Travel

Lea Merenyi
Budapest
Hungary
Interviewer: Gabor Gondos
Date of interview: December 2004

Lea Merenyi is a very kind, determined lady. We talked in her apartment in the 6th district, which is a ‘comfortable, small single apartment,’ as she called it. Lea characterized her life saying it was filled with dance and teaching completely, that she has been ‘an apolitical creature all her life.’ In her youth, which she spent in Germany until the age of 18, her parents protected her from finding out what was going on around them. Her family converted, they didn’t even tell the children that they were Jewish. She first started to seriously think about her origins in the car in which she was deported. She subsequently interprets history, which also swept her along a little bit, by reading books.

I was born in Budapest in 1914, but when I was about one or two years old we moved to Hanover [today Germany]. Then, in 1932-34, the family moved back to Hungary. So I don’t know very many things that I should know about the family. The fact itself that we moved away gave me a whole lot to think about, not to mention the fact that I had to learn the language. My parents’ mother tongue was Hungarian, ours was German. I still consider both languages my mother tongue.

I can’t tell you any details about my father’s parents. I knew my grandmother better because we came to visit her several times in Budapest from Hanover. Because they lived here in Budapest. I barely knew my paternal grandfather, I only saw him once, then he died. I only remember his last name: it was Schuller. He had some kind of intellectual occupation, but I don’t remember how he made a living. I know that he had a job. My grandfather must have been an exceptionally inquiring man, but he didn’t care about one thing: children.

I met my grandmother several times. Aunt Roza had an apartment somewhere on Bulcsu Street. [Editor’s note: In Hungary all older women (relatives or acquaintances) are referred to as ‘neni’ or ‘Aunt.’] It was a quite dark apartment, as far as I remember. She was a housewife; women at that time didn’t work. I knew her, she cooked very well, I remember that. I can still see how she decorated the sugar-glazed cake with sour cherries. Once when I was a teenager she took me to the synagogue, so that I would see it. But they didn’t observe religion. I don’t know whether I knew about my origins at that time already or not. I couldn’t find out from the family because this wasn’t a topic, it wasn’t interesting. I’m sure that Aunt Roza didn’t live to see the Holocaust, but I don’t know where she was buried. We never went to the cemetery, partly because we were raised in Germany, and didn’t really keep in touch with the relatives from here.

As far as I know Grandmother Schuller didn’t have any brothers or sisters. There was a distant relative here, who was a very nice woman and she took care of her, but I don’t know how they were related. She took me here and there as a friend, she showed me the City Park. I don’t know whether Grandfather Schuller had any siblings.

My maternal grandparents lived in Germany. The town still exists, it even grew bigger, it’s called Wuppertal-Barmen. There is a river which runs parallel to the Rhine. It’s called Wupper, and the town was on its two banks, by now it’s a very big town. It became a manufacturing town, at that time it was rather a town let.

My maternal grandmother was Elza Merenyi, an opera singer. She was of Hungarian origin. I don’t know when she immigrated to Germany. I don’t know either, why she didn’t sing on stage, whether she couldn’t endure physically or wasn’t allowed to do it because of her origin. It’s sure that there was a pianist, who sometimes came and sat by the big piano and accompanied her as she practiced the scales. But I never heard her on stage. [Editor’s note: The grandmother, Elza Merenyi was the mother of the art historian Mariusz Rabinovszky (1895–1953). Mariusz Rabinovszky wrote the following about the family: ‘My father, Karoly R., who had a tobacco plant in Cairo, died in 1901. My mother, nee Elza Merenyi, she had contracts performing in German operas as an opera singer. When she later married a doctor, she took me to Germany.’ Thus, Elza Merenyi must have gotten to Germany at the beginning of the 20th century, and did perform on German stages.]

My grandmother had a first husband, I know that he only spent a little time here in Europe; he had a tobacco factory in Egypt. I don’t know the name of this grandfather; he might have been the Rabinovszky after whom my mother and her siblings were named. But later my grandmother got married for the second time, to a doctor called Eugen Rappoport. Grandfather Rappoport was a German Jew. He was an ear, nose and throat specialist at the Wuppertal Opera. So he treated the singers. He made a good living. In addition he also treated those who couldn’t pay for free. Grandfather Rappoport didn’t tell us children anything about his work, I only know that he had many patients whom he treated for free. And he didn’t own a car, because he said that he didn’t want to drive over anyone by any chance. Grandfather Rappoport was a little bit of a chubby man; he dressed very elegantly, because he earned a good living. He was very kind to us. I can’t tell you anything else about him.

They had a double-storied villa, they were wealthy. On the ground floor there was the office, on the first floor the entertainment rooms, the music room and the huge dining room. So they had a really good living. The dining room was very nice and elegant. Above it, on the second floor there were the bedrooms, the living rooms and there was the attic, where we had a small room where we could play. We could do anything, there could be chaos, nobody heard it. There was also a maid’s room in the house. Behind the house there was a church, behind the church there was a street, and I saw marches on that street several times. This was already the Hitlerjugend 1, only I didn’t know it.

The house had a tiny little garden. In the middle of the garden there was a cherry tree. The cherries that grew on this cherry tree were as sour as vinegar, we couldn’t eat them, and I felt insulted, that the tree was there for nothing, because we couldn’t eat its cherries. Inside the patio there were all kinds of patterns painted here and there on the wall, which a patient of my grandfather’s had painted in gratitude for the treatment because he didn’t have money to pay for it. There were two domestic servants there, too. A maid and a cook. Cooks at that time didn’t take jobs like this, they rather worked in restaurants. But my grandparents had a cook; my grandmother didn’t do any housework.

My grandparents led a very active social life for quite a while. My grandfather invited big companies. There was a huge dining room, in which there was room for about 20 people, and we, the children, were not allowed to go in there, but there was a smoking-chamber and my younger brother and I stood behind its curtain and peeked in from there. We were curious to see what happened there. If guests came, my parents or grandparents received them on the first floor. Then my grandfather called us to come downstairs and present ourselves, because we were very beautiful kids. And he was proud of us. Grandfather Rappoport and Grandmother Merenyi didn’t have children, but our grandfather loved us very much in spite of the fact that we weren’t his natural descendants.

My grandparents didn’t observe any Jewish customs. They also converted, but I don’t remember anymore when.

We, the children, lived in Hanover, but we spent every vacation at their place. We went to their place by train. There were quite a lot of vacations in Germany, but there wasn’t a two-month summer vacation like here, only a one-month vacation. There was a big vacation in the summer, that was four weeks; there were 10 or 14 days at Easter, 10 days at Pentecost and a fall break in October, which was also 10 days. My brother and sister were born in Wuppertal, because in Hanover my mother didn’t have anyone to help, and in Wuppertal the grandparents helped. They always supported us financially and in other ways, too. I know that I started school there; I went to school there for a year. They provided excellent conditions, especially for children. If he had the time, my grandfather sometimes took us to a pastry-shop downtown. I always asked for a chocolate cake. In Hanover – there we had to go to downtown Hanover, because we didn’t live there but in Hanover-Linden – if we bought shoes for me, for example, we celebrated it afterwards, we went to a cafe, I still remember its name: Cafe Kropke.

My grandfather had two seats for his family in the Barmen Opera. This was also a kind of payment for his medical services. So at vacations, which were during the theatrical season, they always sent me and my sister to the opera. This way I came to know almost all the operas, the most famous operas, without ever having heard my grandmother sing, because she didn’t sing at that time anymore.

My grandparents from Germany disappeared. I don’t know anything about them; I don’t know what happened with them. My grandfather was a doctor and I still hope that he was smart enough to have some poison on him, for them to take before the Nazis could deport them.

My parents didn’t really tell us anything about the way they met; these kinds of things weren’t a topic. My mother attended to our spiritual life very closely. So I didn’t really ask, and my mother didn’t care, because she didn’t like to talk about this.

My father, Hugo Schuller, was an engineer. He was probably born in Budapest, around 1884. I know hardly anything about my father’s family. My father was a Hungarian officer, he did his military service in Dalmatia during World War I, my mother visited him there. Then he got a job in Germany, in Hanover at the Hanomag factory, and then he moved there with his wife and me, because I was already born at that time. [Editor’s note: The Hanomag factory is still operating and manufactures old-timers and trailers.] My father was a furnace engineer, he was employed as such at the factory. He didn’t earn too much, but my grandparents complemented his income. With the job he got an apartment. My father was an exceptionally smart man, he was interested in astrology, I remember that in his free time he devoted himself to astrology.

My mother must have been born around 1890. She was also born in Pest. I don’t really know anything about her childhood, because either it wasn’t a topic, or I don’t remember hearing anything about it. At that time it was in fashion in the family to give the children French names, that’s why she was called Clairette. If anyone talked about my mother in the family they always referred to her as Clairette. I don’t think that anyone had French origin, but at that time a little bit snobbish child rearing was in fashion. They taught my two aunts [Dinora and Henriette] French so much so that later they were unable to learn Hungarian. 

My mother was very beautiful and very strict and I adored her. I adored her unconditionally. Otherwise she must have been a playful young girl, she put on my grandmother’s stage costumes – at that time it was customary that not the theater provided the costumes, but the soloists had to bring their own costumes, and my mother took a liking to them and put on my grandmother’s costumes. She had her picture taken in some of them, but I don’t know who took these pictures. Anyhow, I saw that not my grandmother but my mother was wearing the costumes in some of the pictures. My mother also had a very good voice, but she probably didn’t learn to sing, because it wasn’t possible. I remember that I inherited some of her good voice, in my youth I had a very good voice. In the school choir I was one of the soloists, and I remember singing under the Christmas tree in Germany, we also did that in Bergen-Belsen.

I was born in Budapest, the family was Hungarian, a Hungarian Jewish family. I had two siblings: a brother, Istvan [born in 1917] and a sister, Zsuzsa [born in 1925]. My earliest memory is that they handed me in over a train window, and I sat on the lap of a soldier in a train. This must have been soon after World War I broke out. We traveled many times at that time to the grandparents’ in Wuppertal, this must have been on a journey like that.

The apartment in Hanover was very nice, we spent our youth there until our adolescence. There was a bedroom, play-room, living room, bathroom and a kitchen. Our play-room was near our parents’ bedroom. There was a sliding door, which could be closed. Once a girlfriend of mine and I closed the door, and I put a chair on a table and another chair in front of the table. I took the ironing board and I leant it against the upper chair, I don’t know how come it didn’t slip off - and so we had an excellent slide. But the problem was that it didn’t slide. Then I took a washbasin and put it under the ironing board, brought a bucket of water and I sprinkled water on the ironing board and then it slid. But it was too little, so I brought some more water. Someone helped, I don’t know who, one of my girlfriends. Anyhow, when my parents got home they weren’t happy about it at all. There was a terrible scandal, I think I got the only smack in the face of my life from my mother at that time. She never smacked neither me nor my brother or sister in the face. But then I did get a slap in the face.

We didn’t have money to employ a ‘Fräulein’ [German for governess], but there was a lady who took us for a walk every morning. Life in Hanover was quite cloudless, because I was a child there, I had my friends there, I went to school there. My mother packed up the family every Sunday morning, equipped with a can of milk and coffee, a thermos and a ring cake, and there is this nice place in Hanover, a small forest, a little bit like the City Park, and there was a garden restaurant there. So she packed up the ring cake, and in the restaurant we ordered that good German watery coffee. They couldn’t make a good coffee, but it didn’t matter, it was good with the ring cake. Then we played until noon, and at noon we went home. The positive aspect of living in Hanover was that thanks to my grandparents we had no money worries. I inherited very many clothes from my grandmother, she liked to dress very much, she had enough money, and if she got bored of a dress I got it.

My grandfather earned a good living as a doctor, and he paid for us to attend a fencing course. We got equipment, and a fencing sword, too. I was fencing very enthusiastically for a while, but not for long. Hanover had a small river, too, they taught me to swim there. It was a mountain river, and it was extremely cold. I can still feel it on my skin how cold it was.

I know of religious Jews only from my father’s side. But we didn’t keep in touch with them because of the distance, since we could only come home during vacations. There wasn’t any kind of denominational activity, so to speak, at our house. We didn’t observe the holidays either. The younger part of the family converted. I did too, and I also had my confirmation, but that was already in Germany. I became reformed. My brother was baptized in Germany. He was registered everywhere as Stefan Schuller. I know about my brother that he was very talented in drawing, painting, and he made stage sets, scene plans. But he was killed at a very young age, I don’t even know where he disappeared.

In Hanover I had school-mates, friends, we celebrated the birthdays, we lived a completely normal civil life, and that time nobody made us feel that there was a problem. My mother didn’t let us read newspapers. Now I think she obviously did it because people said nasty things about Jews at that time already. But this is just a guess. ‘Politics is not for you,’ my mother said. Politics wasn’t a topic in our family at all. So we didn’t even know what was about to happen. I don’t know whether my father was fired or didn’t want to expose the family to any insults. It couldn’t be seen on my brother that he was Jewish, but on me it could be seen very well. At that time my sister was very small. Afterwards I reconstructed things, assuming that perhaps my father lost his job because of his Jewish origin, and that’s why the family left Hanover. But that’s only my idea, they never spoke about it.

As I’ve said we were raised as Christians, and I didn’t know that I was Jewish until 1932, when I came back to Budapest, I had no idea about it. I was raised in the Reformed faith. Our life had no Jewish character whatsoever, I didn’t know anything besides that only visit to the synagogue. I considered myself a Christian, and it’s interesting, that neither the teachers nor my classmates treated me as a Jew at the German school, though it could be seen on me, they had to see it that I was of Jewish origin. It was a very liberal company. But Hanover wasn’t one of the favorite residences of the Nazis. It was a manufacturing town, everyone was very busy with his own business. I know that my mother had very good Christian friends, they had a beautiful villa with a huge garden in the environs of Hanover, and she always used to go there when she had the time, when my father was away. My father went away on business trips quite often, both abroad and in the country. He was a specialist in his field.

I didn’t go to high school, but there was an institution in Hanover called ‘Höhere Töchterschule’ [German for Upper Girl School], which didn’t give you a high school diploma. It wasn’t eight years but seven years. Only girls went there. We learned all kinds of things. They taught young ladies things like sewing, because a woman has to know this, doesn’t she? But that they taught us how to cook?! Well, that was left out, I had to learn it from my mother. I had to stand next to the stove and watch her make the thickening [a mixture of oil, flour and paprika, which is added to soups and stews]. That really helped me learn it!

Zsuzsa and I were born more than ten years apart. My mother had very shattered nerves, she couldn’t support the little baby, she was a late-born child. From the moment she stopped nursing my sister - she nursed her for quite a long time - she gave her in my hands. My sister and I were very close. In fact I raised her. So much so that later, after the war, I was at their place in Pest many times. I spent every Sunday afternoon with them, and if I had any complaints, she always told me, ‘what do you want, you raised me!?’ So she was so much handed over to me that I brought her up completely.

One of my aunts, Olga Szentpal, the wife of my mother’s younger brother, Mariusz Rabinovszky, was an art of movement teacher. Near Vienna there still exists a big art of movement school, she studied there. [Editor’s note: Olga Szentpal (1895-1968): dance pedagogist, dance researcher, choreographer. Between 1919–1946 she directed her own art of movement school. Then she was a teacher at the National Ballet Institute. Her essays were published in reviews.] Aunt Olga came visiting Wuppertal, I don’t know anymore with whom, and I liked very much what she told us, and I liked her very much, too. One didn’t forget meeting her, she was a character, and then I told her that I wanted to learn to dance at her school. And so it happened. I had never danced before. At school there was physical education, and my mother used to do gymnastics. And there was something between gymnastics and dance, I used to go there, but I don’t know anymore what I learned there.

I came to Pest in 1932. There was a splendid building on City Park Avenue no. 3, that was Olga Szentpal’s art of movement school. I went there, and in the meantime I kept house for my uncle, Mariusz Rabinovszky. Mariusz was a journalist, and there was a German newspaper here in Budapest, I have forgotten what it was called, and he wrote articles for that. [Editor’s note: Mariusz Rabinovszky was a contributor to the theater and arts section of the Pester Loyd, a German newspaper published in Budapest, then after the war he led the Art History department of the Art School until his death.] I didn’t know a word of Hungarian when I came here to Pest, I only spoke German. The Hungarian language was in my ears to some extent, but in the beginning I didn’t speak it. Then I used to go to their place so that my cousins would learn German from me. Well, it happened inversely, because I learned Hungarian from them, and they didn’t learn German. At the time I got there I only had two cousins, the two girls. While I was there a boy was born, who now lives in France with his wife. In the meantime Aunt Olga’s maid left or died, and not only the children, but the entire household became my task.

The school was in the building of the actual acrobat school. This was an art of movement school. Ballet is one thing, and art of movement is another. We learned ballet as a technique, but I never did ballet. I had two friends, one of them later became Gyula Ortutay’s wife [Zsuzsa Kemeny (1913–1982): art of movement, dance specialist. She taught at Olga Szentpal’s art of movement school from 1932 until her marriage.] and her friend, who was an actress. There was a triumvirate, three very talented artists of movement, Lilla Bauer, Zsuzsa Kemeny and Erzsebet Arany. This triumvirate made the school famous at that time. Zsuzsa taught, too, at the dance school, and Uncle Mariusz left me for her, because neither he, nor Aunt Olga had the time to teach me. I learned Hungarian from them. They were very nice, especially Zsuzsa Kemeny. After she married Gyula Ortutay I was in their villa several times, at the time when Ortutay was a minister, and he was never at home. He had a beautiful villa in Pasaret. It was there later, too, and I went to see it. They had a huge garden, a big dog, I was very frightened of, and Ortutay was magnificent, I was quite afraid of him.

I went to Olga Szentpal’s school for many years. Once in 1940 a boy came in and kept looking at me. He sat there for many hours just because of me. He sat there and kept looking at me, I didn’t know that he was looking at me. How he got there, I can’t tell, but I can still see him sitting in front of us on the small bench and staring at me. And my aunt tolerated this. We met in the 1940s. We became close, because he started to court me, he was a very conscious young man, a painter. Once he painted a nude of me, I was pretty, and I remember that I was very offended by the fact that he didn’t give me the nude but sold it. I was so offended by this that I cried all over the place. We were together for about four years. I don’t know how he escaped deportation. I told my sister in the concentration camp that Gyuri was waiting for me. But he didn’t wait until I came home, he probably didn’t count on me returning alive, and he got a girlfriend. I was very much offended by this, and I never wanted to see him again. I don’t even know if he ever found out that in the end I returned. There were a couple of other groom candidates in my life, but I remember them so dimly that it’s not worth mentioning them.

My parents and siblings came two years later, in 1934. Until then I lived at Aunt Olga’s. I know, because I was there, that Aunt Olga and my mother had a fight over me. Because Aunt Olga didn’t want to give me to my mother. They needed me, I kept their house. Aunt Olga worked at the school, Uncle Mariusz at the editorial office, and the kids were there. I don’t know how they came to an agreement, but I went home to my mother, and they returned me in the end. So at that time I was a wanted housekeeper!

I had no idea why we left Germany. I’m sure that my father was fired from the Hannomag in 1934 because of his origin. I didn’t know anything about Hitlerism at that time, my father obviously did. And he thought that here, in his sweet country, he would be more safe. He couldn’t know in advance that he was very wrong. For a very long time we didn’t even live in all this [the gradual Nazifying in Hungary], this was such an isolated world, the Rabinovszky apartment and the Szentpal school. I didn’t care about anything else but dance.

My brother didn’t speak even a word of Hungarian, so he needed a teacher, and he had to learn everything in Hungarian for the high school graduation exam in a year. He didn’t know Hungarian at all, and he had a lot of trouble for a year. He had no talent for languages. But my sister went to school here, and she was very good friends with her cousin Monika, Aunt Olga’s middle child, they went everywhere together, they did all the pranks together. My sister went to a girls’ school in City Park, I don’t remember its name; it was a middle school.

I don’t know anymore how we got hold of it, but we lived is a small apartment on Peterdy Street. There was a play-room, a bedroom, a living room and a bathroom.

I had to earn money, and since I knew German I gave German lessons. I did it for a long time with supreme disgust. But I danced and learned to dance besides it. I loved to dance. I had a part in more than 30 dance shows. My aunt had a piece which had a great impact on me, the ‘Expulsion from Paradise,’ and I was the archangel with the broadsword who expelled Adam and Eve from Paradise. I took on everything what was dance, at that time I was extremely active, I was busy all day long, to my mother’s great disappointment, because I didn’t help at home.

There was a literary society, the Vajda Janos Society, they went to my aunt Olga. [Editor’s note: Vajda Janos Society: a literary society which operated from the end of the 1930s, it was the last citadel of the leftist civil literature. They also published books.] They knew that she had a group. They wanted to popularize Janos Vajda’s poems, and we complemented the presentation of the poems with dance. We went on tour with them to the Balaton, this was sometime after 1934, and it lasted for about a year. [Editor’s note: The tour of the Vajda Janos Society at the Balaton lasted from 1st to 5th September 1937, they held literary and art performances in Balatonalmadi, Balatonfoldvar, Fured, Kenese and Siofok. The ‘one year’ is perhaps a misunderstanding.] I was very happy about it, they took me around the Balaton, and that was my first opportunity to see some of Hungary. This wasn’t a tiresome thing at all. The only tiresome thing was that the leader of this group fell in love with me. This was extremely awkward and annoying for me. Otherwise this tour of the Balaton was a bright spot in my life.

Then my father still worked for quite a few years. He was a well-educated engineer, with practice and independent work. He died around 1937, he had a heart attack. It was a completely unexpected death, because I know that a man came to Peterdy Street one day, he was very nervous because he had to tell my mother the bad news that my father had died in the factory. Since my father was an extremely smart man, in my opinion he knew what was about to happen and that weighed on his mind so much that his heart couldn’t bear it. This is what I think, because he wasn’t ill. My mother got into a terrible state, and all I could care about was to make sure that we have at least our mother left. This was a great love, for decades, during all their marriage. My father’s funeral wasn’t a Jewish funeral. Perhaps they incinerated him. I don’t know, I was busy with other things at that time, because my mother needed much support.

I got a job downtown, at a place called Officer’s Casino as an art of movement teacher. I think it now belongs to the Ship Company. That was a big building, and in the courtyard there was a separate building, and there was a ballet room. I taught German and danced at the same time.

I experienced hardly any anti-Semitism before our deportation. Though it could be seen on me very much that I was Jewish. I didn’t experience any atrocities. But I know for sure that some kind of restrictions applied to me, without me knowing that it was because I was Jewish. So the beginning is completely blurry. I first faced this issue in the car [when the interviewee was deported]. But once my brother got a good beating here in Hungary. I remember this, but I don’t remember how it happened.

The family magyarized their name during the war, because they thought that this way they could avoid this Jewish name Schuller. This is a German Jewish name. So my sister, my brother and I took on the name of my maternal grandmother, Elza Merenyi, and so we became Merenyi. [Editor’s note: Perhaps the magyarizing happened already before 1938. There were no orders or laws, which regulated the magyarizing of the names of Jews, but in practice they didn’t allow the Jews to change their names after 1938.]

We had to move from Peterdy Street, they assigned Jewish houses 2 and they drove all the Jews there.

My friend’s mother accommodated Zsuzsa, my mother and me in her apartment. I don’t know how many of us lived there in three rooms, I think there were three families there. I know that I slept on the floor, because there weren’t enough beds either. We lived in isolation for about half a year here in Budapest, because these were Jewish houses. And we couldn’t move freely, we didn’t know what was going on in the world, we didn’t hear any news. [Editor’s note: They imposed a curfew in the yellow star houses from the end of June 1944, and after that it was only allowed to leave the houses at certain hours.] My mother got to the ghetto from there. My brother wasn’t with us anymore, even in the yellow star house. The Arrow Cross men 3 drafted him into forced labor 4. Then they deported him somewhere in Germany. Later I looked into it, there were countless camps. He was deported to one of them, I don’t know which. He never came back.

Then in the winter of 1944 orders came that all women under 30 had to pack up and go to a certain place 5. [Editor’s note: This probably happened in October 1944 and not in the winter.] My mother was already in the ghetto at that time. The tale was that the Germans were making treaties with Switzerland. Then we found out, I don’t know from whom, or whether it was only hearsay, that the Germans were going to take the Jewish girls under 30 to Switzerland in exchange for medicines. There must have been an organization. Allegedly there was a transport like that before us. But this is all an assumption. I didn’t look into it.

From the yellow star house we set off with small backpacks like cattle. My mother packed food for us. The meeting place was on Teleki Square. We had to register there with our luggage. I don’t know according to what criteria, if it was women, men, or what. I don’t remember. They set us off from the Jozsefvaros railway station, I know. We stood about there for a long time near a train made up of cattle cars, many-many people. Without food or drink, so they didn’t give us any water or food. None of my other relatives were there.

My sister had a copybook, she drew in it all the way there and in the camp, too. I was wondering, ‘How on earth did that copybook get in her backpack when they said that we had to do our packing really quickly? Well, she put it there, otherwise it couldn’t have gotten there. Zsuzsa had never learned to draw, but she drew very well, she made very expressive drawings on the way there. These drawings don’t seem tragic, because my sister had a very good humor, she looked at everything from its humorous side. She even made some kind of toy out of a matchbox.

We got on [the train] and they took us somewhere. We didn’t know where, nobody told us. Until there was food, we ate, until there was something to drink we drank. Then there wasn’t anymore, and we didn’t eat or drink. Once we asked for water from one of these guards; he brought us some from somewhere, and that was oily. There wasn’t a toilet there of course, so the train stopped from time to time, and they let us out, and we relieved ourselves in the cornfields. The weather was rainy and there were puddles everywhere, and we could wash ourselves a little. Otherwise we couldn’t have a wash. This entertainment lasted for about two weeks, because the Germans kept putting us here and there. I found out later that the Germans were already in quite a big trouble, because they didn’t have enough cars to transport their own troops, and that’s why they shuffled the cars hither and thither. But we were lucky, because our transport was one of the last ones.

They made us get off the train in Bergen-Belsen, and from the railway station we went on foot for a very long time, I have no idea for how long. We didn’t know that we got to the relocation camp. And we went in because they told us to go in. We had no idea about anything. Then we saw that there were a lot of barracks. Then we kept going for a while alongside the barracks. In the end they drove us into one of them, the entire transport from Budapest in one barrack. It was jam-packed. My sister and I only had a plank-bed with a straw mattress for a while, so we slept head to toe on a bunk-bed. The bunk bed was so small that if the person on the upper bed hung his foot down from above, it reached the mouth of the person below.

Then ‘Lager’ [German for camp] life began, which was strange because they never took us to work anywhere, this was a relocation camp. But they gathered us into a so-called ‘Sonderlager’ [special camp], so there must have been some truth in the medicine exchange story. Once they took us on a walk somewhere, and then I held my sister’s hand and I said that the gassing was going to come. But they didn’t take us there, they took us on a walk. [Editor’s note: This story is perhaps a special variant of the Kasztner treaties, the ‘blood for goods’ action. There were treaties in reality, even if not about this, but in a completely different context, and the ‘Kasztner Jews’ were really taken to the Bergen-Belsen ‘Sonderlager.’ Bergen-Belsen was originally built as an exchange camp, so they originally deported there those whom the Germans wanted to exchange for someone or something. Lea Merenyi is not a ‘Kasztner Jew’, she can’t be one, because the Kasztner train left the capital at the end of June 1944, it arrived at the camp at the beginning of July, from where the Kasztner Jews were transported to Switzerland in two parts (August and December). Perhaps the remainder of the Kasztner group might have left the camp when Lea Merenyi arrived there, and since the ‘Sonderlager’ was empty at that time, their group might have been accommodated there.]

We only got a minimal amount of food. They were careful though so that we wouldn’t die. There were big brown enameled washbasins, they put everything in those. There was the horrible dishwater that they gave us, and when they distributed the food they commanded ‘bowl down!’, then we banged this washbasin-like thing down, and they poured some food in it with a big ladle. I don’t remember what was in it, but I know that tiny pieces of bacon were floating in it, and I gave them all to my sister. I wanted her to eat it, because she was growing, and I wanted her to get out of this safely. There were long, brick-shaped loaves of bread, and they sliced those up. My sister wrote down on the margin of a drawing, because she was accurate, that a loaf of bread was 24 centimeters long and weighed 150 grams, and they cut those in slices. So we weren’t overfed.

All kinds of ‘skillful’ people [deportees] took from that awful soup, too. There were some who stole bread. That was the capital sin. We put those who stole bread under a ban, we never talked to those again. There was swapping, too. There was someone, I can’t forget this, who gave away all her bread in exchange for a cigarette. This meant death. She couldn’t give up smoking. So such things happened. We didn’t swap. Five of us who had been friends from Budapest formed a small self-supporting community. Two of them were nursery school teachers, the third one never gave anything from her food, the fourth and fifth were my sister and I. The two nursery school teachers held up firmly, they tried to make this thing human. They had some kind of a dish-cloth, and I remember exactly that they set a table with it on their knees. And one of them measured this square bread so that neither one of them would get more than the other.

One of our friends didn’t have her hair cut, and she combed it every day. She had a comb because of the lice. There were all kinds of animals which climbed on us. We kept looking at our clothes to see whether there were lice on them or not. There were some who were taken to work at the weaving mill. But it was forbidden for them to take us, because then we would have gotten weak and wouldn’t have been good exchange goods. So we didn’t work. Once they gathered us in a huge group and took us on a walk, or rather to collect brushwood. But we made a walk out of this. We didn’t collect brushwood but violets.

The Bergen-Belsen camp was a military camp originally. The former military washroom was still there, where the water came from these showers and we could get there through the mud. Once an over-anxious guard yelled at someone to behave like a soldier [i.e. be strong and not whine and complain]. Perhaps the Bergen-Belsen camp erased many things from my memory, because at that time I didn’t focus on anything else but to bring my sister back to my mother safely.

There was a sharp-nosed woman among us, who found out that this Bergen-Belsen camp had a barrack for babies and she signed on as a nurse there. She didn’t know anything, she lied, because she knew that there was food. There was heating, too, they heated with an old iron stove. There was no heating in the barrack. There was a rumor that the parachutists were going to come and liberate us, that’s what they said. But it wasn’t true. And that the Swedish would send us packages. During the Holocaust we were privileged in fact, because they really didn’t hurt us. Apart from the fact that we starved, because that washbasin of soup wasn’t much for a day, they weren’t allowed to hurt us. There were guards with cart-whips, but they didn’t hurt us. So for sure there was some truth in this medicine thing.

There was a very funny thing, a Christmas thing. Somehow it became known that my sister and I could sing Christmas songs in two parts, and it must have been at Christmas 1944 that two or three German officers appeared and called us there, and my sister and I said that that was the end and they were going to rape us: we were still in quite a good shape, we weren’t lousy either. But this wasn’t the case, they asked us to sing German songs in two parts for the officers. We did. To German officers! So such funny things happened there, too. We weren’t there for long, perhaps for half a year or five months, I don’t remember exactly anymore. Liberation happened so that one fine day the gates of the camp were open, and we just looked at each other wondering what that was. Just like that. They didn’t say anything. There weren’t any Germans anywhere. This was the end of April or beginning of May. [Editor’s note: Bergen-Belsen was liberated by the British army on 15th April 1945]

There was a doctor, too. I don’t remember whether we got any medicines, but it’s possible that we did. We were lucky because we were deported quite late, so we weren’t in such poor health that we couldn’t have endured such hardships. We went to the courtyard of the ‘Lager,’ the French Jewish prisoners for example came in groups, buses had been sent for them. And I don’t know who else. They were very nice, and they said, ‘cheer up, go wherever you can, you’re free.’ I know French, so I understood what they said. Then there was a Hungarian man who said that he was going to Budapest, even on foot, and anyone who wanted could go with him. And my sister, our friends and I joined him.

And we set off on foot. That’s how we later got to a deserted German town of clerks, to Trobitz [in Brandenburg province]. There was a block of apartments, and we could go into these clerk houses. We got a room, and my sister fell ill with typhus, which I managed not to get. I nursed her, and I didn’t contract it from her. The Russians were very kind - because the Russians were already there at that time - and we got a big pot of chicken soup with noodles every day, and I could feed my sister with that. So she recovered.

My sister, the three other girls and I, I don’t know why and how, separated from the others. We continued on our way on the main road. Food was a problem, it was a constant problem to figure out what to eat and drink. We were sure, that even if barefoot we would still go home. I remember that there were the five of us, a small group: my three friends, my sister and I. One of my friends fell ill with typhus in the camp, she couldn’t walk. Then we got hold of a small wheel barrow, something that could be pulled by hand, and we made her sit in it and pulled her by turns. But she needed to drink milk. So we went to ask for milk. I was in a German house to beg for milk for my friend, because that’s how we ate, out of alms. And both of us spoke German fluently, and all the Germans believed that we were German refugees. That’s how we got hold of food. We always got something. I know that once I came home with a big loaf of bread, the five of us had enough to eat.

And I remember the following incident exactly: I never dared to tell my sister about it, because she wasn’t a believer. The barrow got stuck, it simply didn’t move, so we were desperate, because it meant famishment, because if we couldn’t go and beg for some food we would be lost. Then I stepped aside and prayed and I said, ‘Dear God, prove it now that you exist!’ We went back to the barrow and we could pull it out. That’s how it was. There must have been some kind of special muscular strength or strength of will, at that time all kinds of strange things happened.

I don’t know for how long we kept wandering, always eastward, but we wandered for a few weeks, until we got home. When we came across a train by accident, we asked where it was going. If it went eastward we got on, but there wasn’t any kind of system in this. The liberation was still very new. I even met a Russian soldier on the field, and I didn’t realize that it was a Russian soldier. I asked him what he wanted. He said that he wanted my watch, because I still had it. My sister told me later that I was stupid, because that was a Russian. My sister and I had an agreement on the way home from the camp, from Bergen-Belsen, I remember it exactly, that we would pretend nothing had happened and continue our life from where we had left off. Of course it didn’t happen that way, but this was our plan.

Our apartment was occupied, we couldn’t move in. A distant aunt of ours lived on Andrassy Avenue. She had a quite big apartment on the second floor, we knew that. So we went to her place and asked her to accommodate us in her apartment. And she did.

At that time the MAV Konzum still existed. [Editor’s note: The MAV Konzum was the consumer’s co-operative of the MAV employees, it was established in 1883.] There was a goods distribution place or something like that at the Keleti railway station. One of my relatives had some connection at the MAV and boosted me into a position there. And there I did administration, I wrote the delivery orders, I wrote invoices, which I didn’t know how to do at all, and everyone laughed at me, and that’s how I could earn money after we returned, so that I could feed my sister. I got some money and I got lunch every day. That was a big thing at that time, because there wasn’t any food. Then my sister came to the MAV Konzum with a small food-carrier every day between 12am and 1pm. People at the MAV were very nice, they put a lot of food in it, she took it home, and the three of us, my sick aunt and the two of us lived of that.

There was inflation, and on payday we had to spend the money within an hour, because in the next hour it wasn’t worth anything. I don’t know anymore how that actually happened, but anyhow, on payday my sister was there, she waited for the salary, took it and ran to spend it all, even the last nickel. This was a sweeping inflation. This job lasted for half a year or maybe a year, so for a short time anyhow. After that I taught German and danced.

The Jews had a search service, and my sister went there to give the details, and ask them to look into them, but they didn’t find anything. I don’t know what this search service was called, but the Jewish Community, the Sip Street center supported it. But otherwise I have never been there, my sister only went there once, when she asked about this. I only know about my mother that she got to the ghetto 6, to a family we knew. There she fell ill, probably of influenza, there was no medicine and she died. I don’t know what the Hungarian ghetto was like, but it probably wasn’t a piece of cake. My sister and I came home from the deportation determined to find our mother first. That helped us endure everything.

When the Communist Party gained power in Hungary they wanted to rope me in. They sent me to a man to help me join the Party, because everyone had to at that time. Then he made a very dishonest proposal to me, saying that he would only help me join the Party if I did ‘that.’ Then I said, ‘No, thanks.’

My sister’s marriage was a simple civil marriage. We never held any kind of Jewish ceremony, because we didn’t even know what that was. They had known each other for a long time, her and my brother-in-law, Gyuri Lorinc. Gyuri had also gone to dance at Olga Szentpal’s, and they had worked together, so they knew everything about each other. My sister said, I remember I was there once, too, that Gyuri and her had decided to get married, since they worked together so much. They weren’t in love with each other, they fell in love later.

My brother-in-law got hold of an apartment somehow, where my sister and he could move in. I never asked how he got hold of that. My brother-in-law wasn’t very talkative, and he didn’t talk with me especially. My sister and I were too close to each other, and he was simply jealous. They lived in Lipotvaros, and I went there for dinner every Sunday.

My sister and my brother-in-law established the Budapest National Ballet Institute. [Editor’s note: Gyorgy Lorinc: ballet-master, ballet director and choreographer, one of the founders of the National Ballet Institute, between 1950–1961 its director and ballet-master. Between 1961–1977 he was the director of the ballet of the Opera house. During his activity the ballet evolved into a company with a modern national and international repertoire of (Western) European standard.] My sister and brother-in-law brought here the Soviet ballet system of that time. They sent my sister to Leningrad and she learned there the Soviet ballet system, and that’s the foundation of the actual Hungarian ballet system, too. My sister and her husband were members of the Communist Party. The ballet institute was established at that time. Only a communist could be the director of such an institute. Neither my sister nor my brother-in-law were convinced communists, they were Communists only because they had to, because of the institute, because they wanted to live of that.

They have both died since then, and I am quite offended by the fact that nobody remembers that she established that. [Zsuzsa Merenyi (1925–1990): she became the private dancer of the Szeged National Theater in 1945. Between 1949–1952 she studied at the ballet department of the Leningrad Academy of Music as holder of a state scholarship, with the classical Russian ballet dancer and pedagogist, who educated generations of ballet dancers, Agrippina Vaganova. After she returned home she worked as a ballet pedagogist: first at the Academy of Theatre and Film, where she taught choreography and ballet pedagogy, then at the National Ballet Institute, where she was the master of the classical ballet. Her researches concerning Olga Szentpal’s life-work are also important.] I don’t remember when the Honved Ensemble was founded. Not a dancer, but a sculptor, Ivan Szabo established it. [Editor’s note: Ivan Szabo: sculptor, choreographer, he was the leader of the Honver Artist Ensemble from 1949.] He knew me, because I had visited the colony of artists where he worked, I don’t know whom I visited there. He knew that I danced and that’s how I became a dancer at the Honved Ensemble. Here everyone was a folk dancer. I was the only one who knew ballet.

I danced at the Honved Ensemble, at that time I had a couple of German students, but I didn’t need that financially, because I had a salary. I was a member of the ensemble for a year, then they did me out, and I took up ballet teaching to children there, in the back part of the Tiszti Kaszino, to earn money. But I still went to the ensemble, I was there at the rehearsals, and I taught, too. In the 1950s and 1960s I taught, because otherwise I simply wouldn’t have had money.

I have very few memories of 1956 7. I know that we listened to the radio. And since I’ve been completely apolitical all my life, I didn’t understand at all what was going on. I only heard that there were crowds, and I heard Imre Nagy’s voice asking for help, but I don’t know from whom. I don’t know whom he spoke to. And that there was trouble. My sister, her husband and their first child lived in Lipotvaros, and I panicked as she was alone there with that small baby. Then, like a madwoman, I rushed there on foot, there was no traffic of course. I can still see myself running over Ferdinand Bridge to Lipotvaros, where they lived, and I spent the 1956 turmoil there.

My brother-in-law was in China, he was invited there to teach ballet. He found out there what was going on, and one day he came home deathly pale, to see whether his family was still there. It was then that he first noticed me because when he got home his first question was, ‘Is Lea also here?’, and this is how the ice broke, because he realized that I wasn’t going to take his wife from him…

I also remember from 1956 that - I don’t know on which day - I was downtown, I had some business there, and a horrible crowd came, and I didn’t know why. I was always afraid of the crowd, ever since my childhood, so I ran home dementedly, on foot. That’s all I know about 1956. There was a radio, but I don’t know what we listened to. I don’t remember unfortunately. So I compensate for what I missed at that time with my reading, because I now read about what happened at that time. I didn’t know it was a revolution. I thought it was some kind of uprising.

I wasn’t a very social person. I had, or I still have a friend, only our relationship got more loose, and I went to several places with this friend of mine. We traveled, we took bus trips, so we paid at a travel agency, and I was in Paris two or three times, in Transylvania, at the Croatian seaside. In fact we have been everywhere in Europe, except Spain.

I like to read. Not long ago I got out some older books, and I still like them. I read all kinds of books. The Mann family is my all time favorite: Thomas Mann, Heinrich Mann. I had a subscription to the Opera, I even had a subscription for concerts at the Academy of Music, I used to go there many times. I used to go to dance shows for a long time, I went to see even the most modern ones.

I retired sometime at the beginning of the 1970s. The change of regime went past me, I didn’t even know that there was a change. So if you have ever seen an apolitical being, that’s me. I got German compensation, and not long ago the Hungarians also paid a smaller amount of money as compensation.

Considering the fact that I’m not getting any younger, my brain is still sound, only my memory got worse. This has always been my weakness. I remember so imperfectly, there’s nothing to do about it. Sometimes I think of my brother, and I think of my grandparents, unfortunately it still stirs my fantasy, I always have to talk myself out of it.

Glossary

Életrajz

Menczel János lendületes és mozgékony ember. Szobájában sok irodalmi és történeti tárgyú könyv és még több emléktárgy: képek, rajzok, díjak vannak. A szoba közepén azonban ott áll a számítógép webkamerával, amivel Amerikában élő fiaival tartja a kapcsolatot. Az interjú közben is gyakran fölpattant, hogy egy-egy fényképet vagy a fölidézett emlékekhez kapcsolódó régi szöveget mutasson a számítógépén.

Ha meg akarom magamat fogalmazni, akkor ott kezdeném, hogy felvidéki származású, asszimilált, magyar–zsidó vagy zsidó–magyar polgár vagyok és lettem. A családom, a Menczelek felvidékiek, a legrégibb irat szerint, amit ismerek, a tizenhetedik században már voltak ott Menzelek, méghozzá parasztok, gazdatisztek [lásd: birtokkezelés], kereskedők – kereskedők inkább csak később. Eredetileg német nevűek vagyunk, mert Menzelnek írták a nevet, és akkortájt, amikor a magyarosodási hullám volt, és a neveket is magyarosították [lásd: névmagyarosítás], akkor lett a z-ből cz, azóta írjuk Menczelnek. A Felvidék zsidósága neológ, pontosabban szét kell választani: Felvidék az neológ, Kárpátalja az ortodox. Tehát ez voltaképpen egy neológ tömb volt [A Felvidéken is voltak ortodox hitközségek, így például Pozsonyban, ahol a régió leghíresebb ortodox intézménye, Hátám Szófer jesivája is működött. Az Encyclopedia Judaica szerint a két világháború között a 217 szlovákiai hitközségből 165 volt ortodox. – A szerk.]. Onnan jött el a család egyik ága, pontosabban a nagyapám, Menczel Adolf Kispestre, ahol kereskedő lett. Azt nem tudom, miért került Pestre, lehet, hogy egyszerűen vonzotta a nagyváros. Nem tudom, én már nem ismertem. De még a Felvidéken vette el a nagymamámat, Krausz Johannát. Ott házasodtak, de már itt született aztán öt vagy hat gyerek.

A nagymama, akit Mamókának hívott az egész család, imádkozott, emlékszem, hogy volt egy kis fekete imakönyve, amit mindig magánál hordott. Öreg néni volt, feketében. Egy pici kis apró, vékony, madárcsontú asszony volt, nyilván a korral össze is ment, még kisebb lett, mint amilyen volt, de ő mindig pici asszony volt. Amikor már egyedül maradt, a Muki fiánál élt, ahol keresztény menye volt. Ő megmaradt zsidónak, a fia nem, az már felszabadultabb volt. A nagymama megélte a háborút, gettóba ment, és a budapesti gettóban halt éhen.

Apám testvérei közül hozzám legközelebb Menczel Muki állt. Muki a Jánosnak a beceneve volt Nepomuki Szent János után, de őt így anyakönyvezték. Az Angol Parknak volt a könyvelője, számomra gyerekkoromban roppant fontos jelenség, mert ingyenjegyeket kaptunk a haverjaimmal a különböző angol parki üzemekre [A Városligetben a mai Vidám Park elődjeként működött az 1900-as évek elején az Angol Park. – A szerk.]. Ő nem volt gettóban, mert a felesége bújtatta. 1950 körül halt meg. Aztán volt egy lány, a Margit néni, aki az 1950-es évekig élt itt, Budapesten mint magányos nő. Ő is a gettóban volt, de túlélte. A legidősebb testvér, akit én nem ismertem, Menczel Miklós volt. Ő 1882-ben született és 1944-ben halt meg. A lányát ismertem, a Lilit, aki ugyancsak Pesten csinálta végig a gettóban, és életben maradt. És volt még egy testvér, amit én csak most, az iratokat keresve tudtam meg: Menczel Stefánia, aki hét évet élt, 1890-ben halt meg. Édesapám, Menczel Félix 1894-ben született. Nagyapámék csak a legfiatalabbat taníttatták, ez volt az édesapám, aki Budapesten járt a Barcsay gimnáziumba, aztán beiratkozott az orvosi egyetemre, közben dolgozott és házitanítóskodott, tagja volt a Galilei Körnek.

Édesapámat az első világháborúban behívták, akkor már medikus volt, tehát a fronton harminchat hónapon át orvosként szolgált. Zászlóaljorvosként szerelt le. Amikor hazajött, a Tanácsköztársaságban valami medikus bizottságnak lett a tagja, és a Tanácsköztársaság bukása után a fehérek, egy ilyen lúdtollas legény odaállt elé az egyetem lépcsőjén, hogy neked még van pofád idejönni? Erre okosabbnak tartotta lelépni, miután akkor meglehetősen sokan haltak meg hirtelen halállal [lásd: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején]. Visszament oda, ahol voltaképpen a család fészke volt, a Felvidékre, illetve nem közvetlenül oda, hiszen nem fejezte még be az egyetemi tanulmányait, tehát Prágában és Pozsonyban befejezte az egyetemet. Utána nevezték ki járványorvosnak arra a vidékre, abba a járásba, ahol az egész család ősei éltek. Ő ott telepedett le Vágsellyén, ami ennek az egész környéknek, járásnak a központja. Ott lett orvos, később körorvos.

A Tanácsköztársaság bukása után vagy harmincezren menekültek Csehszlovákiába [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság], az volt az egyetlen demokrácia Közép-Európában. Persze nem mindenki volt zsidó, de sok zsidó volt. Ezekből lett a felvidéki neológ értelmiség, természetesen haladó értelmiség. Édesapám párttag nem, de baloldali volt. Őrajta lehet megállapítani, hogy a szocialista szó abból indul, hogy szociális. Mert apám képes volt azt csinálni, hogyha jött egy páciense, szegény ember, akkor felírta neki a receptet, és azt mondta neki, hogy ez három korona vagy három pengő, van annyi pénze? Nincs. Na akkor itt van a három pengő, váltsa ki!

Édesanyám Győrben született, az anyai nagyszüleim Győrben éltek. A nagyapám, doktor Rothauser Lajos orvos volt, Győr vármegye tiszti főorvosa. Annak idején – persze ez még az első világháború előtt volt –, amikor meghirdették a pályázatot a Győr vármegyei tiszti főorvosi hivatalra, ketten jelentkeztek: az egyik zsidó volt, a másik kitért. Az urak, a magyar urak, akik ebben döntöttek, nem azt nézték – ezt történetesen többektől tudom –, hogy melyiknek milyen képzettsége vagy gyakorlata van, hanem azt mondták, hogy ha már zsidó, akkor legyen valódi zsidó, mert az nem akar az urak közé beülni. Így lett a nagyapám tiszti főorvos. 1917-ben nevezték ki tiszteletbeli Győr megyei tisztiorvossá. 1920-ban már nyugdíjba ment, de mint nyugdíjas megyei tiszti főorvos fontos személyiség volt. Akkoriban olyan volt az állam és az egyház együttélése, hogy az állami ünnepeken a zsinagógában is ünnepséget rendeztek, amire mindig meghívták a megyét, s miután ennek egyetlen zsidó tagja nagyapám volt, a zsinagógában nyugdíjasként is ő képviselte mindig a vármegyét.

Győrben szakácsnő-szobalány volt egy személyben. Csak a nagy családoknál volt külön szakácsnő és külön szobalány, szobalányok, inas meg ilyesmi. Náluk egy háztartási alkalmazott volt, amit akkor úgy mondtak, hogy cseléd. Nagyanyám nem dolgozhatott a konyhában sem, legfeljebb a rendelkezéseit adhatta ki, ő mondta meg, hogy mi lesz az ebéd, és ezeket a kisebb dolgokat ő is fizette. S asszony lévén, annyi szava sem volt, hogy a napi piaci bevásárlásoknál nagyobb ügyekben döntsön. Az egész télre való krumplit, lisztet, tüzelőt nagyapám szerezte be, hiszen az már nem filléres asszony-dolog. Nagyapámék még komolyabban tartották a vallást. Neológok voltak, de azért megtartották a különböző előírásokat. Győrben külön pészahi étkészlet volt, s nagyanyám kóser háztartást vezetett. Egyetlen ünnep, amire én emlékszem, amit ott mindig megtartottunk, az a Pészah, ahol miután én voltam a legfiatalabb, én voltam a kérdező [Azaz Menczel János tette fel a tradicionális „má nistáná” kérdést. – A szerk.]. Az igazság az, hogy akkor még – azt hiszem – el tudtam olvasni a héber szöveget, ma már nem. A betűket sem ismerem.

Nagyapámnak Győrben saját háza volt, aminek a földszintjén laktak a nagyszüleim. A földszinten öt szoba volt, úgy ment sorba, hogy előszoba, rendelő – mert a rendelő funkciója azért megmaradt, akkor is, hogyha az dolgozószoba lett, miután nagyapám nyugdíjba ment –, ebédlő, háló és az úgynevezett kisszoba, ami eredetileg a gyerekszoba volt. Amíg a nagybátyám nem nősült meg, addig az az ő szobája volt, de két ágy volt benne, úgyhogy én is ott aludtam, amikor Győrben voltunk látogatóban. Hasonló nagy volt természetesen az emelet is. Az emelet először bérbe volt adva, de ott fönt volt a nagybátyámnak, doktor Rothauser Györgynek a rendelője, várója és egy szobája. Ő is orvos volt, szülész-nőgyógyász. Aztán amikor megnősült, akkor az egész első emeletet elfoglalta, és ott akartak élni, amiből már semmi nem lett. Egy nagyon rövid és rossz házasság után, ami voltaképpen érdektelen, 1942-ben újra megnősült. Schnabel lány volt a felesége, a keresztnevére már nem emlékszem [Schnabel Margit, szül. Sárosd (?) (Fejér vm.), 1899 – Forrás: Győr Jewish Website. – A szerk.]. Zsidó esküvőjük volt [lásd: házasság, esküvői szertartás], de ez is rövid házasság volt, noha nem őmiattuk: a nagybátyámat néhány hónapi házasság után vitték ki Ukrajnába, ő már nem látta a megszületett kislányát [Veronika, sz. Veszprém, 1942. szeptember 21. – A szerk. Forrás: uo. – A szerk.], aki az anyjával együtt Auschwitzban maradt [Dr. Rothauser György 1897-ben született, 1943-ban tehát már 46 éves volt, vagyis tulajdonképpen túl volt a frontszolgálatra küldhetők életkorán. De mint Randolph Braham írja: „A honvédelmi minisztérium »a helyi hazafias érzelmű honpolgárok és szervezetek kívánságának eleget téve« 1942. április 22-én titkos utasítást adott a KMOF-nak [Közérdekű Munkaszolgálat Országos Felügyelője] és a kilenc hadosztály parancsnokának, gondoskodjanak arról, hogy a tábori munkaszolgálatos századok személyi állományában 10–15 százalékban »közismert és jómódú« zsidók is legyenek. Az utasítás értelmében ilyen zsidók esetében nem kell szigorúan ragaszkodni ahhoz a rendelkezéshez, amely a frontszolgálatra kiküldhetők életkorának felső határát 42 évben szabja meg” (Randolph L. Braham: A magyar holokauszt, Gondolat, Budapest/Blackburn International Incorporation, Wilmington, é. n. /1988/, I, 254. oldal). – A szerk.]. A felszabadulás után én még ezzel a családdal találkoztam, a Schnabel Imrére emlékszem, mert vele volt 1945 után kapcsolatom. De azt nem tudom, hogy ők is győriek voltak-e.

Édesanyám, amikor első elemibe kellett volna mennie, akkor bebújt az ágy alá, és úgy kellett onnan kipiszkálni, hogy elvigyék az iskolába, mert ő otthonról nem akart elmenni. Ő volt a kis féltett kislány. 1925-ben sadhenolták [lásd: házasságközvetítő, sádhen] doktor Rothauser Lajos győri nyugalmazott megyei tiszti főorvosnak a lányát, Rothauser Olgát, aki az édesanyám lett. Győrben élt az anyai nagycsaládnak egyik tagja, a Dénes. Ő gyártotta a Rodegumot, ami a Rothauser Dénes Gumi, ez volt az a cipőfűző, ami gumiból készült, tehát nem kellett kifűzni és befűzni, mert a végén egy kis fémkarika feküdt az első lyukba, a cipőbe egyszerűen lehetett bebújni és kibújni. Ő ismerte valahonnan az édesapámat, és ő mondta anyai nagyapámnak, Rothauser főorvos úrnak, hogy van egy felvidéki nagyon rendes zsidó orvos, aki egyedül van. Így kerültek ők össze. A történethez tartozik, hogy akkor apámat hivatalosan meghívták ebédre a Rothauser szülők. Valami ebéd volt, amire azt mondták, hogy az édesanyám főzte, pedig nem volt igaz. Apám viszont évekig mesélte, hogy a nagyapám azért fogadta el őt, mert rossz volt éppen a csengő, és ő egy csavarhúzóval visszatette a drótot, ami kiesett, és ezzel megjavította, és nagyapám a technika iránti csodálatával azt mondta, hogy egy ilyen ember, aki ezt is meg tudja javítani, az több, mint hogyha egy agyműtétet végzett volna el az apám.

Én 1926-ban Győrben születtem, mert anyám hazament. Az apja a tiszti főorvos, a testvére a város legjobb szülész-nőgyógyásza, és a mellettük lévő házban volt az a szanatórium, ahol a nagybátyámnak a páciensei feküdtek, úgyhogy ez volt a komfortos, hogy ott szüljön és ne otthon [Vágsellyén].

Két dologból állt a gyerekkorom: a foci és a bicikli. Biciklit édesapámtól kaptam. Kimentem a Vág mellé, aminek a partján gyönyörű erdők voltak, odatámasztottam a biciklit egy fához, végigfeküdtem a zöld fűben, és nagyon jól éreztem magam egyedül, vagy vittem magammal egy könyvet. A Vág minden évben megkövetelte a maga áldozatait, de a nagyobb fiúk – aztán később már én is ezek közé tartoztam – bevittek minket, és megtanítottak arra, hogyha forgóba jutunk, abból hogy lehet kijönni úszva is és csónakkal is. Erre minden gyereket megtanítottak a nagyobbak, mert tényleg veszélyes folyó volt. Focizni együtt jártunk magyarok, szlovákok vegyesen. Bár speciel a fociban, azt hiszem, én voltam az egyetlen zsidó. Volt egy játék bábszínpadom, ahol felülről madzaggal mozgatott bábukkal játszottam. Ilyen gyerek marionett volt. Nagyon szerettem. Ez Csehszlovákiában természetes volt, mert volt egy Matěj Kopecký nevű bábjátékos, aki a Monarchia idején – hiszen Csehország a Monarchiához tartozott – a cseh nyelvet fenntartotta, ha úgy tetszik, ő volt a [cseh] Kölcsey. A bábjáték ott nemzeti dolog. Minden gyereknek volt. A bábszínház annyira természetes volt, mint ha azt mondanám, hogy roller meg bicikli már nagyobb korban [Matěj Kopecký (1775–1847) – bábjátékos (leszármazottai között hat generáción át szintén voltak ismert bábjátékosok), maga is egy szegény vándor bábos leszármazottja. 1789–1809 között katona, majd órás, vándorkereskedő, útépítő stb. 1818-ban kapott engedélyt bábszínházra. Annak idején a cseh vidéken sokak számára az ő bábszínháza képviselte a színházi kultúrát, és közvetítette a felvilágosodás és a cseh nemzeti ébredés eszméit. Noha nem ő volt az egyetlen bábos, ő lett a legismertebb, amikor komédiáit fia nyomtatásban kiadta a 19. század második felében (A Wikipedia szócikke nyomán). – A szerk.].

Vágsellyének körülbelül háromezer lakosa lehetett, jelentős volt a zsidó közösség, de számot nem mondok. Ott körülbelül mindenki neológ volt, ortodoxra nem emlékszem [Az 1868-as kongresszus után a vágsellyei hitközség az ortodoxiához csatlakozott. – A szerk.]. A zsidók általában magyarul beszéltek A Felvidéken a magyarságot a parasztok és a zsidók tartották fenn, mert nagyon kevés volt az a magyar úr, birtokos, aki a magyarságát tartotta volna. Magyarországot úgy hívtuk, „mámeland”. A zsidók szanaszét laktak, nem volt érezhető elkülönülés. A cigányok külön laktak persze, ott volt külön a péró [Cigánytelep. – A szerk.] a falu szélén. De a mai magyarországi cigányfogalom nem felel meg a felvidéki cigányfogalomnak: dolgoztak, famegmunkálástól kezdve, mindent megcsináltak, természetesen zenéltek, cigányzenekarok stb. A viszonyunkról hadd mondjak egyet: amikor én végleg eljöttem Vágsellyéről – ez már 1945 után volt –, akkor utolsó este elmentem mulatni. Jóban voltam a kocsmárossal, úgyhogy amikor tíz vagy tizenegy [óra] volt, mondtam, hogy lehúzni a rolót, maradunk. Ittunk és énekeltünk. Majd valamikor úgy hajnal felé, azt mondtam, hogy na gyerünk haza, fizetni! Mire odajött a cigányprímás, és azt mondta, hogy ne tessen haragudni, de ma a mi vendégünk volt… Ettől még ma is meg vagyok hatva… Szóval ez valahogy kifejez egy viszonyt.

A faluban gyakorlatilag mindenki megtanult szlovákul, kivéve egy-egy öreg parasztbácsit, aki 1918-ban már túl öreg volt ahhoz, hogy elkezdjen egy nyelvet tanulni. Apám jól beszélt szlovákul, de csak később tanult meg. Tudniillik az egyetemet Csehszlovákiában fejezte be, Pozsonyban és Prágában, de a német nyelvű egyetemet. Nem tudott szlovákul akkor még. Aztán megtanult. Annyira, hogy a nyugdíjbizottság elnöke is volt. Adomának hangzik, pedig valahol jellemző: a bizottság elé jött egy öreg magyar bácsi, és mondták neki szlovákul, hogy „Mutassa, adja ide a személyi igazolványát!” Amit ő szlovákul egyszerűen nem értett meg. Mire apám azt mondta neki, hogy: „Dajte személyi igazolványt!” Akkor ő értette, akkor tudta, miről van szó. De ezeket a szakszavakat nem tudták. Volt nálunk egy valószínűleg valóságban meg nem történt, de jellemző vicc, ha úgy tetszik, hogy 1918 után nálunk úgy beszéltek, hogy „Igyem do városa pre orvosa”. Ez azt jelenti: „Megyek a városba, orvosért.” Magyarul, de szlovák raggal. Gyakorlatilag szlovákul mindenki tudott. Jobban vagy kevésbé jól. Mi, gyerekek kétnyelvűek voltunk. Az értelmiségi gyerekek háromnyelvűek, mert még németül is megtanultunk. Voltaképpen otthon, nem nevelőnőtől vagy a tanító nénitől. Én édesapámtól tanultam meg németül. Nagyon kis gyerek voltam, amikor apám elhatározta, hogy tanuljak németül. Ez úgy történt, hogy ő nem volt hajlandó megérteni, ha valamit magyarul vagy szlovákul kérdeztem tőle. Akkor visszakérdezett németül, hogy mit akarok, és németül kellett elmondanom. Még akkor is, hogyha történetesen egy szó nem jutott eszembe. Kisgyerekként reggel bebújtam a szüleim közé, a nagyágyba. Apám az ágyban is dohányzott, és a sötétben – amikor még nem gyújtottak villanyt – a cigarettaparázzsal mintákat csinált a levegőben. Ez nekem nagyon tetszett, és valamiért megmaradt bennem ez a mondat: „Apu mache Minten!” Mert a minta szót az ördög tudja németül. Miután nem tudtam a német nevét, tehát mondtam magyarul.

A főtérből nyíló négy utca egyikének a bal oldalán volt a zsinagóga és mellette az iskola. Mi a főtér mellett laktunk. Pontosabban eleinte a téren, amíg még nem volt saját házunk. Öt éves körül lehettem, amikor építtették. Addig a főtéren laktunk, ahol előttünk volt minden héten a hetivásár, és jellemző, hogy a vásáron is magyarul beszéltek, mert én máig emlékszem, hogy behallottam minden vásárkor, hogy „Korona, korona, minden darab egy korona!”. Innen nyílt a főutca is, s a főutca túlsó vége volt a [keresztény] templom, mellette Vak Bottyán vára [Ebben a végvárban katonáskodott Vak Bottyán János, II. Rákóczi Ferenc vezérlő tábornoka. – A szerk.], ott volt a posta, a járási székház, szóval az volt egy ilyen faluközpont.

A zsinagóga utcája után egy sarokkal arrébb megint volt egy keresztutca, ott volt a saját házunk. Két bejárata volt: az egyik a kapu, ami az udvarra vezetett, a másik egy ajtó, ami a váróba, nyilván a páciensek számára. Váró, rendelő, röntgenszoba – a röntgengépet édesapám vette. Ha az udvar felől mentem, ahol én is jártam, mert kapukulcsunk volt, akkor ott volt egy kert, abban volt egy ilyen erkélyszerű kiugró, onnan be lehetett menni a nagyszobába, attól jobbra nyílt egy előszoba, konyha, mellékhelyiségek, szemben vele volt az ebédlő, balra nyílt a fürdőszoba, az én szobám és az utcai fronton a szüleim hálószobája. A lakás részben régi, klasszikus, nehéz bútorokkal, részben modern bútorokkal volt berendezve. Az úgynevezett nappali szoba modern volt, egy nagy zöld beépített szekrénnyel, ami egy teljes falat elfoglalt, és modern, sima vonalú bútorral. De az ebédlőben és a szüleim hálójában régi, nehéz, klasszikus bútorok voltak. Az én szobám teljesen modern volt, egy rökamié, sima vonalú szekrények. Az élet ebben a zöld szobában zajlott, ahol a beépített szekrény volt. Ott volt a televízió, ott volt a rádió. Ja, televízió akkor még nem volt. A rádió ott volt, a karácsonyfa is.

Apám első autója egy régi Tatra volt 1931 vagy 1932-ben. Ő vette. Körorvos volt, neki a szomszéd faluba is járnia kellett. Előtte biciklin járt, de azért ő se volt már akkor annyira fiatal. Sofőr nem volt soha, mindig édesapám vezetett. Kifejezetten szeretett is vezetni, és nagyszerűen vezetett. A falusi orvos vagy körorvos funkciójába az is beletartozik, vagy előfordult az is, hogyha valaki olyan beteg volt, akkor egyszerűen berámolta a kocsiba, és ő vitte be a kórházba. És akkor bizony nyomta a gázt. Nekem ez ragyogó lehetőség volt, hogy megtanultam vezetni. Amikor elkezdtem vezetni, az ülés alatt volt egy fél tégla, mert a lábam nem ért le a pedálhoz, úgyhogy ha én vezettem, akkor odatettem a téglát, hogy a sarkam azon legyen, mert bizonytalan, lebegő lábbal nem lehet vezetni. Úgy tizenhat-tizenhét éves koromban, ha egyedül mentem az autóval, a csendőrök félrefordultak, mert tudták, hogy koromnál fogva nem lehet jogosítványom.

Édesanyám, aki otthonról vallásos volt, kóser konyhát vezetett, tartotta az ünnepeket. Vidéken ez szokás volt, hogy szombaton mindig a rokonok, barátok jöttek egy feketekávéra vagy süteményre vagy nem tudom, micsodára. Anyám imádkozott is, nekem bár micvóm is volt. Zsinagógába eljártunk, de a zsidó ünnepek nem hagytak nyomot bennem. Tartottuk az ünnepeket, de semmiképpen sem úgy, hogy napokon keresztül. Szóval nem ültünk ott hosszan a templomban. Ez még Csehszlovákiában [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] volt, ott a vidéki társaságban, hogy mondjam, illett, hogy a zsidó fiúnak legyen bár micvója. Ez egy ünnepség volt, olyan, mintha azt mondanám, hogy lakodalom. Viszont falun az orvosnak a parasztok mindig hoznak kóstolót az ölésből. Ez úgy történt, hogy apám vett magának külön egy tányért, egy kést, egy villát, anyám meg egy külön fazekat [lásd: étkezési törvények]. És ha valami ilyen volt, azt anyám gondosan abban főzte meg. Krumplit csak úgy volt szabad hozzátenni, hogy a kóser kanállal belenyúlni a krumpliba, és így kirázni a tányér fölött, hozzáérni nem volt szabad. Én meg vártam éhes szemekkel, amíg apám evett, mert utána azt a tányért, azt a kést kaptam meg, csak egy volt. Aztán később lett még egy. Pénteken mentem valahova, és tudtam, hogy már zárni fognak, megvettem magamnak egy tányért, egy kést, egy villát, és miután valahova mentem még, beadtam a nagybátyámhoz, Menczel Dezsőhöz, aki a hitközség elnöke volt, hogy majd jövök érte – a fiával és a lányával rendszeresen összejártunk. Nekem az unokatestvéreim voltak, hogy úgy mondjam: a kinevezett testvéreim, mert én egyetlenke voltam. Amikor visszamentem a tányérért, azt mondta a nagybátyám, hogy holnap úgyis jönnek anyuhoz, majd ők elhozzák, hagyjam ott. Otthagytam. Az édesanyámnak szombat délután volt – idézőjelben mondom, mert nem ennyire protokollos – a „fogadónapja”. Akkor rokonok, barátok, kifejezetten zsidók jöttek egy kávéra meg valami süteményre. Szombat délután beállított a nagybátyám, a hitközségi elnök a másik nagybátyámmal, Menczel Sándorral, aki az iskolaszék elnöke volt, odaálltak ünnepélyesen édesanyám elé, és ünnepi beszédben elmondták, hogy a fia annyira vallásos, hogy a hitközségtől kért egy echt kóser tányért és villát. Kinyitották a csomagot, és a tányér fenekére rá volt verve a hitközség összes pecsétje. Szóval ez is azért a könnyedséget jelzi, tréfáltak. Tudták, hogy nekem miért kell, mindenki tudta.

Gyerekkoromban volt karácsonyfánk, énmiattam, a gyerek miatt nyilvánvalóan. És volt karácsonyi ajándék. Az egész baráti köröm, mindenki kapott karácsonyi ajándékot, én nagyon szegénynek vagy kisemmizettnek éreztem volna magam, hogyha én nem kapok. Ezek voltaképpen sokkal inkább népi, mint vallási ünnepek voltak. A karácsonyt én máig is népi ünnepnek érzem és nem vallásinak, tudom a vallási jelentőségét, de nem annak érzem.

Egyértelmű volt, hogy én zsidó elemibe megyek. Ott, Csehszlovákiában a zsidó nem egy megkülönböztető, lenéző szidalomszó volt, hanem egyszerűen egy olyan meghatározás, mintha azt mondom, hogy te fekete vagy szőke vagy. Ez egy meghatározás, és semmi egyéb következménye nincs. Én olyan természetes módon tudtam gyerekkoromtól fogva, hogy zsidó vagyok, mint azt – ez már nem látszik –, hogy szénfekete a hajam. Otthon, Csehszlovákiában ez nem volt kérdés. A baráti körömben voltak szlovákok, magyarok, néhány német is volt – kevés volt a faluban –, cigány fiúk is, parasztfiúk, értelmiségi fiúk, a jegyzőnek a fia. Szóval nem volt megkülönböztetés. Egyszer hármasban mentünk egy szlovák és egy magyar gyerekkel, és hogy úgy mondjam, korunkhoz képest, de politizáltunk, az egyikünk kijelentette határozottan, hogy „én magyar vagyok”. A másik azt mondta, hogy „én szlovák vagyok”. Én azt mondtam, hogy „én csehszlovák vagyok”. Tudniillik Csehszlovákia képviselte számomra – valószínűleg azért, mert sokat jártam Magyarországra, és ismertem a különbséget – azt a demokráciát, amit apámtól is tanultam, és amit nagyon szerettem, és nagyon megfelelt nekem. Én annak idején átjártam a cigányokhoz is. Cigánylányokhoz is. Nagyon jóban voltam a cigánylányokkal is, de tudtam, hogy azokhoz nem szabad hozzányúlni, az életveszélyes. De voltam én cigányoknál. Nem ebédelni meg vacsorázni, az protokoll lenne, ettünk meg ittunk, de ez alkalmi volt. Délután ott dumáltunk vagy játszottunk. Leginkább dumáltunk.

A zsidó elemi iskola a zsinagóga mellett volt, nagy udvarral, ahol játszani lehetett. Attól volt zsidó, hogy a hitközség tartotta fenn, és imádkoztunk minden nap elején, azt hiszem. Nem nagyon emlékszem, kicsit régen volt. Egy tanító néni volt, mert az iskola olyan kicsi volt, hogy egy teremből állt, három osztály mindig kapott valami feladatot, és a negyedikkel foglalkozott a tanító néni, akit Löwinger nem tudom, minek hívtak. Megtartottuk az ünnepeket, és rendeztünk iskolai kisünnepségeket is.

A gyerekkoromat felváltva töltöttem Vágsellyén és Győrben. Én Győrbe hazamentem, gyerekkoromban az volt a jelszavam, hogy milyen jó nekem, én otthonról utazom haza. Mert Vágsellye és Győr az nekem mind a kettő otthon volt. Iskoláskoromban, ha csak háromnapi szünet volt, már mentünk Győrbe. Nekem voltaképpen az igazi baráti társaságom Győrben volt, hiszen a szünetidőket, a nyarat mindig Győrben töltöttük, hacsak nem nyaraltunk a Balatonon, vagy jöttünk látogatóba a rokonokhoz, Budapestre, aztán később egy-egy színházba, egy-egy operára. Győrhöz annyi emlék fűz, hogy Izraelben a győriek tartanak engem számon édesanyám révén, és mert olyan sokat voltam ott. Vágsellyei csoport nincs is, mert azokból alig maradt valaki, de győri csoport van Izraelben. És rendszeresen kapom, ha ritkán is, a körleveleiket. Amikben most már egyre inkább csak az van, hogy ki halt meg, hiszen mi a túlélők vagyunk.

Győrnek nagyon szép uszodája volt. Komoly uszoda volt, hogy hány méteres, azt már nem mondom meg, azt hiszem, ötven lehetett. Nagyokat úsztunk, akkor én még a napi ezer méteremet leúsztam. Nagyapámtól kaptam bérletet, úgyhogy fizetni se kellett. De az egész csapat ilyen volt, körülbelül mindenkinek bérlete volt. Voltaképpen érthető, hogy a megyei tiszti főorvos unokájának a baráti köre jól szituált, asszimilált zsidó családok gyermekeiből állt. Együtt sétáltunk este a Baross utcán, ami akkor a főutca volt. És nagyon jól éreztük magunkat azzal, hogy dumáltunk, hülyéskedtünk. Aztán később néha valamit azért ittunk is. Részegség nem, de alkohol. Ez volt a társaság, fiúk és lányok persze együtt. Meg a szokásos gyerekkori szerelmek is természetesen. Erre [Vág]Sellyén alig volt időm. Ott mégis iskola volt, tanulni kellett. A szerelem Győrben volt. Ez olyan tizenöt-tizenhat éves korban kezdődött szerelem volt. A kislány ártatlanságára jellemző, hogy egyszer a barátnőjének a szülei nem voltak otthon, és négyen, mert a másik lánynak is volt egy fiúja, felmentünk hozzájuk, a két lány az ölünkbe ült, és csókolóztunk. Ezek után megrémültek, hogy ettől nem lesz-e gyerekük. Sétáltunk, strandra jártunk, cukrászdába jártunk, és feljártunk egymáshoz. Amit ma bulinak hívnak, azt akkor még zsúrnak hívták, és a mamák rendeztek ilyen zsúrokat, ahová meghívták a társaságból a fiúkat, olyan hat-nyolcat. Szigorúan csak vacsoraidőig. Ez délutáni buli volt. Én este néha elmehettem sétálni, de semmi különös. Kávéházba nem mentem, ahhoz még fiatalnak is éreztem magam, nem is igényeltem. Mozi nagyon ritkán. Sose voltam igazi mozis.

Győrben nem jártam zsinagógába. Nagyapám elfogadta azt, hogy apám engem másféleképpen nevel. A két világháború közti felvilágosult értelmiség nem igyekezett vallásos szellemben nevelni a gyerekeit. Én is inkább filozófiai gondolatokat kaptam a vallásról, semmint hitet. Megtanultam a társadalmi tettetést: templomba minden ünnepen el kell menni, mert mit szólnának az emberek?! Még örülök is ennek: valószínűleg akkor undorodtam meg egy életre a tettetéstől, s igyekeztem aztán a magam feje szerint berendezni az életemet. Rengeteget olvastam. Ha a nagybátyámnál voltam, Győrben, és jött egy páciens, akkor bementem az ő szobájába, ahol egy rökamié fölött volt a könyvespolc, valamit levettem, és olvastam. 1945-ben megtaláltam a könyvjegyzékemet, mert csuda rendes kisfiú voltam, és volt egy ilyen listám. A versek között, ha jól emlékszem, kétszáz költő szerepelt – antológiák is voltak közte, tehát nem feltétlenül kétszáz költőnek a saját kötete. Nagyon szerettem a verseket. Mint minden gyerek, azt hiszem, én is írtam természetesen. Salom Asch, Egon Erwin Kisch, József Attila, Jiří Wolker: ezeket apám adta először a kezembe [Sholem Asch (1880–1957) – lengyel származású jiddis regény- és drámaíró; Egon Erwin Kisch (1885–1948) – német nyelven író cseh publicista, író riporter, aki tudósítóként beutazta a világot; Jiří Wolker (1900–1924) – cseh költő, drámaíró. – A szerk.]. Ma is megvan még egy régi, ázott fedelű könyvem, Salom Asch német kiadása: Moskau, Roman. Megjelent 1930-ban. Ezt a kötetet is valamikor nagyon régen apám adta a kezembe, s én úgy olvastam, hogy meg ne lássa senki, elsősorban édesanyám ne. Aztán egyszer rosszul dugtam el, megtalálta, s komoly házi botrány lett belőle. Nem is engem szidott, inkább apámat, hogy minek ad politikai könyveket a kezembe. Olvasás és rádió. Apám rendszeresen hallgatott híreket, én leginkább zenét. Állandóan az akkori Budapest 1-et hallgattuk – azt mondanám, hogy az a mai Kossuth –, ami minden délben a Himnuszt játszotta, de Csehszlovákiában ez olyannyira nem volt gond, hogy nyitott ablaknál nyáron hangosan szólt a Himnusz. Na és? Mindenki tudta, hogy magyarok vagyunk. Nem kellett ezt titkolni.

Az érsekújvári gimnáziumban azok a gyerekek, akik zsidó iskolából mentek be, sorban bukdácsoltak. Úgyhogy apám okosabbnak tartotta, ha a kötelező négy elemi után elvégzek egy ötödiket [Vág]Sellyén, az állami iskolában, ami egyébként ugyanott volt a főtéren, a templom mellett, és az állami iskolai bizonyítvánnyal megyek a gimnáziumba. [Vág]Sellyéről más zsidó gyerek nem ment gimnáziumba. Tudniillik, itt voltaképpen zsidó értelmiségi nem nagyon volt. Kereskedők, fogorvos, az iskolaszéki elnök nagybátyám például fogász volt. Menczel Dezső, a hitközségi elnök borkereskedő.

Érsekújvárra vonattal jártam be, kivéve egy-egy nagyon kemény télen. Tudniillik hat óra két perckor indult a vonatom [Vág]Sellyéről, tehát addigra ki kellett érnem az állomásra, és akkor még nagyon hideg volt télen, úgyhogy a gyereket féltették. Akkor anyám szerzett egy érsekújvári nénit vagy családot, akinél lakhattam. Úgyhogy időnként ott is laktam, de sose voltam igazi érsekújvári. Akiknél laktam, azok nem voltak rokonok. De általában, akikkel összekerültünk, akár akiket édesanyám megtalált, baráti, ismerősi kapcsolatok révén, általában asszimiláltak voltak.

A gimnázium alatt zongorázni tanultam, semmi egyebet. A három nyelvet tudtam, és azt hiszem, akkor már elkezdtem az angollal foglalkozni, mert volt angol nyelvkönyvem. De nem tudtam még, csak éppen elkezdtem. A gimnázium szlovák nyelvű volt, amivel nem volt gond, mert mindenki beszélte a magyart és a szlovákot egyformán. Annyira, hogy volt egy nótánk, minden második sora magyar, minden második sora szlovák. Úgy szólt, hogy „Sárga liliom / Zelená hora (Zöld hegy)/ Ez a barna kislány / Nemá frajera (Nincsen szeretője)”. Szóval ennyire kétnyelvű volt a társaság. És a szellemünkre talán az jellemző, hogy Csehszlovákiában az utcán leginkább magyarul beszéltünk. 1938-ban [lásd: első bécsi döntés] magyar lett a gimnázium, Pázmány Péter Gimnázium lett a neve. És onnantól kezdve magyarul tanultunk. A német kötelező volt természetesen. De második élő idegen nyelvnek szlovákot vagy olaszt lehetett választani. Természetesen majd’ mindnyájan a szlovákot választottuk, mert azt nem kellett tanulni, azt úgyis tudtuk. De már ott kezdődött egy elkülönülés. Tudniillik a fasisztoid – akkor még csak „-toid” – családok gyermekei az olaszt választották. Ez már egy politikai elkülönülés volt.

Negyedikben szétrakták a csapatot. Az egyik osztály lett a színtiszta keresztény és olasz szakos, és a másikba mentek a zsidók, a reformátusok, a lányok és a szlovákot tanulók. Tehát az volt a szemétlerakodó telep. Nekünk maradt elég sok régi tanárunk, azokkal nem volt semmi baj. Azok a tanárok, akik Magyarországról jöttek, azok közt volt olyan, aki egyszerűen nyilas volt. Fogalmam nincs, hogy párttag volt-e, de világszemléletét tekintve az volt. Megjegyzésekben tükröződött, de abban is, ahogy viselkedett veled. Mert az egyik viselkedésforma az volt, hogy lenézlek, mert zsidó vagy. Nem tartalak teljes értékű embernek. Persze nem szabad általánosítani, mert nagyon rendes emberek is voltak köztük.

Az osztályban, azt hiszem, öten voltunk zsidók. Három fiú és két lány, ha jól emlékszem. Mi mindig is összetartottunk, mi ezeknek a lányoknak udvaroltunk legszívesebben. Kérem szépen, más a kultúránk. Akkor már azért úgy láttam, hogy jobban tudok beszélgetni azzal a zsidó kislánnyal, mint a parasztkislánnyal. Hiába fogom neki azt mondani, hogy Berzsenyi. Viszont ezekkel a zsidó kislányokkal lehetett beszélgetni, ez egy kulturált csapat volt. Szóval a mi beszélgetéseink és a játékaink is ilyenek voltak. Akkor volt barkochba játék, ahol gyakran versrészletek kerültek elő meg irodalmi kérdések. Szóval elkülönültünk kultúrában is és a velünk való bánásmód miatt is. Még akkor is, hogyha akkor még nem volt erőszakos elnyomás. Én még levente is voltam, és miután jó céllövő voltam, a levente céllövő csapatnak én voltam az edzője. És úgy vonultunk végig az utcán, hogy azt énekeltük: „Új levente parancsnokok, fel a fejekkel! Nézzünk az ellenségre zord tekintettel!” És cserkész is voltam, mert megmaradt, és a felszabadulás után előkerült egy olyan fényképem, ahol én cserkész egyenruhában állok. Én Csehszlovákiában lettem cserkész. De nem tudom megmondani, hogy mikor szűnt meg vagy rúgtak ki.

Azt hiszem, eléggé természetes, hogy az ország vagy egyes városok, vármegyék, hivatalok nem a legjobb embereiket küldték el a Felvidékre, hanem a szemetet. Annyira, hogy ott a magyar uraknak, akik nagyon várták a Magyarországhoz való csatlakozást, heteken belül tele lett a hócipőjük, és visszasírták Csehszlovákiát. Akkoriban ezt úgy hívták, hogy felszabadulás. Ez úgy kezdődött nálunk, hogy a Magyarországhoz csatolás napján édesapám elment, azt hiszem, pácienshez, és nagyon sokáig nem jött haza. Nem is telefonált. Telefonálni csak olyan helyről tudott volna, ahol van telefon. Anyám már ideges volt. Aztán hazajött beragasztott szemöldökkel és homlokkal. Kiderült, hogy a magyar bevonulás ünnepére egy bokszerrel majdnem a szemét verték ki. A szeme fölött a homlokát törték be. Hát ez volt számunkra a nyitány Magyarországhoz. Egyébként a tanárok is olyanok voltak, hogy a kémiatanárunk például kijelentette, hogy a magyar kémia vagy vegytan tankönyv úgy szemét, ahogy van, úgyhogy ő a cseh könyvből ad elő, akinek megvan, használja, akinek nem, az jegyzeteljen.

Hochmann Misi bácsi Budapest legjobb ökölvívó edzője volt, de zsidó. Ő volt az Énekeseknek, az első magyar ökölvívó olimpiai bajnokoknak az edzője [Énekes István (1911–1940): háromszoros Európa-bajnok ökölvívó (1930, 1932, 1934), az 1932-es Los Angeles-i olimpián légsúlyban aranyérmet szerzett. Öccse, Énekes Vilmos (1915–1990) szintén bokszolt, légsúlyban Európa-bajnoki címet szerzett (1937). – A szerk.]. És valamikor 1938 után, nem tudom pontosan megmondani, a bokszolók elmenekítették őt Érsekújvárra. Volt ott egy Bat’a gyár, ami ezek után Cikta lett magyar néven [Az első Bat’a céget 1924-ben alapította a dél-morvaországi Zlinben Tomáš Bat’a (1876–1932), „a szegény cipész fiából lett nagyiparos”. A Bat’a fivérek 1941-ben Martfűn is alapítottak egy céget, amelynek neve Cikta Cipőipari és Kereskedelmi Részvénytársaság volt.– A szerk.]. Ott szerveztek egy ökölvívó szakosztályt, aminek a Misi bácsi volt a trénere, és ő felvett engem a csapatba. Tőle tanultam bokszolni, ami nem jött rosszul a későbbi időben. Misi bácsit – ezzel előbbre ugrom, de itt kell elmondani – meggyilkolták, nem tudjuk, hogy kik. A felszabadulás után a magyar bokszolók lementek Érsekújvárra megkeresni azt, aki Misi bácsit feljelentette vagy kivégezte, agyonlőtte, agyonverte, ezt se tudjuk. De nem találták meg.

1938 után Vágsellyén volt színjátszó körünk. Voltaképpen – nem létezett ilyen, csak most fogalmazom meg – az ottani szocialista fiatalság csinálta. Voltak benne magyarok, szlovákok, zsidók egyformán. Mert általában a szocialisták nem azt nézték, hogy zsidó vagy-e vagy református. A tartalma az volt, hogy demokratikus, ha úgy tetszik, akkori fogalommal: államellenes. A rendezőnk az apám volt, de ez egy nagy csapat volt, legalább tizenöt ember. Mindent, amit előadtunk, be kellett adnunk a csendőrökhöz jóváhagyásra. Részben játszottunk valódi, megírt darabokat, komédiákat, könnyűt, részben helyenként beledolgoztunk és beledumáltunk. Aztán elszemtelenedtünk, magunk írtuk meg az aktuális darabjainkat, ráírtuk valamelyik szerző nevét és az ő darabjának vagy jelenetének a címét – nekünk is megvolt az engedélyezett darabok listája –, és beadtuk a csendőrségre jóváhagyni. Megnézték a listát, látták, hogy név stimmel, cím stimmel, pecsét rá, engedélyezve. Így tudtunk játszani. De azért egy csendőr mindig ott ült az előadáson, ellenőrizni, hogy mi megy. De úgysem ismerték a magyar irodalmat, pláne kabaréirodalmat, mert azért az ilyen jellegű volt. Akkor is, ha versek is hangzottak el közben, József Attila-versek, amik az akkori rendszer számára nem voltak túlzottan kellemesek. Azért a legerősebbeket egyszerűen nem mertük, tönkretettük volna a lehetőségünket. De egyszer az egyik kollégánk – mi se tudtuk – megcsinálta egy helyi csendőrnek a maszkját, és abban jött ki. Amitől mi alig bírtuk folytatni az előadást, mert röhögőgörcs fogott el minket, úgyhogy hátat kellett fordítani a közönségnek, hogy valahogy kibírjuk. Ezeknek az előadásoknak olyan híre lett, hogy Szenctől – ami akkor az utolsó magyar állomás volt, utána Szlovákia volt – Komáromig, mindenhonnan jöttek ezt nézni. Minden faluban volt munkás kultúrotthon. Ez volt a helyiségünk, ott tartottuk az előadásokat.

Az új határ ott húzódott a közelünkben. Én tudtam, hogy sok mindent csempésznek át onnan, mert Szlovákiában volt olyan, amit Pesten se lehetett kapni, falun még kevésbé. Gondolok olyanokra, hogy szardínia, kakaó satöbbi. Apámék viszont embereket csempésztek át, olyanokat, akiket üldöztek [Szlovákiában 1941-ben vezették be a zsidótörvényeket – lásd: Zsidó Kódex –, a zsidók deportálása pedig 1942-ben kezdődött. Lásd: deportálások Szlovákiából. – A szerk.]. 1940–1942 táján lehetett. Erről tudtam. Aztán amikor nagyobb lettem, jöttek emberek, nálunk aludtak, és másnap reggel a szüleim irataival feljöttem velük Budapestre, itt már várták őket az állomáson. Szóval több dolgom nem volt. Csak annyit kellett tudnom útközben, hogy ők az apu és az anyu, és együtt megyünk Pestre, bevásárolni, mit tudom én. Aztán fogtam a szüleim iratait, és egyedül mentem haza. Hogy üldözöttek, azt tudtam. Hogy nagyobbrészt zsidók, ezt is tudtam. Nagyobbrészt, nem feltétlenül, kommunisták voltak.

Negyedikesek voltunk 1941-ben [a nyolcosztályos gimnázium negyedik osztályáról van szó], amikor összevissza keverték a két párhuzamos osztályt. Nem tudom, akkor mennyire értettük meg ennek a mélyebb tartalmát, azt hiszem, csak jóval később lett világos számunkra. A két osztályban ugyanis fiúk és lányok, katolikusok, reformátusok és zsidók jártunk, és úgynevezett szaba¬don választható második idegen nyelvként részben olaszt, részben szlovákot tanultunk. Az első kötelező idegen nyelv természetesen a német volt. Itt a „természetesen” nem pedagógiai, hanem politikai szükségszerűséget jelent, hiszen 1941-et írtunk. Ekkor voltunk negyedikesek, s összevissza keverték a két párhuzamos osztályt. Illetve csak látszólag összevissza, mert megcsinálták a „tiszta” osztályt. Ebbe kerültek azok a fiúk, akik ¬katolikusok voltak, és a kisebbségi, tehát szolgaságra „termett” szlovák nyelv helyett a „győztesek” úri olasz nyelvét tanulták. A másik osztályba, mint a majdani kukavagonok ideiglenes szemét-tárolójába kerültek a zsidók, a reformátusok, a szlovákok és a lányok.

Körülbelül 1942-ben lehetett, ha egy évet tévedek, arról nem tehetek. Minden évben volt a KISOK-nak sportversenye, ez a Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központja. Én azon a nyáron egyszerre akartam indulni az aranyért és az ezüstért, mert szabályosan ilyen díjak voltak. Nota bene én voltam az egyetlen zsidó fiú, aki a tornász versenycsapatban voltam. Történt egy szép napon, hogy a tanárunk, aki felvidékiként igen rendes ember volt, elmondta, hogy a versenycsapat gyakorlatozik, a többiek ezt és ezt csinálják… „Menczel, hozzám!” Odamentem, szó nélkül a zsebébe nyúlt, kivett egy papírt, odaadta, elfordult, és ment valamelyik csapatot dirigálni. A papír, amit ideadott, a KISOK-nak a hivatalos levele volt, amely úgy szólt, hogy a versenyein zsidó vagy zsidónak tekintendő személy nem indulhat. Jó céllövő voltam, pontlövő voltam, és miután ez kiderült, én lettem a céllövő csapat edzője, vezetője. Végigolvastam a papírt, odamentem a tanárhoz – tornaórán is eléggé levente módon, ilyen katonás módon viselkedtünk –, „Köszönöm szépen. Jelentem, a céllövő csapatból is kilépek.” „Ne lépjen ki, maradjon gyakorlatban!” „Kilépek.” „Jó, gondolja meg! Óra végén jelenti.” Valahol izzott bennem a düh, mert engem, a gyereket, most ért először személy szerint a zsidóüldözés. Hogy én nem indulhatok. Az az ügyetlen trampli, aki szétvetett lábakkal ül a korláton, az indulhat, de én nem. Nem a tanárra voltam dühös, mert az nagyon rendes volt, a rendszerre voltam dühös. A gyűrűn nem dolgozott senki, felmentem a gyűrűre, szőnyeget se húztam magam alá, mert ilyenkor az ember nem gondolkozik, egyszerűen felmentem a gyűrűre, és elkezdtem csinálni, amit csak tudtam, de maximális sebességgel. Óriásforgástól kezdve, mindent. Sikerült kiesnem. Kissé elájultam, amikor magamhoz tértem, akkor a tanár meg néhány srác ébresztgetett, meg vizes ronggyal borogatott, meg a véres számat törölték, mert fogam ugyan nem törött ki, de a szám vérzett. Na ez volt az első személyes találkozásom a fasizmussal, az antiszemitizmussal, a rendszerrel.

Ha jól emlékszem, 1944 áprilisában jött ki az a rendelet, hogy zsidó nem utazhat [1944. április 7-től korlátozták a zsidók utazását: nem használhattak személyautót, motorkerékpárt, nem utazhattak vasúton, taxin, hajón vagy társasgépkocsin. – A szerk.]. Én vonattal jártam be Érsekújvárra, tehát ezek után nem utaztam. Magyarul: nem mentem iskolába. Édesapám bevitt a rendelőbe, és tanított a medicinára, hogy szükség esetén kiadhassam magam medikusnak. Aztán egy szép napon Petró Géza keresztény osztálytársam becsöngetett, bejött és átadta a bizonyítványomat – nekem eszembe se jutott, hogy bizonyítványosztás napja van. A bizonyítvány úgy szólt – és most tessék a tanári karra gondolni –, hogy színjeles vagyok, és mulasztott óráim száma nulla. Nem voltam rossz tanuló, de színjeles soha. Április óta nem jártam be. Ezt akkor csak felvidéki emberek csinálták meg. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, ahol ha úgy tetszik, elbőgtem magam. A meghatottságtól, félreértések elkerülése végett.

Aztán édesapámat úgynevezett honvédelmi munkaszolgálatos orvosként kirendelték Újkígyósra [Újkígyós – nagyközség volt Békés vm.-ben. – A szerk.]. El kell mondanom, hogy amikor köztudomású lett, hogy apámat el akarják vinni, akkor jött hozzá egy parasztküldöttség, hogy az egész falu aláír egy beadványt, hogy apámat ne vigyék el. Jöttek, hogy írnak egy ilyent, és apámtól kérdezték, hogy hova küldjék. Persze azt mondtuk, hogy semmi értelme, és ne írjanak! Újkígyós Békéscsaba mellett van, ahonnan a helyi orvos bevonult, tehát nem volt egészségügyi ellátása a környéknek. Az ottani főszolgabíró – akit én nem ismertem, soha életemben nem láttam, de nagyon rendes embernek kellett lennie – a kornak megfelelően nem barátságosan, hanem roppant hivatalosan azt mondta apámnak, hogy „Mégis hogy gondolja az ittlétét? Maga zsidóként keresztény cselédet vagy szakácsnőt nem foglalkoztathat. Úgyhogy küldök egy táviratot a vágsellyei szolgabírónak, hogy a feleségét és a családját, bútorokkal, mindennel együtt indítsák útnak Újkígyósra” [1944 áprilisában rendeletileg megtiltották a zsidók háztartásában nem zsidók alkalmazását, – A szerk.]. Ez volt 1944. valamikor június végén. Apám önéletrajzából derül ki, én nem emlékeztem rá, hogy ő összesen öt hétig volt Újkígyóson. Én az édesanyámmal később mentem utána, és engem előbb hívtak be munkaszolgálatra. Én ott két hetet töltöttem. Semmiféle emlékem nincs. Nem vettem észre olyat, hogy utálták volna a zsidót.

Újkígyóson volt egy orvoslakás, ami üres volt, és volt egy zöldkeresztes nővérke [lásd: Zöld Kereszt], ő volt édesapám asszisztensnője. Én Újkígyósról vonultam be munkaszolgálatra. Egy hétre rá, pontosan a születésnapomon, 1944. július tizenkettedikén kaptam a munkatáborban egy feladó nélküli levelezőlapot, amelyen csak annyi volt, hogy „Szüleit elvitték”. Szent meggyőződésem, hogy a nővérke küldte ezt a lapot. Az írását ugyan nem ismertem, de csak ő lehetett. Én 1945 után próbáltam megtalálni, de közben férjhez ment, úgyhogy a nevét se tudtam már. Nagyon szerettem volna neki megköszönni. Mert a rossz hír is hír, és több, mint a semmi. A csendőrőrmester, aki ott a parancsnok volt, egy nappal korábban vitette be a szüleimet a gettóba, mint ahogy az előírás volt. Másnapra, tehát aznap, amikor nekik még ott kellett volna lenniük, megjött a felmentés, hogy miután nincs orvosi ellátás, a doktor Menczel maradjon ott. Nem maradt, mert az őrmester bevitte. Miután ez az őrmester vitte ki a parasztok fiait leventeként nyugatra, amikor a felszabadulás után visszamerészkedett a falu közelébe, egy paraszt meglátta, mire a falu összes parasztja kirohant, és szabályosan agyonverték. Isten bizony nem vagyok vérszomjas, de speciel ennél nagyon szívesen ott lettem volna, és rúgtam vagy ütöttem volna én is.

Munkaszolgálatra Püspökladányba vonultam be, körülbelül egy hónapot voltunk ott. Ahhoz képest, amit az ukrajnai munkaszolgálatosok mesélnek, hogy úgy mondjam, gyöngyéletünk volt. Volt ott egy tisztes iskola, azok időnként kiszúrtak egy-egy nagyon zsidó kinézésű fiút, bevitték a saját körletükbe, és összeverve jött ki. Le kellett fektetni meg gyógyítani meg kezelni. Szóval azért aranyélet ez se volt. Egyszer sorakozón ott volt egy számunkra ismeretlen tiszt, és azt mondták, hogy „Szakképzettek kilépni!”. Az én szakképzettségem annyi volt, hogy gimnazista koromban minden nyáron egy hónapig tényleg szünetem volt, de édesapám akaratából egy hónapig dolgoztam különböző műhelyekben. Voltam autóvillamosságis, voltam asztalos, voltam villanyszerelő, voltam lakatos, voltam bádogos, minden voltam. Kitanult szakmám voltaképpen nem volt, csak beletanultam. Amit egy hónap alatt meg lehet tanulni, az alapokat azért megtanultam. Végigment ez a számunkra ismeretlen tiszt a sor előtt: „Mi a foglalkozása? Mi a foglalkozása? Mi a foglalkozása?” Mondtam, bádogos, mert ez a legegyszerűbb. Azt mondta, nem kell. Hátraléptem, és újra beálltam a sorba, és amikor megint hozzám ért, akkor azt mondtam, hogy esztergályos. Kell. Így jutottam szakképzettként Mosonmagyaróvárra, ahol összegyűjtötték az összes szakképzett munkaszolgálatost.

Az igazság az, hogy gyakran egyszerűen csak hordtuk át a lőszeres ládákat az egyik telepről a másikra, aztán a másikról vissza az egyikre, de nagyon szépen kellett fölrakni. Csak arra volt jó, hogy elfoglaljanak minket és dolgoztassanak. De aztán jöttek a németek, hogy nekik emberek kellenek, és kérdezték, hogy ki beszél németül. Én németül jól beszéltem, jelentkeztem. Így lettem ennek a németeknek dolgozó brigádnak először tolmácsa, aztán századparancsnoka. Mert minden századnak volt természetesen katonai századparancsnoka, de volt egy zsidó századparancsnok is. Ebben semmi jó nem volt, mert hogyha a fiúk szóltak nekem vagy bármelyik századparancsnoknak, ők nyugodtan lóghattak, bejártak feketén Magyaróvárra [Moson és Magyaróvár 1939-ben történt egyesítése óta: Mosonmagyaróvár. – A szerk.]. Ha történetesen ellenőrzés volt, én mindig jelentettem azt, hogy három embert elküldtem fáért, kettőt meg nem tudom, hova dolgozni, a többiek, létszám ennyi. Mindez bokaösszecsapás, tisztelgés, szóval ilyen katonai parádé.

Németek. Furcsa módon a németeknél jobb volt dolgozni, mint a magyaroknál. Egy pincéből kellett vagonba rakni nehéz ládákat, állítólag baltafejek voltak bennük, olyan nehezek voltak, hogy ez igaz lehetett. Én arra gyanakszom, hogy mégis más volt benne, fegyver vagy lőszer. Magyar kerettel [keretlegényekkel] – tapasztalatból mondom – ezt úgy kellett volna csinálnunk, hogy minden zsidó a vállára vesz egy ládát, és cipeli a vagonig, amíg össze nem roskad. A németek hoztak keskenynyomtávú síneket, lerakták a raktártól a vagonig. Hoztak két kocsit, ilyen pici vasúti kerekekkel, a pincében csináltattak velünk egy állványt – velünk csináltatták, de egyáltalán csinálhattuk, már ez is jó. Szóval két ember a pincében felemelte, voltaképpen csak kézmagasságig egy platóra, ott állt másik két fiú, az továbbemelte a következőre, és a harmadik kettő tette fel az odatolt kocsira. A kocsit ketten eltolták, a vagonba ugyanígy lépcsőzetesen rakták fel. És bent két fiú rendezte. Nem volt kétségem, hogy addig kellünk nekik, amíg tudunk dolgozni, de a németek igyekeztek az erőnket megtartani, hogy dolgozni tudjunk.

Itt még egy kalandom volt. Első nap, amikor megérkeztünk [Moson]Magyaróvárra: sorban állás ebédért, csajkát odatartani a kondérhoz. Odatartom, és a szakács, aki osztja a kaját, megfogta a csajkám másik felét. Na ezt én már nagyon jól ismertem, ez arra való, hogy amikor belevágta a kaját, akkor ki is tépi a kezemből, hogy kiessen az étel, és ne tudjak enni. Tehát nagyon jól megmarkoltam. Nem ez történt, nem kitépni akarta, hanem ott tartotta, és még egy kanállal mert bele. Kérem szépen, az, hogy valaki minden indok nélkül gonosz hozzám, ez természetes volt, ez nem volt feltűnő. De hogy valaki minden indok nélkül jó hozzám, ez furcsa volt. Tehát megkerestem ezt a fiút. Kiderült, hogy én ugyan nem ismertem őt, de ő ismert engem. Ugyanis ez a [moson]magyaróvári szakács annak idején látta a mi vágsellyei színházi előadásainkat, és onnan ismert meg engem. Ennyit a barátságról. Aztán benn dumáltam nála a konyhán, amikor bejött egy másik, idősebb, de ugyanilyen kinézésű pali: katonanadrág, ingujj, és morgott valamit, hogy menjek a francba, és mit keresek ott, semmi keresnivalóm. Mire azt mondtam neki, hogy nem őhozzá jöttem, hanem a barátomhoz, és menjen ő a francba. A pali ki is ment. Azt mondta a barátom, na most te elintézted magad. Mondom, mért? Azt mondja, ez volt a honvéd főszakács, aki a legocsmányabb besúgó, emiatt már nem tudom, hány embert kötöttek ki, mert különböző bűneiket besúgta. Most jön a furcsaság. Ez az ember egy komáromi halász volt, tehát mindig mindenkinek a szolgája, beosztottja. Én kiabáltam vele, tehát elfogadott úrnak. Engem soha nem jelentett fel, és ha ki akartam menni este, mert feketén kilógtunk, és azt mondta, hogy ma nem megy sehova, akkor tudtam, hogy éjszaka ellenőrzés lesz, és akkor maradtam. Szóval, hogy úgy mondjam, vigyázott rám.

[Moson]Magyaróváron is egy hónapig voltunk körülbelül. Aztán a komáromi Csillag-erődbe kerültünk, ahol máig sem tudom, hogy miért és hogyan, engem bevittek kihallgatni azzal, hogy én szovjetorosz kém vagyok [Csillag-erőd – a komáromi erődrendszer egyike, 1944 őszén sok roma származású embert innen indítottak a különböző koncentrációs táborokba. – A szerk.]. Fogalmam nincs, hogyha tényleg kém lettem volna, akkor: egy, milyen információkat tudok ott zártan, őrség között beszerezni; kettő, hogyan tudom azokat továbbítani. Ez nem zavarta őket. Évekig hordtam a hátamon a cigarettaégetések nyomait, mert ez volt a vallatás egyik módszere, de aztán azok is elmúltak. Tíz vagy tizenöt év kellett hozzá, hogy elmúljon, még mutogattam, mondjuk, úgy 1960-ig. Három nap volt a kihallgatásom, az is sok volt. A Csillagerődben csak gyakorlatozással foglalkoztunk, semmiféle egyéb nem volt. De gyakorlatoztattak egyfolytában, hogy ne lustuljunk el! Ez ugyanaz, mint hogy cipeltük a ládákat az egyik udvarból a másikba és vissza. Az egész néhány napig tartott. Komáromból mentünk a Csallóközbe lent nyűni, ami a világ legrondább munkája. Kézzel, marokkal kell azokat a kemény töveket kiszakítani, az nagyon kemény munka. Más izmokat követel a paraszti munka, mint a munkásembernek a munkája, és azok az izmaim nem voltak kifejlődve, mert én földműves munkát sose csináltam. De elég erős fiú voltam, tehát baj nem volt. Máig is emlékszem, hogy egy Fiedler nevű úr bérelt ki minket a honvédségtől erre a keserves lennyűvésre. Utána visszamentünk Komáromba.

Mondtam, hogy [Moson]Magyaróváron századparancsnok lettem. Azt is kezdtem mondani, hogy a fiúknak jó volt, mert ha szóltak nekem, akkor nyugodtan lóghattak. Én nem lóghattam, mert ha valakinek – keretnek, tiszteknek, németeknek – valami kellett, akkor „Menczel!”. Mert én tolmácsoltam is a magyar tiszteknek a németeket, és viszont. Szóval én nem lóghattam meg, én nem voltam bent [Moson]Magyaróváron, ezért untam a századparancsnokságot. Komáromban volt egy zászlóaljírnok, aki szintén zsidó fiú volt, azt hiszem, azért lett zászlóaljírnok, mert Magyar volt a vezetékneve, és a szolgálatvezető főtörzsőrmestert is Magyarnak hívták, aki egyébként egy vadállat volt, de nem tűrhette, hogy egy Magyar nevű a többi zsidó között legyen. A zászlóaljírnok segítségével én átmentem egyszerű munkaszolgálatosnak a másik századba, és az én századomat átvette valaki más. Hogy ezt miért csináltam, azt nem tudom, csak untam a századparancsnokságot. A vége az lett, hogy a másik századot – amelyiket otthagytam – beosztották az ELO-ba, az ellátó osztályhoz Székesfehérvárra, ami nagyon jó hely volt, mert egy élelmiszerraktárban mindig van mit enni. Minket meg vittek az FFG-be, a Fémáru- Fegyver- és Gépgyárba, azelőtt úgy hívták, hogy Lampart, az Pesten, a Királyerdő fölött volt [A Lampart márkanevet 1932-ben jegyezték be mint védett márkát. Maga a Fémárú Fegyver- és Gépgyár 1935-ben jött létre több korábbi cég összeolvadását követően. Három üzemegysége volt, a Soroksári úton volt a gyár, Kőbányán hengermű, Törökbálinton pedig szerelőüzem működött. Egyébként az FFG nem a csepeli Királyerdő fölött volt, hanem a budai részen lévő Kamaraerdő fölött.– A szerk.]. De aztán a másik csapat sem jutott el az ELO-ba, mert közben bombázták Szőnyben a benzinfeldolgozót, rettenetes tűz volt. Odavitték az egész századot, amit én otthagytam, és a fele ott pusztult.

Minket barakkok vártak a Kamaraerdő felett. Fabarakkok voltak, a gyáron kiül. Három napig cipeltük az üres lőszeres ládákat – balról jobbra, szabályos gúlába raktuk, aztán lebontottuk, és cipeltük jobbról balra, ahonnan hoztuk. De ha egyetlen láda nem állt pontosan a helyén a gúlában, akkor újra kellett építenünk az egészet. Aztán vagy nyolcunkat, esztergályosokat bevittek a rezsiműhelybe, tehát ami az üzem számára dolgozik, nem fegyvergyártáshoz. Odaállítottak egy esztergapadhoz, hogy mutassam meg, hogy tényleg tudok-e esztergálni. Abban a percben mellém lépett egy munkás, és miközben lehajolva, kvázi mutatta nekem a mit-hogyant, ilyeneket mondott, hogy „Idehallgasson! Attól a micisapkástól óvakodjon, az nyilas. Ezzel, aki itt fúr, nyugodtan beszélhet, ez a mi emberünk”. Szóval voltaképpen ilyen sima módon találkoztam az ellenállással. Ezek rendszeresen csempésztek ki kézigránátokat.

A mi munkánk az volt, hogy a kézigránátokat felvágjuk, és a töltetet ládába öntsük, miután valami építkezés folyt a gyárban, és robbantani kellett a sziklákat. Tehát azt, hogy hiányzik-e néhány kézigránát vagy sem, a kutya se vehette észre, hisz az eldobott üres hüvelyekkel ki foglalkozik. Aktatáskában, amiben hozták a kis tízóraijukat vagy ebédjüket, abban vitték ki a kézigránátokat. Ami azért volt veszélyes, mert a kapunál minden munkásnak be kellett nyúlnia egy ládába, és kivenni egy lapos fémlapot, olyan volt, mint egy pénzdarab. Aki pirosat húzott, azt vitték be a csendőrök – mert csendőrőrség volt a kapunál –, és megmotozták. Ha megmotoznak valakit, akinél kézigránát van, az halál. Ők úgy csinálták, hogy mindig ketten mentek. Az egyiknél volt a kézigránát, ha véletlenül ő húzta a pirosat, akkor cseréltek. De miután megismerkedtünk, lett jobb megoldás. Akkor még hordták a térd alatt megkötött nadrágot, nem is emlékszem, hogy hívják [térdnadrág], abba tettük bele a kézigránátokat, és mi vittük ki. Ugyanis mi zárt egységben és nyitott kapun mentünk ki, és nem húztunk semmiféle lapokat. Aztán a körletünk hátsó ablakához odajött az egyik munkás, adott egy üres bőröndöt, nálunk volt mindig egy másik, abba a bőröndbe tettük be a kézigránátokat, és átadtuk nekik.

Sokkal később csináltam riportot – már mint televíziós – Ajtaival, az a Marót-csoportnak volt a vezetője, akik a Gömbös-szobrot robbantották fel, és amikor erről beszéltünk előtte, és elmondtam, hogy én Francia János sejtjével voltam kapcsolatban, akkor azt mondta, hogy lehet, hogy mi kaptuk a maguk kézigránátjait [Ajtai Miklós (1914–1982) – a háború alatt részt vett a budapesti kommunista ellenállásban. A háború után vezető minisztériumi tisztviselő volt, majd az Országos Tervhivatal elnökhelyettese, később elnöke, 1961-től tagja volt az MSZMP KB-nak, 1967–1974 között a minisztertanács elnökhelyettese volt. A Marót-csoport vezetője nem ő volt, hanem Padányi Béla mérnökhallgató, ő robbantotta fel egy társával a Gömbös-szobrot, az Erzsébet-híd budai hídfőjénél, 1944. október 6-án. – A szerk.]. Szóval így kerültem én bele az ellenállásba. Ez is veszélyes volt, de nem annyira, mint amit a munkások csináltak.

A gyárhoz még egy történet kapcsolódik, ami a munkások hozzánk való viszonyát illeti. Időnként beszöktünk Budapestre. Kamaraerdő Buda külső részén, Nagytétény után van [Viszonyítási pont kérdése: közelebb van Budapesthez, mint Nagytétény. Lényegében Budatéténnyel van egy magasságban. – A szerk.]. Fönt a hegyen volt az FFG, és le lehetett menni a kamaraerdei hévmegállóhoz, és HÉV-vel jöttünk be Pestre [A mai Móricz Zsigmond körtér és Kamaraerdő (ill. Törökbálint) között az 1960-as évekig HÉV közlekedett. – A szerk.]. Voltaképpen elég könnyen mozogtunk, miután a barakkjaink egy erdő szélén voltak. Azt is mondhatnám, hogy az erdőben, csak a legszélén. Onnan lelépni nem volt különösebben nehéz, nem voltunk úgy körülvéve őrséggel, mint egy fogolytábor. Csak a keret ellenőrzött időnként. De onnan nem volt nagy kunszt lelépni. Lementünk egy lejtős hegyoldali úton a HÉV-hez. Ez nem volt egészen veszélytelen, mert kezdetben nem voltak irataim, később már lettek. Nekünk csak katonasapkánk volt és sárga karszalag, de azt le lehetett venni [lásd: munkaszolgálat (musz)]. Megvettem a Harc című szennylapot, ami a legocsmányabb fasiszta lap volt, és azt olvastam végig a HÉV-en és villamoson is. [A „Harc” című fasiszta hetilap, amely a „Der Stürmer” mintájára készült, az 1944 tavaszán alakult Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet lapja volt. A hetilapot az intézet igazgatója, Bosnyák Zoltán szerkesztette. – A szerk.]. Mert feltételeztem, hogy aki a „Harc”-ot olvassa, az nyilvánvalóan nyilas, és azt nem akarják igazoltatni. Egyszer későn értünk vissza a táborba, és kiderült, hogy éjszaka riadó, tehát névsorolvasás volt, és hárman hiányoztunk. Mi ugyan elmondtuk, hogy későn értünk a bunkerhoz, addigra már bezárták az ajtaját, nem tudtunk bemenni, tehát máshol dekkoltunk. Egy szó se volt igaz belőle, természetesen nem is hitték el. Kaptunk tíz nap szigorítottat. A szigorított azt jelenti, hogy nappal dolgozom, az éjszakát börtönben töltöm. De nem volt börtön! Ezért a rezsiműhely megkapta az utasítást, hogy az egyik légvédelmi bunkert, ami bent volt a kapun belül, amin túl mi munkaszolgálatosok nem mehettünk, alakítsa át börtönné [A munkaszolgálatosok csak a különálló rezsiműhelyben dolgozhattak, a gyár területére nem léphettek be. – A szerk.]. Miután a rezsiműhely munkásai – ha szabad ezt mondani, a barátaim – alakították át, ragyogóan megcsinálták. Mi este bevonultunk úgy, hogy semmi nem lehetett nálunk, se könyv, se cigaretta, se gyertya, se lámpa. Ott bent várt minket a cigaretta, a gyertya, a világítás, mert igaz, hogy a kapcsoló úgy volt, hogy csak kívülről lehet kapcsolni, de betettek egy rejtett kapcsolót, hogy mi is meg tudjuk gyújtani. A lejáratot – minden bunkerben van egy vészkijárat – kívülről lelakatolták, de úgy, hogy mi belülről ki tudjuk nyitni, úgyhogy amikor sötét lett, és eloltottuk a lámpát, kinyitottuk, és friss levegőt lélegeztünk, és úgy aludtunk. Éjszaka is van ebédszünet az éjszakai műszaknak, és azt hiszem, a második naptól minden éjféli ebédszünetben a munkáslányok lejöttek hozzánk. Ez is a munkások viszonya a zsidókhoz. Mert tudták, hogy zsidók vagyunk. És ha nem, akkor ott azonnal kiderült volna a körülmények miatt.

Időközben, szeptember–október folyamán felvettük a kapcsolatot az illeggel [a cionista ellenállással – A szerk.], ahol azt mondták, hogy először a távolabbiakat kell menekíteni, mi itt vagyunk Pest mellett, tehát maradjunk addig, amíg nem akarnak minket Németországba szállítani, akkor viszont tűnés. Október tizenötödikén hangzott el a kormányzói beszámoló [lásd: Horthy-proklamáció], az volt, azt hiszem, az egyetlen eset, amikor én hivatalosan bent lehettem Budapesten. Mert egy kerettel eltávozást kaptunk, azzal, hogy a keret végigkísér minket mindenkihez, akihez bármelyikünk menni akar, tehát mindnyájan végigjárjuk mindenkinek a hozzátartozóit. Ami persze a valóságban úgy történt, hogy összeadtunk annyi pénzt, hogy a keretnek kellő tartaléka legyen, leültettük őket az akkori Horthy Miklós téren [Ma Móricz Zsigmond körtér. – A szerk.], hogy igyon-egyen, este hatkor itt vagyunk. Igen ám! Csak közbejött a kormányzói beszéd, hogy vége a háborúnak, amit mindnyájan elhittünk. Mert nemcsak én voltam ilyen hülye, hanem tízmilliók. Nem mentünk vissza. A németek először pucoltak, mentek ki a kocsikkal, aztán jöttek vissza. Megjelentek a nyilasok fegyverekkel. Az utcán egyszerűen körbefogtak az éppen arra járókat, teljesen véletlenszerűen, és elvitték őket. Sajnos az illeggel csak megbeszélt kapcsolataink voltak, tehát tudtam, hogy szerdán este nyolckor itt és ott találkozhatom X-szel. A valódi nevét sem tudtam, akkor általában álnéven éltünk mindnyájan, minthogy a hamis irataink természetesen más névre szóltak. Nem volt semmiféle kapcsolatunk. Akkor megjelent egy rendelet, hogy aki – nem emlékszem a dátumra – tán huszadikáig, egy csütörtöki napig [Csütörtök október 19-e volt. – A szerk.] visszamegy, azt nem tekintik szökevénynek. Miután ellenállásbeli kollégáim, barátaim, elvtársaim rosszul álltak iratokkal, és ezek után még gyorsabban kellett a messze levőket menekíteni, azt mondták, hogy mi menjünk vissza. Visszamentünk. Igaz, hogy volt egy rendelet, hogy mi nem vagyunk szökevénynek tekintendők, de azért elvittek minket a csendőrök a nagytétényi kastélyba, aminek az udvara egy fallal végződik. Odaállítottak a falhoz, szemben velünk felállt a kivégzőosztag egy parancsnokkal: „Fegyvert tölts! Irány, tűz!” És én állva maradtam. Jobbra nézek, balra nézek, a barátaim is állnak. Az egyik omlott össze, mint utólag kiderült, félelemből. Szóval, csak játszottak velünk. Eljátszottak egy kivégzést, de mellénk lőttek. De megígérték, hogy legközelebb tényleg kivégeznek. Ennyi volt. Megéltem a kivégzés előtti utolsó pillanatokat.

Aztán visszamentünk, és dolgoztunk tovább a gyárban egészen decemberig, amikor kiadták a parancsot, hogy csomagolás és másnap indulás. Hogy hova, azt nem mondták, de nem volt nehéz kitalálni, hogy Németországba. Akkor az éjszaka csöndjében szépen csendben leléptünk. Akkor már megvolt a kapcsolatunk, és akkor már volt az Üvegház, és voltak a vöröskeresztes irodák, tehát volt hova mennem. Munkám is lett, mert azt mondták, hogy nekem olyan jó fasiszta képem van, tehát leventeoktató egyenruhát kaptam nyilas karszalaggal és hamis iratokat, amelyekkel mint a Hűség Házának 19-es számú futára – a Hűség Háza, az Andrássy út 60, a nyilas központ volt – különböző, nyilván olyan embereket, akikre a mozgalomnak volt szüksége, hoztam ki, részben a Teleki térről, részben az Albrecht laktanyából. A Teleki téren volt egy ház, ott gyűjtötték össze azokat a zsidókat, akiket a pályaudvaron akartak bevagonírozni [A Teleki tér 4–10-ben (az egykori Antiszemita Párt egyik gyülekezőhelyének – Teleki tér 8 – szomszédságában) volt nyilasház – gyűjtőház –, ahova 1944 őszén „utcán elfogott, lakásokból kirángatott zsidókat hoztak be” („Zsidó Budapest”, 480. oldal). – A szerk.]. Nyilván Németországba akarták küldeni őket, ezért kellett őket kimenekíteni. Az Albrecht laktanyában meg utcán elfogott emberek voltak leginkább [A laktanya a mai Lehel út, Dózsa György út, Tüzér és Csángó utca határolta területen állt. – A szerk.]. Természetesen ugyanúgy üvöltöttem velük, mint a többi nyilas, és csak amikor ketten indultunk útnak, akkor szegődtem melléje, és nem előttem ment, és mondtam el neki szép csöndben, hogy ki vagyok, és biztos helyre viszem. A biztos hely egy vöröskeresztes tábor volt az Amerikai úton [lásd: Kolumbusz utcai menekülttábor], aminek nagyon sok pénzért SS-védettsége volt. Hogy ezt ki intézte, nem tudom, nem is az én dolgom. Nekem ott is volt egy fekhelyem, éjszaka kellett ott egy hely, hogy ne kelljen kóborognom, bár voltak irataim. Hamisak, de iratok. Olyan iratom is volt, hogy Kolozsvárott vagy Nagyváradon, nem tudom, mindenesetre Erdélyben, olyan helyen, ahol már oroszok voltak, tehát nem lehetett ellenőrizni, egészségügyi okokból, nem tudom, milyen nemi baj miatt végeztek rajtam egy műtétet. Mert az, hogy körül vagyok metélve, nyilvánvalóan kiderül.

Én is készítettem iratokat. Véletlenül derült ki, hogy az egyik hadiüzemi parancsnoknak az aláírását tökéletesen tudom utánozni. Én is bejártam a hamispapírgyártó műhelybe, megláttam az aláírást, és mondtam, hogy ezt én meg tudom csinálni. Leültem, és kapásból megcsináltam ugyanazt az aláírást. Attól kezdve dolgoztam mint hamisító is az Üvegház pincéjében. Először voltak a valódi schutzpassok. Aztán sorba kaptuk a munkásszázadoktól a teljes névsorokat, és éjszakánként a pincében gyártottuk a hamis schutzpassokat. Egy-egy lány gépelte, és én meg többen mások diktáltuk a neveket, és csomagszámra küldtük az egyes századoknak a schutzpassokat. Akkor még azt hittük, hogy ezek érnek valamit. Zsebükben a papírral, mi azt hittük, hogy védve vannak. Megmondták nekik, hogy ezt csak akkor lehet használni, hogyha el akarják őket vinni. Szóval ezt csak eltenni, amíg nincs rá igazán és komolyan szükség. A schutzpass alapján ők svájci állampolgároknak számítanak, tehát a magyar hatóságok nem nyúlhatnak hozzájuk elvileg. Annyit értek végül, mint a klozettpapír, ha szabad magam ilyen szépen kifejezni. De ezt még akkor nem tudtuk, úgyhogy gőzerővel gyártottuk.

Egyszer az aktatáskám tele volt aláírt és lebélyegzett, de kitöltetlen születési anyakönyvi kivonatokkal meg még valamilyen iratokkal, amikor a Nyugatival szemben egy nyilas járőr megállított, és igazoltatott. Tél volt, tehát ez már november, december. Az aktatáskámat odaadtam az egyik nyilas srácnak, mert ezek tizenéves kölykök voltak, kényelmesen levettem a kesztyűmet, benyúltam a brifkóba, kivettem a természetesen hamis irataimat, igazoltam magam, visszaadták az iratokat. Mondom: „Várjon egy kicsit!” – felvettem a kesztyűmet, visszavettem az aktatáskát, amit ha megnéznek, akkor világvége. De miután nála volt, tehát nem nézték meg. Szóval azért ilyen apróságok is voltak. Fellépés. Eléggé magabiztos voltam. Magabiztos voltam? Szemtelen voltam. Legyünk őszinték! Az igazság az, hogy egyikünk sem számított rá, hogy ezt sikerül túlélnünk. A barátom a tár utolsó golyójába belekarcolta a monogramját. Nekem is volt fegyverem, akkor nem volt nálam szerencsére. Én nem karcoltam be a monogramomat, de elhatároztam, hogy az utolsó golyót nem lövöm ki, mert inkább magamnak tartom, mint hogy hagyjam magam megkínozni, hogy kiszedjék belőlem, amit el tudok mondani.

A KISKA-val volt kapcsolatunk, de a kommunista ellenállással nem. Túlzott volt a titkolózásunk, ezért nem volt kapcsolatunk például a Marót-csoporttal. Erről Ajtaival beszélgettünk később, hogy sajnos féltünk, és nem bíztunk egymásban, és nem tudtuk, hogy hogyan vegyük fel a kapcsolatot. Szóval nem volt kapcsolat. Nekem csak a cionista ifjúsági mozgalommal volt kapcsolatom. Ezek mind az ő dolgaik voltak, amiket eddig elmondtam. Amikor mi bejártunk Budapestre, itt ismerősökön keresztül, tehát zsidókon keresztül tudtuk felvenni a kapcsolatot, nyilvánvalóan a cionistákkal. Az egész Üvegház voltaképpen a cionista mozgalomnak a kezében volt.

Egy szép napon – mert ott tartottam, hogy embereket időnként éjszaka szöktettem az Amerikai útra – reggel puskalövésre ébredtünk, és hangszóróra: „Sorakozó! Senki nem hagyhatja el a terepet!” Magyar csendőrök vettek körül minket és katonák és nyilasok persze [A Kolumbusz utcai tábort 1944. december 3-án rohanták meg a nyilasok, az időseket a gettóba hurcolták, a munkaképeseket Bergen-Belsenbe deportálták. – A szerk.]. Az irataim szerint én ugye nyilas futár voltam, egy másik katonatiszt, a harmadik nem tudom, micsoda, szabadságon. Többen voltunk ott ilyenek. Egyetlen fiú volt, aki azt mondta, hogy ő megpróbál ezekkel a papírokkal kijutni. Mi meg voltunk győződve, hogy nem megy, úgyhogy megsemmisítettem a papírjaimat, mint ahogy a többiek is. Ez a fiú odament a parancsnokhoz, szabályosan katonásan jelentkezett: sebesülési szabadságon itthon levő őrmester vagy micsoda a frontról, és egy zsidó tartozik neki, azért jött be ide, hogy a pénzét visszakapja. Duma, duma, végül nadrágot letolni! Kész, lebukott. Ott, akkor láttuk utoljára, amikor két nyilas elkísérte. Jóval később volt egy házunk, valamelyik, a Liget felé vezető úton, nem emlékszem, ennek a hátsó lépcsőjét használtuk. Ott találkoztam vele, és a következő történetet mondta el. Bevitték a Margit körútra a katonai fegyházba, ahol három napig a kutya se kérdezte, hogy micsoda, majd felvitték egy hadbíró századoshoz, a rang mindegy. A fiú gondolta, hogy ő itt már nem veszthet semmit, a golyót úgyis megkapja, úgyhogy amint bevitték, nem várt semmi kérdést, vigyázzba vágta magát, tisztelgett, és azt mondta: „Százados úr! Alázatosan jelentem, hogy lehet az, hogy egy magyar katonát, olyan ember, aki nem katona, mert ezek a nyilasok civilek, elfog, három napig sitten vagyok, három napig senki sem kérdezi, hogy mi vagyok, mikor én sebesülési szabadságon vagyok itthon.” – Nagy duma. Jó, rendben van. „Hozzák be az őrmestertől – ez állt a papírjaiban – elvett dolgokat!” – A fiúnak sose volt revolvere. De a revolvertáska az természetesen hozzátartozott, leginkább szalámis zsömlét tartott benne. Behozták a cuccait, felvette, kinyitotta: „Jelentem, eltűnt az oldalfegyverem.” „Hozzanak egy oldalfegyvert az őrmesternek!” – Úgyhogy bement revolver nélkül, kijött egy szolgálati töltött revolverrel. Na, ilyen is volt.

Minket viszont, akik ott maradtunk, vagonba raktak. Nyolcan vagy tízen voltunk fiatalok, akik a bedrótozott ablak ellenére menekülni akartunk. Egy teljes éjszakát állt Kőbányán a vonat, úgyhogy nyugodtan kiszökhettünk volna, az öregek nem engedtek. Féltek. Mert hogyha mi megszökünk, akkor őket fogják megtizedelni meg felelősségre vonni, meg nem tudom, micsoda. Na most az igazság az, hogy lecsapni le tudtuk volna őket, de hát nem fogok öreg zsidókat megverni. Nyolc napig tartott, amíg sikerült őket meggyőznünk, hogy teljesen mindegy. Győrön túl voltunk, egy rossz emlékű helyen, Abdán [1944-ben, sok, a bori rézbányákból nyugat felé hajtott munkaszolgálatost itt lőttek agyon a németek (többek között Radnóti Miklóst is). – A szerk.], ahol kibontottuk az ablakot, az első két fiú kiugrott. Az utolsó vagon volt a csendőröké. Hallottunk valamit, kinéztem, láttam, hogy az utolsó kocsiból reflektoroznak, és ezt a két fiút lelőtték. Úgyhogy várni kellett. Átmentünk Abda állomáson, utána sötét lett, nem reflektoroztak, gyerünk ki!

Azt tudtam, hogy a réteken meg erdőkben menni veszélyes, mert akkor nyilván bujkálok. Tehát kimentem az országútra. Az országúton már baktattam egy jó ideje, amikor kocsizörgést hallottam. Megfordultam, megnéztem: a tejes. Megálltam, ő is megállt, azt mondja: „Győrbe megy?” „Igen.” „Na, ugorjon fel!” Felugrottam. 1944 decemberében Budapestről már csak egy kivezető út volt a nyilasoknak, mert a szovjetek már körülfogták, és nekem ezen az úton kellett visszajutnom, mert csak Pesten juthattam megint iratokhoz. Igazán elbújni csak tömegben lehet, tehát Pesten. Mázlim volt a tejessel, fogalmam nincs, hogy gyanította-e, tudni nem tudhatta, de gyanítani gyaníthatta, hogy ki vagyok. Elmondta, hogy nagyon rossz most ám Győrben, mert például az állomáson ott vannak a csendőrök, és aki odamegy, azt igazoltatják, és az emberek leginkább azt csinálják, hogy kimennek a város végén a benzinkúthoz, mert ott a teherautók meg szoktak állni tankolni, és teherautóval vitetik magukat tovább némi pénzért. Még egy szerencsém volt vele. Nem tudtam, hogy Győr határában ellenőrzés van, ez viszont, amikor odaértünk az őrbódéhoz, akkor elüvöltötte magát, hogy „tejes!”, és simán mentünk tovább, megállás nélkül. Ő aztán, miután házanként ment, engem lerakott, én meg messze elkerülve a pályaudvart, kimentem a város végére. Sikerült egy teherautóra feljutnom, azt hiszem, Komáromba ment vagy valamivel tovább, de én Komáromig mentem. Komáromban egy másik teherautóra kéredzkedtem fel. Lefeküdtem a platón, amikor egyszerre felszállt ugyanoda a platóra egy csomó magyar csendőr. Na, Isten! Akkor már nagy gyakorlatom volt a mesében, tehát azonnal elmondtam nekik – Komáromban voltunk –, hogy érsekújvári gyerek vagyok, Pesten dolgozom, de édesanyám beteg lett, és hazamentem három napra, most mondják meg nekem, mert maguk értenek ehhez, hogy mit csináljak, hogyha közben a gyárat kiköltöztették Németországba, és akkor én ártatlanul itt állok szökevényként? Mondják meg, hogy kihez forduljak, vagy hova forduljak! Na, ezek adtak is jobbnál jobb tanácsokat, nagyon jóban lettünk, végén az egyik meg is hívott a lakására, meg is adta a címét. Budapest közepén tettek le, és a csendőrök hoztak keresztül minden záró izén [ellenőrzőponton]. Akkor Budapestről inkább már csak menekültek, errefelé nagyon kevés kocsi jött.

Először felmentem a nagybátyám feleségéhez, az őskeresztény nagynénémhez. Hét napja nem ettem, hét nap alatt a vagonban egy karéj kenyeret ettem meg, tehát jaj de jól tápláltnak nem éreztem magam. Egyszerűen enni akartam kérni, nagynéném páros lábbal rúgott ki. Mint utólag kiderült, azért, mert otthon rejtegette a zsidó férjét, a Muki bácsit. Engem a házban ismertek, a házmester néni meglátott, megismert, bevitt magához, és adott egy tejeskávét, vajas kenyeret, nem tudom, mit. Aztán egyszerre csak rémülten kinézett, és azt mondta, hogy „Jézus Máriám! Jön a két fiam”. Beállított két egyenruhás nyilas. A mama rettenetesen meg volt rémülve. A fiúk nyugtatták, azt mondták, menjen be a szobába, mert a konyhában ültünk, mert ők velem beszélni akarnak. Kiderült a következő. A két fiú valóban elment nyilasnak, és csak a Szálasi hatalomátvételekor tudták meg, hogy az anyjuk zsidó, amit soha nem tudtak. Ezek után megbeszélték, hogy ők maradnak nyilasok, de megpróbálnak valamit csinálni, már csak anyjuk védelmében is. És ez valahol észhez térítette őket, hogy nem csak másokra vonatkozik a zsidóüldözés, hanem az ő édesanyjukra is, és most végre itt voltam én, akiről feltételezhető volt, hogy kapcsolatot tudok nekik teremteni. Én azt mondtam, hogy én ebben nem tudok dönteni, nekem a főnökeimmel kell beszélnem, úgyhogy kísérjenek el. Tehát két fegyveres nyilas kíséretével, abszolút biztonságban, minden irat nélkül vonultam végig a városon. A Bajcsy-Zsilinszky út sarkán elengedtem őket, mert az Üvegházig mégse akartam vinni őket. Nem akartam még megmutatni a helyet. A történet folytatását nem én bonyolítottam le, én a felső kapcsolatomnak ezt az egészet jelentettem vagy elmeséltem, ahogy tetszik. A két fiút megkeresték, és a két fiú a mozgalomnak dolgozott, valódi nyilas egyenruhában és valódi nyilasként. Úgyhogy ezeket beszerveztem.

Be akartam menni az Üvegházba, szembe jött egy barátom, egy fiú, akit ismertem. Az illegben természetes volt, hogy nem köszönünk egymásnak, mert ha az én nyomomban vannak, őt, ha az ő nyomában vannak, engem kapnak el. A fiú, ahogy mellém ért, azt mondta: „Gyere utánam!” Megigazítottam a cipőfűzőmet, és mentem utána. „Hova mész?” „Az Üvegházba.” „Van iratod?” „Nincs.” „Akkor ne menj, mert a kapuban igazoltatnak.” „Hova menjek?” Bemondta az utcát, a Perczel Mór utca sarka. „A második emeleten, a vöröskeresztes irodában keresd Balogh urat!” Jó. Elmegyek. Második emelet, keresem. „Üljön le, egy kis türelmet!” Na de miért higgye el nekem a Balogh úr, hogy az vagyok, aki vagyok és nem provokatőr? Aztán kijön a hölgy, azt mondja: „Tessék bemenni!”. És ott ül velem szemben Balogh úr, falubeli barátom, Blau Sanyi. Na, akkor már otthon voltam. Úgyhogy kaptam iratokat, de gyenge iratok voltak. Születési anyakönyv volt, de nem volt felmentés. Hát milyen alapon vagyok én itthon, és nem a fronton? Úgyhogy ott dekkoltunk tizenvalahányan. Újságokat kaptunk, tehát tudtuk, hogy mi van.

Felfedeztem egy hirdetést, hogy a Hunyadi Páncélgránátos Brigádba felvétel a Markó utcai iskolában [lásd: Hunyadi Páncélos Hadtest]. Mindenkinek, aki ebben a korosztályban van, már be kellett vonulnia. Tehát ez nyilván a nyilasok akciója arra, hogy beszívják azokat, akik eddig lógtak. Ezt ki kell próbálni! Blau Sanyinak megmondtam, ő volt a főnök, elmentem és jelentkeztem. A frontra akarták vinni őket. Éppen előttem vittek el egy cigány fiút, aki sajnos ugyanazon a helyen harmadszor jelentkezett, és így lebukott. Ugyanis mindig egy adott dátumra szóló behívót kaptunk. A cigány fiú harmadszor jelentkezett, mert lejárt a behívója, tehát nem jelent meg a megadott időben, és így lebukott. Normális ember nem jelenik meg, csak a hülye nyilasok. Ez arra volt jó, hogy időt nyerjen az ember. Láttam, hogy az a fiú, aki a papírokat kiállította, ilyen alvilági srác, tehát az ő nyelvén kell vele beszélni. „Te mikor akarsz bevonulni?” Mondom: „Idefigyelj! Karácsonyt itthon tölteni, szilveszterkor még egyet piálni a haverokkal, aztán megyek akár az ördög ellen is.” „Na jó. Akkor január másodikára behívó.” „Köszönöm. Éljen Szálasi!” – mert persze csak így lehet köszönni. Volt egy valódi, leellenőrizhető behívóm január másodikára. Aznap délután tizenvalahány zsidó fiú, akik ott dekkoltak, jelentkezett a Hunyadi Páncélgránátosba.

De a behívót nem tudtuk január másodikáig kiélvezni, mert karácsonykor megjelent egy falragasz, hogy akinek akármikorra szóló behívója van, vagy szabadságon van, az huszonnégy órán belül jelentkezzen. Az Üvegház mellett volt az MLSZ-nek, a Labdarúgó Szövetségnek a székháza, ami üres volt, oda átvezetett egy titkos ajtó, annak a pincéjében dekkoltunk sok százan, ha nem ezren, több ezren, mert az egy hatalmas pince volt. Az Üvegházon át hoztak ételt, és volt tartalék kajánk. Elég kevés, elég vacak, olyan gersli kaja volt leginkább. Az ilyen száraztészta, amit meg lehet főzni, és megtölti az ember gyomrát. Hát finnyásnak nem köll lenni, pláne nem ilyen időkben! De ott az egész társaság vagy neológ, vagy asszimiláns volt, szóval ott nem voltak kóser ügyek. Ott szalonnáztunk is. Az Üvegházba közbe betörtek a nyilasok, egy csomó embert kivittek [1944. december 31-én törtek be a nyilasok az Üvegházba, az embereket kihajtották az utcára, többeket megöltek vagy megsebesítettek. – A szerk.]. A mi pinceablakaink be voltak sötétítve, és valami zörgést hallottunk ott. A lányokat, nőket messzebbre küldtük, mi, néhányan fiúk, akiknél fegyver volt, ott maradtunk. Aztán amikor elhalt a zaj, mert elvitték a nyilasok az összefogdosott zsidókat, akkor kinyitottuk az ablakot, de így revolverrel. Egy kis zsidófiú volt, pajesszal, tíz éves vagy tizenkét éves ha lehetett, aki ott a felnőttek háta mögött lecsúszott az ablakba. Megrémült, amikor fegyvereket látott, mi meg megkönnyebbültünk, és a srácot elláttuk, és magunk közé vettük. Tovább nincs, mert akkor már házról házra folyt a harc. Felmentem az ötödik emeletre, és onnan a gangról néztem, hogy hol vannak már az oroszok, akik egyre játszották a magyar nótát, hogy „Hiába menekülsz, hiába futsz” [Malcsiner Béla és Mihály Imre népszerű slágere volt, melyet Karády Katalin énekelt 1942-ben. – A szerk.]. Lemezről, nyilvánvalóan. Azt a részt a németek egy éjszaka alatt feladták, tehát nekünk nem kellett a házról házra való harcokat végigcsinálni. Megérkezett az első szovjet katona, és mi szabadok voltunk.

A családból az maradt meg, aki Pesten volt. Én is valószínűleg azért. Az egyetlen, aki visszajött Auschwitzból, az édesapám volt. A többiek gettóban voltak, mint ahogy a feleségem is kislányként gettóban volt, hat év van közöttünk, én voltam akkor tizennyolc, tehát ő tizenkettő [lásd: budapesti gettó]. A nagymamám ott halt éhen, illetve még kihozta a fia, Muki nagybátyám, de a kihozás napján el is temettük. Persze egy téren, mert hát akkor ott temetett az ember, ahol éppen lehetett. Nem tudom, hol van, lehet, hogy máig ott maradt, ezt a fia intézte. Ami a temetőlátogatásokat illeti: anyámnak nincs sírja, a hónapját se tudom, mikor halt meg. A születésnapján emlékezem rá, mert azt tudom.

Győrben volt a szerelmem, ő is zsidó lány volt. Találkoztam egy győrivel, akinek odaadtam egy fényképet, ráírtam a szerelmem nevét és a pesti címemet, ahol laktam akkor. Azt, hogy a győrieket mind Auschwitzba vitték, lehetett tudni. De ő is megtalált. Feljött Pestre. A barátnője feljött hozzám, hogy jöjjek vele valami fontos ügyben, ennél többet nem mondott, és a lépcsőházban a nyakamba borult a szerelmem. És a fülembe súgta, hogy „Úgy jöttem meg, ahogy elmentem”. És kérem szépen, most jön egy résztragédia, ami az elmúltakhoz képest semmi, de emberi tragédia. Miután kétféleképpen éltük át ezt a rémkorszakot, olyan kétféle ember lettünk, hogy nem tudtuk egymást annyira megérteni, hogy ez a szerelem tovább szerelem legyen. Ő ember alatti életet élt mint auschwitzi rab. Ha azt mondom, hogy egy kóbor kutya ahhoz képest úr, akkor csak megközelítem az igazságot. Én viszont erőben voltam, és fegyverem volt, és ellenállni tudtam. Úgyhogy egyszerűen nem tudtuk megérteni egymást, mert mindenre másképp reagáltunk. Őbenne benne volt a láger rémsége. Ami azt jelenti, hogy félelem mindentől. Én meg agresszívabb lettem, mint amilyen voltam, és amilyen ma vagyok. Mert nem számítottunk rá, hogy túléljük – de akkor már legalább magam előtt küldök néhány nyilast. Úgyhogy agresszivitás volt bennem, őbenne meg a rémület. Szóval két pszichológiailag teljesen különböző emberré lettünk. Nagyon barátságosan elbúcsúztunk, és azt mondtam: „Hogyha valami kell, akkor táviratozz, és jövök.” Egyébként a kislány aztán férjhez ment, kimentek Izraelbe, azóta volt itthon látogatóban. Ejtőernyős egységnél volt műtősnő.

1944-ben az utolsó fogásunk a barátommal az volt, hogy leventeoktató egyenruhánkban nyilas karszalaggal bementünk a – Jézus Mária!, nem emlékszem, hányadik kerületi – nyilas parancsnokságra, közöltük, hogy a nyilas iratokat visszük Nyugatra, adják ide. Ide is adták. Azokat természetesen eltettük, és a felszabadulás után megkerestük az NKVD parancsnokságát, az a szovjet elhárítás, és átadtuk ezeket a kartonokat. Krjusov kapitány volt a parancsnok, máig emlékszem a nevére. Azt mondta, hogy köszöni, végignézeti, miután ő magyarul nem tudott, és ezek mind magyarul voltak. „Másnap jöjjenek vissza!” Mi a cseh és szlovák tudásunkkal azért tudtunk vele beszélgetni. Azzal megebédeltetett minket, ami nem kis dolog volt az éhező Budapesten, és másnap is ebédidőre rendelt vissza. És akkor azt mondta, hogy ezeket most végig kéne – nem ezt a szót használta, de mai szóval, azt mondanám – káderezni. Mert a kisnyilasokra fütyülnek, de a komoly nyilasokat el kéne kapni. Jó, de hogyan menjünk különböző emberekhez? A szovjet parancsnok közölte velünk, hogy a felszabadítással érvényét vesztette a bécsi döntés [lásd: első bécsi döntés], tehát a Felvidék ismét Csehszlovákiához tartozott. Mi – a barátom is felvidéki volt – automatikusan csehszlovák állampolgárok lettünk [De facto igen, azonban de jure nem, ehhez ugyanis vissza kellett volna települniük csehszlovák területre, ellenkező esetben csak az 1938 óta fennálló magyar állampolgárságuk volt érvényes – A szerk.]. Csehszlovák karszalaggal jártunk, és azzal mentünk be mindenhova, hogy áttelepítés lesz, a szlovák anyanyelvűeket áttelepítik, úgy tudjuk, hogy ön szlovák származású. Némelyiknél még a név is [szlovák eredetű volt]. Halandzsa volt, de arra jó volt, hogy kissé megismerkedjünk vele, mert persze hogy beszélgetni kezdtünk. Egyetlenegy nagy fogás volt, amit én rontottam el. Egy Bogdanov nevű pasas – érdekes, hogy ezt a nevet se felejtettem el – volt a vidéki nyilas szervezeteknek a szervezője. Ennek a nyomára jutottunk. A Liget felé menő valamelyik utcában volt egy szanatórium, de az utca nevét már nem tudom megmondani, abban dekkolt. A parancsnoknak elmondtam, kaptam két szovjet katonát, és odamentünk, hogy elfogjuk Bogdanov urat. Sajnos kezdő és tapasztalatlan voltam. Nem zárattam körül a házat. Bogdanov úr valóban ott volt, csak közben egy hátsó ablakon elmenekült, sose tudtuk elfogni. A többiek kisemberek voltak, úgyhogy a szovjetek azt mondták, fenébe, hagyjuk őket békében. Egy csomó ember egyszerűen egzisztenciális okból ment bele, mert a főnöke nyilas volt, mert az egyes gyárakban csak az kerülhetett előbbre, aki nyilas volt. Szóval, hogy úgy mondjam, érdemes volt belépni a nyilas pártba [lásd: Nyilaskeresztes Párt].

Amikor ezt a munkát befejeztük, a kapitány azt mondta, hogy épp eleget dolgoztunk, elküldött minket pihenni Bukarestbe. Az oroszoktól szabályos fizetést kaptunk. Úgyhogy elég sok pénzünk volt, de nem az útra kaptuk, hanem még előtte. Románul egy szót nem tudtunk, először lementünk Debrecenbe. Ami nem is volt olyan egyszerű dolog, merthogy Pestig nem jött vonat. Az Üllői utat nem véletlenül hívják Üllői útnak, mert ha az ember elindul rajta, és hosszan gyalogol, akkor eljut Üllőre. Üllőről már ment vonat. Persze nem úgy, hogy menetrendszerűen, hanem bent állt néhány kocsi, abba beültünk, valamikor majd csak elindul. Megérkeztünk valamelyik köztes állomásra, nem tudom megmondani, hova, a Pestről érkező vonatot körülfogták parasztnénik kis kaskákkal, és kiabáltak, hogy „Fehér kalács, hús!”. Hát mi ugyan naponta ettünk a szovjeteknél, de azért ilyesmire ki voltunk éhezve, lementünk, bevásároltunk, telezabáltuk magunkat. Aztán leszálltam keresni egy csapot, hogy inni kell valamit erre a sok kajára, és az egyik néni odajött hozzám, hogy „Fiatalúr! Tessen már megvenni ezt a két kalácskát, hogy haza tudjak menni!”. Mondtam: „Köszönöm, nem kell.” És abban a pillanatban felrémlett, hogyha ez a néni most ezzel a két kaláccsal kiállna Budapesten az utcasarokra, abból emberhalál lenne, mert az emberek egymást fogják ölni ezért a két kalácsért, amire én ilyen előkelően azt mondom, hogy köszönöm, nem kell. Szóval azért az éhező Budapestről mentünk el. Debrecenből már komoly vonaton, gyorsvonaton mentünk Bukarest felé. Életem egyik legszebb élménye. Éjszaka mentünk keresztül az erdélyi havasokon, tél volt, kicsit elaludtunk. Amikor felébredtem, hatalmas hófehér, havas hegyek között voltam, és a havas hegyek között baktatott egy fekete kendőbe burkolt öreg anyóka. Ez nekem olyan emlék, hogy azóta a Peer Gyntnek az Aase anyója nekem ez a figura [A Peer Gynt Henrik Ibsen 1867-ben írt drámája, Aase anyó a főszereplő édesanyja. – A szerk.].

Bukarestbe érkeztünk. Fogalmunk nem volt, hol fogunk aludni. Bementünk vacsorázni valahova. Azt én akkor nem tudtam, hogy Bukarestben milyen rengeteg magyar él. A mellettünk levő asztalnál egy egyedülálló úr vacsorázott, aki románul fizetett, felállt, majd az asztalunk mellett elmenve azt mondta, hogy „További jó szórakozást, uraim!”. Erre gyorsan felugrottunk, leültettük, megismerkedtünk. Kiderült, hogy Bukarest egyik nagy női divatházának a tulajdonosa. Amikor megtudta, hogy fogalmam sincs még, hol fogunk aludni, azt mondta, hogy na, jöjjenek hozzám. Úgyhogy őnála laktunk. Voltaképpen csak operába jártam, miután mozit, színházat románul úgyse értek semmit. Néhány szót persze megtanultam, de hát nem annyit, hogy végignézzek egy színházi előadást. A város nagyon érdekes, mozgalmas és rumlis volt. Akkor volt a Petru Groza tüntetés, és mi belekeveredtünk abba a tömegbe, amely a királyi palota elé vonult, üvöltve, hogy „Vrem guvernul Petru Groza”, „Petru Grozát akarjuk miniszterelnöknek” [Petru Groza 1945-ben alakította meg baloldali koalíciós kormányát, amelyből aztán a Román Kommunista Párt fokozatosan kiszorította a többi pártot. 1947-ben lemondatták I. Mihály román királyt a trónról, és 1948-ban az RKP egyesült a Szociáldemokrata Párttal. Ezzel teljessé vált a kommunista hatalomátvétel Romániában. Groza 1952-ig volt Románia miniszterelnöke. – A szerk.]. Ott is csehszlovák karszalaggal jártunk, mert ezzel érthetővé válik, hogy hiába mond nekem románul bármit, úgyse értem. Annyit megtanultam románul, hogy azt mondjam, hogy nem értem. Aztán átváltottam néhány nyelvre, hogy melyik nyelven tudjuk egymást megérteni. Általában németül azért sikerült.

Az egyik ilyen tüntetés után szólt hozzám egy mellettem levő bácsi. Mondtam neki, hogy „Nu ştiu rumâneşte” [Nem értek románul. – A szerk.]. Azt mondja, hogy akkor hogy lehet, hogy én román színeket hordok? Kiderült, hogy a csehszlovák szín a kék-fehér-piros, Bukarest városnak a színe viszont kék-sárga-piros. Tehát ez úgy nézett ki, hogy bukaresti városi színeket hordok. Amikor tisztáztuk, hogy nem, ez csehszlovák szín, akkor bevitt egy kocsmába kettőnket, elkiabálta – csak a következményekből tudom, hogy mit, mert románul nyilván nem értettem, egy-egy szót azért megértettem belőle –, hogy „Itt vannak a csehszlovák testvérek. Akkor most igyunk az egészségükre!”. Aztán ittunk Grozára, Sztálinra, nem tudom, ki mindenkire. Szóval istentelen mennyiséget ittunk. Ott forradalmi hangulat volt akkor, és ez hozzátartozott. Nem volt egyéb semmi különös Bukarestben.

Egy volt még. A házigazdánk nem engedte, hogy fizessünk a lakásért, pedig volt pénzünk elég sok. Viszont egyszer elpanaszkodta, hogy nagy bajban van, tudniillik nem jöttek meg a tavaszi párizsi modellek, és nem tudnak elindulni a modellekkel. Azt tudják, hogy a tavaszi modell ugyanolyan, mint a tavaly téli, csak férfifazonúak. Igen? Na, akkor hozza el nekünk a tavalyi párizsi modelleket! Elmentünk, vettünk pauszpapírt, kartont, festéket, ceruzát, mindent, ami kell hozzá. Pauszpapíron átmásoltam sorba a párizsi modelleket. Rajzolni ugyan nem tudok, de hát egy férfifazont rajzolni nem nagy kunszt, azt meg tudtam csinálni. Az egyik barátunk ügyesen rajzolt, az rajzolt rá egy női fejet és két csinos női lábat. A harmadik valami színnel hátteret kent rá, és néhány nap múlva átadtuk, hogy itt vannak az új párizsi modellek. Teljesen elájult, majd másnap jött, hogy baj van, mert ők hárman – három ilyen divatház volt Bukarestben – együtt dolgoznak, és nem egymás ellen. Az, hogy neki megvannak az új párizsi modellek, és a másik kettőnek nincs, nem megy. Tehát legyünk szívesek, csináljunk még két sorozatot. Csináltunk még két sorozatot, amiért viszont a másik kettő istentelen pénzt fizetett. Hát párizsi modellek, hamisítottuk rá a szignót is, hogy Patou [Jean Patou 1919-ben nyitotta meg üzletét Párizsban, és az 1930-as évekre már Chanellel együtt a divat vezetőjének tekintették. Ő volt az első, aki tervezői monogramot alkalmazott a kreációin. – A szerk.]. Akkor még benne voltunk a gyakorlatban, a hamisításban, úgyhogy nem esett nehezünkre sem technikailag, sem lelkileg. Úgyhogy még több pénzünk lett. Mindenesetre elég volt ahhoz, hogy tudtam, hogyha hazajövök, nem lesz gond.

Közeledett az iskolaév vége, és én azt az évet el se kezdtem. A hetedik gimnáziumot befejeztem úgy, ahogy elmondtam, hogy jártam, amíg jártam. De a nyolcadikat el se kezdtem. Tehát felültünk a vonatra, visszajöttünk Budapestre. Egy hónap alatt eleget változott ahhoz a világ, hogy lényegesen egyszerűbben érkeztem vissza. Egészen a Nyugatiig bejött a vonat. Ahogy kijöttem a pályaudvarról elsőnek – van isteni gondviselés –, szembejött egy volt érsekújvári iskolatársam, barátom, zsidó fiú. Közölte velem, hogy Érsekújváron már abban az évben nem lesz gimnázium, mert a magyar gimnázium természetesen megszűnt, szlovák gimnázium nem indult, az egyetlen hely Budapesten, ahol második élő idegen nyelvnek szlovákot lehet választani, az a Kölcsey Gimnázium. Tehát menjek, és iratkozzak be! A Kölcsey Gimnázium igazgatója az a Mező Ferenc volt, aki a Szellemi Olimpia bajnoka volt jó néhány évvel korábban [Mező Ferenc (1885–1961) – a háború előtt gimnáziumi tanár. Az 1928. évi amszterdami olimpián irodalmi epikai bajnokságot nyert „Az olimpiai játékok története” c. munkájával. A második világháború után minisztériumi főosztályvezetőként sportügyekkel foglalkozott. 1945-től ő volt A Kölcsey gimnázium igazgatója. – A szerk.]. Feri bácsi felvett azzal, hogy isten bizony elvégeztem a hetediket, mert iratom erről nem volt. Két hét volt hátra a tanévből. Azt se töltöttem végig az osztályban, mert Feri bácsi valamikor fiatal korában szlovák katonákkal szolgált együtt, és akkor valamit megtanult szlovákul, és ezt megpróbálta feleleveníteni. Tehát, ha neki a városba kellett mennie, bejött az osztályba, és kihívott, hogy kísérjem el. Aztán útközben szlovákul beszélgettünk, én meg egy-egy szót, ami nem jutott eszébe, mondtam neki. Természetesen osztályvizsgát kellett tennem, kétheti ottlét után egy tanár se tudott volna leosztályozni. Akkor behívott Feri bácsi, és azt mondta, hogy „Idehallgass! Osztályvizsgára engedtelek, nyolcadikba felvettelek, de valami papírt hozzál! Mert érettségire mégsem engedhetlek így. Menj el Érsekújvárra, és szerezz legalább egy évkönyvet!”.

Akkor még mindig olyan volt, hogy az ember felül egy vonatra, aztán az valamerre majd csak megy. Elmentem Érsekújvárra. Végigjártam a tanárokat. Volt, akit megtaláltam, volt, akit nem. Az egyik tanárnőnek, aki engem nem is tanított, de ismertem, és ő is ismert engem, volt egy évkönyve, és hajlandó is volt odaadni. Az évkönyvvel visszajöttem. De ha már ott voltam, akkor elmentem Vágsellyére, a faluba, ahol laktunk. Megint csak felugrottam egy vonatra. Minthogy nem tudtam, hogy az állomáson megáll-e vagy sem, a Vág hídja után – a hídon szükségszerűen lassított – leugrottam, és így a pérón, a cigánynegyeden keresztül mentem be a faluba. Ahol az első cigányasszony, aki meglátott, ugyancsak ismert. A „doktor bácsi fia”: ilyen alapon mindenki ismert. Elkezdte hányni a keresztet, mert állítólagos szemtanúk látták, hogy Érsekújvár főterén a nyilasok engem a nyílt színen felakasztottak. Amikor kiderült, hogy mégse szellem vagyok, hanem hazatértem, akkor azt mondták, hogy nem én, hanem a valóban hozzám roppant hasonló unokatestvérem, a Menczel Pista volt az, akit felakasztottak. Ő is hazajött, kiment Izraelbe, traktoros volt egy kibucban. A házunk ott volt teljesen üresen. Az utolsó szobában, ami valamikor az én hálószobám volt, ott, ahol az ágyam állt valamikor, hatalmas keretben, gót betűkkel fel volt írva: „Mann soll uns in Ruhe lassen” aláírás: Adolf Hitler. „Hagyjanak minket békében! Adolf Hitler” Először azt mondtam, hogy ezt nem fogom innen lefesteni, mert ez maradjon meg emléknek. De aztán azt a két szobát el is vették, ott valami mosoda vagy micsoda lett. Visszajöttem Pestre. A hetedikes bizonyítványom miatt vastag betűkkel voltam szedve az évkönyvben, mert a jeleseket mindig vastaggal szedték. Ezen az alapon mentem érettségizni 1945-ben, ami nagyon szépen sikerült.

Valahol azért lakni is kellett. Édesapámnak volt egy jó barátja. A férjét is ismertük. Felmentem oda, kiderült, hogy valaki más lakik a lakásán, de megtudtam, hogy hol lakik a nő. Elmentem hozzá, a nyakamba borult, mert a férje nem tért vissza, munkaszolgálatban meghalt. A szerelme, mert volt egy barátja, elhagyta azzal, hogy a felesége utánament hamis iratokkal, és visszahozta egy gyalogmenetből, nem hagyhatja el. És akkor itt voltam én, egy barátnak, aki ugyancsak nem volt meg még – apámról nem lehetett tudni, vagy visszajön, vagy se, akkor így álltunk –, a fia, én voltam az egyetlen. Azt mondta, ő egyedül nem mer visszaköltözni oda, mert nyilasokat költöztettek be a lakásába, úgyhogy jöjjek vele, együtt odaköltözünk. A lakás egy szobáját elvettük, egy szobáját hagytuk nekik. Aztán később ők valahogy elmentek, de nem tudom, hogyan, hova és mikor. Mindenesetre ott laktam. [Vág]Sellyén meghagytam, hogy hol lakom, úgyhogy apám egy szép napon megjelent. Ő különböző táborokban volt háromféle „funkcióban”, a funkciót idézőjelben mondom. Mint közönséges fogoly, mint orvos és mint esztergályos. A legrosszabb az volt, amikor orvosként dolgozott. Mert egy orvos, akinek sem gyógyszere, sem kötszere nincs, és ott van előtte a voltaképpen megmenthető és életben tartható ember, de nincsenek meg hozzá az eszközei, ez egy orvos számára valami rémséges helyzet. Úgyhogy ő igyekezett onnan átkerülni máshova. És lett egy másik táborban, nem tudom, melyikben a sok közül, esztergályos. Őt amerikaiak szabadították fel 1945. május másodikán Woebbelinben [A buchenwaldi koncentrációs tábor egyik altábora volt. – A szerk.]. Harmincnyolc kiló volt, amikor felszabadult. Amikor annyira magához tért, hogy dolgozni tudott, Ludwigslustban, egy amerikai katonai kórházban, ahol a lágerek szabadultjait kezelték, lett orvos. Amikor a kórház feloszlott, akkor indult csak haza, és addigra már voltaképpen rendben volt. Megerősödött annyira, hogy normális emberi képe legyen. Hazament [Vág]Sellyére, ott megtudta, hogy a fia Pesten van, átjött, megkeresett. Akkor gondolkodott is, hogy Pesten maradjon-e vagy visszamenjen. De úgy döntött, hogy visszamegy.

Én közben a gimnáziumot befejezvén – nagyapám, nagybátyám, édesapám orvos volt, voltaképpen ez már orvosdinasztia lett volna –, 1945 őszén elkezdtem a medicinát. Na ez egy furcsa korszak volt. Első szemeszterben elvégeztük az első boncolást, mindenki egy testrészt boncolt. Én történetesen felső végtagot, tehát kart, kezet. Akkor néhányunkat a Szentágothai [Szentágothai János (1912–1994) – orvos, anatómus, agykutató, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke (1976–1985). – A szerk.], aki akkor adjunktus volt, bevitt a profhoz, és azt mondták, hogy miután nincs elegendő ember, mi fogjuk vezetni a többiek boncolását mint vezetők, ne mondjuk el, hogy mi is csak elsőévesek vagyunk! És mindenki természetesen csak annak az egy testrésznek a boncolását irányítja, amelyikből kollokvált. Akik a legjobban kollokváltak, azokat szedték össze. Így lettem én demonstrátor.

Budapesti egyetemistaként a SZIM-nek, a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalomnak voltam a tagja. Sőt ha úgy tetszik, egyik vezető tagja, mert a vezetőgárdához tartoztam. Egri Gyuri volt a főtitkárunk [Egri György (1922–2003) – író, újságíró, lapszerkesztő. 1940-től részt vett a szociáldemokrata mozgalomban. 1946-tól a SZIM főtitkára volt. A „Népszava” és a „Világosság” munkatársa, néhány hónapig az Agrimpex Külkereskedelmi Vállalat vezérigazgatója volt. 1950–1953 között Recsken volt rab. 1956-ban Dudás József lapjánál, a „Magyar Függetlenség”-nél dolgozott. 1958–1981 között Torontóban volt lapszerkesztő (Forrás: Oral History Archivum). – A szerk.]. A politikai osztályt egy nő vezette, aki később Egri Gyuri felesége lett, az Yvonne. Ő vett maga mellé engem munkatársnak. Az egész csapatnak volt egyetlen aktatáskája, amit mindig az vitt el, aki éppen tárgyalni ment. Miután én voltam az egyetemista a csapatban, az egyetemi kommunista szervezettel való tárgyalásra engem küldtek el. Fogtam az aktatáskát, elmentem, és megpróbáltam tárgyalni, hogy milyen eredménnyel, arra csak annyiban emlékszem, hogy amikor visszakerültem, akkor odavágtam az aktatáskát az Egri Gyurinak az íróasztalára, és azt mondtam, hogy „Én pedig ezekkel többé nem vagyok hajlandó tárgyalni!”. Tudniillik nem lehetett tárgyalni, mert az nem tárgyalás, ha az egyik erőszakosan kijelenti, hogy ez van, és ez lesz, pont. Ez volt a helyzet.

Itt kezdődött az én nem barátkozásom. Én szocialista újságíró voltam és vagyok. De a szónak abban az értelmében, ahogy az előző századforduló, a tizenkilencedik század vége, huszadik század elején használták, amikor úgy ejtették ezt, hogy „szociálista”, tudniillik a szociálisból vezették le a szocialista szót. Ennyiben álltam szemben a kommunistákkal. Nekem mázlim volt párttagság értelemben, miután később a Csehszlovák Nagykövetség munkatársa voltam, és a csehszlovák–magyar tárgyalásokon a csehszlovák delegációnak voltam a tolmácsa. Amikor Magyarországon a pártszervezés volt, tehát mindenkit elkaptak, hogy „Gyere, lépj be a pártba!”, engem akkor se hívtak, mert külföldi szolgálatban állok, még akkor is, hogyha ez a külföld egy szocialista ország. Úgyhogy ilyen szempontból nekem nyugtom volt a későbbiekben.

Apámnak az volt a véleménye, hogy amíg én nem vagyok kész ember, kötelessége engem eltartani, ezt viszont határon keresztül – mert akkor már volt határ – nem tudja megcsinálni. Akkor voltak az áttelepítések [lásd: szlovák–magyar lakosságcsere], azt mondta, hogy települjek át Szlovákiába, és Pozsonyban folytassam. Az áttelepítésnek vagy áttelepülésnek van még egy zsidó szempontból – azt hiszem – érdekes, bár kellemetlen momentuma. A Rózsa utcában volt az az iroda, ahol jelentkezni kellett, ami aztán a Csehszlovák Nagykövetség kereskedelmi osztálya lett, és most – azt hiszem – az a Cseh Követség. Bementem, elmondtam az adataimat: „Honnan?” „Vágsellye. Oda akarok visszamenni.” „Édesapja?” „Ott él.” „Honnan került oda?” Mondtam, hogy „Auschwitzból jött haza.” Mire a pasas, a szlovák: „Maga zsidó? Akkor ellenőrizni kell először, mert maguk nagyon sokat vétettek a Csehszlovák Köztársaság ellen.” Ami persze marhaság! Másnap bementem egy másik asztalhoz, jelentkeztem, és simán nemcsak megoldották, hanem mivel megmondtam, hogy a bútoraink Újkígyóson vannak, mert ottmaradtak, megmondták, hogy melyik nap jönnek a csehszlovák teherautók az áttelepülőkért, akik nagyobb része itt volt Pilis környékén, én a konvojt a város határában állítsam meg, mert a parancsnok tudja, hogy egy kocsi velem Újkígyósra megy. Kimentem, kaptam egy teherkocsit két katonával. A bútorokkal be lehetett rendezni a lakást. [Vág]Sellyén meg olyan volt, hogy apám ment az utcán – ezt csak mesélte, nem voltam ott –, és átköszönt a szemben levő oldalra: „Jó napot, Baranovics úr!” Mire az visszaköszönt, hogy: „Jó napot, Doktor úr! Igen, nálam van a nagy tálalószekrény.” Hát így is kerültek vissza dolgok. Mert egy nagy ház berendezését, mindent nyilván nem vittünk el. De a házban semmi se maradt meg. Aztán visszakerültek így dolgok, egész szépen be lehetett rendezni a lakást.

Beiratkoztam a pozsonyi egyetemre, tudniillik ezek az áttelepültek azon nyomban megkapták az állampolgárságot, szóval teljes jogú csehszlovák állampolgár lettem. Én gyerekkoromban, apám mellett kezdtem tanulni a medicinát, nem akkor, amikor az egyetemre mentem, tehát voltaképpen többet tudtam, mint a kortársaim és kartársaim. Valamiképpen bejutottam – nem emlékszem, hogyan – a pozsonyi zsidó kórházba, ahol a szülészet-nőgyógyászaton volt egy professzor és a bábák, orvos nem volt. A prof egyszer be akart hívni egy orvost egy műtéthez, egy nővérrel mentünk érte – a nővért küldték, én csak kísértem, mert csinos volt –, de nem találtuk meg. Erre megkérdezte a prof – Frank professzornak hívták –, hogy tudok-e altatni. „Igen.” „Mit készít elő?” Elmondtam. Attól kezdve a szülészet-nőgyógyászat osztályos orvosa voltam, és a nővérek, a bábák, akik persze tudták, hogy én medikus vagyok, szigorúan doktor úrnak hívtak a páciensek előtt. Persze csak második voltam. Egy nagyon komplikált és csúnya esetre emlékszem, amikor a profnak egy nehéz szülése volt, és ugyanakkor elkezdett szülni egy másik nő, és oda engem küldött le. Azt egyedül vezettem végig. Ez persze nagyképűség, ez az „egyedül”, mert ha nincs ott a bába, akkor máig is ott állok megdermedve. Én a legtöbbet a bábáktól, nővérektől tanultam. Többet, mint az egyetemen, mert tőlük a gyakorlatot tanultam meg.

Nem egész egy évet voltam a zsidó kórházban. Arra nem emlékszem, hogy ott mit kaptam, vagy mennyit kaptam. Pozsonyban, 1946–47-ben valójában abból voltam egyetemista, hogy éjszaka bűvészként léptem fel, méghozzá két helyen, egy zenés kávéházban meg egy bárban. A kettő egy főnökség volt, tehát egy szerződés volt. Én lettem a Szlovák Bűvészklub titkára. Volt egy tag, akit én nem tartottam igazi bűvésznek, mert igazi bűvész az, aki egy asztal mellett apróságokkal, kézzel is tud bűvészkedni, ez az ember csak apparátokkal tudott, így neveztük szakmailag, ahol a technika csinálja a csodát. Csak ezekhez értett, viszont gyáros volt, eladta az egész gyárát, az egész pénzéből bűvészfelszerelést vett. Azt hiszem, akkor Európában őneki volt a legjobb bűvészfelszerelése. Közölte velem, hogy őt, ha jól emlékszem, Tel-Avivban várja a villája, ő kimegy, jöjjek vele, megkapom a teljes felszerelést, választhatok, én dolgozom, és ő százalékot kap, vagy ő lesz a menedzser, és jön velem, én dolgozom, ő ügyintéz. Azt mondtam, hogy nem megyek. Nem akartam alijázni, én itt akartam élni. Nekem a magyar az anyanyelvem, én itt akarok maradni. Pozsonyban is magyarul éltem voltaképpen, függetlenül attól, hogy jól beszélem ma is a szlovákot és a csehet is.

1948 februárját a csehszlovák kommunista történelem úgy jegyzi, ha jól emlékszem, hogy a kommunista hatalomátvétel. Ez a valóságban a következőképpen nézett ki. A csőcselék kiment az utcára, Gottwaldot éltették. Én akkor a pozsonyi zsidó kórházban dolgoztam, akik fiatalok, orvosok ott voltunk, azok revolverrel védtük a kórházat, mert miután ez zsidó kórház, szét akarták verni. Sajnos akkora zűrzavar volt, és olyan ordítozás, hogy volt olyan páciensünk, pontosan emlékszem, egy öreg néni, aki az izgalomba halt bele. Úgyhogy ennek halálos áldozata is volt, ha nem is úgy, hogy lelőtték vagy agyonverték volna. De jellemző az, hogy a zsidó kórházat fegyverrel kellett védeni. Úgyhogy, ahányan voltunk ott fiatal orvosok, azok mind kint voltunk az ablakoknál, ajtóknál, szóval védelmi pozíciókban. Végül nem törtek be, de csak azért, mert mi fegyverrel voltunk ott. Mert ha nem is beléjük, de föléjük lőttünk. Szóval észlelték, hogy ott fegyver van, és ettől nem törtek be. Akkor ez annyira megviselt, hogy én onnan el akartam jönni.

Akkor kezdődött az, hogy el akarok jönni, még akkor is, ha ez több mint egy évvel később, másfél évvel később valósult csak meg, de ott kezdődött. Az 1948/49-es tanévre még beiratkoztam a pozsonyi egyetemre. Aztán valamikor 1949-ben átjöttem Magyarországra. Nekem Mara, aki később az első feleségem lett, jelentette Pozsonyban Budapestet, és főleg ezzel kerültünk össze, szóval, hogy úgy mondjam, közös szerelmünk volt Budapest. Én még az ittlétem alatt beleszerettem Budapestbe, és szellemileg budapesti lettem, rettenetesen vágytam vissza ide. Mara szervezte meg a szökést, a határ innenső oldalán az édesapja várt autóval, és hozott minket Pomázra. Amikor kissé megnyugodtunk, bementünk a rendőrségre azzal, hogy kérem, átlógtunk a határon, itt vagyunk, tessék leültetni. Mire azt mondta a rendőrtiszt, hogyha mindenkit, aki átszökött, le akarnánk ültetni, akkor egy csomó új börtönt kéne építtetni: „Vegye ki a személyi igazolványát, és menjen haza!” Természetesen a magyar személyi igazolványra gondoltak, mert akkor én megint magyar lettem. Azzal, hogy visszajöttem a kitelepítésből vagy áttelepítésből, visszanyertem a magyar állampolgárságomat, és a csehszlovákot elvesztettem. Közben én betegeskedtem egyet, hogy mi bajom volt, arra már nem emlékszem, de majd egy hónapot feküdtem. Amire utcára mentem, már az egész falu tudta, hogy én vagyok annak a lánynak a vőlegénye. Ezek után nem tehettem mást, feleségül vettem. Ebből a házasságból lett az első fiam. Feljöttünk Pestre, szereztünk egy kis lakást, egyszobásat. Egy évig tartott a házasság, barátságban váltunk el, máig is jóban vagyunk, de a házasság egy évig tartott.

Akkor édesapámmal éppen nem voltunk beszélő viszonyban, azt hiszem, azért, mert édesapám megnősült, amikor nekem az volt az érzésem, hogy édesanyám még visszajöhet. Sokáig vártuk, jöttek még vissza emberek. A nőt, akit feleségül vett, ismertem, de amikor megláttam először édesanyám perzsabundájában és édesanyám fülbevalójával, akkor eltört az egész. Évekig nem voltunk beszélő viszonyban, aztán apámmal kibékültünk és Ilivel is, Ili a második felesége. Ő is zsidó volt, és ő is lágerből jött meg. Ő ráadásul kommunista volt, tehát őt nem mint zsidót vitték el, hanem mint politikait. Gondoskodott apámról, és ezért mindent megbocsátottam neki.

Pesten az egyetemre nem mentem vissza, mert a pozsonyi féléveimet nem ismerték el. Nekem viszont az után, hogy már doktor úr voltam Pozsonyban a zsidó kórházban, medikusként osztályos orvos, nem volt kedvem visszaülni második szemeszterre. Miután apám minden nyáron valami műhelyben helyezett el dolgozni, aztán a munkaszolgálatban valóban megtanultam esztergálni, elmentem esztergályosnak, méghozzá az akkori Hoffherr-Schrantzba, ami később a Vörös Csillag Traktorgyár lett [Az osztrák Hoffherr-Schrantz gyár az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb mezőgazdasági gépgyára volt. A gyár magyarországi leányvállalata a századfordulón kezdte meg a termelést Kispesten. 1948-tól 1973-ig Vörös Csillag Traktorgyár néven traktorokat, dömpereket és földmunkagépeket gyártott.– A szerk.]. Betanított munkás voltam, a munkakönyvembe az volt beírva, hogy esztergályos, és a második rovatba, hogy milyen irat alapján: „bemondás alapján”. A Hoffherr-Schrantznak volt egy bábjátékos csoportja, ahova kellett egy jó bábjátékos, és én bábjátékos voltam. Ezért vettek engem oda fel. A Hoffherr-Schrantzban volt egy öreg sztahanovista [lásd: élmunkások], az kettőnket, két fiatalt hívott maga mellé, és ő mondta, hogy nem kell belemászni semmibe. Szakszervezeti tagok vagytok, kész. És miután olyan munkát csináltunk, amit csak az öreg meg mi, a tanítványai tudtunk csinálni, ő nyugodtan megengedhette magának azt, és vele együtt mi is, hogy igen alacsony békekölcsönt jegyeztünk, egyhónapi fizetést, amit tíz vagy tizenkét hónap alatt vontak le, tehát ki lehetett bírni. Őmellette tanultam meg ezt, hogy nem kell belemászni. Túl sokáig nem voltam ott, mert megemeltem valami munkadarabot – ott elég nagy traktoralkatrészek voltak –, és elejtettem, üvöltöttem egy nagyot, és elestem. Fekve maradtam, a barátaim emeltek fel, és vittek felöltöztetni, a bal lábam lebénult. Utólag megállapították, hogy egy fejlődési rendellenesség miatt, amiről addig nem tudtam. Miután ezt nem bírtam csinálni, átmentem a ruhaipari gépgyárba, ami varrógépeket javított. Gondoltam, kis alkatrészek, azokat fogom bírni, de például egy reszelés állandó mozgását előre-hátra, azt se bírta a derekam, megint lerohadtam.

Abba kellett hagyni a fizikai munkát. Még a gyárban volt egy írói munkaközösség is, és nekem ott jelentek meg Magyarországon az első írásaim. Tehát ilyen múltam már volt. Fordítani tudtam, és ami akkor teljesen furcsa dolog volt: szabadúszó újságíró és író lettem. 1951-ben lettem – mai fogalmak szerint – szabadúszó. Gyakorlatilag különböző helyekre dolgoztam, két helyen voltam állandó külsős munkatárs. Először fordító lettem, az MNDSZ-ben. Akkoriban olvasóköröket szerveztek, ahol központilag kiadott könyvek cikkeinek olvasásával dolgoztak fel egy-egy témát az úgynevezett asszonykörök. A kor politikai tömegoktatásának volt ez is nem elhanyagolható része. A cikkek mindig politikailag aktuális témákkal foglalkoztak: gyakorlatilag kampányfeladatokat szolgáltak, s ez tükröződött a szerkesztésükben is: időnként kaptam egy telefonmegrendelést, vagy behívtak, s adott témára villámsebességgel elő kellett kerítenem minél több novellát, esetleg verset különböző népi demokratikus szerzőktől. Hát elég sokat olvastam, gyűjtöttem a nyersanyagot is, gyakran sikerült összeszedni, amire éppen szükség volt, csak le kellett fordítani. De volt olyan is, hogy éppen az adott témához nem találtam, vagy nem találtam elég anyagot. Ilyenkor fogtam magam, és megírtam egy-egy novellát, de szlovák álnéven, csak mint fordító szerepeltem. Aztán az MTI-nek [lásd: Magyar Távirati Iroda] is külsős munkatársa voltam. Olvastam a szlovák és cseh lapokat, fordítottam. Tőlük kaptam fordítanivalót.

Aztán felajánlottak egy státuszt, 1953-ban beléptem az MTI-hez mint fordító-újságíró, aztán újságíró lettem. A külföldi sajtónál dolgoztam, külföldi lapokat olvastam, és külföldi dolgokról írtam cikkeket. Szlovákul, csehül és németül tényleg tudok, de a lengyelt meg a bolgárt is megértem. Lengyelül aztán beszélni is tudtam később. Megkaptuk, nem én, mert én nem vagyok angolos, de megkaptuk az amerikai lapokat is meg az angol lapokat meg a nyugatnémet lapokat, azokat viszont olvastam [Németországot a második világháború befejeződése után a megszálló szövetséges hatalmak négy övezetre osztották föl. 1949-ben a három nyugati megszálló hatalom egyesítette saját megszállási övezeteit, és a nyugati zóna 10 tartományából létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK, a köznapi használatban: Nyugat-Németország). Erre válaszul a Szovjetunió, szintén 1949-ben a saját megszállási övezetében lévő 5 tartományból létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Berlin, a főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti része lett az NDK fővárosa, az NSZK fővárosa pedig Bonn lett. Az NDK vezetése 1961-ben felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó ún. berlini falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig. Az NDK-ban az 1990. márciusi választásokon az újonnan alakult jobboldali pártok győztek, és az újjáalakult tartományok októberben csatlakoztak a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ezzel az NDK mint önálló állam megszűnt. – A szerk.]. Lefordítottuk, és a magyar szöveget sokszorosították. Ez egy külön kiadványra készült, ami csak egy zárt körben terjedt. Pontosabban két ilyen kiadvány volt, egy szélesebb körű, a „C”, tehát bizalmas, és volt a még szűkebb körű, az szigorúan zárt volt, amiben tényleg minden megjelent. Abban megjelentek amerikai elnökök beszédei is meg hasonlók. Tudomásom szerint a „C” százvalahány példányban készült, a még szűkebb még kevesebben, de az csak néha véletlenül, valakitől került a kezembe. Voltaképpen azt olvastam, hogy jól élnek. Időnként haza is hoztam egy-egy „Spiegel”-t vagy „Stern”-t, mert azok vastag lapok, azt végigolvasni munkaidő alatt, annyi idő nincs. Szombat, vasárnap hazahoztam, kiolvastam, visszavittem [Az 1940-es évek végétől az MTI feladata volt a kül- és belföldi hírek feldolgozásán és továbbításán túl az állami és pártvezetők tájékoztatására szolgáló bizalmas jellegű külföldi híranyag összegyűjtése, feldolgozása és zártkörű terjesztése. Ezt a munkát a Külföldi Sajtóosztály végezte. Az ún. „C”-bizalmas a nyugati sajtóban megjelenő cikkeket dolgozta fel. Emellett összeállítottak propagandaanyagokat is a belföldi lapok szerkesztőségei számára, ilyen volt a hetente többször megjelenő Nemzetközi Élet vagy az Épülő kommunizmus – épülő szocializmus című kiadvány, mely a népi demokratikus országok híreiből adott válogatást, de létezett ipari, mezőgazdasági és irodalmi szakkiadvány is. – A szerk.].

Túl sokáig nem voltam az MTI-ben, mert az MTI akkor még lent volt a Rádió épületében, akkor költözött fel a hegyre, ahol most is van, és nekem nem volt gusztusom oda feljárni. Azonkívül a Bábjátékos Szövetség egy új vezetőt kapott, aki nagyra becsült engem, és odahívott magához helyettesnek. Én igent is mondtam rá, amikor felhívott a Csehszlovák Kultúra Háza, hogy van egy folyóiratuk „Új Csehszlovákia” címen, amelynek a szerkesztője – egy nálam lényegesen idősebb úr – nem tudja tovább csinálni, vegyem át a lap szerkesztését [Az „Új Csehszlovákia” a budapesti Csehszlovák Nagykövetség Magyarországon 1954–1960 között terjesztett lapja, amelynek előzménye az 1950-től megjelenő „Csehszlovák Tudósító” volt. A lap havonta egyszer 5000 példányban jelent meg, és elsősorban a csehszlovák kultúra népszerűsítése volt a célja. – A szerk.]. Az igazság az, hogy életemben lapot nem szerkesztettem, írni tudtam, de lapot, képes újságot szerkeszteni nem. Mondtam, hogy én tárgyalásban vagyok a Bábjátékos Szövetséggel. Az igazság az, hogy nem is ez idegesített, hanem az, hogy nem tudok lapot szerkeszteni. Felmentem a „Szabad Szó”-hoz, ahol egy barátom volt a főszerkesztő. Volt egy hétvégi képes színes mellékletük. Mondtam, hadd csináljak végig két szerkesztést, hogy legalább lássam, hogyan kell. Akkor tanultam meg, hogyan kell egy fotót bejelölni, hogyan kell tükröt csinálni satöbbi. És ezek után azt mondtam a Csehszlovák Kultúrának, hogy igen, vállalom.

Lapot szerkesztettem, a Csehszlovák Kultúrában [Csehszlovák Kultúra Házában] műsorokat vezettem. Ez 1954-től 1961-ig volt. Ez egy kultúrközpont volt, volt saját épülete az Andrássy úton [Az 1877-ben elkészült és 1885-ig Sugárútnak nevezett Andrássy utat 1949/50 és 1956 között Sztálin útnak, 1956 októberétől Magyar Ifjúság útjának, 1957-től 1990-ig Népköztársaság útjának hívták. 1990 óta ismét Andrássy út. – A szerk.]. Annak és a nagykövetségnek volt a lapja az „Új Csehszlovákia”. Próbáltam javítani a lapot, időnként politikai vezércikket is kellett adni, de próbáltam érdekesebbé tenni. A Csehszlovák Kultúrában filmeket is vetítettünk, és én voltam a szinkron. Akkor nagyon jó passzban volt a csehszlovák filmgyártás. Kaptam hetente Csehszlovákiából a híradófilmeket. Ezeket is vetítettük. Mit csináljak velük? Kidobni kár. Bementem a Magyar Televízióba, a Híradó főszerkesztőjéhez, Matúz Rózsihoz [Matúz Józsefné 1957–1985 között volt a Híradó főszerkesztője. – A szerk.], bemutatkoztam, és elmondtam, hogy nekem ott vannak a csehszlovák filmtekercsek, és azokban – igaz, hogy egy csomó politikai meg aktuális anyag van, de – mindig van egy vár, egy kiállítás, egy vidék. Műsorzáró meg szünetanyagoknak kiválóan alkalmas. Behívta az archívum vezetőjét, és bemutatott minket egymásnak. Én rendszeresen vittem be a filmeket, de ezek szlovák vagy cseh nyelven voltak, tehát leültem a Televízióban a vágóasztalhoz, kidobtam a politikai és aktuális anyagokat, az olyanokat, hogy kiállítás, környék, város, táncverseny – a „tarka”, ezt így hívják televíziós nyelven –, lefordítottam, ráírtam a címet, és leadtam az archívumnak. Úgyhogy én külsős voltam a Televízió Híradójánál. Rózsi, a főszerkesztő hívott, hogy jöjjek át. Mondtam, hát nem hagyom ott a lapomat. Aztán a lapomat megszüntették. Akkor bementem Rózsihoz, és mondtam, hogy na, most ha fenntartod, akkor jövök. Mondta, hogy jöjjek. Ez 1961-ben volt, a Magyar Televízió akkor kapott új státuszt arra, hogy a két adásnap mellett lesz majd egy harmadik adásnap is. Ez azonban vagy egy fél évvel később következett csak be, de én 1961. január elsején a Televízió belsős munkatársa lettem. Először külpolitikus voltam, aztán belpolitikus, aztán felelős szerkesztő.

Az első házasságom egy évig tartott. Amikor elváltunk, akkor a lakást a gyerekkel ott hagytam a feleségemnek, és én albérletbe mentem. Aztán egyszer, még MTI-s voltam, felmentem az Újságíró Szövetségbe, és mondtam, hogy adjanak nekem egy beutalást arra a nyárra, évszámot megint nem tudok mondani. Olyan helyre, ahol más újságíró nincs, mert egész évben velük vagyok, a szabadságon nem óhajtok újságírót látni. Utólag kiderült, hogy ugyanezzel a kéréssel és ugyanezzel a szöveggel az MTI belpolitikai osztályának az egyik riporternője is felment a szakszervezethez, és kapott egy beutalót, ugyanúgy Mátrafüredre, mint én. Ott kezdődött a második házasságom. A második feleségem szintén szült egy gyereket, Andrást. Miután az első feleségem közben férjhez ment egy Kalocsai nevű úrhoz, én hozzájárultam, hogy a férj adoptálja a nagyobbik fiamat, úgyhogy ő Kalocsai lett. Az első feleségem és a férje 1956-ban kimentek [lásd: disszidálás], sikerült nekik Amerikában nagyon jó egzisztenciát teremteni, ott angolosítottak Cauldwellre. Az első feleségem a tudtom nélkül egy éven keresztül levelezett a második feleségemmel, hogy ha kiviszi neki a gyerekét, tehát az első fiamat, akkor őt egy életen át eltartja Amerikában. A második feleségem ezt meg is csinálta. A saját gyerekét itt hagyta, és a nagyobbik gyerekkel eltűnt. Kapott útlevelet, mert hiszen a férje és a saját gyereke itt maradt, tehát a valószínűség az volt, hogy hazajön. Általában akkor az volt a divat, hogy valaki maradjon itthon, mert akkor nem disszidál. Na, ez az a nő, akit aztán nem óhajtottam többet látni, és hogy nem szeretettel gondolok rá, az – gondolom – érthető. Ez 1966-ban volt. A jelenlegi feleségem nem sokkal előtte vált el a férjétől, aki alkoholista volt, ez volt az indok. Akkor én és még egy televíziós barát igyekeztünk mellette állni. Az a fiú szerzett egy garzonlakást, együtt cipekedtünk és rendeztük be, és csináltuk meg mindazt függöny- és karnisfelrakásig, amihez férfi kell. Beadtam a válópert hűtlen elhagyás címen, mert ilyen létezik a jogban, és a feleségem hűtlenül elhagyott, mert tudtom nélkül elment. Egy évig tartott a válóper, de szó nélkül elválasztottak. Azért tartott egy évig a válóper, mert itt megvolt egy úgynevezett békéltető tárgyalás, akkor az összes iratot kiküldték Amerikába, és ott békéltető tárgyalás, aztán vissza az összes irat. Addigra mi már együtt éltünk, és 1967. július tizenötödikén házasodtunk össze. A kisebbik fiamat, aki ugyancsak Amerikában él, Csöpi, tehát a mostani feleségem nevelte föl voltaképpen. És nagyon szeretik egymást.

Akkoriban nekem volt egy társbérletem. Korábban a második feleségemmel és a gyerekkel abban laktunk ott. A társbérlet azt jelentette, hogy két vagy még több ember lakik egy nagyobb lakásban. Kevés volt a lakás, tehát azt csinálták, hogy mondjuk, ezt a szobát ki lehet utalni egy embernek és egy családnak a másik két szobát. Ezek tanácsi lakások voltak. Szinte csak az volt. Nekem volt egy ilyen társbérletem, a feleségemnek volt a garzonja, amit segítettünk berendezni. A mostani lakásunkban meg két házaspár lakott, egy öreg házaspár, a fiuk és a felesége, és a két asszony sehogy se jött ki egymással. Úgyhogy ők szétköltözni akartak. Az öregek mentek az én társbérletembe, és jól jártak, mert ott a társbérlő egy öreg néni volt, és hamarosan rá meghalt, szóval lett egy kétszobás rendes lakásuk. A fiatalok meg megmondták, hogy nekik ez a garzonlakás arra kell, hogy tovább tudják cserélni. Mindenki jól járt. Ez egy pardonház. 1956 után adták át, és az első lakók olyanok voltak, akik ártatlanul ültek az 1950-es években [a Rákosi-korszakban – A szerk.]. Ezért pardonház.

Az 1950-es évek engem személy szerint nem érintettek, mert először munkás voltam, utána szabadúszó polgár, a kutya se izélt. Voltaképpen én vagyok az egyetlen, akinek az ÁVO-val csak kellemes emléke van. Történt, hogy a Bábjátékos Szövetségnek a titkára, egy nő egyszerűen és pimaszul lopott és sikkasztott. Ezt dokumentálni is tudtuk néhányan, az egész anyagot, mint afféle újságíróember, én írtam össze, és átadtuk a minisztériumban valakinek, akiről nem tudtam, hogy a titkárnőnek a szeretője. Tehát rossz helyre adtam. Ettől kezdve elkezdődött bábjátékos körökben – mert ez is egy ilyen szekta – egy olyanfajta üldözés, amit nem lehet megfogni. Tudniillik körbejárt, hogy én 1945-ben határgengszter voltam. Hogy mi a határgengszter, ezt senki nem tudja, ők se, de ez egy jó kifejezés. Szóval, megfagyott a levegő körülöttem. Elpanaszoltam minden barátomnak. Többek között egy hölgynek, akiről úgy tudtam, hogy nyomozószázados, mert egy rendőrtiszt barátomnál ismerkedtem meg vele. Ez a nő egy szép napon felhívott, és azt mondta, hogy mit tudom én, szerdán háromkor gyere fel hozzám. Felmentem, eléggé besötétített szoba, ott volt egy úr, akit nem ismerek, és azóta se tudom a nevét, és azt mondta, hogy „Szóval, hogy is van ez, kérem?”. Elmondtam az egészet. Azt mondta: „Jó. Jelentkezni fogok.” Ezzel az úr eltűnt, én kaptam még egy feketét, és én is eltűntem. Később kaptam egy telefont, hogy ismét menjek fel ugyanerre a lakásra. Felmentem, ott volt ez az úr, aki azt mondta, hogy „Kérem! Ha bárki magát azzal üldözi, hogy határgengszter volt, akkor nyugodtan közölje, hogy az ÁVH kivizsgálta és tisztának találta. Jó napot!”. Ennyi volt. Ezt én azonnal körbeadtam, és roppant hatásosnak bizonyult. Az ÁVH-nak olyan híre volt. Az sincs kizárva, hogy ebből azt hitték, hogy nekem az ÁVH-val igen jó, közeli kapcsolatom van.

Én 1956-ban, sem az egyik, sem a másik oldalon nem voltam. Én polgár vagyok. Tudomásul vettem. Szomorúan néztem aztán a szétlőtt házakat, de közelebbről sem nekem, sem hozzátartozómnak vagy barátomnak nem volt hozzá köze. Akkor a Csehszlovák Kultúrában dolgoztam, az „Új Csehszlovákiá”-t szerkesztettem. Október huszonharmadikán az Opera Klubban lett volna egy estünk Csehszlovákiáról. A Csehszlovák Kultúra igazgatója, Zádor Andris, aki egyébként kitűnő műfordító volt, meg én, mert nem volt érdemes hazajönni, egyenesen átmentünk a klubba, ami ott volt szemben a Csehszlovák Kultúrával, ott jött egy kerékpáros, és mondta, hogy a Sztálin-szobornál valami rumli van. Körülbelül ennyit tudtunk, nem többet. Miután diplomáciai rendszámú kocsija volt az igazgatónak, ő diplomata volt, beültünk a kocsiba, kimentünk, és megnéztük. Voltaképpen láttuk a Sztálin-szobor ledöntését, ha nagy kanyarral gyorsan vissza is fordultunk, mert nem volt kedvünk belemenni. Ezután a Csehszlovák Kultúra zárva maradt. Úgyhogy voltaképpen mindenből sikerült kimaradnom. És ezt egy percig se bántam. Az, amit ott láttam a Sztálin-szobornál – bár akkor a szobrot még nem döntötték, azt nem láttam –, az nekem elég volt.

1956 számomra annyit jelentett, hogy tudtam, hogy a fiam, az első feleségem meg a férje az Üllői úton laknak, és tudtam, hogy ott van a legnagyobb ágyúzás. Én akkor Újlipótvárosban laktam, Kresz Géza utca, ahol nem volt semmi. Nekem a telefonom végig megvolt, diplomáciai telefonom volt. Úgyhogy a volt feleségem így tudott felhívni, és így tudtam elhozni a fiamat. Elmentem a gyerekért, persze gyalog. Hogy mi volt 1956-ban Budapesten! Az Üllői úton, fal mellett, egy kiugrástól a másikig hason kúszva jutottam el a kapuig, mert valóban ágyúztak. Bementem a házba, megbeszéltem a volt feleségemmel – a férj nem volt otthon, valahol vidéken volt –, hogy a gyereket viszem, ő, ha akar, jöhet. Azt mondja, ő nem jön, mert a férje nem tudná, hogy hol keresse, majd ha hazajön, jelentkezik. Nekem nagykövetségi, tehát diplomáciai telefonom volt, megvolt végig a telefonom. A gyerekkel nem akartam persze kimenni az ágyúzott Üllői útra, úgyhogy egy létrán átmásztunk egy kerítésen a másik ház udvarára, és másik utcán jöttünk ki. A fiam olyan kicsi volt, hogy annyi maradt meg benne, hogy milyen jó vicc volt, amikor apu nyakában ült, és átszaladtunk egy utcán, amíg a tanknak az ágyúcsövét beállították. Akkor még elég jó erőben voltam ahhoz, hogy a nyakamban elhozzam az Üllői úttól a Kresz Géza utcáig, végig a városon. Voltaképpen a mi környékünkön semmi nem történt.

Volt egy távoli rokonom, aki akkor volt kint a Szovjetunióban valamiféle delegációval, utána államtitkár lett. Saját bevallása szerint azért, mert amikor a vonattal jöttek haza, akkor valamelyik állomáson hallotta énekelni, hogy „Hej Icig! Kis Icig! Most nem viszünk Auschwitzig”. Ebből tudta azonnal, hogy neki melyik oldalon van a helye. Én legszívesebben máig is azt mondanám, hogy OSE, tudniillik, amikor itt a nagy viták voltak, hogy forradalom, ellenforradalom, akkor találták ki ezt, hogy Októberi Sajnálatos Események, OSE. Szóval maradjunk ebben, hogy OSE, mert nekem is megvan a saját véleményem azért róla. 1956 valóban forradalomként indult, ezt én elfogadom, vagy népfelkelésként, ha úgy tetszik, de igenis ellenforradalom lett.

Az egyik útról, ahogy a Televízióba kerültem, a csehszlovák filmhíradók révén, arról beszéltem A másik út az volt, hogy 1957 novemberében volt Zápotocký csehszlovák köztársasági elnök temetése, ami csak azért érdekes, mert az volt az első intervíziós átvétel, amit a Magyar Televízió a Csehszlovák Televíziótól átvett. Pozsony rá volt kapcsolva, és Pozsonyból elég gyorsan lehetett intervíziós vonalat csinálni [1957 májusában, magyar javaslatra alapították meg az Intervízió nevű műsorcsere-szervezetet Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és az NDK részvételével (Magyarország a XX. században, mek.oszk.hu/02100/02185/html/516.html). – A szerk.]. Ez az átvétel úgy történt, hogy a szlovák vagy cseh riporter szövegét egy tolmács hallgatta, az mondta mikrofonba a riporternek, és a riporter mondta adásba. Ami azt jelenti, hogy minden elcsúszott, amire ő a politikai személyeket mondta, addigra a képen a papok voltak meg hasonló. Rájöttek, hogy egy olyan riporterre van szükség, aki érti a nyelvet, és értelmes magyarsággal tudja kapásból adásba adni. Így kerültem oda, a második intervíziós átvételtől már én voltam a riporter. Nem tudom megmondani, hány százszor voltam fönt. A nagyadó akkor még nem volt, a Hargita-adó volt, ott van egy magas ház, abban volt ez a Hargita-adó [A Hargita-adót 1954-ben helyezték üzembe a Széchenyi-hegyi volt Hargita szálló épületében (XII. Agancs utca 30–32). Innen sugározták a kísérleti televíziós adásokat. 1958 elején adták át a mai is működő Széchenyi-hegyi adótornyot, a „nagyadót”. – A szerk.]. Főleg szórakoztató műsorokat vettünk át. De volt olyan is, hogyha a csehek és a szlovákok vettek át tőlünk – például Margit-szigeti hangversenyt –, akkor Takács Marival vagy Tamási Eszterrel ketten konferáltunk, ők magyarul, én pedig szlovákul vagy csehül [Tamási Eszter és Takács Mari volt a televízió első két bemondója 1957-ben. – A szerk.]. Számtalan más műsor „magyar hangja” is voltam, először élőben, aztán leggyakrabban felvettük. Akkor már egyszerűbb volt az élet, mert én végignéztem a felvételt, és utána stúdióban kevertük rá a hangot.

Volt, hogy ki kellett menni Prágába. Egy ilyen alkalommal volt egy adás, amihez előre felvették a konferálást nyolc nyelven, minden létező, még az albán is benne volt talán, de a magyar nem volt benne. Mondtam az illetékes főnöknek, hogy nagyon szívesen elmondom vagy fonetikusan leírom a riporternek, de mondja el magyarul is. Nem, sajnos már nem lehet, készen van az adás, nem lehet belenyúlni. Őt valahová hívták, vagy szólt a telefon, mondtam neki, hogy addig a másik telefont használhatom-e. Volt egy újságíró barátom, aki akkor a párt Központi Bizottságában dolgozott. Azt felhívtam. Azzal csak annyit beszéltem meg, hogy itt vagyok Prágában, és elfogadtam egy vacsorameghívást. Semmi más nem történt, de amire letettem a kagylót, addigra a bácsi lelkesen mondta, hogy „Persze hogy magyarul is kell konferálni”. És legyek szíves segíteni, és csináljuk meg. Érthető ebből a légkör? Ha én a KB-ban valakivel barátilag és tegezve beszélgetek, akkor azt kell csinálni, amit én mondok.

Csehszlovákiában sokkal erősebb központosítás volt, mint nálunk. Az biztos, hogy nem lehetett valamiféle funkcióban egy pártonkívüli. Mondok egy példát. Nagy Richárd lett nem tudom, melyik évben a Magyar Televízió új elnöke [Nagy Richárd 1974–1983 között volt a Magyar Televízió elnöke. – A szerk.], és mint új elnök elment gyakorlatilag mindenhova a világon a televíziókhoz, bemutatkozni, megismerkedni, együttműködést, filmcseréket megbeszélni. Mindenhova azt az embert vitte magával, aki az illető országnak a szakembere. Tehát Csehszlovákiába, Pozsonyba és Prágába is én mentem vele. Televíziós elnök, tehát ennek megfelelő fogadás. Nagy vacsorát adott tiszteletünkre a prágai tévéelnök a két elnökhelyettessel, ezen az oldalon meg mi, Nagy Ricsi meg én. Azt már tudtam akkor, hogy a politikai főnök az elnökhelyettes asszony. Ő tette fel nekem a kérdést, hogy „Az elvtárs mióta párttag?”. Mondtam: „Én pártonkívüli vagyok.” Dermedt csend, majd a hölgy igen bissig [német: élesen, csípősen] hangon azt mondta, hogy „Nagyon kérem, hogy ezt a Csehszlovák Televízióban ne mondja el senkinek!”.

Az igazsághoz tartozik, hogy 1982-ben párttag lettem. Két okból. Először is, akkor lettem a Képújság, a Teletext szerkesztőségvezetője, és a főnöknőm azt mondta, hogy most pedig lépjél be. Másrészt 1982-ben már úgy éreztem, hogy a pártot csak belülről lehet javítani. Nem én voltam az egyetlen, aki akkor belépett a pártba. Aztán a párt lépett ki belőlem.

A Híradónál voltak olyan riportok, amiket a főszerkesztő mondott meg, hogy meg kell csinálni. Az aztán részletkérdés, hogy ki fogja megcsinálni és hogyan. Aztán volt olyan, hogy kitöltöttünk egy többpéldányos blankettát, hogy ekkor és ekkor, itt és itt, ez és ez az esemény lesz, ezért akarom megcsinálni, és ezt akarom benne hangsúlyozni. Mindig sokkal több volt az ilyen javaslata a kollégáknak, mert minden szerkesztő-riporter maga írta meg a javaslatait. Ezt a főszerkesztő asztalán a titkárnő kiterítette úgy, hogy melyik nap mi van. Volt olyan, hogy szerdán olyan sok van, hogy a felét ki kell dobni, mert nem fért be. Tehát ott másképp ment a selejtezés, mint ott, ahol csak három vagy négy darab volt. Ez volt az első szűrő, mert vagy elfogadták a riportot, vagy nem. Ha elfogadták, akkor ez bekerült egy forgatási tükörbe, ez egy sokszorosított példány volt, ahol tudni lehetett, hogy ezen a napon ezek és ezek a riportok készülnek majd, hivatalból és előre eldöntve. Aztán a riporter-szerkesztő megcsinálta legjobb képessége szerint. Átadás volt a felelős szerkesztőnek. Akkor még nem így hívták, de lényegében az volt. Először maga Matúz Rózsi vette át az anyagokat, és akkor azt mondta, hogy ezt kifogásolja, ezt dobjátok ki, és ezt fogalmazd át. Azután így ment adásba. Varga Jóska volt a tévéhíradó párttitkára, aki a világ egyik legjámborabb embere [Varga József (1928–1981) – a Magyar Televízió bemondója, a TV Híradó belpolitikai műsorvezetője volt, pályáját a Friss Újságnál kezdte1949-ben, 1952-től a Magyar Rádiónál dolgozott bemondóként, majd 1958-tól a Televíziónál. – A szerk.]. Ő igazán semmibe nem szólt bele, de később, amikor mások lettek, azok sem. Nem ez volt a feladatuk. A szakmai dolgokhoz semmi közük.

Na! 1961-ben jött egy érdekes időpont, 1956-nak az ötödik évfordulója. Én most erővel nem akarom forradalomnak vagy ellenforradalomnak minősíteni, mert akkor hivatalosan ellenforradalomnak minősítettük. A CBS Amerikai Tévétársaság stábja a Külügyminisztériumba küldött egy levelet, hogy erre az alkalomra egy stábot akar küldeni Magyarországra. Péter János volt a külügyminiszter [Péter János (1910–1999) református lelkész, politikus, 1961–73 között volt külügyminiszter. – A szerk.], aki felhívott minket, televíziósokat, hogy beengedjük-e. Mi azt javasoltuk, hogy igen, mert ha nem engedjük be, ők akkor is megcsinálják az anyagot, de a saját archív anyagaikból. Jobb, ha bejönnek. Nagyon nagy stáb jött. A vezetője Daniel Schor volt, amerikai tévériporter, olyan nagyágyú, hogy ő csinálta az első interjút Hruscsovval. Az operatőre, segédoperatőre nyugatnémet volt. Én eleve kértem, hogy hadd kísérjem őket egy stábbal. Nem kaptam rá engedélyt. Akkor megtudtuk, hogyan csinálják a felvételeiket. Kimentek reggel ötkor az Andrássy útra [akkor: Népköztársaság útja], amely nyilván tök üres volt, felvették, és rámondták, hogy a forradalom óta a magyar főváros kihalt. Elmentek a Mátyás templomhoz, amit akkor restauráltak, a faragott kövek ott voltak kint, a templom mellett, ezeket védték egy drótkerítéssel. Az operatőr leguggolt, és a drótkerítésen keresztül vette fel a Mátyás templomot, és elmondták, hogy Magyarországon a templomokat drótkerítéssel zárták körül, és a hívek nem mehetnek imádkozni. Szóval nagyon sötét társaság volt politikailag. Akkor a motorkerékpárok rendszámai KP-vel kezdődtek. A Balaton mellett valahol sok motorkerékpár állt, mind KP jelzéssel, ezt felvették és elmondták, hogy ez azért van, mert motorkerékpárja csak annak lehet, aki a kommunista párt tagja. Szóval szédületesen vad dolgokat mondtak. Így kaptam végül engedélyt arra, hogy egy stábbal elmenjek velük.

Elmentünk a szentlőrinckátai „Új Világ” téeszbe. A téesz udvarán, mint mindenütt, egy kút. A kút körül természetesen sár. Mint nálunk mindig és mindenütt, valószínűleg másutt is, ha televíziósok vannak, akkor az emberek kijönnek és bámulnak. Tehát az operatőr majdhogynem lefeküdt, úgyhogy előtérben a sár legyen és mögötte az álló és bámészkodó emberek. A téeszekben ilyen kosz van, és nem dolgoznak, ott álldogálnak. Gyönyörű szép állatállományuk volt. De egy beteg borjú egy külön ketrecbe volt bezárva. Na, az operatőr azonnal odament a közelébe, és felvette ezt a tényleg szegény nyamvadt kis vacak állatot. Én viszont Schober Robi operatőrbarátommal azon nyomban csináltattam egy körsvenket [Olyan kameramozgás, amikor a kamera egy körív mentén mozog. – A szerk.], hogy ilyen gyönyörű állatok vannak, de a CBS ezt az egy nyamvadt borjút veszi fel. Erre Schor, a riporter a segédoperatőrével hátramaradt, mert állítólag valami baj van a fénymérőjével. Ott valamit beszéltek, hogy mit, azt persze nem tudom. De azt tudom, hogy a segédoperatőr ezután nem dolgozott segédoperatőrként, hanem elővette a fényképezőgépét, és minket fényképezett egyfolytában. Idézőjelben mondom, „karriert csináltam” a nyugatnémet sajtóban, Schober Robival megjelentünk azzal a címmel – ezt pontosan kiírtam –, hogy „A magyar titkosszolgálat két magas rangú tisztje, akik tévéseknek álcázva követték a CBS stábját”. Így lettem én magas rangú titkosszolgálati tiszt. A mi adásunk megmutatta, hogyan dolgoznak, és azzal fejeződött be, hogy örülnénk, ha nemcsak érdekes, hanem igaz filmet is készítenének a látottakról. Ez a Híradóban lement. Amit ők csináltak, az csak Nyugat-Németországban ment le, és csak diplomáciai úton tudtunk szerezni egy példányt a kész filmből, azt zárt körben néztük meg.

Egy vasárnap, erre biztos, hogy senki nem emlékszik, a Nyugati pályaudvaron egy mozdony kirohant a körútra [1962-ben egy mozdony áttörte az ütközőbakot és a csarnok falát, kigurult a körútra, és a villamos-járdasziget előtt néhány méterrel állt meg. A balesetben csak egy ember sérült meg. – A szerk.]. Amint megtudtam a hírt, kiküldtem egy operatőrt, és felvette. Vártuk az MTI-ből a hírt, nem jött. Erre felszóltam telefonon, hogy mi van. Közölték, hogy embargós, nem adható, le van tiltva. Ez egy baromság. Szerencsére akkor Naményi Géza volt a Tájékoztatási Hivatal vezetője, és nekem a zsebemben, vagy ha úgy tetszik, a hivatalos telefonkönyvemben benne volt Naményi Géza lakásának a telefonszáma [Naményi Géza (1916–1969) – újságíró, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának vezetője. Az 1956-os forradalom leverése után részt vett a Tájékoztatási Hivatal megszervezésében, osztályvezető, majd elnökhelyettes, végül 1959-től haláláig a hivatal elnöke volt. – A szerk.]. Felhívtam. Elmondtam neki, hogy ez egy marhaság. Mondom: „Ebből rémhír lesz, Budapestet ismerve, itt az a hír lesz, hogy száz ember halt meg, amikor a vonat kiment. Ezt le kell adni!” Azt mondja: „Várj egy kicsit!” Egy másik telefonon beszélt valakivel, visszajött, azt mondja: „Rendben van, adjátok le!” Szóval néha ilyen dolgok kellettek ahhoz, hogy engedélyezzék valaminek a leadását.

Először úgy jutottam ki nyugatra, azt hiszem, 1963 végén, hogy a Televíziónak maradt pénze. Erre a főszerkesztőnk rácsapott, és elhatározta, hogy csinálunk egy riportot, „Így fogadta Európa 1964-et”. Hét vagy nyolc stáb állt össze, kevés volt a nyugati valuta. Abból én kaptam az operatőrömmel egy római utat, a többiek szocialista fővárosokba mentek. Ennek is kalandja van. Az olaszoktól kértünk vízumot, de a vízum nem jött. Akkor még eléggé hidegháborús évek voltak. Kértünk az araboktól, mert azoktól könnyen megkaptuk, azzal, hogy akkor az olaszoktól már csak egy átutazó vízumot kell kérni, és majd ott kapok egy telexet, hogy hagyjam abba az utazást, és jöjjek haza. De december harmincadikán elment az utolsó római repülőgépjárat, és nekem, nekünk nem volt vízumunk. Harmincadikán délután vagy harmincegyedikén reggel mégiscsak megkaptuk. Rohanás a repülőtérre. Járat nincs. Egyetlen lehetőség van, elmenni Prágába, és Prágából közlekedik az Alitalia Prága–Róma járata. Prágában derült ki, hogy szilveszterkor az Alitalia nem repül, ünnep lévén. Viszont, miután nem a magunk hibájából ragadtunk ott, tehát a Malév vagy a cseh repülőtársaság, nem tudom, melyik repülőtársaság vendégei voltunk, ők fizették a szállodát, tőlük kaptunk még zsebpénzt is. Mi meg természetesen azonnal felhívtuk a Prágában lévő egyik stábunkat, és együtt csináltuk meg a prágai szilveszteri interjút. Akkor feltették a kérdést, hogy akarunk-e menni, mert elsején elmehetünk Zürichbe, és ott közvetlen csatlakozás van Rómába, vagy várunk másodikáig, és akkor egyenesen mehetünk Rómába. Mondtam, elsején megyünk Zürichbe. Figyelmeztettek, hogy elsőnek szálljunk le, mert nagyon kevés az átszállási idő az olasz géphez. Sikerült úgy leszállnunk, hogy lekéstük az olasz gépet, de akkor már tudtuk a receptet. Mi most a csehek miatt maradtunk le a gépről, úgyhogy most az ő vendégeik vagyunk. Zürichben kaptunk egy szállodaszobát. Én megszoktam azt, hogy a határon mindig mindent [fel kell sorolni] részletesen, precízen. Úgyhogy a svájci vámosnak nagyon gondosan elmondtam, hogy kamerát, magnót, mit viszünk. Mondta: „Jó.” Mondom: „De hát felírni!” Fogott egy krétát, tett rá egy ilyen háklit [pipát; lásd: német „Haken” = horog – A szerk.], és azt mondta, hogy „Jó”. Ez nekem teljesen ismeretlen volt, hogy nem kell mindenféle papírokat kitölteni, hanem egyszerűen azt mondják, hogy jó. Zürichbe késő délután érkeztünk, úgyhogy már forgatni nem lehetett, mert sötét volt. Másnap mentünk Rómába. Róbert Laci volt akkor az MTI római tudósítója, ő fogadott minket [Róbert László (1926 )– több díjjal is elismert újságíró, 1950-től a Magyar Rádió, majd a „Népakarat” és a „Népszava” munkatársa, számos könyv szerzője. 1994-ben jelent meg visszaemlékezése „Zsidónak születni” címmel. – A szerk.]. Körbevitt a városban, adott egy alapképet, és ő szerzett nekünk szállást a Magyar Akadémián, ami azt jelenti, hogy fillérekért laktunk. Tehát a szállodára kapott pénzünket is elkölthettük. Úgyhogy közöltük, hogy nem egy napot maradunk, hanem maradunk egy hétig. Narancson éltünk, tudniillik olyan olcsó volt. A másik találkozás a nyugattal számomra az első komoly nagyáruház, ez volt az első, amit láttam, és meglehetősen, hogy mondjam?, leesett az állam. Kész. Hoztam a fiamnak egy villanyvasutat.

Feleségemmel életünkben először 1968. augusztus huszonharmadikán akartunk menni külföldi nyaralásra, Bulgáriába [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Augusztus huszonegyedikén, hétfőn nekem nem volt riportom, hétfő nem adásnap, békében aludtam itthon. A feleségem bement, azonnal kérdezték, hogy hol a Jancsi. „Otthon alszik. Hagyjátok békiben!” Semmit nem tudtunk. Telefonunk még nem volt [Budapesten 1965-ben 127 100 magán telefonállomás volt fölszerelve, 1000 lakosra durván 70 főállomás jutott, 1970-ben 86 (léteztek ikerállomások is, de nem tudható, hogy hány volt közülük magánhasználatban). Mindenesetre: hosszú, több éves-évtizedes várakozással lehetett csak telefonhoz jutni. A telefonkérelmekben mindenki igyekezett különféle indokokkal alátámasztani, miért van feltétlenül szüksége telefonvonalra. És persze a várólistákon, mint minden hiánycikk, a telefon esetében is voltak „előzések”. – A szerk.]. Végül annyit izélgették a feleségemet, hogy telefonált itt a szomszédoknak, hogy szóljanak át nekem, hogy menjek be. Aludtam addig, tehát én se tudtam semmit. Amire beértem, addigra azért tudtam, mert hát újság itt volt, meg útközben is volt időm olvasni, hogy megtörtént Csehszlovákia megszállása [lásd: prágai tavasz (1968)]. Egyenesen vittek az elnökhelyetteshez, aki megkérdezte, hogy tudom-e. Mondtam, igen. Azt mondja: „És te komolyan gondolod, hogy most mész szabadságra?” Mondtam: „Nem gondolom komolyan” Mit mondhattam volna? Úgyhogy ez az első külföldi nyaralásunk elmaradt. Engem viszont kölcsönadtak a Magyar Rádiónak. Azt hiszem, két hónapra, illetve ennyi lett. Elindítottam egy szlovák adást a rádióban úgy, hogy én egy szál magam voltam a szerkesztőség. Voltaképpen a megbékélés jegyében, és azzal, hogy ez nem megszállás, hanem testvéri segítségnyújtás. Aztán felépítettem a szerkesztőséget, és adtuk a szlovák adásokat. Felépítettem egy szerkesztőséget, aztán ez beépült a külföldi adások szerkesztőségébe, ami már központilag gyártott szövegeknek a fordítása. Nem az én világom, hagyjatok visszamenni.

Aztán szó volt arról, hogy a TV Híradónak legyen külföldi tudósítója, méghozzá az első Moszkvában. Erre engem szemeltek ki. Én viszont azt mondtam, hogy először körül akarok nézni Moszkvában. Egy csinált okkal, amiről itthon mindenki tudta, hogy úgyse lesz belőle semmi, azon a címen, hogy közeledik Lenin mit tudom én, születésének vagy halálának századik évfordulója, kimentem Lenint forgatni [Lenin születésének 100. évfordulóját 1970-ben ünnepelték. – A szerk.]. A Szovjet Televízió tudta, mert velük kellett ezt egyeztetni, úgyhogy el is vittek ilyen helyekre, ahol egyszerűen nem tudtam forgatni. Mert kamerát persze azért vittem magammal, már csak alibinek is, de a Lenin faházában nem szabad például reflektort gyújtani, sötétben nem tudtam dolgozni. Nem zavart, mert amit hazahoztam, úgyis csak snittek voltak, soha nem lett belőle film. Az egyik ok, amiért szívesen mentem volna ki, az volt, hogy a fiam akkor fejezte be az általános iskolát és – ne tessék elfelejteni, az 1960-as években vagyunk – ha akkor szovjet középiskolában kezdi, akkor nincs Budapesten olyan gimnázium, ahová ne vegyék fel. Ez lett volna a fő indok. Egyébként nagy gusztusom nem volt hozzá. Kint azonban megállapítottam, hogy én ott nem tudok riporter lenni, mert csak a protokollokat csinálhatom meg, ha Moszkva negyven kilométeres körzetét el akarom hagyni, ahhoz a Külügyminisztérium külön engedélye kell, és sehova nem jutok be. A nagykövetségen kinn volt egy nagyon régi és kedves kollégám, az egyik diplomatának a felesége, riporter volt eredetileg, és a kulisszák mögé ő vezetett be. Tőle tudtam, hogy én ott riporterkedni nem tudok, legfeljebb a protokollokat tudom megcsinálni. Ahhoz viszont – bocsánatot kérek, ez nagyon önhitten hangzik – én túl jó vagyok. Én riporter vagyok, és nem mikrofonállvány a protokoll mellé.

Kádárral a legszebb történetem a Május 1. Ruhagyárban volt, már ez inkább az 1970-es években lehetett. Természetesen előre kimentünk, végignézni, hogy merre akarják vinni a vendégeket, mi történik, két operatőrrel természetesen. Le volt tiltva a hangos felvétel, és én azt mondtam a fiúknak, hogy csinálják végig a riportot, ahogy végigbeszéltük, én beülök az igazgatói irodába és megpróbálom telefonon elérni a Központi Bizottság egy titkárát, mert csak az oldhatta fel ezt a hangos tiltást. Azt mondtam, ti csináljátok meg hangosban. Azt vállalom, hogy feleslegesen csináltuk meg hangosan, de azt, hogy kiverekszem, hogy megcsinálhatjuk, és nincs meg a hangos, nem vállalom. Tudtam, mikor akar találkozni a brigádvezetőkkel, ott ott akartam lenni, mert én akartam mondani, hogy mit vegyenek fel, mit ne. Egy csomó fősuhanc vette körül Kádárt természetesen, a slepp. Én szerényen félrehúzódtam oldalra, de ahogy jött fel a társaság, Kádár elindult arrafelé, merthogy ott voltak a vécék. Elővette a cigarettáját, tüzet adtam. Megkínált, én is rágyújtottam, és együtt mentünk pisilni. Na most Kádárt én nem fogom ilyen piti dolgokkal izélgetni, hogy adjon engedélyt. Tehát kijöttünk. Amint Kádár bement a szobába, az összes slapaj körülfogott, hogy természetesen te vagy a riporter, te vagy a televíziós, te tudod, mit kell csinálni, úgyhogy úgy csináld, ahogy akarod. Ez a hajbókoló szellem. Mit lehet tudni, hogy én a főnöknek mit mondtam, és a főnök mit mondott nekem!? Így aztán lehetett hangosat csinálni. Mikor elérkeztünk az utolsó műhelybe, Kádár ránézett az órájára, azt mondta: „Van még tíz percem. Hogy vannak asszonyok?” Előjött egy pici öreg néni, azt mondja: „Idehallgasson, Kádár elvtárs! Azt mondják, hogy én vagyok a nagypofájú nagymama, hát én megmondom magának, azért itt elég jól dolgozunk, csak ez meg az.” „Hány éves?” Vagy hetven volt. „Meddig akar még dolgozni?” „Ennek az évnek a végéig.” „És aztán mit akar csinálni?” Azt mondja a néni: „Ha Istenke engedi, akkor a kis kertemet művelem még, amíg tudom.” Mire Kádár felemelte a két kezét, azt mondta: „Hát mért ne engedné meg Istenke?” És én büszke vagyok, hogy ez a mondat lement a Televízióban, akkor! És Kádár egy szót nem szólt. Senki más se, mert Kádár mondta.

De volt olyan is, hogy reggel a felelős szerkesztő – többen voltunk már akkor felelős szerkesztők, már én is az voltam, de ez a leggyávább volt – figyelmeztetett, hogy Aczél [lásd: Aczél György] megy az úttörővezetők országos tanácskozására, és a pártközpont leszólt, hogy csak némában lehet csinálni, majd az MTI szövegét rámondjuk. Ez 1973. Én nem voltam jóban ezekkel az urakkal, de miután parlamenti tudósító is voltam, a pofámat azért ismerték. Úgyhogy amikor megjött, odamentem Aczélhoz, és megkérdeztem, hogy felvehetem-e hangosban a beszédét. Azt mondja: „Azt veszel, amit akarsz, csak tőlem ne akarj írott beszédet!” Nem volt soha írott beszéde. Sikerült felvennem egy nagyon jó és értelmes részt. Beérünk a Televízióba, közlöm a felelős szerkesztővel – tudniillik ez ilyen volt, hogy egyik nap én voltam a főnök, másik nap ő –, hogy hangosban van. „De hát a pártközpont!” Mondtam: „Aczél viszont megengedte.” „Hívd fel a pártközpontot, és beszéld meg!” Felhívtam a pártközpontot, az agitpropot, amely a mi főnökünk volt, és közöltem, hogy hangosban vettem fel, mert Aczél elvtárs megengedte. Jó. Öt perc múlva csöng a telefon: „Mikor jöhetünk be megnézni az anyagot?” Mondom, ötkor, mert egy óra, amíg a laborból feljön. Tíz perc múlva csöng ismét a telefon, most a Központi Bizottság tudományos osztálya: „Igaz-e, hogy hangos felvételt csináltatok?” Mondom: „Igaz.” „Mikor mehetünk be megnézni?” „Ötkor” Ötkor ott ült a Központi Bizottság két osztálya a vágószobámban, és nézték. Csudálatosan értettek hozzá, mert azt mondták, hogy a hangos felvételben ezt a mondatot, hogy „kellene”, ki kellene cserélni arra, hogy „szeretném”.

Fidel Castro Magyarországon, 1972 nyarán. Volt hadgyakorlaton, Czinegével bevonultak egy sátorba valamit megbeszélni, én meg a sátor előtt álltam, a vállamon a magnóval, kezemben a mikrofonnal, hogy csináljak egy interjút vele [Czinege Lajos (1924–1998) – 1960-tól 1984-ig honvédelmi miniszter, 1984-től 1987-ig miniszterelnök-helyettes volt. – A szerk.]. Amikor kijöttek, valamelyik kolléga lefényképezett. Lett egy olyan fényképem, ahol Castro, én és Czinege van. Ez a későbbiekben fontos szerepet játszott. Ugyanis két évvel később a Munkásőrség Énekkarával Kubába utaztam. Kuba akkor még nem volt nyitva a látogatók számára, akkor még ritka volt a vendég. Annyira, hogy ha valamelyikünk elindult a szálló elől, akkor véletlenül az ott ténfergő fiatalemberek közül valamelyiknek éppen arra volt dolga. De ez a fénykép nekem utat nyitott mindenhez, amit el akartam érni. Előszedtem ezt a fényképet, és azt mondtam, hogy Magyarországon én voltam Castrónak a riportere. Ez nem volt igaz, vagy tízen voltunk, de ez, hogy én voltam Castro riportere, minden ajtót megnyitott. Ez volt az „útlevelem”.

Vagy tíz televíziós Nívó-díjam van. Körülbelül a felét megérdemeltem, a felét nem, mert a fele protokollügy, mert én is részt vettem a Brezsnyev-látogatásban, én is részt vettem a Farkas Berci körútjában [Farkas Bertalan (1949) – repülőtiszt, űrhajós. – A szerk.]. Ezek ilyen tiszteletbeli Nívó-díjak, nem a saját érdemeimért kaptam. De van, amire büszke vagyok. A Negyven éve történt például. Negyven éve történt, azaz naponta adtuk le körülbelül egy éven keresztül, hogy aznap 1944–45-ben mi szabadult fel, és mi történt. Meg a munkásmozgalomról készített filmjeim.

A KGST-ben a Magyar Posta kapta a megbízást, hogy kísérletezze ki a Teletextet. Én számítógépes voltam. Itthon volt egy kis Comodorom, Hollandiából hozta a feleségem az egyik útjáról. És nagyon érdekelt a munka. Bementem Matúz Rózsihoz, és közöltem vele – mert azért a főszerkesztővel ilyesmit közöl az ember –, hogy felmegyek az MTI-be, meg akarom nézni a kísérleti adást. Azt mondta Rózsi: „Nem mész sehova, te fogod csinálni!” Én voltam az egyetlen számítógépes újságíró, tehát logikus volt, hogy én legyek a szerkesztőségvezető, azért nem főszerkesztő, mert az főnöki pozíció volt, és ahhoz én túl kicsi fiú voltam. Különben is a főszerkesztő már annyi helyet megjárt, hogy ez volt körülbelül az utolsó lehetősége. És Rózsi szerette őt, és tudta, hogyha engem ad mellé, akkor ott minden rendben lesz.

A Teletext egy nagyon rövid ideig tartó, nagyon érdekes munka volt. 1982-ben indult kétszáz oldalon, aztán lett nyolcszáz oldal. Naponta frissítettünk. Mindig volt egy délelőttös és egy délutános turnusvezető, és azt hiszem, nyolc kislány, olyanok, akik tudtak géppel írni. Nekik kellett beírniuk azt a szöveget, amit a szerkesztőktől – mert volt egy turnusvezető, és volt szerkesztő – megkaptak. Volt egy szekrényünk harmincegy fachhal, ahova előre betettük, hogy nem tudom, nyolcadikán ezt kell leadni. Abból előző este kivették, és elkezdték írni, és olyan oldalakra tették, amik nem mentek adásba. Úgyhogy reggel voltaképpen csak a kész oldalakat kellett betenni. A Teletext rövid ideig élt, mert amint elkezdett terjedni az internet, kiszorította. A rendszer/gengszterváltás miatt én kértem a nyugdíjba menésemet, mert utáltam a magam körüli embereknek a köpönyegforgatását. Igaz, hogy már három évvel elmúltam hatvan éves akkor, és hatvanévesen akartam eredetileg elmenni, de visszatartottak. Most már viszont nem hagytam magam visszatartani, nem voltak hajlandók elküldeni nyugdíjba, akkor elmentem önként.

Én az egészet úgy foglalnám össze, hogy nagyon jó és nagyon szép volt a Televízióban dolgozni. Nemcsak azért, mert szerettük, amit csináltunk, nagyon jó csapat volt együtt. Egymás keze alá dolgoztunk, nem volt irigység, együttműködés volt, barátság volt, szeretet volt. Jellemző, hogy minden évben volt híradós bulink. Ami pontosan ugyanolyan volt, mint minden más buli. Vagy valahol étteremben, vagy kimentünk a zöldbe leginkább, és magunk főztünk és táncoltunk és énekeltünk. Én azt mondhatom, hogy a televíziós életem olyan szép volt, hogy megérte mindazt, amit előtte átéltem.

A barátaim azt mondták rólam, hogy én munkamániás vagyok. Ez annyira igaz, hogy a két házasságom között, de a második házasság alatt is, amikor eléggé viharos életet éltem, mindig azt mondtam, ha egy új barátnő volt kilátásban, hogy „Vedd tudomásul, hogy az első szeretőm mindig az „Új Csehszlovákia!”. Ez ugyanígy vonatkozott a Televízióra is, hogy az első szeretőm a munkám. Miután televíziós voltam, az elsők között volt televízióm. 1957-ben kezdődött a televíziózás, és nekem 1959-től vagy 1960-tól volt készülékem [Magyarországon 1953-ban kezdődtek meg a kísérleti tévéadások, a rendszeres műsorszolgáltatás pedig 1958-ban indult, heti négy nap adásidővel (összesen nem egészen 20 óra). 1000 lakosra 1958-ban 2, 1960-ban 10, 1965-ben 82 készülék jutott. – A szerk.]. Színházba jártunk. Az egy állandó és fontos és kellemes program volt. Meg ami ma kihalt: a baráti társaságok. Időnként előfordult az is, hogy harminc ember volt itt. Ez nem naponta volt, de ilyesmi is előfordult. De az, hogy négyen-öten összeültünk, akár valamelyikünknél, akár egy presszóban, kávéházban, étteremben, az eléggé normális volt. A Szent István körúton a Vígszínház mellett volt egy étterem és bár. Az volt jó néhányunknak a törzstanyája. A tágabb baráti kör usque száz emberből állt, ami azt jelenti, hogy bármikor mentem be, jó néhány ott volt. Ez annyira baráti kör volt, hogy a csapatunk egyik tagja, az egyik tényleg nagyon jó barátom az ottani kávéfőzőnőt vette feleségül. Szóval ott tényleg otthon voltunk.

Riporterként jártam meg Kubát, a Szovjetuniót. Csehszlovákiát természetesen végigjártam. Amikor a Csehszlovák Kultúránál dolgoztam, az különleges csoda volt, hogy nekem volt egy állandó útlevelem csak Csehszlovákiára, amivel Csehszlovákiába akkor mehettem-jöhettem, amikor akartam, mert ott volt a főnökségem bizonyos fokig [1972-ig, a szocialista országokba szóló piros útlevél bevezetéséig egy ún. betétlapot kellett kiváltani a szocialista országokba utazáshoz. A betétlap a személyi igazolvánnyal együtt volt érvényes, és a kiváltástól számított egy éven át lehetett használni, egy alkalommal, maximum 30 napi kint tartózkodásra. – A szerk.]. De riporterként is. Mert többször forgattunk ott csehszlovák állami évfordulókra anyagokat. Sokat forgattam Prágában, Pozsonyban. Prága az egyik kedvenc városom. A Szovjetunióban többször voltam. Méghozzá gyönyörű helyen a Fekete-tenger partján, egy csodálatos őstölgyes közepébe építettek egy kilencemeletes szállodát. Ott nyaralni voltam. A Fekete-tenger partja gyönyörű, egyetlen bánatom, hogy ott egy csomó delfin van, és azokkal nem sikerült találkoznom és együtt úsznom. A feleségem egy társasutazással járta végig a Szovjetuniót, de fel Szibériáig a keleti köztársaságokat, Turkesztánt, Tadzsikisztánt, ezeket. Gyönyörű szép felvételeket hozott haza. Ezen az úton én nem voltam vele.

Nyaralások. Balaton is, Mátra is, meg külföld is. A legszebb kirándulásunk a feleségemmel a Földközi-tenger volt, ami úgy nézett ki, hogy repülőgépen Isztambulba mentünk, ott fölszálltunk egy gyönyörű szép szovjet tengerjáró hajóra, és azzal mentünk végig a Földközi-tenger északi partján, Görögország, Olaszország, Franciaország, Spanyolország. Spanyolországban kiszálltunk, némi városnézés, Barcelona és utána ki a tengerpartra, és ott üdültünk még egy hétig, ha jól emlékszem, aztán megint repülőgéppel haza. Ez egy gyönyörű út volt, mert hajón nyaralni a legszebb. Éjszaka megy a hajó, és reggel ott vagyok a következő városban, mehetek a partra kiszállni és körülnézni. Úgyhogy akkor elég sok mindent láttunk.

Azért tudok keveset mesélni nyaralásokról, mert meglehetősen régen, szóval még elég fiatal voltam, a gerincemmel voltak problémák, deszkás ágyam volt itthon megcsináltatva. Én csak azon tudtam aludni, mert másképp kikészült a derekam. Riminiben volt az – tehát Olaszországban is nyaraltunk –, hogy isten bizony nem vagyok hisztérikus, de egy éjjel hisztériás rohamot kaptam, mert nem tudtam abban az ágyban egyszerűen aludni. A feleségemnek volt annyi esze, hogy reggel elment megnézni valamelyik várost, és estig nem került elő, és hagyta, hogy én kidühöngjem magam. De attól kezdve megegyeztünk. Mert az, hogy én nem vagyok hajlandó utazni, nem jelenti azt, hogy a feleségem se utazzon, tehát azóta ő egyedül, illetve barátokkal, barátnővel utazott.

1945-ben felmerült, hogy apám átjön Budapestre. Végül úgy döntött, hogy ott marad Vágsellyén, a falunkban. Csehszlovákiában akiket elhurcoltak lágerbe, azokat a felszabadító harcokban részt vettekkel azonosnak, tehát antifasisztáknak tekintették. Apám ilyen módon tagja lett a fasizmus elleni harcosok szövetségének, tehát voltaképpen semmi baja nem volt. A polgár egyébként nemkívánatos elem volt. Viszont, ha résztvevője volt a felszabadítási harcnak, akkor ő már nem polgár. Hogy pontosan hány évig volt a falu orvosa, azt nem tudom, de arra emlékszem, hogy az ottani ötvenéves orvosi jubileumán ünnepséget rendeztek a számára, kitüntetést kapott, és díszpolgárrá választották. A Vöröskeresztnek volt az elnöke, meg egészségügyi előadásokat tartott az egész járásban vagy még több helyen. Úgyhogy hál’ istennek, jól megvolt. De amikor nyugdíjba ment, azt se bírta ki orvosi munka nélkül. Valószínűleg a munkamániát tőle örököltem, mint ahogy sok minden mást is, hál’ istennek! Mert apámat, nemcsak azért, mert az apám, hanem mint embert is nagyon tiszteltem. Ahogy [Vág]Sellye faluból város lett, városi kórháza lett, és a kórházi ügyeletet ő vezette, mert neki volt annyi tapasztalata a foghúzástól a szülésig, hogy bármit hoztak be váratlanul az ügyeletre, ő ahhoz hozzá tudott nyúlni. Csinált ő műtéteket konyhaasztalon is. 1984 áprilisában lett volna kilencven éves, egy évvel előtte, novemberben halt meg. Ott is van eltemetve. Nem zsidó temetőben van, ugyanis díszsírhelyet kapott, és az a városi temető. Egyébként elégettük, úgyhogy egy urna van csak ott és nem sír, egy szomorúfűz lábához rakták le.

Azóta tán egyszer vagy kétszer voltam [Vág]Sellyén, de időnként az emlékével találkozom. Történt, hogy munkásmozgalmi interjút akartam csinálni valakivel. A megbeszélt időben bementem hozzá, és a nevemet ismerve, megkérdezte, hogy nem vagyok-e a [vág]sellyei doktor Menczelnek a fia. Mondom: „De igen, honnan tudja?” Azt mondja, hát a szomszéd faluból származik, azzal odamutatta a kezét. Azt mondta, fiatalon eltört a keze, apám hozta rendbe, és mondta neki azt, hogy egész nap nyomogasson egy gumilabdát, mert csak akkor fognak működni az ujjai, és azóta is működnek. Szóval apám emlékével még így is találkoztam.

A kisebbik fiam besorozott katona volt, amikor egy szép napon azt mondta, ha hozzák az útlevelemet, vegyétek át! Ez 1976-ban vagy 1977-ben volt. Azt hittük, hogy hülyéskedik, mert akkor útlevelet kapni, pláne Amerikába, reménytelen ügy, gondoltuk. Aztán hozták az útlevelét, és ment. Hogyan intézte el, hogy megkapta az útlevelét mint besorozott katona, máig sem tudom. Amikor kiment, tényleg jóban voltunk. Ez család volt akkor is, ha nem a harmadik feleségemnek a gyereke, úgyhogy együtt tettük fel a kérdést, hogy most mondd meg, hogy vissza akarsz-e jönni, vagy kinn akarsz maradni. A fiam nagyon becsületesen a következőt mondta: „Körül akarok nézni, és akkor döntöm el, hogy kinn akarok-e maradni, vagy visszajövök.” Kinn maradt. Igaza volt. Örülök neki, nagyon jól van. New Yorkban a házgondnokság a „magyar maffia” kezében van, tehát a magyarok segítették ahhoz, hogy ő is házgondnok legyen. Vannak beosztottjai, neki gondoskodnia kell róla, hogy a lakatos vagy a vízvezeték-szerelő odamenjen, és megcsinálja, amit kell. Magyar lányt vett el, úgyhogy ők megmaradtak amerikai magyaroknak. A nagyobbik fiam, aki spanyol nőt vett el, tehát otthon is angolul beszélnek, már nem amerikai magyar, hanem magyar származású amerikai. Sokkal lazább is a kapcsolatunk vele. Úgy egyszer-egyszer írunk egymásnak, vagy kapok egy születésnapi üdvözletet vagy karácsonyit. De Amerikában nem voltam. Amire egyáltalán ez szóba kerülhetett volna, addigra én már a derekam miatt nem utaztam. Ami a kapcsolatunkat illeti: az unokákat ismerem régebbről, mert a két legnagyobb unokám már volt itthon. A dédunokáimat csak most ismertem meg, most voltak itt néhány hete. A kisebbik fiammal most is napi kapcsolatunk van interneten, kameránk is van, tehát látjuk egymást, és úgy beszélgetünk.

Nyugdíjasként öt évig sajtószolgálati információs anyagot csináltam egy magáncégnek. 2000-ben hagytam abba. Ez egy, a szerkesztőségek számára készített sokszorosított eseménynaptár volt. Az évfordulókat gyűjtöttem össze. Nagyon jó adatbázisom volt. Én már a televízióban is csináltam az évfordulókat, a koszorúzásokat. Nekem olyan sorozataim voltak, hogy több mint egy éven keresztül ment a „Negyven éve történt”, „Hatvan éve történt”. „Tanácsköztársaság”, „Felszabadulás története”, hasonlók. Szóval volt adatbázisom, de mindig csak a kerek öt- vagy tízéves adatokat használtam. Egyszer a születések, egyszer pedig az események. Egyébként ez el van mentve diszkekre. Nem mintha még valaha kéne. Mert most már minden tévének, újságnak van ilyen.

Életrajz

Drucker Tibor Budapest XI. kerületének csendes, családi házas utcájában él feleségével. Tibor kedvessége és műveltsége lenyűgöző. Ezt még tetőzi előadásmódjának humoros, időnként önironikus hangvétele. Élmény volt vele beszélgetni, a családi ház fogadószobájában, ahol könyvek, iratok és egy számítógép is jelzi, hogy ma is aktív, közéleti ember. A szobában található tárgyak, festmények bemutatják az interjúalany egész életútját. A menóra, a népművészeti tárgyak és a különböző könyvek nagyszerűen megférnek egymás mellett.

Az apai nagyapámat Drucker Fülöpnek hívták. Valószínűleg Kisteleken született, az 1860-as években [Kistelek – nagyközség volt Csongrád vm.-ben, 1910-ben 8700 lakossal. Ma város, Szegedtől és Kiskunfélegyházától mintegy 29 km-re. Előnyös földrajzi fekvéséből adódott, hogy már 1854-ben bekapcsolódhatott az ország vasúti vérkeringésébe, s ez növelte helyzeti előnyeit. − A szerk.]. Négy vagy hat elemi iskolát végezhetett. Kereskedő volt, vegyesboltot vezetett Sándorfalván [Sándorfalva – nagyközség volt Csongrád vm.-ben, 1910-ben 5000, 1920-ban 5600 lakossal. (A község 1879-ben keletkezett az árvíz által elpusztult Algyő lakóiból, akik az új községet alapítójáról, Pallavicini Sándor őrgrófról nevezték el.) – A szerk.]. Vallásos ember volt, minden ünnepet megtartott a neológ szokások szerint. Anyanyelve magyar volt. Héberül és németül olvasott. Sándorfalván halt meg, 1935-ben. Nagyapám testvéreiről nem tudok semmit.

Apai nagymamáról kevés emlékem maradt. Drucker Fülöpné, született Meisel Jozefa volt a neve, valószínűleg a szlovákiai Pöstyénben született, 1868-ban [Pöstyén Nyitra vm.-ben lévő nagyközség volt, 1910-ben 7400 főnyi, túlnyomórészt szlovák ajkú lakossal. Jelentős gyógyfürdőközpont volt. Trianon után Csehszlovákiához került, 1993 óta Szlovákiához tartozik. – A szerk.]. Hat elemi osztályt végzett. Nem dolgozott, a háztartást vezette. Nagyon vallásos volt, ami a kóser háztartás vezetésében teljesedett ki. Németül és jiddisül is beszélt. Szegeden halt meg, 1940-ben.

A nagymamának egy testvére volt, Meisel Maxi, akiről sokat nem tud a család, csak annyit, hogy ő is valószínűleg Pöstyénben született az 1860-as években, és Kisteleken halt meg 1930 körül. Annyit tudok még róla, hogy súlyos reumatikus fájdalmai miatt, ha Szegedre látogatott, mindig fiákeren érkezett, mert nem tudott gyalogolni.

Apám [Drucker Sándor] Sándorfalván született 1896-ban. Három testvére volt: Dezső, Jenő és Júlia. Dezső Sándorfalván született, 1894-ben, és Szegeden halt meg, 1941-ben. Tisztviselő volt Szegeden. Felesége, Blum Margit varrónő volt. Egy fiuk volt, Drucker Ernő, aki Szegeden született, 1932-ben. Ők is osztoztak a szegedi zsidók sorsában, őket is deportálták. A második transzporttal, mert Szegedről három transzportot vittek el a téglagyárból. Ők Ausztriába kerültek, a strasshofi táborba. Amikor hazajöttek, két évig még itt élt Ernő, majd alijázott Izraelbe [Akkor: Palesztina. Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.], és a mai napig Tel-Avivban él a családjával együtt. Ezra − mert Ernőből Ezra lett − igazi izraelivé vált. Harcolt a honvédő háborúban [lásd: 1973-as arab–izraeli háború], meg is sebesült. A felesége, Dvora szülei Ukrajnából alijáztak, de Dvora már Izraelben született. A gyerekeik már mind Izraelben születtek, és már nem beszélnek magyarul. Ezra ápolja magyar gyökereit, rendszeresen felhív egy-egy nyelvi problémájával vagy magyar történelmi esemény tisztázása érdekében. Könyvelőként még ma is dolgozik, amúgy amatőr csillagász, és a Negev tiszta sivatagi égboltja alatt kutatja a csillagvilág titkait. Margit néni is kiment Ernőhöz. Tel-Avivban halt meg, 1997-ben. Ernőékkel évente-kétévente szoktunk találkozni.

Drucker Jenő Kisteleken született, 1895-ben, és Szegeden halt meg. Jenő bácsi a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár tisztviselője volt, 1941-ben öngyilkos lett. Valószínűleg hozzájárult tragikus halálához a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] egyre jobban érzékelhető hatása. Két gyermekük volt, az idősebbik Alizka, a fiatalabbik Klárika. Férje halála után Böske néni [Blau Erzsébet] rövidesen férjhez ment egy csátaljai malomtulajdonoshoz, és Klárikával, kisebbik lányával Csátaljára költözött [Csátalja – nagyközség volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1910-ben is, 1920-ban is 2400 német és magyar lakossal. – A szerk.]. Alizka, a nagymamánál, Terka néninél maradt, Szegeden. A család Csátaljára került tagjait Auschwitzba deportálták, közülük senki sem tért haza. A másik lányuk, Alizka a nagymamával, Terka nénivel ugyancsak a szegedi gettóban, majd a téglagyárban, majd a második szegedi transzporttal Strasshofban volt, majd visszakerült Terka néni is és Alizka is. Blau Károly, Terka néni férje, aki a MÁV-nál volt magas beosztásban, az 1940-es években meghalt, és Terka néni lett a családeltartó. Ők is neológok voltak.

Aliz 1932-ben született, és még ma is él az Egyesült Államokban, Wisconsin államban, Oskosh városban. Feleségül ment Fenyő Ferenchez, aki a Magyar Állami Operaház elsőhegedűse volt. Lányuk, Fenyő Klára hegedűművész lett. Az oskoshi egyetem zenei tanszékén dolgozik. Hozzáment egy harmadik generációs, Ukrajnából származó zsidó férfihoz. Ott élnek Oskoshban. Ági lányuk egyetemista Los Angelesben, orvosnak tanul. Elég gyakran beszélünk még Alizkával, aki imád beszélni, így ezek a beszélgetések elég egyoldalúak − korábban telefonon, mostanság már interneten, a skype segítségével.

Drucker Júlia Kisteleken született, 1898-ban. Tisztviselő volt a szegedi Szociáldemokrata Pártban. Deportálták őket Auschwitzba 1944 nyarán, és nem élték túl a deportálást. Férje, Herzog Jenő, akitől Edit nevű lánya született, és akitől már az 1930-as évek elején elvált, meglehetősen bohém, ám kétes egzisztenciájú ember volt. Semmilyen kapcsolatunk nem volt vele.

Az anyai nagyapám [Witz Mór] Felsőlendván született, valószínűleg az 1860-as években [Felsőlendva – kisközség volt Vas vm. Muraszombati járásában, 1910-ben 1000 vend, német és magyar lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Írásos dokumentum nem maradt a születési adatairól. Kereskedelmi iskolát végzett, és intéző [lásd: birtokkezelés] volt Fabinyi Tihamér Lendva körüli birtokán. Neológ volt, ami a vallási ünnepek megtartására terjedt ki. A Witz nagyapa az úgynevezett zsidóparasztok közé tartozott, és igazi parasztgazda módjára irányította a munkát [lásd: a földművelés szerepe a zsidóság rétegződésében a 20. század elején]. Reggelente lehajtotta megszokott pálinkáját, aztán rágyújtott elmaradhatatlan szivarjára, ami estig nem került ki a szájából, jó okot adva nagymamának az állandó zsörtölődésre. Nagyapa meglehetősen önfejű, erőszakos ember volt, nem csekély erőfeszítésébe került nagymamának, hogy szelíd szóval irányítsa.

1917-18 körül fölkerültek Szegedre, a külvárosba. A család jómódú volt, de a pénz elúszott, mert nagyapa a vagyon nagy részét hadikölcsönbe fektette [lásd: hadikötvény az Osztrák–Magyar Monarchiában]. A Monarchia bukásával ez a vagyon füstté vált. A pénzéből összesen egy szegedi nagy ház maradt. Nagyapa idős korára is megőrizte gazdálkodói hajlamát és intézői szokásait. 1941−42-ig még megvolt orvos fiával, Witz Gyula bácsival közös tanyájuk Csengelén [Szegedhez tartozó puszta volt Csongrád vm.-ben, 1910-ben 2000 lakossal. – A szerk.], Kistelek mellett. Néhány hold szántó, szőlő, és lovak, tehenek is voltak a tanyán. Ő vezényelte a gazdaságot, volt egy ott lakó béresük is. Nyaranta néhány hetet én is ott töltöttem. Nagy élményt jelentett nekem az aratás, különösen a cséplés. A tanyát valamikor 1942-ben vagy 43-ban adták el, a nagymama, majd Gyula bácsi halála után. [A nagypapát] 1944-ben deportálták Strasshofba vagy Auschwitzba. Nem élte túl a deportálást.

Az anyai nagymamám [Witz Mórné, szül. Deutsch Lujza] Felsőlendván, majd Szegeden élt. A születési helyét és idejét nem tudom. Valószínűsíthető, hogy az 1860-as évek környékén született. Anyanyelve magyar volt. Neológ volt, de minden vallási előírást betartott. Nagymama kitűnő háziasszony hírében állt, annyi év után még ma is szinte a számban érzem egy-egy sült húsának, süteményének ízét. Háztartásbeliként, otthon irányította a háztartást, és nevelte a gyerekeit. Csengelén halt meg, 1940-ben.

Anyám [Drucker Sándorné, szül. Witz Margit] Felsőlendván született 1903. július huszonegyedikén. Három testvére volt: doktor Witz Gyula, Witz Ernő és Witz Terézia.

Gyula bácsi Felsőlendván született, 1898-ban. Fogorvos lett a budapesti Poliklinikán, majd magánpraxist nyitott. Felesége Witz Rózsa volt. A Rákóczi úton éltek, Budapesten. Ők is neológok voltak. Gyula bácsinak és Rózsi néninek két gyereke született. Egy fiú, Bandi, aki Budapesten született 1924-ben, és Sopronban halt meg munkaszolgálatosként, 1944 végén. Lányuk, Magduska Budapesten élt. Ő a szegedi egyetemen francia–magyar szakon végzett [Mint „A budapesti zsidó fiú- és leánygimnázium története” (szerző: Felkai László) című könyvből megtudható, dr. Witz Magda oroszt és művészettörténetet is tanított. – A szerk.]. Máté (Mandel) Miklós főrabbihoz ment feleségül, aki egyébként a budapesti zsidó gimnáziumnak volt az igazgatója [dr. Máté (Mandel) Miklós rabbi, vallástanár az 1967/68-as tanévtől az 1978/79-es tanévig volt az Anna Frank Gimnázium (1959/60 óta: Budapesti Izraelita Hitközség Fiú- és Leánygimnáziuma) igazgatója (korábban a hitközségi iskolák tanfelügyelője volt). – A szerk.]. Szintén neológként, de a rabbiság révén szigorú vallási törvények szerint éltek. Két fiuk volt, mind a kettő él még. A vallás mindenképpen hatott mind a két gyerekükre. Az egyik a Gyógyszervegyészeti Intézet könyvtárát vezeti, a másik orvos lett, és az újpesti kórházban dolgozott, majd néhány évvel ezelőtt a feleségével, aki ápolónő volt, kimentek Izraelbe, és most Tel-Aviv egyik elővárosában élnek. A tel-avivi kórházban dolgoznak mindketten. Mindkét fiú keresztény lányt vett feleségül, és mind a kettő betért a zsidó vallásba. Gyula bácsi egy orvosi műhiba folytán halt meg. Vakbélgyulladást kapott, és általános szepszisben halt meg még a háború előtt, 1942 körül. Magduska, akivel nagyon meghitt családi kapcsolatot ápoltunk, sok éves szenvedés után sclerosis multiplexben hunyt el, az 1990-es években.

Ernő bácsi Felsőlendván született, 1900-ban. Érettségizett, és az Azbeszt gumiipari cégnél volt tisztviselő. Ő is Budapesten élt, és egy keresztény lányt vett feleségül, a Magdus nénit. Ő volt az, aki különösebb baj nélkül vészelte át a vészkorszakot a felesége révén. Ki is tért. Az 1970-es évek végén halt meg. Nagy sportember volt, pingpongozott. Nekik nem volt gyermekük.

Terézia is Felsőlendván született, 1896-ban. Ő nem dolgozott, a férje, Blau Károly a MÁV-nál volt főtanácsos. Ők is neológok voltak. Terka néni élt a legtovább a testvérek közül. 1975 körül halt meg, Szegeden. A lánya, Böske néni apám egyik testvérének, a Jenőnek volt a felesége. Ilyen módon, mi kettős rokonságban voltunk.

Apám négy polgárit [lásd: polgári iskola] végzett, és utána kitanulta az órásmesterséget. Később órásmester lett Szegeden. Tevékenyen részt vett az első világháborúban, a k. u. k. hadseregben szolgált [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában]. 1916−18-ban a galíciai, majd az olasz fronton, Isonzónál [lásd: isonzói harcok] harcolt. Anyám is négy polgárit végzett. Háztartásbeli volt, nem dolgozott, időnként besegített apámnak az órásműhelyben. Magyar volt az anyanyelve, de beszélt németül és héberül is, apámmal egyetemben.

A papa órásboltja egy kicsi bolt volt az úgynevezett Zsótér-házban, a Széchenyi téren, a városháza mellett [Az 1840-es évek elején épült a szegedi városháza mellett a klasszicista stílusú ház. Névadója, Zsótér János gazdag hajótulajdonos és gabonakereskedő hajóépítő telepein az ország akkori legnagyobb hajói készültek. − A szerk.]. A ház homlokzati részén volt néhány üzlet, többek között mellettünk, a kapubejárattól balra volt a Tombácz vendéglő, ahova néha átmentünk egy zónapörköltet megenni apámmal [A vendéglőt 1930-ban nyitotta a Tombácz család. − A szerk.]. Az órásműhely a kaputól jobbra helyezkedett el. A boltnak kis kirakata volt, és bent a boltban a helyet a pult uralta, ahol apám kiszolgálta a vevőket. Ha valaki jött vásárolni, főleg piaci napokon, szerdán és szombaton, apám a pult mögött állva, fogadta a kuncsaftokat. Két üveges vitrinben órák voltak, vekkerórák főleg, és hátul volt egy kis hely, ahova be lehetett menni, és lehetett többek közt uzsonnázni is. A bolt hátsó részében pedig egy nagy óra állt. Volt a boltban két kis munkaasztal, az egyiknél apám dolgozott, a másiknál pedig a segédje, Farkas Jóska. A segéd Kistelekről, ami Szegedtől kábé negyven kilométerre van, járt be mindennap dolgozni. Ő nem volt zsidó, apámnál tanulta a szakmát.

A miénk egy kis bolt volt, miközben ennek a háznak a sarkán volt egy nagy óra-ékszer üzlet is. Mülhofferék üzlete hatszor nagyobb volt, mint a mienk, de nem volt igazi konkurenciánk, mert a mi életünket az órajavítás határozta meg, és nem az értékesítés. Apám az órákat a szegedi óra- és ékszer-nagykereskedésből és utazó ügynököktől szerezte be [A „Révai Nagylexikon” szerint az „utazó ügynök” megbízójának nem alkalmazottja, működését önállóan, sokszor több cég érdekében fejti ki. (Nem tévesztendő össze a „kereskedelmi utazóval”, akit főnöke a telep helyén kívül kötendő és lebonyolítandó ügyletek elintézésével bíz meg.) – A szerk.]. Én nagyon büszke voltam arra, hogy az apám révén árult vekkerórákon rajta volt egy fölirat: „Drucker Sándor órásmester, Szeged Széchenyi tér 9”. Voltak ott azért előkelő órák is, például Omega órák, de nem ez volt a meghatározó, hanem a javítóműhely és az órásmesterség. Ékszert is árult apám, amit alapvetően utazó ügynököktől vett, akik a különböző cégeket képviselték, és rendszeresen fölkeresték az ügyfeleket, így apámat is.

Középszintű nívót tudott apám az órásmesterségből a család számára biztosítani. Nagyon kemény munkával persze, mert nagyon sokat dolgoztak a szüleim. Jómódot azért nem biztosított, de normális életet tudtunk élni. Ez azt jelentette, hogy például hetente kétszer libát vásárolt anyám a piacon, és az 1940-es évekig az ennivaló nem volt probléma számunkra. Arra is tellett, hogy én például németül tanuljak. Bennem persze volt egy erőteljes ellenállás, hogy én a hitleri Németország nyelvét nem akarom megtanulni, de időnként azért eljártam külön németórára, és elkezdtem tanulni angolul is. Támogatást a család más tagjától nem kaptunk, igaz, nem is kértünk. A családi kötelék erős volt, és apám, ameddig tudta, támogatta a nagymamát, hiszen ők nehéz helyzetben voltak. A másik két fia is pénzzel támogatta őt, mi pedig élelmiszerrel, cukorral, sóval, liszttel. De ez a legcsekélyebb problémát sem okozta nekünk.

A szegedi ház a Szilléri sugárút 31-ben emeletes bérház volt, hét lakással. Szeged a nagy árvíz után Párizs mintájára épült újjá [1879-ben volt a szegedi nagy árvíz, amikor is a város összesen 5723 házából 265 maradt meg. A víz 186 napon át borította el a várost. – A szerk.]. Állítólag amikor az árvíz után Ferenc József meglátogatta Szegedet, azt mondta, hogy Szeged szebb lesz, mint volt. Valóban, nemzetközi összefogással, az európai fővárosok támogatásával épült meg Szeged a párizsi boulevard-ok, sugárutak mintájára. Volt egy belső körútja, a Tisza Lajos körút, és egy külső körútja, ami azoknak az európai fővárosoknak a nevét viselte, amelyek hozzájárultak Szeged újjáépítéséhez, például Római körút, Berlini körút stb. Ennek a sugárútrendszernek a legkülső részén, a Tiszával majdnem párhuzamosan húzódik a Szilléri sugárút.

A ház Witz Mór nagyapám tulajdonában volt, de végül is az édesanyámra íratták. Itt lakott a nagypapa a nagymamával, és ebből a házból egy lakást biztosítottak a számunkra is. Ebben laktunk mi apámmal, anyámmal és a testvéremmel. A másik oldalon az emeleten volt három lakás, az egyikben lakott a nagypapa és a nagymama. A mienk is és az övék is kétszobás lakás volt. Az utcára nézett egy kis borbélyműhely, ami ott működött a házban. A háznak volt udvara néhány gyümölcsfával, és volt egy kert is hozzá, ahol szőlő, körtefa és egy kis veteményes is volt, amit nagyapám gondozott. Volt a háznak pincéje is. Szegeden magas volt a talajvíz, és tavaszonként a víz elárasztotta a pincét. Gyerekként a ház lakóival és más környékbeli gyerekekkel azt játszottuk, hogy egy teknőben beeveztünk a pincébe. Egyszer benn voltunk a pince legmélyében, amikor a teknő dugója kiesett, és a teknőt elárasztotta a víz, mi meg nyakig benne voltunk a pince talajvizében. Amikor a pince kiszáradt, partra vetődött a mi csónakunk is. Vízvezeték nem volt a házban. Két utcával arrébb volt egy artézi kút, ahonnan nekünk, gyerekeknek kellett a vizet hordani. Mondanom sem kell, hogy a testvérem, Gyuri sokkal többször ment, mint én. A családon kívül nem volt más zsidó család a házban. A házat azóta lebontották, és ma egy új lakótelep emeletes lakóházai állnak a helyén. Sokszor mondtam tréfásan a Szegediek Baráti Körében (mert ilyen is működik Budapesten), hogy súlyosan megsértett Szeged, hiszen még egy emléktáblát sem tudnak állítani egykori lakóházunkra.

Szeged Felsőváros egyébként nem számított gazdag résznek. Igen jó kapcsolatban éltünk együtt az ott élő keresztény családokkal, és hosszú ideig fel sem merült bennünk, hogy ki zsidó, vagy ki nem az. Teljesen természetes szimbiózisban éltünk ott. A családnak ez az ága is neológ volt. Ugyanabban a szellemben éltünk és nevelkedtünk, mint a keresztények, de minden lényeges zsidó vallási előírást megtartottunk. A szombatot természetesen [lásd: szombati munkavégzés tilalma], az ünnepeket böjttel együtt [lásd: böjtnap], de a zsidó valláshoz tartozás nem határozta meg az életet, nem nyomta rá a bélyegét az életünkre. A szegedi házban volt természetesen háziáldás [lásd: mezüze] a bejárati ajtón. A zsidó identitás megvolt, de nem volt hangsúlyos. Egy munkás-iparos életet élő család volt a mienk, amelyik természetes módon illeszkedett be, és élte az életét. Éltük az alsó középosztály életét, egészen addig, amíg föl nem világosítottak minket, hogy mi azért nem tartozunk a magyar alsó középosztályhoz. Egy Izraelben élő zsidó költő mondta, aki egyébként békéscsabai születésű volt [Pontosabban: Szarvason született, 1934-ben. – A szerk.], Itámár Jáoz-Keszt, hogy magyarok voltunk egészen addig, amíg föl nem világosítottak minket arról, hogy mi nem vagyunk magyarok, és még az élethez sincsen jogunk [Keszt Itámár (Jáoz-Keszt, eredetileg Keszt Péter Ervin) – „költő, műfordító. Budapesten járt középiskolába. Szüleivel 1952-ben kivándorolt Izraelbe. … 1956-ban kezdte el műfordítói tevékenységét. Magyar költőket és prózaírókat ismertetett meg az izraeli olvasóközönséggel… Fordított Petőfit, Babitsot, Aranyt, Tóth Árpádot, József Attilát, Illyést, Radnótit, Juhász Ferencet, Vas Istvánt, Pilinszkyt” stb. (Cvi Haplaot – A csodaszarvas, A magyar költészet kincsestára /I–III, Tel-Aviv, 1984/). Verseiből 1989-ben jelent meg magyar válogatás (Versei, Budapest 1989, Európa), 1998-ban pedig a Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadónál jelent meg a „Tájkép füstben” c. kötete (mek.oszk.hu/04000/04038/html/k.htm). – A szerk.]. Nagyjából ebben a körben éltük az életünket, egészen 1944-ig.

A mi vallásosságunk a nagyünnepek megtartására szorítkozott. Nem igazán lengte át a család életét a vallás, a jeles ünnepeket azonban mindig megtartottuk. A legjelentősebb ünnep a Jom Kipur volt. Ilyenkor a család minden tagja templomban volt. A saját kertünkben termesztett birsalmába szegfűszeget nyomkodtunk, és ezt szagolgattuk a hosszúnapi böjt idején. A gyerekek is böjtöltek [A gyerekeknek a bár micvójuk / bát micvájuk után kell a felnőttekhez hasonlóan egész nap böjtölniük, addig fél napot böjtölnek. Böjtölnie ugyanis csak akkor kell az embernek, ha ez semmiben sem veszélyezteti az egészségét. Ezért nem kötelező böjtölniük a gyerekeknek. – A szerk.]. A böjt után maceszgombóc, libanyak [lásd: halsli], hal volt az ünnepi étel.

A szűk család volt ott a széderestén, nagyapámék külön ünnepeltek. Terka néniék is külön voltak. Anyám elkészítette a tradicionális szédertálat. Vacsorára húslevest főzött, amiben maceszgombóc volt. Kemény tojást is ettünk természetesen, és ha jól emlékszem, libahúst is. Macesztortára is emlékszem és hremzlire. Két este tartottunk szédert [A diaszpórában Pészah első két estéje a szédereste. – A szerk.], és ez nekem időnként nagyon hosszúnak tűnt. Arra is emlékszem, hogy volt a macesszal kapcsolatban egy játék is, éspedig eldugtak egy maceszdarabot [lásd: afikómen], és a család legfiatalabb tagjának ajándék fejében meg kellett találnia. A széderestén apám olvasta fel a Hagadát az én közreműködésemmel [Vagyis Drucker Tibor tette föl a kérdéseket. Lásd: má nistáná. – A szerk.]. A Hagadát magyarul olvastuk. A szédertálon a maceszen kívül volt egy libanyak, egy edényben volt sós víz, dió, bor, alma összevegyítve. Volt a tálon tojás is, ez akarta jelképezni azt, hogy a zsidók vándoroltak a pusztában [A tojás egyrészt a gyász szimbóluma, másrészt az idő körforgásáé és az újrakezdésé. A szédereste egészének leglényegesebb célja az egyiptomi szabadulásra való emlékezés és a kivonulás történetének elmesélése és továbbadása a következő nemzedéknek. – A szerk.]. A háború után ezek az ünnepek megszűntek számomra, nem tartottuk meg őket.

Sátoros ünnepekkor nagyapám nem állított az udvaron sátrat. Mi a szegedi zsinagógában fölállított sátor mellett ünnepeltünk. Én úgy emlékszem, hogy a sátor mellett ünnepeltünk és étkeztünk is, de erre azért nem mernék megesküdni. Ha jól emlékszem, mind a nyolc nap elmentünk a zsinagógába, de erre pontosan nem emlékszem. A sátor szalmatetős volt, és nádból volt az oldala, és papírkivágásokkal, különböző madárfigurákkal volt földíszítve.

A Hanukát is megtartottuk, nagyon finom fánkot sütött ilyenkor anyám. Ehhez az ünnephez kapcsolódik egyébként egy „roppant kínos” élményem. Óvodás voltam, ahova anyám mindig csomagolt uzsonnát. Egy alkalommal fánkot csomagolt be, és a gyerekek elkezdték nézegetni a fánkot, és elkezdték csúfolni, hogy pókhálós. Én meg ezért nem ettem meg. A többi gyerek ette meg, én meg kaptam valakitől zsíros kenyeret. Trenderlim is volt, és prominclicukorkára is emlékszem [A prominclicukor apró, kerek mentolos cukorka volt. – A szerk.]. A játék nyertesei diót, mogyorót kaptak.

Karácsonykor nem állítottunk karácsonyfát, de én mindig részt vettem a házban valamelyik családnál a karácsonyi vacsorán és a rituálén. Ha disznótoros vacsora volt például a Császáréknál, én azt is megkóstoltam. Húsvétkor pedig ugyanúgy mentem locsolkodni, mint a többiek, és én is részt vettem a különböző népszokások felelevenítésében. A „zsákmánynak”, a tojásnak, a süteménynek és a pénznek ugyanúgy örültem én is. A zsidó ünnepeken keresztény gyerek nemigen vett részt. Visszafele ez nem működött.

Bár micvám [bár micvó] is volt, tizenhárom éves koromban. Nekem ez nagy élmény volt, de sok szorongással készültem rá, mert nem tudtam énekelni, amit viszont ilyenkor minden esetben meg kell tenni. Föl kellett készülnöm a bár micvára, amit Frenkel főrabbi irányításával tettem meg. Fel kellett olvasni a Tórából, és énekelnem is kellett, ami majdhogynem megoldhatatlan feladatot jelentett számomra, de végül is minden szépen sikerült. Édesanyám a házbeli lakókat is meghívta, akik nem voltak zsidók. Nagyon szép arany pecsétgyűrűt kaptam apámtól erre az alkalomra.

A zsidó konyha erőteljesen képviseltette magát nálunk. Rendszeresen volt húsleves maceszgombóccal ünnepekkor. A sóletet, amit otthon anyám előkészített, én vittem a pékhez. Nem zsidó pékhez vittük, mert Szeged külvárosában nem volt zsidó pék. Volt egy pék Szegeden, aki szegről-végről rokon volt, a Kohn Benő bácsi péksége, de az a város másik végében volt. A sóletről van egy történetem, amit egy ismerősöm mesélt el nekem. A kolozsvári utcán ment egy kitért, zsidóból lett keresztény főpap, és hozták haza a sóletet a zsidó srácok, mire ő beleszagolt, és azt mondta, hogy „Úristen! Micsoda vallást hagytam én ott!”.

Pénteken vittük a sóletet, és szombaton hoztuk haza. Egyszer hibát követtem el, mert a pék látta, hogy nagyon száraz a sólet, és kérdezte, hogy nem kellene-e ezt egy kicsit fölönteni. Én mondtam, hogy de, biztosan, és fölöntötték, és borzalmas lett. Aztán volt a flódni, és emlékszem a knédlire is[A maceszgombócot szokták knédlinek is nevezni. Lehet, hogy Drucker Tibor az édes süteményre, a kindlire gondolt. – A szerk.]. Töltött halat [lásd: halételek] is csinált anyám, de azt ritkábban. Mi nem sakterrel vágattuk a baromfit, anyám nem vezetett kóser háztartást. Cselédlányt nem tartottunk, édesanyám minden munkát egyedül végzett el. Kitűnő háziasszony volt, és remekül főzött.

Nem értelmiségi család volt a mienk, iparosok voltunk, de annak a művelt ágához tartoztunk. Apámnak volt egy hegedűje, amin amatőr módon játszott. Hogy hol tanult meg hegedülni, arról fogalmam sincs. Kedvenc nótája volt a „Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magába’” című nóta [Endrődy Sándor (1850–1920) költő, író, irodalomtörténész verse, aki ún. kuruc verseivel érte el legnagyobb költői sikereit („Kuruc nóták”, 1897). Ezt a verset Dankó Pista (1858–1903) zenésítette meg („Gyönge violának/ Letörött az ága -/ Az én bánatomnak/ Nincs vigasztalása!/ Suhog a szél Ungvár felett,/ Édes rózsám, isten veled!// Nagy Bercsényi Miklós/ Búskodik [a megzenésített változatban: „sirdogál”] magába:/ Elfogyott szegénynek/ Minden katonája…/ Suhog a szél Ungvár felett,/ Édes hazám, isten veled!” (1896). – Ezt a „nótát” egyébként Trianon után – másképp aktualizálva – „Suhog a szél Késmárk felett, /Édes hazám, Isten veled!” refrénnel is énekelték. De mint Kovács Ákos tanulmányában olvashatjuk („2000”, 2005. június), a „Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magába’” verssor előfordul egy másik versben is: Bagdy István irredenta költőnek a 20. század első felének kedvelt toposzát („árvák vagyunk, egyedül vagyunk”) megjelenítő „Kárpáti hegyeken búsan zúg az erdő” kezdetű, 1921-ben írott versében, melyet Bathó János (1872–1956), a Sárospataki Református Főiskola neves ének- és zenetanára zenésített meg. – A szerk.]. Énekelt is hozzá. Újságból a „Népszavá”-t járatta. Rádiót hallgattunk, későbbiekben, a háború után, a Szabad Európát.

A színház élményét egész korán megismertem. Hont Ferenc rendezte a szabadtéri játékokat a Dóm téren 1933-ban [A Szegedi Szabadtéri Játékok ötlete Juhász Gyulától származik. Az első előadásra („Magyar Passió”) 1931-ben került sor az 1930-ban felszentelt Fogadalmi Templom körüli, árkádsorral körülvett templomtéren. 1940 és 1959 között nem rendezték meg, azóta ismét megrendezik minden nyáron; Hont Ferenc (1907–1979) – rendező, színháztörténész, esztéta. Megalapította a Szegedi Szabadtéri Játékokat, s 1933-ban a Dóm téren színre vitte „Az ember tragédiájá”-t. – A szerk.]. Én akkor öt éves voltam, és először akkor mentem oda a szüleimmel. „Az ember tragédiájá”-t néztük meg, ma is emlékszem egy-egy jelenetére. A szegedi Nemzeti Színházban is voltam a szüleimmel, de nem mondhatom, hogy rendszeres volt családunkban a színházlátogatás. Moziba is jártam, oda inkább a barátokkal.

Ami engem illet, különös pályát futottam be, azt gondolom. Drucker Tibor néven jöttem a világra, 1928-ban, november másodikán, Szegeden. Szeged Felsővárosában éltem, ami Szegednek a külvárosa. A gyerekkoromat alapvetően keresztény gyerekek társaságában töltöttem el. Velük éltünk, játszottunk, barangoltunk Szeged utcáin, jártunk a Tisza-partra fürödni, főleg a Maros torokba. Ezt úgy hívták, hogy „Sárga”, mert ahol beömlött a Maros a Tiszába, ott agyagos sárga színt kapott a folyó. Ez volt az életterünk. Gyerekkori barátaim a házból és a környékről voltak. Velük sokat játszottam, és egy igen kínos jelenetre is emlékszem ennek kapcsán, ami köztem és a nagyapám közt zajlott le. Olvasmányaim hatására egy titkos alagút építésébe fogtunk az ottani gyerekekkel a házunk udvarán. Neki is kezdtünk az ásásnak, és a Hajós néni, az egyik lakó is jött, és segített. A ház alatt gondoltuk ezt az alagutat, ami kivezetett volna az utcáig. Már jó másfél, két méter mélyen jártunk az alagútban, amikor megérkezett a nagypapa, és óriási patáliát csapott. Minket persze elzavart, a Hajós nénit pedig jól leszidta, hogy legalább neki lehetne annyi esze, hogy nem megy bele ilyenbe. Remek játéknak bizonyult az is, amikor barangoltunk Szeged utcáin, és sorban meghúztuk a házak csengőit. Igazi „kültelki gyerekek” módjára viselkedtünk.

Az óvodai éveimet a Szilléri sugárút legvégén levő óvodában töltöttem el. Három évig jártam óvodába. Ez nem magánóvoda volt, hanem állami. Teljesen vegyes társaság járt ide. Innen a zsidó elemi iskolába kerültem hétévesen, mert novemberi voltam, és évvesztes. Gyalog vagy villamossal jártunk az iskolába. A zsidó elemi iskola igen jó nevű intézmény volt akkor [A hitközség elemi iskolája 1844. évi alapítása óta folyamatosan működött. – A szerk.]. Az első tanító bácsim a Ligeti bácsi volt, az igazgató pedig Székely bácsi volt. Itt végeztem el a négy elemi osztályt. Nem voltam kitűnő tanuló, olyan közepes eredményeket értem el. De ebben az időben kezdtem el olvasni, és azok az irodalmi művek, amik rám rakódtak, alapvetően ebben a korszakban rakódtak rám. Az olvasásban „mindenevő” voltam. A szegedi Széchenyi téren volt egy kölcsönkönyvtár, és emlékszem, hogy a vadnyugati történetektől kezdve, „Az ember tragédiájá”-n át Homérosz „Iliász”-áig mindent olvastam. Elég korán elkezdtem olvasni, és akkor még nagyon fogott az agyam. Anélkül, hogy tanultam volna verseket, egyszer vagy kétszer elolvastam, és tudtam őket. Az elemiben volt vallásoktatás, de hébert nem tanítottak. Neológ iskola volt. A szegedi zsidóság nagy része neológ volt, bár volt egy kisebb ortodox hitközség is, és a világhírű szegedi zsinagóga [Az ún. új zsinagógát és közösségi székházat Baumhorn Lipót tervezte, az építkezés 1900-ban indult, 1902-ben fejeződött be. – A szerk.] mellett volt egy kis ortodox templom [azaz: zsinagóga] is.

Innen kerültem át a szegedi Baross Gábor Gyakorló Gimnáziumba, ami a szegedi egyetemnek az oktatóbázisa volt, kitűnő tanári karral [A szegedi Baross Gábor Gimnáziumot 1851-ben alapították (alreáltanoda), 1869-től felsőfokú műszaki tudományok végzésére fölkészítő állami főreáltanoda, 1875/76-tól nyolcosztályos főreáliskola, fő-reálgimnázium, majd 1934-től gimnázium volt. 1932-től folyt falai között az egyetem gyakorlóéves tanárainak képzése, és 1941-től nevében is Baross Gábor Gyakorló Gimnázium lett. 1949/50-ben megszűnt. – A szerk.]. Liberális szellemű iskola volt. Igazgatója, Firbás Oszkár [dr. Firbás Oszkár (1894–1958) történelem–földrajz szakos tanár 1930-tól megszűnéséig volt a Baross iskola igazgatója. – A szerk.] Eötvös-kollégista volt, és még sokan a tanári karból. Nagyon nyitott szellemű, abszolút vegyes iskola volt, a diákok döntő többsége katolikus és református volt. Teljesen vegyes módú gyerekek jártak ide. Jártak jómódúak is, mert például ebbe az iskolába járt a Pick család néhány tagja. Azok persze zsidók voltak. Az egyik közülük még ma is él. Az én osztályomba olyan jobb módú gyerek járt, mint a Szász Gyuri, akinek a szülei később éppen a Pick szalámigyárban dolgoztak, vagy a Csongrád-Szegedi Bank igazgatójának a fia, de nem vagyoni elkülönülés alapján zajlott itt az élet. Természetesen abszolút liberális osztályba jártam, ahol vallási megkülönböztetés nem volt. 1939-ben kerültem a gimnáziumba. Nyolcosztályos gimnázium volt. Persze többet jártam én oda, mert közbejött a világháború.

Ahogy az idő múlt, jöttek az első zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], és erősödött a revizionizmus és a nacionalizmus, és ez egy-két tanárnál érezhetővé vált. Volt egy sváb származású német–magyar szakos tanár, Szilárd Leónak hívták, aki időnként a németbarátságát hangoztatta. Volt egy olyan magyartanár is, aki erősen nacionalista hangokat ütött meg, nem az én tanárom volt, de ott tanított. Bartos tanár úrra is emlékszem, aki később bevonult katonának, és a keleti hadszíntéren harcolt. A tanári kar döntő többsége azonban abszolút tisztességes hangvételben beszélt. Bennem él földrajztanárom, Márton Géza egyik előadása, aki egyébként erőteljes német orientáltságú volt, nem náci, de rokonszenvezett a fasiszta Németországgal. Németország Szovjetunió elleni támadásakor egyszer arról beszélt, hogy a magyar katonák találtak olyan betonerődöket a Szovjetunióban, amiket mínusz harmincfokos hidegben építettek föl, ami az építészet valóságos csodája volt. Fejet hajtott kvázi a szovjet technológia előtt is.

Az iskolában máig tartó barátságok születtek. Jó barátom volt Bille Gyuri, Kármány György, aki most Amerikában él, és egy Amerikába kikerült könyv kapcsán, aminek én voltam a kiadója, talált meg. Amikor Budapestre látogat, mindig megkeres a mai napig is. Abba az iskolába járt még a Nágel család két tagja, Nágel Jóska és Nágel Gabi, aki 1945 után Izraelbe került. Rendőrtábornok lett, és az izraeli rendőrség egyik magas rangú parancsnoka. Vele is tartom még a kapcsolatot.

1941-ben Magyarországon, Szegeden keresztül mentek a németek az akkori Jugoszlávia megtámadására [lásd: német invázió Jugoszlávia ellen], majd bevonultak a magyar csapatok a Délvidékre [lásd: a Délvidék megszállása; Jugoszlávia magyar megszállása]. Szegeden volt egy szükségrepülőtér, ott állomásoztak a német repülőgépek, amelyek támadták a szerbeket. A visszatérő Messerschmittek nyomában szerb vadászgépek repültek be Szeged fölé, és ledobtak néhány bombát. Ezeket a németek lelőtték. A bombázások idején éppen a mandulámat vették ki a szegedi kórházban, miközben vagdalták a mandulámat, aközben robbantak a bombák a szegedi repülőtér környékén.

Az első zsidótörvények nyomán munkaszolgálatra hívták be apámat, majd a városi házban lévő üzletet fölmondták, és meglehetősen nehéz egzisztenciális viszonyok következtek. Hol hazajött, hol nem. Először Szeged környékére vitték, Algyőre. Vízelvezető árkokat ástak, de azután 1943−44-ben elvitték őket a Dunántúlra, Nyergesújfaluba. Ő meg tudott szökni az alakulatától, és 1944 októberében már visszaérkezett Szegedre. Apám jött haza elsőként, és várta vissza a családot, de a család nem jött. A szovjetek már október első napjaiban felszabadították Szegedet [A harc a városért 1944. október 8-án kezdődött, Matoltsy Elek vezérőrnagy védekező harccsoportja az algyői hídfőnél találkozott először a támadó Vörös Hadsereg erőivel. Október 9-én a visszavonuló német erők a közúti hidat és a vasúti hidat fölrobbantották. A szovjet hadsereg október 11-én foglalta el a várost. – A szerk.]. A szegedi első transzportnak voltak részesei édesanyám és az akkor kilencéves öcsém. 1944-ben Auschwitz-Birkenauba deportálták őket, azóta semmit nem tud róluk a család [Szegedről több mint nyolcezer embert (részben a városból, részben a környékről) deportáltak három vonatszerelvénnyel 1944. június 25-én, 27-én és 28-án. Az első két transzportot Auschwitzba irányították, „de csak az egyik jutott el oda. A másikat a németek Strasshofba irányították, cserébe a vonatrakomány kecskeméti zsidóért, akiknek Ausztriába kellett volna menniük, de figyelmetlenségből és rutinszerűen Auschwitzba parancsolták őket”. A harmadik transzportot eleve Strasshofba irányították (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.].

1944. március tizenkilencedikéig [lásd: Magyarország német megszállása] már a szigorodó zsidótörvények hatálya alatt éltünk, és egyre nehezebb lett az élet. Minthogy nem volt kenyérkereső, lényegében a megtakarításból éltünk. Apám munkaszolgálaton volt, pénz kevés volt a háznál. 1944. március tizenkilencedikén bevonultak a németek, éppen akkor otthon volt édesapám, és emlékszem rá, hogy német gépkocsikat és katonákat szállásoltak be a házba.

Ezután következtek az egyre szigorodó intézkedések, a sárga csillag viselése [lásd: sárga csillag Magyarországon], majd apám ismét bevonult munkaszolgálatra. 1944 áprilisában fordult nagyot az életem. Szeged belvárosában bicikliztem éppen, mert akkor majdnem mindenki biciklivel járt, a gépkocsi ritka volt, mint a fehér holló, és megállított egy detektív, és utasított, hogy jelentkezzem a Boldogasszony sugárúton levő Vértes-házban, ami a Gestapónak volt a főhadiszállása. „Közhasznú munkára” fogtak a Gestapón, a Sicherheitsdienst, a német Biztonsági Szolgálat szegedi főhadiszállásán áprilistól a hónap végéig, amikor elrendelték a gettósítást, és a Szilléri sugárútról be kellett költöznünk a Margit utcába, a zsidó iskola és templom környékére [Braham szerint (R. L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, II. 55. oldal )1944. május 17-én adták ki a gettó fölállítására vonatkozó polgármesteri rendeletet azzal, hogy május 22-én kell megkezdeni a gettóba költözést (lásd még a Szeged szócikket). Ezt megelőzően azonban létesítettek Szegeden (valamint Baján és Szabadkán) táborokat, ahol a Délvidéken (Bácska déli részén) április 16-án összeszedett zsidókat helyezték el ideiglenesen. Szegedre Ada, Mohol, Szenttamás, Törökkanizsa és Zenta zsidó lakói kerültek, összesen 2266 fő. Nagy részüket május 25. előtt átszállították bevagonírozáshoz Bajára. – A szerk.]. Ott alakították ki palánkkal lezárva a szegedi gettót. Én innen még naponta kijártam, és jártam dolgozni a Gestapóhoz. Tréfásan azt mondhatom, hogy én a Gestapo munkatársa voltam. A legkülönbözőbb munkákat kellett csinálnom. Amikor volt egy bombatámadás Szeged ellen [1944. június 2-án volt egy nagy légitámadás, amikor a szövetséges légierő 38 gépe a rendező pályaudvart bombázta, de a környező házakban keletkezett a legtöbb kár. – A szerk.], és az SS tisztjei is mentették a sebesülteket, akkor a kocsikat összevérezték a sebesültek, és nekem azokat kellett kimosni, letisztítani, de ezen kívül krumplipucolásban, konyhai munkában, mindenben részt kellett vennem. Akkor mondtam azt, hogyha én fogom pucolni a krumplit a németeknek, akkor már csak ezért is el fogják veszteni a háborút. Kissé vastagon sikerült nekem a krumpli pucolása.

Itt, a Gestapón egyébként egy-két zsidó asszony is dolgozott, jobb módú középpolgárok, mint például a Singer ügyvédi családnak a nőtagja, a Singer ügyvédnek a felesége. De emlékszem egy Weisz bácsira is Kecskemétről, aki akkor nekem bácsi volt, olyan negyven év körüli lehetett. Egyébként Magyarországon közel egymillió bejelentés érkezett, sehol a világon nem volt annyi feljelentés a Gestapónál, mint nálunk. Én ebben a környezetben éltem és dolgoztam, és naponta ki kellett járni, emlékszem, fegyveres német őr kíséretében még a piacra is elmentem. Vásároltunk, és azt vittük a Gestapo konyhájára.

Egyik nap behoztak tizenkét-tizenhárom lengyel menekültet. Tudniillik anglomán elkötelezettsége miatt Horthy beengedett lengyel menekülteket az országba. Több százezer lengyel katona és családtagjaik, köztük sok zsidó is, került akkor Magyarországra. Jelentős részüket sikerült továbbmenekíteni, és a Közel-Keleten felállt lengyel hadsereghez tudtak csatlakozni [1939–1945 között kb. 60–70 ezer lengyel katona menekült el Lengyelországból Magyarországon keresztül, hogy csatlakozzék Nyugaton a Hitler ellen harcoló lengyel hadseregekhez (elsősorban persze 1939 és 1941 között, a magyar hatóságok hallgatólagos beleegyezésével). Magyarország területén 1939-től 140 katonai menekülttábor létesült, ugyanakkor Budapest mellett még 114 olyan települést tartottak számon, ahol lengyel polgári menekültek tartózkodtak (az ő számuk is több tízezer volt). 1940 nyarától egészen az 1944-es német megszállásig Balatonbogláron lengyel nyelvű gimnázium működött, és volt számos lengyel elemi iskola is (Gömöri György: Lengyel menekültek és magyar barátaik, Európai utas, /2001/, 42. szám). – A szerk.]. Ezek a csapatok harcoltak később Olaszországban a szövetségesek kötelékében a németek ellen [lásd: Anders-hadsereg]. Tehát az egyik nap tizenkét-tizenhárom lengyelt fogtak el és hoztak be a Gestapóra. Ezen a napon nem engedtek haza. Éjjel arra ébredtünk, hogy hörögnek a szomszéd szobában. Kettő, aki ismerte már a Gestapo módszereit, éjjel felvágta az ereit a karján. Mindketten zsidók voltak. Az egész társaságot reggel tehergépkocsira rakták, földobták azt a két erősen vérző, de még élő lengyel fiút is, és teherautón Bácstopolyára szállítottak bennünket. Bácstopolya a Délvidéken, Szabadka és Újvidék között lévő internálótábor volt, ahol baloldaliakat, zsidókat, szerb partizángyanús embereket tartottak fogva [Bácstopolyán a magyarok nem sokkal a Délvidék megszállása után internálótábort állítottak föl politikaiaknak, ún. „legális” menekülteknek (akiket a hatóságok lajstromoztak), továbbá olyan magyar és hontalan zsidóknak, akik nem tudták megfelelőképpen igazolni magyar állampolgárságukat. A német megszállás után a tábort „az SS jelentősen kibővítette, és főképp zsidó túszok fogva tartására szolgált. Többségük a Délvidékről jött … Összesen 3000 zsidót tartottak fogva a táborban és deportáltak. Ebből a táborból került ki a mintegy 2000 »jó erőben lévő« zsidóból álló két első transzport egyike, melyet 1944. április 30-án [április 28-án?] irányítottak Auschwitzba”. 16 és 60 év közötti, kizárólag munkaképes zsidó férfit deportáltak Auschwitzba (Forrás: Braham: id. mű, II. 52. oldal. – A szerk.]. Én voltam ennek a tábornak a legfiatalabb tagja, tizenhat éves voltam akkor. Itt voltam májustól június huszonnegyedikéig. Jelentkezni lehetett mezőgazdasági munkára. Én is jelentkeztem, mert abban bíztunk, hogy jobb lesz a koszt, meg lehetőségünk lesz arra, hogy mozogjunk valamennyire. A szerb hadseregnek volt a raktára, ahol ezt a tábort berendezték. Magyar csendőrök, rendőrök, SS-emberek és horvát usztasák [lásd: usztasa mozgalom] is őriztek bennünket, tehát egy elég nemzetközi társaság volt az őrségünk.

A tábor két hatalmas betonépület volt, tulajdonképpen egy kétszintes betonhangár. Ezekben voltak elhelyezve a foglyok, és volt egy alacsonyabb épület, ahol a konyha és a raktárak működtek. A tábor bejáratánál pedig volt egy kisház, ahol az őrség volt. Szalmazsákokon aludtunk. A kosztot igen változatosan adták elő. Naponta kétszer adtak enni, egy óra tájban volt lencsefőzelék, este bab, a másik nap babbal kezdődött, este lencsével fejeződött be. Ezért is el akartunk menni dolgozni, mert abban reménykedtünk, hogy talán mást is kapunk enni. Férfiak, nők vegyesen voltak a táborban, hiszen ott voltak a konyhás asszonyok is, akik hasonlóképp kerültek a Gestapóra, mint én.

Megvolt a tisztálkodási lehetőség is. Az udvaron volt egy szivattyús kút, amit kézi erővel kellett hajtani. Oda beállítottak szivattyúzókat, hogy lehessen inni és mosakodni. Amikor engem a Gestapo levitt Bácstopolyára, egy rövidnadrág és egy hosszú ujjú ing volt rajtam és egy karóra. Végigtapogatták a kezemet, valahogy a gestapós átugrotta az órát, és az óra megmaradt. Ezt az órát adtam mindig kölcsön később a szivattyúzóknak, hogy óránként, kétóránként váltsák egymást. Az órához fűződő élményeim folytatódtak Szegeden, amikor visszavittek minket, és az értékeinket le kellett adni felkoncolás terhe mellett. A magyar csendőrök között ott állt Finta Imre csendőr százados, a téglagyári gyűjtőtábor parancsnoka, akkor élet és halál ura, a sok-sok évvel későbbi torontói per vádlottja [Finta Imre csendőr századosról (1912–2003), aki a szegedi gettó parancsnoka volt, lásd Braham, id. mű, II. 57. oldal, valamint a 68. és 69. sz. jegyzet a 70. oldalon. – A szerk.].

Visszatérve Bácstopolyára: elvittek minket mezőgazdasági munkára. Ezek a dobrovoljacoknak, az első világháborús jugoszláv harcosoknak meg partizánoknak voltak a földjei, amiket azután a svábok kaptak meg [Az első világháború során az orosz fogságba került szerb nemzetiségű osztrák–magyar katonák önként jelentkeztek, és kérték, hogy küldjék őket a szaloniki frontra, hogy a szerb hadsereg megmaradt részével harcoljanak – most már a Monarchia ellen. Ezekből az önkéntesekből lettek a „dobrovoljacok”. A világháborúban Szerbia oldalán küzdő dobrovoljacokat azzal jutalmazták, hogy a két világháború közötti földreform során a délvidéki (elsősorban magyar, másodsorban német, és nem egészen egyharmad részben más nemzetiségű) nagybirtokosoktól elvett földeket lényegében közöttük osztották szét. A határ mentén, Bácskában, Baranyában és a Bánátban szerb paraszti övezetet, több ezer ún. dobrovoljac-telepet létesítettek. – A szerk.]. Tehát amikor minket oda kivittek, akkor azok már sváb földek voltak. Itt debütáltam mezőgazdászként. Tekintettel arra, hogy mezőgazdasággal vajmi keveset foglalkoztam, akkor találkoztam azzal, hogy mit jelent a kukorica egyelése. Hosszú kukoricasorokat kellett egyelni, ahol a leghosszabb kukoricaszárat kellett meghagyni. Az irdatlan hosszú kukoricasor bizony igen lassan fogyott. Hogy gyorsabban menjen a munka, egészen eredeti módszert kezdtem alkalmazni. Kikapáltam az egész bokor kukoricát, és visszaültettem a legnagyobb szálat. Nem szeretnék most utólag rettenthetetlen szabotőrnek tűnni, bármily jól hangzana is, csupán a gyors eredményre törekedtem. Az is igaz, hogy munkásságom nyomán nem sok kukorica szökkent szárba e bácskai földeken. Ez egy tipikus közép-kelet-európai korszak és helyszín volt minden vonatkozásban.

Itt voltunk, azt hiszem, június közepéig. Május kilencedikén − ez megint egy jelentős történet, minthogy nekem semmilyen ruhám nem volt, csak egy bakancsom – írhattunk haza, hogy küldjenek csomagot. Egy levelet lehetett küldeni, ahová be lehetett írni, hogy milyen ruhát küldjenek. Addig a család nem tudta, hol vagyok. Na ebből a levélből aztán megtudták, és küldtek csomagot. Ez a csomag június hatodika után érkezett meg. A papírok, amikbe anyám becsomagolta a ruhákat, a június hatodikai inváziónak az újságoldalai voltak [1944. június 6-án kezdődött az amerikai és brit erők normandiai partraszállása, aminek a célja a La Manche csatorna birtokbavétele, majd hadászati hídfő megszerzése volt az észak-nyugati francia partvidéken, a Rommel tábornok irányította német csapatoktól. – A szerk.]. Ebből tudtuk meg, hogy megindult az invázió. Ez nem volt véletlen, biztos, hogy szándékosan csomagolta anyám ebbe az újságba a ruhákat. Erre nem figyeltek föl. Bakancsot, zoknit, nadrágot küldött anyám a csomagban.

Itt dolgoztattak bennünket június huszonnegyedikéig, ha jól emlékszem, amikor is a tábor zsidó internáltjait összegyűjtötték, és gyalogmenetben a bácstopolyai állomásra vittek. Tehervagonokba raktak minket, és elindítottak Szegedre. Szegedre június huszonötödikén éjjel érkeztünk meg, és onnan szintén gyalogmenetben vittek ki bennünket a szegedi téglagyárba. Akkorra már a gettót fölszámolták. Ide gyűjtötték össze a Szegeden és a Szeged környékén élő zsidókat. Bács és Csongrád megyéből kábé nyolcezer ember lehetett itt a téglagyárban, embertelen körülmények között. Porban, piszokban, téglaégető kemencékben voltak az emberek elhelyezve. Amikor megérkeztünk, találkoztam a rokonaimmal, a nagynénémmel, édesanyám testvérével, a Terka nénivel [Blau Károlyné, szül. Witz Terézia], aki unokájával, [Drucker] Alizkával volt itt. Találkoztam édesapám testvérének, a [Drucker] Dezső bácsinak a feleségével és a fiával, Ernővel, akik szintén ebben a táborban voltak.

Amikor megérkeztünk, én rögtön elkezdtem keresni az édesanyámat és a testvéremet, és akkor derült ki, hogy amikor összeállítottak egy transzportot, és bevagonírozták, ők azt hitték, hogy Bácstopolyára fogják vinni, és szinte önként beálltak ebbe a sorba, és Auschwitzba vitték őket, nem Bácstopolyára. A Szegedről elindult első transzport – olyan két és fél ezer ember lehetett – Auschwitzba került, valószínűleg egyenesen a gázkamrákba. Ez huszonötödikén délelőtt volt, és én éjjel érkeztem Szegedre. A testvérem, aki 1935. március hetedikén született, nem élte túl a deportálást, minden bizonnyal gázkamrában végezte. Nagyon aranyos, mozgékony, segítőkész, nagyon szép fiú volt. Két elemi osztályt végzett el Szegeden, mert kilencéves korában deportálták.

Másnap került sor a motozásra, le kellett adni az értékeket, meglehetősen nyomott hangulatban voltam természetesen, én egyébként is anyás voltam. Mivel őket nem találtam meg, így a közelebbi rokonságból a Terka nénihez csapódtam. Ennivaló még volt, kenyér és lekvár otthonról, így adtak nekem is, és másnap állt össze a második transzport, mert Szegedről három transzportot indítottak útnak. A második szerelvénybe raktak be minket a Szeged-Rókus melletti állomáson, a csendőrök felügyelete és intézkedései mellett, és elindítottak minket utunkra. Hetven-nyolcvanan voltunk egy marhavagonban. Berácsozott ablakok, víz nélkül, fiatal gyerekek, csecsemők, idősek, és a férfiak közül azok, akiket nem vittek el munkaszolgálatra. A Magyar Királyi Csendőrség által összeállított és kísért marhavagonokból álló szerelvénnyel a hatnapos utat a rekkenő forróságban élelem és víz nélkül sokan nem élték túl. Vízhez úgy lehetett jutni, hogy akinek még volt ékszere, gyűrűje, fülbevalója, azt kinyújtotta, és odaadta egy pohár vízért valamelyik pályaudvaron, ahol megálltunk, addig, ameddig a csendőrök el nem zavarták azokat, akik vizet hoztak nekünk. Sokan szereztek be így vizet maguknak. Ez az utazás ugyanis június végén volt [A második transzport június 27-én indult. – A szerk.], rekkenő melegben, borzalmas körülmények között.

Hat napig mentünk, az út Kassa felé vezetett, és Miskolc után, Felsőzsolcáig jutottunk el, ahol visszafordították a szerelvényt, és Budapesten, a Józsefvárosi pályaudvaron keresztül Ausztriába vittek. Ez a strasshofi szerelvény volt, azt hiszem, hogy a Kasztnerrel való megállapodás révén jutottunk mi ide [Kasztner Rezső nem működött közre az akcióban, a 15 000 magyar zsidó a Budapesti Mentőbizottság és Eichmann megállapodása („emberéletet áruért”) alapján került a táborba. Lásd még a „Strasshof” szócikket. – A szerk.]. Amikor megérkeztünk a német határra, a magyar csendőröket német katonák váltották le. Ott egy kicsit szomorkodtunk is, hogy a csendőrök, akik mégiscsak magyarok voltak, eltűntek, és most teljesen bizonytalan korszaknak nézünk elébe. Így jutottunk ki július elején Strasshofba. Először fertőtlenítettek minket, és a holmijainkat visszakaptuk. A fertőtlenítés után beraktak minket barakkokba, amik poloskával voltak teli. Ott találkoztam először poloskával. Megrendítő élmény volt nekem, hogy éjszaka zuhanórepülésben esnek rám a poloskák. Terka nénivel és Alizkával együtt húsz-harmincas csoportokban Bécs környéki gyárakba, erdőgazdaságokba, vállalatokhoz gyantaszedésre és fakitermelésre osztottak szét minket.

Harmincfős csoportokban vittek aztán minket innen Wöllersdorfba, ahol gyantakitermeléssel foglalkoztunk. Egy olyan jó hét után továbbvittek Siegenfeldbe, Baden bei Wien és Heiligenkreutz között, a heiligenkreutzi apátság erdejében voltunk. Ennek a határában egy barakkot állítottak föl. Ott helyeztek el minket. Normális körülmények közé kerültünk. Egy főerdész intézkedett, kaptunk ennivalót, ágyneműt, és ágyak voltak, azon szalmazsákok, és itt helyezték el ezt a csoportot. Az erdőgazdaságnak dolgoztunk az erdőkitermelésen. Lényegében néhány gyerek volt ott, néhány idősebb férfi és asszonyok. A napi teljesítmény, amit meg kellett volna csinálni, de nem mindig sikerült, öt köbméter fa személyenkénti kitermelése volt, amit az erdész kijelölt. Ezt ki kellett vágni fűrésszel. A nőknek is persze ugyanúgy kellett dolgozniuk. Zömében fenyőfát, bükkfát kellett vágni, ezek jó részét ipari fölhasználásra vitték el, a többit pedig méteres darabokban kellett fölrakni, amit később tűzifának használtak. Ez a hely néhány kilométerre volt Siegenfeldtől, úgyhogy minden reggel ki kellett gyalogolni a hegyekbe, normál időben még csak hagyján, de esőben, hóban is. Nem volt leányálom, mert fatalpú bakancsom volt, és sokszor ráragadt a sár, a hó, és abban kellett járnom a hegyi terepen.

A munkavezetőt úgy hívták, hogy Franz Kolm, akkor már hetven év fölötti favágó volt. Az egész családja fakitermelésből élt. Nagyon emberi módon viselkedett. Mindig hagyott pár falatot az ennivalójából. A kenyér egy részét mindig nekem adta, engem nagyon szeretett Kolm bácsi. Itt dolgoztunk egészen 1945 áprilisáig. Közben a fejünk fölött jártak el nappal az angol, éjszaka az amerikai bombázók, és szórtak le újságokat. Ezt szigorúan be kellett szolgáltatni, de sok mindenre lehetett ezt később hasznosítani. Egyébként tényleg emberi körülményeket próbáltak biztosítani az osztrákok, őnekik se volt sokkal több. Megbetegedett például az egyik asszony a társaságban, és bevitték egy Bécs melletti zsidó kórházba. Ott meggyógyították, és hozták vissza. Egy rossz szót ott nem kaptunk. Ami nem volt igaz Wöllersdorfra, az első munkahelyre, mert ott egy megszállott, vérgőzös, náci munkavezető volt. Itt érezhető volt, hogy ők se nagyon kedvelik a németeket. Megjegyzéseket tettek rájuk, ilyen volt a főerdész is és a munkavezető is.

1945. március végén Magyarország felől már közeledtek a szovjet csapatok, a németek kezdtek visszavonulni, és itt történt meg, hogy míg vágtuk a fát, a wienerneustadti országút mellett egy német páncélos dandár vonult vissza. Ott az út mellett vágtuk a fát, és rosszul mértük ki a dőlését, és egy fenyő rázuhant az országútra. Jó félórára így sikerült megállítani a német páncélos visszavonulást. Ez nem szándékos volt, és halálfélelemben voltunk, mert egy ilyen dolog miatt nagyon könnyen lelőhettek volna minket a helyszínen. Franz Kolm kimagyarázta ott magát, és elmondta, hogy véletlen, ami történt. A német páncélosok segítettek elfűrészelni a fát, és elvontatni az útból. Szerencsénkre nem SS egység volt ez, hanem egy Wehrmacht alakulat. Április elején az egész falu, úgy, ahogy volt, fölkerekedett, mert egy német üteget telepítettek a falu szélére, közvetlenül a mi barakkunk mellé, onnan lőttek a szovjetekre. Azok visszalőttek elég pontosan, úgyhogy az egész falu, velünk együtt elment a hegyekbe, olyan nyolc-tíz kilométerre Siegenfeldtől. Életem egyik legkeservesebb időszaka volt, ugyanis fölgyulladt az erdő a bombáktól és a tüzérségi gránátoktól, toronymagasan jött fölfelé a lángoszlop. Természetesen megpróbáltuk oltani. Az erdőoltás úgy ment, hogy az avart az ember megpróbálta lesöpörni, ahol lehet, kivágni a fákat, hogy gátat lehessen vetni a tűznek. A hegyoldalban, miközben a házak mögött volt a magas hegy, balról volt egy szakadék, elölről pedig jött föl a tűz. Máig sem tudom, hogy sikerült kikerülni ebből a csapdából, de lényeg az, hogy megmaradtam, és a falu lakóival próbáltuk a tüzet lokalizálni, ami sikerült is. Ez egyébként méteres hóban történt, zuhantak a bombák, jöttek a gestapósok, meglehetősen zűrös volt, de sikerült túlélnünk, és innen indultunk haza.

Elköszöntünk az osztrákoktól, és gyalog elindultunk. Lementünk az országútra, és begyalogoltunk Badenbe, az olyan nyolc kilométer volt. Baden még égett, jó néhány ház lángokban állt. Az utcán szovjet lovasok és páncélosok járkáltak. A Grand Hotelben szállásoltuk el magunkat. A második emeleten laktunk, nagyon kulturált körülmények között, de kínzó élmény volt, hogy nem volt ivóvíz. Csak kénes forrásvízre lehetett szert tenni. Onnan jártunk ki két napig, próbáltunk ennivalót szerezni, „zabrálni” − mondták ezt akkortájt. A társaság együtt volt, mind a harminc ember, és aztán innen indultunk Wienerneustadt felé, azon át Sopron irányába. Útközben azonban sikerült találni egy stráfkocsit, arra tettük rá a holminkat. Azt toltuk, mígnem láttunk pár legelésző lovat. Levágtuk a telefondrótot, és csatlakozott hozzánk néhány munkaszolgálatos, akik jöttek valahonnan Németországból, és befogtuk a lovakat a stráfkocsi elé. De hogy ne vágja a szügyüket, valamelyik házból két perzsaszőnyeget szereztünk, amit a lovak elé tudtunk rakni. Gyalogmenetben mentünk tovább Wienerneustadt felé, kilométereken keresztül. Az egyik repülőgépgyár romjai mellett gyalogoltunk, és aztán valahol a határban jártunk, amikor jöttek a szovjet katonák, és elvették a lovainkat, de odaadták a sajátjukat. Később derült ki, hogy azok a lovak, amiket nekünk adtak, sokkal életerősebb lovak voltak, mint a mieink. Azt hitték, hogy a mi lovaink pihentebbek, ők meg mentek tovább harcolni. Nem volt bennük semmi rosszindulat, normál katonai lépés volt. Volt még egy apró élményünk. Valahol letelepedtünk, és jöttek a katonák, és málenkij robotra elvitték a férfiakat, többek között engem is. A Terka néni és Alizka ott maradtak. Hatalmas hordókban zsírba eltett kolbászt kellett volna teherautókra rakni, de a rakodás előtt elkövették azt a hibát, hogy megkínáltak minket borral. Ebből aztán túl nagy munka nem kerekedett.

Végül is eljutottunk Sopronig, ami 1945 áprilisában meglehetősen rossz benyomást keltett. Rom volt mindenütt, özönlöttek vissza a deportáltak, a menekültek és a foglyok. Nagy nehezen találtunk egy romos házat, abban elszállásoltuk magunkat, és innen próbáltunk menni hazafelé, Budapesten keresztül Szegedre. Szerették volna persze a soproniak, ha minél hamarabb elhagyják a várost a menekültek, mert enni kellett adni nekik, meg el kellett őket szállásolni, ami 1945-ben igencsak nehéz volt. Egyszer csak megjelentek különböző teherautók a városban, és mi kérdeztük, hogy hova mennek. Mentek mindenhova, Budapestre, Szegedre, és az egyik teherautóhoz csatlakoztunk mi is. Elvittek minket kábé harminc kilométerre Soprontól, ahol leraktak, onnan egy másik teherautóval mentünk tovább Celldömölkig. Ott vonatra szálltunk. Ez a vonatút egy rémálom volt, mert a meglehetősen zsúfolt vagonban egy csapóasztal mellett kaptam helyet. Minden nagyobb zökkenőnél lecsukódott a vonat oldalára rögzített asztalka, én meg állandóan legurultam. Így jutottunk el ezzel a szerelvénnyel Székesfehérvárig, ami megint csak nem volt derűs látvány. Nagy nehezen találtunk itt egy házat, aminek három oldala még megvolt. Ott elszállásoltuk ismét magunkat.

Egy napig voltunk [Székes]Fehérváron, másnap megint kimentünk a pályaudvarra, egy olajszállító szerelvény volt ott, arra kapaszkodtunk föl. A Terka néni és az Alizka bent volt az egyik vagonban, nekem ott már nem jutott hely, így a benzinszállító kocsi tetején foglaltam helyet. Meglehetősen nehéz út volt Budapestig, mert kapaszkodnom kellett végig. Egész úton folyt a benzin, én meg féltem, hogy valaki lelő, mert azt hiszi, hogy én nyitottam ki a benzincsapot. Így jutottunk el Kelenföldig. Onnan a Ferenc József híd romjai mellett épített pontonhídon [lásd: pontonhidak] keresztül eljutottunk a Kálvin térig, ahol platós kocsikon hordták és takarították a romokat. Emlékszem, így értünk el a Rákóczi útra, a Rózsi néniékhez [dr. Witz Gyula anyai nagybácsi özvegye], akik nagy örömmel fogadtak. Az első lépésük az volt, hogy engem levittek egy borbélyhoz, mert egy éve nem voltam fodrásznál. Néhány nap pesti tartózkodás után megint pályaudvar következett, és Szeged felé vettük az irányt. Mondanom sem kell, hogy ez az út is nagyon kényelmetlen út volt, mert a Szegedre tartó vonaton is egy nagyon zsúfolt kocsiba kerültem. Ott egy hölgy egy háromlábú vadászszéket tett le, aminek az egyik lába mindig az én lábamon volt. Igaz, a hölgy fájdalomdíjként elmondta, hogy a férje az orvosi egyetem professzora, és segíteni fog nekem, hogy felvegyenek az egyetemre. Erre a gesztusra mindenki szerencséjére nem került sor. Nem valószínű, hogy öregbítettem volna a magyar orvostudomány hírnevét.

Szegedre visszatérve, visszakerültem a Szilléri sugárútra, a családi házunkba. Az otthoni házban találkoztam apámmal. Kiderült, hogy ő megvan, de a többiek nincsenek meg. Ő még évekig várta velem együtt anyámékat, de soha nem jöttek meg. Erről az első auschwitzi szerelvényről semmit nem lehetett megtudni. Valószínű, hogy az egész transzportot elgázosították. A Szilléri sugárúti lakók nagyon rendesek voltak, a néhány használati tárgyat és bútort, amit megőrzésre nekik adtunk, visszaadták, így be tudtunk újra költözni. Április vége volt, amikor én Szegedre kerültem. 1945. május elsején már részt vettem és néztem a fölvonulást. Aztán pár napra rá magas lázat kaptam. Az orvos influenzát állapított meg, de később kiderült, hogy kiütéses tífuszt kaptam [A kiütéses tífusz (flekktífusz) magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Arra is emlékszem, hogyan történt. Amikor jöttünk haza a deportálásból, találkoztunk útközben a lichtenwörthi táborból női foglyokkal, és ők nagyon tetvesek voltak. Összesen egy tetűt találtam a fejemen, de az épp elég volt ahhoz, hogy megbetegedjek. Negyvenkét fokos lázzal feküdtem Szegeden, a Tisza Lajos körúton levő kórház alagsorában, egy háromágyas kórteremben, és emlékszem, hogy jobbról is, balról is vitték ki az elhunytakat mellőlem. Ezt is túléltem, és roppant éhes voltam, mint mindig, és behoztak nekem a kórházba szalonnát, és csodálkoztak, hogy negyvenkét fokos lázzal hogy bírom megenni.

Túlélve ezt is, jelentkeztem a Baross Gábor Gimnáziumban, ami azonban nem működött, mert a németek lőszerraktárt rendeztek be a tornateremben, ami felrobbant. Így jelentkeztem a piarista gimnáziumban, és kértem, hogy kapjak haladékot. Az egyik paptanár azt mondta, hogy nyugodtan maradjak otthon, így 1946 szeptemberében jelentkeztem újra a Baross Gábor Gimnáziumban. Ott végeztem 1948-ban, elég jó eredménnyel. Szegedhez nem sok minden kötött, és egyetemre akartam menni. 1945-ben, még Szegeden csatlakoztam a cionista mozgalomhoz, aminek Szegeden három irányzata volt. A Hasomér Hacair kommunista volt [lásd: Hasomér Hacair Magyarországon], a Habonim Dror [lásd: Dror Habonim] inkább szociáldemokrata, és volt a Betár is [lásd: Betár Magyarországon], ami szélsőségesen cionista volt. Újszegeden volt egy cionista otthon, oda ki is költöztem, és erőteljesen részt vettem a mozgalomban, ami egészen természetes volt abban az időben.

1948−49-ben kerültem föl Budapestre. A műszaki egyetemre akartam jelentkezni, a vegyészmérnöki karra. Anyámnak volt mindig vágya, hogy vegyészmérnök legyek. A cionista mozgalommal itt is kapcsolatban maradtam [lásd: cionizmus 1945 után Magyarországon]. Zuglóban, a Bácskai utcában volt egy cionista otthon, ahol egy darabig voltam, és innen alijáztunk volna. Nagy vonzóerőt gyakorolt rám a mozgalom, mint ahogy sokan másokra is. Olyannyira, hogy már el is indultunk Izraelbe, és valahol Baja környékén állították meg a csapatot, igazoltattak, és akkor nem sikerült elmenni. Az alijázási kísérlet ezzel meghiúsult. Ezzel együtt apám szociáldemokrata kötődései miatt a Szociáldemokrata Pártba is beléptem 1945-ben. Egyszerre voltam mindkettőben. Hogy ezt nem nagyon szorgalmaztam aztán [vagyis az alijázást], apám miatt volt, nem akartam őt itt hagyni. A háború után apám újra megnyitotta az órásműhelyét, és ott dolgozott az államosításig, 1948-ig [lásd: államosítás Magyarországon; a kisipar államosítása]. Ezután az Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalat szegedi boltvezetője lett. 1958 után megbetegedett, és 1967-ben bekövetkezett haláláig én ápoltam. Budapesten halt meg.

1948-ban volt egy tüntetés a kunmadarasi pogrom miatt. A tüntetésben én is részt vettem. Később ez meghatározó dolog lett az életemben, mert amikor 1950-ben bevonultam katonának, ott tiszti iskolára kerülve, a tisztté avatás előtt azzal az indokkal zártak ki az akadémiáról, és helyeztek vissza a csapathoz, hogy államellenes tüntetésben és mozgalomban vettem részt. Ebből semmi nem volt igaz, mert nem volt ez államellenes tüntetés.

A műszaki egyetemre ugyan fölvettek, de nekem kevés affinitásom volt az egyik legfontosabb tárgyhoz, a matematikához, mindig is humán beállítottságú voltam. Olyan neves tanárok tanították nekem a matematikát és vektoralgebrát, mint Alexits György, aki a kor jeles matematikusa volt [Alexits György (1899–1978) – matematikus, az MTA tagja. Grazban járt egyetemre, ott avatták 1924-ben doktorrá. 1929-ben lett matematika–fizika szakos tanár. Az ellenállási mozgalomban kifejtett tevékenységéért 1944-ben Dachauba, majd Spaichingenbe vitték. 1945-ben tért haza. Az újjászervezett MTA első főtitkára volt. Közben egyetemi tanári kinevezést kapott a BME Vegyészmérnöki Karának matematikai tanszékére. – A szerk.]. Őszintén megvallva, nemigen értettem meg a lényegét e tudománynak, de becsülettel csináltam. Ekkor került sor a két párt egyesülésére, és létrejött a Magyar Dolgozók Pártja, és pártfölülvizsgálat volt. A vizsgálat során nem igazán szereztem jó pontot a cionista mozgalomban való részvétellel, és eltanácsoltak az egyetemről. Ráadásul egy népi kollégiumban laktam, ami az Üllői úton volt, a mai Kilián laktanyában [A Szociáldemokrata Párt Ady Endre Kollégiuma működött az akkor még Mária Terézia nevét viselő laktanyában. Lásd még: népi kollégiumok. – A szerk.]. Ez nagyon megrázott, és erős törést jelentett az életemben. Végül is dolgozni kellett, és „tisztességes” munkát sikerült találnom a rokonság révén. Máté Miklós főrabbi, akinek a felesége az unokatestvérem volt [dr. Máté Miklósné, szül. dr. Witz Magdolna], segített, és egy igen jeles beosztásban sikerült elhelyezkednem: a Garay téri piacon lettem söprögető, hetijegyzékes alkalmazottként.

1949 őszén vonultam be katonának, és Pécsre kerültem. Megszerettem a katonaéletet, jelentkeztem tiszti iskolára, és fölvettek a Petőfi Sándor Katonai Politikai Akadémiára [Az akadémia 1948-ban alakult a Honvéd Kossuth Akadémia keretein belül működött Nevelő Tiszti Tanfolyam felhasználásával. Neve először Honvéd Petőfi Nevelőtisztképző Akadémia, 1949. márciustól Honvéd Petőfi Akadémia, 1949. októbertől Honvéd Petőfi Politikai Tisztképző Intézet. Feladata kezdetben a nevelőtisztek, 1949-től a politikai tisztek képzése volt. 1956. december 11-én beolvadt a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiába. Egyik forrásunk /www.zmne.hu/Forum/98apr/muzeum.htm/ szerint neve ekkor Petőfi Sándor Katonai Politikai Akadémia volt. – A szerk.]. Kitűnő eredményeket értem el, osztályelső voltam, és szakaszparancsnok-helyettes, ami azt is jelentette, hogy nem hadnagyként, hanem főhadnagyként avattak volna tisztté. Már megvolt a főhadnagyi rangom és egyenruhám, és két nappal az avatás előtt azzal az indokkal, hogy cionista mozgalomban és államellenes összeesküvésben vettem részt, visszaküldtek a csapathoz. Tizedesként, ami a katonai rangsorban a legutolsó volt, visszakerültem Pécsre. Ott szolgáltam tovább, mígnem 1951-ben ismét elküldtek, mert nagyon szerettek, a pécsi tiszti iskolára, amit szintén elvégeztem, és természetesen szintén nem avattak fel. 1952-ben már miattam átszervezték a zászlóaljat, ami egy őrzászlóalj volt, a Dunántúl különböző területein teljesített szolgálatot. Ez a 3125-ös alakulat volt, Pécsett volt a központja. Azért szervezték át, mert én már eljutottam a legmagasabb rendfokozatig, amit iskola nélkül el lehet érni, és törzsőrmesterként szolgáltam a Magyar Néphadseregben. Engem századparancsnoknak neveztek ki, de annál a századnál, aminek a századparancsnoka lettem, volt tiszt szakaszparancsnok is, és furán vette volna ki magát, hogy a századparancsnok törzsőrmester, és hadnagy beosztottjai legyenek. Így kerültem az etyeki lőszerraktárhoz, annak a parancsnoka lettem, majd Zircre, ahol az apátságban szállásoltak el minket. Zircen abban a szobában laktam, ahol egyszer Ferenc József császár is megszállt magyarországi látogatása során. Elég hideg szoba volt, fűtés nélkül, és mi télen voltunk ott, úgyhogy én majdnem megfagytam a Ferenc József-i relikviák árnyékában. Utána Veszprémbe kerültem, ahol szintén nagyon előkelő helyen, a veszprémi püspökségen laktam.

Katonai pályafutásomat színezte még az, hogy a zászlóalj politikai tisztje egy nagyon rendes mesteremberből (azt hiszem, asztalos volt eredetileg) képzett politikai tiszt, Jámbor Pál százados megkért arra, hogy vennék részt helyette megbízottjaként a Vezérkari Főnökség egy tanfolyamán és annak vizsgáján [Politikai tiszteket (komisszárokat) először az oroszországi polgárháború idején rendszeresítettek a Vörös Hadseregben: a Vörös Hadseregben szolgálatot teljesítő volt cári tisztek mellé kirendelt, politikailag megbízható civil megbízottak voltak. Joguk volt a parancsnok intézkedéseit felülbírálni, vagy akár az illető leváltását kezdeményezni. A poszt állandósult. A komisszár-rendszert meghonosították a Magyar Néphadseregben is, zászlóaljtól felfelé minden egységben volt politikai tiszt. – A szerk.]. Az alakulat ugyanis őrzászlóaljként a Vezérkarhoz tartozott, a századosomnak pedig vagy ideje, vagy kedve nem volt ezen részt venni. A lényeg az, hogy megkért, hogy vegyek részt én az ő megbízásából a vizsgán. Nagyon eredményesen szerepelhettem, mert a vizsga után odajött hozzám az egyik ezredes, és megkérdezte, nincs-e kedvem tudományos pályán tevékenykedni. Mint később kiderült, a Hadtörténeti Intézet parancsnoka volt. Nekem persze volt hozzá kedvem. Azt mondta a vizsga után, hogy föl fog helyeztetni Budapestre. Ez volt 1952-ben. Én vártam az áthelyezési parancsot, ami nem jött meg. Többszöri érdeklődésemre kiderült, hogy már 1952 szeptemberében ott volt a parancs, csak nem akartak elengedni. Végül is fölhelyeztek Pestre, a Kapisztrán téri Hadtörténeti Intézetbe kerültem, ahol az 1848-as iratanyag földolgozásában vettem részt. Itt néhány hónapot töltöttem olyan remek emberekkel, mint Szimonidesz Lajos vezérőrnagy, evangélikus tábori lelkész, aki itt készítette el a különböző történeti munkáit. Ő volt egyébként a Magyar Néphadsereg egyetlen tábori püspöke [Szimonidesz Lajos (1884 –1965) – evangélikus lelkész, számos valláselméleti és vallástörténeti munka szerzője. „Polgári radikalizmusa a két világháború között elvezette a szociáldemokratákhoz, baloldali értelmiségi csoportosulásokhoz, Illyés Gyula és József Attila baráti köréhez, s mint a Svéd Vöröskereszt alkalmazottja és a Szabadság, Emberség, Magyarság nevű antifasiszta mozgalom tagja, sok magyar zsidó életét mentette meg a második világháború, a holokauszt idején.” 1948-ban őt nevezték ki az első evangélikus tábori lelkésznek ezredesi, majd vezérőrnagyi rangban. 1955-ban vonult nyugdíjba a Hadtörténeti Intézet munkatársaként. (Életrajzát lásd: „Fekete Péter” – a lelkész forradalmár, www.sulinet.hu/oroksegtar/data/100_falu/Nagyborzsony/pages/014_fekete_peter.htm). – A szerk.].

Itt dolgoztam 1953-ig, de 1952-ben már újabb problémák adódtak, mert eltűnt Vértes Imre ezredes, a Hadtörténeti Intézet parancsnoka, aki engem felvett az intézetbe. Közvetlen összefüggést sejtettek köztem és közte, ami persze nem volt igaz, mert összesen egyszer találkoztunk. Vértes Imre gyógyszerész volt, és a moszkvai orvosper kapcsán az akkor készülő magyar koncepciós ügyben [lásd: koncepciós perek] ugyancsak érdekeltté vált, és letartóztatta az ÁVH, majd nyoma veszett [Vértes Imre (1905–1986) – gyógyszerész. 1942-ben a frontra került. 1943-ban átszökött a szovjet csapatokhoz, s a magyar partizánszázad parancsnoka lett. 1951-ben mint ezredes a Hadtörténeti Levéltár parancsnoka. 1953-ban bebörtönözték, 1956-ban rehabilitálták, ezt követően haláláig a szakmájában dolgozott (MÉL). – A szerk.]. 1953 májusában aztán minden indoklás nélkül leszereltek. Ily módon, mint már annyiszor, megérintett a „nagypolitika”. 1944-ben a második világháború okozója voltam, 1949−50-ben cionista összeesküvő, és a Rajk-per árnyéka vetült rám, 1952−53-ban a moszkvai orvosper kapcsán váltam ismét igen gyanússá.

Ezzel kikerültem a magyar polgári életbe. Érettségim ugyan volt, másfajta fölkészültségem azonban nem. 1952-ben beiratkoztam az ELTE bölcsészkarára, és esti tagozaton elvégeztem a történettudományi szakot. Kitűnő tanári kar volt akkor ott. Hahn István volt az ókori kelet tanára [Hahn István (1913–1984) – ókortörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja. – A szerk.], Lederer Emma a középkori magyar történelmet tanította [Lederer Emma (1897–1977) – történész, egyetemi tanár, 1950–69-ben tanszékvezető egyetemi tanár az ELTE-n. – A szerk.]. 1953-ban „szabadúszó” lettem, nem volt munkahelyem, míg végül sikerült elhelyezkednem a „munkásosztály nagy kohójában”, a csepeli gyárban. Az akkor Rákosi Mátyás Művek martinüzemébe kerültem, ahol elvégeztem egy darustanfolyamot, mondanom sem kell, kitűnő eredménnyel. Azóta is mondom, hogy rendkívül magas beosztásban, húsz méter magasan, a martinüzem daruján dolgoztam. Később elnyertem a sztahanovista címet a brigádommal együtt [lásd: élmunkások, sztahanovisták].

Pesten laktam, a Landler Jenő utcában, ez ma az István út, a Dózsa György úttól nem messze. Albérletben laktam egy zsidó néninél, Ilonka néninél, aki nagyon megkedvelt. A fia kint élt Izraelben, és később ő is kivándorolt hozzá. Ilonka néni szerette volna, ha a lakást én kapom meg. Ez egy viszonylag nagy, kétszobás, fürdőszobás, régi bérházi lakás volt. Természetesen erre nem került sor, mert a tanács azonnal kiutalta valakinek. Nekem pedig egy társbérletet utalt ki a Jókai utcában, mégpedig egy négyes társbérletet biztosítottak. Ennek külön története van. A négyes társbérlet legnagyobb szobája volt az enyém, azt utalták ki nekem. Ennek volt három ajtaja, kettő szobára, egy pedig az előszobára nyílt. A bal oldali szobában lakott egy fiatal házaspár egy hat hónapos gyerekkel, aki természetesen éjjel-nappal sírt. A jobb oldali szobában egy idősebb házaspár lakott egy tizenhat év körüli fiúval, akit rendszeresen éjjel neveltek. A harmadik család pedig a konyhából nyíló cselédszobában lakott. Volt nekik egy dongó segédmotorjuk [Az ún. dongómotor egy bicikli első kerekét hajtotta dörzshajtással, úgy, hogy nekinyomott egy kis hengert. – A szerk.], amit az előszobában tartottak, és rendszeresen éjjel járatták be. Meglehetősen mozgalmas társbérletben laktam, amit színezett még az, hogy az egyik család bérmosást vállalt, és minthogy gázzal fűtöttek a lakásban, a gázszámlát elosztottuk, pedig a bérmosást végző család sokkal több gázt fogyasztott, mint mi. Ott mostak a konyhában, amikor csak lehetett. Én viszonylag keveset voltam otthon, mert ráadásul három műszakban dolgoztam, ami nehézzé tette az életemet.

Esti egyetemre jártam, ezért elcseréltem a műszakot, de senki nem a délelőttit, hanem az estit cserélte el. Két hétig voltam éjszakás, egy hétig voltam nappalos, ami az életritmust igencsak nehézzé tette. Közben eredményesen dolgoztam a csepeli gyárban. Jó kapcsolatban voltam a melósokkal, egy-kettőt közülük ma is példaképemnek tartok: Szabó Karcsi darust, Gergely Jancsit, aki a kemencéknél dolgozott. Műveltek, tisztességesek és mélyen emberiek voltak. Zsidó nem volt köztük. Engem először bizalmatlanul kezeltek, hiszen mégiscsak érettségizett srác voltam. Föltételezem, azt hitték, hogy az ÁVH megbízásából kerültem oda, persze erről szó sem volt. Később már megbíztak bennem. 1953 júniusában, amikor a berlini események kapcsán Csepelen is meglehetősen nyomott volt a hangulat, sztrájkhangulat alakult ki [1953. június 17–18-án a Német Demokratikus Köztársaságban a rendkívüli normaemelés miatt utcai megmozdulásokra került sor. – A szerk.]. Nagyon meleg nyár volt, és a martinüzem a gyár legzsúfoltabb üzeme volt, négy kemence működött egyszerre. Hatvan-hetven fokos melegben folyt a munka. Mikor fölment az ember a gépre, elkezdett csurogni az álláról az izzadság, és ez így volt nyolc órán keresztül. Ugyanakkor szigorították a normákat, levitték a béreket, és nagyon feszült hangulat alakult ki. Ekkor már olyannyira megbíztak bennem a melósok, hogy megkértek, írjak egy levelet a kohó- és gépipari miniszternek az áldatlan állapotok megszüntetésére. A levél elment, és néhány nappal később megjelent az ÁVH, hogy kinyomozza, ki írta a levelet. Egymás után hívtak be embereket, hogy kiderítsék, de egyetlen ember sem mondta meg, hogy ki volt a tettes. A miniszter becsületére legyen mondva, válaszlevelében elismerte, hogy bizonyos problémák vannak, és végül is sikerült a béreket rendezni, és szellőzőberendezéseket is fölszereltek. Végül is eredményes volt, amit tettünk. Közben végeztem az egyetemet, és 1957-ben fejeztem be vörös diplomával [Vörös diplomát az a végzett hallgató kapott, aki egyetemi pályafutása alatt minden szigorlatát jeles eredménnyel tette le, és egyetlen félévét sem zárta jelesnél rosszabb átlagos eredménnyel (az oklevél vörös műbőr borításban volt, innen a neve). – A szerk.].

1954 végén a kulturális munkába kapcsolódtam be. Egy lány volt a kultúrfelelős az Acélműben, aki máshova ment dolgozni, és engem javasolt utódjának, amit el is fogadtak. 1955-ben én lettem az Acélmű kulturális felelőse, miközben persze dolgoztam a martinban. Utána a szakszervezeti bizottságba kerültem, majd 1956-ban fölkértek, hogy legyek a Csepeli Munkásotthon igazgatója. 1956 szeptemberében kerültem oda, és nemsokára október 23-a következett [lásd: 1956-os forradalom]. Egy nagy műsort szerveztünk, az volt a címe, hogy „Föltámadott a tenger”. A Munkásotthon Csepel kulturális életének meghatározó része volt [1920-ban avatták fel. Létesítését a csepeli lakosok téglajegyek vásárlásával is segítették, az építkezést támogatta a Vasas Szakszervezeti Szövetség és a Szociáldemokrata Párt csepeli szervezete is. Felavatásától a házban könyvtár, művészeti együttesek, klubok, szakkörök tevékenykedtek. 1945-ig szövetkezeti formában működött, 1945-től 1989-ig a Csepel Művek fenntartásában, 1990 óta pedig alapítványi formában működik. – A szerk.]. Csepelen mindig is jelentős volt a kulturális tevékenység. Sőt a Munkásotthon már a Horthy-rendszer előtt is a csepeli munkásmozgalom bázisa volt. A szociáldemokrata és kommunista mozgalom is ott tevékenykedett. Ennek a mozgalomnak különösen a deményista szárnya [lásd: Demény Pál] volt jelentős a Horthy-rendszer alatt. Egyébként ennek a történetét földolgoztam. Az én részem volt az 1939−60-as évekig tartó korszak földolgozása Berend T. Ivánnal és Ránki Györggyel [Lásd: Kubinyi et al.: Csepel története, Budapest, 1965 – A szerk.]. A Csepeli Munkásotthon kulturális élete országos hírű volt már a második világháborút megelőzően is. Híres volt például a csepeli Vigalmi Gárda, akik munkáséleteket ábrázoló színdarabokat vittek színre. Az otthonban működött a Vasas Szakszervezet és a Szociáldemokrata Párt helyi szervezete is. Volt egy színjátszó csoport, ami nagyoperetteket vitt színre. Ennek volt tagja például Zsurzs Éva rendező is [Zsurzs Éva (1925–1997) – filmrendező, számos irodalmi filmadaptáció rendezője, a Magyar Televíziónak alapításától munkatársa volt. – A szerk.]. Volt itt fotószakkör, képzőművészkör, táncegyüttes, a legkülönbözőbb művészeti és alkotó csoportok. Később megalakult az Olvasó Munkásklub, ami ma is működik még. Ebbe kerültem én bele. Ez országos rangot adott a Csepeli Munkásotthonnak.

Az, hogy Csepelen ilyen eredményesen lehetett dolgozni, annak volt köszönhető, hogy elkezdődött a gazdaság prosperáló időszaka, és elkezdődött a népművelés felívelése is. Létrehoztuk az évente megvalósuló Csepeli Napokat, ahova nemzetközi kiválóságokat sikerült megnyernünk, például az első ilyenen David Ojsztrah hegedült, a Nemzeti Filharmonikusokat [Akkor: Magyar Állami Hangversenyzenekar. – A szerk.] pedig Ferencsik János vezényelte [David Ojsztrah (1908¬−1974) – szovjet hegedűművész. 1926-ban diplomázott, 1939-től a a moszkvai konzervatórium egyik professzora volt. Szülőföldjén az 1940-es években sűrűn vett részt koncertkörutakon, nemzetközi karrierje azonban csak az 1950-es években ívelt fel igazán, az 1960-as években rendszeresen turnézott az Egyesült Államokban is; Ferencsik János (1907–1984) – karmester. 1940-ben az akkor már Európa-hírű karmester Bartók Béla és Pásztory Ditta búcsúhangversenyét vezényelte a Zeneakadémián, 1942-ben a milanói Scalában dirigálta „A csodálatos mandarin”-t (három évvel megelőzve a hazai előadást). A nyilas uralom alatt nem lépett fel. 1945. évi első négy koncertjének mindegyikén szerepelt Bartók egy-egy műve. 1948-tól 1950-ig állandó kapcsolatban állt a bécsi operatársulattal. 1950-ben minden összeköttetése megszakadt a Nyugattal. Első nyugati útjára csak 1957-ben került sor. Művészi alkatához a bécsi klasszikusok álltak a legközelebb, e mellett az új muzsika befogadója és tolmácsolója is volt (MÉL). – A szerk.]. A képzőművészkörnek is egészen kiváló vezetője volt: Pór Bertalan vezette korábban [Pór Bertalan (1880–1964) – festő. A Tanácsköztársaság alatt a Művészeti Direktórium festőszakosztályának vezetője, ekkor készült két hatalmas toborzó plakátja, a „Világ Proletárjai Egyesüljetek!” és a „Feleségetekért és gyermekeitekért”. A Tanácsköztársaság bukása után Csehszlovákiába emigrált, 1938-ban Párizsba költözött. 1948-ban hazatért, és a Képzőművészeti Főiskola tanára lett. – A szerk.], Ilosvai Varga István volt már az én koromban [Ilosvai Varga István (1895–1978) – festő, 1935-ben a Vaszary János alapította Új Művészek Egyesülete (ÚME) köréhez csatlakozott. Több önálló kiállítása volt (Nemzeti Szalon, Tamás Galéria, Ernst Múzeum /1958, 1967, 1975/). – A szerk.]. Országos hírű lett a vegyes kar, aminek Fasang Árpád volt a vezetője, aki elismert karnagy volt [Fasang Árpád (1912–2001) – karnagy, 1941–53 között a szarvasi, majd a soproni tanítóképző intézetben tanított, 1958-tól 1972-ig a budapesti Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója volt. Kórusvezetőként 1934–38 között Orosházán, 1958–69 között Csepelen tevékenykedett. Ő volt a „Röpülj, páva!” mozgalom elindítója (Wikipédia). – A szerk.]. Igyekeztünk jeles embereket szerezni. A természettudományi szakkör élére a Természettudományi Múzeum tudósait vittük ki. Kitűnő emberekkel sikerült dolgozni.

Személyes élményként mondom el, hogy mi már akkor harcoltunk egy kultúrház létrehozásáért, hiszen addig egy 1900-ban épült épületben volt a Csepeli Munkásotthon, egy vendéglő helyén. Amíg a két világháború között Csepelen működött egy polgári kultúrház, a Weiss Manfréd tiszti kaszinója, különböző leventeintézmények, cserkészcsapatok, volt egy kulturális hálózat, addig a háborúban lebombázott kultúrház meg a megszüntetett cserkészmozgalom után gyakorlatilag a Csepeli Munkásotthon lett a kulturális élet egyedüli letéteményese. Bővíteni kellett volna. Rákosi időszakában egy hatalmas kultúrpalotát álmodtak Csepelre. Mikor a terv elkészült, nem tartotta Rákosi elég nagyvonalúnak. Nem is került sor az építésre, maradt a Munkásotthon. Igen ám, de a villanyvezetékei papírszigetelésűek voltak, tűzveszélyes volt a ház, alkalmatlan volt valójában egy igazi kulturális életre. Ennek ellenére nagyon pezsgő kulturális élet folyt ott. De később elindult, amit már az én utódaim fejeztek be, és végül is fölépült egy új kultúrház.

Még Csepelen dolgoztam, amikor Edit unokatestvérem egyetemre járt, és ő meg néhány osztálytársa néhány ideológiai tantárgyból korrepetálásra szorult. Engem kértek meg erre a feladatra. Volt egy lakásuk a Lázár utcában, ahol ezeket az összejöveteleket tartották. Az egyik osztálytársa lett a későbbi feleségem, aki egyetemista volt, és a rendőrség állományában dolgozott. Kati családja iparos család volt. A papa, Varga István a Zala megyei Türje faluból származott [Türje – kisközség volt Zala vm.-ben, 1891-ben 1200, 1910-ben és 1920-ban 2600 lakossal. – A szerk.]. Kőműves volt, erőteljesen részt vett a szakszervezeti mozgalomban. A 23-as Építőipari Vállalatnak az igazgatója lett. Anyósom, Tutaj Margit kispesti volt, a kőbányai Dreher sörgyárban dolgozott.

A feleségem, Varga Katalin Budapesten született, 1930. március másodikán. A ELTE BTK orosz–magyar szakát végezte el. Testvérei nincsenek. 1957-ben volt az esküvőnk. A nászutunk Galyatetőn volt. Az autóbuszt többször megállították, és fegyverekkel átkutatták. A jelszó akkor a MUK, a „márciusban újra kezdjük” volt, ami most is igen aktuális. A négyes társbérletbe nősültem, aztán Angyalföldön, a Vág utcában laktunk, majd onnan jutottunk a Baranyai térre, ide apámat is fölhoztam és ápoltam. 1963-tól lakom a mostani házban. A feleségem a Belügyminisztériumban dolgozott, az útlevélosztályon. Elvégezvén az egyetemet, a Belügyminisztérium útlevélosztályának a vezetője lett. Ezredesi rangja volt. Jelentős szerepet vállalt a világútlevél rendszerének a kidolgozásában és bevezetésében [1988. január 1.]. Sokat olvasó, színházba járó ember. A vallás nem játszott a család életében szerepet. Keresztény család volt, de teljesen ateistaként élték mindennapjaikat. Apósom párttag volt, a munkásmozgalom elkötelezett híve. Ma is hiszem, hogy a magyar baloldali munkásmozgalom résztvevői vallási, etnikai kérdésekben teljesen fölvilágosultak voltak. Soha nem volt gond abból, hogy én zsidó vagyok, Kati pedig teljesen azonosult a zsidóságommal, mindenekelőtt a holokausztból adódó problémákkal. Ebben ő tökéletes, megértő társ volt.

Az 1956-os forradalom idején a Csepeli Munkásotthonban voltam, és 1957 elején le akartak váltani, mert kapcsolataim voltak az 1956 végén újjáalakuló csepeli Szociáldemokrata Párttal, és kapcsolatokat alakítottam ki a csepeli központi munkástanáccsal is. Végül is nem váltottak le. Később meg már nem akartak elengedni. Ezek elég nehéz időszakok voltak. Én forradalmi mozgalomnak tartottam az 1956-os eseményeket a kezdetekkor, majd egyértelműen az a véleményem, hogy ellenforradalommá alakították át. Erről a korszakról írta A béka feneke alatt című szatirikus könyvében egy Angliában élő, természetszerűleg ugyancsak magyar származású zsidó író, Alfred Fischer [Tibor Fischer: A béka segge alatt (Európa Könyvkiadó, 1994)], hogy egyszer majd a történészek úgy fognak visszaemlékezni október huszonharmadikára, hogy ez volt az a nevezetes nap, amikor a magyarok egyetértettek. Az is biztos, hogy voltak fasiszta és zsidóellenes megnyilvánulásai is 1956-nak.

1961-ben fölkértek a Népművelési Intézet módszertani osztályának a vezetésére [Népművelési Intézet – A Magyar Művelődési Intézet elődje, 1951-ben alakult, feladata a nem hivatásos művészeti mozgalmak segítése, a nemzetiségek és az etnikai csoportok kulturális hagyományainak ápolása. Fennállása alatt szakmai publikációk, kiadványok sokaságát jelentette meg. – A szerk.]. A főváros és a Szakszervezetek Budapesti Tanácsa keresett meg azzal, hogy létre kíván hozni egy új szervezetet a budapesti szakmai módszertani népművelési munkának az irányítására, és annak a vezetésére akarnak fölkérni. Akkor kerültem a Népművelési Intézetbe, a Corvin térre. Ez egy nagyon izgalmas korszaka volt a magyar népművelésnek. Ekkor kezdték kialakítani és megszervezni a magyar népművelés országos módszertani hálózatát. Ekkor hozták létre a megyei művelődési központokat. Ez tehát egy olyan szakmai szervezet volt, amely szakmai útmutatást nyújtott az országos mozgalomban. Az intézet művészeti osztályán dolgozott akkor Martin György [(1932–1983) – néptánckutató, zenefolklorista. 1953–65 között a Népművelési Intézetben dolgozott néptánckutatóként, 1965-től az MTA Népzenekutató Csoportjának volt tudományos munkatársa, 1974-től haláláig az MTA Zenetudományi Intézetének tudományos osztályvezetője. 1951-től végzett rendszeres gyűjtőmunkát a néptánc és népzene területén Magyarországon és a szomszéd országokban. – A szerk.]. A fotószakkörnek Réti Pál volt a vezetője [(1918–1989) – fotóművész, a fotóamatőr-mozgalom szervezője, a Magyar Fotóművészek Szövetségének alapító tagja (1956) volt. (Az ő nevét viseli a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének "Réti Pál" plakettje.) – A szerk.]. Tényleg olyan nevek voltak ott, akik a későbbi művészeti életben jelentős eredményeket értek el.

1963-ban fölkértek a Fővárosi Művelődési Ház igazgatói posztjának a betöltésére. Három intézményből, a Fővárosi Népművelési Tanácsból, a volt szakszervezeti Egressy Klubból [Szakszervezetek Országos Tanácsa Egressy Gábor Művészeti Klub, a budapesti Dohány utcában működött. – A szerk.] − amely arra jött létre, hogy a fővárosi szakszervezeti művelődési csoportokat koordinálja, hiszen abban az időben negyvenezer munkás élt munkásszálláson − és a Fehérvári úton levő, a Pamuttextilgyár [Pamuttextil Művek] tulajdonában levő művelődési háznak az együtteséből alakult meg a Fővárosi Művelődési Módszertani Központ. Itt is sikerült jelentős eredményeket elérnem kitűnő munkatársaimmal. Ez a tevékenység a Fehérvári úti művelődési házban összpontosult. Évi negyvenezer látogatója volt korábban ennek az intézménynek, amit az 1970-es évekre megtízszereztünk. Itt hoztuk létre a Folklórcentrumot a Budapest Táncegyüttessel [1958-ban alakult a SZOT Együttes jogutódjaként Molnár István vezetésével (1970-ig vezette az együttest). 1998-tól a Magyar Állami Népi Együttes táncegyütteseként tevékenykedett,  2001 óta szervezetileg a Honvéd Együtteshez tartozik (Honvéd Táncszínház), megőrizve teljes művészi önállóságát és művészi céljait. – A szerk.], illetve a Magyar Állami Népi Együttessel [1951-ben alapított hivatásos együttes a magyar nyelvterület zene- és táncfolklórjának színpadi interpretálására. Első művészeti vezetői: Gulyás László (zenekar), Csenki Imre (kórus) és Rábai Miklós (tánckar). – A szerk.], ami a műkedvelő művészeti csoportok részvételével idegenforgalmi látványossággá vált. Ezeket a kultúrprogramokat akkor a nyugatról jött külföldiek látogatták elsősorban, egydolláros jegyekkel, és ez jelentős devizabevételt jelentett az országnak. [Az FMH-ról részletesebben lásd Drucker Tibor visszaemlékezését. In Slézia Gabriella (szerk.): A közművelődés házai Budapesten 1. (Módszertani Füzetek / Különszám Budapesti Művelődési Központ 2002). – A szerk.]
Az 1960-as évek második fele egy prosperáló időszak volt, és ez a népművelés terén is meglátszott. Nagyon jelentős nyugati hatások kezdtek érződni a folk, folkbeat műfajban. Létrejött az Illés-együttes, amely már 1965-ben az FMH-ban tevékenykedett. [Ez még a „klasszikus felállású” Illés-együttes volt, amely 1965-re alakult ki: Bródy János (gitár, furulya, billentyű, ének), Illés Lajos (billentyű, ének), Pásztory Zoltán (dob), Szörényi Levente (gitár, ének) és Szörényi Szabolcs (basszusgitár, ének) részvételével. Ők kezdtek el először magyar nyelvű beat számokat írni. Közéleti hangvétele egyedivé tette a hazai beatvilágban az Illés-együttest, előfordult, hogy betiltották a számaikat. 1973 novemberében személyi ellentétek miatt a zenekar föloszlott. – A szerk.] Az Illés-együttes tagjai tettek valamit egy normális világ kialakítása érdekében, és azt hiszem, hogy ebben némi segítséget tudtunk nyújtani nekik. Amikor lehetett, védelmet nyújtottunk, támogattuk, és a kulturális tevékenységünket tényleg erre építettük. Mi ezt tényleg egy szakmai módszertani kísérletnek is szántuk, hogy hogyan lehet egy nagy tömegvonzású bázisból a népművelés más ágait is továbbvinni. Illéséket akkor majdhogynem istenítették a fiatalok. Az együttessel nagyon jó volt a kapcsolatunk. Megkeresett engem akkor Bródy, hogy ő vállalja az együttessel egy klub létrehozását, és egy nagyon szerény honoráriumért meg is csináltuk [Bródy János (1946) – 1964–73 között az Illés-zenekar, 1974-től a Fonográf-együttes tagja, 1978-tól önállóan koncertezik. Kb. 500 dal szövegét és 100 dal zenéjét szerezte. Filmekhez és színdarabokhoz is komponált zenét. Közéleti-politikai szerepet is vállalt (Demokratikus Charta szóvivője volt, ügyvivője volt a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának). – A szerk.].

Az Illés-klub az országban az egyik legnagyobb vállalkozás volt. Közel hétezer tagja volt. Ez volt az együttes bázisa. Ennek a klubnak az égisze alatt jött létre az a népművelési kísérlet, amelynek nyomán ismeretterjesztő előadásokat szerveztünk, és a tudományos élet jeles személyiségeit hívtuk meg. Az Illés-klubtagoknak tartottak előadást. Amikor a Bródyék hirdették meg a klubot, óriási tömegeket tudtak bevonzani. Például Marx György tartott előadást a fizika új világképéről [Marx György (1927–2002) – fizikus, akadémikus, 1972 és 1982 között nagy szerepe volt a természettudománnyal foglalkozó iskolai tantárgyak modernizálásában. Elismert ismeretterjesztő művek írója (Wikipédia). – A szerk.], és ha Bródyék hirdették meg, akkor több száz gyerek ült a párnákon a körteremben, amit mi építettünk föl. Minden egyes előadásnál a nyavalya törte a szervezőket, mert ez a terem háromszáz ember befogadására volt képes, és ennek a duplája volt minden előadáson. Ezen a programon belül kiállításokat is szerveztünk. Zenei programok keretén belül más zenekarokat hívtunk meg, és a magyar kulturális élet egy jelentős központja jött létre. Beleértve azt is, hogy a mi égiszünk alatt működött ez a klub. Kapcsolatom annyi van még ma is velük, hogy egy holokauszt témájú középiskolai pályázat díjkiosztójára, amire a Néprajzi Múzeumban került sor, Bródyt kértem meg, hogy játsszon, és ő el is jött. Szörényinek mindig is voltak erősen populista nézetei [Szörényi Levente (1945) – gitáros, énekes, zeneszerző, szövegíró. 1965–73 között az Illés-együttes tagja, 1974–84 között a Fonográf-együttesé (alapító tag), zenés darabok (oratóriumok, rockoperák), filmzenék szerzője. – A szerk.].

Az akkori Pénzügyminisztériumban óriási felháborodást keltett az a pénzügyi lehetőség, hogy azok a szabadúszók, akik nem rendelkeznek hivatalos munkahellyel, egyszerűen nem adóznak. Erre akkor nem voltak egységes pénzügyi adózási jogszabályok. Nagyon szerény fizetéssel vezették akkor Illésék a klubot, és megkerestek engem a Pénzügyminisztériumtól, és megkértek, hogy mondjunk fel Bródynak, mert ha van főállása, akkor nem kell adóznia, de ha nincs, akkor kellett volna. Hosszas vitákba keveredtünk. Bródyék érdekében én azt fogalmaztam meg, hogy ne ilyen partizánakcióval akarjanak véget vetni egy illegálisnak tartott jövedelemi forrásnak, hanem hozzanak olyan rendeletet a parlamentben, amelyik módot ad arra, hogy olyan adóztatási rendszert alakítsanak ki, amilyet helyesnek tartanak. Végül is megtartottuk Bródyékat, és a klub vezetése az ő kezükben maradt.

Közben folytattuk az Egressy Klubban elkezdett tevékenységet is, többek között az úgynevezett munkásszállás zenés irodalmi műsorokat. Budapesten negyven olyan nagy munkásszállás volt, ahol hatszáz–ezer vidéki bejáró munkás lakott. És az ő számukra minden hónapban egy-egy előadást tartottunk. Dramatizált irodalmi földolgozásokat, Thomas Manntól Molière-ig, irodalmi esteket és zenés programokat szerveztünk. Úgy gondolom, hogy legalábbis próbáltunk tenni valamit a tömegműveltség érdekében. Évente több mint négyszáz előadást tartott ez a stáb, amelynek az anyagi feltételeit a Szakszervezetek Országos Tanácsa biztosította. Mi igazán missziónak tekintettük ezt is, mert vérlázítóan kevés honoráriumot kaptak érte az akkori kollégák. Csengery Adrienne [(1946) – szopránénekes, 1970–2005 között a Magyar Állami Operaház tagja, hangversenyénekesként és régizenei előadóként is nemzetközi hírnevet szerzett. – A szerk.], Mikes Lilla [(1924–2004) – színésznő, előadó-művésznő. 1964-től 1984-ig az Irodalmi, ill. Radnóti Színpad tagja, 1972-től a Korona Pódium alapítója, művészeti vezetője, műsorainak szerkesztője volt. Módszeresen foglalkozott a magyar irodalom négynyelvű (angol, német, orosz, francia) terjesztésével. – A szerk.] vettek részt ebben többek közt. A rendező Horváth Ádám volt, aki egyébként az Egyetemi Színpad rendezője volt korábban.

Ezenkívül nagyobb volumenű programokat is lebonyolítottunk. Része volt ennek a programnak nyári koncertek szervezése a budapesti szimfonikusok bevonásával a budai Várban és a Vajdahunyad váránál. Úgy érzem, hogy ami akkor ott folyt, jeles színfoltja volt az akkori magyar kulturális életnek. Izgalmas, érdekes korszaka volt ez az én életemnek is. Büszkék voltunk arra, hogy például a körteremben tömegrendezvényeket tudtunk szervezni. Itt hoztuk létre Buda első színházát, mert nem volt akkor a budai oldalon színház. A Nemzeti Színház, amikor sor került az átépítésre, rendszeresen tartotta az előadásait ott, a művelődési házban. Mozielőadások is voltak, és a folklórprogramokat úgy állítottuk össze, hogy komplett programok legyenek. Ez azt jelentette, hogy minden alkalommal Magyarország egy-egy tájegységét mutattuk be. Ezt alapvetően a Budapest Táncegyüttesre építettük, de természetesen részt vett a Honvéd Táncegyüttes, a Csepel Táncegyüttes [al. 1958], a Vadrózsák [1950 tavaszán alakult mint a Magyar Építőmunkások Országos Szövetsége (MÉMOSZ) Központi Művészegyüttese. – A szerk.], a Dunaújvárosi Együttes és vidéki folklórcsoportok is. Ide kapcsolódott az Idegenforgalmi Tanács, a Népművészeti Tanács, és az Idegenforgalmi Tanács filmjeit is levetítettük. Az egyes tájegységek bemutatkozását a megyei vezetés segítségével szerveztük. Így mutatkozott be például Borsod megye, Somogy megye, Szabolcs megye stb.

A Magyar Néphadsereg Művelődési Házával Szász Domonkos ezredessel is jó kapcsolatot ápoltunk. Itt kialakult egy törzsasztal, aminek a mai napig tagja vagyok, közös programokat is szervezünk. 1972-ig tartottak ezek a szép napok, amíg egy házban lakván Sarlós Lászlóval a lágymányosi lakótelepen, összeismerkedtünk [Sarlós László (1920–2002) – 1938-ban származása miatt itthon nem vették föl az egyetemre, ezért elment Palesztinába, ahol mérnöki tanulmányokat folytatott, majd 1941-ben belépett az angol hadseregbe. A háború után visszajött Magyarországra, de nem sokkal ezután kémkedés vádjával 9 év börtönre ítélték. 1955-ben amnesztiával szabadult. Szabadulása után textilmunkásként tudott csak elhelyezkedni, később a Kultúra Külkereskedelmi Vállalathoz került, ahol a háború alatt elnéptelenedett zsidó hitközségeknél talált értékes könyvtárak − főleg külföldön történő − értékesítésével foglalkozott. Olyan sikeres volt ebben, hogy 1964-ben a Kultúra londoni képviselőjévé nevezték ki. Visszatérése után, 1967-től 20 évig volt a Zeneműkiadó vezetője (Forrás: Muzsika, 2002. december) (a Centropa készített interjút feleségével, Sarlós Zsuzsával). – A szerk.]. Ő a Zeneműkiadó igazgatójaként a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének volt az elnöke. Néhány közös programot szerveztünk. Nagyon kedves élményem volt, amikor Reményi Gyenes Istvánnak, aki a magyar sanzonok atyamestere volt, egyébként az Autóklub lapjának, az „Autós élet”-nek a szerkesztője, csináltak egy könyvbemutatót, és engem kértek meg, hogy az FMH-ban rendezzük meg [Reményi Gyenes István (1909–2001) – újságíró, költő, műfordító, szerkesztő. – A szerk.]. Ő aztán jóval később megírta az „Ismerjük őket” című könyvet, ami zsidó származású, jelentős magyar személyiségeknek az életrajzi adatait tartalmazza. Ezt a könyvet sok évvel később én adhattam ki [Reményi Gyenes István: Ismerjük őket? Zsidó származású nevezetes magyarok arcképcsarnoka, Ex Libris Kiadó, 1995. – A szerk.], amire máig némi büszkeséggel emlékszem. Csak érdekességként említem, hogy Habsburg Ottó vállalta a könyv előszavát. Reményi Gyenes azt akarta bizonyítani, hogy a magyar kultúra számára ezek az emberek hallatlan jelentőséget és elismerést szereztek.

1970-ben ez a munka módot adott arra, hogy az ország kulturális életével is kapcsolatba kerüljek, és az a megtiszteltetés ért, hogy a Művelődési Minisztérium javaslatára egy három hónapos UNESCO ösztöndíjban részesültem a skandináv országok iskolán kívüli népművelésének tanulmányozására. Dánia, Norvégia és Svédország múzeumügyét, népművelését tanulmányoztam, ami hallatlanul érdekes volt. Ezeket a tapasztalataimat a „Múzeumi Közlemények”-ben meg is írtam. Ez a tanulmány is közrejátszott abban, hogy a múzeumok népművelési osztályokat hoztak létre, és ezzel új alapokra helyezték a múzeumi munkát.

1972-ig dolgoztam az FMH-ban. 1972-ben a könyvszakma fölkért egy hallatlan érdekes munkára, és belekerültem a könyvszakma sűrűjébe. A magyar könyvszakma propagandája, bibliográfiai munkáknak a kidolgozása, az Ünnepi Könyvhét megszervezése, mezőgazdasági könyvhét szervezése, külföldi magyar könyvkiállításokon való részvétel és szervezése volt a feladatom. Cél volt a magyar könyvszakma beléptetése a nemzetközi körforgásba. Ekkor léptünk be a nemzetközi ISBN [international standard book number] rendszerbe, az egységes katalogizálási és vonalkódos rendszerbe. Fölvettük a kapcsolatot a nemzetközi szervezetekkel, többek között a Lipcsei Könyvszakmai Egyesüléssel és a Frankfurti Börsenvereinnel [Börsenverein des Deutschen Buchhandels, azaz a Német Könyvkereskedők Egyesülete. − A szerk.]. Külföldi kiállításokat szerveztünk, és nagyon fontosnak tartottuk a határon túli magyar területeken, Csehszlovákiában, Kárpátalján, Romániában, Jugoszláviában élő magyarokkal való kapcsolat kiépítését, programokkal és kultúrával való ellátásukat. A Kriterion, a Madách, az Újvidéki Forum könyvkiadóval akkor tettünk szert szoros kapcsolatra [lásd: magyar nyelvű kiadók a szomszédos országokban]. Ez módot adott arra, hogy részt vegyek Moszkvában, Zürichben, Lipcsében különböző könyvvásárokon. Tagja voltam a lipcsei nemzetközi könyvművészeti kiállítás szervezésének is [A lipcsei könyvművészeti kiállítás az 1632 óta évente megrendezett lipcsei könyvvásár és -kiállítás egyik eseménye. – A szerk.]. Mindig az volt az elvem, hogy olyan emberekkel szerettem dolgozni, akik nálam többet tudtak. Nagyon rangos társaság jött össze.

1978-ban az Egyesülés egyik tagvállalatánál, a Könyvértékesítő Vállalatnál súlyos krízis alakult ki. Ez a rohamosan fejlődő könyvszakmának és a rohamosan lemaradó infrastruktúrának a közelharcát jelentette, amelyből a kiutat a mindenkori vezetés átszervezésekkel próbálta megtalálni. A Könyvértékesítő Vállalatnál élethalálharc alakult ki az igazgató és a párttitkár között [lásd: párttitkár a munkahelyeken], ami elfedte a valódi problémákat. Mindenki azt figyelte, hogy a két titán harcából ki kerül ki győztesnek. És miután odáig fajult a dolog, hogy leváltották az igazgatót és a párttitkárt, úgy gondolták, hogy én vagyok az alkalmas ember, aki kivezeti erről a mélypontról a Könyvértékesítő Vállalatot. Fölkértek az igazgatói feladatok ellátására. A magyar könyvszakmának ez kulcsfontosságú vállalata volt, az volt a feladata, hogy begyűjtse, készletezze, raktározza és a könyvesboltokba szétszállítsa a magyar könyvszakma termését.

A könyvkiadás valóban prosperáló szakaszába lépett. Ebben az időben, az 1990-es évekre érte el a magyar könyvkiadás azt, hogy közel tízezer cím jelent meg Magyarországon, amivel a világranglista élén állt a magyar könyvkiadás, és százmillióra ugrott föl a kiadott könyvek példányszáma. Ez azt jelentette, hogy minden magyar állampolgárra tíz kiadott könyv jutott. A finnek és a hollandok voltak még mellettünk a rangsor elején. Foglalkoztunk a Hazafias Népfront által kezdeményezett mozgalom részeseként az „Olvasó népért” mozgalommal [Az Olvasó népért mozgalom 1968-ban indult a HNF égisze alatt, Darvas József és Veres Péter nevéhez köthető az indítása. A mozgalomnak volt folyóirata („Olvasó nép” – Az Olvasó népért mozgalom tájékoztató folyóirata), volt elnöke (Fekete Gyula), titkára, rendszeresen szervezett országos tanácskozásokat. – A szerk.]. Arra törekedtünk, hogy minél több embernél legyen könyv. Akkor adtunk ki olyan jelszavakat, hogy legyen státuszszimbólum a könyv. Mindent megtettünk azért, hogy olvassanak az emberek. Bizonyos eredményeket elértünk, és úgy érzem, hogy tettünk ezért valamit. Ahhoz a mélyponthoz képest, ahol most vagyunk, azért többen olvastak. Olyan nagy könyves akciókat szerveztünk, mint az Ünnepi Könyvhét [A Supka Géza (1883–1956) műtörténész, publicista kezdeményezésére első ízben 1929-ben megrendezett könyvnap terebélyesedett könyvhétté (1952-ben). – A szerk.]. Külföldi kiállításokat szerveztünk a határon túlra, például Horvátországba, Vörösmart és Kopács falvakba. Sinkovits Imrével, a Nemzet Színészével mentünk le előadást tartani [Sinkovits Imre – (1928–2001) – színész. 1951-től haláláig a Nemzeti Színház tagja volt (örökös tag) (kivéve 1958–1963, amikor a József Attila Színház tagja volt). – A szerk.]. A televízió számára Moldoványi Ákos készítette az anyagot.

Amikor a Könyvértékesítő Vállalathoz kerültem, kiderült, hogy a könyvszakma egész termése három földfelszíni raktárban és nyolcvanhét budapesti pinceraktárban helyezkedett el, tehát három plusz nyolcvanhét raktárban. Egyre megközelíthetetlenebb helyeken, ahol embertelen erőfeszítéssel, háton meg hason vitték le a pincébe a könyveket a dolgozók. Kiderült, hogy ezen változtatni kell. Miközben rengeteg könyvet adtak ki, nem volt megoldva a könyvek raktározása. A nyomdaipar is hihetetlen modernizáláson ment keresztül. Ebben az időben szerelték föl például az Alföldi Nyomdát korszerű nyomdagépekkel, ami azt jelentette, hogy évi nyolcezer tonnát volt képes egy gép feldolgozni. Összehasonlításként: az éves papírfelhasználás ötvenezer tonna volt. Elmaradott, százéves infrastruktúrájú logisztikai rendszer jellemezte akkor a magyar könyvipart. Az igazgatóság a Petőfi Sándor utcában volt, a többi részleg további tizenhárom helyen, a város különböző pontjain. Új raktárakat kellett keresni. Igyekeztem művelt munkatársakat szerezni. Nekikezdtünk a raktárépítésnek. A legnagyobb problémát a tankönyvellátás okozta. Budaörsön volt a raktár, ami mondhatom, Le Corbusier stílusában épült. Neki volt az az alapelve, hogy az épületbe bele kell épülnie a környezetnek is. Ez a raktár körülbelül így nézett ki. Összetákolt sufnik és platánfák voltak a könyvek között, a szó szoros értelmében, és mindez borzalmas állapotban volt. Ezt próbáltuk rendbe hozni.

Legfontosabb dolog a bolthálózat ellátása volt. A vidéki bolthálózat a Művelt Nép bolthálózat volt, és az Állami Könyvterjesztő Vállalat volt a budapesti gazda. Kapcsolatban volt a Kultúrával, aminek a vidéki szövetkezeti boltok könyvellátása és a tankönyvellátás volt a feladata. Ebből a Könyvtárellátó volt a legizgalmasabb rész. Központja a Visegrádi utcában volt, egy háromszintes épületben. A három szint tele volt könyvvel. Az első utam ide vezetett. Nem vagyok statikus, de úgy láttam, hogy a födém mintha behajolt volna a könyvek súlya alatt. Hívtam egy statikust, és kiderítették, hogy a Visegrádi utca életveszélyes, és bármelyik pillanatban összeomolhat. Így nézett ki a magyar könyvszakma raktározási és logisztikai bázisa. Ennek a pincéjében működött a vállalat nyomdája. A nyomda húsz emberrel dolgozott, ólomszedéssel, ósdi, elavult gépekkel, és nagyjából egy hónappal később kapták meg a könyveket a szövetkezeti könyvesboltok és az állami boltok. Ebből a helyzetből kellett kilépni, ami nem volt könnyű dolog.

Találtunk a Váci úton egy helyet, ahol megvalósíthatónak láttuk az új központ fölépítését. A Szerszámgépipari Művek, amelynek birtokában volt a Váci út 19-ben levő telephely, ami a régi angyalföldi köszörűgépgyár helyén volt, el akarta adni ezt a helyet. Sikerült a gyár vezérkarával megegyezni. A húszezer négyzetméteres telek iszonyatos állapotban volt. A gyártelep tulajdonjogát szerettük volna megszerezni. Egy apró problémánk volt, hogy nem volt pénzünk. Nekikezdtünk gondolkodni, hogyan lehetne pénzt szerezni. A magyar könyvszakma olyan bázisát szerettük volna fölépíteni, ami az évezred fordulóján is megállja majd a helyét. Eladtuk a Petőfi Sándor utcát, eladtuk a Visegrádi utcát, a törökbálinti raktárt, úgyhogy sikerült haladékot kapnunk addig, míg föl nem épül az új központ. Az állami támogatás mellett jó alkut tudtunk kötni a szerszámgépgyárral. Szerencsénk volt, mert a Nemzeti Bank illetékeseinek megtetszett az ötletünk, és megnyertük hozzá a minisztérium vezetését is. Akkor tanultam bele a pénzügyekbe. Kiadtunk egy kulturális célú lakossági kötvényt, amelynek mentora a Pénzügyminisztérium akkori osztályvezetője, Járai Zsigmond volt, aki nagyon segítőkészen állt a dologhoz. Könyvesház-kötvény volt a neve. Összesen három ilyen kötvény került kibocsátásra. Jó kamatozású kötvényt akartunk létrehozni, amit megvásárolnak az emberek. Akkor Magyarországon öt-hat százalékos volt a kamatszint, mi tíz-tizenegy százalékos kamatozású kötvényt adtunk ki, ami azt jelentette, hogy nagyon nagy erőfeszítéseket kellett tenni, hogy a kötvény kamatát és az állami törlesztést meg tudjuk oldani. A történelem a segítségemre sietett, mert elindult az inflációs folyamat, és a magyar kamatok fölmentek tizenöt-húsz százalékra, később a harminc százalékot is elérték, miközben mi tizenegy százalékkal fizettünk ki, tehát mondhatnám, hogy bagóért tudtuk visszavásárolni a kötvényeket. Ez az 1980-as évek vége volt.

Elindítottuk közben egy olyan korszerű könyvszakmai bázisnak a kiépítését, amelynek mintapéldáit alapvetően nyugati példákból vettük. Az akkori nyugatnémet rendszer volt a minta. Én a frankfurti Libri raktározási rendszerét és a hollandokét tanulmányoztam, azt próbáltuk átvenni Magyarországon. Amikor bementem egy könyvesboltba Frankfurtban, volt egy kis szerkentyű az asztalon, és azt mondta a boltos, hogy ő ezen keresztül közvetlen kapcsolatban van a Libri könyvraktárával, és mellette ott volt a szállítható könyvek listája. Én valami hasonlót szerettem volna magyarországi viszonylatban is megvalósítani. Magyarországon nem volt központi nyilvántartás, nem volt számítógépes rendszer, így egy hónap múlva lehetett csak a könyvhöz hozzájutni. A könyvkereskedelem újdonságcentrikus. Korszerű, modern rendszert akartam létrehozni jó raktárakkal. Végül is sikerült fölépíteni a Váci úti magasraktárt. Az első könyvszakmai számítógépközpontot itt sikerült létrehoznunk. Csak úgy jellemzésképpen: a partnervállalatok közül a Művelt Nép egyedi számítógépeket vásárolt, amik nem voltak a rendszerbe kapcsolhatók. Majdhogynem fölösleges munkát végeztek. 1989-ban hoztuk létre ezt a számítógépközpontot. Nem a legkorszerűbb gépeket hoztuk be, hanem nyugatról lekoppintott licenc lengyel gépet tudtunk behozni, külön épületet kellett tervezni a számítógépnek, mert akkora volt. Külön léghűtést is kellett hozzá tervezni. A magasraktárban gépekkel rakták be a könyveket több emelet magasra, raklapokon. Azt terveztük, hogy ezt továbbfejlesztjük, és számítógéppel váltjuk ki a rakodómunkásokat is. Fölépítettük, de hallatlanul nehéz volt, egyrészt hadakozni kellett a vezetéssel, de a fő probléma a munkatársak megszokottsága volt. Én azt hittem, hogyha napfényre tudnak menni az emberek a pinceraktárak örök sötétségéből, akkor boldogság fogja elönteni őket, de ez nem így volt. Hallatlan ellenállásba ütköztünk. A számítógép roppant új dolog volt, amit meg kellett tanulni, és alkalmazni kellett.

A nyomdában áttértek a fényszedésre és az ofszet technológiára. A nyomda ma is működik. A szállítás rendszerét megoldottuk, de bizonyos törések azért voltak a rendszerben. Ez azt jelentette, hogy például amikor beérkezett a szállítmány a Váci úti telepre, lerakták a raklapokat, de ezek nem egységes raklaprendszerek voltak, tehát át kellett rakni minden egyes raklapot a mi raklapunkra. A könyvtárellátási rendszer úgy működött, hogy a beérkező könyveket az egyik raktárba szállították, majd továbbvitték a könyvtárellátó könyveit Kósdra, ahol egy termelőszövetkezet melléküzemágában dolgozták föl [Az Új Gazdasági Mechanizmus 1968-as bevezetésétől kezdődően a mezőgazdasági szövetkezetek ipari és építőipari tevékenységet végző csoportokat hozhattak létre, amelyek szabadon vállalkozhattak. A téesz-melléküzemágak virágzásának kora az 1970-es évtized volt. – A szerk.], látták el csomagolással, és küldték szét a könyvtáraknak. El lehet képzelni, milyen költséges volt, és persze logikátlan. A kósdiak, akik nagyon tisztességes emberek voltak, gyakran keresgélték, hogy melyik könyvhalomra kell a könyveket rakni. Itt derült ki, hogy ezeknek a nagyon jó szándékú embereknek egy része nem tud olvasni. Téesz-dolgozók voltak egyébként. Ezért számoltuk föl és centralizáltuk a könyvellátást. Sikerült beszerezni egy gépet, és a postai kódszámot beütve, a gép maga címkézte a csomagokat.

A Téka égisze alatt − mert így hívták később ezt a vállalatot − sikerült egy nagyon komoly logisztikai és könyvraktározási rendszert kiépíteni. A könyvtárellátás fejlesztésére korszerű nyomdát, automatizált csomagküldő szolgálatot építettünk ki. Kiadták a „Tudománytár” sorozatot [Magyar tudománytár (Magyarország az ezredfordulón), főszerk. Glatz Ferenc, MTA és Kossuth Kiadó (hét kötetben)] a „Burda” magyar nyelvű változatát, és még ebben az időben, Izraelben megrendeztük a magyar nyelvű könyvek első kiállítását. Jelentős nyelvoktatási könyveket is, német és angol nyelvkönyveket is kiadtunk.

Andrásfalvy időszakában nyugdíjaztak [Andrásfalvy Bertalan (1931) – 1990–1993 között volt közoktatási és kulturális miniszter. – A szerk.], a vállalatot föltrancsírozták, és ma már nem található meg.
Ezután nyugdíjas lettem. Egy káeftét alapítottam, az Ex Librist, és néhány olyan könyvnek a kiadásába folytam még bele, amelyek most már átíveltek a zsidó témájú könyvekre. Mint Ex Libris hoztuk létre az első magyar témájú zsidó tárgyú könyvek kiállítását Haifán 1992−93-ban, együttműködve Gondos Sándorral, aki a cionista könyvkereskedelem jeles alakja [Gondos Sándor (1906–1995) életéről, pályájáról, könyvkiadói tevékenységéről és hitvallásáról lásd: Varga Sándor: A magyar zsidó könyv szolgálatában (Múlt és Jövő, 1998/2-3) (www.multesjovo.hu/hu/content_one.asp?ContentID=343&PrintedID=20). – A szerk.]. Budapesten, az Andrássy úton volt a könyvesboltja, majd Izraelbe vándorolt, és Haifán nyitott könyvesboltot. Haifán Schőner Alfréd főrabbi, Budapesten Raj Tamás főrabbi nyitotta meg a kiállításokat.
Életem egyik nagyon fontos és egyben elgondolkodtató mozzanata volt az, hogy tanúja voltam Finta Imre perének Torontóban. 1987 körül volt ez az esemény. Finta Imre volt a szegedi gettó parancsnoka, csendőr százados volt, és őt jelölték ki a szegedi téglagyári gyűjtőtábor vezetőjének. Ő bonyolította le a szegedi zsidók gettósítását, majd a szegedi téglagyárba való összegyűjtését. Én akkor láttam őt először, amikor bekerültem a téglagyárba. Akkor, amikor kihirdette, hogy halálbüntetés terhe alatt adjuk le minden vagyontárgyunkat. Egy órát vittem én akkor oda a gyűjtőhelyre, ahol ott állt Finta, és egy nagy ruháskosárba dobálták be az emberek az értékeiket. Én is ide dobtam be az órámat. Ő volt az, aki elkísért a pályaudvarra, ahol bevagoníroztak minket. Finta a szegedi Nemzeti Színház táncos komikusa volt egyébként. Ezután a csendőrség kereteibe került, ahol századosi rangot ért el, elég hamar. Hét-nyolcezer embert segített rá a halálba vezető útra.

1945 után távollétében elítélte a szegedi népbíróság [lásd: népbíróságok Magyarországon]. Addigra ő már Németországból Kanadába került, és ott kért menedékjogot. Torontóban élt, megbecsült vendéglős lett, vendéglőjébe a torontói magyar emigráció járt, és nagyon megbecsült tagja volt az ottani emigrációs életnek. Egy amerikai forgatócsoport egy dokumentumfilmet készített, és szóba került Fintának a csendőr múltja, amit ő természetesen letagadott [A CTV-ben 1983-ban sugárzott riportfilmben háborús bűnösnek nevezték. A perről lásd: Takács Péter: Hostis humani generis. A joghatóság és büntethetőség problémái a Finta-ügyben (www.ajk.elte.hu/TudomanyosProfil/kiadvanyok/elektronikus/academia/TakacsPeter-Hostis.pdf) – A szerk.]. Ezt a filmet óvta meg Finta, rágalmazásért és becsületsértésért beperelte a film készítőit. Ekkor derült ki az, hogy mi rejlik Finta múltjában [Finta felkutatásában és leleplezésében része volt a Zsidó Dokumentációs Központnak. (Egyébként a Finta-ügy volt az alapja Costa-Gavras 1989-ben készített Music Box című filmjének.) – A szerk.]. Ennek kapcsán amerikai zsidó szervezetek pert indítottak Finta ellen. Ebből lett aztán a torontói Esküdtbíróság előtt a per. A kanadai Igazságügyi Minisztérium vád alá helyezte, és tárgyalást tűzött ki. A per előkészítésének érdekében a kanadai ügyészség körbejárta a világot, és fölkutatott olyan tanúkat, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek Fintával. Így kerültek Magyarországra is, Izraellel és Romániával egyetemben. Így találtak meg engem is. A kanadai Igazságügyi Minisztérium a magyar Legfőbb Ügyészség közreműködésével kérte fel ezeket az embereket, hogy vállalkozzanak a tanúskodásra. Hármunkkal vagy négyünkkel itt csináltak videofelvételeket Magyarországon, ahol a tanúvallomások egy részét elmondtuk. Azt nem tudom, hogyan bukkantak rám. A kanadai lovas csendőrség és az ügyészség emberei voltak itt, és csinálták meg a felvételt. Hoztak természetesen tolmácsot is. A deportálást kellett elmesélni, de a fő kérdés az volt, hogy mit tapasztaltunk Finta magatartásában. Egyébként már kezdettől nem az volt a vád Finta ellen, hogy hány embert küldött Auschwitzba, hanem a szegedi cselekedetek, a gettósítás, a téglagyári tábor fölépítése, az embertelen körülmények és hasonlók. Gondatlanságból elkövetett emberölés, ugyanis a vonatra nem tettek föl például ivóvizet és élelmet. Ő azt állította, hogy nem tudta azt, hogy megsemmisítő táborokba küldi a szegedi zsidókat. Én elmondtam azt, ami akkor velem történt. Kitűzték a pert, és a kanadai kormány költségén kimentünk. Kint Torontóban az Esküdtbíróság előtt is elmondtam.

A tárgyalásra a kanadai Esküdtbíróság épületében került sor. Finta elegáns úriemberként jelent meg. Minket fölkészítettek rá, hogyan néz ki. Ő meg se szólalt, az ügyvéd képviselte végig. Megnehezítette az egész ügyet az, hogy fél évszázad távlatában, más földrész más országában zajlott a per. Ez volt az első ilyen típusú tárgyalása a kanadai igazságszolgáltatásnak. Erőteljesen megosztotta a kanadai közvéleményt, hiszen ők az egészből csak azt érzékelték, hogy a kanadai adófizetők pénzéből jelentős összegeket költ a kormány egy szegény öregember üldözésére. A tárgyaláson jól láthatóan elkülönültek a tárgyalás résztvevői. A terem jobb oldali harmadában gyűltek össze a kanadai magyar jobboldali emigránsok, középen ott volt a baloldali közvélemény, a torontói zsidó szervezetek és a holokauszt túlélői, míg a harmadik harmadban volt a sajtó. Igen nagy sajtónyilvánosságot kapott egyébként maga a per. Fotózni nem lehetetett, hanem rajzoltak minket. A „Toronto Star”, a legnagyobb torontói újság cikkeit én is megkaptam. Nem csupán a kanadai sajtó, hanem az angol „The Independent” is sokat foglalkozott a témával. Nem beszélve a magyar sajtóról.

Gyakorlatilag Fintának semmi szerepe nem volt a tárgyaláson. Nem volt előzetes letartóztatásban. Kitűnő védőügyvédje volt, aki azt próbálta bebizonyítani, hogy a tanúk nem emlékeznek jól a dolgokra, és hazudnak. Az egyik kihallgatottat gyakorlatilag meghazudtolta a védőügyvéd. A tanúkat különböző időpontokra hívták be. Én egy szegedi hölggyel utaztam. A budapesti kanadai nagykövetség intézte az utat. Amikor én kerültem sorra, a kérdések arra vonatkoztak, hogy milyen élményem volt a deportálás során, és hogyan találkoztam Finta Imrével. A kérdések már a budapesti meghallgatáson is úgy hangzottak el, hogy az ember belezavarodjék a mondanivalóba, és hogy a szavahihetőségét meg lehessen kérdőjelezni. Amikor az első meghazudtoló kérdést föltette az ügyvéd, én a bíróhoz fordultam, és megkérdeztem, kötelességem-e eltűrni ezt a vehemens stílust. Mire a bíró rendreutasította őt. Volt olyan újság is, amelyik nagyon eredményesnek értékelte az én szereplésemet az Esküdtbíróságon. A bíró abszolút nem volt elfogult, és tökéletesen a demokrácia játékszabályai alapján cselekedett.

A probléma a tárgyalás után következett, amikor is fölmentették Fintát, holott mi azt hittük, hogy nagyon eredményesen képviseltük a vádat. Nem tartották elégségesnek a bizonyítékokat Finta Imre ellen. Jóval később hozták meg az ítéletet. Én már itthon voltam, amikor fölhívtak a „The Independent”-től, hogy mi a véleményem a fölmentő ítéletről. És meg is jelent, hogy a tanúkat sokkolta az ítélet. A torontói Igazságügyi Minisztérium nem is elégedett meg ezzel az ítélettel, és perújrafelvételt kért. Ismét megkerestek, hogy hajlandó lennék-e újra tanúskodni. Persze a perre a mai napig nem került sor, gondolom, mindenki arra játszik, hogy Finta már akkor is nyolcvan év körüli volt [Finta Imre 1912-ben született. – A szerk.], hátha nem éri meg az új tárgyalást. Nem tudok róla, hogy mi történt vele [2003-ban meghalt. – A szerk.]. Mindenesetre nagy botrányt kavart még a per után is, amikor a rendszerváltás után az első kanadai magyar nagykövet üdvözletet küldött neki, és meghívta a magyar követségre egy fogadásra, mondván, hogy ő nem tudott erről. Furcsa szituációt teremtett. Én nem beszélhettem Fintával. Megkeresett az egyik jobboldali ember, aki kérte, hogy egy öregemberre való tekintettel, bocsássunk meg Fintának, és ő megérti a mi érzéseinket is. Mire én mondtam neki, hogy én már rég megbocsátottam volna, ha éreztem volna Fintán a legkisebb megbánást is, de erről szó sem volt. Finta hidegvérrel ült, és hallgatta a tárgyalást.

A mai napig nagyon aktív életet élek, számos szervezetnek vagyok tagja. A Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ Kuratóriumának tagja voltam. Tagja vagyok a Magyar−Orosz Baráti Társaságnak [1945 januárjában alakult meg a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság, az alapító elnök Szent-Györgyi Albert volt, Zilahy Lajos az ügyvezető (az elnökségi, tiszteletbeli tagok stb. között volt pl. Bajor Gizi, Heltai Jenő, Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Szekfű Gyula, Karácsony Sándor, Bay Zoltán, Bugyi István orvosprofesszor, Ortutay Gyula stb.); 1945–46-ban „Irodalom, Tudomány” címmel néhány számot megért folyóiratot adtak ki Zilahy és Szent-Györgyi szerkesztésében. 1946 elején már félmillió tagja volt a társaságnak, amely 1948-ban vette fel a Magyar–Szovjet Társaság nevet. 1953-ban már 1,3 millió taggal és nyolcezer helyi szervezettel rendelkezett. „Ország-Világ” címen hetilapot adott ki. Az 1956-os forradalom idején a társaság szétesett, 1957 nyarán Magyar–Szovjet Baráti Társaság (MSZBT) néven szervezték újjá, ekkor már tagság nélkül. 1994 óta mint Magyar–Orosz Baráti Társaság működik. – A szerk.], a Magyar–Izraeli Baráti Társaságnak az alelnöke vagyok [Az ország számos településén működik Magyar–Izraeli Baráti Társaság, a budapesti nagyjából a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása (1989) óta létezik. A vidéki társaságok – civil szervezetként – önállóan működnek. A Baráti Társaságok 2003-ban Országos Szövetséget alakítottak. – A szerk.]. Tag vagyok a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságában [alakult: 1957], tagja vagyok továbbá a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége Nemzeti Tanácsának, a Közművelődési és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezetének, a Baross Öregdiákok Egyesületének és a Szegediek Baráti Körének.

Amire igazán büszke vagyok, az az, hogy soha nem tagadtam meg önmagamat, vállaltam a múltamat és a tetteimet. A szűkebb család és az életben maradt, kis számú szélesebb családi kör összetartozása fontos számomra és az igaz barátok köre is, melyet Ciceróval vallok második énünknek. Zsidóságom szándékaimtól, elhatározásomtól függetlenül életem meghatározó elemévé vált, soha nem szégyelltem, és soha nem voltam büszke rá. Kicsit kiforgatva a bölcset, vallom, hogy szükségképpen vagyok ember, és véletlenül zsidó meg persze magyar is. Sok-sok rossz tapasztalatom ellenére szeretem az embereket, amíg emberek tudnak maradni, és vallom a rómaiakkal: „Homo sum…” [„Homo sum, nil humani a me alienum puto” (’Ember vagyok, semmi emberi nem idegen tőlem’) /Terentius/.]

Egy fiunk van, Drucker György. Budapesten, 1959. május tizennegyedikén született. Ismeri a család eredetét, sorsát és egész történetét. A választás lehetőségét rábíztuk. Nem vallásos. Kitűnő képességű fiú. A nagymamánál nevelkedett a Villányi úton, mert mi rengeteget dolgoztunk, ez volt az életünk. A gimnázium elvégzése után politológus akart lenni. Jelentkezett az IMO-ra [Nemzetközi Kapcsolatok Intézete], ez a moszkvai külügyi, diplomata- és újságíróképző volt. Fölvették, de egy év után hazajött. Utána fölvették a jogi egyetemre. Jogász és pénzügyi-gazdasági tanácsadóként dolgozik. Három unokánk van, akik érdeklődnek egyébként a zsidóság iránt. Édesanyjuk Szabó Márta jogász, tehetséges és sikeres ügyvédként dolgozik.

Életrajz

A család apai ágát a tizennyolcadik századig lehet visszavezetni. Az első ős, akiről már dokumentum is van, az Esterházy hercegi uradalom területén élő Marcus Berger (Berger Márkus) Csornáról, aki először egy 1792-es adóösszeírásban szerepel. Az 1800–1801-es zsidóösszeírás szerint Marcus kereskedésből és bérbeadásból élt, volt egy fia és két lánya. 1821 előtt halhatott meg, mert az 1821-es adóösszeírásban már nem szerepel. Az 1800–1801-es összeírás után még legalább két fia született, mert később három fiúról tudni: a Bécsben letelepedő Berger Józsefről és Berger Henrikről, valamint a Csornán maradó Berger Lőrincről (Lorenz Berger), az ükapámról.

Berger Lőrinc (Lorenz Berger), aki szintén kereskedőként jelenik meg az összeírásokban, valószínűleg 1780 körül született. 1818-ban apjával együtt boltbérlő volt az Esterházy hitbizomány dokumentuma szerint. A következő adat az 1830-as zsidóösszeírásból származik. Eszerint Laurentz Berger családjában egy családfő, egy feleség, négy fiú és öt leány volt. (És egy érdekes megjegyzést, ami arra mutat, hogy a kereseti viszonyok abban a korban sem voltak mindig olyan biztosak és tartósak: mert az összeírásbani megjegyzés szerint „penitus depauperatus. Contra judaeum hunc decurrit processus concursualis coram sede duali Kapuváriensis”, azaz: „teljesen elszegényedett. A zsidó ellen per folyik a kapuvári kétszemélyes bíróság előtt” – gondolom azért, mert nem tudott fizetni.) [A sede duali  szó szerint kettős bíróság, de a forrás a szolgabírói székre (forum judlium) utal, amely a feudális kori vármegyei jogszolgáltatás legalsó szintű fóruma volt. Kisebb jelentőségű magánjogi, rendészeti ügyekben ítélkezett, így a fentihez hasonló adóssági, illetve zálogperekben is, 3000 forint értékhatárig. Tagjai a szolgabíró és egy esküdt (juratus assessor) voltak (Magyar Alkotmánytörténet, szerk.: Mezey Barna, 2. átd., jav. kiadás, Budapest, Osiris, 1998, 167. oldal). – A szerk.]

Az 1831-es, már magyar nyelven megejtett Sopron vármegyei zsidóösszeírásban az elszegényedésre nincs utalás, viszont ebben már szerepelnek a családtagok nevei és koruk is. Eszerint Perger Lőrintz hercegszeri családfőnek van egy felesége, Theresia, három fia: a húszesztendős Mátyás, a nyolcéves Márton és a hatéves Márkus. Leányai: Eszter, Rosalia, Barbara, Marinka, Sára. (A lányoknál nem találták fontosnak a kor feltüntetését.) A családhoz tartozik még egy Ábrahám N. nevű, húszesztendős tanító. Az itt szereplő Márkus név valószínűsíti Berger Márkus 1820-ban történt elhalálozását, mivel még élő apáról, ill. nagyapáról nem neveztek el gyereket [lásd: névadás].

Az 1839-es zsidóösszeírás szerint foglalkozása vásározó, és évi jövedelme ötszázötven forint. Az 1844-es zsidóösszeírásból az is kiderül, hogy felesége leánykori neve Hoffmann Terézia volt. Lőrinc 1844-ben halt meg, és mivel Csornán akkor még nem volt zsidó temető, a farádi zsidó temetőben temették el. Felesége, Terézia 1847-ben halt meg, és ugyanitt van eltemetve. Sírfeliratukon a következő olvasható:

Itt nyugszik

Eliezer a rabbi, meghalt és megtért népéhez

Minden salaktól megtisztulva

Mint a tiszta arany és ezüst

A papi köntös dicséretére vált

A gonoszokat buzgón üldözte

Ám lágyszívű volt a szegényekhez és az elnyomottakhoz

Reb Eliezer Berger

Meghalt Adar 1-én 5603 (1844)

Itt nyugszik

Ki élete során kegyes volt és igazságos

Egyenes úton járt, kerülte a rosszat

Jaj! Meghalt a tiszta jellemű Rivkoh

Reb Eliezer Berger felesége

Eltemettetett Ijár 4-én 5607 (1847)

Gyermekeik: Berger Marinka, Berger Barbara, Berger Móric, Berger Márkus (1825–190?, felesége Breier Rozália), Berger Márton (1823–1880), Berger Eszter, Berger Rozália, Berger Sára, Berger Ludwig és a dédapám, Berger Mátyás (1808–1891).

Berger Márkusnak Breier Rozáliától született egy Simon nevű fia, aki hároméves korában meghalt (1858–1961), egy Mózes (1860) és egy Regina (1862) nevű gyermeke, akiknek további sorsáról semmit nem tudok.

Berger Mártonnak tudomásom szerint kávéháza volt Csornán. Többet nem tudok róla, és a leszármazottairól sem tudok semmit.

Dédapám, Berger Mátyás a kereskedelmi és iparkamara illetéklajstromai alapján 1873 és 1875 között alkuszként, 1876 és 1878 között kereskedőként, 1879 és 1881 között üzérkedőként adózott. Ez az üzérkedő ügynököt jelent. Nagyapám elbeszéléseiből ítélve tulajdonképpen gabonakereskedő volt, de nagy- és kiskereskedő is, boltja is volt, és felvásárlóként is működött. Feleségül vette Löwenstein Rozit, és született hét gyerekük, mind a hét fiú.

A legidősebb, Berger Bernát 1847-ben vagy 1848-ban születhetett, mert nagyapámnak azt mesélték, hogy amikor a csornai csata volt 1849-ben – ez volt a szabadságharc legutolsó győztes csatája, amelyben az osztrákoknak még egy tábornokuk is elesett, ott fekszik ma is a csornai temetőben –, akkor a karon ülő gyerekkel a szomszéd faluba menekültek az ágyúzás elől. És Bernát volt a karon ülő gyerek. Bernát aztán Bécsbe került, további sorsáról fogalmam sincs. Úgy emlékszem, mintha 1903-ban még élt volna. Gyerekei: Riza, Ignác, Rudolf (aki elesett az első világháborúban), Max, Herbert. Úgy tudom, hogy Riza, Max és Herbert Amerikába került, a szülők Bécsben éltek. Többet nem tudok róluk.

(Berger Lázár családja)

Utána következett 1851-ben Berger Lázár. Ő fölkerült Pestre, és előbb villamosvezető, majd villamosellenőr lett, végül egy 1920-as személyazonossági igazolójegy szerint állomásvezető lett a BKVT-nél [1863-ban gróf Károlyi Sándor megalapította a Pesti Közúti Vaspálya Társaságot (PKVT). Az első lóvasúti kocsik 1866. július 30-án indulnak el a Kálvin tér és Újpest között. Budán a Budai Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) 1868-ben indította el zugligeti és óbudai vonalát. 1878-ban a PKVT megvásárolta a BKVT részvényeit, a cég új neve Budapesti Közúti Vaspálya Társaság lett, rövidítése BKVT maradt. 1923-ban a főváros Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság (BSZKRT) néven közösségi tulajdonba vette Budapest közlekedési vállalatait.– A szerk.]. A családi fáma szerint az újpesti remíznek volt a főnöke. Úgy nézett ki az egyenruhájában, mint – viccesen kifejezve – egy vezérezredes. Feleségül vette Krausz Reginát, akitől három gyereke született. Krausz Regina 1854-től legfeljebb 1889-ig élhetett, mert a negyedik gyerek már a második feleségétől, Frenkl Cecíliától született1890-ben, és őt követte még négy. A gyerekek a következők voltak:

Berger Ilona (1881–1925), aki hozzáment egy Groszmann Kálmán (1874–1931) nevezetű férfihez, akitől született két fia: Groszmann Miklós (1905–1997) és Groszmann József (1909–1996). Miklós feleségül vette Hoffmann Ilonát (1909–1995), született két gyerekük: 1935-ben Ferenc, aki Londonban él, 1940-ben Zsuzsa, aki Manchesterben él. Ferenc Londonban feleségül vette az 1948-as születésű Renner Évát, aki két gyereket szült: 1974-ben Michaelt, 1977-ben Andrew-t, mind Londonban élnek. Zsuzsa férjhez ment az 1927-es születésű Neville Fraserhez, és három gyerekük született: 1965-ben Andrew, 1966-ban Robert, 1968-ban pedig Caroline. Andrew Fraser feleségül vette Gilian Cohent, született egy fiuk és egy lányuk. Caroline Fraser hozzáment David Waxmanhoz, és ugyancsak két gyermekük született. Mindannyian Manchesterben élnek. Groszmann József Hoffmann Ilona testvérét, Hoffmann Gyöngyit (1912–1998) vette feleségül, született egy lányuk, Judit (1938), aki férjhez ment Hajnal Ivánhoz (1932). Ebből a házasságból született Hajnal György (1962), aki feleségül vette Gergely Klárát (1963), és született három gyermekük.

Berger Miksa (1883–1944) telefonműszerész volt a postánál Budapesten, amíg a zsidótörvények engedték. Ő is részt vett az első világháborúban, aztán Budapesten a nyilasterror áldozata lett. Gyereke nem volt.

Berger Leopoldina (1882–1950) hozzáment egy Magyar Gyula (1880–1940) nevű zsidó emberhez, aki szintén villamosvezető vagy ellenőr volt. Született öt gyerekük: Géza (1907–1944), Kató (1909–1966), Magda (1911–2003), Sándor (1915–1996) és József (1920–1987). Magyar Géza leszármazottjáról nem tudok. Magyar Kató hozzáment Krsztekanics Sándorhoz (1901–1957), és született két gyerekük. Magyar Magda férjhez ment Essenfeld Sándorhoz (1911–1983), nem volt gyerekük. Magyar Sándor feleségül vette Bock Editet (1926–1983), és 1949-ben született egy fia, akinek házasságából három gyerek született. Magyar József feleségül vette Bernhard Évát (1924–1988), és 1948-ben született egy Judit nevű lányuk, akinek házasságából egy fia született.

Berger Erzsi (1890–1980) egy Weisz Adolf (1879–1960-as évek) nevű textil-nagykereskedő felesége lett. A budapesti gettóban túlélték a holokausztot, majd 1951-ben kitelepítették őket [lásd: kitelepítések Magyarországon]. 1953 után újból Pestre kerülhettek, nem kellett Pest környékén letelepedniük, mert a testvére, Berger Rózsi befogadta őket a lakásába. Erzsi kilencvenéves korában halt meg. A zsidó temetőben vannak eltemetve, Rákoskeresztúron. Volt egy lányuk, Weisz Sári (1912–1997), aki a férjével, Friedmann Gyulával Izraelbe ment, ahol született egy Marika nevű lányuk.

Berger Dánielt 1944-ben a Dunába lőtték, ezt biztosan tudjuk. A feleségét csak Tercsi néninek ismertem (1892–1972), volt egy lányuk, ő is meghalt 1945-ben.

Berger Miklós (1892–?) Brazíliába került még korán, én soha nem találkoztam vele. Saõ Paolóban élt, nagyon gazdag ember lett. Feleségül vette Goldmann Irént, és született egy Piroska nevű lányuk, neki pedig egy fia, aki ma is ott él.

Berger Jolánt (1893–?) személyesen nem ismertem, Pilisvörösváron élt, az 1944-ben meghalt Schwartz Gyula felesége lett. Volt egy Kató nevű lányuk, aki szintén meghalt 1944-ben.

Berger Rózsi (1895–1983) hozzáment Klein Manóhoz, akinek foglalkozásáról semmit nem tudok, róla is csak azt, hogy hozzá költözött Erzsi a kitelepítés után, és gyereke nem volt. Klein Manó még a háború előtt meghalt, Rózsi pedig nem ment újra férjhez.

(Berger Izsák családja)

1856-ban született Berger Izsák. Azt nem tudom, hogy mikor halt meg, valamikor az 1920-as években. Lakatos volt, és amikor bevonult katonának, Polába került a haditengerészethez. Vizet talán csak a kútban látott addig. Egy hadihajóra került, és mivel jó katona volt, tengerész szakaszvezető lett. Akkor az volt a szokás, hogy jött a vasút meg a posta, és érdeklődött a leszerelő katonák után, hogy a parancsnok úr ajánljon nekik embereket. Őt vasutasnak ajánlotta a parancsnoka. A vasútnál fűtőtől fölment egészen főmozdonyvezetőig. Olyannyira, ahogy nagyapám mesélte, kétszer is ő vitte a király vonatát Budapest és Bécs között. Fehér kesztyűben húzta a gőzkart, a két fűtő pedig ott lapátolt, mint ahogy ő is kezdte. Aztán nyugalomba vonult, akkor egy ilyen mozdonyvezető ötvenéves korában vonulhatott nyugalomba. Érden laktak, és ott nyitottak egy boltot. Kapta a nyugdíjat, és ott volt mellé a bolt. Jómódú valakinek számított. Három gyereke volt, Sári, Dezső és Elza. Berger Sári hozzáment Halmi Hugóhoz, és volt három gyerekük. Dezsőnek egy gyereke volt. Izsák családjából végül senki sem maradt meg.

1857-ben született Náthán (Ignác), a nagyapám, róla majd később bővebben

(Berger Izrael családja)

1860-ban született Berger Izrael (Izidor), és 1939 körül halt meg. Róla azt lehet tudni, hogy ő volt az egyetlen, aki kvázi egyetemre is járt. A nagyapám szerint a jó ég tudja, hogy járt-e vagy sem, mert a pénzt csak küldték neki, szóval nagyapám azt érzékeltette, hogy egy kicsit az egyetem mellé is járt. A családban nem úgy emlegették, hogy egyetemet végzett volna. Nem tudom, milyen egyetem volt, talán közgazdasági jellegű, mert aztán gyári hivatalnok lett Bécsben. Ott feleségül vette Grüngold Reginát, aki 1864-ben született. Született négy gyermekük. Berger Margit (1892–?), akiről semmit nem tudok. Berger Józsa (1895–1944), aki visszajött Csornára, férjhez ment Neumann Bélához, és mindketten meghaltak 1944-ben, ám 1920-ban született Alfréd nevű gyerekük túlélte a holokausztot, kiment Izraelbe, és ott Cvi Neeman lett a neve. Feleségül vette az 1926-ban született Grossman Naomit, született három fiuk (Ofer, Johaj, Jair), egy lányuk (Jael) és nyolc unokájuk. Berger Árpád (1897–?) mérnök lett, az Anschluss után kikerült Amerikába, többet nem tudok róla. Berger Jolán (1901–2004!) Heinrich Strausshoz ment férjhez, az Anschluss után ugyancsak kikerült Amerikába, és 103 éves korában halt meg.

(Berger Lipót családja)

1863-ban született Berger Lipót (meghalt 1938-ban), aki ott maradt Csornán kereskedőnek. A nagyapámmal ketten voltak Csornán gabonakereskedők, ők voltak a Berger Testvérek nevű cég. Van kép a boltjukról. Lipót feleségül vette Herzfeld Teréziát (1870–1928), és volt négy gyermekük: Miklós (1893–1934), Flóra (1895–1944), Lajos (1989–1943) és Erzsébet (1900–1968). Berger Miklós gabonakereskedő lett, a családi boltban dolgozott, családja nem volt. Berger Flóra férjhez ment Blau Mór győri tisztviselőhöz, született egy lányuk, Ágnes és egy fiuk, György. Az apa, az anya és a lány, akkor már karon ülő gyermekével együtt Auschwitzban halt meg, 1944-ben. Blau (Bánki) György (1914–1997) az 1916-ban született feleségével, Klein Katalinnal és 1944-ben született András nevű fiával túlélte a holokausztot, kiment Izraelbe, ahol még született egy Éva nevű lányuk. Berger Lajos kiskereskedő volt Győrben. 1942-ben behívták munkaszolgálatra, elvitték a Donhoz, és ott tűnt el 1943-ban. Volt felesége és egy Vera nevű kislánya, mindketten meghaltak 1944-ben. Berger Erzsébet első férje kapuvári volt, Biringer Endre, aki 1944-ben elpusztult [Kapuvár – nagyközség volt Sopron vm.-ben, 1891-ben 6100, 1910-ben 6700, 1920-ban 8700, 1930-ban 9500 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal, kir. közjegyzőség, ipariskola, állami polgári iskola). – A szerk.]. Ő és két lánya túlélte a holokausztot. Az 1923-ban született Zsuzsa Budapesten él, van egy lánya és két unokája. Biringer Anna (1926–1988) férjhez ment anyai ági unokatestvéremhez, Kovács Jánoshoz (1922–1993), 1946-ban kimentek Izraelbe [akkor még: Palesztina], ahol Netanyában éltek, ott született 1947-ben Chava nevű lányuk. Chava az 1950-es években elkapta a Heine–Medine-kórt [járványos gyermekbénulás], akkor még nem volt Salk-oltás, meg is bénult a bal lába, ma is géppel jár. Se férje nem volt, se gyereke. Az izraeli tévénél dolgozott. Most már nyugdíjban van, Jeruzsálemben él.

(Berger Simon családja)

Berger Mátyás utolsó fia, a 1865-ben született Berger Simon. Ő Budapesten volt úgynevezett norinbergi kereskedő. Norinbergi áruk: mindenféle játék és papíráru. Norinberg a mai Nürnbergnek volt a neve, talán onnan származó áruk miatt, nem tudom, ma sem tudom igazán, miért hívták ezt a szakmát így. Én még többször voltam nála. Egy kis boltja volt a budapesti Zrínyi utcában, papíráru, játékáru. A feleségének még a nevét sem tudom, amikor én találkoztam vele, a feleség már nem élt. Volt egy gyerekük, aki kikerült a háború után Kanadába. Simi bácsi végigélt mindent, a budapesti gettóban szabadult fel, és 1952-ben Balassagyarmaton halt meg egy aggok házában, mert Pestről kiköltöztették az egész házat Balassagyarmatra. Egyszerűen kellett a hely, és átrakták őket oda. Akkoriban sok minden elképzelhető volt. Tulajdonképpen nem effektív kitelepítés volt ez, de hogy ez pontosan hogy zajlott, fogalmam sincs, mert én 1951-től 1954-ig aspiráns voltam a Szovjetunióban [A háború után és az ötvenes évek elején valóban több szociális otthonszerű intézményt (öregek otthonát, elmebetegek otthonát, testi vagy értelmi fogyatékosok intézményeit) helyeztek a fővárosból (esetleg vidéki nagyvárosból) vidékre, olykor – az egészségügy rossz alkupozícióiról árulkodó módon – akár nehezen megközelíthető egykori kastély-, laktanya- vagy egyéb – szociális otthonnak végképp nem alkalmas – épületbe. Az ilyen döntéseket többnyire a nagyvárosi ellátási nehézségekkel indokolták; de szerepe volt a vidéki munkaerőgondoknak, az ily módon más célra megszerezhető fő/nagyvárosi ingatlanoknak, nem utolsósorban pedig annak az óhajnak, hogy eltüntetessék szem elől ezeket az intézményeket. – A szerk.].

(Berger Náthán – az apai nagyapa)

A legrégebbi személyes emlékeim apai nagyapámról, Berger Náthánról vannak, (akit Nácinak becéztek, így sokáig valójában Ignácnak nevezték és hitték, csak az őskeresés korában derült ki, hogy valójában Náthán) [Az 1939. évi IV. tc. (a második zsidótörvény) rendelkezéseinek értelmében tömegeknek kellett beszerezniük származási irataikat, anyakönyvi kivonataikat, egyéb okiratokat, egyrészt a mentességek igazolása (1–2. §.), másrészt a szavazati jog biztosítása (4. §.) miatt. Ez nem csak a zsidókra vonatkozott, hiszen a zsidó köztisztviselők, állami alkalmazottak elbocsátása (5. §.) miatt mindenkinek igazolnia kellett származását. Ugyanez volt érvényes többek között a szabadfoglalkozásokban dolgozókra, az iparigazolványt kérelmezőkre is. – A szerk.]. Ő volt a negyedik gyerek, de az első a családban, aki eleminél több iskolát végzett. Az elemi után elvégzett négy osztályt a győri reáliskolában. Ez abban az időben azt jelentette, hogy ő egy írástudó ember volt. Akkoriban Csornán csak elemi volt, és Győrben volt a reál. Ez még a kiegyezés előtti időszak, hiszen 1857-ben született, 1863-ban volt hat éves, a kiegyezés körül fejezhette be a negyedik elemit, és akkor mehetett a reálba. Aztán beállt a családi üzletbe, és pár év után, ez már az 1870-es évek lehetett, a szülei elküldték tanulni a szakmát Orsovára [Orsova – nagyközség volt Krassó-Szörény vm.-ben, 1891-ben 3600, 1910-ben 5800, 1920-ban 4600 lakossal. Etnikailag igen vegyes összetételű község volt: németek, románok, magyarok, szerbek és csehek lakták. Járási szolgabírói hivatal, fővámhivatal, járásbíróság, adóhivatal, pénzügyőrbiztosi állomás stb. székhelye volt. A trianoni békeszerződést követően Romániához került. – A szerk.] Orsova nagy gabonakereskedelmi központ volt, ott töltött egy vagy két évet, ott tanulta ki a szakmát. Az iparigazolványa 1891-es, és miután az édesapja, Berger Mátyás akkor halt meg, valószínű, hogy Lipót testvérével átvette a boltot. Hogy a többi testvért kifizették-e vagy nem, ezt nem tudom. Gabona- és lisztkereskedő lett, Csorna egyik nagyon jó nevű kereskedője. Részt vett a közéletben is. Megyei törvényhatósági bizottsági tag [lásd: megyebizottság], városi, illetve hát akkor még községi képviselő-testületi tag is volt. Volt, amikor virilistaként, és volt, amikor választott tagként, volt ilyen is, olyan is, tudtommal [lásd: községek (rendezett tanácsú városok, nagyközségek, kisközségek)]. Katona nem volt, mert akkoriban még nem volt sorkötelezettség, csak az volt, hogy a községnek hány embert kell adni.

Abszolút nem volt vallásos ember. Egyszer, már háború volt, az ablakból néztük, amikor jöttek az emberek a katolikus templomból, és azt mondta: „Nagy a baj, le akarják hozni az Istent az égből a lábánál fogva.” …Szóval a vallásos hit távol állt tőle. Egy évben kétszer a két nagyünnepen a kádisra elment a templomba azzal az ügy be volt fejezve [Elhalt közeli hozzátartozók (szülõk, testvérek, gyermekek) után rendszeresen kádist kell mondani (egy évig minden nap). Halottakra a továbbiakban a Jiszkor ima elmondásával emlékeznek az év négy ünnepén (Jom Kipurkor, valamint Pészah, Sávuot és Szukot utolsó napján). Az interjúalany vagy a két nagy őszi ünnepen, Ros Hásánákor és Jom Kipurkor ment zsinagógába, és akkor mondott kádist, vagy a Jiszkorra gondolt, ez esetben a négy, zárójelben felsorolt ünnep valamelyikén imádkozott halottai emlékére. – A szerk.]. Semmi egyebet nem tartott. Nem foglalkozott azzal, hogy egyen vagy ne egyen tréflit. A háztartásában kvázi kóser konyha volt, de mindent megevett. (Az apám ugyanilyen volt.) Megtartotta azt, amit a zsidó voltához értelmesen szükségesnek látott. De például nem vettem észre, hogy a szombatot tartotta volna. A bolt egyik ajtaját, a kis ajtót nyitva tartotta szombaton is [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Ez is az utcáról nyílt. A bejárat úgy nézett ki, hogy volt egy szélesebb ajtó, ahol a zsákokat vitték ki és be, mellette pedig egy személybejáró. Eleinte ő volt a boltban, aztán a fia, később, amikor otthon voltam, akkor én. Tudtommal a többi testvér sem volt vallásos. Simi bácsit és Lipót bácsit ismertem jobban, és egyik sem volt különösebben vallásos. Mindegyik zsidónak tartotta magát, és nem törte magát, hogy disznóhúst egyen, de ha úgy adódott, megette. Nagyapámnak megvolt a helye a templomban, sőt, előkelő helye volt, de egy évben csak kétszer ment el. Hogy esetleg a rabbi szóvá tette-e, hogy miért nem jár, nem tudom, én a rabbiról otthon egyetlen szót nem hallottam. De azt tudom, hogy én nem szerettem a rabbit, Kohn Farkast, mert egy zord ember volt. Az emberekkel nem tudott bánni. Én rettegtem tőle. A hittant nem ő tartotta, arra volt egy külön dájen [lásd: dajen], mert ez egy nagy hitközség volt, hétszáznyolcvan ember. Volt egy rabbi, és volt egy rabbihelyettes. Kohn Farkas egyébként mindig úgy írt alá, hogy Kohn Farkas ker. rabbi. A kerületi rabbi azt jelentette, hogy a csornai járás hozzá tartozott anyakönyvi szempontból.

Nagyapám rendkívül okos ember volt, ezt később láttam, amikor már én is idősebb lettem, és rengeteget beszélgettünk. Tőle tudok sokat a régiekről. Akkor mesélt sokat, amikor már öreg volt. Odaült a székébe, és beszélt. Kemény ember volt, és rendkívül egyenes. Őt tartották a család eszének. Például többször elmesélte, hogy az 1910-es években aszfaltozták a csornai főbb utcákat, és vezették be a villanyt, amikor képviselő-testületi tag is volt, és azt mondta, hogy ha ezt nem valósították volna meg, akkor nem maradt volna Csornán. Tehát biztos, hogy nagy hajtóerő volt a képviselő-testületben.

Nagyanyám, Klein Mária családja jóval vallásosabb volt, de Klein Mária teljesen beolvadt a Berger családba. A másik dédapám, Klein József szigorúan tartotta, nagyon vallásos volt. De persze ő sem úgy nézett ki, hogy szakáll meg pajesz, hétköznap is talisz [tálesz] stb. Nem úgy nézett ki, mint egy haszid. Normális polgári külseje volt. Strámli meg pajesz nem volt, de komoly ortodox életet éltek. Viseletben nem, de az életvitelben igen. A csornai hitközség egy autonóm ortodox izraelita hitközség volt. Kleinék nem ettek Berger Náthán háztartásában. Amíg én ott voltam, arra sem emlékszem, hogy egyáltalán összejöttek volna. A Klein család is csornai volt, valaha kocsmárosként kezdték, és borkereskedők lettek, a végén egész komoly, nagy borkereskedésük volt. Nagyanyám apja, Klein József kezdte ezt a borkereskedést.

A nagyszülőknél, maguknál soha nem töltöttem semennyi időt. Amikor pápai diákként hazajártam karácsonykor, húsvétkor és nyáron, akkor a szüleimmel voltam. Kisgyerekkoromban is a szüleimmel voltam. A nagyszülők soha nem vittek sehova, mint ahogy manapság a nagyszülők viszik az unokát. Arra már nem emlékszem, hogy amikor kicsik voltunk, a nagypapa egyáltalán szóba állt-e velünk, de később feltétlenül. Velem legalábbis. A nagymama egy nagyon kedves asszony volt, de vele se volt ez az állandó együttlét, mint ahogy ma együtt vannak a nagyszülők az unokákkal. Ez akkor nem létezett. Ugyanis nem együtt laktak, mindenkinek külön lakása volt.

A mi szűk családunk és a nagyszülők között nem volt szoros kapcsolat. Olyanra például nem emlékszem, hogy nagyapám elvitt volna valahová magával. Egy olyanra emlékszem, hogy a szüleinkkel együtt 1931-ben elmentünk nyaralni Kovács Lajosékkal. Kovács Lajos anyám bátyja volt, aki a többi Kohn fiúval együtt Kovácsra magyarosított 1905-ben [lásd: névmagyarosítás]. A két család gyerekestül együtt kivett Siófokon egy házat nyárra. A Berger nagyszülők mindig Hévízen nyaraltak, és akkor egyszer elutaztunk, és meglátogattuk őket Hévízen. A Kohn nagyszülőket persze nemigen lehetett volna meglátogatni, mert azok Karlsbadba szoktak menni. De olyanra nem emlékszem, hogy a nagyszülők elvitték volna az unokákat nyaralni. Velem ilyen nem történt, az biztos, de a többi unokával sem. Arra sem emlékszem, hogy a Berger nagyszülők külföldre mentek volna nyaralni. Budapestre is kevésszer mentek, korábban inkább Bécsbe jártak, az közelebb volt. Sokszor hallottam a háború előtt, hogy felülünk a vonatra, és elmegyünk Bécsbe. Ennek ellenére a fiukat, apámat Pestre adták iskolába, mert ott élt a nagyapám testvére, Lázár, a villamosellenőr, és az apám nála lakott. Sőt egy másik testvére, a Simon is élt Pesten. Persze Bécsben is volt két testvér, Izrael és Bernát.

A Csornán lévő teljes család akkor jött össze, amikor például volt egy széderest. Mert azt megtartották. És nekem kellett elmondanom a má nistánát. Én voltam a legfiatalabb fiú a Berger családban. Egyik nap a Bergeréknél voltunk széderestén, másik nap anyám szüleinél, Kohnéknál. Kohn nagypapa nagyon vallásos ember volt, de egyébként ő is neológ módon, teljesen polgári módon nézett ki. Viszont gyakran korholta vallástalanságuk miatt az unokáit és az összes gyerekét is. Rosszallotta, hogy tréflit is eszünk, nem tvilem legolunk [lásd: légol], nem járunk templomba stb. Nem is evett nálunk, de a többi gyerekénél sem, mert szigorúan tartotta a kóserságot. Például csontkéssel borotválkozott [lásd: szakáll]. Berger nagypapa ilyesmiket nem csinált, mindezt bolondságnak tartotta. Miután 1935-ban meghalt Berger nagymama, a széderestét a Zollner lakásban tartottuk, mert Náthán nagypapát Ilona lánya vette magához, és mi költöztünk föl az emeletes régi házba. A Hanuka Bergeréknél annyi volt, hogy meggyújtották a gyertyát. Más nem. A Kohn nagypapa az más. Neki például Szukotkor a teraszon mindig fel lett állítva egy szükesz (sátor). Az nekünk gyerekeknek egyébként nagyon tetszett.

Érdekes módon inkább az anyám családjával, a Kohn családdal, testvérekkel, sógorokkal jártunk össze. Velük sokszor jöttünk össze, mindig másnál. Pedig a Berger család is Csornán lakott, és semmiféle konfliktus nem volt a két család tagjai között, édesanyám, Kohn Margit nagyon szerette a Berger ágat.

Azt nem tudom, hogyan ismerkedett meg apai nagyapám és nagyanyám, de nem hiszem, hogy lett volna sádhen. Csornán mindenki ismerte egymást. A Kohn család is egy jó nevű család volt, és anyagilag is hasonló szinten álltak, mint a Bergerék.

Berger nagymama a háztartást vezette, őt soha nem láttam az üzletben. Anyám például volt az üzletben, de nagyanyámat nem láttam. Viszont nagyanyám részt vett a hitközségi közéletben, és ő volt a csornai Fillér Egylet elnöknője. Ez egy jótékonysági egyesület volt. Egyébként abszolút normális, nem költekező, kisvárosi polgári életet éltünk. Semmi hivalkodás, semmi ékszer. Mindez volt, de eltéve, nem mutogatva.

Édesapám 1892-ben született Csornán, ő volt a legidősebb gyerek Berger Náthán családjában. Az egyik testvére, Berger Ilona (1893–1944) 1913-ban férjhez ment a jánosházi Zollner Jenőhöz [Jánosháza – nagyközség volt Vas vm.-ben, 1891-ben 3500, 1910-ben és 1920-ban 4300 főnyi lakossal. A községben 1836-ban alakult meg a zsidó hitközség, de Hevra Kadisa már korábban is működött. 1836 körül templomot is építettek (1897-ben pedig egy új templomot), és rabbit is választottak. A 20. század elején, 1901 és 1904 között volt betöltetlen a rabbi szék, de ettől eltekintve (az 1920-as évek végéig legalábbis) mindig működött rabbi a községben. 1880-ban elemi iskolát létesítettek. A hitközség ortodox alapokon állt. Lélekszáma az 1920-as években (az anyakönyvi területéhez tartozó 17 kisközség izraelita felekezetű lakosait is beleértve) 125 családban 650 fő volt. 1944-ben a zsidókat a sárvári gettóba szállították. (Magyar Zsidó Lexikon) – A szerk.]. Jenő bácsi a németországi Köthenben végzett gépészmérnökként. Ott egy úgynevezett Ingenieurschule volt, ami műszaki főiskolát jelentett. Ennek következtében az ott végzett illető nem okleveles gépészmérnök, hanem csak gépészmérnök volt. Hogy miért ott járt, és miért nem Magyarországon, azt nem tudom. Azt sem tudom, hol érettségizett. Mivel 1944-ben már idős volt, nem volt munkaszolgálatos, hanem a feleségével együtt a csornai gettóból vitték el őt is először a soproni gettóba, onnan Auschwitzba, ahol meg is haltak. Lányuk, Zollner Éva 1914-ben született, és 1942-ben férjhez ment egy győri fiúhoz, akit Kántor Endrének hívtak. Gyerek nem lett. Zollner Évát Győrből vitték el, és ő sem került vissza. Kántor Endre munkaszolgálatos volt, visszakerült, feleségül vette Éva egyik nagyon jó barátnőjét, lett három gyerekük. Zollnerék másik gyereke, Ferenc, aki 1921-ben született, 1942-ben bevonult munkaszolgálatra, és a végén Mauthausenben halt meg, közvetlenül a felszabadulás előtt.

Apám másik testvére, Berger Margit (1894–1944) 1916-ban férjhez ment Rehberger Mártonhoz Rehbergerék voltak Csornán talán a leggazdagabbak. Volt száz hold földjük, fakereskedésük, gabonakereskedésük [lásd: a földművelés szerepe]. Ott is két testvér volt, Rehberger Márton és Rehberger Sándor. Márton 1937-ben halt meg, Sándor Auschwitzban. Berger Margit és Rehberger Márton fia, Antal 1917-ben született, már nem emlékszem, hogy Győrben vagy Szombathelyen kereskedelmi érettségit szerzett, és utána kiküldték tanulni Franciaországba, Grenoble-ba. Ott kapott egy nagyon gyors lefolyású tuberkulózist, mindenféle szanatóriumokban volt, ennek következtében nem volt munkaszolgálatos, mert fölmentették. A végén otthon volt Csornán, és elvitték, ugyanúgy, mint bárki mást, előbb Sopron, aztán Auschwitz.

Édesapám nem sokat mesélt a gyerekkoráról. Legtöbbet a háborúról hallottam. Mert a családból szinte mindegyik férfi volt katona az első világháborúban, és szerencsére vissza is jöttek. Apám is négy évet szolgált, Klein Elemér is végig. (A nagyapa generációját és testvéreit már nem hívták be.) Amikor anyám testvérei vagy sógorai összejöttek, ott ültem, és hallgattam, mit mesélnek. Kovács Lajosról még újságcikk is jelent meg. Ő már a háború előtt hadnagy volt, és azonnal behívták az 1. honvéd gyalogezredbe. 1914 telén elfagyott a lába a Kárpátokban. Meggyógyult, de még mankóval vette el Ney Margitot „a hős hadnagy”, ahogy az újság írta. Az újságot nem láttam, csak mesélték. Németh Lajos (anyám sógora) meg azt mesélte, hogy ő hadifogságban volt Asztrahányban [Oroszországi város a Volga torkolatában. – A szerk.]. Zollner Jenő (apám sógora), aki mérnök volt, egy katonai mosodának volt a főnöke. Szóval mindig a háborúról meséltek, nekik az volt a legfantasztikusabb élmény. Akkor voltak először külföldön. Apám volt az orosz fronton is, és az olasz fronton is szolgált. Ezenkívül még arról beszélgettek, hogy lesz-e háború, és hogy mi lesz. Azt, ami bekövetkezett, nem gondolták, mert ez lehetetlen volt.

1897-ben készült el az a ház, ami a levelezőlapon látszik [huebe058.jpg]. Az egész palotasor, mert így hívták, a tizenkilencedik század utolsó évtizedében épült. Apám azt mesélte, hogy kisgyerekkorában még csizmában járt, mert akkora sár volt az utcán. Az elemit a csornai izraelita felekezeti elemi népiskolában végezte el 1902-re. Előtte sem héderbe nem járt, sem óvodába. (Én se jártam óvodába, tudomásom szerint nem is volt.) Elemi után négy évet járt ő is a győri m. királyi állami főreáliskolába, a negyedik osztályt az 1905/1906-os tanévben fejezte be [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák]. Ebből lett később a mai Révay Gimnázium, az állomás mellett. Ezután elkerült Budapestre, ahol elvégezte a Budapesti Kereskedelmi Akadémia felső kereskedelmi iskolájának alsó, középső és felső osztályát, és 1909-ben érettségi bizonyítványt kapott [lásd: kereskedelmi iskolák]. Akkor még csak három éves volt a felső kereskedelmi, később lett négy éves. Ez a kereskedelmi az Alkotmány utcában volt, ahol ma, azt hiszem, a Vendéglátóipari Főiskola van. Szóval ő is korán, tízéves korában elkerült otthonról, előbb Győrbe, aztán Budapestre. Győrben valami rokonnál lakott, de erről pontosabbat nem tudok. Biztosan nem ingyen kapta a kosztot és kvártélyt, de mégis rokonoknál lakott. Pesten pedig Lázár bácsinál, a villamosellenőrnél lakott. Azt nem tudom, hogy milyen lakásban, erről nem mesélt. Arról mesélt, hogy minden vasárnap, amikor Lázár bácsi villamossal ment ellenőrizni, vitte magával, és apám azt mondta, hogy így nagyszerűen megismerte Budapestet. Amikor leérettségizett, akkor Budapesten kapott állást valami bankban. Ez addig tartott, amíg 1914 végén mint karpaszományos, be nem vonult katonának. Amikor többszörösen kitüntetett (nagyezüst, két Signum Laudis, Károly csapatkereszt) főhadnagyként leszerelt négy év után, nem lehetett visszamenni a bankba, mivel fölfordult a világ [lásd: Tanácsköztársaság; antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején; rendjelek. Az alábbi kitüntetésekért járt mentesség az 1939: IV. tc. 2. §. 1-3. pontja szerint: (1) tűzharcos vagy hadifogoly, ha sebesült volt és legalább egyszer kitüntették; hadirokkant, ha legalább egyszer kitüntették. (2) ezüst vagy arany vitézségi érmes vagy kétszer kitüntették; apját arany vagy kétszer nagyezüst éremmel tüntették ki. (3) kardokkal ékesített, III. osztályú vagy magasabb vaskoronarend birtokosa (gyermekeire is kiterjedt). 1944-ben a feltételeket a következőképpen szigorították (1240/1944. M. E. A zsidók megkülönböztető jelzése tárgyában, BK, 1944. március 31.): (1) legalább 75%-os hadirokkant. (2) arany vagy kétszer I. osztályú (nagy) ezüst vitézségi érmes. (3) ha főtiszt és kardokkal ékesített, III. osztályú vagy magasabb vaskoronarend birtokosa; ha törzstiszt és III. osztályúnál magasabb vaskoronarend birtokosa (itt a gyermekeket nem említik). – A szerk.]. Akkor döntöttek úgy, hogy maradjon otthon, dolgozzon ott, és majd vegye át a boltot. Náthán akkor még messze nem vonult nyugalomba, még sokáig dolgozott. Ott dolgozott még Lipót és az egyik fia, a szintén a háborúból visszatért Miklós is. Eléggé felfutott az üzlet, munka volt. A gabona volt a fő profil. A bolton és a házon kívül más nem volt, földjük se, mert apámnak mániája volt az is, hogy földet nem vesz. Meg volt győződve arról, hogy a zsidók kezében nem lehet föld, mert azt az akkori körülmények (óriási nagybirtokok kontra hárommillió földnélküli) között nem fogják tudni megtartani. Talán már akkor érezte a veszélyt.

A Csorna fő terén álló Berger ház egyemeletes volt. A földszinten csak boltok voltak és a bejárat. Akkora kapu, amin kocsi is befért volna, nem volt, csak személybejáró. Bent volt egy udvar, amit más házak tűzfalai vettek körbe, tehát nem volt hátsó bejárat. Az udvar sarkában volt egy budi és egy mosókonyha. A földszinten volt egy nagy bolthelyiség, a Berger Testvérek boltja. Ez tulajdonképpen egyetlen nagy helyiség volt, aminek az oldalán üvegfallal le volt választva egy kis iroda. Az utcai nagyajtón és kisajtón kívül volt még egy ajtaja, a házon belül a lépcsőházra. A nagy bolt mellett volt a sógorának, Zollner Jenőnek a rádióboltja, korábban pedig egy órásbolt, és mellette még egy bolt, ami általában textileseknek volt kiadva. Az emeleten két egyforma lakás volt, egymás tükörképei. A lakás úgy nézett ki, hogy az utcára két nagy szoba, aztán volt egy kisebb szoba, volt egy nagy konyha, előszoba, vécé. Az építkezés során fürdőszoba nem épült. Hogy hol mosakodtak, fürödtek, azt nem tudom, mert én már csak arra emlékszem, amikor az egyik nagyszobából leválasztottak egy részt, és ott kialakítottak egy fürdőszobát. De hogy kiskoromban hogy volt, erre nem emlékszem. Valószínűleg a konyhában mosakodtak lavórban.

Az egyik lakásban a nagyszüleim laktak a még otthon lévő gyerekeikkel, a másikban Berger Lipót a családjával. Mert ez a ház kettőjüké volt, a Berger Testvéreké, Nátháné és Lipóté. Amikor apám húgai megházasodtak, akkor elköltöztek. És amikor apám 1924-ben megházasodott, ő is elköltözött.

Anyám és apám mindig is ismerték egymást, hiszen egymás melletti házban laktak. A Berger ház egyik oldalán a Takarékpénztár palotája volt, a másik oldalán a Kohn ház. Az ismeretséget az is erősítette, hogy anyám egyik bátyja, Kovács Jenő együtt volt katona apámmal. Együtt vonultak be, együtt voltak a tiszti iskolán, és ő is ugyanúgy főhadnagyként szerelt le ugyanabban a 76. soproni gyalogezredben, mint apám.

 (Kohn Mór – anyai nagyapa)

Anyai nagyapám Kohn Mór 1860-ben született Galántán, és 1937-ben halt meg Csornán. Könyvkötőnek tanult, úgy került Csornára. Aztán vagy nem tudott ebből megélni, vagy más oka volt, de ruhakereskedő lett. Ebből szerezte azt a vagyont, amiből a Kohn házat is felépítette a Fő téren. Más vagyona nem is volt. Az első feleségétől, Neumann Jozefintól, aki Stomfán született 1861-ben, kilenc gyereke született [Stomfa – nagyközség volt Pozsony vm.-ben, 1891-ben 3300, 1910-ben 3400 szlovák, német és magyar lakossal. – A szerk.]. Neumann Jozefin 1903-ban meghalt. Akkor feleségül vette Neumann Júliát, akitől egy gyereke született. 1905-ben ez a második felesége is meghalt. A harmadik feleségétől, Fischer Herminától már nem született gyereke. Fischer Hermina 1944-ben Auschwitzban végezte.

A gyerekek sorban:

Kovács (Kohn) Lajos (1888–1948) 1905-ben magyarosította a nevét Kovácsra. Az érettségi után elvégezte az ún. Keleti Akadémiát [lásd: kereskedelmi iskolák] végzett, tisztviselő lett, utoljára egy cseh-német vegyipari gyár budapesti képviseletének volt az igazgatója. Feleségül vette Ney Margitot, aki a híres énekes családból származott [A híres énekes család – Ney Dávid (1842–1905) és Ney Bernát (1863–1938) testvérek voltak, és mindketten operaénekesek. Ugyancsak operaénekes lett Bernát 1905-ben született fia, akit testvéréről Dávidnak nevezett el, és aki 1945-ben mártírhalált halt. Azt nem tudni, hogy Margit – akinek apja Budapest főváros fő állatorvosa volt - melyik szálon kapcsolódik a családhoz. – A szerk.]. Ő is énekesnő volt, de abban a pillanatban, amikor férjhez ment, abba kellett hagynia ezt az akkor „borzasztónak” tekintett foglalkozást. Két lányuk volt. Az egyik Mariann (1919–1988), aki férjhez ment Keszei Pál kalapkereskedőhöz, és három gyereke volt. Mariann a kilencedik kerület tanácselnökeként ment nyugdíjba. A másik Éva (1921–1990), neki nem volt családja. A holokauszt alatt az egész család bujkált, de mindenki túlélte.

Kovács (Kohn) Béla (1891–1944) szabónak tanult, de végig az apja ruhaboltjában volt. Feleségül vette Herzfeld Ilonát, és született egy fiuk, János (1922–1993). János a feleségével, Biringer Annával 1946-ban kiment Izraelbe [akkor még: Palesztina], és ott született egy lányuk, de erről Berger Lipót leszármazottai kapcsán már beszéltem. Kovács Bélát 1944-ben Auschwitzba vitték, de nem ott halt meg, hanem valahol Németországban.

Kohn Jolán (1892–1944) férjhez ment Klein Elemérhez, aki fűszeres volt Csornán. Született két gyerekük, 1919-ben István, 1923-ban László. Az egész család Auschwitzban végezte, kivéve Lászlót, aki munkaszolgálatosként halt meg valahol.

Kovács (Kohn) Jenő (1894–1945) gabonakereskedő volt, pontosabban gabonatőzsde-ügynök, ma azt mondanák, hogy bróker, csak nem pénzben, hanem az árutőzsdén, gabonában. Feleségül vette Kellner Herminát, de nem volt gyerekük. Jenő bácsikám Pesten halt meg 1945-ben, már röviddel a felszabadulás után, mert súlyos cukorbeteg volt, és nem volt inzulin.

Kovács (Kohn) Pálnak (1895–1951) tudtommal nem volt külön foglalkozása, hanem szintén az apai boltban dolgozott. Ő aztán valóban mindent túlélt, amit túlélni lehetett. Végigharcolta az első világháborút mint 32 és feles tüzér, megsebesült, tizedesként szerelt le [A 32 és feles tüzér a nehéztüzérségnél, 325 milliméteres lövegeknél szolgáló katona. A K.u.K. hadseregnél valószínűleg inkább a 30,5 cm (305 mm) űrméretű mozsarakról van szó. (A tévedésben talán a „Harminckettes baka vagyok” kezdetű katonanóta játszik szerepet.) – A szerk.]. 1938-ban behívták, akkor még katonának. 1942 nyarán újból behívták, de már munkaszolgálatra és kivitték a Donhoz. A voronyezsi áttörés után onnan is visszajött, pedig még Dorosicsban is ott volt [„A magukat tífuszosnak valló vagy valóban tífuszos munkaszolgálatosokat ezerszám irányították Dorosics kolhozfaluba, amely Kijevtől nyugatra feküdt. Itt egy hevenyészett karantén – »kórház« – működött, amely egy téglaépület néhány szobájából állt, s a legtöbb beteget nyitott pajtákban helyezték el. 1943. április 30-án, a zsidó húsvét utolsó napján a hatóságok úgy határoztak, hogy a járványt véglegesen leküzdik. Az egyik pajtát, benne körülbelül 800 munkaszolgálatossal, felgyújtották. Égő fáklyákként ugráltak ki a szerencsétlen betegek a lángoló épületből, ekkor a keretlegények géppuskából tüzet nyitottak rájuk. Tucatnyi sebesültnek sikerült elmenekülnie.” Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk.]. Ő is mesélte a történteket. Utána elvitték Auschwitzba, onnan tovább, végül Dachauba, és onnan is visszajött, amikor Dachau felszabadult. A felesége, Lőwy Erzsébet és Éva nevű lánya Auschwitzban végezte. Amikor hazajött, feleségül vette Berger Erzsébetet, akinek korábbi férje nem jött vissza. 1951-ben, ötvenhat évesen halt meg, Csornán.

Kohn Hedvig (1896–1944) férjhez ment Steiner István bőrkereskedőhöz. Férje és 1931-ben született András fia túlélte a holokausztot, ő nem. Pestről a nyilasok gyalogmenetben vitték Ausztria felé [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. Steiner István kilencvenegy éves korában halt meg, Budapesten

Kovács (Kohn) Ernő (1898–1944) fogtechnikus volt, agglegény, és Pápán dolgozott a másik nagybátyámmal, a fogorvos doktor Kovács Sándorral. 1944-ben Auschwitzba került, és ott halt meg.

Kovács (Kohn) Sándor (1899–1944) fogorvos volt, ugyancsak agglegény, és Pápán praktizált. Mivel nem volt nős, nem vitték el Auschwitzba, hanem először Mosonmagyaróvárra került, ahol összegyűjtötték a nőtlen orvosokat. Hogy miért, azt csak a jóisten tudja. Később mégis kivitték őket, de nem Auschwitzba, hanem Németországba, egy Lipcse melletti táborba. A visszatérők mesélték, hogy mindig mondogatta, ebben a világban nem óhajt élni. Ez sikerült is neki. Aki akkor ott nem akart élni, az nem is élte túl.

Kohn Aranka (1905–1944) férjhez ment Németh Lajos (1894–1944) fakereskedőhöz. Két gyerekük született, egy fiú (1929), aki ma is él, és egy lány (1931). A család minden tagja Auschwitzba került, és – a fiún kívül – ott is halt meg.

Szóval, amikor a szüleim összeházasodtak, a vasútállomás mellett volt egy bérház, ott vettek ki egy lakást. Itt nem sokáig laktak, beköltöztek a Kohn házba. Én már ott születtem. A Kohn ház is egyemeletes volt, de sarokház volt, nagyobb volt, mint a Berger ház, és az emeleten kívül a tetőtérben is ki volt alakítva egy lakás két szobával. A földszinten csak boltok voltak: Kohn nagypapa ruhaboltja, a Schwarz Herman-féle fűszerkereskedés, ez komoly nagy bolt volt, ha nem is akkora, mint ma egy ABC, és volt még két kis bolt, már nem tudom, milyen. Fent az egyik lakásban, ahol mi laktunk, volt egy nagyobb, ötször ötös szoba két ablakkal és egy kisebb, háromszor ötös egy ablakkal, volt konyha, spejz. A konyha nem volt nagy, nem fért el benne egy asztal, amit körül lehet ülni. Bent ettünk a szobában, még a reggelit is. A nagyszoba volt a nappali és étkező, a kisszoba a hálószoba. Mi, gyerekek is ott aludtunk. A Kohn házban sem volt fürdőszoba, sőt a vécé is a gangon volt. Később apám építtetett egy fürdőszobát. A másik lakásban lakott a nagypapa. Ez négy szobás volt, konyha, spájz. Fürdőszoba ott is csak az 1930-as évek elején épült. Hogy a mienkben ki lakott előttünk, azt nem tudom. A manzárd szinten lévő lakásban egy ideig Kovács Pál lakott, aki később, 1929-ben nősült meg. Ez egy elég nagy lakrész volt, az egyik szobájában raktár volt, ahol a nagypapa tartotta a bort, almát meg ilyesmit. A padlás egy része megmaradt padlásnak, ami azért volt fontos, mert ott teregették ki a ruhát.

1931 körül eljöttünk a Kohn házból. Apám bérelt egy lakást a tér másik oldalán, és utána 1933-ban vett egy házat a Honvéd utcában. Most is megvan az a ház, ahol körülbelül csak egy évig laktunk. A Kohn házból valószínűleg azért költöztünk el, mert kicsi lett a már akkor két gyerek miatt. A bérelt lakás három szobás volt, a Honvéd utcai pedig háromszoba-hallos volt. Amikor 1935-ben meghalt a nagymama, beköltöztünk a Berger házba. Ugyanis nagyapám a lányához, Zollner Jenőnéhez költözött, akit apám úgy fizetett ki, hogy épített neki egy nagyon szép, háromszoba-hallos házat. És oda költözött a nagypapa. Kifizetni pedig azért kellett, mert nagyapa átadta az üzletet apámnak. Ezután a Berger Testvérek cég Berecz József cégnév alatt futott tovább 1944-ig. Amikor a Berger házba költöztünk, akkor a Honvéd utcai házat apám eladta, mert nem volt értelme tartani.

Édesanyám, Kohn Margit is Csornán született, 1902-ben. Ott járt ő is a zsidó elemibe, aztán polgári iskolát végzett Pozsonyban, mert akkor még nem volt Csornán polgári. Nem költözött oda, nem is ingázott, hanem úgynevezett magántanuló volt, és csak vizsgázni ment Pozsonyba. Hogy itthon ki tanította, azt nem tudom. A polgári iskola állami volt. Tizennégy és huszonkét éves kora között otthon volt, tudtommal szakmája nem volt. Lehet, hogy az apja ruhaboltjában segített. Aztán huszonkét évesen hozzáment apámhoz, és jött a két gyerek. Végig háztartásbeli volt, és emellett a boltban segített.

Gyerekkoromból, amíg Pápára nem kerültem, nem sok különleges dologra emlékszem. Olyanra nem, hogy a szüleim például játszottak volna velem. Az apám egyáltalán nem volt ilyen játékos típus. Anyám inkább, ő szépen zongorázott. Vasárnaponként odaült a zongorához, és zongorázott. Emlékszem, azt a Mozart szonátát játszotta, amiben a Török induló van [K. 331, A-dúr szonáta. – A szerk.]. Vasárnap délutánonként az apám elment a kávéházba, ahol újságot olvasott, beszélgetett. Kártyázni nem szokott. Ez egy rendszeres dolog volt, hogy vasárnaponként elment a kávéházba. Hétköznap nem. A kávéházi társaság vegyes volt, nem csak zsidók, akkor még nem lehetett érezni semmiféle kizártságot.

Szombatonként nem volt semmi. Templomba nem jártunk. Délelőtt nyitva volt a bolt, apám ült a boltban, valamit dolgozott, nem tudom, mit. A bolt kisajtaja volt nyitva, a nagyajtó nem. De szombaton kevés vevő jött. Amikor vásár volt, olyankor nagyon nagy volt a forgalom. A hetivásár szerdán volt, és hat vagy nyolc alkalommal volt az országos vásár. Különösen nyáron volt nagy a forgalom, amikor hozták szekéren a búzát, gabonát. Az állomáson volt egy raktárrész, amit bérelt. Emlékszem, úgy történt az üzlet, hogy a boltban megegyezett az eladóval, adott egy papírt, az illető a papírral és a gabonával kiment a raktárba. Kint a raktárban volt egy embere, az lemérte, amit hozott, ráírta a papírra, az eladó visszajött, és apám fizetett. De rögtön fizetett. Olyan nem volt, hogy átveszi a búzát, és majd fizet érte, mint ami manapság teljesen magától értetődő. Azt a szakképzettséget, amit a gabonakereskedés igényelt, megtanulta az édesapjától. Meg kellett különböztetni a gabonákat, hogy milyen minőségű, hogy a lucerna arankamentes vagy nem [Az „aranka” igen veszélyes gyomnövény, amely a tápanyagot a gazdanövényből szívja föl, arra rátekeredve. A gazdanövényt képes teljesen kipusztítani. – A szerk.], vagy milyen a búza hektolitersúlya. A sikértartalma nem volt érdekes, azzal nem foglalkoztak [A sikértartalmat – ettől függött a liszt számos fontos tulajdonsága, pl. a tészta nyújthatósága, rugalmassága –, a sikér minőségét és mennyiségét műszeres lisztvizsgálatokkal bírálják el. – A szerk.], de hogy mekkora a hektolitersúlya, azzal igen. Ebből a nedvességére következtettek. Volt egy ilyen mérőműszer.

A hétköznapok úgy néztek ki, hogy apám lement a boltba, édesanyám otthon volt, főzött. Volt cseléd is, aki a konyhában lakott. Volt egy kihajtható ágy, azon aludt. Nem változtak sűrűn a cselédek, elég hosszú ideig voltak. Amíg férjhez nem mentek. Az elsőt, aki az én dadám is volt, még a háború után is mindig megkerestem, ha Csornán jártam, annyira szerettem, és annyira rendes ember volt. A munkamegosztás a cseléd és anyám között olyan volt, hogy a nehéz munkákat a cseléd végezte. Tehát dagasztás, takarítás, mosás, de csak a kisebb mosás, mert nagymosásra jött egy külön néni. Sok évig csak az a néni járt, és ő jött vasalni is. Aztán volt még a fűtés, favágás és a tüzelő fölhordása. Volt egy kisebb meg egy nagy vaskályha, MARABU típusú, azt hiszem. Anyám is főzött és főként sütött. Minden pénteken elkészült a sólet, elvitték a templomudvarba a kemencéhez, szombaton pedig elhozta a cselédlány. Abban volt minden, libanyak, tojás, sóletkugli, ami a libanyakbőr megtöltve. A két nagyünnep, a Ros Hásáná és a Jam Kiper [Jom Kipur] előtt nagy sütés-főzés volt. És széderestére is. A húslevest maceszgombóccal most is „megkövetelem”. Sertéshús általában nem volt otthon, de nem volt semmi izgalom, ha valaki hozott kóstolót a disznótorról. Megettük. De anyám nem vett sertéshúst. A liba ment meg a tyúk. Csornán volt külön kóser hentes. A vágóhídon kiválaszthatta azt a marhát, amit ő akart, és úgy csinálta, ahogy ő akarta.

Édesanyám, amellett, hogy vezette a háztartást, foglalkozott a gyerekekkel, amíg kicsik voltunk. Mesélt, beszélgettünk. Arra már nem emlékszem, hogy miket mesélt. Arra sem emlékszem, hogy lett volna rendszeres esti mese. Fräulein nem volt. Vagy nem telt rá, vagy nem akarták, hogy legyen. Sok gyerek volt körülöttünk, a barátaim, az unokatestvérek, az unokatestvérek barátai, és sokat játszottunk az udvaron. Óriási labdázások voltak. Mindenki kapott enni, egy zsíros kenyeret. Néha bizony disznózsíros kenyeret. Sok barátom volt, és sokat voltam azoknál is. Leggyakrabban egy Hegedűs András nevű fiúnál vagy a Schönberger lányoknál, akiknek az apja a téglagyáros volt Csornán. Volt egy nagyon szép ötszobás villájuk nagyon szép kerttel. Ezek mind zsidó gyerekek voltak, gazdagabb zsidó gyerekek. Mi is közéjük tartoztunk.

Családi nyaralások nemigen voltak. A szüleim gabonakereskedők voltak, és nyáron egy gabonakereskedő nem ment nyaralni. Olyan isten nem volt. Egyébként megtehették volna. Emlékeim szerint életükben egyszer voltak úgy nyaralni, hogy ketten elmentek Lillafüredre. De nem nyáron. Én, ha jól emlékszem, az 1930-as években kétszer is nyaraltam Budán ilyen nyaraltatóknál. Magánemberek vállaltak gyereknyaraltatást, és olyan húsz-harmincas csoportok voltak. Meg is van az a ház a Hűvösvölgyi úton. A szüleim befizettek, és ott voltam négy hetet. Az egyik esetben az unokatestvéreimmel együtt voltunk a Testvérhegyen. Onnan mentünk át gyalog a csillaghegyi strandra, és ott úszómester tanított úszni. Belelógatott egy rúdon a vízbe. Ott kezdtem tulajdonképpen úszni tanulni. Sőt, Sopronban is voltam ilyen nyaraltatáson. Ez mind elemista koromban. De igazán jól úszni Pápán tanultam meg, gimnazista koromban.

A húgommal nem nagyon volt kapcsolatom. Jóval fiatalabb volt, és én korán el is kerültem otthonról. Arra emlékszem, hogy amikor nagyon kicsi volt, akkor rettenetesen sokat sírt. Szerettem, de tizennyolc éves korom előttig nem sok közünk volt egymáshoz.

Elemibe a csornai zsidó elemibe jártam. Jó tanuló voltam: dicséretes, dicséretes, kitűnő. A szüleimnek egyáltalán nem kellett segíteniük a tanulásban. A gimnáziumban is végig vastag betűs voltam [A Pápai Szent Benedek-rendi Katolikus Szent Mór Gimnázium évente kiadott évkönyve közli az osztálynévsorokat, és ebben a kitűnő rendűek vastag betűvel vannak szedve. – A szerk.]. Sőt, én korrepetáltam később másokat, és ezzel egy kis pénzt kerestem. Otthon se nyelvet, se zenét nem tanultam. Pedig volt otthon pianínó, és édesanyám lány korában tanult zongorázni. Volt Csornán a premontrei prépostságnak egy karnagya [Csornán kb. 1180-ban alapították a premontrei prépostságot. – A szerk.], és ő zongoratanár is volt. Valamikor 1924 és 1928 között a volt tanítványai összefogtak, hogy megünnepeljék negyvenéves zenetanári jubileumát. Gyűjtést indítottak, és felhívást tettek közzé, amelyben többek között ez volt olvasható: „Kedves társaink! Úgy tervezzük, hogy a jövő év húsvét hétfőjén Szupper Alfrédot ünnepelni fogjuk. De velünk ünnepli Csorna egész közönsége is, mert nincs még egy olyan közéleti férfi soraiban, akit jobban becsülne és szeretne, mint őt. Ennek a társadalomnak szava el fog jutni a legmagasabb egyházi és polgári körökhöz, hogy hangot adjon azon általános óhajnak, hogy Szupper Alfréd 40 éves jubileuma alkalmából részesítessék a megérdemelt világi és pápai kitüntetésben. Megilleti ősz mesterünket a külső dekórum, de megilleti a mi hálánk is azért a fáradtságot nem ismerő kitartásért, amellyel lelkünket egykor fogékonnyá tette a zene szépségeinek és finomságainak számára.” Az ünneplést előkészítő bizottság névsorában ott található anyám és két nagynéném neve: Kohn Aranka, Zollner Jenőné (Berger Ilona), Rehberger Mártonné (Berger Margit). Az időpontot azért teszem 1924 és 1928 közé, mert anyám már férjezett nevén szerepel, Aranka nagynéném pedig még lánynevén. Szóval anyám zongorázott, de érdekes módon, engem nem hajszoltak bele.

A családban kizárólag magyarul beszéltek, de a nagyszülők jól tudtak németül. Jiddisül senki sem tudott. Abban az időben még mindenki tudott németül. Anyám is tudott németül, apám is tudott németül. Az iskolában is tanult, otthon is hallotta, és a katonaságnál is kellett neki németül tudnia, hiszen tiszt lett egy úgynevezett közös ezredben. A németet és a franciát a gimnáziumban kezdtem. A gimnáziumi évek alatt volt egy-két különórám egy öreg bácsinál németből is, franciából is, de nem állandóan. Zenét később sem tanultam, viszont nagyon szerettem. De erre csak a pápai nagybátyáimnál került sor. Nagyon jó lemezgyűjteményük volt, ott szerettem meg a klasszikus zenét. Otthon nem volt különösképpen zenehallgatás. A rádióban néha hallgattunk zenét, de hangverseny arrafelé nem volt, és nem emlékszem, hogy hangversenyre elmentünk volna egy nagyobb városba. Pápán már jártam hangversenyre.

A szülői házban egyetlen újságra fizettek elő, „Az Újság”-ra [„Az Újság” 1903-ban indult, főszerkesztője (1919-ig) Gajári Ödön volt. A Tanácsköztársaság alatt, 1919 májusában betiltották, és csak ősszel indult újra. 1925-ben a belügyminiszter ismét betiltotta „Az Újság”-ot, és néhány hét szünet után ekkor indult újra „Újság” címmel. A munkatársak között volt Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Kozma Andor, később Móricz Zsigmond is. 1944 márciusában szűnt meg. – A szerk.]. Kohnéknál pedig a „Pesti Napló”-ra emlékszem [lásd: az EST-konszern lapjai]. Otthon körülbelül kétszáz könyv lehetett, regénysorozatok, a Magyar Remekírók sorozat [Ezzel a címmel először Heckenast Gusztáv (1811–1878) indított ugyan  könyvsorozatot, itt azonban föltehetően a Franklin Társulat 1902 és 1907 között megjelent, 55 kötetes könyvsorozatáról van szó. – A szerk.] Anyám nagyon jól értesült volt irodalmi téren. Tudta, hogy ki kicsoda, olvasta a kortárs irodalmat is, Márait például. Volt világirodalom is, Feuchtwanger, aztán az akkori bestsellerek, Vicky Baum meg ilyenek [Vicky Baum (1888–1960) – osztrák írónő, több regényét is megfilmesítették (1930-tól Hollywoodban élt), igen olvasott bestseller író volt. – A szerk.]. A Jókai sorozatot és a Mikszáth sorozatot a pápai nagybátyám vetette meg velem, ezeket végig is olvastam, meg is szerettem őket, aztán ezek a könyvek hazakerültek Csornára.

Arra, hogy egy pápai egyházi gimnáziumba mentem, úgy került sor, hogy Pápán két gimnázium volt, a református kollégium és a Szent Benedek-rendi Katolikus Szent Mór Gimnázium. A nagybátyám, doktor Kovács Sándor fogorvos és a másik nagybátyám, a fogtechnikus Kovács Ernő ott élt Pápán. Apám és anyám nagyon jó viszonyban volt velük, ezért kerültem Pápára, ami ugyanolyan közel volt, mint Győr, de Győrben nem volt ilyen rokon, Pápán viszont volt. Nem őnáluk laktam, mert ők agglegények voltak, hanem kosztos diák voltam, valahova be voltam adva, pénzért természetesen. Hogy miért pont a katolikus gimnáziumba kerültem, annak az a magyarázata, hogy a nagybátyám a pápai katolikus keresztény középosztállyal volt jóban. Odajártak hozzá mint fogorvoshoz. Egyébként egy végtelen kellemes ember volt. Ennek következtében – úgy gondolták a szüleim – könnyebben el tudta intézni, hogy odakerüljek. De különben is úgy gondolta, hogy ez a jobbik gimnázium, és az apámnak is az volt a meggyőződése, hogy ő inkább a papokhoz ad, mert azok csakis a tanítással foglalkoznak, nincs családjuk. A nagybátyám elment az igazgatóhoz, mondta, hogy van egy unokaöccse, jó tanuló, felvenné-e. Természetesen, felvett. Én abszolúte nem bántam meg, hogy ide jártam, mert nem éreztem semmit amiatt, hogy zsidó vagyok. Egyébként egyedül voltam zsidó abban az osztályban, de volt még egy görög katolikus és egy református osztálytársam is. A tandíj mindenkinek hatvanöt pengő volt, függetlenül attól, hogy milyen felekezetű. Voltak néhányan, akik kaptak engedményt szociális és tanulmányi alapon. De ha szociális indoka nem volt, akkor még a kitűnőnek sem adtak.

Bennem semmi idegenkedés nem volt, hogy egy katolikus iskolába kerülök. Egy szóval sem mondták soha, hogy legyek katolikus. Tőlem ugyanúgy megkövetelték, hogy péntek este elmenjek a zsinagógába, mint ahogy a többiektől megkövetelték, hogy vasárnap elmenjenek a templomba. Írást kellett hozni, hogy ott voltam. Hittanra is kellett járnom, nem lehetett lógni, arról is papírt kellett hoznom, hogy voltam a zsidó hittanon. Amikor nekik hittanórájuk volt, ha akartam, bent ültem, ha akartam, kimentem. Én meg bent ültem, mert mi a fenét csináljak kint a folyosón. Úgyhogy ebből a vallásból is többet tudok, mint egyes katolikusok. Még első osztályos koromban elkezdtek zsidózni, hát milyenek a gyerekek, és ezt meghallotta az osztályfőnök. Óriási ribilliót csapott, hogy ha ő még egyszer meghall ilyesmit… egy bencés diák ilyet nem csinál. Aztán ez abbamaradt. Nem volt semmi. Ez volt az első és a gettóig az utolsó olyan atrocitás, hogy gyakorlatilag éreztem az antiszemitizmust. Amikor elvileg már sárga karszalaggal kellett volna leventébe menni, akkor a tornatanár, mert ő volt a leventeoktató, azt mondta, Bandi, te itthon maradsz, nem kell kivonulnod [lásd: Levente-mozgalom]. Menj be a szertárba, és csinálj valamit. Még azt sem engedte, hogy megszégyenítsenek. A zsidótörvényekkel párhuzamosan rohamosan romló közhangulatból itt a gimnáziumban nem éreztem semmit.

Az osztálytársaim nem kollégisták voltak, Pápán laktak, vagy bejárók voltak. Az osztály szociális összetétele vegyes volt. Volt néhány komoly vagyonnal rendelkező család, kevés középosztálybeli, és sokkal több alacsony rétegből származó gyerek. Ahogy nézem az osztálynévsort: vasutas, útkaparó, tanító, földműves, gyári munkás, kórházgondnok, földműves, gyári munkás, tanító, detektív, földbérlő, csendőr, földműves, földműves, vasutas, napszámos, földműves, tisztviselő.

A gimnáziumi évek alatt megvolt a baráti köröm az osztályból, és megvolt a baráti köröm a zsidók között, ami a hittanon alakult ki. Hittanra a zsidó elemi egyik tantermébe jártunk egy Widder Salamon nevű hitközségi alkalmazotthoz, egy héten egyszer. Voltunk néhányan a bencésektől, de a református kollégiumba több zsidó járt, és olyan két évfolyamonként voltak a hittancsoportok. Az első négy évben többen voltunk, mert akkor a polgárisok is jöttek, a második négy évben kevesebben, mert akkor már csak a gimnazisták voltak. Szóval itt kialakult egy társaság, akikkel lakásokon találkoztunk, lányoknál. Beszélgettünk, moziba jártunk.

Arra, hogy a koszt-kvártély mennyibe került, nem emlékszem, csak arra, hogy folyton emelkedett. Érthető, mert ahogy a háború haladt, minden mindig drágább lett. Valami kis zsebpénzt kaptam otthonról, de én nem nagyon költöttem semmire. Arra sem emlékszem, hogy mennyit kaptam. Néha vettem könyvet, moziba mentem, de édességre nem költöttem semmit. Soha nem voltam költekező. Kölcsön sem kértem soha, erre nem vetemedtem. De tőlem sem kértek kölcsön. Olyan nem volt, hogy valamit nagyon meg akartam volna venni, és nem tudtam. Ha én valamit nagyon akartam, és az értelmes volt, akkor arra adtak pénzt, de ez alig fordult elő.

A nyolc év alatt, amíg Pápán voltam, rendszeresen jártam a nagybácsikhoz, majdnem minden nap. Amikor vége volt a tanításnak, akkor fölmentem. Nem messze laktam tőlük. Főleg a fogtechnikussal beszélgettem sokat. Ott ültem a fogtechnikai műhelyben, és beszélgettünk. Politikáról, zenéről, irodalomról meg mindenről. A fogorvos nagybátyám nyolctól tizenkettőig és kettőtől hatig a rendelőben dolgozott. Oda olyankor nem mehettem be. Elvittek magukkal különböző helyekre látogatóba. Délután hat óra után elmentek valakihez, és elég gyakran engem is elvittek. Kirándulni nem jártunk. Hétvégén általában nem velük voltam. Nem tudom, mit csináltak hétvégén. Az egyiknek volt Pápán is barátnője, a Sanyi bátyámnak meg valahol Pápa és Budapest között volt barátnője. De ez nem volt nyilvános. Aztán náluk hallgattam klasszikus lemezeket. A szellemi fejlődésem a Pápán töltött nyolc év alatt inkább nekik köszönhető, mint az apámnak. Az édesapám, megítélésem szerint egy nagyon okos ember volt, egy praktikus ember, főként csak az üzlettel foglalkozott. Állandóan jöttek hozzá különböző emberek tanácsot kérni adóügyekben. Ő ilyenben volt nagy. Nem volt egy szellemileg magasröptű értelmiségi, de egy rendkívül értelmes, tájékozott és rendes ember volt. Tagja volt a megyei törvényhatóságnak. Egy alispáni jelentésben olvasható, hogy „Sopron vármegye képviselőtestületének tagja Berecz József kereskedő, Csorna, mint a kereskedelmi és iparkamara kereskedő kiküldötte”. Hogy mikor kezdődött, azt nem tudom, de hogy meddig, azt igen: a harmadik zsidótörvényig [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Sopron vármegye 1942. évi alispáni jelentésében olvasható: „Berecz József kereskedő, csornai lakosnak érdekképviselet címén a kereskedelmi és iparkamara kiküldöttjeként viselt th. bizottsági tagságát az igazoló választmány az 1941. évi XIX. t. c. alapján jogerősen megszűntnek nyilvánította.” Községi képviselő is volt, azt hiszem, virilista alapon. A csornai képviselősége hamarabb szűnt meg. Arról, hogy mit csinált Csornán vagy a megyében, nem hallottam semmit. Csak azt tudtam, hogy jár Sopronba [megyeszékhely], sokszor elvitt engem is. Volt ott egy bolt, valami régi katonatársáé volt, oda bementünk, és én ott vártam meg őt, amíg tartott az ülés. Már nem emlékszem, milyen bolt volt. Ott ültem, nézegettem, figyeltem az embereket. Vagy kimentem az utcára, nézegettem a várost, aztán visszamentem.

A gimnázium alatt hat évig egy padban ültem egy sváb gyerekkel. A legjobb barátom volt. Olyannyira, hogy amikor 1945-ben hazatértem, augusztusban biciklin elmentem Pápára megkeresni. Egy nővére élt Pápán, annál lakott, sokat tanultunk ott együtt. Elmentem a nővéréhez, és megkérdeztem, hogy mi van az öccsével. Megvan-e? Hiszen mindenki szerteszét volt, katona, munkaszolgálatos, levente. Jaj, nagyon nagy baj van – mondta –, mert Pestről visszatérve egy karácsony körüli vonatozásnál rettenetesen megfázott, az izületei odavannak, fekszik, szinte megbénult. Otthon van, Nagytevelen [Nagytevel – kisközség volt Veszprém vm.-ben, 1941-ben 900 lakossal. – A szerk.]. Az olyan húsz kilométer Pápától, elmentem hozzá. Meg voltak döbbenve, hogy ilyet tettem. Ez a fiú és a család sem volt volksbundista, sőt, nagyon vallásosak voltak. Érdekes, hogy öten voltak testvérek, és a többi fiútestvére pap lett.

A tanárok közül emberileg a legtöbbet az osztályfőnökömtől, Orbán Dezsőtől tanultam. Ő a második négy évben volt az osztályfőnök. A másik egy Temesi Alfréd nevű civil pedagógus, aki a franciatanár volt. A háború után Budapesten a Fővárosi Művelődési Osztály vezetője lett, aztán tíz évig Madagaszkáron volt egyetemi tanár [Temesi Alfréd (1911–1978) – pedagógus, iskolaigazgató, pedagógiai kutató. A pécsi tudományegyetemen végzett és doktorált (1933), közben ösztöndíjasként Strasbourgban és Párizsban tanult. 1933-tól tanársegéd a pécsi egyetem francia tanszékén, 1936-tól a győri, majd a pápai bencés gimnázium tanára. A Fővárosi Tanács oktatási osztályát vezette (1952–56), a Rákóczi Gimnázium (1956–59), majd az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Iskolájának igazgatója volt (1960–66). Az UNESCO megbízásából a madagaszkári Tananarive-i Tanárképző Főiskola tanulmányi igazgatója volt (1966–68), majd a malgas kormány főtanácsadója (1969–72). – A szerk.]. Kiváló ember volt. És érdekes módon nagyon szerettem a tornatanárt. Jó, hogy állandóan kiabált, de értékelte, hogy ha valaki valamit nem is tudott megcsinálni, de akarta. Az neki tisztességes ember volt. Én meg mindig akartam, és bizonyos dolgokat meg is tudtam csinálni, de nem voltam egy nagy tornász. Úsztam, de nem versenyszerűen. Később, amikor egyetemista voltam, akkor rengeteget eveztem.

A gimnáziumban a tanításon kívül voltak különböző körök, önképzőkör, azon én is részt vettem. Volt néha ilyen természettudományos jellegű pályázat, azon is részt vettem. Ezek nem országosak voltak, hanem csak iskolaiak. Ez ilyen tanulmányi versenyszerűség volt. Nem volt kötelező. Általában jól szerepeltem, egyszer nyertem is. Már akkor arra gondoltam, hogy vagy orvos, vagy mérnök leszek. Az, hogy inkább reál beállítottságú vagyok, viszonylag hamar kiderült. Amikor el kellett dönteni, hogy orvos legyek vagy mérnök, akkor egyértelműen arról volt szó, hogy legyek fogorvos, mert akkor majd átveszem a nagybátyám pápai praxisát. Hát így is indult volna minden, de akkor már szó sem lehetett arról, hogy bekerülhessek az orvosi karra [Az 1939:IV. tc., a második zsidótörvény („A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”) visszaállította a felsőoktatási intézményekben a numerus clausust, a 6%-os arányt csak a műegyetemen emelve fel 12%-ra. – A szerk.]. 1943-at írtunk.

Viszont egy hónappal a rendes felvételi időszak után mégis bekerültem a Pécsi Egyetem jogi karára. Valószínűleg az apám különböző régi, első világháborús katonai ismerősei és parancsnokai segítségével. Segíthetett az is, hogy tagja volt a megyei törvényhatóságnak. Emlékszem, engem akkor az egyik volt főispán vitt le Pécsre. Jóban volt ezekkel az emberekkel. Végül is Sopron megyei volt, katona volt egy soproni gyalogezredben, ott is megismerkedett egy csomó emberrel, akik aztán lettek valakik. Így lettem két héttel vagy egy hónappal később fölvéve a jogi karra, mondván, hogy a következő évben, amikor már bent vagyok a jogi karon, könnyebb lesz átiratkozni az orvosira. Érdekes módon legalább három vagy négy zsidó gyerek volt ugyanakkor a jogi karra felvéve, nyilván hasonló protekciós úton.

Miután 1943-ban leérettségiztem, úgy gondoltuk, hogy addig is, amíg egyetemre nem megyek, valamit kell csinálni. Ha nem vesznek fel, legyek fogtechnikus. Szeptemberben elkezdtem, egy hónapot csináltam, és akkor felvettek a jogi karra. Rendesen jártam 1944. március tizenkilencedikéig, az első félévből le is vizsgáztam. Március 20-án, látva a helyzetet [lásd: Magyarország német megszállása], felültem a vonatra, és hazautaztam. Úgy gondoltam, hogy meg kell beszélni, hogy most mi lesz. És legyünk együtt. Szerencsére nem Budapesten keresztül jöttem, hanem volt egy olyan közvetlen vonat, hogy Pécs–Szombathely, aztán tovább Szombathely–Csorna. Aki Pesten keresztül jött, azt már a Kelenföldi pályaudvarnál lekapcsolták, elvitték, azt hiszem, Gödöllőre, és azok elsőnek kerültek ki Auschwitzba [Minden bizonnyal Kistarcsáról van szó. Innen, a kistarcsai internálótáborból indult az első deportálóvonat 1944. április 28-án Auschwitzba, mintegy 1800 emberrel. A deportáltak között voltak azok is, akiket a német megszállás napján és a következő napokban a pályaudvarokon és Budapest utcáin vett őrizetbe és szállított Kistarcsára a magyar rendőrség. – A szerk.].

Otthon semmi dolgom nem volt, valamit kellett csinálni, elmentem téglagyári munkásnak. Ezt csináltam két vagy három hónapig. Áprilistól kellett hordani a sárga csillagot [lásd: sárga csillag Magyarországon], de továbbra is a házunkban laktunk. Gettó csak május vége felé lett. A templom körüli részt jelölték ki, de nem volt körülkerítve. Kijárási tilalom volt, mert az egy országos rendelet volt, de ezt nem nagyon vették komolyan. Nem tudok róla, hogy bárkit megbüntettek volna. Apám az ott is kötelezően megalakítandó Zsidó Tanács tagja lett. Aztán jött az utasítás, hogy 1944. június tizenharmadikán minden tizennyolc és negyvennyolc év közötti, még otthon lévő zsidó férfi jelenjen meg a templomudvar egy helyiségében, mert sorozni fognak. Aznap megjelent egy őrnagy két katonával. Mindenkit bevett. Volt egy teljesen idióta, visszamaradott gyerek, ezt látva, apám odament az őrnagyhoz, és mondta, őrnagy úr, hát látja, hogy ez a gyerek milyen állapotban van. Azt mondta, uram, ezt bízza rám. A magyar hadsereg ekkor már azzal foglalkozott, hogy akit lehet, még itthon tartson [lásd a ’munkaszolgálat’ szócikk utolsó előtti bekezdését az 1944. március 19. és 1944. október 15. közötti időszakról]. Aznap már nem mehettünk haza, a templomban töltöttük az éjszakát, és másnap reggel a két katona kikísért az állomásra, marhavagonba tettek, de nem hetvenünket, hanem teljesen normális módon, és elvittek Kőszegre, az úgynevezett Honvédlaktanyába, ami az akkori III. hadtest munkaszolgálatosainak a bevonulási központja volt.

Mivel tizenkilenc éves voltam, már várható volt, hogy hamarosan elvisznek munkaszolgálatra. A sorozás után mindenkinek el kellett hozatnia a ruháját, amiben majd menni fog. Akkorra már minden elő volt készítve, kenyérzsák, hátizsák, erős kabát. Nekem egy birgerli csizmám volt, abban voltam végig. A birgerli csizma olyan, hogy alul – egy magas szárú cipő magasságában – fűzős, felül nem [A Bilgeri osztrák ezredes után elnevezett puha szárú, fűzős csizma neve: bilgeri. – A szerk.]. Az volt a szerencsém, hogy az oroszoknak nem kellett a birgerli csizma. Minden komolyabb csizmát és bakancsot elvettek, de a birgerli nem kellett nekik. Amikor novemberben, a munkaszolgálat utolsó idejében Pakson egy katonai raktárt rakodtunk, és már minden felfordulóban volt, nagyszerű utász csizmákat találtunk. Volt aki felvette, nem is szóltak már akkor érte. Az oroszoknak az első dolga az volt, hogy csizmát le, és helyette odaadta az elnyűtt bakancsát. De a birgerli csizma nem kellett. Szóval Kőszegre vittek minket, és itt voltunk, ha jól emlékszem, június ötödikéig. Ott bevagoníroztak három századot Erdély felé. A három századot úgy hívták, hogy 103/303, 103/304, 103/305. A 103/303-ast lekapcsolták Érmihályfalván, a 103/304-est lekapcsolták Zsibón, a 103/305-ös pedig elment Bethlenig. Én a 103/304-esben voltam. Abban voltak a csornaiak, pápaiak, de voltak ezenkívül mindenfelől, szombathelyiek, veszprémiek stb. Volt azonban egy olyan szakasz is, ami gyakorlatilag csak ortodoxokból állt. A keret behívott volt első világháborús katonákból állt. Olyan századparancsnokunk volt, vitéz Csanaki Mihály, akinek a nevét soha nem fogom elfelejteni, mert nála rendesebb ember nemigen volt. Úgy bánt velünk, mint szabályos katonákkal. Olyanokat engedélyezett, hogy szombaton az ortodox szakasz úgy vonult ki, hogy nem vitt ki szerszámot. Megengedte, hogy külön kondérban főzzenek maguknak. Az se volt abszolút kóser, de azért úgy érezték, hogy jobban hasonlít. Amikor jöttek például csendőrök, hogy motozni akarnak, kirúgta őket, és kiabált velük, hogy itt én parancsolok, és nem lesz motozás. Tudomásom szerint a háború után nem is vonták felelősségre, sőt bíróság előtt sem állt, nem is lett volna miért. Továbbra is tanító maradt Pápán.

A beosztottja, a szolgálatvezető, Kugler József törzsőrmester, egy őrségi parasztember, az is olyan rendes volt, hogy a háború után a hazakerült zalaiak vettek neki egy tehenet. Előfordult, hogy Kugler József törzsőrmester szólt, hogy megy haza szabadságra, gyerekek, ha pénzt akartok, én elhozom. Tudnivaló, hogy a törvény szerint nem is szabadott volna pénzt tartanunk. Az apám még Sopronból megírta levélben, hogy doktor Kozma Antal ügyvédnél letett pénzt, és ha kell, onnan kaphatok. Megmondtam neki, mindenki más is megadta neki, hogy kihez menjen, elment mindenkihez, elhozta a pénzt, és oda is adta mindenkinek. Szóval ez egy ilyen század volt.

Zsibón a vasútállomást építettük. Nem az épületet, hanem a vasútállomás vágányrendszerét. Először egy mellékvágányt, ami onnan valami gyárhoz vezetett egy másik faluba, utána a régi rámpát bontottuk, és újat kellett volna építeni, de azt befejezni már nem volt idő. Nappal mindig elkezdtünk dolgozni, akkor jött a légiriadó, be az erdőbe, és ott eltelt az idő. Aztán már a román átállás után [lásd: Románia kiugrása a háborúból] elvittek minket a Zsibó–Dés–Apahida–Kolozsvár útvonalon Nagyváradra. Ott voltunk a nagyvárad-velencei állomáson [Váradvelence (Velenta) városrész vasúti állomásáról van szó] több hétig, már nem emlékszem pontosan, meddig, talán a tordai áttörésig [1944. augusztus-szeptember fordulóján a Déli-Kárpátok hegyi átjáróinak birtoklása minden harcoló fél számára létfontosságúvá vált. A német hadseregnek a visszavonuláshoz égető szüksége lett volna ezekre a hegyi átjárókra is, ezért a magyar honvédség megkísérelte lezárni őket. 1944. augusztus 25-26-án a magyar minisztertanács határozatot hozott a támadás megindításáról, és szeptember 5-én a 2. magyar hadsereg átlépte a román határt Tordánál. Csak annyit tudtak azonban elérni, hogy egy hónapon át megakadályozták az egyesült szovjet–román seregek áttörését Magyarország belső területei felé. – A szerk.]. Vagonokban laktunk, és akkor mindig azt csinálták, ha légitámadás jött, akkor kitolattak minket [1944. augusztus 30. és szeptember 6. között bombázták Nagyváradot. – A szerk.]. Ez tartott szeptember végéig. Akkor vonatra raktak, és a vonat a szó szoros értelmében mendegélt, és a végén elérkeztünk Szajolba [Szajol nagyközség (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) vasúti csomópont volt, itt ágazott el a Budapest–aradi vasútvonalból a debreceni és a hódmezővásárhelyi vonal. – A szerk.]. Törökszentmiklós és Szajol között a nyílt pályára kitologatva laktunk a vagonokban, és október nyolcadikán már lehetett látni az oroszokat. A század ekkor széjjelszakadt, és az volt a nagy szerencsénk, hogy Csanaki Mihály nem volt éppen ott, szabadságon volt otthon. Mert neki az volt a mániája, hogy gyerekek, én hazaviszlek benneteket. Szerencsére ez így nem történhetett meg, mert ha hazajöttünk volna, én is Bergen-Belsenben végezhettem volna. A keret, ahogy meglátta az oroszokat, mindenestül eltűnt. És akkor mi is elkezdtünk menni. A Tiszánál a vasúti hídhoz értünk. Menjünk át? Mert a közúti hídig még jócskán kellett menni. Én a lebombázott vasúti hídon, a talpfákon mászkáljak át a Tiszán? Én nem megyek, inkább elmegyek a közúti hídhoz. A század nagy része, akik átmentek a talpfákon, túl hamar kerültek Pestre, onnan Bergen-Belsenbe. Maradtunk vagy negyvenen, pénzért rábeszéltünk egy ugyancsak az alakulatától elszakadt őrvezetőt (mert a debreceni csata után a hadsereg teljesen szétesett [Debrecen volt a színhelye a második világháborúban az egyik legsúlyosabb magyarországi összecsapásnak: az 1944. október 9. és 20. között, a 2. és 4. Ukrán Front és a német „Dél” Hadseregcsoport egységei között lezajlott páncéloscsatának, amelynek során Debrecen október 19-én elesett. – A szerk.]), aki szintén haza akart menni, és azt mondtuk, legyen ő a keret, ő vezessen minket. Valakit kellett ugyanis szerezni, hogy élelmezést kapjunk. Ezzel az egyfős „kerettel” mentünk gyűjtőtől gyűjtőre. Gyűjtötték a rendes katonákat is és a munkaszolgálatosokat is, hiszen mindenki szaladt, mint az őrült. Elértünk egy Monor [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.] körüli gyűjtőtáborba, onnan továbbmentünk Rákoskeresztúrra. Rákoskeresztúron betettek egy iskolaépületbe. Ez volt október tizennegyedikén. És akkor jött október tizenötödike [lásd: Horthy-proklamáció]. Aznap reggel még kivittek minket Rákoshegyre, a repülőtér mellé dolgozni, és amikor jöttünk visszafelé, mondták, hogy vége a háborúnak, az utcán a lakosság kiabált, hogy vegyük le a karszalagot. Hát nem lett vége. Utána vittek minket tovább dél felé Soroksár – Dunaharaszti–Dunaegyháza, de nem csak minket, hanem a katonák ezreit. Dunaegyháza [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.] után átvittek a Duna másik oldalára, ott elmentünk Paksig [Tolna vm.], még mindig az őrvezetőnk „keretlegénységével”, aki szintén ilyen módon próbált dekkolni. Ő volt a keret, ő vételezett, általa lettünk állományba véve. Pakson egy katonai raktárban rakodtunk. Hihetetlen mennyiségű hajtókaposztó volt a raktárban, azt raktuk a hajóba, meg bakancsokat, csizmákat. Azt mesélték, hogy az a hajó, ami mindezt Németország felé vitte, aknára futott és elsüllyedt. Paksról még továbbmentünk egy Németkér nevű faluba [Tolna vm.], és ott szabadultunk föl december harmadikán, hajnalban. Pontosabban hadifoglyok lettünk. Az őrvezetőnk is kivetkőzött, és beállt közénk. (Haza is jutott.) Akkor meg azt kívántuk, hogy vigyenek át minket a Duna másik oldalára, mert oda talán már nem tudnak visszajönni a németek. Át is vittek az ugyancsak Németkéren visszamaradt, tovább harcolni nem kívánó rengeteg katonával együtt. Betettek egy uszályba, átvittek a Dunán, és elkerültünk Dunapatajra [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.]. Innen Kalocsán [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.] keresztül elindultunk Bajára [Bács-Bodrog vm.], hogy visznek a hadifogolytáborba. Megérkeztünk Bajára, és akkor azt mondták, hogy visszavisznek minket a Dunántúlra. Elindultunk dél felé, elmentünk egészen Nagybaracskáig [Bács-Bodrog vm.], ott meggondolták magukat, és visszavittek Bajára. Ott megálltunk a hadifogolytábor előtt. Kiderült, hogy már nincs hely a hadifogolytáborban, azt mondták, hogy menjünk a fenébe. Mi nem tudtuk, hogy ez mit jelent, nem tudtuk, hogy ez jelenti a szabadulást. Mert később kiderült, hogy aki bent volt a hadifogolytáborban, az ment tovább Temesvár, Focşani, majd az orosz lágerek felé [Focşani – város volt Moldvában (Románia), óriási hadifogolytáborral. – A szerk.]. Szóval ilyen szerencsések voltunk. Mit csináljunk? Bementünk a bajai rendőrségre, amire ki volt írva, hogy Vörös Őrség. Mondtuk, hogy nem tudunk hol aludni. Mondták, hogy az alagsorban vannak üres szobák, menjünk be. Bementünk. Ez 1944. december tizedike körül volt, akkor már csak körülbelül tízen voltunk, a többségünk csornai. Azt terveztük, hogy másnap reggel elindulunk. Ám még előtte jöttek az oroszok, hogy kicsi robot [lásd: málenkij robot]. Nem kellett nekik az utcára kimenni embereket fogdosni, ott voltunk mi. Elvittek egy Máriakönnye nevű búcsújáró helyre, ami Bajától egy kicsit délebbre van, ott kellett lőszert rakodnunk [Máriakönnye – Baja külterülete]. Adtak enni, másnap este visszavittek. Azt mondtam, hogy akkor holnap reggel hatkor kell indulnunk, hogy ne vigyenek el még egyszer. Másnap már reggel hatkor ott voltak. Elvittek dolgozni, utána megint visszavittek. Azt mondtam a többieknek, hogy akár jöttök, akár nem, én éjjel egy órakor elindulok haza. Elindultunk. Kijárási tilalom ide vagy oda, egy lélekkel nem találkoztunk. Elmentünk a következő falu széléig, és ott kértünk bebocsátást házakba. Nagyon rendesen fogadtak, adtak enni és szállást. Másnap ugyanezt megtettük egy másik faluban, és minden nap mentünk egy falunyit, de sohasem az országúton, mert ott elcsíptek volna. Akkor már tudtuk, mert láttuk útközben, hogyha megszöktek ketten, akkor az orosz bement egy házba, kihozott két embert, és megvolt a létszám. Így december közepéig eljutottunk szép lassan Kiskunhalasig [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.]. Ott már voltak visszatérők, szintén munkaszolgálatból. Betelepedtünk egy elmenekült család házába, ahol a gondnok otthon volt, és odavett minket, hogy minél több férfi legyen, ha jönnek az oroszok, mégiscsak férfiak legyenek ott. Ott voltunk vagy három hónapig. Onnan jöttünk Budapestre áprilisban egy olyan rémes, ablaktalan vonattal, ami már bement a Keleti pályaudvarban a csarnokba. Kiszálltunk a csornai bajtársakkal. Én már voltam Pesten többször, tehát tudtam, mi hol van, és láttam, hogy elöl az üveges kijáratnál zöld sapkások mozognak. Ez a zöld sapka volt az orosz belügyi rendőrség határőrségi alakulatainak jellemző sapkája. Ez így nem lesz jó, gondoltam, akkor már ismertük a dörgést. Mondtam a többieknek, hogy amikor odaérünk a bakhoz, akkor gyertek utánam, ne kérdezzetek semmit, keresztülmegyünk az éttermen, ha nyitva van. Korábban már voltam abban az étteremben. Az orosz kiabált utánunk valamit, én visszakiabáltam, hogy „resztoran”. Megvonta a vállát, hagyott minket. Átmentünk az éttermen, és kimentünk az érkezési oldalon. Még ott is állt egy orosz, de az már nem volt belügyes. Elkérte a polgári személyi lapunkat, látta, hogy a „Volt-e katona” rovatban nincs beírás, elengedett minket. Hová menjek? A Nyár utcában laknak Steiner Istvánék, a Keleti pályaudvartól nincs messze, hát odamegyek. Voltam már náluk többször, tudtam, merre van a Nyár utca, elgyalogoltam. Fölmentem, és ott voltak. Gyakorlatilag az összes rokon, aki még élt, ott volt. Ott voltak Lajos nagybátyámék (Kovács Lajos, a felesége, Ney Margit, a lányaik Kovács Mariann és Kovács Éva), akik azelőtt Budán laktak, onnan kidobták őket, mert Beregffy Károly vezérezredes, a nyilas hadügyminiszter költözött a lakásukba. Egy négyszobás, gyönyörű lakás volt a Krisztina körút 141-ben. A ház ma is megvan. Kiderült, hogy Steiner István is megvan, a feleségét, Hédi nénimet (Kohn Hedvig) azonban gyalogmenetben elindították Bécs felé valamikor [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba], és nem lehet tudni, hogy mi történt vele. Soha többé nem jelentkezett. A fia, András is megvolt, megvan ma is, nyugalmazott villamosmérnök. Akkor ott volt véletlenül az a házaspár is, Szelestey Gyula és a felesége, akiknél aztán [Kovács] Éva végig lakott. Akkor derült ki, hogy [Kovács] Jenő nagybátyám meghalt, mert nem volt inzulin, de a felesége megvan. Akkor éppen nem volt ott.

Két napig voltam Pesten. Valahogy haza kellett menni Csornára. Akkor már Bécsben voltak az oroszok. Ez április közepén volt, és március végén szabadult fel Csorna. Átgyalogoltunk a Ferenc József hídon [ma: Szabadság híd]. Az tulajdonképpen használható volt, csak berogyva a Dunába, és fából ácsoltak valamit a közepére, hogy gyalogosan át lehessen rajta menni. Csak Kelenföldről indulhatott a vonat, mert az összekötő vasúti hidat is felrobbantották. Kimentünk a Kelenföldi pályaudvarra, kérdeztük, hogy mikor megy a vonat. Miféle vonat? Vonat hol megy, hol nem megy, senki nem tudja, hogy mi van, de közönséges vonat egyáltalán nem megy, csak orosz katonavonatok. És általában azok is Székesfehérvár felé mennek, nem Győr felé. Győr felé általában egy ilyen katonavonat szokott menni. Egyszer csak azt mondták, hogy itt van egy vonat Győr felé. Ágyúkat szállított. Megrohanták az emberek. Az oroszok kiabáltak, hogy nem szabad felszállni, de legalább ötszáz ember felszállt. Az oroszok olyan nagyon nem törődtek vele. A mozdonyon elöl a kazán és a lámpák között volt egy kis ülőke, oda ültem fel. Ott ültem Budaörsig, aztán azt mondtam, hogy mégiscsak felmászok valamelyik pőrekocsira, ahol az ágyúk vannak. A vonat néha megállt, de nem állomás volt, csak azért állt meg, mert nem tudott tovább menni. Jött egy ellenvonat. Vagy csak megállt, hogy miért, azt a jóisten tudja. Ilyenkor az oroszok mindig lezavarták az embereket. Leszálltunk, és amikor indult a vonat, gyorsan fölugrottunk. Azt azért nem csinálták, hogy a mozgó vonatról lelöktek volna. Éjszaka értünk Győrbe, éjfél környékén. De nem ment be a vonat a pályaudvarra, a Győr-Ipartelep rendezőn állt meg. Kiderült, hogy Csornára nem megy semmi, mert minden áteresz föl van robbantva. Hát akkor nincs mit tenni, gyakorlottak voltunk a gyaloglásban, akkor menjünk gyalog. Harminc kilométer. Na, de kijárási tilalom van. Nem baj, akkor is elindulunk. Nem találkoztunk egyetlen orosszal sem. Délben megérkeztünk Csornára. Még nem volt otthon senki. Mi voltunk az elsők, ez a bizonyos nyolc csornai, akik együtt voltunk a munkaszolgálatban, és még Pesten megbeszéltük, hogy mikor találkozunk, és együtt megyünk tovább.

Szóval hazaértünk, és elmentünk ahhoz egyetlen valakihez, aki úgynevezett árja párja volt. A férje  Papp László, egy keresztény úr, egy vaskereskedő volt, és a feleségét nem vitték el, mert árja volt a párja [Árja párja – az 1939. évi IV. törvénycikk értelmében zsidónak kellett tekinteni azokat a személyeket, akik a törvény hatályba lépésekor vagy korábban az izraelita felekezet tagjai voltak, továbbá azokat, akiknek vagy az egyik szülője, vagy két nagyszülője zsidó volt. Az így meghatározott személyek közül nem lehetett zsidónak tekinteni azt, aki a törvény értelmében zsidónak nem tekintendő személlyel 1939. január 1. előtt kötött házasságot, ha az ebből a házasságból született vagy születendő gyermekei közül egyiket sem kell a második zsidótörvény szerint zsidónak tekinteni (vagyis sem a gyermekek, sem szüleik, sem legalább három nagyszülőjük sem a törvény hatályba lépésekor, sem korábban nem voltak az izraelita felekezet tagjai). – A szerk.]. Papp Lászlóval nagyon jóban voltunk azelőtt is, leveleztünk is vele a munkaszolgálatból. Ez a Papp Laci bácsi mindent megtett, amit lehetett. Ő hozatta haza például Neumann doktort. Neumann doktor egy fogalom volt. Háziorvos volt Csornán, egy egészen különleges ember. Miután agglegény volt, nem vitték el. Ezeket összegyűjtötték valahol, azt hiszem, Magyaróváron, és együtt volt Sanyi bátyámmal, aki szintén agglegény volt. Aztán Neumann doktor augusztusban még Magyaróvárott meghalt, ő hozatta haza, és temettette el a csornai zsidó temetőben 1944 augusztusában [A zsidók eltávolítása miatt előállt súlyos szakemberhiány miatt a deportálások irányítói elrendelték a nőtlen (és gyermektelen özvegy vagy elvált) zsidó orvosok, állatorvosok, gyógyszerészek és mérnökök mentesítését a gyűjtőtáborba szállítás alól. Őket munkaszolgálatosként vették igénybe, és az adott hadtest székhelyére vitték. (Mosonmagyaróvár nem volt ilyen, egy csornai orvost elméletileg Szombathelyre kellett volna szállítani.) A gyakorlatban a deportálások főkolomposainak (pl. Endre Lászlónak) törekvése szerint a mentesítendők közül is elszállítottak sokakat vagy mindenkit, különösen az északkeleti országrészben (VIII–X. csendőrkerület, Kassa, Kolozsvár, ill. Marosvásárhely központtal), ahol a gettó és gyűjtőtábor fázisa nem különült el. – A szerk.].

Laci bácsiék ebédet adtak, aztán elmentem a Berger házba. A lakás nem volt teljesen üres, voltak mindenféle bútorok, de nem csak az eredetiek. Úgy emlékszem, hogy volt valami fekvőhely is. Találtam egy nagy zongorát, amiről tudtam, hogy nem a miénk. Kiderült, hogy amikor az oroszok már a Balatonnál voltak, Csornának negyvenezer lakosa volt. Oda menekültek civilek és katonák, és a mi lakásunkban is laktak. Ennek ellenére egy csomó dolgot megtaláltam. Fényképeket, iratokat. Az a keresztény házaspár, akik a mellettünk lévő lakásban laktak, megvoltak. Nagyon rendesek voltak. Beköltöztem. Ruhanemű nem maradt. A munkaszolgálatos ruhámban voltam. Egy bársony bricsesznadrágban jártam még két hétig, és a birgerli csizmában.

Szeptemberig Csornán éltem. Nyitottam egy boltot a Berger ház kisebbik bolthelyiségében, Zollner Jenő volt rádióboltja helyén. Árultam cipőpasztát és mindenfélét. Kéthetente felmentem Pestre, ott bevásároltam, hazahoztam és árusítottam. Valami pénzem volt, mert elkértem az ügyvédtől. Akkor még nem volt, vagy legalábbis csak kismértékű volt az infláció [lásd: millpengős korszak].

A lakásban Rehberger Lászlóval laktam, azzal a nagyon jó barátommal, akivel együtt voltam munkaszolgálatos. Ő Rehberger Márton [apai nagynéni férje volt] Sándor nevű testvérének volt a fia. Két évvel idősebb volt, mint én, és végig együtt voltunk. Aztán ő is felkerült Pestre, orvostanhallgató lett.

Közben júniusban hazajött édesanyám. A hazajövetele után egyszer elmondta nagyjából, hogy mi volt, és soha többé nem beszélt semmiről. Mintha kitörölte volna az életéből, ami vele történt. Édesapám már túl volt azon a koron, a negyvennyolc éves korhatáron, hogy munkaszolgálatra hívták volna be [Lásd: a ’munkaszolgálat (musz)’ szócikkben az 1944. március 19-ével kezdődő időszakra vonatkozó bekezdést. – A szerk.]. 1944 nyarán édesanyámmal s a húgommal először bekerültek a csornai gettóba, ahova a csornai járáshoz tartozó falvakból is behozták az embereket. 1944. június huszonegyedikén összegyűjtötték őket a Fő téren, délután a csendőrök gyalogmenetben az állomásra kísérték őket. Hogy ezt a lakosság, hogyan ítélte meg, arra jellemző, hogy a visszatértek elbeszélései szerint az állomásra vezető útvonalon egyetlen ember nem volt látható, egyes helyeken a boltok rolói is le voltak húzva. A Fő tér egyik erkélyén nevetgélve tanyázó és örvendező néhány szélsőjobboldali beállítottságáról ismert személyen kívül senki nem óhajtotta látni a szomorú, meggyalázott menetet. Az állomáson azután hetvenöt-hetvenöt személyt egy-egy tehervagonba raktak, és körülbelül négyszáz embert Sárvárra, háromszázötvenet Sopronba szállították. A családom Sopronba került. Itt egy félig kész, padló és ablak nélküli épületbe [Az Evangélikus Tanítóképző Intézet félig elkészült kollégiumi épülete volt. – A szerk.] szállásolták el őket, ahol az egyik, régen megkeresztelkedett családanya fiával együtt mindjárt öngyilkos is lett. Sopronból 1944. július másodikán indult el a deportálóvonat Auschwitzba, ahova július 5-én érkeztek meg [Braham szerint Sopronból is, Sárvárról is 1944. július 7-én indult a deportáltakat szállító vonat (a könyv Hatodik Függeléke szerint a 3077-es, ill. 2204-es számú vonat) (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.]. Apám és a húgom ott pusztult el. Anyám később mesélte, hogy fogta a húgom kezét a rámpán, amikor kiszálltak a vagonból, és kiabálták, hogy tizenöt éven aluliak balra vagy jobbra, már nem tudom, és a gyerek értette, hogy mit mondanak, kiszakította magát az anyám kezéből, és átment arra az oldalra. Aztán ment a gázkamrába. De ezt akkor ott még senki sem tudta. És aki egyszer már odaállt, azt nem engedték vissza.

Anyám elég hamar elkerült Auschwitzból Ravensbrückbe, és valahol Berlin mellett egy lőszergyárban dolgozott végig. Csak a lágerben voltak SS-ek, a gyárban nem, ott munkavezetők voltak. Az ő munkavezetője egy nagyon rendes ember volt, elég sokszor adott neki ennivalót, meg beszélgettek is. Mesélt neki magáról és a gyerekeiről. Ott nem volt az a szigorú felügyelet, mint ami egy lágerban. Úgy hívták, hogy Otto Krüger, egy idősebb ember volt. Nem katona volt, hanem munkás. Anyám soha nem beszélt arról, hogy mi volt a táborban, csak a gyárról beszélt. Amikor az oroszok közeledtek, akkor elindították, és hajtották őket fölfelé, Hamburg felé. De a végén utolérték őket az oroszok, és egy Stolpe nevű községben szabadították föl őket. Óriási kerülővel jött haza, valahogy Varsón, majd Lembergen keresztül, egészen lehetetlen útvonalon, de egész hamar [Stolpe néven számos település van Németországban: lehet, hogy a lengyel–német határon fekvő Szczeczin melletti Stolpéról van szó, de Brandenburg tartományban még két másik ilyen nevű település is van, és Mecklenburgban is van néhány Stolpe. – A szerk.]. Júniusban ért haza, megvan a levelezőlap, amiben Pestről értesítenek [huebe041.jpg].

1945. szeptember vége felé anyám kapott egy levelet Krügertől, hogy borzasztó világ van ott náluk, kéri, hogy küldjön neki valami ennivalót. És az anyám küldött, és Krüger meg is kapta. Amikor először voltam Kelet-Németországban, meg is kerestem Krügert Berlinben. Mondtam, hogy honnan jöttem, erre rögtön mondta, maga a Manna (ez volt anyám mindenki által használt beceneve) fia. Ennyire ismerte a családi viszonyokat. Nagyon jól fogadtak. Beszélgettem vele a háborúról. Azt mondta: mit tudtunk csinálni? Minket ugyanúgy figyeltek. Nem volt ez a Krüger baloldali, csak egyszerűen ember volt. Mindig mondogatta, „Nem minden német volt ám olyan”. Édesanyám nem találkozott vele, ő soha többé nem ment Németországba. Persze akkoriban nem is volt olyan egyszerű menni, még Kelet-Németországba sem.

Szeptemberben felmentem Pestre, és elkezdtem utánanézni, hogyha vegyész akarok lenni, akkor hová kell mennem. A Műegyetemre, természetesen. Elmentem a dékáni hivatalba, mert tanulmányi osztály még nem volt. Adtak valamilyen űrlapot, mondták, adjam be, aztán vagy fölvesznek, vagy nem. A gimnáziumi indexemet és az érettségi bizonyítványomat vittem. Megvolt, mert annak idején az iratokat a mellettünk lévő lakásban lévő keresztény házaspárnak adtuk oda, és ők meg is őrizték. A Műegyetemen azt mondták, hogy három nap múlva menjek vissza, ki lesz írva, hogy kit vettek fel. Kiderült, hogy nem vettek föl. A Műegyetem vegyész épülete akkor úgy össze-vissza volt lőve, hogy összesen csak húsz elsőéves hallgatót vettek fel. Pesten többen összejöttünk, és találkoztam egy barátommal, aki annak idején szintén joghallgató volt Pécsett, ugyanúgy, ahogy én. Őt a keszthelyi premontrei gimnázium igazgatója ajánlotta annak idején, de ő sem akart jogász lenni. Ő mondta, hogy a Múzeum körúton is van vegyészet. Jó, gondoltam, ha oda fölvesznek, legfeljebb később átmegyek a Műegyetemre. A Múzeum körúton lévő Pázmány Péter Tudományegyetemre szó nélkül fölvettek vegyészhallgatónak. Akkor TTK még nem volt, csak bölcsészkar, jogi kar, orvosi kar és teológia. A természettudomány a bölcsészkaron belül volt, de nem csak tanári szakok voltak. Volt például vegyészet, de diplomát mint olyat nem adtak, hanem doktorandusznak kellett lenni, és utána doktor XY lehetett az ember. Aztán 1946-ban Gróh Gyula és a többi professzor elintézte, hogy lehessen okleveles vegyészként, okleveles fizikusként és okleveles matematikusként végezni [Gróh Gyula (1886–1952) – kémikus, 1917 és 1934 között az Állatorvosi Egyetemen tanszékvezető, 1934–1935-ben a Budapesti Műegyetemen, 1935-től 1950-ig a tudományegyetemen egyetemi tanár. 1925-től az MTA levelező, 1936-tól rendes tagja. 1949-ben megfosztották akadémiai tagságától, egyetemi katedrájától és kutatási lehetőségeitől. 1989-ben – poszthumusz – rehabilitálták. (Magyar Nagylexikon). – A szerk.]. Addig nem létezett ilyen, mert matematikus vagy kémikus is csak tanárként lehetett, és aztán lehetett doktor. A TTK sem úgy keletkezett, hogy egyszerre lett természettudományi kar. Először két külön kar volt: matematika–fizika–kémia és biológia–geológia. Később egyesítették. A vegyészoklevelemet még a bölcsészkari dékán írta alá, aki akkor éppen egy vegyészprof volt.

Tehát 1945 őszén elkezdtem az egyetemet. Anyám akkor már otthon volt, és ő folytatta a boltot, amit én kezdtem. Kaptam tőle minden hónapban egy dollárt, és ez elég volt arra, hogy megvegyem a villamosbérletet. A DEGOB-nál (Magyarországi Zsidó Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság) ebédeltem térítés nélkül. Ez az Erzsébet Nőiskola épületében volt, az Ajtósi Dürer soron, a vakok intézete mellett. De először nem ott laktam, hanem egy rokonnál, Lajos nagybátyám feleségének valami rokonánál, a Népszínház utcában, albérletben. Azt az anyám fizette valamilyen módon, már nem emlékszem, hogyan. Aztán, miután a többiek is ott voltak a DEGOB diákszálláson, én is odamentem, mert az nem került semmibe. És ott adtak enni is. Egy nagy tanteremben körülbelül tizenketten laktunk, mindenkinek volt egy ágya. Megszoktuk már, hiszen itt mindenki vagy munkaszolgálatos volt, vagy lágerben volt. Egyébként mai szemmel borzalmas állapotok voltak. Annyi volt a poloska, hogy májusban, mikor már jó meleg volt, kivittük az ágyat az udvarra, és inkább ott aludtunk. Aztán átkerültünk a Zoltán utcai diákotthonba, amit szintén a DEGOB tartott fenn. Ott már normálisabb állapotok voltak, hárman-négyen voltunk egy szobában. Ott is adtak enni. Ott laktam másfél, két évig. Utána hárman elmentünk egy kis lakásba a Vay Ádám utcába – ez a Népszínház utca és a Köztársaság tér között egy kis utca. Annak az udvari részében volt egy kis lakás, a tulajdonos azt mondta, menjünk oda, ingyen lakhatunk, csak ne legyen üres. Volt egy kis szoba és egy konyha, a vécé a gangon. Egyébként jól elvoltunk hárman, ez a bizonyos Rehberger Laci és még egy harmadik fiú, aki szintén ugyanabban a században volt, mint mi, csak más szakaszban, őt úgy hívták, hogy Roth István, később Rátkai lett, szintén orvostanhallgató volt. Kiváló sebész lett, azóta már meghalt.

Közben, 1948-ban anyám vett nekem a Mártírok útja 25-ben egy öröklakást a csornai örökségekből. Akkor oda költöztem. Jellemző, hogy akkor még hirdették, hogy vegyen telefont, vezesse be a telefont. Bevezettettem. Aztán amikor 1960-ban átköltöztünk a Lövőház utcába, és át akartuk vinni ezt a telefont, azt mondták, hogy lehetetlen. Hosszú ideig nem is volt ott telefonunk. A Mártírok útjai lakás olyan negyven-negyvenöt négyzetméter lehetett, volt egy szoba, alkóv, hall, konyha, fürdőszoba. Egy egyedülálló vagy két ember simán elfért benne. Amikor megnősültem, a feleségemet is ide hoztam, 1951-ben.

A csornai örökség egy másik része úgy jött össze, hogy a Berger házat elvették, amikor államosították a lakásokat [lásd: államosítások Magyarországon]. Anyám maradhatott a lakásban bérlőként. Aztán 1956 után a jogtalanul elvett lakásokat vissza lehetett igényelni. Volt a Zollner ház, amit én örököltem, és amit szintén elvettek, és akkor ezt a házat visszaigényelhettük. És akkor anyámék 1958-60 körül beköltöztek ott a Zollner házba, ami egy háromszoba-hallos ház volt. A felében egy határőr őrnagy lakott, a másik felében ők. Akkor Csornán nagy határőrség volt. Emlékszem, hogy amikor még 1956 előtt utaztam haza, már Komáromban fölszálltak, és kérdezték, hová megyek. Csorna még nem volt határsáv, de egy kilométerrel odébb már igen. Mutattam, hogy Csornán születtem, és az édesanyám ott lakik. Akkor mehettem. Nem szedtek le a vonatról.

Anyám végig vitte tovább az üzletet, mert az egyszemélyeseket nem államosították [lásd: államosítás Magyarországon]. A végén ez a kis bolt átalakult kézimunka-rövidáru bolttá, amihez anyám jobban értett. Anyám csodálatosan hímzett és horgolt. Ült a moziban, és ott is járt a keze, horgolt. 1948-ban újból férjhez ment egy Dux György nevű úrhoz, akinek a szakmája könyvelő volt, és az OTP-nél dolgozott, Csornán. Aztán 1964 végén felköltözött hozzánk a férjével a Lövőház utcába, és 1965 elején meghalt. Úgy volt, hogy keresünk egy nagy lakást, amiben együtt élhetünk, de közben meghalt, elvitte a harmadik infarktus. A kis ravensbrücki kirándulás megtette a hatását. A férje ott maradt velünk pár hónapig, amíg újra meg nem nősült.

A Lövőház utcai lakás úgy lett, hogy 1955-ben eladtuk a Mártírok utcai lakást, a feleségem szülei is eladták a lakásukat, és a kettőből vettünk egy lakást a Lövőház utca 32-ben. A lakás egy nagy, ötemeletes ház félemeletén volt, volt benne három szoba, egy előszoba, egy cselédszoba, fürdőszoba, konyha, spejz. Ide költöztünk az apósommal és az anyósommal, és akkor már meglévő első gyerekünkkel. A második már itt született, és ide költözött anyám ideiglenesen a férjével, mert úgy volt, hogy ennek az árából és a csornai ház árából veszünk egy nagyobb lakást, és a csornai házat már eladták. A szobák úgy voltak elosztva, hogy volt egy az Illés házaspárnak, volt egy középső szoba, ami közös volt, de a gyerekek ott aludtak, volt nekünk egy szobánk, és a cselédszobában lakott addig a pár hónapig anyám a férjével. Abszolút jól kijöttünk, semmiféle súrlódás nem volt, sem az apósomékkal, sem az anyámékkal, sem őközöttük.

Még 1965-ben, nem sokkal anyám halála után sikerült venni egy harmadik emeleti lakást a Hattyú utcában, ahol ma a benzinkút van. Ez száz négyzetméter fölötti volt, hatalmas nagy szobákkal, három szoba, cselédszoba, egy nagy konyha, egy nagy előszoba, fürdőszoba, spejz. A házban volt lift.

1966 nyarán lakást kaptunk Miskolcon, ahol 1963-ban teljes állású tanszékvezető lettem. 1960 és 1963 között a műszaki egyetem meghívott előadójaként ugyanis hetenként kettő-négy napot voltam Miskolcon, a többit Budapesten. 1966 augusztusától 1970 őszéig csak az anyósom lakott a Hattyú utcai lakásban, mert közben apósom is meghalt. Amikor fel-fel kellett járogatnom hivatalos ügyekben Budapestre (1965 és 1968 között a kohómérnöki kar dékánja is voltam a miskolci egyetemen, és sokszor kellett feljönnöm Pestre), ilyenkor én is itt laktam, nem kellett szállodára szorulnom. 1970 őszétől a lányom is felkerült Pestre, mert felvették a közgazdasági egyetemre, és ott lakott ő is a nagymamával. A fiam Miskolcon maradt, mert ő ott végezte el a kohómérnöki szakot.

Később eladtuk a Hattyú utcai lakást, és vettük ezt a kis rózsadombi lakást. Egypár évig itt élt még az anyósom is, de az utolsó években Alzheimer-kóros lett, és levittük magunkhoz Miskolcra. Akkor a lányom, 1973-tól a férjével együtt maradt ebben a lakásban, és én is használtam, ha Pestre kellett jönnöm. Rengetegszer kellett feljönnöm, ilyenkor nem szállodába mentem.

Visszatérve az egyetemre: 1949-ben végeztem az egyetemen, ami akkor még csak négy éves volt, és bent tartottak először gyakornoknak, majd egy év múlva tanársegédnek. Még diákkoromban az volt az elképzelésem, hogy olyan helyre megyek vegyésznek, ami nem vegyészeti gyár, de kell egy vegyész. Ahol meg tudom mutatni, hogy mit tudok. Mert ha elmegyek a Chinoinba, ott van még kétszáz vegyész, ott nem tudok kitörni [Chinoin – 1913-ban alapított gyógyszergyár, amely a változó történelmi és politikai körülmények között mindig sikeres volt. 1991-ben a privatizáció során a francia Sanofi-Aventis vette meg, jelenleg Chinoin/Sanofi-Aventis néven működik. – A szerk.]. De negyedéves korunkban, amikor már megvolt a fizikai kémia vizsga, és már csak a fizikai kémiai laboratórium volt hátra, Erdey-Grúz behívatott öt embert, akiket alkalmasnak látott arra, hogy demonstrátorok legyenek [Erdey-Grúz Tibor (1902–1976) – kémikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1934-ben a budapesti tudományegyetemen magántanárrá habilitálták. 1938-ban gyógyszerészi oklevelet nyert. 1946-tól intézeti tanár, 1949-től az akkor létesült fizikai kémiai és radiológiai intézet tanszékvezető egyetemi tanára, 1950-ben a természettudományi kar dékánja lett. 1952 és 1956 között előbb felsőoktatási, majd oktatásügyi miniszter volt. A Magyar Tudományos Akadémián előbb osztálytitkár, majd főtitkár, és 1970-től haláláig elnök. – A szerk.]. Ez óriási megtiszteltetés volt. Akkor még egy büdös vasat nem fizettek ezért. Így lettem demonstrátor, de eleinte őrült kellemetlen volt, mert nekem kellett a saját évfolyamom felének demonstrátorkodni a gyakorlaton. De nagyon sokat tanultunk, jóval többet, mintha csak közönséges diákok lettünk volna. Ez történt negyedéves korunkban, és akkor fordult elő először az egyetem életében, hogy 1949. február-márciusban a prof elintézett egy ilyen félállásnak megfelelő fizetést a demonstrátoroknak. Amikor végeztünk, ez az öt ember ott maradt a fizikai kémia tanszéken, mert akkor kezdődött az egyetemeken a gyors létszámnövelés. A diákoknál is és a tanszékeken is. Először gyakornokok lettünk, és egy évig gyakornokként havi kilencszáz forint fizetést kaptam. 1950-ben kineveztek tanársegédnek.

Akkor a barátaimmal vettünk három kajakot. Egy-egy kajak kettőnké volt, saját tulajdon. Már nem emlékszem, hogy kitől és mennyiért vettük, de lehetett venni. Arra emlékszem, hogy egyáltalán nem jelentett megterhelést. A kilencszáz forintos fizetés akkor egy rettenetesen nagy összeg volt. Még ma is úgy érzem, hogy akkor volt a legtöbb pénzem. A Római-parton béreltünk helyet egy csónakházban. Nevetségesen alacsony volt a bérleti díj. Nyáron minden vasárnap kajakozni mentünk. Nagy szigetkerüléseket csináltunk, megkerültük a Szentendrei-szigetet. Egyszer lementünk egészen Mohácsig, és onnan jöttünk vissza a kofahajóval. A kofahajó valahol a Nagyvásártelepnél kötött ki, és onnan még vissza fel kellett evezni a Római-partra. Rettentő nehéz volt, ott a legszűkebb a Duna, rettentő nagy sodor volt. Alig tudtunk felmenni, különösen a legszűkebb résznél, amikor az Erzsébet híd még a vízbe lógott, és csak egy bizonyos vonalon lehetett menni. Rengeteget mentünk, már a menyasszonyom, sőt akkor már amikor a feleségem volt, akkor is. Amikor lett gyerek, akkor abbamaradt.

1951 elején behívattak a pártbizottságra, hogy ki akarnak küldeni aspiránsnak. Mondtam, az isten szerelmére, most nősültem, nem akarok menni sehova. Akkor már tudtuk, hogy jön a gyerek. Jó, majd meglátjuk, mondták. Aztán nem történt semmi. Októberben behívattak, és közölték: „Holnap fölmegy az Oleg Kosevoj kollégiumba, ott felveszi, amit kap, ruhát, kabátot stb. Most kitölti ezt az útlevélkérő lapot, hoz azonnal egy útlevélképet, és október végén utazik.” 1951-ben nem lehetett azt mondani, hogy nem megyek, amikor óriási megtiszteltetés volt, ha valaki kimehetett a Szovjetunióba. A lányom decemberben született, amikor már kint voltam. Féléves korában láttam először.

Már 1945-ben beléptem a pártba, de aztán nem csináltam semmit. Ez még Kiskunhalason történt. Már mondtam, hogy ott dekkoltam három hónapig, nehogy az oroszok elvigyenek hidat építeni Szegedre vagy más munkára. Márciusban, amikor közeledett a Pészah, én voltam a pászkasütő. Ezzel kerestem egy kis pénzt. Emlékeztem rá, hogyan csinálták Csornán a maceszt, és Kiskunhalason volt valami kemence. Arra már nem emlékszem, hogy egy pékség volt-e, vagy a kiskunhalasi hitközség pászkasütödéje volt. Mert Csornán volt a hitközségnek pászkasütő kemencéje. Egyébként nem csináltam semmit Kiskunhalason. Az utcára se nagyon mentünk ki, nehogy elkapjanak kicsi robotra, amiről akkor már tudtuk, hogy nagyon hosszú is lehet. Sokat beszélgettünk, és az volt a vélemény, hogy jobb, ha belépünk valamelyik pártba. Megvallom őszintén, én a szocdem pártba akartam belépni [lásd: Magyarországi Szociáldemokrata Párt], de Rehberger Laci azt mondta, ne hülyéskedj, az oroszok kommunisták, oda kell belépni. Jó, legyen. Beléptem. 1945-től 1951-ig nem csináltam semmit. Akkor jöttek rá, hogy párttag vagyok, és akkor kezdtek beszervezni, hogy tessék jönni gyűlésre stb. 1956-ig voltam párttag. 1956-ban nem csináltam semmit [lásd: 1956-os forradalom], a feleségem nem engedett el sehova, de nem is nagyon akartam menni. Érthető, mert már volt egy ötéves lányom és egy egyéves fiam, aki éppen az ominózus november negyedikén, a legnagyobb ágyúzáskor kezdett el önállóan járni a földszinti, óvóhelynek titulált, lakókkal agyonzsúfolt házmesterlakásban. Novemberben, mint ahogy szinte mindenki, mi is gondolkozgattunk rajta, hogy elmegyünk, de mivel sem nekem nem volt általam is ismert nyugati rokonom, sem a feleségemnek, semmiképpen sem akartunk két kisgyerekkel nekivágni a teljes ismeretlennek. Ráadásul az édesanyám – akivel telefonon beszéltünk – is itthon akart maradni. A pártba 1956 után nem léptem vissza, pedig nyúztak. Jöttek a többiek, akik már beléptek, hogy lépjek be. Mondtam, hogy én ilyen helyre, ahol nem lehetek a magam ura, még egyszer nem lépek be.

Szóval 1951 végén kikerültem Leningrádba aspiránsként, és ott voltam három évig. Szakmailag többet gazdagodtam az aspirantúra alatt, mint ha itthon maradtam volna. Akkor ott elég jó nevek voltak. Megírtam, meg is védtem a disszertációmat, és 1954 novemberében jöttem haza. Én voltam az első, aki a karra visszajött onnan, és azt mondták, hogy kineveznek docensnek. Mondtam, hogy az úristen áldjon meg benneteket, ne nevettessétek ki magatokat. Huszonkilenc éves vagyok, és itt vannak ezek a rendkívül neves, idős professzorok, hogyan lehetnék én itt docens?! Különben akkor még nem docensnek hívták, hanem intézeti tanárnak. Ha ki akartok nevezni, akkor nevezzetek ki legfeljebb adjunktusnak. Úgyhogy aztán ebben maradtunk, és 1960-ig adjunktus voltam. Akkor már voltak cikkeim, eredményeim, úgyhogy 1960-ban neveztek ki docensnek.

Akkor ott, Leningrádban nagyon jól éltünk, jobban, mint itthon. Amikor télen hazajöttünk, itt hideg volt, nem nagyon fűtöttek télen, ezek az évek voltak éppen „az aranytojást tojó tyúk” kemény évei. Ott úgy fűtöttek, mint a ménkű. Ha kiment az ember a huszonöt fokos hidegbe, akkor sem fázott, mert előtte jól átmelegedett. Abban a három évben még bőségesen lehetett enni bármit, és az élelmiszerboltok tele voltak. Ötféle kolbász volt, négyféle sajt, fekete és vörös kaviár. Azt persze nem tudtuk, hogy két faluval odébb az emberek éhen halnak. Mert Leningrádból legközvetlenebb környéke kivételével elmenni nem lehetett. De állítom, hogy ők sem tudták. 1953-ban, Sztálin halála utána egyszer csak észrevettük, hogy az oroszok, akik addig előttünk semmilyen politikai dologról nem beszéltek, elkezdtek beszélni. Addig orosz lakásban sem voltunk. Most meg hallottuk, hogy mondják: ez is visszajött, az is visszajött. Amikor meghalt Sztálin, mindenki úgy viselkedett, hogy úristen, vége a világnak. Aztán eltemették, eltelt egy hét, és egyszer csak megyek az utcán, az egyik sarkon óriási tömeg. Mert a sarkokon mindig kitették az újságokat. És benne volt, hogy kiengedték az orvosokat. Ekkora konsternációt én még életemben nem láttam. Kiderült, ugye, hogy az orvosok nem csináltak semmit [lásd: koncepciós perek; orvosper]. Ez volt az a kor, amikor kezdődött az Ehrenburg-féle olvadás [A hruscsovi desztalinizációs korszakot, a diktatúra oldódását Ilja Ehrenburg 1954-ben megjelent Olvadás c. kisregénye nyomán nevezték „olvadásnak”. – A szerk.].

Leningrádban nem csináltunk mást, mint dolgoztunk, koncertre, színházba és operába jártunk. De azt rengeteget. Csodás koncertek voltak. Se előtte, se utána nem éltem olyan intenzív kultúréletet. Ezeregyszáz rubel volt az ösztöndíjunk, jóval több, mint az oroszoknak. Ebből száz rubelt levontak, és hazaküldhettük, mert itthon elég keveset kapott a feleségem. Ez a száz rubel háromszáz forintnak felelt meg akkor. A maradék ezer rubel is sok pénz volt. Egy takarítónő kapott háromszáz rubel fizetést. Lemezt vettünk tömegével meg könyvet, mert azok olyan nevetségesen olcsók voltak. A lemezeket és a könyveket a három év után külön adtam fel ládában. Persze hónapokig tartott, amíg ideért.

Kint elektrokémiára és termodinamikára szakosodtam. Hazajöttem, és el kellett kezdeni effektíve dolgozni. Tanítás, cikkek, tudományos munka. Folytattam, amit kint elkezdtem.

1959-ben megjelent a Miskolci Egyetem akkori rektora Erdey-Grúznál, hogy adjon neki embert a miskolci kémia tanszékre, mert oda neki jó emberek kellenek [A Magyar Országgyűlés 1949. évi 23. törvényében rendelte el, hogy „a felsőfokú műszaki szakképzés fokozása céljából Miskolcon Nehézipari Műszaki Egyetemet kell létesíteni. Az egyetem bánya- és kohómérnöki karra, valamint gépészmérnöki karra tagozódik”. Az új műszaki egyetem – bányamérnöki és kohómérnöki kara révén – két és fél évszázados múltra tekinthet vissza. A két kar elődje 1919-ig Selmecbányán, majd 1949-ig Sopronban működött: 1919-ben (miután Selmecbánya a megalakuló Csehszlovákiához került) a főiskola Sopronba települt át, elnevezése 1922-től Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola. Az oktatás négy – bányamérnöki, fémkohómérnöki, vaskohómérnöki és erdőmérnöki – osztályban folyt.
1934-ben a főiskola az újonnan megszervezett, országos jellegű József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem bánya-, kohó- és erdőmérnök kara lett (27 tanszékből állt). A bánya- és kohómérnöki kar tanszékei 1949–1959 között fokozatosan települtek át Miskolcra: a bánya- és kohómérnöki osztály 1949-ben az új alapítású Nehézipari Műszaki Egyetem bányamérnöki karává és kohómérnöki karává alakult át, és 1952-ben a kohász tanszékek átköltöztek Miskolcra. A bányamérnökképzés 1959-ig olyképpen oszlott meg Miskolc és Sopron között, hogy az első két évfolyamot Miskolcon, a felsőbb évfolyamokat Sopronban oktatták. Ez a megosztottság 1959-ben, a bányász szaktanszékek Miskolcra településével szűnt meg. – A szerk.]. Erre azt mondta, hogy ő senkit nem akar kiajánlani, mond három embert, beszéljen velük. Hát ajánlott valóban három embert. Ebből egy rögtön mondta, hogy ő nem. Ketten elmentünk Miskolcra egy napra körülnézni, hogy mi van. Feleségekkel együtt utaztattak minket. Az az 1959-es körautózás Miskolcon borzalmas volt. December volt, esős idő, folyt a kosz mindenütt. Miskolc akkor szörnyű volt, fekete volt minden. A másik rögtön azt mondta, hogy ő semmiképpen nem jön ide, én pedig elkezdtem gondolkodni. Elvállaltam, hogy meghívott előadó legyek. Egy héten két napot voltam ott, és előadtam a fizikai kémiát a kohászoknak meg az általános kémiát mindhárom műszaki kar elsőéves hallgatóinak. Ez ment 1960-tól 1963 elejéig, amikor egyik nap a vasútállomástól együtt mentem Simon Sándor rektorhelyettessel, akivel véletlenül egy kupéban is utaztam annak idején Leningrádba. Azt mondta, Bandi, döntened kell, ha most itt maradsz teljes állásban tanszékvezetőnek, megígérem neked, hogy jövőre kineveztetlek egyetemi tanárnak. Mondtam, rendben van, két hét múlva választ adok. Elmentem különböző bölcs helyekre, és megkérdeztem, mi a véleményük. Volt az Akadémia személyzeti osztályán egy nagyon jó barátom, ő azt mondta, hogy föltétlenül vállald, mert ez egy kitörési pont. Erdey-Grúzt is megkérdeztem. Azt mondta, hogy ő nagyon sajnálja, ha elmegyek, de neki is az a véleménye, hogy ez egy okos gondolat. Így 1963. augusztus tizenötödikén tanszékvezető lettem az általános és fizikai kémiai tanszéken.

Már több éve interregnum volt, a kémia tanszéket különböző más tanszékek vezetői vezették ideiglenesen. Ugyanis az előző tanszékvezetőt kirúgták, mert 1956-ban a miskolci rádióban beszélt valamit. Az illető, egy kohómérnök, nagyszerűen beszélt németül, angolul, franciául, egy nagyon rendes ember volt, később jóba is lettünk. 1958-ban tébécéje lett, és szanatóriumba került, amikor én odakerültem, nem is volt már ott. 1963-tól 1965-ig voltam tanszékvezető docens, 1965-től 1990-ig tanszékvezető egyetemi tanár. Közben, mindenféle átszervezések után 1987-tól 1990-ig a Miskolci Egyetem Kémiai Intézetének igazgatója is voltam. 1992-től nyugalmazott egyetemi tanár, 1997-től professor emeritus vagyok. 1974-ben megszereztem a kémiai tudományok doktora címet. Tagja vagy elnöke voltam egy sor magyarországi tudományos testületnek. Néhány példa: tagja a Magyar Tudományos Akadémia Fizikai kémiai és Szervetlenkémiai Bizottságának, Miskolci Akadémiai Bizottságának (MAB), Környezetvédelmi Munkabizottságának, a Tudományos Minősítő Bizottság Szervetlenkémiai Szakbizottságának, majd a Plénumának, a Magyar Kémiai Folyóirat szerkesztőbizottságának, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság Korróziós Állandó Bizottságának, a MTESZ (Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége) Központi Környezetvédelmi Bizottságának, majd Tanácsának, a Gépipari Tudományos Egyesület Korróziós Központi Szakosztályának, elnöke az MTA Elektrokémiai Munkabizottságának, a HUNKOR Magyar Korróziós Szövetségnek, a Magyar Kémikusok Egyesülete Borsod megyei szervezetének, a MAB Vegyészeti Szakbizottságának stb.

Utólag is úgy gondolom, hogy soha jobb döntést nem hoztam, mint amikor lementem Miskolcra. Engem ott befogadtak, és hogy úgy mondjam, „meg tudtam valósítani önmagamat”. Ez a miskolci karrier annak ellenére sikerült, hogy nem voltam párttag. Az 1956 utáni években, legalább négy-öt évig nem volt még ez olyan fontos. 1965-ben lettem egyetemi tanár, és azonnal én lettem a kohómérnöki kar dékánja. Csak példaként: akkor az egyetem vezetése a következőkből állt: rektor Zambó János, a gépészkar dékánja Terplán Zénó; a bányamérnöki kar dékánja doktor Szilas A. Pál, érettségizett a soproni bencés gimnáziumban [Zambó János (1916–2000) – középiskolai tanulmányait a Soproni Szent Benedek-rendi Szent Asztrik Katolikus Gimnáziumban végezte, 1942-ben szerzett bányamérnöki oklevelet. 1953-ban kinevezték a miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem Soproni Bányamérnöki Karán tanszékvezető egyetemi tanárrá. 1955 és 1959 között a Bányamérnöki Kar dékánja. A Bányamérnöki Kar 1959 nyarán Sopronból Miskolcra költözött, ekkortól az egyetem rektorhelyettese. 1961-től 1979-ig az egyetem rektora. 1961-től az MTA levelező tagja, 1973-tól rendes tagja. Terplán Zénó (1921–2002) – középiskolai tanulmányait a kőszegi, majd a győri bencés gimnáziumban végezte, majd 1943-ban gépészmérnöki oklevelet szerzett. 1949 és 1991 között egyetemi vezető oktató a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen (tanszék­ve­ze­tő egyetemi tanár, majd egyetemi tanár). 1952 és 1960 között a NME rektorhelyettese, 1964 és 1968 között az NME Gépészmérnöki Karának dékánja, 1990-től az MTA levelező tagja, 1995-től rendes tagja. Szilas A. Pál (1921–1991) a MAORT-nál, ill. a jogutód vállalatoknál tevékenykedett (1943–1953), majd az Olajtermelési Tanszékén oktatott (1953–1984), 1964-től egyetemi tanárként; 1966–1984 között tanszékvezetőként; s a Bányamérnöki Kar dékánja (1964–1968). – A szerk.]. A kohómérnöki kar dékánja pedig voltam én, aki a pápai bencés gimnáziumban végzett; sőt volt egy másik rektorhelyettes is, aki az egri cisztercita gimnáziumban végzett. Speciel ő párttag volt. A többi nem. És az egyetem elfogadta őket. Később kezdődött, hogy a párttagság megint annyira számított. Miskolc egy azilum volt nekem. Én nagyon jóban voltam mindenkivel. A feleségem is megszerette Miskolcot. Nagyon jól éreztük magunkat Miskolcon, ahol érezhetően megbecsültek, és minden lehetőt meg is adtak (díszdoktorátus, professor emeritusság, különböző egyetemi elismerések). Az egyetem egy újonnan épült házban adott lakást. Két szoba és két félszoba, összkomfort. Huszonhat évet laktunk ott. Eleinte ez szolgálati lakás volt, később átalakult tanácsi lakássá, a végén pedig megvettük. Amikor a nyugdíjazás után visszajöttünk Pestre, akkor eladtuk. 1992-ben nyugdíjba mentem, de egy kicsit még ott maradtam óraadóként. Pesten laktam, és lementem órákat tartani.

Már említettem, hogy nem sokkal az előtt házasodtam, hogy kimentem a Szovjetunióba. 1950 júniusában ismerkedtünk meg a feleségemmel, Illés Máriával. Akkor már tanársegéd voltam, és kaptam egy kéthetes beutalót a balatonfüredi pedagógusüdülőbe. A másikban, a fővárosi pedagógusüdülőben óvónők és tanítónők voltak. Így ismerkedtünk meg, és 1951. március harmadikán házasodtunk össze.

A feleségem szülei egyszerű emberek voltak. Az apja 1893-ban született. 1914-ben sorkatona volt, a székesfehérvári gyalogezredbe került, és a végén az olasz fronton francia fogságba került. 1921-ben jött haza Franciaországból. Akkor egy fél évig rendőr volt, de otthagyta. Utána cipész volt, mert ez volt az eredeti szakmája. Katonacipész. Hosszú ideig Székesfehérváron, a katonaságnál volt cipész. Utána ezt is feladta, és a háború alatt egy kis szénkereskedése volt valahol a nyolcadik kerületben. A háború után is cipészkedett még, bement a MÁVAG cipészműhelyébe, akkor ilyenje is volt a MÁVAG-nak [A MÁVAG ugyanis egy nehézipari üzem volt: Magyar Állami Vas-, Acél és Gépgyárak Rt. – A szerk.]. Aztán abbahagyta, mert nem szerette. Gyönyörűen dolgozott, de nem szerette a cipészetet. Úgyhogy inkább a rendészetre ment, olyan portásszerűség lett. Mindig éjszakai portás volt. A feleségének cipőfelsőrész-készítő volt a szakmája, tehát amikor cipész volt, akkor együtt dolgoztak. Amikor a MÁVAG-ban volt, akkor nem, csak amikor maszek volt. Aztán az anyósom háztartásbeli lett.

A feleségem 1927-ben született, és volt két testvére, de mind a kettő kicsi korában meghalt. Tehát gyakorlatilag egyke volt. A polgári iskola után az apácáknál elvégezte a középfokú óvónőképzőt, ami érettségit is adott. 1945-ben végzett. Először csak magánóvodában kapott állást, aztán elhelyezkedett egy fővárosi óvodában. Közben volt néhány évet az Oktatási Minisztérium óvodájában is. Amikor Miskolcra költöztünk, akkor ott dolgozott végig két óvodában. A gyerekek is itt jártak gimnáziumba, a Földesbe [Földes Ferenc Gimnázium – 1953-ban hozták létre a Fráter György Katolikus Gimnázium és a Lévay József Református Gimnázium egyesítésével, tantestülete a két előd tanári karából alakult ki. Mindig is az ország elitgimnáziumai közé tartozott. Amióta a „Köznevelés” című lap az 1990-es évek eleje óta nyilvánosságra hozza a középiskolák rangsorát, mindig az első öt között van. – A szerk.]. Én ugyan nem szóltam az érdekükben senkinek, de az biztos, hogy amikor megtudták, hogy ez a Berecz professzor lánya, akkor nem volt különösebb gond a felvétellel. Mert volt akkora nevem. De különben is jó tanuló volt mind a két gyerek. A fiamnak az akkor lehetséges húszból tizenkilenc pontja volt az egyetemi felvételin, így a tizenkilenc ponttal simán felvették. Egy lépést sem kellett tennem.

Miskolcon élénk társasági és kulturális életet éltünk. Sűrű helyi koncertlátogatás, színházi esték, baráti bulik főként az egyetemen, az óvodában és a házban megismert barátokkal és azok baráti körével náluk és nálunk. Minden hétvégén bükki és egyéb kirándulások a gyerekekkel, autós utazások általában a gyerekekkel, de sokszor csak barátokkal. A baráti körben szinte egyáltalában nem voltak zsidók, általában egyetemi és főiskolai végzettségűek voltak, és bármily furcsa, de egyetlen véletlenül elejtett antiszemita megjegyzést sem hallottam soha. Még a rendszerváltás után sem. Amennyire félt a feleségem a miskolci élettől, a végén annyira nehéz szívvel vált meg tőle, és még utána is évekig vissza-visszajártunk a kialakult baráti körbe.

Az első járművem egy százhuszonöt köbcentis Csepel motorkerékpár volt. 1950-ben vettem, és 1955-ben adtuk el, amikor megszületett a fiam. Ezzel a motorral jártam be a munkahelyemre is. Az első autót 1969-ben vettük [lásd: autóellátottság Magyarországon 1950–1990]. Nem volt olyan nagy fizetésem, és volt két gyerek, de egyszer csak 1968-ban kaptam egy levelet a csornai tanácstól. Valamelyik győri gyár egy telekrészen üzemet akart építeni, és kiderült, hogy a Rehberger-féle fatelep egy részét elfelejtették államosítani, és én vagyok az örökös. Akkor ilyen szempontból már jogállam volt, és fizettek nekem ezért a telekért hetvenezer forintot. Ebből lett az első Skodánk, ami akkor hatvanötezer forint volt. Akkor éppen csak fél évet kellett rá várnom. Aztán volt még három Skodánk. Amikor a negyedik után akartunk egy újat, akkor már öt évet kellett volna várni. Mit csináljunk? A menyem az ügyészségen dolgozott, és nekik plusz tíz százalékért lehetett kapni autót soron kívül. De akkor ebben a keretben csak Dacia volt. Megállapodtunk, kért egy Daciát, amit én használtam végig, de három évig nem lehetett átírni. Három évig az ő nevén volt, aztán tizenhét évet az én nevemen. Tavaly eladtam, és vettem egy jó állapotban lévő használt Suzuki Swiftet.

Még 1961-ben vettünk egy telket Balatonszéplakon, és arra építettünk egy olyan kis valamit, amit csak „tikólnak” hívtunk. Nyaranta minimum hat hetet töltöttünk itt a gyerekekkel. Amikor a gyerekeknek már volt lehetőségük, hogy valami rendesebbet csináljanak, akkor átírattuk a nevükre. Ami addig volt, azt lebontották, és 1995-ben fölépítettek egy jobbat, amiről kép is van [huebe057.jpg].

Sokat jártam külföldön, 1956 után alig volt olyan év, hogy ne mentem volna külföldre. Volt olyan év, hogy többször is. Többnyire tudományos konferenciákra, szakmai tanulmányutakra, előadások tartására vagy bizottsági ülésre mentem, ugyanis tagja voltam és vagyok több nemzetközi tudományos társaságnak is, például a European Federation of Corrosion (EFC) nevű szervezet Tudományos és Technológiai Bizottságának, később a vezetőségének is, az International Union of Pure and Applied Chemistry (IUPAC) nevűnek, az International Corrosion Councilnak és az International Society of Electrochemistrynek. Az európai szocialista országokon és a Szovjetunión kívül voltam Angliában, Franciaországban, az NSZK-ban, Ausztriában, Norvégiában, Hollandiában, Svédországban, Svájcban, Japánban, Dániában, Spanyolországban, Olaszországban, Finnországban, Skóciában és az Egyesült Államokban. Sokszor saját költségre a feleségem és valamelyik gyerek is velem jött, és volt úgy, hogy valamelyik utat a szakmai program után saját költségen egyhetes családi nyaralássá bővítettük. Egyszer, 1970-ben csináltunk a feleségemmel és a két gyerekkel együtt egy egész hónapos ausztriai és olaszországi körutazást [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél].

Amikor megalakult Izrael állam [Izrael Állam megalakulása], szinte észre sem vettük. Nem foglalkoztunk vele. Abban az időben ezzel a kérdéssel, a zsidósággal abszolúte nem foglalkoztunk. Azt hittem, hogy ez a kérdés egyszer és mindenkorra eltűnik. Persze azért 1967-ben az arab–izraeli háború idején tetszett a gyors győzelem [lásd: hatnapos háború]. Párttag nem voltam, kínos helyzetbe nem kerültem, mert nem kérdezték a véleményemet. Magamban azt gondoltam, hogy jól elverték ezeket az arabokat. De az egész Izrael nem nagyon érdekelt. Az apám egyébként nagy magyar volt, egyáltalán nem volt cionista, sőt anticionista volt. Akkoriban, tizenhét éves koromban azért szóba kerültek ezek a dolgok, Pápán is volt cionista mozgalom [lásd: cionizmus]. Például az egyik másod-unokatestvérem 1939-ben Csornáról illegálisan kiment Palesztinába.

Julian Gringras
Warsaw
Poland
Interviewer: Anka Grupińska
Date of interview: June – July 2005

Julian Gringras lives on a high-rise estate in Warsaw. Amid thousands of people, in a tiny apartment, alone (his wife died at the end of the 1980s). He is 94, and has been sightless for a couple of years.

He can no longer read or look at pictures. He listens to cassettes. He even has ‘Ulysses,’ recorded by the Association for the Blind.

He likes talking about history, and recalls Greek and Latin aphorisms or recites his beloved haiku and Cummings.

On reflection, he reassures himself, he hasn’t led such a bad life, though he could have been warmer towards others.

He looks forward to my visits, urging me to try the poppy-seed cookies that he baked himself – he could do it blindfolded, he jokes. I leave with a few cookies in a plastic bag – three for my little boy and one for myself.

• Family background
• Our photographic studio
• My brother, sisters and me
• My school years
• Fela Baum
• The war
• My life after the war
• Glossary

• Family background

My [paternal] grandfather was probably called Mendel. He emigrated [to Switzerland] well before my father – how long, I don’t know. And he lived in Switzerland, and might have been a watchmaker, I seem to recall hearing.

He lived in a place called Schautfon or something like that, in the French part, I think, spent 30 years or so there, and retained all the attributes of a religious Jew. Was he very religious or only fairly religious? I don’t know, but he was definitely a normal, god-fearing Jew. I don’t know at all if his wife went too, and what she did there.

I never knew why Grandfather left Poland. I never asked, even when I met him after his return from Switzerland to Kielce in the [early] 1930s. He lived only a few years in Kielce and died tragically. He shared one tiny room with this cousin of mine from my Mama’s side – name of Czarny, but what his first name was I don’t remember, although I used to see him; the name escapes me. There was a coal-burning stove, and the stove had obviously not been shut properly, or something like that had happened, and Grandfather suffocated.

Father’s eldest brother was called Artur too, I think [Mr. Gringras’s brother was called Artur]; he lived in France, and I think Ania [Mr. Gringras’s daughter] even met him in Paris when he was 87 [around 1965]. His second brother lived in Britain; he was called Leopold, and lived to at least 90 [he died in the 1960s or 1970s].

I saw him on a photograph of the family in Israel, the ones that emigrated from Poland. And the youngest – there was only one younger than Father – he’s on the chess photograph; he lived in Switzerland too. That was Moric. Moric was about ten years or so younger than Father. Totally bald as your knee, looked like Mussolini 1.

My [other] grandparents, Mama’s parents? I never saw either my grandmother or my grandfather on my mother’s side. And I didn’t know my grandmother on my father’s side either. Where they came from I don’t know either. Probably from one of the small towns near Kielce, maybe Busko, or Chmielnik or Pinczow.

Father’s name was Koppel according to the official papers. Later that was changed to Jozef, but he was still known as Koppel, like the hero of one of Singer’s novels [‘The Family Moskat’]. Mama’s name was Fajgla; I don’t remember the name exactly, because we called Mama Mama. How my mother came to marry my father, when they met, I don’t know either. All I know is that when she left Pinczow she emigrated to Switzerland with Father. 

My parents spoke Yiddish mostly, but because of the photographic studio Polish had to be mastered as a tool. My Mama spoke very correct Polish in my view, unlike Father, who spoke Polish terribly. But she didn’t read – she probably wouldn’t have had time for that with all those children and her extra work in the studio. My mother was very fond of and grew flowers. Oleanders and a ficus. There was a palm, not very tall, but the ficus was big.

Those plants stood in the parlor. And she liked dressing up, in this satin dress; she liked dressing up on holidays. She liked making food [also]; she made preserves, baked cakes, baked challot. She tried to keep the place clean, and she would always note that the doctor’s wife who she’d lived with in Switzerland [a neighbor] used to wash the stairs too.

And what stood out [about her character]? Her attitude to her sister, Chitler. I don’t remember her first name. She was the wife of this guy Chitler, who they spoke ill of. Mama’s sister was very poor, and she had three sons.

The eldest boy was called Moric and he later worked in the Moderne photographic studio [Mr. Gringras’s father’s studio]. He learned the art of photography and I think he had achievements, but he was killed during the occupation. The other two – the youngest one was called Motek – ended up in the Orion factory [Mr. Gringras’s father owned a small factory].

The middle brother – if he’s still alive – lives in Florida, in Miami, and the third, Motek, went to live in Germany. They [the Chitlers] lived in this two-story wooden house on Kapitulna Street, near the church; they lived on the second floor. They were beam, not plaster walls, I remember, so it was this kind of country cottage.

Mother’s sister was small, far smaller than my mother, with beautiful black eyes, very quiet; she used to come round to her wealthier sister’s more or less once a month, and she’d get some better food for her family, and perhaps a scrap of clothing. In any case, she’d sit by the sideboard, this poor, quiet thing – even I just used to walk past her, pass her almost without seeing her. But she would always have this slight smile, she’d be smiling quietly.

Mama had a brother, probably in Kielce, who we had virtually no contact with; I think he owned a shop and a cobbler’s workshop. Mama had other brothers and sisters too, but we weren’t in touch with them either. I think they lived in Sosnowiec. I know that they got in touch in the 1980s from Israel.

• Our fotographic studio

How did the Moderne studio come into being? A long road. First somewhere holed up in the provinces, Pinczow or somewhere like that, then my father’s emigration with his wife and two sons [Simon and Artur]. Father might have been about 25-28 at that time, by my reckoning.

He went to Switzerland, via Hungary. In Switzerland Father learned the art of photography. He lived there for more or less six years with his wife and children. And then his next two sons came into the world, Maurycy and Leopold, and my sister Roza, so my memory tells me. The whole family lived in a townhouse, a four-story one, I think, in Zurich.

After six years in Switzerland they came to Kielce; they probably had some money saved up. To be a [recognized] craftsman you had to buy a license, I seem to remember. I suspect it was in around 1908, maybe 1909 or 1910 that the Moderne photographic firm was opened, and it soon began to grow.

The studio was on the main street, Kolejowa. We lived in the same building. The entrance to the studio was opposite our apartment, which was through the courtyard, on the mezzanine floor. The photographic studio was built in the courtyard, a very light construction.

Frosted windows, a glass roof, and frosted window panes shaded from the inside with short, dark blue curtains that you pulled across with a pole to get the right amount of light for a photograph. On one side the whole wall was glass. When it hailed heavily, hailstones the size of chicken’s eggs, it shattered good and proper.

There was a photograph of a hailstone like that, the size of a chicken’s egg. I was about eight then, I think, I ran out into the street. I had this very nice shirt on, maybe it was a holiday, maybe a Saturday – in any case I had this good shirt on, and I went picking up these hailstones and put them in my shirtfront, and ran proudly home, which brought a cry of despair from my mother:

‘How dirty you are! What have you done? And I worked so hard!’ I’d collected all those hailstones and here I was getting ticked off!

The studio had a two-story stone annex. You went up wooden steps, quite steep, to the upper floor, and that was the laboratory. There was a machine for making enlargements, that was where the photographs were developed, enlarged, trimmed, etc. There was usually another person working there – one, two or three people worked there. As far as I remember the principal employee was my cousin, my mother’s sister’s son Moric Chitler.

There was a cashier too – in front of the entrance to the studio there was a little room where the cash desk was and orders were taken. Customers would come, place their orders, and then go through into the studio and there the photographs were taken.

It was usually Father who took the photographs, until his last years, until the 1930s, and then later Artur and my younger brothers took the photographs. And of course there were props in the studio – columns and whatever. Background to suit the customer. One of those props was a rocking horse; there’s a photograph of me, as a two-year-old kid with our little dog Milka, holding that horse.

The clientele were small-town folk, just small farmers; sometimes wealthier people, a doctor or a lawyer, would have their photograph taken there. Once, the later US chess Grand Master happened on us. How was that possible? Well, he was this little lad of maybe ten, by the name of Szmulek Rzeszewski or Rzeszowski, dressed in the regular Jewish fashion, a long coat, Jewish cap, a kind of flat, peaked cap.

He’d come from some tiny village where he’d been discovered as a wunderkind who played incredible chess. And he was traveling via Kielce, via Hamburg, to America, where some relatives evidently had had him come over. Afterwards, many years later, I found out that it was ‘the’ Rzeszewski, who was the US Grand Master for a good few years.

And he had his photograph taken there [in Moderne]. My father, who was a great chess lover, used to say with reverence that he had taken that Rzeszewski’s photograph. And I was standing by him, and saw the photograph being taken.

The fittings in the studio changed [over time]. Initially the lighting was natural, in the form of the curtains that Father or his assistant would adjust using a long pole. Later on electric lamps were installed, known as ‘Jupiters,’ spotlights, but that wasn’t until the 1930s, when electric lighting became more accessible, although very expensive. A kilowatt-hour cost around 50 groszy, or two and a half loaves of bread. How much did we spend in Kielce? Hard to say, but I suspect around 200 or 300 zloty a month on overheads, certainly.

Glass negatives? Quite simply, there was no film. Instead of paper, glass was used as the base for applying the emulsion. And that was gelatin with a silver chloride or bromide solution (the compounds are more complex today). There were no x-rays on film at that time either.

The Kodak technology, whereby a photograph can be taken directly onto paper, did not exist. At that time the photograph was taken on a negative, on which there was a glass plate coated in emulsion, and the paper print, or the positive, was made from that plate.

That was the coating technique that my father later realized [propagated] in Kielce when he built a small factory making photographic plates and paper sometime in the 1930s. The factory was called Orion. It manufactured not only for his own use but primarily for sale.

And the glass plate is a separate story which also involves my mother. There were times of great poverty in Poland and he had to save on staff, and there were times when he had staff. And so my mother [often] helped my father out. Aside from having to feed the children, bring whatever she could buy from the bazaar, etc. Some years there was a maid, so most likely she went to the bazaar.

So Mother helped Father, sitting at the photography desk at night in the room where I and my three brothers slept – you see the four of us slept in two beds. There were two stands set up on the table, sloping, with opaque glass in them.

You put the plate on the opaque glass, and Mother examined the plate. She had a brush in her hand and she would dip the brush in this fluid, we could call it very pale ink, and she pointed up, covered in, the light patches on the plate. That was retouch. And that was done by Mother. Incredible, but with all those children to look after she still found time for that!

Maurycy was responsible for retouching the big enlargements, and he retouched the big enlargements in the studio. That kind of retouching didn’t involve patching [what his mother did] – he would even draw bits in, because he had artistic talents, so he would create this kind of sketched semi-portrait. And we sold them too, as something along the lines of artistic photography.

You couldn’t sell photographs with [blank] patches, because nevertheless there was competition; across the road was the Rembrandt photographic studio, Jewish-owned too. Hard to say [anything about it]. I know Rembrandt never visited us and we never visited them; I think he was enemy number one.

I don’t know what the owner of that studio was called. We knew him as Rembrandt. Just like they used to call Father Moderny, they’d never say ‘Gringras,’ ‘Mr. Gringras,’ only ‘Mr. Moderny.’

In the 1930s a branch of the Moderne photographic firm began to produce photographs of dead people fired onto porcelain. They were oval, fairly small porcelain photographs to go on gravestones. We among the Jews didn’t have this practice, it was just for Christians. In Kielce about two thirds, I suspect, were Catholics 2. A regular trade.

Father was technically gifted; for instance, he converted a camera that stood on a tripod, quite a big camera, which you put a plate in to take a photograph using natural lighting. Well, in later years, Father altered that camera to save on plates.

At that time plates were imported from abroad: either German Agfas, or there were the Belgian Gevaerts. He made an insert that held a plate and allowed him to divide the plate up into four sections so that one frame could be exposed without the other three being exposed.

Father hadn’t been to a Polish school. I suspect he’d been to cheder, because back then in those small towns there wasn’t a Jewish family whose child didn’t go to cheder, was there? Well, Father learned enough German to be able to subscribe to a photographic magazine from Vienna, which came regularly.

I even remember the colors of that magazine – this pale sepia. It wasn’t very thick, and didn’t have any photographs to speak of. Even the silliest rag has beautiful prints these days, doesn’t it? But those were very pale prints. Fotografische Rundschau, I think it was called. Father received that magazine regularly – he not only received it but used it too. He mastered a technique called ‘Bromöldruck’ [Bromoil Process].

Why am I going into this in such detail? Well, again it’s to do with my childhood memories. Lying in bed – I was nine or ten then – before I fell asleep, I would watch Father. He would sit at the table with two larger, thicker glass plates in front of him. Ink was spread on one plate and on the other was a bare, blind photograph.

The photograph looked like a regular blank sheet of paper, but it was a photograph, the photograph had already been fixed on it. In his hand he had a little spring, this wire with a little ring on the end, and in that ring there was a stiff-haired brush – it wasn’t hard, it was delicate, but stiff. He’d dip the brush in the ink, knock [the excess] off, and then gently, springily, tap it over the photograph-to-be.

And after 10 minutes or so you could see an outline of, say, a head. Then he would carry on tapping and tapping, then he would bring out some parts more, black or brown stronger – there was either black or brown – he would tap over the white, and a beautiful grainy photograph would emerge.

My [elder] brother Artur latched on to that technique later on; he was really Father’s spiritual heir in terms of photography. Artur got married and moved to Czestochowa, around the turn of the 1920s and 1930s, and built himself a photography studio called ‘Sztuka’ [Art], before the war.

He did well – he even got into Jasna Gora 3 and took photographs of pilgrimages and what have you. Then he even got into that ‘Bromöldruck,’ but that was after the war, when he emigrated to Israel, where he had a photography studio too. There he got into another technique, called ‘Gummidruck’ [gum bichromate] – that technique is still used today by some photographers.

My father often went to Vienna in connection with the firm. When he came back from Vienna, I remember, he brought me cookies, cookies that I remember to this day. Wonderful!

Father liked chess. Moric [Mr. Gringras’s father’s brother] liked chess, and Grandfather liked chess. Though at one point chess became an addiction for Father. And an addiction that cost. In Kielce, you see, there were two patisseries. One was called Smolinski’s and the other the Royal.

It was probably the Royal where for some time Father and Moric would sit and play chess for money, they tried to win and make money. That met with great disapproval from my mother, because the winnings probably didn’t bring in any profit. Only losses, I presume.

I learned to play chess in Kielce too; I think we all [all the men in the family] could play chess a bit. In the patisserie it was not only Jews playing amongst themselves, but various different people played – true-blue Poles, Catholics. Religion, profession played no role there, because the chess itself was something we could call an ecumenical calling. People got together because they liked chess – and they played.

• My brothers, sisters and me

I was the youngest of five sons; there was one sister before me as well, and three younger sisters. There were nine of us. My brothers were older than me – there could have been quite an age difference. The eldest is Simon, who we often called Zygmunt, he could have been eleven to twelve years older. Artur six or seven, maybe eight.

Two of my brothers, Simon and Artur, were born in the Kielce region. Maybe in Busko, Pinczow, or Chmielnik. It could have been Pinczow, because Chaskiel Majtek [the husband of Mr. Gringras’s sister Ziuka] told me not so long ago that my father’s family came from Pinczow; I thought they came from Chmielnik.

Simon, Zygmunt or Symche – in his Polish and French papers. Simon went to Palestine, in 1921 or 1922, I think. It was a well-known fact that an awful lot of lads from Jewish families tried to dodge their draft, and they used various techniques.

I remember that there was even the technique of starving yourself and drinking black coffee. Simon was probably a Zionist, or maybe he was draft-dodging. Later on he was in some kibbutz, he contracted malaria, and then he turned up in France.

He worked in a cinema, but towards the end of his stay in France he was the owner of a cinema. He had a certain interest in painting – I remember a drawing of his: a man in prophet’s robes sitting on a huge boulder, a sunset, and behind him desert.

My brother from France was betrayed and ended up in Auschwitz. I don’t know, but apparently the woman he lived with, a French woman, turned him in, or so the rumors had it. That cousin of mine [Czarny] met him in the camp in Auschwitz.

Czarny went through several camps and coped admirably, but my brother gave in very quickly and turned into what they call a ‘musulman’ [camp term for a person who lost the will to live]. And he died. On a stone [monument] in Paris are the names of several hundred Jews deported to the camps, and Symche Gringras is listed.

The boy in the glasses or pince-nez [on the photographs] is Artur, or Adolf, but after Hitler’s rise to power 4 he changed it to Artur – but what his Jewish name was I don’t know. I suspect that Artur, who neared the age of conscription slightly later [than Simon], also tried to dodge his draft. He used to drink black coffee like that, I remember. In any case they didn’t call him up. Artur graduated from gymnasium; he didn’t matriculate.

The third boy is Maurycy. He was born in Switzerland. Maurycy was born in 1905, 1906; he was five years or so older than me. My brother Maurycy went gray at the age of about 16 or 17. He went gray suddenly. I went gray much later, at the normal age, 30-something. But that was at the time I was in the Soviet Union. He was terribly highly strung, talented, played the piano and painted well. He was artistically gifted.

Then there’s Leopold, born in Switzerland too. Leopold was perhaps four years older than me. In Yiddish Leopold is Lipe, or Lipek, I think. He used to be called Lipek. Roza was officially called Eugenia – she was born in Switzerland. We used to call her Rozia, Rozka, she was older than me too. Maybe two, three years. Children were born close together there [in Mr. Gringras’s family], as you can tell. But nine children!

Then there was me, born in 1911 in Kielce. Julian. I probably had a Jewish name. I don’t remember when I changed it. From being a child they always called me Julek. I don’t remember my Jewish name.

Ziuka was [properly] Edzia, in Yiddish Estera, she was my younger sister. After the war she lived in Israel until she died, at 85, three or four years ago. She was the only one of the four sisters to survive, because the others died at the hands of the Germans. Ziuka’s husband is Chaskiel Majtek, who lives in Israel, in Holon; he calls me up sometimes.

Next was Bala, or Bela. I think we used to call her Bala, but how it was written I don’t know. I remember Bala well. I was very fond of her, a very lively, intelligent girl, active, very handsome, in my view. Nice eyes, and she had dimples on her face.

Mania didn’t, nor did Ziuka. Mania was the last in the line, the 9th child. But by the time she was growing up I was in Warsaw, I hardly met them, except in the vacations, and then very rarely. Whether Bala and Mania had their admirers, that I don’t know.

The girls worked in the photography studio; I think they spent some time learning retouching too, and then they worked in Orion. I don’t think they had any schooling. They could read and write, and were good with figures, of course, and spoke proper Polish, but what school they went to I don’t know. There were schools with four grades or six grades.

So our apartment was on the mezzanine; three rooms with a kitchen, without a bathroom; there was a toilet, I think; there was cold [running] water. All the rest of the children – I mean the girls – came into the world in that apartment. And I was born there. That apartment, that courtyard, is still there – Jakub [Mr. Gringras’s grandson] saw it a few years ago.

Underneath it [the apartment] was a bakery in later years, which of course caused great problems, especially in summer: the vermin that bred there! But then a baker – that had its advantages: you could send the chulent there for Saturday. For many years we used that bakery to heat up our chulent.

In chulent there were potatoes, beans, bits of meat – blood pudding probably, and the whole was a kind of brown color, as if it had been covered in gravy. Very heavy. And after a few years we gave it up, and it didn’t appear on our table any longer. I wasn’t very fond of it. Father may have liked it, but it went. And we baked matzah in that bakery.

The kitchen was a place where not only meals were cooked, but once a month, perhaps once every two months, a big wash was done. There was a big washtub, I remember a mangle too – that was major technological progress, a mangle fixed to the washtub somehow.

The washerwoman came – hired for three days. So then they had to make room for everything there: cooking and washing, and in the corner of the kitchen there was an iron bed, a very primitive one, where the maid slept. The maid was usually a Polish girl. Some girl would come from the countryside for shorter or longer, depending on the situation [in the household].

There were harder times, when we used to make sauerkraut ourselves, for instance, which was rare in Jewish households. As a child I used to tread the cabbage. They used to stand me in the barrel and I stamped on it with my feet; I might have been four. We used a barrel like that, which we put in the cellar somewhere, all winter.

So two quite large [rooms], the third was much smaller – that was my parents’ bedroom. We were in the first room: our bedroom, the dining room and the photographic workshop. Four boys slept in two beds. The table was lit with a lamp, not an electric one back then, but a kerosene lamp with a gas mantle: that was a much brighter light.

That first room was an all-purpose room. In the first room there also was a sofa covered in oilcloth, with a high back. The bedsteads were metal. I slept in one with Artur. Where the girls slept I don’t know. Where they were born I don’t know! I didn’t know when Mother was pregnant either, it was never talked about, and I didn’t pay any attention to it.

On the floor there were floorboards painted red. A proper floor came when we moved into our new apartment: wooden blocks that fit together, parquet flooring they call it today. In that all-purpose room there was a big, heavy table, there was a dresser, I remember – I used to try to get into the dresser when I was older.

The dresser was made of this pear wood, a warm sepia color, there were these little columns, probably typical of Jewish furniture, the glass panes were colored of course, a little bit like stained glass windows. Above the panes and at the sides there were grapes carved into the wood, that I remember. That dresser was the nicest thing in the house.

In the other room there were plants on the windowsill and on the floor, because Mama was very fond of flowers. I remember a cottage piano also, because when I found out I hadn’t got into gymnasium, I sat at that piano, on this swivel stool, and I leaned against the piano and I think I cried then, I remember.

I don’t know how we came to play [music]. I suspect Father was a kind of klezmer, playing at weddings, that’s what I think. He could play this and that on the fiddle, but it was the country type of playing, I’d say, klezmerish, of a poorer standard.

Well, I can’t say whether it [music making] was common, but I came across it in at least three homes [before the war in Kielce]: in our house there were several instruments: the piano, violins, cellos, there was an ocarina too.

There was a piano in my wife’s house, but nobody learned to play that piano; one of her brothers learned to play the fiddle, and the photographer, my father’s rival, Rembrandt, had a son Wilek, who played the violin very well.

I played the fiddle, not the violin, because I was small. Fiddles are not made by professional violin makers; they’re mass-produced, you can buy them in shops very cheaply. I only learned the fiddle for a very short time, but both Leopold and Maurycy learned well and systematically.

I suspect they learned for at least five or six years. But none of the girls played. They probably didn’t have the leaning, weren’t interested. Leopold could play proper things, he played a Mendelssohn concerto, for instance. In Sweden, where he settled after the war, he belonged to a quartet, which he still played in at the age of 70.

I had lessons with a music teacher, a German, who had moved to Kielce with his family to live. He was called Rommel. Leopold learned with him too. He was a colorful figure, tall, with a closely shaven head, quite strict – I felt the strap across my hands a few times, with the addition of: ‘du verfluchter Kerl,’ ‘you accursed rogue,’ when I played out of tune.

I went to those lessons because I was forced to, and waiting my turn, because he had a few pupils, I would sit in this garden at his house – the garden was well kept up – and there we would sneakily eat his gooseberries. It was quite a way out of the center of town.

I went there for about six months, maybe even a year. I think I was about ten or eight then. During the occupation his son was elected mayor of Kielce, apparently. But he himself never demonstrated any anti-Jewish or anti-Polish tendencies as such.

The window [of our room] looked out on the courtyard. There were two courtyards: one where a tall, mysterious willow grew and there was a pump operated by a crank, and there was another courtyard where we played. They were connected.

One bordered on the Silnica brook – but that brook was more like an open sewer. In the courtyard there was a row of cubbyholes where the residents kept wood for the winter and junk they didn’t need, and there was also a large, mysterious lean-to. Mysterious to this day, because I never went in that lean-to.

In the courtyard I played with my sisters, with Adas Bryczkowski, who lived on the second floor, and the Rzedowskis played with us. We would play hide-and-seek, chase, and rounders. There was a well with a crank, and the children used to swing on the crank. Once I fell off it and made a hole in my forehead, which I stuck a postage stamp over, I remember. I was ten when I got a bike – a heavy German bike. It was so big I couldn’t get on the saddle.

A few years later Gustaw Herling Grudzinski [1919-2000, writer and journalist, after World War II an émigré in Italy, colleague of Jerzy Giedroyc, and co-founder of the Literary Institute and the monthly cultural journal Kultura] and his elder brother Morek, or Maurycy, may have played in the same courtyard. Gustaw was nine to ten years younger than me, so I have no way of knowing if they played there. But they lived in the same house, at the front, on the third floor.

There were only Jews living in that house, all assimilated apart from our family. The only Polish family – the Koziks – had a grocery shop on the street front. The Lubczynskis’ barber shop was there too. All those businesses fronted onto Sienkiewicza.

I spent my entire childhood in the yard with children who only spoke Polish. The yard was Polish, even though the families were Jewish. I had contact with Yiddish at home, because Father spoke it fluently, it was his native language, Yiddish, and Mother’s too. But we brothers and sisters used half and half.

That was partly to do with the economic situation, because the photography firm required contact with customers who for the most part were Polish, and so the people who worked in the firm had to use Polish.

As Father spoke Polish poorly, my brothers, who started working in the photography firm from a very young age, spoke Polish fluently, and the sister who died a few years ago in Israel [Ziuka] worked in the photography firm too, and to the end spoke and wrote Polish excellently.

• My school years

We didn’t go to cheder or yeshivah, because my parents didn’t hold with religious schools. I didn’t go to public [elementary] school at all, I don’t think. Even I myself am amazed how I learned to read and write. I went to what they called a Jewish gymnasium for two years when I was eleven or twelve.

It was this small Jewish gymnasium with Polish the language of instruction. I can’t say much about that Jewish gymnasium, almost nothing. It was quite a long way out of the center of town, on the outskirts, and when you went in the morning and then came back you just forgot about it. We didn’t have any contact with the gymnasium.

There was Hebrew, but I didn’t pay attention, I didn’t work at Hebrew. One mistress I remember. The history teacher, I think, but I only just remember her, very vaguely. I don’t know any names. How I came to go to that gymnasium I don’t know, why I stopped going I don’t know either. I do remember the cap, though, because I had my photograph taken, quite a good photograph it was too. The cap was: blue trimmings, the crown was white, a round cap, white felt on top, colors nicely selected. There weren’t any uniforms.

Then I had a break [didn’t go to school] and I prepared for the state gymnasium. [Private Jewish gymnasiums were not qualified to hold matriculation examinations.] On the whole my parents decided what I did; I don’t even know why I took the state gymnasium exam when my brothers didn’t go to that gymnasium. They probably went to the Jewish gymnasium, I think.

There were two gymnasiums [in Kielce], boys’ gymnasiums. Mine, the Mikolaj Rey [Gymnasium], is called the Zeromski Gymnasium today. The building looked as if it had been a monastery building, because adjoining it was the building that housed the seminary. What the street was called? Jednosci Narodowej, something like that, I can’t remember.

The gymnasium was very old, the plaster badly crumbling. The other one, the Sniadecki Gymnasium, was richer, I’d say, that was where children from fairly wealthy families went. And there was a girls’ gymnasium too, which my fiancée went to, the Zimnowodzina Gymnasium [the Stefania Wolmanowa-Zimnowodzina Girls’ School was on the corner of Wolnosci Place and Slowackiego Street], Zimnowodzina was the headmistress.

I got into the Polish one [gymnasium] by passing an exam, in 1926, I think. I sat mathematics, Polish; Latin started once you got into the gymnasium, I only had it for four years. But two of us took the examination, my future brother-in-law [Mosze Baum] and I.

He did better than me; he was taken at once, but I had to re-sit the exam six months later. Four years of gymnasium, from 5th to 8th [grade], 4 grades. In 1927 [I started], something like that, more or less. Matriculation was in 1930.

I was in a class that numbered around 50 students. The class teacher was Konradi, the Latin master. 50 pupils, three of them Jewish, with surnames that made up a tiny fragment of landscape. You see, there was Baum – a tree; there was Gringras, or green grass; and there was an apple, he was called Jablko [a Polish, not Jewish surname], the third one, not Appel, but Jablko [Mr. Gringras is translating the surnames].

As it happened, in terms of level, we, the three of us, were top of the class. There were a few clever Poles, but not many. Some of them were one-sided, mastered literature well, for instance. Our classmates used to go to Baum’s house; he helped them in math, Polish, etc., he was very helpful. They didn’t come to me.

The three of us didn’t keep apart from the rest of the class. We mixed with the others. There was no isolation within the class. There were no insults, name-calling, etc. The number of pupils dwindled fast. In the next grade there were not 50, but 40 or so, and about 30 of us made it to matriculation.

They dropped out, didn’t move up from grade to grade, or the economic situation was such that they couldn’t carry on. They were boys from the countryside there. There was this one, Bezak. You could tell he was from a very poor family. There weren’t too many wealthy children in my gymnasium.

My friends at gymnasium? I’ve got these photographs taken near Kielce, it was in Dabrowka, in the forester’s hut. One of my classmates lived there, he was called Marian Pilichowski, he’s on the photograph.

We would go on these 7-km walks from Kielce to Dabrowka, and sit there and talk. That was all. That was all for that lad [Pilichowski], because a year or two later he died. He’d most likely been ill the whole time, with his lungs, even though he was the son of a forester. A very decent, nice lad.

We had a school uniform: a stand-up collar on our jackets and kepis on our heads, with crowns, like the kepis the French policemen wear. That was the compulsory gymnasium uniform. The boys on the photograph are in uniform. That was after matriculation, but they were poor boys and their gymnasium uniform was also their best suit. They hadn’t had it altered into ‘civilian clothes’ yet.

As for girls, we didn’t mix with Polish girls at all except in our political activities later in Warsaw. But the Polish girls – who we did look at, of course – went to the St. Kinga Gymnasium. They wore these dark blue hats, but they were girls we couldn’t go up to, because that would have had consequences.

We knew it could end in a fight. At school my favorite sport was skating; I skated well, I was good at gymnastics. And although Polish girls did go there [to the ice rink], we never tried to chat them up, as you say, flirt with them – never!

I don’t remember the teachers much. There’s one photograph of the pupils in the classroom. You can see a tiled stove, benches with desks that opened, and sitting among us, in the center, is Irena Breneisen, the German teacher.

I took all the class photographs, assembled the group, with the camera on the tripod. I would put on what we called the ‘autoknips,’ the timer, and run to my place. Very often on these photographs I’m peering at the camera to check if it’s working. My face is a little different to the faces of my other classmates on the photograph.

The photographs of my class weren’t taken with a Leica. Back then it was a regular small bellows camera. They don’t make those at all any more. That camera had a foldout baseboard, and the lens was at the front in the bellows, a pleated bag like a diminishing accordion; I probably had a camera like that. I had a Leica later, when I was at the Polytechnic.

Then I would make the prints, myself. I developed them, because that camera took glass plates, about 6 cm by 9 cm in size, not film. And I made the enlargements in the laboratory at my father’s photography firm. I developed and enlarged them myself, and made 50 or so prints. For all my classmates.

You could say that from a very early age I dabbled in corruption, with giving out those photographs. I didn’t get anything from my classmates, but today you could bring out evidence, if I ended up before a commission of inquiry, that I was bribing the teacher to get better grades [an allusion to the parliamentary committees of inquiry in Poland that investigate corruption].

I suspect Mama’s family was averagely religious. Mama observed the Sabbath and lit the candles regularly. Our house was kosher, but towards the end [in the late 1930s] my parents definitely kept kosher but we [children] didn’t: we mixed milk and meat.

We didn’t make a show of eating ham, but in town or at school I ate ham sandwiches. I was non-religious, as they say, from 12 or 13, I think. I broke with religion very early on. I stopped going to the prayer house with Father.

I wasn’t made to go. I didn’t have a bar mitzvah. Perhaps the influence of Switzerland was very strong. That could have been the difference. All that together created this atmosphere – it wasn’t assimilation, but there was a tendency that way, probably.

The prayer house was in the same neighborhood as our apartment. On the next plot; it was a single-story building, quite long, a tiny plot; the prayer house was there, and on weekdays the cheder. Father at first every Saturday and then only on the bigger holidays went to that prayer house.

In the 1920s it was more like the 19th century [in terms of observation of Jewish law], but later on he went less and less frequently. Father wore a hat, but then everyone wore a hat, or a peaked cap. He even had a bowler hat for a few years.

There was a synagogue on Starowarszawska Street [Editor’s note: the synagogue on Nowowarszawska Street was erected in 1903 thanks to the support of Mojzesz Pfeffer]; that synagogue is still there in Kielce, I think.

A synagogue [as opposed to a prayer house] is an impressive building with all the ornamentation; it has this little platform, podium – I don’t know what it’s called [bimah]. It’s a two-story building, spacious, that can accommodate some 200 people, say. But a prayer house is small. That one was the size of an apartment.

We observed a certain ritual. Easter [Passover] was observed with great care because the food was tasty. Sponge cake made from matzah flour! I can make it to this day. You make it the same way as with ordinary flour. And it’s best to make the flour yourself – grind the matzah.

That’s what’s called paschal cake, and with that we drank raisin wine, which was homemade. We bought the raisins, the raisins were pickled – just soaked in warm water – I don’t know if you added sugar – and after a few days that made this drink, which we called raisin wine; it perhaps had a trace of alcohol, but a very meager one.

Everything on that table was traditional: eggs, brine, some kind of meat. The matzah was round. In my time there was never square, factory-made matzah, only hand-baked matzah, round, baked wonderfully, unevenly, with an incomparable taste. Better than the Hungarian matzah that was imported into Poland after the war.

While we’re talking about holidays, the prewar tastes are coming back to me. On the top shelves of that dresser with the grapes were delicacies that Mother made: sometimes sugared preserves – cherry or plum, strawberry… – no, strawberries started appearing very late on; in the 1920s we didn’t eat strawberries.

But there were marvelous sour cherries, there were bilberries, there were much disliked [by me] cranberries. Woodland fruits and garden fruits were cheap, too; we bought the first pears, they were these small, hard, red pears, very sweet, called ‘witarnie.’

When Mother brought the basket back from the bazaar loaded with various provisions, what she’d been able to buy, which was: milk, cheese, apples, vegetables (she lugged it herself) – there were, among other things, pears in it.

And outside the house we fell on that basket; nobody remembered that we had to help Mother, little hands just dived into the basket and we’d pull out those pears on the spot – Mother, hot and red in the face, would stand there and smile. Her flushed cheeks and the color of those pears was almost the same – I’ve remembered that.

Bilberries were very easy to come by [cheap]; they took the place of jam, which we didn’t buy, because it was too dear, and we spread bilberries on bread and that was breakfast. The bilberries were gathered in the woods around Kielce and a woman from the countryside would bring them to the house.

Just as popular were gherkins in brine, which we ate in one particular way: the cucumbers weren’t sliced but cut into four, four quarters [lengthways]. And you took a piece of bread and butter too for breakfast, and a piece of cheese, this wonderful [soft] white cheese, a heart-shaped cheese.

Dairy products were bought from peasants, even though that wasn’t kosher. There was no other option, you see, no prohibitions could do anything at that level: you could separate milk from meat, kosher, and so on, but the butter, cream and eggs had to be bought. And they weren’t koshered in any way afterwards.

Bought bread varied. I remember this one scene, from 1920, I think. My eldest brother brought home a loaf of army bread from somewhere, it was known as a ‘komisniak’ [commission bread]. That was bread baked in a mold – you see [normally] bread wasn’t baked in tins then; loaves were round.

And we sat down at the table, and Father, who could slice bread wonderfully, cut these even slices, and then Mother handed the slices round. The butter was traditional, shaped like a whetstone, it was cheap too, eggs were cheap, dairy produce was very cheap then.

My [future] brother-in-law [Mosze Baum] and I sat for the Polytechnic. Why? I don’t know what drove me. 180 boys sat for the first year, about 10 percent of whom were Jews. So something in the way of numerus clausus did exist. Not nullus but clausus 5.

One other boy from Kielce took the examination, Gliksman. We were friendly, but in a casual way. Theirs was a petty bourgeois family, not very large, but very poor. What I remember is a terribly threadbare rug in the middle room, and almost no furniture.

Gliksman was always impoverished, poor, he had very bad teeth – they had no money for the dentist. He always went about in his school uniform, and at the Polytechnic he also wore this collar band and he had a rubber collar. It was a stiff, white collar, buttoned up, and then he had a tucker, that was how you dressed: a shirt and tucker. But we used to laugh that Gliksman had stiff cuffs attached to his collar with string: just his tucker, string, and cuffs, that’s what we used to joke. He probably only had one shirt.

I came to Warsaw [in 1931 or 1932] and we [Mr. Gringras and Baum] took a lodging, a room with Madame Fürst. I think Mrs. Fürst was a Jew. She was round about 60 or so then. She was a peculiar person, originally came from Germany, spoke fluent German, good Polish, sometimes told these not particularly refined anecdotes, a bit coarse.

Our floor was the 6th floor, a little room. It was on the main street, Marszalkowska. In the courtyard, of course, not at the front, but in the courtyard, no elevator, but we had a superb view from there. From our window you could see the Cedergren, the former telegraphic switchboard on Zielna Street, it’s the Nissenbaum Foundation today. And we used to flirt with the telephonists through the window, at a distance of a good 100 meters.

I used to get 50 zloty from home [a month], and once a month Mama would send up these generous parcels of food, and that was enough, because the lodging cost about 20 zloty, I think. That 50 zloty had to serve me to pay for my lodgings and keep myself, without extra private lessons. In 1932, 1933. I took my clothes from home, too; I had them made in Kielce. Having clothes made wasn’t particularly expensive.

As for eating, we didn’t eat at Madam Fürst’s; we ate in town for 50 groszy. Mostly in cheap lunch bars. Near our house, for example, which was no. 100, I think, at 120 or 127 there was this restaurant – today we’d call it a snack bar – where you could get gefilte fish, or sausage with cabbage, seasoned marvelously.

You took a bread roll, and that cabbage and sausage, and that was your dinner. That was dear. We didn’t eat there every day, of course. But for 50 groszy, sometimes 70, you could eat dinner on the corner of Sniadeckich Street and what is Konstytucji Place today: a roast, with potatoes, beetroot, a piece of beef. Mr. Rajmer, he was called [the proprietor], as far as I remember. There was an upstairs bar where you could get meatless meals, such as a potato, mushroom and egg bake, for 50 groszy, a large portion.

Opposite Rajmer’s was one of the most exclusive shops: the Pakulski brothers’. The Pakulski brothers sold everything from the best teas and coffees through pheasants and chickens. Of course they had sugar and so on. In that shop you could get the best fish; you could buy caviar.

And there was this one lunch bar that I went to once, the Silver Rose. You could eat very well for 2 zloty there. And there was one on Marjanska Street, too, that’s at the entrance to the Jewish quarter, for one zloty you got a five-course meal.

That was super-luxury, because you got a starter; that was liver and onions, of course, or some sort of herring, for the second course clear chicken soup with noodles, for the third some kind of roast or chicken. Chicken with all the trimmings, of course. Then there was a dessert: a piece of cake, and on top of that there was compote. They were home-cooked meals. 20 people could eat there. You went in, ate, paid and left.

I didn’t have much of a social life during my studies. Those matters connected with politics were very absorbing. I came into contact with the socialist organization OMS Zycie 6 at the Polytechnic. Both Jews and Poles belonged to Zycie; the Poles were usually from proletarian backgrounds, as you used to say. Later on I was also a member of the Communist Union of Polish Youth [KZMP] 6.

Baum and I were given a task for the Zycie organization: we had to make a copier to print the newsletter. We had to make a metal frame, which we cobbled together out of parts from a machine; then we had to add rollers, drive-wheels, cables.

The rollers were coated with this thick, hard gelatin-like substance, and their job was to take up the ink spread on the plate. Of course there was the typeface, the typeface was arranged in a cassette. It was practically done by hand, but you could make a few hundred copies a day.

And we cobbled together that machine, using the facilities that the workshops on Gesia and Pawia Streets offered. That’s where all the Jewish workshops, little manufactories were, you see, that made bags, and metal fittings, and door locks, and cut keys, and they mended wheel spokes and bikes and so on, and there were bakeries there, too.

So we built this machine and set it up on the 5th floor of the house, in a Jewish apartment, and for a few months it was operated by this girl, an 18-year-old, a poet who spoke only Yiddish. I don’t know what she was called. We avoided giving our names because you could ‘sing’ to the police. That girl operated it until the raid, when the police took the apartment, along with the machine and the girl, who got six years. And went down.

There was this factory on Ciepla Street, I remember. We were supposed to be organizing a mass demonstration. That involved getting up on a folding chair or bench as the workers were coming off their shift, and starting shouting:

Comrades!!, and then the speaker would come up and start declaiming that we here are living in a fascist Poland, that there are the Nazis, etc., you know, a short, concise speech about the government being fascist. It lasted five minutes and then you scattered. My thing was probably, so I remember, to attract the people.

But there were others [other activities]. For instance smuggling, if you like, to Czechoslovakia, where the communist party was legal, and we had to smuggle our bosses across, or rather the boss, i.e. the secretary of the KZMP, who was Zambrowski at the time. [Roman Zambrowski, real name Rubin Nusbaum (1909-1977): communist activist, member of the KPP; 1930-1938 one of the leaders of the KZMP; during the war one of the organizers of the Union of Polish Patriots in the USSR; up to 1968 in the communist party leadership in Poland, then charged with Zionism and expelled from the Party]. The Zambrowski, whose son Antoni went over to Solidarity 8. Well, and then we would help him get to Zakopane, find a guide, etc., to help him get over to the other side. He would go across via a pedestrian route, of course. And the guide, who was also from the left, on the whole, would take him over [the border]. So there were various kinds of assignments.

I was arrested before the war. My student rights were suspended. I was in the third year, charged with involvement with a communist organization. They confiscated two Russian books from my lodgings. They were poems by Sergei Yesenin 9. I liked Yesenin very much, and to this day I remember half of the beautiful poem Pismo k zhenshinye [Russian for ‘Letter to a Woman’], a beautiful poem.

How did a Polytechnic student come to know Russian? Well, technical books in Poland were published in translation from German and were very expensive. The Russians didn’t respect copyrights and published the same books in Russian, on poor paper, and exported them to Poland. They were affordable for me.

I was inside for two months: in the prison on Danilowiczowska Street, and then in Pultusk. That was in 1933 or 1934. I faced trial. I had a good lawyer, Cyranek. And my parents and brothers spent several hundred zloty of their money on that, 600, I think. They never had anything against me for that. In the end I was acquitted, or rather the case was dismissed.

• Fela Baum

I met Fela [Mr. Gringras’s partner, whom he refers to as his wife, although they never formally married] when she was 17, and I was 23, when I was at the Polytechnic. I used to go visiting that friend of mine, Baum [Fela’s brother]. Well, and I got friendly with the family, somehow. Fela was still at gymnasium. She was born in 1917, 20th September 1917. She went to Zimnowodzina’s [the girls’ school in Kielce]. She left school, but she didn’t matriculate. That’s what I seem to remember.

Fela’s father was a tailor and also the co-proprietor of a shop with dress materials. The shop was on the street front and the workshop at the back. It was a large family. Several of the brothers had a shop together on Kolejowa Street, later Sienkiewicza. They took in work, took measurements and sewed on the spot, in the shop. Her family lived on Czysta Street, later Fosza, in a house that may still be there.

Fela’s mom – I don’t know what she was called [Balbina], and her father – Szymon. They were probably a few years younger than my parents, but I don’t know when my parents were born. I don’t know where they [Fela’s parents] came from. My wife’s family were religious, but moderately so. Her father certainly wore a kippah, and probably went to synagogue every Saturday; they lit the candles every Saturday, but there wasn’t any particular emphasis on their Jewishness, no.

I know that one of the family traded in dairy products, he had this little shop on Kolejowa, they called him Pachciarek. From the Polish word ‘pachciarz.’ And a ‘pachciarz’ was just that: a Jew who traded in dairy products. [Editor’s note: Polish dictionaries give the definition of ‘pachciarz’ as someone (usually a Jew) who rents an inn, an orchard, cattle, etc. from someone else.]

The firm [Mr. Gringras’s father’s photographic business] was the main source of income and the genesis of the Orion photographic manufactory and our move from Kolejowa Street to Czysta Street, later known as Marshal Fosz [Foche] Street. I suspect Father took out a loan on that house.

My brother-in-law [Chaskiel Majtek], who I talked to just very recently [on the telephone], mentioned that Father was verging on bankruptcy, that he was terribly in debt just before the war. That may have been sometime around 1930, 1932, 1931 [when the factory was built]. It was a small plot. On that plot, a three-story house was built.

We were on the third floor – a three-room apartment: in that apartment there was a bathroom, very modest, but a bathroom it was; and there was a small balcony. I wasn’t at home by then, I only came home for the vacations, with the exception of a month’s internship somewhere in a factory. I had internships in Andrychow, and in Lodz, in a number of factories, and in a factory near Kielce.

The one apartment on the second floor was made into the shop floor, where the photographic paper was made – the glass plates were made in a more primitive way involving lots of manual work. Most of the machinery in the factory was designed by me and my father.

My brother Leopold also worked in the factory, as a chemist. But I don’t think Artur worked in the photographic manufactory, because he moved to Czestochowa. Maurycy may have worked in the photographic firm as a retoucher, and apart from that, by then he already had significant artistic interests. He did quite a lot of painting.

A large photograph has survived – perhaps it is at Ania’s apartment, with the factory owner on it – my father – with the entire staff. At that time, on that photograph, the staff numbered some 30, 40 people, of which about 10 were family – sisters and cousins. There are quite a lot of faces there.

I designed the pipes for the factory using the technical literature that I had at the Polytechnic, and they were made by a tinsmith called Cyna [a nickname meaning ‘zinc’]. An immensely pleasant, skilled man, in this Jewish cap, he made those pipes. Cyna was chiefly a roofer. And why did we call him Cyna? Because drops of the zinc alloy that he used to solder the metal roofing used to splash onto his face and they left these blackened marks, [and his] face and hands were covered in these black spots.

I only became interested in [Jewish] trades and professions when I started writing my memoirs, my book Okruchy [Remnants]. I often used to wonder why they used to call Jews ‘chandeles’ [a facetious Yiddish-style Polonization of the Yiddish word for ‘merchant,’ ‘tradesman’].

Jews are basically tradesmen, aren’t they? But I think to myself: well, Cyna wasn’t a tradesman, Cyna was a tinsmith. My wife’s father was a tailor – so he had a shop where his customers came to be measured up for the clothes he made – so what? He made the clothes, his brothers were tailors too, my father was a photographer, and as such a craftsman by trade.

Take a brass smith. In every Jewish home there was a candelabra, wasn’t there? Larger or smaller, but there was one. Well, a brass smith was a man who cast candelabras in brass, and probably cast other things too. There were Jewish goldsmiths, watchmakers. Carriers, who transported goods, for instance a water carrier transported water; there were hackney cab drivers, there were porters. Patchers were cobblers who patched up shoes. Some of those professions were not very honorable. My family, for instance, were not very well disposed towards my wife-to-be, or at least that’s what my wife claimed to the end of her days, because her father was a tailor. There were furriers.

There were artisans, traders and merchants. Grand merchants like Szejnfeld, who had a wine shop, that was a better class. A patcher cobbler was one of the lowest categories of Jewish craftsmen. And there was this one patcher who lived in the house that my wife’s father, Baum, owned or co-owned. And that Jew was in this cubbyhole under the stairs, with his large family – it’s unbelievable that a family could have fitted in there.

Some of the family must have gone somewhere else for the night, because it would have been impossible for him to have his workshop there, where he performed these complicated tasks, and his family. And there was a little girl in that family who was afflicted with polio, or had problems with her hip. She was called Chajka, I remember that little girl perfectly. I must admit I’ve started dictating a mini novella about her.

I met Chajka when I was already 18 or 20, as I used to run up the stairs to see my friend Baum, or Fela, my future wife, and that little girl would be sitting on the stairs. She was maybe eight or ten, and she’d be singing to herself, humming, beside her a pile of blank paper and some glue, and she would be cutting up the paper to make envelopes, and gluing the envelopes.

She made envelopes to sell. Such were the riches of the Jews in Kielce! And Chajka would sing that famous American hit, it was called ‘I’m in Heaven.’ ‘I’m in heaven, seventh heaven, tralalala.’ Do you know it? And I used to walk past her indifferently, as if – I don’t know – she were a stone lying there, I didn’t care in the slightest. She hobbled around, and played in the courtyard among the children, who didn’t take the least notice of her defect.

Chajka can’t have survived the war. In my story she got to America, but [in reality] she didn’t survive the war, no. They all went, died, the Baums died, the whole house went to Birkenau 10.

At the polytechnic [in Warsaw] anti-Semitism began to spread gradually under Pilsudski’s 11 rule. The origins of that anti-Semitism go back to the time of the Polish-Soviet War [1920]. The Jews were resented for having welcomed the Bolsheviks 12 so enthusiastically in many small towns, which is quite probable given the poverty and misery of the Jews.

Sometime after the death of Pilsudski, and very quickly after 1936, when Nazism was spreading fast and furiously in Germany, anti-Semitism spread simultaneously in Poland.

I remember there was a point when we were thrown out of the Polytechnic. Mlodziez Wszechpolska – Pan-Polish Youth 13. We were pushed out: both Jews and so-called communists – Poles who defended those Jews – pushed out of the gate of the Polytechnic. As the police didn’t intervene, because the police had no right of entry on the polytechnic campus, it all went off without interference, and the rector was around, and calmed things down, but didn’t intervene. He was called Warchalowski.

Then there were incidents like this in Warsaw: students from student fraternities 14 had sticks, in these sticks they would set razor blades, and they would hit people on the back of the head. I remember a friend of mine, Czerskier, came to me from the Polytechnic. We dressed his wound. He had this terribly thick mop of hair and a cut in the back of his head made with a razor blade.

As for instances of drastic anti-Semitism, I didn’t have immediate contact with any. I don’t know where I can have remembered these two names from: Jegier and Owsiany? I overheard something somewhere [as a child], and it stuck in my mind, but it might not be true. Anyway, it sticks in my mind that these two Jews were killed in the pogrom in Kielce in 1918 15. But I’m not certain of that information.

But there was one instance [from later] that aroused my antipathy towards the then [Polish] Republic. And that was that I wasn’t taken for military service, although I was of that age. The ostensible reason for my not being accepted was that I had ‘technical defects.’ In a word, I wasn’t given category A because as a student I would have had to go to officer cadet school, which wasn’t looked upon favorably by the then military authorities, for one more Jew to get into officer cadet school.

In Kielce even then there was a beautiful swimming pool that we used to go to. On the outskirts of Kielce, in this young wood. A swimming pool where there was even a diving tower. And I used to go to that swimming pool with Fela, we would bathe, swim, dive into the water, I even broke my nose, I remember, trying to dive off the springboard. You didn’t feel in that town what you felt in Warsaw. Well, in any case nobody harassed us at the swimming pool. And the war was approaching fast.

I had moved back to Kielce from Warsaw for that period. I was due to have my graduation examination right after the vacations [1939]. And as you do in the vacations, we still went swimming, we would go out of town to the summer resort of Bialogon, to Slowik, 7 km from Kielce, and we would swim in that river [the Biebrza]. There was calm in the city.

No-one suspected, no-one talked of war. In Warsaw before the vacation it hadn’t been tangible either. Though we knew what was going on in Germany, we knew about the Kristallnacht 16.

I spent most of my time with Fela. I rode a motorbike. That motorbike belonged to my brother-in-law Obarzanski, this big, heavy motorbike. Obarzanski was the husband of Roza, my eldest sister. On the last day of peace my wife, who was a girl of about 22 then, even cycled to Slowik to swim.

My family was in Kielce. Only Artur was in Czestochowa – he already had a wife, Anka, and two children by then. Maurycy and Leopold lived with their wives, but in Kielce. And the girls: the youngest, Mania, and the second-youngest, Bala, were at home, and Ziuka and her fiancé or husband – I don’t remember whether that was after their wedding or not – Chaskiel Majtek. And we were in touch with Simon only by letter – he lived in Paris, the eldest.

• The war

The last day [before the war] was absolutely no different from the previous days. In the early hours of the [next] morning – 4 or 5 in the morning – I was woken by the boom of bombs. Kielce was bombarded very early on, on 1st September.

I dressed quickly and ran – aha, I think I’d spent the night at the Baums’ – ran to my parents’ house. And I remember the empty street, with just glass from the shops [crunching underfoot], because the panes had fallen out of the windows.

And I saw one or two hackney cab horses, horses lying dead, and this silence. There was only me running along on that glass. And I got home, and there of course a great to-do, everyone gathered, even those two brothers and their wives were there, one lad was injured.

By the time we went out [onto the street], there was a reyvakh [Yiddish for commotion], as the Jews say. Noise, screams, no idea what was going to happen. The first bombardment of Kielce in effect totally paralyzed the town.

On 1st September the lights, water mains, etc., stopped working – it took one day. Families left, most hired a hackney or a cart and the family would be loaded in and they fled. Fled east, for the most part 17.

In fact, only those who the Russians deported to the Far East survived. This is a paradox that isn’t talked about, that if they hadn’t been deported they would have been killed to the last one. The ones who fled to Lwow – they survived. All those who I met [after the war], all those who were killed in the Kielce pogrom in 1946, were people who had come back from the Soviet Union. Yes, a paradox.

So what to do? Flee the town? Every man for himself. Father procured some means of transport and [off he went] with the little girls. Where the rest, where the Baums, I don’t know. I went back for my better half to her house and we began to pack a rucksack.

I remember that 2-zloty coins were silver, and it occurred to us that it would be easier to pay with those 2-zloty pieces than with paper [money]. I had this wonderful small but very strong bicycle. We loaded the rucksack onto the bike and left the town on the road to Bodzentyn [a small town approx. 20 km east of Kielce]. With us was her eldest brother Artek, this tall guy, and I think Andzia [Fela’s sister].  

In a monastery we spent the night, and went on, towards Lublin. We were headed for a place called Wierzbnik, I remember that name. We met other people fleeing and somebody said the Germans were just a few kilometers away.

Well, so we put on a spurt at once, fled at such speed, about 40 km a day. We were fleeing for 12, maybe 15 days. On the way you saw crowds of people on the roads. There were air bombardments on the crowds, and then people would scatter into the roadside ditches.

There were rumors, people passed on information, as they do on the road, that English [British] planes were on their way, that they would soon have the Germans on the run. You were constantly peering up at the sky, but there were neither Polish nor English planes to be seen.

And there were also stories that the state administration, President Moscicki and the prime minister, Slawoj-Skladkowski, the defense minister Kasprzycki and his wife, that they had all fled Warsaw towards Zaleszczyki and on to Romania. 18

We got to the river Bug, to a Polish village in Western Belarus. The Belarusians ferried us across to the other bank by night. And the other bank was the Soviet bank 19. Well, and we stopped off there. We spent the night in a hut with some Soviet soldiers. There were ten or twelve of them there.

There were no attempts at harassment: you from Polsha [Russian: Poland] or not from Polsha. And from there we set off deeper into the USSR, we steadfastly tried to go east, to Volhynia. And there we split up with Andzia and Fela’s brother somewhere, and I was alone with Fela.

We traveled however we could: carts, wagons, trucks. I [often when talking about himself and Fela, Mr. Gringras uses the first person singular] got to the town of Rowne [town in Volhynia, 170 km north of Lwow, now Ukraine], and in Rowne I met some friends from Warsaw, who we stayed with for a few days. They’d already got a room.

I started looking for work, because things had calmed down. Well, that was later than the middle of September. I reported to some local authority. By that time [after the occupation of Eastern Poland on 17th  September 1939] the authorities were Soviet.

And back then I think I had my full grade transcript [from the Polytechnic] with me, and so this Russian says: ‘You don’t have any experience, so we can only offer you work building the road leading from Kiev, or to Lwow,’ – I don’t remember – ‘and on that section you could work as a physical [laborer].’ ‘Well,’ I say, ‘as a physical, as a physical will do.’

He seconded me to a place called Warkowicze [a small town some 15 km from Rowne]. And Fela and I moved into this farmstead [from October 1939 to June 1940 there was a POW labor camp in Warkowicze, whose inmates worked building this road], the farmer’s wife, a very nice woman, as it happened, the lady of the manor, a Polish woman, Dawidowska or Dawidowicz gave us a room.

[Editor’s note: Before the war, there were 2,712 landed estates of over 50 hectares owned by Poles in the Lwow, Volhynia, Stanislawow and Tarnopolski provinces; during the Soviet occupation they were seized by the state.] The house wasn’t very big – this little country manor-style house.

So I started working. It was a road being widened for strategic purposes, of course, a metaled road. I was there for about two months, at least. At first physical, and then I was what they called a technician. My work involved at night, when the truck drivers – they were Polish prisoners of war – went off somewhere to rest, they returned the trucks to the base and I had to fill those 20, 30 trucks up with gas overnight.

I didn’t have any equipment other than a rubber hose, so I had to suck the gasoline up. Well, I learned very quickly that you don’t swallow the petrol, just suck it up, and then you put the hose into the tank and the gas poured in.

I also cleaned the trucks, scraped them underneath, cleaned the mud off of them. As a technician I headed a two- or three-man gang. Once the snow began to fall the trucks often got stuck and we had to pull them out.

In the night I would be called out at 1 or 2 o’clock, I would go with this truck that had a suitable hook, and a few guys with shovels, we’d drive up to the truck and we had to pull it out of the snowdrift. There were huge snowfalls there at the turn of 1939–1940.

We managed to contact Andzia, Fela’s sister, by letter. She had turned up in Augustow [a town 80 km north of Bialystok]. She was teaching there in some school and wanted to persuade her sister to go and join her. So Fela packed her things and went.

She traveled parallel to the Russian border, northwards. But I intended to go to Lwow, because her brother Mosze, who had stopped off there and got straight into Lwow Polytechnic, was urging me to go to Lwow. Lwow Polytechnic was a Polish polytechnic but by that time was under Ukrainian, i.e. Soviet authority.

Perhaps I also should mention the banya [bathhouse]. Fela described something phenomenal called a banya in a letter to me. I still have it somewhere to this day. Fela went with her landlady, Mrs. Witkowska, to bathe. Mrs. Witkowska said that she hadn’t been to the banya for a year, so off they went. The banya was this hut made of wooden beams.

The floor was earth, clay, just a few planks laid down. In the center a stove, around the stove a few benches, and that was where the girls sat. They had ladles and these huge bowls, and they scooped up water, which was boiling in this big kettle, this pot. And that was how they washed. And when they were all hot and steamy, they would jump out naked into the cold. And she [Fela] said: ‘Even if I had a cold, I wouldn’t feel anything!’

I met up with my parents in Kovel [a small town in Volhynia, approx. 160 km north-east of Lwow]. Kovel made an awful picture at that time. Papers on the streets, wind, cold – that was the end of the year [1939], December was approaching.

The Kovel landscape reminds me of late, cold fall. Deserted streets, shops closed, boarded up, newspapers drifting around, just a wasteland, the awful sight that town made! To this day my vision of Kovel is of something drab and awful.

I tried to persuade my father not to go back to Kielce. But he was being persuaded by my eldest sister’s husband, Obarzanski, who said that you could work things out with the Germans, you could get along, that it was not so bad, well, there were unpleasant things, sometimes you could get a fist in your face, but on the whole, he said, if you tuck him [a German] a goose – a roast one, of course – under his arm, then you can get along with a gendarme. It’s livable with, come back.

And Father, who was getting on in years – whichever way you look at it he was over 50, with Mother and the two girls, without a real foothold, preferred to go back. Because he knew the Germans, he knew the Austrians, spoke German. ‘It’s peaceful there, why should we carry on knocking around here, what for?’ And they went back, although I tried to persuade them, I remember as if it were yesterday, not to go back.

My parents went back to Kielce and I stayed in Lwow. That Lwow period is the Polytechnic. They honored my Warsaw grade transcript – you have to remember that this was a time when some of the Warsaw professors were lecturing at the University in Lwow, among them Boy-Zelenski [Tadeusz Zelenski, ps. Boy, 1874-1941, literary and theater critic, satirist, journalist, translator of French literature]. The food, I remember, was not wonderful – we even ate horsemeat, which at the time was considered unpleasant, because horsemeat wasn’t eaten in Poland.

While I was in Lwow a few parcels of clothing came from my parents. They were probably still living in their own houses, but in 1942 we were no longer in contact. We lost touch with the outbreak of the war [between Germany and Russia in June 1941] 20.

And after that I no longer had any contact with either Kielce or Warsaw, only with Moscow, with the people who were in the Union of Polish Patriots 21, who also sent parcels, small ones. An overcoat, a good, navy blue overcoat – but unfortunately some mice nested in the sleeve and then I had to throw it away, yes, that’s what happened.

I didn’t know what was going on, because being in Russia we didn’t know, you see. We didn’t know that there was a ghetto, we didn’t know about the deportations to Auschwitz, we didn’t know about the uprising in the ghetto 22, for instance.

The Russians probably didn’t have either the time or the inclination, nobody talked about what was happening in Warsaw, because they had their own troubles, such as Babi Yar 23 in Kiev, where those 100,000 people were killed.

On Soviet radio, which was on from morning to night, and on the squares there were loudspeakers set up from 1941, there was mostly military-type news. The famous presenter Levitan would be talking: ‘Nashe vayska adstyupili v tyazholykh bayakh’ [Russian: Our troops have withdrawn after heavy fighting]. And that was all the news that you got from the radio. What happened to my parents I only found out after my return to Poland. In 1946, in May.

For another few years they lived in Kielce under the German occupation, until the liquidation of the Kielce ghetto 24. What my sisters did in that time I don’t know. Only one photograph from that period has survived that they are also on: Father, Mother, a group of people, a wedding – it was 1941. The ghetto in Kielce was organized in 1941 [1st April 1941] and the deportations took place in 1942. [From 20th to 24th August 1942 the Germans liquidated the Kielce ghetto; the selection was held on Okrzei Street.] And ultimately, of course, it ended as it had to end. Both the girls went to the Birkenau camp. Mania died at the age of 18 or 20. Nobody knew anything about them. They were liquidated by the Germans very quickly.

After finishing my studies [in Lwow] I got a job in this [enterprise] Kavkaz Energomontazh, which I clung to throughout the war. My jobs included gang foreman in the Bachewski vodka factory. [A factory producing vodkas and liqueurs, founded in 1782 in Wybranowka near Lwow by the Baczewski family; from the 1840s a huge, world-famous company; nationalized in the USSR.] There were these tanks to hold alcohol, these huge vats, and they had to be welded; I supervised the welders.

I found myself a little place to live, a tiny room, on the outskirts of Lwow with a Mrs. Granat, and then my beloved came back to me from Augustow.

Although that was on the Belarusian side, the language of instruction there was Polish and she had been teaching Polish. The village elder had paid her in food. But she threw that job in and came to Lwow to be with me, and from that time on we didn’t split up again.

Where we had skis from I don’t remember, but we laid a straw mattress out on those skis and that was our rock-a-bye, and in the morning we went into town. She went with me, because otherwise there was nothing to eat, and she would walk through the snow in these summer slipper things. You were very hardy back then; your nerves have something to do with it, and your resistance increases fiendishly. She wasn’t working anywhere then. And so we knocked around there.

After that job in Lwow they sent me to Tarnopol, not to the town itself but to the village of Berezowica Wielka, a few kilometers from Tarnopol. And I think I worked there until the outbreak of war [1941]. There I had to install a small boiler system. I was given very nice lodgings in the village. A large room, hollyhocks and trees growing outside the window; I had ample food, we swam in the river, the Seret, a well-known river. And there the two of us lived.

The Germans had long since crossed the border [in July 1941], and my gang and I were still finishing off a job. Only on the sixth day or something did we realize we had to get out, because the Germans were just around the corner. We rustled up a sturdy cart, and there were also a few of my friends from Lwow, Tarnopol, Jews, who piled onto that cart with me, and off we went. We set off from Tarnopol in the direction of Kiev. The road was crowded; there were Ukrainian women working on it, all with white aprons on their head, shovels in hand; probably reinforcing the verges. And so we roamed from village to village: fields of maize and fields of beans for kilometers.

And in the end we stopped in Poltava, where there was a railroad station, and by then we were planning to try to go to Asia. We sold the cart and we waited for a goods train, because there were no longer any passenger trains. Going to Asia. And in the end we got onto some platform; corruption worked, probably – a sweater or something worked, and we found out there was a train going to Tashkent.

We were in that train for a few weeks. At stations you could fish [a mugful of] kipiatok [boiling water], and the local residents sold this and that – a round of sheep’s cheese, or ‘vobla’ – dried fish, tough as the sole of your shoe.

After a few weeks we reached Tashkent. The start of life in Uzbekistan and then in Tajikistan. I made contact with my professional organization, Kavkaz Energomontazh, which had a tiny, branch in Tashkent comprising one man. I remember what he was called – Monakow. He gave me a job in Shurab [location uncertain] – that’s a place about 1,200 meters above sea level, a place with no greenery, three trees grew there.

There was a coal mine there. Fela didn’t work in Shurab. She only worked once we were in Kokanda [Kokand, a town in the Fergana district of the Uzbek SSR, approx. 160 km from Tashkent], in a sugar refinery. In Kokanda I did an installation of a steam boiler with the help of some 100 people, at least. They started building the sugar refinery there because the areas where the sugar refineries were, mostly Ukraine, had been occupied by the Germans.

From Kokanda I was relocated to Aktyubinsk. Aktyubinsk today is a large city of 300,000, but then it was a one-horse town, a largish settlement. I got a terribly infested room there, with an incredibly beautiful view of the vast, blooming steppe, and on the horizon a railroad and trains with transports of armaments shunting this way and that all day. Three kilometers from those lodgings we were installing boilers again, this time American boilers.

The Americans had signed an agreement with Russia for the supply of what they called lend-lease goods. As well as arms, there were also industrial supplies such as electric power stations and turbines. Once I commissioned a small American electric power station. I was assisted that time by a detachment of Japanese prisoners of war, excellently dressed, efficient. I communicated with them in sign language, but they understood everything so efficiently!

In Aktyubinsk there were also prisoners with criminal sentences working, not political ones, at least that’s what they said. And there were 2 Poles there. I mean 2 Jews, prisoners, Jewish singers from Warsaw, Dzigan and Szumacher 25. I didn’t meet them, but they were working in that area and I know they had an excellent life. They worked in what was called KO [cultural and educational], they worked in culture.

They were locked up in a camp at night, but they didn’t have stripes [prison uniforms]; they were dressed in these miserable rags. And during the day they sang for the workers. In a forge they did a concert, and you should have seen the faces of those prisoners, entranced by the singers.

One of the women prisoners was some artiste from Asia, she sang beautifully, and Dzigan and Szumacher sang Jewish, Hebrew songs, and they listened as if they’d been bewitched – people were starved of music of any kind, you see. Dzigan and Szumacher got out to Iran, and then into the wider world with the armies organized by Anders 26.

I met up with Artur in Asia, in Fergana [a district capital in the Uzbek SSR, approx. 240 km from Tashkent]. I even have a few photographs from Fergana, very small ones, but clear. Those [Artur’s] children, Rysio and Lilka, were brought up in the care of our sister Ziuka, who afterwards left for Israel. She was there with her husband, Chaskiel Majtek. Artur’s wife [Anka] crossed the Soviet-German border several times, because until the outbreak of the war [1941] you could travel like that.

[Editor’s note: to cross the German-Soviet border legally special permits were required, that were rarely issued.] But her last journey to Poland ended in her not being able to get back to Lwow. And she stayed in German territory, in Czestochowa, and as a result ended up in a munitions factory. She wasn’t killed, she turned up after the war.

• My life after the war

Well, and on 8th May the war ended. The authorities in Lublin were getting organized. I was probably late in receiving notification to return to Poland, that a train was being organized; I wasn’t returning alone – 700 of us from that district were returning.

The situation was such that they were mostly people of Jewish nationality, because those of Polish nationality returned via Iran. Several thousand Jews also went that way. I think about 200,000 people [Jews] survived thanks to getting sent out to those remote regions of Russia. [Editor’s note: The Central Committee of Jews in Poland registered 136,579 Jewish repatriates from the USSR.]

I was on the train for over a month. From Kokanda in Uzbekistan. I was one of two head stewards on the train. The other one had been a scout at one time, of Jewish descent, an assimilated type. We took charge of supplies, because we had to procure bread along the way.

The real head steward was some captain of Kazakh descent, constantly drunk. We weren’t given too warm a welcome on the Polish-Soviet border – the local population there gave us hostile stares, and you could hear shouts of: ‘The Yids are back!’ but there were no attempts at attack 27.

I landed up at the PUR, the State Repatriation Office, I didn’t go to Kielce, but was sent to Lodz. I went around dressed in this yellowish-colored top and trousers – I’m sure I looked like a Vietnamese refugee or worse. And I read ‘apteka’ [Polish: pharmacy] as ‘arteka,’ because I was still pronouncing ‘p’ like ‘r’ [‘r’ in the Cyrillic alphabet used in Russian looks like ‘p’ in the Latin alphabet].

And in Lodz I landed a Warsaw contact, as they say; you see in Warsaw in 1946 the authorities of the People’s Republic of Poland, PRL 28, were forming. Then I was summoned to Warsaw by one of my Polytechnic friends who had already taken up posts in the government authorities – or lower down, but high enough up to summon.

And so I went to Warsaw, where I was at once billeted to an apartment on the 6th floor, on Stalowa Street, with a family. Still with my wife. Inseparable by that time, we were. It lasted 63 years, a good spell. And I got a job straight away. At that time the [government] ministries were being set up in Poland.

I was put in power engineering, because in the Soviet Union that’s what I’d generally worked in. I was promoted fast, because they lacked people; there weren’t any experts, people with experience, and I became someone on the Central Power Engineering Board. I was this chief inspector.

I returned from the Soviet Union in 1946, two months before the Kielce pogrom. Strange, but I don’t have much of an opinion on that. News of the pogrom reached me much later. My brothers managed to hide. I was engrossed in industry, nobody talked to me on the matter, I didn’t know anything of the pogrom. I didn’t talk to the family either.

They were living in Wroclaw, we extremely seldom met up. And when we did see each other we talked about other things. During the elections in 1947 29 I traveled around Poland as an agitator, and on trains I had to listen to many anti-Semitic opinions.

Not so long ago I heard the opinion of a researcher into the history of Kielce, who claimed that the 1946 pogrom wasn’t the work of Poles but the work of the Russians, that in fact it was someone in the NKVD 30, acting through the SB 31, that had organized the pogrom in Kielce.

There are such theories. It’s understandable; nobody wants to take the blame for something like that, do they? I don’t believe it was a communist provocation. That’s rubbish! Well, where would it have got them?

I had no intention of going to Kielce at all, and never once went to Kielce. How I got in touch with the family I don’t remember, but it was probably they who found me, because they were already here, almost all the family, those who had survived in exile in the Soviet Union.

Artur and his two children survived, and my sister Ziuka, and Majtek her husband. When they came back they met up with Artur’s wife, who had survived the occupation in Czestochowa. Maurycy and his wife and little son came back from Russia. And Leopold came back, from Russia – probably, because we never talked about that at all – with both daughters and his wife.

And so then that was when I learned about my parents and about my sisters. From my brothers. I think it was about six months or a year later that we met up, because I was very taken up with my job. I couldn’t afford to take time off and go away. There was no question of any time off, because everything was in statu nascendi, everything was still coming together.

The only news about my parents was that they’d been deported from Kielce. We didn’t know exactly where, we knew that to a concentration camp. For decades I was convinced that they had been taken to Auschwitz. It was only that guy Czarny, my cousin, who had also been in Auschwitz, who told me that they’d been in Birkenau.

My brothers didn’t even talk to me on the matter; we didn’t go into detail about it. There wasn’t really any opportunity, there wasn’t anything like that. Well, they perished, such a terrible number of people perished, that town with 20,000 inhabitants perished [an estimated 21,000 Kielce Jews perished]. We didn’t talk about what death our parents died, we didn’t go into ovens, crematoria, all that came to light later, later, much later.

It’s only now, recently, that I found out from my brother-in-law, by telephone, from Israel, from Majtek, that Roza’s husband, Obarzanski, also died in Kielce in a terrible way. Apparently he was tied to a car and dragged through Kielce. Roza was killed in the quarries near Wisniowka, a few kilometers outside Kielce.

She was killed with her children Bobek and Giga. I don’t know the details. [Editor’s note: according to Żydzi w Kielce [Jews in Kielce], Emes, 1996: Rozalia Obarzanska was shot in the quarries in Wisniowka in 1941, and her children Szymon and Giga were murdered in the Kielce ghetto.]

My eldest brother Simon, who was taken to Auschwitz from Paris, deteriorated so much that he became a musulman. But he didn’t die there, after that he was taken to another camp, perhaps during a reshuffle of people who came from Western Europe. And, well, I never found out and never tried to find out how my parents died, how my sisters died. 

My wife’s brother, my close friend, survived. Edzio Filipowski [previously Mosze Baum: after the war he changed his name, like many Jews]. He was born in 1912. He died at the age of 65, more or less. He would have been 94 now too [like Mr. Gringras].

Until 1941 he was in Lwow, and then, after the outbreak of the German-Soviet War, moved to Polish territory. He was in hiding but taught at the same time, what was known as secret teaching, he traveled round villages and taught Polish children [during the occupation schools were closed and teaching was illegal]. After the war Baum married Lida. She was a Pole.

From the beginning of 1947 until the end of 1948 I worked as the head of an investment procurement mission in Czechoslovakia. I built up this little organization, a dozen or so people worked in it. In 1948 I worked in the PKPG [State Economic Planning Committee, the most powerful institution in Poland], in 1949 I was director of the Central Power Engineering Board, and then I moved to work in the heavy plant industry.

I never considered the possibility of emigrating. I had my well-defined views, very firm communist convictions. Even before the war I’d dreamed of a Poland where life would be good and fair. Where Jews wouldn’t be discriminated, there would be no anti-Semitism.

That was a dream of mine, probably straight out of books by Zeromski [Stefan Zeromski (1864-1925): prose writer, dramatist, journalist, author of novels on contemporary social and political issues], who was my idol at the time. I suspect that was it. But my brothers were neither communists nor Zionists. And they emigrated.

When they [Artur and his children] came back to Poland from the USSR, the family came together again. And then that family emigrated to Israel in the 1950s, in 1951 or 1952. No, there were no problems emigrating then. If you had the opportunity it wasn’t difficult.

Then Maurycy left with his family, with his wife Lola [Liba] and little boy Henryk. And the third, Leopold, went to Sweden, also with his wife and two daughters, one of whom, Inka, emigrated from Sweden to Israel and lives there to this day. I think she’s still alive. I’m not sure that they’d all have gone if it hadn’t been for the Kielce pogrom.

In Israel Artur set himself up a good-sized photographic firm and worked as a photographer. He was assisted by my other brother Maurycy and his wife, because she was a photographer by trade too. Artur came here, to Poland, before his death, when he was 84 or so [in the mid-1980s].

In Wroclaw that time he got hold of a set of photographs that German soldiers often used to take [during the war]: photographs of Jews and Polish peasants. Artur collected those photographs and I think he donated them to a museum in Jerusalem.

In Sweden there was Leopold. He worked in a national photographic materials factory. Leopold had a family. Maryla, his wife, died at 90, and he had two daughters, who I mentioned. Ania and Roman [Mr. Gringras’s children] went to stay with him for a month in 1963.

They had no problem getting passports – they were going on their own, without their parents. It wasn’t a whole family going, just a 12-year-old and a 15-year-old. [Editor’s note: In the 1960s very few people were allowed passports bearing the stamp “permission to go to a capitalist country”; a whole family would certainly not have got passports to go to Sweden.] One of my friends was going to Germany at the time, and took them up to Gdansk or somewhere – in any case they crossed to Sweden by ferry on their own and had a wonderful month.

I had very infrequent contact with the family in Israel. That was due to the political situation. There was total isolation at that time, you see. Since 1956 there had been no diplomatic relations 32, and contact was not permitted at all [Editor’s note: contact with family in Israel was not totally banned, but was frowned upon by the authorities].

I think I had unpleasantness, problems at work as early as 1957. The problems involved my being summoned to a certain institution [the communist party Central Committee 33] – I was deputy trade minister at the time – and told that I shouldn’t be working in [that] ministry, that I had to transfer to another job, closer to industry, and I think I moved to some other ministry.

In 1968 34 I wasn’t working in the ministry any more, because I’d left it in 1967. I’d stopped being departmental director. It was a professional demotion. I wouldn’t say I took it as my biggest defeat, because at that time it still seemed as though there was a light at the end of the tunnel.

In 1968 I was already 50-something. I retired at 64 [1975]. After that I carried on working part time. By that time I didn’t feel any pull abroad; I realized that at that age, with my skills, I wouldn’t have anything to do abroad – I wasn’t a writer.

I find it comical when they talk about communism in Russia and Poland. It was [barely] an attempt to move towards a socialist system, but the aims themselves were beautiful. It’s a well-known fact that this was the merriest block in the socialist camp.

And it was a block where the theaters functioned very beautifully, for instance, better than today, and where many very good plays were written, where many songs were written that are [still] played today.

And the great masters of cinema? Where did Wajda make his films, where did he make them? [Andrzej Wajda, b. 1926, film and theater director, one of the creators of the ‘Polish School’ (films incl. A Generation, Kanal (They love life), Ashes and Diamonds). Oscar for lifetime achievement.] In Turkey? He made them in Poland!

That now he wants to make a film about Katyn, because his father was killed at Katyn 35, I admire him for that. Do I think Katyn was a nice thing? It was a terrible thing. But when I listen to cassettes about the French Revolution...

In the apartment where we live now, we’ve been living since 1979, and before that for 30 years I lived at Mochnackiego Street. My wife didn’t work after the war. She worked before, in the Soviet Union. After the war she looked after the baby, kept house, cooked and so on.

She didn’t have to work, as things worked out; I never suggested that she look for a job. I didn’t spend a lot of time with the children [Ania was born in 1948 and Roman in 1951]. As much as time allowed. I worked away a lot.

My wife was a real thesp, and when I still had my eyesight we used to go to the theater at least once a month. I went to the Jewish Theater once or twice, but seldom. I usually went to the Polski [Polish] Theater, and to the Wspolczesny [Contemporary] Theater. I used to like swimming – I can’t swim well but I used to swim as well as anyone, breaststroke; I like taking a run-up and diving into the water best. I usually used to go swimming with my wife.

I didn’t have any contact with the Jewish world, other than personal contacts, of course, and buying matzah, but that was a much later period, I was 60 or 70 then. I never went to synagogue. After the war I read Mendele Moykher Sforim 36 and a few other things, but Jewish poetry much later.

Artur made a visit to Poland when he was 82, 83; he spent a month with me. Artur’s only son, Rysio – his girl [daughter], who was a biologist, died at the age of 50. She didn’t marry. She died of cancer in Israel, Lilka, she was called.

That son of Artur’s is about 70, and keeps in touch with Jakub [Mr. Gringras’s grandson] to some extent. They write each other sometimes – email each other, as they say nowadays. That son of Artur’s has three sons now, handsome lads, going on 40, probably.

The only one left in Israel is Maurycy’s grandson – his son, Heniek, died young for some reason – he was no more than 50, perhaps 45, when he died. Maurycy died in the 1980s, I think; he died before the eldest [Mr. Gringras’s eldest brother]. Ziuka died in Israel about five years ago, and Artur eight, maybe ten months later died of his heart. I don’t know anything about his wife.

The only person from my mother’s side who I met up with [after the war] was the one who lived with my grandfather on my father’s side in that room where my grandfather asphyxiated and died. Czarny [surname], Kazimierz, or maybe Heniek. He spent quite a long time in various concentration camps, but he turned up after the war, visited me from time to time. Czarny had a shop in Swidnica with technical goods. He had three sons. He died. His wife, too. With them, the sons, I didn’t keep in touch.

The question about my present life is one my grandchildren often ask me. It’s a metaphysical question. My fortunes are related to my body. And that is constantly degenerating. I don’t know whether it’s the nature of every old person, that you become excessively sensitive to your ailments.

Sometimes I don’t pay attention to it at all. But usually a lot of my thoughts are connected to my body, my health: did I take the right medicine, have to drink it down, should I call the doctor? 9.00 – time to take..., etc. You’re wrapped up in yourself, but it’s not a pleasant pastime.

For two years I’ve had such trouble seeing that I can’t read any more. I use cassettes from the library for the blind. And those cassettes help me take my mind off my body and get back into the world where I used to live.

I’ve got Norman Davies’ ‘God’s Playground’ [a book about Polish history] on the go at the moment, which I don’t like, and ‘The Confessions of St. Augustine,’ who talks interestingly about time. There’s a beautiful little poem by e. e. cummings about time [Mr. Gringras recites the poem ‘in time of daffodils’:]

in time of daffodils (who know
the goal of living is to grow)
forgetting why, remember how

in time of lilacs who proclaim
the aim of waking is to dream,
remember so (forgetting seem)

in time of roses (who amaze
our now and here with paradise)
forgetting if, remember yes

in time of all sweet things beyond
whatever mind may comprehend,
remember seek (forgetting find)

and in a mystery to be
(when time from time shall set us free)
forgetting me, remember me

• Glossary:

1 Mussolini, Benito (1883-1945): Italian political and state activist, leader (duce) of the Italian fascist party and of the Italian government from October 1922 until June 1943. After 1943 he was the head of a puppet government in the part of Italy that was occupied by the Germans. He was captured and executed by Italian partisans.

2 Jews in Kielce between the wars: According to census data, there were 15,500 Jews living in Kielce in 1921 and 18,000, or around 30% of the population, in 1931. They were mainly active in trade (61% of all the shops in the town were Jewish-owned) and crafts (56% of all workshops).

The leaders of the Jewish community organization were, in order, Herszel Zagajski, Dawid Rottenberg and Abram Piotrowski. In the 1920s the dominant fraction within the community was the orthodox party Agudat Israel, and in the 1930s the Zionists. The chief rabbi in Kielce was Abele Rapoport.

Kielce was also a center of Hasidism; it was home to the courts of Chaim Szmuel Horowitz of Checiny, and Mordecai Twerski of the Chernobyl dynasty. Almost all the Jewish parties of the interwar period were represented in Kielce:

Agudat, the General Zionists, revisionists, Mizrachi, Hitahadut, the Bund, Po’alei Zion, the Folkspartei, and the communists. In total some 40 Jewish associations were registered. In Kielce there was one synagogue, the Great Synagogue, built in 1902, and around 30 prayer houses.

There were well-developed religious and secular school systems and cultural societies. The Jewish Synagogue Choir was known throughout Poland, and there was also a theater company, the Jewish Art Stage. Newspapers published in Yiddish were Kielcer Tsaitung, Kielcer Radomer Wokhenblat, Kielcer Unzer Expres, and Kielcer Wokhenblat.

3 Jasna Gora: Marian sanctuary and Pauline monastery in Czestochowa. In 1382 the church was given by Prince Wladyslaw Opolczyk to the Pauline monks he had had come from Hungary. A few years later the monks were entrusted with the keeping of the painting of Our Lady of Czestochowa, the object of a cult, believed to be the work of St. Luke the Evangelist.

Soon afterwards the monastery became one of the most-visited centers of pilgrimage in Europe. The wars waged in the Polish-Czech borderland regions, in the proximity of the monastery, prompted King Sigismund II Vasa to fund the fortification of the Jasna Gora hill.

The monastery became a fortified stronghold, which enabled it to repel the attack of the Swedes in 1655. The defense of Jasna Gora from the Swedes under the leadership of Abbot August Kordecki became the legend of the monastery. Today Jasna Gora is the leading Marian center in Poland and receives more than 3 million pilgrims a year.

4 Hitler’s rise to power: In the German parliamentary elections in January 1933, the National Socialist German Workers' Party (NSDAP) won one-third of the votes. On 30th January 1933 the German president swore in Adolf Hitler, the party's leader, as chancellor. On 27th February 1933 the building of the Reichstag (the parliament) in Berlin was burned down. The government laid the blame with the Bulgarian communists, and a show trial was staged. This served as the pretext for ushering in a state of emergency and holding a re-election. It was won by the NSDAP, which gained 44% of the votes, and following the cancellation of the communists' votes it commanded over half of the mandates. The new Reichstag passed an extraordinary resolution granting the government special legislative powers and waiving the constitution for 4 years. This enabled the implementation of a series of moves that laid the foundations of the totalitarian state: all parties other than the NSDAP were dissolved, key state offices were filled by party luminaries, and the political police and the apparatus of terror swiftly developed.

5 Numerus clausus in Poland: After World War I nationalist groupings in Poland lobbied for the introduction of the numerus clausus (Latin: closed number - a limit on the number of people admitted to the practice of a given profession or to an institution - a school, a university, government office or association) in relation to Jews and other ethnic minorities.

The most radical groupings demanded the introduction of the numerus nullus principle, i.e. a total ban on admittance to universities and certain professions. The numerus nullus principle was violated by the Polish constitution. The battle for its introduction continued throughout the interwar period. In practice the numerus clausus was applied informally.

It depended on decision of deans or university presidents. In 1938 it was indirectly introduced at the Bar.

6 The Zycie Independent Socialist Youth Union: A university communist youth organization founded in 1923, active mainly in Warsaw, Cracow, Lwow and Vilnius. It was strongly influenced by the Communist Party of Poland (KPP) and the Communist Union of Polish Youth.

It acted in defense of students' economic rights and equal opportunities for ethnic minorities, and to combat anti-Semitism in higher education. It was dissolved in May 1938 along with the KPP.

7 Communist Union of Polish Youth (KZMP): Until 1930 the Union of Communist Youth in Poland. Founded in March 1922 as a branch of the Communist Youth International. From the end of 1923 its structure included also the Communist Youth Union of Western Belarus and the Communist Youth Union of Western Ukraine (as autonomous regional organizations).

Its activities included politics, culture and education, and sport. In 1936 it initiated the publication of a declaration of the rights of the young generation in Poland (whose postulates included an equal start in life for all, democratic rights, and the guarantee of work, peace and universal education).

The salient activists in the organization included B. Berman, A. Kowalski, A. Lampe, A. Lipski. In 1933 the organization had some 15,000 members, many of whom were Jews and peasants. The KZMP was disbanded in 1938.

8 Solidarity (NSZZ Solidarnosc): A social and political movement in Poland that opposed the authority of the PZPR. In its institutional form - the Independent Self-Governing Trade Union Solidarity (NSZZ Solidarnosc) - it emerged in August and September 1980 as a product of the turbulent national strikes.

In that period trade union organizations were being formed in all national enterprises and institutions; in all some 9-10 million people joined NSZZ Solidarnosc. Solidarity formulated a program of introducing fundamental changes to the system in Poland, and sought the fulfillment of its postulates by exerting various forms of pressure on the authorities: pickets in industrial enterprises and public buildings, street demonstrations, negotiations and propaganda.

It was outlawed in 1982 following the introduction of Martial Law (on 13th December 1981), and until 1989 remained an underground organization, adopting the strategy of gradually building an alternative society and over time creating social institutions that would be independent of the PZPR (the long march).

Solidarity was the most important opposition group that influenced the changes in the Polish political system in 1989.

9 Yesenin, Sergei Aleksandrovich (1895-1925): Russian poet, born and raised in a peasant family. In 1916 he published his first collection of verse, Radunitsa, which is distinguished by its imagery of peasant Russia, its religiosity, descriptions of nature, folkloric motifs and language.

He believed that the Revolution of 1917 would provide for a peasant revival. However, his belief that events in post-revolutionary Russia were leading to the destruction of the country led him to drink and he committed suicide at the age of 30. Yesenin remains one of the most popular Russian poets, celebrated for his descriptions of the Russian countryside and peasant life.

10 Birkenau (Pol.: Brzezinka): Also known as Auschwitz II. Set up in October 1941 following a decision by Heinrich Himmler in the village of Brzezinka (Ger.: Birkenau) close to Auschwitz, as a prisoner-of-war camp. 

It retained this title until March 1944, although it was never used as a POW camp. It comprised sectors of wooden sheds for different types of prisoners (women, men, Jewish families from Terezin, Roma, etc.), and continued to be expanded until the end of 1943. From the beginning of 1942 it was an extermination camp. The Birkenau camp covered a total area of 140 ha and comprised some 300 sheds variously used as living quarters, ancillary quarters and crematoria.

Birkenau, Auschwitz I and scores of satellite camps made up the largest center for extermination of the Jews. The majority of the Jews deported here were sent straight to the gas chambers to be put to death immediately, without registration.

There were 400,000 prisoners registered there for longer periods, half of whom were Jews. The second-largest group of prisoners were Poles (140,000). Prisoners died en mass as a result of slave labor, starvation, the inhuman living conditions, beatings, torture and executions.

The bodies of those murdered were initially buried and later burned in the crematoria and on pyres in specially dug pits. Due to the efforts made by the SS to erase the evidence of their crimes and their destruction of the majority of the documentation on the prisoners, and also to the fact that the Soviet forces seized the remaining documentation, it is impossible to establish the exact number of victims of Auschwitz-Birkenau.

On the basis of the fragmentary documentation available, it can be assumed that in total approx. 1.5 million prisoners were murdered in Auschwitz-Birkenau, some 90% of who were Jews. 

11 Pilsudski, Jozef (1867-1935): Polish activist in the independence cause, politician, statesman, marshal. With regard to the cause of Polish independence he represented the pro-Austrian current, which believed that the Polish state would be reconstructed with the assistance of Austria-Hungary. When Poland regained its independence in January 1919, he was elected Head of State by the Legislative Sejm.

In March 1920 he was nominated marshal, and until December 1922 he held the positions of Head of State and Commander-in-Chief of the Polish Army. After the murder of the president, Gabriel Narutowicz, he resigned from all his posts and withdrew from politics.

He returned in 1926 in a political coup. He refused the presidency offered to him, and in the new government held the posts of war minister and general inspector of the armed forces. He was prime minister twice, from 1926-1928 and in 1930. He worked to create a system of national security by concluding bilateral non-aggression pacts with the USSR (1932) and Germany (1934). He sought opportunities to conclude firm alliances with France and Britain. In 1932, owing to his deteriorating health, Pilsudski resigned from his functions. He was buried in the Crypt of Honor in the Wawel Cathedral of the Royal Castle in Cracow.

12 Bolsheviks: Members of the movement led by Lenin. The name 'Bolshevik' was coined in 1903 and denoted the group that emerged in elections to the key bodies in the Social Democratic Party (SDPRR) considering itself in the majority (Rus. bolshynstvo) within the party.

It dubbed its opponents the minority (Rus. menshynstvo, the Mensheviks). Until 1906 the two groups formed one party. The Bolsheviks first gained popularity and support in society during the 1905-07 Revolution.

During the February Revolution in 1917 the Bolsheviks were initially in the opposition to the Menshevik and SR ('Sotsialrevolyutsionyery', Socialist Revolutionaries) delegates who controlled the Soviets (councils).

When Lenin returned from emigration (16th April) they proclaimed his program of action (the April theses) and under the slogan 'All power to the Soviets' began to Bolshevize the Soviets and prepare for a proletariat revolution.

Agitation proceeded on a vast scale, especially in the army. The Bolsheviks set about creating their own armed forces, the Red Guard. Having overthrown the Provisional Government, they created a government with the support of the II Congress of Soviets (the October Revolution), to which they admitted some left-wing SRs in order to gain the support of the peasantry.

In 1952 the Bolshevik party was renamed the Communist Party of the Soviet Union.

13 Mlodziez Wszechpolska: A student organization, nationalist and anti-Semitic in character, created in 1918, ideologically linked with Narodowa Demokracja, most influential in academic circles. Reactivated underground during the war, in 1943.

After 1945 failed attempts at legalization as a party. In 1989 the organization was reactivated at a convention of nationalist Catholic youth in Poznan (current president of the board: Roman Giertych).

14 Corporations: Elite student organizations stemming from Germany [similar to fraternities]. The first Polish corporation was founded in 1828. They became popular in the 1920s and 1930s, when over 100 were set up.

In the 1930s over 2,000 students were members, or 7% of ethnic Polish male students. Jews and women were not admitted. The aim of the corporations was to play an educational, self-developmental role, to foster patriotism, and to teach the principles of honor and friendship. Meetings included readings and lectures, and the corporations played sport.

The professed apoliticism of the corporations was a fiction. Several players fought for influence in the Polish Union of Academic Corporations – the Union of Pan-Polish Youth (Zwiazek Mlodziezy Wszechpolskiej), the Nationalist-Radical Camp (Oboz Narodowo-Radykalny), and the Camp for a Great Poland (Oboz Wielkiej Polski).

Before the war most corporations were of an extreme right-wing ilk. This also included anti-Semitic attitudes. Students in corporate colors participated in anti-government campaigns and hit squads, resorted to physical violence against Jews, and supported the “lecture-theater ghettos” at universities and the idea of the numerus nullus, a ban on Jews studying.

15 Pogrom in Kielce in 1918: The end of World War I and the revival of the Polish state provoked a wave of debate on the situation of the Jews. On 11th November 1918 a pamphlet was published in Kielce that, while welcoming with joy the creation of the Polish state, also called for cultural autonomy for the Jews.

On the evening of the same day, the Jews gathered in the Municipal Theater for a rally. The speaker, Herman Frejzyngier, was called upon to make a speech in Yiddish. Some Polish youths who were also present spread the rumor that a Jewish gathering hostile to Poland was underway in the theater. This was compounded by news that a Jew had wounded an unidentified member of Pilsudski’s Legions.

A tumultuous crowd gathered outside the theater and provoked a skirmish with the security services guarding the rally. The rioting spread throughout the town: Jewish shops and businesses were smashed up (including Kaner’s jewelry store and Ellencweig’s cinema), and people were beaten up.

The situation was so serious that Gen. Waclaw Iwaszkiewicz, the commander of the Kielce garrison, ordered his troops to be brought out of their barracks to return order in the town. More than a dozen people were arrested, and a trial in 1922 sentenced 5 people to several months’ imprisonment. In all, 4 people were killed and 250 wounded in the pogrom.

16 Kristallnacht: Nazi anti-Jewish violence on the night of 10th November 1938. The official pretext was the assassination two days earlier in Paris of Ernst vom Rath, third secretary of the German embassy, by a Polish Jew named Herschel Grynszpan.

In an increasing atmosphere of tension engineered by the Germans, widespread attacks took place on Jews, Jewish property and synagogues throughout Germany and Austria. Shops were destroyed; warehouses, homes and synagogues were set on fire or otherwise destroyed.

Many windows were broken and the night of violence thus became known as Kristallnacht (Crystal Night, or the Night of Broken Glass). At least 30,000 Jews were arrested and sent to concentration camps in Sachsenhausen, Buchenwald and Dachau.

[Though the German government attempted to present it as a spontaneous protest and punishment on the part of the Aryan, i.e., non-Jewish population, it was, in fact, carried out by order of the Nazi leaders.

17 Flight eastwards, 1939: From the moment of the German attack on Poland on 1st September 1939, Poles began to flee from areas in immediate danger of invasion to the eastern territories, which gave the impression of being safer.

When in the wake of the Soviet aggression (17th September) Poland was divided into Soviet and German-occupied zones, hundreds of thousands of refugees from central and western Poland found themselves in the Soviet zone, and more continued to arrive, often waiting weeks for permits to cross the border. The majority of those fleeing the German occupation were Jews. The status of the refugees was different to that of locals: they were treated as dubious elements.

During the passport campaign (the issue of passports, i.e. ID, to the new USSR - formerly Polish - citizens) of spring 1940, refugees were issued with documents bearing the proviso that they were prohibited from settling within 100 km of the border.

At the end of June 1940 the Soviet authorities launched a vast deportation campaign, during which 82,000 refugees were transported deep into the Soviet Union, mainly to the Novosibirsk and Archangelsk districts. 84% of those deported in that campaign were Jews, and 11% Poles.

The deportees were subjected to harsh physical labor. Paradoxically, for the Jews, exile proved their salvation: a year later, when the Soviet Union's western border areas were occupied by the Germans, those Jews who had managed to stay put, perished in the Holocaust.

18 Flight of the Polish government in 1939: On 17th September 1939, when fighting was still going on against the Germans, Soviet forces invaded Polish territory, which spelled the ultimate failure of the defensive war.

The Polish government, president, and commander-in-chief of the army took the decision to evacuate the Polish authorities to Romania, with the intention of subsequently getting to France. The Romanian ambassador assured the government right of transit.

On 18th September the supreme Polish authorities crossed the border in Zaleszczyki to Czerniowice. From there, President Ignacy Moscicki delivered an address to the Polish nation in which he announced that the state authorities had been transferred to an allied country.

The dispatch of the address constituted a violation of the Hague Convention and provided the Romanian authorities with a pretext to intern the Polish authorities, which the Germans were pressing them to do.

On the same day the members of the Polish authorities were placed in isolation in several different locations throughout Romania. The Polish constitution of 1935 gave the president the right to nominate his successor in a situation of war.

Ignacy Moscicki nominated as president Wladyslaw Raczkiewicz, who succeeded in getting to France. The new president appointed Gen. Wladyslaw Sikorski prime minister of the emigre Polish government in Paris.

19 Annexation of Eastern Poland: According to a secret clause in the Molotov-Ribbentrop Pact defining Soviet and German territorial spheres of influence in Eastern Europe, the Soviet Union occupied Eastern Poland in September 1939. In early November the newly annexed lands were divided up between the Ukrainian and the Belarusian Soviet Republics.

20 Great Patriotic War: On 22nd June 1941 at 5 o'clock in the morning Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring war. This was the beginning of the so-called Great Patriotic War. The German blitzkrieg, known as Operation Barbarossa, nearly succeeded in breaking the Soviet Union in the months that followed.

Caught unprepared, the Soviet forces lost whole armies and vast quantities of equipment to the German onslaught in the first weeks of the war. By November 1941 the German army had seized the Ukrainian Republic, besieged Leningrad, the Soviet Union's second largest city, and threatened Moscow itself. The war ended for the Soviet Union on 9th May 1945.

21 Union of Polish Patriots (ZPP): Political organization founded in March 1943 by Polish communists in the USSR. It served Stalin's policy with regard to the Polish question. The ZPP drew up the terms on which the communists took power in post-war Poland. It developed its range of activities more fully after the Soviet authorities broke off diplomatic contact with the government of the Republic of Poland in exile (Apr. 1943). The upper ranks of the ZPP were dominated by communists (from Jan. 1944 concentrated in the Central Bureau of Polish Communists), who did not reveal the organization's long-term aims. The ZPP propagated slogans such as armed combat against the Germans, alliance with the USSR, parliamentary democracy and moderate social and economic reforms in post-war Poland, and redefinition of Poland's eastern border. It considered the ruling bodies of the Republic of Poland in exile to be illegal. It conducted propaganda campaigns (its press organ was called 'Wolna Polska' - Free Poland), and organized community care and education and cultural activities. From May 1943 it co-operated in the organization of the First Kosciuszko Infantry Division, and later the Polish Army in the USSR (1944). In July 1944, the ZPP was formally subordinated to the National Council and participated in the formation of the Polish Committee for National Liberation. From 1944-46, the ZPP resettled Poles and Jews from the USSR to Poland. It was dissolved in August 1946.

22 Warsaw Ghetto Uprising (or April Uprising): On 19th April 1943 the Germans undertook their third deportation campaign to transport the last inhabitants of the ghetto, approximately 60,000 people, to labor camps. An armed resistance broke out in the ghetto, led by the Jewish Fighting Organization (ZOB) and the Jewish Military Union (ZZW) - all in all several hundred armed fighters.

The Germans attacked with 2,000 men, tanks and artillery. The insurrectionists were on the attack for the first few days, and subsequently carried out their defense from bunkers and ruins, supported by the civilian population of the ghetto, who contributed with passive resistance.

The Germans razed the Warsaw ghetto to the ground on 15th May 1943. Around 13,000 Jews perished in the Uprising, and around 50,000 were deported to Treblinka extermination camp. About 100 of the resistance fighters managed to escape from the ghetto via the sewers.

23 Babi Yar: Babi Yar is the site of the first mass shooting of Jews that was carried out openly by fascists. On 29th and 30th September 1941 33,771 Jews were shot there by a special SS unit and Ukrainian militia men.

During the Nazi occupation of Kiev between 1941 and 1943 over a 100,000 people were killed in Babi Yar, most of whom were Jewish. The Germans tried in vain to efface the traces of the mass grave in August 1943 and the Soviet public learnt about mass murder after World War II.

24 Ghetto in Kielce: Created on 5 April 1941. It fell into 2 parts, the small ghetto and the large ghetto. The boundaries of the large ghetto were formed by the streets: Orla, Piotrkowska, Starozagnanska, Pocieszka and Radomska, and those of the small ghetto by Sw. Wojciecha Place and Bodzentynska and Radomska streets.

27,000 were enclosed in the ghetto - in addition to Jews from Kielce and nearby towns and villages also people resettled from Lodz, Kalisz, Cracow and some 1,000 Jews from Vienna. The head of the Judenrat from December 1940 was the merchant and industrialist Herman Lewi.

Organizations functioning in the ghetto were the Jewish Law and Order Service (120 members), the Jewish Social Self-Help Welfare Committee, a social insurance organization, a hospital, an old people's home, an orphanage, and a post office.

Groups of Jewish laborers worked outside the ghetto in quarries, metal foundries and wood processing plants, and on the railways. The ghetto liquidation campaign began on 20 August 1942. Within 4 days almost the entire ghetto population was deported to the death camp in Treblinka.

1,600 people remained. They were employed in a camp on Jasna and Stolarska streets, sorting the property of those who had been murdered. At various points in time there were 3 labor camps within the Kielce ghetto: one belonging to the munitions firm Hasag-Granat, on Karczowkowska Street (from September 1942), one in the Henrykow factory on Mlynarska Street (from June 1943), and one in the Ludwikow foundry (from June 1943). All these camps were liquidated on 1 August 1944, and the prisoners sent to the Buchenwald and Auschwitz death camps.

25 Dzigan and Szumacher (Szymon Dzigan, 1905-1980; Izrael Szumacher, 1908-1961): Famous Jewish comic double act in the interwar period. Both came from Lodz and performed together from 1927 in the Ararat theater group, first in Lodz and then in Warsaw.

Their trademark sketches were dialogues between the wiseacre Szumacher and the simpleton Dzigan. They also appeared in films (Al Kheyt, Freylekhe kaptsonim, On a heym). After the outbreak of World War II they found themselves in Bialystok, and in 1941 they were evacuated to Tashkent, where they performed in the Red Army’s “artistic brigades.”

They attempted to reach Anders’ Army, but were arrested for desertion from the Soviet army and exiled to Kazakhstan. They returned to Poland in 1947. They performed in the revue theater in Lodz and in 1949 emigrated to Israel. They split up as an act in 1952.

Életrajz

Klein Rózsa belvárosi lakásban él, szeretetteljes családi körben. Rózsi néni 100 évesen is szívesen mesélt éltének kalandos részleteiről. A család története arról tesz bizonyságot, hogy igen tehetséges családról van szó, hiszen számos tagja nemzetközi karriert futott be. Rózsi néni arcbőrének bársonyossága figyelemre és irigylésre méltó. Az interjú nagyon barátságos hangulatban zajlott, hiszen a családtagok (lánya, unokái) nagyon készségesen segítették a munkát.

Az anyai nagymamára valamennyire emlékszem. Szalpéter (Holder) Gizellának hívták. A nagypapát nem ismertem, ő nagyon korán meghalt. Még a nevét sem tudom, csak annyit, hogy Szalpéter ?, volt a neve. A nagymama a Máramaros megyei Rahón született és [Rahó (ukránul Рахів (Rahiv / Rakhiv)), oroszul Рахов (Rahov), szlovákul Rachov, románul Rahău): város a mai Ukrajnában a Rahói járás székhelye.- A Szerk.] élt. Ez a falu, egy nagy község volt, jelentős zsidó lakossággal. Nagyszüleimnek vegyeskereskedésük volt Rahón, ebből éltek. A nagymamát jól ismertem, nagyon okos, ügyes asszony volt. Mivel nagyapám korán meghalt, a nagymama vette át a bolt irányítását. Anyai nagymamám egész fiatalon, huszonévesen maradt 5 gyerekkel özvegyen, és nevelte fel nagyon ügyesen a gyerekeket. Állítólag rendkívül talpraesett nő volt. A nagymamám nagyon okos volt. A háború előtt hólyagrákban halt meg.

Az apai nagyapám Klein Mendel Wolf, születési helye Herincse volt. A család állítólag Dés környékéről jött és erdetileg Sztrulovics vagy Strulovics volt a Klein család neve. A nagymamát, kétéves koromban láttam utoljára. A neve Klein (Weiser) Aranka/Szura Golde volt. Ők végig Máramaros-szigeten [románul Sighet, korábban Sighetu Marmaţiei, németül Siget, másképpen Marmaroschsiget, szlovákul  Sihoť, ukránul Szihota): város a mai Romániában. A Tisza parti város az egykori Máramaros vármegye székhelye és egykor Magyarország faiparának és sóiparának központja volt.- A Szerk.] laktak. A nagyapámnak egy kiskereskedése volt, amit apám örökölt meg később. Lisztet, cukrot, sót, fűszereket árult. Ők korán meghaltak, és hét gyereket hagytak hátra. Nem tudok a haláluk idejéről és körülményeiről semmit.

Apám Klein (Smiel) Lázár volt. 1876. július 23-án született Máramaros-szigeten, és 1944-ben deportálták édesanyámmal együtt Auschwitzba. Apámat anyámmal biztos, hogy össze sadchenolták, ez akkor így volt szokás. Apámék, nyolcan voltak testvérek. Ilka, Izidor (Israel), Ábrahám, Joel, Simehana, Mariska, Henrik. Apám családja tartotta a zsidó szokásokat, vallásosak voltak, de nem voltak ortodoxok.

A család apai és anyai ága is neológ volt. Ami biztos, hogy apám soha nem járt kaftánban, nem volt hosszú pajesza stb., nem várta a Messiást, hanem földet vett Palesztinában és a cionizmusban hitt. Apám két barátjával együtt megalapította „Cionista Mozalom Egyesületet” Máramarosszigeten, miután Herzl Tivadar könyve megjelent. A máramarosi rabbi ezért kiátkozta. Apám nagyon nagy cionista volt, és akkor ez még újdonság volt, de nem csak hogy újdonság, hanem büntették is. Még a zsidóság sem merte nyíltan vállalni ezt a cionizmust, mert nagyon újszerű volt. Tanulmányozták Izraelt, és a zsidó eredetet. Ő ki akart vándorolni Palesztinába, de akkor még nem nagyon lehetett. Vett földet is Palesztinában, de hogy hol, azt nem tudom. Dunamban számolta a területet, ezt mindig hallottam otthon. A dunam volt a föld mértékegysége. Nem tudom, hogy mi lett ezzel a földdel később. Ez zsidó ügy volt, hogy meg kell szerezni újra Izraelt. Sokféle cionista egylet volt Máramarosszigeten. Erős volt nagyon a cionista mozgalom. Az ortodox rabbi Teitelbaum rabbi, ahogy már említettem, kiátkozta apámat. A Teitelbaum család, egy nagy ortodox rabbi család volt Máramarosszigeten. Nagy szerepet játszottak az akkori erdélyi zsidóság életében. A Teitelbaum család, ősi erdélyi zsidó család volt, mindenki rabbi volt a családjukban. Gyönyörű házuk volt, meg szép helyen laktak a városban. Nagyon tekintélyes és befolyásos emberek voltak akkor. Apám örökölte meg a fűszerüzletet, és vezette anyámmal hosszú éveken át. Erről még a későbbiekben lesz szó. Az apám járt mikvébe.

Klein Ilka férje Jakobovics Móric volt. 6 gyerekűk született: Rózsi, Adolf, Hermin, Helénke, Imre, Mariska. Közülük 3 leszármazottról tudok. Rózsi lánya, Sara Meruk, aki ma 70 és 80 év között lehet és az USA-ban él, tán ott is született.  Nagy vagány csavargó volt a hölgy, az Antarktiszon is megfordult, meg más rendkivüli helyen. Egy fia van, Michael. Ő maga, mármint Sara fiatal éveiben valamelyik amerikai elnök feleségének volt a titkárnője. Klein Ilkát és férjét deportálták. Nem tudom hogy hova csak valószínűsítem, hogy Auschwitzba, de nem jöttek vissza.

Klein Mariska és férje Wettenstein Mór és két gyereküket Jolánt és Bélát Máramarosszigetről deportálták,  egy lányuk, Juci, megmaradt, a férje révén Gottesmann Juci, aki Izraelben élt és halt meg néhány éve.

A harmadik leszármazotti ág Imre, az ő felesége Bözsi volt és lányuk, dr Jardéni Mirjam, Izraelben él, történész. 

Klein Izidor azaz dr. Klein Izrael, orvos, még az I. világháború előtt és alatt és utána is Máramarosszigeten élt. Több könyvet is írt, ebből egyet sikerült több éves kutatás után megtalálni, ez pedig a "Muszkajárás Máramarosszigeten 1914. október 3-6-ig" című könyv. Amúgy az I. vh után dúlt nagy spanyolnátha járványról, amelyik több áldozatot szedett, mint a háború - is írt könyvet. Egyébként a muszkajárásos könyvében meg a család történeteiből tudjuk, hogy a járvány idején meg az oroszoktól való rettegés okán majd minden orvos elmenekült  Szigetről [Máramaros]. Izidor nem!! Végig állta a sarat és éppen ezért is nagy tiszteletben állt a városban. Klein Izidor felesége neve Wieder Eszter volt.6 gyerek született itt is, Imre, Margit, Géza, Laci, Annus, Ferike. Ebből egy ágról tudok beszámolni, ez az Annus nevű lány és leszármazottai. Velük tartjuk a kapcsolatot, Izraelben élnek. Annus igazi úttörő volt, ifjú hölgyként nekivágott és még talán a 20-as évek végén vagy az 1930-as évek elején  kiment Palesztinába. Ott ismerkedett meg  a Tokajból származó Frankel Hugóval, akivel összeházasodott és két gyerekük született,  Gideon, majd Sara 1935. április 6-án. Hugó 1948.okt.19-én Izraelben a háborúban halt meg, míg a fia Gideon az 1967-es 6-napos  háborúban egy néhány hetes kislány Avivi apjaként. Hugo az Irgunban együtt harcolt és jó barátja volt a későbbi miniszterelnöknek Menahem Beginnek.  Saranak nem született gyereke és nem ment férjhez, viszont diplomataként, majd újságíróként  dolgozott, sőt még most is dolgozik az izraeli rádiónak. Vele tartjuk a  kapcsolatot. Annus néni tavaly halt meg, szegény már teljesen vak volt és agyilag is leépült. Izidor és a felesége Máramarosszigeten  maradtak, valamint Imre fiúk akiből orvos lett és felesége, aztán Géza, Laci, Ferike, Margit mind-mind, onnan vitték el őket 1944-ben Auschwitzba.

Klein Joelről annyit tudunk, hogy két gyereke, Juliska és Henrik született. Juliska férje Szarvas János, akitől két lány Médi és Klári születtek. Szarvas Jánosék a háború után, az 50-es években Budapesten a Liszt Ferenc téren laktak, ahová a kitelepítés után alérletbe befigadták Klein Henriket és feleségét. Klein Joelt és feleségét is deportálták Auschwitzba. Médi férje egy Schwartz nevű volt, míg Klárié egy Fekete nevű valaki.

Klein Ábrahám, felesége Moskovics Szeréna, gyerekeik Karola és Henrik nevű utódok. Karola férje Fuchs Miksa, gyerekeik Olga, Miki voltak. Olga később Izraelben élt, egy román Iasi-ból származó  zsidóval, Doru volt a neve. Izraelben haltak meg egymást követően kb. 10 éve. Mikit deportálták és ott halt meg édesapjával Ábrahámmal együtt. Henriknek egy Hersl nevű fiúgyereke született, de róla nem tudunk továbbit. Ábrahám életéről annyit tudok még, hogy valamikor kiment Amerikába, de később visszajött.

Klein Simehanenak (Hanna)  3 gyereke volt, Izsák és Patti(József) és Henrik. Férje neve Nachman Kahan volt. Ennyit tudunk róla. Simehane gyerekei közül Izsákot az oroszok lefejezték 1945-ben, miután visszajött a deportálásból. Nem tudjuk miért. Henrik Norvégiába került és ott él vagy élt.

Egy öccsük volt, aki Pesten élt, kitanult ékszerésznek. Őt Klein Henriknek hívták. Klein Henrik/ Chaim, Mózes), 1887. április 1-jén született Máramarosszigeten és Budapesten 1967-ben halt meg. Henrik ezüstgyáros lett Budapesten. Pontosan nem tudom hány, de kb. 10 -20 munkással/ alkalmazottal. Ezüst dísztárgyakat, tálcákat, gyertyatartókat, evőeszközöket gyártottak (Én később pl. az egyik munkásnőjétől vásároltam saját magamnak a hamis papírokat.) Ő később nagyon gazdag lett, nagyon jó üzletember volt. A gyár a mai Belváros közepén, a mai Madách téren volt. Az eredeti épületet lebontották, később, a 80-as években ott a Centrál nevű önkiszolgáló étterem volt, ma, ha jól emlékszem talán élelmiszerüzlet. Felesége lengyel származású, de már Magyarországon, 1893.szeptember 15-én született Wágschál Józsa/Mici nevű tündéri asszony volt, aranyszívű tüneményes. 1980 decemberében halt meg, sajnos akkor már néhány éve szenilisen. Két lányuk, Edit (1919-1944) és Márta/Lici (1923. január 18.- 2005.január 1-én ) ahogy mi hívtuk. Editet már férjes asszonyként 3 hetes gyerekével Székesfehérvárról deportálták, ahonnan persze egyikük sem jött vissza.  Henrik a felesége és a másik lány Lici, Pesten svéd menlevéllel csinálták végig a háborút és egyiküket sem deportálták.  Lici orvos szeretett volna lenni, de a háborús idők miatt nem sikerült, így ápolónőnek tanult. Végül tekervényes élete útján, az 50-es években börtönben töltött évek után az Óra- Ékszer Vállalat egyik boltjában dolgozott, onnan ment boltvezetőként nyugdíjba. Gyereke nem született, egy nála sokkal öregebb hamiskártyás, pontosabban szerencsejátékos férjétől. A férj, Vizsolyi Miklós zsidó volt valamilyen nemesi rangot elnyert családból származott. Lici két éve halt meg. Fantasztikus kézügyessége volt, gyönyörűen kézimunkázott rajzolt, több nyelvet tudott és jó írás készsége volt. A háború után 1950-ben 24 óra alatt kitelepítették Henriket és feleségét vidékre, a Kunságba, mindenüket elvették, mint 'burzsujoktól'. Végül a hatvanas években visszaköltözhettek előbb Budakeszire, majd Pestre. Persze semmijük nem volt, ismerősök fogadták be őket. Henrik bácsi mindenféle apróbb-nagyobb tárgy, használati eszköz javítását elvállalta a Liszt Ferenc téren, abból éltek. Felesége Mici avagy Micurka 1968-ban halt meg, idősödvén Lici lányával lakott haláláig. Még a háború előtt volt egy nyaralójuk Csörögön több száz gyümölcsfával.[A település a Duna bal partján, Váctól 4 km-re keletre a Gödöllő felé vezető út mentén található. Földrajzilag a Keleti-Cserhátból sugárirányban induló, kelet-nyugati irányú „kőzet- folyamok” alkotta hegyoldaltól a Hartyán-patak által bezárt területen helyezkedik el.- A Szerk.]

A testvérek közül, apám örökölte a boltot, ami Máramarosszigeten a Városháza mellett volt. Ez egy vegyeskereskedés volt, amiben fűszert, cukrot, lisztet árult, és terménykereskedéssel is foglalkozott. Volt egy segédje is a boltban apámnak, emlékszem. Ő nem volt zsidó. Be volt építve üzletbe egy olyan ládaszerű tároló, és azokban tartották a terményt. Jöttek a háziasszonyok, és apámék ilyenkor ott kimérték az árut. Akkoriban otthon sütötték a kenyeret, a kalácsot, meg bevitték a pékhez. Élesztő is volt, meg só is a boltban. A sónak nagy szerepe volt, mert Máramarossziget mellett voltak a nagy sóbányák. Az egyik bányatulajdonossal apám jóban volt. Nem volt zsidó, de gyakran jött hozzánk vendégségbe.

Édesanyám Klein Lázárné (szül. Szalpéter Adél), 1881-ben született Rahón. Anyja neve Holder Gizella volt. Édesanyámat 1944-ben apámmal együtt, Auschwitzba vitték, és ott halt meg. Ami a mamát illeti, ő is a saját haját fésülgette, nem volt parókája. A neológ hagyományok szerint tartotta a szokásokat.

Négy testvére volt, Szalpéter Jimmy/Izrael, Anti, Róza, Rebeka.

Rózának hat gyereke volt,  Jolán, Jenő, Helén, Tuli (Vilmos), Lódi (Rózsi), Ella, egy Kallós Dezső nevű férfi volt a férje. Kallós Dezső, egy nagyon ügyes fakereskedő volt, és itt laktak Máramarosszigeten. Nagyon gazdagok voltak. Jolán és gyereke, Jenő, Helén és gyereke Auschwitzban haltak meg. Lódi/Rózsi Kanadában élt, és kb.25 éve meghalt. Egy, most már 50 körüli lánya van, Vivian, aki egy svéd zsidó, korábban az Ericsonnál dolgozó fejlesztőmérnökhöz ment feleségül. Két gyerekük van és Kanadában élnek. Tuli/Vilmos néhány éve halt meg az USA-ban, felesége Ibu, gyerekük nem született.  Ella, akivel tartjuk a kapcsolatot Svédországba került, amikor felszabadult a koncentrációs táborból egy svéd mentőakció keretében. Ott ismerkedett meg egy német baloldali érzelmű zsidó menekülttel, Georg Schmidttel. Georg, Hitler hatalomra kerülésekor menekült el Németországból, Csehországba majd Svédországba. Svédországban, Stockholmban éltek, és Georg közel 100 évesen néhány éve halt meg. Ella, aki egy tündér, sajnos nagyon beteg, de él.  Házasságukból egy lány, Rose született. Rose irónő, elég jól ismert Svédországban, gyerekkönyveket ír, több nyelvre lefordították műveit. Férje nagyhírű orvos, aki egyebek mellett az orvosi Nobel-díjat odaítélő bizottságban is dolgozik. Három nagyon tehetséges gyerekük van, Leo, Rebeka és Samuel. Leo újságíró 3 gyerekkel két nőtől. Rebeka orvosnő, szobrász és festőművész, két gyerekkel. Már több kiállítása is volt Stockholmban, amellett hogy orvosként dolgozik. Férje szintén orvos, amellett sikeres krimiíró. Samuel orvosi egyetemet kezdett, abbahagyta, majd újságírásra adta a fejét, orvosi témákkal foglalkozik.

Rebeka, édesanyám testvére hozzáment egy David Rosenthalhoz. Még itt ment férjhez Magyarországon., de később Amerikába mentek.  Ő volt a legfiatalabb. Ott két gyerek született, Rose és Alex.

Izrael/Jimmy aki ha jól emlékszem elsőként ment ki a testvérek közül Amerikába az első világháború után valamikor, és az USA-ban halt meg nem tudom mikor.

Anti (Antal) is kikerült Amerikába már fiatalon. Antinak üzlete lett Amerikában. Ő nagyon szép kort élt meg, és az egyik húgom [Aranka] hozzá ment férjhez. Mivel ezt az akkori törvények sem díjazták volna, elmentek Amerikába, az ismeretlenségbe. Ott élt ugyan Anti testvére Rebeka, nem tudom sajnos, hogy mikor ment ki, stb. Nem tartották direkt a kapcsolatot, hogy ne derüljön ki a közeli rokoni szál, annál is inkább mert az Arany-Antal házasságból született egy fiú, Irwin.

Teljesen normális volt, kedves kellemes, de visszahúzódó nagyon magas csinos férfi. Néhány éve 50-es éveiben rákban meghalt gyerek nélkül. Nem hiszem hogy valaha megtudta, hogy a szülei rokonok is voltak, de ezt biztosan nem tudhatom. A családi legenda szerint Aranyba szerelmes lett és talán viszont is, egy máramarosszigeti katolikus fiú, egy jogász, de a szülők egyik oldalról sem akartak hallani erről a házasságról. A fiú öngyilkos lett és meghalt, Arany meg hozzáment a nagybátyjához. Házasságuk nem volt túl boldog. Arany nyirokmirigyrákban halt meg, 61 éves korában 1970-ben.

Mi hatan voltunk testvérek. Klein Zoli (Zsigmond) aki még Rahón született 1904-ben, Jankó (Jenő),) 1906-ban és a többiek is mind  már Máramarosszigeten, én Rózsi 1907-ben, Arany (Aranka) 1909-ben, Ilona (Cica) 1911-ben , és a legfiatalabb Miklós  1921-ben.

A testvérek mind a hárman kimentek Párizsba. Jankó 1924-ben ment ki elsőként, 18 éves korában, majd Zoli.  (Később, 1937/38-ban a harmadik fiú, Miki is ) A numerus clausus miatt mentek ki. Jankó az orvosi egyetemre ment. Talán apám is adott pénzt erre az útra, de aztán ők később már megkeresték a kintléthez való pénzt. Pár évvel később, követte őt Zoli. Ők még nem tudtak románul. Mind a ketten a katolikus gimnáziumba jártak Máramarosszigeten, ott érettségiztek. A katolikus gimnáziumba jártak, mert apámnak voltak ott kapcsolatai, meg ismerősei. Volt katolikus és református gimnázium is Máramarosszigeten. Zsidó nem volt már. Jankó általános orvos lett Párizsban, és sokáig dolgozott, mint orvos. Saját rendelője volt. Nagyon jó praxisa volt, rengeteget dolgozott. Ő ott Párizsban alapított családot. A feleség még él, de gyerekük nem volt.  Jankónak Simone Danzinger volt a felesége, aki eredetileg lengyel zsidó származású, még Lengyelországban született.  Jankó 1994-ben halt meg.

Zoltán volt a legidősebb, ő 94 évesen halt meg. Míg Jankó nagyon jó fejű fiú volt, Zoli az kevésbé, ill. nem tudjuk csak azt, hogy sokat kártyázott, meg mindenen járt az esze. Mindenesetre nehezen tudott leérettségizni. Persze nem vették föl őt sem otthon az egyetemre, és akkor ment ki a Jankó után. Zoli gyógyszerész lett és a felesége Paulette Last is az volt. Zolinak is zsidó volt a felesége, aki már Franciaországban született. A legidősebb bátyámnak Zolinak volt egy lánya Mirelle. Zoli felesége 2001-ben halt meg. Mireille, aki 1947-ben született, az anyja elött 2000-ben halt meg. Nagyon meghízott, de nem tudjuk, hogy miben halt meg. Zoliéknak patikájuk volt Párizsban, nagyon jó helyen. A feleség sokkal gazdagabb volt a Zolinál, több gyógyszertára is volt a családjának. Zoli mielőtt patikát nyitott volna, először valamelyik francia gyógyszergyárnak dolgozott. A család a rue Mechain-on lakott. Zoli 90- en túl volt, amikor meghalt, Jankó 88 éves volt. Zsidó temetőben vannak eltemetve Párizsban. Ők egyébként ott kint tartották a zsidó közösséggel a kapcsolatot, meg a vallást, a neológ hagyományok szerint.

Arany született negyediknek. Szalpéter Antal volt a férje, aki mamám testvére volt. Egy fiuk volt Irwin. Ők New Yorkban éltek és már mindhárman ott meghaltak.

Ilona (Cica) 1911-ben született, és 2000-ben halt meg. Viktor Groza volt a férje. Viktor 1902-1999 között élt. Gyerekük nem volt. Cica és Viktor szerelme Máramarosszigeten kezdődött és több évtizeddel később Cannesban, mindkettőjük halálával ért véget. Viktor, aki Máramarosszigeten dolgozott már  mint fiatal jogász - aki egyébként a rendőrség kötelékében teljesített szolgálatot - kinézte magának az akkor még nagyon fiatal Cicát, aki nagyon szép lány volt. Rendszeresen járt teniszezni, ahová Viktor követte és emlékeim szerint valahol így látták meg egymást. A nagy román Groza családból származó Viktor kibontakozó szerelmét  egy zsidó lánnyal nem nézte jó szemmel tulajdonképpen egyik család sem. Viktort ugyan nagyon szerették a szüleim, rendszeresen bejárt a boltjukba ahol aztán Cica is segített,  csak a házasságról hallani sem akartak.  Viktor családja  elzárkózott minden közelebbi kapcsolattól, sőt Viktort saját Apja feljelentette, hogy egy zsidó lánynak udvarol. Ezzel az apai gesztussal elhelyeztette  Erdélyből Székesfehérvárra. Az áthelyezéssel nem érte el célját, ők ketten kitartottak egymás mellett. Viktor apja aztán sok-sok évvel később, már a halálos ágyán kért bocsánatot ezért a fiától. Viktor kitartott Cica mellett, amikor Cicát deportálták és előtte is ellenállt a családi nősítési kisérleteknek, bár az igen jó partinak számító snájdig fiatalembert sok szép lány környékezte a családi fáma szerint. Cicát aztán deportálták a szülőkkel együtt Máramarosszigetről. Megjárta Auschwitzot, de mint mondta, életre volt ítélve és hazakerült. Aztán Viktor és Cica a háború után összeházasodott és Nagyváradon éltek, ahol Viktor rendőrkapitány volt. Ott éltek, amíg Viktort le nem tartóztatták és politikai okokért, mint volt rendőrkapitányt,  börtönbe zárták az 50-es években. A szokásos forgatókönyv szerint Cicának nem adtak információt miért és hova került a férje, sőt megfenyegette a rendőrségen egy 'jó ember', ha sokat kutakodik, akkor 'Te már voltál Auschwitzba, visszakerülhetsz' mondta. Cica évekig alkalmi mezőgazdasági munkákból tartotta fenn magát, a barátok persze ilyenkor elfogytak. 1955 telén, Sztálin halálát követően aztán Romániában is megnyíltak a börtönök annak aki túlélte -  Viktort kiengedték. Csontsoványan válogatott kínzásokat túlélve eljöhettek Lengyeltótiba 1956 nyarán ahol éltünk [város Somogy megyében.- A szerk.], hogy ott orvosi felügyelet mellett feltáplálják Viktort. Ez valamennyire meg is történt. Amikor letelt az ittartózkodásra engedélyezett idő, megvették a Nagyváradra szóló jegyet, ami 1956. október 23-ra szólt Budapestről. Persze aznap már nem tudtak elutazni. A férjem testvéréhez, Sári/Mária nénihez mentek, aki a Keletihez közel, a Thököly úton lakott a férjével. Ott a pincében meg velük élték át az 56-os pesti eseményeket. Amint tudtak visszajöttek Lengyeltótiba. Onnan először a Jugoszláv határon át akartak disszidálni, ahol sajnos elkapták őket. Szerencsére a férjem somogyi és dunántúli kapcsolatainak sok-sok pénzzel el tudta intézni, hogy elengedjék őket. Ha kitoloncolják őket, vissza Romániába, akkor biztos kivégezték volna vagy a legjobb esetben, örökre lecsukják Viktort. Másodszorra azután Ausztria felé sikerült kijutniuk. Franciaországba mentek, majd végül az USA-ban kötöttek ki Cica szakácsnőként, Viktor mixerként, sofőrként, fegyveres kísérőként. Nyugdíjasként visszatelepültek Franciaországba és Cannesben éltek és haltak meg. 

 Cicát, aki ottmaradt Máramarosszigeten, együtt deportálták a szüleimmel. Cica túlélte a deportálást. Ő mesélte, hogy Mengeléig voltak együtt a szüleimmel. Addig, mert ugye akkor egyik jobbra, a másik balra. Tehát a szülőket rögtön a gázkamrába, vagyis ott látta utoljára őket. Ő mesélte, hogy Mengele maga osztályozta az embereket. Azt mondta Cica, hogy utána 10-20 évvel is bárhol megismerte volna, mert őket akkor ő osztályozta.

Cica is nagyon kalandos úton menekült meg. Ő végigcsinálta Auschwitzot,  Egy nagyon, jó fizikumú, nagyon csinos, erős nő volt. De mindig azt mondta, hogy ő életre van ítélve, mert, mert pl. a legvégén, amikor már tudták a németek, hogy elvesztettek mindent, és akkor lőtték össze-vissza a rabokat, volt, hogy kihajtottak 400-500 embert a mezőre, és négyen élték túl.Köztük ő is.  Lelőtték őket egyszerűen. Erre a történetre nagyon emlékszem.

Mengele rajta nem kísérletezett, és nem került be semmilyen tudományos kutatásba.

Miklós/ Miki volt a legfiatalabb, ő is még él. Ő 14 évvel fiatalabb volt nálam. Szegény anyám kétségbe volt esve, amikor terhes lett vele, minden nap beült a forró vízbe, de Miki megszületett. .Anyám 40 éves már akkor. Miki 1921-ben született, és talán a testvérek közül, ő futotta be a legnagyobb karriert. Folytatva két idősebb báty (Jankó és Zoli) példáját, ő is kiment Párizsba. Első felesége Michele volt, akitől elvált. Ebből a házasságból született három gyerek. Második felesége Marie- Christine, ő jóval fiatalabb nála, 1953-as születésű. Miklós, Franciaország első állatorvosa lett. Egyébként is egy nagyon erős egyéniség, és egy önmutogató típus. Hírnevet szerzett magának világszerte.  A francia tévében is rendszeresen, hosszú évekig volt műsora, és a rádióban is, még most is időnként. Most már nyugdíjas, de nagyon aktív.

Mikor még Jaques Chirac Párizs polgármestere volt, akkor elég jó kapcsolatba kerültek, mert Chirac segítségével nyitotta meg Miki Franciország első vakvezető kutya-iskoláját.

Egy igazi nagy vagány volt, meg nőfaló, azon kívül, amikor már egy kicsit úgy lenyugodott, és az állatorvosi praxisát folytatta, akkor meg egy csomó filmsztárnak a kutyáját gyógyította. Például  Brigitte Bardot házi kedvenceit, meg  Brigitte Bardot húga állítólag  a barátnője is volt egy darabig; szóval ilyen történetek vannak róla. Írt több könyvet, és abban pl. a Brigitte Bardot- val van együtt lefényképezve. Ezen kívül pedig  a francia elittel is nagyon jóban volt. Olyan társasággal járt össze, meg olyan nagyvilági életet élt, úgyhogy ő teljesen kilógott a családból. A II.világháború alatt az állatorvosi egyetemről, a háztetőkről menekült a Gestapo elől Spanyolországba. Részt vett az ellenállásban és a Gestapo kereste, az utolsó pillanatban menekült el. A háború után az ENSZ-nek dolgozott néhány évig a menekültekkel foglalkozott  Állatorvosként a világ hírességeivel volt kapcsolata, az afrikai Safari parkokba járt  és oroszlánoknak húzott fogat meg  vadállatokat kezelt, operált.  Később Frejusben, a Földközi tenger partján volt szabadon tartott állat-életmóddal müködő állatkertje.

A testvérek sorában én vagyok a harmadik, Klein Rózsa.  Máramaros-szigeten születtem 1907-ben, még az Osztrák-Magyar Monarchiában. Ott jártam iskolába. Volt egy zsidó elemi iskola, Máramarosszigeten Darvasnak hívták hivatalosan. Itt még magyarul tanultam. Az volt akkor a legjobb iskola a városban. Oda négy évet jártam. 10 éves koromtól polgáriba jártam négy évig, a Liceum utcába. Aztán mentem a gimnáziumba. Ez már román nyelvű lánygimnázium (Liceul de Fete Domnita Ileana) volt. A második évben két hétig bojkott alatt voltam, mert lelepleztem az iskolatársaimat hogy a Horst Wesselt éneklik. Bementem az igazgatóhoz, akit Sanjuan-nak hívták és megkérdeztem, hogy szabad-e az iskolában ilyen tartalmú és szövegű indulót énekelni. Az igazgató kihirdette az iskolában, hogy tilos az iskolában ezt énekelni és mindenki tudta, hogy én szólaltam fel az igazgatónál. Két hét múlva latin dolgozatot írtunk ahol már kellett az osztálytársaimnak a segítségem. A bojkott megszűnt, többet nem énekelték a dalt, és az enyém volt a legjobb dolgozat. 1927-ben végeztem a lánygimnáziumban. Az első világháború után a románok megkapták Erdélyt. Onnantól már csak román lánygimnázium volt ötödiktől. Abban az időben, aki az iskolában egy magyar szót kiejtett, büntetést kapott. 1927-ben érettségiztem. De olyan gyorsan megtanul egy nyelvet az ember. Emlékszem, harmadikos koromban bevittek a fiú osztályba, mert nagyon jó latinista voltam. Nagyon szerettem, és ezért nekem nagyon könnyű volt megtanulnom idegen nyelveket. A szavak 98 százaléka a románban latin eredetű. Szóval harmadikos koromban bevittek a hetedikbe ismeretlen latin szöveget fordítani. Ott adtak szöveget egy teljesen idegen latint nekem. Taknyos kislány voltam, és féltem két napig az utcára menni, mert féltem, hogy a hetedikes fiúk az utcára mennek és megvernek. Az érettségimre is méltán nagyon büszke vagyok, mint életem egyik legnagyobb sikerére. Akkoriban Romániában bevezették a francia típusú érettségit, 10 középiskola tanulói közül az első helyen végeztem, így szereztem meg az érettségit. A lapok is írtak rólam, nem mellékesen megjegyezve, hogy lám-lám itt nincs is antiszemitizmus, hisz egy zsidó lány lett a legjobb. Én hét nyelven tudok a mai napig is.

Máramarosszigeten két helyen laktunk. Az elsőre nem emlékszem, mert ott csak pár évig éltünk, nincs emlékem róla. Annyit tudok csak erről a házról, hogy a református egyház tulajdonában volt. A másik ház, amire már én is emlékszem az a Rózsa utcában volt és az már a miénk. A máramarosszigeti házunk nagyon szép volt. Három szobánk volt, nagy kertünk és udvarunk.

Nálunk mindig cselédek voltak, általában kettő. Volt egy szakácsné (aki természetesen zsidó volt), mert kellett főzni és vásárolni. Anyám az üzletben volt, nem tudott ránk főzni. Szobalány is volt, ő törődött a házzal. Ők vezették ketten a háztartást. A cselédek Máramaros megyéből voltak. Ha jól emlékszem magyarul beszéltek.

Kóser háztartást vezetett anyám természetesen. A nagymamám meg pláne. A szakácsnő, az zsidó volt, így mindent tudott, amit a kóserségről tudni kell. Nekünk viszont nem volt freulaeinünk, ahogy az más rokoncsaládban megvolt. Nekünk arra már nem tellett. Az én szüleim nem gyújtottak szombaton villanyt, jó zsidók voltak, és mindig volt egy cseléd, aki meggyújtotta a szombati gyertyát. A szobalány nem volt zsidó. Ő rendezte a szombati dolgokat.

Volt mosónőnk is. Minden héten volt nagymosás. A mosónő nem volt zsidó, ott lakott Máramarosszigeten. Anyám nagyon nagy háztartást vezetett, hiszen hat gyerek volt a családban. A parasztok népviseletben jártak akkor Máramarosszigeten. A szakácsnő, a szobalány nálunk rendes levetett ruhákban jártak.

Háziáldás (mezüze), volt az ajtónkon, ez akkor természetes volt a zsidóknál. Apámék rendesen betartották a vallást, és nekünk is gyerekeknek be kellett tartani. Máramarossziget nagyon nagy hely volt, mikve is volt természetesen. Sokkal több zsidó élt ott, mint a közeli Szatmárnémetiben. Nagyon vallásos hely volt.

Mi otthon magyarul beszéltünk. Németül is tudtunk, de inkább a nagynénimék, akik nagyon gazdagok voltak, ők beszéltek jobban, mert ott volt német fraulein. Apám jiddisül is tudott. Én is tudtam, a testvéreim is tudtak, de mi otthon magyarul beszéltünk. Hallomásból tanultam meg, meg voltak olyan rokonok, akik nem tudtak olyan jól magyarul. Velük jiddisül beszéltünk. Én ma is tudok, beszélem a jiddis nyelvet csak nincs kivel.

Apám minden ünnepet és zsidó szokást megtartott. Megtartottuk természetesen a széderestét, ami két napig zajlott. Apám rendezte, ő olvasta fel a Hagadat, a fiútestvéreim segédletével. A két bátyám tanult héberül, mert akkor a fiúkat küldték külön tanulni a héderbe. A lányokat nem küldték. A szédereste nálunk héberül ment. A szöveget le is fordíttatta apám a bátyáimmal, hogy mi is megértsük. Minket lányokat nem tanítottak héberre. Ami előírás volt, azt mind betartotta apám. Húsvéti ételeket főzetett anyám. Anyám mindent betartatott, ami az ünnepi előírásokat illette. Külön húsvéti edényeink voltak. Azt a padláson tartottuk. Ilyenkor, ki lettek cserélve az edények, a két konyhai stelázsi el volt teljesen változtatva. A padlásról hozták le a bátyáim az edényeket, emlékszem.

A Hanukát is mindig megtartottuk. Játszottunk a trenderlivel, és mézet ettünk. Fánkot is sütöttünk. Ezt a zsidó szakácsnő csinálta.

Hosszúnapkor böjtöltünk. Én még most is, 100 évesen is böjtölök. Amíg kislány voltam, addig nem kellett, de nagyobb korban már böjtöltünk. Ilyenkor be volt zárva az üzlete apámnak, és elmentünk a zsinagógába. Egész nap ott voltunk. Szagolgattuk a szegfűszeges almát, ezt anyám csinálta mindig.

Sátoros ünnepekre jól emlékszem, mert nekünk nagy kertünk és udvarunk volt. Az udvaron csináltákmeg a sátrat minden évben apámék a fiútestvéreimmel. Úgy emlékszem, hogy nádból volt az oldalfala. Meg is volt az nálunk, a padláson. Az ünnepkor apámék lehozták, és minden évben fölállították. Sátoros ünnepekkor ott ebédeltünk a sátorban. A reggeli és a vacsora nem itt volt, hanem a lakásban. Föl volt díszítve a sátor papírdíszekkel. Vágtunk papírból figurákat, meg papírdekliből. A sátor fonott volt. A padláson tartottuk a nádat.

Ezeket mi csináltuk lányok anyámmal. Anyámnak és apámnak a testvérei is segítettek. Egész nagy rokonság jött ilyenkor hozzánk. Később már nem emlékszem. Mert én jöttem, mentem.

Volt Máramarosszigeten sakter is, mi is ott vágattuk a baromfit. Csak az én apám, ahogy már említettem, nem volt rabbi párti.

Egy fontos gyerekkori élményem van, amit szeretnék elmesélni. Karácsonyoknál volt olyan év, hogy a zsidók féltek a pogromoktól, mert ráfestették a keresztény házakra a keresztet az ukránok és a ruszinok. Volt úgy, hogy féltünk mi is karácsonykor és elmenekültünk Máramarosszigetről. Ez 1914-15-ben volt. Debrecenben volt rokonság, oda mentünk. Egész Debrecenig eljöttünk, de ott tífuszjárvány volt, és nem engedtek be minket a városba. Anyámnak egyik unokatestvére volt ott. Gazdagabb család volt. Vonattal jöttünk, de a vonatról le sem engedtek. Nem volt hova menni. Debrecen nem volt messze, kb. 300 km-re. Máramarosszigetről indult a vonat, akkor még az Magyarország volt. Én olyan nyolc éves lehettem. Akkor mindenki ment, az egész család. Háborús idők voltak, annyi mindenen mentünk keresztül. Minden este, amikor lehúzták a rolókat, nem tudtuk, hogy mit hoz az éjszaka. Még nem voltak bent az oroszok. Aztán visszamentünk, de nem esett bántódásunk. Nagy zsidóüldözések és pogromok voltak akkortájban.

A gimnázium elvégzése után, az egyetemet Kolozsváron végeztem. A szüleim nem akarták, hogy továbbtanuljak. Azt akarták, hogy menjek férjhez. El is jött a sadchen hozzánk, de én hallani sem akartam arról, hogy férjhez menjek. Tanulni akartam, és világot látni. Akkor Sanjuan, az igazgató elment a szüleimhez, és az ő közbenjárására folytathattam a tanulmányaimat, mehettem a kolozsvári egyetemre.

1930-ban már diplomáztam. Én angol, francia, filozófia szakokra iratkoztam be, azt is végeztem. 1927-be kezdtem, és 1930-ban végeztem, mert akkor három éves volt a tanári szak. Egyedüli lány voltam még akkor az angol szakon, hét sváb fiú volt még rajtam kívül. Akkor még nem volt divat az angol nyelv tanulása. Később már százával jöttek az angol szakra. A francia szakon sokkal többen voltak. Utána rögtön kineveztek Aradra tanítani. Aradon 3 évig voltam. Gimnáziumban tanítottam angolt és franciát is. 1933-ig tanítottam Aradon egy nem vallásos gimnáziumban. Mindig is éreztem, hogy keveset tudok, és úgy döntöttem, hogy elmegyek a Sorbonne Egyetemre Párizsba. Fölvettek, és így egy évig, 1933/34 tanévben odajártam. Egy felvételit kellett azért csinálnom, ami sikerült, de biztos, hogy tekintettel voltak arra, hogy  már több évig tanítottam.  Elmentem, mert éreztem, hogy kell. Gyönyörű a sorbonni diplomám, szép nagy. Egy évig voltam Párizsban, 1934-ben kaptam meg a Sorbonne-i diplomámat. Az egyik testvéremnél, Jankónál, - aki orvos volt - laktam. Elvégeztem azt az egy évet, és francia nyelvtanár lettem. Azt mondták, nem vagyok normális, mit csinálok ott, hiszen ez a fiúknak való, nem a lányoknak. Párizs nekem akkor, a világ csodája volt. Gyönyörű volt. Imádtam nézni azokat az utcákat, meg mindent. Különben is én nagy francia kultúrát és történelmet szerető voltam, mert a franciák indították el, az első forradalmat 1789-ben, az első európai forradalmat. A francia kultúra, nekem különösen nagyon tetszett. Nagyon szerettem a franciákat, hogy olyan szabadelvűek, és ugye fiatalon, én zsidóként elég mindent éltem át. A franciák a szabadságért harcoltak. A legjobb barátnőm egy olasz lány volt, Maria Luigi Baldíni. Az apja szocialista miniszter volt valamikor. Nem tudom mit szeretett rajtam, de ő volt a legjobb barátnőm. Meghívtak gyakran hozzájuk. Ő ott lakott akkor Párizsban emigránsként, mert az olaszok a szocialistákat üldözték.  Pimpa (mert ez volt a beceneve), sokkal okosabb volt, mint én bár két évvel fiatalabb volt nálam. Nagyon ragaszkodott hozzám. Iskola után sokat mászkáltunk Párizs utcáin. Nagy szerepet játszott ő aztán később Olaszországban. Ez a barátság megmaradt. Már én mint tanárnő hívtam őt, de ő olyan nagy karriert csinált aztán Olaszországban. Hogy milyen demokratikusak voltak a szülei! Hányszor voltam náluk vasárnap teázni! Az egész család olyan kedves volt. Volt egy bátyja is. Jó társaságom volt. Múzeumba sokat, kávéházba nem nagyon jártunk. Nem volt olyan sok pénzünk. A tanulás meg az egyetem elvette az időnket. Nem nagyon volt erre idő. Örültünk, hogy el tudtuk végezni, amit kellett. Egyedül voltam az évfolyamon, senki nem volt magyar rajtam kívül. Nekem nagyon érdekes volt Párizs. Ezek az afrikaiak, meg idegen országokból jött emberek. Olyan is volt, hogy afrikaiak megkérdezték, hogy Magyarországon az utcán  állatok járnak-e. Szerintük Budapest „keleten” van, és azt hitték, hogy ott még olyan világ van, hogy az állatok az utcán mennek. Párizsban már nem nagyon tartottam a zsidó szokásokat. Nem is kerestem. Minden új volt nekem. Sok mindenben más volt, mint Arad vagy Kolozsvár. Az utcák maguk is, de az emberek is. Az nyugat volt. Mindig azt éreztem, hogy ez egy előrehaladottabb ország. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ami újdonság volt. És nekem sok újdonság volt. Az embereknek a beszéde, vagy pl. más volt az emberek magatartása. Keletiesebb volt akkor még Magyarország.

Párizs után egy évvel, kimentem Londonba, hogy az angol nyelvtudásomat is tökéletesítsem. A párizsi és a londoni tanulmányokat én az összespórolt pénzemből finanszíroztam. Persze sokat segített, hogy a bátyáim kint voltak. Egy kislánnyal foglalkoztam még Aradon, és egy kis pénzt összeszedtem akkor a kinttartózkodásra. Én elég korán kezdtem kenyeret keresni. Már diákkoromban is adtam órákat kollégáknak, kolléganőknek. 1934/35-ben mentem Angliába, Londonba. Ott is egy évig voltam. Ott is lediplomáztam angolból.

Londonban egy panzióban laktam, és jól éreztem magam, mert kényeztettek. Ott is egyedüli idegen voltam. Mind angolok voltak az egyetemen is, csak én voltam egyedüli idegen. És egy fiatal, vékony, 41 kilós, kis fiatal lány, hát persze hogy kedveskedtek velem nagyon. Nem tudom már pontosan az egyetem nevét.

Amikor visszajöttem Londonból, visszamentem Máramarosszigetre 1935-ban. A szüleim ott voltak, dolgoztak a boltban. Én oda mentem vissza, és hát bizony kapkodtak értem, mert egy francia meg egy londoni egyetemi diploma az nagyon nagy elismerést adott. Tanítottam tehát és néha besegítettem a boltba még egy ideig, de aztán jött a zsidótörvény 1940-ben. Onnantól kezdve már nem taníthattam. A szüleim változatlanul ott éltek és náluk voltam. Apámnak segítkeztem az üzletben, meg tanfolyamokat csináltam angolból és franciából, és magántanítványokat vállaltam. Zsidó és nem zsidó gyerekeket vegyesen. Voltak felnőttek is, románok, magyarok egyaránt. A román ember nekem pont olyan volt, mint a magyar. Ez egy rövid ideig ment csak, mert én 1940 végén átjöttem Budapestre, apám egyik testvéréhez Henrikhez.

Visszatérve egy kicsit az egyetemi éveimre, többször tapasztaltam antiszemita megnyilvánulást. Egyszer, amikor vizsgáztam, még a kolozsvári egyetemen nem tudom milyen tárgyból, akkor pont, egy közismerten antiszemita, vagy szélsőjobbos pasashoz kerültem vizsgázni. Az indexnek a hátoldalán benne volt a vallás is, és akkor megkérdezte ez a tanár, hogy zsidó vagyok-e? Én erre azt válaszoltam, hogy nem, én szász vagyok. És akkor átengedett jó jeggyel. Ha megnézte volna, vagy belelapoz az indexbe, akkor nyilvánvaló lett volna neki, hogy mi a helyzet. Én mindig belementem bátran mindenféle helyzetbe, és kockáztatattam. Kolozsváron már akkor nagyon vegyes lakosság volt. Voltak szászok, meg magyarok, románok, zsidók.

Máramarosszigetről több híres ember származott, akiket még én is ismertem. Ismertem a Gerő nénit, aki özvegy zsidóasszony volt. Három nagyon tehetséges gyereke volt, az egyik, a Sanyi [Gerő Sándor], aki aztán később itt a budapesti fiumei úti baleseti klinikának [Baleseti Intézet] lett az igazgatója. A felesége pedig a Körmöczi Zsuzsa nevű teniszező volt, aki talán az egyetlen magyar wimbledon-i bajnoknő volt. Ez a Gerő Sanyi korrepetálta a Zoli bátyámat időnként, mert nem volt egy jó tanuló. Máramarosszigeti Elie Wiesel is, aki Nobel-díjas lett.

Elie Wiesel-el nem voltunk különösebben baráti viszonyban, de ő a város leghíresebb szülötte.

Gyerekkoromban, már négy évesen korcsolyáztam. Síelni is megtanultam, de azt később. Rendszeresen jártam síelni, meg kirándulni. Máramarosszigetnek gyönyörű fekvése van.  Egy 600 méteres hegy, a Szalaván is a város ékessége volt, amellett három folyó torkolatánál: a Tisza, az Iza, és a Róna partjainál terül el. Egyik legszebb helye volt az ún. Malomkert. Gyerekkorunkban is kijártunk, sokan vittek oda gyerekeket is. Ez egy nagyon szép ligetszerű hely volt, bent a városban. Én óvodába ugyan nem jártam, de arra emlékszem, hogy sok gyerek játszott ott, ha jó idő volt.

Szüleimmel nem igazán jártunk nyaralni. Nem emlékszem, de valószínű, hogy nem.

8 évig tanultam zongorázni, 4 éves koromtól már elkezdtem. Nem voltam egy tehetség. Az egyik húgomnak (Arany), jobb hallása volt. Nekem nem volt olyan jó hallásom. Én inkább a nyelveket szerettem. Volt egy magántanár, én jártam hozzájuk, tőle tanultam zongorát, Sevcsik néninek hívták, és nem volt zsidó. A fiútestvéreim hegedülni tanultak de korán abbahagyták. Különösen Jankó nem akart.

Én még Bartókot is láttam zongorázni. De nem tudtam felfogni még akkor, hogy ki volt Bartók. Bartók abban az időben járt Máramaros-szigeten, népdalokat gyűjteni.

A zongoratanárnőm, Bartóknak a tanítványa volt. És Bartók kedvelte ezt a nőt, úgyhogy sokszor jött, amikor nekem épp órám volt. Így láttam többször is Bartókot életében, szemtől-szembe. Bartóknak akkor még nem volt hírneve. Akkor még fiatalember volt. Annyit tudtam csak, hogy egy zeneszerző. Bartók csodálatos volt már akkor is. A tanárnő közel lakott hozzánk, a szemben levő házsorban az első ajtó volt. az övé.

Volt egy Wirtsch kisasszony nevű svájci fräulein, aki németet tanított Máramarosszigeten. Rengeteg tanítványa volt, pedig pocsékul beszélt már németül. Én sokat voltam a nagynénéméknél (Kallósék) gyerekkoromban, ott tanultam meg németül, mert ez a Wirtsch kisasszony az ő gyerekeit is tanította. Ők jómódban voltak, és ott mindig voltak német kisasszonyok. (fraulien) Gazdagok voltak, és nagy lakásuk volt. Wirtsch kisasszony grófi családban született, ennyit tudtam róla.

Máramarosszigeten volt színház, és volt szabadtéri színház is, ahol főleg nyáron voltak előadások. Ha jól emlékszem 2 hónapig üzemelt a színház, és akkor a szüleim is mentek, és vittek minket is.

Álarcosbálra, a Hamupipőkére, és az operettek közül, a Csárdáskirálynőre, és a Marica grófnőre emlékszem, amit gyakran játszottak. Népes volt Máramarossziget, és a közeli falvakból is bejöttek. Magyarul játszottak még az én időmben. Kultúrház is volt emlékszem.

Tehát nagyon pezsgő kulturális élet volt, és nagyon vegyes volt a lakosság, ott minden volt.

A gyerekkori barátnőmet úgy hívták, hogy Vajda Ella, ő még később, itt is, Pesten is megmaradt a barátnőmnek. A testvérei Vajda Miki orvos lett, Sanyi, az meg híres újságíró. A Gerő Sanyi húgaival is jóban voltam, a Mancival, meg az Olgával. Olgával egy osztályba jártunk. Mindenki zsidó volt a barátnők közül. Manci egy atomfizikushoz ment feleségül, de ő Romániában élte le az életét.  Sanyi átjött Magyarországra, hát ezek barátok voltak. Vajda Ella a háború után Párizsba került és ott élte le az életét.

Volt még egy jó barátnőm, Fichmanné, Néli, de az már tanár koromban. Nagyon jó barátnőm volt.  Ő Csernovitzból jött. A Fichmann, a férjezett név volt, a lánykori nevét már nem tudom. Néli egy nagyon okos, művelt nő volt, a férje pedig egy baloldali, kommunista eszméket hirdető zsidó ember Valamikor járt még a 20-as, 30-as években, Szovjetunióban, nem tudom, hogy mit csinált ott; mindenestre akkor azért ott kitapasztalta, hogy ez igazából micsoda totalitárius rendszer Visszatérve  akkor ő mondogatta, hogy  mégsem olyan jó buli ez az egész dolog.  És meneküljön előle mindenki, aki tud. Ők később Izraelben telepedtek le. 1967-ben szakadt meg Magyarország meg Izrael között a diplomáciai kapcsolat, és akkor utána egy pár évvel – hát ugye Romániával nem szakadt meg, és akkor én tehát ’67 után valamelyik évben elmentem Romániába, és ott akkor találkoztam Fichmannéval, először, a háború után. De aztán sajnos meghalt egy jó pár éve. Nem sokkal a találkozásunk után elhallgattak, eltűntek a levelek, aztán egy év múlva, vagy valamikor írt a férje, hogy meghalt Néli hirtelen. Tehát ő már nincsen. A férjével meg nem tudom mi lett.

Mozi is volt Máramarosszigeten, egy nagyon szép épületben. Nagyon nagy volt a vármegye, a legnagyobb vármegyéje volt Magyarországnak.

Újság is járt hozzánk, ott a városban jelent meg, már a nevére nem emlékszem. Magyar nyelvű újság volt, azt tudom.

Anyám járt ott fürdőbe vagy gyógyfürdőbe, lehet, hogy az volt. Aknasugatag volt a neve. Az egy híres fürdőhely volt. Aknasugatagon sósvízű gyógyüdülő volt, ami a mai napig megvan és látogatható.

A Tisza partján, mindenféle csónakklub is volt. Nagyon ügyesen próbálták már akkor hirdetni a Tiszát, hogy jöjjenek a turisták, és jöttek is. Mert gyönyörű vidéken volt, és a városnak is gyönyörű a fekvése. Én különböző sportklubokra emlékszem. Volt uszoda és korcsolyapálya is.

4 éves koromban már korcsolyáztam. Sportoltunk rendszeresen. Nagyon hosszú telek voltak, egy szezonban nem is tudom, vagy 80-szor is tudtunk korcsolyázni a természetben. Gyerekkoromban még az utcán, ott kezdtem el korcsolyázni. De volt jégpálya is. Volt futballpálya, jégpálya, meg teniszpálya is. Uszodába csak később mentem. Már az unokatestvérek, a Kallósék, azoknál német fräulein volt, és az minket is vitt, hogy több gyerek legyen, sétálni, meg, meg uszodába. Fürdeni nyaranként pedig a Tiszába jártunk. A Tisza egyik elkerített sekélyebb részében lehetett fürdeni. Síelni is jártam, de azt később, tanárnő koromban. Én voltam az egyetlen nő a tanárok közül, aki rendszeresen ment férfitársasággal, mert akkor még a nők nagyon nem síeltek. 

Hébert és vallást csak a fiúk tanultak, ők számítottak ebből a szempontból. Persze a zsidó elemiben én is tanultam  egy keveset, de úgy hogy külön órákra járjak, az szóba sem jött, az csak a fiú testvéreimnél.

Imádkozni már csak idősebb, 7 éves, 8 éves korban kellett megtanulni, de a kis gyerekek, a nagyon vallásosaknál már 3 éves korban tanulták a héber olvasást. Az imádkozásra, arra korán megtanították a fiúkat. A lányokat később, de a fiúkat, azokat már 4-5 éves korban tanították a héber ABC-re, hogy tudjanak imádkozni önállóan is, korán. És jártak is, ilyen – biztos az én bátyáim is – egy ilyen tanfolyamra, ahol tanították őket a héber betűkre, és az olvasásra, meg a fordításra. Korán kezdték, mert a vallás alapja az imádkozás volt.

A szüleimet 1944-ben elvitték, de már előtte elvették apámék üzletét. De aztán, nem tudom pontosan, hogy a tulajdonjoggal mi történt, mert a háború után, elmentem Máramarosszigetre, és hoztam rengeteg sót Magyarországra, eladtam, bútort vettünk és így tehát abból indítottuk itt újra a férjemmel az életet.

Apósom P. Vilmos volt, az anyósomat Adélnak hívták. Ők Kaposváron éltek. Az anyósom, és családja valahonnan délvidékről, Bácskából származott, az apósom pedig talán Pécs környékéről.  Apósom Kaposváron, a Csiky Gergely Színházban sminkmesterként dolgozott. Mellette volt egy  borbély- fodrász üzletük is. Az anyósom otthon volt, nem dolgozott. Ők is neológok voltak. Mindketten Auschwitzban haltak meg.

A férjem dr P. Imre volt, aki 1909. január 18-án Kaposváron született  és  1987.február 20-án halt meg Budapesten. A férjemnek volt egy testvére Sári, aki 1910-ben született. Nagyon szép lány volt. Jól táncolt, tornázott megyei versenyeket is nyert. Hozzá ment egy Friedfeld Norbert nevű zsidó bankárhoz, aki Mariborban élt. Egy kislányuk született Évike. Sári élete nagyon zűrösre sikeredett, mert a családi legenda szerint összeszűrte a levelet egy horvát katonatiszttel, aki államellenes összeesküvésben vett részt, és Sárival együtt halálra ítélték.  Sári három év után kiszabadult, de a férje elvált tőle. Ezután visszajött Kaposvárra és kozmetikus lett. Pár év után Pestre jött és hozzáment egy Horváth István nevű katolikus antiszemita nézeteket valló kommunista emberhez. Sári ki is keresztelkedett és a Mária nevet vette fel. A pasas valahonnan Somogy megyéből származott, egyébként hídmérnök volt, a régi rendszer kegyeltje. Évikét közben deportálták a nagyszülőkkel együtt, akik őt nevelték. Mindhárman odavesztek Auschwitzban.

A férjem mindig is orvos szeretett volna lenni, 1927-ben érettségizett Kaposváron, de Pécsre illetve Pestre, az orvosi egyetemre a numerus clausus miatt nem vették fel. Így egy évig Bécsben előtanulmányokat folytatott, aztán Prágába ment, az 1928/29-es tanévtől felvették a Német Egyetemre. Később egy befolyásos személy segítsége révén, három év után, mégis sikerült Pécsre, az Egyetemre bekerülnie, 1932. január 25-én átiratkozott. A nevezetes segítség Keresztes-Fischer Ferenc későbbi belügyminiszter, korábban Somogy megyei főispán volt. Keresztes barátnője abban az időben férjem testvére, Sári tornatanárnője volt, aki viszont nagyon szerette Sárit, így jött létre a segítség. Imre, a férjem Pécsett fejezte be az orvosi egyetemet 1933-ban. Általános orvosi, majd később fogorvosi diplomát is szerzett. Kezdetben a Kaposvári kórházban volt cselédkönyves, majd segédorvos 1936-1941 febuárjáig, amikoris Somogy Vármegye Kaposári Közkórházából zsidó származása miatt elbocsátották. Lengyeltótiban nyitott rendelőt.  Hajmáskéren két és fél évig volt munkaszolgálatos ahonnan 1944. November 1-jén Dachauba deportálták. Hajmáskéren elég jól keresett, erre emlékszem. Ebből aztán jutott arra, hogy az ottani fogvatartók vagy katonatisztek egyikét, akivel jó kapcsolatot épített ki, hétvégéken Pestre hozza, fizesse minden költségét. Persze a vezérmotivum ezeken a weekendeken én voltam, ily módon rendszeresen tudtunk találkozni. Szóval a fogászattal a találkozásaink is lehetségessé váltak. Tulajdonképpen mi áttétesen a fogászatnak köszönhetjük az ismeretséget. A férjem ugyanis  dolgozott vagy ismert egy fogtechnikust, aki Máramarosszigetről származott, egy férfi volt (de valamiért  Zsuzsinak hívták) és Pesten dolgozott, aki viszont engem ismert Szigetről. Szóval ez a fogtechnikus mutatott be minket egymásnak. Persze az udvarlás aztán távudvarlás volt, általában a férjem járt föl Pestre udvarolni. 1944-ban összeházasodtunk. Az esküvőnk csak polgári volt. Nem tudtuk, hogy mit hoz a holnap nekünk akkor. Olyan bizonytalan idők voltak akkor, ezért döntöttünk a házasság mellett. Az esküvő után a férjem ment vissza Hajmáskérre, én meg Budapesten maradtam.

Utána nem sokkal eltűnt a férjem, semmit nem tudtam róla, csak később amikor visszajött, hogy Dachauba deportálták, s onnan nehéz fizikai munkára Mühldorfba került 1945 májusáig.

Az én holokauszt történetem is nagyon kalandosra sikeredett. Én 1940-től Budapestem éltem apám egyik testvérénél Henrikéknél, ahogy azt már meséltem. Cicának a húgomnak, volt egy nagy szerelme, egy román fiú Victor Grosa. Victor is Máramarosszigeten volt –jogot végzett, és ő ott rendőrkapitány volt, valahol a megyében.  Viktor mondta nekem amikor a magyarok bejöttek –  akkor már a testvéreim kint voltak Párizsban – hogy miután nekem sok rokonom van Nyugaton, jobb, ha eljövök a városból. Akkor jöttem át 1940-ben Magyarországra, Henrikékhez.

Ők svéd menlevelet szereztek maguknak, hogy mentsék magukat, nekem viszont semmilyen segítséget nem adtak meg. Ez később nekem örök trauma volt, hogy ők akkor abban a helyzetben nem segítettek és nem szereztek hamis papírokat nekem is. Én persze nagyon élelmes voltam, és Henrik egyik munkásnőjétől szereztem magamnak hamis papírokat. Közben elköltöztem Henrikéktől egy barátnőmmel, Korah Katóval a Gyulai Pál utcába. A szomszéd lakásban egy nyilas nyomda működött, ezért féltem is rendesen, hiába voltak papírjaim. Az egyik nap bejöttek a németek a házba razziázni. Nagyon féltem, hogy a hamis papírok lebuktatnak, és inkább összetéptem őket és bedobtam a wc-be. Mondanom sem kell, hogy rögtön elfogtak és elindítottak egy transzporttal Ausztria felé. Gyalog mentünk, naponta 25-30 km-t. Volt csillagunk is, és a 3. nap már megengedték, hogy fölszálljunk a szekerekre, mert egy olyan nagy szekérmenet volt, kb. 11 szekérrel. Rengeteg embert lőttek agyon azok közül, akik nem tudtak már tovább gyalogolni. Azt megengedték, hogy fölszálljunk a szekérre, persze megszámoltak a csendőrök, hogy hányan szálltunk föl és -le. Egy pár km-t lehetett kocsin utazni így. Amikor már megszámoltak minket, mi hatan voltunk egy szekéren, és gondoltam, na most, ha nem lesz közel a csendőr, megpróbálok megszökni. Elbújni valahogy a bokrok között, mert pont egy olyan vidéken – Dunántúlon – voltunk, ahol bokrok voltak. Így hát a kocsissal megállapodva a kicsiponyva alá bújtam, amikor elhajtott a menettől, majd leugrottam, be egy bokorba, és elbújtam. Gondoltam, úgyis kivégeznek a végén, hát minek, megpróbálok elbújni. Valahol Budakalász után jóval szöktem el a menetből. Hét napig étlen-szomjan bolyongtam a Dunántúlon, füvet, gyökereket ettem,

Gondoltam nekem úgyis mindegy, itt kell meghalni, vagy ott kell meghalni, hát megpróbálom. Persze közben megvesztegettem a kocsist is, hogy engedjen leugorni. Mert én bevarrtam, a kabátomba valami ékszert, és fölajánlottam az egyiknek. Össze-vissza bolyongtam, míg valahogy elkerültem Komáromba.7 napig nem láttam egy emberi lelket sem. Persze féltem is, mert azért eléggé vadásztak a kóbor zsidókra az országban. Nem tudtam, hogy merre menjek. Végül eljutottam Komáromba.

Komáromban egy iskola közelébe értem, és éppen tízóraiztak a gyerekek, és olyan éhes voltam, kértem az egyik gyerektől egy falatot. És akart adni egy szelet kenyeret, hogy zsíros, vagy vajas volt-e már nem tudom, csak egy falatot kértem, és mondtam az egyiknek, edd csak meg, majd egy másiktól is kértem, nagyon éhes voltam. Adtak szívesen. Mindegyik egy egész szeletet akart adni.

Hogy vajon tudták-e, hogy én ki vagyok, nem hiszem. A gyerekek sajnáltak egy idősebbet, hogy ilyen éhes. A csillagot akkor én már levettem, még akkor, amikor bolyongtam. Ez életfeltétel volt, az életben maradás feltétele. Arra emlékszem még, hogy aztán sétáltam céltalanul, hogy most mi legyen. Akkor meghallottam egy nyitott ablakon keresztül, hogy valaki sajnálkozott, hogy szegény zsidók így meg úgy. És ide én akkor bekopogtam. Ott mondták, hogy a házban vannak németek, így továbbálltam. Később egy másik házba kopogtattam be. Akkor ott leadtam egy dumát, hogy a férjem katonatiszt, és hogy a fronton van, én meg Erdélyből menekültem.  Azt nem mertem megmondani, hogy zsidó vagyok.

Befogadtak, és ráadásul, ott volt két fiatal lány- de hát akkor már a németek voltak ott is, és az asszony elvitt minket színházba. A színházban német katonák is voltak, és akkor ilyen fapofával kellett nekem ott vonulni. Nagy izgalmakat kellett kiállnom, mert hát ezt nem mondhattam meg, ki vagyok igazából. Féltem nagyon, hogy bármelyik pillanatban lebukok.

Talán két hétig voltam Komáromban. Vadidegenek voltak, mégis befogadtak. A nevüket már nem tudom, de nagyon rendesek voltak. Bolyongásom során egy hídhoz értem, papírjaim nem voltak és már ott voltam a hídnál. A hídon katonák igazoltattak. Gondoltam, ha visszafordulok rögtön utánam erednek, gyér volt a forgalom, elvegyülni nem lehetett, így elindultam a hídra felszegett fejjel, határozottan, bátran előre nézve. Nem igazoltattak, bátorságommal megúsztam. Két hét után valahogy visszajöttem Budapestre vonattal, de nem volt hova mennem. Nem volt olyan egyszerű az utazás, pénz nélkül. Mert ami volt nekem itt, azt elköltöttem. Leszállítanak, majd megint felszállok egy darabon gondoltam, mást mit csinálhatok?

Visszakerülve Budapestre, megpróbáltam egy olyan helyre bejutni, ahol zsidók voltak, talán a védett házak valamelyikébe, erre már pontosan nem emlékszem. Bekopogtattam egy csillagosházba, valahol ugye akartam aludni, már nem emlékszem hogy hol, de a lényeg az, hogy ott meg nem akarták elhinni, hogy zsidó vagyok. Zöld szemű voltam és szőke. Azt hitték, hogy besúgó vagyok, nagyon féltek tőlem. Mondtam, hogy tudok héberül,.hiszen az iskolában tanultunk imákat héberül, de azt mondták, hogy azt mindenki megtanulhatja. Azt hitték, hogy direkt megtanultam Aztán mégis csak kérték, hogy imádkozzak héberül, így végül nagynehezen beengedtek. Valahogy tudtam szerezni egy svéd menlevelet 1944. december 7-i dátummal, amely azt igazolja, hogy a Svéd Vöröskereszt oltalma alatt állok. Pár nap múlva bementem a gettóba, ott éltem meg a felszabadulást.

A férjemről közben semmit nem tudtam, de a családomról sem. Nem volt lakásom sem, ahová lakni mehettem volna, így gondoltam egyet, és elhatároztam, hogy visszamegyek Máramarosszigetre a családomhoz. Azt akkor még nem sejtettem, hogy senkit nem találok meg. 1945. február 1-én a svájci követség igazolásával és védelmével Romániába utaztam. Akkor szembesültem azzal, hogy senki nem maradt meg a családból, mindenkit deportáltak. A boltot megtaláltam, széthordták ugyan, de még így is volt benne némi áru, és így úgy döntöttem, hogy kinyitok. Közben persze a férjem járt az eszemben, hogy vajon él-e, és ha igen, hol lehet. 1945 tavaszán nem volt maradásom Szigeten, visszajöttem Budapestre. A megmaradt áruból, amit tudtam, elhoztam sót, lisztet, cukrot. Ez a háború utcán nagy kincsnek számított. A férjem közben megmenekült Dachauban volt, és utána amerikai kórházba került, mert flekktífuszos lett, és 1945 augusztusáig Ecksberg amerikai kórházban Mühldorfban kezelték,   akkor került vissza, akkor jött haza.

Lassanként normalizálódott a helyzet, és kinevezték vidéken orvosnak Mikor visszajött, Lengyeltótiban kapott állást, és mi odaköltöztünk 1945 szeptemberében. Oda kapott kinevezést vidékre orvosnak. Ott volt egy orvoslakás. Én Lengyeltótiban nem dolgoztam, vezettem a háztartást, de nagyon szenvedtem. Igaz nem sok munkalehetőség volt a faluban. Lengyeltótiban csak általános iskola volt, ott nem tudtam volna tanítani. Tény, hogy jól éltünk, nem voltak anyagi gondjaink. Szolgálati házban laktunk, és a rendelő is ott volt, ahol a lakás. Ugyanabban a házban, és így adódott, hogy esetleg asszisztens ( orvosírnok) legyek a férjem mellett, én ugyan akartam, de azt mondták, hogy ne vegyem el más elől a lehetőséget, a férjem megkeresi a kenyerünket. A férjem egyébként zárkózott valaki volt, tőle sokkal kevesebb történetet hallottam a családról. A férjem is tudott héberül.

Lengyeltótiban, mi voltunk a kettő közül az egyik zsidó család a háború után. Volt ott egy zsinagóga, de azt még mikor mi ott laktunk, akkor lebontották, tehát nem is volt hova járni imádkozni. Nagy ritkán Kaposvárra, az  42 km távolságra volt, bementünk a zsinagógába már a gyerekekkel.

Az első gyerekem [Zsuzsa] 1946-ban született, a másik 1950-ben [Éva]. 1961-ben költöztünk Pestre. Zsuzsa lányom már középiskolás – elsős volt, Pestre jött a Vegyipari Technikumba és kollégiumban lakott, nekem meg nagyon hiányzott. Másrészt meg nekem nagyon szűkös volt a falusi lét. A háború előtti életemhez képest, amikor a világot jártam, tanítottam és szabad voltam, ahhoz képest Lengyeltóti nekem nagyon sivár volt, és menekülni akartam onnan. Egy darabig a háború után jó volt, de később már inkább nyomasztó. Az én mozgékony érdeklődő természetemet nem elégítette ki. Nekem ez egy szellemi temető volt. Szóval untam és állandóan rágtam a férjem a fülét, hogy költözzünk el, de hát a férjem egy nyugodtabb, békésebb lélek volt. Meg hát nem is volt már fiatal, akkor őt ott nagyon szerették a faluban, és mindenkit már nagyon jól ismert, tehát rajta volt a teher, az egész családot ő tartotta el. Meg olyan nehezen lehetett rávenni – nem is volt olyan egyszerű egyébként. Tehát és akkor addig rágtam a fülét, amíg végül beadta a derekát. Nem is volt olyan egyszerű abban az időben engedélyeztetni, hogy áthelyezzék őt Budapestre. Mindenestre sikerült, és akkor 1961-ben felköltöztünk., vettünk egy lakást a Belvárosban.

Nekem volt egy barátnőm, aki egyébként a Nemzeti Bankban volt valami nagyon magas beosztásban. Az akkori barátja főorvos volt egy budapesti kórházban, és ők segítettek az áthelyezésben.  A férjem Zuglóban lett körzeti orvos, de itt Pesten magánpraxist is folytatott később.  Otthon rendelt, be volt rendezve a lakás egyik helysége fogorvosi rendelőnek. 1987-ben halt meg a férjem. Kezelték Parkinson kór ellen, és amikor a betegség tünetei megjelentek akkor már abbahagyta az orvosi praxist.

A háború után nem nagyon éltünk zsidó módon. Azt tudatosítottuk a gyerekeinkel, hogy zsidók vagyunk, mondjuk nem is volt nehéz, mert abban a faluban, ahol laktunk, Lengyeltótiban, két zsidó család volt, és még egy kikeresztelkedett családt rajtunk kívül.. Tehát ott azért zsidóztak a faluban rendesen, de a férjemet nem merték bántani, mert ő volt a falu orvosa.

Mert ő volt az orvos, tehát mindenki a fenekét nyalta. Az, hogy a háta mögött mi volt, vagy mi nem volt, azt pontosan nem tudjuk. 1956-ban ott a faluban nem volt különösebben semmi, kivéve azt, hogy keresztülment a falun egy orosz tank és megállt a falu közepén. De azért mégis csináltak egy halállistát a faluban, és akkor azt mondták a férjemnek, hogy lógni fogsz te zsidó, de aztán végül nem lett semmi bántódása.

Mikor ide visszakerültem Budapestre akkor „újra” aktivizáltam magamat, és jelentkezetem a Művelődési Minisztériumba, és tolmácsoltam hosszú ideig, még 70 éves koromban is ott dolgoztam.

Amikor jöttek külföldi vendégek, akkor kellett tolmácsolnom, főleg románokkal, de francia meg angol nyelven is. Általában 1-2 embernek, kulturális küldöttség, és 1-2 magasabb rangú személynek tolmácsoltam. Hát a Sorbonne-i diploma is sokat számított. Mikor elkezdtem, már akkor nyugdíjas korú voltam. És ez nem mindennap volt, alkalomszerűen, amikor jött vendég, akkor hívtak.

Zsuzsa lányom most Franciaországban él férjével és két fiúk van, Michael és Axel. A másik lányom Éva, újságíró Férje K. Tamás volt, akitől elvált. Két fia van Dániel (1981), és Dávid (1983). Négy fiú unokám van. Bennük megvan a zsidó identitás. Zsidónak tartják magukat feltétlenül.

Soha nem voltam Izraelben, de nagyon szeretettem volna legalább egyszer eljutni oda. A lányaim voltak az unokáimmal. Bennük többször felmerült, hogy esetleg kinmaradnak, de a klíma, meg a család hazahúzta őket. A szocializmus alatt voltak olyan barátaink, akik illegálisan elmentek Bécsbe, és Bécsből mentek Izraelbe. Én akkor ezt nem akartam megkockáztatni, meg aztán már nem voltam fiatal sem.

Évente egyszer mostanában is elmegyünk a zsinagógába, Hosszúnapkor, a Dohány utcába és gyetyát  is gyújtunk.

Zsuzsa lányom amikor férjhez ment, Franciaországba, akkor kezdetben az ő családja, illetve a férjének a családja, sokkal inkább tart, bizonyos vallási szokásokat.  Amikor néha idejöttek, akkor mindig megtartottuk ezeket a szokásokat. Pészachkor pl. akkor pl. a Zsuzsának az anyósa, akkor pészachi ételeket főzött.  Mi nem eszünk disznóhúst – mondjuk a férjem utálta, mert undorodott tőle, nem is kifejezetten talán vallási okból. Azt mondta, hogy még egyetemista korában tanult a galandféregről, és akkor annyira megundorodott, hogy soha életében nem evett disznóhúst.

Az egyik unokám sem hajlandó megenni, meg én is úgy vagyok, már nem bírom a szagát se. A karácsonyt se szoktuk tartani. Amíg kicsik voltak az unokáim, akkor volt karácsony, volt fa is meg ajándék a lányaiméknál, de mondjuk mennyből az angyal soha. Amikor volt karácsony, akkor is inkább a többi gyerek miatt, akik az unokáimmal jártak iskolába.

A gyerekeim házasságánál is szempont volt, hogy zsidó legyen a társ. Mikor az unokáim kisebbek voltak, akkor próbálkoztak zsidó közösségbe járni. Éva lányom vitte őket ifjúsági szervezetekbe, amikor Magyarországon a kilencvenes évek elején megjelentek a különféle árnyalatú vagy szemléletű zsidó ifjúsági szervezetek. És a Habonimra emlékszem, hogy akkor egy darabig jártak, és aztán utána megunták. Akkor utána a Páva utcába is, akkor ott az a nem tudom már, melyik volt. És aztán azt mondták, hogy nem kell a társulat. Nem is a zsidóság miatt, hanem a kölykök nem tetszettek, más baráti körök alakultak, és akkor azokkal szívesebben mentek. Utána már nem is akartuk erőltetni.

Én 1945 óta nem jártam Máramarosszigeten. A lányaim voltak Máramarosszigeten a svédországi rokonokkal, 2003-ban . Ella unokatestvérem megtalálta az ő házukat, és akkor be is mentek. Abban most már 3 család lakik, és nagyon kedvesen fogadták őket, és le is fényképezték. Kimentek a temetőbe is, mert Ella édesapja még a háború előtt halt meg. Nagyon rendben van a temető, nagyon szépen gondozzák. Szigeten már csak  egy vagy 2 zsidó házaspár él, közülük valaki  gondozza a temetőt.

Engem érdekel minden, ami történik, olvasom az újságokat is, hogy hogy halad a világ. Hát annyi változást észleltem az én 100. évemben – ugye. Hogy milyen változásokon mentem én magam át, hogy miken mentem én keresztül? – hát két világháborút éltem meg.

Életrajz

Székely Sára nyugdíjas korában kapcsolódott be a kolozsvári Zsidó Hitközség adminisztratív és karitatív tevékenységeibe. Minthogy ortodox zsidó környezetben nevelkedett, ismeri a vallási előírásokat, ismereteit megosztja mind a hitközség fiatal tagjaival, mind pedig lányával és unokájával. Lakása a központi Sétatér közelében van. Magas íróasztalánál ülve, az édesanyjáról, a háborúról, az árvaházról és sok-sok szeretetről mesélt. 

Apai nagyapámat nem ismertem. Anyanyelve vélhetően a jiddis volt – nem is lehetett más, mivel minden gyermeke ezen a nyelven beszélt –, és mindenképpen vallásosnak kellett lennie – de hát nem ismertem. Apai nagymamámat Tabák Lenkének hívták. Nem tudom, mikor született, 1935-ben halt meg, Gyergyószentmiklóson. Nagymamám Láju néniéknél halt meg – Láju zsidó, jiddis név [Kárpelesz Áronné (szül. Tabák Ilonáról) (Helénről) van szó, annak a Kárpelesz Leopoldnak (Rudolfnak) az anyjáról, akivel a Centropa készített már interjút. – A szerk.] –, nem tudom, hogy esett össze, szívszélhűdése volt, nem tudom, mitől, nem ismertem. Sem nagyapát, sem nagymamát nem ismertem [Karpelesz Leopold némileg több mindenre emlékszik a nagyapjával kapcsolatban: Tabák Izsáknak hívták, Borsabányán, majd 1920-tól Toplicán, később pedig Maroshévízen élt, itt is halt meg, 1922-ben. Kályhás volt, vallásos, szakállas ortodox zsidó. A család többi tagjára vonatkozóan is kiegészítettük Karpelesz Leopold közléseivel Székely Sára visszaemlékezését. Ezeket a részeket „K. L. közlése” jelzéssel láttuk el. – A szerk.].

Apámat Tabák Ferencnek hívták, 1906-ban született, gondolom, hogy Borsán, Máramarosban, az Osztrák–Magyar Monarchia idején. Jiddis volt az anyanyelve, de románul is jól tudott, és magyarul is elég jól. Írástudatlan volt, csak a héderbe járt, a városban levő zsidó iskolába, ahol csak héberül oktattak – így volt ez mindenütt, falvakon is. Ennyiből állt az oktatás. A hitközség fizetett egy tanítót. Hároméves kortól jártak a héderbe, senkit sem buktattak meg, nem tudom, hány éven át, négy, öt vagy hat, amíg aztán munkába nem állt. Szombaton is tanultak. Csak héberül tudott olvasni és imádkozni, és nagyon vallásos volt, de nem tudott írni. Nem tudom, hogy jiddisül tudott-e írni. Nem emlékszem, mert nagyon kicsi voltam. De tudom, hogy magyarul és románul nem tudott írni. Ezt mások mesélték, meg aztán tudom, hogy a többiek [vagyis az apjához hasonlók] milyenek voltak. Apám volt katona is, de én erre nem emlékszem. Volt, minthogy ez kötelező volt. Azt hiszem, hogy ez már a román hadseregben volt, huszonegy éves korban hívták be őket, tehát 1927-ben.

Apa legnagyobb nővére Kárpelesz Ilona, Láju volt, nem tudom, hogy hol és mikor született [A Máramaros vármegyei Borsabányán született, 1898-ban. – K. L. közlése.]. Mi Láju néninek szólítottuk, nagyon szerettem őt. Háztartásbeli volt. A férje újságárus volt, valahonnan Marosvásárhely környékéről származott. Ő nem erdőmunkás volt, egyike volt azon kevés rokonunknak, akik nem favágásból éltek [A Maros-Torda vármegyében lévő Palotailván született, az 1930-as évek elején lett újságárus, amikor a fűrészüzemben a válság miatt sok embert elbocsátottak. Addig ő is erdőmunkás, ill. gyári munkás volt. 1937 körül a család Marosvásárhelyre költözött. – K. L. közlése.]. Tudom a gyermekeinek a nevét is. A legnagyobb gyermek Kárpelesz Izsák volt, valamikor 1921 tájt született, nem tudom, hol [1923-ban született Ditrón, Romániában. – K. L. közlése.]. Szobafestő volt. A munkaszolgálatban halt meg, a magyaroknál. A következő volt Leopold – Rudolf, Rudi néven ismertebb –, aki az egyetlen ma is élő unokatestvérem apai ágról, Marosvásárhelyen él, ő egy ismert személy a kevés zsidó között. Rudi 1923-ban született, nem tudom, hol, talán Gyergyószentmiklóson [Kárpelesz Leopold szintén Ditrón született, 1924-ben. – K. L. közlése.]. Ő is szobafestő és mázoló, három lánya van, ketten Izraelben vannak, a nevüket is megmondhatom, de nem tudom, talán megváltoztatták, az egyik 1951-ben született, zenetanárnő Izraelben, ez Anna, a második Éva, 1953-ban született, fogorvos, Izraelben él. A harmadik, Zsuzsa, aki építő almérnök, 1959-ben született [helyesebben: 1954-ben], és Marosvásárhelyen él. Mindegyiknek vannak gyermekei. Tehát Rudinak dédunokái is vannak. A felesége nem zsidó. Láju néni harmadik fia, Kárpelesz Samu valamikor 1925-26-ban született, nem tudom pontosan [Samu – más néven: Mihály – 1926-ban született, Ditrón. – K. L. közlése.]. Cipész volt, suszter, deportálták, nem tért vissza [Mihály Karpelesz Leopold elmondása szerint fémöntést tanult, inas volt a deportálás idején. – K. L. közlése.]. Aztán a velem egyidős, szeretett unokatestvérem, Kárpelesz Izidor 1930-ban született, tanuló volt 1941-ben, negyedikes, 1944-ben talán már inas volt, úgy tudom, hogy iskolás volt, deportálták, nem tért vissza. Láju néni sem tért haza a deportálásból.

Láju néni után következik Tabák Idl, róla sem tudom, mikor és hol született, szintén erdőmunkás volt, a felesége szintén zsidó volt. Két fia volt, nem tudom a nevüket, nem ismertem őket, nagyon vallásosak voltak [Tabák Idl 1897-ben született Borsabányán, majd a romániai Bákó megyében lévő kisközségben, Gyimespalánkán élt, faszortírozó volt. – K. L. közlése.]. A következő testvér Tabák Tóbiás, [gyergyói] erdőmunkás, zsidó felesége volt, aki tulajdonképpen édesanyám húga – ez kétszeresen volt nagybátyám, két nővér ment férjhez két fivérhez, nem volt gyermekük. Az egyetlen olyan nagynéném volt, akinek nem volt gyermeke. Nagyon vallásosak voltak, mindketten elpusztultak a deportálásban. Apám következett, majd Geller Frida, született Tabák Frida, aki varrónő volt, ő varrta mindig a ruhácskáimat, maradék rongyokból. A férje [Geller Márton] zsidó volt, erdőmunkás, három gyermekük volt. Tudom a nevüket, kettejükről van fényképem is. Az egyik Geller Sára volt, Surinak [Sure] hívtuk – valamikor 1925 tájt született, varrónő lett [Sára valószínűleg Geller Márton nővérének a lánya volt, akit Geller Márton és a felesége nevelt. – K. L. közlése.]. Nem tért vissza a deportálásból. Geller Izsák valamikor 1932 tájt – mindez bizonytalan, nem emlékszem pontosan –, tanuló volt, deportálták, nem tért vissza. A harmadik Geller Rivcsu, így hívtuk, nem tudom, mi volt a neve, talán Rivka, 1934-ben született, tanuló volt, nem tért vissza a deportálásból.

Apa hatodik testvére Tabák Herman, aki visszatért. Ő volt a legkisebb, 1913-ban született, 1938 tájt volt katona. Fűrészáru-válogató volt, tehát szintén erdőmunkás, de ő szakképzett volt, tanult is volt, tudott írni – a többiek nemigen. Herman Izraelben él, visszatért a lágerből, a feleségét és a két gyermekét nem ismertem, Naszódról deportálták őket, és nem tértek vissza [Naszód – nagyközség volt Beszterce-Naszód vm.-ben, 1891-ben 2700, 1910-ben 3500 román, német és magyar lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, kir. közjegyzőség, adóhivatal, görög katolikus főgimnázium). Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Herman újra megnősült, egy zsidó nővel, volt deportálttal, két lánya van, ők is Izraelben élnek, az egyik Terike, a másik Zsuzsa [Ibolya?], de sose láttam őket, az unokatestvéremtől hallottam róluk, mert én megszakítottam a kapcsolatokat. Herman most kilencven éves, de nem tud magáról, az unokatestvérem volt ott, nem ismerte meg. Apám minden fivére és nővére nagyon-nagyon vallásos volt. Nem tértek vissza a deportálásból.

Az anyai nagyapámat Fischer Mózesnek hívták. Máramarosban született, a tizenkilencedik század végén [valamikor az 1870-es években], nem tudom pontosan, hol. Lehet, hogy iskolázott volt, még az is lehet, hogy jesivába is járt, mert nagyon tanult volt. Jiddisül beszélt, értette az imakönyveket is, románul is nagyon jól tudott, magyarul is beszélt, nem tudom, hogy más nyelven is tudott volna. Lehet, hogy ha Lengyelországból jött vagy egyebünnen, tudott, de én nem hallottam. Mi mindannyian jiddisül beszéltünk, amikor otthon voltunk. Ő is erdőmunkás volt, azt hiszem, hogy Borsán, Máramarosban vagy Máramarosszigeten, ott nagyon sok zsidó volt. Azt hiszem, hogy a magyar hadseregben szolgált az első világháború idején. Nagyon festői jelenség volt, szakállas, én már öregemberként emlékszem rá, nagyon tréfás kedvű volt, sok-sok mesét tudott. Idős korában elköltözött nagymamától. Nem váltak el hivatalosan, de nem laktak együtt. Nem tudom, miért, nem értették meg egymást. Elköltözött nagymamától, és Marosvásárhelyen lakott valamilyen idősotthonban. Az egész otthon a zsidóké volt, és minthogy nagyon jól tudta az imádságokat és a szokásokat – naponta ment a sílbe [lásd: sul] –, másod-harmadmagával meghívták olyan falukba, ahol nem volt tíz férfi, hogy kiteljen a minján. Olyankor, nem tudom, miképpen, nagymama mindig tudta, hogy mikor ér Gyergyószentmiklós közelébe, mindig szépen felöltözött, és találkoztak, és beszámoltak a gyerekekről – de nem lakott nagymamánál. Én gyerekkoromban örökké arról álmodoztam, hogy vele utazzam szekéren, és szegény feje örökké ígérte, hogy egyszer engem is elvisz, de hát nem volt ott helye gyereknek. Nagyon vidám, különleges ember volt, minden gyermek szerette. Haszid volt, én azt hiszem, mert vidám is volt, és táncoltak. Csak ő volt haszid a családban, lehet, hogy nagymama emiatt költözött el mellőle, de én akkoriban nem értettem, hogy az mi.

Semmit sem tudok a nagyapám testvéreiről, nem ismertem őket. De Erdély átmenetileg elfoglalt területén éltek [A második bécsi döntés utáni időszakról van szó. – A szerk.], azaz Máramarosban, valószínűleg mind elpusztultak. Nagyapát, szegényt, szintén deportálták Marosvásárhelyről, és nem tért vissza. Gondolom, hogy hatvanöt év körüli volt az életkora, amikor elvitték, és nagymamámnak úgyszintén. 1944-ben halt meg, Auschwitzban.

Nagymamát Fischer Rivkának hívták, lánykori nevén Stern Rivka volt. Nem tudom pontosan, mikor született, úgy tudom, hogy a tizenkilencedik század végén [valamikor az 1870-es években]. Írástudatlan volt, de az imádságos könyveket tudta olvasni – az asszonyok is tudták. Nem hiszem, hogy járt volna iskolába, minthogy nekem diktálta a leveleit, amiket a Máramarosszigeten élő lányának küldött. A legkedvesebb lánya Sára [Markovits Sára, szül. Fischer] volt, aki messze élt, [Máramaros]Szigeten [Gyergyószentmiklós és Máramarossziget között légvonalban is kb. 160-170 km. távolság van. – A szerk.]. Suri néninek négy fia volt, a férje pék volt, nem tudom, hogy saját pékségben, vagy valahol dolgozott. Nagymama vásárolt egy-egy levelezőlapot, és hetente elmondta, mit írjak Suri néninek. Én másodikos voltam, harmadikos, mit tudtam én – szépen megvonalaztam a levelezőlapot, kicsi voltam, és írtam: „Kedves lányom, Suri” – ilyesformán –, aztán írtam, hogy „Hála Istennek, egészséges vagyok, amit neked is kívánok”, meg egyebeket, majd aláírtam: „Nagymama diktálta, írta az Éva Surija.” Jött a válasz – Suri néni se tudott írni, és diktált, négy fia volt, a legnagyobb Mendi volt, aki boltosinas vagy segéd volt, ő írt: „Kedves édesanyám, nővéreim és fivéreim, megkaptam a levelet, köszönöm, mi is egészségesek vagyunk”, aztán még írt egyebeket, hogy az egyik fiú beteg volt… szóval, ami felfért egy levelezőlapra, nem sok, de ez volt a legolcsóbb levelezési mód. És aláírta: „Diktálta édesanyám, írta Mendi.”

Nagymama háztartásbeli volt, de érdekes módon, háziasszonyként, öregasszonyként, ahogy emlékszem rá, nem volt nyugdíja, akkoriban nem volt olyan, hogy a férj után kapj. Minthogy akkoriban az emberek sok ludat tartottak (olaj nemigen volt, drága is volt, libazsírral főztek, és a libáktól sok toll volt), nagyanyám, szegény – egy kis földes padlójú kamrácskában lakott –, vett egy-egy zsák libatollat, adtak neki, nem tudom, mennyiért, nagyon kevés pénzért, pihét készített ebből. Megtisztította, egy rostába gyűjtötte. Szegényke, sokszor tele volt pihével a szobácskája, amikor elmentem hozzá! A párnákat és a dunyhákat ilyen pihével töltik meg. Akkoriban nem takarók voltak, hanem dunyhák, mert nagyon hideg volt Gyergyószentmiklóson és Máramarosban is, és a dunyha olyan, mint egy párna, csak éppen nagy, mint egy paplan. Nagyon keveset kapott ezért, pár lejt. Aztán voltak asszonyok, akik jártak dolgozni, és ha voltak kisgyerekeik, megkérték, hogy délelőttönként üljön velük, ezért is adtak neki valamit. Meg voltak módosabb házak, emlékszem például egy úriasszonyra, egy gyáros feleségére, aki minden csütörtökön vagy pénteken azt mondta, hogy „gyere el hozzám”, és adott neki vagy tízezret, valamennyit, támogatásképpen. Általában a zsidók segítették egymást, és Gyergyószentmiklóson sok zsidó volt – nagyon sok, nagyon szegények, de voltak módosabbak is, és azok, akik egy kissé vallásosabbak voltak, jobb lelkűek, megtalálták a módját, hogy támogassák azokat, akiknek nem volt, amilyen nagymama is volt. Jött hozzánk is, evett nálunk, de mi is nagyon szegények voltunk. De anyám dolgozott, és csak mi ketten voltunk. Ha valamilyen ünnep volt, akkor anyám vagy Eszti néni elhívta, eljött, és amikor elment, adtak neki egy darab kenyeret, ha jutott. Hát így, nagyon szegény volt.

Érdekes, hogy úgy öltözködött, mint a máramarosi parasztasszonyok, olyan bő, ráncos szoknyába, elöl egy köténnyel, felül blúzzal. Igen sokat járt mezítláb, és örökké mesélt Máramarosról, hogy voltak juhaik és tehenük és szekerük és földjük, és a falujukban volt kóser mészárszék. Volt még egy fia, Bura bácsi, Fischer Bernát, aki nem Gyergyószentmiklóson lakott, hanem Maroshévízen, valami faraktára volt, tehát vállalkozó volt, tanult is volt, nagyon szép férfi. Nagyon büszke volt nagymamára, és örökké mondta: „Anyám, miért jársz mezítláb?” Ő meg mondta, „Hát, így szoktam meg”. Nyáron, az utcán is mezítláb járt. Erre Bura bácsi azt mondta: „Van neked szép cipőd, vedd fel…” De nagymama nagyon aranyos volt, kicsike, nem volt kövér, és minthogy azt a ráncolt máramarosi szoknyát viselte, szép lábai voltak, nagyon kedves látvány volt. Az asszonyok feje beretvált volt, ez volt a szokás a zsidóknál. Aki módosabb volt, vásárolhatott magának parókát, de az én családomban senkinek sem volt parókája, kis kendőt viseltek vagy valamiféle turbánt. Így járt nagymamám is. De nagymamám fantasztikus volt, mert nem tudom, honnan vásárolta, de ünnepekkor mindig volt rajta kendő. Mintha most is látnám, elöl kötötte meg, krémfehér, csillogó egyforma színű csíkokkal, nem tudom, honnan vette. Aztán voltak különböző kendői, nem tudom, hány éven át, szépen összehajtogatta. Minden nap használatos volt a kék kendője, szilvaszínű, sötétkék és világoskék között, ritka vörös pettyecskékkel, aprókkal, mint a rizsszemek. Nagyanyámnak mindig volt kendője, vásárolta… Anyám olyanokat vett, amilyeneket éppen kapott, de nagymamámnak mindig ilyen egyedi kendői voltak.

Tehát volt ez a Bernát nagybátyám, aki jött, és hozott különböző dolgokat – adott pénzt neki, vagy ennivalót hozott, lisztet, valamit, meglehetősen titokban. Azt gondolom, hogy a felesége nem kedvelt bennünket. De olyankor megkérdezte: „Hány éves vagy, anyám?” – de jiddisül. Nagymama pedig azt mondta, hogy hatvanhárom. Amióta csak ismertem, mindig hatvanhárom éves volt, de azt hiszem, hogy idősebb volt, amikor deportálták. Ki tudja, én nem tudom. Kedves volt. Nagymama annak ellenére, hogy az összes lánya vallásos volt, és kóser konyhát tartottak, mégis mindig azt mondta, hogy nem eléggé vallásosak, és mindig megfeddett valakit, különösen anyámat és Esztit. Minden péntek este ő is meggyújtotta a péntek esti gyertyákat, mint ahogy az anyám is és az összes zsidó asszony [lásd: gyertyagyújtás]. Kis, földpadlós szobája volt – az utolsó lakása. Azelőtt ő is a gyár területén lakott. Az utolsó lakása egy udvaron volt, a főutcán, valamilyen fuvarosoknál, akiknek volt egy cégük, nagy lovakkal, stráfszekerekkel deszkát fuvaroztak a gyárakból meg bútort. Laxnak hívták a családot, zsidók voltak ők is. Náluk, az udvaron volt egy kis különálló szoba, ők az utca felől laktak. Nagymama takarított náluk ennek fejében, vagy bért fizetett, nem tudom… Onnan is deportálták. Volt egy ágy, asztal, két polc – ez nálunk is így volt, nem volt konyhaszekrény, mert szegények voltunk, tehát szép, festett polcok, egyiken a tejnek való edények, a másikon a húsnak valók. Általában a tejnek valók mindenkinél kékek voltak, a húsnak valók meg pirosak. Meg néhány porcelánedény, nem volt hat egyforma. Nagymamánál is megvolt ez a két polc, meg két vizesvödör egy lócán és egy szekrény. A szekrénynek, most is látom, egy ajtaja volt, a tetején pedig mindig tartott diót és mogyorót. Mindig mondta nekem: „Írsz levelet Szigetre, és adok diót.” És adott diót vagy mogyorót, nem tudom, honnan volt neki, de volt, ott fent. Már megszáradtak, de volt neki, és adott az unokáinak.  

Érdekes, hogy én olyan nagyon szerettem nagymamát, de ő nem minden unokáját szerette egyformán. Itt van például Suri [az anya fivérének, Fislnek a lánya], aki velem együtt szabadult fel az árvaházban, Budapesten, akit jó néhány évvel a felszabadulás után talált meg Mendi [Mendel] Izraelben. Markovits Mendel, Markovits Sára fia nagyon hasonlított a viselkedésében nagyapára [az anyai nagyapára, Fischer Mózesre], nagyon vidám, tréfás kedvű volt. Félkarúan tért vissza a deportálásból. Máramarosszigeten halt meg a forradalom előtt [lásd: 1989-es romániai forradalom]. Nem adta ide a címet, mert akkoriban nemigen volt szabad külföldi rokonnal tartani a kapcsolatot, és mi – én és a férjem, aki egyetemi tanár volt – az oktatásban dolgoztunk. Aztán később egy másik barátunk, Frits Márton megtalálta Surit Izraelben. Eljött a férjével látogatóba, hogy találkozzunk, és amikor leszállt a repülőről, és beültünk a kocsiba, azt kérdezte: „Emlékszel a nagymamára?” Mondom: „Hát hogyne emlékeznék!” Azt mondja: „Igen! Örökké ígérgetett…”, én meg mondtam: „Diót, ezt meg azt”, és a vejem úgy elkezdett nevetni, hogy vezetni sem tudott a nevetéstől, mert tudta az én meséimből. Azt mondta Suri: „Igen, neked adott, nekem sose akart adni.” Mondom: „Te nagyon rossz voltál (ő kisebb volt). Rossz voltál, és ritkán jöttél nagymamához, mert nem beszéltetek…” Azt mondja: „Legyen neki könnyű a rög, sokat kínlódott velem.” Tehát ez volt az első dolog, amire emlékezett nagymamával kapcsolatban – nagyon érdekes. 

Nagymama jiddisül beszélt, elsősorban jiddisül és románul, nagyon gyengén tudott magyarul, nehezen beszélt. Amikor bejöttek a magyarok [1940-ben, lásd: „magyar idők”], minthogy én voltam a legértelmesebb az unokák közül, magával vitt a boltba, ahol a bevásárlásait intézte, és mindig lejben számolt, és nekem kellett átszámítani. Már nem emlékszem, mennyi volt egy lej, harminc pengő vagy tíz. Megkérdezett, „Hány lej ez?”. Én meg kiszámítottam, hány lej az, és azt mondta, hogy „Drága, nincs annyi pénzem”, vagy pedig megvásárolta. Amikor bejöttek a magyarok, szegényke…, ő az első világháborúra emlékezett, amikor megvoltak már a gyermekei, és mondta: „Jönnek a magyarok, háború lesz.” Azt mondja: „Legyen szappan, legyen olajunk, legyen gyertya itthon. Ha lehet, petróleum is a lámpába” – mert emlékezett, hogy a háború idején ott, abban a máramarosi faluban, nem volt villamos áram [„Abban a máramarosi faluban” alighanem egyáltalán nem volt villany az első világháború előtt, nyilván gyertyával, olajmécsessel és petróleumlámpával világítottak. Ezért kellett volna olajat és petróleumot tartalékolni. – A szerk.]. Nagyon nyugtalan volt, hogy háború lesz. Nekünk, gyermekeknek, fogalmunk sem volt arról, hogy mi a háború. „Nagymama megint bolondságokat beszél.” Szegényke, dehogy beszélt bolondságokat, később megértettem, hogy mitől is félt. Tanulatlan asszony volt, de kijárta az élet iskoláját.     

Nagymama módosabb családból származott, mesélt a fivéreiről, akik ott maradtak [Máramarosban], és valószínű, minthogy sohasem láttam őket, mind ottpusztultak Auschwitzban. Stern volt a leánykori neve, tehát a fivérei is Sternek voltak, nagyapám neve után hívták Fischernek. Nem tudom, hányan voltak testvérek, legalább négyről mesélt, de nem ismertem őket. Mindegyiknek voltak gyermekei… Az 1970–80-as években, amikor elkezdtem komolyabban keresni a gyökereimet a lányom nógatására, aki nem tudta, kik voltak a nagyszülei és a rokonai, elmentünk egy máramarosszigeti unokatestvérhez, Markovits Sára fiához, Markovits Mendelhez – ő is kereste őket, jobban ismerte [a családot]. Elmentünk a faluba, Szurdokba és Barcánfalvára is [Szurdok – nagyközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 2700, 1910-ben 3300 román és német lakossal. Trianont követően Romániához került, román neve Strâmtura. Barcánfalva – kisközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 2600, 1910-ben 3400 román és német lakossal. Trianont követően Romániához került, román neve Bârsana – A szerk.]. Csak a szomszédok meséltek róluk, ők már nem léteztek. Elmondták, hogy deportálták őket. A gyermekeiket is deportálták, és nem tértek vissza, persze azok a gyermekek már nem voltak kicsik, a szüleim, nagybátyáim, nagynénéim korosztálya, valószínűleg azoknak is voltak gyermekeik, tehát senki sem tért haza közülük, senki. Abból az egész Máramarosból [azaz a máramarosi rokonságból] egyetlen unokatestvérem tért vissza, Markovits Mendel, a Fischernek született Markovits Sára fia, Máramarosszigetről. Fischer Rivkát, anyai nagyanyámat Gyergyószentmiklósról deportálták Auschwitzba 1944-ben, és nem tért vissza.  

Anyámnak nyolc testvére volt. Mindnek tudom a nevét és a gyermekeikét is. A legidősebb nővér Markovits Sára [született Fischer Sára] volt. Születési évét nem tudom, mindenesetre vagy a tizenkilencedik század végén, vagy a huszadik század legelején született, háztartásbeli volt. A férje pék volt, zsidó. Nagyon vallásosak voltak. A deportálásból a négy fiúból egy tért vissza [a már említett Markovits Mendel] és a férj. De a fia már meghalt. Unokatestvérem volt, [Máramaros]Szigetre tért vissza. Markovits Sára nem tért vissza.

Következett Fischer Lajos, szakképzett erdőmunkás, nagyon jó volt a mesterségében, a felesége háztartásbeli volt, vallásosak voltak. Vagy öt gyermekük volt, nincs tudásom mindegyikről. Nem tértek vissza a lágerből, senki ebből a családból.

Tabák Eszter [született Fischer Eszter], háztartásbeli, erdőmunkás volt a férje, zsidó, vallásosak voltak, nem volt gyermekük.

Fischer Bernát [mai szóhasználattal azt mondanánk,] faipari kisvállalkozó volt, ilyesmi… Módosabb feleséget választott, én nem kedveltem. A felesége háztartásbeli volt, két fiuk volt, senki sem tért vissza ebből a családból sem.

Fischer Ábrahám erdőmunkás volt. Munkaszolgálatban volt Ukrajnában, orosz fogságba esett, és csak 1950-ben tért haza. Egy rézbányában dolgozott. Aktív magyar katonának tekintették, pedig ő munkaszolgálatban volt. Zsidó felesége volt, és volt egy kislánya, Magda, a legkedvesebb. A szomszédaink voltak, a vállalat területén egymás szomszédságában laktunk. Magdát deportálták, és nem tért vissza. Fischer Ábrahám visszatért, eljött Gyergyószentmiklósra, de én már nem voltam ott, nem találkoztam vele. Az egyik unokatestvérem találta meg később Brassóban. Fischer Ábrahám azért ment Brassóba, mert Rózsi néni, a húga [Tesler Rozália, született Fischer Rózsi] ott élt. Fischer Ábrahám másodszor is megnősült, én az 1970-es évek végén tudtam meg, hogy Brassóban van, és fölkerestem. Ő mesgiách volt a hitközségi étkezdében, mert nagyon értett a valláshoz, tudta, hogy miként kell működnie egy rituális étkezdének. Brassóban halt meg, ott is temették el, tavaly is voltam a sírjánál. A felesége is meghalt, másodszorra már nem voltak gyermekei. Ez is egy festői személyiség volt, hasonlított nagyapára, ő is olyan tréfás volt, nagyon szerettem, nagyon örvendtem, hogy újra összetalálkoztunk a háború után. Nagyon későre tudtam meg, hogy ott van. Ő nem keresett engem.

Fischer Fisl őr volt a fűrészgyárban, a felesége nem dolgozott, négy gyermekük volt, közöttük egy lány. Én mentettem meg az árvaházban Surit, Izraelben él. Tehát egy gyermek tért vissza, a család többi tagja odaveszett, ez a kislány hazatért.

Sajátos eset volt anyám kisebbik húgának, a Fischer Pepi nagynénémnek az esete (Lőrincz a férje után), aki szintén háztartásbeli volt. Szerelmes lett egy keresztény magyar férfibe, akit Jenő bácsinak hívtak, akinek mint özvegyembernek volt már két gyermeke. Minthogy nagymama és az egész család nagyon rosszallták, hogy rabbi nélkül házasodtak, csak állami esküvővel, elköltöztek egy Szováta melletti faluba. Azért persze kaptunk híreket róluk. De a legrettenetesebb az volt, hogy őt deportálták a két, Lőrincz Jenőtől való gyermekkel, egyikük sem tért vissza, és a férfi megbolondult. A deportálás után valaki megkereste, egy unokatestvérem, Sárának, anyám legnagyobbik nővérének a fia [Markovits Mendel], megkereste, és nem volt normális. Volt négy gyermek, tehát az ő két gyermeke és a közös gyermekek, és nem hagyták életben, deportálták a két fiúval, és nem tért vissza. Fantasztikus egy tragédia, az volt.  

Aztán következik Fischer Rózsi, aki a férje után Tesler Rozáliára változtatta a nevét. Ez egy másik tragédia volt. Ő életben maradt Brassóban, mert onnan nem voltak deportálások [Brassó ugyanis Dél-Erdélyben volt, román fennhatóság alatt. – A szerk.], de a kislánya nálunk volt, elvitték, és nem tért vissza. Tehát ő megmaradt a férjével, de amikor bejöttek a magyarok, a kislánya, Gitu – ez nagyon fontos – a nagymamánál volt. Rózsi [az anyja] Romániában maradt, mi Magyarországon, és a kislányt a nagymamával deportálták 1944-ben, és nem tért haza. Vagy öt éves volt. Ez nagyon fontos. Tesler Gitu – ott a neve a gyergyói deportáltak névsorában. A nagynéném később szült egy lányt, aki Izraelben él, elment a szüleivel, a szülők meghaltak, ő ott él, nem tudom, mivel foglalkozik.  

Tehát senki sem él az anya testvérei közül. Ha elemezzük az anyai nagymamám kilenc gyermekének a szülőhelyeit vagy az apa testvéreiét, Máramarosban kezdődtek a születések, és mindenütt, ahol fakitermelés folyt, született egy-egy gyerek. Tehát amikor Gyergyószentmiklósra jutottak, már volt kilenc gyermekük, akik közül a legkisebb 1915-ben született, azt hiszem [a valóságban 1914-ben].

Apám sokfelé lakott: [Ó]Radnán, Naszódon, Máramarosszigeten, de nem tudom az évszámokat [Radna – Óradna: nagyközség volt Beszterce-Naszód vm.-ben, 1891-ben 3600, 1910-ben 4700, 1920-ban 5200  román, magyar és német lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, m. kir. bányahivatal. Kincstári arany-, ezüst- és ólomércbányák, valamint fémkohó). A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.].

Édesanyámat Tabák Évának hívták, a lánykori neve Fischer Éva volt. Ő Szurdokon született, Máramarosban, 1908-ban. Tudott jiddisül, románul jól, magyarul jól. Tudta olvasni az imádságos könyvet, és én tanítottam meg írni, amikor elmentem az árvaházba. Édesanyám Szurdokon élt, aztán [Máramaros]Szigeten – ott ismerkedett meg apámmal, tehát jöttek lefelé, dolgozni. Anyám kislánykora óta szolgált [Máramaros]Szigeten, apám pedig munkás volt a fűrészgyárban ugyanott, Máramarosban, és ott voltak a házasságközvetítők, sádhen volt a nevük. Tudták, hol vannak szorgalmas lányok, gondolom, hogy így ismerkedtek meg. Nem hinném, hogy nagyon boldogok voltak. Anyám családjában becsvágyóbbak voltak. Szegények voltak, de ki akartak szabadulni a szegénységből, el akartak érni valamit. Az apám családjában nagyon jó emberek voltak, csendesek, békések, elégedettek azzal, ami van. Nagyon nehéz munkát végeztek a fűrészüzemben, a favágásnál az erdőben, de csendesek, szelídek voltak. Tudom, hogy 1930-ban eljutottak Gyergyóhódosra [A trianoni békeszerződés előtt Csík vm.-ben lévő kistelepülés volt. – A szerk.], amikor megszülettem, ott házasodtak össze. Anyám cseléd volt különböző családoknál [Máramaros]Szigeten a férjhezmeneteléig, azután háztartásbeli volt úgy 1932-33-ig, majd elkezdett bejárónőként dolgozni különböző családoknál, a gyár irodáit is takarította.

A születésem után pár hónappal a szüleim beköltöztek Gyergyóhódosról, Salamás mellől Gyergyószentmiklósra, ami ma Hargita megyében van. Itt a „Darvas Mór és Fiai” fűrészgyár területén laktunk, ahol magyarok is voltak, és nagyon sok zsidó. Zsidók voltak ezek, akiknek volt fűrészgyáruk négy gáterrel – a gáter az a gép, ami a rönkökből deszkát vág – és körfűrésszel. A gyárnak legalább száz–százharminc munkása volt, akiknek körülbelül a fele volt zsidó – máramarosiak vagy már a Székelyföldön születettek. A városban öt-hat ilyen gyár volt, mindnek zsidók voltak a tulajdonosai, és mindegyikben a munkásoknak legalább a fele zsidó volt. Nem mindegyikben volt lakótelep. A Rubin-telep volt a legnagyobb, a főutcán. Mi az állomáson túl voltunk, a Darvas-telepen – nincs már semmi sem ott, megnéztem.

A gyár területén szolgálati lakások voltak, ahogy most mondanák, tehát faházak, barakkszerűek, jól kifűthetők, mindegyik előtt kis kertecske. Volt bennük konyha, szoba, kamra, többgyerekes családok kapták. Volt egyszobás lakás is – elég nagy szoba – elég nagy kamrával, a gyermektelen vagy egygyermekes családoknak, amilyenek mi is voltunk. Kétfelől lehetett bemenni: tehát, mondjuk, egyik felől hat lakás, a másik felől nyolc lakás. Sok ilyen épület volt, a gyár területének különböző részein. Mi a gyár végében laktunk. Az egész terület be volt kerítve. Mindegyik épület mellett volt kút, onnan vettük a vizet, elöl vagy hátul volt az illemhely, olyan faluról ismert budik, fából voltak, de nagyon tiszták, mert az asszonyok nagyon rendszeretők voltak, nagy volt a tisztaság mindenütt, a zsidóknál is, a székelyeknél is. És volt egy nagy fáskamra. Az egyetlen jó dolog a gyermekkoromban az volt, hogy azon a hírhedten hideg vidéken sohasem fáztam. Mindig volt tűzifánk. Nem volt különösebben jó minőségű fa, de volt elég, miután a rönköket fölvágták fűrészárunak, maradt hulladék. Azt szabad volt fölhasználni. Egész nyáron mindenki gyűjtötte, megtöltöttük a fáskamrákat, azzal fűtöttünk, és gyűjthettünk fűrészport is. Gyergyószentmiklóson még sok házból hiányzott a villanyáram. Mi szerencsések voltunk, mert a gyár területén laktunk, és a gyárnak saját generátora volt. Emlékszem, ahogy hozták, vagy hat pár ökör húzta, aztán beszerelték, én kicsike voltam akkor. Tehát amikor működött a gyár, volt villanyáramunk a házban. Amikor szünetelt a munka – ünnepekkor például –, akkor nem volt villany.

Ábrahám nagybácsi [az anya fivére] közvetlenül mellettünk lakott, Eszti néni pedig Tóbiással, a férjével a másik oldalon lakott. De ugyanabban a tömbben laktak románok is, magyarok is. Itt lakott a hozzánk legközelebb álló család is, akikkel nagyon jó viszonyban maradtunk mindaddig, amíg a gyár területén éltünk, a Csergő család, még most is levelezem a legjobb barátnőmmel, aki ma is Gyergyószentmiklóson él. Ott is volt vagy hat gyerek, fiúk és lányok, nagyobbak, mint én, ez az Évi, a barátnőm volt a legkisebb. Aztán volt a Blénes család. Egy másik ilyen többcsaládos házban, barakkban lakott egy Bătrân nevű család, a családfőt Bătrân bácsinak szólítottuk, ott is volt egy csomó gyerek. Aztán a Gluzer család meg a Berkovits család. Nem minden rokonunk lakott a Darvas-telepen. A Rubin-telepen is sok rokonunk élt, például a marosvásárhelyi unokatestvérem, Kárpelesz, vagyis a nagynéném [az apai nagynéni, Láju néni] és a nagymama [a Fischer nagymama, azaz az anyai nagymama]. Később költözött nagymama abba a kicsi szobácskába, amiről már beszéltem. Amikor kicsi voltam, a Rubin-telepen lakott azzal a két lányával, akik még hajadonok voltak: a Pepi nénivel és a Rózsi nénivel, Lehet, hogy akkoriban még dolgozott.

Én nagyon alacsony környezetből származom. Apám szakképzetlen erdőmunkás volt, különböző fakitermeléseknél és fafeldolgozó gyárakban dolgozott. Nem volt becsvágyó, anyám egyfolytában ki akart törni a szegénységből, és emiatt nagy veszekedéseik voltak. Anyám mondta: „Tanulj te is, hogy szortáló [faszortírozó] lehess.” Apámnak elég volt az, ami volt. Ő csendes volt, nyugodt, sohasem vert meg. Anyám, amilyen ambiciózus volt, a semmi kis pénzünkből is félre tudott tenni. Arról álmodozott egyfolytában, hogy többé ne lakjunk a gyár területén, mert ott rendetlenség volt. Sikerült is vásárolnia: egy utcában, ahol nemigen laktak zsidók, talált egy eladó házacskát. Szoba-konyha és az udvaron nyári konyha, amiben volt kenyérsütő kemence is – a kenyeret akkoriban otthon sütötték. Nagyon tetszett nekem. A ház mögött folyt egy patakocska. Talán részletre vette, mi sose költöztünk be, de bérbe adta, onnan is jött egy kevéske pénz, és nagyon büszkék voltunk, hogy van házunk, és bármikor elköltözhetnénk.

Apám nagyon vallásos volt. Tulajdonképpen emiatt is halt meg: a [Tabák] nagymama 1935-ben halt meg, és apa minden este elment abban a nagy hidegben, nem tudom, hány kilométert, a sílbe, a zsinagógába, hogy kádist mondjon az édesanyjáért. Meghűlt, kétoldali tüdőgyulladást kapott, akkoriban pedig még nem voltak antibiotikumok. Kellett naponta jönnie valakinek, hogy injekciózza – ez sokba került. Anyám akkor zálogba adta a házat, kölcsönt vett fel, és fizette az orvost. Nem kapott sokat, de az [az orvos] a biztosítótól, azt hiszem, hogy antiszemita volt. Csíki doktor nem akart minden nap jönni, és anyám szégyellte, hogy annyira szűken lakunk. Ekkor Kárpelesz nagynéném, a legnagyobb testvér, nagyon jólelkű volt (neki nagy konyhája volt, nagy szobája, a Rubin-telepen, ami a főutcán volt), azt mondta, hogy mindnyájan – négy kisfia volt, kisebbek –, tehát mind a konyhában fognak lakni, és apa legyen a szobában, és jöjjön oda a doktor.

Én is megbetegedtem, ősz volt, mandulagyulladásom lett, és jött az orvos. Eszti néni Tóbiás bácsival, tehát az én „dupla nagynéném”, akkor ők már a Rubin-telepen laktak. Nekik egy szobájuk volt, és minthogy nem volt gyermekük, magukhoz vettek – ott feküdtem, betegen, apa meg a másik nagynéninél. Anyám este odajött, és velem aludt az ágyban. Egyszer csak látom, hogy jön Mariska – egy másik unokatestvérem, akivel ugyanazon a telepen laktunk, nagyobb volt, mint én, apa egyik fivérének volt a lánya –, és elfüggönyözte az ablakot. Kicsi ablak volt, valami törlőkendőt tett oda vagy mit, hogy ne nézzek ki. De nagy zaj volt, és én hallottam, hogy ütnek valamit. Aztán láttam Idl bácsit, apa fivérét, aki nem lakott ott, és akiről nagyon keveset tudok, hogy nagyon nyugtalanul jár fel-alá, és még egy fivért. „Mi van, Mariska?” „Ősz van, és kalapálnak…” „Mit kalapálnak? Miért kalapálnak?” „Krumplisládákat készítenek, most az ideje, hogy fölszedjék a krumplit a földről.” Én meg tovább kérdeztem: „De miért?” Nagyon különösnek találtam, hogy sokan ideutaztak, akik nem laknak Gyergyószentmiklóson. Azután este hazajött anyám és Eszti néni és Tóbiás bácsi. Anyám szomorú volt, és elkezdett sírni, hogy csak én maradtam neki, de én akkor sem értettem, hogy mit történt, öt és fél éves voltam.

Másnap megvolt a temetés, a zsidóknál nagyon hamar temetnek. Apám Gyergyószentmiklóson halt meg, 1936-ban, harminc éves volt. Édesanyám huszonhét évesen özvegyült meg. Ő is sívát ült [lásd: gyász, süve], és a rokonok is. Letesznek egy kispárnát vagy egy szőnyegecskét, leülnek a földre, és jönnek a rokonok és az ismerősök, és hoznak ételt. Nyolc napon át, kivéve a szombatot, az nincs beleszámítva. És mesélnek, vigasztalnak, nagyon szép ez a szokás, de néha nehéz elviselni, hogy egyesek túl sokat beszélnek. Ez volt. Ezt tette anyám is, de nem emlékszem, hogy nekem is le kellett ülnöm. A házban voltam, de lehet, hogy még beteg voltam, már nem emlékszem. Nem tudom, milyen a szokás, hány éves kortól kell leülni. Akkor kezdődtek a bajok, hogy többé nem volt jövedelmünk.

Van egy fényképem édesanyámmal, amikor még élt apám, és azutánról, amin egy kendő vagy valamiféle turbán van a fején. Anyám, miután özvegy lett, hagyott egy kis hajat, de kendő mindig volt rajta.

Apám halála után, 1936 után, édesanyám a ládagyárban dolgozott, Gyergyószentmiklóson meg a Darvas-féle gyárban, ugyanott, a fűrészüzemben. Tehát miután apám meghalt, anyám elkezdett munkát keresni, és jelentkezett a gyárnál ugyancsak szakképzetlen munkásként, nagyon nehéz munkára, fűrészport hordani. A gyár nagyon jól ment, fűrészáru készült külföldre. Tehát amint ment előre a farönk a futószalagon, vagy tolva, átment a gáter alatt, és deszkákra vágták. Mindegyik gáter alá tettek egy ládát, kábé másfél méter hosszú és egy méter széles, mindkét oldalán fogóval, és azt úgy kellett tartani. Egyáltalán nem volt könnyű, de ez csak az asszonyok munkája volt. S amikor megtelt a láda, két asszony kivette, és másik ládát tett a helyére, de időközben mind a négy gáter alatt hullott a fűrészpor, és vitték [a megtelt ládát] a gyűjtőhelyre. Egy nagy fűrészporhegy volt, de nem volt szabad melléje tenni, fel kellett rá mászni, és ott, a tetején kiüríteni. Amint fordult vissza, ment a másik gáterhez, cserélte. Nagyon nehéz munka volt, nyolc órát dolgozott, három váltásban. Vagy reggel dolgozott, vagy éjjel, vagy délután. Tehát ott, ha a gyár nem dolgozott, anyám nem dolgozott. Egy másik asszonnyal, egy kereszténnyel ezt a munkát végezte néhány éven át.

Amikor délelőttös volt, délutánonként ment takarítani, mosni családokhoz, vagy egész vasárnapra alkalmazták, hogy egy család számára tésztát készítsen. Kiváló szakembere volt ennek, akkoriban nemigen árultak száraztésztát az élelmiszerüzletekben, és ősszel tették el. Anyám vékony tésztát készített, nagyon véknyat, és kis kockákat és tarhonyát is. És egyszer nagy cirkusz lett, mert anyám mondta: „Gyere, ülj te is velem egy kicsit. Egész nap ezt csinálom, megtanulod te is.” Elmentem vele én is ehhez a családhoz, ahol anyám minden évben egy-két napig dolgozott. Zsidók voltak, volt egy lányuk, aki sokkal nagyobb volt, mint én, és két fiú. Én játszottam ott a lány valami babáival, és nagy cirkuszt rendezett a nő az anyámnak: „Hogy merészelt az Éva játékaival játszani?” És anyám azt mondta: „Asszonyom, nem rontotta el, nem történt semmi. Unatkozott, játszott. Nem is nagyon vettem észre, mert meg is tiltottam volna neki. De hát maga megeszi az én munkám eredményét, tehát tudja, hogy tiszta vagyok, és a lányom is az. Én többet nem is jövök magához.” És anyám többé sose ment ahhoz a családhoz. Ez nem sokkal az apám halála után volt, hogy anyám nem bírta már a munkát a gyárban, visszere volt. Más munkahelyet keresett, és akkor elköltöztünk a Darvas-telepről.

1937-ben kezdtem iskolába járni. Nagyon szép iskolát építettek akkor, nagyon imponált nekem, emeletes volt, tornateremmel, arrafelé nem volt még egy ilyen szép iskola. Két nagy iskola volt Gyergyószentmiklóson, ez volt az új, 1937-ben adták át. Román osztály volt, akkor váltunk el először, többé nem voltunk egész nap együtt Csergő Évivel, minthogy ők egy magyar nyelvű katolikus iskolába mentek, ahova engem nem vettek föl. Minden zsidó az állami román iskolába ment. De én egy szót sem tudtam akkoriban románul. Román gyermek kevés volt, a székelyek közül sem jutott be mindenki a katolikus iskolába, úgyhogy köteleztek bennünket, hogy románul beszéljünk, és a tanítónőnk, egy bizonyos Szabó Emma – kisasszony volt, igen jó családból, szép háza volt – románul oktatott. Ott jártam három osztályt, 1940-ig. Voltak szegényebb gyermekek is, módosabbak is. Nagyon szépen bántak velem, minthogy – mondhatom – én tanultam a legjobban az osztályban, és a gazdagabb szülők azt akarták, hogy barátkozzam a gyermekeikkel, mert jó hatással voltam rájuk.

Ott ismerkedtem meg a legjobb barátnőmmel, Deutsch Erikának hívták, először náluk voltam szép és jó lakásban, mert meghívtak. Az apja ügyvéd volt, az édesanyja meg zongoratanárnő. Volt egy testvére, Bogika, aki nagyobb volt, de fogyatékos – furcsán járt, és nem tudott jól beszélni, de velünk volt az osztályban. Ezt a családot egészében deportálták, senki sem tért vissza, sem Laci bácsi, sem Magdi néni, a szülők, sem a két lány. Most is jól emlékszem, hogy november harmadikán volt Erika születésnapja, minden évben meggyújtok egy gyertyát azon a napon. Volt még egy család, Halászék, gazdagok voltak, szeszgyáruk volt, Etának hívták a lányukat. Ebből a családból sem tért vissza senki. Amikor visszatértem 1945-ben Gyergyószentmiklósra, a Halász család házában volt a Deportáltak Otthona – nagy, emeletes házuk volt, a szeszgyár mellett.

Nagyon sovány voltam, de nem a táplálkozás miatt. Rossz voltam, szófogadatlan, csak a fiúkkal játszottam. De rendkívüli játszóhelyeim is voltak! A gyár területét behálózta a keskenyvágányú sínhálózat, amin kis kocsikon szállították a fűrészárut és a rönköket, és amikor éppen nem dolgoztak, ott játszottunk. Néha lefeküdtem a sínek közé. Sovány voltam, tudtam, hogy kell középre húzódnom, a többiek meg átmentek fölöttem a kocsival – lábbal kellett hajtani. Aztán a gyárban a deszkákat összeválogatták, és rakásokba rakták. Megvolt annak a tudománya, hogy eső vagy havazás után a víz lefolyjon róluk. A legfelső réteg másféle, szürke deszkából volt. Nem tudom, miféle deszkák voltak ezek, lehet, hogy kezelték őket valamilyen anyaggal, alattuk nem vizesedett meg a többi deszka. Na, azokra másztunk fel, amikor anyám hívott lefeküdni. Nagyon jól lehetett csúszkálni rajtuk, amikor havasok, jegesek voltak. Fent voltam, és anyám kiáltott: „Gyere lefeküdni!” „Nem! – pálca volt nála – Nem, mert megversz!” „Nem verlek meg.” De bizony megvert. Nagyon szeretett, de én szófogadatlan voltam, és nem akartam este lefeküdni, hanem játszottam. Tehát bőven volt játékra lehetőség, szép gyermekkorom volt. Testvérem nem volt.

A szüleim vallásos ortodoxok voltak. Apám nagyon vallásos volt, de nem mehetett naponta a zsinagógába, mert dolgozott a gyárban, csak péntek este és szombaton ment. Odahaza kóser módon étkeztünk, a háztartásra vonatkozó minden vallásos előírást betartottunk [lásd: étkezési törvények]. Külön edényeink voltak a tejtermékekre, a húsételek számára, valamint húsvétra [lásd: Pészah]. Húst csak a kóser mészárszékben vásároltunk. Ámbár egyetlen szobánk volt, amiben laktunk, külön mosogatóedényeink voltak a tejes és a húsos edényeknek. Tudtam az imádságokat, amiket a kenyérevés meg a vízivás előtt kellett mondani [lásd: áldások], ezeket mind héberül tanultam meg – nem értettem, mit is mondok, de mondtam, ma sem tudom a jelentését. Ma is sok mindenre emlékszem, pedig tíz éves voltam, amikor elmentem édesanyám mellől. 

Az ünnepeket nagyon komolyan betartottuk, nagymama ellenőrizte minden gyermekénél, hogy minden rendben legyen. Ha valahol hibát fedezett föl, azonnal közbelépett, ha egy kést véletlenül nem rendeltetésszerűen használtak [azaz például a húsos késsel tejet tartalmazó ételt vágtak], azonnal a földbe szúrta, és huszonnégy órára ott hagyta… Ez volt a szokás, így tett, én ezt láttam. Tehát kiment belőle a tréfli, ismét használni lehetett. A poharakat is, ha valami történt velük, huszonnégy órán át üresen hagyták. Nehéz volt betartani ennyi feltételt, mert nagy volt a szegénység, apa szakképzetlen munkás volt, anya bejárónő volt, mosott, takarított, főzött különböző családoknál, míg élt apa. Tehát addig erősen tartottuk a vallásos előírásokat. Miután meghalt apám, nagyon igyekezett anyám mindent tiszteletben tartani, de aztán jött a háború, és nagyon nehéz volt, és akkor előfordult, hogy egy olyan edényben készített számomra valamilyen ételt, ami nem volt éppen kóser. Szegényke mondogatta is, „Jaj! Nehogy jöjjön nagymama, és meglássa, én magamra veszem a vétket, csak te ne éhezz”. Nehéz idők voltak akkor…

Megtartottuk a szombatot, nem dolgozott senki [lásd: szombati munkavégzés tilalma], péntek este édesanyám meggyújtotta a sábbáti gyertyákat – kötelező módon. Húsvétkor nagytakarítás volt, abszolút mindent meg kellett mosni, mindent el kellett mozdítani, azt mondták, hogy „meg kell tisztítani a hamectől” [lásd: homecolás] – így mondták, sehol sem maradhatott egy kenyérmorzsa sem. Ismétlem, egy szobánk és egy kamránk volt, és nagyon nehéz volt, a húsvéti edényeket év közben a padláson tartottuk, becsomagolva, míg aztán anyám lehozta, amikor a lakás ki volt takarítva. Volt egy nagyon érdekes szokás, nagyon tetszett, sajnáltam, hogy nem végezhetem én: a férfi, a családfő kezébe vett egy gyertyát, meggyújtotta, és benézett minden sarokba, az ágy alá is, mindenhol megnézte, hogy nem maradt-e egy icipici piszok, különösen kenyérmorzsa. A kenyér nagy tiszteletben állt – általában tilos volt a morzsára rálépni. Nem tudom, hogy ez nagyanyámról maradt hagyomány volt, aki parasztcsaládból származott, vagy pedig vallási előírás volt-e, én kicsi voltam, de tudom, hogy eldobni sem volt szabad a kenyeret. Ha például egy darab kenyeret elvittem az iskolába, és nem ettem meg, nagy bűn volt, nem engedték sose eldobni. Gyergyószentmiklóson volt maceszgyár, anya a gyárban dolgozott, és vett maceszt – nem úgy volt, mint most, hogy hozzák –, kézzel készült, kerek volt, vastagabb.

Húsvétra, ez is érdekes volt, libát hizlaltak. Megvették, majd megtömték, minthogy az olaj drága volt, nem is nagyon volt, és általában a receptek, a főzés a zsidóknál libazsírral volt. Emlékszem, anyám hozta az ólból a libát, kis szőnyegeket tett le, leült, és a libát így a térde alá tette. Tehát leült, maga mellé húzta a lábát, és a térde alá fogta a libát, de nem nyomta, kinyitotta a csőrét, a kukoricát azelőtt beáztatta, hogy a liba ne fulladjon meg, és beletömte. Ámulva néztük. Azután levágták, hatalmas mája volt, nagyon finom, de szinte mindig eladtuk – szegények voltunk, ott volt a gyártulajdonos, ott voltak a gyár hivatalnokai, és előre megmondták: „Éva néni, ha nem kell a libamáj, mi megvesszük.” De volt úgy is, hogy két lúdja volt édesanyámnak, akkor az egyik máj nekünk maradt. Ez volt a legfinomabb étel. Emlékszem például, hogy szinte minden szombaton töltött lúdnyak készült. Miután elkerültem édesanyám mellől, többé nem ettem. Levágták a liba nyakbőrét, a máj egy részéből, kenyérből és nem tudom, még miből egy töltelék készült, azzal megtöltötték, majd megfőzték [megabálták] és megpirították libazsírban [A halsliba vagy töltött libanyakba általában inkább a liba húsából készítették a tölteléket, esetleg kenyér helyett krumplit raktak bele, valamint hagymát és fűszereket. – A szerk.]. Aztán készült libaszalonna [inasz]. Azt hiszem, hogy nem olvasztották meg az egész zsiradékot, és minthogy Gyergyóban igen hideg volt, kiakasztották a levegőre, és ott kifagyott.   

Amikor a mi Pészahunk volt, vittünk pászkát a szomszédoknak, amikor az ő ünnepük volt, az tiszta cirkusz volt nagymama miatt, de behívtak, és bevittek a kamrába, és adtak beiglit, mondván, hogy „Most van, most gyertek, gyerekek, egyetek…”. De megjelent nagymama, meglátta a mákszemeket a fogaink közt, és odament, és megszidta az asszonyokat, hogy „Nem szégyellitek magatokat, ti biztos disznózsírral sütöttétek, és a zsír mellé tejet is tesztek, és ezt nem szabad”. De mi nagyon boldogok voltunk, és megettük, nem értettük. Édesanyám azt mondta, hogy „Magamra veszem! Magamra veszem! Hagyd enni a gyereket, nem látod, hogy nem eszik?”. Nagyon rossz volt, amikor egybeesett a két húsvét, mert akkor nem volt szabad Csergő néninél vagy Blénesi néninél enni. Húsvétra mindig kaptam valami újat – egy ruhadarabot –, jött már a tavasz, és mi, ha már egy kicsit is enyhült a nagy hideg, mi már vetkőztünk le. Két kisasszonytól származtak (Aliztól és Edittől, nagyobbak voltak, mint én), egy olyan család lányai, akiknek mi eladtuk a libamájat – a szülők az irodáknál laktak, a kőházban, a családfő valami főnök volt az irodán, de nem volt tulajdonos, és mindig, ha valami ruhadarab nem volt jó nekik, ideadták.

A Purim, na az nagyon érdekes volt. Nagyon szép ünnep volt, nagy vidámság, akkoriban kicsi voltam, nemigen tudtam, mi az értelme és a jelentése, de tudom, hogy a szegény családokban is sokféle süteményt készítettek, és szépen elrendezve egy tányéron küldtek a rokonoknak és barátoknak. Süteményeket, egy fehér szalvétával letakarva, a gyermekek is vittek [sláchmónesz]. Mi örvendtünk, mert valami aprópénzt is adtak, nem lejt vagy pláne ezrest, hanem huszonöt banit, valamit, akinek vittük. Annyi sütemény összegyűlt, hogy előfordult, hogy ugyanaz a süti visszajutott hozzánk. Szép dolog volt. Emlékszem valami különleges, Purimra való süteményekre… A hámántáskán kívül készült még kétféle süti, fluoren, ami valami baklavaféleség volt sok mézzel, és egy másik, kindli, dióval, nem kellett megdarálni [A hámántáska vagy humentás kelt tésztából készült sült tészta. Négyszögletesre vágott, majd félbe hajtott táskácskák, szilvalekvárral vagy cukros mákkal töltve. A hagyományos purimi kindli lényegében ugyanolyan tésztából készül, mint a beigli, csak zsiradéknak libazsírt használnak, nem vajat. Fűszeres dió- vagy máktöltelékkel töltik meg, és fölcsavarják. A diót persze legalábbis késsel összevágják. – A szerk.]. Édesanyám nagyon jó háziasszony volt, sok család számára sütött kalácsot.

1940-ben, ősszel, a bécsi döntés után bejöttek a magyarok [lásd: második bécsi döntés]. Mi is kimentünk, mindenki, fogadni a hadsereget, a katonák bejöttek, és – sose felejtem el – kicsi voltam, vagy tíz éves, elöl állhattam, és néhányan elkezdték kiabálni, hogy „Horthy, Csáky, Teleki, minden zsidó menjen ki!”. Horthy volt az államfő, Csáky [lásd: Csáky István gr.] és Teleki [lásd: Teleki Pál gr.] miniszterek voltak. Most is sírás fojtogat, nagymama és édesanyám elhúztak onnan, nehogy valami bajom történjen. Tehát már az első este zsidóellenes tüntetés volt, pedig ismerősök között laktunk, kisváros volt. De akkor semmi bántódásunk nem esett.

Az első fájdalmas dolog nekünk, gyerekeknek, akik ebbe az iskolába jártunk, hogy a szép épületet elfoglalta a [magyar] hadsereg, és át kellett vágnunk a földeken, és vagy három kilométert gyalogolni a belvárosi iskolába, negyedik elemibe. Az oktatás nem románul folytatódott, átmentünk magyar oktatásba. De nem tudtam a nyelvtant, tökéletesen beszéltem, nagyon jól, mondtam már, hogy anyanyelvem a jiddis volt, és párhuzamosan használtam a magyar nyelvet, amit nagyon jól tudtam, mert úgy beszéltek a környezetünkben. De nem tanultam magyarul addig, és a negyedik osztály, különösen az elején nagyon nehéz volt. De hát megszoktuk. Ott ismét együtt voltunk Csergő Évivel, ő is elhagyta a katolikus iskolát – nem tudom, működött-e még egyáltalán. 1941-ig, amikor befejeztem a negyediket, továbbra is jól tanultam.

1941-ben csak egy leánygimnázium volt Gyergyószentmiklóson, szintén a katolikus apácáknál, nem vettek fel egyetlen zsidó gyermeket sem [A második bécsi döntéssel visszakerült Észak-Erdélyben nagyon megnehezítették a zsidók számára az iskolázást. „Az állami gimnáziumokból és felsőfokú tanintézetekből elbocsátották a zsidó tanulókat, szinte teljesen kizárván őket az állami oktatási rendszerből. A numerus clausust oly mértékig hajtották túl, hogy a legtöbb visszacsatolt vármegyében gyakorlatilag a numerus nullus érvényesült. (A csíkszeredai gimnáziumba egyetlen zsidó tanulót sem vettek föl, a gyergyószentmiklósiba is csak négyet. Egyikük kivételezett volt, a másik három pedig kikeresztelkedett.) Az erdélyi zsidóság vezetői ezt a problémát úgy hidalták át, hogy Kolozsvárott és Nagyváradon zsidó felekezeti gimnáziumot létesítettek” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, 145. oldal, 161. oldal). Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. A módosabb zsidó gyerekek mellé alkalmaztak egy kisasszonyt, hogy az tanítsa őket, felkészítse őket, különösen a lányokat, már nem emlékszem, mi lett a fiúkkal, hogy volt velük, de azt hiszem, hogy hasonló módon. És a leggazdagabbak, akik elvihették a gyermekeiket rokonokhoz vagy albérletbe, elküldték őket a Kolozsváron létrehozott zsidó gimnáziumba [a Zsidlicbe – lásd: Kolozsvári Tarbut Zsidó Líceum.]. Akik közepes szinten voltak, magánvizsgára készültek a kolozsvári vagy nagyváradi zsidó gimnáziumba – kinek hol felelt meg jobban [A nagyváradi (kongresszusi) hitközség 1920-ban létesített egy fiú reálgimnáziumot (líceumot), 1940-től magántanulóként járhattak ide lányok is, minthogy a város többi középiskolájába nem vették föl őket – ők délután látogathatták az iskolát, és külön vizsgáztak. – A szerk.]. Herskó Blankával (házassága után Erős Blanka) napi négy vagy hat órát készültünk. És minthogy én jó diák voltam, Blanka azt mondta, hogy engem is bevesz, nem kell fizetnem, de édesanyám nem vállalhatta a költségeket egy felutazásra Kolozsvárra, meg hogy lakjam valakinél, nem volt senki rokonunk vagy ismerősünk. És volt egy hölgy, Horváthné, Lili néni, aki gyártulajdonosné volt, a gyergyó[szentmiklós]i ládagyár tulajdonosának a felesége – nagy gyár volt, úgy száz munkással. Édesanyám járt hozzájuk főzni és takarítani, és szerettek engem. Mindig, amikor megkaptam a bizonyítványt, mondták, hogy menjek el hozzájuk is, és mutassam meg. Ilyenkor adtak valami ajándékot. Volt egy lányuk, vagy nyolc évvel volt idősebb nálam, aki akkoriban jutott be valamilyen egyetemre Budapesten. Én sírva mentem el hozzájuk, hogy nem tanulhatok tovább, csak az általános iskolában [Vagyis akkor: az elemi iskolában, az ún. népiskolában. – A szerk.]. Horváth néninek volt egy nővére Budapesten, egy ügyvéd felesége, és írt neki rólam. Az a néni eljött néha látogatóba ezekhez, és benne volt a Budapesti Zsidó Hitközség Nőszövetségének a vezetőségében. Ennek volt egy árvaháza. Nagyon nehéz volt oda bejutni, mert főleg az azelőtti Magyarországról vettek föl gyermekeket, nem voltak fölkészülve arra, hogy Erdélyből is fogadjanak – és az a hölgy tudta, hogy édesanyám nagyon jó bejárónő, gazdasszony, és azt mondta, hogy megpróbálja elintézni, hogy bejussak abba az árvaházba, és járhassak gimnáziumba. De azt akarta, hogy édesanyám odamenjen hozzá dolgozni. És addig is, amíg megoldódik, próbaidőre édesanyámnak oda kellene mennie, hogy lássa, elbír-e egy akkora nagy házzal. Édesanyám odautazott, két hónapig ott volt, de nem bírta, hazajött. Én azt gondoltam, hogy nem intézik el nekem, de mégis, írt a néni nekem egy levelet, egy levelezőlapot, ironikusat, de kicsi voltam és nem értettem, később értettem csak meg: „Bár édesanyád nem szedte össze magát, hogy egyfolytában veled lehessen, ha te bejutsz az árvaházba, értesítlek, hogy jelentkezz, mert elfogadtak az árvaházba. De a numerus clausus már betelt, tehát nem mehetsz gimnáziumba, csak az általános [elemi] iskolába.” [1941-ben – a történet ekkor  játszódott – Székely Sára az elemi iskola négy osztályának elvégzése után mehetett volna a nyolcosztályos gimnázium első osztályába. Mivel azonban ide – mint látható – nem jutott be, a tankötelezettség miatt vagy az elemi iskola (népiskola) ötödik osztályában vagy a polgári iskola első osztályában kellett folytatnia iskolai pályafutását. Egyébként a numerus clausust hivatalosan 1928-ban visszavonták, de sok középiskolába, bár hivatalosan ott soha nem vezettek be numerus clausust, nem vettek fel csak bizonyos számú zsidót. A középiskolai numerus clausus 1939-es bevezetését Karády Viktor is említi egy tanulmányában, de nem hivatkozik sem törvényre, sem rendeletre: a numerus clausus az újonnan beiratkozókat sújtotta, a felsőbb osztályokba járó zsidó tanulók megmaradhattak iskolájukban. – A szerk.] Elkezdtem sírni, és mama azt mondta, hogy akkor nem enged, mert elemi iskola Gyergyószentmiklóson is van, és neki senki más nincs, csak egy kislánya, és nem enged. Sírva mentem az utcán, és találkoztam annak az iskolának az igazgatójával, ahova addig jártam – ez egy „vitéz” volt [lásd: vitézi rend], nagy magyar, egy magyar nemes, nem tudom, honnan származott, az első világháborúban kitüntették, híres ember volt. Végül is ő írt rólam oda, az árvaházba, hogy árva vagyok és szegény, és nagyon jól tanulok, és kéri őket, ha lehetséges, fogadjanak. Aztán értesítették Horváth nénit, hogy menjek, mert elfogadtak a gimnáziumba, ahova az árvaházi gyermekek járnak. Az árvaházban ugyanis nem volt iskola, az árvaházi gyerekek a legközelebbi iskolába jártak.

Kevesen voltunk, tehát az egyidősöknek pici kis csoportja járt középiskolába, a többiek mind az általános iskolába jártak [A nyolcosztályos általános iskolát mint olyat – az 1940. évi XX. törvénnyel (Az iskolázási kötelezettségről és a nyolcosztályos népiskoláról) elrendelt nyolcosztályos népiskola utódját – csak 1945-ben hozták létre rendeleti úton. – A szerk.]. Az általános iskolába akkor vagy tizenhét árvaházi gyermek járt, a középiskolában pedig öten voltunk osztálytársnők – tehát csak azok, akik nagyon jól tanultak. Nagyon bonyolult volt, mert édesanyámnak kellett szereznie pénzt, valamennyit Horváth néni is adott. Volt egy varrónő nagynéném, édesanyám nővére, Geller Frida, nagyon szép hálóinget varrt és egy pongyolácskát, amilyen addig sose volt nekem. És magamhoz vettem a Herman bácsitól kapott órát, és nagyon szép copfjaim voltak – mindig befonva, piros vagy fehér szalaggal.

Elmentünk édesanyámmal Budapestre. Másnap, nagy nehezen, mindenki magyarázta az utat, eljutottunk az árvaházhoz [A leány árvaházat Meisel Farkas Alajos, a Dohány utcai zsinagóga első rabbija alapította 1867-ben (ekkor a Damjanich utca 26. szám alatt volt, majd a Jókai út 5. /ma: Uzsoki utca 29., az Uzsoki utcai kórház épülete/ szám alatt, végül pedig, 1926-tól a Hungária körút 149-ben). Fenntartásáról – a Fiú és Leány Árvaház ingatlanainak bérbeadásából befolyt jövedelem révén – a Pesti Izraelita Nőegylet gondoskodott. Az épület első és második emeletét foglalta el az árvaház (120 férőhely), a harmadik emeleten a Báró Hirsch Leánymenhely volt egyedülálló zsidó leányok számára (40 férőhely). A Hungária körúti épület belövésektől súlyosan megrongálódott. (1951 óta az épületet a Budapesti Rendőr-főkapitányság használatában van.) (Forrás: A zsidó Budapest. – A szerk.]. Ott jelentkeztünk az igazgatónőnél, aki elmagyarázta édesanyámnak, hogy elsősorban el kell mennem a fodrászhoz, hogy levágják a copfomat, vigye haza az órát, nem lehet nálunk pénz, nem kell semmi, hálóing sem, mert van ott, a gyönyörű háziköpeny sem, amit Frida néni varrt. Édesanyám sírt, én is sírtam, kétségbeesve a szép copfjaim miatt. Édesanyám elvitt, hogy levágják rövidre a hajam, hogy olyan legyen, mint a többi lánynak. Az épület nagyon imponált, nagyon szép volt, négy emeletes [négy szintes], lent az ebédlőterem és az öltöző, az első emeleten a tanulószobák, majd feljebb a hálószobák – nagyon érdekes volt, hogy kettőnként voltak, egymással derékszögben, és a sarokban egy szoba a nevelőnőknek. Nagy hálók voltak, tizenhat-tizennyolc ággyal, két sorban, nagyon tiszták, fehérek, vasból, de nagyon szépek. És minden hálóban fehér ágynemű, eltérő csíkozással – az egyikben vékony rózsaszín csíkkal, nálunk két vékony kék csík, egy másikban lila. Az alagsorban mosoda volt, mindig lehetett tudni, melyik háló ágyneműjét mossák. Elég kemény volt a párna. Az ágyak hátul voltak – volt hely a falig vagy az ablakokig úgy egy méter, és elöl, az ágyak között volt egy-egy kék éjjeliszekrény, abban tartottuk a papucsainkat és esetleg egy könyvet, de könyveket nemigen volt szabad fölvinni, mert lent tanultunk a tanulószobákban.

Igen nagy rend volt. Reggel a nevelőnő csengetett, mi kipattantunk az ágyból. Először is szétbontottuk az ágyneműt. Leszedtük a lepedőt is, hogy szellőzzön, kinyitottuk az ablakokat, és rohantunk a mosdóba. Ott voltak olyan kis mosdók, hideg-meleg vízzel, nagyon jó volt, mindenünk megvolt, volt egy hosszú asztal, ott mostunk fogat. Addig kiszellőzött a háló, majd bementünk, megvetettük szépen az ágyat, mint a katonaságnál. Miután megmosakodtunk és elrendeztük az ágyakat, a vízcsapokat is szépen le kellett törülni, mert mosakodáskor lespricceltük őket, ellenőrizni kellett, hogy mindenütt rend legyen, mindenkinek megvoltak a feladatai, minden gyereknek voltak kötelességei, mindennek volt egy felelőse, és amikor mind elmentünk, még egyszer utoljára ellenőrizni kellett a dolgokat. Ismét kezet mostunk, és kettős sorban lementünk az étkezőterembe, a mi hálónk a harmadik emeleten [szinten] volt. Nagy asztalok voltak, és amíg el nem romlott a helyzet a háború miatt, tejeskávét kaptunk egy darab vajas vagy lekváros kenyérrel.

Reggel házi ruhácskákba és kötényekbe öltöztünk, utána lementünk az öltözőbe, ami ugyanott volt a földszinten, mindenkinek volt egy száma, én voltam a negyvenötös, és fogasok voltak, mindenki számával. Az öltözőben volt az iskolai öltözék. Levetkeztél, fölvetted az egyenruhát, ami sötétkék szoknyából állt, kis blúzzal, ami sötétkék volt, ha nem volt ünnep – inkább télen, nyáron kockás volt, és kötény járt hozzá, minden gimnáziumban másféle kötény volt. A mienk kék volt, nagyon szép, hátul kellett megkötni. A gimnáziumi első osztályban nem volt rajta hímzés, de azután, attól függött, hogy milyen hímzés volt rajta, hogy milyen jegyet kaptunk kézimunkából: tehát akik egyest kaptak (ez volt a legjobb jegy), azoknak egy nehezebb mintát kellett hímezniük. Egy egész évharmadon át hímeztük azt a szalagot, ami itt, a mellen volt feltűzve. A kettest kapott lányoknak könnyebb mintát kellett hímezniük, a hármas lányoknak még könnyebbet, tudni lehetett, kinek-kinek milyen jegye volt kézimunkából. De a kötény is nagyon szép volt, rakott volt. Lent volt a mosó- és vasalószoba, de nem mi mostunk és vasaltunk. Nagyon ritkán engedtek oda be bennünket, ott voltak azok a nagy gépek, játszani sem volt ott szabad.

Volt fogászati rendelő is, ahova némi rendszerességgel jött fogorvos, ellenőrizte, illetve kezelte a fogainkat. Nagyon lenyűgözött az egész, összehasonlítva azokkal a körülményekkel, amikben én azelőtt éltem. Mindegyik a nagyobb lánykák közül – a „védelmezők”, amilyen én is voltam – egy kisebbre vigyázott, akit „védelmezettnek” neveztek. Ha leszakadt egy gomb, fel kellett varrnom, ha nem volt jól megfésülve a haja, megfésültük, tehát olyan volt, mintha a mi gyermekünk lett volna, vigyáznunk kellett rá. Olyan erős, testvéri kapcsolat alakult ki a védelmező és a védelmezett között… Az árvaházban az volt a szokás, hogy amikor elindultunk az iskolába, a nevelőnő – volt vagy négy-öt csoport, a mi csoportunknál Marika néni volt – ellenőrzött bennünket: hogy minden gomb a helyén legyen, hogy legyen zsebkendőnk, hogy tiszta legyen a körmünk, a kezünk, hogy legyen nálunk tízórai, és ha tornaórás nap volt, velünk van-e a tornazsák. A leckéket előbb piszkozatban kellett megírni, ő ellenőrizte, megmondta, mit kell kijavítanunk, azután átírhattuk, és ha valamit meg kellett tanulni, azt fölmondtuk neki. Azután volt szabad játszanunk vagy varrni valamit, vagy kézimunkázni, mert a tanulószobában is voltak játékok. De a hálóban is volt egy nagy asztal, tele játékokkal.

Az iskola a Hungária körúton volt, a 140. szám alatt, már nincs meg, lebombázták. Volt egy rendkívüli osztályfőnöknőnk. Körösi Margitnak hívták, kisasszony volt, mi Édeskének neveztük, ő tanította a magyart és a németet, egy nagyon kedves ifjú hölgy volt, és nem volt antiszemita. Három párhuzamos osztály volt, az A osztályba csak katolikusok jártak, a B-be reformátusok és mások, a nem katolikus keresztények. A C osztályban ismét katolikusok voltak, mert ők voltak a legtöbben ebben az iskolában, és zsidók. Tehát voltunk mi, öten az árvaházból, és még voltak a városból vagy hárman-négyen zsidó kislányok, módos családokból. Mi inkább visszahúzódók voltunk. De a végén összebarátkoztunk, és az osztály nagyon szépen fogadott, nem voltak gondjaink amiatt, hogy zsidók vagyunk. Ez az elosztás azért volt így, mert jöttek a papok, akik a hittanórát tartották, a katolikusokhoz egy katolikus pap, tőlünk a katolikus lányok mentek hittanórára a másik osztályba, hozzánk meg jött egy rabbi. Fiatal, nagyon rokonszenves rabbi volt, valószínűleg nem volt ortodox, nem volt olyan vakbuzgó. Tanultunk olvasni és fordítani az imádságoskönyvekből – én már tudtam egy kicsit Gyergyóból. Voltak olyan imakönyvek is, ahol a fordítás is ott volt, és tanultunk a zsidó szokásokról. Ezeket tudtuk az árvaházban is, az árvaházban kóser konyha volt, külön mosogatták el a tejes edényeket és a húsnak valókat – a konyhában naposak voltunk, tudtuk ezeket a dolgokat. Tehát jött az a fiatal és szép rabbi, voltak kislányok – utána a második, a harmadik osztályban ugyancsak ő jött –, akik szerelmesek lettek bele, nagyon kedves volt.

Az árvaházban volt egy zsinagóga is, orgonával, ahova bejártak a kerületben lakó zsidók is. Jött egy-egy úriasszony, voltak zsidó bárónők, akik, ha a fiaiknak vagy az unokáiknak a bár micvója volt, nálunk, a zsinagógában adtak kidust. Olyankor hoztak süteményt és bonbont. Kórus nem volt, de péntekenként mindig előbb be kellett fejeznünk a tanulást, felöltöznünk szépen, és lementünk a templomba. Két-három lánynak az orgonához kellett mennie, mert pedálos volt [vagyis fujtatós], a lábunkkal biztosítottuk a levegőt. Szerettünk odajárni, még tudtunk tanulni egy kicsit, mert szombaton nagyon nehéz napunk volt, és mentünk az iskolába. Kezdetben engedték, hogy szombaton ne menjünk, de sokkal többet kellett tanulnunk. Voltak órák, amikre sokat kellett tanulni, mint a természetrajz, földrajz, magyar nyelv, történelem, nem tudom, miért, de a péntek és a szombat mindig nehéz volt.

A Hanuka nagyon szép volt, akkor mindig volt ünnepség. Például – sose felejtem el – volt egy kis színdarab a gyertyákkal. Nyolc kislány, nagyjából egyforma magasak, mi voltunk a gyertyák. És kellett mondanunk valami versikét, a fejünkön volt, kartonpapírból kirajzolva a láng, be voltunk göngyölve fehér lepedőbe, a karunk a testünkhöz szorítva, olyanok voltunk, mint a gyertyák. Én nemigen értettem a színészkedéshez, verseket még mondtam, de nem voltam nagyon törekvő. De például Margó, Lövith Egon szobrásznak a felesége [A Centropa készített interjút Lövith Egonnal is. – A szerk.] nagyon szépen táncolt, és volt egy húga, egy évvel idősebb, mint én. Egy alkalommal a „Babaház” volt – ez egy színdarab –, nagy dobozok voltak, mindegyikben egy-egy baba. És amikor a mesélő mesélt, hogy most ilyen meg olyan baba jön, kilépett és táncolt, a magyar baba magyar táncot… Tudom, hogy Margó és a húga kozák lánynak öltözött. Egy szenzációs kozák táncot jártak, nagyon szépet – jött egy tanárnő, aki mindenkinek betanította a táncot. Az ünnepségre eljöttek elsősorban a hitközség elöljárói, a Zsidó Nőszövetségben levő hölgyek, hoztak narancsot és csokoládét – nagyon szép volt a Hanuka. Húsvétkor nemigen voltam az árvaházban, hazautaztam, szünet volt, tehát a húsvéti szokásokra nem az árvaházból emlékszem.

Nagyon szép szokás volt az árvaházban, én már ott találkoztam ezzel – mindig tudták, kinek mikor van a születésnapja. Akkor az illető lányt elhívták valahova. Vagy megegyeztek a nevelőnővel, vagy egy másik hálóban lakó lánnyal, vagy valami egyebet találtak ki, hogy kimenjen, és akkor földíszítették az ágyát. Mindenki azt tett oda, amit ajándékba szánt: egy bonbont, egy játékot vagy könyvet, utána odaálltak az ágy mögé, jött az ünnepelt, ki kellett találnia, hogy melyik ajándékot kitől kapta – nagyon szép szokás volt. Volt, aki ilyenkor csomagot kapott otthonról, és akkor mást is lehetett enni, mint az árvaházi kosztot. Egy másik szokás az volt, hogyha nagyon jó voltál, kaptál egy piros pontot. Ha rossz, akkor feketét. Aztán később, két-három havonta megszámolták a pontokat. Ajándékokat tettek az asztalra – adakozóktól származtak: babát, könyvet, ceruzát, nagyon sok mindent. A fekete pont semlegesített egy pirosat. De ha maradt a pirosakból, kiszámították, kinek van a legtöbb, az választhatott elsőnek, babát, könyvet, bármit. Mindegyikünknek volt egy szekrénykéje – kicsi, de ott tarthattuk a kincseinket. Azok közül adhattunk születésnapi ajándékokat is. Be nagy öröm volt! 

Jöttek levelek a családtól, rokonoktól, mindig ellenőrizték őket – ezt nem szerettük –, mert nem volt szabad pénzt birtokolni. De ha küldtek levelet, tettek bele két-három pengőt, hogy vegyünk rajta perecet, apróságokat. A pénzt kivették, és mondták a gyerekeknek: „Volt ott három pengő, odatettük a pénzedhez.” Édesanyám nem tudott írni se magyarul, se románul, és mielőtt elmentem volna az árvaházba, azon a nyáron megtanítottam írni – a negyedik elemi után voltam. Voltak a falon feliratos falvédők, kihímezve, mindig valami a háztartással kapcsolatban. Onnan vettük a betűket, és megtanítottam. Diktáltam, de ő néha három szót is egybeírt. Mikor először kaptam tőle levelet, fölbontották, később már fölbontatlanul adták oda. Egyszer, később, meg is kérdeztem az igazgatónőtől, miért nem bontják föl. Azt mondta: „Rajtad kiül senki sem tudja kiolvasni, hogy mit ír ott.”

Kéthetenként elvittek moziba – Homérosz volt a neve, nem volt messze a Vakok Intézetétől –, olyan filmekhez, amiket gyerekek is megnézhettek. Nem tudom, milyen alapon, vagy fizetett az árvaház, vagy beengedtek ingyen. Az árvaháznak volt indulója is, emígy: „Árvaház, árvaház, / engemet a hideg ráz, / hogyha arra gondolok, / amit most majd elmondok. / Reggel hatkor szól a vekker, / Angyalom, ragyogóm, csillagom…” És így tovább, az egész nap programja benne volt, ha jött valaki látogató, egy bárónő, elénekeltük. Volt egy Friedmann bárónő, nagyon szerettük, úgy neveztük, hogy „a mi drágánk”. Nagyon kedves volt. Nagy volt a vidámság az iskolában is, az árvaházban is, nagy szeretettel emlékezem az ott töltött évekre.

A baj akkor kezdődött, amikor Magyarországot elfoglalták a németek [lásd: Magyarország német megszállása], harmadikos voltam, 1944-ben, március elején [19-én]. 1943-ban már a téli szünet is meghosszabbodott, mert nem volt tűzifa. Aztán az utolsó nyári szünet is meghosszabbodott – vakációban hazautaztunk –, 1943 őszén az oktatás november harmadikán kezdődött. Akkor láttam utoljára édesanyámat, november elsején, van egy fényképem, abban az évben készült, nyáron. Visszatértünk az iskolába, és akkor kezdtük érezni, hogy egyes tanáraink egyenesen fasiszták. Volt egy nagyon gonosz rajztanárnőnk, nem adott olyan jegyeket, amiket érdemeltünk volna, és „büdös zsidóknak” nevezett minket. A tanév néhány nappal a németek bejövetele után véget ért, és akkor kellett a sárga csillagot is föltűznünk.

De az osztályfőnöknőnk nagyon rendes volt. Bejött az osztályba, félrehívott bennünket, zsidó gyerekeket, és azt mondta: „Ti ne jöjjetek. Nem akarom, hogy a többiek csúfolkodjanak veletek, mert akkor csillaggal kell jönnötök. Gyertek el hozzám délután, ha akar, Marika néni is – ő volt a nevelőnőnk – jöjjön veletek, és az ellenőrzőket hazaviszem magamhoz.” Megmondta a címét, addig sose jártunk nála, nem lakott messze az árvaháztól. És mi elmentünk. Tejes kakaóval várt, valamit enni is adott, pedig elég nehéz viszonyok voltak, ideadta az ellenőrzőket, sikert kívánt a további életünkhöz, de ő is nagyon szomorú volt. A Gyarmat utca 20. alatt lakott, örökre megjegyeztem, mert az 1960-as években, amikor már lehetett Magyarországra utazni, annyit meséltem a lányomnak az árvaházról, hogy együtt elutaztunk Budapestre, és megkerestem. Élt, nagyon szépen fogadott, nem felejtem el. Egy sugárzó ember volt, sugárzott belőle a jóság és a melegség. Ez egy szép emlékem az iskoláról. És még volt egy, hogy az egyik lány, aki jól tanult, akivel állandóan versengtem, katolikus, egyszer, amikor már a németek ott voltak, és nagyon rossz helyzetben voltam, találkozott velem – valamilyen magas rangú hivatalnoknak volt a lánya –, és azt mondta: „Ha akarod, én ellopom otthonról az irataimat, és odaadom neked, hogy élhess valahogy, [hogy mondhasd, hogy] nem vagy zsidó.” Soknak sikerült így megmenekülni. Én azt mondtam, hogy vajon mi lesz az árvaházzal, nincs hova mennem, és hogy nagyon szépen köszönöm [de nem fogadhatom el]. Utólag kerestem, de sose bukkantam a nyomára.  

Minden nagyon szép volt, míg be nem jöttek a németek. Nagyon nehéz korszak kezdődött, de a bombázások már előbb elkezdődtek [lásd: Budapest bombázása]. A leányárvaháznál mind azt a sarkot bombázták, ahol a felvonó volt. Mi a lépcsőn jártunk, azóta, mindmáig, bármilyen épületben járok, ha van lépcső, megszámolom a lépcsőfokokat, amikor felfelé megyek, hogy a lemenetkor tudjam, mivelhogy én mentem elöl és mondtam: „Most a harmadik emeletről megyünk” – az alagsorba kellett menni –, tehát azt mondtam: „Most figyelem, gyerekek…” de aludtunk [álmosak voltunk], mert éjszaka volt. Tehát bombáztak az árvaház fölött is. Ha az oroszok jöttek, nem féltünk annyira, mert kis bombák voltak, de ha az angolok és amerikaiak jöttek, a bombák láncokkal össze voltak kötve. És mentünk az alagsorba, és akkor mondtam: „Kilenc lépcsőfok, öt lépcsőfok. Megállunk, kilenc lépcsőfok, öt lépcsőfok” – itt is tudom, hány lépcsőfok van, bármerre járok, most is megszámolom a lépcsőket. Ez megmaradt bennem. Hogy bombáztak, hallottuk a becsapódásokat, de főleg amikor átmentünk a fiúárvaházba, akkor már háború volt [Magyarország német megszállása után a Fiú és Leány Árvaház egyetlen épületbe húzódott össze (Vilma királynő /ma: Városligeti fasor/ 25–27), kb. 130 fiú és 60 lány, és sok elhagyott gyermek. 1944 nyarának végén vissza tudták szerezni a Fiú Árvaház Munkácsy utca 5–7. sz. alatti épületét is. A kapuk fölött a Nemzetközi Vöröskereszt táblája volt kitéve. Szeptember 18-án a Vilma kiránynő úti épület egy része bombatalálat miatt romba dőlt. December 24-én egy nyilasosztag hatolt az épületbe, több gyermeket lelőttek, másokat elindítottak a Duna-part felé. Viszontagságos órák után a gyerekek egy része (Gidófalvy Lajos őrnagy és a XIII/1. kisegítő honvéd karhatalmi zászlóalj katonáinak segítségével) megmenekült, egy kisebb részüket azonban a nyilasok másnap a Dunába lőtték (A zsidó Budapest). – A szerk.].

Késő ősszel kezdődött. Pár nappal később ki kellett ürítenünk a szép, négyemeletes [helyesebben: háromemeletes, vagyis négy szintes], tiszta árvaházunkat, és átköltöztettek bennünket a fiú árvaházba, ami szintén a Budapesti Zsidó Hitközséghez tartozó Zsidó Nőbizottságé volt, a Vilma Királyné út 25–26 alatt. Nagy árvaház volt, ott is volt templom, de már mindenféle egyéb intézményből odagyűjtöttek kisgyerekeket… Az épület egyik szárnyát adták ide, volt egy udvar, de nem olyan szép, mint a mienk, és akkor azt javasolták, hogy azok a gyerekek, akiknek vannak rokonaik, vagy akik félárvák (él az apjuk vagy az anyjuk Budapesten), próbáljanak hazamenni az árvaházból, mert nem volt hely. Úgyhogy voltak, akik elmentek. Nekem nem volt hova mennem, nem volt semmilyen rokonom, a deportálások pedig  már megkezdődtek vidéken. Megtudtam a nevelőnőktől, hogy a vidéki zsidókat deportálták. És arra gondoltam, hogy édesanyám csinált valamit, elrejtőzött, nem akartam elhinni, hogy deportálták, de nem tudtam, mi történt vele, nem kaptam tőle semmilyen életjelt, de nem volt hova mennem, és ott maradtam. Voltak gyerekek, akik elutaztak vidékre, őket is deportálták. De az ő helyükbe sok gyermeket beadtak, hogy hátha így megmenekülnek. 

Egy adott időszakban igen sok gyerek volt ott a fiúknál [„Az Árvaházban a nyilaskeresztes uralom idején mintegy 1200 zsidó gyermek vészelte át a Vészkorszakot” (A zsidó Budapest, 574. oldal). – A szerk.]. Játszottunk is az udvaron, a fiúk és a lányok együtt, a nevelők a mi nevelőnőinkkel politizáltak, tréfálkoztak, ha jó volt a nap. Tudom, hogy minket, lányokat rövidebbre fogtak, egyáltalán nem engedtek kimenni az árvaházból, a fiúk azonban néha kimentek. Voltak néhányan nagyobbak is, mert ott szakiskola is volt, voltak nagyobb gimnazisták, hetedikesek, nyolcadikosok, és ők mondták el, hogy mi történik a városban, hogy valószínűleg lesz gettó Budapesten is. Voltak gyerekek, akiket Szlovákiából hoztak oda, hozzánk. A lányok között fölbukkantak nagyobb lányok is, az egyiket úgy hívták, hogy Gárgony Aliz, a másikat Fischer Áginak talán, nem mernék megesküdni, de Gárgony Alizra pontosan emlékszem. Láttam, hogy nagyobb, sokkal nagyobb, mint én (én voltam a legnagyobb az árvaházban, tehát a harmadikosok között a gimnáziumban, az én csoportomban én voltam a legnagyobb). Őt oda osztották be. És láttam – mert mentünk mosakodni –, hogy leszorítja a mellét, hogy ne látszódjék, de látszott az arcán, hogy nagyobb [vagyis idősebb]. Aztán elmesélte, hogy pozsonyi, hogy ott összegyűjtötték őket, hogy 1922-ben született, tehát akkor huszonkét éves volt, én tizennégy, ott az ő évjáratához tartozó zsidó lányokat összegyűjtötték, és bordélyházba vitték, a frontra, a németekhez, és ő megszökött Magyarországra, Budapestre, ahol egy nagynénje élt, és az édesanyját vitték el őhelyette – ilyesmit mesélt. Mindenesetre erősen összebarátkoztunk, sok mindenre tanított. Például amikor először… akkoriban jött meg először [a havivérzése]… nagyon megijedtem, nem tudtam, mi van velem, ő pedig megmagyarázta, és elvitt a nevelőnőhöz. Vele és azzal az Ágival mostuk a ruhákat – itt, a fiúknál már nem volt mosókonyha –, mostuk a ruhát és főleg a zoknikat annak a töméntelen sok gyereknek. Volt valamiféle szappan – nemigen volt akkoriban –, ahogy nagymama mondta, valamilyen folyékony szappan, szegény fejünk, csupa seb volt a kezünk a mosás után. Csak zokni volt vagy háromszáz-négyszáz pár. Jött Mária néni, aki az árvaházban nőtt fel, ő is segített. Nehéz idők voltak, nem volt többé élelem.

De a legnehezebb október tizenötödike után lett, amikor Horthy bejelentette, hogy át akar állni, ne legyen többé a németek oldalán, átáll az angolok–amerikaiak és az oroszok oldalára. Volt egy nyilatkozat [lásd: Horthy-proklamáció], hallottuk a fiúktól, akik a városban jártak, levették a csillagot [a ruhájukról], nagyon élelmesek voltak. Másnap láttad, ahogy a házakról mindenki leszedte a sárga csillagokat, és mindenki boldog volt, hogy vége a háborúnak. Miután átvették a hatalmat a szálasisták [lásd: nyilas hatalomátvétel], akik a magyar vasgárdisták voltak, tehát fasiszták, akkor kezdődött a nagyon nehéz időszak. Megkezdődött Budapest gettósítása – nálunk, az épület előtt mentek el [a nyilasok] –, és kezdődtek akkor a harcok Budapestért. És akkor minden tizenhat és nem tudom, talán ötven év közötti budapestinek mennie kellett dolgozni, lövészárkot ásni… tehát megkezdődött a nagyon-nagyon rossz időszak [Több alkalommal is fölszólították a budapesti zsidókat munkára: 1944. október 22-én hirdetményeken szólítottak föl minden 16–60 éves zsidó férfit és 18–40 éves (tehát 1904 és 1926 között született) zsidó nőt, hogy jelentkezzenek „sorozásra”. Október 26-ig mintegy 35 000 zsidót, köztük mintegy 10 000 nőt mozgósítottak. Sietve munkaszolgálatos századokba szervezték, és árokásásra vagy védelmi erődítmények építésére vezényelték őket a főváros déli és délkeleti peremvidékére (Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2003). 1944. november 2-án a 16–50 éves (tehát az 1928 és 1894 között született) varrni tudó nőket szólították munkára; november 3-án elrendelték a 16–40 éves női korosztály összeírását „a nemzetvédelemmel összefüggő munkaszolgálatra” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/.). – A szerk.].

Nekünk nemigen volt élelmünk, a bombázások miatt állandóan az óvóhelyen ültünk az alagsorban, voltak padok. Megszakadt a vízszolgáltatás, nem volt tűzifa, éjjelente kimentünk az udvarra, hogy havat gyűjtsünk, azt megolvasztották, öt-hat napon át csak főtt babot ettünk. Egy idő után nem volt többé só sem, tehát elkezdtünk éhezni. A gyerekek, a fiúk még ki-kijártak, és valahonnan hoztak ezt-azt, nem tudom, lopták-e vagy adtak nekik pénzt, vagy segített a hitközség… Később olvastam könyveket arról, hogy volt szervezett támogatás, de nagyon nehéz volt. És elkezdtük az emeletekről lehurcolni a bútort, fölvágták és eltüzelték, mert a központi fűtés többé nem működött, nagyon rossz volt.

Az utcánkban nagy tankok jártak, valami különleges német nevük volt, Tigrisek, és a szálasisták [nyilasok] tudták, hogy ott zsidó gyerekek vannak, és be-bedobtak egy-egy gránátot, és több gyerek megsebesült. Volt egy unokatestvérem ott, Gyergyóváraljáról, akit én mentettem meg. Ő is megsebesült egy alkalommal egy gránáttól. Azután az igazgató fölvette a kapcsolatot a hitközséggel, ami szintén félig illegalitásban volt, már nem tudom, hogy, és kitettek egy jelet, egy táblát, az árvaházra, hogy a Svéd Vöröskereszt védelme alatt vagyunk, de annak ellenére csak bejöttek a németek [A nyilasok nyomultak be az árvaházba, nem a németek. Forrásaink szerint egyébként a Nemzetközi Vöröskereszt táblája volt kitéve a kapu fölé. – A szerk.]. Mindannyian viseltük a sárga csillagot.

Egy délután mindannyiunkat lefényképeztek, megvan a kép, az igazolványkép. Adtak valamilyen igazolványt, amin az volt, hogy a Svéd Vöröskereszt védelme alatt vagyunk, és ez az igazolvány útlevél helyett van, mert az első vonaton, ami elindul Svédországba, azon van helyünk, és Svédországba visznek. Ez a híres Wallenberg [lásd: Wallenberg, Raoul], egy svéd, aki nagyon sok zsidót megmentett. A kommunista időkben levettem a képet, és eldobtam a papírt, azaz az igazolványt, mert féltem, nehogy azt mondják, hogy volt valami dolgom a svédekkel, de a kép megvan, és kivehető még a nyoma a pecsétnek. És a bejáratnál kiírták, hogy ezek a gyermekek a Svéd Vöröskereszt védelme alatt vannak. Ez a Wallenberg valószínűleg küldött valami élelmet is, minden esetre nem haltunk éhen, de igen nehéz időszak volt.

Egyszer csak jöttek a nyilasok, összegyűjtötték a gyerekeket, és elindultak velünk – már tél volt, december –, és bevittek a gettóba [Lásd: budapesti gettó. Ez az akció talán december 12-én lehetett, amikor bevitték a gettóba az első 500 gyereket abból a 6000-ből, akik a Vöröskereszt védelme alatt voltak, és akiket a gettóban kellett elhelyezni. – A szerk.]. A gettóban – ezek házak voltak, egy egész budapesti negyed, a hajdani zsidónegyed, gondolom – volt egy csarnok [A Klauzál téri csarnokról van szó. – A szerk.], és bevittek egy csarnokba, amiben volt egy hatalmas láda, és azt mondták, hogy minden értéktárgyunkat – milyen értéktárgyaink lehettek? – dobjuk be: pénzt, gyűrűket, bármit. Nekem volt egy gyűrűcském egy fiútól. Mielőtt elvittek volna, jött három fiú, két-három évvel nagyobbak. A fiú árvaházat már bombázták a nyáron, és egész nyáron a törmelék eltakarításánál dolgoztam a porban, hogy még megmentsünk valami ruhadarabokat. A zsinagógát bombázták meg a ruharaktárt, és onnan szedtük ki, amit lehetett, egész nyáron dolgoztunk. És ott a fiúk nehéz munkát végeztek, mi gyűjtöttük össze a ruhaneműt, ők ástak, tehát nehéz munka volt a törmeléket eltávolítani, és akkor összebarátkoztunk. Volt nekem egy barátom, Dönci, aki a tanítóképzőbe járt, és kétségbe volt esve, hogy a templom összeomlott, mert ott énekelt, ő volt a kántor, nagyon szép hangja volt. Valahogy összebarátkoztunk, és ő adta. Eljött hozzánk, lányokhoz, és azt mondta, „Sári, találtunk a romok között egy helyet, ahova elrejtőzhetünk. Mi – három vagy négy fiú – nem hagyjuk magunkat, és nem megyünk el. El fogunk rejtőzni. Gyere te is”. De én gyűjtöttem a ruhákat a gyerekeknek. Minden gyerek kisebb volt, csak Aliz, Ági és én voltunk nagyobbak. És két nevelőnőnk volt – mert egyesek elmentek, az igazgatónőm elhagyott, elmenekült, többé nem volt velünk, és volt két görnyedt asszony, Juliska néni és Sári néni, ők maradtak a gyerekekkel. És Sári néni ismerte ezeket a fiúkat, és azt mondta: „Dönci! Elviszed Sárikát, és csak mi maradunk ezekkel a kisgyerekekkel?” Szegény, nézett rám, és azt kérdezte: „Elmész és elrejtőzöl?” Azt mondtam, hogy nem. És elmentek. Nem tudtam akkor róluk semmit, minket pedig bevittek a gettóba. És ott, amikor azt mondták, hogy minden értéktárgyat…, volt egy gyűrűcském tőle, azt betettem a bakancsomba. Nem motoztak meg, úgyhogy a gyűrűt megmentettem. De a többi gyerek mindent, ami volt nekik, ha volt egy szebb fésűjük vagy egy értéktelen láncocska, mindent odatettek. Ezek lökdöstek, ránk kiabáltak, és bevittek egy házba.

Nemsokára megjelent két magyar tiszt néhány katonával. Nagyon szépek, valami karszalaggal, és azt mondták, hogy az árvaházat vissza kell vinni, mert a Svéd Vöröskereszt védelme alatt van. És visszavittek az árvaházba! A tisztek eltűntek, a fiúk levették az egyenruhát – máig sem olvastam sehol, kik voltak ők –, zsidó fiúk voltak, akik éjjelenként kimentek, és ha elkaptak egy fasisztát, megölték, és visszajöttek. És őriztek bennünket. Ezekről eddig még semmilyen könyvet nem láttam, nem tudom, kik voltak, egy illegális szervezet, valószínűleg, amelyik védte a gyerekeket. Tudtak magyarul, de nem nagyon jól. Mindenesetre nyugodtabbak voltunk velük [Baloldali cionista fiatalokról van szó, a főként szlovákiai zsidó fiatalokból álló Hasomér Hacair és a lengyelekből verbuválódott Dror tagjairól. Külföldre (Szlovákia, Románia, Jugoszlávia) menekítés („kirándulások”) megszervezése, hamis iratok gyártása mellett a fentihez hasonló mentőakcióikról is tudunk. A megszállás után szorosan együttműködtek a svájci védleveleket kibocsátó „Üvegház” mellett a Nemzetközi Vöröskereszt „A” osztályának munkatársaival (Komoly Ottó) is. Egyik legfontosabb feladatuk a gyermekotthonok létrehozása és védelme volt, és közreműködtek a gettó és a csillagos házak élelmezésében is. Valóban többször menekítettek ki a nyilasok által elhurcolt embereket. Ronén szerint 32–40 otthonban 5-6 ezer gyerekről gondoskodtak (Ávihu Ronén: Harc az életért. Cionista ellenállás Budapesten – 1944, Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1998). A KISKA (kisegítő katonai szolgálat) mellett katonai, levente stb. egyenruhával is fedezték magukat. Egy egész alakulat (XIII. 1. KISKA zászlóalj) jött létre illegális, „árjásított” tagokból. Lásd még: haluc fiatalok. – A szerk.]

Megbetegedtem, tífuszgyanús voltam. Egy különszobában voltam – már nem úgy volt, mint a leány árvaházban –, de elkülönítettek még két-három másik lánnyal, akik betegek voltunk, mert nagyon magas lázunk volt, de Mária néni nem mondta meg, hogy mennyi. Egyszer csak üvöltést, kiabálást hallottam, hogy tíz percen belül gyűljünk össze az udvaron. És Mária néni jött, és mondta: „De hát ezek a gyerekek betegek!” „Nincsenek betegek, csak élők vagy holtak. Jöjjenek ők is.” Felöltöztünk mi is, Mária néni sírt, időközben tudom, hogy lelőttek egy kisfiút a másik részről, aki sánta volt, és még valakit, tehát nagyon kegyetlenek voltak. Kimentünk, december huszonnegyedike volt, karácsonyeste. De nagyon kegyetlenek voltak velünk. És abban az egyenruhában fáztunk, egy-egy hátizsák a hátunkon, azt hiszem, hogy vászonból volt, az mindig elő volt készítve, a kezünk ügyébe. Fölvettem két-három réteg ruhát, ahogy tudtam, és vittek, és vittek, és a hidak le voltak bombázva vagy fölrobbantva, és azt hiszem, hogy egy pontonhídon vittek át. Azt hiszem, hogy egy ilyen napot nem kívánok senkinek, amilyen az volt. Nagyon le voltam gyengülve.

Közben visszajött az igazgatónő, mert nem akart többé a gettóba menni, ahol a lakása volt. Amikor elindultunk, odajött hozzám, és azt mondta: „Te, Sári, te annyira találékony vagy, odaadom a nagymamát, vigyázz rá.” A nagymama az igazgatónő anyja volt, aki szokott hozzá jönni a szünetekben. Egy kicsi, aranyos öregasszony, aki a vakációk idején szokott jönni Olga nénihez, a nagyárvaházba, a lányokhoz. Szerettük, Nagymamának szólítottuk. Ő is tanítónő volt. Azt mondta: „Vigyázz rá, te feltalálod magad, meglátod.” Beteg is voltam. És jött Nagymama, és ment, ment, de nem tudott. Idős lehetett, nekem nagyon öregnek tűnt, nem tudom, hány éves lehetett, Olga néni lehetett úgy negyven éves. [A nagymamának] Volt egy retikülje, bűbájos volt, mondta: „Kérem, hozzanak egy konflist! Én magyar tanítónő vagyok! Én magyarosítottam el Szlovákiát! Nekem különleges jogaim vannak! Ne hurcoljanak meg!” – de mindezt kiáltotta. És én mind maradtam le. Rám akaszkodott, mintha egy esernyő lett volna a karomon, vittem őt – de hát tizennégy éves voltam, épp akkoriban, december tizenharmadikán töltöttem be. És mind maradtam le, és néhányszor jött egy ilyen nyilas, egy fasiszta, és kiabált, mert a ruhám alapján tudta, hogy az árvaházból vagyok, de az árvaház már messze volt tőlünk, én nem tudtam tartani a lépést így. Hátul jött a Zsidó Fogyatékosok Intézete, meg a Zsidó Vakok Intézete… tehát mindenkit kihajtottak az otthonából. Hosszú sor volt, és mentünk. És üvöltöttek ránk, valamilyen főnök kellett hogy legyen, mind kiabált rám, hogy „Te meg akarsz szökni!”. De én nem tudtam menni ezzel az öregasszonnyal, nem tudtam, mi lesz velünk. Kiáltott egyszer, kétszer, harmadszor azt mondta: „Ha nem éred utol az árvaházat, lelőlek!” Mentem tovább. És jött egy másik fasiszta, és megkérdezte: „Hol van Éva néni?” – Éva néni volt az én harminchat éves édesanyám. Mondom: „Nem tudom, hol van.” Azt mondja: „Ne félj, Szurika, mert én megmentelek.” Engem Budapesten senki sem szólított Szurikának, én ott Sári voltam. Csak otthon voltam Szuri. Megkérdeztem: „De hát ki tetszik lenni?” Azt mondja: „Ne törődj azzal, semmi közöd hozzá, én megmentelek, ezzel az öregasszonnyal együtt.” És hátrament, és hozott két erős fiút, vakokat. Megfogták az öregasszonyt a hónaljánál, és azt mondta ez az ember: „Fogd kézen az egyiket [a vakok közül], és szaladj, amíg elérsz az árvaházadhoz.” Úgy tettünk. Odajutottam az enyéimhez, és ott maradt ez a két fiú a nagymamával is, és mentünk tovább.

És mind mentünk, és már nem bírtam. A kisgyerekeknél ott volt az éjjeliedényük is, meg kellett állniuk. És nem lehetett, nagyon sok kisgyerek volt – amikor a zsidókat gettóba vagy munkaszolgálatra vitték, és az árvaház épülete előtt elmenve, látták, hogy az a svédek védelme alatt van, bedobták a gyerekeket. És a vezetőségünk megmentette őket. Kisgyerekek is voltak – az árvaházban csak iskolások voltak, de odajutottunk, hogy már három-négy éves gyerekeink is voltak, szegények, nem tudjuk, mi történt a szüleikkel. És akkor estefelé eljutottunk egy laktanyához, nem emlékszem a nevére, de sokan átmentek azon a laktanyán, vitték be az embereket, megverték, láttuk, hogy dobják ki őket [A gyerekek menetét a Ferenc József hídon /ma: Szabadság híd/ át az akkori Pálffy-téren /ma: Bem József tér/ álló Radetzky-laktanya felé hajtották, ott volt a nyilaskeresztes Halálfejes légió székhelye. Itt kapták egy oldalkocsis motorkerékpáron érkezett, háromtagú járőrtől azt a parancsot, hogy hajtsák a gyerekeket a Síp utcába – ami a gettó területén volt. A nyilasok a Síp utcát Szív utcának értették, így kerültek a gyerekek a Szív utca 33. és 46. sz. házakba. Másnap azonban egy gyerekcsoportot más nyilasok mégis a Duna-partra hajtottak, és ezeknek a gyerekeknek a többségét agyonlőtték. – A szerk.]. De karácsonyeste volt, és amikor ránk került volna a sor, valószínűleg a fasiszták haza akartak menni, megünnepelni a karácsonyt, azt mondták: „Ezek a csoportok [menjenek] – már nem vagyok biztos –, a Szín utcába vagy Sín utcába!” Az utca, amit mondtak, a gettón kívül volt, egy olyan zónában, ahol svédek és svájciak által védett házak voltak – a semleges országok adtak az embereknek olyan okmányokat, hogy az ő alattvalóik. Sok pénzt fizettek, vagy voltak hamis papírok is. Megálltunk egy utcában – ez az egész nagy csoport, az árvaház is, mások is –, és akkor ismét odajött ez a fasiszta, aki Szurikának nevezett, és mégis megkérdeztem: „De honnan tetszik ismerni?” Én 1941 után nemigen jártam haza, nem tudtam, hogy kicsoda. Azt mondja: „Egy faluból jártam dolgozni a Darvas-telepre, és hoztam otthonról az ételt, télen megfagyott, és Éva néni, azaz édesanyád – pedig nektek kóser háztartásotok volt – megengedte, hogy a kályhátokra tegyem, és fölmelegítsem az ételemet, éveken át. Én ezt nem felejtettem el. És ezért segítettem neked. De most nagyon figyelj: nehogy kis házba menj. Erőszakkal benyomnak majd egyik ház után a másikba, de te nagy házba menj!” A háznak több emelete volt, most az öregasszony ismét mellettem volt, és a fiúk is. „Nehogy kis házba menj!” De én nem tudtam, hogy miért. Egymással szemben voltak a házak, mi az utca közepén voltunk.

Megmentettem egy unokahúgomat is, Fisl bácsi lányát, Fischer Sárit – mondtam a fasisztának, hogy van ott egy unokahúgom, és őt is idehozta. Betettek különböző szobákba, házakba, lakásokba, ahonnan látszott, hogy az embereket hirtelen vitték el – ott is zsidók laktak azelőtt. Voltak ilyen-olyan törmelékek, ételmaradékok, de az ágyakban már nem voltak matracok, az emberek mindent elloptak. Karácsonyeste volt, tudtam, hogy talán egy-két napig békén hagynak, mert ünnepelni fognak. Azon az éjszakán meghalt Nagymama, az első halott, akit láttam, nem is tudom, hogy temették el, mit tettek vele, nem emlékszem. És este följött két férfi és egy asszony a házból, akik valószínűleg ott laktak, egy mosófazék levessel és egy merítőkanállal. Nem gondoltak arra, hogy nekünk nincsenek kanalaink. Meleg levest hoztak, nem tudom, kik voltak – ottani lakók, mert aztán az ember elment, mondta, hogy a felesége várandós, nem szeretné, hogy valami baja legyen, vigyázzunk rá, ha lehet, a háború után, mert neki el kell mennie a háborúba, behívták, és elment. Megettük azt a levest a merítőkanállal, letérdeltünk a fazék mellé, ittuk a merítőkanálból a levest. Sorban álltak a gyerekek. 

Vagy két napig voltunk ott, nagy gyötrelemben, és egy reggel, nagy zaj hallatszik, hogy legyünk azonnal az udvaron. Ott volt egy olyan kakastollas csendőr. A magyar csendőrök nagyon gonoszak voltak. Tehát nem nyilasok voltak, hanem csendőrök, és néhány katonával, szintén csendőrökkel, kiáltozták: „Büdös zsidók, viszünk egyenesen Németországba, ott megfegyelmeznek…” Jaj, hogy viselkedtek velünk, mind reszkettünk. Időközben ezek a fiúk, akik nem tudom, kik voltak, tizennyolc-húsz évesek, jöttek és mondták: „Ha valaki kérdi útközben, ti mondjátok, hogy erdélyi menekültek vagytok. De semmi egyebet ne mondjatok.” És elindultunk, láttuk a nevelőnőinket, mindnek vöröskeresztes fityulája volt, a sor mellett jöttek, és visszavittek az árvaházba. Meg vagyok győződve róla, hogy valamilyen titkos szervezetnek voltak a tagjai, akik vittek vissza. Amint visszaértünk az árvaházhoz, ott találtuk ezeket a fiúkat, akik fekete kenyeret hoztak, hogy legyen. Ez december huszonhetedike-huszonnyolcadika táján lehetett. Tehát ilyen történetek… Ha nem lettem volna ott, és más mondaná el [én sem hinném]… És akkor tudtam meg, hogy a kis házban egy légvédelmi felelős volt vagy mi, és az újra értesítette a nyilasokat, hogy gyerekek vannak ott, és zajonganak, és a Dunához vitték őket. Néhányat belelőttek a Dunába – Csillag tanítót és párat a gyerekek közül, de főleg fiúkat, nem tudom, hogy talán inkább fiúk mentek oda. Fellőttek egy rakétát, és a többiek visszafutottak az árvaházba. És ők mondták el, mi történt azon az éjszakán azokkal, akik a kis házban voltak.

És ott maradtam az árvaházban, azoknak a fiúknak a védelme alatt, még jöttek a nyilasok, még kiabáltak ránk… Január tizenharmadikán az alagsorban voltunk, és volt egy vészkijárat hátul, amit sohasem használtak, és csak néhány csizmát láttunk, olyanokat,  amilyeneket addig sohasem, és géppuskákat és orosz sapkákat. Elkezdtünk ordítani, rettenetesen féltünk, minket úgy neveltek, hogy az oroszok nagyon rosszak. És ők hallották ezt – sötét volt lent, a hóból jöttek – tartották a puskájukat, és mi mind bőgtünk a félelemtől, mint a bolondok. És előbukkant az igazgató a fiúktól – mert hozzánk jöttek elsőnek ezek, mi voltunk az utca felől –, tudott oroszul, mert az első világháborúban hadifogoly volt, és megtanult. Jött, elmagyarázta, hogy mi egy zsidó gyermekcsoport vagyunk, és meg vagyunk rémülve, mert annyi minden történt velünk. Akkor ők leeresztették a fegyvereiket, és sokat beszéltek az igazgatóval, és a végén mégis azt mondták, hogy ellenőrizniük kell az egész házat, hogy ne rejtőzködjenek ott németek. És az igazgató velük ment, végigkutatták az épületet, nem találtak sehol senkit. Azt mondták, hogy van néhány sebesültjük, és megkérdezték, hogy az igazgató megengedi-e, hogy odahozzák őket közénk. Megengedte, és tudom, hogy jött egy orosz kiskatona, nem volt se keze, se lába, és énekelt, nagy fájdalmai voltak, mi sírtunk, mert nagyon sajnáltuk, aztán hoztak egy másikat és még többet. És megjelent egy magasabb rangú tiszt, nem tudom, mi volt a rangja, és azt mondta, hogy mellettünk van egy Offizierheim, tehát német tisztek otthona, és azt a házat még nem foglalták el – utcai harcok folytak. És azt mondta, hogy nem tudja, hogy itt biztonságban vagyunk-e, de hogy ő őrséget állít mellénk, és hogy jobb lenne, ha átmennénk abba a zónába, amit már karácsony előtt fölszabadítottak – ez január tizenharmadikán volt. Át kell mennünk a Városligeten, Zuglóba, egy olyan negyedbe, ahol egykor az árvaházunk volt. Azt mondta, hogy ott az orosz parancsnokság már jól beilleszkedett, és valahova elhelyeznek bennünket. A nevelőnők meg az igazgató megtanácskozták, és azt mondták, hogy jó, elmegyünk onnan.

És elmentünk, gyalog, a gyerekek sötétkék egyenruhában azon a fehér havon, a parkon keresztül. És fent repültek a repülőgépek, és akkor – nem tudom, hogyan – megtanultuk mindnyájan, hogy amikor jött a repülő, hogy ránk lőjön a géppuskával, mi forogjuk a fa körül, és feküdjünk le a hóba. Senki sem sebesült meg, és elvittek a tizennegyedik kerületbe, Zuglóba, közel az árvaházunkhoz. Adtak egy üres villát, őrséget állítottak az oroszok, és megengedték, hogy kijárjunk. Itt már béke volt, mert már karácsony előtt fölszabadították, tehát már vagy három héttel azelőtt. Minden üzlet fel volt törve és kifosztva, és mi, gyerekek, elkezdtünk járni, hogy találjunk valamit. Olyanok voltunk, mint az utcagyerekek, tudom, hogy bementünk egy volt csokoládégyárba, ahol már nem volt semmi, de a gépeken, ahol sajtolták vagy keverték a csokoládét, még volt odaszáradt maradék, és mi elkezdtük lekapargatni azt a csokoládét és enni, amennyit lehetett, mert meg is volt fagyva. Aztán odamentünk az orosz tisztek vagy katonák konyhájára, és adtak valamit, kevéske kenyeret.

Buda felszabadításáig maradtunk ott, februárig – nem tudom, február hányadikán szabadult fel Nagy-Budapest [lásd: Budapest felszabadítása]. Akkor elvittek egy másik épületbe, szintén a hitközségé volt, egy kisebb épület. Azok a gyerekek, akik megtalálták a rokonaikat, elmentek – jött néhány olyan apa, aki munkaszolgálaton volt. Nem maradtunk sokan, sok gyermek meghalt ilyen körülmények között. A fiúk visszamentek az otthonukba, mi nem mentünk vissza a mi árvaházunkba, legalábbis amíg én még ott voltam. Nem tudom, később mi történt. Aliz – az a nagy leány – megtalálta egy nagynénjét, aki éhezett, Dönci meg, a barátom, megtalálta az édesanyját a városban vagy a gettóban. Aliz azt mondta, hogy el kell utaznunk az ország belsejébe, vonattal, mert ott már régebb óta béke van. Összegyűjtött valamennyi ruhát, mert akkoriban cserekereskedelem folyt, kaptál élelmet vagy pénzt falun, ha volt nekik [lásd: feketézés, cserekereskedelem]. Én azt mondtam, hogy haza akarok jönni Erdélybe, hogy lássam, mi van édesanyámmal és a rokonaimmal, Aliz és én elhatároztuk, hogy megszökünk az árvaháztól – Dönci már a városban lakott, az édesanyjával. És megszöktem Alizzal. Aztán én folytatni akartam az utamat Erdélybe, ők pedig vissza akartak térni Budapestre az élelemmel.

Elmentünk a Nyugati pályaudvarra vagy a Keletire… ahol sok ezer ember volt, de vonatok nem voltak. A pénztár nem működött. Aztán hallottam a mendemondát, hogyha kimegyünk Kőbányára, akkor oda fog jönni egy vonat, és erővel feltartóztatják, hogy ne jöjjön be Budapestig, és megfordítják, hogy vidékre menjen. Kigyalogoltunk, csomagunk nem volt – nagy tömeg volt, sokan voltak kisgyerekekkel, menekültek más vidékekről meg budapestiek, akik el akartak menni Budapestről. Ahova mentek a többiek, oda mentünk mi, hárman is – én legalábbis nem ismertem azokat a helyeket, amerre mentünk –, és kijutottunk Kőbányára. Ott sem jött vonat, fáztunk, láttunk embereket csirkehúst enni és fehér kenyeret, és nekünk abszolút semmi ételünk nem volt. Nem ettünk, senki sem adott egy falatot, semmit. Egyszer csak megjelent egy orosz őrjárat – mindenki megijedt –, és egyre csak mondtak valamit, az emberek meg hallgattak. Aliz, minthogy pozsonyi volt, tudott csehül, szlovákul, és megértette. És az egyik orosz katona elmagyarázta, hogy ők segíteni akarnak, és lezavarják őket [azokat, akik majd a vonaton ülnek], de meg kell rakni a mozdonyt, szenet kell tenni, és szüksége van néhány férfira, akik menjenek, és végezzék el ezt a munkát, segítsenek nekik. Senki sem jelentkezett, féltek az oroszoktól. És Aliz megkérdezte: „Nők nem mehetnek?” Alizra nézett, és azt mondta, hogy de igen. Én odaálltam melléje. Ketten voltunk, nők. Aztán jöttek még magyar asszonyok, nem tudom, hányan, és Dönci, aki tizenhat éves volt. És Aliz kérdezte, vajon nem hibáztunk-e, vajon nem visznek-e el valahova – féltünk [lásd: málenkij robot]. Messzire vittek, az állomás mellett egy fülkébe. Bent jó meleg volt, hoztak teát, mondtak valamit, és Aliz mind bólogatott, mi, a többiek pedig semmit nem értettünk. Az egyik asszony, aki önkéntesnek jelentkezett, adott egy darab kenyeret is. Vártuk, hogy vigyenek dolgozni. Sokáig ott voltunk, és a vonat csak nem jött. Aztán végre megérkezett, az orosz katonák mindent elvégeztek, nem vittek bennünket is dolgozni, és azt mondták, hogy elsőnek mi szálljunk be a kocsikba. Bementünk az első kocsiba, ami ott volt mellettünk. Jöttek, és elmagyarázták, hogy az ablak ki van törve, hogy hideg van, hogy vannak jobb vagonok. Mi nem mozdultunk onnan. Elment, jöttek az emberek, taposták le egymást: mi ültünk, jöttek gyerekekkel, mi miért ülünk, és ők nem…   

Szinte egy hétig utaztunk, nem ezzel a vonattal, mert ez ment egy kicsit, aztán le kellett szállnunk, de úgy egy héttel később megérkeztünk Nagyváradra. Nem éppen [Nagy]Váradra, mert mégis találtunk valahol [Nagy]Szalonta táján egy orosz vonatot orosz katonákkal, orosz fegyverekkel, és az emberek fölmásztak a vonat tetejére. Én kislány voltam, és néhány emberrel együtt két kocsi között voltam. Jöttek az orosz katonák, és kérdezték, mi van velünk. Én voltam a legkisebb, és nem tudom, milyen nyelven, de megértették, hogy az árvaházból jövök, hogy nem tudom, mi van édesanyámmal és a rokonaimmal: Hoztak teát, „kipitok” [kipjatok] volt a neve – ez egy különleges ital, tulajdonképpen forralt víz. De le kellett szállítaniuk a vonatról [Nagy]Várad előtt, mondták, hogy jönnek a parancsnokok, és többé nem szabad, és gyalog kellett mennünk Nagyváradig mindannyiunknak, akik a vonaton voltunk.

Jöttek az asszonyok – kora reggel hozták a tejet, a piacra –, a nyomukba szegődtem, aztán bementem a városba, ahol jártak a villamosok. Fölszálltam a villamosra, és kellett volna vennem jegyet, de nem volt egy fillérem sem. Mondtam, hogy nincs pénzem, épp megyek a rendőrségre. Kérdezték, hogyhogy nincs pénzem. Mondták, hogy szálljak le. Mondtam: „Nincs pénzem, a háborúból jövök”, és nem szállítottak le, és megmondták, hol a rendőrség. Elmentem oda, tele volt menekültekkel, akik a németek vagy az oroszok elől menekültek, és most tértek haza, akartak okmányokat, ahogy beléptek az országba – gyerekek, felnőttek. Mondtam, hogy a parancsnokhoz akarok menni. Odamentem, volt nála vagy négy-öt ember, fiatal férfiak, elkezdtem mondani, hogy az árvaházban voltam, hogy zsidó kislány vagyok, szeretnék lakni valahol, amíg folytathatom az utamat tovább, Gyergyószentmiklósra. Megkérdezték: „Hogyan, honnan jössz, milyen árvaházból?” Volt ott két férfi, akik már hazaérkeztek, Erdélyben voltak munkaszolgálaton, vagy megszöktek a munkaszolgálatból, és a rendőrségen dolgoztak. De akkoriban a rendőrség civil volt, nem tudom, miért, olyanok voltak, nem viseltek egyenruhát. Február volt, nagy hideg, és úgy voltam felöltözve, mint egy kisfiú, féltem az oroszoktól, mert azt mondták, hogy ki tudja, mit tesznek velünk, nőkkel – magamat is felnőtt nőnek számítottam –, de sose történt semmi velünk, jól bántak a gyerekekkel. Az egyik azt mondta: „Várj, hozatunk neked a cukrászdából, jaj, nem ettél semmit, hozatunk kakaót és süteményt.” Azt válaszoltam: „Nem kell, nem eszem semmit, amíg nem tudom, hol fogok aludni.” Nagyon konok voltam. „Hát hol aludjál? Jöhetsz hozzám, jöhetsz hozzám…” – mondta. „Nem, én egy komoly [megbízható] helyre akarok menni.” És elmentem a zsidó hitközségre.

Ott volt a titkár, a hitközség egyik vezetője, egy kábé negyvenéves ember, Miki volt a neve, nem tudom, milyen Miki. Én voltam az első zsidó kislány, aki a deportálások után megérkeztem Nagyváradra. De nem voltam onnan való. Elkezdtek kérdezősködni, hogy voltam árvaházban. Elmeséltem, amit tudtam, és egyre azt kérdezgettem, hogy hol fogok aludni. A rendőrök visszamentek a munkahelyükre, az elnök meg behívott, hogy amíg gondolkodunk, ebédeljek meg. A hitközségnek volt egy nagy épülete és egy kantinja, mesebelinek tűnt, nagyon szép volt, az asztalon volt néhány piros alma, és amikor megláttam – azt hiszem, hogy már egy éve nem láttam almát –, csak bámultam. Az elnök mondta, hogy „Vegyél egyet”. Azt válaszoltam: „Nem, nem eszem, mert nem tudom, hol fogok aludni.” Egészen belebolondultam ebbe, ha ma elgondolom. És akkor azt mondta: „Fogunk találni egy helyet – nem mondta, hogy hozzá menjek –, várj türelmesen, még csak ebédidő van, estig találunk.” A zsidó férfiak, akik a kantinban ettek, odajöttek az asztalunkhoz, és kérdezték: „Ki ez a kislány?” „Honnan jött?” Odajött egy úr, aki azt mondta, hogy volt ott, a budapesti árvaházban egy unokahúga. „Én vagyok a nagybátyja” – és mondta a nevét. Én meg mondtam, hogy „Él, él, én voltam a gondozója”. És elmondtam, hogy hagytam el az árvaházat. Nagyon boldog volt, hogy megtalálta az unokahúgocskáját, a Jutka nevű kislányt – ma Izraelben él, elsős volt, sokkal kisebb, mint én, nem emlékszik semmire sem az árvaházból. Aztán jött két férfi – egy kábé huszonhat éves fiú és egy másik, aki úgy harminckét-harminchárom éves volt. Ők voltak a Burger fivérek. Megkérdezték, mi a nevem, és azt mondták: „Miki, mi magunkkal visszük ezt a kislányt, hogy lakjon nálunk.” Én azt mondtam, hogy én nem megyek két fiúhoz. Miki erre azt mondta, hogy ők [azaz a Burger fivérek] találtak egy régi lakást, és ott laknak egy úriasszonnyal, akinek van egy hároméves unokája. Az asszony főz, ott lakik, hogy gondozza őket, és olyanok, mint egy család. Odamentem ahhoz a hölgyhöz. Vettek nekem egy ruhát. Ők sem voltak valami gazdagok, akkoriban tértek vissza. Volt egy velem egyidős húguk, és ezért ragaszkodtak ahhoz, hogy odavigyenek. Nagyon kedvesek voltak hozzám.

Elmentem az ifjúkommunistákhoz – ők is oda jártak –, eljött május elseje, elmentünk a kivonulásra. Május kilencedikét ott éltem meg, [Nagy]Váradon, megvan az a fénykép is, ami a háború befejezésekor készült [1945. május 9-én 0 óra 50 perckor Berlin keleti negyedében, Karlshorstban véget ért az az ülés, ahol a győztes hatalmak elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli megadását, és aláírták az erről szóló okmányt. Ezzel Európában véget ért a második világháború. – A szerk.]. Akkor a zsidók és a város lakosai bementek a városközpontba, és nagy ünnepség volt, megjött a román hadsereg is, és ott voltak az oroszok is, és emlékművet állítottak az elesett katonák tiszteletére. Ott voltam – a csoportképen én is látszom. 

Ott laktam, és írtam Gyergyószentmiklósra, már tudtam, hogy mindenkit deportáltak, és még senki sem tért vissza. Írtam Csergő néninek, Évi édesanyjának, a szomszédainknak, ahol laktunk, amikor kisebb voltam. Csergő néni válaszolt, hogy Csergő bácsi – a férje – meghalt, hogy nem tudja, hogy az a két fia, aki a fronton volt, hol van, és hogy a lányok nincsenek otthon. Csak Sanyi és Éva volt otthon, az utolsó előtti fiú és a legkisebbik kislány, aki az osztálytársam volt. Azt írta, hogy jöhetek én is Gyergyószentmiklósra, hogy velük lakjam, amíg vissza nem tér valaki a rokonaim közül. Ezek a [nagy]váradi fivérek nem akartak elengedni, azt akarták, hogy maradjak az ő húgocskájuk, de azért elkísértek az állomásra. Nyár volt, azt hiszem, úgy augusztus lehetett [1945]. Itt, Erdélyben már rég véget ért a háború. Elutaztam Gyergyóba. Hazamentem, az állomáson várt az ottani rendőrség főnöke, a demokratikus rendőrségé. Eljött Csergő néni és még sokan, hogy fogadjanak, nagyon szépen fogadtak. Csak egy vagy két éjszakát aludtam Csergő néninél, azután elmentem egy másik családhoz, Friedmannékhoz. A fiuk, aki egy évvel volt idősebb, mint én, színművész lett Marosvásárhelyen. Küllő Béla, született Friedmann, az apja zsidó volt, az anyja magyar, és ő, amikor művész lett, fölvette az anyja nevét. Friedmann bácsi hazatért a munkaszolgálatból, és kibérelték a szállodát és az éttermet, és ott is laktak.

Nemsokára visszatért Horváth néni, aki annak idején tulajdonképpen elintézte, hogy az árvaházba kerüljek. Amint hazaért, utánam jött, magához vett, már igen közel kerültünk egymáshoz. Megtalálta a házát – az övéké volt a gyergyószentmiklósi ládagyár –, és hozzáfogott a nők megszervezéséhez. Harcias antifasiszta volt, és magával cipelt – megvan a bizonylat, hogy a Demokratikus Nőszövetség tagja voltam, tizennégy és fél évesen [A ROSSZ015. számú kép tanúsága szerint Székely Sára voltaképpen az Antifasiszta Nők Romániai Szövetségének volt a tagja. – A szerk.]. És akkor a néni azt mondta, hogy elvégeztem három gimnáziumi évet, be kell fejeznem a negyediket is. És beíratott. Elment az igazgatóhoz. Gyergyószentmiklóson egyetlen gimnázium volt, a fiúgimnázium. Magyar iskola volt, magyarul tanítottak. Horváth néni elment az igazgatóhoz, és elmondta, hogy „Nézze, egy zsidó kislány, visszatért, el kell végeznie [az iskolát], Budapesten három osztályt végzett el, el kell végeznie a negyediket!” – négy osztállyal már munkába állhattál akkoriban, ez közepes végzettségi szint volt [Ez a négy osztály a nyolcosztályos gimnázium alsó négy osztálya volt. – A szerk.]. Az igazgató azt mondta: „De hát hogy vegyek fel egy lányt, hisz ez fiúiskola, nem tehetem.” Horváth néni kitartó volt, és mondta: „Nem lehet, neki végeznie kell, és majd meglátja, hogy jól tanul, és segíteni fogjuk a tanulásban, és a záróvizsgát is le fogja tenni” – akkoriban kisérettséginek nevezték, tulajdonképpen az volt, ami most van a nyolcadik osztály után. Nagyon nehezen ment bele, de beírt. Bementem az osztályba, és az első padban ült egy velem egyidős kislány, magasabb volt, mint én, nézett rám, én néztem rá, ismét rám nézett, majd a harmadik szünetben azt mondta: „Szervusz, Tabák Surika, én Mărioara Drulea vagyok.” Egykori osztálytársnőm volt az elemi iskolából, egy vasutas lánya. Amikor elmentek a románok [1940-ben], kilakoltatták őket, elküldték vonaton Romániába, mint az összes vasúti alkalmazottat és mindazokat, akik nem voltak helybeliek. Ő román volt, és 1944 augusztusában már elkezdtek visszajönni Erdélybe [1944. augusztus 23-án a román ellenzéki erők a hadsereg segítségével és I. Mihály vezetése alatt puccsot hajtottak végre, Románia hátat fordított Németországnak, és csatlakozott a szövetségesekhez. – A szerk.]. Nagyon örvendtünk, meglátogattam Drulea bácsit és nénit, örültek, hogy látnak, nagyon kellemes találkozás volt.

Gyergyószentmiklóson végeztem el, jó jegyekkel, az általános iskolát. Ez júniusban vagy júliusban volt. És akkor nem tudtam, mit csináljak a továbbiakban. Dolgozni akartam, hogy pénzt keressek, mert bár eltartottak, ez nem volt kedvemre. Beálltam dolgozni egy kenderzsákgyárba. Nem volt éppen gyár, mert csak tíz munkásnő volt, de naturista termelés volt, ott fonták a kendert. Bálákban hozták, megtanultam kendert fonni, kenderszálat készíteni, amiből a krumpliszsákokat szőtték. Megtanultam, és nyolc órát dolgoztam. Időközben megjelentek az első faliújságok, elkezdtem ott aktiválni, amellett, hogy mentünk a falukba Horváth nénivel szervezni a demokratikus nőket. És kerestem valamennyi pénzt is.

Időközben megtudtam, hogy hazaérkezett az egyik nagybátyám, apám legkisebbik testvére, Tabák Herman. Egy közeli faluban lakott, Szárhegyen vagy Alfaluban, faüzemben dolgozott, és eljött Gyergyószentmiklósra. Ő, szegény, Óradnán nősült meg, volt két gyermeke és felesége. Eljött, nagyon örvendett nekem, de nem tudott magával vinni a falujába. Elmondta, milyen gondja van, hogy nem találta meg a kislányait és a feleségét. Nemigen foglalkozott velem

Kérdi egyszer a gyergyó[szentmiklós]i gimnázium igazgatója vagy Horváth néni, hogy nem akarok-e óvónő lenni. Akkor kezdtek óvodákat szervezni a munkások gyermekei számára, és nem volt elég óvónő. Volt ugyan egypár, de rosszul bántak a munkások gyermekeivel, én viszont egy szegény családból származom, és demokratikus nézeteim vannak. Megvan az ajánlás, amivel eljöttem Kolozsvárra, az iskolába. Elküldtek a Pedagógiai Intézetbe vagy Líceumba [Egyetemi fokú Pedagógiai Líceum, ma ilyen intézmény már nem létezik. – A szerk.]. Felvételiztem, sikerült az elméleti rész, de nem tudtam énekelni, és nem vettek fel. Akkor Horváth néni azt írta, hogy menjek vissza Gyergyószentmiklósra, mert találnak számomra valami más munkát ott. De én már itt, Kolozsváron beléptem a Demokratikus Ifjúság Szervezetébe, és nem tértem vissza, már semmi sem kötött oda. Itt nagyon sokan voltak, már hazatértek a deportáltak, és viszonylag sok fiatal volt. Megvolt a saját szervezetünk, a zsidó demokratikus ifjúságé, ahol egyesek, akik idősebbek voltak, megmondták, mit és hogyan kell tennünk. Azután megválasztottuk egymást, én nagyon tevékeny voltam. Jelentkeztem egy tanoncotthonba, a Párizs utca 47–49 alatt – zsidó tanonclányok otthona volt. Már a háború előtt is megvolt ez a két tanoncotthon a zsidó gyerekek [fiúk és lányok] számára. Ott laktam.

Az O.T.D.E [Organizaţia Tineretului Democrat Evreu / Zsidó Demokratikus Ifjúság Szervezete] keretében kulturális meg politikai tevékenységünk is volt, jártunk táncolni, kirándulunk a Hójába, a Bükkbe [Kolozsvár környéki erdők. – A szerk.]. Tehát nagyon szép szervezeti élet volt. Leginkább az én korosztályom, de a jövendő férjem is ott volt, aki nyolc évvel volt idősebb nálam. Dolgoztam, jártam a béketüntetésekre. Az egész kommunista táborban voltak ilyen kivonulások, épp akkoriban beszéltek egy harmadik világháborúról, hogy jönnek az amerikaiak stb., így mozgósították az ifjúságot [lásd: hidegháború]. Nagyon szép korszak volt az a fiatalok számára. Az étel nagyon gyenge volt, de naponta háromszor mégiscsak ettünk az otthonban. Azt hiszem, hogy a Joint segített, mert a hitközség akkoriban nagyon szegény volt. Hoztak ruhaneműt is, tudom, hogy a férjem egy időben magasított sarkú női cipőben járt, mert nem volt más, ami megfelelt volna az ő méretének. Nagyon nehéz volt, de mindnyájan együtt voltunk, és akik még élünk, barátok maradtunk azóta is. Lehet, hogy bizonyos dolgokat a mai eszem szerint nem kellett volna megtenni, túl nagy lelkesedéssel fogadtuk az új dolgokat, utóbb csalódások is értek, de nem sajnálom, hogy megéltem azokat az időket, szép szakasza volt az életemnek.

Egyszer az otthonban lakó lányok – ha jól emlékszem, vagy tizennégyen-tizennyolcan voltunk a mi hálónkban, és volt egy zuhanyozó – azt mondták: „Nem látod, hogy Székely Imi egyfolytában körülötted van?” Én jó barátságban voltam mindenkivel, valóban, amikor páran fölhívták a figyelmemet… [észrevettem én is]. Imi nyáron folyton hívott a strandra. Nem tudtam úszni, és mondtam, hogy nem megyek, mert nincs fürdőruhám. Erre a barátnőm [Lövith Margó], aki vagy öt évvel idősebb volt, mint én – Lövith Márk Egon szobrász felesége, aki együtt volt velem az árvaházban, és ott kitanulta a fehérnemű-varrónői mesterséget –, varrt nekem fürdőruhát egy szoknyából, amit a Jointtól kaptunk. Rózsaszínű szoknya volt, nagy ezüstszínű virágokkal. Szólt Iminek, hogy most már van fürdőruhám. Úgyhogy elmentünk a cipőgyár sporttelepére, ahol volt úszómedence. Fürödtünk, aztán mondtam, hogy napozni akarok. Ott üldögéltünk, beszélgettünk, egyszer csak Imi azt mondta: „Sárika, mi lenne, ha hozzám jönnél feleségül?” Erre én: „Jaj, Imi, de hát tudod-e, hogy mennyi idős vagyok?” Kérdi: „Mennyi?” „Hát – mondom – vagy tizenöt és fél.” [Vagyis 1946 nyaráról van szó. – A szerk.] Azt mondja: „Akkor is házasodjunk össze.” Azt válaszoltam, hogy még gondolkodnom kell ezen, tanácsot kell kérnem valakitől. Persze hogy szerettem volna, de úgy olvastam valahol a könyvekben, vagy hallottam a lányoktól, hogy ezt így kell. Visszamentünk a vízbe, és délután, jó későn, már jól leégve, amint jöttünk az otthon felé, azt mondtam neki: „Tudod, mit, Imi, én összeházasodom veled.” Nyolc évvel volt idősebb, mint én, huszonnégy éves, komoly fiú. 

A jövendő férjem felelt a szakmunkáért [a szakképzésért], már 1934 óta dolgozott a Dermatánál (a későbbi Herbák, illetve Clujana cipő- és bőrgyár), és munkahelyeket keresett, győzködte a fiúkat és lányokat, hogy tanuljanak szakmát, vagy iratkozzanak be iskolába. Elmentem én is a Dermatába, lakatostanoncnak. Az első lakatostanonclány voltam Kolozsváron, egy barátnőm, Rosenfeld Zsuzsi pedig az esztergályosoknál volt. Egyetlen voltam az emeletemen, a részlegünkön – ott volt a lakatosműhely –, egyetlen lányka voltam, már tizenöt és fél éves. Szólt a csengő, pontosan ott kellett lenni, kezdődött a munka. De mire megszólalt, addigra a szerszámokat szépen ki kellett készíteni az asztalra. Volt egy rövid ebédszünet, nekem nemigen volt mit ennem, a többiek hoztak otthonról szalonnát és tejet, mindenfélét, néha adtak nekem is, és szégyelltem magam, nem volt mit ennem, nekünk nem adtak uzsonnát. Ott dolgoztam, és miután 1947-ben férjhez mentem, beiratkoztam az esti líceumba,  ez volt az első évfolyam az esti líceumban.

Iminek egy nagynénje és néhány unokatestvére visszatért a lágerből, Krasznán laktak, Szilágy megyében. A nagynéni elvesztette a lágerben a két gyermekét és a férjét, és néhány unokahúgával tért haza, akikkel végig együtt volt a lágerben. Olga néni rendszeresen eljött, és néha hozott Iminek kenyeret vagy egyebet – ő is szegény volt. Imi bemutatott neki, és mondta, hogy el akar venni feleségül. „Te, Imi, ez még gyermek! Nincs semmije, szegény, bentlakásban lakik. Te tanult fiú vagy, mesterséged van, jóképű fiú vagy, találhatsz magadnak olyan lányt, akinek van valamije, akármilyen kevés, de valami mégis, hisz neked sincs semmid.” Imi azt válaszolta: „Olga néni, én nem a véleményedet kértem, én tudattam veled.” „De hát nekem mégis az a véleményem, hogy még nem kell összeházasodnod vele, hagyd, hogy még nőjön…”

Aztán Olga néni elutazott, Imi meg megharagudott rá. Nem is tudom, ő mesélte-e el mindezt vagy az öccse, Laci. Aztán újra eljött Olga néni, és azt mondta Iminek: „Imike, drága, igazad van. Ha úgy hiszed, hogy ez a lány megfelel és szereted, semmi kifogásom. De van egy kérésem. Gyertek el Krasznára, hozzánk, és csináljunk vallásos esküvőt – rabbink is van.” Imi nem válaszolt, ő inkább forradalmár volt, azt mondta, amikor ilyesmik történtek a zsidó családokkal, hol volt az Isten, és nagyon úgy gondolta, hogy nem kell semmilyen vallásos esküvő. Mi akkoriban mind ateisták voltunk, és nagy kommunisták. Tanakodtam, mit is tegyek, aztán azt mondtam: csináljunk vallásos esküvőt, miért is ne? Imi elhívott oda, Olga nénihez. Kérdeztem, hogy én is hívhatom-e Bertuska nénit, aki a bentlakás főnöke volt, hogy jöjjön el ő is. Aztán ott volt Erzsi néni (néhány fiú nála lakott, mert a fiát deportálták) meg Friedmann-né… Azt mondtam: „Nekem is van kit meghívnom, nemcsak neked vannak rokonaid, hívok én is, és ha Olga néni ezt akarja, hát megyünk, és csinálunk hüpét” – azt a baldachint. Elmentünk, Olga néni szerzett fehér ruhát, és bekötötték a fejemet meg minden, és összeházasodtunk a vallási előírás szerint ott, Krasznán [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Volt zsidó hitközség, volt egy rabbi is, vagy hoztak valahonnan. Nem emlékszem, hogy kaptunk volna valamit, úgy tértünk vissza, ahogy mentünk: szegényen, de volt díszebéd, ettünk… Ez 1946-ban volt, augusztus huszonkettedikén vagy huszonharmadikán.

Aztán hivatalosan is össze kellett házasodnunk: elmentünk a városházára, de ott azt mondták, hogy nem házasodhatok meg, csak a gyám aláírásával, mert nem vagyok nagykorú. Csakhogy nekem nem volt gyámom, egyikünknek sem volt. Iminek volt egy szobája, együtt az öccsével, és odaköltöztem hozzá, a felesége voltam, de nem házasodhattunk össze hivatalosan. Én továbbra is Tabák Sári maradtam, de mindenki tudta, hogy a felesége vagyok. Aztán visszatért egy nagyon jó barátja, és ez a Janke Heimlich eljött, és bejelentette, hogy ő az én gyámom. Csak 1947. december huszonhetedikén házasodtunk össze hivatalosan. Egyenesen a gyárból mentünk [a városházára], nem volt már olyan ünnepélyes, mint ami a falusi rokonoknál volt. Ekkor kaptuk meg a házasságlevelet, még Mihály király nevében adtak össze bennünket, a hivatalnok még a királyi címert viselte. 

A férjemet úgy hívták, hogy professzor doktor Székely Imre. 1922. augusztus hatodikán született, Alsóbánban, Szilágy megyében [Alsóbán (románul Bănişor) – kisközség volt Szilágy vm.-ben, 1910-ben nem egészen 1000 főnyi román lakossal. Trianont követően Romániához került. – A szerk.]. Zsidó volt, az egész család ortodox volt, de modernebb, mint az enyéimek. A szülei már korábban összeházasodtak, az apja [Gyergyó]Tölgyesen született [Gyergyótölgyes – kisközség volt Csík vm.-ben, 1891-ben 2800 magyar és román, 1910-ben 3900 magyar, román és német lakossal, a járási szolgabírói hivatal székhelye volt. Trianon után Romániához került, 1920-ban 3500 lakosa volt. – A szerk.], de már ifjúkora óta Kolozsváron élt. Itt laktak, és amikor meg kellett születnie – akkoriban még nem szültek kórházban –, az anyja elutazott a férjem nagyszüleihez, akik Alsóbánban laktak, és ott szülte meg Imrét. Egy idő után aztán eljött vele Kolozsvárra, tehát ő tulajdonképpen kolozsvári, itt járt a Tarbutba, a zsidó iskolába. Még él két iskolatársa, Müller úr [Müller Béláról van szó, a Centropa készített vele is interjút. – A szerk.], valamint Vigdorovits úr – ugyanabba az osztályba jártak a Tarbutban, a kolozsvári zsidó elemi iskolában [lásd: Tarbut Romániában]. Akkoriban volt a gazdasági válság [lásd: 1929-es gazdasági világválság], az apja hivatalnok volt egy bankban, a bank csődbe jutott, az apja meg munka nélkül maradt. Akkor a férjemet magukhoz vették a nagyszülők, mert félig parasztok voltak, tehát volt valamennyi földjük is, és volt egy boltocskájuk, amilyen minden faluban volt: begyűjtötték és eladták a tojást, vitték be Nagyváradra. Négy zsidó család élt ott Alsóbánban, a család többi tagja, a rokonok, Krasznán éltek, ami egy község volt, pár kilométerre Alsóbántól [A két település között 8 km van. Kraszna nagyközség volt Szilágy vm.-ben, 1891-ben 3300, 1910-ben 3900 magyar lakossal, (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság). A trianoni békeszerződés után Romániához került. Lakosainak száma 1920-ban közel 4000 fő volt. – A szerk.]. A férjem negyedikes volt, amikor elküldték a nagyszülőkhöz. Ott [Krasznán] nagyon érdekes volt az iskola, gyakran mesélte, hogy minden osztályt ugyanaz a tanító tanította, egyetlen helyiség volt [Vagyis osztatlan iskola volt. – A szerk.], és telente mindenkinek kellett egy-egy tűzifát vinnie otthonról. Tehát ő negyedikes volt, ketten voltak hetedikesek, volt egy ötödikes is, így mesélte. És amíg az egyik elmondta a történelmet, a többiek írni tanultak. A negyedik osztályt nagyon jó jegyekkel végezte el, és beíratták a Bariţiuba, egy kolozsvári gimnáziumba, első osztályba. Kellett valami tandíjat fizetni, a szülők nagyon nehezen fizették, nem volt nagy összeg, de mégis… A romántanár volt az osztályfőnök. Tehát végül is elvégzett ott négy osztályt [Vagyis 14 éves korára elvégezte az akkoriban Romániában is nyolcosztályos gimnázium alsó négy osztályát. – A szerk.], és azután villanyszerelő akart lenni. De nehéz körülmények között éltek, és a szülők nem tudták tovább taníttatni.

A családja vallásos volt, de nem olyan vakbuzgó, mint az enyémek. Kóser háztartás volt, péntek este az apukája kézen fogta, és elmentek a templomba, és szombaton is. Amikor hét éves volt, született egy testvére, és akkor még nehezebb volt, mert az édesanyjuk megbetegedett. Úgy érezték, akkor szegényedtek el igazán. Gyakran költözködtek, szoba-konyhás lakásaik voltak, nem volt folyóvíz a lakásban, nehezen éltek, de az apja értelmiségi volt. Megtartották a húsvétot [Pészah], mindent megtisztítottak a humectől [hámectől], az anya haja le volt vágva, és kendőt viselt. De modernebbek voltak, azaz inkább értelmiségiek, mint az enyémek. A papa erős dohányos volt, a mama különleges asszony volt, de beteges. Lacika születése után érgyulladása lett. Vagy fél évig volt egy boltocskájuk is, de nem ment, és nagyon nehezen éltek.

A férjemnek van egy öccse, Székely László, aki 1929. április huszonnyolcadikán született. Szállítási mérnök, Kolozsváron él. Deportálták, ő is visszatért, most nyugdíjas. A feleségét Székely Lenkének hívják, Kolozsváron született, 1938. február huszonharmadikán. Nem zsidó. És van egy lányuk, Székely Erika, könyvelő, valamikor 1960 körül született. 

A férjem a nyári szünetekben – mindaddig, amíg munkás nem lett, tehát amíg diák volt –, az egész nyarat az öccsével együtt Alsóbánban töltötte a nagyszüleinél, és eljártak a héderbe. Tehát megtanultak mindent, amit kell. Az apja néha talált alkalmi munkát, tudom például, hogy egyszer fa cipősarkakat készített. Mesélte a férjem, hogy az apja, aki azelőtt hivatalnok volt, berakta egy zsákba, nem tudom, hogy készültek ezek a sarkak, és vitte a boltokba meg a cipészműhelyekbe. A férjem még kisgyermekként diót tört és bontott, a boltokban adtak nekik diót, hogy törjék meg. A két gyerek megtörte, és amikor átvették, megmérték külön a dióhéjat, külön a dióbelet, úgyhogy ők egész délután – vagy három, diótöréssel eltöltött délután során – nem mertek egy darabot sem megenni. Vagy teát csomagoltak. Mindezért kaptak pár banit, nem lejt, hanem banit [A bani a lej váltópénze volt. – A szerk.]. Ezután három évig volt tanonc, majd segéd lett. Attól az évtől fogva, gondolom, hogy ez 1937-ben volt [Amennyiben 3 évig volt tanonc, akkor inkább 1939-re végzett. – A szerk.], tulajdonképpen ő tartotta el a fizetéséből az egész családot. A férjem mindenáron villanyszerelő akart lenni, villanyszerelő-tanonc akart lenni. Az édesanyja elment, és beszélt a főmérnökkel, és mondta, hogy jó gyermek, és kéri, vegye föl tanoncnak a Dermatába [A dr. Farkas Mózes és Farkas József Dermata Bőrgyár és Cipőüzem Kolozsvár egyik legnevesebb bőripari vállalkozása volt, a mai Clujana cipőgyár elődje. – A szerk.]. Az volt a szokás, hogy lehetőleg fölvegyék azok gyermekeit, akik ott dolgoznak, és akikkel elégedettek voltak a gyárban. Tehát munkásdinasztiákat akartak létrehozni a Dermatában. Úgyhogy fölvették. Volt egy főmérnök, Schönberger, egy zsidó ember, és levizsgáztatták a férjemet. Sokan voltak, fölvették, de nem a villanyszerelőkhöz, hanem a precíziós lakatosokhoz. Rettenetesen szenvedett, mert ő villanyszerelő akart lenni, és becsapták! De akkor úgy döntött, hogy semmi baj, tovább fog tanulni látogatás nélküli szakon, és gépészmérnök lesz. Beiratkozott gimnáziumba, látogatás nélkülire, nem tudom, hova. Az utolsó két osztályt a kolozsvári zsidó gimnáziumban végezte el, ugyancsak magánúton, tehát rajta volt azon a listán, ahol a magánúton vizsgázók nevei voltak. Ugyanott, a zsidó gimnáziumban érettségizett.

A férjem elég jól keresett, amíg a magyarok bejövetele után, 1942-ben ki nem tették a gyárból. A zsidó fiúkat kitették, behívták munkaszolgálatra 1942-ben, és 1944-ig ez volt. Volt munkaszolgálaton Ukrajnában, 1942-ben. 1944-ben pedig Nagybányán volt az egysége, ahol egy nagyon rendes ember volt a parancsnok, olyanokat is fölvett, akik nem tartoztak oda, könyvet is írtak róla, nem tudom a nevét, ezredes volt, és nagyon szépen viselkedett [lásd: Reviczky Imre].

A férjemnek feldagadtak a nyirokmirigyei a nyakán, és beutalták a katonai kórházba, 1944-ben, a deportálás előtt. De nem olyan betegsége volt, amilyenre gondoltak, hanem egy nagyon súlyos meghűlés, és három nap után kiengedték a kórházból. Hazament – itt laktak, a Kemény Zsigmond utca 29. szám alatt. Szerzett olyan okmányokat, hogy leszerelték őt is, az öccsét is, mert elkezdődött már a zsidók begyűjtése a gettóba. Mindketten a városban voltak, és amikor hazaértek, a szülők már egy teherautón voltak néhány holmijukkal, de az anyja jelezte, hogy ne menjenek közelebb. Látták, amint elvitték a szülőket a gettóba. Akkor egy éjszakát a szabad ég alatt töltöttek – albérletben laktak egy asszonynál, akivel elég jó viszonyban voltak, és ő azt mondta nekik, hogy fél, mert lepecsételték a lakást, fél beengedni őket a lakásába, vagy leszakítani a pecsétet. Adott valami takarót nekik, és kint aludtak a tornácon.

Másnap úgy határoztak, hogy elmennek a vasútállomásra. Ez a Kemény Zsigmond utca a Györgyfalvi út közelében volt, és amint ereszkedtek le a Györgyfalvi úton, találkoztak egy hadnaggyal, egy svábbal, aki ismerte a férjemet. Imi egy mozdulattal előreküldte Lacit. A hadnagy elkezdett kiabálni vele, hogy „Mit keresel itt, zsidó, miért nem vagy az egységednél?”. Nem tudom, hogyan, de már nála voltak az okmányok, hogy leszerelték, és az utazáshoz szerzett valami hamis iratokat. Mondta, hogy kórházban volt, és most oda megy [az egységéhez]. [A hadnagy] eltépte a kórházból kapott elbocsátó papírt, és azt mondta: „Jelentkezz, mert szökevény vagy, és át kell hogy adjanak a katonai törvényszéknek!” Eljutottak Nagybányára, bezárták Lacival együtt, mert Lacinak nem volt hova mennie nélküle. A börtönben összekerültek egy románnal, akit politikai okokból zártak be, és egy zsidóval, bizonyos Bruderrel, aki valamikor, még Románia idején képviselő volt a román parlamentben a szociáldemokrata párt részéről – amikor még törvényes volt itt a szociáldemokrata párt. A börtön parancsnoka hallgatta ki őket. A két fiú azt mondta, hogy „Leszereltek bennünket, nem tudjuk, miért vagyunk itt, kérjük szépen, engedjenek haza”. Már tudni lehetett, hogy Erdélyben folynak a deportálások, és Magyarország területén is. A parancsnok meghallgatta őket, és azt mondta: „Jól van, menjetek.” Ezek meg azt mondták: „Jó, elmegyünk reggel. Most, késő este, hova menjünk?” És reggel megjöttek a kakastollas csendőrök meg a németek: „Minden zsidót deportálni!” Azok ketten térdre estek, és könyörögtek, hogy engedjék el őket, mert nincs semmi vétkük, ők nem zsidók, Bruder ki volt keresztelkedve, a másik meg román volt. Ezek [Imi és a testvére] azt gondolták: „Ami a többiekkel [zsidókkal] történik, az lesz velünk is”, és őket külön deportálták Nagybányáról, tehát nem a szüleikkel.

A lágerben, amikor eljutottak Auschwitzba, Mengele balra irányította őket [Székely Sára arra utal, hogy Mengele válogatta őket, ami gyakori vélekedés, de ők akkoriban nem tudtak Mengeléről, és nem is biztos, hogy ő volt, aki éppen szelektált. – A szerk.]. Tehát életben maradtak, a férjem huszonhárom éves fiatalember volt, Laci tizenöt éves, sportolt, és az élőkhöz sorolták őket, nem az elgázosítandókhoz. A szülőkről semmit sem tudtak, mivelhogy őket Kolozsvárról vitték el, tehát nem ugyanabban a szállítmányban voltak. És akkor elkezdték szólítani a szakmunkásokat – kellett húsz szabó, a németek csak annyit mondtak: „Aki szabó, lépjen ki!” Kiléptek a szabók, majd azt mondták: „A lakatosok lépjenek ki!” A férjem azt mondta az öccsének, „Laci, gyere velem, helyetted is dolgozni fogok, és megtanítalak”, és Laci is kilépett, de azután elkezdtek a németek üvölteni, hogy aki idejön és nem lakatos, agyonlövik. Imréék tudtak egy kicsit németül a gimnáziumból, Laci megijedt és visszalépett, és így váltak el.

A férjem addig maradt ott, amíg ki nem ürítették az auschwitzi tábort. A táborban használt traktorok javítóműhelyében dolgozott, tehát elég jó munkája volt. Németek is voltak, tehát politikai foglyok vagy homoszexuálisok, azok voltak a mesterek. De szót értett velük. Egyszer odament hozzá a műhely főnöke, aki SS volt, ott lakott a tábor területén, és látta, hogy ért a számtanhoz. Elhozta a fia számtanpéldáit, hogy oldja meg. És szabad volt neki egy SS-katona kíséretében a táborban járkálnia, hogy megkeresse, hol vannak a még le nem szerelt traktorok, ahonnan a cserealkatrészeket szerezték. Mindig, amikor jött egy csoport nő a fürdőből vagy máshonnan, és hallotta, hogy magyarul beszélnek, megkérdezte: „Kolozsváriak nincsenek közöttetek?” Nem voltak. Egyszer ment ezzel az SS-katonával, aki nem bánt vele rosszul, mert jó szakember volt, és… egy asszony odaszaladt hozzá, kopasz, kicsike, sovány, és azt kérdezte: „Maga nem Székely Imi Kolozsvárról?” Mire ő mondta, hogy „De igen”. Erre ő: „Imike, anyuka vagyok!”. Tehát az édesanyja volt, aki megismerte, de akit ő nem ismert meg, úgy nézett ki, szegény. 1901-ben született, tehát negyvenhárom éves volt. Az első kérdése az volt, „Hol van Lejbi?”, mert otthon így hívták Lacit zsidóul [Valószínűleg a Lejbe becézett formájáról van szó. – A szerk.]. Ő meg mit mondhatott, azt mondta: „Velem van, jól van, anyuka.” Az édesanyjának visszere volt, nyílt sebek voltak már a lábain emiatt, tudta, hogy kell valamilyen por, hogy oldatot készíthessen, éjszakára be kell kötni olyan rongyokkal, amiket abba az oldatba mártott. Imi szerzett port, és szerzett valami rongyokat is kendőnek, meg kanalakat, mert egy kanállal hárman-négyen-öten ettek. Kis batyukat készített, és átdobálta – több napon keresztül dobálta át őket a drótkerítés fölött az édesanyja és a többi nő számára. Imi édesanyja azt mondogatta, hogy ha dolgozni mennek, és ha őt még kiválasztják munkára, nem fog elmenni, mert a két fia itt van, Auschwitzban, és lehet, hogy még találkozik velük. Aztán elvitték máshová, egy gyárba dolgozni, és valószínűleg ott halt meg.

A férjemet aztán elvitték más lágerekbe, minthogy Auschwitz [1945.] januárban fölszabadult. Nehéz menetelés volt, nagyon sok ismerősét és barátját lelőtték útközben, gyalog vitték őket, sok-sok kilométeren át. Aztán az utolsó hónapban elértek Buchenwaldba. Itt egy ismerőse azt mondta: „Imi, Buchenwaldban vagy! Laci is itt van.” És találkoztak. Laci nem betegedett meg, jó erőben volt, Buchenwaldban valamiféle illegális szervezetek voltak, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy megmentsék a gyerekeket, és Laci akkor tizenöt éves volt, és valahogy betették az SS-katonák étkezdéjébe, ahol krumplit kellett hámoznia, de megvolt az étele. Tehát Lacinak az utolsó hónapokban emberibb körülményei voltak. Imi megbetegedett, kiütéses tífuszban [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Lefogyott huszonkilenc kilóra, a felszabadulása után is nagyon beteg volt. Az orvosok, élükön Herskó Adolffal, akit most Mureşan Petrének hívnak, és Bukarestben él, sietve kórházakat szerveztek, és sokakat megmentettek ezekből a betegekből. Imre azt mondta, hogy nem tudott járni sem.

Lassan elkezdtek visszatérni, egyesek Franciaországba mentek, mások Izraelbe, és egy nagy csoport ember azt mondta, hogy Romániába jönnek, először körülnéznek, mi van itt. Júliusban vagy augusztusban [1945] jöttek haza, remélték, hogy valaki itthon van, de az apjuk sem jött haza.

A felszabadulás után a férjem nagyon hamar visszatért a gyárba, a Dermatába, már 1945 őszén munkába lépett, tovább dolgozott ugyanabban a műhelyben. 1948-ban volt néhány ösztöndíj – mindenki tudta, hogy mérnök akart lenni, és akkoriban még nem volt itt műegyetem. Akkor ősszel alapították meg a kolozsvári Mechanikai Intézetet, amikor ő elment Leningrádba [ma: Szentpétervár]. Behívatták a személyzeti osztályra, és megkérdezték, hogy akar-e menni tanulni. Persze hogy akart, és 1948 őszén elment. A leningrádi műegyetemre irányították, amit dicsérő oklevéllel végzett el, 1954 tavaszán [Szinte bizonyos, hogy vörösdiplomával végzett. A Szovjetunióban és nyomában más szocialista országokban is ilyen minősítésű diplomát kaptak azok, akik egyetemi tanulmányaikat végig kitűnő eredménnyel abszolválták. – A szerk.]. Kihelyezték tanársegédnek a [kolozsvári] műegyetemre, majd két év múlva elküldték doktorálni a Szovjetunió akkori legnevesebb intézetébe, a Bauman [Technikai] Intézetbe [Moszkva]. A doktori fokozat megszerzése után visszatért Romániába, a kolozsvári műegyetemen dolgozott 1987-ig, amikor nyugdíjazták. Mérnök, docens doktor, professzor, tanszékvezető, dékánhelyettes volt, meg doktorátusvezető. A nyugdíjaztatás után konzulens professzor volt a tanszéken, és doktorátusvezető. Ötvenhárom év házasság után szakadtunk el egymástól, amikor 1999-ben meghalt.

Egyetlen gyermekem van, egy lány, Ghiţă (született Székely) Andrea Júlia. 1952. augusztus huszonharmadikán született, Kolozsváron. Fizika szakot végzett a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 1975–79 között a kolozsvári „Institutul de Calcul” intézetben dolgozott, aztán nem tudom, hány évig tanársegéd volt a műegyetemen. 1992 óta szerkesztő a Román Nemzeti Televíziótársaság kolozsvári szerkesztőségében. A lányom zsidónak vallja magát, pedig nemigen neveltem annak, ez az én hibám. Egészen más a természete, mint nekem, és igyekszik jó zsidó és jó állampolgár lenni. Nagyon demokratikus gondolkodású, demokratikusabb, mint én, tehát sokkal nyitottabb mindenre. Amikor szerelmes lett egy román fiúba, nem szóltam semmit, sem én, sem a férjem, sem a fiú szülei – hiszen ugyanolyan probléma keresztény részről is, ha zsidóval házasodsz. A vejem szülei Tordán éltek (most már csak az édesanyja él), és nem ellenkeztek. A tanácsnál kötöttek házasságot, nem voltak templomban. Nekem lányom volt, nem volt szükség körülmetélésre, tehát ilyen gondunk nem volt, hogy megjelöljék őt a zsidósága miatt. De az unokánk zsidó volt, mert nálunk a nő [vagyis az anya] után számítják, és mi úgy gondoltuk, hogy majd felnőtt lesz, és megtudja, mi az, és a szerint dönt. Tehát a gyerek szülei is és mi is ezt mondtuk. De az apatársunk, amikor hozzánk jött, vagy mi mentünk hozzájuk, kérdezte, mikor lesz a keresztelő. Mi mindig azt mondtuk, hogy kérdezze meg a gyerekektől. De mindig bennünket kérdezett, valószínűleg azt gondolta, hogy mi valamit meg akarunk akadályozni, minthogy mindketten zsidók vagyunk. És egyszer, amikor ismét megkérdezte, a férjem azt mondta: „Figyelj, mi nem tesszük zsidóvá, ő majd felnő, az lesz, ami lenni akar, mi semmit sem teszünk.” Valószínűleg tudat alatt azt gondolta, hogy mi talán zsidót akarunk csinálni belőle. Akkor megnyugodott, és a gyerek a „senki földjén” maradt. Nem tudom, mit fog mondani, az ő dolga. De megtanult héberül, megszerzett egy magiszteri fokozatot a Judaisztikai Intézetben, a zenetudományi magiszteri fokozata mellett, tehát érdekli. És mindig kérdez, hogy volt, mi volt, milyenek a szokások – valószínűleg a másik nagyanyját is. A lányomnak ez az egyetlen fia van. Zenetanár, Kolozsváron született, 1974-ben. És ő is zsidónak tekinti magát! 

[Miután férjhez mentem,] elvégeztem magánúton a Református Leánygimnáziumot, minthogy elhatároztam, hogy folytatom a tanulmányaimat. Miután leérettségiztem, elmentem a Haladó Ifjúság székházába [A szervezet neve akkoriban Ifjúmunkás Szövetség, IMSZ, románul Uniunea Tineretului Muncitor, UTM volt. – A szerk.], minthogy időközben levelezője is voltam az „Ifjúmunkás”-nak – volt egy ilyen lap Bukarestben, én voltam a kolozsvári levelező. Két állásom volt. Szinte semmit sem kerestem, de szerettem, hogy jártam a fiatal munkásokhoz, gyárakba, és küldtem a cikkeket. Így találkoztam Lustig Olivérrel [Lustig Olivér – író. Deportálták Birkenau-Auschwitzba, családjának egyetlen túlélője. Könyvei: „A krematórium árnyékából” (1960), „Élet a halál birodalmában” (1969), „Véráztatta napló” (1987), „Lágerszótár” (1982). – A szerk.] és egy Hutira nevű személlyel, aki most egyetemi tanár, közgazdaságtant tanít, akkoriban ő volt a titkár a Haladó Ifjúságnál. Lustig megkérdezte, amint meglátott: „Mitől ragyogsz így, miért vagy ennyire vidám?” „Hát, mondom, leérettségiztem.” Egymásra néztek, és megkérdezték, nem akarok-e tovább tanulni. Mondom: „Akarok, de mit?” Azt mondja: „Elküldünk téged is a férjed után, tanulni. Megírjuk az ajánlást. A felkészítő már a tavaszi érettségi után elkezdődött, de még kértek néhány fiatalt, és mi ajánlani fogunk, lehet, hogy te is menni fogsz.” Jóváhagyták, és elmentem a felkészítőre, együtt a sógorommal, Imi öccsével, aki tavasszal érettségizett – egy évvel volt idősebb, mint én, szintén esti tagozaton végzett.

Elmentem a felkészítőre, ahol azt javasolták, hogy újságírást tanuljak. Persze a felkészítőn levők már beszéltek oroszul, mert már két hónapja ott voltak, és komolyan tanultak, de én csak az ábécét tudtam, mert akkoriban kezdték bevezetni az orosz nyelvet, a tanügyi reform után [A román közoktatásba az 1948-as tanügyi reformmal vezették be az addig hagyományos francia- és olasznyelv-oktatás rovására az orosz nyelvet: a negyedik elemitől kezdve volt kötelező. 1964-ben viszont – Románia Szovjetuniótól való eltávolodásának egyik jeleként – megszüntették az orosz nyelv kötelező státuszát, és a többi választható nyelv (angol, francia, német, spanyol) egyikévé tették (Victor Frunză, Istoria stalinismului în România, Bucureşti, 1990, 377., 456. oldal). – A szerk.]. Részt vettem tehát a felkészítőn, és elmentem a Szovjetunióba, Leningrádba. Vagy százan mentünk akkor, tehát egy nagyobb csoport, ez volt a második vagy harmadik csoport. Ott volt még egy bizottság, amelyik ismét elosztott minket. Amikor a bizottság elé kerültem, látták, hogy az újságírásra javasoltak, megkérdezték, hova akarok menni. Azt válaszoltam, hogy „A férjem Leningrádban van, a műegyetemen, engem újságírószakra küldtek, de én Leningrádot választanám.” „Leningrádban nincs újságíró szak külföldiek számára, csak Moszkvában.” A bizottságban volt egy orosz nő is meg románok a nagykövetségről. Azt mondtam: „De én a férjemmel akarok lenni, Leningrádban.” „Leningrádban nincs újságíró szak”, és a mieink a bizottságból azt mondták: „Hát hogy képzeled?! Ha az újságíró szakra küldtek, az azt jelenti, hogy a hazának arra van szüksége, hogy újságírónak tanulj.”. Elkezdtek győzködni, de én azt mondtam: „Leningrádba akarok menni, a férjemhez.” Az orosz nő a bizottságból megkérdezte, miről van szó. Lefordították, mert én románul beszéltem, és azt mondta: „Jó, akkor mit tehetünk, hova menjen?” Elmondtam, hogy lakatos voltam, elvégeztem a gimnáziumot, jó jegyem volt matematikából és fizikából, és a műegyetemre akarok menni. A hazai bizottság nagyon haragudott rám, de a nő azt mondta: „Lehet, hogy találunk valakit, akit műegyetemre küldtetek, és újságírószakra akar menni, lássuk csak, hiszen ő az elsők között jött be.” A nő nagyon helyes volt, és amikor megtudta, hogy lakatos voltam, megváltozott. Tehát Leningrádba küldtek a műegyetemre, Imivel egy szakra.

Ott előkészítő évre jártam, mert a csoportunk később jött, tehát a tanév megkezdődött már, és nem bírtuk volna. Elvégeztem az előkészítő évet a műegyetemen, nyelvet, matematikát, fizikát és vegytant tanultunk. Egy fél évig csak orosz nyelvet tanultunk, napi hat-hét-nyolc órát, kiváló tanárokkal, gyorsan tanultam, a második félévben pedig négy oroszóra volt meg a többi. Aztán másfél évet tanultam – nagyon jó volt, kaptunk a házaspárok kollégiumában egy szobát, a folyosó végén volt a konyha, a szobában két vaságy volt, nem volt szekrény, a háború után voltunk, alig építették újjá a kollégiumokat, de nagyon jó volt. Az ösztöndíj elég jó volt. Nem szerettem a műegyetemen, nem volt térlátásom, és rájöttem, hogy más szakra kell mennem, de ezt nem lehetett, miután annyit harcoltam. Persze én Leningrádért harcoltam, nem a műegyetemért.

1949-től 1952-ig voltam Leningrádon. És 1952 januárjában, szilveszter után két vagy három nappal rosszul lettem. A valóság az, hogy állapotos voltam. Terhességi mérgezés lépett föl, hónapokon át voltam kórházban, és rájöttem, hogy zavarom [a férjemet] a tanulásban. A Román Diákok Szervezete úgy döntött – mert volt ott egy szervezetünk, Iliescu úr [Ion Iliescu, Románia elnöke 1990–1996 és 1996–2000 között. – A szerk.] volt a vezetője –, hogy térjek vissza az országba. Akkor egy barátnőmmel hazajöttem. Neki, szegénynek, egészségügyi okokból nem volt szabad szülnie, és hazajött terhességmegszakítás céljából, ő is férjnél volt. Én meg azért jöttem, hogy megmentsem a terhességemet. Ő bukaresti volt, én is Bukarestbe mentem, egy orvos barátunknál laktam, majd eljöttem Kolozsvárra, ahol egy másik barátunknál laktam, mert ez akkoriban így volt, nem volt lakásunk. És végül sikerült megmenteni a terhességemet, a lányom egy kiló harminc dekás volt, ami akkoriban elképzelhetetlen volt. Manapság már hatszázötven grammos gyermekeket is megmentenek. Szóval én a terhességem miatt megszakítottam a műegyetemi tanulmányaimat. De nem is tanultam jól, noha szerettem, de nem voltam olyan ragyogó, mint a férjem. Végül is inkább újságírást tanultam volna, de a külföldiek ezt Moszkvában tanulták. 

Otthon, Kolozsváron beiratkoztam a bölcsészkarra, és a Babeş-Bolyain oroszt tanultam [1959-ben összevonták a kolozsvári magyar Bolyai egyetemet a román Babeş egyetemmel, és így lett a mai Babeş-Bolyai egyetem. A magyar és a román szakokat összeolvasztották. Székely Sára 1959 előtt a két egyetem valamelyikén tanult.– A szerk.]. Nagyon lassan végeztem el az egyetemet. Amikor visszatértem Kolozsvárra, megszületett a lányom. Augusztusban született, és ősszel már beiratkoztam a bölcsészkarra. A szünetben szaladtam haza, a szobába, ahol laktam, megszoptattam, majd bezártam, mentem vissza, de amikor kezdett felülni, már féltem magára hagyni. 1953 teléig nappali tagozaton jártam, volt ösztöndijam, nagyon kevés, még a lakbért sem tudtam belőle fizetni, bár állami lakás volt, de az öszöndijat a tanulmányi eredményeim és a szociális helyzetem alapján kaptam. Aztán behívtak a katonasághoz, jött valami szovjet tanácsadó, egy tábornok, és minthogy én nagyon jól tudtam oroszul, odahívtak, hogy tolmácskodjam. És akkor félbeszakítottam a tanulmányaimat. Aztán újra beiratkoztam, a látogatás nélküli szakra, és 1960-ban befejeztem az egyetemet, államvizsgával, jó eredménnyel. Akkor már nem akartam többé fordítóként dolgozni, úgyhogy versenyvizsgáztam, és bejutottam a bölcsészkarra, tanársegédnek az orosz tanszékre. 1962-ig dolgoztam ott. 

A férjem 1960-ban jött vissza, 1962-ben a műegyetemen volt. Akkoriban Domşa Alexandru volt a rektor, akinek a felesége tanárom volt a bölcsészkaron, és aki tudta, hogy én egy ideig orosz nyelven tanultam a műegyetemen. Azt mondta, hogy a műegyetemen a „Piroska és a farkast” oktatják, és más meséket, nem pedig a műszaki szakszavakat. Mondta a férjének, hogy van egy volt diákja – nem tudta, hogy a férjem a műegyetemen dolgozik. Akkor a rektor hívatta a férjemet, aki már visszatért a doktorátusról – mérnökdoktor volt, az első a műegyetemen, előtte még senki sem volt mérnökdoktor és docens doktor –, és azt mondta neki: „Van egy feleséged, aki oroszt végzett, aki valameddig műegyetemre is járt, tud oroszul, fordító is volt, tolmács is. Ide kellene hoznunk.” A férjem – különben ő elég szigorú volt – azt mondta, hogy „Úgy gondolom, hogy ő jó helyen van ott, ahol van, végzi a dolgát, szereti a munkáját, szereti a munkaközösséget, nem kellene a műegyetemre jönnie, ahol én is vagyok”. Erre a rektor azt mondta, „Jó, de hát az idegen nyelvi tanszék az építőmérnöki karon van, semmiféleképpen nem lesz alárendeltségi viszonyban önnel, és én azt akarom, hogy jöjjön ide”. Akkor a férjem azt mondta: „Rektor elvtárs, ahogy gondolja, de én nemigen mondanám, hogy jöjjön.” De Domşa elkészíttette a szükséges okmányokat, és átmentem a műegyetemre. Itt két év múlva én lettem az idegen nyelvi tanszék vezetője, nagyon jó munkaközösség volt, tanítottak oroszt, franciát, angolt és németet, tehát minden nyelvre volt, amikor odamentem, két oktató, aztán valamennyire kibővítették, és vagy tizenötre emelkedett a számunk.

Nagyon sokat foglalkoztam nevelési kérdésekkel, szakvezető voltam, csoportfelelős is, jártam kirándulni a diákokkal, velük együtt dolgoztam a kar új épületeinek az építésénél is. Most is, ha egykori diákjaimmal találkozom, mind köszöntenek, és ha Gyergyószentmiklóson vagy Marosvásárhelyen jártam, és találkoztunk az utcán, kissé elcsodálkoznak, mennyire megöregedtem azóta, de kedvesek, és ez nagy dolog egy oktatónál, ha egy hajdani tanuló vagy diák megismeri utólag, és köszön.

A barátaink között zsidók is voltak, de nem ez volt a barátság kritériuma. Nemigen követtük a hagyományokat a háború után, de a zsidó szokások és előírások szerint házasodtunk. Tudtam, mit kellene tennünk, de nem voltak meg az ehhez szükséges feltételek. Péntek esténként meggyújtottam a szombati gyertyákat. Leningrádban nem, amíg diák voltam, de később meggyújtottam. És elvből nem keverem a tejtermékeket a hússal, soha sem tettem tejfölt a töltött káposztára – erre emlékeztem még otthonról, hogy ezt nem szabad. És valahogy az étrendünk sohase tartalmazta a disznóhúst. De például hentesárut vásároltunk. Mindig tudtam, mikor vannak az ünnepek, és tudtam, hogy kell tennem valamit a fejemre, vagy kalapot, vagy kendőt, amikor meggyújtom a gyertyákat, tehát ismertem a szokásokat, nem felejtettem el, de nem gyakoroltam a vallást. A zsinagógába csak az ünnepek alkalmával megyek, valamint a férjem halálának az évfordulójára, a zsidó naptár szerint [lásd: jahrzeit]. Megtartom a férjem halálának az évfordulóját, hozok valami kidust, elmondunk egy imádságot. Eleinte az unokám mondta. Jön az egész család, tehát a vejem is, az unokám is, a lányom is, és a zsinagógában tartjuk ezt, a zsidó naptár szerint. Feltétlenül elmegyek az ünnepekkor is. Böjtöt, nem tartok… Tudom, hogy vannak kivételek is, nagyon magas a vérnyomásom, gyógyszerezem magam, néha szívgyógyszereket is szedek, kell innom vizet olyankor, többet is, és nem bírom ki délig a böjtölést, mert elszédülök. Gyermekkoromban néha böjtöltem, akkoriban betartottam minden előírást, ott volt nagyanyám, anyám is, szegények voltunk, sok zsidó volt, mindenki betartotta az előírásokat a környezetünkben. Most megpróbálunk egy-egy dolgot, például van egy-egy fiatal lány, aki mondja, hogy „Szeretnék tudni valamit”. Hozok neki egy könyvet, olvassa el, vagy elmondom neki, ha megkérdi, hogy ez és ez miért nincs abban az ételben. Akkor elmondom, hogy a zsidó rítus szerint nem teszünk tejfölt a töltött káposztára, hogy nem tudjuk most betartani, a konyhánkban nincsenek meg a feltételei annak, hogy tejes dolgokat is külön főzzünk, hogy külön edények kellenének, külön kell elmosogatni, és nem lehet. Elmagyarázom ott, az étkezdénkben, minthogy jönnek olyanok, akik nem tudják ezeket a dolgokat, nagy örömmel mesélem, hogy nem rossz az, ha nem feledjük el, azaz jó lenne, ha nem felejtenénk el teljesen. De vannak dolgok, amelyeket nagyon nehéz betartani a mostani viszonyok között. Megvan a szokása a péntek esti gyertyagyújtásnak, de ha nagyon szigorúan betartanád a hagyományt, nem lenne szabad a villanyt sem felgyújtani [lásd: szombati munkavégzés tilalma], és a telefonhívásra sem volna szabad válaszolni.

1988-ban voltam New Yorkban, egy zsidó negyedben, Brooklynban, ott szól a sziréna, amikor meg kell gyújtani a gyertyákat, minthogy kizárólag zsidók laknak ott, sok a fiatal család, nyolc-kilenc-tíz gyermekkel, és nagyon vallásosak. Van, amit mi is betartottunk ott, hisz az első dolog, amit vásárolt a férjem, egy kalap volt, egy szalmakalap, hogy ne járjon hajdonfőtt. Evés előtt imádkoztak… Láttam, hogy leültem az asztalhoz, és nem tudtak imádkozni, rájöttem, hogy azért nem, mert fedetlen volt a fejem. Az asszonyoknak ott nagyon rövid a haja, és parókával járnak – nem öregednek, minthogy nem készül ősz paróka. Akkor én is járkáltam, vásároltam térdzoknit – harisnya nélkül sem szabad járni, van egy sor nagyon szigorú előírás. De azért az ifjúság ott is divatot teremt, a fiatalasszonyok kalapocskát viselnek, és nekem egy nagyon modern parókát vásároltak, de amikor csak a férjemmel mentem valahová, levettem, mert nagyon meleg és kellemetlen. De megpróbáltam nem akadályozni őket a dolgaikban. Nagyon nehéz vallásos zsidónak lenni.

Nem gondoltunk arra, hogy kivándoroljunk Izraelbe. Sok barátunk elment. A férjem nagyon ragaszkodott Kolozsvárhoz, itt nőtt fel – a szülei is Kolozsváron laktak a születése előtt. Néhány barátunk cionista volt, mi megértettük őket, tartottuk a kapcsolatot velük, de nem gondoltunk arra, hogy elmenjünk az országból. Valahogy azt gondoltuk, hogy itt nagyon jó lesz, hogy semmi bántódásunk nem lesz többé, hogy demokrácia lesz. Teljes lelkünkből hittük ezt. Amikor elhatározták, hogy legyen zsidó állam, megünnepeltük itt, tehát minden eseményről tudtunk, és kikísértük a távozókat (azokat is, akik hivatalosan mentek el, és a disszidálókat is). Voltunk Izraelben, kétszer is 1989 után. Most is nagyon jó a kapcsolatunk azokkal, akik elmentek, de nem gondoltunk a végleges távozásra.

A nyugdíjaztatásomig nemigen vettem részt a zsidó hitközség életében. Nem is lett volna szükség rám, mert még sokan voltak itt. Csak a nyugdíjaztatásom után lettem a hitközség tagja. 1986-ban vonultam nyugdíjba, és akkor beiratkoztam. Nem örvendtek túlságosan nekem, nem tudom, miért. De azért beiratkoztam, vettem maceszt húsvétra, és amikor 1999-ben, a férjem halála után két héttel megkértek, hogy végezzek önkéntes munkát, elvállaltam, és ezt mindmáig végzem, majdnem öt éve. Pénztáros vagyok a hitközségi étkezdében, kapok ebédet, de ha nem adnák, akkor is mennék. Ezen kívül cenzor [pénzügyi ellenőr] vagyok, harmadmagammal, tehát ellenőrizzük az okmányokat, és számba vesszük a leltárt, egyszer-kétszer évente. Az elején segítettem a könyvtár megszervezésében a hitközség székhelyén, de aztán találtak embereket, akiknek ez a szakmája, nem úgy, mint nekem. Most tagja vagyok a felügyelő bizottságnak is, megválasztottak a legutóbbi választáskor. Megyek a magányos öregasszonyokhoz, segítek különféle gondjaikon, vásárolok nekik gyógyszert, kifizetem a számláikat. Igyekszem megkönnyíteni az emberek életét, azokét, akik segítségre szorulnak. Van, akinek senkije sincs, voltam két magányos, idős hölgynél, megoldottam a pénzügyi problémáikat. De egyre kevesebb az öreg. Sajnos sokan nem kérnek segítséget, de van, aki túl sokat kér, vannak esetek, amikor túl alaposan ellenőrizzük, hogy mennyire zsidók, tehát vannak emberek, akik talán igényelnék, de nem biztos, hogy a zsidó törvények szerint zsidók. Tehát részt veszek a közösségi életben, ha valamilyen akció van, vagy konferenciák, igyekszem segíteni.

St. Petersburg 
Russia 
Interviewer: Bella Shevchuk 
Date of interview: September 2002 

Nina Lvovna is an intelligent woman of 78. She is not tall and has kind eyes.

Five months ago she buried her husband and was left completely alone.

In spite of all the bitterness, connected with the loss of her husband, with whom she lived for 40 years,
she expressed her desire to tell us about the life of her relatives.

Nina Lvovna perfectly remembers many details of her ancestors’ life and is very proud of them.

• Family background
• Before and during the war
• Later life
• Glossary

• Family background

I was born in 1924 in Rogachyov, a small town in Gomel region [today Belarus]. I don’t know if there was a maternity hospital in Rogachyov, but I was born at home, on Grandmother’s bed.

I remember Rogachyov as a very beautiful town on the bank of the Dnepr River. Many Jews lived there. I didn’t notice any anti-Semitism then. I think even more Jews lived there than Russians. The Dnepr was very beautiful, lilies bloomed on the shoals. There was a beach at the opposite bank of the Dnepr. It was possible to get there in a ferryboat. A big bridge could be seen in the distance. The bridge was of strategic significance during the war –I read about it in the newspapers.

My maternal ancestors came from this town. My grandfather, my great-grandfather and all their relatives lived there. Their last name was Goldin. My great-grandfather was a tailor. All men in their family were tailors. I cannot say exactly what the residents of the town in general were engaged in, I can only tell you about my relatives. They were craftsmen. Grandfather’s sister married a carter, but all other men in the family were mostly tailors. There must have been traders in the town too. There was a good marketplace and a lot of berries were sold there. Grandmother went to the marketplace; I have not been there.

Grandfather never told me anything about their childhood. I only know that he had two brothers who left for America, but I don’t know their names. Two other brothers left for Leningrad [today St. Petersburg]. The Germans executed Grandfather’s sister Kreina with her family in Rogachyov by shooting in 1941.

Grandfather’s name was Meilakh Goldin and Grandmother’s name was Seina-Chaya; I do not know her maiden name. I don’t know anything about her family, only that she had a sister. My grandmother perished in Lugansk [today Ukraine], where she was also executed by shooting by the Germans in 1941 or 1942. Grandmother was a stocking-maker.

When the Great Patriotic War 1 broke out, Grandfather was about 63 and Grandmother was 60, though I am not sure about it. They had six children: sons Afroim, Pavel and Semyon and daughters Serafima, Rosalia and Revekka. Afroim and Pavel were at the frontline and fought against the Germans. Afroim was awarded many orders. Pavel reached Vienna. Serafima was executed by shooting by the Germans in Rogachyov.

In the 1970s Afroim and Rosalia left for Israel, where they died later on. Semyon, Pavel and Revekka lived in Leningrad. They have also passed away by now.

Grandfather was a tailor and Grandmother was a stocking-maker. Grandmother was involved in this craft while the children were small. When they grew up, Grandfather began to make more money. He worked at first at the cooperative and later on as an independent handicraftsman. His health did not allow him to work at the cooperative any longer and the children also helped at home. Grandfather had never had an atelier of his own or hired employees. His customers were mostly Jews. Grandmother stopped working and kept the household. They spoke Yiddish. Grandfather could not even write in Russian. He had no beard, but he had a moustache. My grandparents dressed very well, as Grandfather was a very good tailor.

They had a house in the main district of the town, not far from downtown and the bank of the Dnepr. There was one big room in the house and from that room an entrance led to two small bedrooms without doors. Beside these rooms, there was an isolated room for guests, a kitchen with a Russian stove 2, a small corridor, and a very big covered verandah. The furniture was good. I remember a fine black leather sofa, a nice black couch, a wardrobe, Grandfather’s desk, where he worked and a sideboard. It was all in the dining room. In my grandparents’ bedroom there was a bed and a chest of drawers; the other bedroom had a small bed and a small table. There were no paintings, books or bookshelves in the house.

I know that they kept a cow and chickens. When I visited them before the Great Patriotic War, there was no cow anymore. As far as I remember, they kept the cow until 1936, but their children began to object. Keeping a cow required too much effort, so it was sold. Тhey always had hens. There was a small garden and a vegetable garden. They had no helpers in the household, but before the Great Patriotic War they were less engaged with it, as the children began to help.

Grandfather observed absolutely all Jewish traditions. Grandmother also did it, but a little bit under Grandfather’s pressure. They had a kosher kitchen. They observed Sabbath and Grandfather attended the synagogue on Fridays. When he returned, he put on his tallit and read prayers. We sat at the table and waited. We could start eating only after he had finished the prayer. Grandmother also attended the synagogue, but not regularly. A non-Jewish woman came on Friday night and turned on the light, an oil lamp under a lamp-shade.

They celebrated all Jewish holidays at home. They had, for instance, Pesach dishes, which were kept separately. Grandfather read the Haggadah on Pesach. I remember some holiday, I cannot say which one, when a small glass is poured and the door is opened; everybody waits for someone to walk in and drink. [Editor’s note: The interviewee is talking about Pesach, about the glass for Prophet Elijah]. All in all, Grandfather celebrated all religious holidays, as he was very religious. However, he did not teach us Hebrew and basics of Judaism, as it did not comply with the time and official ideology 3. 

On certain days a beggar man came to our house. They fed him. It was traditional to help poor families. Days when that man was given food were scheduled as agreed with the Jewish neighbors. One day he came to eat at one house, next day he went to a different house, then to another one.

My parents and distant relatives, who were numerous in Rogachyov, as well as our friends said about my grandparents that they were very kind people and everybody respected them very much. Even strangers spoke of them with respect. Their relations with their relatives and neighbors were also very good.

My grandparents never went anywhere for a vacation. They only visited their children. Between 1926 and 1929 they lived in Lugansk [today Ukraine]. It was the period of starvation 4 and very difficult to get food in Rogachyov. Food products were delivered to industrial towns at higher rates. They left for Lugansk in Ukraine together with several families and lived there for three years. Later they came back.

My grandparents both perished in Rogachyov in 1941. Their daughter Serafima came for a visit from Leningrad with her little daughter Zinaida right before the war. Her elder daughter Ninel stayed in Leningrad. When the war broke out, Serafima and her daughter were allowed to return to Leningrad. She did not dare leave her parents alone. Normal evacuation was organized from Rogachyov. We even knew the person, who put them on the train. Little Zinaida fell sick en route. I still keep a postcard with a message about her illness. They got off the train in order to find a doctor. Grandfather’s sister Kreina also got off the train together with her family. They couldn’t get back onto the train after that.

They hired a cart and tried to make their way farther away from the Germans. The Germans approached very quickly and they were all sent back to Rogachyov. I don’t know how long they stayed in their house. The Germans collected all Jews and executed them by shooting. The witnesses said that Grandfather got out of the pit. His wife, daughter and granddaughter were shot in front of his eyes. At night he got out, went to someone whom he trusted and told him everything. Grandfather understood that he could not go to Leningrad. He said that he had a son in Lugansk and he wanted to go there. No one saw him ever after. Maybe that man betrayed him. There is a different house now in the place where the house of my grandparents was. It is the same house, with the same facade, but no one has the right to claim the house, because it has been reconstructed already.

My paternal grandfather’s name was Meyer Khlevner. He also came from Rogachyov. Everybody called him Meyer-the-water-carrier, because he delivered water in a barrel. At first he was a rope maker, he weaved ropes. Fires often occurred in Rogachyov. The houses were wooden and the wood dried during summer. If one house started to burn, a lot of houses caught fire and burnt down. Grandfather Meyer once lost a house in the fire. And his rope business also burnt down. He was a very proud man. He had very rich cousins and they wanted him to ask them for help in order to restore his business. He said that he didn’t want to ask them for help. So they bought him a horse and a barrel, so that he could deliver water from the Dnepr. Water was delivered like that to houses at that time. Only in the 1930s the water supply system was constructed and water-pumps were placed in the yards.

People in Rogachyov said that Meyer was too proud. When he arrived and saw that there was no container prepared for water, he poured the water out and left. That is why everybody considered him an evil man, though my father told me that Grandfather was a very kind, but independent man. People wanted him to wait for the containers to be brought and the money to be paid. But he did not like to wait and plead. That is why he was humiliatingly called Meyer-the-water-carrier. He died before the Revolution 5, I don’t know exactly which year.

Grandmother Nikhama came from a rich family. Her parents were against her marriage with Meyer. They also considered him an evil man. Grandmother didn’t keep in touch with her parents, brothers or sisters. Nikhama and Meyer had two sons, my father Lev and Mordukh; and two daughters, Chesya and Basya. Nikhama was sick most of the time, I believe there was something the matter with her heart. She died in 1924 before my parents got married. I don’t know anything about her childhood, youth or her family.

My father, Lev Mironovich Khlevner, was born in Rogachyov in 1902. His parents were poor, that is why he worked at a brick factory since he was nine years old. Later he was enlisted into the army. After the active service he studied at various Party courses and worked at high managing positions.

Father’s relatives were not religious people. Their destiny was different. He had two sisters in Dnepropetrovsk. Chesya lived there with her husband; they were confectioners. In 1941 they decided to stay home and considered the talks about German atrocities stupid. They were executed by shooting by the Germans, but no one knows the details. The husband of Father’s second sister Basya was subject to repressions in the 1930s 6; it was in the newspapers. When he was released, a car hit him. Maybe it was not an accident. They had three children. Their elder daughter Rosa worked as a hospital nurse. Her daughter Anna was fifteen and her son Boris was seventeen when they volunteered to the frontline without their mother’s permission and disappeared. No one knows anything about them. Basya got evacuated and survived.

Father’s brother Mordukh lived in Rogachyov and worked in a store, selling salt and kerosene. He had five children and a sick wife. The family was evacuated in 1941, I don’t know where. His wife died there. One of his sons, Fadey, was a worker, he lives in Israel now. His other son Samuil joined the army and perished at the frontline during the Great Patriotic War. Son Semyon was also in the war and returned disabled. He lives in America now. The fourth son Mark worked as a construction designer. He died of a stroke. Uncle Mordukh’s daughter Nina died too; she had hypertension. 

My mother’s name was Rosalia Mikhailovna Khlevner, nee Goldina. She was born in Rogachyov in 1903. She attended a Jewish school and finished six grades. She knew Yiddish and wrote in Yiddish, but she had to speak Russian all her life. Before the Great Patriotic War she was a housewife, raising her children.

My parents lived in a small town and knew each other since their childhood. Mother was very beautiful and was a success among men, she attracted men’s attention. Even a rich nepman [entrepreneur during the NEP] 7 courted her. Father tried to attract my mother’s attention. And he did. They got married in 1924. There was a wedding ceremony; I have seen the album with wedding pictures. They had a wedding according to the Jewish tradition, with a chuppah. Later my parents added other pictures to the album. It was a very beautiful album with a memorable inscription for the wedding. I had seen it before World War II, but it disappeared after the war.

I was born in Rogachyov in 1924. Mother raised me at home; I didn’t go to the kindergarten. My childhood was not bad at all. Mother read books to me, taught me and took me for walks. I didn’t go to school in Rogachyov, because we left the town in 1926. I only went there to visit my grandparents.

Our family’s social and financial status was rather good. Father was a member of the Party and a Soviet organization man. He was appointed manager of economic enterprises and political instructor, although not a very important one. Father was often ‘thrown’ from one place of work to another. We lived in different towns in Ukraine: in Lugansk, Belovodsk, Slavyansk, Shepetovka and Kramatorsk. Father held important positions: Raypotrepbsoyuz 8 chairman in Belovodsk, head of the resort purchase department in Slavyansk, army political employee in Shepetovka, second secretary for the Party District Committee of the VKP (b) – All-Union Communist Party of Bolsheviks – in Kramatorsk. He was provided with separate apartments at every place he worked. We lived in good conditions.

My parents’ life was far from being religious. They lived in modern urban conditions. No Jewish traditions were celebrated in our family. We did not attend the synagogue. I think that there even was no synagogue in the places we lived. There was a Soviet school. Father gave me various ‘ideological’ lectures about life, about how I should behave. My favorite holidays were the Soviet New Year and the Soviet Army Day 9. We never celebrated Pesach or other religious holidays. Only once, in 1940 I was present at the Pesach celebration at my grandmother’s place in Rogachyov. I didn’t like the Pesach food, I had to eat matzah and matzah dumplings instead of bread, and I was not used to it.

I don’t remember anything about life in Lugansk, where in 1927 my sister Mira was born, but she died at a very young age, when she was one and a half years old. She had a whooping cough and brain fever. I remembered only my first trip on the train. I was four and a half years old. Father was assigned to political courses in Odessa [today Ukraine] for half a year. He took us with him.

We lived in Belovodsk at the beginning of the 1930s, where Father was sent to work for three years after he finished some regular Party courses. Father was appointed chairman of the district consumer cooperation, provided supplies to the inhabitants. There was a stud farm there. We often went to the horse races, went to the countryside. My parents took me everywhere with them. My brother Vladimir was born in Belovodsk in 1932.

At that time the Soviet power was introducing the policy of agricultural collectivization 10 and dispossession of the kulaks 11. It was a terrible time. The villagers starved, and people’s dead bodies lay about in the street in the towns. The authorities began to look for scapegoats. Father, being the only Jew among the managers, found himself under investigation. In 1932 he was arrested and thrown into prison. He was accused of bad supply of food to citizens and organization of starvation, though the superior managers, who ruined the peasantry, should have been held accountable for that. Mother sent me to the militia head. He allowed us to see Father in prison. There was a wooden table and two benches in the meeting-room. I ran to Father. The guard was silent and turned away to the window. Father asked me not to touch him, but I tried to kiss him. In half a year the investigation was over. Father was declared innocent and released. I was eight years old.

I went to school at the age of seven in Belovodsk. It was a standard Soviet school with all studies in Russian. I changed schools very often because we moved frequently. After Belovodsk I went to school in Slavyansk up to the seventh grade, later in Rogachyov for half a year, then again in Slavyansk until 1939 and finally in Shepetovka. My favorite subjects at school were Chemistry and Literature. I was very often the favorite pupil among the teachers.

Only once I met a teacher with whom I could not have good relations. It was our teacher of Geography and our class teacher. Maybe she couldn’t cope with the fact that I was a Jewess. She liked to make the following inquiry, ‘Hold up your hands those who are Russian. Those who are Ukrainian. Those who are Jewish.’ She was a hidden anti-Semite. There was no public anti-Semitism, but such a procedure involuntarily made one reflect. She very often made this experiment. She was interested in the national content. Everybody understood that neither Russians nor Ukrainians roused special emotions. A Jew does rouse such emotions. Everybody turns around to see who is a Jew. It led to national discord between children. I myself felt uneasy. I had a very bad attitude towards that teacher, and so did she to me. We hated each other.

I didn’t have private teachers. My friends were both Russians and Jews. We didn’t really feel the difference as we considered ourselves Soviet above all. I loved to read, especially historic and adventurous novels. Once I was in a summer pioneer camp 12 and twice in a sanatorium [resort] in Slavyansk. But I spent most of the time with my parents. I joined the Komsomol 13 during the Great Patriotic War absolutely sincerely, because of my convictions.

• Before and during the war

In 1938 Hitler demanded the Sudeten region of Czechoslovakia to be handed over to Germany 14. Father, being a staff officer, was again enlisted into the army as a political official [this was the name of commissars at that time]. Father was mobilized right after the terrible repression against the main Army Officers, when the Army was ‘decapitated’ and the Army was under restructuring, new staff was employed. The Red Army was getting prepared to help Czechoslovakia. I remember the forces being loaded onto troop trains. However, Poland refused to let the ‘Reds’ through and England and France yielded to Hitler.

In 1939 Mother moved to Rogachyov with me and my brother. The Soviet-Finnish war 15 broke out at that time. Father, as a military, was at the frontline. Mother decided to go to her parents’ place in order not to be alone during this restless time. When in spring 1940 the war with the Finns was over, Mother left with my brother to join Father. I was left with my grandparents to finish the school year. Studies could not be interrupted more than twice during one year. There were difficulties with food supplies in Rogachyov at that time. Bread was given based on rations 16, only black bread. If printed cotton was delivered to the store, women formed a line several days beforehand.

The approach of a great war was felt. Fortunately, there was a voentorg [a store for military people and their families]. Mother left me a voentorg card [a document, which provided the right to shop in that store]. As a fifteen-year-old girl I went shopping in this expensive voentorg store, which was located far from our house. Grandmother asked me to buy fish. I even brought bread. Bread was distributed there not according to ration cards, but according to the ration itself. I could take a whole loaf of bread in that voentorg, which I brought home and gave to Grandmother. Rather often it was a pretty big and heavy package of food products altogether, so carrying it, I would drop fish or something else.

My parents and my brother moved to Shepetovka [today Ukraine, 250 km west of Kiev] in 1940. I joined them after finishing the eighth grade of school in Rogachyov. We lived in the military settlement. Our garrison was located at the former frontier of the USSR, which, after the annexation of Western Ukraine in September 1939 17, was shifted to the west. There were 30 four-story brick buildings in the town, where soldiers and military families lived. There was a voentorg and a standard store, a movie-theater, the Red Army House for public and cultural performances.

Shepetovka itself was a small old town, where a lot of Jews lived. Even Russians and Ukrainians, who lived there, sometimes spoke Yiddish. There was a good school, where I studied up to the ninth grade with other children of the military. Father was provided with an official apartment with furniture. We had two rooms and good furniture. The house was heated with coal. But I don’t remember any water supply system. It was installed later. We had no animals, and no vegetable garden. We had a lot of books, all secular. Father read political literature and Mother liked novels. We subscribed to many newspapers and Mother attended the library. Father did too, but seldom, as he was a busy man.

In 1941 there was a parade in our town on 1st May. Me and my friend watched it from the balcony. It was very interesting to watch the people we knew, marching. We were 16 years old at that time, I already had a passport. On our way back home we discussed with childlike enthusiasm the strength and military bearing of our army. We met a drunk neighbor of ours; he liked young girls very much. He heard us talking about the large number of military forces at the parade and said, ‘why, you know that half of the forces stayed in the barracks today?’ The army expected Germany’s attack on 1st May. I remember that. Later Father told me, ‘Do not tell anyone about it. It is a secret.’

Right before the Great Patriotic War my father was demobilized from the army and appointed to work at an important position in the town of Kramatorsk [today Ukraine 550 km south-east of Kiev]. Huge heavy-machinery plants, producing military products, were located there. Soon heavy rains started. Our house was flooded, the whole first floor. We rented a room temporarily in a private house with a landlady.

Soon after that, on 22nd June 1941 the Great Patriotic War broke out. Father went to the military registration and enlistment office and wrote an application, asking to be accepted to the army as a volunteer. Father immediately left for the frontline. We received letters from him for about three months. The last letter from him stamped ‘Pereslavl’ [a small town near Kiev] was dated 28th September 1941. Later we got no messages from him. I continued to write letters, until my postcard was returned with a piece of paper attached, which said that there existed no such military unit. He was missing. We don’t know what happened with him. Later we got an official notification, stating that he was reported missing in October 1941. Apparently, he perished in encirclement [Germans surrounded and destroyed five Russian armies near Kiev in September 1941. The Red Army lost 1 million persons altogether then, killed and imprisoned].

In the fall of 1941 the Germans advanced to the east quickly. Me, my mother and brother left for evacuation. We had no luggage – no personal belongings, no towels, no food. There was no organized evacuation from Kramatorsk. We were evacuated according to the voenkomat [military commissariat] as a military’s family. We were sent to Sverdlovsk in the Urals [2,000 km east of St. Petersburg]. There were no more passenger trains, bombed troop trains returned form the frontline without any schedule. We got onto those semi-destroyed trains and left without any destination point.

Soon we came to Stalingrad. German planes hovered above us and bombed the trains in front of us, but they did not bomb our train. We were robbed in the train, a basket full of food products was stolen. So we had to starve. At the Tikhoretskaya station we slept right on the station floor. We arrived in Stalingrad lousy and starving. We were sent to the evacuation station for sanitary treatment. We washed, but that did not help, we still were lice-ridden. We were offered to be evacuated to Yenataisk, to get across the Volga River, to its left bank. Mother refused. She still believed that Father, reported missing, had not perished and would look for us in Sverdlovsk according to the voenkomat papers. If we had gone to Yenataisk, we would have stayed there, because it was possible to get there only on board a ship.

In 1941 we arrived in Sverdlovsk [now Yekaterinburg, a big center of military industry in the Urals]. We were sent to the village of Zaikovo from there. We lived in a small wooden house without any facilities. Neither me, nor my brother Vladimir went to school during the first year. My brother was small and I had to work at the kolkhoz 18. We dug the soil, planted potatoes and did some auxiliary works. In 1941 I joined the Komsomol. I went to the village school only in the third year and finished the ninth and tenth grades.

In 1944 we returned to Kramatorsk. The town was heavily destroyed, we had nothing left, the Germans took everything, even the children’s bicycle. There was a table and empty cases left in the room. We sat on these cases. Big geographical maps remained, which were made of cloth. We washed them and used them as bed sheets. Such was our return home. Mother had already reconciled herself to the thought that Father had perished and would never come back. We had to start life all over again.

• Later life

Anti-Semitism became very strong after the war 19. Especially in everyday life, it was horrible. Besides, we came to Kramatorsk only before the war and we were not considered ‘belonging to that place.’ When we saw that our neighbors had some of our things and asked them to give them back to us, a militia man immediately appeared before us to warn us. We received some anti-Semitic leaflets, faced dirty anti-Semitic attacks. We barely managed to escape from that place. Mother found a job as a barmaid at the movie-theater and was provided with an official apartment by the trade organization. Some nice people gave us an iron bed and a small table. We lived like that. The voenkomat provided us with a vegetable garden of 15 by 1000 meters unfortunately we could do nothing with that land, we had no strength. My brother went to school.

Out of many educational institutions only a machine construction technical school opened in Kramatorsk. I entered that school and was assigned to work 20 at the Novokramatorsky machine-construction plant and worked there until 1956 in the position of a technologist. My mother and brother left for Leningrad in 1949, where all her relatives lived. I could not join her before I worked for the term, fixed for me as a young specialist, assigned to a certain place of work. It was not possible to leave a place of work on one’s own desire. In 1956 I wrote an application to the Machine-Construction Ministry and I was allowed to leave. After that I left for Leningrad.

I had to find a job in Leningrad. Since I worked at the Novokramatorsky machine-construction plant, I didn’t need any additional advertising. Everybody knew that enterprise. But when any staff department saw my passport and read that I was a Jewess 21, everything became too complicated. I experienced several unpleasant episodes trying to find a job. At one of the enterprises the staff department head agreed to accept me, but, having seen my passport, told me, ‘You will not be taken on.’ At the ‘Svetlana’ plant the staff department told me directly that the General Manager would not take me on because of my nationality. The staff department at the third enterprise, where I came according to their job ad, accepted me, but the General Manager rejected me.

I found a job with difficulty at the SKB – Special Construction Design Bureau, which designed weighing measurement devices, but it was shut down in 1960. Between 1961 and 1964 I worked at the SKB which designed heating devices for the ‘Lenteplopribor’ plant. When I married my direct supervisor, I decided to quit, in order to prevent any rumors. I began to work at ‘Krasnogvardeyets’ plant, which produced medical devices. I worked there until I retired.

I didn’t really face any anti-Semitism at work. There were no conflicts based on national grounds in our team. I am not a conflict person and I never sought any promotion. I cannot say that I was refused to be promoted because of my Jewish identity. I am not a person who wanted to build a career. I never intended to become a member of the Communist Party. Once I was elected member of the trade-union bureau and that was the peak of my social activity.

In 1963 I got married. My husband was a Latvian. My husband’s nationality was not important to me; it was the personality that mattered. We met at work, we worked together, he was my supervisor. His name was Konstantin Andreyevich Gek. He was born in 1908 in Leningrad. It was called Petersburg at that time. About his parents I knew that they were very good people. I never saw his father, he perished during the siege of Leningrad 22 in December 1942. But his mother was a very nice person.

We didn’t celebrate any Jewish or Latvian holidays, only family holidays and Soviet ones. We celebrated our birthdays, the New Year, but not the Jewish one, the 8th of March – International Women’s Day – and the 1st of May – International Solidarity of Workers, which became national holidays in the USSR.

In 1928 my husband finished one course at the Academy of Arts and after that got transferred to the Military-Mechanical Institute.

In 1932 he graduated from that Institute and was assigned to work at the torpedo plant launching at Kaspiysk plant 23. He was subject to repression there in 1937. I read his investigation file, but I still didn’t understand, why he was put in jail.

In 1939 his mother solicited for him and was received by Popkov, the Chairman of the Leningrad Municipal Executive Committee, Popkov. After that the case was reviewed. It was concluded that no item was confirmed and that he had not been working for the Japanese intelligence. However, someone underlined his nationality ‘Latvian’ in the file, wrote ‘three years’ and circled it in red pencil. He was sentenced to five years.

In 1942 he was supposed to be released. But during the war Stalin signed a decree, which prohibited the release of any convicts until 1946. So he was held in Kargopol camps [Archangelsk region in the north of the European part of Russia, 600 km north-east of St. Petersburg] until 1946 and then stayed in exile until 1953. When N. S. Khrushchev 24 came to power, his conviction was lifted in 1953 and in 1956 he was rehabilitated 25. He spent sixteen years in Gulag 26 all in all.

He was placed with criminals, whom the camp heads respected more than political prisoners. Fortunately, my husband was a sportsman in his youth: he did boxing, track and field athletics and could defend himself. He made them respect him. He worked at the timber throw and rafting. Convicts were accompanied by armed guards with dogs to their work places.

My husband fell sick with scurvy because of hunger. His teeth fell out and his legs got swollen. One criminal felt sorry for him and brought some paper to draw cards for additional food products. However, food didn’t help anymore. The convicts did a ‘mostyrka’ for him, an artificial blood poisoning: they pricked his finger with a rusty nail and poured some kerosene into the wound. His hand got inflamed and he was placed into the sick-quarters, where convicts/doctors saved his hand.

He got acquainted with an ex-tanker at the hospital, who told him about tanks. My husband made up a device, improving the equipment of the tank and submitted the invention to the head of the camp. After release from the hospital he was provided with a separate room, two assistants/convicts and the management started to use him as an engineer. Besides, he drew posters and demonstration drawings of weapons, used for guards’ training.

In 1953 my husband returned to Leningrad, and worked as a technologist at various enterprises. The General Manager of the hoisting-transportation plant, where he worked before 1956, was among the plant employees in Kaspiysk, who put him into prison. My husband had to quit and leave for Latvia, where he grew and sold vegetables. In 1957 he returned to Leningrad. When we met, he was Deputy General Manager of the design bureau of the ‘Lenteplopribor’ plant. He retired from this position in 1980.

When we got married in 1963, we were very happy and had a wonderful time together. We didn’t have children, because we were both not young people anymore. During the first two years we spent our vacations in the south, on the Black Sea coast. Later we went fishing and mushroom-picking every year. We devoted all our vacations and holidays to those activities. We took a tent and spent the night in the woods or on the bank of a river. We bought ourselves a one-room apartment in the city and made a neat home out of it for us.

In 1980 my husband retired and began to paint landscapes and take them to the art salon to be sold. He painted until he was 90 years old, until his death.

My mother and brother Vladimir emigrated to Israel in 1976. Mother died there in 1980. My brother moved to the USA after Mother had died and we lost contact since 1982. I don’t know, why I didn’t emigrate together with them, I regret it very much. Certainly my husband would have gone with me. I could not trust the Soviet system, because I knew the truth about it from my husband, who spent sixteen years in Gulag. I remember my friends, who left for Israel. I wanted to leave too, but I was scared for some reason. I don’t know why, but I was afraid that it would be bad there.

The Arab-Israeli wars 27 28 and the severance of diplomatic relations between Israel and the USSR 29 did not touch me personally. Not even after my relatives left for Israel. Certainly I was very worried about the Jewish state and I wanted it to exist.

I have never been to Israel. I corresponded with my mother, when she was already living there. I wrote letters to her every five days. I wrote on the 5th, 10th, 15th, 20th, 25th and 30th day of each month. She knew the dates, when to expect my letters. When I wrote to my mother, I thought every word over 30 and gave the letter to my husband to check. We knew that the letters were examined by the KGB. Mother replied in a more free style to me, told me about her life and invited me to come.

I would like to go there now, but I am too weak to do it, and most importantly, I cannot afford it. When the democratization started in this country in 1989 we believed that everything would change for the better and we believed in truth, but it appeared that it does not exist. My life has changed a lot. We lived like normal people and then we turned into poor ones. How does it help, that I have the legal right to visit my mother’s grave, if I have no money to make the trip?

I get parcels, medications and gifts on holidays from Hesed 31. I am very grateful for this support. I felt my belonging to the Jewish nation only when I grew rather old. It means a lot to me, maybe mostly after my dear husband died in 2002 and I was left all alone. Only some friends of mine are alive, some of them are Jews, some non-Jewish. All the rest died.

• Glossary:

Tamara-Alexandra Goldenberg
Moscow
Russia
Interviewer: Svetlana Bogdanova
Date of the interview: November 2004

Tamara Goldenberg lives in the center of Moscow in a two-room apartment of a nine-storied brick house build in the 1950s.

After her husband’s death she lives by herself. Tamara is a slender, gray-haired woman with a weary face and wistful eyes. 

Recently she had cervical hip fracture of the right leg, so she stays in, as she can hardly move in the apartment. She lives with her housekeeper, an employee of the Jewish charitable organization ‘Yad Ezra.’

There is furniture in the apartment that dates back to end of the 19th/beginning of the 20th century and belonged to her mother’s relatives. There are many pictures of her relatives, now deceased.

There are a lot of Russian and French books on the shelves, mostly fiction or pedagogical manuals. Tamara's Russian is proper and literary. She is very modest and bashful. She did not welcome the interview at once, explaining that her vita is of no interest.

She gave consent only after she was told that the subject of the interview would refer to her kin, and her family’s history.

• Family and youth
• During the war
• Professional and later life
• Glossary

• Family and youth

My true name is Tamara-Alexandrа. I was named Tamara at birth. My mother’s brother, Alexander Geftman, tragically perished in 1918, shortly after my birth. After that tragedy I was given the double name Tamara-Alexandrа, and this is my original name, written in the documents. People call me Tamara.

My ancestors settled in the Crimea long before I was born. My father Jacob Goldenberg’s generation lived in Simferopol [about 1350 km to the south from Moscow]. My parental great-grandfather, Shlema Malinskiy, settled in Simferopol in 1856 after his army service in Sevastopol was over [Sevastopol is about 1430 km south of Moscow]. He was in the Black Sea Fleet 1 of the tsar’s army during the Crimean war 2. By the tsar’s decree Jews who had defended Sevastopol were entitled to settle in that city. [In Tsarist Russia Jews were allowed to settle only in the Jewish Pale of Settlement 3, apart from merchants and doctors, who were permitted to settle in larger cities too. In this case an exception was made based on military merits.] That is why my ancestors settled in the Crimea.

I kept Shlema Malinskiy’s service record from 1855 in our family archive; it was obtained by my mother from the Black Sea Fleet. From the archive data I found out that my great-grandfather was born in 1811. He was drafted from the town of Ostrovtse, Volyn province. The service record says that he was a fair-haired Jew, with the height of 2 arshines and 5 vershok [Russian length measures of the 19th century: 1 arshin = 71.1 cm, 1 vershok = 4.4 cm, so his height was 164.2 cm] with light complexion and hazel eyes. He was a senior private, conferred with a silver medal with the inscription: For the Defense of Sevastopol in the period of 13 Sep 1854 - 28 Aug 1855.He did not know Russian grammar, but he was well-up in sailing, and was promoted a number of times.

As it is indicated in the service record, by the end of the military service Shlema was married to Shedva Leibova. They had a son, Avrum-Itsek, and a daughter, Leya. [Dora, the interviewee’s grandmother, is not mentioned in the records.]

I do not know when my paternal grandfather, Adolf Goldenberg, passed away. All I know is that he died before I was born. Grandfather lived in Simferopol. He was bourgeois, owned a house at Gogolevskaya Street, and sold things. I do not know exactly what he sold. Grandfather was married twice. I do not know anything about his first wife. She must have died. I also have no information about his education. I do not know whether he was religious. I do not think he was very religious and neither was Grandmother.

I remember my paternal grandmother, Dora Goldenberg, nee Malinskaya, very well. Judging from the service record of her father I assume that she was born in Simferopol in 1860. She had an elder brother, Avrum Itsek, who was born in 1852, and a sister, Leya, born in 1854. I did not know them.

Grandmother also had another elder brother called Moses Malinskiy. He lived in France. Michel, as he was called, left for France long before the revolution in Russia 4. He was married to a French lady. He worked as a doctor. When my father studied in Paris, he stayed with Michel. I do not remember Michel, because when my father and I went to France in the period of 1925-1926, my tonsils were removed in his hospital. Later on, when my father died in 1938, we did not keep touch. That is why I do not know much about him.

My grandmother also had a brother named Osip. He lived in Moscow. Unfortunately, there is little I know about him. I saw two of his daughters. One of them went to Michel in France. She graduated from a dentistry institute there and became a doctor.

Grandmother remained on her own after her husband’s death. Only God knows how she could have managed to raise and maintain five children by herself. When they left Simferopol, her house was liquidated for some reason and she wandered from one child to another. She moved from city to city, and from house to house. She went to Mikhail in Yuzovka [about 1200 south of Moscow], then to Alexander in Simferopol, then to her daughter Adelaida in Moscow, then to her son Semion in Leningrad. She went to the families into which her grandchildren were born. Sometimes she stayed with us in Sevastopol.

Grandmother was unemployed, she was a housewife. She was a wonderful home-maker. She was an excellent cook. After lunch she did physical exercise. Sevastopol is situated in a mountainous area, on the Black Sea coast. Often she used to stroll with us along Sevastopol and its outskirts. I cannot say I spent a lot of time with my grandmother. She mostly went to those children, who needed her help. My mother was a housewife, besides we had a house-keeper. So, there was no need of Grandmother’s help.

I do not know what kind of education she got, but she used to write literately and was well-mannered. She must have finished lyceum. Neither she nor Grandfather appeared to be religious. I do not remember Grandmother broach religious topics. She never observed Sabbath or other traditions. All her children were either unreligious like my father, or started professing other beliefs. Grandmother suddenly died in 1931 in our house. She was buried in the Jewish cemetery in Sevastopol. There were a lot of people at Grandmother’s funeral. All relatives got together: her children with their wives, children and grandchildren.

My grandparents had five children: four sons and a daughter. My father, Jacob Goldenberg, was the eldest. His brothers’ names were: Alexander, Semion and Mikhail, and his sister’s name was Adelaida. Father loved his brothers and sister. But he came to see Alexander more often, as Alexander lived in Bakhchisarai, not far from Sevastopol.

Alexander Goldenberg was born in 1885. He was a gynecologist and obstetrician. He lived and worked in Bakhchisarai. He delivered many children in Bakhchisarai. Uncle Sasha, as everyone called him, died during the Great Patriotic War 5, he was shot with other Jews from Bakhchisarai in 1942, though he became Muslim and his second wife was Tartar, but it did not help. His first wife, Lidia, came from a wealthy Jewish family. She died at a young age from tuberculosis. His son, Adolf, was born from his first wife.

Then Alexander married the Tartar Zulfia Khalilova. They did not have children, just raised Adolf. Zulfia survived the war. After the Crimea was liberated by the Soviet troops she was exiled somewhere in Siberia with other Crimean Tartars [cf. Forced deportation to Siberia] 6. I know she was fine there. She was an obstetrician, so she could find a job. I do not know what happened to her afterwards.

In 1940 Adolf graduated from the Leningrad Polytechnic Institute and became an engineer. He was mobilized to tank troops at the beginning of the Great Patriotic War. He went through the war, and was conferred many awards. He lived in Moscow after the war. He carried a dreadful document during the war. It was a reference from the Bakhchisarai district council regarding his parents’ fate: ‘Father was shot by the fascists and mother was exiled by Soviet authorities.’

Adolf met his future wife Olga before the war. It was a romantic story. The fiancée was waiting for him, and they got married after the war. Adolf’s wife was Russian. It was difficult for Adolf to find a job after the war, maybe because he was a Jew. He worked at a scientific and research institute as an engineer. He was a post-graduate, and then defended his doctorate degree. He was very intelligent. We were friends. He was fair and kind. He was involved in metallurgy, and was a good expert. He passed away in 1990 and was buried in the Moscow city cemetery.

Father’s brother Mikhail was born in 1883. He was a mining engineer. He worked in Yuzovsk, Donetsk oblast. He was married to a Russian lady, Alexandrа Lebedeva. Uncle became Orthodox [Christian]. They had a son called Boris. Mikhail died in Yuzovsk in 1965. We did not keep in touch with his family. 

Semion was the youngest brother, born in 1887. He was a lawyer and economist. Semion was educated in Saint Petersburg. At that time Jews were banned to study in the capital institutions of higher education [cf. Percent of Jews admitted to higher educational institutions] 7. Semion obtained the service record of his grandfather Shlema Malinskiy in the Sevastopol archive. His grandfather’s military merits were taken into consideration and Semion was accepted. This service record is the first extant document of the family.

Semion was married several times. I remember one of his wives. Her name was Olga Brunovna, she was from Latvia. Uncle Semion became Orthodox [Christian]. He died in Leningrad in 1960. I think that my uncles professed the Orthodox belief for the sake of their families. They were brought up by not very religious parents. Maybe it was merely comfortable for their lives.

Aunt Adelaida, the youngest sibling, was born in 1896. She graduated from a medical institute in Moscow. She was a doctor, a radiologist. She went to war and stayed in the front-line hospital. The Russian philosopher Ivan Chetverikov was her husband. [Ivan Pimenovich Chetverikov (1880–1969): was a Russian thinker and philosopher. He was a professor of Kiev Ecclesiastical Academy in the 1900s-1910s. He went through exile and imprisonment during the Soviet regime. In 1941 he was mobilized in the Soviet Army. Upon the end of the war he remained in Germany. He held lectures on Orthodoxy in many German cities from the 1950s to the 1960s and also wrote theological articles. He died in Stuttgart.] It was a great love wedlock. They met in Simferopol, where he held lectures as a philosophy professor. Adelaida took her husband’s name and became Orthodox [Christian]. My grandmother did not seem to object to it. They had a son, Nikolay Chetverikov. Adelaida died in Moscow in 1976.

My father, Jacob Goldenberg, was born in Simferopol in 1881. He lived in Simferopol before finishing lyceum in 1899. The same year the widowed grandmother sent my father to Paris to his elder brother Moses or Michel Malinskiy. My father studied at Sorbonne University, at the physics and chemistry department. He graduated in 1900 and entered the medical department. He graduated from the medical department in 1909. Thus, my father managed to graduate from two universities: scientific and medical. In the period of 1905 to 1909 he specialized in cutaneous diseases and syphilis, cutaneous tuberculosis. He was also involved in science.

In 1909 my father went back to Russia. He worked in a hospital in Saint Petersburg. In 1911 he took an exam at Kazanskiy University to start practicing medicine. In 1912 and 1913 he worked as a doctor in the venereal and urological department of the ambulatory in Simferopol. He equipped his office with diagnosis devices at his own cost.

Father was not religious. To begin with, the family that brought him up did not stick to any religious traditions, and cognition of natural sciences did not bring him to religious self-consciousness. Father was loved by everybody in his surroundings. He was smart, benevolent and willing to help. He was strict and exigent to me, but still he loved me very much. Father had a wonderful sense of humor, he gave everybody nicknames. He called me jokingly a fool. We had an elderly house-keeper. He called her a hex. One of our relatives was a little bit hoity-toity, and he called her an empress.

Mother’s parents lived in Sevastopol. Grandmother Julia Geftman, whose maiden name I do not know, was born in southern Ukraine, in the town of Genichesk [near the Crimea]. I heard that many of my mother’s relatives were from the hick town Genichesk. My grandmother was very mild. She adored all her children, especially Alexander, whose death was about to kill her. From my mother’s words I know that Grandmother was very religious, but I do not know the details, though I showed interest in that subject.

I do not know where my maternal grandfather, Pinkus Geftman, was born. Sevastopol was totally devastated after the Crimean war. There was a need in qualified people who were willing to work on the revival of the city. My young grandparents came to Sevastopol in the 1850s. Grandfather was clever and entrepreneurial. I know that they used to change apartments moving from poorer districts to the wealthier ones. Their financial position improved and their family grew. Finally they settled in a very beautiful and prestigious district of Sevastopol near the historic boulevard. 

I do not know if my grandfather was educated, but he had a lot of gumption and was go-getting. I do not know what he was dealing with exactly. All I know is that he had something to do with construction. He came into money due to his hard work. He was known in Sevastopol for constructing there first steam mill, for the sake of which Grandfather became prosperous. Then he invested money into the construction of income-yielding houses. He built a lot in Sevastopol. Even now there is a house in the vicinity of the market, built at the cost of my grandfather.

He also built a nice big house for his son Grisha after he got married. Grandfather built a country house in Balaklava [coastal town, outside Sevastopol] for his family. He wanted to restore a prayer house at the cemetery in Sevastopol. The building remained under construction. When my husband and I lived in Sevastopol after the war, we saw its shambles.

Grandfather started building a shrine for his family, but did not manage to finish it. He thought that he and his kin would be buried in that shrine. He did not want to leave Russia, but things did not turn out the way he expected since the revolution of 1917 was in his way. My wealthy and entrepreneurial grandfather could see through that he would not be able to normally live and work during the communist regime. That is why he quit everything and immigrated with his family.

All Geftmans left, but my mother. My relatives did not approve of the revolution. When they left they just took money, which momentarily turned into mere piece of paper. First they went to Constantinople [today Istanbul, Turkey]. Then they had a skimpy living, wandering from one country to another. In the end they all happened to be in France. The entire family got together in Paris. They were not well-off, but could abide by their living. There were a lot of them and they helped each other.

Members of our family were buried in the shrine built by Grandfather. My uncle Alexander Geftman, who perished tragically, was the first to be buried there. Then my paternal grandmother, Dora Goldenberg, was buried, then my father, Jacob Goldenberg. All of them were reburied. During the war some people sheltered in the shrine. After the war the shrine turned into a public toilet. Now it is closed down, and the place is marred.

My mother’s entire family was rather religious except for my mother. They stuck to all major Jewish traditions, observed Sabbath, went to the synagogue during holidays, but they wore mundane clothes. My grandparents and their children strove to help out people in their surroundings. They always were charitable. I was told by my mother that every time before the holidays they gave dowry to the brides from poor families. My grandfather took the most active part in it. Being so go-getting and brisk he raised such a big family. All children finished lyceums and almost all of them got higher education.

Before the revolution Grandfather had heart problems, and his sugar was high in blood. He was taken to Karlovy Vary 8 and Yessentuki in the Caucasus every year. [Yessentuki: Popular Russian resort, specializing in treatment of the digestive apparatus and metabolism. There were over 20 mineral springs, used for treatment.] The whole family went there. They had fun, making hoaxes and putting on pageant costumes. Grandfather died in 1926 and was buried in the Jewish cemetery in Paris, France.

My mother, Rosalia Geftman, had two sisters and four brothers. Her sisters’ names were Maria and Sarah, and her brothers’ names were Joseph, Alexander, Grigoriy and Konstantin.

The elder brother, Joseph Geftman, was born in 1881. He did not get higher education, but he was the only one who actively helped his father with his business. He was a loyal son, and a caring brother. He stayed with his parents all his life. When his father passed away he became the head of the kin, which lived overseas. He also took care of his mother, who stayed in Russia. He corresponded with her. He was not married, but he had a daughter from a Russian lady in Russia. Joseph died in 1957. He was buried in the Jewish cemetery in Paris.

Maria was born in 1883. Her fate was tragic. She was married to a certain Rosendorf. Their marriage was not successful. He appeared to be well-promising, but turned out to be a lazybones, an eternal student. The grandparents tried helping him to be on solid ground, and practically maintained the family, but their efforts were futile. In 1910 Maria gave birth to a daughter and named her Vilgemina. Maria became deaf after parturition. She was sent to Austria with her husband. Then her daughter and nanny followed them. The grandparents kept on providing for them. They lived together for some time, and then they divorced. It was a big tragedy for the entire family.

She came back home with her child. Her hearing partially came back. At the beginning of World War I Maria’s parents found a husband for her. She married a dentist, Isaac Epstein. He was a rather wealthy and decent man from Sevastopol. It was a prearranged marriage. He had a good five-room apartment in the heart of the city, with two balconies and a sea view. They started living together in that apartment. Their marriage started very well, and ended tragically. Maria and Isaac immigrated together. Isaac took their departure hard as well as the loss of all his property. Soon he died of rupture of the heart, and again Maria was by herself with her daughter.

Before getting married she was very good at embroidery. She started embroidering in France to make a living for her daughter and herself. She embroidered linen for fashionable saloons owned by wealthy Russian immigrants. When we came to Paris she gave Mother a couple of things, which Mother never used, but kept as souvenirs. These were gorgeous chemises made from crêpe de Chine embroidered with hemstitch. Maria died in a concentration camp in 1942. During the occupation the Germans took her with the daughter to Germany, as her neighbors told us. I do not know which camp it was. We do not know the story, whether it was somebody who gave her away, or she was not able to hide because she was deaf.

Mother’s younger sister Sarah was born in 1895. She was very close with my mother. Sarah married a Jew, Upstein, and left for Kiev with him. I do not remember his name. I know he was a wealthy man, and they were happy together. They had a son, Victor. Sarah lost her husband while she was young. Nobody could assume that he would die so young. He got ill. His disease progressed, and he suddenly passed away. His property was insured, but the insurance was not paid on time. He lost everything. Uncle Joseph strove to look into the matter, but he could not save much of the inherited property. They were able to buy only a beautician’s office for the saved money from the inheritance.

After the Revolution of 1917 Sarah’s family lived in Warsaw, Poland, and after her husband’s death she went to her relatives in France. She worked as a beautician in France. She had her own saloon. Sarah died in Paris in 1965 and was buried there next to Grandfather. Victor kept on studying and working at nights, as he was left without money. He was very capable, and before the war he graduated from two institutions – technical and juridical institutes. After the war he became a rather well-known attorney in Paris.

My mother’s next brother, Alexander, was born in 1889. As I mentioned before, he tragically perished in 1918. He worked as a doctor in Odessa 9 and came to Sevastopol very often. Then he went to see his elderly parents. Grandfather was seriously ill. Alexander was supposed to return to Odessa on Saturday. It was a grievous situation. My religious grandmother said, ‘How will you be going on Saturday? You cannot leave on Saturday, Sanechka.’ And so he stayed. Then, in the evening, he stood by the window for some reason and the passing sentinels saw him and shot him. It was a turbulent time. After the revolution the Crimea was a boiling pot – anarchy and scattering packs of gangs 10. It is not known whose sentry it was. There was no way you could even ask. Alexander died at once. He was very handsome, talented. Besides, he was young and single. As I told you, after that tragedy I was given the double name Tamara-Alexandra.

Uncle Grigoriy was born in 1887. He finished lyceum, but did not manage to obtain a higher education as he married at a young age. Unfortunately, I do not remember his wife’s name. He had two children: his son, Leonid, was born in 1910 and his daughter, Renata, was born in 1914. He immigrated to Germany with his two little children. I do not know the details, but they had a hard life there, and they moved to Paris later. In Paris he was fond of cinema, worked as an accountant in the film business. He was very talented, was keen on theater, took part in amateur performances. But his parents disapproved of it. Grandfather thought it was not serious. Grigoriy died in Paris in 1970.

My mother’s brother Konstantin was born in 1901. He studied in lyceum, when the revolution began. He immigrated to Russia with his parents. He was keen on cinema like Grigoriy. He was a movie producer. He was highly appreciated as he had great organizational skills. He selected good actors. He was able to provide decorations and costumes at a low cost. Konstantin was very frugal. He had a positive attitude towards the immigrants from Russia, and helped them the way he could.

His marriage was not a success. He was married to a Russian Jew. I do not remember her name. She was not emotionally stable. They divorced soon. They had a child, whom Konstantin loved very much. He had eardrum inflammation with complications on the brain. The doctors could not rescue him and he died. Konstantin never married again, and devoted his entire life to the cinema. Shortly before his death, Konstantin got severely ill. He died in Paris in 1967.

I did not have any brothers or sisters, but I had a lot of cousins in Russia and France. I loved them as my brothers and sisters. I had four cousins in France – two girls and two boys: Vilgemina Kagan, nee Rosendorf, the daughter of Aunt Maria, who perished in a concentration camp. Victor Upstein, Aunt Sarah’s son, born in 1914 and Uncle Grigoriy’s children Renata Geftman born in 1916 and Leonid Geftman, born in 1912. They all emigrated from Russia in childhood, but they kept in touch with Mother and me.

We kept on writing each other even during the Great Patriotic War, after the grandparents’ and parents’ death. They were our consolation in the hardest times, as we knew they were prosperous. Mother did not receive letters at home. She went to the post office and received mail post restante. At that time it was dangerous to correspond with relatives abroad 11. We did not write about our hardship. The letters were concise and said things like: ‘we are fine.’

The correspondence during war time was peculiar. We started receiving letters written as if from a third person. It happened after the Germans attacked France. We had a letter from Lausanne dated September 27, 1940. It was sent to Moscow. The letter read: ‘Madam, I am writing as per request of the Geftman family, who cannot write to you for a year. They are safe and sound etc.’ It was my cousin Victor, who wrote the letter. I recognized his handwriting.

My cousins Leonid and Victor were very friendly. During the outbreak of the Great Patriotic War in 1941 they both were mobilized in the French army. They did very well and in 1942 they were released from service. After the war Leonid and Victor got married simultaneously. Victor was lucky to marry a Jew, born in France. They lived very well together and had two children. Her mother was a doctor, and her father was a sculptor. Leonid’s wife Irene is still alive, though blind. She now lives in the suburbs of Paris. She is one of the few relatives remaining in Paris. I write to her in French sometimes. Somebody reads my letters to her. And she sends me greetings wishing me good health.

Vilgemina and Renаta could not obtain higher education. Both of them were very civilized and educated. Before getting married Vilgemina stayed with her mother. She took the linen embroidered by her mother to the customers. She was not prosperous though. She got married shortly before the war. Her husband was a very educated man, and he educated her, so to say. She was very polite, a connoisseur of theater and literature.

Renata was an extraordinary personality. She was educated in-depth. She was in touch with artists, sculptors, doctors and philosophers. Many of them dropped their mundane professions and became activists in Catholic culture. She became Catholic. It was not an unexceptional move for France in those times. The cultural French elite, being dissatisfied with the cultural and spiritual life, was interested in religious matters. There were several communities at Catholic cathedrals, exquisite intelligentsia got together there.

When her father found out that she had converted, he ran amok. It was a tragedy, since her parents were deeply religious Jews. Her father gave in, after multiple scenes and scandals. She rescued almost all her kin during the occupation of France by the Germans. She helped them owing to her acquaintance with religious Catholics. Renata’s friends sheltered her.

After the war Renata left for Israel for permanent abode. It was her cherished dream to live there. She was involved in great propaganda in Israel. She was invited to France. She went there for a number of times. She took the floor in many different places talking about Israel and life there. She was received by the pope; it happened in the 1960s. I do not know the details as Renata and I lived in different countries and we did not get in touch that often. She had great spiritual connections. She wrote about her life, and on her decision to profess Catholicism in her book ‘Waiting for the Dawn.’ [published in French in Paris in 1985]. It is a highly literary piece. Renata died in Jerusalem in 1989.

My kin had difficult times during the German occupation of France. My relatives had to hide. They were helped by Renata, Grigoriy’s daughter. It was her and her Catholic belief that helped them survive. Due to her connections with the Catholics she managed to make arrangements for the relatives to stay in cathedrals and convents. Catholics saved my relatives’ lives.

Then Grandmother and Joseph were sent to Vichy. At first that territory was not occupied by Germans. Then when it was occupied by Germans, the sons took Grandmother to Nice, where Maria lived with her daughter at that time. Soon somebody told them that they had to run away. They moved to the French Alps. They lived there in a hamlet and were very indigent. There was nothing there, no things to buy. Luckily, they somehow managed to survive. Renata worked in the military hospital, then joined her relatives, who hid in the mountains. All of them survived, but Maria. She was captured by Germans in Nice, and died. At the end of 1943 everybody returned to Paris, and kept on hiding from fascists. Grandmother passed away in 1943. She was buried secretly. I do not even know where.

All my cousins came to Moscow several times. I was in Paris once. Now they are all dead; all my mother’s brothers and sisters and my cousins are buried in the Jewish cemetery in Paris.

My mother was born in 1885. She was a gifted musician, and played the grand piano very well. When she finished lyceum, her parents sent her to Austria to study at the conservatory in Vienna. At that time her sister Maria also lived in Vienna with her husband and child. Mother stayed with them for a while until their divorce. Then Maria and her child left for Sevastopol. Mother moved to Berlin and continued her studies at the Berlin conservatory. She was as successful there as in Vienna.

My mother was so deeply immersed in her studies that her health suffered and she was afflicted with tuberculosis. She still managed to graduate from the conservatory. Then she went to Northern Italy and was treated for her tuberculosis. She put on weight considerably and when she came back to Sevastopol she was not slender as she had been before. But she still remained beautiful and liked to dress up.

I do not know how my parents met. I think, it was a prearranged marriage, though a love wedlock. They got married in 1914. My mother’s parents were religious, and I think their wedding was in accordance with all Jewish rituals. They both were very successful and educated young people. My parents had recently come back from Europe. Father was in France, then went to Kazan. He also worked in Saint Petersburg. Mother studied in Germany. The honeymooners went to Paris to Father’s uncle Michel. Father was to improve his knowledge in medicine in France. But his plan remained unrealized as World War I was unleashed. My parents came back to Simferopol.

My father was in the army in the Caucasus and in 1915 the 10th army. He was demobilized in 1916, and in Batoumi [about 1600 km south of Moscow] he got ill. He had a problem with his legs, and there he was treated with therapeutic mud. Only in 1917 did my father come back home and my parents could start their life as a family.

They settled in Sevastopol. Father began to work in the venereal department of the hospital. Then he established a hospital for treatment of venereal diseases. He did a lot in that field and also worked as an advisor for the institute of physical therapy. Father was a remarkable expert in that field. There was also a school at his department. A lot of qualified experts came from that school. Father was highly appreciated and loved. Many times he was selected as a chairman of the Burlaw court, and deputy in the municipal authorities. [Burlaw court, ("court of comrades") was a special form of collective justice that existed in the Soviet Union. Burlaw courts were elected for the term of two years by open voting of working collective members, and were entitled to consider minor offences and to impose fines up to 50 Soviet rubles (compared to the average monthly salary of 120 rubles) or to pass the case for consideration to regular courts of justice. Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Burlaw_court]

Mother did not continue her musical career. She became a housewife, creating a hearth at home for my father. I was born in 1917. These were terrible times, full of blood-shed. There was a revolution in Russia. Streams of Russian fugitives from Petersburg, Moscow and other Russian cities fled from Russian via the Crimea.

Grandfather Pinkus loved Mother very much, and missed her when he was in Paris. Uncle Joseph always wrote to us in Sevastopol on behalf of Grandpa. Then he got really sick. Mother decided to say good-bye to him. I do not know how she managed to get a permit for the trip. Maybe at that time rules were not so strict. So we went to Paris in 1925. We lived in France for a year and a half, and then Grandfather died.

I went to school in Paris and made friends with my cousin Renata Geftman. My relatives rented a two-storied cottage in a decent Paris district, though not in the most fashionable. There were a lot of rooms. Uncle Grigoriy and his family lived in that house, as well as my grandparents and Aunt Maria with her daughter. Joseph and Konstantin lived separately.

Our family was very friendly and rather religious. We celebrated all Jewish religious holidays. I was deeply impressed by the celebration of Pesach. We put out special dishes. We washed and changed our dresses. All relatives were dressed up. There was a festive air in the house. Grandmother did not cook, as she was very old. She stayed in the corner knitting and making clothes for our dolls. Aunt Nadezhda, Grigoriy’s wife, cooked everything. I remember delicious gefilte fish, potato patties. Aunt Nadezhda, my mother and Aunt Maria baked strudels from matzah flour, stuffed with jam, raisins and nuts.

We observed all rites and traditions of the holiday. Before Pesach we cleaned the house and put out different dishes. We took the furniture from the apartment and washed walls. There was not a single bread crumb in the house. They bought a lot of matzah for the entire Pascal period. Bread was not eaten for eight days. My uncles went to the synagogue.

On the first paschal night Grandfather conducted the Seder reclining on pillows. He broke the matzah into three pieces and hid the middle part between the pillows. Someone from the children had to steal it and hide it, and then give it to Grandfather for a ransom. I was the one who was supposed to snitch that matzah. Uncle Joseph read the Haggadah in Ivrit, then my cousin Leonid asked him the traditional four questions in Ivrit. After that Grandmother read a prayer and we all sang mirthful paschal songs. We did not observe Jewish rituals at home, that’s why I enjoyed seeing all those interesting things there.

Before we left for France with my mother, Father asked his uncle Michel to have my tonsils removed. I was afflicted with quinsy annually. I was operated on in the clinic where my uncle worked. The operation was not complicated, but I was about to die from severe blood loss.

Grandfather died in 1926. He was buried in Paris in the Jewish cemetery, with all rites and traditions observed. I was not taken to the funeral and neither were the other little grandchildren. Soon we came back to Sevastopol via Warsaw, where we stopped for a couple of hours to see my mother’s sister Sarah’s family. Upon our return we kept on writing to our kin.

Sevastopol, the city of my childhood, was wonderful, beautiful and extraordinary. It was located in a picturesque area: the mountain and the sea. We lived in the city center. The city transport was well developed, there were trams and lots of cabs. There were tram lines to the railway station, around the city and to the market. I remember in wintertime, when there was a lot of snow, the cabmen harnessed the horses to sleighs. Sevastopol was a cultural city. In summertime my mother took me to the sea shore. Though, I was unwell in summertime. I could not stand the heat and stuffy air very well.

My parents refused to leave the motherland. They thought that educated and prosperous people would do well in Soviet Russia, and besides he did not want to part from his relatives. He also was sure that a doctor of such a level would always be in demand no matter who was wielding the scepter. After my parents’ relatives left, they moved to Maria Epstein’s apartment. It was such a good apartment that after father’s death many would have liked to get it.

It was a five-room apartment, and then during the Soviet regime it was divided. We were given three rooms. It was not a communal apartment 12, like most of the apartments at that time, but a separate apartment. One room was common, but the other two isolated. Then they cut us out of one room, and we were left with two rooms with two balconies. Now we lived in a communal apartment. But still it was enough for us. One of the rooms was over 40 square meters, the other one was over 30.

Our neighbors were Soviet organizational people. I do not know their names. We did not communicate with them, though we quarreled at times. Mother’s sister’s family was leaving in haste and left almost everything in the apartment: furniture, knick-knacks and pictures. When my mother moved to Moscow in 1939, that furniture was brought to my apartment. It is still here.

I did not have a nanny in my childhood, but I had a French governess before going to school. She taught me French and how to sew. She came to us for a couple of hours a week. I did not go to kindergarten, at that time they did not exist. We had a house-keeper. Mother was a home-maker. She had lots of things to do so she would not have time to think of earning her bread and butter.

Our life was not all beer and skittles. First of all these were the times of starvation [cf. Famine in Ukraine] 13 and drought in the country, and the salary of my father was very skimpy, no matter how well-qualified he was. His salary was not enough to make a living, and mother tried really hard to feed us. She sold some of the things left by our relatives in the commissioner shops or swapped them at the market for food.

I got ill very often, because my organism could not cope with my precipitant growing. I grew quickly and tall for my age. Once I caught a whooping cough. My mother and I left for the Southern Crimea and lived close to Yalta for a month. I was a little girl at that time. We lived in a house, which belonged to a famous medicine professor. He used to be rich. When we stayed there, an elderly professor lived there with his old servant and a dog. The servant served him and us. The old professor was one of the few remaining intelligentsia representatives in the Crimea. Later, I found out that that servant left the house during the starvation period in order to not eat the professor’s food and died somewhere.

There was a dreadful famine in Ukraine. People starved in the Crimea, too. There were train stewards, working on the route Crimea-Moscow-Crimea among my father’s clients. They helped us a lot. They brought us provision, bought in places on their way. When I lived in Moscow, my mother always sent fruit via them.

My parents were not religious. We did not mark any religious holidays or rites at home. Though, my father’s friends got together in our house. My father was a mirthful and an interesting man. He was loved by people. Doctors, patients and friends came to see him. These were not only Jews, but also Ukrainians and Russians. The doors were open for people. The kettle was boiling, though there were not a lot of tasty things. People brought what they could. All night long they used to have boiling water with home-made jam and bread, having a chat and joking around.

They tried to teach me music. My mother’s friend, who lived in our building, taught me music. She used to say jokingly, if she was to die, it would happen during the class with me. I was not lazy, but I was not capable, and I did not have an ear for music.

I started school from the fourth grade. First my mother and I left for France, and I went to school there, then I studied at home for some time. In 1931 I went to the closest seven-year school in our vicinity. I was more prone to the Arts than sciences, but nobody was interested in that. At that time engineering sciences were more important, while the Arts were condoned. I finished school satisfactorily. Then I went to the vocational school of the famous marine plant in Sevastopol, where team training was practiced. Finishing seven grades of schooling and that vocational school were equal to compulsory education. There were several departments in the vocation school, viz. mechanics, metal processing and wood processing.

I had to work and study at the same time. I was a milling-machine operator. It was not my cup of tea. Finally I was lucky to finish that vocational school somehow, and then I entered Rabfak 14, and I had to study a little bit. It was a real ordeal for me. The hardest was the subject metal resistance. Father went to have a talk with the teacher of that subject. The teacher told my father, ‘Your daughter is a good girl, but physics, mathematics and other precise science is not for her. She has to study at the Arts school.’

It was decided that I should enter the Foreign Languages Institute as I knew French. One of my father’s patients had some connections in Moscow. He was very grateful to my father, who rescued his life, and he got to know all information for the admission in the institute and took all my papers to Moscow. I was very modest and bashful at that time, and not very prudent. I was always being ashamed of something. I was 17.

I remember the day when I came to the institute wearing a white hat. I did not pass the Russian exam very successfully, but my French was pretty good, and I was accepted. I stayed with my father’s sister Adelaida for two years. Her husband, Ivan Chetverikov, was exiled from Moscow as a philosophy professor because he underestimated the significance of Marxist theory. In two years he was allowed to live near Moscow. He came back home, and I went to live in a hostel. There were six girls from different cities in one room. We were very friendly and helped each other out. We shared food and had meals together. I remember how we bought very expensive dressy shoes for everybody to share on important occasions, like a date or a wedding.

I remember bloodshed in 1937 [cf. Great Terror] 15. Teachers were lost gradually, especially German language teachers. There were less and less teachers, and sometimes there were no teachers to supply for the missing ones. I believed everything told at the meetings, things I read in papers regarding the condemnation of ‘enemies of the people’ 16. There was no television at that time, but those condemnations were public. I was overly gullible like the majority of people back then. Not very often, but still I heard of the arrests of my acquaintances. I thought that those cases were errors.

I did not have many friends in Moscow. I liked to visit the family of my aunt Adelaida’s pals. They were very civilized and pleasant people. The host stayed and worked in France for a long time. He was well-mannered, educated, gentle and intelligent. Then all of a sudden I got to know that he was exiled from Moscow. His wife’s elderly parents were left on their own. I went to see them. My room-mate in the hostel also vanished. But then one could not even admit a thought that it could have been targeted illegitimacy. If injustice was directed towards pals, it was considered a mistake, but in general the actions of the authorities were deemed as extermination of the enemies of the Soviet regime.

Meanwhile the institute life continued. We got together in the conference hall to listen to Stalin’s speeches on the radio or to watch modern movies. There were also a lot of circles. I was fond of literature and enjoyed studying in general. On the weekend my friends and I used to go to the cinema, theater and museums. We also went dancing and met with boys. I remained timid and shy, and did not date anybody.

I graduated from the institute in the full swing of the Spanish events [cf. Spanish Civil War] 17. When I was in the fourth year, we were taught Spanish. After graduation I got a mandatory job assignment 18 in Obninsk [about 100 km south of Moscow], at the Spanish orphanage, where children of Spanish anti-fascists stayed. Obninsk was a hick town, though picturesque. That orphanage was meant for Spanish children. Some of my fellow students left with me. We settled in the local hostel. Our life there was tedious and monotonous.

Father was severely ill at that time, and before leaving for work I decided to visit my parents. My father passed away on the day of my arrival. He did not recognize me. He confused me with his younger sister Adelaida. But I was told he was awaiting me that night. It was the year of 1938. Almost the whole city was at my father’s burial. He was so revered. There was a report on his death in the Sevastopol paper of 12th September 1938. Father was buried in the Jewish cemetery, in the shrine built by Grandfather.

Mother got into trouble after Father’s death. They tried to evict her from the apartment. It was so good that many officials would have liked to settle in there. We lived in the city center. We had only two rooms left, but still they were hunkered for. It was a very difficult year for my mother. They harassed her a lot, called her to the NKVD 19, terrorized her. They considered that she trespassed against the Soviet regime as her rich father had left Russia after the revolution. While the father was alive, nobody made attempts on that apartment as he was well-respected in the city. My mother, having been confused by those indecent people, suffered in Sevastopol.

I worked in the Spanish orphanage for half a year. Then I was offered a job in the French chair of the Moscow Foreign Languages Institute, I had graduated from. It took pains to be lodged in the institute hostel. The hostel looked like a wooden barrack, located on the outskirts of Moscow. I shared a room with the English teacher. Soon she left, I do not even know where to. I suppose she was imprisoned. It was the time when people vanished into thin air.

Then I decided to move my mother to Moscow from Sevastopol. It was very difficult to get my mother registered in Moscow 20. Her receiving a personal pension for being a widow helped my mother. [Personal pension in the USSR was a monthly social security payment to those people who had certain merits in the sphere of state, social, economic, cultural and military fields. That pension exceeded the common pension by 2,5 times]. Mother stayed with me the whole time. She shared all my tribulations and worries. We survived the war in the hostel, and it always was easier for me as my dear person was close to me.

My husband, Andrey Shamardin, was born in 1907 in some tiny hamlet of Kursk region. He came from a common family of a Russian peasant. I have never met his parents. I do not even know their names. He finished compulsory school in 1925. When he left school, he went to the navy as a volunteer. He was allocated in Sevastopol. He lived there and was an active member of OSOAVIACHIMA. [The society of assistance in defense and aviation and chemical construction, it was a mass volunteer organization of USSR citizens, existing from 1927 till 1948. The aim was to assist the army in military training of the civilians and nurturing patriotic spirit in them.].

Then he had one of the leading positions in the party work in Sevastopol, where we bumped into each other in 1937 during one of my holiday trips home. We saw each other a couple of times, went dancing and to the cinema. We were not in touch when I left for Moscow.

However, he knew my father very well and gave my mother a hand, when she had the problems with the apartment after Father’s death. He sympathized with us, and turned out to be very cordial and kind. He exerted his every effort for the eviction process to be hindered. He was the chairman of the executive committee [Ispolkom] 21 of the district, where my mother’s apartment was located. He rendered both moral and physical support. He was the one who helped Mother move to Moscow, packed her things and made arrangements with stevedores. After that we used to correspond regularly. I used to go Sevastopol on multiple occasions, and Andrey came to Moscow to see me. We understood that we wanted to be together.

We got married at the end of 1939 in Moscow. We just went to the marriage registration office and got registered there. And then in the evening we drank a bottle of champagne. The next day Andrey left for Sevastopol. He could not just quit his job. There were some problems with economic issues. After his departure from Sevastopol, there was a court hearing, where somebody else’s negligence was appended to him. Some people were blaming him. As a result, he was expelled from the party and had to leave Sevastopol. Soon he found a job as a locksmith and retired from that organization. He worked for different companies involved in water supply, such as ‘Mosvodokanal’ [Moscow water channel]. 

• During the war

On 22nd June, 1941 the war was unleashed. My husband and I were about to go for a stroll as it was broadcast on the radio that the war had been unleashed. Our life changed dramatically. My husband was waiting for mobilization. He was drafted a month after the war began. He was in the Baltic navy, and stayed there until the end of the war. He was demobilized in June 1945, and he came back to Moscow.

Shortly after the war began students were sent to the vicinities of Moscow to be involved in construction of antitank fortifications. Other teachers and I brought the students warm clothes and food. The students lived in poor conditions. They slept on cold floors, but they kept their chins up. My mother and I stayed in Moscow during the war. In October 1941, when the Germans came close to Moscow, people started panicking and fleeing from the city. The rector of our institute was gone, he must have escaped the city, too. Our institute was not evacuated, even during constant bombing and when the Germans approached the city.

The winter of 1941 was very severe. We were cold and hungry. Transport did not work very well in Moscow. We had to walk back home from work, because at that time there was no transportation to the outskirts where our hostel was located. I received lunch in the institute canteen and carried it home in a pot to my mother. The hostel in the city center was vacant, and my mother and I moved there. There was electricity and heating there, besides it was in close vicinity to the institute, so I did not have to walk a long distance. Some other teachers found a place for themselves in that hostel. There were not a lot of teachers who stayed in Moscow.

Our neighbors in the hostel were very interesting and civil people. The Latin teacher lived next to us. He was a very pleasant and intellectual person. I also made friends with the family of the French teacher Katsovich. In 1932 he came here from France. I especially enjoyed having a chat with his wife Maria Tok, who also came from France. She worked as a translator.

We had very little food. Mother tried to make some variety, and changed things for provision. It was very cold. Students sat there wearing their coats during classes. I went to the markets near Moscow to buy warm clothes, but my trips were not always successful. I was robbed of the purchased things or my money was stolen. Mother learned how to type and I had odd jobs typing. My mother typed for some employers of our institute, and they highly appreciated her work, since she was a literate typist.

At the end of 1941 our institute was replenished with new people. There were two institutes of foreign languages in Moscow. One of them was closed down, so the teachers and students came to our institute to study and teach. There were many interesting and good teachers. Gradually institute life revived in Moscow.

When my husband came back from the front, he worked for different companies in Moscow. First he went to work for the same organization he had worked for before, ‘Mosvodokanal,’ as a locksmith. Then he worked in the brewery. All his jobs were connected with administrative support. He changed jobs very often because of the conflicts with directors, though he was not a conflict person. He was very sociable and willing to help. He was very socially active in the district he lived. Our phone was constantly ringing. Our neighbors, acquaintances called asking to tackle complicated communal issues as they knew there would be an understanding, though we lived in the hostel.

My mother did not always get along with husband. Of course, he was not as intelligent as my kin. Sometimes my mother was offended by his roughness and brusqueness. But when my mother got seriously ill, he was looking after her very devotedly. If I had to go somewhere, he stayed with her. When my mother had the fits at night, he stayed by her bed the whole night. I was very grateful to him for such an efficient and precious support.

In 1945 we went to Sevastopol. It was horrible there. The city was totally devastated, in shambles. From November 1941 till June 1942 the Germans had been trying to capture the city. The city defense was unprecedented, though the Germans had significant predominance in number, there was constant bombing and artillery attacks. Sevastopol inhabitants hid in the basements of the destroyed houses and in the caves near Sevastopol. Тhere used to be extractions of white stone, therefore huge caves remained. People settled in those caves. There were also hospitals.

At the beginning of 1942 Germans captured the city. On July 22 they shot Jews. We had a lot of relatives in Sevastopol. All of them perished. I remember there were two of my mother’s cousins. They lived with their blind mother Sonya. She passed away during Sevastopol’s siege. Her daughters were taken to Balaklava along with other Jews, and shot there. Nobody survived from our relatives in Sevastopol.

We brought an elderly woman, Anna Kovalenko, my father’s former patient, who looked after my father during the entire period of his illness to Moscow. She went through the horror of the siege and occupation. She lived with us in the hostel. The four of us shared one poky room in the hostel. In 1949 Anna died in our arms. We lived in the hostel with one shower on the floor and a toilet at the end of the corridor, one common kitchen with two gas cookers, cockroaches and rats until 1977.

• Professional and later life

I never gave up teaching. I taught French and practical French grammar. It was a difficult job. I would not wish anybody such a job. In 1954 I defended my post-graduate thesis, and was conferred with a scientific doctorate degree in philological science. I took pains to defend the thesis. I was working on my dissertation and teaching full time. I was lucky to have a library next to the hostel, where I moved during the war, so I could go there after work and deal with my dissertation. It was impossible for me to work at home considering the conditions under which I used to live at that time.

When I defended my scientific work and graduated from post-graduate school I was appointed a job. They tried to send me to Gorky in spite of the fact that my husband worked in Moscow. I objected to it. I was expelled from the institute. I was unemployed for some time. Then I went back to the institute. I worked as a senior teacher, and my salary was inconsiderable increased.

I was very happy to make two useful things during my pedagogical career. We did not have French textbooks. We had to publish our own. I, along with a co-author, prepared a student manual with exercises for the French department and French Grammar textbook. Those books were used for quite a while. Then there were a couple of editions for our students to be provided with the manuals. We received rather skimpy emolument for such work, but the pleasure was entirely ours. We did a good job that made teachers’ and students’ lives easier.

I began to work with post-graduate students. They were very different: gifted and totally without penchants. Some people from the province were also referred to our institute. They came to improve their qualification without being prepared. Some of them were more capable, others were totally incapable. Of course, it took a lot of time to teach them. A number of those teachers intending to refresh their knowledge, became post-graduate students, wrote dissertations and defended them. Some of them were seeking even a doctorate. So, I was satisfied with my job. It was difficult for me to hold lectures. I did not enjoy it at all! The team of our teachers was very friendly. We lived like one big family, being there for each other, assisting and encouraging each other. 

Our life was difficult and joyless. I used to get ill very often, my mother was constantly unwell. I kept late hours at work, had classes with my students, but still we could hardly make a living. Mother took care of the household, cooked, cleaned and went shopping. I still remained modest and shy, did not want to be a burden to anybody.

I did not get along with my husband. He had his own life: friends, carousing. He stopped to care about my opinion, did not spend nights at home. I did not even try to change anything. It was of no importance or interest to me. Our upbringing, education and values were way too different, but we still lived together. We did not have children. We lived modestly, did not have any guests or receptions.

I remember boisterous meetings after Stalin’s work ‘Marxism and Problems of Linguistics’ was published in 1950, where he denounced the famous linguist and academician N. Marr as incorrect and having non-Marxist understanding of linguistic issues. [Nikolay Marr (1865-1934) was a Georgia-born historian and linguist who gained a reputation as a scholar of the Caucasus during the 1910s before embarking on his controversial "Japhetic theory" on the origin of language (from 1924) and related speculative linguistic hypotheses. Marr's hypotheses was used as a rationale in the campaign during the 1920-30s in the Soviet Union of introduction of Latin alphabets for smaller ethnicities of the country. In 1950, the "Japhetic theory" fell from official favour, with Joseph Stalin denouncing it as anti-Marxist. Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Nicholas_Marr]

In the article he responded to the question of one student of the German department. Our teachers, who followed Marr’s studies, were publicly reprimanded at general meetings. Many people were fired, or assigned to lower positions just for the bravery to speak their minds. After that any methodological work had to start with the words about Stalin, about his discovery, which turned things over making one step ahead. Stalin should be given credit for writing his articles by himself. He had a simple and legible style, explaining things very well. As compared to Lenin’s works, which were difficult to read, Stalin’s clear and understandable works conveyed verity, pushing to follow instructions without pondering and doubts.

I did not enter the party, though I was suggested to do so on a number of occasions. I was apolitical as I knew that my husband had been expelled from the party.

In 1948 a remarkable Jewish actor, Mikhoels 22, perished tragically, then there was a struggle against cosmopolitans 23. At first, I did not understand that all those actions were directed against Jews. I was very gullible. Gradually there were less and less Jewish teachers at the university. I was astounded why I was not touched before retirement. Maybe, for the reason that I was neither bellicose, nor an upstart, but remained in the shadow.

When the Jewish Anti-Fascist Committee 24 was imprisoned and shot, and doctors were put behind bars [cf. Doctors’ Plot] 25, I understood that all those actions were against Jews. It was a dreadful time. What could we have done? Only sympathize. Jews were squeezed out from jobs. Finally I was the only Jew that remained in our faculty. There were much less Jews among students as well.

I took Stalin’s death in March 1953 as a tragedy just like the overwhelming majority in my country. It was unimaginable what happened in the country. The coffin with Stalin’s body was placed in the column hall of the Kremlin. Thousands of people were streaming there to say good-bye to Stalin. The line to the column hall started at Trubnaya Street, which was several kilometers away from the Kremlin. There was a terrible jostle, and many people died in the throng. I was trying to get there with my neighbor and his pal, but it was useless. Nobody made it mandatory. It was a huge emotional outburst. There was a meeting in the institute. Teachers and students took the floor. People cried.

My mother and I still lived in the hostel. There were many attempts to evict us. The resident director came for a number of times and made scenes. The apartment I have was bought from our institutes’ cooperative in 1977. It took us many years to save money for that apartment. I remained in the institute until 1977. Then I got unwell and retired. My mother had a long life: 103 years. She was the only one of her kin, who lived so long. She died in 1988. Her body was incinerated. She was buried in Vagankovskoye city cemetery. Mother wanted me to bury her in Sevastopol. There was no way I could do that. There was nobody left from her kin to maintain her grave. 

Perestroika 26, which began in the 1980s, was good from the standpoint that people were able to communicate with their relatives overseas, write to them, visit them, and even immigrate abroad, if they wished. I could not have believed changes for the better. I was not interested in politics, just had the same hard and tedious life. With perestroika life turned out to be even more difficult: money depreciated, it was hard to buy food and even the simplest medicine.

I read a lot about Israel. It was interesting for me to empathize. Neither Mother nor I admitted a thought to immigrate there. Who would need elderly and ill people in a foreign country? 

In 1998 my husband broke his leg. He already suffered from Parkinson’s disease. Then his sclerosis got worse, and he had memory loss. He became like a child, it was very difficult to look after him. There was nobody to help me. In 2000 he passed away. After the cremation, I buried the urn with his ashes close to my mother’s in Vagankovskoye cemetery in Moscow.

Now I am sick, helpless and lonely. The charitable organization ‘Yad Ezra’ from Joint 27 has helped me a lot. When my husband was severely ill, there was a nurse who gave him injections, and bathed him. He also helped me, the helpless at that time. He brought us food. They have been taking care of me since 1987. This organization gives me products monthly. A house-keeper lives with me. She cleans the apartment, does the laundry and cooks. The organization Joint does a very good job, and I am extremely grateful.

I am really worried about the large archive that I keep at home. There are my documents that used to belong to my parents, grandparents and their ancestors, their letters, pictures, and other belongings. This archive is the only precious thing I’ve got. I have kept all those things all my life, and now there is nobody I can bequeath it to. Nobody from my grand-nephews, mostly residing in France, knows anything about our family’s history. They are not interested in the past. Some of the documents in this archive were given to the Sevastopol museum. But now it is a different state [Ukraine], and things are overly complicated.

• Glossary:

Mark Abramovich lives in a distant northern part of town in a modern multi-storied building in the apartment of his elder son.
From the window you can see a large field, Koroleva Street and the adjacent apartment blocks, very similar to the one in which Mark Abramovich lives.
The Meilakhs’ apartment is on the sixth floor. Standing on the balcony, Mark Abramovich showed me a children’s library not very far from his house and
said that two years ago he was still able to go there almost every day and read newspapers.
 

Kids visiting the library, having learned that Mark Abramovich was a historian, consulted him on their lessons and essays in history,
and the kind, old man enjoyed helping everybody. For quite some time now Mark Abramovich hasn’t left his home,
only moving around the small three-room apartment. A small, ten square meter room is both his study and bedroom.
All wall-cases from the ceiling to the floor are filled with books on history.
 

On his desk there are a lot of papers and folders with written works and articles by our interviewee and scientific literature that he reads.
Centrally located on his desk is a big color portrait of his spouse, taken when she was young, that inspires Mark Abramovich and helps him in his work.
There are several bottles of medicines on the table, but there is no smell of old age in the room
– everything is clean and tidy and looks natural and cozy. Mark Abramovich is used to working in simple surroundings.
He possesses a wonderful sense of humor and is joking a lot during our interview, smiling at me with his kind and clear, gray eyes.
He has a vivid expression and a high, wrinkled forehead. I was surprised by his hands,
as they don’t look like those of a 93-year old man: he has long fingers of a strong man’s hand with large accurate white nails.

Family

Life of Jews in Russia

My parents

Childhood and youth

In exile

Life under the communist regime

Glossary

Family

I was named in honor of my deceased insane uncle. My officially registered name is Motel Avrumovich, but in everyday life people used to call me Mark Abramovich 1.

My paternal grandfather, Gersh Meilakhs, died in 1923 in the town of Tyrlitsa, Monastyrischi district, Lipovetsky region of Kiev province. In his childhood my grandfather studied in a сheder. All Jews without exception studied there. If it was a son of a poor man, the community paid for his schooling. And what was paid to the teachers was considered to be money just to support them, not payment for the schooling itself. Because money can’t be taken for the word of God. Children were taught free-of-charge. Grandfather wore everything that tradition required: a beard, payes, a long frock coat, a lapserdak [upper man’s coat; an old-fashioned long frock coat made of cheap rough wool] and a hat.

Grandfather and Grandmother were especially religious, they observed absolutely all Jewish traditions: kosher food, Sabbath, they went to the synagogue every day. My grandmother didn’t wear a wig, it wasn’t generally accepted then; women would just cover their heads with kerchiefs. Men would wear caps or hats. There was only one cap-maker in Tyrlitsa, and hats would be brought from the town and sold in the settlement. Also, they celebrated absolutely all Jewish holidays at home. Nobody in their family ever changed their names [to Russian ones].

Grandfather couldn’t read or write Russian and didn’t think of politics. The only big boss for him was the policeman. He paid him three-five rubles bribe each month for him not to shut down his store. When Jews were prohibited from running stores, the license was registered in the name of a peasant they knew. He got ten rubles a year for it. And on market days the peasant’s son used to sit in the store, a twelve-year-old boy, who thought it was his store. That’s how they deceived Nikolai II [Russian Emperor]. Their relations with neighbors were very good. In our settlement there were only Jews. And the Ukrainians lived all around us. The attitude towards each other was really very warm. And in time of pogroms 2 they protected us. We ran to the peasants and they hid us and then they would go out and ask the bandits to leave.

People had rest only on holidays. Holidays and Saturdays were strictly observed, it was a rule. On Friday absolutely everyone attended a banya [steam-house; it was not a mikveh or a ritual bath]. If it was a summer day and the market place was close by, say, in the next village, people went there, but tried to return in time for the banya, and in time for the synagogue. Every regulation was observed very strictly. It was engraved in my memory from the age of eight-ten. Children weren’t taken to other settlements. They would study in сheder from five in the morning.

I don’t know whether Grandfather Gersh served in the army or not, there is no information about that. I have no detailed data on Grandfather’s family, because since 13 years of age I lived outside my family, being a student. Grandfather helped Grandma to keep the house and manage the store. They spoke Yiddish and Ukrainian with each other. The topics of conversations were mainly domestic. They read nothing; they were illiterate. They only knew all prayers by heart.

My grandmother Meilakhs, obviously, was born in the same place, in the town of Tyrlitsa, Monastyrischi district, Lipovetsky region of Kiev province. Grandmother died approximately in 1927. She lived about one hundred years. That means she was born in about 1827. She never heard of doctors, never was sick with anything. I have no information about her relatives. She had no education; girls weren’t accepted for schooling. She was very religious: celebrated all holidays, read prayers. The prayers were in Hebrew, but the women didn’t know the translation. They understood only Yiddish, and what they read in Hebrew they didn’t understand. It’s not a joke, it’s a real fact. On one side of the synagogue there was the men’s part of the hall, and on the other – the ladies’ part. There were prayers, during which it was necessary to weep. So when these prayers were ending, the men’s part was already making merry, and women, before it got to them, would still cry.

Grandmother Meilakhs was a housewife, she spent all day long by the Russian stove 3: cooked galantines of hot and salty fish, prepared hors-d’oevres for vodka from salty fish or beef legs, sold vodka. Grandmother put on the simplest long clothes. I can remember that usually on the eve of Sabbath, on Friday morning, white bread would be baked for Saturday and Sunday. On Monday rye bread was baked for the whole week.

The house was like this: a large room, where vodka was sold, a small bedroom, a small kitchen, behind which there was a large room, where visitors spent the night, because the house also served as an inn, and the countrymen led their horses in the big courtyard, and slept on the straw. Four rooms without cellars. Earth floor. Furniture – tables and benches – was made by the local joiners. There was no water supply or electricity. In the settlement there was a water-carrier, and he brought water. The house was heated by firewood. Firewood was bought at the market. There was neither garden nor animals, because houses were built very close to each other and there was no free space. There were no maids or assistants either.

When and where my maternal grandfather Peisakh was born, I don’t know. He died in the settlement of China-Town in Vinnitsy district, in the 1920s. He didn’t receive any education, except for сheder. He never attended a yeshivah. Yeshivah gave you a professional schooling, they taught boys who prepared to be rabbis. His level of religiosity was very high. He prayed every day. I remember, how I stayed at his place as a boy of eight or ten, on a visit. I remember how traditions were observed. His business was to make and sell wine made of raisins. He sold it by wineglasses, he didn’t sell by bottles. Wine was consumed right there, on the spot. Countrymen didn’t like to take wine home, because their wives could beat them for drunkenness. There is no information about his brothers or sisters. He had hardly served in any army. Peisakh’s mother tongue was only Yiddish.

My maternal grandmother Dvoira died in the 1920s, in the settlement of China-Town. She was buried there. Where she was born, I don’t know. It is only known that she lived to be over eighty years old. It means that she was born in the 1840s. Grandmother Dvoira received a home education. The level of her religiosity was high. She knew all prayers and regularly prayed, and she could read Hebrew. She helped my grandfather, her husband, and was engaged in housework. Her mother tongue was only Yiddish. I have nothing to say about her brothers or sisters.

Life of Jews in Russia

Their house survived, there were no pogroms in the area. The local peasants understood that Jews brought them profit, because the Jewish settlement provided the villagers with craftsmen. In the Ukrainian villages there were no smiths, or coopers, or shoemakers, or tailors. All these services were provided by the settlement. Therefore they understood the advantage of the existence of the Jewish population. And Stolypin 4 reported to the Tsar that in areas of Jewish settlement local peasants lived better than in those places, where there were no Jews. Because, as he explained, Jewish settlements gave them the handicraftsmen, and bought natural products from them. The Jews didn’t keep cows, sheep, or kitchen gardens, they bought all of these. So they provided both the demand for food products and the supply of labor.

That is why Stolypin reported the situation to Nikolai II and suggested, ‘It is necessary to cancel the settlement boundaries for Jews 5, because in settlements there is an abundance of shoemakers who need jobs, they have nothing to do, whereas outside settlement limits there is hardly anybody to repair your boots.’ The Tsar answered, ‘I agree with you, but my heart does not allow me to do so. And my heart never deceives me.’ [Editor’s note: In December 1906 P. A. Stolypin signed a government decree on partial withdrawal of legal limitations for Jews, directed at the achievement of complete equality in future. However, Nikolai II answered: ‘In spite of really convincing arguments for such an enterprise, my inner voice keeps telling me not to assume the responsibility for this decision’ (Correspondence between N. A. Romanov and P. A. Stolypin. The Red Archive, v.5. Moscow, 1924, page 105).]

Everyone in the settlement was very closely connected to each other. Some distinction was only between the handicraftsmen and the traders. The handicraftsmen concluded marriages between themselves, traders between traders. Trade dealers in our settlement lived in the center, and handicraftsmen lived on the outskirts. Why on the outskirts – because clients came to them from villages. With their craft they served five neighboring villages in a radius of three-five kilometers. And consequently it was better for them to live on the outskirts.

It means that the government had already selected our district as an official Jewish settlement. One or two Jews lived in each village before the revolution 6. As a rule, they were small traders. A trader rented a house and kept salt, sugar or kerosene for sale in one room – all the most necessary things for the villagers. The dealers felt themselves in a completely special position. And on holidays, on Rosh Hashanah, on Pesach they came to the settlement. And I don’t remember that before the revolution there was any fear. Everything was completely quiet. When the revolution began, all of them fled from their villages at once, though nobody had touched them by then.

The typical occupations of the Jews in that area were commerce and craft. Dealers made up to 30 percent of settlement’s population, handicraftsmen – 40 percent: smiths, shoemakers, tailors. Craftsmen made carts, coopers made barrels. And they serviced five villages. And peasants themselves had no time to do all this work. But they sold their produce in the settlement’s market place. When Stolypin reported to Nikolai II, he underlined, that in Jewish settlement areas peasants always paid taxes in time. And outside of settlement limits there were tax shortages, because countrymen had no one to sell their produce to.

Once a week a trade fair was held in the settlement and peasants from the neighboring villages arrived. On such days my father used to put up a tent in the market place, and in this tent he and Mom sold ready-to-wear clothes, which they sewed. They bargained and they ‘shook hands.’ There were many other Jewish tents. And it was only Jews who sold clothes. A little bit aside was another market, where peasants sold meat. Meat was sold only by villagers. Jews didn’t show up there at all. And further away there was a ‘torgovitsa’, a market place in Ukrainian. There they sold cattle and horses. In that market Jews actively participated. There were Jews, who bought cattle for slaughtering, and Jews, who bought horses and then resold them. The Jews bought only kosher meat.

The population of the settlement amounted to a little bit over one thousand men; there were five streets. One-storied houses from east to west, unpaved streets. No conveniences in the houses. No electricity or water supply. In each house there were kerosene lamps for illumination. Toilets didn’t exist. It was everyone’s own business. You could seldom see real floors in a house, usually they were just earthen floors. We had a wooden floor in our house. Furniture: table and stools. And only our family as a relatively well-to-do one had some chairs.

People lived very modestly, without pretensions. Everyone was happy, if he wasn’t hungry, had some clothes and footwear. A suit sewed for a wedding was kept almost to the man’s last day. It would be put on only on holidays. But cleanliness was strictly observed. By the way, an untidy Russian woman was called a ‘slut,’ and an uncleanly Jewish girl was called a ‘shtinka’, stinker. Each house consisted of two-three rooms, and some houses didn’t even have separate bedrooms, because owners couldn’t afford it. There were no two-storied houses. The first two-storied house I’ve ever seen was when we moved to another settlement. Anyway, our house differed very little from those of peasants.

There were three synagogues in the settlement. There was an old bet midrash [synagogue and study house], there was a newly constructed synagogue and a small synagogue for the handicraftsmen. The handicraftsmen went to their synagogue separately from others. This was a tradition. There was a rabbi in the settlement, a very respectable and honest man called Berkhard Berezhansky. The rabbi was above medium height, broad-shouldered, with a thick beard and gentle face, very kind and clever. Many residents of the settlement would seek his advice. He was our neighbor. But it was impossible to live on the income of a rabbi, and his wife was engaged in commerce.

When the rabbi was invited to my sister’s wedding in 1925, he raised a toast and said: ‘Long live the Soviet Power, otherwise how would I be invited to such a great wedding, if not for this power!’ He was a joker and a plain, easy-going person. One of his sons, when religion was subjected to persecutions 7, started to work as a shoemaker with me, as a cutter. He worked as a cutter, joined the Komsomol 8 and then entered a military academy. He reached the rank of lieutenant and was killed in Stalingrad 9. He left for a reconnaissance mission and never came back.

There also was a cantor in the community. A cantor is a singer performing prayers. There was a column in the synagogue, behind which he prayed. And the chorus would sing, repeating after him. He was a self-taught man.

There was a mikveh in the bathhouse, a pool for ritual ablutions. After washing yourself in a bath, you would descend several steps, dip into the water a couple of times and get out. There was a well nearby, and the bathhouse attendant would start bringing water to fill the pool from early in the morning. According to the Jewish law the water must be flowing, but it was impossible. I can remember it very well, because I used to bathe there often, every week on Fridays with my father; we would plunge in and jump out. But everyone was healthy. From the point of view of the Jewish law, the rabbis believed that such a mikveh was better than none.

My parents

My father’s name was Avrum Gershevich Meilakhs. He was born in the settlement of Tyrlitsa, Monastyrischi district, Lipovetski region of Kiev province in 1876. He studied in a сheder, and could write neither Russian, nor Ukrainian, only Yiddish and Hebrew. But he knew the Torah by heart. He was an Orthodox Jew. He observed the kashrut, absolutely all holidays and prayers. Father served in the imperial army between 1897 and 1901. And the commander of their regiment was very insistent in persuading him to get christened. Father was a very good soldier, first in all affairs, and he had constantly heard: ‘Get christened, we will teach you, we will help you’ 10. My parents used to read the prayer ‘Shma’ every day [Shma – a famous everyday Jewish prayer]. Mom and Dad would pray and I would repeat after them. So by the time I learned to speak, at about three-four years of age, I learned to pray as well.

From 14 years of age Father worked as a sales assistant in a shop of a rich Jew. Later my father became a tailor, and was engaged in small trade, and Mom helped him. Daddy worked as a sales assistant for my mother’s uncle, a very well known man called Neller Shlay. Obviously, it is through him that they got acquainted. They got married in a synagogue. Civil marriages were very much condemned at the time. They got married in a synagogue, in accordance with all customs, everything was done as necessary. Their marriage was registered in 1903 in the settlement of Tyrlitsa, and in 1904 my sister was born.

My father was the village headman. All the provisions for the poor, all donations and mutual aid went through him. On Friday morning bread for Saturday was baked in each Jewish family. And each family baked a small bun for paupers. And my granny would send her elder grandson to collect them. When I grew up and was about eight years old, we used to wander with a basket around the settlement from house to house, and the folks gave us those buns. We brought them to Grandmother, from one street, from another, from the third, and then she arranged, who of the beggars the buns should be taken to. And thus, from my childhood I’ve seen enough of the real beggars. Usually they were sick people. In the synagogue you could also meet poor men, but not from the nearby settlements. The beggars would leave their native places not to dishonor their relatives. In the synagogue on Friday night there also were about eight to ten beggars. It was seen to it that each well-off Jew would take a beggar to his home for Friday and Saturday. And in our house, as a rule, there always was a poor man sitting at the table with us on Friday. I saw many of them in our house.

Father was evacuated to Alma-Ata [today Almaty in Kazakhstan] during the war 11. After the war he didn’t get any pension, I supported him. My wife went to see him every seven months and brought him the money. It was impossible to transfer money then. When she visited him, she washed his clothes and helped him about the house. And then she would put the money in his bank account.

During the Holocaust, Mom was evacuated to Alma-Ata too. There she died. Mom had three cousins. One of them was executed with his family by the Germans, shot in 1942 in the settlement of Dashev. I went there to see the mass grave. He lived in the settlement of China-Town where my mother was born. He was also engaged in winemaking: he bought raisins and made wine.

My mother, Neila Skhovof Isaakоvna, was born in 1878 in the settlement of China-Town in Vinnitsa province. What the origin of this name is, I have no idea. It is about 12 kilometers away from Vinnitsa. And she died in Kazakhstan, in Alma-Ata, one year after Father’s death in 1971. She received a home education. Anyway, I remember her sitting and tracing words with her finger in some fairy tales, however, not Jewish ones, but I can’t remember what language it was. And she knew the Jewish language; she read prayers freely. The level of her religiosity was extremely high. She prayed all her life. She knew prayers by heart, and she observed all holidays. She was a very strong believer. And she helped the poor very much. Our family believed that help to the poor was a serious God-pleasing deed. Her mother tongue was Yiddish. She helped my Father in sewing and trade. She went around market places. My mother spoke Yiddish and poor Ukrainian. It was necessary to communicate with the buyers. So Mom learned to read Russian by herself.

On Friday we baked white bread for Friday, Saturday and Sunday. And at the same time we baked a small bun for the poor. On Monday we baked rye bread for all the week. Meat was bought at the market. We bought live hens from peasants, who brought them out for sale in the morning. These hens were cut by the shochet, following all the tricks of the trade, with a prayer, as it was necessary. I carried these hens to the butcher and I remember how he did it and how he said a prayer.

My parents had enough food to eat and enough clothes to put on and were very happy with their life. They never aspired to richness. It wasn’t even discussed. Our house was one of the best in the settlement. Father built it himself. He employed workers to help. A small living room of about three by four meters, a small dining room and a kitchen. Between the living room and the dining room there was a wall with a stove, heated by firewood. And a similar wall separated the bedroom with two wooden beds made by the local joiners. There they slept. The furniture was all made by the local Jewish joiners. Only a couple of chairs had been brought by Father from somewhere else. A big table separated the kitchen and the workshop, where there were three sewing machines. Father would cut, and Mom would sew, and later they hired two Jewish girls, who helped them. And they used to sell their produce. Besides, there was a small store in the same house. And when it was raining and you couldn’t go out, they sold ready-to-wear clothes to peasants in this store.

My father’s elder brother Gershim was three to four years older than him. He died approximately in 1928. He was a beer seller. More precisely, he didn’t sell, his wife did, and he prayed and helped her. She was a very dashing woman. They had a horse, and they delivered beer to villages. They lived in the settlement of Tyrlitsa.

His second brother Motel lived in the city of Lipovets, Kiev province. He was born in 1874, and died in 1919. He was killed by gangsters in the forest, where he worked. He was an expert in wood matters.

Father’s third brother, Akiva, was born in the town of Tyrlitsa. He left for America in 1901. When the war came to an end, he tried to find my father and sent us his address. But at that time I studied in the institute, and any links with foreigners were dangerous 12. Father didn’t reply. Now it is safe. Quite recently, about a year ago, I had a chance to help people from America find their relatives in Russia.

Mom’s elder brother, Nukhom, after being dispossessed, escaped to Odessa and lived there. He was a sales representative. He went through settlements and sold gold things, basically, as an intermediary. The second brother Akiva was religious. He was an accountant in fish farms in Astrakhan. He was killed by Budenny soldiers in 1920. S. M. Budenny was a well-known commander of cavalry troops in the Red Army. Two soldiers came to his house, drunk, he came out to meet them and got killed.

Childhood and youth

I was born on 25th June 1909 in the village Tyrlitsa, Monastyrischi district, Lipovetski region, Kiev province. My mother spent her time going through market places with Father. I had a nurse, Marika, her surname was Kolmiychuk, an Ukrainian girl, who, as I was told, cared very much about me. When pogroms began, I was nine to ten years old and I lived with her. She cared about me so much that she remained in my memory as a close relative. She died during the famine 13. If I hadn’t been so small then, I would have taken all the possible care of this girl, who was so good to me, who actually had brought me up. I would have done my best to save her. Caring for a fellow-human, helping a human is the right of the human soul. And I take pride and pleasure in recollecting that the Ten Commandments were the program of life for my parents.

We had a Derek-сheder for junior students, who were only taught the Torah, and a Gemara-сheder for the seniors, after three years of studies. The Derek-сheder occupied a small room. All teachers were men with full beards, wearing kippot. All boys wore caps. All of us went to the сheder by five or six o’clock in the morning and were released for lunch at eleven-twelve. The school was not far from our homes. An assistant, we called him ‘beelfe,’ would take us home and back. I started to attend сheder at the age of five. I learned the alphabet from the Torah. From the first day I would sit down at a table, open the Torah, and study the letters. The Torah has 52 chapters, and each week we studied one of them. The following year we went through the same chapters with comments of Rashi 14. Each year we studied the Torah: In the first year with one kind of comments, in the second year with another.

Then I passed on to Gemara-cheder. In the сheder for older children they studied the Talmud. [Gemara, a part of Talmud embracing the latest and detailed interpretations of principal laws of Talmud, Mishnah.] That school was located in a small room, which you entered through the kitchen without doors. There was a rough wooden table. Ten boys sat at this table with Talmuds, and the rabbi sat at the head of the table. We read and translated classical Jewish texts. That’s all we did. There were no breaks. If one needed to go to the toilet, he was let out in the street. There were no toilets in the settlement, so we did what we had to directly on the ground. 

You know what I’ll tell you – cheder was a very useful institution not only in the sense of education and studying the Torah, but it helped developing abstract thinking in kids: when children of seven years of age were already thinking about the creation of the world and about God. And the settlement limits, devised especially for Jews, resulted in the appearance of real geniuses! Because people living within these settlement limits couldn’t even dream of acquiring the positions of city executives, of power and riches, they could only think of spiritual life.

In 1918 сheders were closed. The authorities would punish people for illegal teaching and studying the Torah. I went to an elementary school. My first teacher was Vasily Andreevich Meschik, a Ukrainian. In our settlement there were only four grades of elementary school. And then Father took me to another settlement of Dashev, not far from Tyrlitsa. I lived at my uncle’s home and went to school there. It was a seven-year school. There were only Ukrainians there. They liked to stress then, that they were Ukrainians, not Russians. I remember all of them with a warm feeling, especially Maria Sidorovna Samarina, the teacher of Botany. She was very kind and tender. The school was outside of the settlement, one or two kilometers away. And the teacher lived in the settlement too. We watched out for her, boys and girls, when she would leave for school, and joined her. And on the way she would tell us interesting stories, and we would confide our secrets to her as well.

There’s something else I would like to tell you about her. Daddy paid for the first year of my study. Elementary school was free-of-charge, and the seven-year school was to be paid for. So he came twice a year, bought a sack of wheat or rye at the market and took it to the school as a payment. And when I passed over to the sixth grade, my marks were like this: satisfactory, unsatisfactory, and then two goods. I studied rather well and the director called me up and said: tell your daddy not to buy grain any more, we will teach you free-of-charge for your good results. And once we had my uncle visiting, my mother’s brother, and Daddy told him in confidence, so that I wouldn’t hear, that when asked about my progress Maria Sidorovna told him, ‘He will be a professor.’ I overheard that, but I wasn’t especially interested in such things then, I just didn’t know what it meant. Now I am grateful to my destiny that I became a professor at the university and wrote three dissertations.

Absolutely all Jewish traditions were observed in our family. On Sukkot we used to put up a special tent [sukkah]. We sat in this tent in the open air. If you pulled the cords, the roof would open. We ate in this tent. And we celebrated all holidays. Pesach was a special holiday. I went to the synagogue with my father and prayed with him. When the сheder was prohibited, I took Talmud lessons with one almost completely blind Jew. It was done illegally. I couldn’t help admiring this blind Jew in his poor house. As soon as I finished reading a line from the Talmud, he continued citing to the end of the chapter by heart.

Our parents didn’t teach us anything; they were illiterate. Customs had educational influence upon us by themselves. We strictly observed all the traditions, kosher principles and holidays. I can see now: on Saturday Father and I are walking to the synagogue. I have a prayer book in my hand. Father tells me, what I should do. I am 13. Father invited a famous rabbi from Monastyrische, and he carried out the bar mitzvah.

Probably our favorite holiday was Lag ba-Omer, the 33rd day after Pesach. [This day is known as a student’s holiday. Kids in cheders and yeshivahs are released of studies and allowed to play various games.] A sunny day and we, the boys, were in the street. For some reason we were playing with hoops. All this is clearly imprinted in my memory. I also remember how after Yom Kippur we went down to the river, and everyone shook out the contents of their pockets. It symbolized shaking away our sins. It stuck in my memory how the peasants from the neighboring houses jumped out and watched with great respect how Jews were observing the precepts of their God.

I began to give private lessons when I studied in the fifth grade. Neighbors’ kids were in their first and second grades. The requirements then were very serious, no indulgences, only hard work. Our neighbors asked me to practice some Arithmetic with their children. So as early as at the age of 14 years I became a teacher. I had tutors as well. When I was transferred to the seven-year school, to the fifth grade, I was good at arithmetic. But I was one month late for the beginning of the academic year. They were already studying algebra and I didn’t know algebra. So Father agreed with one Jewish student – a student was regarded as an academician in the settlement – and he taught me algebra for one month, until I achieved the required level. Judging from his looks, he wasn’t religious, without a beard. But, most importantly, he wore a student’s uniform and a cap, and was a real student.

My closest friend was Misha Moldavsky. He was from an assimilated family, not religious. My parents didn’t know about it, only my uncle knew. But this family was well educated, and their mother was educated, they were all literate. It was generally appreciated, therefore my uncle didn’t criticize our friendship. The Moldavsky family owned a small factory with 25 workers, an iron foundry. Once Misha invited me to spend the night at his, and his mother invited me to dinner. I was sitting at the table and suddenly I saw a piece of bacon in my borsch [red-beet soup]. I was so terrified. I knew that I was committing a sin, but how could I refuse? And it was my first violation, in the sixth grade. I ate that piece of bacon. I had a strong feeling of guilt for a long time after.

Then I joined the organization of pioneers 15. You know, it was an anti-religious propaganda, carried out by absolutely illiterate people. There was a close ally of Stalin – Emelian Yaroslavsky. His real name was Gubelman. He was the author of a brochure dedicated to the Bible. I read it when I grew up. It was a criminal explanation of the Jewish legends in the literal sense of the word. The Jewish legends, all these records, have a historical value. He didn’t acknowledge even that. And religion, as a matter of fact, had been ousted by force, rather than by propaganda. We were forced to sing such a song. It is a shame to cite it here, but for you to have a better idea about that time [1922], let me quote two lines [the interviewee sings in Russian]:

‘Down with all the monks, rabbis and priests
We’ll climb upon the skies, and we’ll disperse all gods’

Teachers, who we loved and appreciated, stood aside from all this disgrace. Later pioneer leaders appeared at schools, mostly illiterate workers. So these uneducated workers, who came to school to create pioneer organizations, snatched out the best schoolchildren and made them pioneers. With time they made every pupil a pioneer… But I continued to pray up to my seventh year in school. I didn’t turn on the light on Sabbath. I stood at the window. I knew prayers by heart. But it was necessary to hold the prayer book. I would stand at the window, holding the prayer book, and our boys and girls passed by along the street from school and saw me in my vestments. Nobody ever teased me. So all this godlessness was superficial, imposed upon kids by force.

Up to the age of 13 I lived in the family of my parents. Later I moved to my uncle in Dashev. In 1925 I finished a Ukrainian national school simultaneously working as a laborer at a mechanical plant in order to earn my food. In 1926 I moved to my other uncle in the village of Kalnik three kilometers from Dashev, and worked at a mill – chopping firewood and helping around. From that time my official work experience is registered in my documents. Usually after dinner, it was customary in the settlement to have a nap. Frequently we went for a visit to our relatives and friends. In religious families it was very common to read Kohelet, and I remember, that the book was commonly cited in everyday life. When I turned 13, a rabbi arrived and performed a bar mitzvah for me. I regularly prayed until I turned 15. Later religion was so much persecuted that it became simply dangerous to exercise religious ceremonies. 

I never felt any anti-Semitism from the part of teachers or classmates in my whole life. On the contrary, Russians would always treat me very well and even helped me. I checked myself many times on this matter, but no, I’m convinced there wasn’t anything, neither from teachers, nor from students. Why didn’t I experience anti-Semitism in the course of pogroms? Peasants protected us. We had no pogroms, because the priest and the peasants, the parishioners, interceded for us. And at the time of Demidov pogroms, the attacks of Demidov’s gang, Jewish girls used to hide in the priest’s house. Because the gangsters raped the girls, who failed to hide in time.

I remember well the first raid of Volynet’s gang [1918]. My cousin grabbed my hand and dragged me through kitchen gardens to the peasants, where we were given shelter and were fed until the end of the day. The neighbor of the owner came and told him, that the gangsters were riding through the village, shouting: ‘Drive out the Jews, or we will shoot the owner!’ And the landlady, Taraska Kudina, took me from the stove and, calming me down, lead me to the ‘klunya’ and hid me behind the sheaves. A ‘klunya’ is a shed, where they stock sheaves. She left me there and came every half an hour to remind me that I should sit quietly. In a couple of hours she came back and said that the gang had left, and led me to my parents. I also remember a raid of Denikin 16 bandits. All the girls hid in villagers’ houses, and the majority of them ran to the house of our priest, Nikolai Ivanovich Kopeiko. And he gave them shelter and food until the gangsters left.

‘АRА’ stands for ‘American Relief Administration’ 17, an American organization, which helped Jews, victims of pogroms, in the 1920s. They brought food stuff – condensed milk, cabbage, oil – as well as clothes to villages where massacres took place. And those who suffered from pogroms were asked to describe in written form what happened and these records were kept as archives. I worked on ‘АRА’ archives, when I was a post-graduate student. For each document we filed a small card. I remember a description of a terrible massacre. Over one hundred men were executed. And those who escaped hid in peasants’ houses. I met a peasant, who had his house as well as his barn full of Jews at the time of the pogrom. So the local peasants not only didn’t quarrel with, but also tried to rescue Jews.

In 1934 I was a post-graduate student of the Kiev University. We were sent to the Kiev State Archive with a mission to study ‘АRА’ archives in two months. Liberberg was the director of the Jewish Institute. He was shot in times of repressions. I was his assistant. He helped us to get access to those secret materials. When we came, the head of the archive, Shkarovskaya, a Jew, handed us ten huge folders, containing all those ‘ARA’ documents. When help was brought to homes, ten ‘ARA’ representatives would come to families and ask every member to describe personally in his own handwriting what they saw during pogroms, all that they witnessed and remembered. We studied each such sheet of paper, described it as it was adopted in libraries and archives, filing a special card for each one. We spent half a year for this business instead of two months. We read and reread all those papers. Where these archives are now – I don’t know. I don’t think anybody has seen them since then.

My two brothers died in infancy, not having lived to one year of age. My sister Peisya-Ita was born in 1904 in the settlement of Tyrlitsa and died in 2000 in Israel, in the city of Rehovot. She was so sturdy that she went swimming on the day of her death. In 1925 she moved to a Jewish agricultural colony in Odessa district. Then in 1932 she moved to join me in Kiev and then in Alma-Ata. Further on, we didn’t have any contacts.

My sister had a son, Mika, born in 1925, who died at the front in 1943 during the crossing of the Dniepr River. She received a pension from Germany, for her killed son. Then I found out from literature that the division, with which he was crossing the Dniepr, was completely destroyed. And I found the burial place. He is buried in a mass grave, where all his comrades, young guys, are lying. I saw the inscriptions on cast iron plates, the majority of the boys were born in 1925. As I found out from literature, three military academies were joined together and they made a combined division. This division was all lost. The cadets had no time to become lieutenants.

I had no friends outside of school. But, there was an exception. Two boys, the Vinokurs, in the neighboring house, didn’t go to school. A poor family, their father was killed by gangsters. Their mother became a widow. They lived in a basement room. I went to see them sometimes. They were two talented boys. One of them could draw very well. In what way their further life worked out, I don’t know. I was friends with them, came to their house, although we didn’t play any games. We only talked. They read a lot. They were literally self-educated boys. And the first Russian novel they gave me to read was a novel by Zagoskin [Mikhail Zagoskin, 1789-1852, a famous Russian writer and historian]. I can’t remember the title. We read, talked, walked. We probably discussed what we read. But most importantly, I perfectly remember, there never was a bad word or abusive language. Recently I passed by a school, and two schoolboys were swearing. It was impossible in our time.

There never were any toys for boys or girls in our families. I didn’t do anything except for reading. For some reason our life was such, that from the first days spiritual things predominated. There was a different attitude to the material values. Certainly, they were appreciated. Everybody needs, say, clothes or footwear. We took care of these, too. I remember only one game we played. When we had a day off, we would collect stones, which were in abundance there, and make a wall out of them. You’d approach at twenty steps, also with a stone, and throw. This was our game.

Another game we played was ‘buttons.’ We played ‘buttons’ in Tyrlitsa. You dig a hole, and throw a button. And it should fall in the hole. If it doesn’t, you are supposed to drive it there with a flick. If you get the button in the hole with the first flick, it stays there. Then another boy throws. From a preset distance, five to six steps. And he, who is the quickest to get his button into the hole, wins and takes all the other buttons. We didn’t know any other games. And in general we were brought up in a serious way. Serious attitude to life. Life is not a game. When you are seven or eight years old, you should prepare for it thoroughly. They didn’t put it in exactly these terms, but in reality it was what they meant.

In Dashev at Misha Moldavansky’s place I learned croquet. That was the first time that I heard of the game. And I also learned checkers. In that settlement people were more competent, there was a hospital and a drugstore. I saw a real Chekist  18 there for the first time. While I am talking to you here, I clearly see the following picture: I’m coming home from school, and there’s an open carriage rushing towards me – a horse cart, pulled by a pair of horses. In this cart sit Yashka Vozhnikovsky and Levkа Felsher, in military overcoats, with revolvers and rifles. They were returning at night from the neighboring village. Two Jews – Chekists. They were looking for someone there. I regarded them at one time with deep condemnation. Now I can’t condemn them, because they joined the ChK to fight against gangsters. It was later that the ChK started to hunt everybody down without distinction.

We were very close with our parents. We frequently sat down at one table, conversing on religious or domestic topics. Since 1924 I stopped visiting my parents, because they were deprived of their electoral rights, and were referred to as ‘lishentsy.’ I could even have been expelled from school for contacts with them. But I knew everything about them and they had news from me. However all this was done secretly.

It is difficult for the new generation to imagine how illiterate Komsomol leaders destroyed families in those years. They broke off the links of kin. Everything that was ‘class-alien’ was eliminated. A ‘lishenets’ meant that my father was deprived of electoral rights because he had been a small trader. There was such an official concept, that traders are parasites. I remember a book that I read. The author was a certain Nikstein, a Jewish surname. Later I found out that he was the son of a Warsaw banker. He had written a book, a brochure, on ‘who is who.’ I read it and learned that a trader was a parasite. And I was supposed to think of my father, who worked twelve hours a day, that he was a social parasite. And he was really deprived of civil rights. I was lucky to obtain a false reference about my social origin. Without this reference I wouldn’t have been admitted in any educational institution.

The first time I rode in an automobile was in Kiev, most likely in 1929. But I remember another fact from before. It was in about 1918. During a lesson the teacher shouts: all out! And we run outside and into the street. It appears that the teacher saw a car from the window: an automobile appeared in our village for the first time. He wanted us to see it. We ran out of the classroom and rushed after that car. The car was an open one. The driver pulled over. We ran around it like wild, until it left the village. I rode a train for the first time in 1918 to the town of Vinnitsa to see the eye doctor. Father noticed that I was shortsighted, and from that time I wore glasses. I always spent vacations in the settlement among my friends.

The first time I went to a restaurant was when both my sons were students. I was walking with them along Nevsky Avenue, and dropped into a restaurant. I had no idea about restaurants before. But I can very well remember the hungry years. It was in the hungry year of 1932. On Sunday the students of the Jewish sector, boys, went to the quay on the Dniepr before six o’clock in the morning and loaded and unloaded steamships, until twelve at night. And for this we were given a loaf of rye bread.

I was a member of the Spartak youth society [1919-1922]. We were the first pioneers, called ‘spartakovtsy.’ I was even elected the chairman of a ‘spartakovtsy’ group. When I turned 16, I was recommended to enter the Komsomol. I didn’t want to. Why? I would have needed to tell everybody about my father – deprived of civil rights – and I didn’t want to tell lies. I thought it was a shame to lie. Well, there was a meeting to decide on who should be recommended to the Komsomol. And I was named. Well, I couldn’t turn it down. But I had a guilty conscience. How should I tell the truth about my father? And I was accepted and sent to the Vinnitsa regional Komsomol Committee for approval, and there the question didn’t even arise. I was the happiest man. God helped me; I didn’t have to deceive anybody.

At school we sang:

‘We will soon set off to fight for the Soviet Power
And we are all ready to die in this struggle!’

We were forced to sing this kind of filth. There were demonstrations in our town on 7th November 19 and 1st May, and at one of the demonstrations I was forced to make a speech and congratulate the participants on behalf of the school. As a student in Kiev I attended all demonstrations, it was obligatory.

My first workplace was at a cast iron factory belonging to a Jew by the name of Scherba. His daughter now lives in Leningrad. I worked for him as a laborer in a foundry shop. I needed work experience to enter a college. The following year I worked at my uncle’s mill, chopping firewood for the machine, and I acquired another year of labor experience. These two years helped me to enter the institute. I had two years of experience as a worker, and another two as a teacher at a Jewish school. Having five years of labor experience, I could enter an institute. And I was adopted with my false reference, which was issued to me by the secretary of the town council, a friend of mine, stating that my father had electoral rights. Without it I wouldn’t have been allowed to take examinations. But I lived in eternal fear that somebody would report on me.

From 1927 to 1929 I was a teacher at a Jewish school. In 1927, when I was 16, I went to the regional center Uman in Ukraine and passed examinations without attending lectures to be a teacher in elementary school. I received the certificate and came to the regional department of national education. I had an interview with the inspector for Jewish schools. This was the time of the revival of national cultures. He advised me to go to Yustingrad, a Jewish settlement not far from Uman, there was a school there. I was surprised that I had never heard about the place before, although I knew the vicinity very well. I found a cart man at the local market place in Uman to give me a ride to the settlement and the cart man first dropped me at a book-store where I bought some school books with the money provided by the inspector.

The place turned out to be even smaller than my native Tyrlitsa. A terrible massacre took place in Yustingrad in 1920, and only those who hid in the neighboring houses of Ukrainian peasants survived. For two years I lived in Yustingrad and shared a rented apartment with a Ukrainian teacher working in the same school. I was paid a good salary for those times, I got over 50 rubles with all bonuses, and I spent only ten rubles for boarding – accommodation and food. Until that time I was poor and miserable, and in Yustingrad I could afford to buy clothes and footwear and even send something to my parents. Later I bought a good suit and a coat and during winter vacations I went to Kiev to see the town and spent a nice time there, walking and sightseeing. I visited my relatives, too.

In 1929 I read in the Jewish newspaper ‘Shtern’ [Star] that a Jewish sector was soon to be opened at Kiev University. And I rushed there at once without any preparations. I passed all exams and was admitted to the Faculty of History and Economics. But I wasn’t qualified for receiving a state grant for the period of studies, because I lacked half a year of working experience. I had only four-and-a-half years, whereas one needed five. To obtain the grant I had to work as a porter at the doors of the university and it helped me very much in my studies – it was an easy job and I could just sit and scrutinize my textbooks in the porter’s room.

This was the first time when I discovered ‘The Capital’ by Karl Marx. Can you imagine what kind of feeling that was? A Jewish boy from a small settlement was for the first time holding the real legendary book by Marx! I was all trembling with agitation. Of course, I read all of it. In 1930 a new method of teaching was introduced in educational institutions – a ‘team and laboratory method.’ Students were divided into groups of four and used to prepare for lectures and examinations together. I was the team leader. We were to report to a professor and the team received marks as one student.

From 1929 to 1933 I was a student of the Jewish sector of Kiev University, the Faculty of History and Economics. There is one sad fact in my biography. When I was a student of the first year of the Jewish sector, the administration organized a meeting concerning the arrest of the ТКP group. ТКP was a peasant labor party, counting the best agricultural experts of Russia – Chayanov, Kondratiev 20 – among its members. Students of Western agricultural colleges still use their books for study.

So the meeting is going on, and professors and students are delivering speeches. And everyone demands execution, of course. I am sitting behind, in fear as always. My reference on social origin is a false one. And I see the secretary of the Communist Party Committee of the university approaching me. I was sure he didn’t know me, but I knew him. The secretary is the second official position after the rector. He comes up to me. ‘You were the teacher of the Jewish school in the settlement of Yustingrad?’ Well, I calmed down a little bit and I said, ‘Yes, I was.’ ‘You spoke at the meeting in the place of the execution of Jews, shot by Sokolov’s gang?’ I replied, ‘Yes, I did.’ ‘I was at that meeting and heard you speak.’ He took me by the hand and said, ‘Let’s go, now you will address the audience and talk against ТКP.’ And I went with him.

First, I feared that somebody would recognize me. Second, I was wondering what I could say about people, who I knew nothing about. He took me to the stage, where I was given a seat in the presidium. I didn’t want to look like a fool. I am thinking: I should say something. And I remembered the stupidest article in ‘Pravda’ newspaper. I read ‘Pravda,’ as I was interested in politics. But only for fear that politics would sometimes take me by surprise. And some bastard wrote in ‘Pravda’ that this peasant labor party came out against industrialization of the country. Ostensibly they proved that Russia could be heated with straw. And I’m losing my conscience. I am in confusion. The floor is given to a student of the first year of the Jewish sector, me. I step forward and I start to explain that the peasant labor party, illiterate, uneducated people, wanted to heat Russia with straw, and I was greeted by applause. I feel shame to this day. If I hadn’t been put in prison, I would have had to appear at such meetings more than once. One could do nothing about that.

After graduation I was recommended to enter the post-graduate courses of the Institute of the Jewish Culture at the Ukrainian Academy of Sciences. And there I passed candidate’s examinations 21 and wrote a thesis on the history of anti-Semitism in the Middle Ages. This thesis was recommended for defense in March 1936. But on 3rd March I was arrested. I was arrested by two Jews. And I was interrogated by three other Jews. And the reason for my arrest was my thesis. The question of the investigator Borisov – this is a pseudonym – was: ‘Who executed the first Jewish pogroms in the Middle Ages?’ I answered: ‘The crusaders.’ ‘And who were the crusaders?’ I am telling him, ‘Knights and peasants. ‘Oh, peasants? So you are a Trotskist! Lev Trotsky 22 considered peasants to be a reactionary class. You wanted to compromise them here.’

So, the Jewish sector of the university was closed, everyone was put into jail, the Institute of Jewish Culture was shut down. This was the end of Jewish science in Kiev. I spent the years from 1936 to 1941 in Vorkuta. We were making a glade in the woods for the future railroad and I worked in timber cutting. My comrades in the camp were Russians and Tartars and people of other nationalities. We had no national enmity whatsoever.

In exile

In 1937 my father and mother were exiled to Kurgan district, in the village of Chasha, and they remembered all their life, how the local population cared for them. They had no property. Only what was on them. Neighbors brought them a bed, a mattress, someone brought a pillow, another – a few potatoes. My parents remembered these people with big respect and gratitude. Father got a job as a watchman in an agricultural school. Fortunately, after one year the chief of the regional Internal Affairs department came to them and said: ‘You can return to Kiev, you are released from exile.’ Who did it, they didn’t know. They believed that it was the chief’s initiative. He treated them very warmly and attentively. And they returned to Kiev. They were evacuated from Kiev in 1941, when the war began. During the war our settlement Tyrlitsa was completely destroyed. I have been there twice since. There were two houses left. It is hard to think of it. And nobody survived.

From the camp, from Vorkuta, we were allowed to send censored letters every six months, and they performed a very strict accounting of that. I sent a letter every six months. But my parents hadn’t received any letters, and thought that I was dead. I was released from Vorkuta, and that was great luck, because with the beginning of the Finnish war 23 many prisoners wouldn’t be freed at all, and psychologically I was prepared for that. But I was lucky to get my freedom back. It was on 3rd March 1941.

In 1941 I came back to my parents in Tyrlitsa. We were all together exiled to the area of German settlements in Volga region, the village of Gusenbakh. When we came we were allowed to settle in any house! The place was empty, houses open, furniture, home utensils – everything in its place, as if the owners had just come out and would soon be back. Even potatoes remained undug in the kitchen gardens. No people at all except for the exiled like us. All Germans 24 were deported to Kazakhstan by then even without a chance to change clothes. And when the war began in summer 1941, they stopped releasing convicts at once. I returned to Kiev, but I didn’t stay there for long. I had article 39, ‘enemy of the people’ 25, in my passport, saying: ‘Without the right of residence in cities.’

After one year, in 1942, I was arrested again upon the accusation per the same article 39 – ‘enemy of the people’ – and exiled for lifetime to Kazakhstan. My parents remained in the German settlement area of Volga region. As a matter of fact, I had no serious incidents. Even in the prison camp, I enjoyed the warmest attitude from the brigade of porters, which consisted of the dispossessed men. I wouldn’t say that there existed any anti-Jewish, anti-Semitic laws that affected my family and me. The entire official system was such, all of it wasn’t very friendly. We tried to think about it as little as possible. Each of us did our own business, that’s all.

I found myself in the town of Akmolinsk in Kazakhstan for ‘lifetime settlement.’ I wanted to work. I found the regional department of people’s education and tried to find a job there. OBLONO [the regional department of national education] gave me an assignment to Stepnyak. An inspector filled in an assignment for me and I bought a ticket and reached Stepnyak. I didn’t want to work in a school. I didn’t even think of school at all, but if you weren’t going on business you weren’t given railway tickets, and I wanted to leave Akmolinsk as soon as possible. I worried about the possibility of being arrested again. I was scared to start teaching at school! I got used to cutting timber in the woods and working as a loader in the camp. I was very nervous.

In Stepnyak I went to work as a day laborer, in the direct sense of the word, to one party boss. I dug the kitchen garden for him, and chopped firewood, and brought water, and cleaned the toilet. Everybody called me ‘Dekhterenko’s hand.’ He gave me a room, not heated in winter, and a large sack of hay, on which I slept, and an old sheepskin coat, with which I covered myself. I lived in his house for one year. After I got married, we were given a separate room. Other teachers knew that I was exiled, but treated me very warmly, with much sympathy. And I am grateful to them all until today.

From 1942 to 1945 I taught German language in the Stepnyak school, at the same time working as a porter to stay physically fit. In 1942 I got acquainted with my future spouse at school. Lyuba, my future wife, was standing at a school window, that’s how I first saw her. It was love at first sight. Before the war I never thought of getting married, because I was fully occupied with my candidate’s thesis and started to work for a Doctor’s degree. I had already prepared my doctoral thesis, too, with all the materials on the topic ‘Entry of Italy into the First World War.’ The Jewish theme had already lost its urgency by then. You could feel friendship between individuals, not so much friendship between the peoples, however. But it seemed that the issue of anti-Semitism was losing its topicality.

I got married in 1943. My spouse’s name is Lyubov Kuzminichna Kirichenko, she was Russian. She was born in the village of Borovoye in 1918. Her father Kuzma Leontyevich Kirichenko was deprived of his property by the Soviets, and her family kept moving from place to place, afraid of the possible arrest of her father. Lyubov finished ten grades of secondary school, but in different schools for that reason. She finished school in Stepnyak in 1936 and that same year went to Moscow and entered the Physics Faculty of the Moscow Teachers College. She graduated from the institute in 1941. From 1940 to 1943 she worked as a teacher of Physics in different schools.

In our family we didn’t celebrate religious holidays. The father of my wife was an atheist. At first we lived with my wife’s father and later, starting from 1946, with my parents. I am happy to recollect how kind my wife was to my parents. And they literally adored her. In the synagogue father called her ‘tsadekes,’ ‘saint’ in Yiddish, when asked how he was getting on with his Russian daughter-in-law.

In Stepnyak I was friends with Kazakhs, Russians, Ukrainians and Germans, who were deported there. There was a Jewish family of the director of the Mechanical Factory. Certainly, I didn’t try to get acquainted with or visit him. He could be compromised by such an acquaintance. He was a good man, and he was also arrested during the so-called Doctors’ Plot 26 investigation. But he was quickly released, because workers respected him a great deal. When he was arrested, the workers, about 100 of them, tried to defend him as much as they could. And they succeeded. After the war I was on very good terms with the inhabitants of Stepnyak. And when we were leaving, they went out to see us off and were very sorry that we were moving away, and we were sorry, too. The attitude towards us was most friendly. I remember with gratitude the Russians, Ukrainians and Kazakhs.

In Rossosh I worked from 1945 until 1949. I lectured on the history of the Ancient World and Middle Ages at the Teachers Institute. It was there that I defended my doctor’s thesis ‘Entry of Italy into the First World War.’ In 1949 a commission from the regional party committee arrived and they attended my lectures together with the pro-rector Efremov, a remarkable man. After lectures they told Efremov that they were very pleased with my lectures. And at a meeting in the institute they declared that I advocated cosmopolitan ideas 27 at my lectures, and demanded that I be dismissed. Nobody of the institute’s staff supported them. I decided to resign in order not to let anybody down, and return to Stepnyak.

At night two militiamen took me to the state security building, the KGB 28, where I was interrogated, and during the interrogation a guard comes in and says, ‘There are some people there that want to talk to you.’ The guard remained with me, and the chief of the KGB went out to these people. He returned in ten minutes and asked, ‘What shall I do with you?’ I was surprised to hear such a question and said, ‘Give me an opportunity to take my family, my wife and two small children to her parents.’ He answered, ‘I’ll do that, but you promise to leave in the morning!’ It turned out, those were my students who came and asked not to let me go away…. But he released me, and I left that very day. It was the only time when I was persecuted and dismissed as a cosmopolitan. I never had any conflicts whatsoever for being a Jew.

My elder son Lev was born in Stepnyak in 1944. My second son Alexander, Sasha, was born in Rossosh in 1947. Lyuba, my wife, went to work in a school as soon as our children got older. During my whole life I had a rather modest income, so we lived very modestly but amicably. I have two children and a granddaughter, who is a non-believer, an atheist. From the first days of my sons’ conscious life my children knew that I was a Jew, and knew that I suffered from persecution. I tried as much as possible to tell them not only about my life, but also about the society, in which we lived.

Jewish culture is very close to them. They felt their Jewishness right after graduation from the institute. They couldn’t get a job. My younger son Sasha, having a diploma with only excellent marks, except for the History of the Communist Party, and being already an author of his first printed works, couldn’t find a job. He was unemployed for almost a year. All this is described in his novel ‘Confession of a Jew.’ My children very deeply felt and realized that their numerous problems with various officials were caused by their being Jewish. And I was working as a teacher by that time. I was not so much susceptible to such problems.

I remember one interesting fact. A personnel manager once came from the famous Arzamas-16, where they were working on atomic bombs. Her mission was to select the two best students of Leningrad University to work in Arzamas-16. They were asked to arrive at a certain place with their suitcases packed. When the guys arrived, my son was rejected. At the last minute they found out that his father was Jewish, moreover – a person subjected to repressions, and my son wasn’t hired. After that he had no occupation for half a year.

Both my sons had problems entering colleges, Lev less so, but Sasha had quite a hard time with that. In Stepnyak my elder son Lev had a friend, a Tartar. He went to Leningrad one year earlier than Lev and entered the university. Lev came to Leningrad in 1960 and passed examinations, too, but wasn’t admitted. But he applied to the Polytechnic Institute at once and successfully graduated from it. My younger son Sasha went to Moscow in 1965 to enter the Moscow State University, passed all examinations with best marks, but failed to find his name in the list of the admitted. Then he went to Leningrad to join Lev, and passed examinations to the Leningrad State University, the Faculty of Physics and Mathematics. Thus both my sons are mathematicians.

After rehabilitation 29, which was delayed three times, I worked, enjoying respect from colleagues and friends, until 1969, when I retired. I was refused rehabilitation three times because when they first arrested me I hadn’t signed any papers slandering anybody. They remembered that, and were now taking their revenge on me. In Belaya Tserkov [1958] I rented an apartment from one Jewish family, but didn’t stay there for long. After rehabilitation I had a right to return to Kiev and receive an apartment. But I didn’t do it. It is difficult to say why. I decided to remain in Kazakhstan and I moved to the city of Kustanai, to the Pedagogical Institute, where I taught History of the Ancient World. There was a good group of professors there, and I felt fine there and worked until my pension age.

Life under the communist regime

I believed in Marxism-Leninism, as in my childhood I believed in the Torah. I never trusted Stalin. The matter is, that I read a lot of old literature and knew, that Stalin was a worthless man, an adventurer. Besides, in the camp I frequently met an old Trotskist named Verap, mentioned by Solzhenitsyn 30 in ‘Gulag.’ In his time he gave a recommendation to join the Communist Party to such a major political figure as Beriya 31. Verap received 400 grams of bread in the camp, and I, as a porter, earned sometimes more than one kilo. He told me a lot of secret party intrigues. His stories about Stalin had fully convinced me that the man was a dull-witted political adventurer, an intriguer.

Besides, I used to read books known to few people nowadays. There was, for example, a brochure by Trotsky ‘The Lessons of October.’ In this brochure he reproaches Kamenev 32 and Zinoviev 33 for voting against the October revolution. Angered, they later helped Stalin to dismiss Trotsky. Then, when they began to criticize Stalin, the latter was supported by Bukharin, Rykov and Tomsky. Stalin managed simply to push away the shortsighted people. I knew about it very well from books that I read. Later, when I was rehabilitated, I went to Leningrad. I found minutes of party sessions in a library. They, too, helped me to clear up the situation of those times. I have written several articles based on these minutes.

I had never felt a bad attitude towards myself. At that time I lived in Kiev. In 1949 I was approached by an executive of the town party committee, Stanislav Grigorievich Ekimov, who confidentially warned me: ‘You will be dismissed from your job at school, let’s go with me. I will work as a secretary of the regional party committee in a village, 70 kilometers from here. I’ll give you a job in a school there.’

I went with him and we agreed that I would move to that village with my family. I was promised an apartment. The director of that school appeared to be a Jew. I asked him, ‘We have two small children, is there a doctor in this village?’ He answered, ‘We have not only a doctor, we have a professor of medicine! I mean a Jew from Hungary, who survived during Hitler’s occupation. He was hidden by the local doctors. Our Soviet troops arrested him and sent him to this village.’

But when I returned to get prepared for the move, my wife’s father advised us against it. He said, ‘If they decide to put you in jail, they will find you in any god-forsaken hole. Stay here. If you are arrested, Lyuba will remain with the children and with me.’ I stayed where I was, and I taught German and English languages in a school.

Once the head of regional department of education Iskakov came to our school and said that in the party meeting the chief of state security, Kosyanchuk, noted that I, ‘the blatant trotskist,’ was entrusted to teach party sciences: Geography – I taught it in the fifth grade – and Psychology! After that I refused to teach Psychology, though the director insisted that I continue. I proceeded to teach only foreign languages. Such was my persecution…

I continued to lecture at a free-of-charge optional course on pedagogical ethics. In 1982 we came across a possibility of changing our apartment for one in Vsevolozhsk. We wanted to be closer to our kids. So we changed our two rooms in Kustanai for one in Vsevolozhsk – in a communal apartment 34. We lived there until 1992, and then we moved to St. Petersburg.

After the war I didn’t go to the synagogue and didn’t celebrate holidays, however, I educated my sons on traditions, and how holidays were celebrated before. They know about my parents very well and remember them with respect. When we lived with my parents in Kazakhstan between 1946 and 1949, they observed all Jewish holidays. My kids saw all this and they liked it.

The happiest day in my life was a day in 1949, at the beginning of April. My family and I got off the train at the station of Makinka. Earlier, the rector of my institute told my wife, when she was receiving labor cards, ‘Your husband will be arrested on the way. What will you do with your two children? You can continue your work in the faculty, and I shall arrange for your children to be admitted to the kindergarten, please stay!’ But she wouldn’t even hear of that. ‘Well, then, remember that he will surely be arrested on the way! …’ he told her. All through the journey we feared that I would be arrested, but we reached our destination safely. I came out, the sun was shining. My God, how happy I was! Now, I was thinking, you can arrest me whenever you want. My wife will be already in the family of my father, who won’t abandon her. Our elder son was four years old, the younger one was one year old then.

The death of Stalin in 1953 was a celebration for me. My wife was forced to stand as a guard of honor near his portrait, and I passed by her smiling secretly and rejoicing, because her family suffered from Stalinist repressions as well.

Approximately half of my friends were Jews. My closest friends were Moisha Shapiro and Moidansky, the two authors of the Jewish dictionary. They are my most valued friends. In Kiev I hardly had any other friends, except for a few in the Jewish post-graduate courses. And I should tell you that in the Jewish sector of the Kiev University and in the Institute of the Jewish Culture we had the warmest, friendly relations.

After a while the dictatorship had weakened, it was indisputable. This showed in radio and television programs and in the press. At last I was able to receive books in the library, which they wouldn’t give me earlier. For years I was trying to obtain a book by Professor Shtif, who taught Hebrew in the Jewish sector. And I couldn’t get it. They refused under all kinds of pretexts. I kept all of their refusal letters. Once I came to the library again and out of curiosity filed in just another request. At last I was given this book. It helped me very much to gain an understanding of the history of pogroms. It describes only Denikin’s pogroms. And I collected materials on the archives of ‘АRА.’ I have them partly typed by my deceased wife, partly in manuscripts. In particular, I have in manuscripts two valuable works on the history of Jews written by the professors Loktev and Usov. One interesting thing about these books is that they depict the very significant role of Jews in the development of industry and trade in Russia. In spite of what Dostoevsky 35 wrote.

We reacted with much compassion to the wars of Israel of 1967 and 1973. The break of diplomatic relations between the USSR and Israel didn’t touch me personally, but I was worried about those who lived there. I read books about first pioneers in Palestine even before the declaration of the state of Israel 36. It was a heroic work. It is hard to imagine: mountains, bogs. The youth from all over Europe gathered to create this paradise. Their enormous labor created everything, even before the foundation of the state of Israel.

I can very well remember my friends, who left for Israel and for the West. I welcomed their emigration, was very happy for them. But I myself was too old, and it was senseless to leave. I had no plans of emigration. I didn’t even think of it. It would have been an absolutely different atmosphere for me. My sister Sita, as we called her, emigrated with her Jewish husband Zalman or Zema Ryadko for permanent residence in Israel in the 1980s. At first they lived in a hostel and then they were provided with an apartment. We regularly corresponded with her.

She married Zema through matchmakers in 1925 and I was sure that her marriage with him would be a lasting one. I was 15 years old then. Zalman was a small trader. He died in Israel not long after their arrival. Sita lived with her daughter in Rehovot; I can’t remember her name. The daughter was born in 1930, an engineer, graduated from Odessa Flour-milling institute, calls me sometimes, she is now 71. Sita’s elder son died at the front near the Dnieper River in Kirovograd region. She received a good pension for him from Germany. 

My wife Lyubov died in 1997. She had two strokes and she gave up. We lived in Novosibirskaya Street. After that Lev took me to live with him and now I’m staying with his family. My granddaughter Alya lives here, too, she is a student of the Polytechnic Institute, 19 years of age, and my Russian daughter-in-law, Lena. I have very good relations with all of them, but Alya is taking the best care of me. Lena works at school and previously she was employed in the Institute of Space.

I am writing articles on Jews and Jewish history. Here are the titles of some of them: ‘The day of national madness,’ ‘Is it fair to be proud of your nation?’ on national modesty, ‘A month’s work under the motto ‘Jew’,’ ‘On Jewish pogroms,’ ‘Reflections on national issues’ and hundreds of others. Besides, every day I fill in my diaries with what is happening in the world. I don’t stay idle a single day. You see, I am a man from the generation crushed by the world revolution, that’s why my religious life as a Jew came to an end with the establishment of the Soviet Power, as of millions of other Jews. My children don’t attend the synagogue, don’t celebrate Jewish holidays or observe any traditions. They don’t know Hebrew and live secular lives.

I haven’t ever left the borders of the Soviet Union. First, I was prohibited from trips abroad for a long time. And when it became possible to travel, I already was an old man. I corresponded with my sister Peisya-Ita in Israel and with my niece. I could contact them only from time to time. I had an uncle in the USA, and after the war my father received a letter from him through Rostov, asking Father to send his address. Father told us nothing, and wrote to Rostov asking them to answer that they hadn’t found him. Father was afraid. If you had relatives abroad, you could be easily dismissed from work.

The beginning of democratization in the Soviet Union in 1989 was perceived by us with infinite pleasure. We must thank Gorbachev 37 that he undertook the whole business, although pseudo-patriots condemn him for it. Besides, libraries became more open. A lot of publications were released from special enclosed book archives. The most valuable book that I came across was Albert Schweitzer’s ‘Culture and Ethics,’ it had finally superseded the remains of Marxism in me. The basic thesis of Schweitzer is reverence before life.

I am very grateful to the employees of Hesed 38, the place that has become a home for me. I continue to work on the history of Jews. I have always worked on this topic since I retired. I have written an extensively documented history of Jews, containing 990 pages by now. I am looking for a co-author, who could help me finalize it. I offered that to several people, they agreed, but nobody really responded, and I have no habit of pushing people. Besides, I am an author of about two dozen articles written on the history of Jews from ancient time. Some of them are published in the newspaper ‘Ami.’ Hesed helps me very much. From Hesed I receive both humanitarian and psychological help and support. I also received help from the society of rehabilitated citizens, of which I am a member. They handed over to me several parcels with canned food. But that was quite some time before, about eight years ago. I myself don’t really get out of my apartment anymore now.

Glossary:

1 Common name: Russified or Russian first names used by Jews in everyday life and adopted in official documents. The Russification of first names was one of the manifestations of the assimilation of Russian Jews at the turn of the 19th and 20th century. In some cases only the spelling and pronunciation of Jewish names was russified (e.g. Isaac instead of Yitskhak; Boris instead of Borukh), while in other cases traditional Jewish names were replaced by similarly sounding Russian names (e.g. Eugenia instead of Ghita; Yury instead of Yuda). When state anti-Semitism intensified in the USSR at the end of the 1940s, most Jewish parents stopped giving their children traditional Jewish names to avoid discrimination.

Rozalia Unger
Szczecin
Poland
Interviewer: Anna Szyba
Date of interview: December 2005

Mrs. Unger is a cheerful, nice old lady. We meet in her tiny apartment in Szczecin. The single room is very modestly furnished. A large picture of her children hangs on the wall. Mrs. Unger is convinced she has nothing to say, but she still welcomes me warmly. Though her answers are laconic, as that is her way of talking, I still find many stories worth recording in her account.

I was born on 30th July 1917 in Cracow, but I grew up in Rzeszow [a town ca. 160 km east of Cracow]. I come from a working-class family. My mother’s name was Malka Achtman, née Szapiro. I know nothing about my mother’s father, her mother’s name was Bajla, and she lived with us. [I remember] grandma as an old lady, she barely walked. She was religious – always wore a kerchief! For Yom Kippur, she wore that bead thing on her head to commemorate the holiday. She died in Rzeszow, when the started transporting Jews away for liquidation 1, she couldn’t walk so the Germans shot her in the street.

My mother had two brothers. Their last name was Szapiro, but I don’t remember their first names, neither one’s. One [lived] in Zawiercie [a town 50 km east of Katowice], and one in London. I have here a photo [of one of my maternal uncle’s family] that we found in England after the war. My mother was still young, she was 47 when she died [so she was born around 1895], they were older. I don’t know where my mother was born, I know they lived in a place called Szczekociny [a small town 80 km east of Katowice], it was somewhere in Silesia, near Sosnowiec, or thereabout.

The [maternal] uncle who lived in England had emigrated there a long, long time before the war, to work, most likely, he was a cap maker. He sent us English pounds to provide for the family. He was very religious, reportedly had eight children in London. I’ve never met them. I don’t even know whether his wife was Jewish. I suppose so, because it’s typical for Jews to marry only with Jews.

My mother’s second brother was a hat maker. He was very religious too, and I remember, after I had been released from prison [ca. 1934], my mother sent me to Zawiercie [a town 270 km south-west of Warsaw] to him, his wife, my aunt, met me, but I had a sleeveless dress, and Jews aren’t allowed to bare their arms, so she gave me a scarf so that I could say hello to him, because I have bare arms so he won’t talk to me. They had no children of their own, only two adopted girls, Jews. I knew they had been taught to sew, to care for themselves, perhaps they were earning for their maintenance that way, I don’t know. I remember they lived on the second floor, in a brick house. And the shop was there too. I don’t know whether Aunt worked too. I remember nothing from Zawiercie either because I was there for only a very short time – just a couple of days. I know the older daughter once took me somewhere to some people to entertain me. But I didn’t open my mouth, one thing that I was young, the other that those were people I didn’t know.

I know little [about my mother]. I don’t know whether she went to any school, I’m afraid she could neither read nor write, but I’m not sure. She had to provide for four persons, because I don’t remember my father, he reportedly went missing. Above all, I remember my mother selling a lot of things in a pawnshop to provide for us, and I no longer see those things. There was that plush tablecloth, maroon-red with golden stitching. The same thing on the beds and on the table. And on top of that was also a kind of mesh, the whole thing was obviously valuable, because she sold it. But generally what did she do for a living? It depended, but, as I understand it, she grabbed every opportunity that appeared. I remember, for instance, that she dealt in fruit: if someone had an orchard, a couple of trees or a whole orchard, she’d make a deal with them in the spring or in the autumn, I don’t remember, and when the fruit were ripe, she’d have them picked up, she didn’t do that herself, and sell them; the retailers bought from her.

There were, I remember, those tiny little apples, called the ‘cocks,’ and she’d rent a cellar from someone (we had a basement, but it was no good for that) and pickle cabbage there, and those apples in that cabbage, they were the best variety for that. When already pickled, those apples had a sort of gas in them, very refreshing, like soda water, and flavored. People came and bought it. There was a whole barrel of the stuff, I remember once the barrel was so large they couldn’t take it out of the cellar and people went down there and [bought] as much as they wanted. Those were the sort of things we lived on, but the money from that was just pennies, really.

My mother was religious, but already adapted to the modern times, because otherwise it would have been hard to survive. She lit the candles on Friday night, wore a wig on a Saturday, but not everyday, so she wore a kerchief, because you weren’t allowed to show your hair. I know she went to synagogue, but only for the high holidays, that was obviously a religious dictate, there was a separate space for women, a separate one for men. I see the synagogue in my mind’s eye, but I don’t remember the address 2. I think I never visited the place, you didn’t take children there, I guess, and later I was a communist, so it would have even been a dishonor to go to a synagogue – we were atheists.

My father’s name was Salomon. I know nothing about him to this day, I didn’t know him at all. I know nothing about his family either. I know only that once [my mother’s] brother came, whether from England or from Zawiercie, to attend to the formalities associated with [my parents’] divorce. But I was a kid, no one cared about me, asked or told me anything.

There were two of us, the kids. My brother was a year and half younger than me. His name was Mojzesz, a Biblical name, and I was Biblical too, my name was Rachela. There was nothing to play. He was in the cheder, he went there every day, but he wore no payes. I don’t know where he went later, certainly some elementary school. During the summer holidays we did nothing, and what could we do, no one organized any kind of shows or activities for young people – there was nothing of the sort! There were no summer camps. Who ever spoke of a summer camp? It was good if we had enough to eat at home.

Then [my brother] went to work, he was a bag maker, he went to Bielsko-Biala [a town ca. 60 km south of Katowice]. He worked there for a German Jew who had been deported before the war back to Poland 3, he was a bag maker, had a store, had some money, set up a shop, and gave [my brother] a job there. The two of them regularly went to France to buy new things, bags, suitcases, tools.

We lived in Rzeszow at 5 Lwowska Street. It was a tenement house, but in the back. The owner was a Jew, and the janitor a Pole. The apartment had one room, a large one, so we divided it up in half: two beds. My brother had his own, because he had to sleep separately, and I slept either with my mother or my grandmother. And that was it: a kitchen stove, a table. There was no bathroom, no one had a bathroom, typically there was even no running water, but as far as we were concerned, I remember my mother had a deal with the next-house neighbors who had a well, and if you wanted to use the well, you had to pay, but I think my mother didn’t pay, simply because there were two kids, and the grandma, for her to provide for, so [the neighbors] didn’t charge her.

There was a workshop in the yard, the employees were Poles. A scrap dealer, the owner was a Jew. I don’t know what they did in that workshop, I wasn’t interested. Lwowska wasn’t solely a Jewish street, it ran down to Wislok, the river. Opposite [our house] stood a Polish elementary school, a single-story building.

The pre-war Rzeszow was a small town, very many people were jobless, there was a lot of poverty. Life was hard, poor, simply. I remember one [man] who had a store, on Panska Street, I think it was, selling bathtubs, water closets, obviously for those building or renovating their house. So there were people who could afford that.

There were stalls, stores, tiny ones, I remember a little store that sold a bit of everything, and next door there was a beautiful Christian store, the wooden floors were greased, whether with wood tar or some brown polish, so the peasants, when they came to do their shopping, with those cloth bundles on their backs, instead of going [to the Christian store], they preferred to go to the Jewish one, lest they spoil the floor [in the elegant one]. My mother sent me to the Jewish store to buy things on credit, whatever we needed on an everyday basis, whether flour or sugar, I paid nothing, only my mother would come after some time and pay the bill.

We spoke Yiddish at home. But I speak it no longer. Have no one to speak it to, forgotten. I understand it when spoken to me, but I can’t speak or read it. We spent the holidays at home, because we had no other family. My mother observed all the holiday rituals, today it makes me laugh, the division between the milk and meat dishes, the whole thing. The kitchen was absolutely kosher! It couldn’t be otherwise! They would have cursed [my mother and grandmother] if they had done that, but they were used to that, everyone did that so they observed it too.

For Easter [Pesach], you had to change all the dishes. And we kept the holiday dishes, unused, separately in a chest, and if someone didn’t, they had to scald the everyday ones, and then you could use them for the holidays. They lived the Jewish way, simple as that! But being strictly religious – no, that wasn’t the case. And especially when I was already able to tell, after I had been released from prison, I remember a situation once, you weren’t allowed to touch money on Saturday, and my mother once noticed me touching it, and she said nothing. That meant she had already adapted herself. She preferred to pretend she had seen nothing rather than reproach me.

I remember the peasant strikes, I could have been 9 or 10 at the time, then the funeral of Orbach [a less known communist activist in the 1930s], a Jewish funeral, and the communists pulling the covering off [from the coffin], people carried the coffin on their backs, and covering it with a red cloth instead. I remember a massive crowd, because the way to the Jewish cemetery was down our street, Lwowska, and people [lost] a lot of money, they were hiding in the gateways, I don’t know whether it was from the police or for some other reason, and I went picking up that money, those pennies. Orbach was a communist, they killed him in prison, punched his lungs. I knew his younger brother. It was the time when Pilsudski 4 set up the camp at Bereza Kartuska 5 and there, in Bereza, Orbach’s younger brother caught tuberculosis, I don’t know how, whether they beat him or whatever happened there, whether it was the food, enough that he had developed the tuberculosis and was released. I remember money was being raised among young people to pay for a sanatorium for him in Krynica or Zakopane.

I completed seven grades in a girls’ school, a mixed one [for both Jews and Christians]. We played all together, there was no problem. There was a religion teacher, a Jewess, religion was taught in Yiddish. There were [also] schools for boys, nearby, on the same street, I don’t know how it was there, my brother went there. Upon completing elementary school I wanted to go to a business high school, but that cost something 45 zlotys, my mother told me, ‘Write your uncle in England, he’ll send you the money,’ and that ended the story, he was supporting us anyway.

I went to work, for three years, to learn a trade. The people that gave me the job were Jews, and they were also communist sympathizers. There was some favoritism involved. I worked in a private tailor-making shop, we sewed dresses, blouses. I worked there as an apprentice. And other girls worked there [too] simply for nothing. Why for nothing? Because they wanted to go to Palestine, to Israel, and they needed a profession. They usually didn’t speak Hebrew. Young people generally didn’t know the language, few did. The religious Jews learned Hebrew, I don’t know whether they knew what the prayers they recited meant, whether they understood the words – this is something they know, but young people weren’t religious, like they aren’t these days.

I joined the party 6 because the economic situation, the living conditions in a way segregated us, made us part of a certain sphere, even though in the party – I was in the youth organization – there were also students from well-off families, cultural, educated, up-to-scratch people. (I didn’t think about joining the Jewish party). The Bund 7 had similar principles but a different goal. We worked with the Poles and the Jews, both were represented in the party. I remember no anti-Semitic behavior; there was nothing of the sort between young people. We were all equal, none of us had anything.

The meetings were all hush-hush, each time in a different place, at somebody’s home. Above all, we studied. We couldn’t have books because we might get caught, but there were educated people who knew how to pass knowledge on to us. [Everyone had their responsibilities] and mine area of responsibility were leaflets for the military. I don’t know where they printed the stuff – you weren’t allowed to know, it was top secret. Those were leaflets they distributed among soldiers. They spoke the truth – I don’t remember precisely what they said, it’s too many years, but they spoke the truth about the situation in the country, about poverty, indigence. My job was to deliver [those prints] to the military barracks. I faced a very harsh prison sentence if I got caught. My military contact, his name was Rajber, is dead now. They organized 1st May demonstrations [May Day, a holiday established by the Second International, celebrated annually with mass rallies, demonstrations, and marches], but on a very low key, and I don’t remember how it looked like. I remember pasting up posters on the wall, whether for 1st May or something else.

When I was 17, they arrested 36 people from the past. This could have been 1934 or 1935. Somebody betrayed us. I don’t remember who it was. I met my husband during the trial; he got two and a half years and served it. I also served time, but they released me after a year because I was the youngest.

We did time in Rzeszow, then they moved us to Tarnow [a town ca. 75 km west of Rzeszow], it was the time of the peasant strikes. I remember looking out of the window and seeing how they drove their wagons, with the torches, in the night. I was in a cell with other women. They treated us better or worse. They didn’t really beat us, but the boys they did. There, in front of our windows, was a boulevard. People sat there. And we shouted, when the guards started beating the boys, for them to stop. So that the people knew how things were.

They released me before Easter, and after the holidays the trial began. I remember [one of the defendants] was sick in his lungs, had tuberculosis, and someone from his family gave me a ham sandwich for him. Two slices of bread with a lot of ham in between, and I brought it to the courtroom and gave it to him.

After the trial I spent a couple of days in Zawiercie, because my mother sent me there to stay with the brother [of hers], to isolate me. But there was no work there so I packed my things and left for Cracow. I remember I paid 8 zlotys for a room I shared with another [girl]. I don’t remember where I knew her from but she was a communist too. In Cracow, I lived in various places. Above all, you had to pay. Not much, but the places weren’t special either. I remember I once shared a room with a girl who worked in a creamery below and I couldn’t breathe because of the lactic acid, and I found out it was her who had soaked through with it. The owner was a religious man who liked to peep at girls washing themselves. His wife knew about it and stood by the sink to cover us. He must have been after a stroke – he had a limp in one leg and a stiff arm.

I was an illegal, unregistered resident in Cracow. There was an organization there [Patronat, founded 1908], run by Sempolowska, I guess, [Stefania Sempolowska, 1870-1944, teacher, activist, involved in organizing aid for political prisoners, harassed by the authorities] that helped political prisoners, distributed foreign aid, from France, things that people needed. I received a pair of shoes, light-colored ones, very nice, oxfords.

I spent perhaps two years in Cracow. When there was work, I worked. I once worked for a tailor that made vests and my job was making the buttonholes, and to this day I can make a very nice buttonhole. The better I performed, the more money I got, but those were only temporary jobs. I wrote to my mother, sent her 10 zlotys from time to time. My brother also kept in touch with her like that [sending her money].

Then my husband came and we moved in together [Mr. and Mrs. Unger got married during the war, around 1941], there was a bridge beyond the Planty park, and beyond the bridge was Grzegorzewska Street, and there we lived at no. 8. The apartment had three rooms, and the owner, an obviously impoverished Jew, sold shoes, had a store somewhere, the store eventually move to the apartment, and he sold there, and one room he rented to us. We paid for that room, but then the war broke out and we left the place. I took the pillowcase, stuffed whatever fit inside, the basic things, and off we went. You thought it was just for a moment, that the war would not last long.

My husband, Oskar Unger, comes from a village near Rzeszow called Lubenia [15 km south of Rzeszow]. He was born in 1912, I guess, in peasant Jewish family, there were thirteen children, that’s the way it was those days; Jews didn’t do abortions. I knew my husband’s parents, the father was very religious, carried a beard, but that’s not what I mean but how he lived. They lived in the countryside, and throughout the countryside wandered people, religious ones too. I don’t know whether it was in the name of God or whatever. But if someone came, you had to give him food, water, whatever, and give him a place to sleep for the night. [My husband’s father] had a special little room for that and he never told the pilgrim to go away but slept him there. He even gave him food to eat, those were the customs, different than today.

They had two acres of land, one cow, and thirteen children, one looked after the other, and of all that the only ones to survive were my husband and an orphan boy [my husband’s] father had adopted, his name was Alman Intrater. [My husband] completed only four grades, that’s all there was in the countryside. [They were poor, my husband told me] how he walked on foot from the village to the city, he had a pair of shoes his father had bought him, so he carried them on his back and only upon reaching the outskirts did he wash his legs, put on the foot wraps, put on the shoes, and went to the city. And the same thing on his way back. He didn’t want to wear the shoes his father had been promising him for several years and finally bought him.

We fled, some people went to the station, to the trains, while we went on foot, and many people walked with us, back from Silesia, I guess, some teachers, we walked along the Vistula bank, and there was a house, and besides the house lay our Polish soldiers who had been mobilized to fight but had received no order and didn’t know where to go, what to do, and they lay in a row because they were exhausted 8.

And so, walking along the Vistula, we reached Rzeszow, and in Rzeszow I moved in with my mother. And on our way, a barber went with us, a Ukrainian, and he tells [the men], ‘I know the way, let’s keep going.’ [And my husband went with them]. On the way one of those boys decided to make a detour to Mielec, I think it was [a town, 60 km north-west of Rzeszow], he told them, ‘You go, I’ll catch up with you, I’ll only drop by, I have relatives there.’ And when he caught up with them later, he told them his neighbors had chased him away. [They told him] ‘Look where your people are.’ There was a hole dug out by the road, covered with lime, blood was soaking through, the earth was moving, and he ran away. And they went as far as Lwow. And from Lwow [my husband] sent me a letter to come as soon as possible with his brother and his brother’s fiancée, and we set off all three, but this time we hired a horse wagon to get us to the Bug.

And I remember that we happened upon some German troops marching down the road, and [my husband’s] brother was scared and hid in some house. We were also scared that they would take our horses away, but they didn’t, just marched past us, so he went out of that house and we kept riding up to the place where we wanted to cross to the other side, it was the river Bug, but how to cross it? We had some money on us; especially my husband’s brother had some. We went into a house, a Ukrainian man lived there; he must have spoken German because otherwise we wouldn’t have been able to communicate. There was a manor there, and in the manor stood the NKVD 9, and there were German troops. The others were afraid to get in. It must have been my young age that I was bolder than then others, I went in and first of all I told the Ukrainian that we would pay him if he got us through. I went to the NKVD,  a tall, handsome German came out, with that bird on his hat, and says to us, ‘here, on this side, are the Germans, there, opposite, are the Russians, with all the equipment, if the Germans see you, they’ll start shooting.’ [After 28th September 1939, the territories immediately west of the Bug River found themselves under joint German-Soviet occupation. Soviet troops later left the area as a result of the so called second Ribbentrop-Molotov pact, in return for transferring Lithuania to the Soviet sphere of interest.]

The German and the Ukrainian went with us to the river bank, to a ford, we paid the Ukrainian 15 zlotys, and when we were crossing the river, I lost my fountain pen and the rest of the money that I had hidden. We waded in, and there were slippery stones. Water up to here, and I cannot swim to this day. Whether the others could, I don’t know, but we pushed ahead. All wet I eventually reached the other side, we climbed up that high bank on all fours, like apes, we stood there, and no one comes to us, no one asks us anything, nothing, so well, if there’s no one, then off we go.

We went to a peasant; he gave us a place to sleep. They told us to get inside, they were Jews, and it was Friday night or Saturday, some kind of a holiday, they fed us, gave us a bed, we took a rest, but we wanted to get at least to Przemysl [a town 90 km east of Rzeszow], we knew there were friends there, because people had already been fleeing the German-occupied territories, so they told us where the town council was, to go there.

I went there, the place was swarming with young people, and I presented the facts, how things were, in fact, my looks told everything! Half-withered, and they ask, ‘what name can you give us to prove that you are indeed with the communist youth.’ I remembered there was a liaison named Karol, so I say ‘Karol,’ ‘Well, he’s here with us!’ and that saved me, saved us all, they gave us a bus to go to Przemysl, and from there, by a train, to Lwow. It was late autumn 1939. We spent about a year in Lwow.

My mother and grandmother stayed in Rzeszow. Grandma was an old lady, how to take her on such a voyage? And my mother stayed, because otherwise she would have surely gone with us. In fact, did we know at all where we were going?! In Lwow I was joined by my brother [Mojzesz]. [He came from Bielsko Biala] because when the war broke out, the Germans announced that all young Jews, aged so and so, should report and told them to pack because they would go east to work there. And he packed everything he had into a suitcase and went east, in a normal car, not a freight one. In the meantime they were being beaten badly, he lost three teeth, and it was not the Germans who were beating them but Poles, civilians. I imagine they were young people, and they probably made a fuss because they didn’t know where they were going.

After they passed the border, they saw people working in the fields, in a forest; they guessed they were going to work. The train stopped, they got off, the Germans told them to pay 4 zlotys per piece of luggage, and peasants waited with wagons to take those suitcases. Then they lined them up in a row and the Germans started shooting, and when they started shooting, [my brother] ran away. And suddenly he found himself in one shoe on the Russian side, with nothing on himself, naked. Peasants allowed him to go into a stable, lie down. ‘After I woke up,’ he told me, ‘I got a second shoe, an odd one, and something to put on myself, some white shawl.’ He knew I was in Lwow; he wanted to get to Lwow. Only I don’t remember how he eventually found me.

[In Lwow] we lived in a former prison, the party found us a job and the place to stay. Me and two other friends got a job at the Aida factory: tubes, filters, and paper [a cigarette factory]. Every week we received an allowance of tubes, the kind of empty cigarettes, and there was a machine for stuffing them with tobacco. I didn’t need those tubes because we didn’t smoke, but I gave it to my brother who sold the stuff on the market. In fact, he had no job, so that was a kind of support. And the man he had worked for in Bielsko found himself in Lwow too and paid [my brother] five zlotys a week as a means of support, for nothing. He obviously had money.

Then we rented a room. The landlord [gave us] a single spring bed, but there was no mattress so we slept on the bare springs. The landlord lived in the same house, in a different part of it, and he knew we slept like that. He is surely dead by now, but if he’s alive, perhaps it pricks his conscience that he was so mean to us. Then my husband got sick, he had stomach ulcers, and people at my work helped secure a place for him in a sanatorium on Kurkowa Street, in Lwow, and he spent like two weeks there, but he was still sick, an ulcer doesn’t go away easily.

When he got back home, two uniformed men came and told us to pack our things. And what did we have? Nothing! A moment and we left, they took us to a freight car, didn’t tell us why. Did they know themselves? They didn’t – they had their orders, and that’s it. And so they took us to Kazakhstan, to Semipalatynsk [city in eastern Kazakhstan, 80 km from today’s border with Russia], we had no money, no clothes, we were hungry, like dogs, or worse. My husband had 100 rubles in his trouser pocket.

We had a friend in Semipalatynsk, a man we knew from Rzeszow, a communist too. His name was Motek, and we needed to find a place to stay, an apartment. He found one for us, we had to pay 20 rubles, and [my husband] must have obviously been robbed of the hundred. We were left penniless. [My husband] went to the other Poles to ask for a job, for something to do. They reacted in an ugly way, laughed at him, because they earned their living there by stealing. But he met three Czech guys somewhere who worked with horses, and they told him to come, that they would give him oats, and he came and had his pockets full of oats and we ate it.

The three Czechs who gave him the oats also fixed him a small job with a Kazakh man. They said [the Kazakh] would give him flour. [My husband] went to the man with some crewel and fixed his ‘shuba.’ A ‘shuba’ was a kind of sheepskin, [my husband] sat there, there was no proper table, only a low round one, you don’t sit on it; it’s for eating in a squatting position. Those Kazakhs had all gone to work and there came the Kazakh’s old wife, she was obviously preparing a dinner, and she had a knife, and the ram, smoked or raw, hung there, and she [was cutting it]. And [my husband] was afraid of the knife. And he ate his fill there. [The Kazakh] gave him a whole lot of flour, and I made my first potato dumplings then.

Of all of us, it was the hardest for our daughter Frania, who was born there in August [1941]. Shortly before that we got married; we went to an office to sign a document, there was no ceremony of any sort. We had to register officially, arrange the formalities. Frania went through nine pneumonias in a row. The Russians told me there was an establishment where I’d get food for her, and indeed, I regularly got a half-liter pot of some nourishment mixture, she was an infant, she couldn’t eat properly, so it was liquid, not pure milk but a pulp of some sort. And I had to leave her [with a babysitter] because we had no place of our own yet, and of all of us from that train had been billeted all together, and then I had to go to work, because that was the only way. In fact, we were young, you had to work; we had no means of support whatsoever.

And it was like that, when I worked, I received 600 grams of bread a day, and my daughter, my baby, whether it actually ate the bread or not, received 300 grams. And I gave that 300 grams to [the babysitter] in return for changing her clothes, feeding her the food I was receiving for [my daughter], and so on. Whether she fed her or not, I don’t know, but when I came, the [baby] would lay all buttoned up, red in the face, scorched, [the babysitter] didn’t change her, the baby just lay there, I can imagine how she cried, because it burns. [Then] I arranged for her to be admitted to a day care center and the Russian woman there told me, ‘For the burned skin, use “fasting butter”,’ this is oil. I applied the oil for the whole night, and it helped. How I managed to secure the oil, I don’t remember.

[Then I worked] in a tailor’s shop and everyday I carried the baby to the day care center. I’d wrap her in a cotton blanket using my husband’s belt, and when she heard me enter, heard me open the door, she’d start squealing – a little baby! She was just several months old. When I came to pick her up, it was winter time, they had no heating there, her hands were red, swollen, her legs chilblained, completely swollen, they sat at a round table, there were chairs to match, and how I brought her, so she lay there, in the same clothes, unchanged, nothing!

Then I started taking her with me to work, it was nearby, I’d put her on a table, unwrap, those hands were so swollen, cold, and you had to back home on foot, and there was heavy snow there, the snow banks were taller than a man’s height, you could only go where a path had been worn. Today I know it was a nice winter because there was no wind, if there was any, the snow banks stopped it. I had shoes back from Lwow, leather soles and canvas uppers, the three-fourths, laced-up kind of ones; they were all wet by the time I got back home. And at home there was no bed, no heating, nothing, no stove, we slept on the floor and covered ourselves with what we had brought with us. That’s how it was.

Meanwhile, my husband had been enlisted for the ‘trudarmya’ 10, the work battalions, to work with the horses. They slept on bunk beds, and there were lice all over the place. He got stomach ulcers there, and instead of feeding him the proper food, they simply fed him with what they had. In any case, my husband had a very strong will, none of my children were as strong-willed as he was, and he decided he’d go to town, to an official there in charge of labor. And he went there, on foot, and told the man about the conditions he worked in, about what they fed him, and showed him the medical certificate. The official picked up the phone and called the place where [my husband] worked. ‘If you can’t feed the man properly, then better send him home!’ he told them. And they released him. One day I look out of the window, and I see him marching with a bundle on his back. That way he got back. It could have been 1942, 1943.

Then my husband was hospitalized, and after he had been released, they enlisted him again, didn’t leave him in peace. Why did they enlist him? Because they were giving everyone Russian passports 11 and my husband didn’t want one, he insisted he wasn’t a Russian and wanted to live in Poland once the war ended. And those people that refused to become Russian nationals they often jailed, and him they enlisted [again], to work in a tailor’s shop, a military one. I cannot recall the name of the place. And it was good there for him, the manager told him there were unhappy people everywhere, because it was war, but in that place they were patriots. The young people would give their lives for Stalin, and for a ‘stakan’ – a stakan is a glass of vodka – and for something else, he mentioned three things, I don’t remember.

[Even in Lwow] my brother wanted to go back to Rzeszow. But he had no choice, had no work, and couldn’t go with us because they didn’t take him. They deported very many people, I don’t know what those people thought, generally people were afraid, and he fled somewhere to Bessarabia and wrote us a letter he had been enlisted [I don’t know to which army], and that we’d never see each other again, that was the last we heard from him. Perhaps he felt [he’d never return], that’s how it is when you’re going to the front. And that was it, we never heard from him again.

During the war me and my mother wrote each other, she begged me for some coffee, she obviously thought we had access to it here, so I sent her some, but it was chicory coffee, the ordinary one, and it was still very hard to get. I don’t know whether my mother was in the ghetto, or whatever happened to her, I only know what they told me after the war, that it could have august when they took them away, and my grandmother was shot on the street by the Germans, because she couldn’t walk. My mother wrote me that. That was 1943 or 1942 [Editor’s note: it was 1942]. My mother was later taken away, but I know nothing.

The war ended, and the Poles organized the repatriation, Wasilewska 12 arranged for those people to go back to Poland. And we went back. We were members of the Union of Polish Patriots 13. We arrived in Poland on 1st June 1946. We rode for two months on that train. We stayed in Szczecin!

My husband wanted to visit the place where he came from, and in 1946 he went to Rzeszow, we had a friend there, one Tomek Wisniewski, a communist from before the war, my [husband’s] friend from the same village. [My husband] went to him, and he tells him, ‘If you go there by yourself, you won’t come back! I’ll go with you.’ The realities were such that if a Jew had come back, he obviously had something to come back for, some property, and he’d get killed 14. And that guy [Wisniewski] went with him. My husband wanted to see the place, he was born there, went to school there, had his friends there. And he told me he couldn’t even recognize the place, he said, ‘The beaten tracks, the houses, here’s the house, with a thatched roof, and opposite a brick one.’ [No one survived of my husband’s family, only the adopted brother], Alman Intrater. My husband secured an official paper from a court, somewhere near Przemysl, confirming all those people were dead.

[Alman Intrater] went through all the camps here in Poland, and he was saved from a camp by some German nuns, he was already very weak, someone they called a ‘moslem’ [in the camp terminology, a ‘moslem’ was a prisoner on the verge of death, already so starved that he had virtually lost his will to survive], he could no longer eat anything, whatever he ate, passed through him in no time, so that was a pre-terminal stage, and then the war ended, and they took him to Sweden. They took him there because a Gestapo man had destroyed his eye with a whip, and they wanted to save his other eye, took him to a hospital, it didn’t work, he went blind. He told me later he would have died too because very many of those taken to Sweden pitched into food and died. You weren’t supposed to eat, and him they administered some medicinal charcoal in that hospital and he survived on that.

He had to be a very strong man, he was some kind of a military man in Poland before the war, but what kind, I don’t know. My husband visited him after the war, and saw him, but the other man couldn’t see him [because he was blind]. He married a Polish woman, lived with her in Sweden. And it turns out he died of a stroke, I don’t remember when. He survived everything else, but that – he didn’t.

My husband had a job with the WPHO, a shoe-distribution enterprise that exists to this day. And I didn’t work. I had two children! In 1948 I gave birth to a son named Leon. He completed a musical school and is a pianist, and my daughter completed a business college.

[My children] went to the Public School no. 5, the communists’ children all went there. There was a period when religion started to be taught at schools [until 1961, religion classes were held at public schools], it was under Gomulka 15, I guess, and all the kids enrolled, communist or no communist, but [Leon] didn’t. The priest came, told him to stay, said God would bless him if he did, stroked his head, and [Leon] says there is no God at all. The priest got angry, grabbed him, opened the door and hurled him so the poor Leon landed under the opposite corridor wall, all bruised. But that wasn’t all, because after classes, in front of the school, the kids attacked Leon and started beating him. There’s a police station opposite and one of the policemen came up and he couldn’t tear the boy off because he sat on my son’s face and didn’t want to let go. When Leon came home, I called my neighbor, a doctor, and she told me to put him into bed and give him nothing to eat except cottage cheese. He got jaundice then.

My children knew from the very beginning [about their Jewish roots]. My son left Poland during the martial law 16 and went to America because he couldn’t get a job [here] because he was a Jew. And today he understands a lot because he lived among Jews in America. And they wanted to give him a job, only the rabbi told him to get circumcised. And he didn’t want to. Today he lives in Kiel [Germany] and remains a man at the crossroads, while my daughter wants to have nothing to do with all that; she’s married to a Pole.

My son didn’t want to get married, he had an ambition to have a high living standard, and today he’s old. My daughter has a daughter, Ania. She divorced her first husband and has married again. Ania’s father was called I., a Pole. I don’t know who he was or where he works – it’s been some years. Ania is 37. She worked as an English teacher in school, earned poorly, and eventually she made some arrangements and went to Sweden to work. She’s already been a year there, we’ll see! She had a husband, his name was K., but they got divorced, she has no children and cannot have any.

Me and my husband were party members uninterruptedly: before the war, during it, and afterwards. We were moved by 1968 17 like everyone else. Only we viewed it from a different angle: for us, those were mistakes committed by our own [the communists]. One generation has to sacrifice its life, its health, for things to change. We couldn’t leave [Poland] because by husband was seriously ill, he had already gone through one surgery, of the stomach, then of the gall bladder, there’s no hospital in Szczecin that he wouldn’t have been to, I had no one to go with. Me without a profession, the children, him being sick… That would have been like signing our own death sentence, as they say.

I am a member of the club [TSKZ] 18, but no activist, I just pay my fees. I couldn’t do anything even if I wanted to. In the past, I helped. Me and my husband had been in the club since the very beginning. There was a time when everyone had gone away and it looked like the club might be closed down. My husband had a talent, the talent of a social activist, and he organized everything, found a president and a caretaker. He died in 1993, but everybody still remembers him. We had never been to Israel, had no money. We have never been abroad, in fact.

I’m old today, 88, have trouble walking. But I want to live, don’t want to pass away yet. What else can I tell you? Everyone, if they have lived to the age of 88, have stories to tell, but is it important? It’s just life!

Glossary

Életrajz

Pudler Jánosné Újlipótváros külső részén él egy 1960-as években épült társasház két és félszobás lakásában. A jól karbantartott lakás értelmiségi lakót sejtet: a falakon kortárs magyar művészek képei, a könyvespolcon magyar, angol és francia nyelvű könyvek. Ugyancsak értelmiségit sejtet kulturált beszédmódja, szókincse és gondolkodása, ezért annál nagyobb meglepetés, amikor az interjú során kiderül, hogy még érettségije sincs. Van viszont három felsőfokú nyelvvizsgája. Egy ember, akit a történelem és a családi sors elzárt attól, hogy nagyobb ívű pályát fusson be.

Az apai nagyszüleimet egyáltalán nem ismertem, nem tudok róluk semmit, még a nevüket sem. Az anyai nagyapám fuvaros volt, a nagyanyám otthon volt, de a nevüket sem tudom. Apám, Adler Mátyás (Mordeháj) Alsóapsán született 1897. május tizenhetedikén, és Dachauban halt meg 1944. július tizenegyedikén [Alsóapsa – kisközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 4000, 1910-ben 5600 túlnyomóan román, kisebb részben német és rutén lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, 1919-ben 2100 lakosa volt. 1945–1991 között a Szovjetunióhoz tartozott, 1991 óta Ukrajnához tartozik. – A szerk.]. Én ezen az Alsóapsán életemben nem voltam. Apámék sokan voltak testvérek, de egyet sem ismertem közülük. Illetve 1945 után, amikor a testvéremnél laktam a Hegedűs Gyula utca 22-ben, egyszer mentem haza, és azt hittem, hogy kővé dermedek, mert mintha az apám lett volna ott. De nem ő volt, hanem az egyik testvére, aki aztán kivándorolt, már nem emlékszem, hova, és azt sem tudom, hogy hívták. Másnap utazott tovább.

Anyukám édesapja fuvaros volt Aknaszlatinán [Aknaszlatina – nagyközség volt Máramaros vm.-ben, 1889-ben 2100, 1910-ben 2300 magyar és román lakossal (m. kir. sóbányahivatal, sóbányák). Trianon után Csehszlovákiához került, 1945–1991 között a Szovjetunióhoz tartozott, 1991 óta Ukrajnához tartozik. – A szerk.]. Az édesanyja háztartásbeli volt, és anyukám tizenhat éves volt, amikor az édesanyja meghalt [Azaz 1911 körül halt meg.]. Anyukámék tizenegyen voltak testvérek, mind Aknaszlatinán születtek. Az anyanyelvük a jiddis volt, de nagyon sok nyelven beszéltek a kárpátaljai zsidók. Tudtak magyarul, ruszinul, és tudtak románul is. És tudtak nagyon jól németül is.

A tizenegy testvérről nem sokat tudok. Volt a Cili néni, őhozzá mentünk lakni, Aknaszlatinára, amikor kiutasítottak bennünket Léváról [1938]. Nála élt a nagyapám is, aki akkor volt százegy éves. Százöt éves korában halt meg [azaz 1942 körül].

Aztán volt a Berta néni, a legfiatalabb, akikkel együtt laktunk Késmárkon. Az ő férje volt a Farkas Zoli bácsi. Nekik ugyanúgy egy fiuk és három lányuk volt, mint nálunk. Zoli bácsi a likőrgyárban dolgozott, munkás volt. Nagyon egyszerű, nagyon szegény, nagyon vallásos család volt. A gyerekek: Sanyi, Rózsi, Eta és Helén. Rájuk emlékszem, mert együtt éltünk. Sanyi lánya kiment Izraelbe, most is tartjuk a kapcsolatot. Rózsi férjhez ment, Amerikában élt, és amikor meghalt a férje, visszament Izraelbe, mert izraeli állampolgár volt. Ott halt meg. Eta és Helén nem jött vissza Auschwitzból. És a szülők sem jöttek vissza.

Anyámnak testvérei között volt még egy Dóra néni, aki Romániában lakott, volt egy, aki Sátoraljaújhelyen élt, de nem tudom, hogy hívták, volt egy Regina néni, aki Temesváron élt, és egy fiútestvére, Bjumen Hers bácsi, aki [Akna]Szlatinán élt, de nem tudom, mivel foglalkozott.

Nem, tudom, mikor és hogyan ismerkedtek össze a szüleim. Az anyukám nagyon hamar árva lett, följött Pestre, valami rafiaüzemben dolgozott, amit a bútorokhoz használnak, meg azt hiszem, szolgált is egy rövid ideig. Aztán visszament [Akna]Szlatinára, és valaki összehozta őket [lásd: házasságközvetítő, sadhen]. Két évvel idősebb is volt apámnál. Apám szabó volt.

Én is, és az összes testvérem [Akna]Szlatinán születettünk, és a család apám szabókeresetéből élt. Az első gyerek, Rózsi 1920-ban született, Dezső 1921-ben, Aranka 1923-ban. Nekik nem Adler a vezetéknevük, hanem Pollák, ugyanis a szüleimnek csak egyházi esküvőjük volt, és polgári házasságot csak az előtt kötöttek, hogy én megszülettem. Amikor én mint késői gyerek 1929-ben megszülettem, már kezdett rosszabbul menni a családnak. Apám nem tudott elég munkát szerezni ahhoz, hogy eltartsa a hattagú családot. Berta néniék (anyám testvére) akkor már Késmárkon éltek, a Magas-Tátra aljában. A férje ötlete volt, hogy mivel ez síterület, és sok a turista, talán jobb lenne, ha odamennénk lakni, mert ott apám tudna síöltönyöket varrni. Akkor Aknaszlatina is Csehszlovákiához tartozott, tehát nem volt probléma átköltözni Késmárkra. Egy éves voltam, amikor elköltöztünk. Késmárk a Szepességben volt, és abban az időben szinte százszázalékosan német ajkú. Én ott cseperedtem, és a német nyelvvel eszméltem. Otthon jiddisül beszéltünk, de mivel Késmárkra kerültünk, a német kerekedett felül. Amikor a szüleim azt akarták, hogy valamit ne értsenek a gyerekek, akkor magyarra váltottak. Én német óvodába jártam, állami óvoda volt, nem kellett érte fizetni. Az óvó nénit, tante Blankát nem szerettem, ezért utáltam a saját nevemet is. Utána elkezdtem német állami elemibe járni. Az első két elemit Késmárkon jártam ki.

Eleinte az apámnak viszonylag jobban ment, egy nagy áruházba tudott síruhákat szállítani, meg turistáknak méret után. Kialakult egy kis klientúrája. Késmárkon a Rathaus Gasse 1. számban béreltünk lakást, a főtéren. Ott volt a tanácsháza, a piac. A ház földszintes volt, és volt egy belső udvar kerttel. A kapualj egyik oldalán volt a konyha, a másik oldaláról nyílt a szoba és a szabóműhely. Fürdőszoba nem volt, budi kint az udvaron. Anyukám mosófazékban melegített vizet, és teknőben fürödtünk egy héten egyszer. Amikor anyukám a mikvébe ment, akkor engem is mindig elvitt. Nagyon szerettem vele menni.           

Telt-múlt az idő, apámnak valahogy kevesebb munkája lett, és az adó nagyon magas volt, nem tudta kifizetni. Arra emlékszem, hogy jöttek a végrehajtók, és elvitték még a kuncsaftok szövetét is. Arra is emlékszem, hogy az anyám fogott engem, elvitt a városházára, és ott sírt, hogy négy gyereke van. Szóval megint jött a nincstelenség…

Apám a végrehajtás után azt gondolta, hogy valami mást kell próbálni. Tudni kell, hogy nagyon szép hangja volt, és mindig nagyon szeretett volna kántor lenni. Valahol találkozott a zselizi rebbével, aki azt mondta neki, hogy tudná őt alkalmazni kántornak. Apámnak több se kellett, fölpakolta az egész családot, otthagytunk csapot-papot, és elköltöztünk Zselizre [Zseliz – kisközség volt Bars vm. Lévai járásában, 1910-ben 2300 magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, 1993 óta Szlovákiához tartozik. – A szerk.]. Mind a hatan. Talán egy vagy két hétig maradtunk, mert rögtön kiderült, hogy nem lesz semmi ebből a kántorságból. Mire odamentünk, azt mondta a rabbi, hogy sajnos, nem lehet. A részleteket nem tudom. Valami kis házikóban laktunk a rabbi közelében. Apám felmérte, hogy a szabóságból itt nem tudunk megélni, azt mondta, hogy tovább kell mennünk, valami városba kell költözni. (A varrógép megmaradt.) Fogott bennünket, és elmentünk Lévára.

Apám álmai sose valósultak meg, szegény apám mindig azt hitte, hogy valahol máshol jobban fog tudni keresni. Igazi vándor zsidó lélek volt, és a nyomorúság mindig utolért bennünket. A lévai lakás az udvarról nyílt, szoba-konyhás volt. Én a konyhában aludtam, aminek az ajtaja az udvarra nyílt. Télen belülről vastag jégréteg volt az alján, és apukám, aki minden reggel ment a silbe [lásd: sul], amikor kiment, előbb egy éles szerszámmal levágta a jeget. Én éjjel féltem kimenni vécére, mert a budi egy kicsit lejtett, az is tiszta jég volt, és féltem, hogy beleesek. A budit anyuka mindig olyan tisztára sikálta, hogy olyan volt, mint a gyúródeszka. A vécépapír szögre akasztott újságpapír vagy csomagolásból maradt selyempapír volt.

Léván is nagyon nehezen ment az üzlet. Aztán visszacsatolták a Felvidéket, jöttek a zsidótörvények. Léván szlovák iskola volt, engem oda írattak, de nem tudtam szlovákul, a kínok kínját álltam ki. Azért valahogy befejeztem a harmadik elemit [Ez az 1937/38-as tanév lehetett. Az első bécsi döntés és vele a Felvidék bizonyos részeinek visszacsatolása Magyarországhoz, 1938 késő őszén volt. Ekkortól viszont – mint a következőkben látható –, magyar nyelvű iskolába járt. – A szerk.]. Elkezdtem a negyediket, amikor 1938 őszén bejöttek a magyarok, és akkor magyar iskola lett. Akkor még nem tudtam magyarul se. De alig telt el egy kis idő, az apukámat behívták a rendőrségre, és megállapították, hogy nem vagyunk odavaló illetőségűek. Apám kiüzent, hogy csomagoljunk, mert el kell hagynunk Lévát. Másnap kijött, akkor már minden ládákba volt csomagolva, de azt mondták, hogy csak kézi csomagot vihetünk, úgyhogy majdnem semmivel kellett utaznunk Aknaszlatinára, ahol születtem. Aknaszlatinát akkor még nem csatolták vissza. Mindenünket ott kellett hagyni, még a varrógépet sem tudtuk vinni. Az volt a szerencsénk, hogy Cili néni, akinél a nagyapám is volt, befogadott bennünket. A férjét Keszler Béninek hívták, viszonylag jómódban éltek, mert volt egy bicikli- és biciklialkatrész kereskedésük, egy benzinkútjuk, és a nagynénémnek voltak tehenei. A házuk végében volt egy szoba-konyhás lakás, oda helyeztek el minket. Az apám varrogatott, mert azért varrógép minden házban volt. A baj csak az volt, hogy mire mi odaértünk, már Aknaszlatina sem volt Csehszlovákia. Ezt nagyon kevesen tudják: ezt a részt Hitlertől megkapták a fasiszta ukránok, a vlaszovisták úgy, hogy autonómiát kaptak. És rettenetesen soviniszták voltak, minden más nyelvet betiltottak, az összes cégtáblát sárga-kékre kellett festeni, és cirill betűkkel felírni, és az iskolában is ukrán nyelven folyt a tanítás [A történtekről lásd a „Kárpátalja” szócikket. Vlaszovnak a történtek során nem volt szerepe, Pudler Jánosné föltehetően Volosinnal téveszti össze, az autonómiáról való elkésett döntést a csehszlovák kormány hozta stb. – A szerk.]. Képzelje el! Elkezdtem a negyedik elemit szlovákul, folytattam magyarul, és év közepén bekerültem egy ukrán iskolába. Nem ismertem a cirill betűket. A kezembe nyomtak egy nyomtatott és egy írott ábécét, és egyik napról a másikra meg kellett tanulnom írni-olvasni. Én erre képes voltam, de egy szót nem értettem. Mint a papagáj. Közben körülöttem majdnem mindenki magyarul beszélt, és a gyerekektől megtanultam elég jól magyarul. 1939 májusában jöttek be a magyarok Aknaszlatinára, amikor Erdély egy részét is visszafoglalták [Erdély északi részét majd 1940-ben, a második bécsi döntéssel csatolták vissza Magyarországhoz, Kárpátalja 1938-ban még vissza nem csatolt részeit pedig 1939 márciusában foglalta el a magyar királyi honvédség. – A szerk.]. Nagy harcok voltak a Kárpátokban, a magyar hadsereg megküzdött ezekkel az ukránokkal. Emlékszem, a házunk előtt volt a díszkapu, és rettenetesen boldogok voltak, hogy jönnek a magyarok. Ez azt jelentette, hogy mégis csak magyarok lettünk, és visszamehetünk Lévára.

Visszamentünk Lévára. A ládák, amiket nem vihettünk magunkkal, megvoltak, nem lopta el senki. Visszamentünk a régi lakásba, kipakoltunk. Végül magyar zsidó iskolában fejeztem be a negyedik elemit. Olyan jó eredménnyel, hogy kaptam tíz pengő jutalmat. Akkor az annyi pénz volt, hogy az anyukám egy matrózruhát vett belőle meg egy Mirjam imakönyvet. Attól kezdve magyarul tanultam tovább.

Megmondom őszintén, a zsidó iskolában nem éreztem jól magam, mert oda jártak a gazdag zsidó gyerekek is, akik bizony kicsúfoltak, hogy nekem nem volt olyan szép ruhám. Arra is emlékszem, hogy egyszer összegyűjtötték a használt ruhákat, behozták az iskolába, és azt mondták, hogy válogassunk belőle. Voltunk egypáran szegények. Nagyon sok minden volt ott, amit szívesen elfogadtam volna, de nagyon büszke voltam, és azt mondtam, hogy nekem nem kell semmi. És akkor a zsidó tanító bácsi gúnyosan azt mondta: „Nahát, a szegény Adlernek a lánya ilyen nagyon büszke, hogy nem kell neki ezekből a jó ruhákból.” Mert gazdagabbak nem lettünk, apám elég sokat kínlódott. Egy rövid ideig be is hívták munkaszolgálatra, de aztán mint túlkorost hazaengedték. 1941-ben vagy 1942-ben behívták a bátyámat is munkaszolgálatra. A zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] értelmében elvették az apám iparigazolványát, és akkor már csak feketén dolgozhatott. Minden reggel ment a templomba, és úgy könyörgött, hogy valami javítanivalót adjanak. Emlékszem, hogy anyám reggel fölkelt, és sírt, mert nem tudta, miből fog valamit összetákolni nekünk. Én meg egy tanulni vágyó gyerek voltam, és az volt a vágyam, hogy középiskolába menjek. Erről szó sem lehetett, mert akkor már be volt vezetve a numerus clausus a középiskolába, úgyhogy zsidó tandíjmentes nem is lehetett [„1939 őszétől kezdve … miniszteri rendelettel bevezették az osztályonkénti 6 százalékos kvótarendszert az újonnan beiratkozó zsidó tanulókra vonatkozólag. Ettől függetlenül is, s ezt megelőzőleg a keresztény egyházak (különösen a többségi katolikus egyház) felügyelete alatt működő középiskolák kapui fokozatosan bezárultak a zsidó jelentkezők elől” (Karády Viktor: Felekezetsajátos középiskolázási esélyek és a zsidó túliskolázás mérlege, in Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek /1867–1945/, Replika Kör, Budapest, 2000, 234. oldal). – A szerk.]. Elvégeztem az ötödik elemit is a zsidó iskolában, és azt gondoltam, hogyha gimnáziumba nem is mehetek, de legalább polgáriba [lásd: polgári iskola]. Azt mondtam az anyámnak, hogy nem fogok nektek egy filléretekbe sem kerülni, mert én azt a pénzt, ami a tandíjra és a használt könyvekre kell, nyáron meg fogom keresni. Így aztán nagy nehezen beleegyezett, és különbözeti vizsgával mindjárt a másodikba mentem az állami polgáriban. Az osztályomban ketten voltunk zsidók. A pénzt úgy kerestem, hogy nyáron zsidó gyerekekre vigyáztam. Olyanokra, akiket nyáron nem vittek el nyaralni, vagy akiket éppen Lévára hoztak nyaralni. A gyerekeket Ari nővérem révén szedtem össze, aki akkor már a zsidó óvodában dolgozott délelőtt, és délután elment ilyen jómódú családokhoz gyereklánynak. Ő ajánlott be engem. Arra már nem emlékszem, hogy mennyit fizettek, de nagyon keveset. Mindig szomorú voltam, mert a gyerekeknek nagyon finom uzsonnát adtak, nekem pedig egy lekváros kenyeret. Ezek a jómódú zsidók annyira lenézték a szegény gyerekeket. Ebédet nem kaptam, mert ez inkább délutáni elfoglaltság volt. De megkerestem a használt könyvekre valót, úgy, hogy a zsidó osztálytársammal közös használt könyvünk volt. A tandíj nem volt sok, mert jó tanuló voltam.

Negyedik polgáriba jártam, amikor 1944. március tizenkilencedikén bejöttek a németek [lásd: Magyarország német megszállása]. Sose fogom elfelejteni. Vasárnap volt, a korzón sétáltunk, amikor egyszer csak elözönlötték a német katonák. Nagyon hamar be kellett fejeznünk a tanévet, már április elején. Ugyanis az iskolánk egy szép modern épületben volt az állomás mellett, amit a németek lefoglaltak maguknak, kaszárnyát csináltak belőle. Úgyhogy mi aznap ballagtunk a negyedik polgáriból, amikor az első nap volt, hogy a sárga csillagot föl kellett tenni [lásd: sárga csillag Magyarországon]. Nekem ez egy borzasztó emlék volt, mert ketten voltunk zsidó lányok, és a lányok liliomot kaptak a kezükbe, és a sárga csillag meg a fehér liliom… De volt egy nagyon rendes osztályfőnöknőnk, és azt mondta, hogy az ő felelősségére vegyük le, mert nem tudja elviselni, hogy nekünk ez ilyen rossz emlék maradjon. Mindnyájan kaptunk egy kis ezüstgyűrűt, és bele volt vésve, hogy öt év múlva találkozunk. Soha többet nem találkoztam az osztálytársaimmal.

Életemben az első antiszemita atrocitás a polgáriban ért a némettanárnő részéről. Egy rettenetes ronda nő volt, és mindent elkövetett, hogy rossz jegyet adjon nekem. De ha megpukkadt, akkor is a legjobb németes voltam az osztályban. Akkoriban keresztények kaptak zsidó üzleteket, és voltak olyan osztálytársnőim is, akiknek a családja ilyen zsidó üzletet kapott. A tanárnő ezt nagyon számon tartotta, és egy alkalommal nekünk, a két zsidó lánynak föl kellett állnunk, amikor gratulált annak az egyik lánynak. Sok szerencsét és boldogságot kívánt ehhez az üzlethez, és kifejezte reményét, hogy jobb életük lesz, mint addig volt a zsidók miatt. Viszont az osztálytársaim részéről semmilyen atrocitás nem ért. Volt egy nagyon helyes osztálytársnőm, aki nem volt zsidó, akivel nagyon jóban voltam, és akinek a szülei is nagyon szerettek engem. Amikor már nagyon közeledtek ezek a szörnyűségek, a szülei szóltak, hogy szívesen elbujtatnak. De hát én nem tudtam, mi vár ránk. Miért kell engem elbujtatni? Dehogy jövök. Maradok a szüleimmel. Hogy ők honnan tudták, azt nem tudom. Kocsmájuk volt, biztosan több újságot olvastak, több emberrel beszélgettek, mint mi.

Gyerekkoromban nagyon kevés játékom volt. Akkoriban voltak ezek a körülbelül tízcentis kis filléres kaucsukbabák. Gumival volt hozzáerősítve a keze és a lába. Apukámnak mindig volt maradék anyaga, és az volt a fő játékom, hogy babaruhát varrtam. Azóta utálok varrni. Viszont jártam a gazdagabb barátnőkhöz, akiknek voltak játékaik, és ott játszottam. Soha nem voltam irigy, de azért fájt a szívem. Léván a zsidó elemiben volt egy osztálytársam, Reitmann Éva. Egy gazdag zsidó család volt, termény-nagykereskedők. Óriási konyhájuk volt és sok szolgáló. Reitmann Éva kicsit ütődött lány volt, és a szülei azt mondták, hogy jó hatással vagyok rá. Ott kiélveztem magam a szép, jó játékokkal. Ő meg boldogan jött hozzánk, és mindig libazsíros kenyeret kért anyámtól, mert az sokkal jobban ízlett neki, mint a sok otthoni finomság. Nagy darab, tohonya lány volt, és nagyon ragaszkodott hozzám. Én meg türelmes voltam vele, mert így jutottam hozzá játékokhoz.

A libazsíros kenyérről jut eszembe. Az anyám mindig vett egy kis libát, és ő tömte. Előttem van, ahogy ül a földön, a lába közé veszi a liba testét, és tömi. Így volt nekünk libahús meg libazsír. Sose fogom elfelejteni, egyszer már gyönyörű kövér volt a liba, amikor szemet kapott. A bal torkára ment egy kukoricaszem, és elkezdett fuldokolni. És ugye az akkor már tréfli, nem kóser [Ugyanis a sérült kóser állat (teréfa, tréfe, „tréfli”) elfogyasztása is tilos. Lásd: étkezési törvények. – A szerk.]. Oda kellett adni a szomszédnak. Az anyám hetekig sírt, hogy azzal mennyit dogozott. Nálunk olyan strenk kóserság volt, hogy csuda. És ebből a rettenetes nagy hitből bennem sajnos nem maradt semmi.

A szüleimnek egy-két házaspár volt a baráti társasága, ugyancsak szegény zsidók. Szombatonként eljöttek, mindig volt amerikai mogyoró és egy kávé. Anyukámnak volt egy barátnője, akinek a lánya, Katz Vera nekem nagyon jó barátnőm volt. Apukája nem volt. Szegényt, a szemem láttára verték agyon Auschwitzban.

A szüleimnek nagyon kevés iskolájuk volt, könyv se nagyon volt otthon. Polgárista koromban már igyekeztem kölcsönkérni könyveket a barátnőimtől, ifjúsági könyveket. Könyvtárba nem voltam beiratkozva. Igazán olvasni már a háború után kezdtem. A családban én voltam a legiskolázottabb a négy polgárival. A bátyám megtanult az apjától varrni, és besegített, amíg el nem vitték munkaszolgálatra. Aztán a háború után leérettségizett estin. Rózsi nővérem csak hat elemit végzett, utána Késmárkon dolgozott a Hartmanék áruházában, ahova az apám is bedolgozott. Ott volt eladó egy darabig. Később Pestre ment gyereklánynak, ott ismerkedett meg a férjével. A gyereklány nem olyan volt, mint a cseléd, ő csak a gyerekre vigyázott. Az Ari nővérem az elemi után a zsidó óvodában dolgozott Léván mint segédóvónő.

A szegénység akkora volt, hogy télen kicsavartuk a villanykörtét, nehogy kísértésbe essünk, mert nagyon drága volt a villany. Petróleumlámpát gyújtottunk. Ennek ellenére ezek nagyon szép, meghitt esték voltak. Miközben tollat fosztottunk, hogy legalább a nővéremnek legyen valami kis kelengyéje, anyukám mesélt az első világháborúról, aztán jiddis dalokat énekelt. Egyikre-másikra a mai napig is emlékszem. Apukám jiddis meséket olvasott. Héberül volt írva [héber betűkkel], de jiddis nyelven. Játszani nem játszottunk, sohasem kártyáztunk, mert anyukám nagyon haragudott a kártyásokra.

Ortodoxok voltunk. Apukám minden reggel és minden délután elment a templomba. Gyönyörű volt nálunk a péntek este és a szombat is. Akármilyen szegények voltunk, az apukám péntek este elment a zsinagógába, és ha volt ott egy snorrer, akkor hazahozta vacsorára, és annak is mindig jutott hely. Akkoriban voltak ezek a snorrerek, vándorló zsidók, akik gyalog mentek Palesztina felé. Szegények voltak. Az anyám ropogós asztalt terített, volt gefilte fis [lásd: halételek]. Szombaton a pékhez vitték a sóletet [Azaz a péknél süttették meg szombat déli sóletet, de természetesen már pénteken, a szombat bejövetele előtt el kellett vinni. – A szerk.], és minden szombaton volt húsleves és sólet. Gyönyörűek voltak a széderesték. Az a nagy szabászasztal meg volt terítve, és én boldog voltam, mert a pészahi edények sokkal szebbek voltak, mint a hétköznapiak. Szóval úgy éltünk, mint egy rendes vallásos zsidó család, amelyiknek szent a vallás. Sose fogom elfelejteni: Pészah második napján gyönyörű idő volt, mentem az utcán, volt egypár fillér nálam, és fagylaltot árultak. Teljesen megfeledkezve magamról vettem egy fagyit. Nyaltam a fagyit, amikor egyszer csak belém villámlott: mit csinálok, hát én humecet eszem [Mármint hogy a fagylalttölcsér számított „humecnek”. Lásd: homecolás, Pészah. – A szerk.]. Azt hittem, hogy a föld azonnal meg fog nyílni alattam, és a nagy bűntől el fogok süllyedni. Eldobtam a fagylaltot, mint egy őrült, bementem egy mellékutcába, ahol senki nem látott, és ledugtam az ujjamat a torkomon, hogy kihányjam. Nem mondtam el otthon, ez az én nagy titkom maradt. Emlékszem, a bátyám, amikor már nagy lett, nem akart minden reggel imádkozni. Ugye föl kellett venni a táleszt és a ciceszt. Anyukám azt mondta, hogy azt nem tudom neked megparancsolni, hogy a szívedből imádkozz, de amíg itt élsz az én házamban, megparancsolom, hogy a táleszt és a ciceszt minden reggel vedd föl. Nem volt pardon, föl kellett venni. Anyukám és a lányok az ünnepeken mentek templomba. Anyukám parókát hordott, szigorúan parókás volt. A lányok már nem. Egy lányának az esküvőjét érte meg, Pesten itt voltunk Rózsi esküvőjén. Az ő férje nem volt vallásos, anyósa, apósa sem. Anyámmal nem nagyon szerették egymást. Szóval ennyire játszott szerepet a vallás a mi életünkben.

Anyukám rettenetesen tiszta volt. A konyhában fapadló volt, azt minden pénteken fölsikálta. Rongyszőnyegekkel volt letakarva, azokat is állandóan mosta. Zöld növény nem volt a lakásban. A házimunkában nemigen kellett segítenem. Anyám csinált mindent. De segítettem például az apámnak a fércet kiszedni, és ezért kaptam mindig egy kis tábla csokoládéra valót. Olyan nem volt, hogy a házimunkában valami az én reszortom lett volna. De szerettem segíteni kenyeret dagasztani. Néha segítettem egy kicsit a takarításban, de például padlót súrolnom nem kellett. A vasalásban az apám segített, mert ő nagyon szépen tudott vasalni. Anyukám mosott a teknőben. A főzésnél igyekeztem egy kicsit segíteni, mert érdekelt a főzés. A sóletkészítésnél ott voltam. Láttam, ahogy a herzlit tölti, összevarrja. Kétféle töltött herzli volt, az egyik, amelyik paprikás liszttel volt megtöltve, ez volt a kugli, a másik rizses hússal. Ez már feltét volt [Máshol „helclnek” vagy „halslinak” mondják a töltött libanyakat. – A szerk.]. Vaj sose volt nálunk a házban. Volt a Ceres margarin [Kókuszolajjal készült zsiradék. – A szerk.], volt a libazsír és olaj.           

Léván, amikor már kezdtem kamaszodni, a barátnőimmel töltöttem a szabadidőmet. Összejártunk, elmentünk a korzóra sétálni, néha, nagyon ritkán eljutottunk egy moziba. Akkor már voltak fiúk is a társaságban. Léván nem volt színházi társulat, de időnként jött, és akkor a moziban volt a színházi előadás. Oda nagyon ritkán jutottam el, nem a szüleimmel mentem, hanem a barátnőimmel. Moziban egyszer-kétszer voltam az anyukámmal, emlékszem, Chaplin filmjét láttuk. Úszni már Pesten tanultam meg, felnőttkoromban, biciklizni sose. Korcsolyázni szerettem volna, mert Rózsi nővérem nagyon sportos volt, mindent csinált, tudott korcsolyázni is. Egyszer fölcsatoltam a kurblis korcsolyáját, kimentem az udvarra, és nagyokat estem. A nővérem járt szlovák tornaegyletbe, ami nem került pénzbe, és nagyon jól tornázott. Ezenkívül járt a somérosokkal is kirándulni, mindenfelé [lásd: Hasomér Hacair Szlovákiában; Hasomér Hacair Magyarországon].

A németek bevonulása után már nagyon gyorsan történtek az események. Május elején már berendeztek Léván egy gettót a téglagyárban a Léva környéki zsidóknak. Gyalogszerrel jöttek, hűvös volt, és emlékszem, teával vártuk őket az utcán. Május közepén már a lévai zsidóknak is csináltak egy gettót a kaszárnyában. Nekünk oda kellett volna menni, de a házunkban lakott egy kisgyerekes házaspár is, és a gyerek skarlátos lett. Akkor úgy látszik, még féltek attól, hogy a tömegben ki fog törni egy skarlátjárvány, így föl voltunk mentve a gettóba menés alól. De szuronyos csendőr állt a kapunk előtt. Akkor négyen voltunk otthon, édesanyám, édesapám, Aranka és én. Rózsi Pesten volt, Dezső munkaszolgálatban. Még volt annyi lisztünk, hogy nem kellett kimenni, mert vásárolni sem engedtek ki. De ez nem tartott sokáig. Június elején, egy pénteki napon anyukám épp a barheszt sütötte, az egyik már bent volt a tűzhelyben, a másik még nyersen a tepsiben, egyszer csak őrült robajjal berohantak a házba a németek és a csendőrök, és ordítva, szitkozódva, gyorsan, gyorsan, rohadt zsidók, pakoljatok össze, be kell menni a gettóba. Csak annyit volt szabad vinni, amennyit a kezünkben el tudtunk vinni. Hajtottak, hajtottak, és szegény apám bent felejtette azt a sábesz bojtliját, azt a kis hímzett zsákot, amiben a talesze és a tvilemje [lásd: imaszíj] volt. Visszarohant, hogy a nélkül nem lehet elmenni. Utánamentek, össze-vissza rugdalták, meg is pofozták, és kihajtottak minket az utcára. Ott már várt ránk a teherautó, elvittek a laktanyában lévő gettóba. A háziasszonynak volt egy kutyája, az a szerencsétlen rohant a teherautó után, de aztán egy idő múlva már nem bírta. Az embernek az volt az érzése, hogy az volt az egyetlen élőlény, aki szánalmat érzett irántunk.

A gettóban elég rövid ideig voltunk. A földre szórt szalmán aludtunk. Anyukám segített a konyhán főzni. Egész nap, állandóan jöttek a németek és a csendőrök, ordítottak, hogy adjuk oda az eldugott pénzünket meg az ékszereket, mert megtizedelnek bennünket, ha valakinél találnak. Nekünk nem volt mit leadni, de azt a kis ezüstgyűrűt is elvették, amit a ballagáskor kaptam, és amibe bele volt vésve, hogy öt év múlva találkozunk. Az anyukámnak volt egy arany fülbevalója, és volt a jegygyűrűje. A testvéremnek is volt egy gyűrűje, azt elásták az udvaron. A testvérem a háború után a fél udvart felásta, és nem találta.

Június közepén egyszer csak sorba állítottak minket, mindenki vitte a batyuját, és mentünk ki az állomásra. Még mindig nem tudtuk, hogy mi lesz velünk. Mindenki próbált minél többet magával vinni. Elég messze volt az állomás, és az ember amúgy is el volt keseredve, nehéznek tűntek a batyuk, és itt-ott elejtettek csomagokat az emberek. Akkor kint állt a lakosság, és mohón lesték, hogy mikor lehet valamit elkapni, hogy mit lehet szerezni. Az állomáson már vártak ránk a vagonok. Én anyukával és apukával kerültem egy vagonba. Ari testvéremnek volt egy vőlegénye, aki munkaszolgálatos volt, és ő a vőlegénye egyedül lévő anyukáját kísérte. Így nem kerültünk egy vagonba. Gondoltuk, hogy ahol kiszállunk, majd biztos találkozunk vele.

Hogy milyen volt a vagonban, ezt nem kell leírni, ezt már sokan leírták, és ez mindenütt ugyanolyan volt. Hosszú évekig volt egy visszatérő lidérces álmom. Kucorogtunk a motyóinkon, én az anyukám és az apukám között, és az anyuhoz bújva simogattam az arcát. Volt az arcán egy kicsit kiálló szemölcs. És mindig éreztem, hogy csupa könny. Állandóan sírt, és én törölgettem a könnyeit. Ez úgy megmaradt bennem, hogy nagyon sokáig ezt álmodtam. Fölébredtem, és még éreztem a tenyeremen azt a szemölcsöt. Ilyenkor hisztérikus sírógörcs jött rám, szegény férjem alig tudott megnyugtatni. Nem emlékszem pontosan, körülbelül három napig tartott az út. Főleg éjszaka utaztunk. Egyszer napközben Kassán álltunk. Már akkor nem volt ivóvizünk, pedig még nem sokat mentünk. A vagon oldalán lévő kis nyíláson keresztül nyújtottuk a kezünket, hogy adjanak már egy kis vizet, de nem adott senki. Útközben az emberek veszekedtek, verekedtek az idegességtől. Rémes állapotok voltak. Szomjasak voltunk, szörnyű hőség volt júniusban. Összezárva a bűzben. Nem volt elég, hogy a kübli is túlfolyt egy pillanat alatt, de még a tehéntrágyától sem tisztították meg a vagont. Szinte fuldokoltunk. Talán nem is lehetett volna tovább kibírni. Anyámnak volt egy olyan furcsa érzése, hogy még azt is el fogják tőlünk venni, amit idáig hoztunk, ezért rám adott egy elég nagy cipőt, több pár harisnyát meg zoknit, két ruhát. Úgyhogy ebben a hőségben azt hittem, meghalok. Arra gondolt, hogy ami a testünkön van, azt talán nem fogják elvenni. Egyszer csak megállt a vonat, őrült zaj, kiabálás valamilyen szláv nyelven, gondolom, lengyelül. Rohantak felénk, és láttuk, hogy ez egy fogolytábor, mert csíkos ruhában voltak. Mivel teljesen el volt gémberedve a lábunk, ők húztak le bennünket a vagonokról. Az SS-ek ordítottak meg ütöttek. Ott kellett mindent hagyni a vagonban. Azonnal kettéválasztottak, külön a nőket, külön a férfiakat. Apukát is rögtön ellökték mellőlünk. A vagon mellett állították fel a férfiakat ötös sorokban, aztán a nőket. Ami nekünk nagyon furcsa volt, hogy ezek a rabok sokszor fogták és kitépték a gyerekeket az anyjuk kezéből, és odaadták valamelyik öreg néninek. Utólag megtudtuk, hogy ezt azért csinálták, hogy legalább az anyát megmentsék. De ezeket a jeleneteket nem fogom soha elfelejteni. Mi, anyukával kerestük Arit a tömegben, de nem találtuk. Minket is sorba állítottak, útnak indítottak. A birkenaui bejárat jobb oldalán ott állt Mengele és egy csomó katona, és mutatott, hogy jobbra vagy balra. Odakerültünk, anyukát mindjárt bal oldalra küldték, engem a jobb oldalra. Én nem akartam az anyutól elszakadni, és rohantam utána. Jött egy SS, és egy gumibottal rá akart verni a fejemre. Anyukám megijedt, és mondta, hogy menj, menj, biztos fogunk még valahol találkozni. Kétségbeesve mentem a többiek után, és kezdtem megint keresni a tömegben Arit, de nem találtam. Elmentünk egy dróttal elkerített rész mellett, akkor még nem tudtuk, hogy ez milyen drót, és ott rongyokba öltözött kopasz nőket láttunk, akik ordítottak, hogy adjatok ennivalót, úgyis elveszik tőletek. Artikulálatlan hangon ordítoztak, mi azt hittük, hogy ez valami őrültek háza. Meg voltunk győződve róla, hogy valami bolondok háza mellett megyünk el. Megérkeztünk a fertőtlenítőhöz, rögtön mindenünket le kellett venni, meztelenre vetkőzni. Jöttek ezek a robotszerű nők, csíkos ruhában, mindenütt leborotváltak minket, mentünk a tus alá. Amikor kijöttünk, akkor ugyanezek a robotszerű nők jöttek nagy spricnikkel, a fejünkre meg a hónunk alá spricceltek egy égető fertőtlenítő folyadékot. Le kellett hajolnunk, és még hátulról is kaptunk egy spriccet. Ez olyan megalázó volt. Egyik percről a másikra úgy éreztük, hogy nem vagyunk azok az emberek, akik nem is olyan régen beszálltak a vagonokba.

Utána kikergettek a barakkon kívülre, és vártuk, hogy valami ruhaneműt osztanak ki nekünk. És ahogy ott álltunk meztelenül, kopaszon ötös sorokban, egyszer csak a hátam mögött meghallottam Ari hangját. Mély, senkivel össze nem téveszthető hangja volt. Hátranéztem, alig ismertük meg egymást meztelenül, kopaszon. Hogy észre ne vegyék, valahogy egymáshoz sodródtunk, és szorosan összekapaszkodtunk. Akkor jött a ruhaosztás. Mi nem csíkos ruhát, hanem agyonrongyolódott civil ruhát kaptunk. Olyan rongyos volt, hogy azt se tudtuk, melyik lyukon kell bedugni a fejünket vagy a karunkat. Aztán jöttek megint ezek a robotok, és széles ecsettel egy piros csíkot festettek a hátunkra, a ruhára. Aztán elindítottak bennünket, és megérkeztünk a birkenaui BIII-as lágerbe, ami tudvalevően a legeslegrosszabb láger volt egész Birkenauban. Akkor hevenyészve építették fel gyorsan a magyar csoportoknak, még nem is volt teljesen készen. Csak a négy fal, a puszta föld és a tető. Nyolcszáz vagy ezer nőt bekergettek ebbe az egyetlen barakkba. Olyan szorosan voltunk, hogy megfordulni se tudtunk. Ha valakinek ki kellett menni a latrinára éjszaka, az borzasztó volt, mert a testeken keresztül kellett lépkedni, és ütötték, verték, csipkedték az ember lábát, úgyhogy nagyon meggondoltuk, hogy kimenjünk vagy sem. Ezt a lágert úgy hívták, hogy Mexikó, mert olyan rongyosak voltunk, és sokan átdugták a fejükön azt a rongyot, és lógott a testünkön, mint egy poncsó.

A következő napon bejött egy delegáció, egy SS-tisztnő több katonával és a lengyel blockälteste, akit úgy hívtak, hogy Ljuba, és megkérdezték, ki az, aki még nem múlt el tizenhat éves. Az mehet az anyjához. Én boldog voltam, hát akkor mégiscsak igaza volt anyukának, hogy fogunk találkozni, és sokadmagammal azonnal föltettem a kezemet. Na de ott volt Ari, akit előző nap láttam viszont, és borzasztó nehezen búcsúztunk egymástól. Még ő vigasztalt, hogy ő már nagylány, hat évvel idősebb, majd csak meglesz egyedül. Nekem csak jobb lesz, ha anyukával lehetek. És ez a Ljuba, aki amúgy nagyon undorító volt, nézte ezt a jelenetet, és láttam az arcán, hogy olyan furcsán néz. Odajön hozzám, és az volt a szerencsém, hogy beszélek németül, „Miért hazudsz? Én tudom, hogy már elmúltál tizenhat éves. Itt nem lehet hazudni. Biztos nem akarsz dolgozni.” És rángatott. És akkor ez az SS-nő megkérdezte tőlem, hogy mi az igazság, elmúltál már tizenhat éves vagy nem. És ösztönösen éreztem, hogy hazudni kell, és azt mondtam, hogy igen, sőt már tizenhét leszek. Két marha nagy pofont lekevert, és a grabancomnál fogva odavágott a földre, Ari mellett. Később kiderült, hogy így menekültem meg a haláltól. Akkor sok ismerős lány elment, és soha többet nem láttuk őket. Azóta sokat gondolkodtam azon, hogy ez a Ljuba, aki állandóan ordított velünk, mint a sakál, és állandóan megtizedeléssel fenyegetőzött, miért tette ezt. Valami oka kellett hogy legyen. És sok évvel később azt a teóriát állítottam fel magamban, hogy talán neki is lehetett egy kisebb testvére.

Reggel háromkor el kellett hagyni a barakkot, és egész napon át appelt állni. Ötös sorokban. Ismeretes a különös éghajlata ennek az Auschwitznak, hogy még a meleg nyáron is olyan hidegek voltak a reggelek, hogy dideregtünk ezekben a rongyokban. Alsóneműnk nem volt. Napközben pedig olyan hőség volt, hogy a fejünk teteje, a fülünk, és ahol kilógott a testünk a rongyokból, hólyagosra égett. Még az ennivalót is az ötös sorokban kellett elfogyasztani. Nem úgy volt, hogy mindenkinek megvolt a saját edénye és kanala. Senkinek nem volt. Ötös sorokban álltunk, és a löttyből, amit kaptunk, kortyoltunk kettőt-hármat, és hátraadtuk. De ami még borzalmasabb volt, mint az éhség, az a szomjúság. A BIII-as lágerben semmi ivóvizünk nem volt. A láger közepén volt egy árok, tele volt koszos vízzel, és volt, aki annyira megőrült a szomjúságtól, hogy ivott belőle, aztán beteg lett, és belehalt. Ebben a hőségben, a tűző nap alatt, szörnyű volt a szomjúság. Időnként, de nem rendszeresen, jött egy tartálykocsi. Amikor megpillantottuk, mint az őrültek vetettük rá magunkat. De mindig ugyanaz a szadista állat sofőr volt, és mindig megismétlődött a jelenet. Kiszállt a kocsiból, levette az övét, a fém csattal körbevert bennünket, elkergetett a víztől, aztán kivett a kocsijából egy rongyot, és a mi ivóvizünkkel előbb tisztára mosta a tartálykocsit. Alig vártuk, hogy kész legyen, és rávethessük magunkat a vízre. Aztán még azzal szórakozott, hogy némelyikünket megfogott a nyakunknál fogva, és belenyomta az arcunkat a vízbe, hogy majdnem megfulladtunk, és marha nagyokat röhögött rajtunk.

Hamar lefogytunk és legyengültünk. Még mindig reméltük, hogy fogunk találkozni a szüleinkkel. Habár láttuk ezeket a kéményeket, amelyekből mindig jött ez a borzalmas szagú füst. Azt gondoltuk, hogy biztos a hajunkat égetik. Aztán idővel ezek a lengyel vagy szlovák, csíkos ruhás rabok, akik a központi lágerből jöttek át, megsúgták nekünk, hogy nagyon vigyázzunk magunkra, ne betegedjünk meg. Ha nem érezzük jól magunkat, akkor se jelentsünk beteget, mert a munkaképteleneket, a betegeket kivégzik a gázkamrában, és amit ott látunk füstöt, az a krematórium füstje, azon keresztül száll el a hozzátartozóink lelke. Ettől kezdve, már nem csak attól féltünk Arival, hogy szétválasztanak minket, mert sokszor volt szelekció [lásd: szelektálás], hanem attól is, hogy a halálba visznek. Elég gyakran jött még Mengele is, akkor le kellett venni a ruhánkat, és kezünket a fejünk fölött tartva kellett elmenni előtte. Mindig volt, akit kiválogatott, és akit soha nem láttunk viszont.

Hét hetet voltunk Auschwitzban. Július végén megint volt egy nagy szelekció, akkor belekerültünk mi is. Ezer nőt választottak ki, és elvittek bennünket a lágeren kívülre, valami káposztaföldre. Ott álltunk egész nap, már ránk esteledett, még mindig ott álltunk. Akkor valamivel több vacsorát kaptunk. Már éjszaka volt, és még mindig ott álltunk, hajnalodott, amikor egyszer csak útnak indítottak, és megérkeztünk egy fertőtlenítő barakkhoz. Megint levetkőztünk, bementünk a tusolóba, és ahogy álltunk a tusolóban, egyszer csak elaludt a villany. Őrült pánik tört ki, torkunk szakadtából ordítottunk, hogy most kell meghalnunk, és akkor ránk ordítottak a németek, hogy fogjuk be a szánkat, mert légiriadó van, azért oltották el a villanyt.

www.hmd.org.uk Trude Levi “She Isn’t Worth A Bullet”), valamint a Herczogová Jolanával készült interjút a Centropa.hu honlapon. – A szerk.].">Újból lenyírták a hajunkat, kaptunk egy valamivel rendesebb ruhát, megint vagonokba szálltunk, és néhány nap múlva, augusztus másodikán érkeztünk meg Hessisch-Lichtenauba [Hessisch-Lichtenauban Buchenwald egyik melléktábora volt. – A szerk.]. Ez az utazás is elég borzalmas volt, de nem volt olyan borzalmas, mint az auschwitzi, mert kaptunk valamennyi ennivalót, és inni is adtak. A zsúfoltság ugyanolyan nagy volt. Egyszer csak megállt a vonat, kinyíltak az ajtók, és várt minket a leendő lágerőrség, és – mint később megtudtuk – emberek a gyárból. Összecsapták a kezüket, hogy úristen, mi nem csontvázakat, hanem munkaerőt vártunk. Mi voltunk az első és egyetlen magyar csoport Auschwitzból. Rengeteg fogoly volt, de azok nem Auschwitzból. Kiszálltunk, és elvittek bennünket a városka szélén levő lágerba. Nagyon boldogok voltunk, arra gondoltunk, hogy egy gyárban dolgozni Németországban, sansz arra, hogy túl fogjuk élni. A lágerkörülményeket mutatja, hogy addig hétszáz francia lakott ott, és minket, ezrünket bezsúfoltak ugyanarra a helyre. De mégis, mindenkinek volt egy priccse, volt egy takarója. Volt egy ebédlő, ahol étkezni lehetett, volt tányér, és volt kanál. Két hétig nem kellett dolgozni. Megpróbáltak bennünket egy kicsit fölerősíteni, hogy képesek legyünk erre a munkára [Lásd Trude Levi, egy Szombathelyről deportált egykori fogoly beszámolóját is (www.hmd.org.uk Trude Levi “She Isn’t Worth A Bullet”), valamint a Herczogová Jolanával készült interjút a Centropa.hu honlapon. – A szerk.].

Két hét után elkezdődött a munka Hirschagenben, a hitleri birodalom második legnagyobb lőszergyárában. Nagyon hamar rájöttünk arra, hogy ez a munka nekünk mindennapi életveszélyt jelent. A munka elsősorban nagyon nehéz volt, ráadásul – mivel robbanóanyagokkal, trinitrotoluollal és pikrinsavval töltötték ezeket a nagy gránátokat, amiket az aknavetőkben használtak – az egészségre is nagyon káros volt, és robbanásveszélyes is volt. Eleinte tehervagonból átalakított vonattal mentünk a munkába, amibe fapadokat szereltek, de ez rövid ideig tartott, mert kellett a vonat a katonaságnak. Sokszor álltunk az állomáson, és vártuk a vonatot, ami nem jött, és akkor már késéssel indultunk neki, föl a hegynek. Közben a cipőnk, amiben érkeztünk, elrongyolódott. Kaptunk faklumpákat. El lehet képzelni, hogy hajtottak bennünket az SS-ek kutyákkal és botokkal föl a hegyre, hogy el ne késsük a műszakkezdést. Télen a klumpa talpára vastagon ráragadt a hó, összevissza bicsaklott a bokánk, majdnem kitört a lábunk. Nem volt harisnyánk se. Kaptunk két kapcát ehhez a klumpához, amit fejkendőnek használtunk, mert fázott a fejünk. Nagyon hosszú volt egy munkanap, mert két sihtában dolgoztunk: reggel hattól este hatig, és este hattól reggel hatig.

A munkánk abból állt, hogy nekünk kellett a robbanómasszát összekeverni. Aztán megfőzték, és a forró masszát be kellett önteni a gránátokba. A testvérem egész idő alatt ezt csinálta. Úgyhogy amikor hazajöttünk, hosszú évekig tébécés volt. Amikor megtöltötték, akkor bekerült egy másik helyiségbe, ahol a lehűtés volt. Ugyanis ez egy olyan massza volt, hogy a tetején kezdett hűlni, és jégszerű hártya képződött rajta. Azt föl kellett törni sárgaréz pálcával, csak azzal volt szabad hozzányúlni, és kevergetni, hogy egyenletesen hűljön, és ne legyen légbuborék a masszában. Egy-egy ilyen gránát közel harminc kiló volt. Amikor a szalag végén dolgoztam, nekem kellett elkapni, és rárakni egy kocsira, amire hatszor hat gránát fért rá. A kocsin tüskék voltak, és a farkánál fogva raktuk rá a tüskékre. Így álltak ezek a gránátok. Amikor kész volt, bekerült a raktárba. Volt, amikor a bevagonírozásnál dolgoztunk.

Én különböző helyeken dolgoztam. Voltam az előkészítésnél, az még egy jó munka volt, mert ott az üres gránátokat kellett töltésre előkészíteni. Emlékszem, még Ózdról is jöttek hüvelyek. Le kellett csavarni a fejét, a farkához kötni, és így előkészíteni. Aztán dolgoztam a hűtésnél is, ahol a sárgaréz pálcával kellett kevergetni. Azért volt szörnyű munka, főleg az éjszakai sihtában, mert az ember belélegezte ezt a borzasztó keserű gőzt, és attól elkábult. El is vesztettem egy pillanatra az eszméletemet, és arra ébredtem, hogy ez a forró nyavalya belespriccelt az arcomba. Mindig tele volt az arcom és a kezem égési sebekkel. Voltak ott németek is, akik hasonló munkát végeztek, de azoknak komoly overalljuk volt, bőrkötényük, maszkjuk. Nekünk semmink nem volt, abban az egyetlen rongy ruhában csináltunk mindent. Nagyon rövid idő alatt sokan megbetegedtek. Mindenkinek sárga lett a bőre, a szemfehérje, a körme. Úgyhogy az emberek, akik láttak minket vonulni, azt mondták, hogy jönnek a kanárik. Volt, amikor a bevagonírozásnál dolgoztam. Ez általában éjszaka volt, és ott együtt dolgoztunk francia kényszermunkásokkal. Ők mutatták meg nekünk, hogyan lehet úgy megcsonkítani ezeket a gránátokat, hogy ne működjenek. A gránát egyik végén volt egy bakelitcsavar. Azt kellett kicsavarni, és kihúzni a gyújtózsinórt. Amikor csak lehetett, boldogan csináltuk, legalább egy kicsit kielégített bennünket. De nem volt veszélytelen dolog. Voltak, akik azt csinálták, hogy amikor keverték a masszát, havat kevertek közé, állítólag az is elrontotta.

A gyárban sok nő volt, német nők is voltak, úgynevezett dienstverpflichtete. Azt jelenti, hogy munkaszolgálatra kötelezett. Ők nem rabok voltak. Volt köztük olyan, aki politikailag nem volt nagyon megbízható. Nekik sem volt nagyon jó dolguk, ők is egy lágerben laktak, persze jobb körülmények között, mint mi. Ők azért kerültek ide, mert nem volt elég munkás, a férfiak a háborúban voltak. Ezért kellett sok nőt foglalkoztatni. Nekem volt egy ilyen munkatársnőm az előkészítésnél, akit nagyon szerettem. Egy fiatal kis nő volt, én meg szinte gyerek voltam még, sajnált engem. Dalocskákra tanított, sokszor az éjszakai sihtában lefektetett az üres hüvelyekre, és rongyokkal betakargatott, hogy aludjak. Volt, amikor hozott egy kis ennivalót, pedig nekik sem volt sok. Szóval volt köztük rendes is, és ebből látszott, hogy van olyan, aki még a legrosszabb körülmények közt is ember tud maradni. Ez nekem borzasztó fontos volt a túléléshez is, hogy akarjak túlélni, hogy ne veszítsem el a hitemet az emberségben és az emberiségben.

1944 októberében már sokan nem bírták ezt a munkát. Volt egy nagy szelekció, kétszázhat embert válogattak ki, akik munkaképtelenek voltak, de volt olyan is, aki önként ment az anyjával vagy a testvérével. Azt mondták, hogy könnyebb munkára viszik őket, valami papírgyárba. De aztán a háború után, buchenwaldi dokumentumokból kiderült, hogy ezt a kétszázhat embert visszavitték Auschwitzba, és soha többet nem jöttek haza. Közben egyesével is vittek el embereket. Például egy nőt, aki nagyon takargatta a terhességét, de aztán egy idő múlva már nem lehetett, visszavittek Auschwitzba. Volt, aki megbolondult, azt is elvitték.

Az volt a szerencse, hogy nem bombázták ezt a gyárat. Később azt hallottuk, hogy az angolok és az amerikaiak állítólag azt hitték, hogy ebben a gyárban csinálják a V2-t, és szerették volna épségben megszerezni.

1945. március huszonkilencedikéig voltunk itt. Akkor evakuáltak minket, amikor már majdnem ott voltak az angol-amerikai csapatok. A franciák nagyon tartották bennünk a lelket. Ők még újsághoz is hozzájutottak, ők súgták mindig nekünk, hogy tartsunk ki, már nem tart sokáig, már nincsenek messze a szövetséges csapatok. Már nagyon közel voltak, hallottuk az ágyúdörgést, amikor március huszonkilencedikén sorba állítottak minket. Előtte egy-két napja már nem dolgoztunk. A gyártás már hamarabb megszűnt, csak takarítgattunk. Megint marhavagonba raktak minket, de akkor már olyan sokan voltunk, hogy még leülni sem tudtunk. A vagonajtónál kellett hagyni egy egy négyzetméteres helyet az SS-Aufseherinnek, az SS-felügyelőnőnek. A mi vagonunkban egy ronda nő volt. El voltunk keseredve, hogy most már mindjárt felszabadulnánk, mit akarnak még velünk. És mit csinál az ember elkeseredésében? Elkezdtünk jósolni egymásnak a tenyerünkből. Valamivel muszáj áltatni magát az embernek. És akkor ez a nő azt mondta, hogy nevetséges, még valami jövőben reménykedtek? Már fűtik nektek a krematóriumot.

Megérkeztünk Lipcsébe, ott leszállítottak, elszállásoltak bennünket egy volt Hitler-Jugend táborban. Priccsek voltak, ültem Ari mellett az alsó priccsen, éppen valamit igazítottunk a rongyainkon, amikor riadó volt. Addig soha nem féltünk, vártuk, hogy most már nem tarthat sokáig. Szemben volt az ablak, és egyszer csak berepült valami, és azonnal lángra gyulladt. Gyújtóbombák voltak. Pillanatok alatt lángba borult az egész tábor, hanyatt-homlok menekültünk ki. Nagyon sokan nem tudtak közülünk, és ott haltak meg. Akkortól fogva már nagyon féltünk a bombázástól. Idáig eljutottunk, és most fogunk egy angol-amerikai bombától meghalni?

Megint sorba állítottak, és elvittek a Tekla nevű városrészbe egy férfi lágerbe, és ott szállásoltak el. Két vagy három napot voltunk itt, aztán újból sorba állítottak, és elindultunk gyalog. Ez egy majdnem háromhetes halálmenet volt, útközben nagyon sokan meghaltak. A minket kísérő SS-eknek lovas kocsijaik voltak. Volt, hogy nem bírta a ló, és az egyik megdöglött. És akkor közülünk fogtak be néhány lányt, és azok húzták a kocsit. Ez alatt az idő alatt egyetlen egyszer sem kaptunk enni. Április volt, emlékszem, virágzott a repce. Repcét loptunk a földről, vadsóskát ettünk, meg mindenféle ehető zöld dolgot. Volt, aki éjjel kimerészkedett a földekre, és marharépát lopott. Az borzasztó kincs volt. De ha az SS meglátta, azt is elvette. Nagyon rossz idő volt, ott áprilisban még hideg van, néha havas eső volt. Erre az útra egy lópokróc negyedrészét kaptuk, egy háromszöget, az volt a vállunkon. Teljesen legyengültünk, emlékszem, hogy menet közben elaludtam, még álmodtam is. Ez egy pillanatig tartott, arra ébredtem, hogy a mögöttem levő meglök. Aki nem bírta tovább, abba egyszerűen belelőttek, és otthagyták. Volt úgy, hogy riadó volt, alacsonyan jöttek a repülőgépek, gépfegyverrel lőttek, akkor is sokan meghaltak, az SS-ek közül is. Elmentünk az Elbáig, átvittek az Elbán, és addig mentünk, míg velünk szembejöttek az orosz csapatok. Persze a németek nem akartak orosz fogságba esni, visszafordítottak bennünket. Mentünk vissza Lipcse felé. A végén, április huszonötödikén Lipcsétől negyven kilométerre, Wurzenban szabadultunk fel az angol-amerikai csapatok által.

Hát a szabadulás. Előző éjszaka már egy pajtába mehettünk. Bejöttek a keretből egy csomóan, ott tépték le a parolijukat az egyenruhájukról, és elkezdtek velünk beszélgetni. Hogy ők mennyire sajnáltak minket, hogy ők nagyon örülnek, hogy ennek az egésznek vége. És hogy ők ezt nem akarták, és hogy ők parancsra tették, amit velünk tettek. Még próbáltak tőlünk írást is kérni, hogy rendesek voltak hozzánk. De persze senki nem adott nekik. És akkor érzelmesen azt mondták, hogy ma még ti vagytok a foglyok, de holnap már mi leszünk, mert holnap bemegyünk Wurzenbe, és átadunk benneteket az angol-amerikai hadseregnek. Ötös sorokban mentünk, ahogy már megszoktuk, és hátunk mögött egyszer csak megjelentek motorbiciklin az amerikai katonák, és szabadok voltunk. Ez volt a fölszabadulás. A németeket rögtön különállították, és elvitték. Mi ott álltunk, halálosan kimerülten, teljes reménytelenségben, betegen, nincstelenül, éhesen. Nem tudtuk, mit kezdjünk magunkkal. Jó, most szabadok vagyunk, de nincs fedél a fejünk fölött. Odajöttek hozzánk amcsi katonák, és kérdezték: Éhesek vagytok? Persze. Akkor gyertek velünk. Elvittek az állomáshoz egy cukorraktárba. A plafonig papírzsákok voltak cukorral. Kivették a bajonettjüket, és végighasították a zsákokat, és mint egy vízesés folyt ránk a cukor. Mint az őrültek, elkezdtük habzsolni, de voltak köztünk okosabbak is, és mondták, hogy vigyázzatok, lányok, mert ebbe bele lehet halni. Akinek még volt valami zsebe vagy rongyokból valami zsákféle, az telerakta cukorral. Végül összetereltek bennünket, és elvittek egy kaszárnyába, ott szállásoltak el. Ott jött le rólam először a ruha. Mint a kígyóbőr, úgy jött le a ruhámmal együtt a bőröm. A ruha megrohadt a testemen. A lányok, akiknek még több erejük volt, kimentek a városba zabrálni. Vagy kéregettek, vagy ellopták az ennivalót. Üzletből is, magánházakból is. Valahonnan loptak egy elsötétítő függönyt, és abból varrtak nekem kézzel egy ruhát. Abban a ruhában jöttem aztán haza.

Nagyon betegek voltunk, orvos nem volt. Az amerikaiak nem voltak fölkészülve ilyen szerencsétlen emberekre, és nem volt ennivaló se. Egyik nap jött egy teherautó, ami meg volt pakolva mindenféle jóval, és kidobálták nekünk. Persze csak azoknak jutott, akik erősebbek voltak. A gyengébbeknek továbbra sem volt ennivalójuk. Borzasztó nehéz hetek voltak. Május nyolcadikán kimentek az amerikaiak, és bejöttek az oroszok, mert később ez a rész NDK lett [Németországot a második világháború befejeződése után a megszálló szövetséges hatalmak négy övezetre osztották föl. 1949-ben a három nyugati megszálló hatalom egyesítette saját megszállási övezeteit, és a nyugati zóna 10 tartományából létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK, a köznapi használatban: Nyugat-Németország). Erre válaszul a Szovjetunió, szintén 1949-ben a saját megszállási övezetében lévő 5 tartományból létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Berlin, a főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti része lett az NDK fővárosa, az NSZK fővárosa pedig Bonn lett. Az NDK vezetése 1961-ben felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó ún. berlini falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig. Az NDK-ban az 1990. márciusi választásokon az újonnan alakult jobboldali pártok győztek, és az újjáalakult tartományok októberben csatlakoztak a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ezzel az NDK mint önálló állam megszűnt. – A szerk.]. Az oroszok jobban szervezettek voltak, rögtön konyhát állítottak föl, fejadagot állapítottak meg, és attól kezdve nem volt éhezés. De ezek a ruszki katonák annyira ki voltak éhezve a nőkre, hogy megerőszakoltak egypárat közülünk. Úgy féltünk, mint a fene. Éjszaka dörömböltek, és ordították, hogy lőnek, ha nem nyitjuk ki az ajtót. Még szörnyűbbnek álcáztuk magunkat, mint ahogy kinéztünk. De volt úgy, hogy elkaptak egy-két lányt, és azok nagyon betegek voltak végig. (Az amerikai katonák egy tábla csokoládéért annyi szép német lányt kaptak, amennyit csak akartak.)

Itt voltunk, nem tudom már pontosan, mennyi ideig. És akkor elvittek bennünket Saganba [?], egy karanténba. Ott is orosz fennhatóság volt, de ott rend volt és szigor. Ott aztán kapott mindenki orvosi kezelést, rendesen elláttak minket, rendesen élelmeztek. Közben Léva újból Csehszlovákia lett. Június végén csehszlovák autóbuszok jöttek értünk, és minket, csehszlovák lányokat elvittek. A magyar lányok ott maradtak, őket még elvitték Berdicsevbe dolgozni [Ukrajnai város, Zsitomir körzetében. – A szerk.], és csak október végén kerültek haza. Minket elvittek a cseh–német határra, ott kaptunk egy igazolványt, amiről fénykép is van [lásd a Hujpu018-as számú képet], és kaptunk egy kis pénzt is. Olyan zsúfoltak voltak a vonatok, hogy a tetején is utaztak, mi pedig olyan gyengék voltunk, hogy nem tudtuk magunkat felverekedni. Arival nekiindultunk gyalog. Nem számított, hol esteledik ránk, bárhol lefeküdtünk, és végigaludtuk az éjszakát. Elérkeztünk Pozsonyig. Nekem mind a két lábam bedagadt, leültem a járda szélére, és azt mondtam, Ari, én nem tudok egy lépést sem továbbmenni. Nem tudtuk, mit kezdjünk magunkkal, amikor találkoztunk két lévai fiúval, akik akkor már üzleti úton jártak. Szállodában laktak, elvittek minket a szállodába, átadták az ágyukat. Rendesek voltak, mert egész éjjel borogatták a lábamat, de nem használt. Egyszerűen nem tudtam járni. Elhelyeztek egy kórházban, azt hiszem, vagy a Joint, vagy a zsidó hitközség által felállított olyan kórház volt, ahol csupa ilyenek voltak, akik visszajöttek. Ketten feküdtünk egy ágyban. Ott megállapították, hogy furcsa a vérképem, ami egyértelműen ettől a méreganyagtól volt. Azóta is, a mai napig vérhígítón élek. Közben Ari testvérem hazajött Lévára. Nem nagyon tudtuk a kapcsolatot tartani Léva és Pozsony között. Pár hét múlva visszajött értem, mondta, hogy nincs már otthonunk, a lakásunkban idegenek vannak. Semmit a világon nem talált meg. Fölásta a fél udvart, de nem találta a gyűrűket. Léván a zsidó hitközség berendezett egy otthont azoknak, akiknek nem volt semmijük. Egy bolgár zöldséges teherautón mentünk haza Lévára, és beköltöztünk ebbe az otthonba. Akkor még reméltük, hogy apukám, aki két évvel fiatalabb volt, mint a mama, talán haza fog jönni. De hazajött egy lévai orvos ismerős Dachauból, és mondta, hogy ne várjuk apukát, mert együtt volt vele Dachauban, és a karjai közt halt meg egy borzalmas betegségben. Nehéz cementzsákokat cipeltek emeletre valami építkezésen a Dachau melletti Allachban, nem tudtak tisztálkodni, a cementpor belement a pórusaiba, összekeveredett az izzadsággal, és tulajdonképpen megfulladt. Elég sokan haltak meg ott így. Dachau mellett, Allachban volt.

Nem tudtuk, mit csináljunk. Arra gondoltunk, hogy Rózsi testvérem talán túlélte, mert őt nem deportálták Budapestről. Valaki ment Pestre, odaadtuk neki a nővérem címét, ami persze már nem volt az, de ott megkapta az aktuális címét, kiderült, hogy túlélte, és a Hegedűs Gyula utca 22-ben lakott, egy kétszoba-hallos lakásban. Nagyon sok embert fogadtak be, távolabbi rokonokat is. Akkor már ott volt nála a bátyám is. Dezső először Bánhidán volt munkaszolgálatos, aztán az egész zászlóaljat vitték Ausztriába. Közben megbetegedett, tífuszt kapott, és otthagyták valahol Sopron környékén. Valahogy eljutott Csornáig, ott kórházba került, valamennyire rendbe hozták, és ő is Rózsi testvéremhez ment Pestre. Értünk már ő jött Lévára. Így kerültünk Budapestre 1945. nyár végén

Rózsi 1939-ben esküdött Rosenberg Gyulával, aki 1948-ban meghalt vérzékenységben. 1949-ben nagyon hamar újra férjhez ment Matkovics Józsihoz. Tulajdonképpen ő mentette meg az Rózsi és a lánya életét, az általa szerzett papírokkal bujkáltak egy darabig. A papírok szerint Rózsi a gyerek keresztanyja volt. A gyerek kicsi volt, egyszer közölte, hogy látom, hogy nem a keresztmamám vagy, hanem az anyukám. Erre fölfigyeltek a pincében, és akkor önként bement a gettóba, és ott szabadult föl. Matkoviccsal egy házban laktak a Huba utca 8-ban, ismerte a családot. Nagyon rendes fiú volt ez a Matkovics. Proligyerek volt, aztán a háború után tanult, és a végén ilyen híradás-technikai mérnök lett. A leendő Videoton gyárnak volt az igazgatója. Ő is meghalt trombózisban, harminchat éves korában.

Dezső nem sokáig lakott Rózsinál, elment albérletbe. A Csanády utcában lakott a leendő felesége, akinek a férje nem jött vissza a munkaszolgálatból. Dezső a háború után különböző szövetkezeteknél volt, de nem mint szabó [lásd: kisipari szövetkezet]. Közben leérettségizett estin. Sokáig volt a Kézműipari Vállalatnál osztályvezető. Aztán pár évig katona volt, és 1956 után megint különböző ipari szövetkezetekben volt középvezető, amíg nyugdíjba nem ment. A gyerekeiket nem nevelték zsidónak. Egyik gyerekének sem zsidó a felesége. A nagyobbik fiú erősen zsidó érzelmű, még a felesége is, annak ellenére, hogy keresztény. A kisebbik elvett egy falusi lányt, és még katolikus egyházi esküvőt is tartottak. A bátyám sajnos nincs jóban vele, mert odáig jutott, hogy inkább jobboldali érzelmű, és inkább tagadná a zsidóságát, ha lehetne. A két gyerek sincs egymással beszélő viszonyban.

Ari nővérem először óvodában dolgozott, aztán tébécés lett. Éveken keresztül nem tudott dolgozni. Amikor meggyógyult, akkor előbb könyvesbolti eladó lett, majd egy kis könyvesbolt vezetője, és innen ment nyugdíjba. Soha nem házasodott meg.

Én 1949-ig laktam Rózsinál, és egyre rosszabbul jöttem ki vele. Nagyon szerettem volna tovább tanulni, de ő és a férje, Rosenberg Gyula is azt mondta, hogy képzelem, ezt nem engedhetem meg magamnak, menjek el dolgozni, és igyekezzek minél hamarább a saját lábamra állni. Nem kívánhatom, hogy náluk legyek az idők végezetéig. Elmentem fogtechnikus tanulónak, mert gondoltam, az még egy elitebb szakma. Aztán rájöttem, hogy ez nagyon komoly kézügyességet igényel, ami nekem nem volt. Bekerülni nem volt nehéz, mert a sógorom egyik ismerőse fogtechnikus volt, és odavett tanoncnak. Aztán kiment Ausztráliába, és egy másiknál fejeztem be. Nagy kudarcaim voltak, mert nincs kézügyességem, de 1949-re csak elvégeztem, segédlevelem is van. De nem dolgoztam a szakmában, mert egy baleset következtében eltört a könyököm. Egy évbe telt, mire meggyógyultam, fogtechnikusságról szó sem lehetett. Nem nagyon bántam, sőt örültem. Elmentem dolgozni egy patikába, ahonnan 1950. október huszonhatodikán kiemeltek, és a Gyógyszertári Központba kerültem. Itt dolgoztam anyagkönyvelőként 1954-ig, amikor a nagy racizás következtében én is kikerültem [Az MDP Központi Vezetőségének 1953. június végi határozatában (amely Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt lényegében kormányprogrammá emelkedett) szerepelt először a nagymértékben földuzzadt és az államháztartásra nézve súlyos terhet jelentő irányító apparátus leépítése, „racionalizálása”. Érdemi változásokra majd csak 1954-ben került sor. 1954 januárjában a minisztertanács határozatot fogadott el a „káros hivatali bürokratizmus” csökkentéséről. Racionalizálási Kormánybiztosság alakult, szeptemberben „az államigazgatási és vállalati apparátus egyszerűsítéséről” rendelkeztek, és végül 85 ezer fő elbocsátását írták elő (18 ezret költségvetési szervektől, a többit vállalatoktól – ez utóbbit 1955. március végéig). Sokak emlékezetében ez az időszak „az elbocsátással, a létbizonytalansággal egyet jelentő racizás korszakaként” él (Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története, 1945–1985, KJK, Budapest, 1985). – A szerk.]. Az utána következő nyolc év alatt négy különböző ipari szövetkezetben voltam adminisztrátor. 1962-ben a férjemmel Ghánába mentünk.

Mert közben, 1950-ben férjhez mentem, és 1952-ben megszületett a gyerekem. A férjemmel úgy ismerkedtünk meg, hogy én a Hegedűs Gyula utca 22-ben laktam, ő a 20/b-ben. A papája valamikor rövidáru-nagykereskedő volt. Egy jómódú zsidó polgári család volt. Aztán amikor volt a válság [lásd: 1929-es gazdasági világválság], akkor tönkrement, és kereskedelmi utazó lett [A Révai Nagylexikon a következőképpen határozza meg a „kereskedelmi utazót”: „az a kereskedelmi meghatalmazott, akit főnöke a telep helyén kívül kötendő és lebonyolítandó ügyletek elintézésével bíz meg. … e minőségében a vételár felvételére, a főnök künn levő követeléseinek beszedésére, fizetési határidők engedélyezésére is fel van jogosítva.” Nem tévesztendő össze az „utazó ügynökkel”, aki megbízójának nem alkalmazottja, és aki működését önállóan, sokszor több cég érdekében fejti ki. – A szerk.]. Textilben, de főleg rövidáruban, mert ahhoz nagyon értett. Az anyósom, Rosenberg Margit Nagyváradon született, 1900-ban egy üveges családban. Amíg férjhez nem ment, az édesapja üvegesüzletében dolgozott. Utána háziasszony volt, mert volt még egy lányuk, aki sajnos nem volt normális. Azt mondták, hogy rubeolája volt az anyósomnak, amikor terhes volt vele, és nem vették észre. Vele nagyon sok gond volt, és ezt csak tetézte, hogy megismerkedett egy keresztény férfivel, egy nagyon stramm pasassal, aki cirkuszi légtornász volt. Azt mondta, hogy ugyan, nincs az Évikének semmi baja, csak el van nagyon kényeztetve. Elvette feleségül. Ez még hagyján, de Évi terhes lett, és hallani sem akart arról, hogy elvetesse. És volt egy orvos, aki azt mondta, hogy Évi betegsége nem örökölhető, mert nem genetikai eredetű, és rábeszélte. Még azt is mondta, hogy lehet, hogy az egész hormonrendszerének jót fog tenni, ha szül. A gyerek debil lett, és ma is egy vidéki elme szociális otthonban él. Végül rám maradt, én vagyok a gyámja.

A férjem 1921-ben született, 1939-ben érettségizett, és utána elvégezte az Iparművészeti Főiskolán a textiltervező szakot [Az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Tanodát Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter szervezte meg Budapesten 1880-ban (a textilművészeti szakosztály 1910-ben nyílt meg). Az 1920-as évek végén a képzés egy hároméves alsófokú (középiskolai) és egy hároméves felsőfokú (főiskolai) kurzusra oszlott, ez utóbbi elvégzése után pedig szakoklevelet nyertek a hallgatók. Az intézmény csak a háború után nyerte el a főiskolai rangot – A szerk.]. 1942-ben elvitték munkaszolgálatra. Végig kint volt Ukrajnában. Amikor 1945-ben hazajött [Nyilván nem munkaszolgálatosként volt 1945-ig Ukrajnában: vagy korábban hazakerült, és máshol szabadult föl munkaszolgálatosként, vagy ha Ukrajnából jött haza 1945-ben, akkor munkaszolgálatosból hadifogoly lett, és hadifogolyként szabadult. – A szerk.], megnősült, elvette a régi szerelmét, de 1949-ben elvált. Gyerekük nem volt. Úgy volt keresztény a lány, hogy az anyja zsidó volt, az apja birodalmi német. Nagyon vallásos evangélikus nevelést kapott. Birodalmi német útlevele volt a háború alatt, és azzal járt a férjemet látogatni, még Ukrajnába is. Gerti külkereskedelmi levelező volt, mert sok nyelven tudott. Volt egy bátyja, aki kiment Ausztráliába, és akkor Gerti is úgy gondolta, hogy ezt a kommunista rezsimet ő nem bírja, menjenek ki ők is Ausztráliába. A férjem imádta a szüleit, és tudta, milyen gondban vannak a húgával, azt mondta, hogy szó sem lehet róla. És akkor a felesége az ő tudta nélkül szerzett neki egy kiutazási engedélyt. Ettől nagyon felháborodott, összevesztek, és elváltak. Gerti aztán 1956-ben a szüleivel együtt ki is ment Ausztráliába.

Szóval egymás mellett laktunk, a bátyám volt jóban velük, egyidősek voltak. Együtt jártunk a körzeti pártszervezetbe, ott ismerkedtünk meg. Az ismeretségből szerelem lett, elvett feleségül. Attól kezdve az életem sokkal boldogabb volt. Olyan pótszülőket kaptam az ő szülei személyében, hogy csodálatosabbat elképzelni nem lehetett volna. Igyekeztek pótolni az én korán elvesztett szüleimet.

Amikor a férjem 1945-ben hazajött, akkor valami textilgyárban dolgozott egy rövid ideig, majd önállósította magát mint textilfestő iparművész. Tisztaselyem sálakat festettek otthon. Az anyósomnak elég nagy lakása volt a Bajcsy-Zsilinszky úton, az egyik szobát berendezték műhelynek. Az anyósomnak is megtanította ezt, és ő később bedolgozott egy szövetkezetbe mint szövetkezeti tag. Ő még sokáig csinálta. Valamikor 1948-ban vagy 1949-ben a férjem elkerült a TÜKER-hez [Tüzelőanyag-kereskedelmi Vállalat] a személyzeti osztályra [lásd: „személyzetis”]. Közben beiratkozott a Közgazdasági Egyetemre, és 1954-re estin elvégezte. Utána az akkor alakult ARTEX Külkereskedelmi Vállalathoz került [Az Artex Külkereskedelmi Vállalat volt felelős a külföldre irányuló állami műtárgykivitelért. – A szerk]. Itt állandó utazó lett.

1956-ban kint rekedt külföldön. Én itt voltam egyedül a pici gyerekkel, ő épp Egyiptomba és Etiópiába ment hivatalos útra. Amikor kitört a forradalom [lásd: 1956-os forradalom], ugyanakkor volt a szuezi válság [1956. július 26-án Nasszer egyiptomi elnök bejelentette az Szuezi-csatorna államosítását. Válaszul angol, francia és izraeli csapatok megtámadták Egyiptomot, és a csatornán fél évre megbénult a közlekedés. – A szerk.], és egymásért aggódtunk. Nem tudtam, hogy még Egyiptomban van-e, vagy már elment Addisba. Írtam mind a két helyre egy táviratot, hogy mind a ketten jól vagyunk, mert azt hittem, tudja, hogy mi történt itt. Ő ezt a táviratot Addisban kapta meg, és fogalma nem volt, hogy miért írom ezt. Azt hitte, megőrültem, mert ő nem hallott az itteni eseményekről. Másnap volt egy tárgyalása egy ott élő olasz ügyféllel, akinek a felesége egy régi magyar gyáros lánya volt. A Ganz vagy az Elzett volt az övék. Amikor reggel odament, a lány anyja azzal fogadta, hogy örvendetes dolgot mondok. Megszűnt a kommunizmus otthon. Visszamegyünk, visszakapjuk a gyárat. Amikor megtudta, hogy itt harcok vannak, elkezdett értünk aggódni. Igyekezett minél hamarabb hazajönni, végül Egyiptomból valami futárgépen jött Bécsig, és onnan felhívott. Aztán egy vöröskeresztes autó tetején jött haza, ami zsírt szállított. Mindenki őrültnek nézte, mert tömegek mentek ki, ő meg jött haza. Bécsben, egy szállodában összetalálkozott egy csomó külkeres kollégával, akik nem jöttek vissza, vagy éppen mentek ki, és lehülyézték. De hát ő odavolt értem, és borzasztóan szerette a szüleit. Az ARTEX-nél dolgozott nyugdíjazásáig.

Nem végig volt üzletkötő. Mivel elvégezte a textiltervező szakot, az ARTBÜRO-hoz került, ez az ARTEX-en belül volt egy részleg, ami azzal foglalkozott, hogy kortárs művészeknek csinált külföldön kiállításokat, és próbálta a műveiket eladni. Ezt eléggé ügyesen csinálta. Innen ment nyugdíjba.

1945-ben mindannyian beléptünk a pártba. Nagyon lelkesek voltunk. Én elég hamar kiábrándultam. De a háború után annyira hittünk abban, hogy a szovjet hadsereg bennünket fölszabadított, és hálásnak kell lenni, hogy amikor szervezték a körzetekben a pártot, azonnal beléptem. Akkor voltam tizenhat éves. Mint párttag a DISZ-ben is benne voltam, ugyanúgy jártam a párttaggyűlésre és a DISZ-be. Akkor még lakóhelyi szervezésű volt.

Elég hamar kiábrándultam a mozgalomból. Amikor bekerültem a Gyógyszertári Központba, ott volt egy háromtagú pártvezetőség: a párttitkár, a szervező titkár és a gazdasági titkár. Akkor már munkahelyi alapon szerveződött a párt. Engem kineveztek gazdasági titkárnak, ami azt jelentette, hogy szedem a tagdíjat, és járok föl a kerületbe elszámolni. Az Andrássy úton volt a hatodik kerületi pártbizottság, oda jártam. Aztán a szervezőtitkár tébécés lett, kórházba került, a párttitkár elkerült a vállalattól, én maradtam egyedül a pártvezetés. Akkor már terhes voltam. Eléggé nehéz terhességem volt, nem voltam egy nagyon erős nő, de akármennyire rosszul éreztem magam, csinálni kellett a dolgokat. Valamiféle ideiglenes párttitkár lettem. Volt egy szakszervezeti vezető, akivel jóban voltam. Megsajnált, és amibe lehetett, besegített. Aztán egy párttaggyűlésen felszólalt a főgyógyszerész, aki egy polgári emberből lett nagy párttag, és azt mondta, hogy a párt a szakszervezet befolyása alá került. Azért, mert Kis Rozál, aki egyébként szintén párttag volt, segített nekem. (Aztán jött 1956, és a főgyógyszerész az első volt, aki disszidált.) Ennyi nekem elég volt, hogy azt mondjam magamban, ebből a lehető leghamarabb szeretnék kimaradni. Persze nem lehetett rögtön, csak 1956 után. Addig még sok hülyeséget láttam, és láttam, hogy egyre hülyébb emberek tudnak belőle jól érvényesülni. Amikor még a szövetkezetben dolgoztam, volt egy hülye párttitkár. Akkoriban engedélyeztetni kellett, ha valaki külföldre akart utazni. Az egyik lány Pozsonyba akart menni, és a szövetkezet elnöke ráírta, hogy kérelmét a legmesszebbmenőkig támogatom [lásd: utazás külföldre 1945 után]. A papír ment a párttitkárhoz, aki azt mondja: Hogyhogy a legmesszebbmenőkig? Csak Pozsonyig. De nehezen tudtam lenyelni az önéletrajz ügyét is. Először beleírtam, hogy mi történt velem a holokauszt alatt. Erre azt mondta a személyzetis, hogy erről nem kell írni, ez az idő elmúlt. Csak annyit írjak be, hogy szüleimet a német fasiszták megölték. A magyarok semmiről nem tehettek. Ennyi maradt a múltamból. A Gyógyszertári Központba egy idő múlva hoztak párttitkárnak egy bunkó nőt, akit azért tettek oda, mert a férje katonatiszt volt, és fölhelyezték Pestre. De továbbra is nekem kellett mindent csinálni. Közben rengeteg tanfolyamot végeztem, béres, normás, munkaügyis, esztékás ügyintéző. Egy alkalommal taggyűlést kellett volna tartanom, és nem voltam jól. Nyolcadik hónapos terhes voltam, és nagyon rosszul lettem. Elmentem a nőgyógyászhoz, aki azt mondta, hogy rögtön be a kórházba, mert megindult a szülés. Betelefonáltam a vállalathoz, hogy nem tudok bemenni, mert be kell feküdnöm a kórházba, mert szülni fogok. Erre ez a párttitkárnő: „Elvtársnő, azt nem lehet.” Lehet, nem lehet, megszültem a lányomat 1,80-nal, amit a pártnak köszönhetek.

Később, már a külkerben történt, hogy valakit fölvettek osztályvezetőnek, és nagyon hülye volt. Mondja nekem a párttitkárnő, akinek a férje kereskedelmi miniszterhelyettes volt, hogy olyan hülye ez a pasas, és még csak nem is párttag. Ezt mondta a párttitkár. Persze ez már a nyolcvanas évek. Szóval 1956 után aztán már nem léptem vissza a pártba. A férjem visszalépett. Arra emlékszem, hogy amikor jött az ÚGM [lásd: Új Gazdasági Mechanizmus], abban nagyon hittünk, hogy az majd valami fellendülést fog hozni. De az se hozott semmit.

1962-ben kihelyezték a férjemet Afrikába, Ghánába. Ott rögtön beiratkoztam angol nyelvtanfolyamra. Már előzőleg is jártam maszek angoltanárhoz. Már viszonylag jól tudtam angolul, amikor a nagykövet titkárnője elment szülni, és Kós János odavett engem. Kós Jánost Szigeti Károly nagykövet követte, és akkor az ő titkárnője voltam. Amikor hazajöttünk, jelentkeztem a Metalimpex [Acél és Fém]Külkereskedelmi Vállalathoz, protokollost kerestek. Ott mondták, hogy egy felső- és egy középfokú nyelvvizsga kell. Mondtam, jó, és 1966. február huszonharmadikán megszereztem az angol felsőfokú nyelvvizsgát, 1967. június harmincadikán pedig a német felsőfokút. 1970-ben elmentünk Párizsba, a férjem az ARTEX kiküldöttje volt. Ott is rögtön beiratkoztam nyelvtanulásra, egy év alatt megkaptam az írott és beszélt nyelvből az oklevelemet dicsérettel. 1975-ben hazajöttünk, és 1976. június huszonegyedikén megszereztem a francia felsőfokú nyelvvizsgát, úgyhogy három felsőfokú nyelvvizsgám van. Ezenkívül értek jiddisül, de mindig átmegyek németbe. Szlovákul egy keveset, mert azt már elfelejtettem. Aztán a külkereskedelemben is letettem az öt felsőfokú szakvizsgát: áruismeret, nemzetközi jog, politikai gazdaságtan, a többi nem jut eszembe. Párizsban a férjem munkatársa voltam, és valami fizetést is kaptam az ARTEX-től. Ezalatt a Metalimpexnél a munkaviszonyom szünetelt. Párizs után visszamentem, és itt voltam a nyugdíjba vonulásomig, 1984-ig. 1984 után még három évig dolgoztam a Metalimpexnél nyugdíjasként, majd négy évet a Chemolimpexnél, illetve utódjánál, a TiszaChem Kereskedelmi Rt.-nél, egészen 1992 szeptemberéig.

Mielőtt Párizsba kerültünk, a lányomat már fölvették a külker főiskolára, és akkor kért egy év halasztást, kijött velünk, és ő is megszerezte egy év alatt ezt a nyelvi bizonyítványt. Akkor ő már tudott angolul. Aztán elvégezte a külker főiskolát. Egy multi cégnél dolgozik. Kezdte mint titkárnő, és ma ő a budapesti iroda vezetője. 1981-ben férjhez ment egy Magyarországon végzett nigériai orvoshoz, Samuel Olawuyhoz. Samuel a kedvéért betért. Két fiuk született, Róbert (1982-ben) és Viktor (1984-ben), akiket zsidónak neveltek. Pedig nálunk nem volt vallásos nevelés. Annak tudatában volt a lányom, hogy zsidó, ezt nem titkoltuk előtte. Amíg mi Párizsban voltunk, Ari nővérem maradt vele, és ő elmesélt Áginak mindent, amin keresztülmentünk. Én nem bírtam beszélni róla. Azóta már tudok, sőt iskolai osztályok előtt mesélem el. Ez úgy kezdődött, hogy 1986-ban kaptuk a hírt, hogy keresnek bennünket, túlélőket. Az történt ugyanis, hogy egy német történelemtanár az osztályával egy projekt-hét keretében elment a gyár területére, ahova Auschwitzból vittek minket kényszermunkára. Elkezdett a diákjaival kutatni, és rájöttek arra, hogy mi volt itt, és megtudták, hogy magyar zsidó rabszolgamunkások is voltak. A szálak Buchenwaldhoz vezettek, mert ez Buchenwald egyik altábora volt. Akkor elment Buchenwaldba kutatni a doktori disszertációjához, és ott megtalálta a mi teljes lágerlistánkat. Ennek a lágerlistának az alapján először Magyarországon érdeklődött. Állítólag felhívta a zsidó hitközséget, hogy tudnak-e túlélőkről, és azt a választ kapták, hogy nem. A mai napig nem értem, miért nem lehetett a zsidó újságba betenni egy hirdetést. Végül izraeli és amerikai sorstársainktól tudtuk meg kerülő úton, hogy keresnek bennünket. Akkor mi is fölvettük a németekkel a kapcsolatot, és 1987-ben volt egy találkozó. Összesen harmincvalahányan voltunk ott, franciák, belgák, hollandok, szóval sok mindenki, és nagyon érdekes volt. Azóta szinte évente visszajárok, és előadást tartok iskolásoknak.

Mivel a férjem a külkereskedelemben dolgozott, nem sokat volt otthon. A kislányom koraszülöttként jött a világra, pici súllyal. Nekem a szülési szabadságom után el kellett kezdenem dolgozni, így sokat nem tudtam kultúrával foglalkozni, örültem ha a gyerekemet el tudtam látni [A gyes bevezetése (1967) előtt összesen 12 hét szülési szabadság illette meg az anyákat. – A szerk.]. Szabadidőmben természetesen olvastam, voltak barátaim is, akik gyakran eljöttek, s ahol tudtak, segítettek. Ezek zöme a körzeti alapszervezetből és a munkahelyemről adódott. Később már több időnk volt, és ha a férjem itthon volt, sokat jöttünk össze barátokkal. Az ő régi baráti társasága a rokonaiból és azok házastársaiból adódott. Ezek között több színházi ember volt, például a volt Erkel színház igazgatója, az Operaház gazdasági igazgatója, színészek stb. Így sokat jártunk színházba. Rendszeresen összejártunk, igen szórakoztató, jó humorú társaság volt. Sajnos a legtöbben már nem élnek. A legjobb barátnőm már negyven éve Máthé Erzsi művésznő. Ami a zenét illeti, sajnos a férjemnek igen rossz hallása volt, nemigen tudta élvezni.

A lányomat egy időben németórákra járattuk, azonban nem szimpatizált a tanárral, ezért abbahagyta. Lány korában lelkes karénekes volt a gimnáziumban, és Lehotka orgonaművész közreműködésével több szép hangversenyt adtak a rádióban és a tévében is. Később a délszláv táncegyüttes tagja is volt egy ideig. Amikor Ghánában voltunk, angol nyelvű iskolába járt.

Amikor Izrael állam megalakult [1948], nagyon örültünk neki. Az 1967-es háború idején remegtünk [lásd: hatnapos háború]. Rettenetesen féltettük őket. Izraelben kétszer voltunk, 1986-ban és 1994-ben.