at once and grabbed my breast. My reaction was spontaneous, I acted by reflex – I slapped him. Granakh laughed with the laughter of Mephistopheles and Vandenheim left. Granakh said that he would dress me up and open up the gate for me and do his best for me to be on stage. I was a 17-year-old and had no experience, but I intuitively picked the right course of behavior. I replied that there was no need in putting on or putting off clothes, but as for opening the gate, that would be good, at least a chink.

At that time there was a famous actress called Ilke Grunend. I didn’t want to deal with male actors and asked him to give a recommendation letter to her. Granakh insisted on having lunch, but still I got the letter in the end. Granakh wrote a wonderful letter and besought Ilke Grunend to listen to me. As soon as I got the letter, I bowed to him politely and left. I left a girl as I had told my friend. I never saw Granakh again and I was afraid to bump into him in the street.

I went to Ilke Grunend right away. She read the letter and asked me to perform the scenes that I had shown Granakh. When I finished, she said that she would teach me free of charge and schedule the first class. Unfortunately, I got ill. I had blood poisoning, and the doctors even wanted to amputate my leg. I was unwell for a long time, and when I got better I went to Ilke Grunend and the maid told me that she had gone abroad. Thus, I couldn’t realize that chance. I kept on trying, but didn’t succeed. I didn’t even have a chance for an audition: they just saw a girl with a good body, whom they wanted to use, and I understood that it was not my fate to become an actress in Berlin.

In 1929 my mom died. She was still young. Her heart must have failed due to constant responsibility for the family, which was living in poverty and constant strain. It was really hard after Mother’s death. I didn’t get along with Father. I was very proud and wasn’t willing to ask him for money. I was very needy. There was a swing of unemployment in Germany. The economy was depressed. What could I count on? I didn’t have any professional skills. I hadn’t become an actress. I was on odd jobs.

At that time many German citizens took a liking to the Soviet Union, I as well. Nobody knew the real state of things at that time. There was such an organization as the Council of Friends of the Soviet Union. I was a member of that organization. I was so emaciated that I ended up being unable to eat anything. Once, I was told that the Council of Friends of the Soviet Union sent jobless people to the Soviet Union to some resort. I was also included in that delegation. We were taken to Miskhor, Crimea, Soviet Union [today Ukraine]. I was so weak that the group leader who was supposed to take us to Miskhor held me in his arms during our trip. When we arrived, he carried me to the doctor.

There was a wonderful doctor there. He and his wife took care of me, as if I was their daughter. They taught me how to eat. I couldn’t swallow. They gave me tiny portions, but the food was very nutritious. They made me eat those tiny portions. They watched me closely to catch me if I was about to swoon, didn’t allow me to be in the sun. They let me recoup and regain my footing. We were taken to Moscow from Miskhor. We checked into a hotel. The leader of the German group, who was supposed to process our documents and take us to Germany, came to the hotel. There was a delay and we had to stay in the hotel. It was early October 1931.

I was afraid to go back to Germany, as I understood that I shouldn’t do that. Fascism was in full swing. It was already brewing before my departure for the Soviet Union. It was hard to picture what the Fascists were doing. It was getting stronger: Hitler became more and more popular and it felt that the whole situation would end in great calamity. I knew that Hitler had declared Jews the enemies of the German people. I feared the thought of coming back. I decided to try and stay in the USSR.

I knew that there was a Comintern 3 organization in Moscow and I went to the German section, headed by Wilhelm Pieck 4. No less, no more. I got a pass. Went in. There was a secretary at the reception. I said that I wanted to talk to Wilhelm Pieck. She looked at me like at a mad lady and said that he was busy at a conference. I said that I would wait for him. In an hour the secretary told me brusquely that I disturbed her and there was no use waiting for Pieck, as he was very busy. I replied that I would wait as long as needed, and if I disturbed her, she could complain about me to Pieck. The secretary blew her top and said, ‘That is what I will do!’, and went to his office.

Pieck came out and asked me what the matter was. I said that I was from a German delegation and was to go back to Germany in a day or two, but I couldn’t do that as I was a Jew. I also added that I was a member of the organization of Friends of the Soviet Union. I said I would be detained in Berlin on the platform without even a chance to get home. What was the point of being treated and saved from death by hunger if was to face death now? I asked Wilhelm Pieck to let me stay in the USSR and warn our group leader about it.

Pieck was a kind man, and I understood that as soon as he walked into the reception room. He had a sharp voice, but his eyes were the kindest. Pieck listened to me and dictated his secretary a temporary permit for me to stay in the Soviet Union until the issue was clarified. He said I could stay in the hotel for another week and then they would think of something.

The delegation left for Germany and I stayed on my own, without money, without knowing the language. I had no idea what to do. Again I went to Wilhelm Pieck. I knew that there was a foreign department at Moscow University 5 in the journalist faculty. Of course, I couldn’t go there at random. I didn’t even have any documents, but the paper issued by Pieck. So I went to Wilhelm Pieck and asked him to assist me in studying, so that I would have a place in a hostel and a scholarship if I deserved one. I had to provide for myself somehow. Wilhelm Pieck laughed and replied that he wasn’t worried about me, as I would achieve any stated goal. Thus, I left without a clue what to do next.

In Berlin I knew a writer called Berta Lask [1878-1967: poet, journalist, Communist activist]. She was friends with the outstanding Soviet activist, communist Klara Tsetkin and knew her son. Klara and her family lived in Moscow. When I was going to the Soviet Union, Berta gave me a small greeting letter for the Tsetkin family. At that time I took it there and completely forgot about those people. Now I decided that I would go to them.

I went to Klara Tsetkin’s son and told him about my problems. I asked him how I could find a job. It turned out that his sister-in-law had two children and wanted to hire a governess who could speak German with her children. I was given the address and that lady hired me. I didn’t live there for a long time. Their house-keeper was lice-ridden and I suffered from it as well. I didn’t want to stay there and left. It took time for me to get rid of that nightmare.

Drama school

I found a job in an aviation company which worked jointly with Germany and the director sought a secretary, who was fluent in German. I was offered the job, but I was still dreaming of becoming an actress. By that time I had lived in Moscow for two years. It was the year 1933. I knew that Mikhoels was living in Moscow and decided not to chuck away such a chance. Things looked very simple to me at that time: decided–done. I knew that Mikhoels was also a producer and artistic director of the Jewish theater. Granovskiy didn’t come back to Moscow after his tour but stayed in Paris.

I found out Mikhoels’s home number and called him. I didn’t speak Russian, only German. The telephone was answered by a secretary and I asked her if I could speak to Mikhoels. We spoke German, as he was fluent in German. I told him that my matter was serious and asked for an appointment. He suggested that I should come to the theater, but I objected saying that he would be busy, disturbed by people and he wouldn’t be able to pay attention to me. Mikhoels said that I should come to his place.

He lived in a poky apartment on Stankevich Street. As soon as I saw him, I greeted him and begged him to engage me in his theater. He looked at me astonished and I started telling him about my dream of becoming an actress when I lived in Berlin and that I didn’t succeed in that back then. I also remembered and told him of the tour of the Jewish theater in Berlin.

Mikhoels didn’t interrupt me and when I finished asked me how a table was made. I was perplexed and he asked the same question: how a table was made. How would I know that? I was not a joiner, I didn’t know. Mikhoels told me in spite: So I didn’t know how to make a table, but without learning anything I would know how to become an actress? He asked me not to come with that request to him ever again. What was I to do?!

Mikhoels then said in a softer tone that there was a drama school by the theater, where he was the principal. He said that I should try to enter it like anybody else. Exams would be held in September. My visit to Mikhoels was in April. I said that it was a long way to go until September and I just wanted to know whether I had a chance. Maybe I was really good for nothing. Mikhoels looked at me sympathetically and said that he would make an exception for me. He’d let me come to the drama school to take an exam. But it was a serious violation of rules, as the teachers would have to examine me instead of having classes with students. I was so impudent that I didn’t react to that.

I went to the school when I was told to. The students were crowded in the halls: it was a sensation that an audition was arranged because of one person! I entered the room where the board was sitting. I was scared at that moment! Only there and then I realized what was happening to me. The door shut behind me and Mikhoels asked what I come with. I said I didn’t know. ‘Why have you come?’ asked Mikhoels. I said that I had no idea how an actor’s talent was discovered. Mikhoels said that they would have their ways to find out and suggested that I should read something. I read verses by Heine in German.

Then Mikhoels made a sign to a bald man at the grand piano and I heard a waltz being played. I had no clue what I was supposed to do. Well, I didn’t think that he wanted me to dance the waltz. It was ridiculous. What did he imply? I brooded on for a second and then started improvising. I sat down on the chair and imagined that I was at the prom and on the eve I had a tiff with my beloved. He was not in the hall and I was sitting there and looking at dancing couples. Maybe he was somewhere? No. Then the door opened and I startled: is it he? No, I sat down and was despondent like a flower without sun. It was my first improvisation.

There were so many melodies that finally I said that I was exhausted. Mikhoels said that to be an actor is sweat, tears and hard work. He commanded from the very beginning. There were so many more melodies and I had to think over things again.

Finally he said that he was through, and asked if other board members would like to give me a task. The producer of the theater, as I found out later, Efraim Reuter, suggested that I should role play the phrase: ‘for some people life is a blooming garden and for others a bog.’ Oh my God what would I do with that newspaper’s phrase? Dismay! I imagined myself at a party with a glass of champagne – a happy and rich girl, for whom life is a blooming garden. Then thousands of people, for whom life is a difficult path. I don’t remember all I did, just the last option. I sat on the chair and imagined that there was a typing machine in front of me and the editor dictating me some phrase. I repeated that phrase without any intonation, pauses etc. there was a big pause and Mikhoels told me to wait in the hall while the board would be discussing my case.

I couldn’t open the door as there were very many students propping against it on the other side. Finally I managed to walk out, and the students started applauding, exclaiming: Sarah Bernharth! I was really strained after the exam and was sure that they were teasing me. I burst into tears. The girls said that nobody wanted to hurt me and that I had done all right. Mikhoels came out of the room. He took my hand and started walking me slowly along the corridor. He chewed the cud, made long pauses, ‘You see… Well… However,… You are admitted to the second course!’

The academic year began in September and I had to study in the second year with current freshmen. I couldn’t believe my happiness. The principal came up to Mikhoels and said that all was OK, except that I didn’t know Yiddish. I wouldn’t be able to speak German in class. ‘In two weeks,’ said Mikhoels, ‘that girl will speak, read and write Yiddish.’ I understood what kind of obligation I had. I burned the midnight oil to live up to his expectation. I learned to read, write and speak Yiddish. This was the way I came to the great Mikhoels.

It was much spoken and written about. He was a great personality and a great actor. That was the way I saw him. Fate was very kind to me, to be his student. Later on, when I was more mature and was able to understand people, I realized that he was a very lonely man. I could really feel it. He was too great. Those kind of people are lonely, believe me. No matter how many friends and admirers they might have, the greater a man, the lonelier he is. Maybe that was the reason why the subject of loneliness was brilliantly depicted in his parts; it was felt all way through.

Most students of the drama school came from hick towns to study in Moscow. They didn’t only worship Mikhoels, they even feared him. He was copied on stage, in every day life. It irritated him and he told the male students that all of them wanted to be little Mikhoelsiks and would be nobody as there was one Mikhoels already and they had to remain themselves. This is how individuality begins.

I remember once Mikhoels told us during class, and I don’t know whether it was his own thought, or a quotation: ‘Success is the point of altitude where you can see the fall. It means, my dear students, no matter how well you do, you should work to achieve success again. You should work hard, or you will see the point of the fall.’

Mikhoels never performed anything in class as other directors usually did. He thought we were supposed to think of an image and live it, and the director should take care of the direction. If he showed how to play this or that part, most people would copy him and Mikhoels didn’t want that. He explained everything in such a way that no demonstration was needed.

He was a thinker for me, an actor-thinker. I would never abide by the thought that he is not alive. I look at his picture, at his face and it seems to me that he is alive. He lives in me and in all of us. An actor can be recognized by his roles. Let’s take Tevye the Dairyman 6, for instance. His Tevye was on earth, but in his mind he was closer to heaven.

In the performance of the play ‘The Travels of Benjamin the Third’ [based on the novella by Mendele Moykher Sforim] 7 Mikhoels made a Quixote out of Benjamin. It was a Jewish Quixote. He had his Sancho, in this case Senderl, played by Mikhoels’s partner, Zuskin 7, a magnificent, wonderful actor. They complemented each other. I would even say that Zuskin was the alter ego of Mikhoels on stage. Only two actors played the parts in that performance. It is impossible to retell!

The performance begins and both of them are poor men from a Jewish town in the pale of settlement 8. They embark on a journey to seek better people and justice. They walk on and on and come back to their native little town. Their poetic dreams collapsed in rigid reality. There was such a musicality, rhythm, expression, poetic spirit. Amazing. I still remember it vividly, though 60 years have passed! The last words of Senderl: ‘Benjamin, we are again in Tuneyadovkas.’ That was the end. I could talk incessantly about that performance.

Many people in theory say that the part of the king is played by his retinue. But when Mikhoels played the part of a king without any retinue, hardly had he emerged from behind the curtain, when everybody knew that the king came in all his grandeur. It is unexplainable how he did it. He was a genius! Can we explain how geniuses do things? No gestures, no words, just his head emerges from the curtain and we see a grand, grand king.

He thought up things himself. He worked really hard on every role, pondered over every image. He really strained his thoughts. The scene in the forest. The king was abandoned, only Earl Kent stayed with him. How can the loneliness be shown. His king of Lyres in the forest was barking at the moon, like a dog, then howled like a wolf. There was such a tragedy in that howling of the wolf, such inescapable solitude. It was the cry of the soul out of desperate loneliness and strong feeling of being abandoned. All spectators sat still, taken aback by this genial transformation.

The last scene of the performance – the death of Lyre. Oh my God. When dead Cordelia is brought. How he picks her up! Then lays her down on the ground, lies down close to her, happy as he had his dear daughter back. There are no words. Only the freezing sound of ‘M-m-m-m-m-m-m-m….’, slowly dying, like the last voice.

The famous English actor Gordon Craig, who also had to play the part of Lyre, came to Moscow just to see Mikhoels playing. He was rapt in contemplation. In that role Mikhoels rejected the traditional appearance of Lyre. All actors have a beard when they play Lyre, they look alike. Mikhoels’s Lyre was without a beard, the face was smooth, he hardly had any makeup. It was the inner part – grand, the strength of tragedy. His gestures, his musicality were absolutely amazing! His fingers were ugly, like short sausages. But if you saw him on the stage, his play! They were very expressive, and he could say more with his fingers than with his words. Gestures were the most important. They meant more than words.

Mikhoels also played in a play called ‘Deaf.’ How can you show deafness with words? He found a gesture for it: he put his hand to the ear and started twisting his hand as if pulling the sound from his ear, and his hand was going farther and farther as if he wanted to pull out the sound completely, to see it and to hear it! He depicted this with one gesture.

Mikhoels did not stage only tragedies. There was a play called ‘Freylachs’ in the Jewish theater. Freylach means mirth and freylach is a wedding dance. Mikhoels directed that performance and played in it. It was a bright show, the fireworks of buoyancy, the waterfall of unceasing sap. In that performance Mikhoels showed his great love to Jewish people. There could be many things told about Mikhoels’s roles, but can we describe the genius in words …?

Our classes with Mikhoels. He could be different. He liked hoaxes. Mikhoels had the best students – in his opinion – sit next to him. He was always in the center. The best female student, usually I, was on one side and the best male student was on the other side. There were all kinds of things at the classes. Here Mikhoels came, sat at the table, looked around the classroom, took a cigarette. All boys darted to him with lit matches. He smoked. Pause. The hoax began. Meaningful pauses, general tension. Poor students didn’t know how to react to that – when such precious time in class went by without any purpose. I got angry and nervous. In general, his classes were like poetry, the poetry of thought. The time was fleeting in his classes. It seemed like the class only took seconds.

I practically didn’t know Russian and I was much despondent about that. I always felt, was aware that I was a foreigner, and didn’t have the same rights Russians had. It put pressure on me. It was all strange to me at the very beginning. I had to start learning things all over. I was sociable. I lived in the hostel of the drama school. I could speak Yiddish there, as everybody spoke it. When I was out, I communicated with gestures. Unfortunately, I did not study Russian on purpose. I learned it reading signs and always boldly asked, ‘What does that mean?’ I disturbed everybody all the time. I started speaking, but my language was broken, had a harsh German accent. Finally, I spoke, mutating the language, but still I somehow knew it was broken.

I always corresponded with my kin, mostly with my sister. Father was dead and my brother didn’t write often. Once my sister came to the Soviet Union from Germany for a few days. She stayed with me. After that visit, in her letter Fanny wrote to me that Father’s brother had found them. It turned out that he lived in America. I didn’t remember him. My sister wrote to me that he knew me from childhood and loved me. She met with Uncle and he decided to bequeath a large amount of money to me. My sister told me to come at once, without procrastinating and process all the documents as the uncle was very ill and was about to die.

At that time I was aware of the Soviet reality. Repressions started, though it was not the Great Terror 10 like in the late 1930s. There was the issue of ‘enemies of the people’ 11 at that time. Rich people were sent into exile, the Gulag 12. I understood if I got money from America it would be revealed in the NKVD 13 right away and it would be easy to predict what would happen next. In such cases the state took half of the amount officially and the second half would be taken unofficially after arrest. It would have been useless to write to Uncle telling him not to bequeath me money, as the censorship would have noticed that. I decided not to respond and stop correspondence. It was my fault that I stopped keeping in touch with my relatives.

I got married during my studies at drama school. I met my husband, Illia Koltynyuk, at school. He also studied there, but at the producer’s department. Illia was my age. He was born in Odessa 14 in 1910. He came to Moscow, to Mikhoel’s school, after he got secondary education. I didn’t know any of his relatives. Both of us were lonely and found the warmth in each other that both of us sought. We registered our marriage with the state marriage registrar. It was not a wedding as such, just a registration. We were given a small room in the hostel, which became our first home. At that time I got my Soviet passport and became a citizen of the USSR.

I entered the 2nd course of the school right away, so I studied only for three years. In 1936 I was to graduate and get my diploma. I had two parts: Laurencia in ‘The Sheep’s Spring’ and several parts from one-act plays of some modern actor. I played the part of the strumpet. What a combination Laurencia and a trollop.

A large board was to grade the graduation performance and right after their discussion we were supposed to get a mandatory job assignment 15. Finally I was called into the director’s office. Mikhoels and the members of the board were sitting there. Somebody from the commission said that my mandatory job assignment was at the Moscow Jewish theater. I turned it down. I said if I were younger, I would welcome it. I was 26. I would play the parts: ‘the food is served’ for a year or two, then I would have the parts with a couple of phrases and then I would get old until I have real roles.

I thanked the board for the estimation of my work and asked them to send me to any city, even to a provincial theater, where I would get main parts or any more important parts for that matter. Where I would have a chance, to try, to learn from my mistakes and become an actress. Mikhoels kept silent. What could he say in objection? I was right. I made my choice deliberately. There were 13 Jewish theaters in the Soviet Union and I was assigned to the Jewish theater in the capital of Azerbaijan, Baku. My husband asked for the same mandatory job assignment. Both of us left: a budding producer and a budding actress.

Our common debut was in the theater in Baku. I played the main part in this performance. The play was called ‘Iosele.’ I don’t remember the playwright. It was a touching drama about the life of a poor boy from a poor Jewish town. I played the part of the boy, Iosele. After that performance, which was a success, my husband told me that I was gifted enough to work in the theater without his assistance, so that nobody would blame me of being treated preferentially since I was the producer’s wife. So, he would not give me any parts. He wanted me to show my capabilities for other producers to see me and offer me to work with them. That’s the way it was and I understood that he was right. That decision eliminated all kinds of intrigues regarding both of us.

We came to a strong team. If my husband was accepted right away, it was harder for me. There was a prima donna in the theater and she appeared to be against me right away. She saw a rival in me. I had a fair attitude to her, without showing my hurt feelings. I was a success in the role of the boy Iosele. Spectators gave me a very warm welcome.

Then the actress called a meeting where the embodiment of the boy created by me was discussed. They scolded me the best way they could, saying that it was no good. I kept silent. Finally, she could not help asking: Would I please explain to the people why I did this kind of personification that was good for nothing? Upon which I said that the audience was the most competent judge for me and I would listen only to their opinion. I would take only their criticism seriously. The audience really liked me. That actress would not calm down, was trying to nag on me, and hurt me. I ran out of patience and went to work in the Jewish theater in Dnepropetrovsk. My husband also went to work there as a producer.

My favorite part was the role of a girl in the play of the Jewish poet and playwright Perets Markish 16, ‘Feast.’ It was a tragedy, set in Ukraine in the 1910s, during pogroms 17. There is no need to retell the content of the play. I would only say that I played the part of the Jewish girl who was forced to dance before she was killed by pogrom-makers. The director of that play decided to invite a ballet master who would work with me on that dance. I objected saying that his guidance would be no good here and asked to be allowed to dance the part myself. I didn’t even rehearse that dance, I improvised on the stage, when the tragic music started playing. I was a leading actress of the theater and played mostly tragic parts. I was happy that I didn’t have to play comic roles. I felt happy that spectators would forget about their problems thanks to my work.

I lived in Dnepropetrovsk before 1939. It was a hard time for the people of the Soviet Union. It was the time of the Great Terror and everybody was worried for the lives of their loved ones. I probably understood it even sharper than others. Others were raised by that regime and for them it was dear and impeccable, but I was an onlooker. Yes, I was scared. I understood that I might fit in the role of the spy, and thus be an ‘enemy of the people.’ I was born in Poland, came to the USSR from Germany and could be either a German or Polish spy, which was fraught with arrest.

Now I think that my life was protected by God. Every time when there were hardships He protected me. I was rescued in the 1930s. When I understood that I was in imminent danger, I arranged things in a way so that I would be in the theater less often and tour around more. I must have been paid less attention as I was traveling most of the time.

During the war

In 1939 Hitler attacked Poland 18. I was horrified. In contrast to Soviet people, who had no idea what fascism was, I saw what it was and ran away from it. And again there was another danger. I calmed down, thinking that the war would not last long. Hitler’s troops were defeated by Soviet troops, commissioned in Poland. After that the governments of both countries signed a non-aggression treaty [Molotov-Ribbentrop Pact] 19, and part of Poland was annexed to the Soviet Union. Lvov was also annexed. There was a wonderful Jewish theater there. It was decided to merge the Dnepropetrovsk and Lvov Jewish theater and our theater moved to Lvov. My husband and I happened to be in that splendid old city.

Probably not all local dwellers were happy to be Soviet citizens and had hostile views of the USSR. Our theater was like an isle and all waves passed by us. There was a very large audience at that theater and we did not lose it after the merger of the two theaters. There was a great audience in Lvov, people were demanding, but very grateful.

First I was perturbed by the jealousy of the leading actress there. There was a wonderful actress there, Ida Kamilskaya. She was jealous of my success for some reason. She was a great actress and she could take pride in her own success instead of envying somebody else’s. It was hard for me to understand what her motive was.

I never had a feeling like that as I was in constant quest. There was the end of the performance and the spectators were applauding me, standing up and crying out my name. It was great. It is hard for me to put in words those happy moments I felt. I was so glad to get such a feedback from the audience. Apart from joy there was another feeling. I bowed to them and had another thought in mind: what will I bring them tomorrow.

I cannot say I was always happy with my work. I soberly assessed myself. I did not spare myself. I went through Mikhoel’s school and he taught me that a creative process was very complicated and I had to put my heart and soul into that. How could I stop if there was a new role waiting for me. How could I relax?

On Sunday, 22nd June 1941 I had to play in the evening’s performance and in the morning we did not rush, just took a little rest. Suddenly I saw through the window that people were running. It was unclear. Then we heard Molotov’s speech 20 on the radio and found out about the outbreak of war 21, Germany’s attack of the Soviet Union.

Lvov was bombed. They said that people should go down the basement during bombings. There was no basement in our house, so my husband and I went to the next one. There were women with children. Some of them were infants. They were swaying like in prayer and lamenting. They said that Hitler would not leave anybody alive and Ukrainians might kill all of us before Hitler arrived. There was an old Jew with a long gray beard in the center of the room. He raised his hands and prayed. But it was more demanding rather than praying. He demanded protection and help from God. It was scary.

There were no signs of evacuation in the city. All directors and managers ran away from Lvov in their cars and bikes, leaving the city absolutely helpless. Do as you like. My husband had heart trouble and he was not to be drafted into the army. How were we to be rescued? We survived the night and what was next?

We came back home and suddenly someone rang the doorbell. There was a young couple outside, whom we did not know. They had backpacks. The guy asked me why I was at home if the Germans were only 3 kilometers away from Lvov. I was at a loss. I asked them who they were. They said they had watched my performances. How did they get my address? It turned out that every night after the performance they were waiting for me to remove my makeup, get dressed and say good-bye to the actors. Every night they were waiting for me and saw me home incognito. They suggested that I should go with them.

We had to get to the train station as soon as possible to take any train and flee from here. There was a new business in the city: those who had at least a handcart took luggage to the station. We got to the train station and there were crowds of people, a wave of misery. There was such a sobbing of people, who did not manage to get on the train. I understood that it would not be easy for us to get there and cried.

Suddenly some rail station worker elbowed his way through the crowd and said to me, ‘Do not cry, my daughter.’ He told me at what platform a new train would leave from and told us to go there at once. Instead of going there I cried out loud, ‘Guys, follow me, there will be a new train,’ and that throng of people rushed there. I was knocked down. People were jumping over me. Some guy helped me get up and we also ran there.

As soon as we got in the car, there was a German plane flying low and started shooting at the cars, at people at the platform. Good thing that there was a soldier with a rifle who shot at the plane. The plane started burning and flew away. During the shooting we were under the car and laid still. We thought that we would be safe there. After the shooting we got in the car and the train departed.

We traveled for a little while and then our train stopped to let the train heading to the front go first. I looked out the window: absolutely young soldiers, children went to fight with Germans. I burst into tears. A young girl was sitting in front of me. She started powdering her nose and smiled at those guys. I cried as I knew that they would have to face death.

After a while a couple in civilian clothes came in and headed straight to me. They asked us for documents and demanded that we should open our suitcases. They took out all things and started knocking on the suitcases, looking for double bottoms. Finally I got over the shock and asked what the matter was. They apologized and the elder asked me to follow them. I went with them and they said that a young woman in front of me had said that I was mourning over Soviet soldiers. I said I cried as I was sorry for their young lives. The guy apologized and said that I could have my reckoning with that lady. They left.

I went back in the car and told her to leave me alone. I told everybody what had happened. They wanted to throw her off the train, she could hardly save herself. From time to time a patrol came on the train. During checkup of the documents both of my rescuers were taken off the train. They had been in such a rush to come to my rescue and had left behind documents. I besought the patrol to let them be, as they had saved my life, asked them to give them a chance. Nothing helped. I do not know what happened to them, whether they survived or not. I still feel guilty. We reached Kiev, Darnitsa station, but because of what was happening at Babi Yar 22 our stop was not allowed and we went farther, to the Urals.

For a while my husband and I stayed in a small town in the Urals. I cannot recall its name. My husband worked as an electrician. Then I found out from the papers that the Moscow Jewish theater had been evacuated to Tashkent [today Uzbekistan]. I decided to go there. I did not want to ask Mikhoels for help. Somehow, we saved money for the tickets and left. We found out in what hotel Mikhoels lived. I called him and said that I was happy to hear my teacher’s voice. He invited my husband and me to come over. He asked what he could do for us. I said I had not come to bother him with my problems, but to thank him that he and the theater were alive.

We stayed in Tashkent. I was offered a job in the drama school, where I studied. I taught there. In 1943 the theater returned to Moscow, and I stayed in Tashkent with my husband. My career as an actress ended there. I could not work in Russian theater, as I had a slight German accent; I was not accepted in any theater. I remained jobless and we decided to go to Kuybyshev [now Samara, about 1000 km southeast of Moscow].

I tried to go on stage again. I was an elocutionist in the philharmonic society, but it was not what I sought, though I was a success there. My husband found a job as a producer in children’s theater. We marked Victory Day 23 in Kuybyshev. It was a happy day. All people were so close. Strangers greeted each other in the street, hugged each other. I could not believe that the following day would be the first day of living in peace.

Anti-Semitism was rather conspicuous during war. Soviet people must have hated Jews before, but they had to conceal their feelings. When the war was unleashed, they did not have to hide and hold back anything, so all those feelings poured out. During our life in Tashkent I came across the notions of anti-Semitism. I had to cope with that.

I remember the first time I felt it. It was a summer day. I was waiting for a train at the stop. A lady with gorgeous plaits done in the form of a high crown stood next to me. I had my eyes glued on her hair. When I was about to get on a train, I felt a blow on my temple. It was that woman and she cried out, ‘Hey you, kike, you want to be the first to get on the train?’ I pulled her hair and started tearing on it. She fell down and I started to kick her. I was in a rage. It was terrible. I could have killed her. Nobody interfered.

The militiaman came up to me, some people told him in Uzbek what had happened. The policeman did not detain me, he just told me to get on the train and leave. I was standing on the steps of the train, trembling. One old Uzbek got up from his seat, walked over to me and told me to take his seat.

The second incident also happened in the train. There were many people. Some youngsters started to be indignant about lack of room. Then they started crying out that it was so crammed because the train was full of Jews, who should have been killed. I had an ID card in my purse. For some reason the cover was of red color like ID cards of the militia, NKVD and party members. They called it ‘red booklet.’ I showed them the ID and cried out if they did not stop talking they would have to stay in prison for a long time. They left the train without waiting for a stop. I understood that anti-Semitists were yellow-bellied. They make these comments because they don’t expect rebuttal. As soon as they are confronted with a counterattack, they lose their bravery. I never kept silent, no matter whether I was offended or another Jew was.

Post-war

I found out that the Lvov theater was closed down after the war. My husband and I had nowhere to go. We stayed in Kuybyshev, worked and lived somehow. Then in 1948 the campaign against cosmopolitans 24 started. I was aware that they were against Jews. It was not even concealed. The Jewish Anti-Fascist Committee 25, founded by Mikhoels, was divulged. There were incessant processes against Jewish cosmopolitans. There were more articles in the papers, TV and radio broadcasts, where outstanding scientists, men of art and literature were stigmatized. All of them were Jews. All Jewish theaters on the territory of the Soviet Union were closed down. Stalin closed them all. None out of the 13 were left. Of course, the greatest actors were sent to the camps or they were executed.

Those who spoke Yiddish, not Russian could be accused of Zionism which was equal to treason in the Soviet Union at that time. People were indicted, tried, sent to the Gulag. Some of them were even shot. It was terrible and everybody understood what was going on in his own way.

I took it as a tragedy for Jewish people as well as for the entire mankind. How could it have happened in a country that struggled against fascists? I understood that it was very dangerous for me, as I was Mikhoel’s student who was also under disgrace, an actress of the Jewish theater. So I clearly was a cosmopolitan for them, who should be fought. My fate saved me here again. In spite of all, I was not shot, and they didn’t even take measures against me. It was a miracle. I was the director of a folklore theater in the cultural society of metallurgists. I was not even fired at that time. It happened later.

The same year, in 1948, Mikhoels perished in Minsk. It was published in the paper that he was accidentally crashed by a truck. I understood that with Stalin there could not be such accidents. Mikhoels must have been much too outstanding and much too loved by people to be sent to a camp. So they decided to do away with him like that.

I could not help going to his funeral in Moscow. I have worshipped him all life long, he was a deity for me. He was a genius, gifted by God. The streets were overcrowded, even far from the theater, where the commemoration took place. There were so many people in the street, as if a leader was being buried. He was a leader, not the type of leader that was common in the USSR, but a peoples’ leader, who aroused best feelings in our hearts.

I managed to reach the theater, went to the service entrance, which was leading to the makeup room. There were militiamen even there. They didn’t let anyone in. I said that I was a former student of Mikhoels, an actress and I wanted to say good-bye to him. I was refused, and one cop pushed me so hard in the chest that I could hardly stand on my feet. I decided that I should be there. There was some official delegation with flowers and two people were holding a large billboard. I came up to them and asked them to take me with them. I explained the situation to them. They let me hold on to the billboard and I entered the theater with them.

I stayed in Moscow after the funeral for a while. I met some of my fellow students. My pal, also an actress played a part in a movie and suggested that I should meet a producer, who had worked with her. I refused. I was poorly dressed, as if from a masquerade. I had a worn, colorless coat and a beret that I could not keep on my head – I had to lace it up – and felt boots. The only thing I had kept from the war was a nice gown. I thought that an actress could not show up in front of a director looking like a pauper. Finally, I agreed to go under the condition that she would not tell him that I was an actress. She gave me her word.

We went to the theater, to his office. My friends introduced me and we had a talk. After a while he said that he wanted me to play one part in his new movie. Then I said that I did not live in Moscow, but in Kuybyshev. He said he was sorry to hear that and would be able to help me with lodging here. I left for Kuybyshev.

In 1948 there was an event, which I consider to be important for all Jews. The state of Israel was founded 26. I should say that I reacted to it superficially, I just could not appreciate and feel the significance of that event. Later I understood how much it means for us to have a Jewish state. Even the fact of its existence gives us confidence.

In 1953 the Doctors’ Plot 27 began. Doctors were called ‘murderers in white robes’ and another wave of anti-Semitism began. It was non-punishable and impudent. I was not quite acclimatized in Kuybyshev. Frankly speaking people were rude there. During the Doctors’ Plot that rudeness was boundless. People were so anti-Semitic that school children cried out in the streets: ‘beat kikes, and save Russia!’

Strange, but I wasn’t scared at that time. I had a strange feeling that I had come here from another world by chance. I was jobless and broke. I didn’t have any people that were close to me. I was divorced. At least I wanted to know that he was OK. He was still the producer of the children’s theater. I was looking for a job. First all seemed OK, then they looked at my passport, the line ‘nationality,’ and politely said that they had to clarify certain things and would call me back. Of course they never did. They just turned me down politely. [Editor’s note: In the USSR the ethnic identity was indicated in citizens' passports. The situation in the Soviet Union was such that Jews had problems with entering higher educational institutions, finding jobs, traveling to foreign countries, etc.]

Finally I went to some artel 28, where they had their own amateur group. The head of the artel took pity on me and made me lead an amateur art group. We got ready for a big concert devoted to some Soviet holiday. There was a scene with pigeons that were released by the choir during the song about peace. In the USSR the dove was considered as symbol of peace.

There was a lady who was the chairman of the artel for the blind. She wanted me to work for her. I couldn’t image how performances with blind actors could be staged. The lady was positive that I could do that. One of the benefits was that they gave me a room in the hostel, and I didn’t have a place to live at the time. These blind people made knitted fabric of different color and variegated and patterned fabric. When I came to the workshop and saw how those blind people felt the beauty, I accepted the offer. I enjoyed it. Those people, who could hardly tell darkness from light, turned out to be so sophisticated and capable. It was very interesting to work with them. There was a club and a stage in the artel. I was given lodging, a poky room of the hotel type.

In March 1953 Stalin died. Everybody mourned and I cried as well. I didn’t lament over him, but over those people who were destroyed by him. He had lived too long on this earth. I understood at lot. That is why the speech by Khrushchev 29 at the Twentieth Party Congress 30 was no surprise to me. I intuitively understood what a malefactor he was. Khrushchev just revealed new facts.

I wanted to leave Kuybyshev by all means. Finally I managed to exchange my poky room for a room in Kostroma [about 300 km northeast of Moscow]. Kostroma is such a wonderful town! I have warm recollections about it. I love it. I lived there for seven years. When I moved to Kostroma, I found a job almost right away. Then I wrote a review and took it to the newspaper. To my surprise, it was accepted right away and I was hired by the paper as a reviewer. I did my job in good faith and it took me long to prepare my reviews. I praised and criticized, dwelled on the roles created by actors. The actors feared me. They told each other: she is the one, who is writing such reviews… In reality, I was objective. If someone deserved praise I did praise him or her, but I was never flattering. I was objective.

I was single and I had suitors of course. They remained at a distance, which I created myself. I could not play love games. I could not be with a person who was my soul mate. There were good people among my suitors. They were very interesting. They were my friends. I do not think I was bereft of anything. I received a lot. Any communication enriches you. I do not only mean communication with people, but communication with art, nature. If you love life, you will always find something for yourself. If you don’t love it, nothing will help. I love life, people, nature. I have not remained empty-handed.

In evacuation in Kuybyshev I met the Niskiy family, who also lived there in evacuation. I made friends with them. They were wonderful people. During evacuation I was closer with Boris’s wife. Boris, like I, was born in Poland. He used to be a Polish Komsomol 31 member, ardent fighter for social justice. Finally, his dream came true: he came to the country he believed in – the Soviet Union. He started working, studying. Everything looked OK. He got married here. His son was born here. Then the country took a revenge on him, for his belief in Soviet slogans. In 1948 Boris was imprisoned for being a Polish communist. His son died while he was innocently locked up in prison for his belief.

After the Twentieth Party Congress, rehabilitation 32 of Stalin’s victims started. Boris and his wife happened to be Tallinn. We kept in touch. Then there was another tribulation: after all suffering Boris’s wife lost her mind. Once I received a letter from Boris, saying that his wife had died. He wrote that he couldn’t stand the loneliness and wanted me to move to Tallinn and live with him for a while, as it would be easier for him to get over his loneliness. I could not refuse him. At that time Boris was sick. He had heart trouble.

I left for Tallinn. I lived there a little while, helped him abide by his loss, as it seemed to me. I went back to Kostroma. Boris could not abide the fact that his wife was dead. She was a wonderful and smart person. She taught history at school. Boris asked me to come to him again. He was so sick that I understood that there was no way I could leave him in the lurch. In 1976 I moved to Tallinn. I was retired. I looked after Boris, took care of the house, read a lot. Boris was getting worse and worse. He had a stroke. Then there was another stroke.

We lived together for 15 years, and ten were the period of his serious illness: two strokes, two infarctions, a lot of operations. They said that it was useless, that he was doomed to die after the first infarction, after the first stroke. I didn’t pay attention to that. I put all my heart and efforts into my husband. Then the doctors told me that it was an unprecedented case, that it was my merit that he had remained alive for ten years, with such diseases. Boris died in Tallinn in 1991. I had nowhere to go. There were people close to me, who became my friends.

The Jewish community of Estonia 33 is helping me. I am lonely and old. They try to make my life easier. They bring lunches and provide other assistance. I found good friends in the community. One Nata Rit is the worthiest. She became a close person to me and all my unrealized maternal love is given to her. In old years, diseases are not the hardest, the loneliness is.

I have a lot of time to think things over. I live a duplicate of my life: I recollect, reassess the events that I have lived through. It is wonderful that they created this Centropa program and decided to record recollections of old people. Each life is a novel, written by life, and we are the co-authors. Those novels depend on us. It is wonderful that all I had to go through or other people had to, even the dreadful, breaking moments will be remembered by human hearts.

In 1991 the Soviet Union was dissolved and Estonia gained independence 34. Of course, the Soviet Union was a scary empire, where human life was not worth a dime, only great goals were appreciated. It seems to me what came to pass is not very good either. All mean things in people are revealed – thirst for money grubbing, gains at any cost. Maybe it is like with a flood. The garbage pops up to the surface and it has to settle. I don’t know. Nature always revenges for violence and such a rapid breakup of the USSR was also violence of sorts. There were things when rivers were turned round. Maybe now they would like to fly to Saturn to open up a restaurant there. But still, I remain an optimist. I believe that things might turn better.

My dream is that such a person will be at power, who will bring justice, mercy, pity on the weak and helpless. There are people who are trying to do that, but they do not accomplish that, unfortunately. But I believe it is possible. I cannot help believing. There are people who have done so many good things to me that I know for sure that there is kindness. Every person should try to leave a trace, a trace of kindness which will stay in hearts and memories for good.

Glossary

A 81 éves Müller Benjámin Kolozsvár vallásos zsidó közösségének megbecsült tagja. Udvarias, előzékeny modora környezetének iránta való tiszteletét vívta ki. Délelőttjeit a hitközségnél tölti, vallási és adminisztratív ügyek intézésével. Napjának többi részét az otthoni újságolvasás és tévézés teszi ki. Otthonának sértetlenségét, intimitását nem volt hajlandó felfedni, beszélgetéseinket így hivatali munkájának idejére egyeztettük. Müller Benjámin a hitközség szerényen berendezett, kifűtetlen könyvtárszobájában mesélt családja történetéről.

Amikor én születtem, az anyai nagyszüleim közül már csak a nagyanyám élt, a máramarosi Szaploncán [Szaplonca – nagyközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 2700, 1910-ben 3500 román, német és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. Ma Săpînţa. Máramarosszigettől 18 km-re, északnyugati irányban fekszik. – A szerk.]. Az anyai nagyanyám az 1850-es években születhetett, Ganz Perlnek hívták. Nagyapám nevére nem emlékszem. Ha jól tudom, hitoktató volt a szaploncai héderben. Szigorúan ortodox, vallásos család voltak, és anyámat is ilyen szellemben nevelték, ahogy később engem is a szüleim. Kisgyermekként, testvéreimet és engemet sokszor vitt megboldogult édesanyám Szaploncára, nagyanyámhoz. Semmi különösebb élmény nem maradt meg az ottan eltöltött időkből. Szaplonca egy nagyon kis máramarosi falu volt, ahol nagyon nagy volt a szegénység, és a zsidók nehezen éltek. Volt ott egy nevezetes rabbi, Ábisnak hívták. Ezt a rabbit egész Máramarosban ismerték, mert nagy cádik [lásd: caddik], nagy bibliatudós volt. Az emberek mindenféle sérelmi ügyekkel, peres ügyekkel fordultak hozzá igazságért. Sokan kértek imákat tőle, amiktől a gondjaik orvoslását remélték.

Ünnepekkor mindig a nagyanyám jött hozzánk, Kolozsvárra. Tradicionális zsidó öregasszony volt, mindig feketében járt, fejkendővel a fején. A szokás szerint ő is parókát viselt. Az előírás az volt, hogy mivel a nőknek a haj ékességet nyújt, az esküvő előtt le kell vágni azt. Ezzel azt akarták elérni, hogy idegen férfiakra ne gyakoroljon csábító hatást a férjes asszony. A ruhája elé fekete kötényt kötött. Szerény körülmények között, de szigorúan vallásos életet élt. Miután özvegy maradt – nem tudom, mikor lehetett ez, valószínűleg még az első világháború előtt –, a gyermekei támogatták anyagilag. Emlékszem arra, hogy gyerekkoromban, a téli vakációk idején megboldogult édesanyám mindig meglátogatta őt. Többször elvitt engem is hozzá. A nagyanyám, amikor én bevonultam munkatáborba 1943-ban, akkor még élt, kilencvenéves körül lehetett. Valószínűleg őt is deportálták. Ennyi maradt meg bennem, ami a szaploncai nagyanyámmal összefüggő élmény.

Az édesanyám részéről volt két nagybátyám és egy nagynéném. Ganz Smil Leib volt az egyik fiútestvére, és Nosen volt a másik. Mind a ketten Szaploncán maradtak. Nem tudok különösebben semmit róluk, csak annyit, hogy fuvarozással foglalkoztak. Édesanyám leánytestvére, Blima, Szatmáron [Szatmárnémeti] élt. Gyakran látogatott el hozzánk. A férje, akinek nevére már nem emlékszem, asztalos volt. Nagyon vallásos életet éltek. Blima néni abban különbözött a testvéreitől, hogy a többiekkel ellentétben, nagyszerűen beszélt magyarul. Ez annak volt köszönhető, hogy Szaploncáról még fiatal korában elkerült Szatmárra [Szatmárnémeti] és ott tökéletesen elsajátította a nyelvet. Ő volt az egyedüli rokonom, akivel nem jiddisül, hanem magyarul beszéltünk. Volt két lánya, arra viszont nem emlékszem, hogyan hívták őket. Édesanyám mindhárom testvérét deportálták, családjukkal együtt. Senki nem maradt meg közülük.

Édesanyámat Ganz Gizellának hívták, az 1890-es évek tájékán született. Nem volt túlságosan iskolázott, négy elemit végzett Szaploncán. Semmit nem meséltek a szüleim arról, hogyan ismerkedtek meg. Amikor édesapámmal Kolozsvárra jöttek, már házasok voltak. Szaploncán házasodtak meg, valamikor az 1910-es évek körül.

Édesapám szülei a kárpátaljai Gányán éltek [Gánya (Gánics) – kisközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 1800, 1910-ben 2500 rutén és német lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Nevüket nem tudom, nem ismertem őket, még születésem előtt meghaltak. Édesapám az 1880-as évek végén született, Müller Volfnak hívták.

Gánya, a szülőfaluja egy kisebb vallásos helység volt. Ott is nagyon nagy volt a szegénység, s ott volt a sok gyerek, akiket nagyapám és nagyanyám fel kellett neveljen. Apám testvérei hamar elszéledtek a világban, távol voltak a családtagok, és így nem tartottuk velük a kapcsolatot. Sajnos még a nevüket sem tudom. Édesapám gyermekkoráról, nevelkedéséről nagyon keveset mesélt. Tudom, hogy Gányán végezte a négy elemit és a jesivát. Katona nem volt, de hogy miért, azt nem tudom. Megboldogult apám hitoktatással foglalkozott. Valószínűleg úgy került Kolozsvárra, hogy az itteni ortodox hitközségnek éppen szüksége volt hitoktatóra, és ő megpályázta az állást. Édesapám a híres vizsnici rabbinak volt a követője, azaz „vizsnice chusszed” volt vizsnici haszid. A zsidóknál az imákat különböző kántori – kántorok által írt – vagy haszidikus melódiákkal szokták elmondani. A vizsnici rabbinak külön melódiái voltak minden imára, így a péntek estire. Édesapám a Salom Alechemet, a Kol ma Kaddist, az Ésesz Chaimot mindig a vizsnici rabbi által gyakorolt dallamokkal mondta el.

Vizsnici haszidok még a mai napig is léteznek. Én magam is találkoztam ilyenekkel, Borszéken. Három-négy évvel ezelőtt Annával, a feleségemmel és Renáta unokámmal Borszéken nyaraltunk, és ott láttunk Amerikából, Izraelből érkező zsidókat, akik a vizsnici rabbi dallamaival mondták el imáikat és a péntek esti dalokat. Egyébként Borszékre nagyon sok zsidó turista jár, mert talán ez az országban az egyedüli olyan üdülőtelep, ahol működő zsinagóga és rituális fürdő, mikve van. Borszéken már nincsen zsidó közösség, a templomot és a mikvét is az országos hitközségi központ, a Federáció tartja fent. A Federáció nyaralóházat is működtet, ahol a kis jövedelemmel rendelkező zsidó nyugdíjasok és a Talmud-Tóra oktatásba vagy a kórusokba bekapcsolódó fiatalok nagyon jutányos áron tudnak nyaralni.

Azt meg kell mondjam, hogy édesanyám a második felesége volt édesapámnak. Az első felesége elhunyt, róla semmit nem tudok. Maradt viszont ebből a házasságból három fiú: Ignác volt a legnagyobb, majd Jakab. A harmadiknak a nevére nem emlékszem. Néhány évvel lehettek idősebbek Eszter nővéremnél. Sok emlékem nem maradt róluk. Ignác és Jakab még a húszas évek derekán kivándoroltak Amerikába. A legkisebbik fiú is körülbelül velük egy időben vándorolt ki, és Magyarországon telepedett le egy Faroencs Az interjúalany ilyen nevű helységre emlékszik. – Gidó Attila. nevű kis helységben [Minden bizonnyal az Encs közvetlen szomszédságában lévő Forró nevű településről van szó: kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben, 1891-ben, 1910-ben és 1920-ban egyaránt 1300 fő körüli, magyar és szlovák lakossal. – A szerk.]. Amíg nem hagyták el az országot, mind a három fiú velünk élt, a családunkkal. 1943-ban a faroencsi féltestvérem eljött Kolozsvárra, és megkereste a családunkat. Én ekkor már munkaszolgálaton voltam, és nem tudtam találkozni vele.

Szegény emberek voltak a szüleim. Az apám mindvégig hitoktatóként dolgozott az ortodox hitközségnél, és hittantanítói fizetését abból pótolta, hogy a jobb módú családok gyermekeit oktatta háznál, délutánonként szintén vallásra. Az apám szigorúan vallásos, nagyon korrekt, egyenes, becsületes ember volt. Édesanyám háztartásbeli volt, és nevelte a gyermekeket. Mikor a nővéreim annyira megnőttek, valamennyivel könnyebb lett édesanyámnak, mert besegítettek a házimunkába. Saját házunk nem volt. Kolozsváron bérelt lakásban laktunk, egyszerű módon. Lakásunk egyszerűen volt berendezve, két szobából és egy konyhából állt. Úgy volt beosztva, hogy elég kellett legyen a nyolcfős családnak. Ketten is aludtunk egy ágyban. A téli fa beszerzése mindig gondot jelentett. Mivel édesapám kitűnő előimádkozó volt, azaz Baál Töfilé, az őszi ünnepekre (Ros Hásáná, Jom Kipur, Szukot) mindig elszerződött valamelyik kolozsvári imaházhoz. Abból a pénzből, amit előimádkozásért kapott, általában fát vásárolt, hogy legyen mivel fűtenünk.

Sokan voltunk gyerekek, hatan voltunk testvérek [Azaz: hatan voltak „édestestvérek”, de a családban nevelkedett a három féltestvér is. – A szerk.]. Három leány, három fiú. Eszter nővérem 1910 körül született. Ő volt a legidősebb a testvérek közül. Az ortodox hitközség elemijében járt iskolába, hét osztályt végzett. Ez után kitanulta a varrónői szakmát egy „magánosnál” önálló iparosnál. 1936-ban férjhez ment Nuszen Mórichoz, itt, Kolozsváron. A sógorom férfiszabó volt. A rossz gazdasági viszonyok miatt nagyon nehezen tudtak megélni, ezért úgy döntöttek, kivándorolnak Argentínába. Tulajdonképpen a sógorom ötlete volt az egész, ő akarta nagyon. Először Móric vándorolt ki, az 1930-as évek végén, majd rövidesen követte őt a nővérem is. Buenos Airesben telepedtek le, és mindvégig ott éltek. Móric továbbra is a szakmájában dolgozott, a nővérem pedig háztartásbeli volt. 1980 tavaszán meghívólevelet küldtek nekem, és így ki tudtam utazni meglátogatni őket. Hat hetet ültem náluk. Ekkor ismertem meg a lányát és a fiát. Most már mind a két gyermeke családos, a lányának három, a fiának pedig két gyermeke van. A nevüket nem tudom. Eszter három évvel ezelőtt, 2000-ben hunyt el.

Utána következő testvérem, Josef, azaz József, 1912-ben született. Műbútorasztalos volt, és 1936-ban kivándorolt Palesztinába. Az erdélyi cionista mozgalmon keresztül sikerült kivándorolnia, egy általam nem ismert cionista szervezet tagjaként. A kivándorlás is szervezetten folyt. Palesztina akkor angol mandátum volt, és nagyon fékezték a zsidók kivándorlását. Minden évben meg volt szabva egy bizonyos kivándorlási létszám, úgynevezett certifikátokat bocsátottak ki a kivándorlók számára. Hogy Erdélynek és azon belül Kolozsvárnak hány ilyen certifikát jutott, nem tudom. A cionista mozgalom az aktivisták között osztotta ezeket szét. Így került ki József bátyám is Palesztinába, és építette fel az életét. Megnősült, elvett egy zsibói lányt [Zsibó – kisközség volt Szilágy vm.-ben, 1891-ben 2300, 1910-ben 3000 magyar és román lakossal, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság. Trianon óta Romániához tartozik. – A szerk.], akivel együtt vándoroltak ki, és ott családot alapítottak. A lányt Weisz Sarahnak hívták. Amíg nem alakult meg a zsidó állam [1948], nagyon nehéz körülmények között éltek, de 1948 után a bátyám önállósította magát. Asztalosműhelyt létesített, és így folytatta az életét. Lett három gyerek ebből a házasságból, és ott éltek Kiryat Motzkinban. A gyermekeik már mind zsidó nevet kaptak: Matithiau, Echud és Ciporah. Josef 1994-ben halt meg, a felesége, Sarah pedig 2001-ben.

Chaja, magyarul Helén 1914-ben született. Ő is, akár Eszter, varrónőnek tanult. Itt ment férjhez Kolozsváron, és Apahidára került [Apahida – Kolozs vm.-ben lévő kisközség volt, 1910-ben 1500 főnyi lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. A férjét Áron Mózesnek hívták. Egy kis fűszerüzletet működtettek. Volt két szobájuk, és a ház utcára néző szobájában volt az üzlet. Még emblémája [cégtáblája] sem volt az üzletnek, annyira kicsi volt. Két gyermeke volt, de csak az egyik nevére emlékszem. Őt, az apja után Mózesnek hívták [Ritkaságszámba megy, hogy egy gyerek élő fölmenője nevét kapja. A körülmetélési szertartás végén adnak héber nevet a gyereknek. Szokás elhunyt nagyapa vagy más rokon nevét adni, az askenázi közösségekben élő nagyapa nevét is kaphatja az újszülött fiúunoka. Lásd még: névadás. – A szerk.]. 1944-ben mindannyiukat deportálták. Nem tértek haza.

Slomó volt a negyedik testvér. 1917-ben született. Ő egy bibliai egyetemre járt, a híres vizsnici rabbi jesivájába. Nagy bibliatudós volt ez a bátyám. 1936-ban elvitték katonának Aradra. Sajnos, gyönge fizikumú ember lévén, nem bírta a kiképzést. Tüdőbajt kapott, és ezért hazaengedték. 1938-ban halt meg itt, Kolozsváron. Családja nem volt.

Én 1922-ben születtem, a család ötödik gyermekeként. Volt még egy húgom, Lea (Lili), aki 1924-ben született. Miután elvégezte a hét elemit az ortodox hitközség iskolájában, egy kötöttárugyárban dolgozott. Varrónő volt a szakmája. Fiatalon került a lágerbe, Auschwitzba, de túlélte.

Mi szigorúan ortodox család voltunk, a családban rendszeresen megültük a zsidó ünnepeket. A zsidó népnek a legszentebb ünnepe a sabbat, a szombat. Ennél szentebb ünnep csak a Jom Kipur, a Hosszúnap. A sabbatra minden zsidó család és így természetesen az én szüleim is nagyon felkészültek. Ilyenkor a lakás mindig ragyogóan tiszta volt, a takarításban nekünk, gyerekeknek is segítenünk kellett. A szüleim különös gondot fordítottak a péntek esti vacsorára. Az előkészületekre már pontosan nem emlékszem. Maga a péntek esti vacsora úgy zajlott le, hogy míg beállt a szombat, édesanyám meggyújtotta a gyertyákat [lásd: gyertyagyújtás; péntek esti gyertyagyújtás]. Mi, fiúgyermekek az édesapánkkal elmentünk a templomba. Mikor hazajöttünk a templomból, fehér abrosz, megterített asztal fogadott, két nagy fonott kalács az asztalon letakarva [lásd: kettős kenyér], és a gyertyák meggyújtva. A kalácsot kajlicsnak és bárhesznek is neveztük. Asztalhoz ültünk, és az édesapám imákat mondott, és megbencsolt minket. Azaz megáldott minket. Nem tudom, mi az eredete a megbencsolt kifejezésnek. Az áldást már nem tudnám pontosan idézni, héberül volt. Talán így kezdődött, hogy „A jó Isten áldja meg Ábrahám, Jákob és Jichok Izsák utódait”… Ezt még mai is így gyakorolják a vallásos családoknál, Kolozsváron már nem találni ilyeneket. A péntek esti vacsora az egy külön szertartás volt. Az asztalnál ilyenkor dalokat énekeltünk, péntek esti dalokat: a Salom Alechemet, a Kol ha Kaddist és a Manei ha B’simchát. Az ételeknek is megvolt a sorrendje: az első a halkocsonya volt [lásd: halételek]. Ezt nem is tudják máshol elkészíteni, csak a zsidó háztartásokban. A feleségem most is sokszor készít halkocsonyát, a receptet is ő ismeri, én nem. Ez után következett a húsleves, sóban főtt és a tarhonya. Szombaton délelőtt szintén elmentünk édesapámmal a templomba, majd hazajöttünk, és szintén ünnepi ebéd volt. A szombati ebédet már pénteken elkészítették. Ilyenkor csollentet ettünk. A csollent paszulyból és árpakásából [gersli] készült. Húst tettek belé, a tetejére pedig vizet öntöttek. Ezután [pénteken] elvittük a pékhez, és betettük az előre kifűtött kemencébe. Egész éjszaka ott volt, majd szombaton a sábesz gój hazahozta. Szombat délután mindig elmentünk a héderbe, ahol hittanoktatásban részesültünk.

Hasonló koncepciójú családokkal barátkoztunk, mint amilyenek mi voltunk. Zsidó családok mellett keresztényekkel is tartottuk a kapcsolatot, főleg a szomszédokkal. Például szombaton nem szabadott villanyt gyújtani, nem volt szabad tüzet gyújtani [lásd: szombati munkavégzés tilalma], s ilyenkor mindig egy keresztény szomszéd, a sábesz gój jött be. Kapott egy darab kalácsot, egy tál csollentet, s azért, amikor kellett, felkapcsolta, mikor kellett, eloltotta a villanyt, vagy tüzet rakott a kályhában, és közben rakott a tűzre.

A húsvétot [Pészah] szerettem a legjobban, mert a szédereste az egy nagyon szép családi esemény volt. Még a széderestét megelőzően édesanyám kitakarította a házat, különösen ügyelve arra, hogy ne maradjon bent háméc, azaz olyan élelem, ami kovászost tartalmaz. Széderestén összeült az egész család, az édesapám felolvasott a Hagadából, az ételek pedig nagyon finomak voltak. Minden ünnepnek megvan a maga speciális ételfélesége. Húsvétkor a pászka a fő eledel, ilyenkor kovászost nem ehettünk, csak a kovásztalant, a pászkát. A húslevesbe külön speciális pászkagaluskákat [Tojássárgáját kevernek el maceszliszttel és sóval, majd hozzákeverik a habbá vert fehérjét, és a forró levesbe beleszaggatják a galuskát. – A szerk.] készített az édesanyám. Volt krumplifánk, ami ilyenkor tradicionális zsidó eledel.

A héber nyelvet sajnos nem ismertük, olvasni tudtunk, de nemigen értettük a szöveget. Viszont állandóan magyarázatokat kaptunk az édesapámtól, ami az imákat illeti. A családban egyébkén jiddisül beszéltünk. Édesanyám és édesapám anyanyelve is jiddis volt. Magyarul a környezetben tanultunk meg.

A zsidóknál az a szokás, hogy a fiúgyermeket már négy-öt éves korukban elindítják a hittaniskolába, amit úgy hívnak, hogy héder. Itt ismerkedtem meg én is a héber ábécével, és az imakönyvekben az olvasást ottan sajátítottam el. Jól emlékszem a tanítóinkra, Goldner és Sámuel rebbére, valamint reb Heszklre. Nagyon szigorúan vették a tanítást. Szombatonként a hetiszakaszt ismételtük: Mózes öt könyve hetiszakaszokra van osztva [lásd: szidrá]. Minden héten felolvasnak egy szakaszt a templomban, és ezt tanítják a héderben is. Későbbi években szintén vallásos szellemben nevelkedtem, de őszintén szólva, rajtam nem nagyon fogott. Viszont a szüleim révén elsajátítottam a zsidó élet legfontosabb alapelveit és a zsidó tradíció ápolásához szükséges legfontosabb elemeket.

A bár micvó nagy esemény minden zsidó családban. Már előtte kioktattak a részletekre. A heti Tóra-szakasz máftirját én olvastam fel a templomban [A máftir az, aki „befejezi” a Tóra-olvasást minden szombaton és ünnepnapon. Máftirnak szólítják az ünnepeltet, hogy a prófétai szakaszból, a haftarából olvashasson, így nagyobb szerephez jut az istentiszteleten. – A szerk.]. Akkor hívtak fel életemben először a Tórához. A felolvasás után tartottam egy kis beszédet, ami a nevelésemet méltatta. A szüleim odaadását, irántam való szeretetét taglaltam, és természetesen fogadalmat tettem, hogy az édesapám házában kapott nevelés szerint fogom az életemet tovább rendezni. Ugyanis a bár micvó alkalmával, tizenhárom évesen avatnak éretté, nagykorúvá, és akkortól számítva minden cselekedetemért én viselem a felelősséget. A bár micvóig az apa felel a fiúgyermek cselekedeteiért. A szertartáson részt vevő rokonság, ismerősök a végén gratuláltak a szüleimnek és nekem. Ezt követte a kidus, ami egyfajta ünnepség volt az otthonunkban. Süteményt és erős és kevésbé erős alkoholos italokat szolgáltak fel. Ilyenkor szokás az ajándékozás is. Már nem emlékszem, mit kaptam ajándékba, de általában töltőtoll, óra vagy könyv szokott lenni az ajándék.

Az ortodox hitközség elemi iskolájába jártam, középiskolát nem végeztem. Általánosságban véve, eléggé jól tanultam. Főleg a számtan és a történelem voltak a kedvenc tantárgyaim. Tanítóm volt egy bizonyos Binder bácsi, aki az első osztálytól a negyedik osztályig tanított. Az ötödik elemitől már minden tantárgynál változtak a tanárok. A számtantanár egy Bihari bácsi volt. Nyolc osztályt végeztem.

Jól emlékszem gyermekkorom Kolozsvárjára. Kolozsvárt nagyon nagy zsidó közösség élt. Volt tizenhat-tizenhétezer zsidó Az 1930-as népszámlálás szerint Kolozsvár zsidó lakossága 13 000 főt tett ki. Az 1941-es népszámlálás szerint 16 763 fő (a lakosok 15,1%-a) volt zsidó származású – A szerk.. Három hitközségre tagolódott a kolozsvári zsidóság. A legnagyobb hitközség az ortodox hitközség volt, utána következett a reform, azaz a neológ közösség, és volt egy szigorúan vallásos közösség, a szefárdok. Ez utóbbi volt a legkisebb hitközség, külön imaházuk volt. A városban körülbelül tizenöt-húsz imaház és öt nagyobb templom volt. Ezek a nagyobb templomok a következők voltak: a Papp utcában, a Mikes Kelemen utcában, a Malom utcában, a Horea úton és a Bariţiu utcában. Közülük csak a Horea úti volt neológ, a többi ortodox volt. Mi az ortodox hitközséghez tartoztunk.

A kolozsvári zsidóság nagy szerepet játszott a város gazdasági és kulturális életében. Volt egy zsidó filharmóniai társaság, a Goldmark, ami amatőr zsidó muzsikusokból tevődött össze. Ez a filharmóniai társaság minden évben rendezett egy koncertet, amelyre a mi családunk is eljárt. Volt egy zsidó sportegyesület, a Haggibor, ahol a zsidó fiatalok sportolhattak. Én nem vettem részt a Haggibor tevékenységében. Amikor megengedte az időjárás, a barátokkal kirándulni jártunk. Főleg zsidó barátaim voltak, de ennek nem volt különösebb oka, csak egyszerűen így alakult. Ezek egyszerű kis gyalogtúrák voltak a Kolozsvár környéki helyekre. Egyik fő szórakozásunk volt a biciklizés. Én szegény fiú voltam, nem volt saját kerékpárom. Mindig egy jobb módú barátom adta ide a biciklijét, kölcsön, hogy tudjak egy kicsikét biciklizni. Korcsolyázni úgy tanultam meg, hogy egy jómódú barátom levette a korcsolyát a lábáról, és ideadta nekem. Az én szüleimnek nem volt pénze, hogy korcsolyát vegyenek nekem. A zsidók a gazdasági életből is kivették a részüket. Emlékszem, hogy a város főtere, a főbb utcák és a Széchenyi tér tele volt zsidó üzletekkel. Nagyon sok volt a zsidók között a valamilyen iparos szakmát űző, mint például asztalos, szabó, bádogos.

Kolozsváron, az 1930-as években erős volt a cionista mozgalom. A Hasomér Hacair [lásd: Hasomér Hacair Romániában], a Hanoár Hacioni [lásd: Hanoár Hacioni Romániában], a Barisia és Aviva nevelési aktivitást fejtettek ki, előkészítették a mozgalomban részt vevő fiatalokat a kivándorlásra. Különböző mezőgazdasági telepeket hoztak létre Erdélyben [lásd: hachsara], és ott képezték ki azokat a fiatalokat, akik idealista felfogással rendelkeztek, és a zsidó nemzeti otthon építését tűzték ki célul. A mezőgazdasági munka elsajátításával foglalkoztak. Kolozsvár határában is volt ilyen mezőgazdasági telep. Béreltek egy darab földet, voltak ott munkaeszközök, és ott élt néhány fiatal cionista. Nem minden fiatal, aki kiment Palesztinába, csinált végig ilyen mezőgazdasági képzést, de nagyrészt ezek voltak azok, akiket előnyben részesítettek a kivándorláskor. Kolozsváron a cionista mozgalom nagyon színes volt, többféle irányzat is létezett. Voltak vallásosak és kevésbé vallásosak, baloldaliak és jobboldaliak. Én akkor még vallásos voltam, akár a szüleim és a testvéreim, és ezért a Mizrachiba jártam, ami egy vallásos cionista szervezet volt. Tagjai a vallásos réteghez tartozó szülők gyermekei voltak. Név szerint nem emlékszem egyetlen vezetőjére sem.

Ami a hatóságokat illeti, Kolozsvár egyetemi város lévén, minden év január huszonnegyedikét, a román nemzeti ünnep alkalmát Havasalföld és Moldova 1859-es egyesülésének ünnepe. – A szerk., a fasiszta vasgárdista szervezet felhasználta arra, hogy a diákságot megszervezze. Zsidóellenes tüntetéseket rendeztek ezen a napon. Ilyenkor összetörték az összes zsidó kereskedő üzletének az ablakait, a zsidó templomokat megcsúfolták: betörték a templomok ablakait és ajtóit. A széfer Tórákat [Tóra tekercseket], ahol hozzá tudtak jutni, elégették. Mi ilyenkor ki sem mertünk mozdulni a házból. Másnap, mikor kimentünk az utcára, csak akkor láttuk, hogy milyen pusztítást vittek véghez. Különösen erőszakos pogrom volt az 1927 decemberében lezajlott kolozsvári diáktüntetés [lásd: pogrom 1927-ben Erdélyben]. A román diákok végigvonultak a város főútvonalain, és megtámadták a zsidó tulajdonú épületeket.

Az iskola befejezése után, 1936-ban dolgozni mentem, s már egy kicsikét önállóbb lettem. Az édesapám jó kapcsolatban állt egy Wieder nevű zsidó emberrel, akinek volt egy kötöttárugyára. Oda mentem inasnak, és megtanultam a kötő-szövő ipart. Eleinte csak sepregettem, hordtam a csomagokat, majd három hónap alatt megtanultam annyira a szakmát, hogy önállóan tudtam dolgozni. Kaptam egy gépet, s azon dolgoztam. A tulajdonos rendeléseket vett fel a városban a kereskedőktől különböző mintadarabok alapján, és azokat kellett elkészíteni. A gyárban vegyesen voltak zsidó és nem zsidó alkalmazottak, nem nézték, ki milyen származású.

Mivel a szüleim szegény emberek voltak, a keresetemből minden héten hozzájárultam a család anyagi költségeinek a viseléséhez. Minden héten a fizetésemnek egy részét odaadtam édesanyámnak, a másik részéből szórakozni jártam és takarékoskodtam. 1940-ben, amikor volt a bécsi döntés [lásd: második bécsi döntés], akkor már egy elég rendes kicsi összegem volt megtakarítva a bankban.

Kolozsvár zenei központ volt. Miután saját keresettel rendelkeztem, gyakran eljártam a magyar operába, koncertekre, a kedvenc szórakozásom a zene volt. Volt Kolozsváron egy magyar nyelven megjelenő zsidó újság, az „Új Kelet”. Azt olvastuk a családban rendszeresen. Főleg édesapám olvasta, de ha érdekes cikket találtam benne, akkor én is elolvastam. Akkor kezdtem olvasni szépirodalmat is.

Egy darabig még a zsidó fiatalok látogathatták a középiskolákat és az egyetemeket. Az 1938-as év tájékán, amikor már az antiszemitizmus megerősödött, kezdték itt is [Romániában] kimondani a numerus clausust [lásd: numerus clausus Romániában]. Zsidó fiatalok nem látogathatták sem az egyetemeket, sem a középiskolákat. Ez a helyzet rosszabbodott 1940. augusztus harmincadika után, amikor Észak-Erdélynek egy részét átcsatolták Magyarországhoz. Magyarországon akkor már léteztek a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], és a zsidóság helyzete lényegesen romlott. Sajnos tudtuk, hogy a bécsi döntés nem hoz jót nekünk. Tudtuk, hogy Magyarországon érvényben vannak már a zsidótörvények. Olvastunk az 1882-es tiszaeszlári perről, amikor egy ártatlan zsidót megvádoltak azzal, hogy megölt egy keresztény lányt. Tudtuk, hogy részünkre sajnos ez a változás sok jót nem hoz. Igaz, már Romániában is nagyon erős volt az antiszemitizmus. A Vasgárda már működött, sőt mikor a Cuza-kormány [lásd: Goga–Cuza-kormány] hatalomra került, egyre gyakoribbakká váltak a pogromok. Ebből a szempontból mindegy volt számunkra, milyen fennhatóság alá kerülünk. Egyiktől sem remélhettünk semmi jót.

A helyzet az volt, hogy Erdélyben az Osztrák–Magyar Monarchia után a városokban a magyar kultúra volt a domináns, és így az erdélyi zsidóság a magyar nyelvet és a magyar kultúrát gyakorolta.. A falvakban, ahol a lakosság román volt, az ottan élő zsidóság a román nyelvet használta többnyire. De Kolozsvár például kultúrváros volt, és mi itten a magyar kultúrát karoltuk fel jobban. A zsidóságot mi vallásként fogtuk fel, azért, mert vallásos nevelést kaptunk. De magyarul beszéltünk egymás között a barátokkal, ismerősökkel. Az iskolában románul tanultunk [1940 szeptembere előtt], de az iskolán kívül a magyar nyelv volt a használatos. Más nyelvet a románon és a magyaron kívül nem is sajátítottam el.

A második bécsi döntést követően azok a zsidók, akik 1940 után a kereskedelemben, vagy az iparban dolgoztak, egyre jobban érezték a zsidótörvények hatását [A zsidótörvényeket 1941. március 26–27-én terjesztették ki az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés értelmében Romániához csatolt Észak-Erdélyre, amelyet az ún. második bécsi döntés értelmében 1940. augusztus 30-án csatoltak vissza Magyarországhoz. – A szerk.]. 1940-ben megalakult a Baross Szövetség, amely a magyar kereskedőket tömörítette, és kifejezetten a zsidók gazdasági visszaszorítását szolgálta [A keresztény és nemzeti kereskedőket, iparosokat, őstermelőket tömöríteni szándékozó szervezet jelszavát Kossuthtól vette: „Gyarmati sorban él az a nemzet, melynek gazdasági élete idegen kézben van.” Részletesebben lásd a Baross Szövetség szócikket. – A szerk.]. 1943-ban a zsidó kereskedők már árut sem kaptak, a zsidó iparosok pedig nyersanyag nélkül maradtak. Ennél az oknál fogva kénytelenek voltak a zsidó iparosok s a zsidó kereskedők összetársulni egy magyar kereskedővel vagy egy magyar iparossal, és annak a neve alatt működtetni cégüket. Ezt a társulási viszonyt úgy hívták, hogy stróman-rendszer.

Én egy Kreier nevű cégnél dolgoztam. A mi szakmánkban, a kötöttáruiparban 1940–42-ben konjunktúra volt, különösképpen miután Magyarország belépett a szovjetellenes háborúba [Magyarország 1941. június 24-én szakította meg a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval, majd 1941. június 26-án hadat üzent a Szovjetuniónak, és 1941. június 27-én a honvédség csapatai átlépték a szovjet határt. – A szerk.]. Ebben az időszakban Magyarországon nagy áruhiány volt, és minden „rongyot”, amit gyártottunk, harisnyát, pulóvert, szvettert, mindent el lehetett adni Budapesten. Volt egy utazó ügynökünk, aki kapcsolatban állt egy budapesti magyar nagykereskedővel, aki átvette a termelésünket.

1943 őszén még szigorúbb lett a zsidóság sorsa. A munkaképes férfiakat munkaszolgálatra hívták be. Én 1943 októberében kaptam behívót, és bevonultam a 10-es zászlóaljhoz munkaszolgálatra. A 10-es zászlóalj Nagybányán volt. Engem a zászlóalj negyedik századába osztottak be, a 10/4-be. A kolozsváriakat általában a 10/2-be sorozták be, én viszont valószínűleg egy adminisztratív hiba folytán Kolozsváron a behívómat csak nyolc-tíz nap késéssel kaptam kézhez. Így kerültem a 4-es századba. Arról volt híres, hogy a zászlóalj parancsnoka, egy Reviczky nevezetű tábornok [Reviczky Imre ezredes volt. – A szerk.] messzemenően emberségesen bánt a munkaszolgálatosokkal. Nagyon sok olyan sokgyermekes zsidó családon segített, ahonnan idősebb embereket soroztak be. A bevonult munkaszolgálatosok feleségei elmentek hozzá kihallgatásra, Reviczky pedig szabadságot adott férjeiknek. Olyan nagycsaládos is volt, akit felmentett a szolgálat alól.

Nagybányáról elvittek minket Óradnára és a közeli Rotundára erődöket építeni. Nagyon nehéz munkát végeztünk, az ellátás pedig gyenge volt. A századparancsnokot Morzényinek hívták, nagyon szigorú volt. Nagybányáról Kárpátaljára vitték a századunkat. Kárpátalján egy fatelepnél dolgoztunk, fakitermelésnél foglalkoztattak minket. A szállásunk egy erdőben volt. Rönköket cipeltünk. Egy negyven-ötven kilós rönköt ketten kellett vigyünk, körülbelül négy-öt kilométeres útszakaszon. Ha valakinél előfordult, hogy nem bírta, vagy a legkisebb fegyelmi kihágást követte el, szigorú büntetéseket róttak rá. Például a magyar hadseregben alkalmazott legszigorúbb büntetés a kikötés volt. Nemcsak a munkaszolgálatosoknál, hanem a tényleges katonai szolgálatnál is. Ez egy nagyon embertelen büntetési mód volt: hátra kötötték az ember két karját, majd a hátrakötött csuklójánál fogva felhúzták egy fára, olyan magasságba, hogy a lába ne érje a földet. Ez olyan kínos és fájdalmas volt, hogy tíz-tizenöt percnél tovább nem bírta senki, és elájult. Ekkor leengedték, fellocsolták, majd visszahúzták. A kikötés a kihágással volt arányos. Volt, akit félórára ítéltek kikötésre, volt, akit egy órára. Kihágásnak minősült az, ha valaki nem teljesítette a napi normát. De bármilyen csekélységért büntetést lehetett kapni. Egy alkalommal egy katonai század vonult el mellettünk, és a sorból megismert engem az egyik keresztény szomszédom, a Gurát Béla. Ő ugyanabban az utcában lakott Kolozsváron, mint én. A szüleinek volt egy pékségük, s ő is a pékségben dolgozott addig, amíg be nem hívták katonának. Mikor meglátott engem, megörvendett nekem, és azt mondta: „Gyere, adjak neked egypár kenyeret”, s adott nekem négy kenyeret. Fogalmam sincs, honnan lehetett annyi kenyere. Engem például ezért büntettek meg: mert egy pillanatra kiléptem a sorból, s átvettem a négy kenyeret.

Az ellátás nagyon gyenge volt. Megtörtént, hogy előre két napra megkaptuk a kenyéradagot. Este sorakozó volt a vacsoráért, ami köménymaglevesből, esetleg valami más levesből vagy egy csupor feketekávéból állt. Amíg sorra kerültünk, addig félig megettük a két napra szánt kenyeret. Pechünkre, sokszor még friss is volt a kenyér, és még jobban fogyott. Sokan nem bírták az éhséget, s amikor már közel voltak az oroszok, sokan a munkaszolgálatosok közül megpróbáltak átszökni hozzájuk. Viszont vagy a magyarok, vagy az oroszok lelőtték őket. A magyarok azért, mert szökni próbált, az oroszok pedig valószínűleg azért, mert kémnek hitték. A munkatáborban gyakoriak voltak a járványok, betegségek. Tisztálkodási lehetőségünk alig volt. A század orvosául egy fényképészt neveztek ki, mert mondta, hogy tud kötözni. Ennél többet viszont nem értett a szakmához.

1944 tavaszán vittek ki minket a frontra, és egy kárpátaljai utászszázadhoz kapcsoltak. A front a Sztrij – Sztanyiszlav – Gyeljatyin – Kolomea – Koszov vonalon húzódott. Embertelen körülmények között éltünk. A keretlegények csúfságot űztek belőlünk, és bizony nem egyszer volt úgy, hogy akik éheztek, és nem bírták a munkát, meghaltak. Mi láttuk el az utászszázadot élelmiszerrel és lőszerrel. A front olyan helyen volt, amit nem lehetett megközelíteni semmilyen járművel, csak gyalogszerrel vagy lovakkal. Mi a hátunkon vittük a lőszert és az élelmiszert. A munkatábor az orosz előrenyomulás miatt még nehezebb volt, mert állandó készenlétben kellett lennünk.

1944 őszén, a visszavonuláskor láttam először orosz katonát, aki foglyul esett. Naponta harmincöt-negyven kilométereket kellett gyalogoljunk Huszt irányába, az utakat pedig menet közben kellett rendbe tegyük, hogy a magyar hadsereg visszavonulását akadálymentessé tegyük. A visszavonulásban nemcsak az volt a kínos, hogy menetelni kellett, hanem az is, hogy minden órában adtak öt perc pihenőt. Ez alatt az öt perc alatt a hosszú meneteléstől úgy megmerevedtek az ízületeink, hogy mikor újra kellett indulni, úgy éreztük, mintha késsel vágnák le a húst rólunk. Egy ilyen alkalomkor, amikor már több héten keresztül vonultunk vissza, a századparancsnok ismertette a visszavonulási útirányt. Kijelentette, hogy ha valaki nem bírja a tempót, és lemarad, az utászszázad parancsnokságánál érdeklődhet az útvonalról. Ekkor több munkaszolgálatos társammal együtt elhatároztam, hogy megszökünk. A kárpátaljai Técső környékén, menetelés közben ránk esteledett, mi pedig a társaimmal együtt kiugrottunk a sorból, és bebújtunk az út melletti kukoricásba. Técső egy nagy vasúti központ volt. Ekkor már annyira szétzüllött a magyar hadsereg, és olyan szervezetlenség uralkodott, hogy nemcsak mi, munkaszolgálatosok, hanem a magyar katonák közül is sokan megszöktek. Olyan gyorsan közeledtek az orosz csapatok, hogy a magyar hadsereg vezetői már nem tudták uralni a helyzetet.

Mivel elég sokan szöktünk meg akkor este, a századparancsnok, mikor bekerült Técsőre, és látta, hogy sokan hiányoznak, kivezényelte a helység tűzoltókocsiját, és reflektorral kerestetett minket. Akit megtaláltak, ott, helyben főbe lőtték. Én például éreztem a sapkámnak a végén Kenéznek a bakancsát – Kenéz volt a szolgálatvezető őrmester. Ha például az arcomra lép, én akkor odaveszek. Azóta minden nap ajándék nekem az élet. Ott vártunk egy darabig a kukoricásban, majd négy-öt óra múltán elindultunk be a faluba. Négyen bajtársak, akik ugyanabból a századból voltunk, bementünk egy parasztházba. A tulajdonost megkértük, hogy a szénapadláson aludhassunk. Egy Mari néni nevezetű özvegyasszony lakott ott. Másnap reggel kitettük az asztalra amennyi pénzünk volt – otthonról a munkaszolgálat alatt is kaptunk volt pénzt –, és megkérdeztük Mari nénit, hogy hány napra tud minket elszállásolni. Ekkor már a front nagyon gyorsan közeledett, és itt akartuk bevárni a felszabadulást. Vagy három napja lakhattunk ott, amikor az oroszok bejöttek Técsőre. Hozzánk nagyon emberségesen viszonyultak, mert látták, hogy sárga karszalagot viselünk, és fasiszta áldozatok vagyunk. Rá két napra elindultunk gyalog, az erdőn keresztül Nagybányára. A falubeliek figyelmeztettek minket, hogy az erdő aknásítva van, és nagyon veszélyes. Normális körülmények között két-három napot kellett volna tartania az útnak, de mi nem ismertük az utat, és jártuk még az erdőt néhány napig.

Négyünk közül egyedül én voltam kolozsvári, egy másik nagybányai volt, a többiről nem tudom, honnan származtak. Nagybányán összetalálkoztam néhány kolozsvárival, akikkel elindultunk gyalog Kolozsvárra. [Nagy]Ilondán – megközelítőleg ötven kilométerre van Nagybányától – egy orosz teherautóra kéredzkedtünk fel. Mondtuk, hogy Kolozsvárra megyünk, az oroszok visszaválaszolták, hogy „Turda” – Torda románul –, mondtuk „ágyon”, jó, rendben oroszul, és felültünk. Kolozsváron a román színház előtt szálltam le az autóról. Ez 1944 november-decemberében volt.

Tudtam, hogy nincs itthon senkim, mert egy szomszédunkkal, Kissnével leveleztem. Tudtam, hogy nincsenek szüleim, testvéreim. A munkaszolgálat alatt, mindaddig, amíg a szüleimet nem deportálták, rendszeresen leveleztünk. Később Kissnével tartottam a kapcsolatot. Amikor gettósították a zsidókat, és a szüleimet is kísérték az autóra, az apám olyan beteg volt, hogy nem volt már szállítható állapotban. A csendőrök mégis fel akarták tenni az autóra, s akkor a Kissné felment a szomszédságunkban lakó alpolgármesterhez, Trucához. Mondta, hogy „Müller bácsi beteg”, és adjon egy igazolványt, hogy apámat ne vigyék a gettóba. Truca adott egy igazolást, Kissné pedig bevitte az apámat magához. Pár nap múlva Kissné utánajárt, és beutaltatta az apámat a zsidókórházba [lásd: zsidók mentése Észak-Erdélyben]. A zsidókórház az egész háború alatt végig működött mint kórházi egység. Így menekült meg az apám a gettótól, és így jutott tudomásomra, hogy az apám emberséges körülmények között halt meg, a kórházban. Volt itt Kolozsváron egy munkaszolgálatos egység, amely az élelmezési raktárnál dolgozott. Ők temették el az apámat. Azoktól és ettől a magyar családtól tudtam meg, hogy az apám hol van eltemetve. A családomból édesanyámat és két lánytestvéremet, Chaját és Leát deportálták. Chajának volt két kisgyermeke, ők is elpusztultak. Egyedül Lea élte túl. A halál torkából, Auschwitzból szabadult fel, 1945-ben.

Na, most hova menjek? Földbe gyökerezett a lábam, nem tudtam, merre induljak. Hát mégis elmentem oda, ahol a szüleim laktak a háború előtt. A lakásunkba nem tudtam bemenni, nem engedtek be. Bementem az egyik szomszédunkhoz, a Kissnéhez, aki pár napig gondomat viselte. Aztán kezdtem utánanézni, hogy hogyan fogom az életemet rendezni. Az élet újrakezdése volt a legnehezebb. Nem kívánok visszagondolni arra a felére, és nem is akarok sokat beszélni róla. Engem megboldogult apámnak egy közeli barátja, egy román család segített. Miután Kissnétől eljöttem, hónapokon keresztül laktam a román Căpuşan Gheorghe családjánál, mindaddig, amíg kezdtem megtalálni a helyemet az életben.

Amikor én hazakerültem Kolozsvárra, még nem volt megszervezve a zsidó túlélők fogadása. Néhány héttel később már egy amerikai zsidó segélyező szervezet Joint lakásokat alakított át szálláshelyekké, és a lágerekből, munkaszolgálatból hazatérőket meleg étellel, ruhával, tisztálkodási lehetőséggel segítette. Az ún. Péter-Pál villát rendezték be ilyen célra. Hazaérkezésemkor még nem működött ez a villa, és a beindulása után sem vettem igénybe, mert a Căpuşan család szállást és élelmet is biztosított nekem. Nyolc hónapig abban a ruhában jártam, ami a munkatáborban volt rajtam. Az első ruhát, amit vettem, és le tudtam cserélni vele a munkatáboros rongyaimat, azt abból a Joint által kapott segélyből vásároltam egy ócskásnál.

Munkát kerestem, és bekerültem egy kötöttárugyárba. Az újrakezdés nem volt könnyű, lépten, nyomon a szüleimet kerestem. Tudtam, hogy meghaltak, de mégis állandóan arra vártam, hogy egyszer csak előbukkannak. Ahogy teltek a hónapok, összekerültem egy régi keresztény barátommal, Leboviccsal, akinek a szülei szintén a kötöttáru szakmában tevékenykedtek. Neki volt valami öröksége, egypár kötőgép. Mivel ismertem a szakmát, és értettem a gépek kezeléséhez, megkért engem, hogy társuljak vele, és indítsunk be egy kötödét. Sikerült elindulnunk és termelnünk. Az életem így kezdett helyreállni, anyagilag kezdtem rendbe jönni.

Időközben, 1945 tavaszán hazatért a lágerből Lea húgom, akit minden szempontból támogatnom kellett. Néhány hónap múlva kivándorolt Izraelbe [Akkor még: Palesztina brit mandátum. Izrael állam 1948-ban alakult meg. – A szerk.]. Ottan ment férjhez, egy Romániából kivándorolt zsidóhoz. A férje neve nem jut eszembe, de azt tudom, hogy nem erdélyi származású volt. Egy lánya született, aki most Izraelben óvónő. Lea 1975-ben halt meg.

A háború után a kommunista mozgalommal szimpatizáltam, mert ez volt az az ideológia, amiben zsidóként emberi méltóságomat véltem visszanyerni. Hittem a kommunizmus által hirdetett eszmékben. Sajnos időbe telt, amíg meggyőződtem arról, hogy az ideológia és a gyakorlat nem ugyanaz. A pártba 1945-ben léptem be, 1949-ben viszont kizártak, mert a háború utáni kisiparosi tevékenységemet osztályellenesnek ítélték meg. Nem sajnáltam, hogy kizártak. Büszke voltam arra, hogy becsületesen végzem a munkámat, és nem ülök egy padsorban azokkal, akik a „piros könyvet” párttagkönyvet felhasználva lopják a napot, és szájaskodnak a gyűléseken. Én hallgattam, de becsületesen dolgoztam. Nem is kértem soha az újrafelvételemet.

1953-ban még hittek az emberek a kommunista ideológiában. Sajnálták, hogy Sztálin meghalt. Később rájöttek arra, hogy a gyakorlatban semmi nem valósult meg az ígéretekből. Az 1956-os eseményeket [lásd: 1956-os forradalom] végig figyelemmel kísértem a rádióból és az újságból. A budapesti rádióadásokat és a Szabad Európát hallgattam.

1949-ben bekerültem a kolozsvári állami kötöttárugyárba, a Someşulba, és ottan tevékenykedtem először segédmesteri minőségben, későbben pedig divattervezői munkakörben. Ebben a gyárban harminchárom évet dolgoztam, egészen 1982-ig, nyugdíjazásomig. Engem a munkám miatt mindig tisztelettel öveztek. A kommunista rendszerben a burkolt nacionalista szellem létezett, de kimondottan, nyilvánosan, soha nem éreztem megkülönböztetést zsidó voltom miatt. Becsülettel végeztem a munkámat, és ezért tiszteltek.

Az 1940-es évek végén ismertem meg Szakács Annát, akit 1952-ben feleségül vettem. Csak polgári esküvőnk volt. Sem én, sem Anna nem voltunk vallásosak, és így nem is tartottuk fontosnak az egyházi szertartást. Egyébként is, a feleségem nem zsidó, református. Nem tért át zsidó hitre. Harmonikus házaséletem volt és van. Soha nem jelentett problémát kettőnk között a származásunk. Emberségességet kerestünk egymásban, nem nemzetiséget vagy vallást.

A feleségem Kisbányán született, 1929-ben. Járában járt iskolába [Kisbánya – kisközség volt Torda-Aranyos vm.-ben, 1891-ben 700, 1910-ben (Kisbányahavas) 1200 román lakossal; Alsójára – kisközség volt Torda-Aranyos vm.-ben, 1891-ben 1600, 1910-ben 1800, 1920-ban 1900 magyar és román lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság). Trianon után mindkét község Romániához került. – A szerk.]. Egyszerű polgári család voltak. Az apja Kisbányán malmos volt, majd Kolozsváron fuvarozásba kezdett. Teherautóval járt. A családja 1940-ben Kolozsváron telepedett le. Kolozsváron elvégezte Anna a Kereskedelmi Líceumot, ami után különböző vállalatoknál dolgozott könyvelőként. Egyetlen testvére volt, aki nagyon fiatalon elhunyt, én nem is ismertem őt.

Volt egy periódus, amikor komolyan foglalkoztunk az Izraelbe való kivándorlás gondolatával. A feleségemnek viszont elöregedett szülei voltak akkor, amikor még fiatalabbak voltunk, és szükségük volt a mi támogatásunkra. Ezért lemondtunk a kivándorlásról.

Házasságunkból egy gyermekünk született 1956-ban [Müller László]. Nem neveltük vallásos szellemben, származását viszont soha nem titkoltuk előle. Zsidónak vallja magát. A középiskolát 1974-ben fejezte be, majd felvételizett a Politechnikai egyetemre. Az informatikai szakmában specializálta magát. Most is az informatikai szakmában dolgozik itt, Kolozsváron. Van családja. Érdekes módon, a felesége [Grünwald Ágnes] is zsidó. Ez viszont csak véletlen. Sem a fiam, sem a menyem nem jártak zsidó körökben, nem vettek részt zsidó rendezvényeken. Ebből a házasságból van egy Renáta nevű kis unokám. 1988-ban született. Renáta most már a tizenötödik esztendejében van, sportol, jól tanul, és sok örömöt jelent nekünk. A szülei nem nevelik zsidó szellemben, viszont soha nem titkolták előtte a származását.

A baráti körünk vegyes volt. Voltak zsidó családok is, keresztények is. Így van ez most is. Van egy kellemes társaságunk, akikkel össze szoktunk jönni névnapok, születésnapok alkalmával és olyankor nagyon kellemesen töltünk el egypár órát. A baráti társaság tagjai egyszerű, becsületes emberek a hitközségből vagy a régi munkahelyemről.

Sok barátom és ismerősöm van Izraelben. Ott éltek a testvéreim közül József és Lea is. Én háromszor voltam látogatóban Izraelben. Először 1969-ben mentem ki. Kérvényeznem kellett a kiutazási engedélyt, és csak akkor kaptam útlevelet. A kommunista rendszerben sokkal nehezebb volt elhagyni az országot. Felváltva látott vendégül Lea és József. Izrael nagyon tetszett, bejártam a fontosabb városokat.

Olyan környezetben éltünk és élünk, ahol a többség keresztény, ezért természetes, hogy a keresztény ünnepeket is, mint például a karácsonyt, tiszteljük. Persze nem tartjuk meg. Ezzel szemben a szombatot és a húsvétot [Pészah] igyekszünk mindig megülni, de ez is inkább csak amolyan megemlékezés, mint ünnep. Ezt is csak az 1990-es évektől gyakoroljuk.

1989-ben azt reméltük, hogy megszűnt a diktatúra, és a gazdasági helyzet helyre fog állani. Csalódva gondolok vissza azokra a reménységekre, amik akkor tápláltak. Most sem sokkal jobb a helyzetünk, ugyanolyan szegénységben élünk. Csak annyi a különbség, hogy szabadabbak vagyunk.

1944 után én nem hagytam el a vallásomat, de nem is voltam templomjáró, vallásos ember. Van egy olyan régi közmondás, hogy ahogy telnek az esztendők, és az ember közeledik „Gödör Gyurihoz” [a halálhoz], eszébe jut a gyerekkor és az, hogy honnan származik. Most, nyugdíjas koromban kezdtem templomba járni. Jelenleg pedig a kolozsvári zsidó hitközség keretén belül tevékenykedek, vezetőségi tag vagyok. Én foglalkozom a vallási problémákkal. A hivatalos címem „consilier cu probleme de cult” vallási ügyekkel foglalkozó tanácsos. A hitközséghez úgy kerültem, hogy 1989 után szükség volt olyan emberre, aki ismeri a vallási előírásokat. Mivel tudták, hogy én vallásos nevelésben részesültem, megkértek, kapcsolódjak be a hitközség munkájába.

Meg kell mondjam, nem azért járok templomba, mert vallásos vagyok, hanem azért, mert a zsidó nép az egyedüli a földkerekségen, amelyiknek a történelme szigorúan hozzá van kötve a valláshoz. Tehát számomra elmenni a templomba, az azt jelenti, hogy ápolom a zsidó tradíciót. És általában ez a helyzet a többi kolozsvári zsidóval is. Jelen pillanatban körülbelül háromszáz zsidó él Kolozsváron. Az egész hitközség nagyon elöregedett közösség, rabbink pedig nincs. Ettől függetlenül igyekszünk ápolni a vallási tradíciókat, megtartunk minden ünnepet: a sabbatot, a Hanukát, a Pészahot, a Purimot. A fiataljaink Talmud-Tóra oktatásban is részesülnek, emellett pedig egy kórust is működtetnek. A Talmud-Tórában többnyire héber nyelvet tanulnak, a kórusban pedig zsidó vallásos dalokat, mint amilyen az Avadim Chajinu és a Dájenu. Hangsúlyozom, mindezt azért tesszük, mert ápolni akarjuk a zsidó tradíciót.

Életrajz

Molnár Istvánnéval szépen berendezett, kellemes hangulatú pasaréti lakásában beszélgettünk, ahol férjével él.

Elkezdem a dédapámnál, mert annál régebbi rokonomra nem emlékszem. Ő volt a nagymamám apja, Diamant Samu [az anyai dédszülőkről van szó]. A felesége Faith Fanny. A dédanyám még nem tudott magyarul vagy legalábbis rosszul, németül beszélt, de a gyerekei mind magyarul beszéltek. Magyar iskolába jártak, úgyhogy ez természetes volt. Diamant Samu valamikor 1920-21 körül halhatott meg, őt nem ismertem. A dédmamát ismertem, ő úgy 1930-ban halhatott meg, mert még emlékszem is rá. Születési éveket nem tudok, fogalmam nincs róla, de a dédmama nyolcvanon fölül volt.

Diamant Samu szűcs volt, valahonnan a Felvidékről származott, azt nem tudom, hogy honnan. Úgy mesélik, hogy mezítláb jött föl Pestre, a hátán hozta egy rúdon a csizmáját, hogy ne kopjon, mert avval takarékoskodni kellett. Biztos nyáron jött, gondolom, nem térdig érő hóban. Aztán itt elhelyezkedett mint szűcssegéd, és hogy csinálta, mint csinálta, nem tudom, de végül a Deák Ferenc utcában volt neki szűcs kis- és nagykereskedése. A „Magyar Zsidó Lexikon” szerint 1835-ben alapította a céget [Vagy nem Diamant Samu dédapa, hanem az apja, tehát az ükapa jöhetett a Felvidékről, és alapított üzletet Pesten 1835-ben, vagy ő alapította ugyan, de néhány évtizeddel később. Ha ui. Diamant Samu 1920-21 körül halt meg, akkor 1835-ben még vagy nem is élt, vagy még gyerekkorú volt. – A szerk.]. A Bécsi utca ­és a Deák Ferenc utca sarkán lévő házat, a Bécsi utca 5-öt ő építtette, azt hiszem, 1914-ben lett kész. Nagyon szép ház volt valamikor, festett mintás ablakok mentek végig föl a hat emeleten a lépcsőházban. Vörös kókuszszőnyeg volt, nagyon jól karbantartott, szép ház volt. És a dédapám mellszobra ott állt az előcsarnokban, aztán államosításkor az volt az első ténykedés, hogy azt elvitték, úgyhogy fogalmunk nincs róla, hogy most hol van.

Mindig azt mesélték, hogy a dédapám igen nagy operakedvelő volt, gyakran megcsinálta, hogy a déli vonattal fölment Bécsbe, meghallgatta az operát, és még aznap visszajött a hajnali vonattal. A Rákosi időkben [lásd: Rákosi-korszak] sokszor emlegettük, hogy mikor lesz az, amikor megtehetjük, hogy egy napra fölmegyünk Bécsbe [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Hát, ma már nem olyan nagy eset, de akkor valami teljesen homályba tűnő álomnak látszott.

Fanny dédanyámból annyira emlékszem, hogy volt egy nagyon nagy szoba, azt szalonnak hívták, és ott feküdt egy kanapészerűségen. Nem ágyban, csak úgy pihent, és én előtte bukfenceztem. És akkor azt mondta, ez élesen megvan bennem, nem tudom, hogy emlékszem-e rá vagy mesélték, hogy vigyétek ki a gyereket, mert én már olyan tehetetlen vagyok, hogy nem bírok egy ilyen élénk gyereket nézni. Ennyi emlékem van róla, több nem. A dédanyám vallásos volt, kóser háztartást vitt. Mesélték, hogy a saktertől hozták a húst. Sokkal többet nem tudok róla. Hát dédapám meg biztos, hogy azt ette, amit a felesége főzött vagy főzetett. Nagy háztartás volt, személyzettel. Hét gyerek mellett, mondjuk, jómódú embereknél volt személyzet. Öt fiú volt és két lány. Egy mama kicsit nehezen tudta volna karbantartani. Bár úgy mesélték, hogy elég erélyes néni volt, de hát erre nem emlékszem. 

A gyerekek Dánra magyarosították a nevüket. Melyiknek jutott eszébe, hogy a Diamantból Dán legyen, azt nem tudom, de mi Diamantból Dán lettünk. Erről nem volt semmi történet, de a lányok is megváltoztatták a nevüket. Sőt a nagyanyám Malvin néven született, és ő a Malvint is átváltoztatta Margittá, mert utálta a Malvint. Azt mondta, hogy ha már átírják, akkor írják át ezt is.

Amikor a dédmama is meghalt, akkor felosztották az örökséget hét egyenlő részre. A házat, a Bécsi utca 5-öt is hét részre osztották. Diamant Samu gyerekei sorban a következők voltak.

A legidősebb, Dán Leó 1870-ben született. 1944-ben elvitték, és nem jött haza. [A „Magyar Zsidó Lexikon” a következőket írja Dán Leóról: „zeneszerző, szőrmenagykereskedő, Leon D’Amant álnév alatt sok népszerű dalt, operettet és kamarazenét komponált. Operettjei: A szevillai fodrász, A máltai lovag, Tótlegény Amerikában, Nászéj. Közgazdasági tevékenységét később kezdte, mint irodalmi és zeneszerzői munkásságát. Már ismert zeneszerző volt, mikor testvérével együtt az atyja által 1835-ben alapított országos hírű szűcsüzlet élére került. A szakipar hamar felismerte képességeit, és rábízta az 1911-es első nagyarányú szűcsipari kiállítás és világkongresszus rendezését. Közgazdasági tevékenységéért királyi és külföldi kitüntetésekben részesült. A szűcsmesterek országos szövetségének elnöke és érdemes munkása a szakirodalomnak. Hasznos munkásságát a kormányzó is elismerte, és m. kir. Kormányfőtanácsosnak nevezte ki. Dán Leó jelentős szerepet játszik a zsidó közéletben.”– A szerk.] A feleségét Weisz Olgának hívták, és volt egy Mici nevű lányuk, aki 1936-ban halt meg. Leónak szűcsüzlete volt a Kristóf téren. Neves szűcs volt. Dán Testvérek néven ment az üzlet, én még jól ismertem azt az üzletet. Leó bácsinak mindig nagy tekintélye volt, méltóságos úr volt [A „méltóságos” megszólítás (a hadseregbeli rendfokozat, illetőleg a hivatali ranglétrán elért pozíció alapján) a III–V. fizetési osztályba tartozó vagy magas (udvarképességet biztosító) kitüntetéssel bíró vagy főnemesi származású (grófi és újabb időkben bárói címmel rendelkező) személyeket (és feleségüket) illette meg. – A szerk.]. Nagyon szép ember volt. Sokáig ő volt a FŐVKE elnöke [Fővárosi Kereskedők Egyesülete – a kiskereskedők érdekvédelmi szervezete. – A szerk.]. A „Révai Lexikon” a „perzsa bőr” címszónál név szerint említi, hogy ő kezdeményezte a budapesti kereskedelmi és iparkamarában, hogy Magyarországon is tenyésszék azt a bárányfajtát, amelyiknek a bőréből a perzsabunda készül. Olyan tekintélyes ember volt, hogy tagja volt annak a delegációnak, amelyik a New York-i Kossuth szobor huszonöt éves jubileuma alkalmából 1928-ban New Yorkba utazott. Itt a kereskedelmi kamara díszebédjén „felolvasott egy hosszabb értekezletet” („Vásárhelyi Reggeli Újság”, 1928. július 4.).

A következő Dán Béla volt, aki 1871-ben született, túlélte a háborút, és nem sokkal a háború után halt meg. Az ő feleségét is Weisz Olgának hívták, de nem volt rokona Leó feleségének. Amikor megkapták az örökséget, akkor Károllyal Újpesten egy bőrgyárat alapítottak, aminek a hivatalos neve Pannónia Báránybőrnemesítő és Kereskedelmi Rt. volt [A Pannónia Báránybőrnemesítő és Kereskedelmi Rt. 1921-ben alakult meg (magáncégként már 1866 óta létezett). A gyár bárány-, juh-, vad- és nemes prémbőrök kikészítésével, festésével és nemesítésével foglalkozott. (Az ún. Panofix márkanév – bárányból kikészített és festett szőrme – a világpiacon is ismertté vált.) – A szerk.]. Aztán valamikor az 1930-as évek második felében összevesztek, és Béla kivált a gyárból, attól kezdve magánzó volt. Béláék nagyon sokáig a Bécsi utca 5-ben laktak, aztán elköltöztek, a Szilfa utcában [Pasarét] vettek egy házat. A felesége katolizált, és olyan hithű katolikus lett, hogy élete utolsó éveiben apácák ápolták, és apácákra hagyta a házat. A felszabadulás után kultúrház lett, Szilfa utca 6. A rendszerváltás után az egyház visszakapta. Volt két fiuk, György és László. György az érettségi után bejárt dolgozni a Pannónia gyárba, de amikor Károly és Béla összevesztek, ő is kikerült. Később Györgyből katolikus pap lett. László egész életében tisztviselősködött. Egyikük sem él már. György még a háború előtt lett pap. Egyszer kiugrott, aztán mégis visszament. Pár év múlva visszakönyörögte magát, elment a pápához bocsánatot kérni. Itt volt sokáig a Pasaréti téren a ferenceseknél, aztán a Városmajori templomban. Nagyon jó nevű pap volt. Az 1960-as években halt meg mint pap. László később halt meg, de pontosan nem tudom, mikor. Azt sem tudom, hogy mikor katolizált a család.

A következő gyerek Dán Viktor volt, aki 1873-ban született, és 1956-ban halt meg, nyolcvanhárom éves korában. Felesége, Polák Teréz Ausztriából származott. Nem tudom, mikor született, de 1946-ban halt meg. Volt egy Aliz nevű gyerekük, aki 1900-ban született, és 1976-ban halt meg, és egy Ibolya nevű, aki 1902-ben született, és nem tudom, mikor halt meg. Viktor kivált a családi üzleti tevékenységből. Nem tetszett neki a szűcs szakma. Az örökségből megvette a Városmajor utcai János Szanatóriumot, ahol ma az Érsebészeti Klinika van [„A Városmajor utca 68. sz. telken álló szanatórium épületét 1912 júniusában adták át rendeltetésének. Első tulajdonosa Horváth Károly volt, aki pénzügyi gondjai miatt az első világháború után Dán Viktornak adta el. … A szanatórium a kulturális élet kiemelkedő személyiségeinek nyújtott gyógyírt. 1912-ben és 1916-ban itt gyógykezelték Ady Endrét, 1933-ban Babits Mihályt” („Hegyvidék”, 2002. április 10.). Az 1935-ös Compass szerint a IV. kerület Bécsi utca 5. számban lakó Dán Viktor kereskedelmi tanácsos a szanatórium elnöke. – A szerk.]. Ő csak az adminisztratív dolgokkal foglalkozott, nem volt orvos. De nagyon jó nevű szanatórium volt, jól ment. Viktor nagyon büszke volt a kereskedelmi tanácsos címre, és arra, hogy ő kapta a címet, nem vette. Mindig tanácsos úrnak kellett szólítani, és körülbelül hetente el is mondta, hogy ő az érdemeiért kapta, és nem vette.

Viktor után jött Margit, a nagyanyám, róla később részletesebben beszélek.

Őt követte Dán Károly, aki 1878-ben vagy 1879-ben született, és 1939-ben halt meg. Már mondtam, hogy ő és Béla alapították a Pannónia Bőrgyárat, ahonnan később Béla kivált. Az 1935-ös Compass szerint még benne volt Béla, az 1941-es szerint már egyedül Dán Károly özvegyéé, aki a tizenegyedik kerületi Kelenhegyi út 42-ben lakott. Károlyék különben soha nem laktak a Bécsi utca 5-ben. Dán Károly feleségét Stadler Kamillának hívták, és volt két gyerekük, Erzsébet és Klára. Klárának volt két házassága, majd a második férjétől is elvált, és hozzáment Neumann Jánoshoz [Neumann János (Budapest, 1903 – Washington, 1957): matematikus, egyetemi tanár. 1954-től tagja volt az USA Atomenergia Bizottságának (U. S. Atomic Energy Commission). Matematikai munkásságán kívül fontos szerepe volt az elektronikus számítógépek kifejlesztésében, valamint az atomenergia felszabadítására vonatkozó elméleti feladatok megoldásában is.  – A szerk.]. Klára állítólag azért hagyta ott a második férjét, mert idősebb volt nála, és nem akart gyereket, ő meg akart. De aztán Neumann-nal se volt gyereke. A Neumann-nak volt egy lánya az első házasságból, akit állítólag együtt neveltek. Még tartott Neumann válópere, amikor egy európai látogatása alkalmával Budapesten összejött Klárival, gyerekkori szerelmével, aki hajlandó volt érte otthagyni a férjét. 1938-ban házasodtak össze, és Princetonban telepedtek le. Neumann 1957. február nyolcadikán halt meg. Klára hat évvel később öngyilkos lett. Mi nem voltunk kapcsolatban a Dán Klári – Neumann házaspárral. Én Dán Klárival semmilyen kapcsolatban nem voltam. Gyerek voltam, amikor elment, előtte láttam kétszer. Ők voltak a gazdagok, mi voltunk a szegények. Az apám a Pannónia gyárban, az ő apjának a gyárában volt tisztviselő. Szóval rokonság ide, rokonság oda, volt egy nagy különbség köztünk, úgyhogy nem jártunk össze. Dán Károly feleségét, Kamillát a nyilasok alatt a sofőrje bujtatta. Aztán kiment Angliába, és ott is halt meg. Erzsi is kiment, ott férjhez ment, körülbelül hat éve halt meg.

Károly után jött Dán Ilona, aki 1881-ben született, és 1963-ban halt meg. Az első férje Eisler Ferenc volt, de őt nem ismertem. Elváltak. A második férje Illés Marcell volt, akinek valamilyen textilüzeme volt, de amikorra én visszaemlékszem, akkor már föladta, visszavonult, és elég hamar meg is halt, 1936-ban. Ilona is a Bécsi utca 5-ben lakott, gyereke soha nem született.

A legfiatalabb gyerek Fülöp volt, aki 1883-ban született, és 1948-ban, betegségben halt meg. Végül Dán Testvérek néven ő vitte tovább a dédpapa szőrmeüzletét. A Bécsi utca 5-ben volt üzlete [Dán Fülöp üzlete a Dorottya utca 1-ben volt – vagy legalábbis ott is volt üzlete, a Dán Testvérek szűcsáruüzlet pedig a Váci utca 6. szám alatt volt. – A szerk.]. A magyar gyáripar 1941-es évkönyvében még szerepel a neve. Egy darabig ők is ott laktak a Bécsi utca 5-ben, de aztán a háború után az Istenhegyi úton megvették Fedák Sári  volt házát, és Fülöp ott is halt meg [Fedák Sári (1879–1955), színésznő, akit háborús propaganda miatt 1945 után a budapesti népbíróság jogerősen egyévi börtönre ítélt, amelyet le is töltött. – A szerk.]. Egyszer voltam is ott, amikor menyasszony voltam, a férjemet be kellett mutatni a családnak, és körbejártunk. Akkor Fülöp már beteg volt. Nem voltunk túl jóban velük. Fülöp halála után a felesége eladta az Istenhegyi úti villát, és 1949-ben, amikor még ki lehetett menni, kiment Amerikába. A fiát, Ferencet vitte magával, a lánya, Éva később ment utána. Ott kint nem dolgozott, a vagyonából élt. Ferenc Amerikában él, de nem tartjuk a kapcsolatot. Itthon abból élt, hogy a papa fia, kint nem tudom, miből.

Margit nagymama 1876-ban született. Egy időben intézetbe adták, mert az volt a divat, hogy a jómódú családok beadták a gyerekeiket ilyen lánynevelő intézetbe. De nem sokáig maradt ott, mert nagyon utálta, és addig nyúzta a szülőket, míg haza nem engedték. Különben nem sokat tudok a gyerekkoráról. Tulajdonképpen azt se tudom, hogy milyen iskolai végzettsége volt.

Amikor nagymama összeházasodott Brichta Félix nagypapával, akkor a Szalay utcában laktak. Brichta Félix nagypapa Puhón született, 1867-ben [Puhó (Puchó) – kisközség  volt Trencsén vm.-ben, 1891-ben 1400 főnyi szlovák lakossal (járási szolgabíró hivatal, járásbíróság, adóhivatal. Ide telepítette Rákóczi azokat a morva és cseh családokat, amelyek a fehérhegyi ütközet után hazájukból menekülni voltak kénytelenek; ők honosították meg itt az egykor virágzó posztóipart). Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Anyám még a Szalay utcából ment férjhez, sőt még apámmal is ott laktak a kezdeti időben, azt hiszem, egyéves koromig. A nagymama 1920-ban megözvegyült, és 1928-ban beköltözött a Bécsi utcai házba. A Bécsi utcai lakásra nagyon jól emlékszem. Nagyanyám és sok testvére lakott abban a házban. A nagymamám lakása az ötödik emeleten volt, manzárdlakás volt, mert a testvérekhez képest kevesebb jövedelme volt, úgyhogy ő egy olcsóbb lakást bérelt. Mert az úgy volt, hogy az övéké, a hét testvéré volt a ház, de mindenki fizette a lakbért. Tehát nagyanyám egy olcsóbb lakásba költözött, mint a testvérei. De ott is volt három szoba, konyha, fürdőszoba, külön vécé, cselédszoba.

A férje, Brichta Félix ügyvéd fiatalon, ötvenhárom éves korában halt meg. Nem ismertem. Élete utolsó tíz évében súlyos szívbeteg volt, és mint ügyvéd is csak kereskedelmi dolgokat vállalt, már büntető ügyet sem. Abszolút nem politizált. Nem politizált nálunk senki.

Anyai nagyapámnak, Brichta Félixnek két testvéréről tudok. Az egyik Brichta Miksa, aki Nagykárolyban élt, és négy lánya volt. Irén volt a legidősebb, ő a háború alatt halt meg. Volt egy Aliz nevű lánya, annak a fiával kapcsolatban voltam, ő kábé egy éve halt meg Kanadában. Alizt ismertem, mert a háború alatt itt bujkált Pesten. A háború után hazajött a fia a munkaszolgálatból, és akkor visszamentek. Az 1960-as években kimentek Kanadába. Médi Bukarestben élt, kiment Izraelbe, és valami öregotthonban halt meg nemrégiben, de én nem voltam vele kapcsolatban. Csak közvetve hallottam róla. Én őket egyszer láttam, itt voltak Pesten átutazóban közvetlenül a háború után. Aliz nevű testvérüket mentek meglátogatni Csehszlovákiába, és megálltak egy-két napra itt, Pesten. Soha utána nem találkoztam velük. Azt se tudom, hogy Médinek mi a becsületes neve, Médi néven ismertem. Bukarestben élt. Volt még Irma, ő Temesváron élt. Nagyapám másik testvére Brichta Samu, a felesége Laura néni volt. Ők valahol a Felvidéken éltek, Zsolnán. De nem ismertem őket, a gyerekeiket sem, csak hallottam róluk.

Nagyszüleimnek négy lányuk volt: anyám, Lívia volt a legidősebb – akit mindig Lilinek hívtak, és Lillynek szerette írni a nevét, utána Brichta Klári, Brichta Ila, Brichta Lenke. Nagyanyámnak elég nehéz sora volt, mert negyvennégy éves volt, amikor özvegyen maradt a négy lánnyal. Munkahelye soha nem volt. Vagyona volt, abból élt. Férjhez adta a négy lányát, akiből kettő elvált. Az egyiknek nagyon rossz házassága volt. Az én szüleim együtt maradtak. Anyámnak én voltam egyedül, nem volt testvérem. Lenkének két fia volt, de azok sem élnek. Ilának nem volt gyereke.

Brichta Klára 1901-ben született, és valamikor az 1970-es években halt meg az USA-ban. Ez úgy történt, hogy Dán Károly titkárnője volt, és Dán Károly 1936-ban vagy 1937-ben kiment Amerikába körülnézni, mert akartak ott is egy gyárat csinálni. Klári itthon is a titkárnője volt, és vitte magával. Aztán az amerikai gyár nem jött össze, de Klári kint maradt. Amikor kiment, találkozott Dán Klárával, az unokatestvérével, de volt valami összeveszés, úgyhogy nem nagyon tartották a kapcsolatot. Született egy fia, György, aki még él, nyugdíjas mérnök és főiskolai tanár. Brichta Klára egyszer a háború után küldött egy táskarádiót. Mindenki a csodájára járt, hogy egy rádió, amit innen oda lehet vinni, és szól.

Anyám másik húga, Brichta Ila 1902-ben született. Hozzáment Duneitz Istvánhoz. Zsidó ember volt. Gyerekük nem volt. Ila 1967-ben halt meg, Pista sokkal később. Még párszor összetalálkoztunk az 1970-es években. Pista kalaposmester volt, üzlete volt a Szív utcában. Ila elvégzett valami szűcstanfolyamot, így kezdte a szűcsséget. Először abban az üzletben dolgozott, ami a férjéé volt, de aztán elváltak, és a válás után az Andrássy útra ment egy kisebb üzletbe.

Iláról mesélték, hogy a 1930-as évek végén volt egy országgyűlési választás [1939. május 28-29-én voltak a választások; lásd: 1939-es parlamenti választások Magyarországon], amikor már zsidóknak nem volt általános választó joga, külön kellett kérvényezni [A „zsidók országgyűlési választójogi rendelkezésének végrehajtásáról” szóló, Teleki Pál által aláírt miniszterelnöki rendelet értelmében a választójogosultsághoz szükséges volt a születési bizonyítvány – mivel csak az 1867. december 31-e után születettek szavazhattak –, a szülők, nagyszülők házasságlevele, hitelt érdemlően arról, hogy 1867 óta Magyarországon élnek, és a „lakásbizonylat”, amivel az adott személy igazolta az állandó Magyarországon lakás tényét. (Pintér István: A kényszerpályára szavazó ország. In Földes György–Hubai László (szerk.): Parlamenti választások Magyarországon 1920–1998, 184–185. oldal). – A szerk.]. És akkor Ila nagynéném, aki mindig egy kicsit idegesebb természetű volt, eldöntötte, hogy ő szavazni fog. És addig járta a hivatalokat, míg kijárta. De a végén még valamilyen irodába el kellett mennie, és elkezdték mondani neki, hogy ezért vagy azért mégse kapja meg a választójogot. Elkezdett remegni, fogta az íróasztalt, és rázta. A tisztviselő megrémült, hogy most éppen mi baja van. Mondta, hogy semmi, csak ha ideges vagyok, akkor rám jön egy ilyen roham. És akkor nagyon gyorsan megkapta a választójogot, csak menjen.

Lenke 1904-ben született, és 1944-ben a Dunába lőtték. A férje, Földes József túlélte a háborút, vele még az 1950-es években is találkoztam. Nem tudom, mikor halt meg. Volt két fiuk. Az egyik, Péter tizenhat éves korában, 1943-ban meghalt baleset folytán, a másik, László kiment Ausztráliába, és ott halt meg kábé hat éve.

A nagymamának segítő mindig volt a háztartásban. Hát, amire én visszaemlékszem, akkor már csak egy volt, egy úgynevezett mindenes, aki takarított, főzött, mosogatott, mosott, vasalt [lásd: cseléd]. Ő csak az úgynevezett kismosást csinálta, a nagymosásra mindig jött mosónő. Az anyáméknál is volt, aki jött havonta vagy hathetenként, és a fehér ruhát az mosta. Hát akkor még mosógép nem volt, kondérban kifőzték a ruhát, és teknőben mostak. Aztán mángorolták, szóval ez egy nagyon nagy munka volt.

Nagymamának nagyon sok barátja, barátnője volt. Névre csak egy párra emlékszem. A Petőfi Sándor utcában ma is van egy nagy textilüzlet, nagyon szép régi bútorral. Az egy Brammer [Ödön] nevezetű emberé volt, és annak az elvált felesége, Brammerné a nagyanyámnak nagyon jó barátnője volt. Aztán volt a Kalmár család, egy házaspár, akikkel nagyon jóban volt. Volt egy Karvalyné, akire emlékszem, volt Policser. Ezekre emlékszem, de hát biztos több is volt neki. A nagymama mindenkinek nagymama volt. Nem volt közönséges öregasszony. Nagyon szerették, nagyon jó volt. Nem volt különösebben okos, inkább bölcs volt és művelt. És mindenkihez volt egy jó szava. Az összes barátunknak és barátnőnknek nagymama volt. Soha nem szólították Margit néninek. Ő mindenkinek nagymama volt.

A vallásosság a nagyanyám generációjára már nem volt jellemző. A többiek elmentek a templomba a nagyünnepeken, de a nagymama nem. Nagyanyám ateista volt. Talán ő nevelte belém is. Mert mikor a szüleim nem jöttek vissza 1944-ben, akkor én a nagyanyámmal éltem addig, amíg férjhez nem mentem.

Apai nagyapám Hoffenreich Mór, felesége Grün Emília volt, de Emmának szólították. Nem tudom, mikor és hol születtek. Emília körülbelül 1844-ben született, mert mindig azt mesélték, hogy – amikor én ismertem, akkor már nem nagyon volt beszédes –, hogy mesélt a szabadságharcról. Az iskolai végzettségét nem tudom. A testvéreiről se tudok.

Nekik volt öt gyerekük volt, mindegyik Bonyhádon született. A legidősebb volt Hoffenreich Ödön, a legfiatalabb az apám, Hoffenreich Lajos. Közben, nem biztos, hogy jól sorolom kor szerint, Hoffenreich Emma, Hoffenreich Gizi és Hoffenreich Frida. Az apám magyarosította Horgonyra a nevét. Hogy hányban magyarosított, azt nem tudom. Egyébként sose tudtam kibékülni ezzel a névvel. Aztán egyszer, nem tudom, hogy ő mondta-e, vagy honnan hallottam, hogy mindenáron y-os végű nevet akart, és azt már nem engedélyezték, mert az nemesi származásra utalt. Y-osan nem lehetett magyarosítani, és akkor talált egy szót, ami y-ra végződött, meg h betűvel is kezdődött, hogy a monogramja maradt. Valahogy így lett. A testvérei nem magyarosítottak.

Hoffenreich Ödön bácsi az Ulbricht nevezetű vízvezeték-felszerelési cégnél volt cégvezető. Ez Pesten volt, a mai Bajcsy-Zsilinszky úton. Ez az Ulbricht cég még a háború után is létezett egy darabig, mert még ő próbált nekem valami állást szerezni. Aztán Ödön az egész családjával együtt kiment Izraelbe, 1949-ben. Azóta nem tudok róluk. Megszakadt a kapcsolat, nem leveleztek velem. A feleségét Arankának hívták. Három gyerekük volt, ebből egy fiatalon meghalt. A másik kettő, György és Edit idősebb volt nálam jóval. Edit volt az idősebb, mindkettő valamikor az 1920-as évek elején született.

Következő testvére Hoffenreich Erna, akinek a férje Freud Adolf papír-nagykereskedő volt. Az államosításig vitte a papír-nagykereskedését. Az államosítás után kitelepítették, aztán Pestre nem tudtak visszajönni, és Gyömrőn haltak meg valami szeretetotthonban. Volt egy lányuk.

A következő Hoffenreich Gizi, akinek a férjével együtt egy rongykorong készítő üzemük volt. Nem várták meg az államosítást, bementek egy szövetkezetbe. Aztán amikor a fiuk megnősült, átadták neki a lakásukat, és ők bementek egy szeretetotthonba. A fiuk, Vince nyolcvanegy éves, nyugdíj előtt az Egyesült Izzóban volt valami osztályvezető. Érettségije volt.

Hoffenreich Frida a következő. Őt a család tartotta el. Nem ment férjhez, de a testvérek összeadtak pénzt, és a mamát gondozta.

Apám, Horgony Lajos 1887-ben született Bonyhádon. Kereskedelmi érettségije volt [lásd: kereskedelmi iskolák]. Egyetemi végzettsége nem volt. Hogy közvetlenül iskola után mit csinált, azt nem tudom.

1924-ben házasodtak össze anyámmal, akkor már Horgonynak hívták. Polgári esküvőjük volt, mert május tizenegyedikén volt az esküvő, és akkor valami olyan zsidó ünnep van, ami alatt nem esketnek a templomban  [A Szináj-hegyi Tóraadás emléknapjáról, Sávuotról van szó. – A szerk.]. Ők meg nem akarták kivárni. Pedig biztos akartak, akkor mindenkinek egyházi esküvője volt. Az szinte nyűg volt, hogy előtte polgári esküvőt is kellett tartani, az igazi esküvő a templomi volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. De mondom, nem akarták kivárni azt az időt, és így csak polgári esküvőjük volt.

1928-ben lett a szüleimnek önálló lakása. Akkor költözött a nagymama a Bécsi utcába, mi meg a Krisztina körútra. Ahol ma is egy mozi van a házban. Abban a moziban, gyerekkoromban sokat előfordultam. A mozis bácsival nagyon jóban voltam. Belóghattam, nem kellett jegyet venni vagy csak fél áron, nem tudom. De tudom, hogy sokat voltam ott a moziban, emlékszem rá. Az egy bérelt három szoba, cselédszoba összkomfortos lakás volt. Volt cseléd is, más személyzet nem. A cseléd takarított, mosott, vasalt, anyám vásárolt, főzött. 1935-ig laktunk itt, akkor ment apám a Pannónia Bőrgyárba [Újpest] tisztviselőnek, és ott kaptunk lakást. 1943-ig laktunk a gyárban.

Apám nem nagyon volt vallásos. Soha nem volt se szakálla, se bajusza. Ha elment otthonról, akkor fölvett egy kalapot, vagy ha a temetőbe ment, akkor természetesen vitt magával kalapot. Egy katolikus pap is fölveszi a kalapot a zsidó temetőben, mert ott úgy szokás, ugye. Mint ahogy, ha mi bemegyünk külföldön egy katolikus templomba, a férjem is leveszi a sapkáját, mert ott úgy illik. Ez nem sokat jelent. Ez természetes, hogy az ember betartja azokat a szabályokat, ahova megy. De nem volt vallásos. Hittek-e Istenben, nem tudom. Őszintén szólva, erre nem emlékszem. Nem volt különösebb téma.

A nagyünnepekkor elmentek a templomba, de ez tulajdonképpen, ahogy a gyerekeim is vannak vele, egy társadalmi összejövetel, mert akkor mindenki ott van. Én nem megyek. A fiam egyszer szemrehányást tett, hogy miért nem megyünk el újévkor [Ros Hásáná] meg hosszúnapkor [Jom Kipur] a templomba. Mondom, mert szemen is köpném magam. Nem hiszek benne. Csak azért menjek oda, hogy mutogassam magam, meg összejöjjek evvel-avval? Ha valakivel össze akarok jönni, akkor meghívom, vagy elmegyek hozzá, de nem megyek a templomba képmutatóan, mikor tőlem az nagyon messze van.

Szóval a nagyünnepeket, az újévet, a hosszúnapot, nagyböjtöt megtartották, különben nem voltak vallásosak [A nagyböjt mint olyan a katolikus hitélethez tartozik; a zsidó hitéletben két szigorú böjtnap van: Jom Kipur és Tisá Beáv. Lásd ott. – A szerk.]. A mai napig emlékszem, hogy egyszer hosszúnapkor anyám állt a konyha közepén, és egy csirkét lóbált a feje fölött. Valamit motyogott mellé. Emlékszem, hogy a csirke ordított, anyám meg tekerte. Aztán a lány levágta. Azt mondták, ezt azért kell csinálni, hogy minden bűnünk a csirkére szálljon át, és mi akkor megtisztulunk [lásd: kápóresz]. Akkor se hittem el, ma se.

Nekem kellett hittanra járni. Úgyhogy tanulni tanultam, de ma már semmit nem tudok ezekről a lényegesebb dolgokról. A Bibliát ismerem. Az Ószövetséget is, Újszövetséget is, de ez inkább érdeklődés volt, mint hit. Zsidó szempontból nem vagyok érdekes. Legjobban akkor dühöngtem, amikor szombat délután el kellett menni istentiszteletre, az iskolából is kötelező volt, és utána bementünk a kántorékhoz. A templom udvarában voltak lakások, az ott lakó két rabbi is jött. És hát ugye vallásos zsidó ember nem gyújt villanyt [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A kántoréknál, azt hiszem, nem volt cselédlány, csak bejárónő, de valamelyik rabbinál volt bentlakó cselédlány, és akkor az körbejárt, meggyújtotta a gázt, hogy meg lehessen melegíteni a vacsorát, és fölgyújtotta a villanyt. Én ettől rosszul lettem. Ha nekünk nem szabad, akkor neki miért szabad? Ő elkárhozhat? Azt mondták, hogy ő nem ebben hisz. De ha nem szabad, mindegy, hogy mit hisz. Ezen sokat vitatkoztunk. A kántoréknál nem mertem mondani, csak otthon, anyámnak.

Apám nagyon jó apa volt, sokat foglalkozott velem. Tulajdonképpen ő tanított meg olvasni, mert az elején nagyon nem akart sikerülni. Szótagolva tanultunk olvasni, és még először ugye a betűket, de képtelen voltam összeolvasni, és addig kínlódott velem, amíg valahogy rávitt. Jó ember volt, csöndes, otthon ülő, családszerető. Semmi különös, egy normális családapa volt.

Németül mindenki beszélt a családban. Anyám beszélt franciául is. Ő felsőbb leányiskolát végzett. Ez nem adott érettségit, azt hiszem, csak tizenhat-tizenhét éves korig volt. Anyám háztartásbeli volt. Akkor ilyen polgári szinten az asszonyok nem dolgoztak, hacsak valakinek nem volt olyan üzlete, ahol az asszony beült a kasszába, vagy segített kiszolgálni. Nekünk ez nem volt. Anyám alacsony volt, jó megjelenésű és nagyon művelt. Mindig azt mondta, hogy ő nem annyira intelligens, csak nagyon olvasott. Ezt saját magáról mondta. Nagyon művelt volt. Mindenről tudott, ami kulturális téren bonyolódott. Könyvtárba jártunk, akkor nagy divat volt a kölcsönkönyvtár. Nem úgy, mint most a Szabó Ervin, hogy van egy központ, és kerületenként van egy, hanem minden harmadik utcában volt egy kölcsönkönyvtár. Hát igen, mert a könyvek drágák voltak, olvasni mindenki szeretett. A díj volt havi két pengő vagy három pengő, és azért száz pengő árát lehetett elolvasni. Úgyhogy én is onnan olvastam, nekem is mindig hozott anyám. Akkor ilyen olvasós családok voltak.

Nagyon jó barátságban voltunk, nem csak anya–gyerek viszony volt. Nem voltak kiemelkedő rossz tulajdonságai, normális életet élt. Voltak barátnői, akikkel összejött. Volt cselédlány, szóval nem kötötte le annyira a háztartás. Mindig volt segítő lány a családnál, 1944-ig mindig volt. Bevásárolni mindig anyám járt, sokszor én is mentem vele. Ha nehéz volt, akkor a lányt vitte magával, úgyhogy ketten cipelték. Meg hát messze is volt a piac tőlünk, villamossal kellett menni. A Váci úton volt a gyár, ahol laktunk, és Újpest centrumában volt a templom, a piac, a városháza. Az iskolám, a gimnázium még messzebb volt. Az elemi közel volt.

Nagy piac volt a templomtéren. Nagy nyitott piac volt, nem csarnok. Ilyen bódék, mint amilyenek nem olyan régen a Lehel piacon is voltak. Anyám mindig egy helyen vette a zöldséget meg a gyümölcsöt, a másiknál a baromfit. Szóval mindig ugyanazokhoz járt. Ezt én is örököltem.

Anyám sokszor megvette a „Pester Lloyd”-ot, ami német újság volt. Magyar kiadás volt, csak német nyelven. Azt tudom, hogy „Az EST”-et olvasták, akkor úgy is hívták, hogy az Est- lapok [lásd: az EST-konszern lapjai], de azt hiszem, „Az EST”, az délutáni kiadás volt. De volt valami reggeli újság, arra már nem emlékszem. Már Újpesten laktunk, a gyárban, amikor az első rádiót vették a szüleim [azaz az 1935 utáni években]. És akkor nem lehetett levakarni, mindig vita volt, hogy most ki hallgatja a rádiót, mert az apám imádott odaülni a rádió elé, és úgy szörfölni rajta, mint ma sokan a világhálón. Idement, itt hallgatott két taktust, odament, ott hallgatott három mondatot. Szóval nem lehetett egy előadást vagy egy színdarabot végighallgatni. És akkor megbeszélték, hogy eddig azt csinálsz, amit akarsz, de ettől én akarom hallgatni, és akkor be lett osztva az az egy darab rádió.

Jártunk nyaralni a Balatonra. Nagymama mindig nagyon szeretett utazni, és valamelyik lányát mindig vitte magával, egyszer anyámat is. Apám kevésbé szeretett. Egyszer voltam a Mátrában is, egy ilyen gyereknyaraltatóban. De voltam anyámmal, apámmal közösen is.

Jártunk moziba, színházba is jártunk, hát én kevésbé, mert mindenre azt mondták, hogy ez nem gyereknek való. Viszont nagyon sokat jártam operába, mert a nagyanyám húgának egy társasággal volt ott páholybérlete. Olyan bérlet volt, hogy minden szombaton, és nem mindenki ment el minden szombaton. Egy páholyban hat ülőhely volt, és hol a nagymama ment, hol anyám ment, hol én mentem, hol mind a hárman, ahogy jött. Szerettem is az operát, és nem került pénzbe, csak a villamosjegybe.

Apám egy Viktória nevű malomban vagy a Soroksári úti Gizella malomban – nem is tudom, melyikben – dolgozott, liszteladással foglalkozott. A malom tönkrement [Valószínűleg a Viktória malomról van szó, amelyet a húszas évek második felében szanáltak. – A szerk.], és akkor Leó bácsi [Dán Leó] veje, akinek faárugyára volt, azt mondta, hogy ad neki hitelbe árut, nyisson egy boltot, és csinálja azt. Akkor apám nyitott egy ilyen fakereskedést. Bútorlapokat árult, és amikor jött a gazdasági válság [lásd: 1929-es gazdasági világválság], akkor tönkrement. Amikor tönkrement, Károly [Dán Károly] vállalatánál, a Pannónia Bőrgyárban kapott állást. Oda is költöztünk, nyolc éves voltam, amikor 1935-ben odaköltöztünk. Kispolgári szinten éltünk. Az apámnak tisztviselői fizetése volt, amitől falnak nem kellett menni. Ingyen lakásunk volt a gyárban, ingyen fűtés, világítás, csak a gázt kellett fizetni. És anyámnak az örökségből kifolyólag volt olyan havi száz-százötven pengő külön jövedelme. Mindenen spóroltunk. Anyám nagyon megnézte, hogy mire adja ki a pénzt, és ha valami komolyabb dolgot kellett vásárolni, akkor elment öt üzletbe, megnézte, hogy mi hol mibe kerül, és azután döntött.

Újpesten nagyon szép volt az a három szoba, hall. A gyárnak volt egy ilyen hosszú kapubejárója, és ebből jobbra nyílt a portásfülke, balra a mi lakásunk. Az emeleten irodák voltak, a második, harmadik, negyedik emeleten eladás volt. Szortírozás, raktározás, eladás. A lakásunkban volt egy előszoba, abból nyílt egy hall és az utcai fronton három szoba, egymás mellett. Nagyon szép lakás volt. A hálószobában festett fehér bútor volt. Amikor anyám férjhez ment, akkor az volt a divat. A középső szobát ebédlőnek mondták, ma inkább úgy mondanám, hogy nappali, mert ott tartózkodtunk. Ott volt egy dívány, én azon aludtam. És volt egy nagy ebédlőasztal. És a harmadik szoba volt az úgynevezett úri szoba, ami nem azt a célt szolgálta, mint ma egy nappali, mert tényleg csak akkor lett kinyitva, ha vendég jött. Nem volt mindennapos használatban. Ott volt egy pianínó. Tanultam zongorázni, és ott gyakoroltam. A hallból nyílt a konyha, a cselédszoba és az ebédlő, és a hálószoba mellett volt egy folyosó, annak a végén volt a fürdőszoba. Szóval a hálószobával közös falon, az utolsó helyiség volt a fürdőszoba.

A gyárnak volt egy csomó autója, és én nagyon jóban voltam a sofőrökkel. Volt olyan sofőr, akinek reggel be kellett mennie a Nyugatiba összeszedni a főtisztviselőket, közben engem elvitt az iskolába. Szerda este a nagymamánál voltunk, és mindig úgy jöttünk el, hogy az utolsó 87-es villamost elérjük. Ha később, és már nem volt villamos, akkor gyalog mentünk a hídtól. Csak ha nagyon zuhogott az eső vagy havazott, vagy nagyon hideg volt, csak akkor ültünk be egy taxiba, arra a három villamosmegállónyira, amennyire laktunk. Különben nem.

Apám nagyon szeretett volna kivándorolni, de nem volt módunk. A Pannónia Bőrgyár Ausztráliából vásárolta a báránybőr alapanyagot. Perzsabundákat is csináltak, és a perzsa,  ugye, az embrióbáránynak a bőre, azt itt nem lehetett eleget kapni, ott meg volt elég. Apám nagyon szerette volna, ha a gyár kiküldi őt Ausztráliába bevásárlónak. Ennek csak az volt az akadálya, hogy nem értett hozzá. Tisztviselő volt, és nem bőrszakértő. Úgyhogy ez nem jött össze. Szóval megérezte már korábban, hogy itt nekünk nem sok fű terem, és nagyon szeretett volna elmenni. Valamikor 1942-ben, amikor a harmadik zsidótörvény életbe lépett, annyira pontosan az évszámot nem tudom [1941. augusztus 8-án lépett életbe a harmadik zsidótörvény; lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.], elbocsátották a gyárból, és egy ilyen búskomorság is erőt vett rajta, ma úgy mondják, depresszió, mert nem tudott elhelyezkedni. Akkor tanult pékséget, meg elment valami földbirtokra gazdálkodást tanulni. Mindent próbált, de hát ötvenen felül volt, és ugye a zsidótörvény alá esett. Hát nem azért küldték el innen, hogy máshol kapkodjanak utána. Annyi pénze meg nem volt, hogy önállósítsa magát, meg nem is volt jó kereskedő. Nagyon lelkiismeretes tisztviselő volt, de nem volt kereskedői vénája. Nyilván azért is ment tönkre a saját üzlete. Még egy évig ott laktunk bent a gyárban, aztán a lakásból is el kellett jönni.

Anyámnak volt az apai örökségből külön vagyona, pár hold földje valahol, azt eladták, és annak az árából vettek egy házat Újpesten, és oda költöztünk. L alakú ház volt, elöl volt egy háromszobás lakás, abban laktunk mi, és hátul volt öt vagy hat szoba-konyhás lakás, ami ki volt adva. Itt laktunk, amíg a gettóba nem kellett menni, a Tinódi Sebestyén utcába. Anyám és én bejöttünk a nagymamához. Az apám is jöhetett volna, de nem akart. Azt mondta, hogy ő nem bujkál, mert az első razziánál úgyis hazugságba keveredne. Anyám kijárt hozzá, főzött neki, meg fehérneműváltás, és ott ragadt, amikor elvitték őket.

Apám testvéreivel is jóban voltunk, összejártunk mindegyikkel. Egyik nővérének, Gizi néniéknek ilyen rongykorongkészítő üzemük volt. Az Almássy téren laktak, és ott volt mellette az üzem is. Kivettek egy földszinti lakást, és az volt a műhely. A törzshelyük a Bucsinszky kávéház volt, szemben azzal az utcával, ahol a Madách gimnázium van. Vasárnap délután mindig ott voltak a Bucsinszky kávéházban, és ha nem volt más programunk, akkor odamentünk, és ott mindig nagy társaság gyűlt össze.

Apám másik nővérének, Erna férjének papír-nagykereskedése volt. Velük nagyon sokszor jártunk össze. Ők is voltak nálunk, mi is mentünk hozzájuk. Aquincumban volt egy úgynevezett nyaralójuk, egy parasztház, jó nagy kerttel. Nyáron kint voltak, és én sokszor hetekig ott voltam. Nagyon szerettem ott lenni, és hát ott volt az unokanővérem, aki nálam tizenöt évvel idősebb. Ő már akkor nagylány volt.

Nem tudnám megmondani, hogy mikor találkoztam először antiszemitizmussal. Annyira általános volt, hogy az ember nem érezte, hogy most találkoztam vele. Kicsi koromtól tudtam, hogy mi ide tartozunk, és vannak, akik nem ide tartoznak, és azok utálnak minket. Ezzel nőttünk föl. Az iskolában nem volt antiszemitizmus. Olyan igazgatója volt a gimnáziumnak, aki semmiféle politikai megnyilvánulást nem tűrt. Ott semmi felhang nem volt, se jobbra, se balra. Tanárok is. Az egyik tanárunkról azt mondták, hogy tagja a Nyilas Pártnak, de nem lehetett észrevenni. Az, hogy órán valamelyik lányt megkülönböztette volna, erre nem kerülhetett sor. De hát a légkörben benne volt, a hátrányos intézkedések mindenkit érintettek.

Amikor kikerültünk Újpestre, akkor anyámnak nem volt ott társasága. Voltak persze a pesti barátok meg ismerősök, de azok nehezebben voltak elérhetők, és akkor anyám elment a zsidó nőegyletbe és beiratkozott. Nagyon jóba lett a kántor feleségével. Azoknak egy rakás gyerekük volt, és volt egy lány, aki velem egykorú volt. Nem egy iskolába jártunk, de sokat voltam náluk, meg ő is nálunk. Vele nagyon jóban voltam évekig, aztán nem is tudom, min szakadt meg a barátság.

Hazafias dalokat persze tanultunk, arról nem beszélve, hogy minden reggel el kellett mondani, hogy „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, meg valami imát is kellett mondani. Meg a tanítás vége után is. Amikor a magyarok bevonultak Erdélybe, akkor a latintanárnőnk lefordította latinra azt a győzelmi indulót, ami úgy kezdődött, hogy „Édes Erdély, itt vagyunk”, és ezt meg kellett tanulni latinul. De úgy, hogy a dallamra feküdt,  még énekeltük is [lásd: irredentizmus].

Hát nekem nagyon jó gyerekkorom volt, egészen 1944-ig. Rövid ideig jártam óvodába, igen. Jártam, de ezek ilyen magánóvodák voltak akkor, nem állami óvoda. Azért csinálták, hogy én – egyke lévén – gyerekek között legyek, mielőtt az iskolába kerülök, akkor szokjam meg a gyerektársaságot. Biztos, mert mindig jól éreztem magamat az iskolában. És közel is volt hozzánk az óvoda, az iskola is közel volt.

Az elemit a Krisztina téri templom melletti iskolában kezdtem. Aztán kikerültünk Újpestre, és az elemi másik két osztályát a Toldi Miklós utcai elemi iskolában jártam. Ezek államiak. Akkor csak egy-két magániskola volt, de azoknak nagyon rossz hírük volt. Egyházi iskola volt, de a családi felfogás nem hozta össze, hogy egyházi iskolába járassanak. Újpesten volt fiúgimnázium, a Könyves Kálmán, ahova a férjem is járt, és vele szemben a Kanizsai Dorottya lánygimnázium, oda jártam egészen 1944-ig. Akkor tavasszal bejöttek a németek, és becsukták az iskolát. Hét osztályt végeztem ott. Volt még Rákospalotán a Wágner nevezetű fiúgimnázium [Wágner Manó (1858–1929) fiúgimnáziuma volt Rákospalota első gimnáziuma, magániskolaként létesült 1892-ben, 1906-ban megkapja a jogosítványt állami érettségi bizonyítvány kiadására. – A szerk.]. Anyám mindig azt mondta, hogy a Könyvesbe járnak a jó tanuló, szorgalmas, komoly fiúk, a Wágnerbe járnak a jópofa, jó táncos, vagány gyerekek, akiknek pénzbe került, hogy legalább ne bukjanak meg. Valami követelmény ott is volt, de nem sok. A mi iskolánk viszont nagyon szigorú volt. Az egy jó iskola volt.

Az osztályfőnökömre nagyon jól emlékszem, egy erdélyi szász nő volt. Olyan picike volt, hogy már tizenegy-tizenkét-tizenhárom éves korunkban is csak a vállunkig ért, de olyan tekintélye volt, hogyha megjelent az ajtóban, akkor mindenki a helyére ment, és csend lett. A magyartanárnőt nem szerettük, mert egy savanyú vénkisasszony volt. Általában kevés családos tanárunk volt. A földrajztanárnőnk se volt férjnél, de nagyon jópofa volt, őt nagyon szerettük, mert imádott mesélni, és az óra fele mesével ment el. Matektanárunk volt egy időben egy nő, akit nagyon kedveltünk, aztán volt egy másik nő, akit utáltunk, és volt egy szerencsétlen férfi, akiből hülyét csináltunk. Mert hagyta magát. A rajztanárnőt nem szerettük. Nagyon fiatal volt, ott végzett a mi iskolánkban, a főiskola után visszajött oda tanítani, és valahogy furcsa volt néninek szólítani, mikor öt évvel volt idősebb, mint mi. Meg nagyon tudta, hogy ő tanár, és ő volt az egyetlen, aki mindenkit magázott. Nem volt divat az iskolában, hogy a gyerekeket magázzák, de ő távolságot tartott, mindenkit magázott.

Én mindig humán beállítottságú voltam. Szerettem a magyart, abban nagyon jó is voltam, a történelemmel, földrajzzal nem volt bajom. A nyelvekkel is kijöttem. A fizikát, kémiát és a matekot utáltam. Amennyit muszáj volt, annyit megtanultam. Unokáim is örökölték, egyik se jó matekos.

Az iskolában három nagyon jó barátnőm volt. Az egyikkel haláláig jóban voltunk, a másik kettőtől elszakadtam. Kettő közülük félzsidó volt, mind a kettőnek az apja volt zsidó. De nem ez hozott össze. Az egyikkel egy padban ültünk. Volt egy társaságom az osztálytársaimmal meg az unokabátyáimmal. De ez a kettő nem fonódott össze. Ide is jártam, oda is jártam. Egész más egyedek voltak itt meg ott.

A Dunán van egy sziget, amit úgy hívnak, hogy Szúnyog-sziget [Ma inkább Népszigetnek hívják. – A szerk.]. Ott volt egy nagyon híres halászcsárda, az Illik-féle halászcsárda. Onnan, ahol mi laktunk, pár percnyire volt a Duna-part, és egy motorcsónak ment át a szigetre. Nem volt nehéz megközelíteni, és vasárnap délután, néha volt úgy, hogy csak hármasban, de volt úgy, hogy társasággal, elmentünk az Illikhez. Nem vacsoráztunk, mert az sokba került volna, csak a szüleim ittak egy pohár sört, és körözöttet rendeltek, mert avval is el lehetett ülni pár órát, és kevesebbe került, mintha mindenki vacsorázott volna. Nem dúskáltunk nagyon. Nem azt mondom, hogy fogunkhoz kellett verni a garast, amire kellett, arra volt, de nagyon megnézték, hogy mire adnak ki pénzt. Hogy vasárnap elmentünk volna ebédelni minden apropó nélkül, olyan soha nem volt.

Jártunk kirándulni is. Nekem a nyári szünetben mindig bérletem volt az Újpesti uszodába. Az Egyesült Izzó tartotta fenn az UTE sportegyesületet, és annak volt egy nagyon szép uszodája [UTE – Újpesti Torna Egylet, 1885-ben alakult sportegyesület. A klub felfejlesztésében jelentős szerepe volt Aschner Lipótnak (1872–1952), aki az Egyesült Izzólámpa és Villamossági RT vezérigazgatójaként jelentős sportmecénási tevékenységet fejtett ki a 20. század húszas-harmincas éveiben. – A szerk.]. Miután az egyik barátnőmnek az apja az Izzóban volt igazgató, egész nyárra való bérletet kaptam hat pengőért, ami háromheti villamosjegy ára volt. Úgyhogy májustól szeptember végéig ott voltam található. Amíg tartott az iskola, mondtam, hogy majd kiviszem a könyvet, és ott tanulok. Sok mindent csináltam, csak nem tanultam. Oda nagyon szerettem járni. Amikor már volt biciklim, avval mentem.

Aztán jártam ritmikus tornára, tánciskolába, összejártunk a barátnőkkel. A nagymamánál minden szerdán volt családi összejövetel. Rettentő boldog volt, amikor elértem azt a kort, hogy már engem is elhoztak. Az unokabátyám ugyanaznap hívta össze a barátait, úgyhogy  volt ott egy külön társaság. Neki a folyosó végén volt egy kis szobája, és ott sokszor tizenöt-húszan is voltunk. Úgy hívták, hogy légió, mert akkor Rejtő volt a nagy divat [Rejtő Jenő (1905–1943) ­– író. Legnagyobb sikereit P. Howard álnéven írott idegenlégiós regényparódiáival aratta. 1942-ben nyilas följelentés alapján súlyos betegen hurcolták el a nagykátai kórházból egy büntetőszázadba. Munkaszolgálatosként flekktífuszban pusztult el az ukrajnai Jevdokóban. – A szerk.]. Hát, mi voltunk a légió. Valahonnan szereztek gipszből egy halálfejet, abban volt egy villanykörte, a szobában sötét volt, és csak a halálfejben égett a körte.

A leánygimnáziumnak és a fiúgimnáziumnak volt közös tánciskolája. Azt hiszem, a mi tornatermünkben volt. Természetesen szülői kísérettel. Akkor nem mehetett el egy lány egyedül. Szegény anyám mászkált velem eleget. Úgy hatodikos-hetedikes lehettem, amikor a fiúgimnázium és a lánygimnázium okosai csináltak egy Agytröszt nevezetű társaságot. Ott mindenféle viták voltak. Amikor szóltak nekem, hogyha akarok, menjek el, rettenetesen büszke voltam rá. Az egy kitüntetés volt. Az ember úgy érezte, hogy elég épeszűnek tartják. Ez egy zsidó társaság volt. Nem tartott sokáig, mert a németek bejövetele véget vetett ennek. Fél évig vagy egy évig jártam oda. Már nem tudnám megmondani, hogy milyen rendszerességgel, hetente vagy havonta. Élénken részt vettem az iskolai önképzőkörben is. Szerettem oda járni. Kaptam egy feladatot, a magyar költőnők feldolgozását. Baromi unalmas munka volt, onnan tudom, hogy létezett egy Dukai Takách Judit [1795–1836], hogy ő volt az első olyan magyar költőnő, akinek megjelent nyomtatásban valamilyen írása. A többire már nem emlékszem. Ezt egy hónap alatt hoztam össze, és 1944. március huszadikán lett volna az önképzőköri összejövetel, amikor fel kellett volna olvasnom, de ez érthető okok miatt elmaradt, mert tizenkilencedikén bejöttek a németek, és minden ilyen összejövetelt lefújtak [lásd: Magyarország német megszállása].

Voltak barátaink, akikkel összejártunk. Kirándultunk, időnként elmentünk moziba vagy színházba. A család gazdag ágával nemigen volt kapcsolat. Kicsit lekezelő, pártfogói kapcsolat volt. Karácsonykor kaptunk ajándékot, egyszer vagy kétszer egy évben értem jöttek, és akkor elvittek a Margit-szigetre, a Palatinus strandra, valahol megebédeltünk, meg volt valami délutáni program. Ez nagyon izgalmas volt, mert sofőrrel, autóval jártak, és autóval jöttek értem.

Tizenhét éves voltam, amikor bejöttek a németek. Addig egy üvegházban éltem, mert a szüleim is óvtak mindentől. Ráadásul a generációmban, az unokatestvérek között az egyetlen lány voltam, tehát még ott is kiváltságaim voltak. És egyik pillanatról a másikra hamis papírokkal ki lettem lökve, és rajtam múlt, hogy megállok-e a lábamon, csendőrök és egyebek mellett. És megálltam. És nem tudom elképzelni, hogy valahol odafönt hálóingben kering egy jóságos öregember, aki ezt így akarta. Ezt nekem senki ne magyarázza be. Sokkal jobban hiszem az evolúciót, mint a világ teremtését. Nem beszélve arról, kinek ártott az én anyám, aki tíz évvel volt fiatalabb, mint ma a lányom, és az apám, aki annyi idős volt, mint a fiam, és egy kistisztviselő volt az újpesti bőrgyárban. Hát kinek ártott, miért kellett elvinni, és halálra kínozni, és gázkamrába küldeni? Miért? Ez valakinek jó volt? Vagy ez a kiválasztott néphez tartozott? Hát micsoda esztelenség, hogy kiválasztott nép? Mire van kiválasztva? Szenvedésre? Az egész világ utálatára és gyűlöletére? Mire van kiválasztva? Szóval ez nem tud hozzám közel kerülni. Azt mondják, hogy az öregek megtérnek a hithez, de én nem tudok megtérni. Annál távolabb esik tőlem. És nincs bennem halálfélelem sem. Úgyhogy az se hoz közelebb, hogy na Istenem, akkor mégse halok meg, mert ott fönt majd lebegek a világ végéig. Gagarin nem találkozott egyetlen angyallal sem.

Akkor már nagyon sok erdélyi menekült volt, és jött egy rendelet, hogy az erdélyi menekülteknek adnak egy személyazonossági kartont. Lenke nagynéném egyszerűen elment a postára, hozott egy ilyen nyomtatványt, és kitöltöttük az én adataimmal úgy, hogy a Horgony névből a h betűt elhagytuk. Az Orgony az olyan gyönyörűen, erdélyiesen hangzott. Volt egy rovat, hogy a törvények szerint zsidónak számít vagy nem, ott Lenke mind a kettőt aláhúzta, tegyék be maguknak, amit akarnak. Egy hét múlva megjött a személyazonossági kartonom. Addig be voltam zárva, de attól kezdve nem tudtam betelni a várossal. Reggeltől estig az utcán voltam. Egy egész háznak bevásároltam meg elintéztem, amit akartak.

A nagymama lakása olyan volt, hogy egy ilyen L alakú folyosó volt az előszoba, onnan nyíltak a szobák és egy lichthof. Ez egy zsidó ház volt, és akkor az volt a rendelkezés, hogy a házparancsnoknak minden délután végig kellett járnia a házat, megnézni, hogy öt óra után mindenki otthon van-e. Öt órakor irány ki a lichthofba, ahol a csirkék is voltak, és a csirkék közé guggolva vártam. Egyszer nyitva volt ennek a lichthofnak az ablaka, és én a nyitott ablakban tükröződtem. A házparancsnok csak bámulta az ablakot, nem akart hinni a szemének, hogy csirkék között termett egy lány. De továbbment, nem szólt egy árva szót sem.

Még a Szálasi idő előtt volt, augusztusban vagy szeptemberben, nem tudom pontosan. Bombázáskor mindig lementem a harmadik emeletre, a nagybátyámék lakásába, mert a pincébe nem mertem lemenni. Egyszer a nagynéném fölrohant értem, hogy nem érdekel, mi lesz, de most lejössz. Rengett a környék, olyan volt, mint a földrengés. Lementem a pincébe, és be kellett volna menni az óvóhelyre. De jobboldalt nyílt egy helyiség, ahol a kazánház volt, oda bemásztam, és leültem a kazán alá. Valaki meglátta, és szólt a házparancsnoknak. Egyszer csak egy zseblámpával rám világított, hogy maga itt mit csinál? Valamit makogtam, hogy nem tudom, miért jöttem ide. Azonnal bemegy az óvóhelyre. Én nem fogok azért börtönbe menni, mert magának a fejére esik a kazán. Ezzel bevonultam az óvóhelyre, és ettől kezdve jártam le az óvóhelyre. A gyönyörű személyazonossági kartonom megvolt, csak hát engem mindenki ismert abban a házban, mert egyéves koromtól jártam oda a nagynénémhez meg a rokonokhoz. De nem szólt senki semmit, tudomásul vették.

A legfiatalabb nagynénémnek, Lenkének volt egy barátja. Mindennek nézte volna, csak zsidónak nem. Úgy nézett ki, mint egy vidéki kisnemes. Nagyon jó megjelenésű ember volt. Annak volt valami rokona, akinek volt valami gyára, és onnan szereztek egy pasast, akitől megvették a pasas feleségének meg a feleség húgának a papírjait. A feleség papírjait kapta volna az anyám, a nálam egy évvel fiatalabb kislány papírjait meg én. Ez a pofa elvitt Somogy megyében egy faluba, ismerősökhöz. Ott voltam egy hónapig. Úgy volt, hogy visszajön, és elhozza az anyámat. De az apám nem volt hajlandó hamis papírokkal bujkálni. Azt mondta, hogy az első razziánál megbukna, mert úgyse tud hazudni. Lesz, ami lesz, ő bevonult Újpesten a gettóba. Az anyám kijárt hozzá fehérneműt váltani, főzött neki két-három napra. Egyszer kint volt, amikor lezárták a gettót, és nem tudott eljönni. Így került Auschwitzba. A papírjai meg a lehetőségei megvoltak, a szerencse nem volt meg hozzá. Kaposvár mellett egy hónapig voltam, akkor egy kicsit meleg lett a lábam alatt a talaj, mert egy pasas ott a faluban elkezdett piszkálni. Visszajöttem, és szegény nagyanyám majdnem rosszul lett, amikor meglátott. Gangra nyílt a konyhaablak, ő éppen valamit ügyködött, amikor meglátott elsuhanni a konyhaablak előtt. Azt hitte, hogy valami jó helyen vagyok. Egy darabig ott voltam nála.

Aztán voltam Tolna megyében, egy faluban. A nagynéném takarítónője vitt el, de ott még hamarabb kezdtek érdeklődni, hogy ki ez a pesti lány, meg hogy került ide meg egyáltalán. Akkor onnan is el kellett jönni. Akkor a nagynénémnek ez a barátja elvitt egy ismerőséhez a Tisza Kálmán térre [ma: Köztársaság tér]. Aztán onnan is el kellett jönni. Akkor egy alkalmazottjukhoz kerültem a Tátra utcába, és ott éltem meg a felszabadulást.

Csuda figurák voltak abban a házban, ez egy nagy, hatemeletes ház volt. Egyszer csak megjelent egy család, egy férfi, egy asszony és egy lány. Az asszony nercbundában, ami akkor elég feltűnő volt, a férfi télikabátban, amit nem vett le a pincében sem, meg kalapban. Mindig abban volt. Kiderült, hogy ez egy nagyon ismert rabbi volt, a Hevesi rabbi, aki a negyediken, az alezredesnél bujkált [Hevesi Simon (1868–1943): rabbi, vallásfilozófus. Kassán, Lugoson, 1905-től Budapesten volt rabbi, 1927-től pedig a pesti izraelita hitközség főrabbija, az OMIKE alapítója. – A szerk.]. Amikor átmentek fölöttünk az oroszok, kijöttünk a pincéből, és tizenöt-húsz fiú mosakodott félmeztelenül az udvari csapnál mínusz tíz fokban. Nem tudtuk, hogy csodálkozzunk-e, vagy a hideg rázzon a látványtól. De ők olyan boldogok voltak, hogy kiszabadultak. Ezeket mind ez az alezredes bácsi bújtatta a negyedik emeleti lakásban. Szökött zsidó fiúk voltak. Nagyon rendes bácsi volt. Kapott is valami kitüntetést, már nem emlékszem a nevére. Újságcikk is volt róla a felszabadulás után. Nekem a mai napig ez felszabadulás, mondhatnak, amit akarnak. Tudom, hogy nem miattam jöttek, de attól kezdve lehetett emberi életet élni.

Volt egy pofa, aki nagy nyilas volt a szájával, amúgy nem csinált semmit, ott dekkolt a pincében. Járt a pofája, hogy így a Szálasi, úgy a hazánk meg a németek meg minden. A többieknek ez nem nagyon tetszett. Amikor bejött az első orosz katona a pincébe, ez hirtelen nagy lelkesedéssel ment elé, és nyújtotta a karját. Az meg megfogta a csuklóját, és levette az óráját. Mindenki röhögött rajta. Megérdemelte. Nagy jelenet volt. Az egész pince dőlt a röhögéstől.

A családból sokan nem jöttek haza. Még amikor Somogyból visszajöttem, kérdeztem, hogy mi van a szüleimmel. Akkor azt mondták, hogy jó helyen vannak. Elvitték őket, jó helyen vannak. Nekik sem mondták meg, hogy hova. Majd ha vége lesz mindennek, akkor előkerülnek. Nem kerültek elő. Aztán szép lassan elmondták, hogy az anyám ott rekedt a gettóban, és azon az éjszakán elvitték őket. De hát ezt sokkal később, nem tudnám megmondani, hogy tulajdonképpen mikor tudtam meg.

A nagymama Pest ostroma alatt halt meg, valamikor 1944 decembere és 1945. január között [Az apai nagymamáról van szó. – A szerk.]. Úgy vitték ki a pincéből, és nem tudjuk, hogy hol van eltemetve. Lenke nagynénémet ez a barátja bevitte a sebészeti klinikára hamis papírokkal. Ott megfázott, megbetegedett, és egy homloküreg-gyulladást kapott. Egyik éjszaka az a tanár, aki a klinikát vezette, Matolai vagy Matolcsi, nem tudom, nem esküszöm meg rá, végigvitte a nyilasokat, és mutatta, hogy ez zsidó, ez zsidó, ez zsidó. Kiszedték az ágyból, és belőtték  a Dunába [Ilyenről nem tudunk. Ismertek a zsidó kórházakban elkövetett nyilas rémtettek (Maros utca, Városmajor), de ezekben az intézményekben a kórházi orvosok is zsidók voltak. A betegeket helyben lőtték agyon, és ott földelték el őket. – A szerk.]. Éjszaka vitték le őket az Üllői útról a Duna-partra. Ezt sokkal később nyögték ki, mert először azt mondták, hogy elmenekült, amikor jöttek a nyilasok.

A Régiposta utcában volt egy üres üzlethelyiség, amit a Vöröskereszt használt akkor, és ott mindig ki volt akasztva egy lista azokról, akikről hírt kaptak. Minden nap elmentem oda megnézni, és egyszer ki volt írva, hogy Földes Józsefné, Budapest. Ez persze nem egy olyan ritka név, hogy ne lehetett volna más, de én lélekszakadva rohantam haza, hogy a Lenke ki van írva, hogy jön haza. De hát nem jött. Értesítést nem kaptunk senkiről. Csak nem jöttek haza. Aztán – ugye mi nagyon sokáig Újpesten laktunk –  volt egy fodrásznő, akihez anyám és én is jártunk, egyszer összeakadtam vele, és ő mondta, hogy apámat nem látta, de anyámat látta Auschwitzban, és akkor még jól volt. Ennyi a konkrétum, amit tudok. De hát Újpestről mindenkit Auschwitzba vittek, úgyhogy ez nem kétséges. De közvetlen személyi hírt nem kaptam másról. Újpesten a templomban sok rabbi lakott bent, és volt, aki nem jött haza. Az üres lakásokba azokat szállásolták el, akik hazajöttek, és nem volt hova menniük, mert esetleg a lakásukat elfoglalták vagy lebombázták. Oda is hetente kétszer-háromszor kimentem, és kérdezősködtem, hogy nem tudnak-e valamit. De senki nem tudott semmit.

A háború után nagyanyámmal laktam a Bécsi utcában, úgyhogy a Deák téri evangélikus iskolába iratkoztam be, az gyalog öt perc volt tőlünk. Simán fölvettek mint ott lakót. Itt fejeztem be azt a három hónapot, ami az érettségi előtt még volt.

Felsőbb iskolába nem jártam. Nem is volt mód rá. Szerettem volna művészettörténetet tanulni, de nagyanyám a házbérekből élt, és az a nullával lett egyenlő az inflációban. Úgyhogy mindig valamit el kellett adni. Na most három felnőtt unokát eltartani, etetni és valami minimálisat ruházni, hát emellett nem telt egyetemre.

Gyakran sétáltunk a korzón. Ha nem volt különösebb programunk, ha jó idő volt, lementünk. A Bécsi utca 5-től a korzó közel is volt, jó levegő volt. Az ember hol találkozott ismerőssel, hol nem. Mondjuk, akkor beülni való hely nem nagyon volt. Ott lődörögtünk fel-alá.

Volt egy szomszédunk a Bécsi utcában, egy akkor harminc körüli asszony, akivel én nagyon jóban voltam. A férje nem jött haza, és volt egy kislánya. 1946-ban, augusztus huszonegyedikén délután (másnap, hogy huszadikán jött a forint [lásd: a forint bevezetése]) lementünk sétálni a korzóra, és ott jött velünk szemben a férjem, akinek evvel az asszonnyal srégvizaví volt üzlete a Nagymező utcában. Ők jól ismerték egymást, így lettünk bemutatva egymásnak. Szokta mondani, hogy a Duna-parton szedett föl.

1947-ben házasodtunk. Egész egyszerű polgári esküvő volt. Akkor még nem volt így felosztva Budapest, csak tizennégy kerület volt. A szűk belváros volt az ötödik kerület [A belváros a negyedik kerület volt, a mai külső kerületek nagy része pedig nem tartozott még a fővároshoz. – A szerk.]. Az elöljáróság – akkor így hívták – a külső Váci utcában volt, és ott az elöljáróság ócska hivatali szobájában volt az esküvő.

A férjem apja, Molnár Zoltán – azelőtt Moskovits, nem tudom, mikor magyarosított – 1914-ben jött föl Pestre. Akkor már Molnárnak hívták. Nagyváradon született, kitanulta a drogista szakmát, és drogériát nyitott a Nagymező utcában. Buchenwaldban halt meg. Az ő üzletét vitte tovább a férjem a háború után..

A férjem például cserkész volt. Egy zsidó cserkészcsapat volt a Toldi, a mai napig összetartanak, és összejárunk velük, háromévenként van egy világtalálkozó. Brazíliából, Ausztráliából jönnek el. Ők sürgetik. Egy itteni szokta szervezni. Ez egy komoly munka, mert összejönnek negyven-ötvenen, és azoknak szállást és komplett programot csinál négy-öt napra. Nemcsak úgy, hogy itt laktok, és akkor csináljatok, amit akartok, hanem bérel egy buszt, ami viszi az egész társaságot ide-oda. Volt olyan, amikor csillagtúrában Pestről mentünk ide-oda. Utoljára Sopronban voltunk, az nagyon jól sikerült. Most állítólag Bécs mellé megyünk. Az egyik, aki marseille-i, minden évben azt mondja, hogy elég volt, most már elég öregek vagyunk, de az amerikaiak presszionálják, hogy akarnak jönni. Ausztráliából is jönnek. Összetartó társaság. Van egy évente kétszer megjelenő újságjuk, ami abból tartja fenn magát, hogy a fiúk adják össze a pénzt rá. Nincs a lapnak ára, hanem időnként mindenki ad ötven dollárt, száz dollárt, ötszáz dollárt, ki mit tud, és akkor, amíg az tart, addig tart, amikor fogytán van a pénz, akkor a szerkesztők körbekalapozzák a világot.

A férjem 1944. június harmincadikán töltötte be a tizennyolcat, és akkor sürgősen behívták munkaszolgálatra Jászberénybe. Ott még lehetett közlekedni egyik csoportból a másikba, és ő olyan csoportba került, ahol ismerősök voltak, akik azon a környéken laktak, ahol az üzletük volt, a Nagymező utcában. Idősebbek voltak nála, ő tizennyolc éves volt, ezek meg jó harmincasok. Egy másik csoportban volt egy cserkésztársa, és az szólt neki, hogy gyere át a mi csoportunkba, ott csupa fiatal van, sokkal jobb. A férjem meg azt mondta, hogy én már itt letettem a cuccomat. Ott maradt, és mint a mellékelt ábra mutatja, ők megmaradtak, az a szerencsétlen fiú a csoportjával együtt pedig beleesett ebbe a bizonyos bori kettes lépcsőbe, akiket agyonlőttek, mert kellett a vagon a németeknek. Csupa tizennyolc-húsz éves fiút legépfegyvereztek [Randolph L. Braham írja, hogy a németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók második csoportja, kb. 2500 ember szeptember 19-én hagyta el gyalogmenetben Bort. Több száz embert legyilkoltak útközben, a többiek október 6-án érkeztek Cservenkára, ahol 7-én és 8-án 700–1000 embert, miután előbb megásattak velük egy hatalmas gödröt, és lerakatták velük minden értéküket, még a karikagyűrűjüket is, lemészároltak, az életben maradottakat pedig továbbhajtották Zombor felé. Innen – további gyilkosságok mellett – Bajára, majd onnan Szentkirályszabadjára vitték őket, ahonnan zömmel Buchenwaldba és Flossenburgba deportálták a még életben maradottakat. (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk.)]. Nekem is voltak Újpestről ismerőseim közöttük. A férjem Máramarosra került. Vasutat építettek. A Horthy-proklamáció után húsz-harmincad magával lelépett. Összeszedtek egy csomó kézigránátos ládát, és a munkáról nem mentek be a körletbe, hanem fölmentek a hegyekbe. Úgy gondolták, ha rájuk akadnak, legalább nem adják magukat olcsón. Két vagy három napig ott voltak fönn az erdőben, szakadó finom őszi esőben. Egyszer úgy ment el mellettük egy csendőrjárőr, hogy hallották a beszélgetést, de megúszták. Ahogy szabadult fel az ország, úgy jött föl a szabad területen. Először Debrecenbe ment, onnan lement Szegedre, onnan próbált hazafelé kerülni. Azt hiszem, Kecskeméten is volt. Amikor már hallotta, hogy Pest fölszabadult, akkor elindult Pest felé. Cegléden fölszállt egy tehervonat fékezőfülkéjébe, ahol bokáig ért a hó. Ő nyáron vonult be, télikabát nem volt nála, szerzett valahol egy tetves rendőrzubbonyt, és abban jött. Ceglédről Bugyiig jött a vonattal, és Bugyiból gyalog jött Pestre. Hozott magával egy hátizsák élelmet. Nem tudta, hogy ki van itthon, ki nem. Az apja nővére meg annak a fia volt meg. Akkor megnézte, hogy mi van a drogéria körül. Hát ott rengeteg szemét volt, mert betörtek, kifosztották, meg találatot kapott. Kitett a bolt elé a járdára két hokedlit, arra egy deszkalapot, és ami áru maradt, meg amit tudott szerezni, avval kezdett. Aztán ahogy tudta, úgy hozta rendbe az üzletet. Amikor mi megismerkedtünk, már egy normális üzlete volt.

A nagyböjtöt [Minden bizonnyal a Jom Kipurról van szó. – A szerk.] a háború után nagyon sokáig tartottam a férjemmel. Nem annyira vallási okokból, inkább emlékezésül. A férjemnek drogériája volt, és aznap zárva tartottunk. De eléggé profán módon azért elmászkáltunk ide-oda, meg vásároltunk olyanokat, amire máskor nem értünk rá. Nem voltunk túlzottan áthatva az ünnep hangulatától, csak tényleg, a szüleinkre való emlékezés. Aztán egyszer nem vettük észre, hogy hosszúnap van, ettünk, és akkor azt mondtuk, hogy nem csináljuk tovább.

1947-ben, amikor férjhez mentem, szereztünk egy lakást az ötödik kerületi Zoltán utcában. Ez egy első emeleti kétszobás udvari összkomfortos lakás volt, amivel igen boldogok voltunk. Ezt úgy sikerült szerezni, hogy adódott egy asszony, aki ott lakott a nagynénjével. Az asszony férjhez ment, akkor olyan negyven körül volt ez a nő, a férjnek volt egy lakása, a néni meg bement egy szeretetotthonba. Így megürült a lakás, különböző cseremanipulációkkal szereztük meg. Már akkor is pénzt kellett adni az ilyenért. Tanácsi lakásnak számított, amihez kiutalás kellett, amit úgy kaptunk meg, hogy amikor a férjem fölment az elöljáróságra, akkor még nem tanácsnak hívták 1947-ben, de lakásgazdálkodás az volt a háborús károk miatt, és ment föl a lakásosztályra ezt intézni, összefutott egy régi ismerőssel, aki aztán segített neki elintézni, hogy megkapjuk. Kiutalták kettőnknek a lakást. Nem volt túl nagy, az egész talán hatvan négyzetméter, de két szoba volt.

1949 decemberéig laktunk ott, mert az ÁVO igénybe vette azt a házat. Akkor költöztünk az Orsó utcába, ami nem messze van innen. Az egy kétszobás lakás volt, de garzon konyhával. Később átépítettük, hogy a garzonkonyhából, a spejzból és az előszobából csináltunk konyhát. Fürdőszoba, vécé volt. A házban volt egy alagsor, ott volt a házmesterlakás és egy egyszobás lakás, volt egy magasföldszint, és volt egy első emelet. Mi itt laktunk.

1948-ban született Gyuri, és amikor egy éves volt, körülbelül 1949 nyarán, akkor államosítottak [lásd: államosítás Magyarországon]. Már ugye a Rákosi idő [lásd: Rákosi-korszak] volt, és nagyobb cégeket, gyárakat, bankokat, áruházakat korábban is államosítottak. Addigra megalakult a Háztartási Bolt Vállalat meg az Illatszerbolt Vállalat [Aztán majd 1965-ben összevonták a kettőt. – A szerk.]. Ez minket annyiban érintett, hogy fölajánlottuk az üzletünket a háztartási boltnak, áru nélkül. Csak a helyiséget meg a berendezést. Ezért mind a kettőnknek adtak állást. Falnak nem mentünk tőle. Én pénztáros voltam hatszáz forintért, ami akkor sem volt sok pénz. Ő meg eladó volt, és hétszáz forintot kapott. De akkor fontos volt, hogy az embernek állása legyen. Ne a magánszektorban legyen, hanem állásban legyen. Nagymező utca 25. A helyiség most is megvan. Volt ott szabóság meg mindenféle. Rég jártam arra.

Én nem féltem, hogy elvisznek [lásd: kitelepítések Magyarországon]. A családom nagy része félt. Volt, akit el is vittek. A  nagynénémet férjestől, gyerekestől valahova a Hajdúságba vitték [Az apai nagynéniről, Freud Adolf nagykereskedő feleségéről és családjáról van szó. – A szerk.]. Én nem jártam ott. Viktor bácsi a szanatóriumával nem is tudom, hogy úszta meg. Lehet, hogy már a koron túl volt, és azért nem vitték el. Pedig a veje annak a szanatóriumnak volt az egyik igazgatója. De az 1919-es forradalomban jóban volt a Szakasitscsal. Egy cellában ültek. És amikor megkapta a papírt, hogy éjjel, nem tudom, hány órakor jönnek érte, akkor fölhívta a Szakasitsot, és az elintézte, hogy ne vigyék el.

A kettőnk fizetése soha nem volt elég a megélhetésre. Ott volt a két gyerek, és az anyósom is velünk volt. Mindig árultunk mellette. A férjem főzött krémet, arckrémet, csinált kölnit, és jártuk a körutat, ahol ki volt írva, hogy kozmetikus, oda fölmentünk az utcáról. Hol vettek, hol nem vettek.

Mikor a lányom született, éppen nem lehetett gumibugyit kapni. A férjem akkor még az illatszerboltnál volt, hozott nejlonpelenkát, és abból varrtam bugyit. Nem volt túl jó, de az volt. Ahogy kiszabtuk a bugyit, ugye van itt egy hajlata, és az a darab megmaradt. Világ életemben utáltam még használható dolgokat kidobni. Addig törtem a fejemet, amíg ezekből a fecnikből erszényeket varrtam. Úgy, hogy tettünk alá mintás textilt meg alá valami vízhatlan anyagot, ez össze lett steppelve, egy kis cipzár bele és kész. A férjem járta az illatszerboltokat, és a volt kollégáknak eladta. Meg én is jártam. De pénzt nem tudtak adni az állami üzletek, hanem csereárut. Szappant, mosóport, és akkor azt eladtuk az ismeretségi körben.

Elég sokáig voltunk a háztartási bolt, illatszerboltnál, de 1954 nyarán, amikor kaptunk egy szakszervezeti beutalót [lásd: SZOT-beutaló], akkor én már nem a háztartási boltnál voltam, hanem az ÉPFU  [Építőanyag Fuvarozási Vállalat] nevezetű teherfuvarozási vállalatnál. Tisztviselő voltam, menetleveleket kezeltem. A munkahelyi íróasztalom tele volt arckrémmel, kölnivel és az unokahúgom által festett – nagyon jó kézügyessége volt – kendőkkel meg zsebkendőkkel, Ezeket árultam a sofőröknek, akiknek én írtam a menetlevelét.

Nagy Imre volt a miniszterelnök, amikor kijött egy rendelet, hogy kilencven ágazatra adnak ki szabad iparengedélyt. Ez azt jelenti, hogy nem kell hozzá vizsga. Tehát nem kell péknek vagy hentesnek lenni, nem kell szakvizsga, hanem kilencvenféle szabad iparra adnak ki engedélyt. Ebben benne volt a műanyag-feldolgozás [Nagy Imre miniszterelnöksége idején nagymértékben megkönnyítették a kisiparosok ipargyakorlását. Az iparigazolvány kiadásának feltétele a lakossági szükségletek kielégítése volt, de a működést korlátozó rendelkezések továbbra is szigorúak voltak (3 alkalmazottnál többet nem alkalmazhatott a kisiparos, munkaközösséget nem alakíthattak stb.). Ennek ellenére gyorsan nőtt a magánkisiparosok száma: az 1953. évi 47 ezres mélypontról 1954-re 83 ezerre, 1955-re közel 105 ezerre nőtt az ipari, építőipari és szolgáltatóipari kisiparosok száma (Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története, 1945–1985, KJK, Budapest, 1985). – A szerk.]. Akkor már vásárolt volna tőlünk az illatszerbolt, mert lévén, hogy évekig ott voltunk, sok ismerős volt. De számlát kellett volna adni. Nekünk meg nem volt számlázási lehetőségünk. Létezett az úgynevezett háziipar, azok tudtak számlát adni. Mindenkinek szóltunk, hogyha tud valakit, akinek van valamilyen ipara, akkor megfizetjük az adót, csak adjon számlát. A nagynéném járt egy eszpresszóba az Andrássy úton, ahol a vezetőnő azt mondta, hogy neki van egy szabad ipara. Kezdett hálókat csinálni, ilyen bevásárlóhálókat. Összehozott bennünket, hogy esetleg mi áruljuk az ő holmiját, ő árulja a mi holminkat, és ő tud számlát adni. Kisült, hogy ő is keres valakit, aki tud számlát adni, ez csak duma volt. Úgyhogy aztán így kerültünk bele tulajdonképpen a műanyagszakmába, hogy árultuk a barátnőnknek a hálóit.

Amikor kijött ez a rendelet, hogy adnak iparengedélyt, akkor rohantunk, hogy kiváltunk műanyagra iparengedélyt. Csak azt nem tudtuk, hogy néz ki a gép, hogy néz ki az anyag, mit kell vele csinálni. Semmit nem tudtunk. Akkor ennek az asszonynak a férje, aki a hálókat csinálta, azt mondta, hogy neki van egy barátja, aki mindent tud, és majd mindent megtanít. A gyárban, ahol dolgozott, fusiban [lásd: fusizás] megcsinálta a gép állványát. Találtunk egy lakatost, aki megcsinálta a hengert. Az ócskapiacon vettünk egy sebváltót meg egy motort, az egész be lett szerelve. Ezt úgy hívták, hogy extruder. Elektromos fűtése volt. Nejlonfonalat csináltunk, amiből aztán necceltük a hálót. Kínkeservesen megtanultuk, és csináltuk a nejlonhálót, és volt rá vevő. Kis szatyor, neccelve volt, ilyen lyukacsos. Túl sokat nem lehetett beletenni, de olyan öt-hat kilót elbírt. Vagy a saját anyagából volt fonva a füle, vagy kemény műanyag füle volt. Így is, úgy is csináltuk. Akik megvették a fonalat, fölneccelték, eladták trafikoknak. Akkor rengetegen jártak át Csehszlovákiába, és ez ott nagyon kedvelt volt. Volt, aki ötven-száz szatyorral átment Cseszkóba, és hozott golyóstollat meg mit tudom én, mit. Ami ott volt, itt meg nem volt. Mindenki keresett rajta egy kicsit. Volt egy sportoló, aki később olimpiai bajnok lett, annak a mamája is neccelt, és amikor a fia ment ki külföldre, versenyre, vitt magával ötven hálót. Szóval ez így ment.

A műhely először a Lotz Károly utcában volt, egy garázsban. Könnyű volt szerezni, mert akkor üresen álltak a garázsok, és a tanács örült, hogy pénzt kap érte. Aztán a Küküllő utcában. Azért is maradtunk az Orsó utcai lakásban, mert amikor ipart váltottunk, ezen a környéken kerestünk helyiséget. 1965-ig laktunk ott, és akkor jöttünk ide, a Pasaréti útra. Ez öröklakás volt, ezt megvettük. De itt volt lakó, úgyhogy cserével volt beköltözhető. Pór Bertalan lakott itt eredetileg. Úgy szokták mondani, hogy a kommunisták között a legjobb festő, és a festők közt a legjobb kommunista. Hát ilyen modern, félig absztrakt, nekem nem tetsző képeket csinált [Pór Bertalan (1880–1964) – festő. A Tanácsköztársaság alatt a Művészeti Direktórium festőszakosztályának vezetője, ekkor készült két hatalmas toborzó plakátja, a Világ Proletárjai Egyesüljetek! és a Feleségetekért és gyermekeitekért. A Tanácsköztársaság bukása után Szlovákiába emigrált, 1938-ban Párizsba költözött. 1948-ban hazatért, és a Képzőművészeti Főiskola tanára lett. – A szerk.]. Amikor 1964-ben Pór Bertalan meghalt, mi költöztünk ide. Mire a formaságok el lettek intézve, körülbelül egy év telt bele. Úgyhogy mi 1965 júniusában jöttünk ide a férjemmel és a két gyerekkel.

Az iparban a gyerekek is segítettek. Nem voltak túl boldogok tőle, de mikor már olyan tizenévesek voltak, akkor igen. Főleg szünidőben. Tanulmányi időben nem annyira, de nyári szünetben mehettek strandra, mehettek nyaralni is, minden évben, de vagy délelőtt, vagy délután be kellett jönni. Szállítani kellett, vagy valamit segíteni. Például a férjem hétvégeken járt vidéki piacokra, és az árut kellett csomagolni. Mindig pénteken ment vagy csütörtökön. Előző délután tele volt a lakás áruval, mert itthon csomagoltuk. Közben lehetett tévét nézni. Itthon szereltük össze az öveket, tettük föl a csatot rá, meg zacskóztuk. Kellett hogy segítsenek.

Volt alkalmazottunk is, eleinte csak egy. Amikor a fiam belépett, akkor ő volt a második. Ő intézte a műszaki ügyeket, a gépeket. A kinti emberekkel ő foglalkozott. Adta ki a munkát, ellenőrizte, bevette. Aztán lett még egy alkalmazott. Akkor kötve volt, hogy három alkalmazott lehetett, több nem. A lányom is bejött a cégbe, de ő nem volt bejelentve, mert nem lehetett. Ő az adminisztrációs dolgokat csinálta. Meg hát eladott, ha kellett, akkor kiszolgált. Csak amikor már odáig jutottunk, hogy a fiam önálló ipart váltott ki, és tőlünk kilépett, akkor lehetett a lányomat bejelenteni. Aztán később ő is önálló ipart váltott ki. Aztán csináltunk többféle szatyrot meg gyerekjátékot meg öveket, és 1975-76 körül átálltunk az autóalkatrészekre.

A váltásnak az oka az volt, hogy a fiam nejlonzacskót árult. Járt mindenféle üzletbe. Ami előtt elment, bement, hogy kell-e zacskó. Megvoltak az állandó vevői, és egy autóalkatrész-kereskedésben, ahol főleg Moszkvicsokkal foglalkoztak, szóltak neki, hogy „Maguk műanyagosok. Aki a burákat csinálja, az visszaadja az ipart, nem akarják-e átvenni?”. Akkor át akartuk venni. A kettőt együtt nem lehetett csinálni, úgyhogy a régi dolgot fölszámoltuk. Nagyon jókor, mert éppen kiment a divatból. A hetvenes évek második felében már valamivel jobb volt az áruellátás, és azokat a bóvlikat, amiket mi csináltunk, már nem nagyon vették. Főleg az orosz katonák vették meg a csehek meg a lengyelek, belföldi kevésbé. De azért megéltünk belőle.

Az elődeink tíz- vagy tizenkétféle burát csináltak. Mi továbbfejlesztettük, másokat is vettünk hozzá: indexlámpát, első és hátsó indexet. Ezek műanyagból voltak. Ma üvegből vannak vagy egészen más műanyagból. Mi főleg a keleti kocsikhoz gyártottunk, Trabant, Wartburg, Skoda, Lada. A Moszkvics kiment a divatból. Zaporozsec is volt. De hát a Trabant, Wartburg, Lada az ment végig. Az ipar az én nevemen volt. Ugyanis a férjem akkor a Kőbányai Gyógyszeráru Gyárban dolgozott. Raktáros volt a Kőbányai Gyógyszerben, és neki sokkal jobb fizetése volt. Nekem volt kilencszáz forintom, neki kétezer-ötszáz. Azt mondtuk, ha nem válik be az ipar, a kilencszáz forintos adminisztrációs állást megtalálom. De ő nem tud elhelyezkedni még egyszer két és félezerért. Úgyhogy én váltottam ki az ipart, és ő még egy évig maradt a gyárban. Csak aztán át akarták minősíteni, sokkal lejjebb ment volna a fizetése, és akkor kilépett. Amikor már ketten csináltuk, akkor sokkal könnyebb volt. Anyagot beszerezni, szállítani, meg még valamit gyártani is. Amíg a gyerekek kicsik voltak, és volt a háztartás, egy kicsit nehezen ment. Szabadidőmben mentem le a műhelybe, mert egyéb dolgok elfoglaltak. Akkor tudtunk már komolyabban dolgozni, amikor a férjem is csatlakozott.

1975. novemberben kezdtünk, és ő egy évvel később kapcsolódott be. Csak az volt a baj, hogy nem lehetett bejelenteni. Azt írták be a személyijébe, hogy közreműködő családtag. Felesége iparában közreműködő családtag, de SZTK-t nem lehetett utána fizetni. Csak nagyon sok évvel később, valamikor az 1980-as években lehetett bejelenteni. Úgyhogy neki nagyon pici a nyugdíja. Hát én sem megyek a falnak a nyugdíjamtól, pedig a legmagasabbat fizettem mindig, amíg az enyém volt az ipar, 1987-ig. Hivatalosan 1987 decemberében mentem nyugdíjba. Azért még csináltuk, mert a gyerekek kiváltották az ipart, és 1987-ben Budakeszin nyitottak egy üzemet. 2004. június végén hagytuk abba, mert kifogytak az autók, nem volt forgalom. Az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején kint, a budakeszi üzemben húsz és harminc között volt a létszám. Most, amikor bezártunk, hárman vagy négyen voltak, és bent egy alkalmazott. Szóval lefogytunk. Aki elment, a helyett már nem vettünk fel másikat. Volt, akit elküldtünk, és a végén a négy alkalmazottnak kifizettük a végkielégítést.

1956-ban gondoltunk kivándorlásra, ki nem gondolt. De amikor elkezdtünk rajta gondolkozni, akkor a lányom skarlátos lett, és ez ugye elvágta a dolgokat. Aki azt mondja, hogy nem jutott az eszébe, az hazudik. Mindenkinek eszébe jutott. De itt maradtunk. Nem is bánom.

Amikor lazítottak az utazáson [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél], akkor Kádárnak volt egyszer egy beszéde, és azt mondta, hogy mindenki, aki külföldre megy, legyen egy kicsit Magyarország követe. Nem azért, mert a Kádár mondta, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy a saját fészkébe az ember ne piszkítson, és ha idegeneknek mesél róla, akkor lehetőleg a jót mondja, ne a rosszat. Mert azért voltak akkor jó dolgok is, nem csak rosszak. Hát nem beszélve arról, hogy a mai értelmiségnek egy igen nagy százaléka soha nem került volna értelmiségi szintre, és nem tanulhatott volna tovább, ha nem tágítják ki annyira a tanulási lehetőségeket. Viszont nagyon nagy bűne volt annak a korszaknak, hogy mindent Pestre vontak össze. Csak Pesten volt ipar, kiürült a vidék.

Az iskola az előző lakásomtól száz méterre volt. Úgyhogy nagyon kedvező volt, négyszáz méterrel arrébb volt egy óvoda, oda járt mind a kettő. Utána a fiam a József Attilában érettségizett, a lányom meg az Ady Endrében. A fiam utána autóvillamosság-szerelést tanult, mert nem volt jobb. Utált tanulni, az autók viszont nagyon érdekelték, úgy gondoltuk, hogy ez menni fog, de nem ment. Levizsgázott, megvan a mestervizsgája is, de rettenetesen utálta.

A lányom többszöri próbálkozás után bejutott a Pénzügyi és Számviteli Főiskolára, és azt elvégezte. Utána állásba ment egypár évig. Volt egy nagyon jó helye, ahol nagyon szeretett lenni, de azt megszüntették, áthelyezték, és ezen a munkahelyén nagyon nem szerette a társaságot. Mondtuk, hogy jöjjön be a céghez. Nálunk úgyis minden kézre szükség volt. 1987 óta az ő nevükön volt a cég. Utána, az 1990-es években káeftévé alakultak, de hogy hányban, azt pontosan nem tudom.

Azért mindig volt időnk a gyerekeinkre. Mikor délután hazajöttünk. Sőt, a fiam rossz tanuló volt, úgyhogy nagyon sokat korrepetáltuk. Volt mellette tanár is, de mi is foglalkoztunk vele. Mindenkinek megvolt a maga tantárgya, amiben foglalkozott vele. Aztán ott voltak a szombatok és vasárnapok, amikor jártunk kirándulni, közös programok voltak. Amikor nagyobbak voltak, akkor nyári szünetben bejöttek segíteni.

Nálunk a származás nem volt téma. A fiamnak májgyulladása volt nyolcéves korában. Bekerült a kettes gyerekklinikára, a Bókay utcába. Akkor nagyon sok ilyen májgyulladás volt, fiúkat és lányokat, ilyen kicsiket, egy szobába raktak. Az egyik kislány azt mondta neki: „Te olyan zsidós vagy.” Ő meg nem tudta, hogy az mi. Akkor megkérdezte, és elmagyaráztuk. A gyerekek mindent tudnak a [sorsunkról]. Azokról a rokonokról is, akiket ők már nem ismerhettek. Csak az apai nagyanyjukat ismerték. A férjem apja Buchenwaldban halt meg. A bátyját Sopron mellett, Hidegségnél lőtték agyon [Hidegség is beletartozott abba a Pozsonytól Kőszegig húzódó, ún. Niederdonau erődvonalba – Balf, Fertőrákos, Hidegség, Ágfalva, Nagycenk, Siegendorf /Cinfalva/, Donnerskirchen /Fehéregyháza/ –, ahol több tízezer munkaszolgálatost kényszerítettek sáncásásra 1944 végétől, és ahol sok ezer munkaszolgálatos pusztult el. – A szerk.]. Az én szüleimet Auschwitzba vitték.

Én zsinagógába nem vittem el a gyerekeket. Tulajdonképpen a 1967-es háborúnál [lásd: hatnapos háború] ébredtek öntudatra, főleg a fiam. Akkor nagyon nagy zsidók lettek. Szóval nem annyira vallásilag, mint inkább, hogy Izrael mellett ki kell állni. Mondjuk, ez érzésekben nálunk is ugyanígy volt, csak nem csapódott le abban, hogy templomba járjak. Mi is figyeltük a híreket, meg néztük a térképen, hogy ki hol van. Meg drukkoltunk nekik. Ez természetes.

Ők mind a ketten eljárnak a nagyünnepeken, én nem megyek, mert ezek a nagyünnepi, templomi összejövetelek nem annyira a vallással vannak kapcsolatban, inkább társadalmi események.

A férjemmel együtt nem nyaraltunk, mert amikor [a gyerekek] kicsik voltak, akkor nem volt erre pénzünk. Akkor voltunk egyszer együtt Siófokon, amikor Gyuri másfél, két éves volt, Jutka még nem volt. De az nagyon gyatra volt. Aztán nem volt pénzünk rá. De olyan helyen laktunk [az Orsó utcai lakásról van szó], hogy nem is volt erre szükség. Nagy kert volt, hét gyerek volt a házban. A fél utca odajárt a mi kertünkbe, olyan volt, mint egy óvoda, napközi, akkor ott volt homokozó, gyümölcsfák. Istenien érezték magukat a kertben. Reggel lementek, csak enni jöttek föl, nagyjából. Aztán később, amikor már nagyobbak voltak, akkor kiadtuk őket ilyen nyaraltató helyre. Miután semmivel kezdtünk, az én karkötőm ment a zaciba. Abból vettük a gépet. Nem lehetett a nyáron, a főszezonban elmenni, hanem akkor dolgozni kellett. Mi nagyon sokáig úgy mentünk egy-egy hétre, hogy külön ment a férjem és külön én, mert a műhelyt nem lehetett becsukva tartani.

Az első emlékezetes utunk 1957-ben volt, Prágába. Akkor lehetett menni. Az újságban írták, hogy az IBUSZ szervez prágai utazást. Kilenckor nyitott az IBUSZ-iroda, a férjem odaállt reggel hétkor sorba, hogy bejusson. Egymást váltva utaztunk. Az egy külön regény volt. Mert ő megjött a Keletibe, én indultam a Nyugatiból. Taxival rohant át, és már mozgott a vonatom, mire odaért, és megadta az utasításokat, hogy hova kell mennem, és mit kell csinálnom. Rohant a vonat mellett és úgy ordította föl, hogy van egy levél a portásnál. Mert ugyanabban a szállodában laktunk. Később is külön mentünk. Nagyjából ugyanazokra az utakra mentünk, de nem együtt.

Balatonlellén volt egy nagy, háromemeletes, hetvenlakásos társasház, abban, 1972-ben vettük egy másfél szobás lakást. Aztán kinőttük, mert a lányom is férjhez ment, és már férjestül nem fértek el. Akkor Csopakon megvettük egy négyes sorház egyik részét, amiben két hálószoba és egy nappali van. Az ma is megvan.

Az első autót 1958-ban vettük, egy Tátra 57-es fakarosszériájú autó volt [lásd: személygépkocsik Magyarországon 1945 után]. Ha belement egy kátyúba, akkor kinyílt az ajtaja, úgyhogy egy spárga volt rendszeresítve. Utána kéz alatt használt autók voltak sokáig, három Skoda, aztán egy Volga, amit már újonnan vettünk. 1970-ben vettünk egy Renault 16-ost kéz alatt, majdnem új volt. Aztán valahogy Renault 16-os jött be a Merkúron keresztül is, és akkor vettünk úgy is. Nekem nincs jogosítványom. Nem akartam vezetni, mert a férjem szerelőjének a felesége halálosan gázolt, és leültették egy évre. És akkor azt mondtam, hogy nekem nincs időm erre. Az én életem annyira szorosan a műhelyhez volt kötve, én reggel bementem, este hazajöttem. Ha valahova el kellett mennem, elvitt az autóbusz vagy a férjem, később valamelyik gyerekem. Ha nagyon siettem, elvitt egy taxi. Nem hiányzott az életemből. Keveset jártam be a városba. Hét végén a férjemmel együtt mentünk, vagy ha elmentünk este valahova, akkor vele mentem.

Sokáig volt operabérletünk, sokáig volt a Madáchba bérletünk, amíg a Madách föl nem mondta a bérleteket. Sokat jártunk moziba, színházba, baráti körrel. Nyilvános helyekre, szórakozóhelyekre nemigen. Néha színház után beültünk még egy kávéra, de hogy vacsorára, az nem volt szokás. A barátainkkal általában egymásnál jöttünk össze.

Karácsonyt mindig tartottunk. A szüleim is tartották, gyerekkoromban mindig volt karácsonyfánk. Úgyhogy az én gyerekeimnek is volt. Mai napig összejövünk karácsonykor. Hol nálunk, hol a lányomnál, mikor hogy.

Mindenki zsidó temetőben van [eltemetve]. Mondjuk, ez magától értetődő is volt, független a vallástól, mert még a dédapám halálakor a fiai építettek egy kriptát [Rákos]Keresztúron, és abban még nekünk is van helyünk. Meg is mondtuk a gyerekeinknek, hogy oda akarunk kerülni.

A nagymamám, az nem a kriptában van, mert amikor a nagyapám meghalt, akkor ő egy dupla sírhelyet vett, ahová a nagyapámat tették, és ő is úgy akarta, hogy oda kerüljön. A nagynéném is ott van. Az ő kifejezett kívánságára, odakerült, nagymama mellé. A szüleimnek csak a neve van ráírva a nagymama sírkövére, miután nem jöttek haza.

Egyházi temetések voltak. De nem tetszik, hogy ezt nagyon sokan üzletszerűen művelik. Nem a vallásra vagyok dühös, de hát amikor egy temetés attól függ, hogy mennyit adott a rabbinak, mennyit adott a kántornak! Mikor gyülekezik a gyászoló nép a temetőben, még kint az előtérben, és akkor beterelik, hogy itt van a rabbi úr, meg itt van a kántor úr… Mikor a nagyanyámat temették, a férjem meg az unokabátyám bementek dellázni [pesti szleng = fizetni] a rabbinak, a kántornak. Akkor odajött egy pasas, hogy ő imádkozott a mosdatásnál, odajött egy asszony, hogy ő mosdatta, akkor a sírásóknak a vezetője, akkor még nem tudom, hogy kicsoda. Tudom, hogy a férjemnél már nem volt elég tízforintos, mert akkor még annyi volt a baksis, és kölcsön kellett kérni, mert már majdnem kint voltunk a kapunál, amikor odarohant egy asszony. Szegény nagyanyám kis hálókabátját hozta, hogy ezt ő vette le róla. Azt hittem, belerúgok. Szóval, üzlet az egész. Semmi áhítat, semmi vallás, semmi nincs benne.

A fiam elég sokáig járt a leendő feleségével. Úgyhogy nem volt újdonság, tudtunk róla. Szerettük, a szüleivel is jóban voltunk. Semmi kifogásunk nem volt, úgyhogy tudtuk, hogy előbb-utóbb bekövetkezik [a gyerekek elköltözése]. Nagyon rossz volt, amikor eggyel kevesebben lettünk. A legrosszabb az volt, amikor a lányom ment férjhez. Amikor hirtelen nem lett gyerek a háznál. Akkor nagyon sokáig reggel telefőztem a kávéfőzőt. De hát azt, hogy egy lány férjhez megy, előbb-utóbb tudomásul kell venni az embernek. 

Mind a ketten Pesten élnek, és egyébként nem akartak disszidálni soha, nagyon jól érzik itt magukat. Nekem nagyon rossz érzés lett volna, ha kimennének. De hát minden szülő azt mondja, hogy borzasztó volt, amikor a gyereke elment, de úgy gondolta, hogy neki jobb lesz. De hát aztán voltak nagyon disszonáns dolgok, amikor ugye volt egy ismerős család, ahol az egy szem gyerek elment 1956-ban, aztán tíz-egynéhány év múlva kivitette maga után a szüleit. Ez egy intellektuális pasi volt, aki egy egyetemen tanított Kanadában. Aztán kapott az USA déli részén egy olyan ajánlatot, hogy otthagyta, úgyhogy messzebb került a szülőktől, mintha azok itthon maradtak volna. Azok meg már nem tudtak utánamenni, mert elhelyezkedtek ott, és már öregek voltak, és már sehol nem tudtak volna elhelyezkedni. Úgyhogy nagyon falsul ütött ki a dolog. Meg különben is, hallottam, a legtöbb helyen, ahol a szülőket kivitették, nem vált be a dolog.

Nem voltam párttag soha. Most se vagyok párttag. Meggyőződésem van, de nem vagyok párttag. Én baloldali liberális vagyok. Erősen. A rendszerváltásban nagyon sok pozitívum van, és van nagyon sok negatívum. Az én életemben nincs, mert én 1987-ben hivatalosan elmentem nyugdíjba. Az, hogy segítettem a gyerekeimnek, a státuszomon már nem változtatott. Nekem nem volt főnököm sem előtte, sem utána. Úgyhogy nem kellett senkitől sem félnem a politikai meggyőződésem miatt, mert nem függtem senkitől.

Jártunk Izraelben valamikor a 1990-es évek elején. De kiköltözésre nem gondoltunk. Egyrészt nekünk megvolt itt az egzisztenciánk, és jól éreztük magunkat, ez az egyik. A férjem meg azt a klímát nem bírta volna elviselni, nem bírja a meleget. De nem is gondoltunk kivándorlásra. Nem beszélve arról, hogy a férjem jól beszél németül, én picit beszélek angolul, meg egy keveset tanultam franciául, ma már a felét elfelejtettem. De hát a héber annyira idegen, annyira más, hogy felnőtt fejjel egy ilyen nyelvet megtanulni!

Ezt a járadékot kapom, amit mindenki kap, aki üldözött volt. Meg kétszer kaptunk nagyobb összeget. Először a Lendvay utcába kellett menni, mert ott volt a FIDESZ székházzal szemben. Most a Lovag utcában van egy ilyen modern ház, abban vannak. A férjemnek minden évben be kell mennie egyszer jelentkeznie, hogy még él, mert ez a járadék nem örökölhető, úgyhogy csak addig adják.

Hetente találkozom az unokákkal. A fiam meg a kisebbik lánya, azok most is jönnek. A nagyobbik lánya most érthető okokból akadályozva van, ő nem tud jönni hozzám. Én megyek el megnézni őt meg a babát, meg telefonkapcsolat van.

Olvasok, meg a számítógéppel szórakozom. Azért is akartam a számítógépet, hogy az kitöltse az időmet. Internetet használok, méghozzá nemrégen. Többen szórakoznak, unokáim barátai nagyon jót szórakoznak rajta. Levelezek is, nem sokat, mert nincsen sok, akivel [lehetne]. Interneten is szoktam keresgélni ezt, azt, amazt. Sok mindent nem tudok még, nem jártam tanfolyamra, az unokám kegyes, és oktat egy kicsit, akkor valamivel tovább jutok.

A barátainkkal egymás lakására járunk. Van két házaspár, akikkel kéthetente jövünk össze valamelyikünknél. Hol az egyik, hol a másik, ütemszerűen. Van még egy házaspár, akikkel a másik két hétben jövünk össze. Sokkal több nincsen, mert lassan öregek meg kihaltak, úgyhogy szűkül a kör. Van még egy barátunk, aki éppen most vasárnap fog idejönni. Ma már nem sok él a rokonok közül. Van egy unokabátyám, akivel nagyon jóban vagyunk. Van egy unokanővérem, akivel nem nagyon tartjuk a kapcsolatot. Az, hogy a sorsunk alakulása függvénye a származásunknak, az biztos, de én ma nem foglalkozom ezzel. Nem csak én, a családom se. A gyerekeim nagyobb zsidók, mint én voltam.
 

Roza Levenberg
Kiev
Ukraine
Interviewer: Vladimir Zaidenberg

My name is Rosa Yevseyevna Levenberg I was born in Uman (formerly in Kiev region, now – Cherkassy Region) on  March 21, 1920.

My family history 
Growing up 
Going to school 
During the War 
After the War 

My family history

My mother, Mariam Moiseyevna Levenberg  (nee Berdichevskaya), was born near Uman in the village of Buzovka. This village got its name from the word “buzok,” which means “lilac” in Ukrainian. The village was very beautiful, all immersed in lilac bushes. There was a windmill and a pond in the village. My mother’s father, my grandfather Moishe Berdichevskiy, rented the pond and the windmills. I don’t know when or where my grandfather was born. I know that the family lived well, due to the pond and the windmills. They raised fish in the pond and earned a decent income from that.  The man who leased the pond to them lived  in St. Petersburg and my grandfather went there at the end of each year to submit his financial reports.

My grandmother Reizl Berdichevskaya was born in about 1862. I don’t know her maiden name. She was an orphan and married my grandfather at 16. She had seven or eight children -- I don’t know how many exactly , but only four of them survived. She died from a heart attack when she was 36 or 37. There were four children left – my mother and her three sisters.

The oldest sister was named Inda. She was much older than my mother. She was born around 1880. She married an accountant at the Nesterovskiy sugar factory and moved to the town of Zhashkov where he lived. They didn’t have children for a long time, and then they had two daughters and a son. Inda was widowed  very early. Her husband came home for lunch one day and went into the bedroom to take a look at their son. He didn’t come back for some time. When Inda went to call him, she found him dead. Inda was left with three children – her daughters Rosa and Fania and son Boris. They had a difficult life. To enable his sisters to have an education, Boris worked as hammerer, but he was injured and died in hospital.  Rosa and Fania became teachers. During the war they were in the evacuation, and after the war they worked in Moldova. They died a long time ago.

My mother’s second sister’s name was Dina. She was born in 1888. She married an ordinary Jewish man named Boris Cherniak. He came from a poor family, and so my grandparents at first did not give their consent to this marriage. But  Dina and Boris loved each other so much that her parents finally relented and they got married. They had four children – three sons and one daughter.  Two of the sons died when they were young and the youngest, Solomon, went to the front during the Great Patriotic War [World War II]. He died in 1942. Dina and Rosa were in the evacuation and then they lived in Kiev. Dina died in 1970.

Mamma’s third sister, Hanna, was born in 1890. She made a marriage of convenience with a much older man named Leonid Shteyn. When they got married he was supervisor at a landlord’s estate. After the Revolution he worked as a night guard. [He died in 1935.] Hanna had one son. He was on the front during World War II. He returned from the front with tuberculosis and died soon thereafter. Hanna died not long after he did.

After grandmother Reizl’s death, grandfather lived alone for a long time. He got married a second time when Inda, the oldest daughter, was already married. Grandfather’s second wife’s name was Mariam. She was much younger than he was. They had seven children: daughters Vera, Dobrish, Fania and Shyfra and sons Naum, Misha, and Yona. They all studied in high schools and then in institutes of higher education.

Vera was the oldest of these children. During the civil wa,r when the family lived in Uman, she worked in an orphanage. Once armed bandits came there. Vera stood in the doorway and did not let them in. She told them there were children in the building. Later she studied and worked as teacher in a Jewish school and then in an ordinary school. She died in Kiev at the age of 82.

Dobrish studied at Kiev University, which was called  INO at that time – the Institute of Public Education. She graduated in mathematics, and later she got a correspondence degree in literature. She was married for some time to Ezra Fininberg, a Jewish writer, but  they got divorced. Dobrish didn’t have any children. She is no longer living.

Shyfra never got married. She also graduated from an Institute in Kiev. She lived with us while she was studying, and we were great friends. She is the only one of the children still living. She is 96 now and lives in Moscow. She worked at a design institute until she was 92. She was a skilled specialist, and they sent a car every day to take her to work.

After Shyfra came Fania. She had a very hard life. She studied at the Moscow Construction Institute. Before the war their whole class was sent to build earthworks in the vicinity of Belostok. When the war started and the Germans came to Belostok, she and her two friends found themselves in occupied territory.   One of the girls was Russian, and the other was a Jew who pretended she was Georgian. Fania didn’t quite look like a Jew. They somehow got in touch with partisans, who forged them new documents. Fania became a Russian – Irina Vassilievna. They rented apartment together but a neighbor of theirs didn’t like something and reported on them.  They were all taken to prison. They were interrogated and beaten. The Germans wanted them to disclose the partisans’ secret addresses, but the girls kept silent. They were sent to Germany.  Fania spent three years in work camps. When Germany was liberated, the Americans tried to talk them into leaving for America. But they were Komsomol members, and they only wanted to get home! In Germany Fania fell in love with a young man from Odessa, and  they actually became husband and wife. After they came back, though, they were processed in filtration camps. They were separated and never met again. She searched for him but she couldn’t find him and she never heard anything more about his fate.

Fania returned to Moscow where her sisters and brothers had been living. In Moscow she entered the same institute where she had studied before the war. She could barely finish it. She was often summoned to the NKVD (People’s Commissariat of Internal Affairs). They interrogated her, trying to figure how, being a Jew, she could have survived.  Later, she worked at a design institute, but for many years she couldn’t get a promotion because she had been in occupied territory during the war. Fania never got married and suffered from being separated from the man that she had loved so much. In the middle of the 1980s, doctors discovered that she had cancer. It was too late for any treatment, and she died.

The brothers Naum, Misha and Yona all graduated from the construction institute in Moscow. They were outstanding engineers. Naum was even awarded the Order of Lenin for the construction of a building in Moscow.  This was a remarkable event, especially for a Jew. During the war they were not allowed to go to the front, as they were working for the defense industry in the rear in Cheliabinsk.  After the war they worked in Moscow. They all died from cancer at a young age.

My mother Mariam Berdichevskaya was born in 1891. She was actually raised by her stepmother, as grandmother Reizl had died young. Mariam, grandfather’s second wife, tried to give her children an education – they all studied in the small town of Teplikovo near Uman.  Stepmother Mariam kept saying that all the children were equally dear to her, but she provided an education only for her own children. My mother wanted to study; she was very smart. But her stepmother said that this was to be decided by her father. And her father, my grandfather, kept joking that he wouldn’t be able to get sufficient dowry for all his educated daughters.

My mother told me that grandfather’s family was religious. They celebrated all the holidays and followed all the rules. Every Saturday one of the children used to take some food and money to poor Jews to help them celebrate the Shabbath.

My father Ovsei Tsalevich Levenberg was a tutor in my mother’s family. He was born in 1889, and his  Jewish name was Shyka. .
His parents – grandfather Tsale and grandmother Gitl – lived in Kiev, where they owned a café. It was mainly my grandmother who worked there. Grandfather wasn’t very fond of working. He was a very interesting man, he liked to walk around and he took good care of himself. He came from a family with many children – he had seven brothers and sisters, but I didn’t know them.  My grandmother also came from a family with many children. They said she was a distant relative of [the famous Yiddish writer] Sholom Aleichem.  Grandfather Tsale and his brothers were very religious. They celebrated all the Jewish holidays and went to the synagogue. They had all the religious accessories – tfilin, tallises.

My father also observed Jewish traditions strictly when he was young. He was the only son in his family.  I don’t know how it happened, but my father left his family rather early. He lived an independent life and received no support from his parents.

He tried to go to high school, but he failed. He didn’t want to serve in the Tsarist army so he somehow ended up with my mother’s parents in Buzovka. He was hiding there from being drafted and became a tutor for their daughters. My mother and father fell in love, but they had to wait ten years before they could get married; they were engaged for ten years. My father finished high school by passing his exams without attending classes, and my mother stopped her studies.

Later mother’s family moved to Uman, and there my parents got married. During the civil war there were pogroms against the Jews, but our family stayed safe. Their Russian and Ukrainian friends hid them. My mother was the only one of the family who could walk around town.  She didn’t look like a typical Jew; she had long plaits and wore a Ukrainian skirt and an embroidered Ukrainian blouse. She went out into the town whenever they needed something.

Growing up

At the time I was born in Uman in 1920, my father worked as accountant and my mother was a housewife.

We lived in Dvortsovaya street in two rented rooms. Mamma was often ill, she had a weak heart, so we had a housemaid, a Ukrainian girl. I remember she once took me to the Orthodox Church near our house. When mamma found out she told her off and forbade her to take me to church.  

At home we celebrated Jewish holidays – we always had matzo for Pesach.  Father didn’t go to the synagogue, though – he wasn’t as religious as Grandfather Tsale.

After Grandmother Gitl died, in about 1923, Grandfather Tsale moved to Uman to join us. Now mamma tried to follow all the rules on holidays. If we wanted to eat something that was against the rules we did it in the kitchen and kept it a secret from grandfather.
I remember well how they celebrated the holidays at Aunt Dina’s place. She also lived in Uman. My aunt had special kosher dishes. We didn’t -- perhaps it was because father didn’t earn much at first, and we couldn’t afford things. Aunt Hanna also lived in Uman and her family also celebrated the holidays. I remember gomentashy  (hamentashen) – little pies stuffed with poppy seeds made for the Jewish holiday Purim.  I liked them very much. But in my childhood nobody told me about the history of Purim, so I didn’t know any of the stories about the origin of gomentashy.  I don’t remember Sabbath at home.  I can say that my parents celebrated holidays out of habit and tradition, but they were not religious.

We had a Jewish family for neighbors, and their daughter and I were friends. That is all I remember about Uman. We moved to Kiev in 1925. My father got a job at a firm there, and we settled down in Pushkinskaya street. An acquaintance from Uman lived there in a three room apartment. At that time they started restricting living standards, and the authorities took away one of his rooms. He wanted to keep the second room so he put our family in it.

The four of us shared one big room. Grandfather Tsale lived with us. He was a big help to mamma, as she had a series of heart attacks. Grandfather and father often argued over politics. Grandfather was religious, and he didn’t like the new political system. Ad my father, of course, stood up for everything new. 

Grandfather prayed when we were living in Kiev, but he didn’t go to the synagogue. Then he fell seriously ill. Mamma took as good care of him as she would have of her own father. She was with him when he died in 1940 - some time before the war.  

Going to school

In 1928 I started school. I went to a Russian school, the first model school in town.
We had excellent teachers. Our teacher Anna Panteleimonovna Snezhko was the first honored teacher in Kiev. She taught Russian literature. I wanted to follow in her footsteps. She taught very well and made things interesting. My schoolmates were not ordinary kids. Why? The capital of Ukraine was moved from Kharkov to Kiev,  and all the more or less important Soviet and Party activists moved to Kiev and received apartments in the center of the city where we lived as well.  So their children came to our school. They were nice kids. They were far from being arrogant. They made friends with us ordinary children. They never played it up that they were children of important people.  The son of People’s Commissar Postyshev, the son of acting People’s Commissar of Foreign Affairs Petrovskiy, the daughter of Deputy People’s Commissar of Public Education Makogn, the daughter of Regional Prosecutor Torgovets – they all studied with us. Later, their parents were jailed and these children became orphans. In our class almost all the children were Jews.  Ukrainians and Jews treated each other well. My best friend was Ukrainian. There was a funny situation once. The class monitor was putting together a list of students, and she had to put down their nationality for some reason. She asked  all the children what their nationality was. It came to a boy who wasn’t Jewish, and he said: “Everyone else on the list is Jewish. Put me down as a Jew.”   

I was an Octobrist, then I became a pioneer, then I turned into a fanatic Komsomol member. We had a Komsomol group, and we would get together at someone’s home on Sunday to study the Communist Manifesto.

Very often we would meet at Zoya Torgovet’s place; she was the daughter of the local Prosecutor. In the late thirties her father was transferred to Moscow. He was arrested in 1937 and shot. The authorities tried to get us to have Zoya expelled from the Komsomol. Not one single person voted for it, so the leadership of the Komsomol district committee had her expelled  during our vacations. They also took away her apartment and gave her a little room instead. Her neighbors tormented her – they didn’t allow her to come into the house.  But she managed to finish school with excellent grades and went to Moscow to enter the Moscow Literature Institute. There she wasn’t accepted, however, as she was daughter of  an “enemy of the people.” During the war Zoya went to the front as a volunteer and was a machine gunner on the front line. She was wounded and her hand was permanently disabled. After the war she came back to Moscow and completed her studies in the  journalism department at the University. She died in the late nineties.

Leonid, the son of People’s Commissar Postyshev, was in our class. After his father was arrested and executed in 1939, he went to pilot school. His older brother was also arrested and executed in 1939, and his younger brother was convicted in a criminal case and sent  to a prison camp, where he lost his mind.  Leonid was eager to get to the front line. He was summoned to the SMERSH (Counter-Intelligence Division), and they asked him: ”Why do you want to go to the front? You can be captured by the Germans.”  He said he would never surrender.  “But why are you so eager? They don’t want you at the front, why are you so eager to get there?” But he was brought up in a different way. He couldn’t help saying: “And I can’t understand why you, so big and healthy, sit here rather than going to the front.” That did it. He was sent to a prison camp. And he always got years added to his sentence.  When [Nikita] Khrushchev came to power [after Stalin’s death in 1953] he recalled that Postyshev had had children and  ordered that they be found. They found Lyonia, set him free, and gave him an apartment in Moscow where he lives to this day. 

A very interesting Jewish boy named Lyolia Movshovich also a very interesting Jewish guy was in our class. He came to Kiev from France and never said anything about himself. They didn’t want to admit him into Komsomol, because his father was in France. Then they received a telephone call from somewhere… and Lyolia was admitted. His father turned out to be our Intelligence officer in France. Lyolia Movshovich died during the war.

Our teachers were of different nationalities. They treated us very well, regardless of our nationality or the social position of our parents. The principal was Baikina, a Jew, she was also persecuted in the late thirties. She spent many years in prison camps and was liberated after Stalin’s death.

As I already said, I was an active Komsomol member. At school we organized parties dedicated to the Soviet holidays –  May 1, and the anniversary of the October Revolution. We also had a singing and dancing  group. We all enjoyed performances where we sang joyful Soviet songs. And we never gave a thought to why people all around us were arrested and disappeared.  It was not proper to talk about it at that time -- and to think about it was terrifying.

At home we also celebrated the Soviet holidays. While grandfather was alive (he died in 1940) we always had matzo for Pesach, but otherwise we didn’t celebrate Jewish holidays at home.

In 1938 I finished school and entered Kiev State University. That was when I faced explicit anti-Semitism.  I wrote a very good composition for the written part of the entrance exam.  I made no mistakes. But everything was crossed out with red pencil, and I just received a satisfactory grade. At the oral exam, the examiner was an honest woman. She advised me to address the Rector and request that a commission review the way my written exam was graded. I did so. This commission reviewed my composition and gave it a good grade, and I was admitted to the University. Sill, I was admitted to the three year course,  instead of the five year course.

During the War

On the morning of  June 22, 1941, at the start of the war, mamma woke us up. I asked her to let me sleep a little longer, as I was to have an exam that day. I thought we were just having an ordinary training alarm. But mamma said firmly: “This is not a training alarm. It is war.” She knew it, though there had been no announcement on the radio yet. When I went to take my exam that morning they didn’t seem to know anything about the war in the University, either, though  the exam was being given in the basement, as Kiev was being bombed. I came in and told everyone that Molotov had spoken on the radio announcing the perfidious attack of the fascists on our country. Everybody got very upset. Our young lecturer Bronstein left for the front that very day.

The Germans advanced rapidly, but we were told that our army would not leave Kiev. Solomon, the son of mamma’s younger sister, was in charge of the armed forces crossing the Dnipro. On July 7, Solomon called and told us to leave immediately, because he could already see gunfire near Kiev.  He told us to be ready in two hours and a car would pick us up to take us to the pier to catch the last boat. A train was out of the question at that time. We took only the most necessary things and left. The Germans were kept away from Kiev for some time, but we left on July 7, because they were so close. 

Mamma and Dad and I, mother’s sister Hanna and her husband, Solomon’s wife and their children and Rosa and her son, all fled together. Solomon’s wife also took her younger sister. We all went to Stalingrad. We went down the Dnipro to Dnepropetrovsk on the boat. That was where the first raid happened. Our boat was on the river because there was no place to moor.   When the bombardment started they put planks across to the bank, and we all ran down and hid in shelters dug on the bank. Then we were put into open railcars with no roof, and we didn’t know where we were going. It was a long trip, because the track was broken and the train driver couldn’t find the way. Still, we managed to reach Stalingrad, where we stayed until August 22, 1942. 

In Stalingrad I worked in a shop at the tank plant. I was an active Komsomol member, so later I was transferred to the Komsomol bureau at the plant. This was the equivalent of a  Komsomol district committee, because it was such a big plant. When the raids started and the Germans neared Stalingrad, I stayed at the plant all the time. People caught a few hours of sleep where they could,  and then went to back to work.

While we were in Stalingrad my mother fell seriously ill – she had breast cancer. She had  surgery and stayed in hospital for a whole month.  We couldn’t leave without her, and the Germans were actually in town by then. I got a phone call from the district committee. They told me that the last train was leaving and I had to go. We had just got on this train when a terrible bombardment started and the crossing was destroyed. We had to get out on our own. Men started making rafts. There was terrible panic. The Volga was on fire, people were trying to clutch at the barges; they fell into the water, drowned and couldn’t help each other. It was a terrible sight. Dad went to make rafts with other men and took our suitcases with him. Then he came back to pick up mamma and me. But when we got to the Volga  it turned out that our raft had already left – and with it our possessions. Somehow we got across the river on a boat. They usually bombed at dawn and we had to hide under the trees. I remember lying under a tree that was hit by a splinter of a bomb.

We went on and had to cross the Akhtuba River. Someone took us across  on a boat. We crossed the river and saw a bus on the bank. We already knew about the extermination of the Jews and mobile gas chambers, and this bus looked like a mobile gas chamber to us. We heard a shot and shouts in Russian.  We decided that they were Germans and that we were in the occupied area. I promptly tore up my Komsomol membership card, threw it into the river and then jumped into the river myself. I couldn’t swim and decided to drown myself. But in the water I felt someone grabbing me. I turned back and saw my mamma. She said to me: “What are you doing? Did you think about me?” At that moment we saw a military unit. I ran to them. They were in uniforms and their commanding officer didn’t speak Russian well. I couldn’t believe they were the national army. He found a Jew in his unit who spoke Yiddish to me. I only believed then that they were our soldiers. We hadn’t seen bread or any other food for three days. The soldiers gave us some food and proceeded on their way to Stalingrad. We went on – we walked and then rode some horses and eventually came to Leninsk, a district center. We were starving. I saw a storage facility where soldiers were loading tomatoes into boxes. I came by and stretched out my hand to them. I said nothing. A soldier looked at me and asked “Where?”  He gave me a skirtful of tomatoes and I took these tomatoes to my mamma.

We received our evacuation papers, they put us on a train, and we went on. We went to Frunze, the capital of Kirghizia because all our relatives were there. They had left Stalingrad long before us.

When we arrived in Frunze, all our relatives were living in a big room in a village house with a dirt floor. They all worked on the construction of the Voroshylovskaya hydropower station. Solomon’s wife was a cashier in the canteen. She brought us noodles, and this was what we ate.  When we entered the house I saw a big pot with cold noodles in it. I started eating it, saying not a word to anyone. My aunts were standing around me crying. We stayed with them. I worked as telephone operator, but I could only work at night because we didn’t have any clothes. At night my aunts dressed me in all clothes they had, as nights were cold there. I was the only one of us to work. My father was ill by then. The Commissar of the construction site was Jewish, and he found out that I was a Jew when he looked through my papers.  He asked me to work as his assistant manager. I told him that I couldn’t work during the day, as I didn’t have any clothes. He said  they would find me something, and they gave me a jacket, a skirt and a shawl. So I started working there. Life became easier, as I was paid more and I could have meals at the canteen for non-manual laborers.

In 1943 mamma insisted that I go to Kzyl-Orda, where my University had been transferred.  I only realized much later on that mamma was very ill and didn’t want me there when she died.

I got to Kzyl-Orda on  November 7. There was a celebration  for the liberation of Kiev. We danced and enjoyed ourselves. As for me, I danced a little and then, all of a sudden, I felt unwell. I didn’t know what was the matter – but, at that very moment, my  mother was dying. I didn’t know anything; the family didn’t want to let me know. Mamma was afraid that I would quit the Institute and would have no education.  Three months later, I went to Frunze and only then learned that mamma had died. I went to Kzyl-Orda with my Dad to go back to Kiev together. But I was not allowed to take him to Kiev. He stayed in Kzyl-Orda, and I went back to Kiev along with the University. We went back on a freight train in closed rail cars. They only opened them at some stations for us to go to the toilet and wash ourselves. It was a long trip – over three weeks.

We arrived on  May 8, 1944. There was another raid that day, as the Germans continued their air raids in Kiev for a while. They put us in some hostel with no lights, water or sewerage. Our apartment in Pushkinskaya street was occupied by other people. I went to court to get the apartment back, and it took me three years to do so.

After the War

I studied in the University until 1945. During this time I had a problem with one lecturer who had stayed in Kiev during the occupation. He and a monitor attended my teaching test. Before mine, they had monitored another teaching test by a Russian student.  Later, during the review of these tests, this lecturer attributed all my successful points to that Russian girl and all her faults – to me. He gave her an excellent mark. As for me, he couldn’t make up his mind. Then I told him that this was wrong, and that he was treating me unfairly because I was a Jew. Some time later he was expelled from the University. It turned out that he had collaborated with the fascists during the occupation.
After graduation from the University I got a job as Dean of the Faculty at the Pedagogical Institute. My father returned from evacuation with his second wife. He lived at her place and I rented a room with neighbors. After we got electricity in our apartment, the owner was very concerned about energy saving. It took quite awhile to prepare for my lectures, so my neighbors suggested that I prepare my classes in the kitchen. [To save energy in the rest of the house; the kitchen would be warmer.]

I wanted to become a Party member, and the former Rector of our University gave me a recommendation letter. But I had to go through the district committee, and when I applied there they refused to admit me. They told me  I was not supposed to have left Stalingrad – I was to have stayed and helped our army.  This was nonsense, but, still, they didn’t admit me into the Party.

In the early fifties, at the time of the campaign against «cosmopolitans» and the ”Doctors’ Plot”,1 I was fired. The reason they gave was “staff reduction”,  although there was no reduction. It took me almost a year to find a job. My father helped me a great deal during this period. Jews could hardly get work then, especially as teachers. An acquaintance of mine helped me to find a job at an evening school. She hired me when she was substituting for her boss who was on vacation. If he had been there, I wouldn’t have got a job. I worked at that school until I retired.

My personal life was not easy. I had known Iosiph Yankevich before the war. He was a Jew and came from an ordinary family that was poor but generous. His parents were very good, working class people. They always lived in Kiev. His father worked at a factory, and his mother was a housewife. They were not religious, but they celebrated the holidays. When we met, they were already very old, but they always tried to help us.  Iosiph  was a worker and later was promoted to work for the Komsomol League. When I was at school he was the full-time secretary of our Komsomol organization. I had liked him even then, but there could be nothing between us as I was just a schoolgirl and he was 10 years older. During the war the authorities wanted Iosiph to stay in Kiev and do underground work. But he went into the army.
Iosiph was the first person I met after I returned from evacuation.  He was a translator; he translated Russian and foreign classical writers into Ukrainian.  He was director of the Publishing House “Molod” (“Youth”). I helped him with this work, and we published collections of our translations. I fell in love with him, but we were just friends for quite a while. Iosiph was married at the time and had a son, and I couldn’t even think about anything but friendship between us.  But still…. Iosiph fell in love with me, too, and we lived in a common law marriage for 10 years.  His wife died from cancer, and I helped them and took care of her during her illness. When we were going to get married officially, Iosiph suddenly died from heart attack, and I was left alone. For many years I couldn’t even think of getting married again, because I loved him so.

I met my second husband at a resort in Pheodosia when I was 60 and already retired. He was a Jew – Mark Mikhailovich Ostrovskiy  – a very kind and intelligent man. I had a very good 12 years with him, but all my life I loved Iosiph. Mark died and I have lived alone since then. All my relatives died before the war –  my grandmother  and both grandfathers. My father, Ovsei Levenberg, died in 1958. Mamma’s sisters died, too. Only Shyfra is still alive; she is 96 now.  She lives in Moscow and sometimes I talk with her on the phone.

Alexandr Marcus, the grandson of mamma’s sister Inda, lives in Israel. He is a famous mathematician. He couldn’t defend his doctoral thesis when the Soviets were in power because he was a Jew, but a theorem was given his name at that time. For many years he couldn’t get permission to immigrate to Israel. Finally they left ten years ago. He had invitation from Haifa University and from Beer Sheva University. When they arrived at Beer Sheva they saw a poster that said “Welcome, Professor Marcus!”. He is published all over the world and now he lectures in America.  My only other relatives are Svetlana and Valeriy, Solomon’s children (he died during the war). Svetlana is 63 and Valeriy is 65. They are very good to me and they help me.

I have no children. 

Iosiph Dinkevich’s son often calls and comes to see me. He remembers how much I loved his father and he treats me well. We go to the cemetery to Iosiph’s grave together. But the daughter of Mark, my second husband, left for Israel after his death and didn’t even say “Good-bye” to me. Mark and I never wanted to emigrate and that was one of the reasons why she hated me openly.
I never was in Israel, though I certainly would like very much to  see that country. I don’t think I ever will, though.  To go there you need money and health, and unfortunately I don’t have either.

I have been an atheist all my life.  I can’t call myself a believer but I try to observe the Jewish traditions whenever I can. I celebrate Pesach – I always have matzo, and I fast on Yom Kippur. I also celebrate Hanukkah and Purim. Hesed, the Jewish center, has supported this a lot, helping older Jewish people to regain the kind of Jewish way of life that they couldn’t afford during the Soviet regime. Hesed provides assistance, and it feels good to get support at this difficult time. I receive Jewish newspapers published in Kiev, and I am very happy about the Jewish communities, cultural centers, and Jewish children's and young people's organizations existing now in Kiev. It’s a pity that we didn’t have any of these earlier.
Thank you for listening to the story of my life.

Sofi Eshua Danon-Moshe
Sofia
Bulgaria
Interviewer: Svetlana Avdala
Date of interview: March 2006

I met Sofi Eshua Danon-Moshe for the first time at a concert and we started talking immediately. It’s not difficult to establish contact with her. We didn’t like the performers and I started wondering why they had been invited. ‘Oh, Svetla, Svetla, nowadays everything is being done for the profit; there’s a hidden purpose even when you’re greeting somebody.’ During the concert she started crying several times. Even the bad performances managed to awake some memories. At another occasion she started talking to me with the knowledge of a biochemist; she started talking about the biochemistry of human relationships, i.e. about love and sex, and in the end she concluded, ‘This is how we Jews are: we like to make love in the open, under the street lamps.’ and I would say that this is how Sofi, or Sofka, as everybody calls her, is. You can’t put her in a framework. She’s here and there, determined; she’s ready to infect people by her example, to sweep them along. She always does her best, no matter what the occasion is; she’s a combination of gullibility, sensitivity, and sensuality with the addition of common sense and philosophical profoundness. She cried several times during the interview. Her thoughts ran over one another, the things she was talking about intertwined. She had so many things to tell me at the same time that she started choking. Nonetheless, it wasn’t difficult to understand her because her stories were full of life; you could even feel the taste or hear the things she was talking about. And they consisted not only of descriptions but also attitudes, actions, speculations. I can hardly fully present my impressions in the text below because of the requirements for completeness of the evidence.

While processing the material I tried to ‘comb’ my thoughts on several occasions; I separated them and tried to organize them into a number of topics, but that wasn’t Sofka, something was missing. In Bulgaria we have the saying ‘an owl in a bag’ which means that the person is always up to something. This can be applied to Sofka even now when she’s 83. You can always meet her in the Jewish Center or in the synagogue. You will hear her hoarse voice. She’s involved in all the clubs; her whole self is employed in the public activities and no matter what, she manages to be in all the places at the same time. She has remained at the same work place and with the same husband. And in the final interview I found out that she hasn’t received any compensations or money for the things she has been doing although everything nowadays is being done ‘for the profit.’

My family background
Growing up
During the war
Post-war
Glossary
 

My family background

My name is Sofi [Simha] Eshua Danon, nee Moshe. I was born in Pazardzhik on 28th July 1923 [In the past this town was known as Tatar Pazardzhik until 1934 when only the name Pazardzhik remained. The population in 1989 was 77,340 people]. I have a degree in medicine, specialty: microbiology. I worked at the Institute of Hygiene where I had the academic rank of senior research associate. I speak Russian, Hebrew, and French.

I have two brothers: Shimon, born in 1927, and Shemuel, born in 1943. Shimon is a lawyer, whereas Shemuel is a medical statistician. My husband’s name was Shemuel Yosif Moshe [1922 – 1996] and he used to be the director of the machine-tool laboratory at the Higher Institute of Machines, Electricity and Technology [HIMET].

I have a son, Yosif, and three grandsons: Petar, Shemuel and Yosif.

My father told me that his kin had come from Odrin [Edirne, Turkey]. His predecessors went there after the expulsion of the Jews from Spain 1. They moved through Northern Africa and Southern Europe and settled down temporarily in the Ottoman Empire. There were big Jewish communities around Salonika [Greece] and Istanbul [Turkey]. My kin moved from Istanbul to Odrin and from there separated and settled down in different places: most of them in the towns of Gorna Dzhumaya and Pazardzhik, which was a major market center at the time. [Gorna Dzhumaya was renamed to Blagoevgrad in 1950 with decree No. 209. The adjacent villages of Gramada and Strumsko became part of the town the same year. According to the statistics up to 1987 the population of the town was 64,882 people.]

I know a few things about my paternal grandparents. They were already dead when I was born. I only recall some of my father’s stories about them. My grandfather, Shimon Danon, was a very tall man. He was neither a good merchant, nor laborious and persistent, nor strict enough with his children. He could spend a whole day sitting on a bench in front of his house, looking at a watch and trying to understand how its mechanism worked.

My grandmother, Sonhula Danon [Simha], had the most wonderful personality in the world. And I believe that my father cherished the dream of having such a woman until his death: a woman of soft personality who would make every person in the family feel comfortable, like a hen with her chickens. That was what she did for my grandfather and their children: my father, his two brothers, David and Samuel, and his two sisters, Roza and Matilda. Later my father told me that he used to work while he was still a child: he used to buy walnuts, break them and sell the nuts. So he had some money put aside. Once, when the family was without money my grandmother asked him to give her the money he had saved. She wanted to give it to her husband so that he could buy something. And my father asked his mother when she would return the money. She didn’t say anything but one day she went to him and told him, ‘Eshua, I heard that your father was distributing money and he said aloud that he owes you money, which means that he will pay you back, don’t worry.’ But my father was convinced that his father would never return that money. And he was right.

After my father had completed his military service, he fought in three wars: First and Second Balkan War 2 3 and World War I 4, and then he wanted to get married. He and his brother David decided to make a list of all the unmarried young women from the Jewish municipalities and started visiting them. When they went to Plovdiv [the second-largest city in Bulgaria located in the central part of South Bulgaria, 125km from Sofia], his brother David liked my mother Ester and, as a matter of fact, chose her as my father’s future wife.

I don’t know exactly what the origin of my kin on my mother’s side is, but I can draw some conclusions from the things my mother told me when I was a child. My grandmother, Dudu Nissim Assa, was a very bright and energetic woman. When they wanted to marry her she said that she would get married only on the condition that she had the chance to visit Brusa: a town in Southern Turkey [Editor’s note: the city’s name is actually Bursa]. And she set off with her father. They got on some caravans and went to the town. Only after that did she marry Grandfather Nissim Assa. I think that her strong desire to visit Brusa didn’t happen by chance; it probably was dictated by some childhood memories or something.

Grandmother Dudu wasn’t only a bright, energetic and curious woman, but she also took the conditions into account and knew well that when a Jewish woman got married she had to settle down into the house, because she had to be a housewife first of all, who’d take care of the home and the children and wouldn’t have the chance to travel so much.

Grandfather Nissim and his brothers Yako, Haim, Rafael, Dudichi, Haimochi, my uncles Shemuel, Yosif and Leon and my mother’s sisters Matilda and Liza, used to live in Plovdiv. My mother Ester used to send me there every holiday. And I would go, with a little suitcase but my mother always made sure I had some relatively new dresses. In Plovdiv my relatives would meet me with the words, ‘Your mother has overestimated you again. She gave you bigger shoes so that you can wear them next year, too.’ And I replied, ‘No, you’re not right, because they’re nice.’ ‘Of course, they’re nice, you look like a doll in a shop window.’ And I would always ask, ‘Grandfather Nissim, when will you put me in the shop window?’ And he would say, ‘It’s Sunday today – impossible!’

Their house in Plovdiv was in the Jewish quarter, in the very center of the quarter, and they didn’t have a garden. They used to communicate exclusively with the other Jews whose houses surrounded us on all sides.

My grandparents used to speak Ladino 5. I think that their food was kosher and they kept all the holidays and rituals, much more than we did later in Pazardzhik. I remember there was a church next to our house. It was called ‘Sveti Georgi’ [St. George]. And when the local people came out of their houses during Easter with burning candles in their hands I was very curious and used to lift the curtain a little so that I could see them. Their silhouettes were extremely beautiful. My grandmother didn’t allow me to look at them; she used to tell me that they were in fact looking for a Jewish child. So she instilled negative feelings in me while I was still a child. As a matter of fact, my grandmother’s main task was to instill fear in me because she was the one who was afraid. She was afraid that the Christians would harm me because they had condemned the Jews for crucifying Jesus Christ. Actually, I started feeling somehow different at that time.

There was a patriarchal order in my kin’s home in Plovdiv. I remember that there were two families living in the house: Grandfather Nissim’s and his brother Yako’s. They were ‘dzhamdzhii’ [glaziers]: they delivered the ‘dzhams’ [window-glass] but didn’t have their own shop. I remember that they lived in one enormous living room. I can’t describe how big it was: in one part of it slept Grandfather Nissim’s family, in another Yako’s. The families followed a particular order depending on superiority: my grandfather was first, then my grandmother, their children and so on. There wasn’t a screen of any kind in the living room. There were some rather big closets in which the mattresses, the quilts and the pillows were put. They were hidden there during the day and in the evenings they were arranged on the floor.

Grandmother Dudu, my mother’s mother, had suffered from Spanish influenza. As a consequence she got Parkinson’s disease. Her sons, Leon and Yosif, had made a special chair with a little opening in the bottom so that she could be attended to easily as she wasn’t able to stand up and walk. My mother used to send me to Plovdiv during my holidays so that I could sit next to her, to help her and make her feel better. She was practically immobile but she was full of energy, and she was sociable and liked to entertain guests. And whenever her friends came to her place I hid under the table. They were gossip queens. They would make coffee and when some of our lady neighbors appeared on the doorstep, they would start making comments about her immediately. It was a pleasure for me to listen to their chat. Once I even told my grandmother, ‘You meet her in such a good way but I heard what you were saying about her.’

Irrespective of the fact that she couldn’t move, she was aware of the order in the house, which she had created, and wanted everybody to stick to it. At home she was the queen, and the housekeeper. She often told me, ‘Go to the wardrobe over there, in the right part of the top shelf there’s a kerchief with embroidery at the ends. Bring it to me.’ What does that mean? She was present at the ironing of the linen and she observed how her daughters and daughters-in-law did it. She gave instructions while they were doing it and told them where to put it. Yes, she used to know everything, even the exact places of the plates.

She was a woman of order and common sense, respected by all the people she knew not only because she was able to put the household in order but also because she could put in order the relationships between people. She could put everybody in their place, she showed the people their shortcomings but with a lot of tact, without quarreling with anybody. Take for example my grandfather who liked reading the Bible very much and knew a lot of stories from the Old Testament. He would sit next to her to tell her one story or another but the train of his thought was often broken. At such an occasion she would say, ‘Come on, go to the kitchen and read it once again and come back to tell me the story because you have forgotten it a little.’

My grandmother had a reasonable attitude towards everybody. My mother, for example, had been the naughtiest of all the kids. She wouldn’t stay at home, ignoring my grandmother’s warnings, and she always stayed at the neighbor’s. Once she wanted to be photographed and borrowed a dress from a neighbor who had typhus. Afterwards she caught typhus, too, and spent three months in hospital. That’s the way things go, every waywardness is punished!

Growing up

Grandfather Nissim, who was a glazier, used to be a strong man who cared for a delicious meal. I’ll never forget his pickled vegetables; he used to personally put them in a tin. At Pesach, in the spring, he opened the tin for me and gave me tomatoes from there, but not green tomatoes, tomatoes that had just started to go red; pink ones. Those were my favorite pickles. My grandfather definitely had a special attitude towards food. In fact, I started eating regularly in Plovdiv because of those pickles, otherwise I was very choosy. My mother used all means possible to make me eat. She used to always give me high-calorie food so that I would grow up and gain more weight because I was rather small.

I remember that when we were living in Pazardzhik she would always follow me around with a bottle of cod-liver oil pills but I invariably threw them away. Every time I went to Plovdiv an inseparable part of my luggage was the bottle of cod-liver oil but I would always find a way to forget it on the train. And once in Plovdiv, I didn’t need it anymore. My mother’s cooking was rather good, and when Grandfather Nissim came to visit us after my grandmother’s death, my mother served him food and he always claimed that she was giving my father better parts of the dish.

I learned manners at the table for the first time in my grandparents’ house. My mother had never explained to me what I should do at the table. I saw in their house for the first time that the bread shouldn’t be put in the middle of the table but everybody was given some slices they were supposed to eat. In our house in Pazardzhik we were used to breaking up the bread, putting it into a bread-basket so that everybody could take a piece from it and return the basket in the middle afterwards. There wasn’t anything like that in Plovdiv.

At that time and with my grandparents I learned to use a fork and a knife while eating. In Pazardzhik my mother used to look after her two children: me and my brother Shimon, who’s four years younger than me. I was born in 1927, and my other brother Shemuel was born much later in 1943, and everything we did had to take place very quickly. My mother was always trying to feed me with a spoon whereas in Plovdiv nobody paid attention to me. Here’s the knife, here’s the fork, you would eat, it doesn’t matter how.

My father, Eshua Shimon Danon, was born in Odrin in 1885. He died in Pazardzhik in 1947. He had finished his elementary education in Alliance Francaise 6 and, apart from Ladino, he spoke French. He wasn’t very tall but was quite slim and very agile. My son bears a great resemblance to him. He didn’t wear a beard or mustache. Those weren’t fashionable at the time. He liked to wear smart clothes, and had nice ties. At that time a tie was a symbol of elegance. He not only wanted to dress smartly but he also insisted on having beauty around himself. He wanted us, the children: Sofi, Shimon and my mother, to look good. I even remember that he used to buy her Epsom salts so that she could lose weight because she was pretty plump and he was ready to set the example by drinking it with her but my mother didn’t care that much about her appearance or about her attire and she often refused to support him in such initiatives.

He was also a merchant: he used to sell textiles to the peasants, kerchiefs to the harvesters and had rice-fields on a sharecrop basis. He took me for rice harvest on many occasions. Some Bulgarian peasant women used to work there. He used to buy kerchiefs and mastic for them. First he used to take a large quantity of mastic from somewhere, mastic in grains – ‘sakus.’ After that he used to separate it into portions and give a portion to each of them. It was such a joy for the girls who were gathering the crops. Later, when they got married he used to sell them kerchiefs and gold coins. The peasant women liked him very much. Afterwards, during the Holocaust, those same peasants would bring us grapes, cheese, lumps of butter, pullets. They would sneak them in secretly and bring us supplies.

My father liked having fun, singing, and he had an artistic talent. In the evening, after work, he asked the girls to sing and to tell poems. He used to tell me, ‘Come on, my Sofi will tell a poem and you too.’ And do you know what happened once? We were visiting a family in the villages Bushulya, Karabounar or Vetren, I can’t remember, but the rice fields were near those villages. One of the sons of the family stood up and started singing, ‘And the flag, the red flag…’ ‘Hey, we’ll be sent to jail because of you,’ my father said. ‘We’ll be hanged because of you’. That was a communist song. I know that before I was born, until 1923 7, he had been a member of the Party but he didn’t restore his membership afterwards. I don’t know why. After we were born he became extremely religious and started looking for the roots of communism in religion. He used to say they had a lot in common.

My father went to work in the morning. He came back home to have lunch and went back to work for two or three hours. Afterwards he went to the café for a while and then he came home. He always said, ‘Oh, you can go wherever you want but you have to be back for dinner so that we can all sit together at the table.’ And he didn’t allow my mother to complain about us at dinner. And she replied, ‘Then when should I complain?’ ‘No,’ he said ‘when we’re at the table, you’re going to talk about something else. Let’s have fun now.’

My father liked songs very much. He had also told me in a song the story of our Tsar Ferdinand’s family 8: how he was invited to become our tsar and how he married Maria Luisa, and how their children were born and how Maria Luisa died when one of their daughters was born. I learned this story from the song, not from the books. He used to sing songs like that. He didn’t sing in a choir, he was just a romantic. He liked to have fun, and everything to be nice. Even when my friends visited me he would say, ‘Come on now, each one of you is going to recite a poem.’ They were embarrassed by that. I wasn’t embarrassed but just imagine when friends come to visit you and somebody makes them recite poems. He liked to make our meetings more refreshing through the arts and to make us familiar with interesting things through them.

Yes indeed, he was romantic and sentimental. He probably took part in some amateur organizations while he was young. Afterwards, until the age of thirty he fought in different wars. I don’t know what he did in the intervals. All I know is that he didn’t have much time. He was decorated with the military cross because he had saved a battery. He took part in the three wars: First Balkan War, Second Balkan War and World War I. He used to often talk about that occasion but I don’t know during which war it actually took place. While his division was retreating, he saw some abandoned weapons and without having any military rank, being just an ordinary soldier, he gave command to his division, ‘Stand still! Take the weapons!’ and that’s how they saved the weapons. When they returned he was congratulated on his actions.

He told me what they ate in the army. They lived in great misery, in freezing temperatures. He once told me how our army was freezing on 31st January and how close he was to freezing himself. But they formed pairs and succeeded in warming one another with their breath. And I remember how he was saying that it wasn’t cold all the time: on 1st February suddenly everything melted and there appeared rivers of water, and so everything melted. So it was an incidental, momentous freezing of our whole army. And how they waited for a truce, do you understand? They go to war and wait for a truce between the sides so that they could go home. And he sang, he sang a lot: ‘We fought bravely at Bulair, killed a lot of Turkish scum. Now we’re coming back, back…home.’ [Battle of Bulair: a heroic battle that took place on 26th January 1913 between the Bulgarian Seventh Rila Infantry Division and the Ottoman 27th Infantry Division. The Bulgarian army was victorious.] He used to sing that song after falling into a particularly sentimental mood. And when he sang it I understood what a dream, what a yearning it was for them. My father had made some real friends in the army, Bulgarians. I remember that every Easter, our Pesach, some Bulgarians visited, they were his friends, but I can’t remember their names.

My mother, Ester Nissim Assa, was born in Plovdiv in 1898 and died in Sofia in 1968. She had elementary education; she spoke Ladino, was quite religious and was a wonderful housewife. What did it mean to be a good housewife at that time? It meant complete lack of free time, no free day, not even a free hour. She cooked, did the washing, and the shopping. My father used to help her with the shopping from time to time. Additionally, she knitted whole curtains with applications of peacocks on them. Firstly, a kind of network was done: she used to leave some holes that later were embroidered by hand with the help of a framework. I know that she used to have a lot of such curtains. She embroidered with white Japanese silk that was known as DMC. She used a model; our lady neighbors gave her some pictures but there were some magazines as well.

I recall that my mother had a subscription for a women’s magazine. I can’t remember its name. There were recipes in it, and knitting patterns, too. She knitted a lot. How come I didn’t get the knack of it from her! She knitted and used to boast about a pullover she had made for her husband to every neighbor. At first she knitted a gray pullover for him, and then a white one, which was as white as snow. Yes, she used to knit a lot, embroider a lot, and cook a lot. At that time homemade tarts were gaining popularity and were taking their place on our menu. The very first tart she prepared, I recall, was with biscuits and vanilla cream. She first put a layer of biscuits and then poured cream on top. And then she decorated it with cocoa and chocolate.

Apart from our Jewish relatives my mother used to have some Bulgarian friends as well. She liked to meet with them not only in our quarter. She invited them regularly to pickled vegetables, and salads. I recall that one of them was very puzzled when my mother advised her to put some grains of sugar in the green salad in order to suppress its somewhat sharp taste. As a matter of fact she recommended putting some sugar in all kinds of salads, they gave it a try and liked the result. She liked to communicate with some of our neighbors in the other quarters. I told you that the Jewish community was quite reticent, but she kept in touch with some Bulgarians. My mother’s cooking was very delicious and she used to do a lot of other things as well. She believed that I had to be like her in every respect but I wasn’t a very skillful follower.

At the basis of her upbringing methods laid the belief that every Jewish girl shouldn’t only be well educated but that she should also be able to make and have an idea about lots of other things so that she would be capable of meeting the various needs of her family and manage the household. In that respect my father bought me a piano in 1936 and I had to learn to play it, not only read novels. I started taking private lessons but I was good for nothing. Now, I’m really sorry that I had the opportunity and I didn’t take advantage of it. At that time I was doing a lot of things: novels, social work, etc. Why didn’t I take advantage of that opportunity that other people didn’t have?

We had different sweet things for the different holidays. At Purim, for example, we used to eat a lot of sweet things and really sweet they were because that holiday symbolizes the physical salvation of the Jews whereas at Chanukkah we celebrated the spiritual salvation. You know that we had a tsarina [queen] whose name was Ester who saved the Jewish people. And you start drinking at Purim out of joy and you drink so much that in the end you can’t tell who the villain is and who the savior is; that’s how drunk you are. And out of joy you feast on sweets: this is the sweetness from the joy of the physical salvation in that historical moment. The best sweet thing at Purim is called ‘tishpishti.’ I think the name is of Arab origin. It’s two layers of dough with a stuffing of walnuts and orange peel in between. It’s baked and syrup is poured onto it. It rises like a Turkish baklava and it’s very delicious, it melts in the mouth because the ingredients are only oil, butter, flour and the stuffing of walnuts. It’s very sweet indeed.

My mother used to also prepare other sweets from biscuit dough and walnut stuffing inside called ‘ahashu.’ They are round and are also called ‘roskhas de ahashu.’ The stuffing is made of walnuts again with orange or lemon peel, some people used to put in vanilla but my mum avoided it. ‘Haman’ is the lord who wanted to exterminate the Jews and as we don’t want to meet any more Haman’s in our lifetime we prepare ‘orezha de haman’ – Haman’s ears and Haman’s hair. These are boiled, drained noodles sprayed with lemon and oil. It makes a very good appetizer for ‘rakia’ 9 and can be served with eggs, which we usually bake, and pickled gherkins.

There are symbolic dishes for Rosh Hashanah as well. It’s at the beginning of the year and in order to guarantee a wealthy new year my mother used to put in a plate of a carrot cut into coins. We would also buy and put a pomegranate on the table so that our virtues would be innumerable like the seeds of the pomegranate. At Rosh Hashanah we used to make leek balls. My father had explained to me that all these earthly plants like leeks and beet symbolize the eradication, the extermination of the enemies: that is, to eradicate our enemies and to make them separate like the leeks, you know how its layers separate. We looked for symbolism in each vegetable or fruit.

At Fruitas 10, for example, we didn’t use to eat so many sweets, we ate more fruits. My father and I would go buy the fruits first thing in the morning. That was the best part of the holiday. We would also go to the shops together with my brother. There was a big shop for tropical fruits in Pazardzhik. I can’t remember if we used to buy fruit from there during the year but at Fruitas we would invariably go to buy raisins, figs, dates, oranges or tangerines. We used to buy lemons during the year as well. From there we would also take hazelnuts and walnuts, and we roasted them. At Pesach we used to put them in water and afterwards they tasted like fresh walnuts. At Fruitas we used to roast them a little. They become very delicious. Even now when I eat raw walnuts I start thinking how a little roasting would improve the taste. And when we roasted them a little bit more we used the soot that appeared on the nuts to paint our eyebrows.

We also got some hard flat loaves called ‘boyo’ made of flour, water and a little salt, without yeast or leaven. We used to eat them instead of bread. And on returning from the market with two bags full of those tropical fruits and walnuts we would add apples and Jerusalem artichokes to them. My mother put all the fruit in a baking plate with the Jerusalem artichokes in the middle. When my mother got older and her teeth weren’t so good anymore she would cut a slice of Jerusalem artichoke and eat it with the help of a spoon.

At Pesach we used to buy matzah that was delivered from Sofia. It was ordered by the Jewish community in Pazardzhik. We used to put water in a pot with a sieve. We put the boyo on the sieve covered with a cloth in order to let it become softer. At Pesach we would also buy matzah delivered from Sofia so that my mother could make ‘burmolikos’ 11: round pieces of fried dough. She put the matzah into water in the evening so that it was soft in the morning. The matzah we were used to was hard, not soft like the one they give nowadays in the synagogue at Pesach. After that the matzah was drained from the water, made into dough, eggs and salt were added and then the doughnuts were fried. And every time, absolutely every time, before Pesach, my mother would fry these so-called doughnuts in the morning before us getting up. They were served in a number of ways, like with salt, but we didn’t like them that way. We preferred them sprayed with sugar powder. That was the best way. Some people preferred them with sugar syrup. In the morning before we washed our eyes there was this smell of ‘burmolikos’ that had pervaded the house. We were motivated to wake up earlier because we were attracted by the scent. That was the tradition. I don’t know whether it should be called a religious or traditional practice.

In my family all the holidays were kept but not so much according to religion. The aim was to create a holiday atmosphere. Afterwards while playing in the street we would ask each other, ‘Did your mother make that cake for the holiday? Or did they buy you new clothes for the occasion?’ We got presents for the holidays.

Every six months or once a year our parents bought us a pair of leather shoes with a button on a strap. They were made in Czechoslovakia. We were used to wearing leather shoes and white socks but the socks very quickly turned gray because we used them all the time to wipe the dust from the shoes. We had to wipe the leather all the time so that the gloss wouldn’t disappear. Afterwards at school we used our caps for that purpose. We didn’t like wearing hats at all and used the cap to wipe our boots. That’s what I recall.

My father built our new house around 1930. I remember how my parents carried whitewash and bricks. Before that we had lived in a ramshackle house that was in the same place. It was used after the new house was built by my father as an instrument shed. Our new house was very beautiful, one of the most beautiful in the town. Then, while it was being built, my brother was three years old and according to the belief his jerry had to be thrown in the basement so that the house would be strong. When the jerry was thrown my mother fell down and broke her head. Blood started dripping and it’s believed that our house was so beautiful because of the blood at its base.

It was a storey and a half. There was also a big cellar where my father liked keeping wine and watermelons until Fruitas, which was usually at the end of January or the beginning of February. And it was known by all the people in Pazardzhik that watermelons could be preserved and kept fresh in our cellar for a long time. And at Fruitas, when the fruits were given out, he would also give out slices of watermelon.

It was a high cellar that we used instead of a fridge. There were cupboards covered with net to prevent draught. There we used to keep our cheese, yellow cheese, the cooked dishes because there were no fridges at the time. We used to cook on burning coal. Apart from the fireplace in the kitchen we also had some little braziers. And we used to cook on them. And above the cellar was the storey with the rooms for living: a hall, a big room in the middle, two bedrooms, a living room and a kitchen. The toilet was outside. Apart from the cellar we also had a room at the top with a little terrace: an attic. I prepared for all my exams in this little room in the attic. It was a place for relaxation. A piece of paradise where you could be alone. And there was this beautiful staircase that led from the entrance to the hall.

In the hall there was a straw table and two straw armchairs. When the interned people came from Sofia 12 and we accepted them they said that one of the most beautifully furnished houses was ours. After the hall you entered the big living room, a sitting room with a big table in the middle, and a massive square table with big greenish oilcloth chairs. They were covered with oilcloth, not with upholstery. And I was made to wipe the dust every day. There was a lot of dust in Pazardzhik. On two sides of the living room there were doors: one to my parents’ bedroom and the other to the children’s bedroom. My father had that dream. After returning from the war he got married and bought, maybe two second-hand beds. They were made of metal, dark-red in color. In the bedroom there was also a dressing table with three mirrors that could be folded and a wardrobe and a cabinet that were red, too. In the living room, apart from the table and the chairs, there was also a sofa covered with oilcloth, like the chairs, and a dark-red cabinet. That color that was as dark as wine and reminded me of velvet. That’s how I remember it.

After some years had elapsed I know that my father went to Plovdiv to buy linoleum for the floor because it was made of boards. My mother took great pains to clean it; she rubbed the boards with a roof-tile in order to preserve the light color. So my father covered them with very beautiful linoleum. People visited us just to see it. Its edges were covered with typical Bulgarian embroidery. The children’s bedroom was opposite. There were two beds opposite each other and a table between them. There were also some chairs and a wardrobe where we kept our linen and underwear.

We used a stove on coal for heating. Sometimes my father bought anthracite coal, which burned energetically and didn’t produce so much ash because my mother had to clean the ashes every day. It was a difficult life.

We also had a maid: a girl my age, the daughter of a soldier, who knew my father from the Second Balkan War. She was from a nearby village. She used to help with the shopping and the washing.

There was a garden around the house. At a certain time we kept some hens but later we got rid of those animals. But, on the other hand, the garden was full of roses. My mother was known to be a great gardener. We had orchard trees and a lot of quinces. We were known for our quinces as well; they looked like apples and you could eat them immediately after picking them from the tree. They were very nice and juicy. And the trees were all over the garden. Half of the garden was tiled; the other half was left with the earth. And we used to light fires in the earth part of the garden to boil the tomato sauce, and the jams for the winter. My mother used to have some of those very big pots called ‘payla.’ It wasn’t something that all our neighbors owned. Our neighbors next door waited for my mother to finish cooking to borrow it. That was how they rotated the ‘payla’ to one another. The last one to use it washed it and returned it afterwards.

Our house was the only one, which was painted in red. We were surrounded by Jews. There were little doors in the fences between the houses and we could move freely from one house to another, but there were ordinary wooden doors to the street. We didn’t even lock them. The neighbors could just press the handle and enter. We kept in touch mainly with my father’s relatives.

His two sisters, Matilda and Roza, and his brother David, used to live in Pazardzhik as well. David was our next-door neighbor. There was a little door that connected our houses and we used to be on friendly terms. We, the children, were very happy when Aunt Matilda, who used to live nearby, too, visited us because we always had fun together. My father and she started recalling their youth, the ‘chitalishte’ 13 and the activities they had organized there, the theater they had organized, the lectures, the topics they had discussed, different events which had taken place there, they talked about all sorts of things. And we were extremely interested because, you know, children are always interested in the events from the past. We stood at the windows, and waited for her and when we saw her we started shouting, ‘Tanti [Auntie], come and see us tonight, come and see us tonight.’ If she agreed, we started jumping out of joy.

As a matter of fact I can’t remember if our cousins ever visited us. They probably did but it didn’t stick in my memory because, on the one hand, I was attracted by the stories of the elderly people about the past and the history and, on the other hand, I was involved in the public life at school and in the Jewish organizations.

In the 1930s the father of Uncle Bohor, Aunt Roza’s husband, bought a gramophone with a diamond stylus. I remember that my father envied him a lot. Later, Uncle Bohor bought a radio, placed an aerial on the top of the house and sold the gramophone to my father. We used to listen to a lot of opera records at home and my father always told us off for breaking the records.

My parents sent me to the Jewish kindergarten even though my other brothers could have looked after me and they had the financial means to hire a governess.

The Jews in Pazardzhik had taken on a girl who knew Hebrew; I don’t know where she had learned it. They had also rented a room in an old house. That was the place where the parents left their children to attend kindergarten so that the kids could be prepared for school. There we were taught some songs, some customs, some plays, like what they do now in the kindergartens, and some poems. And afterwards the children didn’t consider school as a burden but as a continuation of the kindergarten.

At the Jewish school we studied all the subjects like Natural Science, Bulgarian Geography but we also had religion - Pentateuch. We studied at the Jewish school until the third grade: four forms and three grades. At the end we took an exam because it was a private school whereby our parents transferred money to the Jewish community 14 and the community financed the school. I think that was the way things happened and at the exams there was always a state commission to test our knowledge. And, I want to tell you that they were always worried by the fact that they had to put an excellent mark for every student.

The school and the synagogue were in one and the same yard and there I spent my childhood. We were at school until noon, we usually had four hours a day, and we then quickly went back home to have something to eat, we left our school bags, and ran back to school. Afterwards our real life started, in the big gym and in the yard. We waited at the iron gates to be let in but they wouldn’t open them until 3pm and we begged, ‘Tanti Rivka, come on, open the door, please…’ And then we started playing.

The Zionist organizations had already been created by that time. Only very few were members of Hashomer Hatzair 15, there was also Betar 16; only boys were accepted in it. My mother was a member of the women’s organization WIZO 17. There was another charity: its members gathered and visited ill people. Its name was Bikur Cholim 18. Very often they helped poor girls by preparing their dowry or buying a sewing machine so that the girl could prepare the dowry herself. That was the most precious gift, to buy a poor girl a sewing machine; she could prepare her dowry and that also gave her the chance to practice a craft. There’s a famous sentence, ‘You shouldn’t go to bed with a light heart if you are aware that a brother of yours is going to bed hungry.’ This was valid for the Jewish community and is still valid today.

After finishing the fourth grade I was accepted in Maccabi 19. All the children in it were divided into groups according to their age: Maccabi bands. Our mothers would sew the uniforms for us: white shirts with pleated skirts and sailor’s hats. Maccabi was a Zionist, sports organization, which means that it encouraged the desire to found a Jewish state and at the same time our slogan was: sound mind in a sound body. The members of Maccabi were always in a dispute with the boys from Betar who believed that the Jewish homeland should be won by fight and war whereas we raised money because we believed the right thing to do was to buy the Palestine lands. We had some blue money-boxes 20, which were used for collecting the donations for that purpose. Every week we went from shop to shop, from house to house, to raise funds.

Magazines issued at the time, like Ashofar, for example, contributed to the raising of those Zionist spirits. There were a lot of songs and books devoted to that topic. I recall a title, ‘We’re Building Erez Israel’ – there was such a leaflet, yes. I also remember a slogan from that time, ‘We have to resurrect the biblical language – the Hebrew language, and we have to!’ And there was a meeting of the young people where we had to talk only in Hebrew. We had a symbolic hoop that was given to a person who switched on to some other language besides Hebrew. The person who had the hoop on Friday evening had to pay two levs. That was a stimulus to study and revive that language. Even nowadays I believe that was a triumph of the Jewish state: to turn a biblical, dead language into living speech and modern language. Because the Jews understood that having their own language meant having a state, a nation.

My brother was a member of Maccabi, too. We talked a lot with him there, not so much at home but in the organization. I can say he was extremely active. He was very good at sports and always got awards for that. And there we had something common to talk about; otherwise we didn’t communicate so much with each other. He was four years younger than me and was a boy and I was already a grown-up girl. He was a little jealous when I went out with boys. He never liked the boys I went out with. My parents didn’t like those boys either. They somewhat overestimated me.

At Maccabi we used to put on stage literature trials. For example, for the novel ‘Martin Eden,’ a novel by Jack London. The protagonist commits suicide at the end of the novel. We appointed a judge, a prosecutor and a defending lawyer. There was an audience. And the prosecutor started settling the case by asking, ‘Is it power or weakness to commit suicide?’ The defender started defending. The audience expressed their opinions. And at the end the judge returned a verdict of ‘guilty’ or ‘not guilty.’

We staged plays. For example, the Ukrainian play, I can’t remember the author, ‘It’s hard to be a Jew.’ [The author of the play ‘Shver tsu zayn a yid’ (Hard to be a Jew, 1914) was Sholem Aleichem.] I was an old woman. Can you imagine me, a midget of a girl, playing an old woman? We were somewhere on the square, I entered and said, ‘Listen, people – defeat.’ And the audience started laughing instead of crying. I was a girl wearing the clothes of an old woman and was shouting. I wasn’t much of an actress.

We performed Bulgarian and Jewish characters. We not only played hand in hand but also tried to touch the young men with our shoulders. It was important to be next to some boy… it was important who you were standing next to, to hold hands.

I had a boyfriend while I was still in the sixth grade. He was a member of Maccabi, too, and his name was Miko Kalev. My friend Liska Natan also had a beloved. His name was Mishel Pamoukov and he died on the ship, which set off for the Promised Land because it was overcrowded which means that a lot of people wanted to go to Palestine. That happened in 1942. The name of the ship was ‘San Salvador’ and it was a real tragedy 21. Mishel Pamoukov tried to save people but he couldn’t swim. It was a tragedy for everybody because there were people who had set off for their Jewish homeland and they believed that God would be with them whatever might have happened. It was such a tragedy. They read the names of the dead in front of the school. We had gathered in front of the school and they informed us on the phone, ‘One more dead body, one more dead body’ and the lists of names.

I can’t say I was indifferent to the Bulgarian boys but my parents didn’t allow me to contact and be friends with them. They believed that they would ruin a Jewish girl. In general, my mother wanted me to be extremely sensible as far as boys were concerned. No contacts, but we were friends and communicated a lot in the organization.

We played, sang, there were a lot of organized activities. We didn’t have free time to walk aimlessly on the promenade. Every year Maccabi games were organized which meant that from all towns - Ruse [city in Northeastern Bulgaria, 251km from Sofia], Plovdiv, Sofia - members of Maccabi came to Pazardzhik because it was a Zionist center at the time. At that time, before the Holocaust, there were about a thousand people in the Jewish community but that wasn’t all, the Jews in Pazardzhik were very learned, convinced Zionists. It was known that Herzl 22 had visited Pazardzhik before going to the Turkish Sultan. That was the rumor among the Jews in the community.

All the participants in the Maccabi games had to present their exercises. We used to make pyramids, took part in different competitions, for example, we had to put our feet in sacks, to have a thread and a needle in your hand and while jumping with the sack you had to put the thread through the ear of the needle. Or we had to run with the sacks holding a raw egg on a spoon. We had to run and were trying to come first. We used to jump on a vaulting horse, on parallel bars, we made some exercises with very beautiful figures: we all moved to the left or to the right and as a result we achieved some very beautiful tableaux.

We also paraded on the streets of Pazardzhik with our blue and white flag. One of us was holding the national flag, another, our flag. And when we were passing, the people watching us said that we had our own holiday. Nobody tried to stop us; there were such parades in Pazardzhik between 1935 and 1939. And I never felt a certain attitude towards me being a Jew, even when I went to the Bulgarian high school. They liked us very much and knew that we had been prepared well in the Jewish school.

I recall that when my friend Liska Natan and I went to the school yard on the first school day there were all the students from the fourth grades, which we were supposed to join, standing in rows and I heard some voices saying, ‘I hope they won’t be in our class because they are very good students, very serious competition.’ That was the reason they didn’t want us. So they didn’t know anything about us, they had seen us but that didn’t mean that they had a different attitude towards us. On the contrary, very soon both teachers and students started liking us. There were two of us, Jews, in the class; the rest of my classmates went to other classes or to vocational schools of economics.

I started liking some subjects and teachers more here at high school. I can’t say that at elementary school I had developed a special liking for any of the subjects. But at high school I used to like Chemistry, Natural Science. In the sixth grade we studied Psychology, in the seventh, Logics, in the eighth, Ethics. They were part of our training in Philosophy. I was keen on it because it was the subject that could explain the world and provide answers to my questions. And additionally, those subjects gave you the chance to analyze things and didn’t give us ready-made answers. Just the opposite, they gave you the chance to analyze different things in a variety of ways. That appeals to children very much: you find the answer to your personal ‘why.’ I had a favorite teacher: my class teacher whose subject was Chemistry.

The principal, Hadzhitodorov, liked me very much, too, maybe because he taught Psychology, Logics and Ethics. Our Literature teacher liked me very much, too. Just imagine the situation: I’m in the fourth grade, into the classroom comes the Literature teacher, Lyuba Voivodova, known by the whole of Pazardzhik. She gave us the following task, ‘For the next time I want you to write down an essay entitled ‘Sweet Grapes,’ or ‘A September Night in Pazarzdhik.’ That was how they taught us, not by following patterns and clichés. And during the lesson, I probably made an impression, a little girl with glowing and intelligent eyes. ‘Who wants to read?’ and I raised my hand immediately and said ‘I, I…’ ‘Ok, the girl in the red blouse.’ At that time we still didn’t have uniforms. And I started liking this teacher right away because she accepted me, because she praised me for the nice, sensual way in which I had described the grapes, with the little drops of dew on every grape, how I imagined how it melted on the tongue and it felt as if a bee had brought her a drop of honey. And afterwards not only the teachers started accepting me but the students as well.

In high school I made friends with Bulgarians for the first time. It happened like that. I sat at the same desk with the girls but I don’t think we spent our free time together, by visiting each other or anything like that. Those were our contacts. I went to one of them to take the translation in Latin, later she came to me to take the essays in French and that was how we started sharing our lives, we had things to talk about but we didn’t meet after school, didn’t visit each other. We became closer after a trip to the Bachkovski cloister, which was organized by the school. There we felt more at ease. Our teachers even said that they had started knowing us better since that trip.

We visited each other more after finishing high school. Later, during the Holocaust we weren’t allowed to continue our education whereas my Bulgarian classmates went to university 23. And do you know what a tragedy that was for me? After the first semester, after they returned from Sofia and started telling stories about their life as students. That was a dream for us – to go to university, but we could only listen to them and our hearts bled.

At that time, before the Holocaust, the Jewish community in Pazardzhik was quite big – about 1,000 people whereas Pazarzdzhik, when I studied Geography, had a population of 14,000, then 19,000 and 25,000 overall because the town was a market center. There were people moving to the town from the villages all the time.

The synagogue was in the center of the Jewish quarter. They were in one and the same yard with the school.

What I recall very well about the synagogue was that we were there every Friday evening. It was quite a big synagogue. At least, it looked very big in my eyes. The women stood on the balcony, the men were on the first floor, and we, the children in the rearmost part where there was something like a sofa, something that was stuck to the walls made of wood and we cried and laughed a lot. When it’s forbidden to make noise you always find something to be noisy about. We either looked at the tips of our shoes or at something that was near us and all we were capable of doing was laughing. And the shammash passed by us like a real Napoleon and looked at the kids and if we were laughing too much, an announcement was made, ‘Eshua Danon’s daughter, be quiet!’ And you can imagine what happened at home when we returned with my father.

We didn’t have a rabbi at the synagogue. One didn’t come from Plovdiv either. There was only a chazzan and I can’t remember his name, and a shochet whose name was Ben Avram. They were both very intelligent.

In the synagogue there was a little, how shall I put it, a little structure called midrash. When there wasn’t a mass, the Jews could go there, to read. There were a lot of books, extraordinarily many books, and perhaps they were used by the people who wanted to study Judaism or religion. Later, a Jewish club was founded. Our house was near it. Our parents, after dinner, used to go there to meet friends. There were separate tables where different groups of people could sit. They drank coffee and ate a type of jam called white jam. People from different communities, Bulgarians, were invited to the club to read lectures. My parents were very excited by the lectures. They explained all kinds of issues to them, they discussed political and health subjects and for weeks on end they commented on how eloquent and convincing the lecturer had been.

There wasn’t a Jewish chitalishte in the Jewish quarter, but there used to be a town chitalishte called ‘Videlina.’ My parents would go there when there were concerts or some other performances. A little further from the Jewish quarter was Varosha: the garden in front of the Boys’ High School where every week there was a brass band concert. My father liked to take walks there with us very much – with mum and the children. I remember how slowly we walked in it. And we passed by some people, greeted them, like in the movies, stopping for a minute or two, moved on and, most importantly, we listened to the brass band, which was the special entertainment once a week.

There were also some confectioneries on the main street where my dad used to take us every Sunday morning but we sometimes went there alone.

I remember the cinema very well: Charlie Chaplin, Krachoun and Malcho, ‘Tarzan.’ [Krachoun and Malcho were the Danish predecessors of Stan Laurel and Oliver Hardy. The actors’ real names were Harald MADSEN and Carl SCHENSTRØM. In Europe they were known as Pat and Patachon, in Bulgaria as Krachoun and Malcho (lit. the tall one and the short one).] My mother liked the cinema very much, too, and when she met her friends she would ask them, ‘Have you seen that movie? Is there ‘gorchichka’ in it?’ ‘Gorchichka’ means a sentimental element, for example, a poor miserable girl who can’t meet her love or something like that, something like the modern serial films [soap operas] from Latin America. I remember that during the Holocaust and a little before that we boycotted the German movies. We didn't go to see them; not a single young man went to see them.

Every holiday my mother, brother, father and I went to the mountain, to Chepino or Strelcha areas most often, but my father never stayed the whole time. We didn’t go to the seaside. My mother was concerned about the fact that my brother and I were very choosy about food and believed that the fresh mountain air would whet our appetite. But what happened in the end? When we returned the neighbors would say, ‘Look at you, how good you look with some weight on, but Sofia is still very thin.’ And my mother would be angry because she remained plump whereas I was short and thin.

It was quite a spectacle, the preparation for the trip. In the evening we would put the luggage on a horse cart: mattresses, quilts, linen, cutlery. The maid would come with us with the cart and on the following morning we would take the train. My father was always joking, ‘Holiday, ah! Put the pots under the bed and, oh, you have a holiday!’ There in the pine woods my mother cooked all day long: she roasted peppers, and made bread. When my father was with us he would go out for walks, to Kleptouza area for example, and my mother would go to the mineral baths.

During the war

I was aware of Hitler’s outrage in Germany from 1933 until 1935. We studied about that at the Jewish school. I recall that a teacher told us about that, I recall an essay of mine, which ended like, ‘It’s difficult to be a Jew, especially in Germany.’ I also remember that we studied religion and the focus was on anti-Semitism in other countries throughout the history of the Jewish people.

The war broke out in 1939 24. I graduated from the Jewish school in 1937 so in that time I was already at high school.

In 1941, the decree that obliged us to go to the municipality to buy the so-called badges 25 was introduced. And they weren’t that cheap. [No documents could be found on the purchase of Jewish badges. In the literature and most of all in the State Newspaper decree No. 212 was published concerning the wearing of the yellow star.] And this wasn’t the only thing we had to do. There was supposed to be a star sewn on each piece of clothing, and so we had to buy badges for all our clothes and sew them on. And we found a way: we stuck them on the clothes with a piece of wire. Nobody was brave enough to go out without a badge. The people who knew you started shouting, ‘Hey, where is your badge!’ Especially some of the young boys; the so-called legionaries 26 and Branniks 27. They made sure that we wore the badges.

And a little later they started breaking the windows of our houses. My father was forced to make shutters. And they succeeded in breaking the windows through the shutters. We calmed ourselves down with the words, ‘Maybe a glazier is breaking the windows so that we would go and order new windows from him.’ But in fact we were perfectly aware that those were bands of young men who roamed the streets at night to throw stones. And it was easy for them because all the Jews lived in the same quarter. They walked around carrying tens of stones in the evening. They didn’t break windows during the day. And you can imagine, we went to bed shaking because we were scared that they would come into the house. And on hearing a noise we knew the attack was beginning.

My father couldn’t practice his job anymore. It was impossible to own land, or to own a shop. This was the end to our rice-growing. We paid 25 percent taxes all the time on our property. [This wasn’t due to the Law for the Protection of the Nation but another law, which was passed in 1941. Its exact name was a Law for One-off Taxation on the Property of the Individuals from Jewish Origin and it was published in the official gazette, issue 151 from 14th August 1941. In general, throughout 1941 the 25th National Assembly voted and passed laws which in their essence were aimed at the economic restriction of the Jews.] We wrote declarations all the time where we declared our properties so that we could be taxed. We paid a thousand types of taxes on the houses as well. We were extremely suppressed.

There were job restrictions, too, because there was a law: in order to hire a Jew at a certain place there had to work at least three Bulgarians. So the proportion Bulgarians – Jews was supposed to be three – one. Where could you find such a working place in Pazardzhik? Who was brave enough to hire a Jew? There were parts of the town where Jews weren’t allowed at all.

The Germans came in 1941 and they were stationed in the building of our high school. We moved to the other buildings. Some of my classmates and I dared to pass by the high school and even entered the schoolyard. There we saw how the Germans squeezed either their toothpaste tubes or their tubes containing yellow cheese, something that looked like our spread cheese. They had loaves of black bread, they squeezed the tubes on the bread and started eating and our soldiers, good heavens… there was no other food for them apart from beans and lentils. Whereas the Germans – toothpaste! Hitler was looking after them very well. They were stalwart, with green uniforms, while ours wore uniforms that were beige in color and boots that weren’t very representative. I was very envious and was indignant all the time, ‘How is it possible…’

I, by chance, talked to some Germans who were stationed in the school. They were young handsome boys, very handsome. I told them I was a Jew, I wasn’t scared, and I wasn’t hiding the fact. And one of them told me that Jews weren’t nice people. ‘How come?’ I asked. ‘Take Einstein, for example, and everything that he thought of.’ And they told me in reply that it wasn’t Einstein who discovered those things, it was the Germans who did and he stole the results from them.

The Gypsy [Roma] children in Pazardzhik had found out that the Germans were persecuting Jews. They had shoe-cream boxes and the Germans went there to have their boots polished. In order to show that the time for paying had come the Gypsy child would tap its brush on the box which was the signal for ‘Come on, it’s time to pay.’ The German would often show that he didn’t have any intention to pay. And do you know what the Gypsy would reply, ‘Come on, man, do I look like a Jew?’ The fact that the Jews were unwanted and persecuted was well known. Those words meant, ‘I’m not a Jew whom you don’t pay, who you torture, who you persecute…’

There were Armenians, Jews, and Gypsies in Pazardzhik. Some Armenians, but not a lot, the wealthier ones who owned shoe and watchmaker’s shops in the main street, ingratiated themselves with the Germans and tried to show their solidarity. They tried very hard because Armenia was part of the USSR and they had to show that they had nothing to do with the Soviet Union.

The principal of our school, Hadzhitodorov, was very liberal. I was his favorite student. At that time it was a custom to organize balls. My first ball was in the sixth grade. It took place in the building of the Girls’ High School. There were only girls. But when we were finishing school in 1942 the principal decided to make one single farewell ball for the Boys’ and the Girls’ High Schools. It took place in the ‘chitalishte.’ Jews weren’t allowed to walk on the street that was leading to the ‘chitalishte.’ That was a main street and in the big hall of the ‘chitalishte’ there were drama performances, concerts and we were forbidden to attend all those events. But I asked the principal, ‘Shall I come to the farewell ball?’ and he said, ‘But, of course.’

I needed a beautiful dress. I didn’t want to go in my flannelette dress and the black apron. My mother managed to make my dress from some of her slips, which she used to wear under her silk dresses because those were usually transparent. Those slips were made of morocco. Now I know that the name of the fabric, morocco, comes from the name of the country. That fabric was a little rough, dark blue in color.

My mother sewed a dark blue dress for me with a silk ribbon that was blue, too, and a white belt. That was my ball dress. Of course, I had to put on the badge. I went to the ‘chitalishte’ with my friends. At a certain point I noticed that the boys from the Boys’ High School had gathered in a corner and were pointing at me. I slowly made my way to the principal and told him, ‘Something’s happening, Mr. Principal.’ ‘It’s nothing. Stay here next to me.’ And the boys, all of them together, started coming in my direction and said, ‘Hey, you, the Jew, get out of here!’ The principal whispered in my ear, ‘Don’t move from here!’ And I remained there.

A police officer came in five or ten minutes. He came into the room and immediately moved in my direction. He was wearing a cloak and had a sword. He was so tall and was coming towards me in giant steps. ‘Are you a Jew? Come on, go out!’ And the principal couldn’t say anything, poor man. The police officer just told him, ‘She doesn’t have the right to be here.’ And the principal replied, ‘But how is that possible? She’s a student of mine.’

And we went out and walked down the main street. I will never forget that. Imagine a short, thin girl, a midget of a girl, and two steps behind the guy with the cloak and the sword. And people turned to look at us. They didn’t know what was going on; was I some kind of a criminal or what? And he walked with me as far as my house. And you can imagine how my parents met me. I only managed to reach the bed and fall on it.

Thank God that we can forget, thank God our memory is structured like that: to forget the bad things. Do you know what kind of stress that is – it remains hidden somewhere. And it decides to come out all of a sudden. It isn’t completely wiped out. It influences the formation of one’s character. It transforms everything into fear, there’s always that fear, that neurosis that something bad would happen, that the person who’s looking at you has something bad on his mind.

Yes, I have probably started feeling different since then and I have always wanted to leave for Israel. It was a matter of life and death to have our Jewish center. I even want to tell you that in 1941 they closed all the Jewish organizations and someone from the central direction of UYW 28 came to inform us that if we became members of UYW we would help the anti-fascist movement. And we all started assisting that movement: we collected clothes, money, and food, in order to help the partisans and the political prisoners. And I moved from Maccabi to UYW.

After that the interned citizens of Sofia came to Pazardzhik. We had to accommodate them in our houses. Some of them slept in the school on bunks. There were some ill people among them. My mother, father and brother slept in one room. I and one of the daughters of Mois Farhi, one of the interned families, slept in another room. The third room we gave to the mother, father and her brother. The living room, through which all of us passed, was used by another family also from Sofia: a man, his wife and two children. I can’t remember their names. We also gave out the room in the attic. I still can’t believe that all we had gathered through the years - rice, flour, sugar - was what we had to share with those people from Sofia.

In the beginning we didn’t have the right to go out after nine o’clock. All of us had to be home by 9.05pm but the time for staying out was gradually reduced; we could stay out for only two hours a day. Some of the peasants brought us food but we organized a soup kitchen for the people from Sofia. One of the women did the cooking: something like a soup with a few potatoes, beans; a meal with lots of water, that we poured into mugs with a ladle. I was one of the first to give out the food. We had job restrictions, we didn’t have food coupons, and so we weren’t allowed to attend cultural events. We were attacked on all sides. They said all the time, ‘The Jews in Pazardzhik became too many.’

I met my husband Shemuel Yosif Moshe [1922 – 1996] at that time. He was the son of one of the interned families that rented a room in the house opposite us. I often tried to peep into their little room through the windows. I could see a book on the table: ‘The Trade Union Movements in the World’ and I was very impressed because I didn’t know anything about these trade union movements. How was that possible? We, the young Jewish people, didn’t stop studying with the end of school, we were always curious about things. There wasn’t a single book by [Louis] Bromfield or [John] Galsworthy that we hadn’t read. And if somebody mentioned ‘The Forsyte Saga’ and I hadn’t read it, I would go to the library and do my best to find it and read it. We couldn’t afford to be lagging behind. There has always been this desire in the young Jewish people to succeed, to be first. Because that was our slogan: ‘you have to be a head taller in order to break through. If you are as good as the others, you won’t succeed, you have to be better.’

At the beginning Shemuel was in a forced labor camp 29. No man from our family was mobilized into a labor camp. My brother was too young and my father was too old.

I first met my future husband’s sister. Her name was Miriam, she was a year younger than me and she said she had a brother in the labor camps, and another brother called Benzhamen. Their mother died in 1932.

Shemuel came back from the camp in the winter, in December, because that was the routine. They were allowed to go home in December or January and returned to the camp in February or March. It turned out that my beloved from Maccabi, Miko Kalev, was with my husband-to-be in the same labor group in Saranevo and when they returned in December I went on walks with Miko. Shemuel met us, they greeted each other and Miko introduced us. Some time had elapsed; Shemuel saw me in the street and asked me, ‘Why aren’t you greeting me?’ ‘It’s not true – I’m greeting you!’ A belt of mine was missing and years later he admitted that he had stolen it from me. That was how our love started – with the theft of my belt. At first I didn’t want to start a relationship with him because it seemed as a betrayal but later Miko went to Sofia to study, he became a student and his life took him in another direction.

Even today I can’t say what I liked in Miko and also in Shemuel. They both had their good sides. At that time all the girls on the Jewish street had a boyfriend. I had to have one, too. I was very attracted to intelligent men. They arouse in me the interest towards the things I wasn’t familiar with. For example, in the labor corps around Pazardzhik there were a lot of students from Sofia. One of them came to the dentist in Pazardzhik and we, three girls, immediately fell in love with him because he was a second-year student of medicine. He knew so many things. And my friends and I decided to spend the night together, reading the books we had, so that we could make a brilliant display of our knowledge.

Irrespective of the restrictions, we found a way to keep our morale high because life had to go on. When there was a ban on our going out, we sneaked through the doors between the houses and managed to share the news. The code our fathers used to share the news about the events was very funny. They called the Englishmen, for example, ‘algouzha’ – a needle. When Tripoli fell, a very important battle, because of the liberation of Africa, they didn’t say Tripoli fell but said, ‘Las tres fustas fell’ ‘Fustas’ means skirts and ‘Las tres fustas’ literally means ‘the three skirts fell’ [a pun]. That was how the news was announced. They listened to Radio London, and Radio Moscow. And all the news was shared the following day.

One of the girls we accommodated in our house got engaged. Her name was Ginche Farhi. We prepared the sweets, and guests came. The fiancé of that girl, whose name I can’t remember, had ordered a lot of ‘mavlacheta:’ hard sweets like lollipops and they were delivered by a courier. The whole house was decorated with them because on that day we celebrated Purim as well. The wedding took place later. One of my classmates, a Bulgarian and a communist, even told me, ‘I can’t understand you! You are laughing, there are celebrations, noise.’ Yes, life was going on in spite of everything but people were finding it strange and were restricting us even further that way. We were young, we were persecuted but so what – we were forbidden to laugh aloud or what?

At that time, during the Holocaust, my mother got pregnant with my youngest brother Shemuel. She believed for a long time that she had gotten some illness but in the end she found out that she was pregnant. I was eavesdropping once and heard her telling my father off for not being careful. The times weren’t suitable for raising children. So, my brother Shemuel was born on 19th October 1943 and, of course, raising him under the conditions in which we were living was a difficult task. My mother hadn’t expected to get pregnant at the age of 45 and had given out the diapers and the baby clothes to the people accommodated in the school because there were babies among them. Her labor-pains started in the yard. We took her to the maternity ward right away but she was of age and her loose muscles weren’t able to throw away the placenta. So we took her to the hospital where they managed to push out the placenta.

Afterwards the Brit ritual was performed where all the relatives were present. During the Holocaust several people had learnt to perform Brit at home. In order to sedate the baby and to make the procedure less painful all the people had to dip a finger in wine and the baby licked it. The next morning the baby started vomiting a lot because our relatives were overzealous and each of them gave the baby two fingers of wine to lick instead of one, because they wanted to reduce the pain. The diapers were a problem as we had to tear and sew anew, nobody gave us anything. It was such a whirlpool; we were in quite a scary situation.

Nonetheless we found a way to stay cheerful and in a good mood – you know, a Jew may look miserable but his spirits are always high. We relied on religion. We believed that God wouldn’t punish us but he did very many times. We believed that the Englishmen would support us, that the Americans would intervene because there were a lot of rich Jews in the USA and they were respected there. Yes, we believed, but what happened: six million Jews perished. And one more example: we were to be interned on 10th March 1943. We were on the deportation list. We were gathered in the school but in the afternoon they told us it had been canceled. I can’t remember any protests from the population of Pazardzhik.

That was a strange feeling. You don’t think I realized they were gathering us to kill us, do you? There wasn’t anything like that. We knew we were being sent to Poland to work but we wouldn’t be killed in Poland, how was it possible to kill us. We had the feeling this all was happening to someone else.

The men were in labor camps, most of the women were alone and it’s a hard job to look after children alone. Thank God we are able to forget. Otherwise there would be only burning coal in our souls.

On the nights of 7th and 8th September 1944, the first thing was to meet the political prisoners. My friend Stela Almah and I went to the prison gates. And all the men who came out of there were carried on hands. And the two of us, short little girls, when we saw that Luka Vakarelov was coming out, we ran to him to lift him in our hands. We tried but the three of us fell on the ground. And together with the former prisoners we went to the square in the center of the town. They stood on a table there and gave speeches about the Liberation 29 and the Fatherland Front 30.

The next day, 9th September 1944, we met the partisans and my future husband came with them. He had escaped from the labor camps. I had lost my voice and hardly managed to go home. They started reproaching me at home, ‘Are you a tramp or what? You were outside all day long!’ Both my parents weren’t pleased, irrespective of the fact that they realized a new time had come. My father’s political beliefs were leftist but the things that were taking place made him reserved; he was waiting to see what was to happen and didn’t become a member of the Bulgarian Communist Party 31. He didn’t join the ranks of the Party. I don’t know why but he accepted things with reservations. My parents had already started accepting things less excitedly because they wanted to make sense of the events. And he was right to be more reserved about the new developments.

My father was a wealthy man. Great people who had leftist orientation like Zhak Natan 32 and Armand Baruh 33 joined the Fatherland Front. And I remember that when I arrived in Sofia in October 1944 one of the first articles in the ‘Evreiski Novini’ [Jewish News] newspaper contained an appeal to the Jews to dig out the buried treasures and to donate them for the development of the Fatherland Front. That put the Jews off. And they weren’t interested in the reasons why out of 50,000 Jews 48,000 left the country after the establishment of the Jewish state, why everybody left 34. There were so many communists among them, so many idealists who on the Israel border expressed their contempt for their red membership books. May be that was one of the reasons. They were out of a prison, out of the camps. And they were telling them to give money, give your money so that we could develop the Fatherland Front.

After the Holocaust my father didn’t get his shop back, nor did he retrieve his rice fields. Later, other families were accommodated in our house with us because our house was believed to be very big. The financial situation of my family, of my mother and father changed significantly, a lot of time passed before they were able to get over it.

Post-war

I left for Sofia immediately after 9th September. I went to the railway station. There weren’t regular trains at the time, and I waited and waited until late at night. I found myself in Sofia without knowing the city at all. I had been there only once. Firstly, I had to enroll into a university. I had submitted my documents before the Holocaust but they were returned because the Jews didn’t have the right to go to universities. But I had a number on my application form and had preserved it. I had left with it. And I enrolled into the medicine course without admittance exams. Then I returned to Pazardzhik.

My parents were very happy when I told them that I was going to study and they started preparing linen, quilts. I lived in the rented rooms of a person from Sofia who had been interned to Pazardzhik during the Holocaust and he used to live next to our house at the time. My future husband was mobilized into the army when we declared war on Germany. From the labor camps he went to the army. I cried a lot when we were seeing them off at the station. The youngsters weren’t trained soldiers.

Before that some communists had come to the synagogue and made a propaganda that everybody had to volunteer. And a lot of them died. Two or three of them returned disabled. They made them do that. Immediately after 9th September my brother had some social work to do in Pazardzhik. He came to Sofia in 1949 or 1950 to study law at the university and later stayed there to work. My father died in 1947. We buried him in accordance with the Jewish traditions: with a seven-day ritual, with the relatives sitting on the floor. We observed all the traditions.

Some years had passed and some guests came from Israel. We took them to the cemetery, and strangely enough, my father’s grave had been moved. I couldn’t find his gravestone. I don’t want to tell you how I felt, not to be able to see your father’s grave. And what was the story? In Pazardzhik the son of the undertaker of the Jewish cemetery, Lyubcho, was a partisan. He died and they wanted to erect a memorial for him in the place of my father’s grave but nobody informed us. We presented the case to the mayor of Pazardzhik. My brother, who was a prosecutor in Sofia at the time, intervened, too. We dug the cemetery and found my dad’s skull; my brother recognized him by the teeth. They collected the bones in a bag and buried the remnants in another grave in the cemetery in Pazardzhik. The same year my father died I got engaged to my future husband.

We had a big house in Pazardzhik and right away, as early as 1948 or 1949, they accommodated some other people there who didn’t pay anything. At that time my little brother was three years old. They gave my mother only a small room that faced north. How many times did she, poor thing, complain that they would go rotten there with that little child.

All the relatives of my future husband: his father, sister and brother, to whom I was already engaged, had left for Israel. He stayed in Bulgaria because of me. I couldn’t leave my mother and little brother alone. My older brother had already taken a position in the management of the Bulgarian Communist Party and remained a firm communist. When the war was over and my husband was demobilized we got married in a very interesting way. I was a third-year student and my husband had started work in Superior Chitalishte Council 35. One afternoon we simply went and registered our marriage. No relative was present. My mother was in Pazardzhik with my little brother, who was often ill. We went to the municipality. As a witness on his side was his boss, Boyan Balabanov 36. On my side were my colleagues Zhak and Adela Alkali who had already gotten married. We put our signatures and I declared that I couldn’t have a first nuptial night, nor a nuptial afternoon. We went back home and consumed the marriage, without a proper wedding, or reception in a restaurant; that was all. More important was to find a place to live in. We found a place: a room on ‘Tsar Boris’ Street. But all the owners had immigrated to Israel and as the house belonged to Jews a judge threw us out, made us move out and gave us an apartment in ‘Hadzhi Dimitar’ quarter on the outskirts of the town as compensation and we were left with nothing. For my entire life I only managed to save money to buy a one-room apartment in ‘Hadzhi Dimitar’ quarter where we are afraid to go out when it became dark – I was robbed in broad daylight.

I was pregnant when I graduated and was immediately hired in Sofia, at the Institute of National Health 37, which was on ‘Vladimir Zaimov’ Street. I had always wanted to study there and often, on passing it while I was still a student, I used to think about the things they were doing there behind the thick walls. After that we moved to the Center of Hygiene. I’ve never worked at any other place. After retiring I worked as a microbiologist for four or five years in Pernik [a city in Southwestern Bulgaria, 25km from Sofia].

My son, Yosif, was born after my graduation in 1951. When he was born my husband was still studying at the Institute of Technology. I was worrying all the time about how I was going to raise that child because I had already started work. I knew that I had to commit myself to my job but who was going to look after my child? Then my mother came and together we returned to Pazardzhik for three months so that my husband could take his final exam without anyone in his way. Our life in Pazardzhik was extremely hard because my son and I, my mother and my little brother were living in the same room. We didn’t have money.

After the third month had passed I had to start work. My mother made a great sacrifice: she moved to Sofia with my little brother in order to help me. Sami [Shemuel] started going to school. I started work. My mother, who was helping me and was busy with my child, couldn’t take care of her own child. We found out from some of his schoolmates that Sami wasn’t going to school. And my mother said that we would go wrong with the upbringing of the child.

He turned into the black sheep of the family and my mother decided to go back to Pazardzhik again. I decided to call upon some women to help me in the house. My son was often ill and I couldn’t send him to kindergarten. I begged my husband a lot to take some days off from time to time but he always said, ‘It’s the mothers who are praised in the novels, not the fathers.’ And that was the motto of our marriage. You can’t understand what that meant; I was somehow trying to move on. I sometimes had to do the night shift at the Institute. I had a lot of public activities to complete: I conducted different groups on Marxism–Leninism, on revolutionary poetry, etc. It seemed to me I was moving backwards and that thought was a torture.

My husband’s job was very nice. He was the head of a laboratory at the Polytechnics dealing with machine tools. The ideal wife for him was the one who stayed at home, the housewife. He was very happy when I was at home, completing different chores. And I did my best: I did the washing, cleaning, cooking but he often used to remark, ‘You pay more attention to the microbes and cook for them; you don’t pay so much attention to the microorganism.’ Because I prepared universal food for the microbes, I invented, read, combined and tried to find the suitable nutrient ambient for them. He was happy with my success but he was happier with my success in the kitchen. And I was so good at making tarts at home; I used to like cooking so much. In 1955 my mother moved to Sofia. We sold the house in Pazardzhik and bought an apartment right opposite the Courts of Justice.

After the Holocaust we didn’t obey the Jewish traditions so much. I haven’t been to the synagogue. I was mainly focused on my career. And I knew that I had to develop, to show what I was made of. That was my biggest ambition. I had to become better every single day. My husband’s relatives had gone to Israel, my aunts and uncles and their children, too. They tried to persuade him to leave; they claimed that I would be treated with a lot of respect there. And they started thinking that I was the one to blame for making him stay in Bulgaria. That was true, by the way.

I had embraced the Zionist idea and considered it to be most sacred. I’m convinced even today that Jews need their own fatherland, which, in my opinion, can be achieved through purchasing the Jewish lands. They considered Zionism to be a reactionary ideology. That’s not right. The very word Zion means a Jewish state. So Zionism comes from that. The Jews should return to their original fatherland, not to chase the population away. Let them live together. We were talking of a bi-national state. We weren’t talking of chasing somebody away. But they wouldn’t accept exiles. They just didn’t accept them. And we studied about the Zionist fight in Palestine. We had information that when somebody had settled somewhere the locals would bury the place under pyramids of stones at night. They were killing them, didn’t accept them at all. They considered them to be conquerors. It hurt us a lot that the official Bulgarian policy was against Israel although there was an official decision that the UN and the Soviet Union had given its consent for the creation of a Jewish state on a small strip of land 38.

And what happened when the Arabs attacked Israel – the USSR supported the Arabs by giving them weapons. So Stalin believed that the new State of Israel would be pro-Soviet because he thought that after coming out of the labor camps the Jews would be people weakened by suffering, financially weak and that they would embrace socialism. But they chose the USA. All that and the official Bulgarian policy were making me feel bad, very bad. Nonetheless, my husband continued his correspondence with his relatives in Israel. The letters were real horror. My father-in-law was reprimanding him because I came from a communist family: my brother was a person of firm communist convictions. It turned out that all that had gone wrong was my fault, even the communist outrage in Israel, because there was a communist party in Israel, which was pro-Arab. My husband’s relatives wrote that those were their enemies and they knew that I was going to read that. At the meetings at my work place there were also speeches against Israel and the Jews.

Yes, especially during the first war between France, England and Israel for Suez 39 – oh, good heavens! Do you know what words were spoken – ‘Why didn’t Hitler kill all the Jews? They wouldn’t be giving us trouble now!’ Upon my word! Can you imagine somebody saying that to you – a colleague who you see every day, in front of an audience, at a meeting?

It seems to me that the fact I’m Jewish had put its stamp on my development. I was late. The ones who had to promote me, my superiors, were just waiting, slowing things down. And as procrastinating became impossible, they promoted me with a colleague of mine who was lagging behind me in his work so that both of us could be presented. I wasn’t a member of the Party; that was of significance as well. I was conducting a group on Marxism–Leninism. My bosses were always trying to stop it, to put somebody else in my place to be more precise, and I used to tell them, ‘I can take a higher position only if there is no concierge.’ And irrespective of the fact that I wasn’t a member of the Party I became an official representative of Bulgaria in the Council for Mutual Economic Assistance where I suggested a new method of unified microbiology of external environment.

I have been to Israel three times. My husband went first in 1958. Four years later, in 1962 I left, too, on the insistence of my relatives. They knew that all my Zionist desires would be awakened when I saw Israel. And I saw some institutes, met some colleagues, I found out that I could realize my potential there. When we returned to Bulgaria I offered to my husband to immigrate to Israel but he refused. My third visit was after the war in Iraq, I think, in 1993.

My life was turning into a complete mess. My mother died in 1968. We buried her in Sofia sticking to all the Jewish rites. At that time my youngest brother Shemuel, who was 25 and who was considered to bring luck as he was the youngest in the family, had already married Bozhidara, a Bulgarian, and had a daughter, Eva. We believed that when he was a child, he wasn’t very studious and would be the ‘black sheep’ in the family but he studied Economics at university and later became deputy General Manager of the Oncology Hospital. He’s a medical statistician. My other brother had been married for a very long time to my colleague, Doctor Anna Haim Danon. They also had a daughter, Raia.

My son, who was an excellent student at the French Language School and later at the Higher Institute of Medicine, specialty Pediatrics and Pulmology, was divorcing his wife Maya after the birth of our first grandson, Yosif. When he grew up, my grandson Yosif learned five languages, became a student of International Management and at the moment he is studying in Magdeburg, Germany.

My son got married for the second time to someone called Natasha. They had twins: Shemuel and Petar. I was involved a lot in their upbringing. Shemuel and Petar graduated from the Ecclesiastical Seminary but nowadays they live in Israel and are tennis instructors. Later my son divorced his second wife as well. I didn’t know how we would get out of that situation.

I don’t recall the fall of the regime in 1989 in a special way 39. I didn’t accept what happened afterwards with a lot of enthusiasm. I wasn’t gullible. I had lost my faith that things were going to change for the better. I didn’t believe in the word democracy. In general I was suspicious of all ideologies claiming there could be equality between people. And if you ask me about my political convictions I would say leftist: based on justice, on democracy.

We didn’t keep the Jewish traditions until the democracy. But after that, after 1989, they remembered me and called me to the first management team after the changes. Together with Eddie Schvartz we were in the first management team. The first thing we did with Marko Isakov was the new regulations. That’s how we started and I was gradually becoming familiar with things. My husband died in 1996. Now my emotions are focused on the activities in the Jewish Cultural Center. I’m very excited by the revival of the Jewish traditions. I’m a member of Bnai Brith 41 of the clubs ‘Health,’ ‘Golden Age,’ ‘Ladino’ and ‘Roh Hodesh,’ women who gather once a month to observe the holidays of the month, so the holidays are kept and there are discussions and stories told. [All these are clubs at the organization of the Jews in Bulgaria ‘Shalom,’ which gather representatives of the golden age and middle-aged people] I’m also a member of the Spiritual Council [the Israelite Spiritual Council].

It was my idea to tell stories from the Bible twice a week. In the beginning it was formal and quite stagnant but gradually, with joined forces, we revived certain traditions. For example, every Friday, when the prayer is over, we greet each other and shake hands. Every Saturday morning we used to drink coffee but I went to Horkhe [Jorge Diener – director of American Joint for Bulgaria and Hungary] and I managed to obtain meals at which Jewish dishes are served. We have to convene, to talk about the traditions, about the past of our families. When people are at the table there’s always fun and dynamics. It helps people relax. We also invited Lika who sings some Jewish songs. [Lika Ashkenazi – a singer who collects and releases discs of typical Sephardi songs with her band ‘Dulse Canto.’] We join her and we assisted her in her conquests and helped her with our experience. It’s nice!

And even the other night, when I finished with the Ladino, I was exhausted because I put in a lot of effort. There I’m very active because it’s important for me to instill nostalgia to the father’s home, to the mother’s house, to the mother’s knitting, gastronomy. I was tired, but I couldn’t leave right away and so I stayed. I saw that there were women in the hall, they were dancing, singing. [Dance Club where Jewish women and wives of Jews gather every Monday and Tuesday to learn Jewish dances. The club is organized by Mati Samouilova.] It seemed to me that I was young again and I was back in Pazardzhik, in Maccabi, in the yard of the Jewish school. I can see that nowadays women with children come to dance here – they feel united together. It’s not important whether they are Jews or not but they feel well together when they sing and dance. This gives me great pleasure.

I have read lectures to young children in the children’s camp in Kovachevtsi. [A Jewish summer camp for children founded by ‘Shalom,’ American Joint and ‘Ronald S. Lauder’ Foundation. Children of Jewish origin from all parts of Bulgaria have been gathering there for ten years during their summer holidays in order to be together.] I have also read lectures to adults. I could see the rise of their Jewish consciousness; they want to be Jews. His grandmother was a Jew, and now he’s coming to the Jewish Center; his grandfather was a Jew and he wants to be a Jew, too. It seems to me that there’s a unification of the community on every level. When I visited the children’s camp in Kovavhevtsi I said to myself, ‘My goodness, how many Jewish children there are!’ A boy came to me and said, ‘I’m not a proper Jew; my grandfather was Bulgarian. Don’t you have a bad attitude towards me?’ ‘Of course not.’ I didn’t receive any compensation from the Swiss aid. I didn’t get a single cent for anything.

When I was given the ‘Shofar’ award, somebody asked me if there was a financial award as well. I replied, ‘No, there isn’t.’ [The ‘Shofar’ is an award given by the organization of the Jews in Bulgaria ‘Shalom’ which was created three years ago (2003) with the aim of popularizing the activities of the Jews. Sofi Danon got the first ‘Shofar’ for her voluntary work. Among the awards there’s a division for Ethnic and Religious Tolerance. The award is given to non-Jews: journalists and public activists who had proven their ethnic and religious tolerance.]

Glossary

Livia Diaconescu
Bucureşti
România
Reporter: Anca Ciuciu
Data interviului: Ianuarie 2004

Livia Diaconescu este o specialistă in chimie alimentară, care după un timp de la pensionare şi-a descoperit vocaţia de arhivist. Este o persoană dinamică si cu o memorie fantastică. La 72 de ani este încă foarte cochetă si acordă multă atenţie aspectului exterior. Părul ei alb, ondulat îi conferă incă multă personalitate. Trăieşte singură, după moartea soţului şi plecarea unicului copil în Israel şi apoi în Canada. Locuieşte într-o zonă foarte verde, unde străzile au nume de compozitori celebri -ceea ce face oarecum o legătura cu pianul vechi din sufragerie. Pereţii sunt decoraţi cu picturi in acuarelă, cele mai valoroase au fost făcute cadou copilului, iar mobila masivă vieneză cu scaune capitonate din piele este o amintire din casa părintească din Focşani. 

Familia mea
Orașul Focșani
Copilăria mea
Al Doilea Război Mondial
După Război
Glosar

Familia  mea

Bunicul din partea tatei se numea Avram Filderman. Pe bunica nu ştiu cum o chema, a murit înainte să mă nasc şi în casă nu prea se vorbea de ei. S-au născut şi au trăit in Focşani, nu ştiu cu ce se ocupau. Ştiu că aveau patru copii: Leon, Lazăr, Mayer şi Rebeca.

Primul băiat era Leon Fiderman, născut înainte de 1890 cu cîtiva ani, care a făcut facultatea în Germania şi era inginer. În ţară a devenit inginer petrolist, a stat câţiva ani la Ploieşti, s-a căsătorit cu Malvina Bischoff. A avut doi copii: Rozita (prescurtat Zita) şi Albert. Zita s-a căsătorit din dragoste cu Oscar Holsman, respectiv Oscar Lemnaru [ziarist, care si-a românizat numele]. Fata Zitei a fost profesoară de Latina la o şcoala generală din Lehliu [localitate la circa 100 kilometri de Bucureşti] până a lăsat corigent pe băiatul cuiva din partid, aşa că a trebuit să se retragă din profesorat şi a stat aşa [fară servici] până a plecat în America. Albert Filderman a ajuns în Israel, l-am întâlnit o singură dată când am fost la copii în 1988. Am dat telefon şi spre surprinderea mea a venit să mă vadă. Nu m-a invitat la el acasă la Tel Aviv şi nu i-am cunoscut familia.

Al doilea copil era tata, Lazăr Filderman, şi al treilea copil era Mayer Filderman, despre care  ştiu că a stat pe strada Moise Nicoară [zona rezidentială in cartierul Călăraşilor, in estul Bucureştiului], unde avea o vilă şi ştiu că nu a avut copii.

Al patrulea copil, Rebeca Filderman, s-a măritat Reichmann. Soţul ei a lucrat alături de Leon Filderman în petrol, dar nu inginer, ci la administrativ ceva. Au avut doi copii: Rudolf şi Edmond. Rudolf Reichmann a făcut Academia Comercială şi s-a căsătorit cu fiica unui mare comunist, pe care a cunoscut-o înainte de război în facultate. Ea s-a botezat înainte de război, o chema Angela, dar a revenit vrând-nevrând în timpul războiului la religia în care s-a născut [oamenii fiind forţaţi de un decret statal din 8 august 1940 după anumite criterii care a stabilit, cine este considerat evreu]. Nu au avut copii. Edmond Reichmann a făcut chimie industrială, dar a terminat abia după al doilea razboi mondial pentru că a trebuit să se reînscrie. A lucrat la Ministerul Hîrtiei şi Lemnului, nu ştiu cum se numea, şi a fost director la Institutul de Celuloză. S-a căsătorit, dar nu a avut copii.

Tatăl meu, care s-a născut în 1890, era foarte inteligent, dar leneş şi cu chiu cu vai a făcut 4 clase de liceu. N-a vrut să meargă mai departe, a regretat apoi foarte mult pentru că îi plăcea foarte mult să citească şi să asculte muzică grea [clasică]. Vorbea franceza şi germana, iar in armată, în timpul primului război mondial, au vrut să-l dea la o scoală de ofiţeri, dar a considerat că nu are rost. Când s-a intors din război, s-a dus să lucreze la vărul lui din Bacău. Pe urmă a plecat la Constanţa, unde s-a ocupat de comerţul de cereale.

Tata a venit la Focşani în anii 1920. Căsătoria cu mama a fost religiosă, cu rabinul, dar şi civilă. Nu ştiu mai multe, părinţii nu au povestit despre această perioadă. Bunicul din partea mamei, Lewi Finkelstein, a avut un magazin numit ‘La Lewi’ şi i-a dat magazinul după căsătorie. Firma a rămas cu acelaşi nume şi după moartea bunicului, în amintirea lui.

Tatăl mamei se numea Lewi Finkelstein. Bunicul era, fără să poarte haine tradiţionale, un om foarte religios, care se ducea regulat la sinagogă. La ei se păstrau toate sărbătorile, erau vase de lapte şi vase de carne separat şi pentru Pesah erau vase care se ţineau deoparte tot anul şi se foloseau atunci special. Bunica, Perla Finkelstein (născută Rabner), ţinea toate sărbătorile, şi Şabatul. Ea ţinea caşrutul şi avea măcelar-haham, care tăia ritual păsările şi animalele din care mâncau numai părţile permise. Existau şi evrei tradiţionalişti, dar bunicii mei se îmbrăcau modern pentru epoca respectivă, fără să încalce prescripţiile religioase. Vorbeau idiş şi româna, dar pe noi nu ne-au învăţat  idiş pentru ca ei să poată vorbi ce era mai secret. Nu ştiu mai multe despre bunici. Bunicul a murit în 1927, iar bunica in 1946.

Mama făcuse la pension pianul, iar bunicul pentru că avea acasă şase fete avea şi două, trei piane. Avea cinci surori - Clara, Maria, Mina, Rebeca, Sofie - si doi fraţi, Oscar şi Mayer. Bunica era foarte ocupată cu ataţia copii. Cea mai mare era Clara Finkelstein, care s-a măritat, a venit la Bucureşti şi foarte curând, la 21-22 de ani a murit; este înmormântată la Filantropia [cimitir evreiesc din Bucureşti]. Mama era a doua, a fost crescută la pension, bineînţeles ca stătea si în magazin ca să mai ajute sau să se deprindă, şi i-a plăcut foarte mult pianul. Pianul meu este de la mama. Era foarte mândră de el pentru ca era un pian cu clape de bronz.

Al treilea copil era Maria Finkelstein, care s-a măritat cu Jacques Ianconescu, un avocat foarte bun, supranumit Jacques `guriţă de aur` şi care era inscris intr-o lojă masonică. Alta era Mina Finkelstein, căsătorită Librescu şi care stătea la Focşani. El a fost un avocat foarte bun, dar nu a prea practicat. In timpul al doilea război mondial a fost în Transnistria  şi aceasta soră Mina a stat la Maria. Cred insă că se întreţineau singuri. Dar pentru mine ce este de mare laudă este ca vărul meu Isidor Librescu, care avea 9 ani, intreţinea familia. La şcoala comercială se mutaseră nemţii, iar el ajunsese să facă cu ei mici afaceri - cumpără medicamente, le revindea, alimente pe care probabil nemţii le aduceau din altă parte. M-a servit intr-o seară cu alimente pe care nu le văzusem in viaţa mea. Odată, a fost un control la nemţi, iar el a fost ascuns intr-o ladă de lemn până a trecut de control. Pe urmă, după al doilea război mondial, a făcut liceul, facultatea, a lucrat cu profesorul Carafoli, a plecat in Israel unde s-a căsătorit şi are doi copii.

Alt copil al bunicii a fost Rebeca, numită Rebecuţa, de unde si prescurtarea Cuţa, care a fost o femeie frumoasă şi s-a măritat tot cu un avocat, Moritz Terdiman. Au stat la Huşi, aveau o casă frumoasă, cu vie; în timpul războiului au stat la Miţa. Soţul ei a fost si el la Târgul Jiu, în lagărul de munca. Angelica Terdiman, verişoara mea, a făcut facultatea la Huşi şi a fost repartizată la Braşov, s-a îndrăgostit de maistrul de la Uzinele 1 Mai şi s-a măritat cu el. S-a numit Angelica Sfetcu după căsătorie, şi  l-a sprijinit pe soţul său să înveţe mai mult, să devină tehnician. A avut un băiat, Adrian, pe care l-a crescut mătuşa Miţa. Au plecat în Israel in anii 1970, unde au stat puţin, şi  apoi în Canada, unde le-a fost foarte greu la început. Astăzi, Angelica Sfetcu are 110 apartamente în Montreal, pe care le închirează. Adrian Sfetcu, care a fost un elev foarte bun, lucrează la Bell Helicopters.

Alta soră este Sophie Finkelstein, care şi ea s-a măritat cu un avocat, Bernard Simiu, foarte bun, a făcut şi Academia Comercială (acolo s-au cunoscut), a lucrat la fabrica de bere Bragadiru. Au cumpărat o casă, o vilă, pe strada Albă [stradă în centrul oraşului, există şi azi în vecinătate cu Piaţa Regina Maria]. Alături stătea Lucreţiu Patrăşcanu 1. In timpul războiului casa le-a fost luată şi s-au mutat cu chirie la un român care stătea pe strada Maşina de pâine [în cartierul Colentina, în zona limitrofă estică a Bucureştiului]. După război s-au mutat înapoi, iar el a lucrat în continuare. Lidia Simiu, verişoara mea cu cinci luni mai mare decât mine, a facut în timpul războiului şcoala evreiască. Ea s-a inscris la medicină şi s-a măritat cu doctorul Marcel Solomon. Au avut un băiat, Emil. A fost repartizată undeva departe şi a renunţat la medicină. A lucrat la un institut, ca traducătoare.

Oscar Finkelstein, fratele mamei, a plecat din ţară după primul război mondial, în Franţa, s-a căsătorit cu o franţuzoaică, evreică, şi a avut fabrică de rechizite in apropiere de Paris. Am primit şi eu de la el un penar de piele în care aveam de toate. În timpul al doilea război mondial familia lui trebuia sa fie dusă la lagărul din Drancy şi au reuşit să se ascundă. Aveau şi doi copii (o fată şi un băiat), Michelle şi Jean Jacques. Cât au stat ascunşi, mătuşa Germaine a facut ocluzie intestinală, nu s-a putut aduce medicul ca să nu-i prindă pe toţi, şi a murit cu zile. După război, el a stat la Paris, pe Avenue de Versailles, într-un apartament foarte frumos. Fata era doctoriţă, s-a căsătorit şi a plecat la Caen. Dupa moartea lui Oscar, Jean Jacques a moştenit fabrica. Dar şi-a schimbat putin numele, din Finkelstein l-a făcut ceva mai franţuzit. Odată a facut la fabrică - nu ştiu ce obiect şi i-a dat numele de Perla, dupa bunica. Celalalt frate, Mayer Finkelstein, a făcut facultatea de farmacie in Germania. Era un farmacist foarte bun. Din păcate, era timid. Nu s-a căsătorit şi nu a avut copii.

Orașul Focșani

Iubesc foarte mult oraşul Focşani, oraşul copilăriei mele, deşi acum arată îngrozitor. Nici strada Coteşti, unde am locuit, nu am mai recunoscut-o, am recunoscut o singură casă care era vis-a vis de şcoală şi care şi-a pierdut curtea. S-au facut clădiri moderne, iar cele vechi sunt neglijate, dărăpănate, păcat de ele. Focşani era un oraş patriarhal, liniştit, cu curţi mari, cu case frumoase, îngrijite. Străzile erau pavate. Strazile evreieşti erau doua: una era pe strada Dindos, langa şcoala primară evreiască si alta pe strada Artelor. În capul străzii Coteşti, care dădea în Strada Mare stateau nişte trăsuri care işi aşteptau clienţii. Proprietar era un evreu numit Poitaş, a cărui fiică Lili Poitaş a fost colegă de liceu cu sora mea.

Pe strada Coteşti era şi familia Zamfirescu. Doamna Stela Zamfirescu avea idei preconcepute despre evrei. Am intrat în curtea ei şi mă duceam spre scara principală şi doamna mi-a zis `Ieşi afară Jidoafco!` Eu nu ştiam ce-i aia jidoafcă, dar mi s-a părut ceva injurios şi i-am zis `Jidoafcă eşti tu!` şi am ieşit din curte. S-au dovedit apoi nişte oameni cumsecade, s-au apropiat de noi.

Focşani era un oraş cu mulţi evrei. Existau două cartiere evreieşti. Erau destul de apropiate, dar tot oraşelul era mic. Eu am locuit însă într-un cartier creştin, unde erau foarte mulţi ofiţeri. Evreii din Focşani erau comercianţi, unii foarte mari. Exista o Cameră de Comerţ, tata activa acolo. Erau ateliere de manufactură şi croitorie, erau multe magazine, drogherii, farmacişti, meşteşugari, ceasornicari, ceaprazari, tinichigii, fotografi, medici. Erau multe sinagogi in oraş, existau 8 sinagogi de rit ortodox 2.

Copilăria mea

De când am deschis ochii tata era cu comunitatea. Tata era înalt, cu prestanţă, se făcea remarcat peste tot. Ca fire era aspru, foarte inteligent. Îl preocupa mult comunitatea evreiască şi a ocupat numeroase funcţii, a fost preşedinte trei ani, in jurul anului 1938, şi apoi vicepreşedinte. Am o fotografie a tatei cu Heinrich Israel, preşedintele comunităţii în perioada dinainte de al doilea război. Mama a păstrat tradiţia, ţinea Şabatul. Avea un sfeşnic cu un braţ pe care-l aprindea vineri seara de Şabat. Mama, îşi acoperea capul cu un servet alb şi spunea rugăciunea asupra lumânării. Avea un sidur foarte frumos, cu coperta de sidef. Nu exista să nu se ducă mama sîmbătă la sinagogă. La sinagogă bărbaţii şi femeile stăteau separat, femeile sus. Ma duceam acolo foarte rar cand eram mică, si tot rar mai târziu. Nu ştiu cum îl chema pe rabin, dar a fost şi profesor de religie. Îmi plăceau orele când povestea istoria evreilor. Totdeauna se ducea mama si tata la sinagogă de Ros Hasana,Yom Kipur, până când a ars sinagoga. Nu ştiu dacă a fost incendiată de nemţi sau de legionari 3. În timpul războiului a fost dărâmată iar după război a stat aşa în ruină, numai ziduri. Nu ştiu dacă s-a recuperat ceva. Nu m-am gîndit atunci la sulurile sfinte.

Mama era o fiinţă foarte blândă, a avut mai mulţi copii, dar au murit. Adolf la 2 ani s-a molipsit de anghină difterică şi s-a sufocat. Rodica a murit la 2 ani şi mama se plimba cu copilul în braţe şi nu-i venea să creadă că a murit. Sora mea, Clara, era cu şase ani mai mare, s-a nascut in 1922, la Focşani. Eu m-am născut la Focşani, în octombrie 1928. Clara purta codiţe şi era drăguţă. La 11 ani şi-au dat seama că are diabet. După ce i-au depistat boala au mers cu ea la clinică, dar un asistent le-a spus să se ducă cu ea la Viena. Pe vremea aceea, la inceputul anilor 1930, nu era o problemă să obţii paşaport şi în general nici banii nu erau o problemă. Au plecat acolo la un sanatoriu, iar doctorii, prin regim alimentar, au reuşit să o aducă la nivelul minim. I-au dat şi o carte, cum trebuie ingrijită, trebuia să mănânce cu cântarul. La un moment dat îşi cântarea cireşele şi ca să mai obţină încă o porţie cântărea şi sâmburii. Mama gătea special pentru ea, Clara trebuia de două ori pe zi să-şi facă glicozuria într-o soluţie, şi doza insulina şi îşi făcea singură injecţiile în picior, a făcut asta de la 11 la 22 de ani.

Mama a avut operele lui Goethe, Schiller, Moliere. Îi plăcea foarte mult să citească. Ea avea un păr foarte frumos şi purta coc (si la 72 de ani părul ei era ondulat şi frumos), care nu o avantaja. Singura dată când s-a coafat a fost atunci cînd a plecat la Paris cu sora mea. Avea mâini lungi cu degete subţiri şi unghii frumoase şi când cânta la pian mângâia clapele. Avea o sensibilitate deosebită. Cînd era mai necăjită, mai tulburată, se aşeza la pian. În special îi plăceau Beethoven: simfonii, sonete, uverturi, Chopin: nocturne şi valsuri, Brahms, Liszt, Schubert. Înainte să mergem la operă, ne-a cântat acasă tot `Rigoletto`, `Casa cu trei fete`. Îi plăcea foarte mult `Ave Maria` de Gounod. Eu, copil fiind, stăteam lângă mama când cânta. De multe ori cânta seara `Simfonia pastorală` şi la ora aceea se întorceau vacile de la păscut. Când ascult astăzi nu pot să nu-mi aduc aminte de acest episod, care mi-a rămas adânc întipărit în suflet. Foarte mult îi plăcea şi `Sonata Lunii`.Tot ce ştiu despre muzică, ştiu de la ea. Pe la 15-16 ani, mi-au pus profesoară de pian şi-mi făcea plăcere să învăţ. Odată, când mă întorceam de la ea, m-a prins alarma aeriană. La liceu am întrerupt lecţiile de pian.

Sora mea, Clara, când era la liceu, îşi aducea colegii acasă sâmbata şi mama le cânta la pian. Dar era atât de corectă încât în fiecare săptămână îşi alegea repertoriul şi repeta, pentru sâmbătă ca să nu greşească. Eu îi întorceam paginile şi mama mă consulta cum a ieşit. Nu prea mă pricepeam, dar ce era de la mama era întotdeauna foarte bine. Mai avea un coleg sora mea, Mişu Mendel, care cânta la vioară, şi uneori cântau împreună, era o plăcere să stai şi să-i asculţi. Nu se prea dansa la noi, deşi cred că  le plăcea. Ne mai duceam şi la Clara Zeidman, la vecina, unde doamna cânta extraordinar de frumos. Aşa de mult mi-a plăcut o dată că am cântat şi eu, iar sora mea mi-a spus să tac. Doamna Zeidman i-a zis să mă lase, că şi aşa nu mă aud, ea avea o voce puternică şi mă acoperea, şi nu-mi răpea plăcerea de a cânta. Aici se serveau bomboane de ciocolată din care lua toata lumea afară de Clara. Era plăcut şi la ei şi la noi. A mai venit o familie din Ardeal, Csato, pe băieţii căruia i-am găsit în evidenţe că au făcut muncă obligatorie. Era şi familia farmacistului Rudich, care avea obiceiul să iasă dimineaţa să se plimbe cu picioarele goale prin rouă. Am auzit de curând că este foarte sănătos să faci asta. Doamna Rudich era o enciclopedie, citea enorm.

Casa noastra avea în partea din faţa nişte stâlpi frumoşi, cu o scara mare, iar geamul de la uşa de la intrare avea vitralii. Era o uşă dublă, una de lemn şi una de sticlă. După un hol urma o cameră imensă, ca o sală de bal, câteva alte camere, o bucătărie incăpătoare, unde erau o sobă şi o plită, un bufet şi un cuier cu vase, care străluceau de curăţenie. Mobila era vieneză, frumoasă şi durabilă. (Mai tîrziu, soţul meu s-a împrietenit cu un avocat grec, care a încercat să mă convingă să renunţ la mobila asta grea. Nu a reuşit.) Aveam şi o oglindă veneţiană, de cristal, în camera soră-mi. Patul din camera ei era acoperit cu o cuvertură mare, pe cele patru laturi erau litere arăbeşti. Aceasta cuvertură este acum a Dianei, nepoata mea.

Aveam întotdeauna o servitoare. Noi am avut cişmea în curte şi umblam cu găleata să aduc apă. Mama m-a învăţat că servitoarea este servitoare, dar pot să mai car şi eu că nu-mi cad decoraţiile, pot să spăl şi eu geamurile şi pot să dau şi eu zăpada de afară. Closetul era turcesc, dar întreţinut, curat. M-am ataşat de o servitoare, care era rusoaică. A încercat să mă înveţe câteva cuvinte ca să-l impresionez pe tata, dar până să ajung să le spun le-am uitat. Am fost foarte necăjită când a plecat de la noi. Pe urmă  am avut o altă fată voinică, de la ţară, care avea cămăşi albe, strălucitoare, dintr-o pânză care mie imi plăcea. În timpul războiului am avut o fetiţă, pe care o ascundeau. Mama ştia să o menajeze, să-i ceară minimul, şi făcea ea tot ce era greu. Fetiţa obişnuia să doarmă afară, era plăcut pentru că erau florile - regina nopţii, stânjenei mov - care parfumau curtea. Am vrut şi eu să dorm cu ea, dar nu au fost de acord părinţii. Seara, vara, mă uitam la cer şi vedeam Calea Laptelui şi alte constelaţii. Îmi doream o rochiţă de catifea albatru închis, cu steluţe argintii. Era un vis de copil. Rufele le spăla o femeie o dată pe lună, timp de trei zile. Le spăla, le fierbea, le usca, le călca.

Piaţa era miercuri, veneau ţăranii. Dacă nu te duceai la timp în piaţă, ţăranii se grăbeau şi plecau la gospodăriile lor. Acolo mergeau mama cu femeia în casă, care avea un coş mare. Mă luau şi pe mine, era o piaţă foarte bogată şi imi plăcea. Niciodată nu am cerut nimic, pentru ca sora mea, având diabet, nu cumpărau dulciuri. Mâncam cel puţin un kilogram de fructe pe zi: caise, prune, cireşe, mere. Toamna venea căruţa cu mere creţeşti, cumpăram pentru iarna şi le puneam sub masa din camera mare, care nu era încălzită. Acasă venea femeia cu laptele, brânza şi smântâna de calitate, trecea căruţa cu pepeni, ţăranii cu cobiliţa de iaurt, nenea cu covrigi şi cornuri.

Magazinul nostru nu era un magazin mare [lângă Piaţa Moldovei, perpendicular pe strada Mare, la distanţă de zece minute de mers pe jos de acasă], tata a căutat să-l lărgească şi a cumpărat şi alte magazine imediat langa el. Pe vremea când eram foarte mica, în afară de magazinul `La Lewi`, tata a mai avut un magazin împreună cu un neamţ Leon Proschinger, care venea des la noi în casă. N-aş putea spune de ce s-au despărţit, dar mi-a părut rău. La magazinul `La Lewi` avea funcţionari (vânzători). Doi aveau cam 25 de ani, ceilalţi creşteau în magazin de la 12-13 ani. Înainte de al doilea război mondial avea comis-voiajor, care pleca în numeroase oraşe şi comanda marfa, iar tata calcula aşa preţurile încît să fie un beneficiu care să nu deranjeze pe client. În magazin avea mercerie, articole de îmbrăcaminte, cravate, băşti, ciorapi de mătase, aparate de fotografiat cu trepied. Tata îşi făcuse în cămăruţa de alături şi un mic laborator unde developa filmele, nu cred că lua mare lucru pentru asta, dar era o distracţie pentru el. Sora mea, Clara, a primit cadou un aparat de fotografiat Acqua, cu care lucrai foarte uşor.

Surorile Zamfirescu veneau în magazin şi discutau cu tata, care vroia să inveţe mereu ceva de la alţii, de era cazul. Programul la magazin era de la 8 pînă la 1 după-amiaza şi apoi de la 4 pînă la 8 seara, dar cred că-l înlocuia cineva cînd mergea la comunitate. Tata venea acasă la oră fixă după prînz, la 1, masa trebuia să fie pusă. Vara se mânca în curte, afară. Exista mereu o găleata de apă rece în care se puneau un sifon şi o sticlă de vin. Nu făcea exces, dar vinul bun nu lipsea, avea un prieten care procura o balercuţă de vin pe care îl trăgeau în sticlă, îi punea dop şi bitum, îl ţinea în beci. După-amiaza, când magazinul era închis, îi plăcea să stea pe un scăunel şi să cureţe iarba dintre pietrele din curte - o parte era grădină, o parte loc de joacă şi de trecere. Nu era exigent cu copii, dar când spunea ceva, dacă-l dezamăgeai, era suficient să se uite la tine şi înnebuneai. Mi-amintesc că odată m-am caţărat cu sora mea pe gard ca să mîncăm vişine şi ea mi-a stors vişine în păr. Tata mi-a descurcat părul şi m-a tras un pic. Cînd a terminat cu pieptănatul eram aşa de supărată că mi-am pus mâna în păr şi m-am zburlit. Tata mi-a zis ceva, eu, obrăznicuţă şi necunoscând valoarea cuvintelor pe care mi le-a adresat, i-am răspuns la fel. Atunci m-a privit lung şi am ieşit tiptil.

Grădiniţa am frecventat-o foarte puţin. La grădiniţă am avut o educatoare, Betty, cu care am pregătit la o serbare un dans cu chinezoaice şi aveam o rochie creponată. Când nu puteam să mă joc cu cineva - erau puţini copii in vecinătate -, cântam singură şi ţopăiam după cîntecele de la şcoală.

Primele III clase le-am făcut la Şcoala Evreiască. Îmi făceam singură lecţiile şi nici nu mi-a trecut prin cap că trebuie să cer ajutorul cuiva. Îmi amintesc de doamna Weber, o foarte bună profesoară, doamna Leslean din Fălticeni, doamna Vigder. Spre sfârşitul anului mă îmbolnăveam mai mereu de câte o boală molipsitoare şi nu participam la serbările de sfârşit de an. În clasa a IV-a primară m-am transferat la şcoala românească, la Şcoala nr.1 de fete, care era foarte aproape de casă. Într-o zi, în recreaţie am fost chemată la poartă, veniseră fostele mele colege de la Şcoala Evreiască, Suzy Leibovici şi Felicia Marcus, care m-au întrebat dacă nu vreau să mă întorc acolo. Nu am revenit, chiar dacă aş fi vrut, hotărârea era luată. Mi-a venit destul de greu, dar am avut un preparator şi m-am pus repede la punct. Tot ce învăţam în clasa a IVa mi-a plăcut. Eram bună la matematică, îmi plăcea limba română, educaţia fizică. Eram înspăimântată fiindcă auzisem că la sfârşitul clasei se vor da nişte examene şi mă întrebam dacă îmi mai amintesc materia. Nu a fost aşa. La Şcoala numărul 1 de fete am avut-o profesoară pe doamna Popescu. Soţul ei era director la Şcoala numărul 1 de băieţi, erau oameni foarte cumsecade.

Am avut prietene şi evreice si românce. Mama considera că sunt prea mică ca să mă duc până la colegele de şcoală, Suzy Leibovici sau la Felicia Marcus, care stăteau puţin după capătul străzii Coteşti, şi atunci mi-am făcut prietene printre românce. Mama începuse să mă inveţe franceza. Pe urmă s-a ocupat şi sora mea de mine. Mama mă punea să învăţ fabule de La Fontaine, părţi din Cid şi Athalie (Corneille, Racine) şi mă asculta cu sfinţenie, nu scăpam. Înainte de începutul şcolii, mă punea să repet la istorie şi geografie. Mă simţeam frustrată, dar când mă uit în urmă îmi dau seama că era bine.

În vara anului 1939, sora mea era cu mama la Paris la medic la tratament, şi au plecat pe 13 iulie, deşi sora vroia să vadă parada [parada de 14 iulie, ziua naţională Franţei]. La Paris, sora mea mi-a cumpărat o carte de poveşti cartonată, aurită, cu foiţă fină, cu poze frumoase şi o poză cu Moş Crăciun şi mai multe personaje. (Le-am dat fiului meu în 1988, dar nu ştiu dacă au ajuns la nepoţi.) Pe drumul spre Paris au facut opriri la Milano, Venezia. Au stat o lună, dar mama vroia să se întoarcă mai repede. A adus din Venezia nişte broşe în formă de gondolă pentru colegele ei şi două şiraguri de coral pentru mine. Era prietenă cu majoritatea din clasă, în special cu Adina Rabinovici, tatăl ei era inginer şi a predat mai tirziu geometria şi ebraica la Liceul Evreesc. Când era bolnavă mă trimitea pe mine să-i iau lecţiile de la Adina. A avut colege foarte drăguţe, dar din păcate a venit războiul şi aceste prietenii au trebuit întrerupte. În timpul războiului, Dorina Gheorghe s-a căsătorit şi când era îndrăgostită corespondenţa se purta prin sora mea. La 16 ani mama ei a vrut să o mărite cu altcineva şi i-a aranjat o `vedere`. Dorina a zis ca o să-i vină mamei ei de hac şi când a venit pretendentul, râdea tot timpul, se purta ciudat. Dorina venea la noi şi spunea totul mamei mele, era confidenta ei. În timpul războiului, Clara a început să încalce regulile alimentare şi trebuia să mărească doza de insulină. Insulina era greu de obţinut, era nemţească. Cu prietenii trebuia să mănânce, nu putea să spună că are diabet. Pe vremea aceea era o ruşine, aveai complicaţii, fetele nu se mai măritau. Clara a dat preparaţii de literatură şi învăţa limba engleză.

La şcoala de fete, ce mi-a plăcut mie acolo foarte mult a fost străjeria. Am fost străjeră sub-şefă de cuib. Am adorat asta, nu ştiu de ce le place copiilor chestia asta cu militaria. Erau şase într-un cuib. Dimineaţa ne aşezam în careu, se ridica steagul (pavilionul), se dădea raportul, se cânta Trăiască Regele: `Trăiască regele/ În pace şi onor/ De ţară iubitor/ Şi apărător de ţară./ Fie în veci, fie în veci glorios/ În război/ Fie în veci, fie în veci/ Peste noi./ O Doamne Sfinte, O Doamne Sfinte/ Ceresc Părinte/ Susţine cu a ta mână/ Coroana Română`. [Text reprodus de doamna Livia Diaconescu] Am fost la 10 Mai  la Stadion cu clasa, erau şi alte şcoli - şcoala evreiască nu era - şi am cântat, am făcut gimnastică în costumul de străjer. Aveam stema ţării cusută cu mătase, cravata prinsă cu un inel, bluză albă cu epoleţi, fustă plisată bleu-marin, curea cu o cataramă pe care scria `Gata oricând, pentru ţara şi pentru rege`. Eram foarte pătrunsă. Aveam o poză cu familia regală [familia regelui Carol al II-lea], de care îmi amintesc cu plăcere. Aşa am crescut, cu regele, cu familia regală [in sensul de educaţie monarhistă]. În şcoala de stat nu am avut experienţe legate de antisemitism, colegele mele erau foarte drăguţe.

În vacanţe, tata nu pleca, stătea la magazin, zicea că nu poate sa închidă prăvălia. Mama pleca cu noi şi cu servitoarea. Plecam întâi la Techirghiol [lac lânga Marea Neagră], la Carmen Sylva [staţiune lânga Marea Neagră]. Îmi plăcea foarte mult la mare. Ne duceam la plajă între anumite ore, cum se recomanda. Veneau şi alte rude - Miţa Ianconescu, sora mamei, cu copiii ei, Dori şi Bernel -, eram o mica ceată. Pe urma m-am dus la munte, la Soveja [aproape de Munţii Vrancei], unde aerul era foarte bun. Ne duceam în parc, unde Tiţa Pavelescu, naşa lui Zelea Codreanu 8 vindea cornuri cu nuca. Veneau şi alte rude şi cunoştinţe şi era plăcut. La 19 ani am mers cu mama la Poiana Ţapului, unde am fost uluită de atâta frumuseţe. Au venit şi doi prieteni, Ernest şi Lazăr Rudich, şi făceam mici excursii, fiindcă mama nu m-ar fi lăsat să merg cu doi băieţi pe munte. Peste ani mama a fost la Poiana Ţapului cu nepotul, Gabriel, care o obosea foarte mult, dar mama avea un sentiment al datoriei foarte dezvoltat.

Tata ne vorbea despre Polonia, Cehoslovacia, Pactul Ribbentrop-Molotov 9. Am găzduit în 1939 în casă polonezi refugiaţi, erau curaţi şi foarte fini. Şi la Bucureşti, la unchiul Leon Filderman au stat polonezi, unul chiar i-a sculptat un bust. Când ne-au luat Basarabia şi Ardealul 10 ne-a durut pe toţi. Cât eram eu de copil, sufeream pentru aceste pierderi. Eram evreu-român, eram în ţara asta, aici m-am născut şi îmi iubesc ţara. S-a bănuit că au fost şi evrei implicaţi [legat de asa-zisa conspiraţie comunistă evreiască], dar cred că pe toţi evreii i-au durut aceaste pierderi teritoriale.

Al Doilea Război Mondial

În 1940 pe zidul casei ni s-a pus un pătrat colorat cu două puncte la mijloc, avertisment că eram evrei. Eu mă chinuiam să le şterg - era o vopsea neagră, care se ştergea greu. Aveam un radio Telefunken pe care îl ascundeam. [Evreii nu aveau voie să deţină aparate de radio, pentru ca lipsa de informare să-i facă şi mai vulnerabili. Orice abatere era aspru pedepsită.] Tata s-a luptat să capete adeverinţă de evreu categoria a II a [ca participant la primul război mondial în armata română putea avea anumite drepturi civile, putea dovedi că este `legal` naţiunii române] ca să intrăm la liceu de stat, dar nu a fost să fie, nu i-a folosit. M-am dus în clasa a I-a de liceu, dar m-am retras. [In octombrie 1940, s-a interzis elevilor si studenţilor evrei accesul în învatamântul public de toate gradele. Evreii au fost liberi sa-şi organizeze şcoli particulare de grad primar si secundar.]

Noroc că s-a înfiinţat destul de repede Liceul Evreiesc in 1940. În corpul profesoral erau ingineri, profesori: Sami Lazăr - care a fost preşedintele comunităţii evreieşti până acum câţiva ani -, care preda dreptul, istoria românilor, puţină geografie, domnul Gabor, care era şi director, doamna Ida Kholf, o profesoara pe care am iubit-o şi care ne-a învăţat limba română si gramatica extraordinar. Mi-a fost drag de profesoara de latină şi de cea de germană, care preda foarte frumos. Îmi plăcea şi profesoara de sport, pentru că îmi plăcea sportul. Tata mi-a cumpărat patine, m-a dus la Maccabi 11, mi-a dat drumul pe gheaţa şi m-a lăsat să învăţ singură. Tata nu era membru la Maccabi.

Cu elevele de la Şcoala Evreiască am păstrat legătura pentru că ne vedeam la ora de religie, in perioada în care am frecventat şcoala românească, făceam orele de religie separat cu copiii evrei. La Liceul Evreiesc, în timpul războiului, la o oră, de cuminte ce eram, rabinul m-a dat afară. În curte m-am întâlnit cu Iosefina Grunberg, care vroia să plece acasă, dar nu îndrăznea pentru că urmau să iasă de la cursuri băieţii de la liceul românesc. M-am oferit să o ajut. Am ieşit în stradă şi băieţii au încercat să ne sperie. Dar nici ei nu erau nişte viteji, dacă s-au lăsat intimidaţi de o fată. Clasa noastră fiind la stradă, băieţii au auzit şi am aflat că voiau să vină să fie alături de mine, să-i batem pe ceilalţi copii. Noroc că rabinul, care era moale deobicei, atunci a avut energie şi i-a împiedicat să iasă, pentru că n-ar fi fost bine să iasă o bătaie între elevii români şi cei evrei.

La serbări, cântam în cor. La şcoala primara evreiască, un seder a fost de neuitat, ţinut într-o sală mare, la Şcoala de băieţi de stat. Colega mea, Felicia Marcus, care avea o voce extraordinară, era solo. Un băiat era tatăl, altul era fiul care trebuia să găsească matzotul ascuns şi să întrebe: `Ma niştana?`. Noi cântam anumite pasaje şi aveam toate voaluri albe pe cap. Aveam o cărticică de cântece religioase şi le cântam şi acasă. În timpul războiului am mai făcut serbări, dar autorităţile trebuiau să fie de faţă, să supravegheze. [Evreilor le era interzis prin lege să organizeze adunări, sub pretextul că pot complota impotriva statului. Chiar şi adunările cu caracter religios trebuiau anunţate din timp la Poliţie şi la ele asistau şi reprezentanţi ai statului. Pedeapsa prevazută pentru încălcarea acestei prevederi era deportarea în Transnistria.] Unele colege mai organizau care un `jour`, dar restrâns, pentru că era interzis evreilor să se întâlnească în număr mare. Participam şi eu, şi era o încântare, pentru că la noi acasă nu puteam organiza, din cauza diabetului sorei mele. Prietenii care veneau la noi sâmbata, când se cânta la pian, nu erau serviţi cu nimic pentru ca ea ar fi râvnit.

Probleme de antisemitism erau in timpul celui de al doilea razboi mondial, când mă trimitea mama să iau pâine cu coşul. Pentru că se dădea raţie mică, trebuia să mă duc la o anumită oră, dar ora aia păcătoasă [la prânz] era când ieşeau fetele de la liceul industrial. Uneori eram jidovită, dar cu timpul m-am obişnuit şi nu-mi mai era teamă. Neplăcut a fost atunci când, mergând pe dindos - pentru că nu aveam voie să merg pe strada principală [circulaţia evreilor era restrânsa in zonele centrale]-, o birjă a oprit, călătorul s-a ridicat în picioare şi m-a scuipat pe obraz, după care a făcut semn birjarului să plece. A fost ca o umilinţa. A ştiut că sunt evreică după steaua lui David, care nu era galbenă, ci era cusută cu albastru pe fond alb, deci culorile talitului şi ale steagului israelian de azi. Nu-mi amintesc cât timp am purtat steaua , dar asta pe mine nu m-a deranjat. Nu am avut prea multe neplăceri, dar nu mai aveam voie să ne întâlnim cu prietenii români.

Un lucru curios: vecini, familia Gheorghe mă primea în casă în continuare; Dorina Gheorghe a venit la mama să o înveţe cum să facă humantaschen, pentru că îi plăceau foarte mult. Prin mine şi sora mea se comunica, iar domnul Gheorghe era într-o comisie de muncă obligatorie şi mai putea salva pe cineva [putea să scoată de pe listele de muncă obligatorie, pe cei care aveau de intreţinut familii numeroase sau să-i ajute distribuindu-i la lucru mai uşor]. Cu vecina Coca Rădulescu am reluat relaţiile după război. Nu am avut probleme cu vecinii, vorbeam cu ei peste gard. Pe coana Aretia o auzeam zicând: `Ioane, Maria veniţi să ascultaţi şi voi cântece d’astea!`. Bineînţeles cântecele erau legionare:`Garda, Căpitanul şi Arhanghelul din cer`. Prietenii noştrii, familia Leuştean, nu ne-au primit, totuşi Lucian era prea mic să fie antisemit. Am ieşit cu patinele pe stradă, pentru că nu aveam unde să mă duc şi Lucian a început să-mi cânte tare `Garda`. Am cântat şi eu cu el la fel de tare, nu m-a intimidat.

Pe timpul războiului şi-a păstrat magazinul, am impresia că şi nemţii cumpărau de aici şi trimiteau în Germania multe lucruri. Era un magazin cu lucruri de calitate, care nu se găseau uşor in condiţii de război. Mi-a plăcut să lucrez în magazin. Îmi amintesc că în timpul războiului îmi dădea mie cheia de la oblon şi deschideam oblonul, uşa, magazinul. La un moment dat în 1941 funcţionarii evrei au fost dublaţi de români [din cauza numerus clausus] şi eu eram în vacanţa de vară, dar era interzis să mă plimb pe Strada Mare [strada centrală]. Stăteam la magazin pînă la ora 6, când tata mă trimitea acasă, dar uneori mă întorceam cu el seara. Am avut şi eu o dublură [pentru fiecare angajat evreu pastrat angajatorul trebuia sa aiba un angajat roman] la magazin, era o fată foarte inimoasă, care s-a dus să lucreze şi la spitalele cu răniţi de pe front şi a povestit că-i spăla pe picioare pe soldaţii care degeraseră şi i se îngropa mâna în carne vie. Te intrebai prin ce au trecut bieţii oameni şi de ce au trebuit să sufere atât.

În timpul Holocaustului, am trăit cu spaimă, auzisem din oraş, că vom fi şi noi deportaţi, nu ştiu dacă la Auschwitz sau în Transnistria, şi vorbeam cu prietenele mele ce o să ne luam fiindcă bagajul era limitat. Slavă Domnului că am rămas acasă! [Evreii din Focşani nu au fost deportati in masă, exista doar cazuri individuale cauzate de anumite abateri de disciplină.] Despre masacrele din Transnistria nu am ştiut mare lucru, pentru că eram totuşi un copil, dar eram avizată, tata a considerat că nu trebuie să devin o fricoasă. Despre `duminica aia` [pogromul de la Iaşi din anul 1941] 14, cum se spunea, am aflat, când eram studentă, de la un coleg, al cărui tată murise în Trenul morţii. Despre munca obligatorie ştiam chiar şi locurile unde se presta aceasta.

Am primit o înştiinţare că trebuie să ne mutam, casa o lua C.N.R [Centrul National de Românizare] şi a apărut pe uşa din faţă plăcuţa cu initialele respective. Ne-am dus să vedem un spaţiu de închiriat, mama a scos trandafiri din grădină şi a dat vecinilor, dar până la urmă am rămas acasă cu condiţia să plătim chirie. Tata trebuia să dea îmbrăcăminte, încălţăminte, lingerie, cuverturi [erau predări de efecte impuse populaţiei evreieşti cu scopul de a susţine armata şi populaţia română in timpul războiului]. Nu am chitanţe, dar tata cred că a contribuit cu bani pentru cei săraci, mai multe categorii de evrei nu mai puteau lucra sau li se restrânsese clientela. Spre sfârşitul războiului, i-au chemat pe tata după o zi pe alta, şi a făcut muncă obligatorie la un aeroport militar german lânga Focşani, deşi depăşise vârsta. I-a fost frică să meargă şi să fie împuşcat. Nemţii le-au dat în schimb adeverinţe cu vulturul german pe ele pentru că au lucrat acolo.

Până când au intrat ruşii [înainte de 23 august 1944]  a fost linişte. Nemţii rechiziţionaseră partea din faţa casei şi aduseseră acolo rusoaice, care erau foarte speriate când au trebuit să se retragă, pentru că aleseseră să plece cu ei din Rusia. Când au venit ruşii -lângă noi era fabrica de spirt, unde un domn numit Coşniţă făcea băuturi - au cărat lădiţele cu băutură la noi în grădina şi consumau cu multă plăcere. Stăteau vis-a vis, dar şi la noi, nu ne-au întrebat dacă suntem de acord sau nu. Au făcut în casă şi un depozit, de la care într-o noapte m-am trezit cu un şobolan pe mine. M-am sculat, am aprins lumina, l-am prins şi l-am aruncat. Tata a fost bucuros că sunt curajoasă. După ce s-a terminat cu depozitul s-au instalat ei. Eu aveam 16 ani, îmi spuneau `Liduşka` şi eram inţepenită de frică. Eram în doliu după sora mea Clara, şi eu şi mama cu voaluri pe cap ne-am dus la nişte rude ca să rămânem peste noapte. Au protestat că ei şi-au trimis nevestele la adăpost şi am venit noi. Căpitanul rus, binedispus, m-a căutat acasă cu lampa în mână. Slavă Domnului că nu am fost acasă!

Altă dată, era seara, am stat în curte şi tata a spus: `Fiţi atente, când încep să cânte, să intraţi in cameră, puneţi foraibărul, eu îi ţin de vorbă şi când zic ,>>Acum<<, săriţi pe geam!`. Am stat în curte şi deodată s-a auzit corul, tata ne-a trimis în casă. Au discutat cu tata şi la un moment dat l-am auzit spunând `Acum`. Am sărit pe geamul de sus şi eu şi mama, care avea 53 de ani atunci, şi ne-am dus la o familie de evrei care ne-a primit să dormim la ei. Am aflat că au îmbrâncit uşa, dar nu au avut pe cine să găsească. Le-a trecut, dar l-au pus pe tata să bea cu ei. Au adus o damigeană de vin, în care fusese gaz şi nişte pepeni. El care era obişnuit cu vinuri bune a trebuit să bea asta.

Ruşii nu au mai stat mult, au plecat pe front. Mi-a fost mila de ei, în câteva rânduri. În curte a intrat cineva mic…, era un cărucior pe care era un bărbat, un soldat rus, cu picioarele amputate. Rusoaicele erau uluite de lucrurile frumoase, încât luau furourile de milaneza cu dantelă şi le purtau pe stradă. Aşa lipsuri erau. S-au fotografiat ţinând în palmă ceasuri.

O familie de pe strada noastră a fost deportată în Siberia pentru ca unul din ei lucra la lagărul de prizonieri nemţi şi se auzise că le făcuse nişte favoruri. O vânzătoare a noastră a fost trimisă de români în Transnistria pentru că a organizat o petrecere, nu ştiu dacă au surprins-o autorităţile asupra faptului. Nu s-a putut face nimic şi nu s-a mai auzit nimic despre ea.

După Război

După război, după 23 august 1944 a fost o perioadă grea. La inceput nu foarte grea. M-am dus la Liceul de stat, am avut multi din foştii profesori. Colegele mele de la Liceul Evreiesc s-au aşezat în ultimele rânduri, însă nu vroiam să pară că ne retrăgeam şi m-am dus în banca a treia. La am întrerupt lecţiile de pian, ca să pot să învăţ cum trebuie. Tata, care nu era obişnuit ca eu să fiu perseverentă, îmi spunea să merg la culcare, dar eu mai aveam câte ceva de făcut. Eram o elevă obişnuită, dar în felul ăsta recuperam ce nu făcusem la Liceul Evreiesc, unde îmi alegeam materiile care-mi plăceau mai mult. La Liceul de stat nu mai exista aceasta posibilitate.

M-am gândit să emigrez în Israel. A venit la mine Mişu Leibovici, un băiat foarte inteligent. `Livia, un om ca tine ne trebuie în Israel!`. Eu niciodata nu am ştiut că băieţii mă apreciază aşa băieţoasă cum sunt. Eu am vrut să mă duc, dar părinţii mi-au povestit de condiţiile de acolo. Tata dădea bani pentru Keren Kayemet şi Keren Hayesod, dar nu exista un interes real pentru emigrarea in Israel. M-am înscris la Hanoar LeZioni dar am fost dezamagită, cel care conducea grupul nu m-a convins, nu ne-a explicat, nu ne povestea nimic despre Israel. Doar ne intâlneam şi dansam. Am aflat târziu că un prieten al nostru era la Betar, m-ar fi tentat pentru că era o organizaţie luptătoare. Ştiu că mai era şi Haşomer Haţair, un coleg de la liceu era acolo, era de stânga. M-am înscris din nou la Maccabi şi a fost o perioadă foarte frumoasă. Am făcut gimnastică, volei, ping-pong, se mai făcea câte o serată dansantă, dar rar.

Am locuit în continuare la Focşani, am stat doi ani acasă, pentru că am fost bolnavă şi am pierdut contactul cu colegele mele. Nu aveam voie să fac efort şi eram ţinută în vârful patului, protejată ca un ou crud. Mama a plecat cu mine la Poiana Ţapului, pentru că aşa recomandase doctorul.

După doi ani, am protestat şi am început să învăţ pe brânci, să recuperez pentru admiterea la facultate. La ce facultate să mă duc? Mă atrăgeau Literele, pentru că îmi plăcuse de mică să citesc, dar ambiţia că nu făcusem la Liceul Evreiesc chimie, iar la Liceul de stat am avut o profesoară de chimie care ne umilea, m-a făcut să mă duc la Chimie la Bucureşti. A trebuit să învăţ şi despre naţionalizare, legi, etc. şi despre drepturile femeii socialiste: cum `înainte era părul lung şi mintea scurtă` şi ce grozav era acum [legat de emanciparea femeii socialiste şi renunţarea la valorile burgheze, de reuşită in viaţă a unei femei numai prin căsătorie]. Am avut media peste 8 şi am reuşit. Am fost foarte încântată. La Bucureşti am fost cu Dori Ianconescu, cu Lili Bercovici, colega ei de clasă, care a plecat repede în Israel. Am avut colegi deosebiţi la facultate, şi evrei şi români. În Bucureşti, nu am păstrat legătura cu comunitatea, pentru că îmi era greu. Aveam program toată ziua, învăţam mult, nici la petreceri nu am prea fost. Retroactiv, mă simt frustrată pentru asta. Primii doi ani nu am avut bilet gratuit la cantină, pentru că tata era proprietar, mai avea o singură vânzătoare. În anul trei de facultate, statul i-a luat magazinul [din cauza nationalizarii], tata a fost mutat de la magazin, şi a fost mai greu. Eu mi-am căutat altă gazdă in Bucuresti.

L-am cunoscut cu soţul meu, Ioan Diaconescu, în studenţie, în anul III, la cantina studenţească Călăraşi din Bucureşti. Ne-am căsătorit în Bucureşti, la starea civilă. A fost o nuntă simplă, au participat câţiva membri ai familiei. Nu ne-am dus la masa pregatită de aceştia, le-am mulţumit frumos şi am luat trenul spre Focşani, la părinţii mei. Nu am făcut nuntă religioasă, nici nu se putea - soţul meu era creştin ortodox -, deşi orice fată îşi doreşte să fie mireasă. Ioan era foarte muncitor, chiar în timpul studenţiei lucra verile pentru a câştiga ceva bani, pentru că ceea ce primea de acasă era foarte puţin. Părinţii lui erau de la ţară şi nu aveau bani, iar bursa nu era suficientă. El s-a născut la Bucureşti, dar a crescut la Mălureni [localitate rurală in judeţul Prahova]. Liceul l-a făcut la Piteşti şi Facultatea de Drept din Bucureşti. Din 1954, când a terminat facultatea, a fost încadrat la Procuratură. Mama lui era de la ţară, lucrase la Filatura în Bucureşti şi a pierdut o mână într-un accident de muncă, iar tatăl lui avea un seviciu modest, era lampagiu. La ţară aveau puţin pământ, pe care îl lucrau. Soţul meu i-a ajutat. Cu trei-patru ani înainte de deces, soţul meu a fost avocat. Era onest, nu se arunca la onorarii mari, ca alţi foşti colegi şi ajuta pe toată lumea.

Originea evreiască nu a fost un criteriu în alegerea soţului. Am ales pe cel iubit, pe cel care m-a fermecat la acea vârstă. Soţul meu a fost un om plăcut, inteligent, cu foarte mult bun-simţ. Deşi era suferind şi slăbit, toată lumea îl agrea pentru comportamentul şi sufletul lui bun.

Eu, după facultate, prima oară am lucrat la CSP (Comitetul de Stat al Planificării), vreo lună-două, pentru că vroiam să lucrez efectiv în chimie şi m-am angajat într-o fabrică nouă, numiă Electroizolantul, la ieşire din Bucureşti cu sediul în şoseaua Căţelu. Se ajungea foarte greu acolo. Dupa ce m-am măritat m-am întors împreună cu soţul meu la Focşani pentru un an în 1958. Am lucrat în industria locală, la o întreprindere care se ocupă de fabricarea produselor de carne, conserve, şi apoi la un laborator medical, unde făceam analize. Nu am avut conflicte din cauza originii evreieşti, o singură dată făţiş, la Focşani, în industria alimentară. Descopeream nişte greşeli frapante. Cineva m-a pârât la partid şi l-au chemat pe soţul meu acolo. I-au spus că dacă nu ar fi fost acest regim, eu nu m-aş fi căsătorit niciodată cu el şi i-au cerut să divorţeze de mine.

Băiatul nostru s-a născut în 1955, în Bucureşti. Soţul meu i-a dat numele de Gabriel fiului nostru, iar mama numele de Paul, după bunica Perla. În 1959, ne-am mutat înapoi în Bucureşti, am lucrat puţin la laboratorul Spitalului Vasile Roaită şi apoi am dat concurs şi m-am angajat la Institutul de Cercetări Alimentare. Am stat acolo până în 1979, când secţia Zahar s-a desfiinţat şi s-a înfiinţat un institut de creştere şi prelucrarea sfeclei de zahăr. Am lucrat acolo până la 1 ianuarie 1986, când m-am pensionat.

În Bucureşti am locuit la început pe Calea Moşilor, într-un apartament. Soţul meu, lucrând la Procuratură, a fost ajutat de Spaţiul Locativ pentru a primi un apartament. Eu lucram la Căţelu [in afara oraşului], unde se ajungea greu cu autobuzul şi se muncea mai mult de 8 ore. Ne întorceam acasă cu camionul fabricii, chiar dacă ploua sau ningea. Acolo m-a prins iarna 1953-54, când Bucureştiul a fost îngropat sub zăpadă şi când, o dată am luat-o pe jos spre serviciu şi am greşit direcţia. Când ne-am întors de la Focşani [a stat numai un an, s-a intors in 1959, dupa moartea tatălui], soţul meu a făcut rost de un apartament de 2 camere pe strada Beethoven, unde am stat şi cu mama şi băiatul. Anul următor am făcut schimb de locuinţă pe strada J. S. Bach.

Cu serviciul meu şi cu un copil mic nu prea aveam timp de altceva. După ce s-a mutat mama la noi şi stătea ea cu copilul, am mai mers la teatru şi la operă. Ne plăcea să cumpărăm cărţi de literatură şi despre orice. Veneam din delegaţii cu geamantanul plin. [În perioada comunistă cărţile usore au fost pentru mulţi singura cale de evadare din realitate; televiziunea, presa, chiar şi reprezentaţiile teatrale erau politizate.] Un prieten al tatei i-a dăruit după război o carte cu procesul lui Antonescu. Soţul meu a rupt-o şi ars-o, pentru că-i era frică [era periculos să deţii cărţi, care să redea istoria altfel decît era ea prezentată oficial]. Am rupt si actul de vânzare-cumpărare al magazinului tatalui din cauza fricii de Securitate  atunci cînd am plecat în 1988 în Israel, acum nu mai am nici o dovadă. Nu e nici o pierdere.

La noi în casă se serbau şi sărbătorile creştine şi cele evreieşti. În privinţa sărbătorilor, era perioada comunistă, românii se abţineau să meargă la biserică, mulţi preoţi fuseseră închişi, lumea era speriată. Evreii ţineau sărbătorile, chiar dacă unii nu frecventau sinagoga. De Purim, făceam humantas, am învăţat de la mama. De Pesah, soţul meu îmi făcea o surpriză şi îmi aducea matzot ori ne duceam la sinagoga din strada Adamache şi cumpăram de acolo.

Într-o vacanţa am fost o dată la părinţii soţului, care erau nişte oameni simpli şi cu bun simţ, şi am dormit la mătuşa lui. Când ne-am întors am găsit preotul acolo, care făcuse o slujbă pentru că intrase o evreică în casă. Soţul meu s-a supărat foarte tare şi nu i-a mai vorbit, dar nu cred că era vina ei ci a mediului în care a fost crescută. [Mediul sătesc este plin de surpestiţii legate de imaginea străinului, cu atât mai mult dacă este de altă religie, ca de ex. turci, evrei; probabil ca mătuşa soţului s-a temut chiar pentru mântuirea sufletului ei sau că a atras ghinionul asupra casei sale dacă a intrat acolo un evreu].

Când Gabriel a mai crescut, am mers în concedii la munte. La Marea Neagră a mers cu soţul meu, pentru că eu nu mai am voie [din cauza problemelor de sănătate] Eu doar i-am vizitat câteva zile. Gabriel a mers în tabere şcolare, la Năvodari [langa Marea Neagră; se organizau trenuri anume numai cu copii şcolari şi preşcolari, care mergeau în tabere speciale, şi care erau strict supravegheate de profesori]. O dată după ce s-a întors l-am căutat mult după ce se golise trenul şi nu-l găseam, eram disperată. Pe peron rămăsese ceva mic, slab şi bronzat. Era Gabriel.

Gabriel a fost un copil cuminte, a făcut şcoală în cartierul Floreasca, unde locuim, pe urmă Liceul D.Cantemir, care era un liceu bun. Deşi îi plăcea să citească mult, tot felul de cărţi, avea aplicaţie către ştiinţă şi a făcut Politehnica, Mecanică, secţia de motoare termice. După absolvire a fost încadrat la Institutul Naţional de Motoare Termice, unde a lucrat până când a emigrat în Israel în 1987. S-a căsătorit cu Carmen Matei. Tatăl ei era director la Cooperaţia meşteşugărească iar mama lucra la Ministerul Industriei Uşoare. Nora mea este creştin ortodoxă. S-au cunoscut la facultate, a făcut tot Politehnica, s-au căsătorit în 1979 in Bucuresti şi au trei copii. Diana născută în 1981 in Bucuresti, fata cea mare, s-a căsătorit anul acesta, în 2003, cu un român originar din Timişoara. El este expert în calculatoare, iar ea este studentă la medicină la McGill, în Canada. Băiatul cel mijlociu, Marius născut în 1984, in Bucureşti, vrea să facă tot medicină şi învaţă acum in Canada la o şcoală evreiască. Şi cel mic, care s-a născut în Israel în 1987, învaţă tot la o şcoală evreiască.

Gabriel, fără să aibă o educaţie specială în sens religios, a fost lăsat să aleagă ce religie doreşte la maturitate. Probabil că a avut o chemare spre iudaism, pentru că a plecat în Israel, unde a stat 7 ani. Locuieşte acum cu familia la Montreal, s-a mutat in Canada in 1994 din cauza unei noi oportunităţi profesionale, ţine ambele sărbători, evreieşti şi creştine. Se sărbătoreşte şi Crăciunul, e o sărbătoare veselă, se face bradul, se cumpără cadouri, se sărbătoreşte chiar şi Hallowen-ul.

În cercul nostru de prieteni, multă lume se lăuda cu excursiile peste hotare în ţările socialiste [Ungaria, Bulgaria, Cehoslovacia, U.R.S.S, Polonia, R.D.G etc.]. Eu tăceam, nu aveam nimic de spus. Soţul meu a hotărât că aşa nu se mai poate şi m-a trimis prima dată în Cehoslovacia, în excursie cu autocarul. Mi-a plăcut foarte mult şi regretam că sunt singură, el era ocupat. Pe urmă am fost la Viena, o lună, la un văr al mamei şi la Paris în 1976, la fratele mamei, Oscar Finkelstein, cu care am păstrat legătura. Şi la Paris şi la Viena, am fost la muzee, la spectacole, chiar şi în cimitir. La întoarcere am tremurat, pentru că aveam în bagaje cărţi ale lui Soljeniţân 9.

Ascultam Europa Liberă cu sfinţenie in perioada comunista. La un moment dat un procuror a fugit din ţară şi a făcut la radio un comentariu pozitiv la adresa soţului meu. Nu ştiu dacă a fost deranjant pentru soţul meu, care era în continuare procuror. Ascultam la acest radio cum se purta Securitatea cu cei care lucrau şi cum încercau să-i elimine fizic.

Rudele mele sunt înmormântate în locuri diferite. Sora mea Clara şi tata sunt înmormântaţi la Focşani. Soţul meu a făcut special comandă pentru două monumente de marmură pentru ei, a considerat că este de datoria lui. Mama este înmormântată la Bucureşti, la Filantropia, cimitir evreiesc. Ea a murit in 1964. Iar soţul la cimitirul Izvorul Nou, cimitir creştin, el a murit in 1977. Voiam să-l înmormântez la cimitirul Bellu, dar nu s-a putut în zilele acelea şi atunci l-am dus unde am găsit un loc. I-am ţinut toate parastasele şi astăzi pentru ziua morţii. Pentru celelate rude, la înmormântare a participat întotdeauna rabinul, cantorul şi cineva din cler a spus Kadish pentru ei. Am păstrat iahrzeit, ziua comemorării morţii lor.

Naşterea Israelului a fost o împlinire, deşi căsătorită cu un român, m-am bucurat şi s-a bucurat şi el alături de mine. Când eram elevă de liceu am vrut să fac alia, dupa câteva decenii băiatul meu a vrut să merg cu el în Israel, dar aveam deja o vârstă şi m-am temut. Eram obişnuită aici şi mă gândeam că pentru copii e mai bine să nu stea împreună cu bătrânii. Nu ştiu dacă am făcut bine sau rău. Până în 1988 nu am fost în Israel. Dacă trăia soţul meu, poate am fi plecat dupa 1994 împreună în Canada. Cuscrii, părinţii nurorii, Carmen Diaconescu, familia Matei, sunt acolo de aproape 5 ani. Înainte de 1989, am avut rude în SUA şi am păstrat legătura cu ei, în scris. Nu se dădeau veşti prea amănunţite, era periculos, corespondenţa era citită, aşa că scriai ce se putea. Unchiul Oscar Finkelstein de la Paris, ne-a făcut abonament la Paris Match şi cât a trăit am primit cu regularitate şi era o încântare.

După 1989,  m-am bucurat extraordinar de mult. Tocmai stătem la o coadă, cum se stătea ore în şir pentru un litru de lapte, de ulei, o jumatate de pachet de unt. Astăzi la vârsta mea îmi dau seama că este o cruzime să faci asta unui bătrân. La început au fost produse pe piaţă, tot ce nu dăduse Ceauşescu. M-a încântat şi libertatea de a vorbi, că sunt alimente, haine de export [de calitate superioară celor din comerţul intern]. Încet-încet nu ne-am mai permis să ne cumpărăm [datorita scăderii nivelului de trai]. M-am bucurat la căderea zidului Berlinului, că germanii vor fi împreună. Nu pot să uit cum ascultam la radio in anii 1980, că erau împuşcaţi dacă încercau să fugă, să treacă zidul.

Când a fost mineriada 10 in 1991, am vrut să ies din metrou şi o doamnă mi-a spus că este periculos. La Universitate, venea o studentă care plângea şi în spatele ei un miner. Şi eu, grozavă şi inconştientă, am întrebat-o de ce plânge. Nu mi-a răspuns şi l-am întrebat pe miner: `Da’ ce i-aţi făcut de plânge şi nu poate să vorbească?`. Nu mi-a dat nici el nici o atenţie. M-am căţărat pe o piatră mare, ca să văd ce se întâmplă. Nu ştiu ce comentariu am făcut, dar m-au liniştit [aluziile lor]. Aveam o sacoşă plină cu medicamente străine şi mi-a fost teamă să nu provoc mai mult. Am plecat pe jos şi am mai întâlnit mineri. Am fost foarte neplăcut impresionată.

După ce am ieşit la pensie, m-am apropiat mai mult de originile mele evreieşti. Îmi puteam permite să fac ce vreau cu timpul meu liber, nu mai eram obosită. Am fost în Israel şi am văzut români care şi-au apropiat modul de viaţă evreiesc. Acolo este o altă atmosferă. De câte ori aud vorbindu-se ivrit ciulesc urechile, pentru că îmi place să aud cum sună.

Profesional am ajuns din chimist, archivist [la Centrul de Studiu pentru Istoria Evreilor Din Romania, unde lucreaza de noua ani]. Îmi face plăcere să lucrez, am prelucrat documente din timpul când evreii plecau [emigrau] pe jos [până în secolul al XIX lea], lucruri pe care eu nu le-am cunoscut şi alte lucruri. Sunt încântată că pot să lucrez, pentru că acasă mă simt complet inutilă. [Doamna Livia Diaconescu se ocupă cu rezolvarea cererilor de compensaţie, ale celor care au fost discriminaţi în perioada Holocaustului.] Si eu am primit compensaţii de la Elveţia şi au fost binevenite.

Glosar

Livia Diaconescu
Bucharest
Romania
Interviewer: Anca Ciuciu
Date of the interview: January 2004

Livia Diaconescu is an expert in food chemistry who discovered her vocation of an archivist some time after she retired. She is a dynamic person with an extraordinary memory. At 72, she is still very stylish, paying much attention to her appearance. Her white, wavy hair still adds a lot of personality to her posture. She has been living on her own since her husband died and her only child left for Israel, then Canada. She resides in a green neighborhood, where streets are named after famous composers – a connection of sorts with the old piano in her living room. The walls are decorated with watercolors (the most valuable of which she gave to her child as a gift), while the massive, Viennese furniture, with leather-upholstered chairs, comes from her parents’ home in Focsani.

My family background
Childhood memories
During the war
Post-war
Married life
Glossary

My family background

My paternal grandfather was named Avram Filderman. I don’t know my grandmother’s name, as she died before I was born and they wouldn’t talk about them much at home. They were born and lived in Focsani, but I don’t know what they did for a living. I do know they had four children: Leon, Lazar, Mayer and Rebeca.

The first boy was Leon Filderman. He was born a few years before 1890, went to college in Germany and was an engineer. Back in the country, he became an oil engineer, lived in Ploiesti for a few years and married Malvina Bischoff. He had two children: Rozita (shortened to Zita) and Albert. Zita married for love, becoming the wife of Oscar Holsman, that is Oscar Lemnaru [a journalist who Romanianized his name]. Zita’s daughter taught Latin at a school in Lehliu [a town at about 100 km. from Bucharest] until she flunked the boy of a party member; she was forced to quit her teaching career and she stayed like that [unemployed] until she left for America. Albert Filderman ended up in Israel. I only met him once, in 1988, when I went to visit the children. I called him and, to my surprise, he came to see me. He didn’t invite me at his home in Tel Aviv and I never met his family.

My father, Lazar Filderman, was the second child. Mayer Filderman was the third. I know about him that he lived on Moise Nicoara St. [a residential area in Calarasilor quarter, in the eastern part of Bucharest], where he owned a vila [a residence larger than a house, of some pretensions to elegance], and that he didn’t have children.

The fourth child, Rebeca Filderman, married a Reichmann Her husband worked together with Leon Filderman in the oil business, but he wasn’t an engineer – he did something in the administration. They had two children: Rudolf and Edmond. Rudolf Reichmann went to the Commercial Academy and married the daughter of a fervent Communist. He had met her before the war, in college. She had been baptized before the war, her name was Angela, but she had to return to the religion she had been born into, whether she wanted it or not [in observance with a State decree of 8th August 1940 establishing the criteria to determine who was a Jew and who was not]. They didn’t have children. Edmond Reichmann went to study industrial chemistry, but only graduated after World War II because he had to register again. He worked at the Ministry of Paper and Wood (I don’t know the exact name) and was a manager at the Cellulose Institute. He got married, but he didn’t have children.

My father, who was born in 1890, was very bright, but lazy, and it was with great pains that he completed 4 years of high school. He didn’t want to go any further with his education. He later regretted this very much, for he was very fond of reading and listening to heavy [classic] music. He spoke French and German. While he was serving in the army, during World War I, they wanted to send him to a military academy, but he deemed it pointless. When he returned from the war, he went to work for his cousin in Bacau. Then he left for Constanta, where he took up the grain trade.

My father came to Focsani in the 1920s. He married my mother, Fanny Filderman (nee Finkelstein), both religiously, in front of a rabbi, and civilly. I don’t know more about this, since my parents didn’t talk about this period. My maternal grandfather, Lewi Finkelstein, owned a store called ‘Lewi’s’ and gave it to her after the wedding. Even after my grandfather died, the business kept its old name, in his memory.

My mother’s father was named Lewi Finkelstein. Although he didn’t wear traditional clothes, my grandfather was a very religious man, who went to the synagogue on a regular basis. At his place they kept all the holidays, used separate vessels for milk and meat and had special vessels for Pesach, which they only used once a year, on that particular occasion. My grandmother, Perla Finkelstein (nee Rabner), kept all the holidays and the Sabbath She observed the kashrut and went to a hakham-butcher who slaughtered poultry and animals in a ritual way. They only ate the parts that were allowed. There were also traditionalist Jews, but my grandparents would dress in a manner that was modern for that period, without breaking the religious prescriptions They spoke Yiddish and Romanian, but they didn’t teach us Yiddish so that they could speak freely about things we weren’t supposed to learn. My grandfather died in 1927 and my grandmother – in 1946.

My mother had taken piano lessons at the boarding school and my grandfather, having six daughters, kept three pianos at home. She had five sisters – Clara, Maria, Mina, Rebeca, Sofie – and two brothers, Oscar and Mayer. My grandmother was very busy looking after so many children. The eldest child was Clara Finkelstein, who got married, settled in Bucharest and, shortly after, died, at 21 or 22 years of age; she is buried at Filantropia [Jewish cemetery in Bucharest]. My mother was the second child; she was raised at the boarding school. Of course, she also stuck around the store to give a hand or learn the trade She loved piano. My piano is from my mother. She was very proud of it because it had bronze keys.

The third child was Maria Finkelstein, who married Jacques Ianconescu, a very good lawyer, nicknamed Jacques ‘silver spoon’, who was registered in a Masonic lodge. Another child was Mina Finkelstein, who married a Librescu and lived in Focsani. Her husband was a very good lawyer, but his practice was rather small. During World War II, he was sent to Transnistria 1 and this Mina stayed at Maria’s. I believe, however, that they provided for themselves. But what is praiseworthy for me is that my cousin, Isidor Librescu, aged 9, was the one who supported the family. The Germans had moved into the commercial school and he had come to do small business with them – he would buy and resell drugs or food that the Germans probably brought from somewhere else. One evening, he offered me some food I had never seen in my entire life. The Germans had an inspection once and he stayed hidden in a wooden box until the inspection was over. After the war, he went to high school and college, worked with Prof. Carafoli, then left for Israel. He married there and had two children.

Rebeca was another child of my grandmother’s; she was also called Rebecuta, hence the short form Cuta. She was a beautiful woman who also married a lawyer, Moritz Terdiman. They lived in Husi, in a beautiful house, with a vineyard; during the war, they stayed at Mita’s. Her husband was sent to the labor camp in Targu Jiu. My cousin, Angelica Terdiman, went to college in Husi and was appointed to work in Brasov She fell in love with a foreman from the 1 Mai Plant and married him. She became Angelica Sfetcu after the marriage. She supported her husband in learning more and becoming a technician. She had a boy, Adrian, who was raised by aunt Mita. They left for Israel in the 1970s, but didn’t stay there for long; then they went to Canada, where they had a hard time at the beginning. Today, Angelica Sfetcu owns 110 apartments in Montreal that she rents. Adrian Sfetcu, who was a very good student, works for Bell Helicopters.

Another sister was Sophie Finkelstein. She married a lawyer herself (and a good one too), Bernard Simiu. He also attended the Commercial Academy (this is where they met) and worked at the Bragadiru brewery. They bought a house, a vila on Alba St [a street in the center of the city that still exists today, in the vicinity of the Regina Maria Square]. Their next door neighbor was Lucretiu Patrascanu 2. During the war, the house was taken away from them and they rented a place from a Romanian who lived on Masina de paine St. [in the Colentina quarter, in the eastern suburbs of Bucharest]. They moved back after the war and he continued to work. My cousin, Lidia Simiu, who is five months older than me, went to the Jewish school during the war. She registered for the medical school and married a doctor, Marcel Solomon. They had a boy, Emil. She was appointed to work somewhere far away and quit the medical school. She worked as a translator for an institute.

Oscar Finkelstein, my mother’s brother, left for France after World War I, married a French Jewish woman and owned a stationery factory near Paris. I got a pencil box with everything from him. During World War II, his family was supposed to be sent to the Drancy camp, but they managed to hide. They had two children (a girl and a boy), Michelle and Jean-Jacques. While they were hiding, aunt Germaine had an intestinal occlusion. They couldn’t get a doctor, for they would have all been caught, so she died earlier than she should have. After the war, he lived in Paris, in a very nice apartment on Avenue de Versailles. The daughter became a doctor, got married and moved to Caen. After Oscar’s death, Jean-Jacques inherited the factory. But he changed his name a little, making Finkelstein a bit more French. He once manufactured some object at the factory and named it Perla, after his grandmother. The other brother, Mayer Finkelstein, attended the Faculty of Pharmacy in Germany. He was a very good pharmacist. Unfortunately, he was shy. He never married and didn’t have any children.

Childhood memories

I love Focsani, the town of my childhood, though it looks terrible now. I couldn’t even recognize the Cotesti St., where we lived. All I recognized was a house that was opposite from the school and which lost its courtyard. Modern buildings were erected and the old ones stand neglected, dilapidated – it’s such a pity. Foscani was a quiet, patriarchal town, with large courtyards and nice, neat houses. The streets were paved. There were two Jewish streets: one of them was Dindos St., near the Jewish elementary school, the other one was Artelor St. At the end of Cotesti St., which opened on to the Main Street, carriages would wait for customers. Their owner was a Jew named Poitas, whose daughter, Lili Poitas, was a fellow-student of my sister’s in high school.

The Zamfirescu family lived on Cotesti St. too. Mrs. Stela Zamfirescu had preconceptions about the Jews. I once entered her courtyard and was heading for the main stairs, when she told me ‘Get out, jidoavco [abusive word for female Jew in Romanian]!’. I didn’t know what jidoavca meant, but I thought it sounded like an insult, so I replied ‘You’re the jidoavca!’ and left the courtyard. They later turned out to be nice people and we became close.

Focsani was a town with many Jews. There were two Jewish quarters. They were situated pretty close to each other, but then again, the town itself was small. I lived, however, in a Christian quarter, inhabited by many officers. The Jews in Focsani were tradesmen – some of them had big businesses. There was a Chamber of Commerce and my father was a member. We had manufacturing workshops and tailor’s shops, many stores, drugstores, pharmacists, craftsmen, clocksmiths, hatters, tinsmiths, photographers, physicians. The town had many synagogues – there were eight Orthodox ones 3.

Since the minute I saw the light of day for the first time, I remember my father being a community man. He was tall, had a stately appearance and made himself noticed everywhere. He was severe by nature and very intelligent. He cared a lot about the Jewish community and he held many offices – he was a president for 3 years, around 1938, and then a vice-president. I have a photo of my father with Heinrich Israel, the president of the community in the period before World War II. My mother observed the tradition; she kept the Sabbath. She had a candlestick with one branch that she would light for Sabbath on Friday evenings. She would cover her hair with a white kerchief and would say the prayer above the candle. She had a very nice siddur, with a nacre cover. She went to the synagogue each Saturday and wouldn’t have it any other way. Men were separated from the women at the synagogue – women stood upstairs. I rarely went there as a child and this didn’t change as I grew up. I don’t know the name of the rabbi, but I know he was also a religion teacher. I enjoyed the classes when he spoke about the history of the Jews. My mother and father regularly went to the synagogue on Rosh Hashanah and Yom Kippur, until the synagogue burnt. I don’t know whether the fire was set by the Germans or by the Legionaries 4. It was pulled down during the war and it remained in ruins after the war – walls only. I don’t know if they recovered anything. I didn’t think of the sacred rolls back then.

My mother was a very gentle person. She gave birth to several children, but they didn’t survive for long. At 2, Adolf caught diphteric angina and died of asphyxiation. Rodica died at 2 and my mother was walking around the room with the child in her arms and couldn’t believe she was dead. My sister, Clara, was six years older than me. She was born in Focsani, in 1922. I was born in October 1928, in Focsani. Clara wore braids and was pretty. When she was 11, they realized she had diabetes. After the disease was spotted, they took her to the clinic, but an assistant told them to take her to Vienna. In those times, at the beginning of the 1930s, getting a passport wasn’t a problem; generally speaking, money wasn’t a problem either. They went to a sanatorium there and the doctors managed, through diet, to bring her to the minimum risk level. They also gave her a book about how she had to be nursed – she had to use scales to portion her food. There was a time when she had to weigh her cherries and, to get another portion, she also added the weight of the pits. My mother cooked specially for her. Clara had to measure her glycosuria twice a day using a solution, she dosed the insulin on her own and injected it in her leg by herself – she did that from 11 to 22 years old.

My mother had the works of Goethe, Schiller, Molière. She loved to read. She had a very beautiful hair and wore it in a knot that was not to her best advantage. Even at 72, her hair was still wavy and beautiful. The only time she had her hair done was when she left for Paris with my sister. She had long hands, slender fingers and beautiful nails; when she played the piano, she stroked the keys. She had an unusual sensitiveness. When she felt upset or moved, she would sit at the piano. She particularly liked Beethoven (symphonies, sonatas and overtures), Chopin (nocturnes and waltzes), Brahms, Liszt and Schubert. Before we got to go to opera performances, she had already played for us at home the entire Rigoletto and The House of the Three Girls. She loved Gounod’s Ave Maria. When I was a child, I would sit next to my mother while she played. She would often play the Pastoral Symphony in the evening and that was the time when cows came back from the pastures. Every time I listen to this work, I can’t help recalling this episode, which I kept deep down in my heart. She also liked The Moonlight Sonata a lot. All I know about music I learnt from her. When I was 15 or 16, they hired a piano teacher for me. I enjoyed studying. One day, I was returning from her place and the air-raid alarm sounded while I was still on the street. I interrupted the piano lessons in high school.

When she was in high school, my sister, Clara, had her friends come over on Saturday and my mother would play the piano for them. She was so thorough that she chose her repertoire every week and rehearsed it lest she should make mistakes. I turned the pages for her and she used to ask me how she had played. I didn’t know too much, but everything my mother did was very good. She sometimes played together with a schoolmate of my sister’s, Misu Mendel, who played the violin. It was a pleasure to listen to them. We didn’t have too much dancing at our place, though I suppose they liked it. We would also go to Clara Zeidman’s. She was our neighbor and she sang extremely beautifully. I once enjoyed it so much that I started to sing along and my sister urged me to shut up. Mrs. Zeidman told her to let me sing, for they couldn’t hear me anyway – her voice was strong and covered mine, and thus I was able to indulge in singing. They served chocolates there and everyone helped themselves except Clara. Both their place and ours were nice. There was another family, Csato, who came from Transylvania. According to the records I researched, their sons were sent to forced labor. There was also the family of the pharmacist Rudich, who used to go out in the morning and walk barefoot in the dew. I recently heard this is a healthy thing to do. Mrs. Rudich was a walking encyclopedia; she read enormously.

There were some nice pillars in the front part of our house; the stairs were large and the entrance door had a stained-glass window. There were two doors: a wooden one and a glass one. After the hallway, came a huge room, like a ballroom, then some other rooms and a spacious kitchen; it had a stove with a range, a cupboard and a rack of vessels which were so tidy they shone. We had Viennese furniture, nice and enduring. (Later, my husband made friends with a Greek lawyer who tried to persuade me to give up this massive furniture. He failed.) We also had a crystal Venetian mirror, in my sister’s room. Her bed was covered with a large bedspread that had Arab letters on the four sides. This bedspread now belongs to Diana, my granddaughter.

We always had a maid. We had a water pump in the courtyard and I would carry water in a bucket. My mother taught me that, although there was a maid, it wasn’t beneath my dignity to do chores (like carrying water, cleaning windows or removing snow) once in a while. We had a Turkish toilet [a flat, ‘elephant’s feet’ type of toilet on which one squats rather than sits], but it was properly maintained and tidy. I once grew fond of a Russian maid. She tried to teach me a few Russian words so that I would impress my father. But I forgot them before I got to utter them. I was very upset when she left. Then we had another one, a stout girl from the countryside. She had white, shiny shirts made of a fabric that I liked. During the war, we kept a girl whom we hid with us. My mother knew how to spare her – she would ask for the least possible from her and did all the hard work herself. The girl used to sleep outdoors; it was nice, because there were the flowers – queens of the night, irises – which spread their perfume all over the courtyard. I wanted to sleep next to her too, but my parents wouldn’t let me. In the summer evenings, I looked at the sky and saw the Milky Way and other constellations. I wanted a little dress made of dark blue velvet, with silver stars. It was a child’s dream. A woman did our laundry once a month, for three days in a row. She washed, boiled, dried and ironed it.

Wednesday was the market day, when peasants would come to town. If one didn’t get to the marketplace in time, chances were the peasants wouldn’t be there anymore. My mother went there with the maid, who carried a large basket. They would take me with them – it was a very rich market and I enjoyed it. I never asked for anything – I knew they wouldn’t buy candy because of my sister with diabetes. I used to eat at least one kilo of fruits daily: apricots, plums, cherries, apples. In the fall, a cart with cretesti apples [a local variety of green, slightly flattened, crisp, tart apples] would come by our place. We would buy for the winter and store them under the table in the big room, which wasn’t heated. Other foods supplies were also delivered at home: there was the woman who brought us quality milk, cheese and cream, the cart loaded with water melons, the peasants carrying yokes with yogurt loads, the man who sold pretzels and croissants.

Our store wasn’t a large store [near Moldovei Sq., perpendicular on the Main Street, a ten minutes’ walk from home] My father sought to extend it and bought other stores next to it. When I was very young, my father kept a second store together with a German, Leon Proschinger, who often came by. I couldn’t say why they broke up, but I was sorry. He employed clerks (shop assistants) at ‘Lewi’s’. Two of them were about 25 years old. The others were raised at the store from the age of 12-13. Before World War II, he had a contracting agent who would travel to many places and order merchandise. My father set the prices so that his own benefit would not encumber the customer. He sold small wears, clothes, ties, peaked caps, silk stockings, photo cameras with a tripod. My father had turned the little room next door into a small lab where he developed the films; I don’t think he charged much for this – it was fun for him. My sister, Clara, received an Acqua camera as a gift. It was very easy to use.

The Zamfirescu sisters would come to the store and talk to my father, who was always willing to learn from the others, if there was something to learn. The program at the store was from 8 a.m. to 1 p.m., then from 4 to 8 p.m., but I think my father had a replacement during the time he spent at the community. He came home for lunch at an exact hour. At 1, the table had to be laid. In the summer, we ate outdoors, in the courtyard. There was always a bucket of cool water with a bottle of soda and a bottle of wine in it. He didn’t drink in excess, but good wine was never missing. A friend of his would provide a demijohn of wine. He would pour it into bottles, put a cork and some bitumen, and kept it in the cellar. In the afternoon, when the store was closed, he liked to sit on a small chair and clear the grass growing between the stones in the courtyard – one part of the courtyard was a garden and the other one was a playground and a space of transition. He wasn’t harsh with the children. However, if he asked something of you and you let him down, you would go crazy only if he looked at you. I remember one time when I climbed the fence with my sister to eat cherries and she squeezed some in my hair. My father disentangled my hair and pulled a bit too hard. When he was done combing, I was so upset that I took hold of my hair and got it all tousled. My father said something to me. Pretty naughty as I was and not knowing the value of the words he had told me, I talked back. He gave me a hard glance and I left walking on the tip of my toes.

I didn’t go to the kindergarten much. There was a teacher there, Betty, who prepared a Chinese dance for a festivity. I was in it and wore a crepe dress. When there wasn’t anyone I could play with – there weren’t many children in the neighborhood – I would sing on my own and jump up and down to the tune of the songs I had learnt in school.

I studied at the Jewish School in the first three grades. I did my homework by myself and I never thought of asking for help. I remember Mrs. Weber, a very good teacher, Mrs. Leslean from Falticeni, Mrs. Vigder. Towards the end of the school year, I usually caught some contagious disease and could not attend the festivities marking the end of the school year. In the 4th elementary grade, they transferred me to the Romanian school, the School no.1 for girls, which was very close to home. One day, during the break, I was summoned to the entrance gate – my former mates from the Jewish School, Suzy Leibovici and Felicia Marcus, had come to ask me if I wouldn’t return there. I didn’t go back – even if I had wanted to, the decision had already been made. It was pretty hard at the beginning, but I had a tutor and I caught up fast. I enjoyed everything I studied in the 4th. I was good at math, I liked Romanian and physical training. I had heard there would be some exams at the end of the year and I was terrified because I wondered whether I would remember anything I learnt. It wasn’t like that. One of my teachers at the School no.1 for girls was Mrs. Popescu. Her husband was the headmaster of the School no.1 for boys; they were very nice people.

I had both Jewish and Romanian friends. My mother thought I wasn’t old enough to go see my schoolmates, Suzy Leibovici or Felicia Marcus, by myself (they didn’t live far from the end of the Cotesti St.), and so I made friends with Romanian girls. My mother began to teach me French. Then my sister took care of me. My mother would have me memorize fables by La Fontaine, fragments from Corneille’s Cid and Racine’s Athalie She would constantly check on me – there was no escape from that. Before the school started, she made me study the history and geography lessons. I felt frustrated then, but now, when I look back, I realize what she did was right.

During the war

In the summer of 1939, my mother took my sister to Paris for treatment. They left on 13th July, although my sister wanted to catch the parade [the parade on 14th July, France’s national holiday]. While in Paris, my sister bought me a hardback fairy-tale book gilded at the edges, with thin pages and nice pictures, and a picture of Santa Clause and other characters. (I gave them to my son in 1988, but I don’t know if they made it to my grandchildren.) On their way to Paris, they made stops in Milan and Venice. They were gone for a month, but my mother had wanted to come back sooner. From Venice, my sister brought home some gondola-shaped brooches for her schoolmates and two coral necklaces for me. She was friends with almost everyone in her grade, especially with Adina Rabinovici. Her father was an engineer and later taught geometry and Hebrew at the Jewish High School. When she was sick, she sent me over to Adina’s to get the lessons for her. She had very nice schoolmates, but, unfortunately, the war came and those friendships had to come to an end. During the war, Dorina Gheorghe got married. While she was in love, mail was exchanged through my sister. When she was 16, her mother wanted to marry her with someone else and arranged for a ‘viewing session’. Dorina claimed she would teach her mother a lesson and, when the suitor came, she laughed all the time and acted funny. Dorina came to our place and told my mother (who was her confidante) everything. During the war, Clara began to break the rules of the diet and had to increase the dose on insulin. Insulin was hard to get – it came from Germany. When she was with friends, she had to eat; she couldn’t say she had diabetes. This was a shameful thing back then and brought about complications – girls couldn’t find a husband anymore. Clara tutored in literature and studied English.

What I particularly enjoyed about the school for girls was strajeria [the scouting] 5. As a strajera [girl scout], I was sub-chief of unit. I loved it – I don’t know why children like this military thing so much. There were six of us in a unit. In the morning, we would sit in a square, the flag would be raised, we would report, then sing Long Live the King: ‘Long live the King / In peace and honor, / Who loves his country / And defends his country. / May he be eternally victorious / In war, / May he reign eternally / Over us / Oh, holy Lord, oh, holy Lord, / Heavenly Father, / May Thy hand protect / The Romanian Crown.’ [text reproduced by Mrs. Livia Diaconescu] 6 On 10th May [Heroes’ Day], I went to the Stadium with my class. There were other schools too – not the Jewish school though. I sang and I exercised with my scout uniform on. I had the country’s coat of arms sown with silk, a tie fastened with a ring, a white blouse with shoulder straps, a folded navy-blue skirt and a belt on whose buckle was written ‘Always ready, for the country and King’ I was really into it. I had a picture of the royal family [the family of King Carol II] 7 which I recall with pleasure. This is how I grew up – with the king and the royal family [in the sense of a monarchist education]. I didn’t experience anti-Semitic episodes at the public school; my fellow-students were very nice.

My father didn’t come with us on vacations, he stayed at the store – he said he couldn’t close it. My mother would take us and the maid. First, we would go to Techirghiol [a lake near the Black Sea], then to Carmen Sylva [a spa at the Black Sea]. I loved the seaside. We went sunbathing between certain hours, like it was recommended. Other relatives of ours would come too – Mita Ianconescu, my mother’s sister, with her children, Dori and Bernel. We were a small pack. Then we went to the mountains, to Soveja [close to the Vrancei Mts.], where the air was very good. We used to go to the park, where Tita Pavelescu, Zelea Codreanu’s godmother 8, would sell croissants with nuts. Other relatives and acquaintances would come there too and it was nice. When I was 19, I went with my mother to Poiana Tapului, and I was amazed by all that beauty. Two friends came along, Ernest and Lazar Rudich, and we went together on short trips, for my mother would have never let me go climbing mountains with two boys. Years later, my mother took her grandson, Gabriel, to Poiana Tapului; the boy tired her very much, but she had an advanced sense of duty.

My father used to tell us about Poland, Czechoslovakia and the Ribbentrop-Molotov Pact 9. In 1939, we sheltered Polish refugees at our place – they were clean and very refined. Uncle Leon Filderman from Bucharest also had Poles living with him – one of them even sculpted him a bust. When they took Bessarabia and Transylvania away from us [the Second Vienna Diktat] 10, we all felt hurt. Although I was only a child, I suffered for these losses. I was a Romanian Jew, I lived in this country, I was born here and I love my country. There were suspicions about a Jewish involvement [in connection with the so-called Jewish Communist conspiracy], but I think all the Jews were hurt by these territorial losses.

In 1940, a colored square with two dots in the middle was painted on the wall of our house – a warning that we were Jewish. I strived to wipe them off – it was a black paint, very hard to remove. We had a Telefunken radio that we hid. [Jews were not allowed to keep radio sets so that the lack of information would make them even more vulnerable. Any failure in observing this rule was harshly punished.] My father did everything he could and got a 2nd-category Jew certificate [as a WW I Romanian veteran, he could gain certain civil rights, proving that he had been ‘loyal’ to the Romanian nation], so that we could enter a public high school, but it wasn’t meant to be, it turned out useless. I went to high school in the 1st grade, but I had to quit. [In October 1940, Jewish pupils and students were forbidden access to public education of any level. Jews were left the liberty to organize private primary and secondary schools.]

I was lucky the Jewish High School was founded pretty soon after, in 1940. There were engineers and teachers in the staff: Sami Lazar, who was the president of the Jewish community until a few years ago, taught law, Romanian history, and some geography; Mr. Gabor was also the headmaster; Mrs. Ida Kholf, a teacher whom we loved and who taught us Romanian language and grammar in an exemplary way. I liked the Latin teacher and the one who taught German (and did it beautifully). I also liked the physical training teacher, because I liked physical training. My father bought me skates, took me to the Maccabi 11, put me on the ice and let me learn to skate by myself. He wasn’t a Maccabi member.

I could keep in touch with the girls from the Jewish School, as I would meet them in the religion class; in the period when I attended the Romanian school, I studied religion separately, with the Jewish children. One time, at the Jewish High School, during the war, I was so naughty that the rabbi told me to leave the classroom. I met Iosefina Grunberg in the schoolyard. She wanted to go home, but was afraid to, because it was time for the boys from the Romanian high school to come out. I offered to help. We went out on the street together and the boys tried to scare us. But they mustn’t have been too brave, after all, since they let a girl intimidate them! As the windows of our classroom opened on to the street, our boys heard us and wanted to join me and beat up the other kids. Luckily, the rabbi (who was usually a soft man) had the strength to forbid them to get out; a fight between the Romanian and the Jewish students was not a good thing to happen.

At the festivities, we used to sing in a choir. While at the Jewish elementary school, I witnessed an unforgettable seder, held in a large hall, at the public School for boys. My schoolmate, Felicia Marcus, who had an exceptional voice, was a soloist. A boy played the father, another boy – the son who was supposed to find the hidden matzah and ask ‘Ma nistana?’. We sang certain fragments and we all wore white veils on our heads. I had a booklet with religious songs and I sang them at home too. We also had festivities during the war, but the authorities had to be present to supervise us. [The law forbade the Jews to organize gatherings, on the grounds that they could plot against the State. Even the religious gatherings had to be announced in advance at the Police. They were attended by representatives of the State. The punishment for failing to observe this provision was the deportation to Transnistria.] Some schoolmates would organize a ‘jour’ [tea-party], but with few guests, as Jews weren’t allowed to gather in great number. I was happy to go, as we couldn’t have that at our place, because of my sister’s diabetes. When friends would come over on Saturday, they weren’t offered anything, for my sister would have wanted some too.

During World War II, I had some troubles with anti-Semitism when my mother sent me with a basket to buy bread. The rations were small, so I had to be there at a certain hour. Well, that cursed hour [at noon] was also the time when the girls came out from the vocational high school. I got called a jidoavca sometimes, but I grew used to it in time and stopped being afraid. An unpleasant episode took place when I was walking on the roundabout route – I wasn’t allowed to take the Main Street [the Jews’ access to the central areas was restricted]: a carriage stopped, the passenger stood up, spit me in the face, and then signaled the driver to move on. That was humiliating. He knew I was Jewish because I wore the Star of David, which wasn’t yellow, but was sown with blue on a white background (that is the colors of the tallit and of today’s Israeli flag). I don’t remember how long I had to wear the Star; it didn’t bother me though. We didn’t have too much trouble – however, we couldn’t see our Romanian friends anymore.

A curious thing: our neighbors, the Gheorghe family, kept on inviting us at their place; Dorina Gheorghe came to my mother to learn how to make hamantashen, which she liked very much. Communications were exchanged through my sister and me. Mr. Gheorghe was in a forced labor commission and could provide some help [he could remove those who had large families to support from the forced labor lists, or could help them by sending them to less demanding places]. The relationship with our neighbor, Coca Radulescu, was resumed after the war. We didn’t have problems with our neighbors – we would talk to them over the fence. I would hear Mistress Aretia call ‘Ioane, Maria, come and get a load of these songs!’. Of course, those were songs of the Legionary Movement 12: ‘The Guard, the Captain and the Archangel from Heaven’. Our friends, the Leustean family, wouldn’t have us over anymore. Lucian, however, was too young to be an anti-Semite. I once went skating on the street (I had nowhere else to go) and Lucian began to sing me ‘The Guard’ loud. I sang just as loud myself, I wasn’t intimidated.

My father kept his store during the war. I think even the Germans bought from him and sent many items back to Germany. It was a store with quality products, which were hard to find under war circumstances. I enjoyed working there. I remember that, during the war, he gave me the key from the shutter and I was the one who would open the shutter, the door, the store. At a certain point in 1941, Jewish clerks were doubled by Romanians [because of the numerus clausus] 16. I was on my summer vacation, but I wasn’t allowed to walk on the Main Street. I would stay at the store till 6 p.m., when my father would send me home. However, there were times when I came back home with him, in the evening. I had a double too at the store [the employers had to hire one Romanian for every Jewish employee they kept]; she was a very kind-hearted girl, who also went to work in the campaign hospitals on the front; she told about how she washed the frostbitten feet of soldiers and her hand dived into live flesh. One would wonder what those poor men had gone through and why they had to suffer so much.

During the Holocaust, we lived in fear; we had heard talks in the town about us being deported too, I don’t know whether it was to Auschwitz or to Transnistria. I talked to my friends about what we would take with us, for the luggage was limited. Thank God we stayed at home! [Editor’s note: The Jews of Focsani were not mass deported. There were only individual cases caused by certain incompliances with the rules.] I didn’t know much about the massacres in Transnistria, but I wasn’t totally ignorant of them either – my father thought I shouldn’t become a wimp. I learnt about ‘that Sunday’, how they called it [the pogrom in Iasi, 1941] 14, in college, from a fellow-student whose father had died on the Death Train. I knew everything about the forced labor – including the places where it was performed.

We received a notification that we had to move, as the house was to be taken by the CNR [Centrul National de Romanizare – The National Center for Romanianization]. A plate with the initials of the CNR showed up on our door. We went to see a place to rent and my mother pulled out the roses from the garden and gave them to the neighbors Eventually, we were allowed to remain at our place, on condition that we paid a rent. My father had to give clothes, footwear, linen and blankets [the Jewish population had to contribute effects towards supporting the war effort of the Romanian army and population]. I don’t have the receipts to prove it, but I think my father contributed money to help the needy – there were several categories of Jews who could no longer work or whose clientele had diminished. Towards the end of the war, they summoned my father with only one day’s notice and he did forced labor at a German military airfield near Focsani, although he had exceeded the age limit. He was afraid he would go there just so that they could shoot him. In exchange, the Germans gave them papers with the eagle of the Third Reich, certifying they had worked there.

Until the Russians arrived [before 23rd August 1944] 15, there was peace and quiet. The Germans had requisitioned the front part of the house and had brought Russian girls there. When the Germans had to withdraw, the girls were very frightened, as they had left Russia with them by their own choice. In the vicinity of our house, was a spirits factory, where a man named Cosnita would manufacture alcoholic beverages When the Russians came, they carried the liquor cases in our garden and took great pleasure in emptying them. They lived opposite from us, but they also lived at our place – they never asked if we agreed. They turned a part of the place in a warehouse. Because of it, I found myself facing a rat one night – it was on me. I got up, turned on the light, caught it and threw it away. My father was glad to see I had guts. After the warehouse routine was over, it was their turn to settle in. I was 16, they called me Liduska and I was stunned with fear. I was in mourning for my sister, Clara. My mother and I, wearing veils on our heads, went to spend the night at some relatives’. They protested – they said they had sent their wives to a safe place only to find themselves stuck with us. The Russian captain – who was in a good mood – looked for me at home with a lamp in his hand. Thank God I wasn’t there!

Another time, it was in the evening and my father told us: ‘Pay attention, when they start to sing, you get inside, lock yourselves in and, when I say «Now», you jump out of the window’. We stayed in the courtyard until the ‘choir’ began and my father sent us inside. They were talking with him and, at a certain point, we heard him say ‘Now’ My mother (who was 53 at that time) and I both jumped out of the upper window and went to a Jewish family who let us spend the night at their place. Afterwards, I found out the Russians had broken the door open, but found no one. They got over it and had my father drink with them. They brought a wine demijohn which had also contained gas and water melons. My father, who was used to quality wines, had to drink that!

The Russians didn’t linger long, they left for the front. I felt pity for them a couple of times. A small creature once entered the courtyard… It was a man on a carriage, a Russian soldier whose legs had been amputated. Russian women were so crazy about nice things that they would take the Milanese silk lace chemises and wear them on the street. There was a time of such great shortage. They had their picture taken while holding watches.

A family who lived on our street was deported to Siberia because one of them, who worked at the camp for German prisoners of war, was said to have done some favors to the inmates. The Romanians sent one of our shop assistants to Transnistria because she had organized a party – I don’t know if the authorities actually caught her red-handed. Nothing could be done for her and she was never heard of again.

Hard times came after the war, after 23rd August 1944. It wasn’t very hard at the beginning though. I went to the public high school, where I studied with many of my former teachers. My schoolmates from the Jewish High School sat at desks in the back of the classroom, but I didn’t want us to look as though we were keeping our distance, so I sat in the third row. I interrupted my piano classes so I could study properly. My father, who wasn’t used to seeing me so persevering, would send me to bed, but I always had something extra to do. I was an ordinary student, but I caught up with what I had missed at the Jewish High School, where I had been able to choose the subjects I liked more. They didn’t give me this opportunity at the public high school.

Post-war

I thought of emigrating to Israel. Misu Leibovici, a very smart boy, came to me and said ‘We can use someone like you in Israel, Livia!’. I never knew boys appreciated me, in spite of my being rather boyish. I wanted to go, but my parents told me about the conditions there. My father donated money to Keren Kayemet 16 and Keren Hayesod 17, but there was no real interest in emigrating to Israel. I joined the Hanoar LeZioni, but got disappointed: the leader of the group didn’t manage to persuade me, he didn’t explain anything to us, nor did he tell us about Israel. All we did was get together and dance. I later found out that a friend of ours was with the Betar – this would have tempted me, for it was a combative organization. I also know of the existence of Hasomer Hatair; a high school mate was there – he was a left-winger. I rejoined the Maccabi and I had a very nice time. I did gymnastics, volleyball and table tennis. We also had dancing parties, but not often.

I continued to live in Focsani. I was sick for two years, stayed indoors and lost contact with my schoolmates. I wasn’t allowed to make any effort; they confined me to the bed and protected me as if I were an eggshell. My mother took me to Poiana Tapului, as the doctor recommended.

After two years, I had had enough and began to study really hard in order to catch up for admission to college. But what college was I supposed to choose? I was drawn towards the Letters, as I had enjoyed reading ever since I was a child. But my frustration about not having studied chemistry at the Jewish High School and about having had a chemistry teacher who used to humiliate us at the public high school made me go for the Faculty of Chemistry in Bucharest. I also had to learn about the nationalization, the laws and so on, and about the rights of the socialist woman: how ‘she used to be long-haired and short-minded in the past’ and how things had changed for the better after the war [the emancipation of the socialist woman and the parting with the bourgeois traditions, according to which a woman could be successful in life only through marriage]. My average was over 8 and I took the exam. I was very delighted. I went to college with Dori Ianconescu and Lili Bercovici, her former classmate, who had to leave for Israel soon. My fellow-students were very special, both the Romanians and the Jews. I didn’t keep in touch with the community in Bucharest, as I was very busy. My daily schedule was always full, I studied a lot and didn’t go to parties much. Looking back, I feel frustrated about that. In the first two years, they didn’t give me a free ticket for the canteen, as my father was an owner (he still had one shop assistant). In the 3rd year of college, the State took away his store [through nationalization] 18, and moved him to another store. Things became more difficult for us. I had to find another place to rent in Bucharest.

Married life

I met my husband, Ioan Diaconescu, while I was in college, in the 3rd year, at the Calarasi student canteen in Bucharest. We married in Bucharest, at the City Hall. It was a simple ceremony, with only a few members of the family attending. We didn’t go to the meal they had prepared for us. We thanked them, took the train to Focsani and went to my parents’. We didn’t have a religious ceremony – it would have been impossible anyway, as my husband was a Christian Orthodox –, though any girl wants to be a bride. Ioan was a very hard-working man. Even as a student, he would work in the summer to make some extra money, as he didn’t get much from home. His parents came from the countryside and didn’t have money, and the scholarship wasn’t enough to cover the expenses. He was born in Bucharest, but grew up in Malureni [a village in the Prahova County]. He went to high school in Pitesti and attended the Faculty of Law in Buhcarest. In 1954, the year of his graduation, he was hired at the Prosecutor’s Office. His mother came from the countryside; she had worked at the Filatura Factory in Bucharest and had lost an arm in a work accident. His father was modestly employed as a lamp maker. They had a plot of land in the countryside which they labored. My husband supported them. 3 or 4 years before he died, he became a lawyer. He was earnest, didn’t charge big fees, like other colleagues did, and helped everybody.

The Jewish origin was not a criterion in choosing my husband. I chose the one I loved, the one who had charmed me at that age. My husband was a very agreeable, intelligent, civilized man. Although he was ailing and weakened, everyone loved him for his conduct and his good heart.

After graduation, I first worked for the State Committee for Planning I stayed with them for just a month or two, because I wanted to actually work in my field, chemistry; so I got employed at a new factory, called Electroizolantul, based at the exit from Bucharest, on Catelu Dr. It was hard to get there. After I got married, my husband and I lived in Focsani for a year, in 1958. I worked in the local industry, at a factory that processed meat and made tin cans, then at a medical lab where I did tests. I only encountered overt conflicts because of my Jewish origin once: it was in Focsani, in the food industry. I had discovered some shocking errors. Someone told on me to the party. They called my husband there, told him that, if it hadn’t been for that regime, I would have never married him, and asked him to divorce me.

Our boy was born in 1955, in Bucharest. My husband gave him the name of Gabriel and my mother named him Paul, after grandmother Perla. In 1959, we moved back to Bucharest. I worked for a little while at the lab of the Vasile Roaita Hospital, then I applied for another job and, after passing an examination, I was employed at the Food Research Institute. I stayed there until 1979, when the Sugar section was closed and a new institute for the cultivation and processing of the sugar beet was founded. I worked for them till 1st January 1986, when I retired.

In Bucharest, we first lived in an apartment on Mosilor Ave. As he was working for the Prosecutor’s Office, my husband was supported by the housing authorities to get an apartment. I worked in Catelu [outside the city], where access was hard, by bus, and the work day was more than 8 hours long. We would come back with the factory’s truck, even when it snowed or rained. This is where the winter of 1953-1954 caught me. Bucharest was buried in snow and I once left to work on foot and went in a wrong direction. When we came back from Focsani [she only stayed there for a year; she returned in 1959, after her father’s death.], my husband obtained a two-room apartment on Beethoven St., where we lived together with my mother and our son. The following year, we changed the apartment with a place on J. S. Bach St.

Having a job and a small child, I didn’t have much time for anything else. After my mother moved in with us and started to look after the boy, we could go to the theater and the opera once in a while. We loved to buy books – literature and anything else. We would return from business trips with a suitcase full of books. [During the communist regime, light books were the only way of evasion for many; the television, the press and even the theatrical performances were politicized.] After the war, my father had received a book about Antonescu’s trial 19 from a friend. My husband tore it to pieces and burnt them, because he was afraid [possessing books that rendered history differently from the official version was dangerous]. When I went to Israel, in 1988, I also destroyed the sale purchase papers of my father’s store, for I feared the Securitate 20 Now I have no proof left. But it’s not a great loss.

We would celebrate both Christian and Jewish holidays. Speaking of holidays: we were under the communist regime, the Romanians refrained themselves from going to church, many priests had been imprisoned, people were afraid. Jews kept their holidays, even though some of them didn’t go to the synagogue. I would make hamantashen for Purim, as my mother had taught me. On Pesach, my husband would make me a surprise and bring me matzah, or we would go to the synagogue on Adamache St. and buy it from there.

One time, we went on vacation to my husband’s parents’, who were simple, decent people, and we slept at his aunt’s. When we returned, we found the priest there, who had performed a service because a Jew had set foot in there. My husband got very upset and didn’t speak with her anymore. But I don’t think it was her fault, but the fault of the environment in which she had grown up. [The rural environment is full of superstitions about the image of strangers, especially if they belong to another religion, like the Turks or the Jews. Her husband’s aunt probably feared for her very own salvation or that bad luck would fall upon her house because a Jew had been there.]

When Gabriel became older, we went on vacations to the mountains. My husband took him to the Black Sea. I couldn’t accompany them there [because of the health problems]. We sent Gabriel to youth camps in Navodari [at the Black Sea; children of school age or under school age would board special trains and go to youth camps where they were under the strict surveillance of their teachers]. I was waiting at the station for their return once. The train had already emptied and Gabriel was nowhere to be found. I was desperate. All that had remained on the platform was someone small, weak and with a suntan. It was Gabriel.

Gabriel was a good boy. He went to school in the Floreasca quarter, where we lived. Then he went to the D. Cantemir High School, which was a good high school. Though he enjoyed reading all sorts of books, he was inclined towards science. He went to the Thermal Engines Department of the Faculty of Mechanics, at the Polytechnic After graduation, he was employed at the National Institute of Thermal Engines. He worked there until 1987, when he emigrated to Israel. He married Carmen Matei. Her father was a manager at the Craftsmen’s Cooperative and her mother worked for the Ministry of the Light Industry. My daughter-in-law is a Christian Orthodox. They met in college (she went to the Polytechnic too), got married in 1979 and had three children. The eldest, Diana, was born in 1981, in Bucharest, and got married in 2003, with an engineer born in Timisoara. Her husband is an expert in computers, while she studies medicine at McGill, in Canada. The second child, Marius, was born in 1984, in Bucharest. He wants to study medicine too, and now goes to a Jewish school in Canada. The youngest child, born in 1987, in Israel, also goes to a Jewish school.

Gabriel didn’t receive any special religious education; we let him choose his religion at an adult age. He probably had an inclination towards Judaism, as he left for Israel, where he stayed for 7 years. He now lives with his family in Montreal. He moved to Canada in 1994 to seize a new career opportunity. He keeps both Jewish and Christian holidays. They celebrate Christmas too – it’s a happy holiday, they adorn the tree, buy presents. They even celebrate Halloween.

Many people in our circle of friends would brag about the trips they had taken abroad, in the socialist countries [Hungary, Bulgaria, Czechoslovakia, the Soviet Union, Poland, East Germany etc.]. I would remain quiet, I had nothing to say about this. My husband decided I couldn’t go on like this and sent me on a trip to Czechoslovakia by coach. I enjoyed it a lot and felt sorry I was alone – he couldn’t come with me, as he was busy. Then I went to Vienna for a month, at a cousin of my mother’s, and to Paris, in 1976, at my mother’s brother, Oskar Finkelstein, with whom I kept in touch. While both in Paris and Vienna, I went to museums, performances, and even to cemeteries. When I came back, I was nervous, as I carried books by Solzhenitsyn in my luggage 21.

We would listen to Radio Free Europe 22 on a regular basis during the communist period. At a certain point, a prosecutor who had fled the county made a positive comment about my husband on air. I don’t know if my husband, who was still a prosecutor, had troubles because of it. I knew from this radio how the Securitatea acted against those who had responsibility positions and tried to eliminate them physically.

My relatives are buried in different places. My sister, Clara, and my father are buried in Focsani. My husband placed a special order for two marble monuments for them – he thought it was his duty. My mother is buried in Bucharest, at Filantropia, a Jewish cemetery. She died in 1964. My husband is buried at Izvorul Nou, a Christian cemetery; he died in 1977. I wanted to bury him at the Bellu cemetery, but it was impossible those days, so I took him where I could find a place. I held requiems for each commemoration of his death until now. The other relatives’ funerals were always attended by a rabbi and a cantor; someone would recite the Kaddish for them. I kept the Yahrzeit, the day when their death is commemorated.

The birth of the State of Israel was a great achievement. Although I was married to a Romanian, that made me happy and my husband was happy with me too. While in high school, I wanted to do aliyah. Several decades after, my son wanted me to come with him to Israel, but I wasn’t young anymore and I was afraid. I was used to this place and I thought it best for the children not to live with the old folks. I don’t know whether this was a right decision or not. I hadn’t been to Israel before 1988. If my husband had still been alive, maybe we would have gone to Canada together, after 1994. The parents of my daughter-in-law, Carmen Diaconescu, the Matei family, have lived there for almost 5 years. Before 1989, I had relatives in the US and kept in touch in them in writing. We couldn’t exchange very detailed news – it was dangerous, as the mail was read by the secret police – so we would write what we could. Uncle Oscar Finkelstein from Paris paid our subscription to Paris Match. We regularly received the magazine for as long as he lived, and it was a delight.

I was very glad after 1989 23. When things started to happen, I was just queuing – like we all used to, for hours, in order to get one liter of milk or oil, or half a pack of butter. Today, at my age, I realize how cruel it is to do this to an elderly. At the beginning, the market was flooded with all the products that Ceausescu had denied us 24. I was delighted with the freedom of speech, the food, the export clothes [of superior quality compared to those manufactured domestically]. Then, slowly but surely, we couldn’t afford them anymore [due to the decrease of the standard of living]. When the Berlin Wall fell, I was glad the Germans would be reunited. I will never forget the news I heard in the 1980s, about how they shot the Germans trying to get across the wall.

During the mineriada in 1991 25, I was preparing to get out from the subway station, when a lady warned me it was dangerous. At the University, there was this student girl coming my way, crying, with a miner behind her. Playing the brave and totally unaware, I asked her why she was crying. She didn’t replied, so I asked the miner ‘What have you done to her to make her cry and unable to speak?’. He didn’t pay any attention to me either. I climbed a large stone, to see what was going on. I made some comment, but was quickly silenced [by their allusions]. I had a sack full of medicines from abroad and I was afraid I would only provoke them. I left on foot and came across more miners. All that made a very unpleasant impression on me.

After I retired, I got closer to my Jewish origins. I could afford to make anything I wanted of my spare time and I wasn’t tired anymore. I went to Israel and met Romanians who acquired the Jewish lifestyle. There is another atmosphere there. Every time I hear Ivrit, I prick up my ears, because I like how it sounds.

From a professional point of view, I turned from chemist to archivist [at the Center for the Study of the History of the Romanian Jews, where she has been working for 9 years]. I like this work. I processed documents from the time when Jews would leave [emigrate] on foot [until the end of the 19th century]. These were things I hadn’t heard about before, and there were others just like them. I am delighted I can work, for I feel totally useless at home. [Mrs. Livia Diaconescu deals with the compensation claims submitted by those who were discriminated during the Holocaust]. I received damages from Switzerland myself, and they were welcome.

Glossary

Életrajz

Lővenberg Lajosné, Lilly néni 86 éves, alacsony termetű, közepes testalkatú, ősz hajú rendkívül kedves, mosolygós ember. Bár nehezen közlekedik, teljesen önellátó, és gondozza otthonát. Korát meghazudtolóan friss szellemileg, és lelkileg is rendkívül kiegyensúlyozott, derűs személyiség. Férje halála óta, két éve egyedül él, lakása egy jó állapotú bérházban van. Szerény otthona rendezett, tiszta, vitrinjének polcain többnyire zsidó témájú könyvek sorakoznak, valamint a nagy családról, unokákról és férjéről készült fotók, néhány szép vallási kegytárgy. A hétvégéket gyermekeinél tölti.

Rosenberg Lilly vagyok, 1918. január elsején születtem Hetyenben, a Beregszászi járásban, Kárpátalján [Hetyen (Hettyén) – az 1910-es népszámlálás idején a Bereg vm. Mezőkaszonyi járásában lévő kisközségnek nem egészen 800 főnyi lakosa volt. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Klein Mária, az édesanyám 1871-ben született. Egy év volt apám és közte a különbség. Rosenberg Jakab, az apám kereskedő és gazdálkodó volt. Született 1870-ben. Mindketten Hetyen községben születtek. Nem voltunk erősen vallásosak, de mindent megtartottunk. Kóser konyhát vezetett anyuka. Mindketten Auschwitzban, a krematóriumban pusztultak el, 1944-ben.

Apám tizennégy évesen kezdett dolgozni, és csak Hetyenben élt, amíg el nem vitték Auschwitzba. Összehozott annyi pénzt, hogy negyven hold földet vásárolt Hetyenben [lásd: a földművelés szerepe]. Az első világháborúban részt vett az apám, a két bátyám, Móric és a Gyula és a kocsisunk. Amíg odavoltak a háborúban, az anyukára maradt a négy gyerek és a gazdaság. Amikor hazajöttek, a Móric a háborúban megtakarított pénzéből megvette a tanyát. A gazdaságot ettől kezdve a Móric vezette apukával. A többi fiút pedig diplomához juttatták, a lányoknak pedig négy polgárit [lásd: polgári iskola] adtak.

A szüleim házasságából született hat gyerek: három fiú, három lány. A legidősebb bátyám, Móric huszonnégy évvel volt idősebb nálam. Utána született Gyula, majd Berta 1904-ben, Józsi 1908-ban és Erzsébet 1911-ben. Rajtam kívül csak Gyula bátyám élte túl a háborút. A Gyula bátyám 1929-ben Spanyolországba ment. Madridban élt két évig. Aztán Venezuelába ment, mert a feleségének a testvére mérnök volt, és ott élt, és ők is odamentek. Ott éltek egy ideig, aztán átmentek Dominikába, ott hosszabb ideig voltak már. A háború idején nem tartózkodott Európában. 1968-ban halt meg.

Berta nővérem férjhez ment Szamossályiba [Szamossályi – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1910-ben és 1920-ban egyaránt nem egészen 900 főnyi lakossal. – A szerk.], a férje terménykereskedő. És három gyerekük született: Judit, Éva és Márta. Az egész család a krematóriumban veszett el. Bözsi nővérem végig velem volt, de az éhségtől flekktífuszt kaptunk [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Én túléltem, ő meg hazajövet Prágában halt meg.

A Józsi bátyám orvos volt, de még fiatalon meghalt. Nem nősült meg. Franciaországban, Marseille-ben lőtték le a társaival együtt. Prágából menekült huszadmagával, mind orvosok, a németek elfogták őket, mindet kivégezték 1944-ben.

A Móric bátyám is ottmaradt Auschwitzban. Ő vitte a gazdaságot, mert ő volt a legöregebb, hiszen Gyula nem volt itthon. Egyszer úgy megemelte magát a munkában, hogy sérvet kapott. Így került kórházba a zsidók összeírása idején. De az orvos jól ismerte és tisztelte, ezért felvette, és sérvvel megoperálták. Auschwitzban előbb kiválasztották munkára, de mikor egy német bement a fürdőbe, és meglátta rajta azt a friss vágást, akkor elvitette a krematóriumba.

Gyerekként a legtöbbet Móriccal és Bözsivel voltunk együtt. Dolgoztunk a háztartásban, kézimunkáztunk, varrtunk. Ők is a hetyeni református iskolába jártak. Én a matematikát szerettem a legjobban. Később megszerettem a történelmet is.

Vallásos családban nőttem fel. Sok mindent megtanítottak nekem a szüleim. Gyerekkoromban a szombattól kezdve mindent megtartottunk [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Kóser háztartást vezettünk. Jártam héderbe, tanultam imádkozni. A legjobban a Pészahot szerettem. Még külön húsvéti edényünk volt.

Hetyennek mindössze százötven lakosa volt [A népszámlálási adatok, amelyek még abból az időből származnak, amikor Hetyen a Magyar Királysághoz tartozott, ennél lényegesen népesebb településre utalnak. Nem tudjuk, mi idézte elő az elnéptelenedést. – A szerk.]. Kis falu volt, de szép. Hetyenben három zsidó család volt mindössze. A legközelebbi hitközség Beregszászon volt, az is neológ. Újfaluba jártam héderbe, vakációban is mindig odaküldtek [Rafajnaújfalu – kisközség volt Bereg vm. Mezőkaszonyi járásában, 1910-ben nem egészen 700 főnyi magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ott lakott a nagynéni, a Pepi néni, apuka testvére. Nyáron a szünidőben két hónapig ott tanultam héberül imádkozni, éveken át, amíg nagylány nem lettem. Volt egy idős bácsi, aki tanította a zsidó gyerekeket. Zsidó iskola a környéken sehol sem volt.

A hetyeni házunk három szobás volt, nagy verandával és nagy udvarral. Hároméves koromra emlékszem, amikor a cseh–magyar határkiigazítás volt [lásd: településátadások Trianon után]. Jöttek az angolok és a franciák hosszú, nagy autókkal. Mi játszottunk az egyik kisfiúval az úton, a fekete, darabos kővel, amelyet az út oldalára leraktak, hogy a földutat javítsák vele, és jöttek ezek az autók. Azt mondták, na, most van a határkiigazítás. Erre is emlékszem, ez 1921-ben volt. Tiszakerecsenyt elválasztották, mi is a határszélen voltunk, a cseh oldalon.

Fiatalkoromban összejövetelekre jártunk [Mező]Kaszonyba. Énekeltünk, táncoltunk. A Hatikvát is énekeltük, a mai izraeli himnuszt. Még a csehek idejében történt, úgy tizenhét-tizennyolc éves lehettem, amikor több cionista szervezet is volt Beregszászon, én a Somérba jártam [lásd: Hasomér Hacair Szlovákiában]. Ez olyan középutas volt. A Rapaport Dezső szervezte a mozgalmat. A nagybátyám, a Berti bácsi, aki nagy cionista volt, mindig mondta, hogy szakmát kell tanulni, mert arra van szükség Palesztinában.

Egyszer mentem vendégségbe Szamossályiba a nővéremhez, Bertához. Akkor hallottam először óriási uszítást a zsidók ellen, a választás előtti nagygyűlésen. Történt aztán, hogy Hetyenbe érkezett egy református püspök, és a református templomban előadást tartott. Mindenki ment a püspököt hallgatni. És a püspök egy nagyon demokratikus ember volt. És mondja, hogy „Sajnos nagyon nehéz idők következnek, fekete felhők borongnak felettünk. Prága utcáin már német csizmák dübörögnek. Nagyon félő, hogy minket is elér hamarosan ez a fekete felhő”. Erre máig pontosan emlékezem. Akkor még nem volt a sárga csillag, még akkor járkáltunk szabadon.

A deportálás előtt kezdtem el dolgozni, 1942-ben. Beregszászban kitanultam a szabászatot [1938 és 1945 között Hetyen is, Beregszász is átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.], és szabászatot tanítottam, mert a Berti bácsi, a nagybácsim, aki rendkívül nagy cionista volt, azt mondta: „Ne diplomát, hanem szakmát tanuljatok, mert Izraelben az a fontos.” Akkor tanultam ki a szabászatot, és ezt folytattam. A zsidótörvények mindenre kihatottak, az egész életünkre [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Az iskoláztatásra úgy, hogy nem tudtam járni tovább a szabászati tanfolyamra. Egy évig tanultam varrást, és egy híres varrónőnél szabászatot.

1942-ben még Hetyenben voltam, és akkor még tanítottam szabni, de abba kellett hagyni, mert már nagyon kezdődött a zsidózás. A hitlerizmus már megszállt egyes helyeket. Hetyent még akkor nem érte el. Nem volt még kikötve, hogy zsidó nem tarthat ipart, de meg volt adva, hogy az üzletet, a fűszer- és vegyeskereskedést árusítsuk ki a kiárusításon. Már akkor nem lehetett nekünk üzletünk. Ekkoriban otthon voltunk, a három testvér: Móric, Bözsi és én meg a szüleim. Gyula megnősült, Józsi Prágában tanult még. A nővérem meg férjhez ment Mátészalka közelébe, Szamossályiba, és volt három gyereke. Utazni lehetett, de nem lehetett, hogy egy zsidó folytasson üzleti tevékenységet, abba kellett hagynom a tanítást 1942-ben.

Amikor Magyarországra bevonultak a németek [lásd: Magyarország német megszállása], ki volt írva, hogy minden zsidó ötnapi élelmet készítsen magához, és ekkor és ekkor legyen készenlétben. Már mondtam, hogy Móric bátyám sérvet kapott 1944 kora tavaszán a nehéz munkától. Még az életben olyan kínt nem láttam, mint ami a bátyámnak volt, de már akkor zsidó nem hagyhatta el a falut. Zsidót nem tehettek be kórházba. Megoperálták, sikerült a műtét. Minket meg közben elvittek a gettóba, de mi történt? Mikor jöttek összeírni a zsidókat, a kórházban már nem voltak zsidók, és otthon sem voltak a nővérem, a Bözsi és a Móric. Így sehol nem voltak felvéve mint zsidók. A Móric operációja után pár nappal azonban mindketten maguktól bejöttek a gettóba, utánunk, együtt akartak lenni velünk. 1944. április elején jöttek a csendőrök értünk, szekeret állítottak a kapuba, és oda kellett felpakolni. Ment az egész család. Először az apám, az anyám és én.

A beregszászi gettóba vittek minket. A téglagyár területén voltunk. A környékbeli zsidók meg a ruszinok, mind együtt. 1944. április végén már vittek minket transzportba. Április elején kezdték meg a gettóba terelést, egy hónapig voltunk kinn, a gettóban. A téglagyárban tető alatt voltunk. Az élelmiszer, amit magunkkal vittünk, néhány nap alatt elfogyott. Akkor bejött a gettóba a kerülő felesége, az Etelka. Azt mondja, kisasszony, azt mondják, megölik a zsidókat, mindet. És mondom neki, „Etelka, akármilyen nagy aratás van, egy-egy kalász mindig elmarad. Én is leszek egy kalász”. Ezt mondtam neki. „Én túl fogom élni, Etelka.” 1944. április harmincadikán vittek el minket, május másodikán érkeztünk meg Birkenauba [Braham adatai szerint Kárpátalján a zsidók gettósítása és összegyűjtése 1944. április 16-án (Pészah első napján) kezdődött. Beregszászon két téglagyárat és az ún. Weisz-gazdaság területét jelölték ki gettónak, a beregszászi és a környék településein élő körülbelül 10 000 fő részére, és május 16. és 29. között négy transzportban deportálták őket. Ennek az itt elmondottak – főleg a deportálás dátumát illetően ellentmondanak. Lehet, hogy Lővenberg Lajosné emlékszik jól, lehet, hogy Braham adatai felelnek meg a tényeknek. Mindenesetre Braham könyvének (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/) Hatodik Függelékében az áll, hogy az első Kassa városán áthaladt halálvonatot Nyíregyházáról indították, nem Beregszászról, 1944. május 14-én. A beregszászi transzportok 1944. május 16-án, május 18-án, május 24-én és május 29-én indultak.  – A szerk.].

Azt mondták, munkára visznek, az öregek pedig mennek külön gondozásra. Azt nem mondták, hova, csak annyit, hogy Németországba. Nem mondtak nekünk semmit, mint az állatokat, úgy kezeltek. A vagonokban még mindenki együtt ment, de már mikor megérkeztünk, és kiszálltunk Auschwitz-Birkenauban, különválasztották a nőket a férfiaktól. Vagy két-három napig tartott az út. Közben meg-megállt a vonat, de nem szállhattunk ki. Csak mindig a vagonban voltunk, kis ablak volt, le volt drótozva, ott kukucskáltunk. Volt, aki meghalt útközben, azt kitették. Együtt utaztunk, anyuka, apuka, Móric bátyám, Bözsi, a nővérem és én. Kassán, mikor a magyar csendőrök átadtak a németeknek, a bátyám ott feküdt a friss operáció után a vagonban, összeszorítva voltunk. Azt mondja, akármi lesz, Lilly túl fogja élni. Megérkeztünk, kiszállás. A csomagokat ott kellett hagyni, mindenki menjen nyugodtan, majd mindenki megkapja a csomagját, mondták németül. Mindent németül. Mi értettük, anyukáék perfekt beszéltek németül. És aki nem értette, annak megmondta a másik.

Még a gettóban a parancs az volt, hogy akinél van érték, arany meg ékszer, azt ki kell tenni. Kivittünk mindent. Egy órát meghagytam. Mikor megérkeztünk Auschwitzba, azok a csíkos ruhások, akik már régebben ott voltak Szlovákiából [lásd: deportálások Szlovákiából], Németországból, integettek, nehogy vigyünk be magunkkal bármit is. Erre fogtam az órát, és odadobtam nekik. Kiáltották németül, a férfiak külön, a nők külön. Mikor ezek különmentek, akkor kiabálták, a hatvan éven felüli nők külön, irányította ott egy német SS, hogy erre! Édesanyám hetven éves volt, és nyolcvanöt kiló volt. Régen száz kiló volt, de mikor ezek a bajok jöttek, lefogyott. Akkor elszakadtunk egymástól. Azt gondoltuk, hogy látogathatjuk egymást, mert az öregek mennek külön. Ott voltak a Jickovics lányok hárman, testvérek, szintén Hetyenből, mindig velünk voltak. Az ő anyjuk és a miénk együtt ment. De megbeszéltük, hogy Bözsi, a nővérem is velük megy az öregeket gondozni. Megállapodtunk így. És akkor minket vittek a fürdőbe, ők meg mentek külön. A fürdőben a ruháinkat le kellett pakolni, még akkor a saját ruhánkban mentünk be a fürdőbe. A régi lakók [Azaz a régebbi lágerbeliek. – A szerk.] rögtön rávetették a szemük, és jöttek érte. Mondom, ne nyúljon hozzá, az az enyém! Azok jót röhögtek, és elvitték.

Lenyírtak kopaszra, kaptunk ruhát, szürke, földig érő, bő ruhát meg bugyogót, harisnyát, egy pár zoknifélét. Már előbb láttuk, hogy jön egy csoport, mind kopasz, hogy néznek ki! – mondtuk. Azt hittük, bolondok. És azok meg azt mondják, várjál, majd mindjárt ti is bolondok lesztek. És aztán mi is arra kerültünk. Mikor kijöttünk, nem ismertük meg egymást. Kerestük, hogy ki hol van. Teljesen más arc. Ahogy megyünk, egyszer csak hallom, hogy kiabálnak. „Lilly, Lilly!” A testvérem jön, és egy kenyér a kezében. Még a hazai pékkenyér. „Mit csináltál? Hogy hagytad ott anyukát?” – kérdeztem tőle. „Én nem akartam otthagyni, de a német nem engedett, rám vágott a gumibottal.” „És miért hoztad el a kenyeret anyukától?” „Azt is elvette anyukától, és ideadta nekem” – mondta Bözsi. Ezért mondom, hogy nem minden német egyforma. És a Bözsi így végigélte az egész láger borzalmait. És hazajövet halt meg, de erről majd később.

A Móric bátyámat kiválasztották munkára, és mikor bement egy német a fürdőbe, és meglátta neki azt a friss vágást a hasán, akkor elvitte a krematóriumba. Az első nap, mikor a zahlappellre kellett állni, hajnali négy órakor már sorakozó volt. Zahlappell, ez számolást jelent. Ekkor számoltak minket meg. Én megkaptam azt a pár zoknit, az egyik olyan meleg harisnya volt, ami combig ért, a másik meg rövid zokni. És kopaszon, hajnali hidegben kötöttem egy turbánt a kopasz fejemre, hogy ne fázzon. Mikor odaért az SS hozzám, úgy pofon vágott, azt hittem a fejem is leesett. „Mit gondolsz, te itt turbánt kötsz!” A fejemről lekapta. Én nem tudtam, hogy nem szabad. Egy ilyen pofon az első nap nekem…

A mi barakkparancsnokunk, Alizka már négy éve ott volt, szlovák zsidó volt [Az auschwitzi tábort 1940-ben állították föl. A szlovák zsidókat ugyan 1942-ben kezdték Auschwitzba deportálni, de végül is minden megtörténhetett, „Alizka” más úton is elkerülhetett Auschwitzba, nem csak a szlovák zsidók tömeges deportálásakor. – A szerk.]. A barakkparancsnoknő is zsidó volt, de nem mindenütt volt zsidó, voltak ukránok is. Voltak kommunisták, német prostituáltak. Elítélték őket, és ott dolgoztak a lágerban mint felügyelők. A rablógyilkosok is ott voltak, csak azokon a jel egy zöld háromszög volt lefelé [A fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelzi (pl. a lengyeleknél: P = Polen, a cseheknél T = cseh). A háromszögek maguk különböző színűek voltak: vörös háromszöggel a politikai foglyokat (többnyire a kommunistákat) jelölték;  zöld háromszöget a profi bűnözők viseltek, rózsaszínűt a férfi homoszexuálisok; ibolyaszínűt (lila színűt) a Jehova tanúi szekta tagjai; fekete színűt az ún. „aszociálisok” (csavargók, leszbikusok, prostituáltak) és a cigányok, és két Dávid csillagot formázó sárga háromszöget a zsidók. – A szerk.]. Három hónaponként, akik ott dolgoztak a krematóriumban, azokat elégették, hogy ne legyen, aki elbeszélje, mi történt ottan. Az eltakarítást mind zsidókkal csináltatták.

Erzsébet fizikuma gyöngébb volt, mint az enyém. Gyakran bevitték a kórházba, ahol kicsit rendbejött, de hamarosan megint leromlott, és ismét bevitték. Egyszer suttogtak a hátam mögött, és azt mondják, hogy tegnap nagy szelekció volt a kórházban, a testvéred is biztosan… Akkor éjszaka elszöktem a kórházba. És megtaláltam a testvéremet, élt.

Beosztottak minket a Kanada nevű csoportba [lásd: Kanada Auschwitz-Birkenauban]. Ez a Kanada csoport azt jelentette, hogy szortíroztuk a zsidó szállítmányoktól elvett ruhákat. A jobb dolgokat külön csomagokba kellett készíteni. A fehérneműt és mindent külön szedni. Nem volt nehéz munka, és még kaptunk nagyon szép új ruhát is, csíkosat. Szürke és kék csíkos és hozzá kék selyemkötőt. A fejünkre piros kendőt, de vadonatúj minden. És a cipőnket, fekete bakancs volt, ki kellett minden nap bokszolni. Szépen, ragyogóan kellett nekünk kivonulni. Miért? Mert a nemzetközi gyorsvonat ott vonult el. Mi ott mentünk a munkába a vasút mellett, ahol ment a vonat. Hogy lássa a külföld, milyen jó dolga van a foglyoknak. Ez hat hétig tartott, mert aztán befejeződött a szállítmány Magyarországról. És a mi munkahelyünk, a Kanada megszűnt.

Beosztottak minket romok eltakarítására. A leomlott meg lebombázott házaknál csákánnyal kellett nekünk a köveket kivájni. Ez egy borzalmasan nehéz munka volt. Csillébe kellett pakolni az óriási köveket. Mikor a csille megtelt, akkor a vastag kötelet, ami a csillére volt kötve hosszan, tizennyolcunknak vagy húszunknak kellett húzni. Akkor azt el kellett szállítani, nem tudom, hány méter hosszan. Én a tizennyolcas csoportban voltam. Miután kiborítottuk, akkor szépen máglyába kellett rakni a köveket. Mikor máglyába raktuk, akkor visszahúztuk a csillét, és újból kezdtük a munkát. Ez volt egy ideig. Aztán áttettek krumplivagonírozásra, télire elvagonírozni krumplit a katonaságnak.

Mikor megérkeztünk, adtak kenyeret, és azt hittem, hogy az házi főzött szappan, úgy nézett ki a kenyér. És azzal voltunk meg két deka margarin, meg adtak fél liter levest, és ott még olyan sűrített valamit darálva. Úgy nézett ki, mint a moslék, amit adtak a szomszédban, Hetyenben, mindig a disznónak, ahogy láttam. Krumpli volt benne. Mindennap egyformát kaptunk, nem volt változás.

Vacsorára adtak egy csésze feketekávét. Kávé? Bebarnított valami szaharinnal. A kenyeret be kellett osztani. Nem tudom, hány deka volt, de nem volt egy fél kiló. Én mindig kimentem a szemétdombra, és ott szedtem össze a zöldségnek a tetejét [héját], amit a konyhából kidobtak. Azt jól lemostuk, és konzervdobozban, két téglán, amit összetettünk, főztünk bent a barakkban. A barakk közepén volt erre megfelelő hely.

A láger területén, ahol mi voltunk, akiket munkára fogtak, ott lehetett ilyesmit is csinálni, mert azt nem ellenőrizték. A munka után és az appell előtt volt egy óránk, amikor szabadon lehetett közlekedni a barakkok között. A C-lágerbeliek nem jártak munkába, azok nem kaptak enni. A C-lágereseket megsemmisítették.

Eleinte mi sem tudtuk. Majd’ három hét után tudtuk meg, hogy nem élnek a szüleim. Mert a barakkparancsnok, az Alizka kiabált, hogy csend, mert nagy baj lesz. Nyolcszázan voltunk egy barakkban, hát ugye nagy volt a hang, és ő meg mindig félt, és bosszúból megmondta nekünk, hogy ahhoz tartsátok magatokat, hogy hol vagytok, tudjátok meg, hogy a ti szüleiteket még aznap elégették, mikor ideérkeztetek. Mindig láttuk a nagy lángot. Itt nem temetkeznek, elégetik az embereket. Azt nem gondoltuk, hogy a mi életünk megy ottan.

A krematóriumba csak a zsidókat vitték meg a cigányokat. A cigányok ott dolgoztak a szomszéd barakkban, és egyszer csak nem jött ki egy cigány se. Csak mondták, hogy háromezer-ötszáz cigányt elégettek akkor éjszaka. Rettenetes volt. Mikor megtudtuk, hogy elégették a cigányokat, és nem lehetett tudni, hogy kire mikor kerül sor!

Aztán a krumplit tároltuk, ez volt az új munkánk a Kanada után; s mivel én gazdálkodónak a lánya voltam, nagyon tudtam, hogy kell tárolni. Az ötvenkilós ládákat vittük oda a vasúthoz a raktárba. Egyszer valaki eldugott négy szem krumplit. Az egyik SS egy bunkósbottal járt, a tetején ilyen gömb, mint régen a kondásoknak. És én nem voltam ott éppen, mert a testvérem akkor is kórházban volt. Csak arra értem vissza, hogy mindenki felhajtott szoknyával áll, az meg üti a feneküket. Mindenki nyolc botot [botütést] kapott. Nekem is azt mondja, ide be! Én is megkaptam, de teljes erejéből. Akik elébb kapták, azoknak a nagy méregtől csattant. Megfeketedett a fenekünk. Aztán nézegettük, kinek hogy néz ki a feneke, és kukkeren [gukkeren] lesték a németek. Egyikőjük azt mondta ennek a bunkónak, „Te, hogy tudtad őket így megverni, hát nők”. És amikor lejárt a munkaidő, akkor odajött hozzánk ez a jobb érzésű, és azt mondta, „mindenki vehet magának négy krumplit, de dugjátok el, hogy a bejáratnál senki ne lássa”. Ezzel kárpótolt.

Megtörtént az, hogy éjszaka – akkor hallottam először magyar szót mástól, mint a társnőimtől – kimentem a szemétdombra keresni valamit. Sötétség, egyszer csak hallom, hogy az őr káromkodik magyarul, „Akutya istenit, mit csináljak? Lőjem le?”. Magában beszélt. Mikor meghallottam, te jó Isten, itt magyar is van! Akkor elmentem, nem lőtt le, megúsztam azt az éjszakait. Pedig statárium volt, de az éhség oly nagy volt, hogy mentem [Sok magyarországi német (sváb) SS szolgált a táborokban, voltak erdélyi németek (szászok) is, akik nagyon jól tudtak magyarul – így például Victor Capesius, akit gyakran küldtek ki a magyar transzportok érkezésekor a szelekció elvégzéséhez, mert megnyugtató volt a deportáltak számára, hogy valaki az anyanyelvükön szól hozzájuk. Capesius erdélyi gyógyszerész volt, Mengele munkatársa.  – A szerk.].

Egyszer odakerültünk délidőben egy káposztásföld mellé, ott dolgoztunk mellette. Ott nekiszaladtak a lányok, egyik is, másik is, kihúztak egy káposztát, elszaladtak. Én meg olyan félős voltam, nem mertem. Látom, ott az őr, még rám lő. Odaszólok az őrnek németül, hogy engedje meg, hogy vihessek egy káposztát. Nem lehet. De mit csinált? Hátat fordított, szépen megfordult. Én megértettem, hogy ő nem látja. Kihúztam egyet, a társam, a Nelli meg kihúzott kettőt. Én alig egyenesedek fel, hallom, hogy lóháton fut egy SS, az a szerencsétlen Nelli meg elkezdett szaladni a két káposztával. Nem kellett volna elszaladni. Én nem szaladtam. Én megmerevedve álltam, a káposztát leejtettem a kezemből, és vártam… Mikor odaért, leugrott a lóról, a kantárt a kezembe nyomta, és utánaugrott a Nellinek. Hát ugye Nelli facipőben, pipaszár lábakkal, és elkapta. A szadizmus tetőfokán ütötte, rúgta, vágta, leteperte és szidalmazta, ilyen-olyan disznó zsidó, „die schweine Jude! Ha neked egy német tiszt azt mondja, hogy halt!, te még mersz elszaladni?!”. Otthagyta, összepisilte meg kakilta magát a Nelli, kijött minden belőle. A német tiszt felírta a számát, az enyémet is, azt mondja, bíróságra mentek, mert nem volt szabad lopni káposztát. Engem bántott, hogy az egyik is, másik is vitte a káposztát, azok elmentek. Nekem meg a testvérem üzente a kórházból, hogy valami vitamint vigyek neki, egy kis káposztalevelet. Hát aztán ezért bíróságra kerültünk. Három nap múlva hívnak, hogy menjünk oda. Engem szólított a bírónő, mondjam el, hogy történt. Elmondtam, hogy a testvérem a kórházban fekszik, és neki akartam valami vitamint, egy kis káposztalevelet. Azért húztam ki egy káposztát. És az őr – kérdezte? Mondom, én nem láttam, ő háttal állt. És én azért mertem kihúzni. A bírónőnek tetszett, hogy az őrt nem mártottam be. Ezért nem hozta azt az ítéletet, hogy kopaszra is nyírjanak. Mert ha valakit megbüntettek, akkor mivel már volt frizuránk, akkor azt megint lekopaszították. És ugye ez már sokat jelentett, mert akkoriban már lehetett hallani ilyesmit, hogy a front közeledik. Meg vittek el transzportokat onnan. És azt az ítéletet kaptuk, hogy piros foltot a hátunkra [Auschwitzban piros háromszöget a politikai védőőrizetesek kaptak, ez a jel a mellükön, elöl volt. – A szerk.]. Ez jelezte, hogy nem mehetünk ki a láger területéről dolgozni. Ez volt a büntetésünk. És nem volt határidő, nem lehetett tudni, meddig tart. Arra voltak ítélve, hogy az ilyen jelű foglyokat elégetik. De ez titkos volt. [Ebben a történetben csak valamilyen SS-hatóságról lehet szó, lehet, hogy a Gestapo Politische Abteilungról, de valószínűbb, hogy egyszerűen valamelyik magasabb rangú SS-őr(nő) elé citálták. És mivel Birkenauról van szó, csoda, hogy nem lőtték rögtön agyon. – A szerk.] 

Bekerültem a büntetett barakkba, a nővérem, Bözsi ott maradt a másik barakkban. De mi történt? A büntetett barakkban volt mit enni. Ott volt tej is, főtt krumpli. Vittem a testvéremnek tejet. Miért? Mert azoknak adták a színe-javát, amit főztek. A munkások csak kapták a selejtet. Mert ezek, akik ott voltak büntetettek, régi foglyok már. Voltak zsidók, ukránok, ilyen rangosabbak is ott voltak. És a konyhásokkal megvolt nekik a kapcsolatuk. Hat hónapig voltunk Birkenauban.

Egyszer csak halljuk, viszik a transzportokat Németországba. Jön egy parancs, hogy a barakkból senki nem jöhet ki sötétedés után. Jönnek a teherautók, és arra kell felszállni. Ez a büntetőbarakknak szólt. Jó, transzportba megyünk. Nagy kiabálás, zúgás, mennek transzportba. Mikor már félig kiürült a barakk, hátul vannak üres részek, jön kézen fogva a barakkparancsnoknő egy fiatal kislánnyal, lehetett vagy tizenhat éves. Odajön hozzám, azt mondja: „Te és a Nelli gyertek velem.” Elvitt minket hátra, az üres részre. Azt mondja, „ide bújjatok be”; a leghátsó ágyak egyikébe, felülre, az ágy mélyedésébe. „A légy zümmögése nem nagy, de még annyi hangot se adjatok ki. Majd én értetek jövök!” Behúzódtunk, csendben vártunk. Egyszer csak kiürült a barakk. Rettentő nagy csönd, el se lehet képzelni, mi az a félelmetes csönd. Hallom, egyszer csak mondja egy SS-tiszt, odajön a parancsnoknőhöz, na, már elment a teherautó. „Mind a nyolcszáz kiment?” Azt mondta, „igen”, németül. Elment a tiszt, a nő hozzánk jött. Óriási könnyekkel a szemében, ömlöttek a könnyei, „na most már előjöhettek. Gyertek ki, ennyit tudtam tenni”. Én nem tudtam, mi az, hogy „ennyit tudtam tenni”. Mentünk utána. És mi hova menjünk? – kérdeztük. Ahova akartok, oda menjetek, és elment. Csak később tudtam meg, hogy mi voltunk hárman, akik túléltük azt az éjszakát a nyolcszázból. A többieket mind megölték még azon az éjjelen.

Ezután kerestem a testvéremet abban a barakkban, ahova engem elirányítottak. Teljesen üres volt a barakk. Kezdek érdeklődni, hol van? Azt mondják, ott vannak összeterelve, két barakk egy barakkban, mint a heringek. Mert transzportba viszik őket reggel. A transzport vonathoz megy, nem a teherautóba kellett nekik szállni. És akkor megyek oda, a jó istennek nem akart beengedni az őr a nővérem barakkjába, az is egy fogoly. Mutatom neki a számomat, mondom, nézd meg, a testvéremnek ennyi a száma. Ott van, én lemaradtam. Beengedett. Kiabáltam: Bözsi, Bözsi, megtaláltam. Összepréselve, majd elszédültem a rettenetes szagtól, ami ott volt. Aztán reggel megindultunk a vagonokban. Adtak két kenyeret az útra. És volt egy hátizsákunk, amit mindig megmentettem, az le van adva a Jad Vasem Múzeumban, Izraelben.

Úgy tudtuk, Németországba visznek minket. Ki tudta, milyen nap van, hányadika? Semmit. Vagonban mentünk, majd két napon át. Aztán meg kellett állni, mert nem volt már vagon, át kellett adni a katonaságnak, azt szállították. Betettek minket egy óriási sátorba, ezren ott feküdtünk a puszta földön. Egyszer csak adtak nekünk egy levest, de az olyan sós volt, hogy nem tudtuk megenni. Csalánleves volt.

Majd aztán, két-három nap múlva jött a vagon, és elvittek minket Ravensbrückbe. Ott karanténban voltunk három hétig. Kaptunk délben levest. Óriási tábor volt. Jártak ki munkára. Olyan nagy szadizmus, kegyetlenség volt, ütötték a foglyokat, elverték, mocskosak, sárosak voltak. Nem úgy volt, mint Birkenauban meg Auschwitzban, hogy itt volt a szám a karunkon, hanem ott a hátukon ilyen nagy fehér meszelés, kereszt a ruhájukon. Messziről már lehetett látni, hogy foglyok. Számozva voltak, de a hátuk is meg volt jelölve.

De minket nem vittek ki munkára, karanténban voltunk megfigyelésen, hogy nem hoztunk-e tífuszt vagy valamilyen betegséget. Egymás mellett volt az ágyunk. Mellettem feküdt egy nő, nagyon megörült, a saját ruhájában volt. Kiderült, hogy Budapest rendőrkapitányának a felesége. Hát, hogy kerültél te ide? Azt mondja, a férjemet egyszer elhívták kihallgatásra, és aztán nem jött vissza. Mentem utána, érdeklődni, vártam, vártam, azt mondták, majd jön, majd jön. És aztán kértem, vigyenek a férjemhez beszélgetésre. Azt mondja, öltözzek fel, vegyek magamhoz ruhát, és idehoztak. Itt vagyok. A férjemről nem tudok semmit [Dr. Sombor-Schweinitzer Józsefnéről van szó, akinek a férje a német megszállás előtt a politikai rendészeti osztály főnöke volt, és akit röviddel Magyarország német megszállása után más politikai vezetőkkel együtt letartóztatott a Gestapo. Sombor-Schweinitzer Floessenburgba került, a felesége Ravensbrückbe, majd onnan az egyik melléktáborba, Rechlinbe. – A szerk.].

Minket aztán meg továbbszállítottak. Napokig utaztunk a vagonban, majd egy éjjel megérkeztünk Németországba, Berlintől kétszáz kilométerre egy kis lágerbe, Malchow-ba. De erről a lágerről sehol nem hallani. Malchow egy munkatábor volt. Éjszaka megérkeztünk, se villany, se víz, semmi nem volt. Mindenkinek hasmenése meg mindenféle bajai támadtak. És ott mindenki ment ennek a fatákolmánynak a szomszédos kis helyiségébe, ott végeztük a dolgunkat, de reggel korán eltakarítottuk, mert jött az SS-nő. Idegen helyre érkeztünk, ki tudta, hol van vécé? Semmit nem tudtunk. De nem csak mi jártunk úgy. Ez az SS-nő is, látta hogy már eltakarítottuk, na azt mondja: „Mi is így jártunk, nem tudtuk, hol a vécé.” Emberi hangon. Ott voltunk egy darabig karanténban. Csak pár szem rőzsét adtak, úgyhogy nem volt fűtés. Harmincnyolcan voltunk egy helyiségben, és ilyen lábon álló, emeletes fekhelyek voltak. És csak egy fekete-fehér vékony takaró volt rajtunk.

Már ősz felé járt, késő ősz volt, mert már fagyott a fű. Azt a parancsot kaptuk, hogy tépjük ki a füvet. Mikor tépették velünk, egyszer csak jött egy olyan parancs, hogy az erdő mellett gyepkockákat kell vágni. Egy autóra engem is feltettek, de azt hittem, ott halok meg. Olyan dermesztő hideg volt, és ruha nélkül, csepergő, esős időben… De mit ád Isten, az utolsó percben az SS-nő se bírta az időjárást, beszüntette a munkát, és visszajöttünk. Még ezek után beosztottak minket a lőszergyárba dolgozni. Gyalog kellett menni hosszú utat, nyolc-tíz kilométert. Kaptunk reggel egy csésze feketekávét, és húsz deka kenyeret. Majd ott a munkahelyen, ahova beosztottak, mentünk, mentünk hosszú, óriási, beláthatatlan, rettentő nagy erdőbe mentünk, de sehol az úton nem lehetett látni, hogy hol járunk. Mentünk, mentünk, és akkor aztán lementünk a föld alá az erdőbe. Az egész erdő alatt ott volt egy muníciógyár, ötvennyolc bunker.

Na most ki hova került? Én egy bunkerba, ahol hüvelyeket töltöttek lőporral. Engem, mivel nem voltam annyira leromolva, mint egyesek, a gépezethez osztottak. Jöttek zsinóron a betöltött hüvelyek berakva egy dobozva, és a gépezetet nekem meg kellett rántani. Aztán továbbvitte a dobozt a sikló. De ha nem húzom pontosan, akkor felrobbanunk. Mondta a német, jól vigyázz, pontosan, mert ha nem, felrobbanunk. Itt dolgoztunk sokáig. Aztán mikor egy-egy gépezet elromlott, akkor jött egy munkás, hogy megjavítsa, az egy francia volt, és az mindig énekelt. És az énekben tudatta velünk, hogy ne féljetek, nemsokára szabadok lesztek, mert közeledik a front. Ugye ott nem volt, aki ezt elárulja. Dolgoztunk minden nap, kimentünk meg vissza. Tizenkét órát dolgoztunk naponta, de azt a tisztaságot, ahogy nekünk át kellett adni az ügyeletet… Két hétig nappalosok, két hétig éjszakásak voltunk. Ez ment egy jó ideig.

Majd egyszer csak mi történik? Az egyik fogolynak közülünk a zsebébe ugrott ez a kis hüvelyféle. Mikor a bevonuláskor a kapu felé ért, ezt kidobta. Ezt megtalálták a németek, és azt hitték, hogy itt valami szervezkedés történt. Nem engedtek ki minket a munkára, hanem egy tisztásra kihajtottak, és körbe kellett állni. Vallják meg, mi készült, ki hozta be a hüvelyt. Senki nem tud semmit! Akkor futás körbe. Egész nap futás és futás. Se enni, se vizet nem adtak. Három napig sem víz, se semmi. Majd három nap után minden tizedik kidőlt. Meghalt. Kiesett. És akkor adtak egy kis kávélöttyöt egy napra. Megint futás, megint futás, hullnak kifele az emberek, a hét vége felé már minden negyedik. Senki nem tud semmit. Az egyik SS-nő, az elájult, nem bírta nézni a kínzást. Mikor ment az idő, végül csak kibökte valaki, hogy van köztünk egy bolond, és az dobta ki. Addig, egy hétig, nem mentünk munkába.

Amikor újra dolgozhattunk, volt egy fél óra ebédidő. Adtak egy csészével levest, abban úszkált itt-ott a répa. Magunknak pótoltuk, mivel egy erdőben voltunk, járkáltunk délidőben tejes-dudvát keresni és a vadlóheresóskát. Szerencsés volt, aki hozzájutott. Ezt ettük. Mert ott a szemétdombra mi már nem tudtunk menni, mert hajnalban még a szemétdombon se volt nekünk vitamin, mint Birkenauban. És közeledett a front. Nem kellett menni munkába, a németek kezdtek fogyni. Nem adtak enni, nagyon-nagyon éhesek voltunk. Borzasztó nagy volt az éhség. Mentem a szemetes kukához, hogy lócsontot találjak, mert itt-ott volt rajta egy kis hús. Akkor jön egy SS-nő, elkezd engem csépelni. De engem nem a csépelés érdekelt, én a csontot kivettem. Az is életet jelentett. Megmostam jól, és amit tudtam, levágtam róla, az is étel volt. Harmincnyolc-negyven kilóra lefogytam.

Volt egy olyan parancs, hogy nem szabad feküdni kettőnek egy ágyon, csak egy fekhetett. De fűtés nem volt, hideg volt. És a nővérem odafeküdt mellém. Összetettük a pokrócot, és ekkor éjszaka bejött egy SS-nő, és meglátta, hogy a nővérem ott fekszik. De honnan tudta, hogy ő jött oda, és nem én mentem oda! Leszállította nővéremet. Lekapta azt a széles derékszíjat a derekáról, és elkezdte csépelni a hátát. „Te a parancsot megszeged! Hát nem szabad összefeküdni.” Véresre verte a nővéremnek a hátát. Mindenki ájuldozott, nem bírták nézni, Harmincnyolcan feküdtünk a szobában. Szegény, ezt is túlélte, és túléltük, de ezt elfelejteni soha nem lehet. Egy hét múlva további transzportok érkeztek. Ekkor már megparancsolták: ketten feküdni együtt. Egy héttel azután, ami miatt neki véresre verték a hátát.

Ment megint egy pár nap, már nem csak kettesével feküdtek a fekhelyeken, de akik jöttek, már a földön feküdtek. Bent a barakkban. Megint jöttek a csoportok, a transzportok, mert már kezdtek evakuálni ott is, a Malchow-ot is, és vitték beljebb, beljebb Németországba a foglyokat. És az udvar is megtelt foglyokkal, mi is kiszorultunk a barakkból. Ha valakinek kellett menni vécére, amikor visszajött, már alig fért vissza. Ott a foglyok ki voltak az emberi mivoltukból vetkőzve. Nagyon sok rossz is volt. Egyesek képesek voltak arra, hogy irigységből, mert neki nem jutott, beárulja a saját fajtáját. Volt olyan eset, hogy bejött egy SS-tiszt este, hogy ki akar dolgozni? Mi rögtön jelentkeztünk a testvéremmel. Azt mondja, a lakást kell kitakarítani. Ja, akkor már a többiek is akartak menni. „Nem kell, csak az a kettő jöjjön, aki rögtön jelentkezett!” – mondta.

A takarításban az volt a jó, hogy a német kitett három kenyeret, ami neki nem kellett. Ott volt neki keksz, amit otthonról küldtek, fokhagyma, amit akarsz, neki mindene volt. Abból mi mindenből egy kicsit leloptunk. Ez már életet jelentett. Akkor mit csináltunk? Nővérem is egy kenyeret, én is betettük a kenyeret a tarisznyába, amely alul volt, a szoknya alatt. Úgyhogy a kapun be tudtuk vinni. De a kezem odafagyott a vödörhöz, amikor a szenet kipucoltuk a kályhából, meg a szénport söpörtük. Gyönyörűen kitakarítottunk, szenet vittünk neki, nagyon meg volt elégedve. Ez nekünk jelentett életet. Majd megint mentünk, a testvéremmel jelentkeztünk, segíteni a levest hozni, ilyen nagy ibrikben. De vittük magunkkal a csészénket is alul, és útközben telemerítettük, és meg is ittuk. De az egyik saját fajtám sajnos ment, és beárult. Idáig süllyedtek, mert már semmi nem számított nekik, odáig jutottak. De én éltem ésszel, mikor mi megérkeztünk, amint megittuk a levest, ki is mostuk a csészéket. És betettük szépen a helyére. Jön a nő, rögtön a mi fiókunkhoz megy, és látja, hogy tisztán ott van a csésze. Tehát hazudtál, és kapott egy pofont az árulkodó. A munkára nem jelentkezett, de azt irigyelte, hogy egy csészét megittunk. Szóval én nem hagytam el magamat, ez is sokat jelentett. Ki tudtam számítani az időt. Ravensbrückben is, amikor ott feküdtünk, a konyha mellett volt a szobánk. Behozták a konyhából a nagy ibriket a levessel, mikor az őr elment, én rögtön kiszámítottam a megfelelő pillanatot, és egy tállal belemerítettem, megettük ketten, kimostam és letettem. Így tudtam életben maradni.

Amikor Malchow-ot kezdték már evakuálni, a németek menekültek. De jött egy német tiszt, azt mondta nekünk, hogy vegyetek a raktárból magatokhoz, amit tudtok, mert lesz, hogy egy hétig sem fogtok enni kapni. Nem lesz, aki enni adjon nektek, mert nem tudni, hogy melyik csapat jön ide előbb. Én már utolsónak értem a raktárba. És egy kis cukor volt már csak, egy kis rongyocskát találtam, és abba kis cukrot tettem. Beállít akkor oda egy SS köpennyel, és rám szól: „Hogy mertél ide jönni?” És rám fogta a fegyverét, hogy lelő. De nekik már akkor nem volt szabad lőni. Mert már bukott Németország, ez volt május elején, 1945-ben. Május másodikán szabadultam. Igen, nekik már menni kellett. Még ott voltak a németek, de már mindenki tudta, legfőképpen ők, hogy elvesztették a háborút, és hát féltek, hogyha valami olyasmit tesznek, akkor bíróság elé állítják őket. Szerencsémre az egyik nő látta jönni, elbújt az ajtó mögé, és elvisította magát. Meglepődött, hogy nem egyedül vagyok, nem végezhet velem. És akkor fejbe vert. Vérzett nagyon a fejem, de akkor mi már a kórházban voltunk, mert a barakkokat kiürítették, és a betegek még ott maradtak. Azt mondták, kivégzik a betegeket. De én nem hagytam ott a testvéremet. Olyan helyzet volt ott, mindenki összecsinálta magát, piszokban feküdtek, rettenetes volt. Mentem, mindig szereztem valamit, hát aztán mi legyen velem, vérzik a fejem? Az egyik nő tudta, melyik az orvosnő, rimánkodott, hogy kösse be a fejem. „Nincs semmim, annyit tehetek neked, hogy kimosom, és papírral bekötöm.”

Ők elmentek [németek], mi maradtunk, majd jöttek a franciák, a vöröskeresztes segély, az önkéntes ápolók. Azok kezdtek ott rendet teremteni. A nővérem azt mondja, eredj, szerezz valami ennivalót. Vittek a németeknek valamit enni, én felálltam arra a kis kocsifélére, amin vitte a francia az ennivalót, hogy adjon egy kis kanál meleg levest a testvéremnek. Az engem úgy levágott onnan, hogy én majdnem elájultam. Aztán kezdték mocskolni őt a többiek, nem szégyelled magad, mondták a társai, egy nőt így bántani. Akkor akarta már nekem jóvátenni, de nem érdekelt engem már. Volt bennem egy kis önérzet. De az ablakban láttam kitéve egy ilyen darab sültszalonnát, valakinek kitették, és én azt elvettem. A franciákról nekem nagyon rossz benyomásom volt.

Aztán elmentek, és minket behelyeztek abba a barakkba, ahol a németek voltak. Már jobb körülmények közé kerültünk. A németek lettek akkor a kiszolgálóink. Ők főztek, takarítottak meg minden. Majd jöttek az oroszok, kis orosz katonák, láttuk, hogy jönnek, nagyon örültünk. Felszabadító csapat, a húszezer fős katonaság a láger körül. Mit csináltak ezek a katonák? Be-betörtek a lágerbe, ahol ott voltak a német nők, lefeküdtek velük.

Ott voltunk egy ideig, aztán egyszer kezdtek jönni a vöröskeresztes autók. Összeszedtek, mentünk be a városba, Malchow-ba. Ott az egyik épületbe, olyan palotaszerű volt, két öregasszony volt bezárva. „Nincs már semmi, mindent elvittek. Nekünk sincsen már semmi” – mondták. Nem akarjuk bántani, csak enni akarunk, mondtuk nekik. Nem tudtak mit adni. Mentünk tovább. Ezt-azt összeszedtünk értéket, amit tudtunk, bepakoltam a bőröndöt, hogy hozom haza. Volt két nagy bőröndöm, meg pokrócokat szereztem, a dunnahajból varrtam magamnak ruhát. És aztán jönnek mind a segélyszervezetek, de a magyar vöröskereszt nem jön. Jön a jugoszláv, jön a cseh, mind. Végül jelentkeztünk, hogy mi Csehszlovákiába megyünk, mert mi itt voltunk a csehek alatt. És avval aztán elvittek Prágába, négy nap jöttünk.

Prágában mindkettőnket [azaz a nővérét és őt] más-más kórházba vittek. Ott voltunk még majd három hétig. Még az ágyról sem tudtam leszállni, de kerestem a nővéremet. Volt ott egy fiú, aki szintén magyar zsidó volt, ruszin vidékről való. Kértem, keresse meg a testvéremet. Nem szállhattam le az ágyról, nem tudtam. Az elindult, kereste, kereste, és a végén megtalálta. És akkor megkértük az orvost, engedje meg, hogy én is elmenjek. Ők levisznek az autóhoz, és én hadd menjek kísérettel a testvéremhez. Megengedte. Elmentem, megtaláltam a testvérem, nézem, üveges, élettelen az egyik szeme, bebádogosodott. „Lilly, ugye megyünk haza, én is jobban leszek, egy hét múlva én is megyek veled” – azt mondja. Milyen szépen látszik, hogy te javulsz. És mondja ott az egyik cseh nő, megszólított, mikor kijöttem, tudott egy keveset magyarul, ott dolgozott. Azt mondja, már meghalt volna a testvére, de nem tudott, mindig magát hívta, Lilly, meg Móricot, a bátyját. Annyira várta magát. Mire másnap jöttem, már meghalt. Az ottani zsidó hitközség irodája temette el Prágában, az új zsidó temetőbe, a tizenharmadik sorba.
Egyedül jöttem haza, borzasztó volt. Júliusban jöttem haza a három Jickovics lánytestvérrel. Akkoriban voltak ilyen vonatrablók, és tudták, hogy ezek a zsidók mind hoznak magukkal valamit, és akkor betörtek, és a szomszéd vagonban mindent kifosztottak a férfiaktól. De velünk jött egy fiú, aki szintén hetyeni volt, a három lány unokatestvére, elkísért minket haza. Odaült az ablakhoz, hogyha valamelyik majd mászik befele, ne engedje be. Így minket nem raboltak ki.
Mikor Pozsonyba értünk, leszállított egy fiatal vasutas, és követelte mitőlünk a vasúti jegyet. Mondtuk, hogy nekünk nincs vasúti jegyünk, a lágerből jövünk. És azt mondja, őt nem érdekli, mutassuk meg az igazolványt. Így ejtett minket át. Mutassuk meg az igazolványt, amit kaptunk Malchow-ban, igazolványt, hogy a lágerből jövünk. Mindegyikünktől elszedte, és azt mondta, csak úgy adom vissza, ha kifizetitek a vasúti jegyet. Honnan fizessük ki, nekünk nincs pénzünk! És elszedte mindenkitől, úgy jöttünk haza, nem maradt meg nekünk az igazolvány egyikünknek se, hogy mi a lágerban voltunk.
Mikor megérkeztünk Budapestre, elmentünk a Síp utcába [Itt volt a Budapesti Zsidó Hitközség irodája. – A szerk.], és a tetoválásunk alapján kaptunk igazolást, hogy mikor érkeztünk, milyen a számunk. Ez lett az első igazolványunk. Az én számom a bal karomon: A-6742. Odamentünk a lágeresek szállására, és aztán elmentem meglátogatni az unokatestvéremet, aki hazajött.
Tudtam, hogy Hetyenben minden munka rám vár. Egyedül maradtam. Hazamentem, tudtam, a szüleim nem élnek, Bözsi meghalt, csak a Móricról nem tudtam semmit. De jött egy szomszéd falubeli fiú, aki mondta, hogy ne várjam.

Krematóriumban végezte az anyám, az apám, és a nővérem, a Berta is a krematóriumba ment a három kislányával. Az egyik tizennégy éves volt, egy nyolc éves és egy négy éves. A férje meg a munkatáborban halt meg. A Bözsi hazafelé halt meg, Józsit Franciaországban lőtték le a németek. Gyula bátyám 1929-ben elment, Madridban élt két évig, aztán Venezuelába ment, aztán átmentek Dominikába, ott hosszabb ideig voltak már. A háború idején nem tartózkodott Európában. Amerikában élt, rendszeresen küldött levelet meg csomagokat. De soha többet nem találkoztunk. Csak fényképről láttam. Akkor már tudtam, teljesen egyedül maradtam. 1968-ban halt meg. Nem tudtam róla semmit a haláláig. Amerikában van eltemetve.
Mikor hazamentem, a házunkban egy falubeli lakott. Mikor elvitték a zsidókat, szétosztották a lakásokat. Neki adták a mienket. Azt mondta, övé a lakás, neki adták, de ő nekem kiürít egy szobát, és ad nekem ebédet. Akinél el volt helyezve érték és pénz, az mindent visszaadott, a Sütő Gábor, egy tehetős gazda volt. Sőt, még azt is megcsinálta, hogy amikor a zsidóktól elkezdték szedni a terményt, jött, hogy vigyünk két szekér búzát hozzá, és majd mikor lezajlik ez a dolog, visszaadja nekünk. Így is történt. A háború után hiánytalanul visszahozta a termést.
Aztán jött a férjhez menés, mert Hetyen a Szovjetunió része lett, és mi szovjetek lettünk, azok a törvények voltak érvényesek ránk. Akkoriban azt mondták: azé a föld, aki megműveli. Hamarosan megismerkedtem a férjemmel, nagyon szép, de nagyon szegény fiú volt. Beregszászban ismerkedtünk meg, egy család hozott össze bennünket. Azt mondták nekem, menj hozzá, nem egy kiélt férfi, harminckét éves, még nem volt felesége.
Lővenberg Lajos, a férjem árva gyerek volt, 1912. augusztus huszonnegyedikén született Beregszászban. Még 1924-ben meghalt az anyja. Őt egy rokon család nevelte föl. Az apja megnősült, és ő a mostohát nem tudta elfogadni az anyja helyett, és elment otthonról. Ő meg akarta tartani a vallást szigorúan. Rokonoknál dolgozott. Ő vezette nekik a könyvelést. Nyolc általánost és kereskedelmit végzett Beregszászon [Lővenberg Lajos már a csehszlovák iskolarendszerben tanult. – A szerk.]. Miután már összeházasodtunk, a férjem mindig elkísért engem munka után az iskolába. Ha te kísérsz engem, akkor, mondom, iratkozz be te is! Beiratkozott, és együtt leérettségiztünk.

Munkaszolgálatos volt. Elsők között hívták be, és az utolsók között jött vissza. Hat évet volt oda. Előbb Magyarországon szolgált, aztán átadták a németeknek, de Bécsben dolgoztatták. Ők keményen dolgoztak. 1946. március tizenkilencedikén állt a hüpe a beregszászi zsinagóga udvarán [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A menyasszonyi ruhám részben a vöröskeresztes csomagból került elő, részben meg vettem apróbb dolgokat hozzá. Amikor Prágában voltunk, hazafelé a lágerből, kaptunk ezerötszáz koronát, abból vettem egy pár szandált. Gyönyörű szép idő volt az esküvőnk napján, napfényes, egy felhő se volt az égen. Egy hét múlva, március huszonnegyedikén Hetyenben tartottuk a polgári esküvőt.

Amikor férjhez mentem, a Tóth Béla, aki a háztulajdonosnak vallotta magát az én házamra, a konyhát kiürítette, tehát egy szobát és egy konyhát használhattunk. Majd a férjem megy Beregszászra, egy ember megállítja, aki ismerte. Azt mondja, talált egy pénztárcát, benne iratokkal, a Tóth Béláé. Átveszi a férjem, hozza haza. Belenéz a papírba, hát a fasiszta komité adta neki a lakást használatra. Elmentünk az ügyvédhez, és azt mondta, át kell íratni az apám nevéről az enyémre. Az egy óriási jóérzés volt, mikor este én csuktam be a lakás ajtaját. Így jutottam vissza a lakásomba. És akkor már jöttek a gyerekek.

Ment az élet, nehéz napok jöttek, a férjem elhelyezkedett. Kapott állást a pénzügynél, az adót ő szedte be a faluban. Mivel az én férjem nagyon értelmes, okos ember volt, a férjem lett a jegyző. Egyik alkalommal a férjemet feljelentették. A feljelentésre ügyészi kivizsgálás lett. A férjem nem volt hajlandó semmit adni nekik, „mert, én nem csináltam semmit – mondta –, én igyekeztem végrehajtani az utasításokat”. Később jött a tárgyalás, és én vittem a férjem ruháit. 1948-ban ott maradtam egyedül két kisgyerekkel, egy négy és fél hónapossal és egy tizennyolc hónapossal .

A férjemet tíz évre ítélték, majd aztán ment a fellebbezés. Mikor Sztálin meghalt [1953], átvizsgálták az iratokat, és akkor látták, hogy ez egy hamis per volt, felülvizsgálták, és rehabilitálták a férjemet. Amikor a férjem négy év után hazajött, beszerző lett. Én az egészségügynél dolgoztam, összesen harminc évet.
Budapesten 1978 óta éltünk a férjemmel. Egyből találtam munkát. Először a Vízműveknél dolgoztam egy fél évig, majd a Gázművekhez kerültem. A Gázműveknél a könyvelőségen tizenhat évig, már mint nyugdíjas dolgoztam. Már Beregszászon is több éve nyugdíjasként dolgoztam. Ötvenhárom éves koromban mentem nyugdíjba. Ezt követően még összesen húsz évig dolgoztam nyugdíjasként. A férjem is a Gázműveknél dolgozott 1996-ig. A férjem 2002. szeptember huszonnegyedikén távozott el tőlünk. A zsidó temetőben és a vallásnak megfelelően temettük el [lásd: temetés, temető].
 

Életrajz

G. A.-né filigrán, mozgékony idős hölgy, aki egy 1990-es években épült társasház másfélszobás lakásában lakik, amelynek van egy kis fürdőszobája és teakonyhája. A lakás modern bútorokkal van berendezve, és a falakat uraló, angol és magyar nyelvű könyvektől roskadozó könyvespolcok mellől a számítógép sem hiányzik. Szelleme friss, a mai napig dolgozik, saját vállalkozást visz.

Dédszüleimről keveset tudok. Az anyai nagymamám, Engel Laura csecsemő volt, amikor az apja meghalt. Tudom, hogy Engel Józsefnek hívták, és valami nagyobb uradalomban dolgozott Gyomán [A 18–19. század során számos település kapott, főleg az Alföldön és a Dunántúlon mezővárosi jogokat, így 1830-ban Gyoma is. 1870-ben azonban megszűnt a szabad királyi városok és a mezővárosok jogi elhatárolása, a mezővárosok többsége pedig – miként Gyoma is – a községek közé süllyedt. A Békés vm.-ben lévő nagyközségnek 1910-ben 11 700, 1920-ban 12 000 lakosa volt. – A szerk.], olyan intézőféle lehetett. A felesége lánykori neve Weisz Kati volt, és kevéssel a nagyapám halála után férjhez ment, azt hiszem, valami Goldsteinhez, a keresztnevét nem tudom. Az első házasságából volt két gyermeke, az 1870-ben született Engel Sándor és a nagymamám, Laura, aki 1872-ben született. Aztán ettől a Goldstein nevű valakivel kötött házasságából még született Miksa, Gizella, Antónia és Szami [Valószínűleg a Sámuelt becézték így a családban, az interjúalany csak Szami néven ismeri. – A szerk.]

Apai részről, Kauders Dávid nagyapám már eleve elég idős ember volt, amikor ezt a házasságát kötötte, amely a mi családunkban folytatódott. Özvegyként vette feleségül a nagymamámat, Steiner Franciskát, akinek az apja Steiner Salamon, ugyancsak Gyomán élt, gabonakereskedő volt. Állítólag jómódú volt, de elszegényedett.

Mind a két család nagyon nehéz körülmények között élhetett. Erre csak abból következtetek, amit gyerekként hallottam. Az anyai nagymamám velünk lakott, és bár nem voltam egészen kilenc éves, amikor meghalt, nagyon sok emlékem van vele kapcsolatban. Mindig jöttek hozzá a testvérei, mert nagy tekintélye volt a családban. És a beszélgetés mindig úgy folyt, hogy „De te nem segítettél, amikor a mama…” „Én segítettem, de te nem segítettél akkor, amikor…” „Akkor nem jöttél…” Tehát ilyen folyamatos szemrehányásból állt a beszélgetés, amiből egy dolog világosan kiderült: segítségre lett volna szükség.

A másik, amiért azt kell gondoljam, hogy az anyai nagyszülők szegények voltak: a lányok nagyon rosszul mentek férjhez. Gizella is és Antónia is özvegyemberhez ment feleségül. Gondolom, nem volt hozományuk. Giza néném nagyon jó házasságban élt Klein Sámuellel, akinek két fia volt az első házasságából, Andor és Béla, és született egy lányuk, Erzsi. Olyan szegények voltak, hogy Giza néném az ágyneműt szabta föl, hogy a gyerekeknek inget, ruhát varrjon. Klein Sámuel gyári munkás volt az újpesti Wolfner-féle bőrgyárban [lásd: Wolfner család]. Béla fia is gyári munkás volt ugyanott, és élete végéig munkás maradt, a végén ilyen művezetőféle. A holokausztot túlélte, megnősült, született két gyereke, de anyám halála után megszakadt velük a kapcsolat. Andor ószeres volt, a Teleki téren dolgozott. 1944-ben elvett egy cigánylányt, született egy fiuk, aki Magyarország legkiválóbb dzsesszdobosa lett. Nem jártunk össze a családdal, csak Andor járt hozzánk anyám haláláig. Klein Erzsi férjhez ment Steiner Györgyhöz, akitől született egy fia. Aztán mind, Giza, Erzsi és a kisfia is Auschwitzban végezte. A férje túlélte a munkaszolgálatot, egy darabig járt hozzánk, megnősült, a feleségét is elhozta, aztán többet nem hallottunk róla.

Toni [Antónia] néni, a másik nagynéném, Singer Mártonhoz ment feleségül, aki szintén özvegyember volt. Nagyon rossz házasság volt, gyerek nem született. Antónia is Auschwitzban halt meg.

Az apai nagyszülőkről már többet tudok. Apai nagyapám 1854-ben született Gyulán [A Békés vm.-ben lévő Gyula városnak ekkoriban nem egészen 12 000 főnyi lakosa volt. Egyébként 1950-ig Gyula volt a megyeszékhely. – A szerk.]. Hogy milyen iskolai végzettsége volt, azt nem tudom, de azt tudom, hogy szobafestő volt, és nagyon tehetséges festő. Nem egyszerűen csak kifestette a lakásokat, hanem a családi legenda szerint: „Kauders úr, fessen már oda egy csokor virágot!” „Kauders úr, fessen már ide egy ezt, oda egy azt!” Sőt, a családi legenda szerint a gyulai megyei bíróságon látható hatalmas freskót részben a nagyapám festette. Utánanéztem, Veres Gusztávot jelölik meg a freskó alkotójának, de köztudott, hogy ezek a pesti festők négerekkel dolgoztattak. És az egyik figurán állítólag a nagyapám vonásai fedezhetők fel. Nagyapám kártyázott. Tehát nagyon jól keresett, mégis nagyon nagy szegénységben éltek, mert hat gyerek volt (hét született, de egy meghalt még kicsi korában), és haza kevés pénz került. Nagyanyám értelemszerűen háziasszony volt. Amikor feljöttek Pestre, valamikor 1914 körül, akkor a nagyapám a Magyar Színháznál [Az erzsébetvárosi Magyar Színház Beöthy László színháza volt, főleg drámai művek szerepeltek a műsorán. – A szerk.] kapott egy díszletfestői állást. Nem tudom igazán, miért jöttek fel, homályos érzésem, hogy az egy nagy nekilódulás időszaka volt, tömegek jöttek fel vidékről Pestre. Feltételezem, hogy a háborúba katonának behívott emberek helyén jobb munkalehetőséget találtak Pesten. A gyerekeket szakmára kellett taníttatni, nyilván erre is itt volt több lehetőség.

Apai nagyszüleim első gyereke, Aladár 1890-ben született, ő is szobafestő lett. Margit, aki 1893-ban született, könyvkötő lett. 1895-ben született Imre, aki nyomdász lett. A Kner Imrével együtt tanult, és ott is dolgozott Gyomán. [Kner Izidor 1882-ben alapította a nyomdát Gyomán, és gyermekei (Imre, Endre, Erzsébet, Albert) tették a magyar könyvművészet rangos műhelyévé. Kner Imre öt évvel idősebb volt az interjúalany bátyjánál, tehát az együtt tanulás valószínűleg csak családi legenda. – A szerk.] Közben volt Sándor, aki meghalt, apám 1901-ben született, András 1902-ben és Pali 1904-ben vagy 1905-ben. Apámat kereskedősegédnek adták, mert nagyon vézna gyerek volt. Apám inas volt, a kereskedő vállalta, hogy megtanítja a divatáru-kereskedő szakmára, nem volt iskolai képzés párhuzamosan [lásd: kereskedelmi iskolák]. A boltban dolgozott, takarított, árut vitt haza, csomagolt, mindenes volt, de megtanították, hogyan öltözik, fésülködik egy kereskedősegéd. András is kereskedősegéd lett. Pali pedig lakatosinas [lásd: ipariskolák]. Tehát látszik, hogy a nagyapa a gyerekeit iparra adta, szakmát adott a kezükbe. Tehát a hat elemi után valami szakma. Apámnak nem is volt több iskolája, az 1950-es években szekírozták is ezért.

Aladár feleségét Mariskának hívták, két fiuk volt, Sándor és Gyuri. Sándor 1920 és 1922 között született, és részt vett az ifjúkommunista mozgalomban. Lexi néven ismerték, és megölték. Hogy pontosan hol és mikor, azt nem tudom. Gyuri a nővéremmel volt egyidős, meghalt mint munkaszolgálatos. Emlékszem rájuk gyerekkoromból, de nem volt szoros kapcsolat köztünk. Aladár túlélte a háborút, nem tudom pontosan, hol. A felesége Bergen-Belsenből jött haza, és akkor elváltak. Aladár újranősült.

Margit nem ment soha férjhez, az anyjával lakott, és ő törődött vele. Imre, a nyomdász volt a kedvenc nagybácsim. Az Egyetemi Nyomdában dolgozott, és az egy olyan rangos valami volt az én gyerekkoromban. A szakszervezeti mozgalomban elismert ember volt már a háború előtt, de a háború után is nyomdász maradt, nem lett függetlenített funkcionárius, de mindvégig elkötelezett baloldali ember volt. A felesége, Mariska egy bugaci parasztlány volt, aki nem volt zsidó, és akivel rendkívül boldog házasságban éltek. 1944-ben a felesége oroszlánként mentette. Valahová elvitték Imre bácsit, nem munkaszolgálatra, mert ahhoz már idős volt, de nem tudom, hová, és Mariska utánament, kihozta onnan, és együtt bujkáltak [Nincs adat arról, hogy ez mikor történt, de a vegyes házasságokról 1945 elején a következőképpen rendelkeztek: 1945 elején a nyilas parlament felhatalmazta a zsidókkal összeházasodott keresztényeket, hogy elválhatnak házastársuktól mindennemű kötelezettségekkel járó következmények nélkül. A törvény azt is előírta, hogy a vegyes házasságban élő keresztények, akik nem hajlandók elválni, gyakorlatilag a zsidóellenes intézkedések hatálya alá esnek. (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat / Wilmington, Blackburn Int. Inc., é. n. [1988]). Ennek azonban gyakorlati jelentősége már nemigen volt, mert a nyilas vezetőség (beleértve Szálasi Ferencet és kormányát is) ekkorra már elmenekült Budapestről, és rendelkezéseik lényegében már semmilyen hatással nem voltak a főváros zsidóságára. – A szerk.]. Apám összes testvére közül ők voltak azok, akikkel nagyon szoros, nagyon meghitt kapcsolat volt mind a kettőjük haláláig. Rákosszentmihályon laktak, és gyerekkorom nyarainak, kutyaszeretetemnek otthont adó kapcsolat volt. Gyerekük nem volt. 1970-ben halt meg. Farkasréten van eltemetve az urnatemetőben, mozgalmi temetése volt. Elég borzasztó volt. Életemben ez volt az első mozgalmi temetés, amin ott voltam. A feleségével mindvégig, haláláig törődött a családom.

A másik két öccsel, Andrással és Palival elég keveset találkoztunk. András és Pali inkább egymással voltak jóban. András gyerektelen volt, a feleségét Sárinak hívták, mind a kettőjüket megölték a háborúban. Nem tudom pontosan, milyen körülmények között. Pali ugyancsak meghalt a háborúban. A feleségét Bözsinek hívták. Két gyerekük volt, Tibi velem volt egyidős, és Ági talán négy évvel fiatalabb.

Ahhoz, hogy érthető legyen, miért nem volt kapcsolat a testvérek két csoportja között, előbb el kell mondanom az anyai ág alakulását. Már említettem, hogy a dédanyám kétszer házasodott, és mindkét házasságból született gyerek. Így az első házasságból született nagyanyámnak az édestestvérén, Engel Sándoron kívül volt négy féltestvére is: Goldstein Miksa, Gizella, Antónia és Szami. A Goldstein és Engel testvérek között soha nem volt egyenetlenség, ez egy nagyon összeforrott család volt.

Engel Sándor háromszor nősült. A múlt század [azaz: a 20. század] elején felköltözött Újpestre [Újpest: megyei város (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) ekkor még nem tartozott Budapesthez. Jelentős gyárváros gép-, villamossági, bőr-, szesz-, hajó-, gyapotfonó, fonó- és szövő-, szőrmefeldolgozó, cipő-, fémfeldolgozó- stb. iparral. Lakosainak száma a 19. század utolsó évtizedei óta gyors ütemben növekedett: 1880 és 1930 között majdnem hatszorosára nőtt (1880-ban 11 700 fő, 1890-ben 23 500 fő, 1900-ban 41 900 fő, 1910-ben 55 200 fő, 1920-ban 56 500 fő). – A szerk.]. Volt egy Ervin nevű fia, aki technikus volt, és haláláig az Egyesült Izzóban dolgozott műszaki rajzolóként [Egger Béla és testvérei 1896-ban hozták létre az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt.-t. 1903-ban kidolgozták a volfrámszálas, gázzal töltött izzólámpák gyártási eljárását, és 1911-ben beindították a termelést. 1912-től használták a Tungsram márkanevet. 1921-ben az Egyesült Izzóban alapították meg Európa első ipari kutatóintézetét. – A szerk.]. Ez akkoriban nagyon nagy dolog volt. Egyébként Ervin házas volt, feleségét Hoffmann Ellának hívták, 1931-ben született egy fiuk. Aztán Ella, a 13 éves fia és 74 éves apja mind Auschwitzban végezte. Ervin hazajött a munkaszolgálatból, de nem sokkal élte túl a háborút, 1945-ben belehalt a bánatba.

Goldstein Miksa bőrdíszműves volt, feleségül vett Jászberényben egy jómódú lányt (Donáth Fanninak hívták, és valamilyen rokonságban van azzal a Donáth családdal, amelyiknek tagja volt a politikus Donáth Ferenc, és annak fia, a protestáns lelkésszé lett László). Nekik két gyerekük született, Ilonka és Laci, 1911-ben és 1912-ben. Az első világháború alatt tönkrementek, és felköltöztek Újpestre. Goldstein Laci munkaszolgálatosként halt meg, Ilonka túlélte a holokausztot. Gyereke sohasem született. Az első férje a háború alatt halt meg, utána újra férjhez ment egy vidéki özvegyemberhez, akinek a felesége és a gyereke nem jött vissza a deportálásból. Ilonka 1981-ben halt meg, zsidó temetőben van eltemetve.

A legkisebb fiú, Goldstein Szami a BESZKÁRT-nál dolgozott, azt hiszem, ellenőr volt az utolsó beosztása, és mint ilyennek, nyugdíjas állása volt. Ezért roppant nagy tiszteletben állt a családban. A feleségét Jankának hívták, nekik sem volt gyerekük, és Kelenföldön laktak. Szami 1944-ben halt meg, éppen március 19-én [Magyarország német megszállásának napján] volt a temetése az óbudai zsidó temetőben.

Nagyanyám férjhez ment Freiberger Mórhoz, aki 1904-ben vagy 1905-ben meghalt, és nagyanyám ott maradt özvegyen három gyerekkel. Rettenetesen nehéz lehetett az ő igényének megfelelő körülményeket biztosítani a három gyereknek. Minden munkát megfogott. Házakhoz járt varrni. Amikor katonákat szállásoltak be Gyomára, főzött nekik. Tehát egyedül nevelte a három gyerekét, Ilonát, Ervint és Rózsát, az én anyámat. Hogy nagyanyámnak milyen igényei voltak, az abból látszik, hogyan taníttatta a gyerekeit. Ilonka, a nagylány postáskisasszonynak tanult, és Gyomán dolgozott is a postán. Ervin villanyszerelőnek tanult. Ez akkor egy nagyon komoly szakma volt, nagyon elegáns szakma, hiszen új dolog volt. A legkisebbet, anyámat pedig, már Újpesten, polgáriba [lásd: polgári iskola] járatta. Mert közben, amikor az 1910-es évek elején a testvérei, Engel Sándor és a Goldsteinek is sorban feljöttek Újpestre, ő is jött a három gyerekkel.

Újpesten a nagymama a testvérei unszolására férjhez ment egy ugyancsak Engel nevű ügyvédhez, aki szintén özvegy volt, és volt egy fia, Kálmán. A házasság nem működött. Érzelmi problémák voltak, a nagymamám másképp képzelte el. Ahogy számolom, negyven fölött lehetett, és a házasságot valószínűleg csak mint közös gazdálkodást képzelte el. Tehát nem működött, viszont anyám Kálmánnal, a mostohatestvérével testvéri barátságba került. Kálmán vitte magával társaságba, és itt anyám olyan mintákat kapott a polgári életmódról, ami aztán neki egész életében fontos volt, mérce volt. És a mi életünket is ebbe az irányba terelte. Azt kell mondanom, sikeresen, mert végül is mindkét gyereke diplomás lett.

1919-ben meghalt anyám két testvére spanyolnáthában [Spanyolnátha: a 20. század első nagy járványának, az influenzaszerű tünetekkel járó spanyolnáthajárványnak 1918–1919-ben 20-21 millió áldozata volt. Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben. – A szerk.], és a nagymamám attól kezdve teljesen padlón volt. Az életét szinte befejezte ezzel. Kórházban haltak meg. Ezért született a testvérem is meg én is otthon, mert anyámnak fiatal lány korában olyan élménye volt, hogy aki bemegy a kórházba, az ottmarad, soha többet nem jön ki.

És itt kanyarodom vissza arra, hogy miért nem volt szoros kapcsolat a Kauders testvérekkel. Életmódprobléma, életmódkülönbség volt köztünk. A mi életmódunk feltörő alsó kispolgári, és az apám ehhez partner volt, hiszen ő maga is kilógott a családból. Minket már hatéves korunktól idegen nyelvre taníttattak. Minket gimnáziumba járattak. Apám és Imre bácsi kivételével a többi Kauders testvér életmódja olyan egyik napról a másikra élő volt. Átvették a nagyapa kártyázós, könnyelmű életmódját, és a nagyanyám szegénységből fakadó igénytelenségét. A szívük az nagy volt. Apám mesélte, hogy az egyik bátyja, amikor kézhez kapta élete első fizetését, elvitte az öccseit a vursliba [A Városligetben a mai Vidám Park elődjeként már az 1800-as évek elején létrejött a Vurstli, majd ugyancsak tömegszórakoztatás céljából az 1900-as évek elején az Angol Park. – A szerk.].

A két nagymamám unokatestvérei voltak egymásnak – azt hiszem, hogy a Weisz Kati lehetett testvére a Steiner Franciska mamájának. Így a szüleim másod-unokatestvérek voltak. Ez azért fontos, mert a Laura nagymamám ismerte a Kauders családot, és már neki határozott, kialakult véleménye volt arról az életmódról, amit ők folytattak. Apám mellett Imre bácsi volt a másik kivétel. Imre felesége ugyan parasztlány volt, de a nőknek, különösen, ha szeretik a társukat, fantasztikus tehetségük van a beilleszkedésre és az alkalmazkodásra. A Mariska néni élete végéig rosszul használta az idegen szavakat, de figyelte, hogy a sógornője, vagyis az anyám, hogyan öltözködik, hogyan fésülködik, mit főz, hogyan takarít, hogy rendezi be a lakást, és azt követte.

Mariska nem tért be, ez föl se merült. Itt most akkor ki kell térnem a család vallásosságára. Kauders Dávid nagyapám abszolút nem törődött a vallással. Apámat pedig, ahogy mesélte, a zsidó elemiben talán harmadikos vagy negyedikes korában a tanító fölpofozta, és akkor egy életre szakított a vallással. Kivéve természetesen a halálos ágyát, akkor megkérte egy vallásos barátját, hogy írja le neki az apa áldásának a szövegét, mert akkor fontos volt neki, hogy megáldhassa a gyerekeit. Ami anyámat illeti, az alföldi zsidóságról tudni kell, hogy az egy teljesen asszimilált zsidóság volt [lásd: ortodox és neológ hitközségek Magyarországon]. Tehát az a zsidó is, aki betartotta, az is olyan nagyon neológ módon [lásd: neológ hitközségek], tehát a nagyünnepeket tartották, péntek este gyertyát gyújtott a nagymamám is, anyám is, de például a szombatot sohasem tartottuk úgy be. Nem is merült fel. Iskola volt, dolgozni kellett. Nagyünnepen természetesen nem dolgoztunk. A péntek kimerült a gyertyagyújtásban és a jó vacsorában. A lényeg, amit itt hangsúlyozni akarok, hogy a családom magyar zsidónak tekintette magát. Izraelita vallású magyarnak. A hangsúly a magyaron volt. A meséktől, a népdaloktól kezdve az a kultúra, amit pici korom óta magamba szívtam, a magyar kultúra volt. Van a „Napfény ízé”-ben [Szabó István filmje] egy jelenet, amikor a vacsoraasztalnál a zsidó család a „Tavaszi szél vizet áraszt”-ot énekli. Ez eszembe juttatta, hogy egész gyerekkoromban mennyit énekeltünk együtt, és mit: népdalokat, úgynevezett magyar nótákat, operettslágereket.

A szüleim 1924-ben házasodtak össze. Úgy ismerkedtek meg, hogy elmentek egymás mellett az utcán, és mind a ketten visszanéztek. Apám verziója szerint azért, mert nem csak neki tetszett anyám, hanem anyámnak is tetszett ő. Anyám verziója szerint azért nézett vissza, mert apám hasonlított Imrére, akit anyám Gyomáról ismert. Imre akkor Gyomán dolgozott, a család viszont Gyulán lakott. Ezért lehet, hogy anyám csak Imrét ismerte. Nagymamám nem örült ennek a házasságnak, az egyetlen megmaradt lányának szeretett volna valamit jobb partit.

Amikor megszülettem, a Bakáts utcában laktunk, és az első két osztályt a Bakáts téri elemiben jártam. Ez községi iskola volt [Mind a községi, mind az állami iskolák a központi költségvetéstől kapták a működésükhöz szükséges összeget, de míg a községi iskolák élén választott községi iskolaszék állt, az állami iskolák élén a tanfelügyelő által kinevezett állami iskolai gondnokság. – A szerk.]. 1936-ban elköltöztünk a VII. kerületbe, a Garay utcába, és akkor bekerültem a Bethlen téri zsidó iskolába. Ez is csak azért történt, mert amikor májusban odaköltöztünk, akkor a Murányi utcába írattak be, a községi elemibe, ahol nagyon csúnya szavakat tanultam egy perc alatt, úgyhogy a szüleim rögtön eldöntötték, hogy ez nem az a környezet. Hát végül is, ez a Csikágó volt. [Csikágó – szleng, egy VII. kerületi városrész, amely arról kapta a nevét, hogy igen gyorsan épült fel, miként annak idején Chicago. A háború után rossz szociális összetételéről és közbiztonságáról volt nevezetes. – A szerk.] A zsidó elemiben töltött két év nekem nagy élményt adott: az addigi heti két hittanórához képest naponta volt hittan, többször héberolvasás, olvastuk a Tórát, fordítottuk Mózes első könyvét [Teremtés], külön tanultuk a dalokat énekelni; a nagyon erős érzelmi ráhatás, a minden szombati ifjúsági istentisztelet, ahol az akkori szememben szép, szőke rabbi egyenesen nekem tartotta a beszédet. Az ember zokogva megbánta az összes gyermeki haszontalanságot. Ami vallásból van bennem, ebből a két évből táplálkozik. Megmaradt a péntek esti gyertyagyújtás áhítata – ez a kiváltság a legjobb tanulókat illette meg, rám is sor került egyszer, de baj volt, nekem otthon nem volt szabad gyufához nyúlni. Szeptember elsején kezdtem ide járni, és nagyanyám januárban már meghalt. Jó érzés visszagondolni arra, hogy borzasztó sok örömet szereztem neki azzal, hogy minden nap elmondtam, amit tanultam. A péntek esti istentisztelet dalait, mindenféle ünnepi héber dalt, vagy hogy el tudok mondani egy imát. Mert ő még vallásos volt.

De érdekes módon ez az iskolai hatás annyira nem lehetett mégsem erős, hogy konfliktus legyen abból, hogy az iskolában a szombat szent dolog, otthon meg nem. Visszagondolva az egészre úgy látom, hogy nyűgnek is éreztem a zsidó iskolát. Vasárnap délelőtt a nővérem, aki akkor már gimnazista volt, apukámmal moziba mehet, nekem meg ott kell ülnöm az iskolában. Garantáltan hőemelkedésem lett minden vasárnap. Csodálatosan okos és jóságos iskolaigazgatónk volt, az Erdős Pista bácsi, aki menetrendszerűen hőmérőzött meg vasárnap délelőttönként, majd a pedellussal hazakísértetett. A pedellus vitte a táskámat. Egyetlen változás volt. Nálunk nem volt addig soha szédereste, azt kiköveteltem, hogy anyám valamelyik nagybácsija – vagy a Sándor bácsi, vagy a Szami bácsi – jött hozzánk széderestét tartani. A széderesték teljesen szabályosak voltak, hiszen a meghívott nagybácsik gyakorlottak voltak. Volt minden: Hágáda, elolvastuk, énekeltük a Chád gádját, én mondtam a má nistánut, mert én voltam a legfiatalabb. Ha a Szami bácsi jött, akkor ott volt a felesége – gyerekük nem volt –, ha a Sándor bácsi, annak akkor éppen nem volt felesége. Más vendégre nem emlékszem, hiszen a családban mindenki zsidó volt, és apámon kívül – vagyis az anyai ág – mindenki tartotta otthon a szédert a saját családjának. Anyám készségesen megcsinált mindent, volt maceszgombóc, hárójszesz, zellerzöld, torma, tojás. De ezzel kész volt, abszolút nem okozott nekem konfliktust. Ehhez hozzá kell még tenni, hogy szüleim a teljes asszimiláció hívei voltak, és például a negyedik elemi után föl se merült, hogy bennünket zsidó gimnáziumba írassanak.

A Práter utcai Zrínyi Ilonába jártunk mind a ketten, ami községi gimnázium volt. Ahhoz, hogy egy zsidó gyereket 1935-ben fölvegyenek gimnáziumba, komoly nagy protekciót kellett szerezni. Állami szóba sem jött, pénz nem volt annyi, és egy szocdem képviselő tudta a nővéremet benyomni egy fővárosi iskolába. Akkor azt volt a szabály, hogy akinek a nagyobb testvére már odajár, a kisebbet automatikusan felveszik. Tehát a szüleim nem gondolkoztak zsidó iskolában. A protekciót apám szerezte, aki 1921 óta volt a Szociáldemokrata Párt tagja [lásd: MSZDP]. Ő azért nem volt annyira aktív, mint Imre bácsi. Ugyanis anyámat nem a munkásmozgalom érdekelte, hanem a polgárosodás, úgyhogy képes volt az apámat kissé visszafogni, és prózaibb feladatokra rábírni.

Visszatérve a vallásra. Nagyon élénk gyerekkori emlékem, hogy amikor a Bakáts utcában laktunk, akkor az őszi ünnepeken a Páva utcai zsinagógába mentünk. Előttem van, ahogy az anyámmal és a nagyanyámmal megyünk oda. És ugyanúgy, amikor már a Garay utcában laktunk, akkor a Bethlen téri zsinagógába jártunk. De csak a nagyünnepeken. Akkor mentünk, és böjtöltünk, és ünnepi étrend volt. Apám soha nem jött velünk. Az általam kikövetelt széderestén részt vett, de aztán a háború, a munkaszolgálat azt is elsorvasztotta. A háború után pedig már nem állt vissza. Az én hitemet a háború, a holokauszt teljesen összetörte. Most építkezem a morzsákból újra.

Szóval az apai ág egyáltalán nem volt vallásos. Az anyai ág pedig ilyen nagyon asszimilált neológ módon. A főbb szokások megtartása tulajdonképpen csak kulturális dolog volt, nem hitbéli. Hagyomány volt, nem istenhit. Bennem volt istenhit, de ez nálunk nem volt vitatéma. Az apámat rajongásig szerettem, és egészen a kamaszkoromig, ami sajnálatosan egybeesett az apám állandó munkaszolgálatosságával, az apámat tökéletesnek láttam. Úgy csüggtem rajta, mit egy kismacska. Imádtam. Úgyhogy semmit nem kérdőjeleztem meg az apámban.

Mi a zsidóságunkat úgy éltük meg, mint ahogy az ember fogat mos. Például az iskolában a hittan kötelező volt. Mi mentünk a sajátunkra, a keresztény lányok mentek a magukéra. Mi mentünk a péntek délutáni ifjúsági istentiszteletre, a keresztény lányok mentek a misére. Az hozzátartozott az életformához, hogy az embernek van vallása. Nem volt olyan, hogy valakinek nincs vallása. Ez egy szokásrendszert jelentett, része volt a társadalmi elfogadottságnak. Annak, hogy én egy rendes tisztességes család vagyok, része az is, hogy valamilyen valláshoz tartozunk, és azt valamilyen mértékben gyakoroljuk. De itt hitbéli dolgokról soha nem volt szó.

Az antiszemitizmussal kapcsolatban egy emlékem van, még a Bakáts téri elemiből. Pontosabban nem a sajátom, hanem a nővéremé, csak hát annyit hallottam. Negyedikes volt, az órán II. Rákóczi Ferencről volt szó, és a tanító néni olyan meghatóan beszélt róla, hogy a testvéremnek potyogtak a könnyei. És akkor a tanító néni mondta, hogy „Látjátok a Kauders Klárit, pedig zsidó?”. Ez a „pedig”. Aztán olyan esetek, mint az iskolai ünnepségek. Mind a ketten borzasztó jó tanulók voltunk, mert ezt várták el tőlünk, meg nem okozott nehézséget. Az év végi ünnepségen mindig én mondtam a verset. Előbb próbáltak más gyereket, csak aztán amikor sehogy sem ment, akkor hát, mondjam mégis én. Meg a legrégebbi kisgyerekkori emlékem. Még nem jártam iskolába, nagymama levitt a Boráros térre (még nem volt meg a Petőfi híd), és akkor az volt a szokás, hogy a gyerekek ott kuncsorogtak a szülő vagy nagyszülő szoknyája mellett. A bátrabb odament a másikhoz: „Kislány, jössz játszani?” „Igen.” Második kérdés: „És te milyen vallású vagy?” „Izraelita.” „Ti öltétek meg a Jézuskát.” Később a gimnáziumban – ugye, hatodikos voltam 1944-ben – volt egy tanárnő, aki nyilas karszalaggal [lásd: nyilasok] járt be, ő tanította nekünk a gazdaságtant. Nekem ennél a vitéz Dr. S. Károlynénál jelesem volt. A saját osztályában külön ültette a zsidókat és a nem zsidókat, de valamiért a mi osztályunkban ilyen nem volt. Amikor 1944 áprilisában hamarabb vége lett a tanévnek, és sárga csillaggal mentünk a bizonyítványunkért, a magyar tanárnő, aki nem volt egyébként osztályfőnökünk, bejött, megölelt, megcsókolt, sírva búcsúzott el tőlünk. Az osztályban is tudtam, hogy vannak gyerekek, akik a németek győzelméért drukkolnak, de soha nem volt az osztályban semmi. Nagyon érdekes. Utána, amikor a háború után visszamentünk, akkor volt egyetlen osztálytársnőm, aki nem hitte el a haláltáborokat. Vele komoly, kemény vitába kerültünk, hogy az nem igaz, az nem lehet igaz. Tehát ilyenfajta megkülönböztetés nem volt. Elég sok zsidó gyerek járt abba a gimnáziumba, mert nem volt egy elit iskola, az alsó kispolgárság iskolája volt. Az Üllői úton járó villamos nagyon jó közlekedés volt a kispesti, lőrinci gyerekeknek is, és voltak környékbeliek is. Ez egy ilyen közeg volt. Az osztálytársaim szülei között volt egy zsidó ügyvéd, egy lőrinci orvos, néhány tanító, és a többi egyszerűbb foglalkozású volt. Homogén volt az osztály, bár ez is relatív. Amikor a gimnáziumban az első órán kérdezte a némettanárnő, hogy tanult-e már valaki németül, akkor felálltunk úgy öten-hatan, az mind zsidó volt. Az egyik zsidó gyerek csak azért nem állt föl, mert ő angolt tanult. A mi osztályunkban 38-ból tízen voltunk zsidók. Jól vegyültünk az osztályban, barátkoztunk, de a legbensőségesebb, a bizalmas barátnő az mindig zsidó volt. De sem az ültetésben, sem egymás meghívásában nem volt elzárkózás. Igaz, az osztályban sem a zsidótörvényekről vagy ebben a témában másról soha nem beszéltünk. Volt egy „nyolcak”, akikkel folyton összejártunk, de annak több mint fele nem volt zsidó. A gimnázium első napjától végig R. Dolly volt a barátnőm. Betereltek minket egy osztályterembe, sorba jöttek a papok, vitték a sajátjaikat a Veni Sancte istentiszteletre [A katolikusok röviden „veniszankte” istentiszteletnek nevezik a nagyobb feladatok előtt – pl. iskolaév kezdetén – tartott könyörgő istentiszteletet. Imában és énekben a Szentlélek segítségül hívása a Veni sancte Spiritus (Jöjj el, Szentlélek Úristen) szavakkal történik. – A szerk.], végül csak a „másvallásúak” (így hívtak minket) maradtak. Dolly rám nézett és azt mondta: te az én emberem vagy. Így is lett. Odaadó barátság volt, tűzön-vízen, annyira, hogy a szülők már tiltottak volna egymástól, a másik „rossz hatása” miatt. Dolly nagyon szép, okos kislány volt, szülei még a születése előtt elváltak, nem ismerte az apját, az anyja nagyon féltette. Ő nálam sokkal vagányabb volt. Az ő anyja dolgozott, kisebb volt a kontroll, én óvakodva követtem. A fiúk iránt sokkal jobban és hamarabb érdeklődött, így csinált helyet már úgy 16-17 éves korunktól S. Mariann-nak, aki nagyon csúnya, nagyon okos, igazi értelmiségi család gyereke volt. Apja ügyvéd volt, nagyon gyenge praxissal, semmi pénzük nem volt, de az igényességben felettem álltak, sokat tanultam is náluk egy más életformából, meg meg is mosolyogtam a mamáját, előkelő pózaival. Muci volt a beceneve, bennünket intellektuális érdeklődésünk kötött össze. Orvos lett, pár éve halt meg emlőrákban. Dolly elment 1956-ban, most Floridában él, volt itthon néhány érettségi találkozón, most is szép, sajnos az élet szétsodort minket.

A Bakáts utcában háromszobás lakásunk volt az első emeleten egy hatalmas nagy sarokházban. Az első emeleti folyosó utolsó lakása, udvari lakás volt, a fele erre az udvarra nyílt, a fele a másikra, de fürdőszobás, cserépkályhás lakás volt. Egy szoba az egyik ház udvarára, két szoba a másik ház udvarára nézett, és világos volt a lakás. A nagymamámmal együtt laktunk. Nagyon boldog gyerekkorom volt. Abban a társadalmi rétegben, amelyikben én felnőttem, a gyerekeknek nem volt külön szobája. A hálószoba egy nagy szoba volt, ott aludtunk a szüleinkkel. A nagymama a másik szobában aludt. Volt egy szalon vitrinekkel, ilyen kerek asztallal és székekkel, ahol a vendégeket le lehetett ültetni. Fotelek nem voltak, és zongora sem volt, mert mi nem zenét tanultunk, hanem nyelvet. Ha jól emlékszem, nem volt külön ebédlő, a konyhában ettünk. Ebben a lakásban nem volt cselédszoba. Nem volt sok pénzünk, de mindig jól éltünk. Minden héten vettek egy libát. Anyám mindig azt mondta, hogy ezt nagyon jól be lehet osztani, egy hétig fogjuk enni. Többnyire megettük három nap alatt, mert ha ízlett valami, akkor anyám mondta, hogy még egyetek.

A szüleim imádták egymást és minket. Rettenetesen nagy szerelem volt köztük. És a gyerekkorom tele van ilyen emlékekkel, ahogy együtt vagyunk. Minden vasárnap kirándulni mentünk a Budai hegyekbe. Barátokkal többnyire. Az én számomra minden vasárnap úgy fejeződött be, hogy hétfő reggel felébredek. Mert útközben már a villamoson elaludtam, és az apám karjából kerültem ágyba. Hajókirándulásra mentünk Visegrádra barátokkal, azoknak a gyerekeivel.

A barátok kétféleképpen jöttek össze. Két család van, amelyikkel az ismeretség lakóhelyi. Ilyen babakocsi-tologatós. Mindkettő zsidó. A Lantos Gyurit és a Herbst Bandit az anyja ugyanakkor várta, aztán tologatta, mint az én anyám a Klárit. Lantos Lajos tisztviselő volt, jól szituált család, a szomszéd házban laktak. Gyuri, aki egyidős volt a testvéremmel, munkaszolgálatosként meghalt. Lantosékkal a háború után soha többet nem tudtunk találkozni. Herbst Sándor kereskedelmi utazó [A Révai Nagylexikon a következőképpen határozza meg a „kereskedelmi utazót”: „az a kereskedelmi meghatalmazott, akit főnöke a telep helyén kívül kötendő és lebonyolítandó ügyletek elintézésével bíz meg. … e minőségében a vételár felvételére, a főnök künn levő követeléseinek beszedésére, fizetési határidők engedélyezésére is fel van jogosítva.” Nem tévesztendő össze az „utazó ügynökkel”, aki megbízójának nem alkalmazottja, és aki működését önállóan, sokszor több cég érdekében fejti ki. – A szerk.] volt, nem tudom, miben utazott, de jól szituált család volt. Ez az egy fiúk volt. Ott az apa nem élte túl, az anya és a fia túlélte, és velük a barátság végig megmaradt. Érdekes dolog, hogy azokkal a családokkal teljesen megszakadt a kapcsolat, ahol nem egyenlő módon vészelték át a háborút. Aztán a Herbsték is oda költöztek a VII. kerületbe. 1936 egy olyan év volt, hogy mindenki költözött. Soha többet nem volt olyan, hogy minden házon lógott a tábla, hogy kiadó lakás.

Egyébként azért költöztünk a Garay utcába, mert apám a Baross téren kapott munkát. Kirakatrendező volt, méghozzá szenvedélyes kirakatrendező, aki a munkájában művész volt. A kirakatrendezők egyébként is művészetnek tekintették a munkájukat. Versenyeket rendeztek, díjakat osztottak. Amikor családi séta közben kirakatot néztünk, az nem olyan kirakatnézés volt, hogy mi mennyibe kerül, hanem hogy más kirakatrendezők mit csináltak. Apám az 1930-as években valahogy elintézte, hogy egy német szaklap is járjon neki. Részben összespórolta, részben azok is adtak bele, akiknél dolgozott. Tanulmányútra is ment. Minden évben utazott. Bejárta a német városokat, volt Párizsban, Bécsben. A munkaadóktól mindig szerzett annyi hozzájárulást, hogy ez valahogy összejött. De nagyon kis pénzzel csinálta ezeket az utazásokat. Fiatalember korában úgy ment el Párizsba, hogy ott azonnal megevett egy koszorú fügét, hogy elrontsa a gyomrát, és akkor nem lesz ilyen kiadás. Kis cégek voltak annak idején, és ez azt jelentette, hogy egy kirakatrendezőnek tíz helyre is kellett járnia, mert egy boltnak volt egy vagy két kirakata, amit nem kellett olyan gyakran átrendezni. És akkor a Baross téri Filléres Áruház [Filléres Divatház volt az üzlet pontos neve. – A szerk.] – most egy szálloda áll a helyén – keresett főrendezőt. Nagyon szép nagy áruház volt, 16 kirakattal. Két üzletük volt (a nagyobbik a Baross téren, derékszög alakban, egyik, rövidebb szára a Rákóczi út, a hosszabbik a Rottenbiller utca, majdnem a Munkás utca sarokig. A kisebbik bolt a Teleki téren volt. „A vidék áruháza” volt: a vevőkört tekintve a tulajdonos a Keleti pályaudvarra érkező vidékire parasztságra épített. Nem engedett például nagy tükröket elhelyezni az áruházban, hogy el ne szégyellje magát a mezítlábas, rosszul öltözött vevő. A „filléres” név azt jelentette, hogy az árakat nem pengőben írták rá az árura, hanem fillérben, például 2599 fillér. A büféjükben tíz fillérért adtak egy pár forró virslit, mustárral, szelet kenyérrel s egy kis pohár szódavízzel. Az árukészlet a célzott vevőcsoportnak megfelelő volt, a személyzet hetente egyszer nyitás előtt személyzeti áron vásárolhatott, a kód a beszerzési árhoz a tulaj sógorának a neve volt: Weil Oszkár – ez kiadja a tíz számot. Az áruházak versenyében sajátos helyet foglalt el, mai szóval bóvlinak nevezném, de nagyon jól ment. A tulaj időben elment, nem jött vissza, az áruház nagy részét úgyis lebombázták, nem tudok semmilyen újrakezdésről. Apám megkapta ezt az állást, és akkor az volt az ésszerű, hogy minél közelebb költözzünk. Így kerültünk a Garay utca 3-ba.

A másik rétege a barátoknak az valamilyen szakmai kapcsolat volt. Kirakatrendezők. Apám a szakszervezeti életében a kirakatrendezőkkel élt nagyon együtt. Ezek voltak a barátai. Ezek is mind zsidók voltak. A kirakatrendezés zsidó szakma volt. Alig volt nem zsidó kirakatrendező. Két nagyobb áruház volt Pesten, a Corvin és a Divatcsarnok, ezeknek nem zsidó volt a főrendezője. De hát azok akkora urak voltak, hozzánk képest méltóságos urak. Az összes többi lóti-futi kirakatrendező mind zsidó volt. Ezt azért tudom olyan biztosan, mert már a Garay utcában laktunk, amikor kijött az egyik zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon], azt hiszem, a második, és apám összehívott egy ilyen baráti értekezletet. Nagyon szép nagy lakásunk volt, hatalmas szobával, és vagy harmincan voltak ott, és arról tanácskoztak, hogyan kell strómant szerezni. A szüleim harcos emberek voltak, amit én, hála istennek, megörököltem. Tehát nem föladni. Ha valami történik, akkor rögtön azt nézni, hogy lehet ezt kivédeni. Mi, gyerekek kiszorultunk az előszobába, és azzal szórakoztunk, hogy összecseréltük a kalapokat, amik ott lógtak. Tehát miközben tudtam, hogy miről van szó, végig nem éreztem, hogy a dolog tragikus. Az utóbbi időben nagyon sokat gondolkodtam ezen, és arra jutottam, hogy lélekben nagyon sokáig voltam gyerek. Mi az hogy gyerek? Akiről más gondoskodik, akinek a gondjait más oldja meg, aki nem tartozik felelősséggel az iránt, amit csinál, és akivel úgysem történhet semmi baj, mert hiszen ott vannak a szülei, akik szeretik. Én az egész 1944-et így éltem meg. Mindenki hajlandó volt beállni a sorba, és szépen megerősítettek engem ebben a hitemben, hogy nem lehet bajom.

Apám egyik legjobb barátja Lautenburg László volt, szintén kirakatrendező. Nagyon jóban voltunk, közel is laktak. Együtt kirándultunk, a két család rendszeresen összejárt. Két fiuk volt, Bandi és Ervin. Bandi 1926-ban született, Ervin 1932-ben. Bandi nem élte túl a munkaszolgálatot, a többiek túlélték a háborút, de megszakadt velük minden kapcsolat. Senkivel nem maradt meg a kapcsolat, akinek a családja nem vészelte át a háborút veszteség nélkül. Nem volt ebben semmi szándékosság, csak így alakult. De ez tulajdonképpen csak a gyerekekre vonatkozik. Olyan családdal, ahol anya és fia túlélték, az apa meghalt, megmaradt a kapcsolat.

Aztán volt például egy suszter a Ráday utcában, aki nem volt zsidó. A szüleim nagyon szerették, és bejártak hozzá. Ő is mozgalmi ember volt. De érdekes, hogy a közös szabadidő-eltöltésben, kirándulásban ő nem vett részt. Abban csak a zsidó családok.

A kiránduláson kívül nagyon sokat jártunk moziba, minden magyar filmet megnéztünk. Ha megnézi valaki a Filmmúzeumban ezeket az akkori magyar filmeket, láthatja, hogy azokat nyugodtan megnézhette egy kisgyerek is. Moziba csak a család járt, mi négyen. Aztán még a Bakáts utcai időben vasárnap délelőtt apám elsétált velünk a Városligetbe, majd vissza is gyalog. Se inni, se perec, se semmi ilyesmi nem volt. Tanuld meg, fiam, fegyelmezni magad. Egyszer beültetett egy konflisba minket hazafele.

Nem emlékszem rá, hogy gyerekkoromban konfliktusaim lettek volna a szüleimmel. Jó gyerek voltam abban az értelemben, hogy lehetett a lelkemre hatni. Ha nem jelest hoztam az iskolából, anyám azt mondta:. „Zsuzsikám, apád milyen szomorú lesz.” És akkor zokogtam. Később megtudtam, hogy apámat egyáltalán nem érdekelte. Apámat az érdekelte, hogy bátor vagyok, hogy mindenre föl merek mászni, föl merek ülni a lóra. Körülbelül 13 éves koromig kimondottam jó gyerek voltam. Akkor elkezdődött a kamaszkor, és amiben csak ellent lehet mondani egy szülőnek, abban én ellentmondtam, és ez nagyon sokáig tartott. Más már felnőtt, amikor én még mindig kamaszlelkű voltam. Apám szegény akkor éppen munkaszolgálatos volt. A szüleimről a legnagyobb dicséret, amit elmondhatok, hogy eltűrték a szörnyű kamaszkoromat, hogy mindenről saját véleményem van, ami lehetőleg az ellenkezője volt az ő véleményüknek. Nemcsak hogy kibírták, de hát az ő légkörükben lettem ilyenné. Ez megmaradt, hogy az életben a legfontosabb dolgok közé tartozik a szuverenitásom, egyfajta meg nem alkuvás. Egész gyerekkoromban egyszer kaptam pofont. A Bethlen téri zsidó iskolába jártam, szombaton nem volt tanítás, és egy szombaton az osztálytársaimmal nálunk játszottunk. És egyszer csak bejött anyám a szobába, és pofon vágott. Az történt ugyanis, hogy anyám lement vásárolni, és nem vitt kulcsot. Gondolta, hogy otthon vagyok, majd csönget. Annyira játszottunk, hogy nem hallottuk. Az utcáról kiabált, csöngetett, a szomszéd dörömbölt, nem hallottuk. Anyám kizárólag arra tudott gondolni, hogy meghaltunk mind. Lakatost kellett hívni. Tehát ilyen hatalmas eseménynek kellett ahhoz történni, hogy megpofozzon. A pontosság, a becsületesség, a kitartás olyan magától értetődő volt. Anyámtól megtanultam, hogy az öregeket segíteni kell. De nem úgy tanultam meg, hogy mondta, hanem csinálta. Ez egy légkör volt, amiben nem lehetett más az ember. Ha egyszer azt ígértem, hogy ekkor és ekkor otthon leszek, akkor otthon voltam. Persze stikában sok mindent csináltam, például nem nekem való, tiltott könyvet olvastam, de ház ezek mai szemmel nézve olyan ártatlan dolgok.

Aztán apáméknak volt egy társasága, akik nagyon szerettek – akkor ezt úgy hívták – mulatni. És jártak baráti társasággal kiskocsmákba. A Bakáts utcában vagyunk még, és volt a Liliom utcában volt egy kiskocsma, talán Liliomnak hívták. Mulatni a mamámmal együtt ment. Apám táncolni nem tudott, nem ivott, nem dohányzott, de mókamester volt. Hogy nem kártyázott, az természetes, mert nagyanyám megfogadtatta a gyerekekkel, hogy nem vesznek kártyát a kezükbe. Született mókamester volt, akiből sugárzott a jókedv. Roppant népszerű ember volt a társaságban. A nagymamám helytelenítette a mulatást. Ebben benne van az ő puritánsága. Különben hallatlanul intelligens, olvasott volt, de ilyen dolgokban hallatlanul konzervatív. Valószínűleg nem ismerte a szerelmet, a házasságban lévő szerelmi boldogságot, és ezért kezelhetetlen volt számára az a fajta életöröm, ami a szüleimben megvolt.

A szüleim imádtak utazni. 1935-ben kettesben hajóval Bécsbe mentek. Aztán 1937-ben már minket is vittek, az egyik baráti házaspárral, Lautenburg Lászlóval és feleségével befizettek egy több hetes Bécs–Csehszlovákia körutazásra. Bécsből csak az maradt meg bennem, hogy Klári a Mária Terézia szobor előtt leejtette a szalámis zsömléjét, és ezért morogtak vele. A cseh körutazásról sok mindenre emlékszem. Voltunk Prágában, ahol befizettünk egy városnézésre. Máig emlékszem a magyarázatokra. Voltunk Zlinben, a Bata-városban, és ott láttuk a kollégiumot, hogyan vannak a gyerekek elszállásolva, meg milyen korszerű az egész, láttuk, hogy a rendőrök antilop cipőben sétálnak, és fűre lépni szabad. [A dél-morvaországi Zlin volt a Bat’a cég székhelye. Tomáš Bat’a (1876–1932), „a szegény cipész fiából lett nagyiparos” itt alapította meg cipőkészítő műhelyét, amelyet Európa legnagyobb, modern tömeggyártásra berendezett cipőgyárává fejlesztett. A cég az 1930-as évektől kerékpárabroncsot és személyautó-abroncsot is gyártott. – A szerk.] A következő évben két hetet töltöttünk Pöstyénben egy panzióban. [Pöstyén – nagyközség, Nyitra vm. 1910-ben 7400 főnyi lakos, nevezetes gyógyfürdő, kénes hévizei és iszapja világhírű. Trianon után Csehszlovákiához került, 1993 óta Szlovákiához tartozik. – A szerk.] Aztán ezzel vége lett az utazásoknak. Később aztán, amikor megengedhették maguknak a szüleim, nagyon sokat utaztak.

Nyaralás nem nagyon volt. Az volt a nyaralás, hogy a nővéremmel kaptunk a Széchenyi strandra bérletet. Olyan 12-13 éves lehettem, amikor már egyedül elengedtek. Úszni 8 éves koromban tanultam meg a Rudas uszodában. Se apám, se anyám nem tudott úszni, de 8 éves koromban vittek a Rudasba úszóleckére. Egyik szülőm se tudott semmilyen nyelven, de 6 éves koromban már németül tanultam. Ugyanígy a nővérem. Ilyen emberek voltak a szüleim. Biciklizni nem tanítottak meg, mert anyukám leesett gyerekkorában egy bicikliről, és ilyen negatív élménynek nem tette ki a gyerekeit. Ugyanez volt a korcsolyázással. Szóval kaptunk bérletet, laktunk a Garay utcában, onnan gyalog elmentünk, végig az István úton, ahol volt egy könyvesbolt, aminek az egyik fele új könyveket árult, a másik fele kölcsönkönyvtár volt. Oda is volt bérletünk. Minden reggel kivettünk egy-egy könyvet, kimentünk a strandra, úsztunk, napoztunk, hülyültünk, kiolvastuk a könyvet, és hazafelé leadtuk. A világirodalom felét így olvastuk el nyaranta a Széchenyi strandon.

A nyelvtanulást a nővérem úgy kezdte, hogy német óvodába járt. Aztán amikor 6 éves lettem, akkor lett közös nyelvtanárunk. Ennek az a háttere, hogy 1934-ben Bécsből jöttek fiatal zsidó lányok munkát keresni, és az égvilágon semmihez nem értettek, csak tudtak németül. Egy ilyen fiatal lány, Rosa Schiller járt hozzánk nagyon kevés pénzért. Egy héten háromszor három óra hosszat volt velünk. Kisétáltunk a Gellért-hegyre, és végig csak németül beszélt hozzánk. Szóval ez egy alkalmi vétel volt, egy olyan lehetőség, amit a szüleim meg tudtak fizetni. Ez két évig tartott, és amikor 1936-ban elköltöztünk a Garay utcába, akkor egy tantéhoz jártam a Bethlen utcában még két évig, tehát gimnáziumig. Arra nem emlékszem, hogy a tantéhoz heti hány alkalommal jártam. Ő nyelvórát tartott, és nem hagyott bennem olyan mély nyomot. A gimnáziumban aztán rendes némettanítás volt.

Édesanyám mindvégig otthon volt, háztartásbeli volt. A kirakatrendezői fizetésből lehetett akkor úgy élni, hogy mindig volt cseléd. A Filléres Áruházban apám nagyon jól keresett, 560 pengő volt a fizetése. A lakbér, amikor kivettük, havi 100 pengő volt, amit később 110-re emelt az új tulajdonos. Miért is volt egy ilyen családnak cselédje? Mert akkoriban a háztartásvezetés nehéz fizikai munka volt. Nem volt semmi gépesítve. A vasaló is nehéz, faszenes vasaló volt. A mosás nehéz fizikai munka volt, aztán a takarítás, mosogatás, fűtés, tüzelőt felhordani, kihamuzni. Eléggé természetes volt abban a körben, hogy a családoknak van cselédje. Ez nem azt jelentette, hogy az asszony egy dologtalan, vörös körmű nagysága volt, hanem együtt dolgoztak. A bevásárlást és a főzést anyám csinálta.

Anyámnak köszönhetem azt, hogy a konyhai munka vidám dolog volt. Öröm volt vele dolgozni, soha nem volt a konyha mártírja. Mellette az ember azt szívta magába, hogy nagyszerű dolog jó ennivalókat rakni a család elé. Arra nem emlékszem, hogy a Bakáts utcai lakásban lakott-e cseléd, de a Garay utcai lakásban igen. Margitnak hívták. A hatalmas konyhában volt egy összecsukható ágya. Este kinyitotta, és ott aludt. Éjszaka soha nem jártunk ki a konyhába.

A cseléd és a család közötti viszony kölcsönösen szeretetteljes volt. Mi, gyerekek Margit néninek szólítottuk. Anyámnak egyszer csak feltűnt, hogy mindig szomorú. Hát kiszedte belőle, hogy a szomorúságának az az oka, hogy van egy törvénytelen – mai szóhasználattal: házasságon kívül született – gyereke, egy ötéves kislány. Akkor anyám azonnal intézkedett, hogy hozza föl, és éljen velünk. Rövid ideig a gyerek is a konyhában lakott, mert aztán az is kiderült, hogy megvan a gyerek apja is, megvan a szerelem is, csak szegények, és nem tudnak hol együtt élni. És akkor anyám elintézte, hogy a házban megkapják a viceházmesterséget és az azzal járó lakást. Attól kezdve ott laktak, de Margit továbbra is járt hozzánk dolgozni. Ő volt az, aki a nyilas időkben anyám kevéske megmaradt ékszerére vagy értékére vigyázott. A legnagyobb tette az volt, hogy 1944-ben, amikor az újpesti zsidók már gettóban voltak [1944 májusában körülbelül 14 000 zsidó lakosa volt Újpestnek (az 1941-es népszámlálás idején 10 882 fő, azaz a város összlakosságának 14,3%-a). „Május közepe táján külön e célra kijelölt csillagos házakba parancsolták őket; reggel 6 órától este 11 óráig nem hagyhatták el lakóhelyüket.” Május vége felé más Pest környéki települések lakóival együtt a budakalászi téglagyárba szállították őket, ahonnan július 6. és 8. között indították útnak Auschwitz felé a deportáltakat. Lásd: Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat, é. n. (1988). – A szerk.], anyám kérésére elment a gettóba, és megpróbálta elhozni Erzsi [Steiner Györgyné Klein Erzsébet] másfél éves kisfiát, Pistit, azzal, hogy az anyja, gyerekkel a karján nem tud menekülni, de gyerek nélkül van rá esélye. Nem adták oda a gyereket. A négy nagyszülő azt mondta, hogy egyetlen örömük a kisgyerek. Aztán mind Auschwitzban végezték. Margit részéről ez hallatlanul nagy kockázat volt, de vállalta. Aztán a férje elesett a háborúban, és egy ideig még a háború után is tartottuk a kapcsolatot.

A Garay utcai lakás az első emeleten volt, két hatalmas szoba az utcára, az egyik olyan 6x5 méteres, ez volt a hálószoba, ott aludtunk mind a négyen. A másik 8x6 méteres, annak még egy alkóvja is volt. Volt fürdőszoba, WC, hatalmas konyha és hatalmas előszoba. Azt hallnak lehetett volna nevezni, ha nem itt nyílt volna a bejárati ajtó. Körben faburkolat és beépített szekrények. Itt étkeztünk. A nagyobbik szoba volt a szalon, nagyon büszkék voltunk rá. A nagymama az alkóvban aludt. Miután ide költöztünk, majdnem egy évig élt még. Volt egy cselédszoba is, aminek az egyik ajtaja a lépcsőházra nyílt, a másik a konyhára. A cselédszobában albérlő lakott. Ennek a cselédszobai albérlőnek óriási szerepe van később, az apámat ő mentette meg, ő bujtatta. Az egész lakás magas színvonalú volt, gyönyörű stukkók a mennyezeten. Mellettünk lakott a ház tulajdonosa, véletlenül szintén egy zsidó házaspár volt, és valaha ez úgy épült, hogy az egész első emeleti utcai rész egyben volt. Közvetlenül a Rottenbiller utcánál volt, tehát nem tartozott a Csikágóhoz. És a Rottenbiller utca túloldalán ott volt a Filléres Áruház.

Maga a ház háromemeletes, lift nélküli ház volt, jellegzetes VII. kerületi építés, utcai homlokzat, emeletenként két, feljebb három utcai lakással. A hátsó fronton három udvari lakás volt emeletenként, a felső szinten pedig már olyanok, hogy a hátsó lépcső melletti közös WC-vel. A házban többségében nem zsidók laktak, ezért is nem lett csillagos ház. A lakótársakkal barátságos volt a viszony. Udvarias köszönőviszony. Különösebb összejárás, keveredés nem volt. Egyetlen család volt, amelyikről tudtuk, hogy nyilasok. Ez nem nyilas pártszolgálatot jelentett, csak nyilas érzelmet. De például nem jelentettek föl, nem kellemetlenkedett a nyilas korszakban [lásd: nyilas hatalomátvétel]. Jellemző a lakóközösség hangulatára, hogy 1945 után ugyanúgy bejártak hozzánk sóhajtozni, hogy milyen nehéz az élet, hogy mi minden nincs. A fülemben van, amikor mondták, hogy „szép eszme a nyilas eszme, kár hogy nem lehetett megvalósítani”. Lakott a házban egy Führer Olga nevű magányos nő, aki kozmetikai cikkeket gyártott, és nagyon nagy szeretettel volt irántunk. Később megtudtuk, hogy a nyilas időkben több ismert embert bujtatott. De 1945 után rögtön elkezdte az üldözött nyilasokat sajnálni. Nem voltak politikai megfontolásai, csak emberbarátiak.

Tízéves kortól színházbérletünk volt. Voltak az ifjúsági előadások, amikre az iskolában lehetett jegyet venni. Ez egy egészen nagyszerű dolog volt. A legolcsóbb helyen ültünk, de mindig ott voltunk. A Nemzeti Színházban volt az egyik fele, és a másik a Városi Színházban [Ennek épületében lett később (1951) az Erkel Színház. – A szerk.]. Tehát egyszer volt ez, az iskolai. Aztán volt egy úgynevezett Népművelési Intézeti bérlet. Az a Nemzeti Színházba volt. Nekünk olyan is volt. Aztán volt az Erzsébet körút 49-ben, a Király utca sarkán egy Vajda János Társaság, ami vasárnap délelőttönként rendkívül magas színvonalú irodalmi műsorokat adott. Az Erzsébet körút 49-ben volt, az első emeleten, nagy, hosszú terem, pódiummal. 1945 után a hetedik kerületi MKP székháza lett, előadás se volt többet. De addig, vasárnap délelőttönként előadóestek voltak, igaz, délelőtt a legjobb előadóművészekkel. Nekem itt Ascher Oszkár [1897–1965; előadóművész, kora versmondó stílusának megújítója. – A szerk.] jelentette a csúcsot, az előadások tematikusak voltak, például Villon, Ady, francia költészet, angol vagy német irodalom stb. A hallgatóság gimnazisták, egyetemista korosztály, mondjam, hogy fiatal zsidó értelmiség vagy annak készülő? Itt hallottam például Brecht Koldusoperájából „A kalózok szeretője” című dalt, a sanzonokat, prózát is. Ilyen nevek: Demjén Éva, Ilosvay Katalin. Oda is jártunk.

Folyton figyelemmel kell arra lenni, hogy közben 1939-től háború volt. Magyarország ugyan nem volt rögtön bent a háborúban, de ez lógott a fejünk fölött. A nővéremet 1939-ben, 14 éves korában kivették a gimnáziumból, hogy szakmát kell tanuljon, mert itt bajok lesznek. Beadták a Rákóczi téri felső ipariskolába [lásd: ipariskolák], és varrónőnek tanult. Engem 1942-ben már nem vettek ki, mondván, hogy most már majd csak vége lesz a háborúnak. Tehát így gondolkodott egy zsidó család. Közben az apámat örökösen behívták [munkaszolgálatra]. Zsidótörvények voltak, strómant kellett szerezni. Az, hogy miből élünk, óriási kérdőjel volt, de eközben minket rendületlenül finanszíroztak, ha csekély összeggel is, hogy járhassunk művelődni. Ezt nem szórakozásnak tekintették.

Eleinte a szüleinkkel jártunk színházba, aztán később már csak mi ketten. Közben megjelentek a nővérem életében a fiúk. Az akkori korszellem megkövetelte volna, hogy a nővéremet gardírozzák [A háború előtti időkig a fiatal lányok csak kísérő – anya vagy ún. gardedám – társaságában mehettek társaságba, szórakozóhelyre stb. Pár évtizeddel korábban, a 20. század elejéig még az utcára sem nagyon mehettek egyedül a középosztályi családokba tartozó fiatal lányok. – A szerk.]. De anyám akkor erre nem volt képes, és engem hozzá csaptak. Úgyhogy én gardíroztam a nővéremet. Mentünk a Zeneakadémiára, a Vigadóba koncertekre. Számoltam az üléseket, úgy unatkoztam. De végül is sokat köszönhetek ennek is. Azért valahol egy értékrend nagyon világosan kirajzolódik, hogy miről lehet lemondani, és miről nem. És azt hiszem, hogy ebben pont ez az érdekes: egy nagyon hétköznapi, zsidó kispolgári családnak a szellemisége.

A ruháink miatt nem volt kisebbségi érzésünk. Amíg erre mód volt, addig varrónő varrta a ruháinkat, illetve kiskorunkban a nagymama. Nagyon nagy gonddal öltöztettek minket. Később anyánk beiratkozott egy szabás-varrás tanfolyamra, és töretlen lelkesedéssel szabott és rajzolt, és varrt nekünk. Volt ott, a Garay utcában egy kis méterárubolt, aminek a tulajdonosával nagyon jóban volt anyám. Volt, hogy majdnem egy vég kartont megvett. Varrógép még a nagymamám idejéből volt. Gondolom, hogy mai szemmel nem volt túl igényes, amit ő varrt, de egy fiatal, ha bilit tesz a fejére, abban is szép. Az iskolában egyenruha volt, ott nem érezhettük magunkat rosszul öltözöttnek, és különben sem volt egy jómódú osztály. De egy-két jó darab is mindig akadt. A kirakatrendezői szakma azzal járt, hogy volt kereskedőismeretség. Például emlékszem, hogy 1943-ban kaptunk mind a ketten egy-egy nagyon szép kabátot a nővéremmel. Lautenburg Laci bácsi a Herczeg & Fodornál dolgozott, kirakatrendező volt, és személyzeti áron megkaptuk. Ilyesmi mindig volt.

Közben persze zajlott a világtörténelem, és otthon mindig mindent megbeszéltünk. Az első zsidótörvénytől [lásd: zsidótörvények Magyarországon] kezdve a várható háborúig, Hitler hatalomra jutásáig, Mussolini, Gömbös Gyula, minden téma volt, és életkoromtól függetlenül bevontak ebbe. Felmerült például, hogy próbáljunk-e kivándorolni. Nekünk, gyerekeknek is teljes szavazati jogunk volt, és én, a heves magyar nemzeti érzelmű tiltakoztam legjobban, de a szüleim is nagyon nehezen szánták volna rá magukat. Azért végignéztük a térképet, és Új- Zéland tűnt a legrokonszenvesebbnek, de sehol a világon nem volt semmilyen kapcsolatunk. Az egyetlen ismerős a Filléres Áruház tulajdonosa, Ungár Ernő volt, gazdag, okos és jó ember volt, aki még időben elment Amerikába. Hozzá fordult apám befogadó nyilatkozatért, ami 1945 végén érkezett meg. Akkor viszont már úgy gondoltuk, hogy erre semmi szükség nincs. Szóval, teljes pontossággal követtük, hogy mi történik a világban.

Apámat állandóan behívták munkaszolgálatra. Nem tudom pontosan felidézni, hogy mikor volt az első behívás, talán 1940-ben. Akkor azt mondták, hogy három hónap, és Diósjenőre vitték. Ezt valahogy egy kicsit úgy éltük meg, hogy meg kell lenni, mert az úgynevezett elmaradt korosztályokat hívták be. Apám 1901-ben született, és rajtuk kívül még három olyan korosztály volt, akiket éppen a háború vége, a békeszerződés miatt nem soroztak be katonának. És akkor ez volt a gyűjtőfogalom, hogy elmaradt korosztályok. Később, amikor már beléptünk a háborúba, rendszeres és egyre hosszabb lett a munkaszolgálat. Hála istennek, nem vitték ki Ukrajnába, sőt olyan szerencséje volt, hogy a leghosszabb időt, talán nyolc hónapot, Eszergom-Táborban töltötte, aminek közismerten egy nagyon rendes ember, Gidófalvy Kis Károly volt a főparancsnoka. Természetesen kemény munka, csákányozás és megalázás volt, de nem úgy, ahogy például ott, ahol a jutasi kiképzésűeket engedték garázdálkodni [Az első és második világháború között csak az lehetett a magyar honvédségnél altiszt (később tiszthelyettesnek nevezték ezt a rangfokozatot), aki elvégezte a Jutas pusztán (Veszprém vm.) a tiszthelyettesképző iskolát. A tanfolyam kezdetben négy éves volt (hadapród iskolák), majd 1934-től két éves (de gyorsított módon egy év alatt is el lehetett végezni). – A szerk.]. Úgyhogy neki ilyen értelemben sokat köszönhetünk, mert például ilyen lehetőségek voltak: anyám küldött egy táviratot, hogy „Apa meghalt. Gyere haza a temetésre”. Ehhez az kellett, hogy bemenjen a hitközséghez, és szerezzen egy halotti bizonyítványt, mondjuk, Stern Samuról. Azt senki nem firtatta, hogy az nekünk milyen rokonunk, lehetett egy nevelőapa vagy akárki. És akkor adtak eltávozást. Itt született egyébként egy életre szóló baráti kapcsolat valakivel, akivel ott apám együtt volt munkaszolgálatos. Látogatni lehetett, és anyám a vonaton ismerkedett meg az illető feleségével, akit Ella néninek hívtunk. Az én számomra jelentős volt az egész család, mert ez volt életemben az egyetlen vallásos zsidó család, akiket közelről láttam. Neológok voltak, de betartották a vallást.

Azt pontosan nem tudom, hogy mit csináltak a munkaszolgálatban, csak ez maradt meg, hogy csákányoztak. De mesélt apám olyanokat, hogy az egyik helyen a földön aludtak, és az arcán egerek vagy békák ugráltak. Szóval ezek rettenetes megpróbáltatások voltak, az egésznek mégis valamilyen cserkésztábor jellege volt. Nagyon nehéz ezt így utólag érzékeltetni, hogy miért. Olyan negyven év körüli emberek kerültek össze, akik élni akartak, akik többnyire vitték valamire az életben, akiknek volt céljuk, hogy ezen egyszer túl leszünk, és hazamegyünk. Akiket a családjuk lelkileg támogatott, törődéssel és mindennel, amit meg lehetett venni, bakancsot vagy kesztyűt. Nagyon rossz ellátási viszonyok voltak, és a mi helyzetünk sem volt rózsás.

A zsidóság valahogy elfogadta, hogy valamilyen büntetés jár nekünk. Anyámtól hallottam olyan morgásokat, hogy azok a buttonos zsidó asszonyok tehetnek mindenről, akik csak ülnek a kávéházban. A „buttonos” abból eredt, hogy a fülükben egy gombszerű briliáns fülbevaló volt, tehát az angol gomb szóból. Ez egy fogalom volt, hogy a buttonos zsidó asszonyok. Tragikomikusnak tartom, hogy elfogadtuk, mintha járna nekünk valami büntetés, valami rosszabb sors, amiért túl jó dolgunk van. Nagyon furcsa, nem tudom megmagyarázni, miért volt, talán évtizedeken keresztül erre manipulálták az agyunkat. És anyámban is volt egy ilyen ellenséges érzelem a gazdag zsidókkal szemben.

Szóval voltak eltávozások, volt közben pár hónapokat itthon, és maximálisan igyekeztünk úgy élni, mintha normális világban élnénk. Éppen 1944. március 19-én temették az óbudai temetőben anyám nagybátyját, Goldstein Szamit. Gyönyörű napsütéses idő volt, én voltam ott anyámmal. És a temetés után jöttünk a Bécsi úton, és rengeteg német motoros zúgott el mellettünk. Hazamentünk, nem gyalog, hanem trolival. Ez volt az első és egyetlen troli Budapesten. A többi már Sztálin születésnapjain indult. Hazaértünk, apám és Klári holtsápadtan, és tragikus hangon közölték, hogy megszálltak minket a németek [lásd: Magyarország német megszállása]. Nagyon nagy volt a rémület. Apám a németek bevonulásakor még otthon volt, amikor a csillagviselési [lásd: sárga csillag] rendeletet hozták, még akkor is otthon volt, de amikor a csillagos házba kellett költözni, akkor már nem volt otthon, tehát a kettő között valamikor hívták be újra. Az Erdélyben lévő Ratosnyára [Maros-Torda vm.] került.

Na, jött a sárga csillag, a tanévnek vége, kijárási korlátozások, csillagos ház elrendelése. Anyámmal rengeteg lakást megnéztünk, sehol nem találtunk helyet, mígnem a szemben levő házból, a Garay utca 4-ből, ami csillagos ház volt, valaki megszólította anyámat, hogy ő minket látásból jól ismer, és fölajánlja az egyik szobáját. Odaköltöztünk. Rettenetes volt. Össze kellett kapkodni mindent, és leltárt kellett csinálni, hogy mit vihetünk magunkkal, és ez nagyon szűkre szabott volt. Az ágyainkat vittük át és személyes holmit. Szekrényt, asztalt, fotelt nem, de hát abban a lakásban is volt berendezés. Már előtte le kellett adni rádiót, szőnyeget, hogy a magyar nép ajándéka a németeknek. [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) Április 7-től korlátozták a zsidók utazását, nem használhattak személyautót, motorkerékpárt, nem utazhattak vasúton, taxin, hajón vagy társasgépkocsin. Kijárási tilalmat a csillagos házak kialakítása után vezettek be: 1944 június végétől ezeket a házakat csak meghatározott időpontok között volt szabad elhagyni. (Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945, 221–222. oldal, 226. oldal.) – A szerk.] A csillagos háznak volt egy olyan hozadéka, hogy abban a lakásban összetalálkoztunk két fiatal nővel, akik a Bethlen téri szükségkórházban dolgoztak. Ez a szükségkórház úgy jött létre, hogy az Amerikai úton volt a zsidó Szeretetkórház [Ez a Chevra Kadisa Szeretetkórháza, ami ma az Országos Idesgesbészeti Intézet kórháza – A szerk.], aminek az épületét elvették, és beköltöztették a Bethlen téri zsidó iskola épületébe. Ez azzal a céllal jött létre, hogy a kistarcsai internálótáborban megbetegedett zsidókat itt fogják gyógyítani. Tehát egy őrzött épület volt, volt, hogy fegyveresek őrizték. Ez a két fiatal nő ott volt segédápoló, és 1944 májusában bevittek minket a testvéremmel oda dolgozni. [Braham a következőket írja: a modern, jól fölszerelt Szabolcs utcai Zsidókórházat 1944 májusában elvették a németek. Ezután a zsidó tanács két szükségkórházat létesített, az egyiket a Wesselényi utcai zsidó hitközségi iskola épületében, a másikat a Bethlen téren, az OMZSA-székház épületének egy részében. Mivel ezek a kórházak a gettón kívül voltak, csak különleges engedéllyel lehetett igénybe venni őket. A kórházakat a Nemzetközi Vöröskereszt Központi Szükségkórházának nevezték, hogy megvédjék őket a nyilasoktól. A gettón belül is voltak kisebb kisegítő egységek, amelyeket szintén vöröskeresztes kórháznak neveztek, de a nyilas támadásoknak se a gettón kívül, se a gettón belül nem tudták elejét venni. (December 28-án például megtámadták, és 24 órán át rettegésben tartották a Bethlen téri kórházat, majd 28 beteget mint túszt magukkal vive távoztak. A túszokat később megölték.) – A szerk.] Ennek azért volt jelentősége, mert semmit sem tudtunk, és mindentől rettegtünk. Mindig jött valamilyen hír. Hogy nem viszik el az asszonyokat, csak a lányokat. Gyorsan névházasságot kell kötni. Csak azt viszik el, akinek nincs munkája. Aki dolgozik, azt nem. Volt olyan is, hogy nem viszik el azt, aki kikeresztelkedik. Úgyhogy a ház légópincéjébe járt egy katolikus pap tanfolyamot tartani. Ezért ismerem elég jól az Újtestamentumot. Nem akart egyikünk sem katolizálni, de érdekelt, és volt rá idő.

Tehát bekerültem a kórházba 16 évesen, egy olyan gyerekként, akinek addig egyetlen kötelessége az volt, hogy jól tanuljon. Otthon legfeljebb a mosogatásnál törölgettem. Egy negyvenágyas kórterembe kerültem, ahol szalmazsákok és priccsek voltak. Az iskola tornaterme volt berendezve. Egy olyan ápolónőhöz kerültem, aki leült tanítani, hogy milyen egy kórház, hogyan kell dolgozni. Hihetetlenül sok emberséget éltem meg a kórházban. A munkám meglehetősen nehéz volt, kondérokat kellett cipelni, ételt osztani, edényeket összeszedni, elmosogatni, ágytálazni. De az egésznek volt egy légköre, egy teljesen pozitív légköre. Jók voltak egymáshoz az emberek. Például valamikor júliusban hívott a nővér, hogy az L. doktor úrnak ki kell mennie az Elemér utcába egy beteget megnézni, menjek vele, és vigyem a vérnyomásmérőt. Azt gondoltam magamban, hogy letörik a doktor úr keze, ha ő viszi. De nem mertem visszabeszélni, vittem. Később kiderült, hogy azért küldött el, mert akkor halt meg egy idős beteg a kórteremben, és meg akartak kímélni attól, hogy ott legyek, amikor meghal egy ember. 1944 közepén. Bombázások és minden közepén. Fontos volt nekik, hogy ne lássak valakit meghalni.

Egyébként nagyon nagy élet volt a kórházban, rengeteg fiatal volt, ápolónők, orvosok. Egyfolytában jöttek szökött munkaszolgálatosok, úgyhogy lassan a templom épülete is megtelt. Ennivaló egyre kevesebb, egyre többfelé kellett osztani, de mindeközben nagyon jól éreztük magunkat.

Még a nyáron történt, talán július vége lehetett, egyszer csak a kórház tele lett apró gyerekekkel. Kiderült, hogy a Kolumbusz utcában volt valami átmeneti otthon [lásd: Kolumbusz utcai menekülttábor], ott összeszedték a kisgyerekeket, és áthozták a kórházba őket azzal, hogyha van időnk, törődjünk velük. Ilyen elveszett, magányos gyerekek voltak. Elkezdtem ott dajkálni egy borzasztó édes, kétéves forma kisfiút, és hazavittem. Amikor meglátta anyámat, kitárt karral odarohant hozzá, hogy Anyuka! Kész, a dolog el volt intézve. Freund Sanyikának hívták, később megtudtuk, hogy Szatmárnémetiből menekültek a szülők. Volt egy kislányuk is, azt anyám barátnője vette magához. Az történt, hogy a szülők elengedték a gyerekeket, hogy tudjanak menekülni. A nyilas hatalomátvétel előtt egy-két nappal megjelentek a szülők, megtaláltak minket, és elvitték a gyerekeket azzal, hogy valahogy megpróbálnak eljutni Palesztinába. Remélem, hogy eljutottak, többet nem hallottam róluk.

Szeptember 17-én éppen a kórházban voltunk, amikor beállított anyám kőporos hajjal és ruhában. Jött megnézni, hogy a kórházra nem esett-e bomba, mert a Garay utca 4-ből kibombáztak minket. Azon a lakáson keresztül ment be egy bomba, ahol éltünk, és a pincében robbant. Légiriadó alatt nem lehetett az utcán közlekedni. Ha meglátták volna anyámat, minden figyelmeztetés nélkül lelőtték volna. De mindenképpen tudni akarta, hogy velünk mi lett. Az ápolónői ruhában rohantunk haza, és rögtön el is kapott ott valaki: „Maga ápolónő, azonosítsa ezt a halottat.” Úgyhogy megkaptam azt, amitől megkíméltek a kórházban. Iszonyú volt.

A kibombázás után átköltöztünk a Rákóczi út 76-ba, ami egy sarokház. Addigra már aki tudott, szökött, ezért viszonylag könnyebb volt szobát találni csillagos házban. Ennek a háznak két kapuja van, az egyik a Rákóczi útra, a másik a Szövetség utcára nyílik. Itt ért bennünket Horthy proklamációja, aminek nagyon örültünk. Már vettük le a házról a csillagot, amikor jött Szálasi [lásd: nyilas hatalomátvétel], és egyszer csak arra kaptuk fel a fejünket, hogy tömeg gyűlt a ház elé, hogy viszik el a zsidókat. Akkor egy másodperc alatt elhatároztuk, hogy elmegyünk a másik kapun. Abban az egy szál ruhában, ami rajtunk volt, csillag nélkül persze, jobbról-balról belekaroltunk anyámba. Emlékszem, egyfolytában azt mondtam, hogy „Anyukám, viselkedj úgy, mintha a gyereked valami jópofa történetet mesélne. Ne ezzel a kétségbeesett arccal menj”. Elmentünk a Hernád utcába a nyomdász nagybátyám keresztény barátjához, hogy tudnak-e segíteni. Az asszony sírva mondta, hogy nem tudnak befogadni. Mit csináljunk? Maradt a Bethlen tér. Elmentünk a kórházba, ahol természetesen befogadtak minket. Anyámat is felvették segédápolónőnek. Hol volt hely? Hát a fertőző osztályon. Később annyira tele lett a kórház, hogy egy ilyen kis ablaktalan raktárhelyiséget teleraktak polcokkal, és ott aludtunk a polcon.

Nekem egyébként valami kéreg keletkezett az idegeimen. Nagyon furcsa ellentmondásos időszak ez. Végig nem tudtam elképzelni, hogy nekünk valami bajunk lehet. A kibombázott lakásban eltűnt a gimnáziumi bizonyítványom. Mit csináltam 1944 októberében? Elballagtam a gimnáziumba, ahol már megkezdődött a tanév, de nekem nem volt szabad járnom. Tessék nekem adni egy másik bizonyítványt. Amíg vártam, hogy megcsinálják, senki nem állt szóba velem, csak a pedellusné, aki ott tologatta az olajos fűrészport. Nem tudom, mit gondolhattak rólam, mire számítok, hogy az iskolai bizonyítványomat rendben akarom tudni.

Valahogy olyan volt a légkör, hogy minket például a bombázás szinte nem érdekelt. Egyszer egy másik lánnyal légiriadó alatt fölmentünk a tetőre, hogy lássunk is valamit. Nagyszerű kulturális élet volt. A szép nagy lépcsőházban esténként ültünk a lépcsőn, énekeltünk, volt, aki verset mondott.

November elején jött a rendelet, hogy az 1904 és 1928 között született [zsidó] nőknek be kell vonulni [Október 22-én hirdetmények jelentek meg Budapest utcáin, amelyeken fölszólítottak „minden 16 és 60 év közti zsidó férfit, illetve minden 18 és 40 év közti zsidó nőt, hogy jelentkezzenek »sorozásra«. Október 26-ig mintegy 35 000 zsidót, köztük mintegy 10 000 nőt mozgósítottak. Sietve munkaszolgálatos századokba szervezték, és árokásásra vagy védelmi erődítmények építésére vezényelték őket a főváros déli és délkeleti peremvidékére”. (Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2003.) – A szerk.]. Ugye anyám 1904-es volt, én 1928-as. És akkor anyám azt mondta, hogy őt nem fogják hajtani. Nem mentünk el. És nem jelentett fel minket senki, mert azzal, hogy bementünk a kórházba, eltűntünk a szeme elől azoknak, akik feljelenthettek volna. A kórházban többször volt razzia, de mi a fertőző osztályon voltunk, és oda a németek és a nyilasok se nagyon akartak bemenni. Egyszer elvittek ötven férfit. Ez állítólag egy alku volt, hogy ötven embert elvisznek, és a kórházat békén hagyják. Rengetegen voltunk ott. Végül a nővérem karácsony este tífuszos lett. Egy ablaktalan szobának a felső ágyán feküdt, alatta egy ugyancsak tífuszos beteg, talán attól kapta el, és anyám egy széken állva fogta a kezét, és ápolta. Felgyógyult.

1945. január elején egyszer csak megjelent apám a kórházban. Addig semmit nem tudtunk róla. Már említettem, hogy a cselédszobában, aminek a lépcsőházból is volt egy dupla ajtós bejárata, és a konyhából is volt egy bejárata, szinte az első perctől kezdve lakott albérlő, egy L. Anna nevű nő, aki egy éjjel-nappal nyitva tartó közeli újságos-trafikos bódéban dolgozott. Nagyon egyenes, katonás, férfias megjelenésű nő volt. Szeretett minket, és ez kölcsönös volt. Amikor a csillagos házba mentünk, egy nyilas házaspár költözött a lakásunkba, de Anna maradt a cselédszobában. Ahogy elkezdődött a visszavonulás, apám megszökött. Körülbelül úgy lépett meg, mint Tabi László a vödörrel [Utalás Tabi László humorista karcolatára, amelyben leírja, hogy két vödörrel a kezében szökött haza a munkaszolgálatból, és ha igazoltatni akarták, azt mondta, vízért megy a kútra. – A szerk.]. Szerzett valahol egy kis kézikocsit, rá egy ócska kályhát, mintha lakatoshoz vinné, és jött Pestre. Az öltözete eléggé megfelelt egy munkás öltözetének, és bajuszt is növesztett. Pesten megpróbált valahol helyet találni. Nem tudom, hol beszélt Annával, talán a trafiknál, elég az hozzá, hogy Anna elbujtatta apámat a szobájában. Körülbelül három hónapig élt ott, és nem vették észre. Nappal pisszennie sem volt szabad. Aztán januárban már nem bírta tovább, és bejött a kórházba. És akkor ott együtt ért minket január 14-én a felszabadulás [lásd: Budapest felszabadítása].

Apám rettenetesen lefogyott, mert 1937-től vagy 1938-tól gyomorfekélye volt. Folyamatosan végigkísérte, hogy diétáznia kellett, vigyáznia kellett. És így csinálta végig az 1944-es évet, aztán a felszabadulás után összecsuklott. A MABI kórházba került [MABI – Magánalkalmazottak Biztosító Intézete. Ma a Péterfy utcai kórház – A szerk.].

Újraindult az élet, nem volt a világon semmink, se ennivaló, se világítás, mégis hihetetlenül boldogok voltunk. Az első perctől kezdve mindenütt ott voltunk. Január végén volt a Magyar Színházban egy toborzó nagygyűlés, és óriási élmény volt, mert a kedvenc színészeink, Major Tamás, Gobbi Hilda, Várkonyi Zoltán is fellépett [Major Tamás [(1910–1986) – színész, rendező, színházigazgató. Meghatározó szerepe volt a háború előtt a Nemzeti Színház ifjúsági előadásainak létrehozásában. A Nemzeti Színház igazgatója (1945–1962), majd főrendezője (1962–1978) volt, majd 1982-től a Katona József színház tagja; Gobbi Hildát (1913–1988) pályafutása leghosszabb szakasza szintén a Nemzeti Színházhoz kötötte. Várkonyi Zoltán (1912–1979) – színész, rendező, színházigazgató. A Vígszínház főrendezője (1961-től), majd igazgatója (1971–1979) volt. Korábban tagja volt a Nemzeti Színháznak, a Madách Színháznak, ill. a Művész Színháznak. Nevéhez fűződik több magyar klasszikus regény megfilmesítése. – A szerk.]. Kerestük a barátokat, ők is minket. Amikor apám először hazament a lakásba, akkor szólt a nyilasoknak, hogy menjenek el, mert visszajött a tulajdonos. Rögtön eltűntek. Aztán apámmal ketten darabonként hazahoztuk az ágyat a Rákóczi útról. Kezdődött az élet.

Klári 1947-ben hozzáment B. Sándorhoz, akivel egy zsidó diákbálon ismerkedett meg a háború alatt. Sándor 1922-ben született egy vallásos neológ zsidó kispolgári családban. Apja ügynök volt, anyja háztartásbeli. Sándornak volt egy egy évvel idősebb nővére, aki férjével és 1943-ban született kislányával túlélte a háborút. A lány könyvelő lett, többször férjhez ment, gyermeke nincs. Sándor hiába érettségizett kitűnőre, egyetemre nem mehetett. Szakmát tanult, gyárban dolgozott, aztán munkaszolgálatos volt. 1945-ben aztán felvették az egyetemre, mérnök lett. Klári később magyar–angol szakon elvégezte a bölcsészkart, és nyugdíjáig tanított. Sándor 1980-ban meghalt. Egy fiúgyermekük volt, aki 1982-ben disszidált Ausztráliába. Klári 1992-ben kiment hozzájuk, és azóta ott él.

1945 elején újraindult a gimnázium, és hetedikben folytattam [Az 1940-es XX. törvény kimondta a nyolcosztályos elemi népiskola fokozatos bevezetését, de a háború miatt a törvény nem lépett életbe. (Az 1930-as évektől kezdve azonban helyi kezdeményezésben már létrejöttek nyolcosztályos elemi iskolák.) A nyolcosztályos általános iskola 1945-ös bevezetésétől kezdve már nem indult sem polgári iskola, sem nyolcosztályos gimnázium, a meglévők pedig kimenő rendszerben szűntek meg. – A szerk.]. Nem vesztettük el az évet, mert akik 1944 szeptemberében elkezdhettek járni, azok se sokat jártak: szénszünet volt, aztán jött az ostrom, utána rögtön nem volt se fűtés, se világítás, úgyhogy aztán velük együtt folytattuk mi is.

És itt jön az, amire még most, hatvan évvel később sem tudok választ adni: nem beszéltünk arról, ami történt. Se egymással, se a nem zsidókkal. Az osztályból két zsidó lány odaveszett. Nem beszéltünk róla. Egy lány a deportálásból jött vissza. És tőle se kérdeztünk semmit, és ő sem mesélt semmit. Azt, hogy deportálásból jött vissza, onnan tudtuk, hogy kopasz volt, tele volt kiütéssel az arca. Inkább nem is mertünk odamenni hozzá. A legjobb barátnőmmel egymás nyakába borultunk – „Megvagy, de jó!” – és nem meséltük el egymásnak, hogy kivel mi történt.

1945-ben még történt valami. A nevünket Kaudersről „H”-ra magyarosítottuk. Én mind a mai napig nagyon nehezen tudom kimondani, hogy zsidó vagyok. A valláshoz soha többet nem tudtam visszatérni. Nem azért, mert féltem, hiszen anyámat mindig elkísértem a templomba. 1949-ben, amikor már dolgoztam, egy kollégám jóindulatúan szólt, hogy ne menjek templomba, mert ez összeférhetetlen a párttagsággal. És amikor anyámnak elmondtam, azt mondta, hogy nézd a büdös zsidóját, ő is ott volt a templomban, különben honnan tudná. Még 1948-ban is rossz érzésem volt, amikor szombaton egy barátommal villamosra szálltam, és mentünk valahová. De ez már hit nélküli volt. A hitet fokozatosan vesztettem el, ahogy megtudtuk, hogy mi lett az újpesti rokonsággal, ahogy Engel Ervin elemésztődött a bánattól.

1946-ban leérettségiztem, és mentem a bölcsészkarra magyar–angol szakra. Korábban már tanultam angolul, de nem tudtam igazán jól. Az egyetemen nagyon nagy társadalmi élet volt, a politizálás is ott kezdődött az életemben. 1947-ben beléptem a kommunista pártba. Az apám és a nővérem már 1945-ben belépett a kommunista pártba. Nem szerettem igazán a bölcsészkart. Nagyon jó voltam magyar irodalomból, lehet mondani, hogy a tanárnő kedvence voltam, és évekig megszoktam, hogy szinte nekem magyarázott az órákon. És akkor beültem órákra az egyetemen, és úgy éreztem, hogy ez lapos és semmitmondó. Elég hamar kialakult, hogy nem annyira órára jártunk, mint a sarki presszóba egy szimplára.

Aztán úgy döntöttem, hogy inkább pénzt akarok keresni, és otthagytam az egyetemet. Két évet jártam, de az alapvizsgát, ami kötelező lett volna a második év végén, már nem raktam le. Az egész évfolyamból, legalábbis a párttagok közül, csak a Litván Gyuri rakta le, aki egy nagyon lelkiismeretes és alapos fiú volt. [Litván György történész – 1955-ben a Nagy Imre körül csoportosuló pártellenzékhez csatlakozott. Azzal vált híressé, hogy az 1956. március 23-i angyalföldi pártaktíván elsőként követelte nyilvánosan Rákosi Mátyás távozását. 1956 után börtönbe került, ahonnan 1962-ben amnesztiával szabadult. – A szerk.]

1949. januárban már dolgoztam. És akkor egy olyan korszak jött, amikor itt megláttam valamit, akkor idementem dolgozni, ott megláttam valamit, akkor odamentem, de közben már kaptam a harmadikba. Később sokat gondolkodtam ezen, és sokáig azt hittem, hogy egy elhúzódó kamaszkorról van szó. De nem. Rájöttem, hogy ez a holokauszt volt. Mint egy inga, amivel a házakat rombolják, úgy lökött ki engem a holokauszt jól megfogalmazott és körülhatárolt életemből. Nem találtam a helyem. Elég hosszú időbe telt, amíg megtaláltam. De aztán megtaláltam, nagyszerű szakmát választottam, felnőtt fejjel elvégeztem a közgazdasági egyetemet. Nyelvekben mindig jó voltam, úgyhogy nagyon sikeres szakmai életem volt. Úgy tekintek vissza az életemre, hogy sikeres volt. Keresgéltem, keresgéltem, ami nem volt jó, otthagytam, mertem dönteni, mertem változtatni.

1951-ben férjhez mentem. A munkahelyen ismerkedtünk meg. Nem volt zsidó, de ez nem okozott semmilyen problémát. Az összes zsidó barátnőm nem zsidó fiúhoz ment feleségül. Nem azért, mert mint ahogy sokan mondták, a zsidó fiúkat megölték. Sokkal inkább arról van szó, hogy nem akartunk zsidók lenni. Nem tértünk ki, nem tagadtuk meg a zsidó voltunkat, de azt gondoltuk, hogy legyünk egyformák. Amúgy is az életem egyik meghatározó motivációja az egyenrangúság, hogy nem másodosztályúnak lenni semmilyen körben, és ezt valószínűleg sokan így éltük meg. Nem is törődtem ezzel, a munkahelyemen évtizedekig nem tudtam emberekről, hogy ki zsidó, ki nem. A baráti köröm is olyan volt, hogy fele zsidó, fele nem. A férjem munkáscsaládból származott. A jogi diplomát már a házasságunk alatt szerezte, ő is esti tagozaton. A családjuk nem nagyon törődött azzal, hogy zsidó lányt vett el. Nem volt különösebben összetartó család. Az apja nem élt már, az anyját nem érdekelte. Azok a rokonai, akik igazán szerették őt, elfogadtak. És az én családomban sem volt semmilyen ellenérzés. A férjem egyébként inkább nézett ki zsidónak, mint én, úgyhogy a munkahelyén sokszor kapott olyan megjegyzést, hogy mert ezt mi, zsidók értjük, és soha nem korrigált. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy vállalja a feleségét. Született két gyerekünk, mindkettő diplomás. Az egyik gyereknek zsidó lett a házastársa, a másiknak nem. Nagyszerűek a gyerekeim, mind a kettő jó házasságban él, az elsőben ugyanazzal, öt unokám van, akikkel hallatlanul jó a kapcsolatom.

Az 1950-es években elég szegényesen éltünk, de valahogy nem éreztük. Fiatalok voltunk. A szabadidőt családi programokkal töltöttük, rengeteget jártunk színházba, hangversenyre.
Az 1960-as években folyamatosan jobb anyagi körülmények közé kerültünk, rendszeresen jártunk színházba, moziba, olvastuk a „Nagyvilág”-ot, a „Kortárs”-t, az „Új Írás”-t, az „Élet és Irodalma”-t. A baráti társaságunk főleg munkahelyi ismeretségeken alapult. Egyáltalán nem volt érdekes, hogy ki zsidó, ki nem.

Közben estin elvégeztük az egyetemet. Nagyon segítettük egymást. A férjem és köztem nem volt nagy kulturális különbség, mert ugyan a családból nem hozott annyit, mint én, de kimagasló tehetség volt, ragyogó feje volt, magába szívott mindent. Nyelvet csak egyet tudott, a németet, de ezen elég jól beszélt. Nem úgy mint én, de megértette magát, filmet meg tudott nézni. És nagyon szeretetreméltó, hallatlanul segítőkész ember volt.

Ennél részletesebben az 1945 utáni életemről nem akarok beszélni. Amiről azért úgy gondolom, hogy kell beszélnem, az az, hogy hallatlanul naiv és idealista módon lettem párttag. Halálosan komolyan vettem mindent. Elhittem, hogy a szovjet katonák azért jöttek Magyarországra, hogy engem megmentsenek. A férjem nálam sokkal okosabb volt, sok mindenről felvilágosított, hogy például hogyan álldogáltak a dicső szovjet csapatok Varsó előtt, milyen nagyhatalmi játszmák zajlanak és sok mindenről. Nagyon világosan látott, annyira világosan, hogy volt is az életében egy olyan szakasz, hogy súrolta a depresszió határát, amikor belegondolt abba, hogy ez így rossz. Amikor én még ezt egy javítható dolognak tekintettem, akkor ő tisztán látta, hogy nem, és zavarta, hogy valami olyat csinálunk, ami reménytelen. Persze ő hallgatta a Szabad Európát [lásd: Szabad Európa Rádió] és az Amerika Hangját. Én nem, mert nem szerettem a bemondók hangszínét. Nekem visszamenőleg nagyon komoly problémát okoz: tudom, hogy rengeteg jót csináltam a munkahelyem, a káderfejlesztésben, előléptetésben, és mégis olyan valaminek voltam a szolgája vagy kiszolgálója, ami úgy volt rossz, ahogy volt. Igaz, hogy én nem tudtam, és ha esetleg megtudhattam volna, akkor gyorsan becsuktam szemem, fülem. Csak az anyám volt az, aki soha semmit nem hitt el. Mi az apámmal igen. Anyám már a Rajk-pert sem hitte el, és soha semminek nem ült föl.

Izrael állam létrejöttétől mind boldogok voltunk. Ez még a kommunistaságomban sem zavart, mert akkor még a Szovjetunió is megszavazta. De a kivándorlás gondolata soha nem merült fel. Az 1967-es háború [lásd: hatnapos háború] rettenetes volt. Akkor volt egy olyan párthatározat hogy Izraelt agresszorként el kell ítélni. A párthatározat vonatkozott ránk. Mind a ketten kivédtük, hogy nekünk bárhol erről nyilatkozni kelljen. Én ezt nem tekintem hőstettnek, de például a férjemet rengeteg helyre hívták pártnapot tartani. Nagyon dinamikus, jó fellépésű, nagyon tehetséges ember volt. Ebben az időben nem vállalt semmit. Mindenütt azt mondta, hogy nem ér rá. Akkoriban nem volt értelmes dolog kiprovokálni egy pártfegyelmit. De mind a ketten teljes szívvel drukkoltunk Izraelnek. Ezen veszett össze a férjem és Imre bácsi. Illetve Imre bácsival a férjem még a 67-es háború  előtt vitatkozott össze, Imre bácsi Nasszerről nagyon jó véleménnyel volt, a férjem pedig azt mondta, beleölné a zsidókat a Vörös-tengerbe. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ez tényleg bekövetkezik, de a férjem nagyon világosan látta a dolgokat. Ugyanez vonatkozik az 1973-as háborúra [lásd: 1973-as arab-izraeli háború], és arra is, amikor Magyarország megszakította a diplomáciai kapcsolatot Izraellel.

Először 1995-ben voltam Izraelben. Rokonaink nincsenek, a nővéremmel turistaként mentem. Beszereztem az izraeli szállodák listáját, ráültem a telefonra, faxokat írtam, teljesen egyéni szervezésben csináltunk egy turistautat.