Travel

Heni Szepesi
Budapest
Hungary
Interviewer: Eszter Andor and Dora Sardi

On the father’s side, I only knew my grandmother. But I remember the name of my grandfather. He was Sandor Frischmann. He came to Sopron from Deutschkreutz. I didn’t know him at all. He died at the beginning of the 1920s, I think he is buried in Sopron. By the way, if I remember rightly, he had a shop that was carried on later by my father. It was a wheat wholesaler's shop. Peasants worked in the vicinity and they brought the merchandise in to my father, and he distributed it around to the bakery and everywhere.

My grandmother was Roza Frischmann. They were some kind of second cousins with my grandfather. She died in the 1930s, I think it was in 1929 or 1930, in Sopron. She was also born in Deutschkreutz. She was a housewife her whole life. They had 10 children. All of the children graduated high school: the girls, as well as the boys.

My father was called Jozsef Frischmann. He was born in Deutschkreutz in 1887. He graduated high school, then he was called up to serve in the army. He came home with decorations; he was in the 18th Honved (Hungarian Army) infantry. And on Sundays, throughout my whole childhood, we had to go to Ojtozi Avenue in Sopron, where there is a statue, a monument to the 18th infantry. My father was a real local patriot and was also very proud of his country. All the time I heard about the Ojtozi Pass in Serbia and what kind of battle they had fought.

My father was the eldest. Then there was Oszkar Frischmann. He had a very good Keravill-type shop [where domestic appliances are sold] in Mosonmagyarovar. He married late in life, when I was 18 years old, in 1942. He was a charming man. Oh, if he had only come home! He died two days before the liberation in Buchenwald.

The next brother was Jeno Frischmann. There was some trouble with him, I think because he got married to a Christian woman and I-don’t-know-what else; so he went to Budapest and he later died of natural causes here, that’s for sure, but the family didn’t really want to know about him. We didn’t maintain relations with him at all. The eldest of the girls was Olga Frischmann. She had a very cute five-year-old daughter, Marika, Marika Czan. Sandor Czan was Olga's husband. They lived in Sopron and dealt with the family-business. They were deported.

The next one was Elza Frischmann, who got married to a religious man. Oh, how delightfully she played the piano! There was a piano where we used to do gymnastics and Elza played there. Then she got married – it was a marriage arranged by a shadchan [matchmaker] – to a guy from Celldomolk called Erno Lovinger. They moved to Celldomolk and they had a shop and a two-year-old child when they were deported.

There was Paula Frischmann, who never married. She was the housekeeper in the big family house. Then there was Margit Frischmann. She was the factotum, a very clever woman. She was a typist and shorthand secretary and a very big help to my father. She came to Budapest, she worked for the American Joint Jewish Distribution Committee and after the liberation she was very old when she got married to a fellow named Miklos Sziklai. She was hiding in Budapest during the war. There was Iren Frischmann who became Mrs. Jeno Braun. Her daughter, Juci Braun, came to Budapest when she was 14 years old and learned hairdressing. She joined the illegal underground movement and got married to Miklos Janosi, a wonderful guy (I say that because I loved him very much) who was the managing director of the Resin Factory. He joined the Social Democrats and then he was also taken to Kistarcsa (Communist labor camp) sometime at the beginning of the 1950s. Judit died in May 1999. Her husband much earlier, in 1976. Then there was Szidonia, “Szidi” Frischmann, who got married in Nyitra to a very nice man called Gyula Lovenberg. They were deported from Nyitra to Auschwitz. And there was Adel Frischmann, who lived in Vienna; she got married as well but there was no child there either. I think her husband dealt with plastic intestines for making sausages.

My father’s family was Orthodox. I mean really Orthodox, with kosher kitchen and everything. At Pesach the shel Pesach dishes were brought down from the attic, there was the cleaning of the chometz. Well, everything was so what-do-you-call-it; the thing you do with a hen, whirling it around [this is the custom called kaparot, which is done at Yom Kippur1]. And there was Rosh Hashanah, and the candle-lighting on Friday evenings, and observing the Sabbath.

My mother, Maria Weinberger, came from a completely different family. Everybody called her Mila. She was born in Zagreb in 1884. She graduated high school in Vienna, and I don’t know where she learned it but I’ve never seen such housekeeping in my life. She cooked wonderfully, and kept everything very spick and span. I still remember that the bed sheets in the sleeping-room wardrobe were put in pink tissue paper. So, she was a real wife and mother.

She had a very large family. There were fifteen brothers and sisters. Only her eldest sister remained alive (everybody was deported from there as well) and a cousin, with whom there was an exchange of letters in 1947 but then they moved to Switzerland. It was complicated with such a large family. I know that my mother sometimes took me to Zagreb in the summer and she took me in Cirbenica to spend there the summer holiday there but we didn’t meet the relatives there either. My mother corresponded with the whole family, copying letters with carbon paper because this was such a [big scattered family] – one lived in Vienna, another in Zagreb, the third in Sesvorten, which was near Zagreb. So I knew some things about the family but not much. My grandfather was a merchant and he led a Neolog life [he was a Conservative]. His mother tongue was German. He didn’t speak Hungarian. He pronounced hens as “hean” . We spoke only German at home.

I was born in Sopron, a town close to the frontier. My father made a very good living there; he was a wheat wholesaler and he had a filling station as well. We used to live a very normal middle-class life. This means that we used to have a family house (but we didn’t live there but in another rented house) and in that family house lived my father’s brothers and sisters and his mother until she died. And there were different storerooms, a barn and a huge garden. Sometimes there were employees too who lived there but I think that most of the work was done by the family members. I know that when I was 14 years old they sent me too to go to the company office to decant petrol. So that was rather a family business.

The estate was in the middle of the castle district, and now I jump forward because among the papers I found at the town hall in Sopron, I found one in which an Austrian company demanded the Frischmann filling station – our business – in an empty condition. It's all documented, how they took it away from us.

I had a brother who was four years older than me. He was called Alex, Sandor, after my grandfather: Alex Frischmann or Sandor Frischmann. We had a rather beautiful childhood; our parents sent us to very good schools. Maybe that was the reason why it was even more difficult to accept Sandor’s death. I can’t even talk about it.

On Friday evenings my father usually went to the synagogue with my brother. There was gefillte fish, usually immediately after they came home. Women didn’t go to the synagogue. We didn’t work on Sabbath. I couldn’t carry my schoolbag on Sabbath but I had to go to school, to high school. There were two synagogues in Sopron: an Orthodox and a Neolog [Conservative] one. You can still see the ruins of the Orthodox one. The Neolog synagogue was first bombed in March, it was completely demolished and they built over it as well. We used to go to the Orthodox one. It was very nice and quite big; it had the shape of a cupola, the women upstairs, the men downstairs. On high holidays the synagogue was full. The Neolog temple was bigger, and it was full as well. You can say that there were about 2,000 Jews in Sopron. The Orthodox Jews went to the synagogue twice a day. And I also remember that my father wore tennis shoes at Yom Kippur. He used to pray in tallith and and teffilin every day. Sometimes even at home.

On the high holidays we also went to synagogue and on Yom Kippur we fasted. After the fast there was first white coffee with some walnut biscuits and then an hour later a big feast. The Hanukkiah was lit by my father. We always received some little present. At Hannukah there was masur singing [Maoz tzur]2 and we played with the spinning top for candies. My brother, my cousin and I and maybe a friend of mine. So we held everything, as it is prescribed by religion.

At Pesach, my father conducted the Seder. I said the ma nishtana3. There were about 20 of us, well, it was unforgettable. Everything was kept to the most strict demands, with matzah balls and the Seder plate. Much later, a few years ago, I felt so nostalgic that I wanted to go to a Seder. So I did – Rabbi Scheiber was still alive at that time – I went to Jozsef Boulevard [to the synagogue of the Rabbinical Seminary]. A 71-year-old-man said the ma nishtana. Well, it was so terrible for me, after the Seders I had  observed at home, that I left at the first opportunity. I couldn’t bear it. Since then I haven't had the desire to go to common Seders. I came home and didn’t observe anything. There were Auschwitz committees here and there. In the parliament, on Holocaust day, I rose to speak as a survivor, which was fantastic. So it’s an absolutely positive feeling I have towards Jewishness but as far as observing anything, no way.

My best girlfriend was Neolog and she had a completely different attitude. You know, my poor dear mother wasn’t religious at all, only when she married my father she promised to observe everything as he wished. And so it was. My girlfriend persuaded me to go to a wonderful shop  where one could eat pork. My poor mother -- we didn’t tell my father about it -- I said to my mother, “Hey, would you believe it?, we went with Ibi to such-and-such a place to eat pork.” She looked at me and said, “You know, my child, what goes into a man’s mouth does not make him unclean but what comes out of his mouth, that's what makes him unclean. Remember this.” That was her point of view.

We used to speak German at home. My mother tongue is German as well because my mother came from Zagreb but she grew up in Vienna (so I have no idea how she got together with my father) but mother hardly spoke Hungarian, only a few words after so much time.

You know, we used to have a servant girl all the time and mother used to go to the market with her. My mother was a wonderful housewife and we went to Jewish shops for everything, even for stockings. There were two kosher butcher shops as well, that’s where we bought the meat. But most of the time we went to do shopping in Vienna. A coach left from in front of the Hotel Pannonia in Sopron and it went to Vienna. People from Sopron usually went shopping in Vienna – they always said that those from Budapest were rascals, maybe because Budapest was more expensive than Vienna. There were washerwomen, ironers and needleworkers who came to our house, so that was a completely different world. My mother used to go to the hairdresser every week, she dyed her nails like I do – I probably inherited that from her – she had beautiful hands. She smoked a cigarette every Sunday at midday. So she was absolutely modern.

I was a great betarnik [member of the Betar Zionist movement], I was part of a Zionist organization. I always used to go to those kinds of activities and lectures. Zhabotinsky was the main subject and Theodore Herzl. I felt very good in the Betar. I liked Zionism as an ideology. That’s why we became Zionists. It hardly fitted with Orthodoxy. Somehow they weren’t worried about it at home. They saw that I felt good, they let me go but I didn’t become such a great Zionist that I needed to be stopped. We used to go on excursions. This was a very big group and a good one. There were lectures about Palestine. We also learned Hebrew.

In the summer holidays we went to the Loever swimming pool in Sopron with friends and to Ferto Lake and took excursions up to the mountains. There was no coach at that time, we went up to the hostel on foot. In winters we went skiing on Dalos Mountain. There was a tennis-ground and a skating-rink.

I attended the Jewish elementary school, which lasted four years. Then I went to high school, and there was also a religion teacher there. He didn’t like me because I was Orthodox. Once I could have been a “bold-lettered” [top student], which would have meant a lot because one had to pay according to one's results, and you know, number 1 was the best mark, the next was a 2. With one 2 you were still “bold-lettered”, two 2's still meant "bold-lettered" but it was no longer excellent. And once Miksa Pollak, the Chief Rabbi spoiled it for me; I only had one 2 at drawing – I couldn’t draw – and he gave me another 2. I 'll never forget that, as long as I live. Miksa Pollak was a handsome man, he spoke beautifully but we didn’t attend that synagogue. Only my aunt attended it from our family.

After the elementary school I attended the public high school for girls in Sopron, which was really an elite school: we had to wear a uniform, hat and everything. We were girlfriends, the five Jewish girls in the class. And my father planned that I would work at our own company – there was enough to do, or there would have been enough to do. After high school he enrolled me in the commercial college where I could have learned typing and shorthand and everything needed for office-work. And in that summer, in 1938, those things were already in the air, that school had an industrial part with high-school graduation as well but with the difference that there was a greater stress on the practical courses. So my parents thought that I would surely succeed in life with this practical graduation and they transferred me. There we learned sewing and dealing with other materials. Nuns taught there, they were outstandingly kind. I finished this when I was 18 years old. Then I did sewing for a time, under the aegis of a Christian woman.

And then unfortunately, in November of 1942, the news came that my brother had perished. He had been taken in 1941. He was taken to Russia from Koszeg – he had to enroll in Koszeg. He was a very strapping lad. Then we lived in the times when they took away even my father’s living. I have that paper somewhere in which he officially gave up his profession because he couldn’t continue according to the rules. This was sometime in the 1940s, when he wasn’t allowed to do this or that anymore. Then the Germans came in on the 19th of March, 1944, on the 5th of April the yellow star had to be put on. Then we heard that those who would go to Sopronpuszta to work as farm-servants, young people, wouldn’t be deported. Well, all the remaining young Jews from Sopron went to Sopronpuszta to hoe carrots. There was a Polish foreman and he used to shake his head, saying that we didn’t work well. It was no wonder that we couldn’t do it because none of us had done it before. Then we were taken into the ghetto anyway.

At first we had a five-room flat in Sopron and then we had to leave it. The ghetto was marked out in Szent György Street, where there were a great many of us in a single flat. And we had hardly arrived in the ghetto when it was decided that we would be taken to another ghetto called Jakobi; it was a half-completed side of a cigarillo-factory, a ruined building, and everybody was brought in there from everywhere. That was a terrible place, no windows, nothing, horrible.

We were put on the trains on the 5th of June and on the 8th we arrived at Auschwitz. That was when I saw my father for the last time, he was 56 years old at that time. And my mother was separated from me. And all the family members – this was a very large family – everybody was annihilated. I spent three weeks in Auschwitz. When Mengele selected us for the first time, when we got out of the wagons – you know, naked, with hands up – we had to present ourselves in front of him with our hands raised; Mengele was a very handsome guy. He dealt with us with a wave of his hand: this one this way, that one that way. And when we arrived at Auschwitz, there were these Polish boys. You know, all of us arrived with kit-bags with the things we were allowed to take in and then they asked for them, saying, “You won’t see each other anymore anyway, so you can give them away”. They said that in Yiddish. And we understood it. We gave them all we had. And then, as I said, Mengele selected us for the first time. After three weeks of terrible Auschwitz torture we were selected, again by Mengele. I was a very thin girl anyway, I was in a really bad condition and I only saw – well, with my young mind anyway – that it was interesting that those who had been sent to the other side were in much better condition than myself. Well, I could see that. I was just thinking this when a very big air raid came, the first serious one, which was against Cracow, very near to Auschwitz. There were Germans flat on their stomachs, and panic, and terrible screams. Meanwhile – I still don’t know why – I was down on my belly and I crawled over to those who looked better than me. They left us out on the ground for a night and later they took us into the fumigating chamber and the next day we got to Hessich-Lichtenau after a train-journey. And those who were in the other group, to which I should have belonged, those were gassed that night. I still have those screams in my ears which we heard on the ground. And they were gassed!

And then we got to Lichtenau. There they were frightened of us because of how we looked and they tried to feed us up, because we were put into a munitions-factory, which wasn’t an easy job. At first we had our barracks in Lichtenau and the factory was in Furstenhagen, which is now called Kirschhagen. It was a gigantic, hidden munitions-factory, and we didn’t know – when we went up there along a winding road, we didn’t see anything of the factory but greenery and trees. It was completely hidden underground. It was very hard work, because grenade-making was going on there, which had different working phases. I got into the foundry, which meant that we had to stand on a platform – there were about six of us there, in a circle – imagine a gigantic boiler, in which there was yellow TNT powder, which had to be boiled. Then it had to be poked. It was horrible work, everybody was yellow, we looked terrible. And there were three shifts: day-, midday- and night-shift. There were no shoes, we walked to and fro in wooden clogs – there was a six-kilometer road from the railway-station to the factory – and we were very happy when we found a newspaper somewhere, which we could use to wrap our feet. It went on like this until the 29th of March.

Then they evacuated us, or I should say, then the death-march began. They hurried us along night and day because the camp commandant wanted to be liberated by the Americans. But then the Russians came, like in the film “ Meeting at the Elba shore.” We were hanging around there until the 25th of April and then we went to the Lurzen barracks. For three days the Americans were there, then the Russians came. They took us into a town called Sagan. So I was liberated in Lurzen but the tribulations still weren't over. This place called Sagan was a completely international place: there were Italians, Spanish, so there was a holiday-camp. It was enjoyable and we tried to recover. Then, one fine day, they came and said that a train was coming and they would take us home. But they didn’t bring us home, but took us to Berdichev, to dilapidated barracks in the Ukraine, where the conditions were much like those we had “enjoyed” in the concentration camp and we were kept here for six months. Of course, there were plank-beds there too, they were big barracks, it was a terrible place. You can imagine, there were so many people. And there were also some SS-soldiers as well, who had a tattoo on their armpit. We went up to ask how it was possible that we were there and we told them what we thought of it. And they told us that it was the Hungarians’ distribution-camp and from there everybody would be sent home to receive their just punishment, or go home, or whatever. So from June, 1945 I didn't get home until the 22nd of October, 1945, I spent such a long time there. Needless to say, that there was nothing: our house had been destroyed by bombs, our flat had been destroyed by bombs. Not a single person survived from the whole large family, not an aunt, not an uncle. A cousin lived who had hidden in Budapest but that was all. Done!

The foundation of the state of Israel in 1948 meant a lot to me. We betarniki couldn’t get away from ourselves, you know: at last the Jewish state was founded! I know many people who went there. And now, when in 1989 a Jewish-Hungarian Friendship Association came into being, I became a member immediately and I’m still a member.

I came from Sopron to Budapest in 1949. Between 1945 and 1949, I lived in Sopron. At first my friends supported me there because I had nobody and I had a camp-mate (the poor soul died since then), who ran a textile-shop and I helped there. In the end I remained in that profession entirely, with pretty good results. I was told that I had good taste and the clients listened to me, though I was young. And then, when I came to Budapest I applied to a company, which was called Valasztek at that time. There was a textile trade center and I went there (my fiancé was already in Budapest at that time) and I told them that I would like to find employment (and that I came from Sopron.) It didn't matter if it was as a salesperson or as a cashier, whatever they needed. They told me to come back two weeks later and they would see about it then. I told them, “look, I’m a poor girl, I lost everything I had, I don’t have the funds to live two weeks on such promises.”  They looked at me: “Wait a moment, please!” They went into the other room, then came back and said: “There is somebody, one of our shop managers, who’s right-hand has fled the country.”

The day after that I already entered service. This shop was on Teleki Square. I was there as a salesperson but every evening I helped with the closing of the register. The cashier was terribly grateful and I was happy to do it. One fine day they came and told me that at their shop in Kiraly Street the cashier had to go to hospital and they'd be glad if I'd take the job and be a cashier there. I took it, I went there as a cashier and I was there for quite a long time, until that colleague recovered. Then they took me to their shop on Endresz György Square, as a cashier administrator. I enjoyed it there as well; I did it with pleasure. Then a cadre official phoned me up and said, “There is somebody who was a housekeeper until now and she would like to learn this whole business, could you teach her?” I said, “Look, if the person is not a complete idiot, my answer is yes”. Thereupon he said that it was his sister. I did indeed teach her, she was a cashier until she retired. Then I was made a manager in Zuglo [a district of Budapest].

My husband's name was Andor Szepesi, he magyarized from Schwartz in 1949. He was born in 1916 in Sopronkovesd. They had a wood-yard. This is how we met each other: in Sopron, when the Jewish youth hardly had the opportunity for any kind of entertainment, we had a huge house, with a piano and everything and my mother said that it was not possible after all that Jewish boys and girls had no place to go. There was a big room, and somebody played the piano and we could dance there. And my mother made all kinds of little tea biscuits and refreshments and we spent very pleasant afternoons there. From 1943 on, these get togethers went on quite regularly. The Jewish young people used to ask each other, “Are you going to Frischmann’s bar?” It was every Sunday and there were lots of us there. That’s how Andor came there, who by the way was entirely Neolog – so they didn’t observe anything. Andor’s original job was textile-technician but he hated it. He was a POW in Russia for six years. And when he came back – he returned in the summer of 1948 – then we met again. And then he came to Budapest and he told me already that his intentions were serious and I was preparing to leave to Budapest because I had had enough of Sopron. We got married in 1950. We just had a civil wedding, mostly because my husband was an important man in the party.

Then Agi was born, in 1951. And then they put me here in the Margit Boulevard in a nice separate textile goods shop and I came home to nurse from there because we lived on Pozsonyi Road at that time. I worked here for 15 years, in Margit Boulevard, I thought I would retire from there because I liked it very much there. Then we moved to the Fo Street – Csalogany corner, which was also close to the shop. It was nice, there were good results and there were nice colleagues. And one day I was called in and said that the manager from the downtown shop was leaving for a diplomats’ shop4 and they thought about me. Since I had already been proposed a bigger shop, I couldn’t say no this time. I said yes. That’s how I ended up downtown. And I retired from there in 1966. Agi is my only daughter and I have three grandchildren. I divorced from Andor after a long time in 1975. He died in 1993.

My girlfriends kept asking me, “Why don’t you join the (communist) party, that's where you belong!” – they said this again and again. “All right”, I said, “I’ll go there once and I’ll see.” I knew exactly which building the headquarters of the HCP was – the Hungarian Communist Party was its name at that time. “Well,” I said, “I’ll make the effort once and I’ll go up.” And I entered this room and found myself face to face with the biggest Arrow Cross (Hungarian Fascists) man from Sopron. I took one look at him turned on my heels and slammed the door after myself. After that I never went back.

In 1950 Andor got into to the Ministry of Defense and became a Russian interpreter there. And when the problems started in 1956 they called him in too and he couldn’t come home for a long time. My daughter was 5-years-old at that time. It was rather hard, and I would have liked to leave. The car was in front of the house. But my husband’s aunt was 81 years old at that time. She had nobody except us and as a matter of fact we supported her. There was a 5-year-old child. And a husband who didn’t like to work. That’s why I didn’t leave. I had two opportunities. And [I had] friends in Vienna, too. My best friends went abroad as well. And I said that I had to work here as well and that something would happen anyway. That’s why we didn’t leave.

I only had Jewish friends. I don’t know why I’ve never had any Christian girlfriends, not even from school. I had a good pal in Sopron, who is the same age as me; he was always very kind and I respected his father as well. It was a very nice family. Well, he’s the only one in Sopron with whom I have a nice chat every time I go there.

Agi graduated the college of foreign trade, she passed her English language exam and she turned to the textile profession by coincidence. And now she has a few shops, retail-wholesale, and she had the opportunity to buy that downtown shop in which I used to work. That’s pure nostalgia.

We didn’t raise my daughter as a Jew, not at all; she attended the Honved kindergarten, you know, because of her father. Of course, she knew she was a Jew. And once she came home from school (she was about 12 or 13 years old), she came home and asked how it was that every child had two grandmothers and two grandfathers and she had none. I told her, “Look, you’re still too little for this. When you grow up a bit, you'll find out.” And when she was 15 years old, I took her to Auschwitz. And then I told her there, and she saw it, though there isn’t much to see; everything is idealized, you know. They present a barracks in which there is a bed of straw. Straw? Where?  It was the bare ground. And every year, on the day of mourning she comes to Sopron with me. I am sorry now, I tried since then but she doesn’t care about religion. She knows many things, and sometimes she asks, but now it’s all the same. That’s how I raised her, that’s just how it is.

Peter Reisz
Budapest
Hungary
Interviewer: Dora Sardi and Eszter Andor

There were many Jews living in Obuda.  And Trauhaxlers (that is, ethnic Germans, or Swabians) and Slovaks.  They lived together very peacefully.  My mother’s grandparents moved to Obuda from what is now Slovakia in 1900, and lived here ever since. I remember that my grandmother celebrated every German acquaintance’s holiday, and these Swabians congratulated her on Jewish holidays.  The trouble started when Hitler sugared up the Swabs, and one or two kids were willing to break the family tradition and start saying evil things about Jews, and acting irredentist.

The Swabs farmed and had vineyards and sold things at the market.  Many of the Slovaks worked in the textile factory, because there were numerous plants preparing things for textile factories in Obuda.  Many of the Jews also worked in the textile factory.  They learned the trade, first as workers, later as plant and economic directors.  Other Jews were traders.  There were very well known Jewish confectioners in Obuda.  The Brull Confectionery, for instance, was very famous.

My maternal great-grandfather was a trader, and his father, my great-great grandfather was a trader, too. As my grandmother told it, my great-grandfather was illiterate, and if some client couldn’t pay his bill, my great-grandfather registered it by putting a mark next to the client’s name, and when he had the money they would do the accounting.  My great-grandfather was born in Balassagyarmat, but my grandfather was born in what is now Slovakia (but then was northern Hungary).

My grandparents owned and operated a food shop before the First World War.  But my maternal grandfather, Kalman Breiner, was a prisoner of war for a long time during World War I, and my grandmother had to stay at home with the three kids, so the business went under.  After the war my grandfather worked as an agent for the Szent Istvan Feed Plant, and traveled around the villages near Budapest selling their goods.  He died in 1938.  After my grandfather’s death the children were cared for my grandmother, who from then on, always lived with her children.

My grandparents were religious people.  I know that because I had a place in the great temple here in Obuda, and not just on holidays, but on Friday evenings, too.  What I learned of religious customs, and of reading Hebrew, I learned from my grandmother.  My grandfather lies in a place of honor in the cemetery, because I believe he was some sort of representative of the congregation.  There weren’t really any kosher shops in Obuda, but my grandparents pretty well kept the faith.  There was a kosher slaughterhouse, but later it closed.  At first my grandmother went to a little market on the corner of Lehel road and Robert Karoly Ring-Road for kosher meat. Later, she went to Lipotvaros.  My grandmother was completely kosher; she kept dairy and meat products separate. Up until the day she died, she never ate pork.

Grandma knew the Swabs well.  She would go to visit them when someone in their families died, or when someone was born, and she also went to congratulate them on their holidays.  She brought them gifts, and they gave her gifts, like shlachmones (any gift given at Purim).  We never had a Christmas tree, but Grandma always went to congratulate the Swabs on Christmas.  We celebrated Hanukkah, and if Hanukkah didn’t fall on Christmas, then they would come to congratulate us.  They would bring us something, pears, plums, grapes.  But they didn’t bring any other food, because they knew that grandmother and her family wouldn’t eat it, but fruit they would eat.

My grandmother had six siblings.  One of her sisters, Berta, was a trained candy maker. The Brull Confectionery belonged to her and her husband.  They did really well financially, and bought a two-story apartment house.

My father’s parents were barkeepers, and owned their own bar.  Like my mother’s parents, they came from Slovakia.

My father, Imre Reisz, was born in 1888 in Budapest.  He was a man skilled with his hands. He graduated from high school and would have liked to study more, but he couldn’t because of the Numerus Clausus (laws of 1920 limiting number of Jews allowed into university)  Since he didn’t have work here in Budapest, and he wasn’t allowed to study, he went to Paris, or perhaps Lyons, and worked in a silk-factory there, drawing Hungarian motifs that were incorporated into necktie designs.  He was abroad from about 1925-30. Then he came home, and married my mother in 1930. I don’t know exactly where my parents met, but it could be that they got together because both their families came from Slovakia. They had a proper wedding in the synagogue in Obuda.

After their marriage, my father couldn’t find work, so they went to Holland. My father was a zincographer, and the printers’ trade union was very powerful, so he was able to get a job in Rotterdam through the union.  My parents returned home before I was born, and my father found a job here in the Atheneum Printing House. His job was to make plates from the pictures that were to go into newspapers, journals and books. The Printers’ Trade Union was part of the Social Democratic Party.  My father was a member of some board, if I remember correctly, in the Social Democratic Party.  That’s why when the Germans came into Budapest in 1944 they came to our flat right away for my father.  But he wasn’t at home, as he had already escaped from forced labor and was in hiding.  He obtained false papers, and hid here in Pest.  The Social Democrats helped him.  There was a shoemaker, a fellow with leftist sympathies, who supported him.  After the War he continued his zincographic work.

My mother, Olga Breiner, was born in 1907 in Obuda.  Until the war, she didn’t work outside the home.  As she tells it, there was an intensive cultural life in Obuda.  A group of young Jews would go there for balls, to socialize and get to know each other.  My uncle, my mother, and my aunt all went. Then there was the Brodi Coffee House. The Brodis were also Jews.  They owned a distillery, an ice-making plant, an ash-factory, and the Brodi Coffee House – and Obuda’s citizens would go there, the Jews among them.  My father didn’t go there much, because he had a job for which he had to report to work at 1:00 in the afternoon, and he would come home late at night, but my mother did visit the Brodi Coffee House from time to time.  My mom and dad read Thomas Mann, Zsigmond Moricz, Jokai, and the European classics.  When I was at school, my mom had more time to read.  My father, when he was at home with mom in the morning, had time to read too.  After the war there was a Joint Kitchen in Zichy Street where the Jewish school was located. My mother started working there, and when that was closed, she went to work for the Wholesale Fabric Corporation where she became an administrator.

I was born in 1935, and spent my childhood in Obuda.  I attended the Jewish grade school there because you could feel that the country was turning fascist from 1938 on, and the Jewish laws had appeared.  I got chased here in Obuda, when I was still a school kid.  The majority of the proletarian children would specifically hunt Jewish children, and when they found out I was on my way to school, they would chase me, and when they caught me, they would beat me.

The grade school was on Zichy Street.  There was only one two-story house on that street, and the congregation had a four-class grade school in it.  The synagogue was very near the school, and I went to temple straight from class.  I started school there, I started learning Hebrew there, and I could pray well from a prayer book.  I only attended that school for three years, however, because of World War II (editor’s note: meaning 1944 in Hungary).

My mother, my aunt, my grandmother, my parents and I all ended up in a yellow-star house.  My mother, together with my aunt, was driven out of the yellow-star house to the brick works in Obuda.  From there they walked to the Austrian-Hungarian border.  At the border, a Christian priest told them that anyone waiting for a Schutzpass should stand aside.  They stood to one side, and were brought back to Budapest by train, ending up in a yellow-star house, from where they were liberated.

One day, my father showed up in the yellow-star house.  He was dressed as a peasant, had grown a mustache, was wearing a peasant jacket, and told me to call him Uncle Jozsi, and to stay 10-15 meters behind him.  That’s how he got me on foot to somewhere near Nyugati Train Station, into a protected house.  From there, I ended up in the ghetto, and that’s where the Russians found me with my maternal grandmother, when they came and liberated us.

After liberation, my parents enrolled me at the State Arpad High-School, which was a very modern school with very good teachers.  After two years my father took me out of that school, because he noticed that the spirit of the past was still so alive there, and he thought it would be better for me to attend the Jewish school on Wesselenyi Street. Before the war children of high officials attended this school, and certainly not the children of workers from Obuda.

My grades were pretty mediocre.  My parents didn’t understand how it happened that I fell so far behind in my grade-school studies.  When my father, who was an outstanding artist, drew my homework assignment for me, and I got a bad grade anyway, my father was sure that because I was among the first Jewish kids in that school since the War, there was no place for me there.  I didn’t have many friends in Arpad High-School, but I didn’t get any flak for being a Jew.

I ended up going to the Jewish general school on Wesselenyi Street with the kids who had been my classmates at the Jewish school in Obuda before the war, and after that, I went on with them to the textile industry technical school.  There were about twenty-five of us in the class, both girls and boys.  I don’t remember my classmates too well, but I remember that my teachers were outstanding.  At school, and at the Obuda temple, they prepared me for my Bar Mitzvah. That was a great celebration, and I wasn’t the only one having a Bar Mitzvah then, several other kids did too.  They congratulated us and gave us presents.  I got clothing from my parents.

Right after the war, my mother worked for the Joint Kitchen on Zichy Street, where the congregation was, and where Joint had a home. We went there every day, because there we could get something to eat. Through Joint I got into a Zionist home belonging to Hashomer Hatzair, where they intensively prepared us to go to Israel.  It was a live-in school, as if we were in a kibbutz.  I went from there to regular school in the mornings. Afternoons and also during the summer and winter breaks, they taught us in the home.  We learned dances, we learned songs, we learned Israel’s history, and Hebrew.  When there was a break, we were prepared for the holidays.  We would talk about what the holidays mean.  And we went to camp every year.  At camp we would go for walks, play, listen to lectures, and learn songs.  My parents were happy that I was at camp because at home we didn’t have enough to eat, and at camp they took good care of me.  But then I stopped going, because I couldn’t stand leaving my parents.

After I finished the eighth grade at the school on Wesselenyi Street, I attended the textile technical school.  It was really interesting, the way I ended up with a career in textiles.  I had never had anything to do with textiles, but there were so many Jewish kids whose parents were in textiles, that I went into the trade too.  My parents didn’t interfere with my career choice; they were happy that I could study, because they saw the fulfillment of their desires in that.

There were a lot of Jews in the textile technical school--I think 30% of the class was Jewish. And there were rich Jews, too, who had small factories before the War, whose kids went there.  We didn’t talk much about being Jewish because it wasn’t a topic then.  But after 1956, when we had class reunions, we found out that there were many Jews among the students and the teachers, too.

After finishing technical school, I continued my studies at the Technical University, in the textile department.  After graduating from the university, I worked in textile factories, as director of the maintenance department, and later, because they paid the textile workers really badly, I ended up at Ganz Mavag, as an engine designer in the Engine, Wagon, and Machine Factory.  From there I went back into the textile business, and I became the Associate Director Engineer of a factory.

After 1935, when my parents returned from Holland, my father didn’t really go to temple.  I went with my mother and my grandmother, and, of course, in Jewish school with my class. We weren’t kosher at home.  We didn’t eat pork, but we didn’t keep the dairy and meat products separate, and we didn’t buy kosher meat.  But, say, a chicken paprikash with sour cream – that was impossible to even imagine.  The customs stayed.  We bought a goose in the fall, and we’d bake the fat out of it, and then we’d use the fat.  In November, December, and January we’d eat goose several times, and those geese, I believe, were always kosher.  For instance, if we wanted a chicken killed, we’d take it to the shochet, and he’d kill it for us.

But we kept those holidays.  I remember we had separate Pesach dishes.  The chomets, that is, food containing yeast, was cleared out of the house. The point of that was really the cleaning.  We’d get a woman – she’d come to do the washing too – who would help us, and then she would clean the whole flat, so there wouldn’t be a crumb anywhere, and then we’d bring the dishes out from the attic, and we’d use them during the Pesach holiday.  We’d eat matzoh, and we made pastries with the matzoh, things they hardly even know these days, dumplings out of matzoh flour, plum dumplings.  When my grandfather died, my father didn’t hold the ceremony at Pesach, but Seder evening was held, because we’d either go to temple, or acquaintances or friends would hold the Seder.  We knew a lot of Jews, and either we’d go to their place, or they’d come to ours to hold Seder.

On Friday evenings there was candle lighting; my father wouldn’t be home, because he had to work, but my mom and grandma did it.  They’d put scarves on their heads, and that’s how they’d bless the flame.  There was challah, too. I was still a child, but I knew the prayers, and I’d say them together with my mother and grandmother.  Then that slowly ended too.  We ate a lot of sauce with our Friday food, I remember.  We went to temple on Friday evenings and on the Sabbath.  We didn’t go in the mornings, because that’s when there was household work, cooking, and cleaning to do.  There was never anything like us not lighting lights, or not taking a tram, or anything like that.  My father went to work. I went to school.

We kept Yom Kippur, and we would fast, and we took part in the celebration of Sukkoth that they organized in the temple.

But we were completely Hungarian, Hungarians of Jewish extraction from Upperland Hungary (present-day Slovakia, which was part of Hungary before WWI).  Language, the organization, and tradition tied us to Judaism.  The same was true for Roman Catholics and Catholicism.  At one point, they moved the Swabians here.  Those Swabians later became Hungarians.  Two hundred years later the Czechs came.  By now they had also become Hungarians.  While the Swabs were Swabs, and the Czechs were Czechs, the Hungarians could be Evangelists, Catholics or Jews, who were Hungarians.  We weren’t foreigners. We were Hungarians. We just had a different religion.

I remember spending several summer vacations during my childhood with the Gerendas family in Trans-Carpathia (now part of Ukraine, but before WWI, a part of Hungary).  The family were distant relatives of ours on my mother’s side.  Marika Gerendas and her husband lived in Nagymuzsaj, which is near Ungvar (today Uzhgorod, Ukraine).  We traveled there by train, and these people I stayed with would come to meet me. When my vacation was over, my parents would come for me. I found life really interesting there, because as a city child from Obuda, I had had no experience of country life.  I loved the animals and the fruit trees, and the fact that, there, I could play freely. I don’t know how many children there were in the Gerendas family, but there were lots of Jewish kids around, and some of them were about my age.  I spent two summers there, for about three weeks each time.  That must have been in 1940-41.  I remember that the Gerendas weren’t especially religious.  On Fridays they would go to temple, but they weren’t kosher, and the men didn’t have beards, and their hairstyles were the same as those worn all over Europe. When the persecution of the Jews began in their area, they came to Hungary for a while to live with us.

I married my wife in 1960. We met through a friend in the technical school – I’d gone to school with him in Obuda too – and this friend was introduced to a girl at his relatives’ place, and he asked her if she had a girlfriend, and she brought her girlfriend, who later became my wife. That’s how we met, and both pairs ended up getting married.  It was important that my wife should be a Jew. I always looked for Jewish company, and I believe my parents expected it too.  When we got married we moved in with my wife’s parents in Kispest.  They lived in a very poor flat. The Arrow Cross had taken their flat from them in the Second World War, and they didn’t get it back. 

My maternal grandfather had a sister named Julia who never married. Her parents had sent her too Budapest where she worked as a servant in the home of a Jewish family until 1956, when the family left Hungary.  She inherited their apartment and lived alone there in her flat.  When she grew elderly and ill, my mother’s sister, Ilona Breiner, moved in with her to look after her.  When Julia died, my Aunt Ilona went to live with her mother, Grandma, and we got Julia’s flat. That is how we could finally move from the flat of my wife’s parents in Kispest where we spent five years.

Before the war, Ilona worked as a seamstress in the Goldberger Textile Factory, and after the war she became an administrator in the state-owned Company for River Control. She had no family because her fiancé died in WWII.

When I first went to my wife’s family’s home, I thought I’d pass out, because I saw that they had a Christmas tree.  They always celebrated Christmas.  Her father, when there weren’t enough Jews in Kispest, always went to the temple to make a minyan, but he didn’t know how to pray.  My wife’s mother was taken away in 1944.  There was a lady from the country who had stayed with my wife’s parents as a sort of live-in servant. After World War II my wife’s father married this woman.  As a matter of fact, my wife couldn’t have had a Jewish upbringing from her mother.  But I was really surprised by the Christmas tree.  My grandmother wouldn’t come to visit when she found out they had a Christmas tree.

We have one daughter, named Judit, who was born in 1964, and one grandson.  They also live in Obuda.  I sent my daughter to England after she graduated, and she learned English well.  She makes gifts with her partner now. They’re entrepreneurs.

I’m sorry I can’t pass on Judaism to my daughter or grandson. They aren’t happy to hear about it.  I raise my grandchild telling him, “You’re a Jew,” and what it means.  My daughter has noticed this, but she’s not happy about it.  When my daughter was small we had a Christmas tree. Now we don’t, but her family still does.

My daughter has Jewish sentiments.  Her whole work style, the whole way she thinks, the planning ahead, the thoughtfulness, she got that from us.  She didn’t get the religion, because we didn’t really practice it. She doesn’t know Hebrew, she doesn’t know the Jewish prayers, but she’s getting interested, more and more interested in what it means.

Életrajz

Nyitrai Lászlóné ma is ugyanabban a budai polgárlakásban él, ahová 1950-ben felköltözött Pécsről. Fiatalos asszony, tele energiával, sok baráttal. Polgári miliőjű otthonában rendezettség és nyugalom van, a falakon képek, a régi pécsi bútorok között emlékek, a vitrinekben elhelyezett könyvek és dísztárgyak mind nyugalmat és folytonosságot közvetítenek a múlt és a jelen között. A sok próbatétel ellenére elégedett az életével, nyitott természete, család- és emberszeretete átsegítette az élet megpróbáltatásain.

Nyitrai Lászlónénak hívnak. Pécsen születtem 1924. január tizenkilencedikén. A leánykori nevem Sövény Judit. A vezetéknevem eredetileg Spitzer volt, ebből magyarosítottuk a bátyámmal 1945-ben, a háború után. Zsidó nevet is kaptam születésemkor: Gitl bász [bát] Slomo há Levi.

Édesapám 1877-ben született, Spitzer Sándornak hívták. Kereskedő volt, egész életében Pécsett élt. Öt testvére született. Apám legidősebb testvérét Spitzer Arankának hívták, őt követte Spitzer Szidónia, majd Jolán, az öccsét Spitzer Vilmosnak hívták. Vilmos már a háború előtt, az 1930-as évek elején magyarosította a nevét [lásd: névmagyarosítás]. Így lett Spitzer Vilmos vezetékneve elsőként a családban Sövény, miatta választottuk 1945-ben ezt a nevet a bátyámmal. Annak idején kezdődött el a zsidók asszimilálódása, sokan nem akarták a zsidó nevüket [lásd: zsidó vezetéknevek] használni. Vilmos földbirtokos volt Dióspusztán [ma: Baranya m.], ami egy Pécshez közeli település [Szigetvár egyik külterületi része Dióspuszta. Annak idején Szigetvár Somogy vm.-hez tartozott. Sövény Vilmosnak a Magyar Zsidó Lexikon adatai szerint egy 900 holdas mintagazdasága volt. A föld saját tulajdona volt, nem bérlet. Lásd még: a földművelés szerepe a zsidóság rétegződésében a 20. század elején – A szerk.]. Szidónia egy ügyvédhez ment férjhez, Szigetvárra. Jolánnak szintén ügyvéd lett a férje, Aranka pedig egy kereskedőhöz ment hozzá, ők szintén Pécsett laktak. Apám testvérei közül csak Jolánnak volt egy lánya, ő 1989-ben halt meg. Apai ágon nem volt különösebben vallásos a család. Apám elment katonának az első világháborúba, sőt hadifogságba esett, de arra nem emlékszem, hogy hol, merre.

Az apai nagyapám két évvel korábban, 1922-ben meghalt, mint ahogy én születtem. Spitzer Jakabnak hívták, az üzletünkhöz képest Pécs másik oldalán volt egy fűszer- és szatócsboltja. A feleségét, apai nagyanyámat lánykori nevén Rozsay Gizellának hívták, de őt sem ismertem, mert a születésem előtt meghalt ő is. Nagyon érdekes, hogy ipszilonnal írta a nevét [Az interjúalany arra utal, hogy Magyarországon az y-nal végződő nevek általában nemesi származást takartak, a zsidóknak viszont általában i-re végződött a nevük, hiszen a zsidók többsége nem kaphatott nemesi címet. – A szerk.].

Az anyai nagyapám, Kohn Manó 1857-ben született, Mohácson. Egész életében ott élt, a saját szappangyárát vezette. Három fia volt: Miklós, Béla és József és a lánya, az anyám. A fiúk a nevüket az 1930-as években magyarosították Káldorra. A legfiatalabb fiú, Miklós 1948-ban kivándorolt Ausztráliába. Melbourne-ben egy nagy cégnél volt alkalmazott. Ezért mentek tulajdonképpen a bátyámék is végül 1957-ben Ausztráliába, mert Miklós hívta őket. Béla és József, a két idősebb nagybátyám itthon maradt. Béla 1952-ben halt meg, József 1970 körül. A holokauszt idején mindhárman munkaszolgálatosok voltak, életben maradtak. Nagyapám 1944-ben halt meg, még a mohácsi gettóban, nyolcvanhét évesen.

Az anyai nagymamám, akit én ismertem, a második nagymama volt, Wurm Gizellának hívták. Nagyapám első felesége betegségben meghalt, őt Hirsch Flórának nevezték. Az édesanyámnak és a két idősebb fivérének nagyapa második felesége a mostohaanyja volt, de amikor én születtem, nekem már ő számított nagymamának. Úgy emlékszem, hogy körülbelül tíz évvel volt fiatalabb a férjénél. Az anyai nagymamám, Wurm Gizella is Auschwitzban halt meg, 1944-ben.

A felmenőim között anyai és apai ágon sem volt igazán vallásos senki. A nagyünnepeket, az újévet [Ros Hásáná] és a hosszúnapot [Jom Kipur] mindig megünnepeltük. A zsidó újév mindig két napig tart, a hosszúnap egy napig, estétől következő nap estéig. Ezen a három napon az üzletünk zárva volt. Ilyenkor édesanyámmal, édesapámmal hármasban mindig elmentünk a templomba imádkozni. Otthon, ezeken az ünnepeken este gyertyát gyújtottunk [lásd: gyertyagyújtás], de különben pénteken esténként [lásd: szombat] soha. A hosszúnapot mindenki megtartotta az egész családban. Az ünnepet megelőző nap délután öt óra felé lehetett utoljára enni. Hosszúnapon a szüleim egész nap a templomban voltak, én a templom után a barátnőimmel voltam. A következő napon addig tartott a nagyböjt [A ’nagyböjt’ kifejezést a katolikus vallásban használják a hamvazószerdától nagyszombatig tartó időszakra. – A szerk.], amíg fel nem jött az égre az első csillag. Szertartás nélküli ünnepi ebédek voltak. A hosszúnap úgy kezdődött, hogy az első napon korán vacsoráztunk, általában becsinált csirkét, s amikor az ünnep kiment, hazamentünk, és tejes kávé kuglóffal volt az uzsonna, s aztán két óra múlva a vacsora, paprikás csirke nokedlivel [Az étkezési törvények értelmében tejfélét és húst egyaránt tartalmazó étel fogyasztása tilos volt. Ennek megfelelően a hagyományos zsidó konyhában ismeretlen volt a tejfölös paprikás csirke. – A szerk.]. Újévkor is minden évben ugyanazt ettük: sült csirkét krumplipürével és kompóttal.

Anyai nagyapám, Kohn Manó szappangyáráról sok emlékem van. Gyerekkoromban nyáron, mikor elmentem néhány napra Mohácsra nyaralni, mindig ott dolgoztam én is az üzemben, segítettem becsomagolni a szappanokat. A gyárat Junó Szappangyárnak hívták, a nagypapa unokabátyjának az ötlete volt az elnevezés, mert a görög mitológiában Junó a szépség istennője. Nagyapámék nem voltak gazdagok, de átlagpolgárként akkoriban jól éltek.

A család ott lakott a szappangyár területén, egy nagy udvarban. Két oldalon voltak a lakások és az üzem. A ház elején volt az üzlet, ahol árulták a helyieknek a szappanokat és a kölniket. Havonta egyszer látogattuk meg őket, nem nagy távolság Pécstől Mohács. Általában autóbusszal vagy vonattal mentünk, átszállással.

A gyárban tíz-tizenöt alkalmazott dolgozott, főzték, préselték, csomagolták és vágták a szappanokat. A második világháború előtt elég fiatal voltam, kevés dologra emlékszem. Az biztos, hogy nem volt szempont, hogy zsidók dolgozzanak a gyárban. Mindenféle ember volt ott. Arra emlékszem, hogy rettenetes szag volt a gyár környékén, mert a szappant faggyúból főzték akkoriban. Annak idején, mint a szilvalekvárt, hatalmas üstökben főzték a faggyút. A főzés után voltak olyan gépek, amikben a színezékekkel keverték össze az alapanyagot, és aztán illatosították a keveréket. A présgépek ostyasütőre hasonlítottak, ezekben nyomták formára a szappanokat. Utoljára a kész szappanokat, általában lányok, a megfelelő dobozba csomagolták. Egy krémet is készítettek a gyárban, tégelyben árulták. Milics krémnek hívták, és azért volt ilyen szláv hangzású neve, mert a sokác asszonyok szerették nagyon ezt a terméket. Mohács környékén elsősorban a horvátországi sokácok vásárolták az illatszereket [A 15. sz.-tól a török terjeszkedés elől egyre északabbra húzódó délszláv népek egyike. Baranya megyében főleg Mohács környékén laknak ma is sokácok. – A szerk.]. Híresen szépek voltak a sokác menyecskék, szép népviseletük volt, gyapjúharisnya színes bütykökkel és rengeteg gyönggyel. Elég bő, színes szoknyákat viseltek a nők és pruszlikszerű blúzt, amire rengeteg aranypénzt varrtak. Ezeket a ruhákat csak ünnepnapokon hordták.

Nagyapáméknak volt két híres szappanuk, amit csak ők készítettek. Az egyiket úgy hívták, Citromszappan. Olyan alakja volt, mint a gyümölcsnek: sárga, citrom illatú volt, külön dobozban árulták, amire rárajzolták a gyümölcsöt. Akkoriban ez a Citromszappan nagyon egyedi terméknek számított. A másik szappan a második világháború előtt vagy rögtön a háború után készült. Ez egy fehér színű szappan volt, Briliáns szappannak hívták, mert olyan formára préselték, mint amilyenre a gyémántot vágták, pont olyan szögletesre. A háború után egy nagyon rövid ideig folytatta a szappangyártást egyik nagybácsim, Józsi, aki visszajött. Ő nyitotta meg az üzletet egy-két évre. Aztán mint minden mást, ezt is államosították [lásd: államosítás Magyarországon].

Később, felnőttkoromban elkezdtem a szappanokat gyűjteni. Egy ideig fogalmam sem volt, hogy miért. Aztán rájöttem, hogy a sok szappan a gyerekkori élményeimet idézi fel, nagyapám gyárát, az ottani szappanok illatát.

A nagyapám fiai is ott éltek Mohácson. A nagybátyáim főként az üzletkötésben vettek részt. Az árut elsősorban a környékbeli városokba és falvakba szállították, de Budapesten is rendeltek. A Molnár és Móser üzletbe is szállítottak nagyapámék, ami a háború előtt egy híres illatszer-kereskedés volt a Petőfi Sándor utcában. Ide vittek a Citromszappanból is.

Nagyapámék – mint ahogy a mi családunk is – a hosszúnapot és az újévet ünnepelték meg, ilyenkor a gyárban természetesen nem volt termelés, és az üzletben is mindenki szabadnapot kapott.

Édesanyám leánykori neve Kohn Angéla vagy Angyalka. Van, ahol Angélának írták, máshol Angyalkának. Mohácson született 1887-ben. Mohácson járt iskolába, de ott csak elemi iskola volt. Ezért nagyapám felküldte a lányát Budapestre, egy kétéves, akkor úgy hívták: háztartási iskolába [lásd: háztartási iskolák]. Főzni tanultak, varrni, felkészítették őket a háztartás vezetésére, az akkori nők életére, szerepére. Ez nem volt zsidó iskola. Anyám soha nem főzött kóserül, disznóhúst is ettünk. Anyám a családja rokonainál, talán egy unokatestvérénél lakott Budapesten, a Csengery utcában.A szüleim házasságközvetítő révén ismerkedtek meg, sadhenolták őket. Annak idején még ez volt a szokás, ilyenkor az volt fontos, hogy a pár társadalmilag azonos szinten legyen. Én 1924-ben születtem, és a szüleim 1906-ban házasodtak össze. Soha nem meséltek az esküvőjükről.

A nővérem 1907-ben született, Spitzer Erzsébetnek hívták. A pécsi orvosi egyetemet végezte el, utána a pesti orvosi egyetemen szakosodott, úgy lett gyermekorvos. Egy szombathelyi orr-fül-gégész szakorvoshoz ment férjhez, doktor Utas Imréhez, akivel még a tanulmányai alatt, az egyetemen ismerkedett meg. Mindketten otthon rendeltek Szombathelyen, a lakásukban, de a nővérem a szombathelyi kórházban is dolgozott, és magánházakhoz is kijárt mint háziorvos. A nővéremék se gazdagok, se szegények nem voltak. Igazi középosztálybeli életet éltek. Volt egy háztartási alkalmazottjuk [lásd: cseléd], ami abban az időben teljesen természetes volt egy orvos házaspárnál.

Minden téli és nyári szünetben náluk voltam. Gyakran főztem ott, mert nagyon szerettem a konyhában dolgozni, ételeket készíteni fiatalkoromban is. Erzsébet meg egyáltalán nem, ő az egyetemre járt, és tanult vagy dolgozott. És bár nagyon fiatal voltam, mégis ha náluk nyaraltam, inkább én készítettem az ebédeket és a hidegtálakat, ha vendégség volt.

Zsidó barátaik voltak. Egy családra emlékszem a baráti körükből, mert a feleség és a gyerekek nem jöttek vissza Auschwitzból, és ennél a családnál a nővérem háziorvos is volt. István, a férj aztán a háború után újranősült, aztán kivándoroltak Ausztráliába, és ugyanott éltek Melbourne-ben, mint a bátyámék. Összejártak, barátkoztak. István Melbourne-ben egy olyan cégnél dolgozott, ahol féldrágaköveket exportáltak és importáltak. A bátyám, Gyuri ennél a cégnél dolgozott együtt Istvánnal.

A nővérem, doktor Spitzer Erzsébet a lánynevét használta, amikor viszont ledoktorált, ő is azt akarta, hogy magyarosíthassa a nevét Sövényre. Akkor édesapám azt mondta, hogy ehhez nem járul hozzá, mert ha neki és az ő apjának jó a Spitzer név, akkor jó lesz az Erzsébetnek is. A nővérem ezért nem magyarosított, maradt doktor Spitzer Erzsébet.

A vallás egyáltalán nem játszott szerepet a nővéreméknél. Nem voltak vallásos zsidók. Erzsébet és a férje Auschwitzba kerültek a két kisfiukkal, az egyik hat hónapos, a másik hat éves volt. Mindannyian ott maradtak.

A bátyám 1909-ben született, Pécsett, Sövény Györgynek hívták. Azért volt közöttünk olyan nagy korkülönbség, tizenöt és tizenhét év, mert közben volt egy másik nővérem, aki 1922-ben, tizenegy éves korában meghalt, diftériában. Őt Spitzer Ilonának hívták. Utána lett anyám velem várandós. Én 1924-ben születtem. György Pécsett érettségizett a reáliskolában [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák], Lipcsében járt kereskedelmi főiskolára, ezután Pécsett, a családi vas- és fűszerüzletünkben dolgozott. Az első feleségét László Ágnesnek hívták, ő háztartásbeli volt. Az első feleségével kevésbé voltam jóban, külön laktak, akkoriban még kis taknyosnak számítottam. Nem nagyon emlékszem rá, mert a bátyám és köztem tizenöt év korkülönbség volt. Még iskolába jártam, amikor összeházasodtak Ágnessel, külön laktak tőlünk, egy másik házban. Nekik más, felnőtt társaságuk volt, én a barátnőimmel jártam össze. Sajnos Ágnesről nem tudok sokat mesélni. Arra emlékszem, amikor Auschwitzban kint voltunk, egy ötös sorban álltunk 1944 szeptemberének végén. Engem akkor beválasztottak egy arbeitkommandóba, s mivel Ágnes nagyon sovány volt, ott maradt, valószínűleg Auschwitzban halt meg.

A bátyám a holokauszt idején munkaszolgálatos volt valahol Magyarországon. Amikor hazajöttünk a bátyámmal 1945-ben a deportálásból, akkor változtattuk meg a vezetéknevünket Sövényre, Vilmos bácsi után. Gyuri a háború után Pécsett folytatta a családi üzletet, a második feleségét 1947-ben vette el. Őt Tribicser Katalinnak hívták, ő is zsidó volt.  Egy gyermekük született, akit Klárinak hívnak. 1957-ben kivándoroltak Ausztráliába. Akkoriban Klári kilenc éves volt.

Amikor kiment, kereskedő volt, közben kitanulta a műszaki rajzolást. Először elhelyezkedett műszaki rajzolóként, utána pedig elhívta egy magyar ismerőse, akinek volt egy féldrágakövek import-exportálásával foglalkozó vállalkozása. Ausztráliában nagyon sokfajta ásvány található, nagyon gazdag lelőhelyek vannak, legfőképpen különbözőfajta opálokat lehet találni, amit az egész világba, nagyon sok országba szállítanak. A bátyám nagyon ügyes kezű ember volt, ennél az üzletnél azzal foglalkozott, hogy a bemutatókra előkészítette a köveket. Voltak fekete vagy bármilyen színű bársonnyal bevont lapok, a mintadarabokat rárakta ezekre a bemutató tálcákra, feliratozta őket, és ha valahová szállítani kellett, akkor Gyuri készítette el a csomagokat.  Egészen nyolcvanéves koráig, míg nyugdíjba nem ment, aktív volt. A felesége egy nyomdában dolgozott könyvelőként, a lányának két gyermeke született, Kim és Paul, ma is kint élnek. A bátyám 2000-ben, Melbourne-ben halt meg, a hamvait egy évvel később hazahoztuk a pécsi zsidó temetőbe, a családi sírboltunkba.

A bátyám feleségével, Katival nagyon jó volt a viszonyunk, hiszen együtt jöttünk Budapestre később, együtt laktunk, és amikor kivándoroltak a bátyámmal Melbourne-be, amikor tehettem, meglátogattam őket, ötször voltam Ausztráliában náluk, vendégségben. Most is, Gyuri halála után hetente beszélünk telefonon. Nagyon jó a kapcsolatunk.

Amikor gyerek voltam az 1920–30-as években, akkor Pécs körülbelül hetvenezer lakosú város volt. A háború előtt Pécsett a családunknak vas- és fűszerüzlete volt. Az üzlet a Kiskirály utca és a szigeti [szigetvári] országút sarkán épült fel. A szigeti országút akkoriban főútvonal volt, a környező falvakból arrafelé jöttek be az emberek Pécsre, a termelők a piacra. Nagyapám üzlete a város másik oldalán, a Zsolnay Vilmos utcában működött, Pécs keleti részén. Az üzletünk a hét hat napján nyitva volt, csak ünnepekkor, húsvétkor [Pészah] és hosszúnapkor zártunk be. Az épület aljában volt a fűszer- és vasüzletünk, fent az első emeleten éltünk a családommal.

Pécsnek akkoriban körülbelül négyezer–négyezer-ötszáz zsidó lakosa lehetett. Ezt onnan gondolom, mert a pécsi holokauszt-emlékművön, a temetőben van egy tábla, amire ez van írva: „Pécs város siratja négyezer testvérét”. A holokauszt után háromszázan jöttek vissza – úgy tudom [Az 1941-es népszámláláskor Pécsnek 3486 főnyi zsidó lakosa volt, a lakosok 4,8%-a. (1946-ra a közösség lélekszáma 706 főre – 0,9% –  csökkent.) – A szerk.]. Pécsett a zsidók nem éltek külön negyedekben, hanem inkább szétszórva, elvegyülve a nem zsidó lakossággal. A legjellemzőbb foglalkozások a kereskedő, az ügyvéd és az orvos volt. Nagy létszámú neológ hitközség működött, egy zsinagógát tartottak fent, ortodoxok kevesen éltek a városban.

Pécs meglehetősen fejlett infrastruktúrával rendelkezett már akkor is. A mi házunkban is volt vezetékes víz, villany, fürdőszoba. Öt szobában éltünk, tehát meglehetősen nagy volt a lakásunk. Állatokat nem tartottunk, és konyhakertet sem műveltünk, mert ott akkoriban ez nem volt szokás. Háztartási alkalmazottat viszont tartottunk, neki is volt külön szobája. Rá többek között azért is szükség volt, mert édesanyám sokat dolgozott az üzletben.

A szüleim mindketten az üzletben dolgoztak, nem nagyon volt ránk idejük, akkoriban máshogy mentek a dolgok. A nővérem egyetemre készült, a bátyám iskolába járt, aztán Lipcsébe ment tanulni, amikor én megszülettem [lásd: egyetemi tanulmányok és a numerus clausus]. Úgy emlékszem, hogy a testvéreimnek is volt nevelőnőjük, nekem hatéves koromig volt kettő. Mivel nagyon kicsi voltam az elsőnél, inkább a másodikra emlékszem. Annyi jut eszembe róluk, hogy mindketten osztrák asszonyok voltak. Azért osztrákok, hogy jól megtanuljak németül, de mindkettőnek kellett angolul is beszélnie. Németül vagy angolul beszéltek velem, így játszva tanultam meg a két nyelvet. Tőlük tanultam meg, amit most tudok ezen a két nyelven. Mindkét asszonyt nagyon szerettem, többet voltam velük, mint az édesanyámmal, aki az üzletet vitte és a háztartást is persze.

A nevelőnőim ott laktak velünk, külön szobájuk volt. Velük mentem sétálni, játszani, kirándulni a Mecsekbe. Akkoriban nem volt olyan a nevelőnőknek, hogy kimenőt kaptak, ez csak a háztartási alkalmazottnak járt, akiknek a csütörtök és a vasárnap délutánjuk volt szabad. A háztartási alkalmazott főzött, takarított, segített édesanyámnak. Mivel Pécsett sok volt a hozzám hasonló, velem egykorú kislány, közösen mentünk gyerekek és nevelőnők sétálni. Így ők is találkozhattak egymással.

Zsidó elemibe jártam, később kerültem a polgáriba [lásd: polgári iskola] és a kereskedelmibe [lásd: kereskedelmi iskolák]. Ez is csak azért volt így, mert nem volt zsidó középiskola a városban. A középiskolában voltak olyan tanáraim, akiket jobban szerettem, voltak, akiket kevésbé. Mi, zsidók inkább összejártunk, együtt ünnepeltük a születésnapokat. De nem kizárólag zsidó barátaim voltak. Ez a harmincas évek közepén volt, összevegyültünk a keresztényekkel. A zsidóság nem volt akkoriban olyan téma, mint a negyvenes években.

Annyi emlékem van a háború előttről, hogy szerettem volna gimnáziumba menni, de akkor már életbe lépett a numerus clausus [lásd: zsidótörvények Magyarországon], ezért nem mehettem a zárdába, a lánygimnáziumba, ahol apácák tanítottak [Nyitrai Lászlóné 1924-ben született. Amennyiben a polgári után szándékozott átlépni az akkori nyolcosztályos gimnázium ötödik osztályába, erre 1938 őszén kerülhetett volna sor. Ekkor még rendeletileg nem korlátozták a zsidó tanulók iskolai tanulmányait, de a magyar társadalom már túl volt az első zsidótörvényen, amely nyilván befolyásolta a zsidó szülők aspirációit gyermekeik taníttatása terén. Majd aztán „1939 őszétől kezdve … miniszteri rendelettel bevezették az osztályonkénti 6 százalékos kvótarendszert az újonnan beiratkozó zsidó tanulókra vonatkozólag. Ettől függetlenül is, s ezt megelőzőleg a keresztény egyházak (különösen a többségi katolikus egyház) felügyelete alatt működő középiskolák kapui fokozatosan bezárultak a zsidó jelentkezők elől. Az egyetemi numerus clausus, amely 1938-as megszorítása után helyileg egyre inkább numerus nullus lett, … sok érintett gimnazistát elbátortalaníthatott hosszabb középiskolai tanulmányok folytatásától. Magukban az iskolákban is felerősödött a zsidó diákok elleni diszkrimináció. … 1938 után mindez érthetően hozzájárulhatott a zsidó középiskolai kereslet zuhanásszerű csökkenéséhez. Mégis, … még 1941-ben is a zsidó fiúk egyötöde járt középiskolába, … közel kétszer annyian, mint keresztény  kortársaik, és a 18 évesek között majdnem ugyanolyan egyötödös arányban érettségiztek is, vagyis több mint háromszor gyakrabban, mint a keresztények. Ez a két egyötödös arányszám egyébként pontosan demonstrálja azt a tényt, hogy a zsidó [középiskolai] kereslet összeomlása inkább a legalsó szinten történt, vagyis elsősorban az induló (első vagy az alsóbb) középiskolai osztályok jelöltjeit érintette” (Karády Viktor: Felekezetsajátos középiskolázási esélyek és a zsidó túliskolázás mérlege, in Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek /1867–1945/, Replika Kör, Budapest, 2000, 234. oldal). – A szerk.]. Emiatt választottam a kereskedelmi iskolát. A nővérem, aki tizenhét évvel volt idősebb nálam, a lánygimnáziumba ment, mert akkor még nem volt numerus clausus [Viszont 1925-ben vagy 1926-ban kezdett egyetemre járni: ekkor érvényben volt az 1920:XXV. tc., amely 6%-ban engedélyezte a fölvehető zsidó egyetemi hallgatók arányát. Lásd: numerus clausus Magyarországon. – A szerk. ]. Abban az időben a lánygimnáziumból lehetett egyetemre menni, szerencsére ő el is végezte az orvosit.

Gyermekkoromban a családunk meglehetősen jó körülmények között élt. Az üzlet egy közepes polgári életmódot biztosított. Nyaralni nem jártunk túl gyakran, de volt egy szőlőnk Pécsen, a Mecsek lábánál egy házzal. A nyarakat általában ott töltöttük. Ez a ház nekem nagynak tűnt gyerekkoromban, de a háború után már korántsem tűnt olyan óriásinak. Két nagyobb háznak a helye tulajdonképpen. A szőlőt elvették a háború után, államosították, és persze nem kaptunk érte semmit. Nyaranta a Kiskirály utcából felköltöztünk a szőlőbe, ami a Mátyás Flórián utcában volt. Egy két-három szobás összkomfortos ház volt, a nyarakat mindig itt töltöttük. Amikor hat éves elmúltam, már nem volt nevelőnőm, ettől kezdve csak a háztartási alkalmazottal költöztünk fel. A szőlőt nem nagyon kellett művelni, mert csak a nevében volt szőlő, inkább csak gyümölcsfáink voltak. Szőlő csak a kerítésre futott, bort nem készítettünk belőle. Azt a kevés munkát, ami ezzel adódott, azt egy férfi végezte, aki a pécsi házunk istállójában kocsis vagy háziszolgaszerű alkalmazott volt. Ő egyfajta mindenes volt, gondozta a lovunkat, az üzletben rakodott, ha kellett, gondozta a szőlőt. Hatéves korom után már csak egy lovunk volt, édesapám delente, ha az üzletben dolgozott, feljött ebédelni a mecseki házhoz, mert annak idején délben még bezárt az üzlet. Anyám nyaranta hetivásárkor, szerdán és a nagypiac idején, szombatonként dolgozott az üzletben, ő kezelte a pénztárt.

Nem nagyon utaztunk messzebbre a Mecseknél. Apám testvére, Sövény Vilmos nagybácsim, a földbirtokos volt a családban a leggazdagabb. Neki volt egy villája Balatonlellén, gyerekként oda mehettem még nyaralni. Vilmosnak volt egy nálam fiatalabb lány és fiú gyermeke. A fiút Bélának, a lányt Kamillának hívták. Ők tulajdonképpen unokatestvéreim voltak, de nem házasságban születtek, mert sosem nősült meg a nagybátyám, de mindkét gyerekét a nevére vette. Kettőjükkel játszottam nyaranta Balatonlellén. A villa a Balaton-parton volt, hozzá tartozott egy stég, erről ugráltunk egész nap a vízbe, és játszottunk a kertben. Egész napunkat a vízben töltöttünk.

Otthon nem voltak vallásos élményeim, mert a szüleim, nem tartották az ünnepeket. De Pécsett volt egy főrabbi, doktor Wallenstein Zoltán, aki feleségül vette az unokatestvéremet, Lőbl Máriát [Wallenstein Zoltán (1898–?) – Budapesten és Németországban tanult, 1921-ben avatták bölcsészdoktorrá és rabbivá. 1920-tól a komáromi hitközség rabbija, 1923-tól pécsi főrabbi. – A szerk.]. Mindig meghívtak a családhoz a széderestére az otthonukba. Ez az unokatestvérem, Lőbl Mária kétévi házasság után elhagyta a főrabbit és a fiát, és Pestre költözött, ahol újra férjhez ment. Ennek ellenére engem mint családtagot továbbra is mindig meghívtak, és ezután minden széderestét náluk töltöttem. Vacsora és imák voltak végig. Széderkor egy nagy tál van, és annak minden tartalma a zsidó történet egy-egy szimbóluma: keserűfű, sós víz, alma, dió, ami mind a kivándorlásra emlékeztet. A széderasztalnál, a vacsoránál végig ott állt egy serlegben bor, mert a zsidók, várják a messiást, és azért van a serleg bor a vacsoránál, hogy ha jön a messiás, akkor ihasson belőle. A szédereste folyamán mindig egy kicsit nyitva kell hagyni az ajtót, hogy be tudjon jönni a megváltó [Ezen az estén nem a megváltót várják, illetve nem neki készítik ki a serleget és hagyják nyitva az ajtót, hanem az oltalmat nyújtó Illésnek. Lásd: Illés próféta. – A szerk.]. Ilyenkor a legfiatalabbnak mindig eldugnak egy fehér szalvétába laskát, maceszt valahová, de mindig olyan helyre, hogy meg is lehessen találni, például szekrény tetejére, s amikor megtalálja, akkor kívánhat valamit [lásd: afikómen]. Ilyen vallásos emlékeim vannak.

Miután az unokanővérem elhagyta a főrabbit, nélküle zajlottak a vacsorák. Az unokaöcsémet, Lőbl Mária fiát ezután a főrabbi egykori anyósa nevelte, aki ugyancsak Pécsett lakott, ezért a család, azaz így négyen vettünk részt jobbára ezeken a vacsorákon. Ezek az esték adtak vallásos élményt, azon kívül, hogy nagyünnepekkor jártam templomba, de szédereste nálunk nem volt.

Pécsett a zsidó iskolában volt egy kis templom. Úgy emlékszem, hogy a legtöbb pénteken nem a nagy zsinagógában, hanem ebben az iskolai kis templomban tartották meg a pénteki imát.

Emlékszem még a konfirmálásomra is, ami tizennégy éves koromban történt. Olyan fiútestvérem nem volt, akinek emlékeztem volna a bár micvójára, mert a bátyám jóval idősebb volt nálam. A lányoknál tizennégy éves korban történt a konfirmálás, a fiúknál a bár micvóra tizenhárom éves korban került sor. A konfirmáláson sokan vettünk részt, sok barátnőmmel álltunk hófehér ruhában a templomban. Áldásosztás volt, imádkozás, és végül kaptunk egy oklevelet. Ez egyfajta felnőtté avatási szertartás. Este utána ünnepi vacsora volt nálunk a meghívott rokonokkal. Ez is egy nagy esemény volt akkoriban [A neológok körében a lányok részére 13 éves korban a bát micvá helyett sok helyen ún. konfirmálás volt. A konfirmáció (megerősítés) modern szertartás, mely a német reformmozgalmak nyomán volt terjedőben a 20. század elejétől, de csak némely hitközségben kapott helyet. Lényege, hogy mint a fiúk, a lányok is részesüljenek felavatásban. Egyébként általában (de nem mindenütt) a négy polgári vagy négy középiskolai osztály befejezése után, tanévzáráskor tartották, tehát nem a 13., hanem a 14. életévben. A hitközség a felavatott lányokat imakönyvvel ajándékozta meg. Az ortodoxia ellenezte. – A szerk.].

Keresztény ünnepeket nem tartottunk otthon, de a karácsonyt már gyerekkoromban megünnepeltem. Otthon saját magamnak állítottam karácsonyfát, és eljöttek a barátnőim is, Vera és Emi, akik ugyanúgy maguknak állítottak fát, nem a szüleik vásárolták. Pécs nagy város volt, és mindnyájunknak voltak keresztény ismerősei is, ezért teljesen természetes volt, hogy tudtuk, mi a karácsony, nem beszélve arról, hogy ilyenkor zárva volt a szüleim kereskedése is, tehát ők is pihentek. A szüleim persze nem vettek részt az ajándékozásban, a barátnőimmel viszont mindig adtunk egymásnak meglepetéseket, és később, mikor férjhez mentem, akkor is minden évben állítottunk karácsonyfát.

Vera és Emi voltak a legjobb gyerekkori barátnőim, mindketten Torontóban élnek. Verával és Emivel együtt jártunk iskolába, és Vera tizenkét évig a padtársam volt. Az utolsó négy évben, amikor a kereskedelmi iskolába mentem, ők az ipari iskolában tanultak tovább, de barátnők maradtunk, és ez tart ma is, kapcsolatban vagyunk. A szüleink is kapcsolatban voltak, de inkább csak telefonon. Vera szülei sokkal jobb módúak voltak, mint az enyémek, az édesapja fakereskedő volt a Zsolnay Vilmos utcában, ahol a nagyapám boltja is volt, Pécs másik felén. Egyszer nyáron a szülei feljöttek a Margit-szigeti nagyszállóba, és engem is magukkal vittek nyaralni. Vera édesanyja pilseni, azaz cseh származású volt, hat nyelven beszélt. Jóval nagyobb társadalmi életet éltek, mint az én szüleim. Az én édesanyám az üzletben dolgozott, Veráé otthon volt, nem dolgozott, két háztartási alkalmazottat tartott, és bridzselt. Igazi nagypolgárok voltak. Talán éppen ezért nem jártak össze a szüleimmel. Emi édesanyja háziasszony volt, nem dolgozott, édesapjának volt egy Futura nevezetű termény-nagykereskedése, de ő irodában dolgozott, nem a telepen, de az is lehet, hogy csak alkalmazott volt – pontosan már nem emlékszem erre.

A testvéreim jóval idősebbek voltak nálam, ezért később ritkábban találkoztunk, mert elköltöztek a szülői házból. Kiskoromban persze minden nap láttuk egymást, mert velünk laktak, de aztán a nővérem 1937-ben férjhez ment, a bátyám pedig megnősült. Erzsébet elkerült Szombathelyre, és csak a szünetekben találkoztunk. Ebben az időben születtek a gyerekei – fiatalon már nagynéni voltam, de nagyon jó kapcsolatban voltunk mindannyian, elkényeztetett a nővérem és a bátyám is.

Iskolába nem szerettem járni, mindig lidérces álmaim voltak a dolgozatírás, felelés előtt. Soha nem voltam túl jó tanuló, és meg is fogadtam annak idején, ha egyszer gyerekeim lesznek, nem fogom mondani nekik, hogy „de szerettem az iskolába járni, de jó tanuló voltam”, mert egyszerűen nem szerettem, ez az igazság. A kereskedelmiben francia nyelvet tanultunk, de magántanárhoz is jártam franciát, angolt és németet tanulni.

Giza néninek hívták az angol tanárnőmet, aki ugyan magyar anyanyelvű volt, de kitűnően beszélte az angolt. Nagyon közel lakott hozzánk, csak egy utcányira. Madame Lou francia nemzetiségű volt, Franciaországban született, vele csak az anyanyelvén értekeztünk. Madame Lounak négy nagyméretű képe volt. Mindig másik képet akasztott ki. Ez a négy kép a négy évszakot ábrázolta. Emlékszem, a tavaszi képeken lovak földet műveltek – ezekről tanultuk meg, hogy mi franciául a kocsi, a ló, a földművelés, a szőlő. A téli kép téli sportokat ábrázolt, de persze volt könyv is, amiből tanulnom kellett a grammatikát. A német tanárnőm szegről-végről rokonom is volt. Érdekes, hogy mindhárman vénkisasszonyok voltak – akkoriban ezt így mondták. Soha nem mentek férjhez, egyedül éltek. Legjobban a német tanárnőmhöz, Hannához szerettem járni. Tőle tanultam a legtöbbet, nemcsak nyelvről, hanem arról is, hogy mi a művészettörténet, a mitológia, a zene, mert mesék, történetek elmondásával tanította, adta át a nyelvismeretet. Hannuskát szerettem a legjobban. Sajnos sem a polgáriban, sem a kereskedelmiben nem tanultunk művészeti tantárgyakat, ezért amit tudok, tőle hallottam. Különórákra hatéves koromtól jártam, amikor már nem volt nevelőnőm, és elkezdtem az elemi iskolát, és egészen az érettségiig, tizennyolc éves koromig tartott ez az időszak. Minden nyelvórára heti egy alkalommal került sor.

Annak idején a szabadidőnkben gyakran mentünk síelni és korcsolyázni. A gyerekkori síléceim még megvannak, István, a nagyobbik fiam vitte el magához, ereklyének. Ott volt a Mecsek, úgyhogy a síeléshez minden adott volt. Általában a bátyámmal és a bátyám társaságával jártunk sportolni, akik mindannyian zsidók voltak. Én nem voltam nagy sportoló. Pécsett, közel az üzletünkhöz volt egy tejcsarnok, aminek ONTK volt a neve. Ennek az udvarán csináltak telente korcsolyapályát. Mivel mindig elég kövér voltam, a szüleim kiküldtek korcsolyázni, hogy mozogjak, amit nem nagyon szerettem, viszont a síelést imádtam a Mecsekben. Kirándulni is jártunk a hegyekbe a barátnőmmel, Verával és az édesanyjával.

A kereskedelmi iskolában a tanárok nem éreztették velünk, hogy más vallásúak vagyunk, bár akkoriban mindig szerepelt a bizonyítványban, hogy ki milyen vallású: izraelita, római katolikus vagy más. A harmincfős osztályban talán nyolcan voltunk zsidók, de nem éreztették ezt velünk az osztálytársaink sem. Annak ellenére, hogy jó volt együtt lenni a többiekkel is, mi, zsidók külön összejártunk a születésnapokra, együtt jártunk társaságba. Az alsóbb osztályokban ez a téma elő sem kerülhetett, mert zsidó elemibe jártam.

Tizennyolc éves koromban érettségiztem, Pécsett. Érettségi után elmentem egy évig varrónő szakmát tanulni. Akkoriban ez egyfajta divat volt. Utána levizsgáztam, és szabósegéd lettem, de egy gombnál többet nem tudok megvarrni ma sem. Ezek után Mohácsra kerültem, ahol műtősnőnek tanultam az ottani kórházban, de ez csak egy fél évig tartott, mert közbeszólt a háború. Amikor a mohácsi kórházban töltöttem a szakmai gyakorlatot, akkoriban Káldor Miklós nagybácsimnál laktam, aki édesanyám féltestvére volt, mert a nagyapám második házasságából született, anyám pedig az első feleségétől született. Miklós a második világháború előtt már munkaszolgálatos lett, a felesége otthon volt a kisgyermekükkel, aki akkoriban, amikor náluk laktam, talán két éves lehetett. Hétköznapokon a kórházban dolgoztam, de szombaton délben mindig hazamentem a hétvégére, hogy aztán hétfő reggel visszautazzak autóbusszal Mohácsra. Fél évig dolgoztam a kórházban, soha nem volt konfliktusom a származásom miatt. Azért akartam műtősnő lenni, mert tetszett a fehér köpeny, és persze a nővérem miatt is, aki orvos volt. Aztán a háború kettévágta a műtős karrieremet.

A negyvenes évek elején az üzletünk ugyanúgy működött, mint korábban, apámnak nem volt szüksége strómanra, nem vették el a boltot. 1942-ben érettségiztem, akkor voltam tizennyolc éves, félig felnőtt, de nem emlékszem arra, hogy bármi komolyan befolyásolta volna az életünket. Iskolába jártunk a barátnőimmel, a bátyám az üzletben segített. Ő 1942-ben harminchárom éves volt. 1944-ig nem történt semmi fontos dolog, amire emlékszem, se a szomszédok, se a parasztok nem viselkedtek másként, mint azelőtt – szerencsére. Annyi volt, hogy a zsidótörvények miatt [lásd: zsidótörvények Magyarországon] a polgári után nem mehettem gimnáziumba, a zárdába, ahová a nővérem még járhatott, mert zsidókat oda már nem vettek fel, ezért mentem a kereskedelmibe, ahonnan persze ha akartam volna sem mehetek egyetemre, mert ahhoz gimnázium kellett. Ez volt az egyetlen, amiben a családom érezte a zsidótörvények következményeit [A felső kereskedelmi érettségi vizsgával rendelkezők a gazdasági akadémiákon, a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán, a Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdaságtudományi Karán, a Gazdasági Szaktanárképző Intézetben, valamint a Mezőgazdasági és Állatorvosi Kar mezőgazdasági osztályában tanulhattak tovább. – A szerk.].

Aztán 1944. március tizenkilencedikén, vasárnap megszállták Magyarországot a németek. Március huszonegyedikén, két nappal később kedden, éppen ebédnél ültünk, amikor bejött a lakásba két gestapós katona, és azt mondták, hogy ami ékszer van a lakásban, adjuk oda, mert ha nem, akkor másnap fölássák az egész pincét és az udvart. Odaadtunk mindent egy kis dobozban. Édesapámat fölállították az ebédtől, és elvitték. A pécsi rendőrségen volt egy-két hétig, majd onnan került Mauthausenbe. Pécsett is az történt, mint másutt, megkapták a listát, hogy kik a tehetősebb zsidók, és mindenkit elvittek. A férfiakat a mauthauseni koncentrációs táborba szállították, ott kellett dolgozniuk. 1944-ben apám már elég idős volt ahhoz, hogy ne bírja a megerőltető munkát és a nélkülözést. Jóval később, a hazaérkezőktől értesültünk a haláláról.

A holokauszt kezdetén, 1944. április huszadika körül kellett a pécsi gettóba mennünk [A pécsi gettó területét 1944. május 6-án jelölték ki, május 8-án kezdődött meg a mintegy 3400 fő bezsúfolása a területre, és 1944. május 20-án zárták be a gettó kapuit. – A szerk.]. Egy kertvárosi részt ürítettek ki erre a célra, kertes házak voltak általában négy-hat szobával, ide zsúfoltak be húsz-huszonöt embert. Kimenni nem lehetett a gettóból, mert körül volt zárva. Úgy lehetett elhagyni a területet, hogy fiatal lányokat toboroztak mezőgazdasági munkára, aki ide jelentkezett, az kísérővel kimehetett dolgozni egy bolgárkertészetbe. Ennyi volt a szabadság. Nem volt kötelező a munka, de szívesen jelentkeztek, mert így lehetett csak elhagyni a zárt területet. Ők kaptak a munkájukért cserébe zöldséget, amit aztán eladtak, elcseréltek a gettóban. A házban volt egy közös konyha, ott főztünk. Én nem a bolgárkertészetbe jártam dolgozni, hanem a városba. Egy zsidó polgárcsalád egykori villájába beköltöztek a német tisztek, ott dolgoztam a konyhán, krumplit válogattam és pucoltam. Innen volt krumplink a gettóban.

A gettóból a bevagonírozás előtt a pécsi tűzoltólaktanyába tereltek bennünket, ezután kerültünk csak a marhavagonokba. Három napig lehettünk ott, az istállóban, a földön aludtunk. Nem tudom, mennyien lehettünk. A fiatalabb férfiakat elvitték munkaszolgálatra vagy táborokba, ők nem voltak a gettóban. Úgy kétezren lehettünk idősek, nők és gyerekek. Valamennyi minimális ellátást kaptunk, már nem emlékszem pontosan azokra a napokra [Június 29–30-án felszámolták a pécsi gettót is. Innen a város utcáin, gyalog a Lakits laktanyába kísérték a gettó lakóit. A Lakits laktanyában a mohácsi és a bonyhádi gettókból átszállított zsidókkal együtt megközelítően 6000 embert zsúfoltak össze,  embertelen körülmények között. – A szerk.].

1944. július negyedikén marhavagonokba tereltek minket. Egy-egy vagonban nyolcvanan lehettünk. Édesanyámat, a bátyám feleségét és engem egy vagonba zártak.  Nem voltunk kétségbeesve vagy pánikban, vártuk a végét. A gettóban azt gondoltuk, hogy a németek úgyis elvesztik a háborút, és akkor majd megyünk haza, mindenki a saját lakásába. Amikor a vagonba betereltek bennünket, akkor se gondoltuk, hogy ez másként lehet. Azt hittük, hogy esetleg Németországba vagy valahova máshova visznek minket – munkára. Egymás mellett ültünk a csomagjainkon, felállni nem lehetett, ennivalót alig kaptunk. Naponta egyszer nyitották ki a vagon ajtaját, hogy levegőzzünk. Minden szükségünket ott kellett elvégeznünk vödrökbe. Otthonról csak azt vihettük magunkkal, ami egy hátizsákba belefért. Az ékszert és más hasonló értékeket le kellett adni. Akinek jegygyűrűje volt, azt is le kellett adni még a gettóban, Pécsett. A hátizsákban lehetett egy váltás ruha és talán egy pár cipő. A vagonok mindig éjjel jöttek, mi is sötétben érkeztünk meg Auschwitzba. Reflektorokkal világítottak a szemünkbe, lekászálódtunk a vagonból, ahol mindenkinek ottmaradt a hátizsákja, csomagja.

Amikor Auschwitzban kiszálltunk, szemben a világítással, 1944. július hetedikén, volt az a bizonyos jobb és bal oldal. Mengele szortírozta az embereket három vagy négy emberrel. Emlékszem a táblára a kapu felett: Arbeit macht frei! Az öregek és a gyerekes anyák a gyerekeikkel kerültek a bal oldalra. Ez jelentette a gázkamrát. Nem tudtuk, hogy tiszta szerencse, véletlen kérdése, hogy ki kerül a krematóriumba, és ki nem. Édesanyám a bal oldalra került. A bátyám felesége ott állt mellettem, ötös sorban várakoztunk. Mindketten a jobb oldalra kerültünk [lásd: szelektálás].

Elvittek bennünket, kopaszra nyírtak, és mindannyian kaptunk rabruhát. Három és fél kilométerre áttereltek bennünket Birkenauba, ami egy óriási láger volt Auschwitz mellett, itt elhelyeztek bennünket különböző barakkokban. Szeptemberig naponta kétszer kellett ötös sorokba állni. Ezek több óra hosszat tartottak, majdnem kitöltötték az egész napot a „zelappelek”. Álltunk a sorokban, a németek katonák pedig leszámolták a foglyokat, hogy megvan-e a létszám. Itt voltam a sógornőmmel egészen szeptember végéig, amikor megint volt egy szelekció, egy válogatás. Kopaszok voltunk, és teljesen meztelenek. Ő sovány volt, én nem. Engem beválasztottak munkára, őt nem, elkerült mellőlem. Később tudtam meg, hogy a gázba küldték. Csak azokat vitték tovább, akik jobb kondícióban voltak. A munkára kiválasztottakat átvitték Bergen-Belsenbe. Ott nem fabarakkokban voltunk, hanem óriási, sátorszerű építményekben. Auschwitzban még optimista voltam. Találkoztam olyan szlovák lányokkal, akik két-három éve már Auschwitzban dolgoztak [A szlovák zsidók deportálása 1942-ben kezdődött. 1942. március 25. és október 20. között 57 szerelvényt indítottak 57 752 emberrel. 19 szerelvény egyenesen Auschwitzba indult. Lásd még: deportálások Szlovákiából. – A szerk.]. Tőlük hallottam egyszer, hogy „ott száll ki anyátok a krematórium kéményén”. Akik ezt elhitték… Én azt gondoltam, hogy szemetet égetnek. Ilyen buta, naiv voltam.

Sokáig tartott Auschwitz, július hetedikén értünk ki, és szeptember huszonhetedikéig voltam ott. Szeptember végén kerültem Auschwitzból Bergen-Belsenbe. Abban az évben a hosszúnap, a zsidók egyik legnagyobb ünnepe szeptember huszonnyolcadikára esett. Ilyenkor nem szabad enni. Egyik estétől a másik estéig egy pohár vizet se szabad magunkhoz venni, ez a hosszúnapi nagyböjt [lásd: Jom Kipur]. És amikor az első csillag följön az égre, a templomban megfújják a sófárt, a kürtöt. Amikor pedig a kürt megszólal, akkor vége van az ünnepnek, lehet enni, inni. Ezt az ünnepet a szüleim is megtartották annak idején. Minden zsidó megtartotta. Bergen-Belsenben is böjtöltem, de akkor megfogadtam, ha egyszer haza kerülök, soha az életben többet nem fogok böjtölni.

Bergen-Belsenben körülbelül egy hónapot voltam. Innen kerültünk 1944. november negyedikén Duderstadtba, ahol egy gyárban dolgoztunk [A Hannover mellett fekvő városban Buchenwald egyik altábora volt. A foglyokat a Polte Művekben (Polte Armaturen- u. Maschinenfabrik AG, később Polte-Werke) dolgoztatták. A gyár a magdeburgi részlegében is dolgoztatott foglyokat. – A szerk.]. Repülőalkatrészeket vagy bombákat, patronokat készítettünk. Tizenkét órás műszakok voltak, nappal és éjszaka is, a hét minden napján dolgoztunk. Ott volt meleg víz, és kétszer egy héten lehetett tusolni vagy mosakodni. Ott már naponta háromszor kaptunk ennivalót, nem kellett éhezni. Gondolatban mindig főztünk, és arról beszéltünk, hogy mit, hogyan készítünk el, de azért ott már nem volt éhezésről szó. Amikor valaki munkára került, akkor át lehetett vészelni. Csak nők voltak abban a táborban. Minden nap németjuhász kutyákkal kísértek a németek a lágerből a gyárba és vissza. Ezen a helyen kisebb fabarakkokban laktunk, és priccsen aludtunk. Emeletes ágyak voltak, elég keskenyek, ketten aludtunk lent, ketten fönt. De nagy volt az auschwitzihoz képest, amikor a földön feküdtünk. Dolgoztunk, és néztük, hogy mennyire nő a hajunk, mire hazakerülünk. Az egyetlen szép emlékem ebből az időszakból, hogy arról beszéltünk, ha egyszer haza kerülünk, milyen ruhát fogunk csináltatni, mit fogunk főzni, hova fogunk utazni, mit vásárolunk majd. Ezek a beszélgetések voltak tulajdonképpen azok, amiket mindig vártunk. Akkor még nem is tudtuk, hogy amikor hazakerülünk, akkor kit fogunk otthon találni. Mint ahogy az én esetemben is, hogy a családomból, akik húszan vagy még többen voltak, csak a bátyám jött haza. Semmiféle hírt nem kaptunk itt senkiről.

1945 áprilisában Duderstadtban újra marhavagonokba raktak bennünket, és vittek Theresienstadtba. Ott voltunk három hétig. Theresienstadt is nagy láger volt, gettóváros Prága mellett. De ott már elég normális ételt adtak, nem kellett dolgoznunk. Tudtuk, hogy vége a háborúnak, és vártuk, mikor mehetünk haza. Itt szabadítottak fel az oroszok 1945. május nyolcadikán.

Úgy jöttünk haza, hogy Pécsett, és gondolom, biztosan más városokban is a zsidó hitközségek összeadtak annyi pénzt, hogy két fiatalember minden városból elmehessen a gyűjtőtáborokba, megkeresni az adott város életben lévő lakóit. Pécsről is jött két fiatalember, akiket régebbről, még otthonról ismertem, ők vittek Prágába. Ott kaptunk vöröskeresztes menlevelet, amivel aztán tíz napig vagy egy hétig utaztam vagon tetején, vagonban, mindenhogyan, hazafelé. Pozsonyban az állomáson aludtunk a földön, és vártuk, hogy föl tudunk-e szállni a hazafelé tartó vonatra. Ezrével mentek az emberek Romániába, Magyarországra, mindenhová, és csak napi egy vonat indult. Szerencsénk volt, talán csak egy éjszakát aludtunk az állomáson, aztán fel tudtunk szállni egy Magyarországra induló vonatra, ami tele volt orosz katonákkal és civilekkel. Így kerültünk vissza Budapestre.

Sövény Vilmos nagybácsim 1945-ben Pesten élt. Voltam nála korábban is, ezért először odamentem, s csak egy hét után utaztam vissza Pécsre. A bátyám otthon volt, és vissza tudtunk menni a lakásunkba is, ami úgy volt berendezve, ahogy hagytuk, mielőtt a gettóba mentünk. Amikor eljöttünk, egy házaspárt költöztettek a házunkba. A családfő katona volt, de nem magas rangú. A lánya egykorú volt velem. A kiköltözésünkkor azt mondta, hogy adjak pár holmit neki, amit betett a szekrénybe: kabátot, táskát és kisebb holmikat. Amikor hazajöttem, ők elköltöztek, kaptak egy lakást máshol, de mindent otthagyott, amit korábban neki adtam. Sok eozinom volt otthon [Az eozin jellegzetes, a Zsolnay-kerámiákon alkalmazott színjátszó színezőanyag. – A szerk.], régi porcelánok, mert Pécsett működött a Zsolnay gyár. A szomszédjaink, akik elvittek ilyen vázákat tőlünk, mind visszaadták. Az egyik fiókban az édesapám otthagyta a szemüvegét meg a kis kézitáskáját és más apróságot, amikor hazaértem, kihúztam a fiókot, és ugyanúgy benne volt minden. A bútorok és a szőnyegek is megmaradtak. Nem hordták szét, nem dúlták fel a lakásunkat. Itt éltünk ketten a bátyámmal egy évig. Én huszonegy éves voltam akkor. Gyuri megnyitotta a régi családi üzletünket, és folytattuk azt, amit korábban a szüleink. Ott dolgoztunk mindketten egy évet.

Közben 1946-ban férjhez mentem. A férjemet Nyitrai Lászlónak hívták, 1906-ban Pécsett született, tizennyolc évvel volt idősebb, mint én. Ő is zsidó volt. Ismertem a háború előtt is, még gyerekkoromból, de neki akkor volt felesége és egy kisfia. A kisfiát nem is ismerte, mert Lacit elvitték munkaszolgálatra nem sokkal azt követően, hogy a gyermek megszületett. Aztán a felesége meg a kisfiú nem jöttek haza Auschwitzból. Amikor leszerelt, már ismertük a családon keresztül egymást, illetve a bátyám ismerte. Így kerültünk össze. Volt egy öccse, Sándor és egy bátyja, Ferenc. Laci érettségi után a szülei terménykereskedésében dolgozott. Arra emlékszem, hogy az egyik nagybátyjának volt egy cementgyára Pécsett, az öccse ott dolgozott. A szülei Auschwitzban, a testvérei munkaszolgálatban haltak meg. Laci a háborút követően 1950-ig a szülei terménykereskedését vezette. Két fiunk született, István 1947-ben Pécsett, Pál 1951-ben Budapesten. 1950-ben kellett felköltöztünk Pestre, azóta élek ugyanabban a lakásban. Nem neveltük a fiúkat zsidónak. 1947-ben és 1951-ben nem volt szó arról, hogy ki zsidó, és ki nem.

Pécsről azért kellett eljönnünk, mert megkezdődtek a kitelepítések és az államosítás, elsőként a jugoszláv határnál. Ez az akció olyan családokat érintett, akik falun kulákoknak számítottak, jómódúak voltak, a városokban a gyárosokat, nagykereskedőket, katonatiszteket, szóval a magasabb rangú, módosabb embereket. Összegyűjtötték a családokat és kitelepítették őket falura [lásd: kitelepítések Magyarországon; kulákok Magyarországon].

Miután ezt megtudtuk, feljöttünk Budapestre. Akkoriban ez egy fél kivándorlást jelentett, aki nem ment el Nyugatra, Amerikába vagy máshová, az felköltözött Budapestre, mert itt el lehetett tűnni. A kitelepítések 1953-ig tartottak, amikor Nagy Imre lett a miniszterelnök.

A pécsi boltot 1950 előtt államosították. A lakásból a holminkat és a bútorokat felhoztuk Budapestre, ezeket használom ma is. Elvették a házat és a szőlőt [A házingatlanok államosítására 1952-ben került sor. Lásd: államosítás Magyarországon III. – A szerk.]. Mindent. Pesten a bátyám Csepelen, a férjem a Húsipari Trösztnél helyezkedett el, termény- és takarmányszakértő volt.

Én 1953-ban álltam munkába, a vendéglátóiparban találtam állást. Miután nem volt diplomám, a vendéglátás volt szinte az egyetlen lehetőségem az elhelyezkedésre. A vendéglátóipar olyan volt, mint az idegenlégió, mindenkit fölvettek, aki dolgozni akart. Így kerültem először tisztviselőnek, aztán üzletvezető-helyettesnek. Végül harminchét évig dolgoztam a vendéglátóiparban. Az ötvenes évek közepén a Kálvin téren, a Korona szálló helyén volt egy cukrászda. A dobostortás Dobos C. Józsefnek a cukrászdája volt, egy óriási kerthelyiséggel, ahol most a szálloda egyik része működik [Dobos C. József (1847–1924) – szakácsmester, szakíró, szakácsdinasztia leszármazottja. 1878-ban nyitotta meg csemegeüzletét Budapesten, 1884-ben alkotta és az 1885-ös kiállításon mutatta be a dobostortát. – A szerk.]. Ezután a Tulipán Presszóban dolgoztam tizenhét éven keresztül, ami a mostani Nádor utcában volt, de amit előtte Münnich Ferenc utcának hívtak, a Szabadság térnél. Az utolsó három évemet a nyugdíj előtt a Novotel szállóban töltöttem. Mindig szerettem a munkámat, mert szerettem emberek között lenni.

Ötvennégy éve élek ebben a lakásban. Akkor még könnyebben lehetett lakást venni. Együtt jöttünk a bátyámékkal ebbe a lakásba, és mikor 1957-ben ők kimentek Ausztráliába, akkor egy szoba le lett választva a lakásból, különben betettek volna társbérlőt [A 35/1956. M.T. rendelet és a 15/1957. (III. 7.) kormányrendelet szerint minden kétfős családot vagy egyedülálló személyt egy-egy lakószoba illet meg, vagyis ez volt a jogos lakásigény. A két főnél nagyobb családoknak minden további két fő után további egy-egy lakószoba járt, illetve a páratlan számú tagból álló családoknak a páratlan számú családtag után is járt egy szoba. A jogos lakásigény mértékét meghaladó lakrészeket a lakásügyi hatóság igénybe vehette, és társbérlőnek utalhatta ki. A bérlőnek a rendeletben előírt határidőn belül joga volt kiválasztani a társbérlő személyét, illetőleg kisebbre cserélhette a lakást. Lásd még: lakásrendeletek; társbérlet. – A szerk.]. Ebből a szobából lett egy kis garzonlakás.

Az ötvenes években volt olyan időszak, hogy bementek a spájzba a hatóságok, ezt hívták „spájzvizitnek”, és akinek több volt az éléskamrában, mint amennyiről úgy gondolták, hogy lennie szabad, akkor azt internálták. Pécsről, ahol fűszer- és vasüzletünk volt, hatvan ládával költöztünk fel. Amikor kezdődtek a „spájzvizitek”, a sógornőmmel éjszakákon keresztül húztuk le a vécében a kakaót, a cukrot és mindent, nehogy megtalálják. Voltak ismerőseink, akik már előbb fölköltöztek, és adtunk volna nekik, de senki nem mert semmit tartani a tárolóban.

Volt, akit csakúgy internáltak. Megtörtént több barátnőmmel, hogy megjött Auschwitzból vagy a munkatáborból, és utána három és fél évet Kistarcsán töltött [lásd: kitelepítések Magyarországon – utolsó bekezdés].

Amikor a bátyámmal, a sógornőmmel és a lányukkal laktunk a lakásban, akkor volt egy néni, aki segített a háztartásban: a főzésben, a takarításban. Szabadidőnkben a férjemmel és a gyerekekkel elmentünk a barátainkhoz, vagy ők jöttek hozzánk. Abban az időben a vállalatok beutalót adtak a szakszervezeti üdülőkbe [lásd: SZOT-beutaló]. A tröszt egy villát bérelt [Balaton]Földváron, úgyhogy nyaranta ott pihentünk legtöbbször, de Balatonboglárra is kaptunk beutalót.

A Kádár-rendszer pozitívuma volt, hogy nem létezett nyílt antiszemitizmus, mint ami most van, soha nem volt semmi konfliktusunk a zsidóságunk miatt. A vallással nem foglalkoztunk. Az ország nem volt kettéválasztva. Nem volt jobb- és baloldal, hanem mindenki egyformán utálta az oroszokat. Aztán persze az ember elfelejti a nagyon rosszat. A csengőfrászt, hogy na, most mikor ki telefonál és a hasonlókat [„Csengőfrásznak” hívták a éjjeli / hajnali ajtócsöngetéstől való félelmet: az ötvenes évek elején az ávósok – szovjet mintára – általában késő éjjel vagy a kora hajnali órákban keresték föl otthonukban és hurcolták el kiszemelt áldozatukat, amikor álmukból fölverve a legvédtelenebbek voltak. – A szerk.]. A családomból senki nem volt párttag, de a szakszervezetbe beléptünk mindannyian.

Nem jutott eszünkbe, hogy kimenjünk a bátyám után Ausztráliába, vagy elmenjünk más országba. Hívtak, de akkor a férjem már túl volt egy infarktuson. Elég fiatalon történt ez, negyvenegy-negyvenkét éves korában. Úgy gondoltam, mivel a férjem nem volt diplomás – se orvos, se ügyvéd –, külföldön nem lett volna jó munkahelye, és itt volt a két kisgyerek is. Nem bántam meg, hogy így döntöttem, nem voltak azok boldogabbak, akik elmentek. Többen azt mondták a kivándorolt barátaim közül, hogy ha tudták volna, hogy akkor, a Kádár-rendszer végén egy kicsit normalizálódnak az idők, akkor talán nem is mennek el. Még az özvegységem után sem akartam elmenni, annak pedig, hogy elvesztettem a férjemet, most már harminckét éve. Nagy baráti köröm van, és ott voltak a gyerekek, a gyerekek barátai. Most meg pláne, mióta unokák is vannak. Soha nem voltam magányos.

A kereskedelmi iskolai barátnőim közül mindegyik külföldön él. A legjobb barátnőimet még az elemiből ismerem. Mindegyik a háború után ment el Magyarországról. Ketten Auschwitzba kerültek, azután, mint én, ilyen-olyan táborokban dolgoztak, így élték túl ők is. Ők ketten nagyon jó barátnőim, minden évben jönnek hozzám, és én is meglátogatom őket. Az egyikkel együtt voltam végig a holokauszt idején, a gyárban is. Ő Edinburghban él, vele is állandó kapcsolatban vagyunk. Hol telefonon, hol személyesen találkozunk, ha jön a férjével, családjával néhány napra Pestre.

Izrael állam megalakulásának örültünk, de egyébként nem nagyon érintett bennünket, mert soha nem érdekelt a cionizmus. Nem gondoltam, hogy fiatal lányként oda szeretnék menni. De természetes az embernek ez az érzése, ha nem is vallásos, mégiscsak zsidó.

A fiaimnak jól alakult az élete, a pályafutása. Az idősebbik 1973-ban egy évig volt Vietnamban. Annak idején Magyarországról is, Kanadából is, Iránból is kerestek civil békefenntartókat. Mivel angolul beszélt, a munkahelyén megkérdezték, akar-e kimenni. Én nem akartam, hogy elmenjen, de a férjem támogatta, azt mondta, hiszen akkor világot lát. Közben halt meg a férjem, 1973-ban. Utána mondtam Istvánnak, mivel most ez történt, ne menj el. És mégis kint töltött egy évet, ami az életének egy meghatározó, nagyon jó élménye volt. Rendesen kaptak fizetést, részben dollárban, ami nagy szó volt abban az időben, és amit megspórolt, azt hazahozhatta. Volt egy olyan vállalat, ahol autót vehettek maguknak, tíz százalék engedménnyel, külföldi kocsit. Itt ez nagyon nagy szó volt 1974-ben [lásd: autóellátottság Magyarországon].

A kisebbik fiam Lipcsében volt egy évig ösztöndíjjal egy könyvművészeti főiskolán. Ő a nyomdaipari szakgimnáziumban [szakközépiskolában] érettségizett, és rögtön elhelyezkedett utána a Medicina Könyvkiadó Vállalathoz. Tulajdonképpen onnan küldték ki egy évre Lipcsébe. Ma már nyomdaipari üzemmérnök végzettsége van. A kiadótól tizennégy évvel ezelőtt elkerült egy angol–magyar reklámcéghez, ma is ott dolgozik.

Mindketten itt élnek Budapesten. Napi telefonkapcsolatban vagyunk, és hetente kétszer-háromszor találkozunk is. 1980-ban ugyan a padlásteret beépítették, és két lakást alakítottak ki, így sokáig laktunk egy házban. A kisebbik fiam nyolc évvel ezelőtt költözött el, az idősebbik pedig három éve. Mindegyikőjük épített magának egy házat, közel egymáshoz. Jó testvérek, együtt járnak teniszezni, bridzselni, és a feleségeik is jóban vannak. A feleségeik nem zsidók. Az unokáim jönnek néha, de nagyon ritkán. Két lány született, az idősebbiket érdekli minden, ami a zsidó vallással kapcsolatos, a másik unokámat nem érdekli a dolog.

1988-ban voltam Izraelben a Jad Vasem Múzeumban. A ’jad’ héber szó, jelentése ’kéz’, a ’sém’ azt jelenti, ’név’. A Jad Vasem tehát ’kézzel írott név’. A múzeumban van egy nagy, koromsötét terem, a fal melletti korlátok segítségével lehet haladni. A mennyezet koromfekete, és mindenhol apró kis lámpák égnek, mintha csillagok volnának. Miközben megy végig a látogató, magnófelvételről gyerekek neveit sorolják. Hatmillióan pusztultak el a holokauszt alatt, ebből hatszázezer gyerek volt. Az ő nevüket sorolják fel.

2000-ben szilveszterkor újra voltam Izraelben, Eilaton. Ekkor az egész család ott töltötte a szilvesztert, mind a heten: a két fiam, a két menyem, a két unokám és én. Korábban nagyon sokat utaztam, manapság már kevesebbet megyek külföldre. Az elmúlt három évtizedben ötször voltam Ausztráliában a bátyáméknál.

Sokakkal ellentétben, amikor hazajöttem 1945-ben, mindig az volt a fejemben, hogy szeretnék visszamenni Auschwitzba, felöltözve, jóllakottan, hogy megnézzem, mi is történt ott. Az egyik fiamnak van egy nagyon jó barátnője, aki Hannoverben lakik. Ez a nő egyszer azt mondta, ha szeretnék elmenni Duderstadtba, és megnézni a gyárat, ahol voltam, ő vendégül lát. 1988-ban elvittek Duderstadtba, Auschwitzba és Bergen-Belsenbe. Akkor ott találkoztam két német fiatalemberrel, akik Duderstadt második világháború alatti történetét dolgozták fel. Összebarátkoztam velük, és megkértek arra, hogy meséljek az ottani eseményekről. Akkor elmondtam, hogy bennem nincs gyűlölet a németekkel szemben, mert a mostani fiatalság nem tehet semmiről.

1994-ben, a duderstadti események negyvenedik évfordulóján a város meghívott tíz olyan nőt, akik ott dolgoztak a hadiüzemben. Akkor voltam ott másodszor. Megint találkoztam a két fiatalemberrel. Azóta az egyik volt nálam Budapesten a feleségével.

Miután 2005-ben volt a holokauszt hatvanadik évfordulója, megint meghívtak Duderstadtba és Buchenwaldba, de mivel az utóbbi városban soha nem voltam, nem is akartam odautazni. Sajnos végül nem tudtam elmenni Duderstadtba sem, mert megbetegedtem.

Ez a német tanár ismerősöm, aki meglátogatott Budapesten, a kutatásai összefoglalását megírta egy könyvben. Ebben leírja, hogy véletlenül derült ki számára, hogy Duderstadtban volt egy hadiüzem. Egy második világháborús térkép került a kezébe, amin pontok voltak, táborokat, üzemeket jelöltek, az egyik éppen Duderstadt területére esett. Így derült ki, hogy a Polte-Werke, a gyár Duderstadtban volt, ahol repülőgép-alkatrészeket és patronokat csináltunk.

Kapok kárpótlást. A magyar állam ad tízegynéhány ezer forintot, ez havi életjáradék. Ezenkívül öt vagy hat éve kapok a német államtól kárpótlást, valamikor havi kétszázötven márka volt, most euróban jön háromhavonta ugyanez az összeg.

Egy héten háromszor, kedden, pénteken és szombaton délelőtt dolgozom. Ez a munka csak heti háromszor négy óra, de mégis egy kis elfoglaltság, sokat találkozom emberekkel és barátokkal.

Az a típus vagyok, aki elégedett. Minden reggel úgy ébredek, hogy hálát adok az Istennek vagy a sorsnak, hogy aránylag egészséges vagyok, a családom jól van, és nem gondolok arra, mit hoz a jövő.

Életrajz

A Kohn család lakása ugyan a városközpontban van, de mivel magas épületek mögött található, így azt az érzést kelti, hogy a csend oázisában vagyunk. Ezt az érzést fokozza a sok, szemet gyönyörködtető virág. A falakat festmények fedik, amelyek szintén hozzájárulnak a kellemes hangulathoz. A rendkívül vendégszerető Kohn házaspár minden egyes alkalomnak örül, amikor valakivel elbeszélgethet. Kohn úr magas, szeret sakkozni és főként mesélni, mindenféle témákat boncolgatni.

Arra emlékszem az anyai dédszülők kapcsán, akiket Schillingernek hívtak (az anyai nagyapa apja), hogy dédapám nagyon vallásos volt, ő egyfajta kényúr volt. Az anyagi helyzete jó volt, körülbelül hatvanhektárnyi földet birtokolt, és nagyon foglalkoztatták a leszármazottai – az unokái, dédunokái. Dédapa segítette az egyik unokáját, Schillinger doktort, hogy az elvégezhesse az egyetemet, finanszírozta, és meglepetésére ez a doktor volt az első a Schillinger családból, aki nem zsidóval házasodott meg. Ebből aztán nagy botrány kerekedett, és a dédapa, mivel uralkodó jelleme volt, megtiltotta neki, hogy valaha is meglátogassa, kitagadta, süvét ült miatta [lásd: gyász; vegyes házasság]. Schillinger doktornak az édesapját Schillinger Vilmosnak hívták. Azt tudom, hogy dédapa mindenáron fenn akarta tartani a hagyományokat [Sajnos a nagyapa Schillinger Vilmos nevű testvéréről akinek ez a „doktor” fia volt, nem sikerült többet megtudnunk. – A szerk.]. A Schillinger család középpontja a dédapa volt. A születésnapján mindenki elment gratulálni, felköszönteni őt, ő pedig mindegyik unokáját megajándékozta, amikor megházasodtak. A dédapa volt a család középpontja, mert neki volt a legtöbb pénze és a legnyitottabb szelleme. Dédapát nem érdekelte a politika – ő vallásos volt. Meghalt, mielőtt édesanyámat férjhez adta volna, azaz 1926 előtt, és Kisjenőben van eltemetve.

Az anyai nagyapám, Schillinger Emánuel Eleken született [Elek – nagyközség volt Arad vm.-ben (járási szolgabírói hivatal székhelye), 1891-ben 6600 (59% német, 22% román, 18% magyar, 1% szlovák) lakossal. – A szerk.], Magyarországon, 1858-ban. Mind a német, mind a magyar anyanyelve volt. Volt még öt fiú- és két lánytestvére, egyeseket közülük csak fényképről ismerek [A fölsorolás alapján úgy tűnik, a nagypapának nem két, hanem három lánytestvére volt: Elza, Nina és Etel. – A szerk.]. A nagyapa egyik fiútestvérét Schillinger Dezsőnek hívták, de semmi egyebet nem tudok róla [A ROAKO002.jpg fényképen látható a feleségével. – A szerk.]. Egy másik fiútestvérét Schillinger Ervinnek hívták, van róla egy fényképem, a nagyszüleim kapták pészahi üdvözletként, 1917-ben Lanából [Olaszország], a Stefánia villából. A fénykép hátlapján azt írja, hogy a hadseregből küldték [A ROAKO003.jpg fényképről van szó. – A szerk.]. Van egy fényképem Erdős Elzáról, Schillinger nagyapa egyik lánytestvéréről és a férjéről, Erdős Artúrról. Nekik két lányuk volt, Klára és Vera. A fénykép Budapesten készült, és édesanyámnak, Gizellának küldték [A ROAKO004.jpg fényképről van szó. – A szerk.]. Nagyapám egy másik lánytestvére volt Nina, aki Schwartzhoz ment feleségül, és egy lányuk volt, Rozália, aki Bercovici doktorhoz ment feleségül (volt egy fiuk, Pisti). Édesanyám egy másik unokatestvérét Ilonának hívták; Ilona Wolberg Izidorhoz ment feleségül, és volt egy lányuk, Éva, akivel Izraelben találkoztam. Wolberg Ilona édesanyját Etelnek hívták (leánykori nevén Schillinger), aki Schwartz Ninával volt testvér.

Nagyapám az osztrák–magyar hadseregben volt katona [lásd: zsidók a K.u.K. hadseregben]. Nagyapának hét osztálya volt – mezőgazdasági iskolát végzett –, és földbérlő volt [A nagyapa gyerekkorában a népiskola hat osztályának elvégzése volt kötelező, valószínűleg ő is ennyit végzett, és esetleg utána valamilyen (mező)gazdasági iskolát. – A szerk.]. Egy bárótól bérelt földet, és egy birtokot igazgatott; így tudott venni földet Szintében [Szinte – nagyközség volt Arad vm.-ben, 1910-ben 2300 román és magyar lakossal. Trianont követően Romániához került. Ma: Sintea Mare, 49 km-re van Aradtól északra. – A szerk.]. Arra emlékszem a szintei ház kapcsán, hogy nagyapa földműves volt – volt egy kertjük is –, és József nagybátyámnak, édesanyám testvérének volt a házban egy bádogosműhelye. A nagyszüleim jól megértették egymást a szomszédokkal, nem voltak problémáik. Általában véve, a család összetartó volt. Nagyapámat érdekelte a politika, de aktívan nem vett részt benne.

Vakációk alatt nem mentünk Szintébe, de elmentünk kétszer-háromszor egy évben, ünnepek után. A szintei nagyszülők ünnepekkor Kisjenőbe mentek [Kisjenő – járásszékhely nagyközség volt Arad vm.-ben, 1910-ben 2800 magyar és román lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság és adóhivatal, közjegyzőség). József főherceg Arad vm.-i uradalmának központja volt. Trianont követően Romániához került, 1920-ban 2800 lakosa volt. Ma: Chişineu Criş. – A szerk.]. Ott volt dédapának egy testvére, ugyancsak Schillinger, és azért mentek oda, mert Kisjenő városnak számított, ott nagyobb is volt a zsidó közösség, és főleg hogy volt ott zsinagóga – Szintében nem volt. Különben dédnagyapám Kisjenőben van eltemetve. Édesanyám, mivel anyagilag biztosabb talajon állt, segítette a szüleit, mert nagyapa dolgai nem igazán mentek jól. A mezőgazdaság az évszakokhoz volt kötve – időnként szárazság volt, nem igazán tettek semmit, mert nem voltak különösebben jó helyzetben. Abban az időben nem létezett öntözés, a mezőgazdaság pedig, hogy úgy mondjam, a természet kénye-kedvétől függött, és akkor persze hogy nehezebben ment a soruk.

Az anyai nagyanyám, Schillinger Julianna, született Blum, háziasszony volt. Ő is Szintében lakott, majd miután megbetegedett, egy évig Bélen, a szüleimnél [Bél – kisközség volt Bihar vm.-ben, 1910-ben 2200 román és magyar lakossal (járási szolgabírói hivatal). Híres vásárok helyszíne volt; lakói iparszerűen űzték az agyagipart. Trianont követően Romániához került, ma Beliu. – A szerk.]. Nem élt sokáig nálunk, mert nagyon beteg volt. Mi jobb anyagi helyzetben voltunk, a nagyapa nem tudta biztosítani a kezelését, mi pedig hívtunk hozzá orvost. Édesanyám testvérei nem tudták vállalni a nagymama kezeltetését, ők nagyapával maradtak. Édesanyám gondozta, de nagymama 1938-ban meghalt, nem élte meg az evakuálást.

Édesanyám, Schillinger Gizella 1904. január harmincegyedikén született Szintében, Arad megyében. Kisjenőben is lakott. Édesanyám líceumot végzett. Mielőtt férjhez ment volna, pénztárosnőként dolgozott Kisjenőben. Édesanyámnak egy öccse és egy húga volt. Józsefnek, aki 1906 körül született, volt egy bádogosműhelye. A felesége Gros Magdolna volt, és Aradon halt meg 1974-ben; nem voltak gyerekeik. Édesanyám lánytestvére, Lili, aki 1909 körül született, háziasszony volt, soha nem ment férjhez, és Aradon élt, ahol 1947-ben halt meg.

A Kohn dédszülők Bécsből valók. Az apai nagyapám, Kohn Sándor Bécsben született. Az anyanyelve magyar volt, mivel akkoriban Osztrák–Magyar Monarchia volt. Négy osztályt végzett, az osztrák–magyar hadseregben szolgált, és kereskedőként dolgozott. A nagyapám [Boros]Sebesen lakott [Borossebes – kisközség volt Arad vm.-ben, 1891-ben 1900 magyar és román, 1910-ben 2600 magyar, román és német lakossal (szolgabírói hivatal). Vashámor és kohó, kőbánya. A nagy kiterjedésű borossebesi uradalom 1891-től gr. Wenckheim Frigyesé volt. Trianont követően a község Romániához került, lakosainak száma 1920-ban 2400 fő volt. Ma: Şebiş vagy Boroşşebiş. – A szerk.]. Meghalt, amikor édesapám két éves volt, úgyhogy nem tudom, hogy kerültek a nagyszüleim [Boros]Sebesre; nagyon keveset tudok róla. A nagyapának volt egy fiútestvére Bécsben, aki beszerzéssel foglalkozott Ferenc József császár udvarában, és egy lánytestvére, aki prémekkel foglalkozott Angliában.

Az apai nagyanyám, Kohn Netty, született Blau szintén [Boros]Sebesen lakott, és volt egy fiútestvére Angliában. Ott ismerte meg nagyapát. A nagyanyám háziasszony volt. A nagyszülők [boros]sebesi háza semmiben sem különbözött a község többi házától, átlagos szintű volt, volt benne egy bolt, raktár, két-három szoba. Akkoriban vegyeskereskedéssel foglalkoztak. A nagyszülők árultak szegektől kezdve élesztőt, kenyeret, cipőt, pálinkát, szeszt, és volt egy kisvendéglőjük. Nem tartottak állatot, a kert pedig nagyon kicsi volt, egy pár fa és virág nőtt benne. Kohn nagyapa [Boros]Sebesen halt meg 1898-ban, nagyanya pedig szintén [Boros]Sebesen, 1931-ben, mielőtt én születtem volna.

Édesapám, Kohn Jenő 1896. augusztus tizennegyedikén született [Boros]Sebesen, Arad megyében. Az anyanyelve magyar volt. Négy osztályt végzett [Valószínűleg  inkább hat osztályt végzett. – A szerk.], és két évet inaskodott. Tizenhét évesen sorozták be, tehát 1913-ban. Mesélte, hogy harcolt az első világháborúban, 1914-ben, Montecassinónál, Olaszországban, az osztrák–magyar hadseregben [Montecassino neve a második világháborúval kapcsolódik össze: fontos német támaszpont volt, majd nagy csaták színhelye. Az első világháború idején nem volt hadszíntér. – A szerk.]. Lakott Budapesten is – a hadseregben maradt Kun Béla kommunista forradalmáig. Nem tudom pontosan, mikor jött haza, de mesélte, hogy a román csapatok – Románia Franciaország és Anglia oldalán állt – bevonultak Budapestre [lásd: a román hadsereg behatolása Magyarországra], és legyőzték Kun Béla csapatait, akinek az oldalára átállt volt az osztrák–magyar hadsereg egy forradalmi része. Azután ő hazajött Romániába.

Édesapámnak öt lánytestvére volt: Sarolta, Gizella, Regina, Róza és Netty, mind háziasszonyok [Boros]Sebesen. Abban az időben a nőkre a három „K” meghatározása volt érvényes: Küche, Kirche, Kinder (konyha, templom, gyerekek). Sarolta Haashoz ment feleségül, aki sofőr volt, és két gyerekük volt: Bandi, kereskedő és Katalin, háziasszony. Gizella férje Schwartz Emánuel volt, a [boros]sebesi neológ rabbi, egy fiuk volt, Frédi, hivatalnok Izraelben, Jeruzsálemben. Regina Steiner Sándor kereskedőhöz ment feleségül, és három gyerekük volt: József, Sándor, akinek volt egy lánya, Ilona, akit mi Bobónak hívtunk – most orvos Izraelben, Ramat Ganban; és Irén, a férje Roger Tibor – kivándoroltak az Egyesült Államokba, volt egy fiuk, Tibi, fogorvos volt, ő körülbelül hat évvel volt nálam idősebb, 1926 körül született. Tibi fia Romániába jött, és itt tanult – fogorvosit végzett Bukarestben. Róza Márton Bélához ment feleségül; nekik is három gyerekük volt: Sándor, aki villanyszerelő, Rudolf, aki kereskedő és Ilona, aki háziasszony volt (az ő férjét Bélának hívták, Temesváron laktak). Netty Klein kereskedőhöz ment feleségül, és egy lányuk volt, Mária, szintén kereskedő. Anyagi szempontból Gizella nagynéném volt a legjobb helyzetben. Az unokatestvéreim és édesapám az ő alkalmazottaiként dolgoztak.

Édesapám és édesanyám közvetítőn keresztül ismerkedtek meg [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Édesapámat, aki kereskedő volt, bemutatták édesanyámnak, aki pénztárosnő volt Kisjenőben, találkoztak, és létrejött a házasság. A házasság megrendezett volt, mert ez volt a szokás a zsidóknál, de mivel felnőtt, ítélőképes emberek voltak, elhatározták, hogy együtt alapítanak családot. A szüleim 1926-ban házasodtak össze. A házasságkötésre [Boros]Sebesen került sor, mivel édesapám odavalósi volt. Zsinagógában keltek egybe [lásd: házasság, esküvői szertartás], majd Bélre költöztek, mert ott találtak munkát. Az édesanyám háziasszony volt – minket nevelt. Édesapám kereskedőként dolgozott. Neológ zsidó volt.

Bélen vegyesboltot és szövetáru-kereskedést nyitottak. A gyerekkori ház a sarkon volt, szemben a katolikus templommal. A ház nem a saját házunk volt, hanem albérletben laktunk. Átvettek egy zsidótól egy csődös üzletet, és nyereségessé tették. A ház pedig egy román állampolgáré volt, aki az Egyesült Államokban dolgozott, és rendszeresen fizették neki a bért, amiért ott laktak. Volt három szobánk, konyhánk, éléskamránk, az üzlet és egy nagyon szép udvar virágokkal, amelyekkel édesanyám foglalkozott. Volt két nem zsidó szolgálónk is, az egyikük a konyhában tevékenykedett, a másik pedig ránk vigyázott. Emlékszem, hogy az utolsó bútor, amelyet beszereztünk, diófából volt, rendelésre készült – ez volt az utolsó beszerzés, 1937 körül. Amikor nagymama hozzánk költözött, már megvolt. Kézi szövésű szőnyegeink voltak, az édesanyám készítette őket. Még ma is van egypár, az édesanyám által készített holmim. Fával fűtöttünk – a szobákban csempekályhák voltak. Otthon nem volt sem kertünk, sem állatokat nem tartottunk, csak virágaink voltak.

A bolt nagyon jól ment. Az elején Schwartz nagybácsi kezeskedett értük, majd megkapták a fizetésből a részüket; 1940-ig sikerült megszabadulniuk az adósságoktól, és vettek Aradon egy házat. Az elején albérlők laktak a házban, majd az evakuálás idején államosították [Azaz az Antonescu-rezsim elkobozta. – A szerk. Lásd még: zsidók Észak- és Dél-Erdélyben; zsidótörvények Romániában]. Édesapám nagyon jól haladt, mert nagyon sokat dolgozott. Emlékszem, hogy akkoriban a parasztok hajnali négy-öt órakor mentek ki a mezőre, és nem zavartatták magukat, ilyen korán is bezörgettek az ablakon, ha cukorra vagy kenyérre vagy cigarettára volt szükségük. Édesapám még egy doboz cigaretta miatt is felkelt, és kiszolgálta őket – sokszor akár pénz nélkül is. A vásárlókért harc folyt, és ez aztán megtérült, mert anyagi szempontból valóban sikeres lett. Tizennégy év során haladtak, talpra álltak, és szert tettek olyan értékekre, amelyek aztán segítették őket a megélhetésben, az 1940-es években.

Édesapám üzletébe először a gázt vezették be, még az áram előtt. Gázzal világítottak [A 18. század végén állítottak elő először kőszénből világítógázt (légszeszt). Később kőszén helyett olajból is állítottak elő világítógázt. A gáz ún. gázharisnyákban elégve árasztott fényt. A gázvilágítást – elsősorban a lakásokban – a 20. század elején kezdte fölváltani a villanyvilágítás. – A szerk.]. Az a rész, amelyik fényt bocsátott ki, egy valódi villanykörte formájú szövet volt, a szitához hasonló anyagból, és ha rátetted a kezed, tönkrement, szétporladt. Ellenben hőálló és égésálló volt. A gázt palackokban tárolták. Vizet az artézi kútról hoztak – volt ott a faluban egy artézi kút, ahol az idillek szövődtek…

Bélen szerda volt a piacnap. Azon a napon a környék összes falujából odajöttek beszerezni az iparcikkeket, többek között a szövetárut is. Az emberek mezőgazdasági terményeket árultak: zajlott a csere, és így szerdán árultak a legtöbbet, a bolt tele volt. Nekünk három segédünk volt, sok volt a munka, és azon a napon többet is kerestek, annak is köszönhetően, hogy Bél járásközpont volt. Tíz-tizenöt falu tartozott egy járásba; a járás után következett a megye, tehát a megye alegysége volt. Úgyhogy volt Bélen törvényszék, rendőrség, orvosi rendelő. Laktak ott románok, katolikus magyarok, zsidók. Volt Bélen üveggyár, vagy két malom, egy fűrésztelep… Fejlett település volt. A zsidók nem különültek el a többi lakostól, mindenkinek ott volt a háza és a boltja, ahol a tevékenységét folytatta. A béli zsidók nagy többsége kereskedő volt, egy Werner nevezetű bőröket gyűjtött és tímár volt, az orvos szintén zsidó volt, volt egy tisztviselő, egy sofőr, a többi mind kereskedő volt. Ezek voltak a jellegzetes foglalkozások.

A szüleim modern módra öltözködtek, nem hagyományosan [Azaz nem viselték sem az ortodoxok, sem a haszid zsidók jellegzetes ruhadarabjait, apjának sem szakálla, anyjának sem parókája stb. nem volt – lásd: ortodox zsidó viselet; haszid öltözék; kápedli. – A szerk.]. Érdekelte őket a politika, és ugyan nem voltak tagjai egyetlen pártnak sem, de sokat segítették Izraelt: vettek egy nem tudom már, mekkora földet Izraelben. Cionisták jöttek a faluba, és mind mi, mind édesapám jól láttuk, hogy nem lehet élni a legionárius rendszerben [lásd: legionárius mozgalom], és édesapám felismerte, hogy szükség van egy zsidó államra. Amikor jöttek a cionisták, egy bizonyos pénzösszeg ellenében adtak neki „dunavit” – így nevezték az Izraelben vásárolt földterület mértékegységét.

Emlékszem, hogy voltak könyveink, mert édesanyám sokat olvasott, sok szépirodalmat. A szüleim újságot is olvastak – ezek magyar nyelven voltak. Voltak vallásos könyveink is. Van egy imádságos könyvünk, az édesanyám könyve, amelynek a végére be van írva az összes születésnap – mikor születtek a szüleim, én is és a testvérem is be vagyunk írva, a nagyapa, édesanyám húga… Nem tudom, mi történt a könyvvel, valószínűleg a testvéremnél van.

Én, Sándor és az öcsém, Tamás Miklós Bélen születtünk, ahol 1940-ig laktunk. Én 1932. október tizenkilencedikén születtem, az öcsém pedig 1936. március tizenhatodikán. Emlékszem, hogy jártunk látogatóba az anyai nagyszülőkhöz, és sokat jártunk [Boros]Sebesre – ott többen voltak: édesapám testvérei és az ő családjaik. Ápoltuk a rokoni kapcsolatokat. Az ünnepeket itt töltöttük, Bélen – a faluban volt zsinagóga.

Édesanyám meggyújtotta a gyertyákat, amikor a sábesz elkezdődött. Ez valami megmásíthatatlan volt. Minden péntek este meggyújtották a gyertyákat [lásd: gyertyagyújtás; péntek esti gyertyagyújtás]. Édesapám és én jártunk a zsinagógába, az öcsém nem. Péntek este is és szombat reggel is elmentünk. Ünnepekkor jött még kántor is a rabbi mellé, akinek nem nagyon volt hangja. Emlékszem, hogy ez a kántor nálunk szállt meg. Jom Kipurkor jött – általában Honctőről [Arad megyei kisközség volt, románul Gurahonţ. – A szerk.] jött, Schwartznak volt rokona. Honctő és [Boros]Sebes vidékére sok ortodox zsidó [lásd: ortodox hitközségek] települt át Máramarosból. Ők inkább a hagyományok szerint éltek, a zene inkább jelen volt az életükben, és a vallás dolgaiban sokkal jártasabbak voltak [Valószínűleg sok volt közöttük a haszid. Lásd: haszidizmus. – A szerk.].

A szüleim neológ zsidók voltak [lásd: neológ hitközségek] – a neológ szokásokat tartottuk, nem az ortodoxokat. Az állatokat kóser módra vágták, elmentek a rabbihoz – aki ugyanakkor hakham [lásd: háhám] is volt –, ha libát vagy tyúkot vágtak, de ettek disznóhúst is, viszont disznózsírt nem [Alan Unterman (Zsidó hagyományok lexikona) szerint: „Hákhám (héber, jelentése: bölcs)… A szefárdok között a hákhám címet a közösség rabbija viselte”; de az Izraelben élő Dr. Slomo Leibovici-Lais (President, World Cultural Association of Jews from Romania) azt írja, hogy a „hakham” elnevezéssel „Romániában a rituális vágókat illetik (lásd még Soheit)” (http://www.dictionarromanenglez.ro/en/dictionary/haham). – A szerk.]. Emlékszem, hogy sábeszre édesanyám olyasmit készített, amit én nagyon szerettem: libamájat. Általában kövér libákat vágtunk, majd megfüstölték a mellét és a combjait, és azokat eltették télire, a zsiradékot és a májat pedig elkészítették frissen. A máj ízletes hagyományos étel volt. Ritkábban pedig halat is ettünk – gefilte fist, azaz töltött halat [lásd: halételek].

Mi nem voltunk vallásosak. Megtartottuk az ünnepeket, körülbelül erre szorítkoztunk. Pészahkor más edényt használtunk. Szédert nem tartottunk. Elmentünk egypár alkalommal [Boros]Sebesre, Schwartz nagybátyámhoz, aki rabbi lévén, megtartotta. Ott vettem részt az első széderesten, ott láttam, hogy milyen. Gyerek voltam, úgy négy-öt éves. Ők nagyon jól álltak anyagilag, gazdagabbak voltak, mint mi, és ami különleges volt számomra, hogy az evőeszközök ezüst evőeszköztartókra voltak elhelyezve. Nálunk az evőeszközöket vagy jobbra, vagy balra tették, de náluk minden étkezéskor ilyen tartók voltak, nem láttam ilyesmit sehol máshol. Nagybátyámtól tanultam, emlékszem, az éneket, „Eliahu HaNavi”: Eliahu HaNavi / Eliahu HaTishbi / Eliahu HaGhiladi [A sábesz végi hávdálá szertartást hagyományos énekekkel lehet lezárni, például: Savua Tov (Jó hetet!) és az említett Eliahu HaNavi. „Illés, a próféta, Illés, a tisbibeli, Illés, a gileádi.” – A szerk.].

A szüleim a zsidó hagyományokat a közösség támogatásával őrizték. Bélen a zsidó hitközség harminc családból állt. Minden héten elmentek a zsinagógába, volt rabbink, és hatéves koromban elküldtek a rabbihoz az alef-bészt megtanulni. Az evakuáláskor én csak hét-nyolc éves voltam, tehát a rabbi csak egy évet és még egy keveset foglalkozott velem. Itt, Aradon volt a bár micvóm.

A rabbit Kaufmann-nak hívták. Ő vezetett minden szertartást, és az alef-bészre és az imádságokra tanította a gyerekeket. Hatéves kor körül kezdtünk. Emlékszem, hogy a rabbi szerette a fokhagymát, mindig fokhagymaszagú volt. Arra is emlékszem még, hogy volt egy fia, aki Budapesten tanult, és aki negatív értelemben vált híressé. Megjelent az 1936–37-es évek sajtójában [„Az 1982-ben kiadott Németh László bibliográfia (összeállította Hartyányi István és Kovács Sándor; megjelent a Petőfi Irodalmi Múzeum gondozásában) hatvannál is több olyan közleményt tart számon, melyek e vita során láttak napvilágot – zömmel 1936-ban – a különböző magyarországi és erdélyi folyóiratokban, lapokban. Tág teret szentelt a vitának a Ligeti Ernő szerkesztésében Kolozsvárt megjelenő Független Újság” (http://www.korunk.org/oldal.php?ev=2001&honap=5&cikk=3302). – A szerk.] Mérnöknek tanult, és bizonyos körülményeknek köszönhetően megismerkedett Horthy [lásd: Horthy Miklós] lányával: a kormányzó családja Budapesten sétakocsikázott, elromlott az autójuk, és a véletlen úgy hozta, hogy ott volt Kaufmann fia. Hozzáértő mérnök lévén, megjavította az autót. Ekkor kezdődött egy románc közte és Horthy lánya között. A baj az volt, hogy a fiú zsidó volt, és nem tudott bekerülni az ország vezetőjének a társaságába, mindamellett, hogy talán egy egészen őszinte szerelem kezdődött el. Gondolom, hogy mind szerelemből, mind a valakivé válás iránti vágyból Kaufmann fia megváltoztatta a nevét Kaufmannról Kenyeresre. Elkezdett más életet élni. Mivel mérnök volt, Horthy beajánlotta, és kinevezte képviselőnek Kenyeres néven egy jobboldali, illetve nacionalista pártban. Hogy megtagadja, vagy elrejtse származását, Kaufmann fia már zsidóellenesnek is mondható törvényeket kezdett javasolni a magyar parlamentben. Az ellenzéki párt utánajárt, és kiderítette, hogy ki Kenyeres, és hogy az apja rabbi.

Emlékszem, hogy nagy hűhót csaptak, és jól öltözött, jó modorú emberek jöttek Bélre, akik mindenképpen el akarták vinni a rabbit Budapestre, hogy ott megmutassák az újságíróknak, hogy ki ez a nagy politikus Kenyeres, a jobboldali nézeteivel. Ravaszsággal sikerült elbolondítaniuk a rabbit, és autóval elvitték Budapestre. Talán autóval mentek Aradig, és ott vonatra ültek, és amikor megérkeztek Budapestre – a rabbi sejtett valamit –, nagyon sok riporter, nagyon sok újságíró várta őket kérdésekkel és fényképezőgépekkel, és az újságban megjelent, hogy ki valójában Kenyeres édesapja, aki nagy nacionalistának és nagy magyarnak adja ki magát. Akkor is, most is az utolsó szót az állam korlátlan hatalmú vezetője mondta ki, és hogy tisztázza a helyzetet, szembesítette őket, és amikor hazajött, a rabbi könnyes szemmel mesélte el nekem, hogy azt kellett nyilatkoznia, hogy az nem az ő fia. Már nem tudom, mi történt utána, de tudom, hogy a fia sok pénzt küldözgetett a rabbinak, az incidens előtt és után is. A rabbit is elvitték velünk együtt az evakuáláskor. Mielőtt elvitték volna, emlékszem, hogy gödröket ásott a zsinagóga udvarában, és több kilogramm aranyat rejtett el oda. Ez nagyon érdekes: egyrészt megtagadta az apját, másrészt nagyon sokat segítette. Mivel öreg volt, a rabbi nem élte túl a háborút [Ez a történet némely valós elemek mellett lényegében legenda: Bibó István is utal rá Borbándi Gyulához írt levelében (Bibó István: Válogatott művek, III. Magvető, Budapest), s az egyik jegyzetben olvashatók a következők: az 1935-ös parlamenti választásokon „Gömbös Bajcsy-Zsilinszky Endrével szemben Tarpán (Szabolcs-Szatmár m.) egy Kenyeres (Kaufmann) Miklós nevű politikai szélhámost léptetett fel, akit a helyi közigazgatás erőszakos támogatásával és csalások sorozatával meg is választottak. A választási bíróság azonban a tiltakozások miatt kénytelen volt Kenyerest a mandátumától megfosztani” (A kötet jegyzeteinek írói – Vida István és Nagy Endre – Dernői Kovács László: Bajcsy-Zsilinszky. Bp., 1966. 28–44. c. munkájára hivatkoznak). Sipos Péter Őrségváltás szavazócédulákkal – 1935 (in Parlamenti választások 1920–1998. 170–171 oldal) c. tanulmányában szintén megemlíti a tarpai esetet, amikor is a Bajcsy-Zsilinszkyvel szemben felléptetett Kenyeres K. Miklós evangélikus vallású mérnökről kiderítették, hogy a mandátum új tulajdonosa sem mérnök nem volt, sem evangélikus vallású nem volt, és eredeti neve Kahan (!) Mózes Jakab volt, és Bél község rabbijának volt a fia. Horthynak ekkoriban egyébként még élt Paula nevű lánya (1903–1940), aki viszont előbb Fáy László földbirtokosnak, majd Gr. Károlyi Gyulának volt a neje. – A szerk.].

Gyerekkoromban a kedvenc ünnepem a Purim volt. Amikor kicsi voltam, kiduskor nagyon szerettem a bort, amit a zsinagógában isznak. Elkényeztetett voltam. Általában minden ünnepet szerettem, találkoztam a barátaimmal, volt még egy napunk tanítás nélkül. Én nem tudtam elvégezni Bélen az első elemit, mivel kidobtak az iskolából [1939 őszén kezdett iskolába járni, az első osztályt tehát 1939 tavaszán fejezte volna be. Valószínű, hogy ekkor evakuálták a családot Bélről Belényesre, és ezért nem tudta befejezni az első osztályt. Ugyanis hivatalosan, törvényben szabályozottan 1940 októberében tiltották meg a zsidó tanulóknak és egyetemi hallgatóknak az állami oktatási intézmények látogatását. Szabad volt viszont magán zsidó iskolát szervezni, elemi és középiskolai szinten egyaránt. Elképzelhető azonban, hogy egyes településeken már korábban elkezdődött a zsidóság diszkriminációja – lakóhelyi szegregációja, a tanulók állami iskolából való kitiltása stb. – helyi rendeletek révén. – A szerk.], de jártam rendes [állami] óvodába a többi gyerekkel.

Az anyanyelvem a román és a magyar – két anyanyelv, mert Erdélynek ez a része Magyarországhoz tartozott [Kohn Sándor arra utal, hogy 1920 előtt Erdély Magyarországhoz tartozott: Erdély közjogi különállása a magyar országgyűlés által hozott 1868. évi XLIII. tc.-kel megszűnt, és Erdély az 1867-es kiegyezéssel létrehozott Osztrák–Magyar Monarchián belül a Magyar Királyság része lett. 1876-ban 15 vármegyét hoztak létre a történeti Erdély területén, és ezzel megszűnt a középkorban kialakult autonómiák rendszere, az új vármegyék beilleszkedtek Magyarország egységes közigazgatási rendszerébe. Ez az állapot állt fenn a trianoni békeszerződés aláírásáig (1920 júniusa), bár a románok Gyulafehérvárott 1918 decemberében kimondták Erdély egyesülését Romániával, 1919 januárjában pedig a szászok is e mellett foglaltak állást. – A szerk.]. Otthon románul is, magyarul is beszéltünk. Még tudok németül és egy kicsit franciául.

Már 1940 előtt létezett egy antiszemita irányzat, a központja a náci Németországban volt. Miután Hitler hatalomra került, az antiszemita mozgalmak felerősödtek Magyarországon is és Romániában is. Érződött mindaz az elnyomás és diszkrimináció, aminek a környező országokban minden zsidó alá volt vetve. Romániában is jelentek meg antiszemita újságok, a németországiak mintájára; még egy, a német nagykövetség által szerkesztett újság is megjelent – német nyelven adták ki, és abból lefordítottak bizonyos cikkeket, de nem emlékszem a nevére.

Már gyerekkoromban éreztem az antiszemitizmust. Például amikor mentünk fürödni, mivel én körülmetélt zsidó vagyok, az összes gyerek bámult, más voltam, mint a velem egykorúak, és a gyerekek mindenféle dolgokat tanultak otthon, és ellenérzéseik voltak a zsidókkal szemben. A faluban érezhető volt néha, hogy voltak olyanok, akik azt mondták, hogy nem vetek keresztet, nem illeszkedem be vallási szempontból, vagy talán az, hogy jobb ruhákban jártam, mint ők, ez különbséget eredményezett. Néhanapján azt mondták nekünk: „Te, zsidó, menj Palesztinába!” Mindez még hangsúlyosabbá vált, amikor megjelentek a legionáriusok. Bélen is volt egy legionárius csoport. Egy ügyvéd és egy szomszéd falubeli pap vezette. Már 1938-tól érezhető volt egy zsidóellenes hangulat, és sok zsidó rájött, hogy hamarosan nem lesz jó a zsidóknak.

A gyerekkoromból emlékszem, amikor egy legionárius csapat bejött a boltunkba Bélen (még az evakuálás előtt), és azt mondták: „Véged van, zsidó! Elloptad a gazdagságunkat, és a vagyonod nem a tied! És vissza kell adnod!” A segédeink közül egyik sem volt zsidó, de velünk ettek, családtagok voltak, és nálunk laktak. Édesapám foglalkozott a beszerzéssel és az eladással, édesanyám pedig az ellenőrzéssel, és ő jött rá, hogy az egyik segéd lopni szokott, és azt mondta neki: „Te, József, szépen kérlek, hogy légy becsületes”, így hívták a fiút, „légy becsületes, és ne lopjál többet”. Valószínűleg őt ez zavarta, és amikor jöttek a legionáriusok, ő is beállt közéjük. Negui Józsefnek hívták. Megtudtuk, hogy baj fog minket érni.

Olyan volt, mint egy rémálom: jött egy csapat legionárius, fogtak minket és kivittek a temetőbe, és valószínűleg meg akartak ölni. A szüleim meg voltak ijedve, a legionáriusok pedig mindenképpen azt akarták, hogy átadják nekik a boltot. Ott tartottak minket a temetőben, rettegésben, egy órán át vagy egy órát és még valamennyit. Csak a mi családunk volt ott. És akkor jött egy autó – a zsidó temető a Bél felé vezető úton van, egy dombon. Nem tetszett nekik, hogy fényt látnak, ez nem illett bele a tervükbe, és elengedtek minket. Hazajöttünk, de emlékszem, hogy attól kezdve nem aludtunk magunkban – egy falubeli mindig volt velünk, mert a szüleim rettegtek.

Ez nagyon belém vésődött. Hallgattuk a híreket, amíg el nem vették tőlünk a híreket – merthogy a zsidóktól elvették a rádiókészülékeket [Zsidó személy nem tarthatott rádiót a saját házában, zsidó orvos nem folytathatta a praxisát, csak zsidó pácienssel. Minden zsidónak kötelessége volt ruhát beszolgáltatni, azzal az indokkal, hogy a (román) hadseregnek és a társadalomnak szüksége van rá. Zsidó magántulajdonokat, üzleteket, gyárakat, földeket, mezőgazdasági egységeket koboztak el. A Bánát térségében 1940 decemberében kezdték az eltulajdonításokat – bár léteztek erre vonatkozó határozatok, ezeknek még nem volt törvényes alapjuk, és általában a legionárius vezetők szóbeli utasítására történtek. Az Antonescu rezsimmel mindez szisztematikus módon folytatódott 1941 és 1942 között (Forrás: Victor Neuman „Evreii din Banat şi Transilvania de Sud în anii celui de-al doilea război mondial” (A bánáti és dél-erdélyi zsidóság a második világháború évei alatt), in România şi Transnistria: Problema Holocaustului, Curtea Veche Publishing, 2004, Bukarest, 152. oldal). – A szerk.]. Ahányszor Hitler beszédét közvetítették, az egy katasztrófa volt, olyan esemény, ami engem elszomorított, a szüleimet meg kétségbe ejtette, nem volt jövőjük. Főleg az öcsém számára volt ez a nyugtalanság és a lelki megpróbáltatás időszaka, ő az evakuáláskor csak öt éves volt, és kilencéves koráig folyton rémálmai voltak. Amikor evakuáltak minket, folyton azt kiabálta: „A kiságyamat akarom, a kiságyamat, a kiságyamat, mért vettetek ki a kiságyamból…!?” Borzalmas volt.

A szüleim 1940-ig jó anyagi helyzetben voltak. Édesapámnak nem voltak gondjai a törvényekkel. Voltak nem zsidó barátai, akikben nem csalódott, akik segítették. Amikor felmerült, hogy elveszik a boltunkat, édesapám jól átgondolta a dolgokat, és az árut a boltból a szövetárut odaadta megőrzésre a barátoknak. Ez volt a mi nagy szerencsénk: 1940-ben, amikor elkezdődött a háború, és minket evakuáltak, a zsidóknak már nem volt lehetőségük dolgozni, mindent megtiltottak nekik, úgyhogy mi ezekből a javakból éltünk. Mi nagyon jól egyeztünk sok lakossal. Sokan sajnálták, hogy elmentek a zsidók a falujukból.

1940-ben, a zsidóellenes törvényekkel [lásd: zsidótörvények Romániában] a zsidóknak már nem volt szabad földet birtokolniuk, és amikor elvették a földeket, mindent elvettek a nagyapámtól is, és evakuálták. A törvény értelmében az evakuálás a következőképpen zajlott: mindenkit a megyeszékhelyre küldtek. Nagyapa Szintén lakott, ez Arad megyében volt, úgyhogy őt édesanyám testvéreivel együtt Aradra küldték. Ez az evakuálás inkább kényszerlakhelyet jelentett, még ha úgy nevezték is, hogy „a zsidók evakuálása a falusi környezetből”. A hatóságokat nem érdekelte, hogy az emberek miből élnek. Összegyűjtötték és annak a zsidó hitközségnek a nyilvántartásába vezették fel őket, ahova evakuálták őket. Ha nagyon szegény voltál, a hitközség segített rajtad, ha tudott. Nem tudom, hogy jutott el a nagyapám Aradra, lehet, hogy vonattal ment. Hogy miből élt nagyapa Aradon? Mindenki abból élt, amit addig megtakarított, de az egy idő után elfogyott, úgyhogy nagyon szűkösen élt. Kapott valamennyi segítséget a hitközségtől, majd az édesanyám is segítette.

1940-ben minket is evakuáltak. Jött a csendőr, és azt mondta, hogy az állam vezetőjének, Antonescu marsallnak [lásd: Antonescu-rezsim] a rendelkezése értelmében húsz-harminc kilós csomagot vihetünk magunkkal. Összegyűjtöttek, és kényszerlakhelyre vittek – minket szekérrel vittek. Tőlünk is elvették, amink volt. Minket Belényesre vittek, mert mi, béliek Biharhoz tartoztunk. A holokauszt alatt, 1940 és 1944 között Belényesen, Tenkén és Gyantán volt kényszerlakhelyünk. Mindenkit székhelyekre vittek [Belényes – járásszékhely nagyközség volt Bihar vm.-ben, 1910-ben 4200 magyar és román lakossal (szolgabíróság, járásbíróság és adóhivatal székhelye). 8 osztályos görög katolikus gimnáziuma volt és leány polgári iskolája. Trianon után Romániához került. Lakosainak száma 1920-ban 3900 fő volt. Ma: Beiuş; Tenke – kisközség volt Bihar vm.-ben, 1910-ben 3900 magyar és román lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal). Trianon után Romániához került. Lakosainak száma 1920-ban 3900 fő volt. Ma: Tinca; Gyanta – kisközség volt Bihar vm.-ben, 1910-ben 2000 magyar és román lakossal. Trianon után Romániához került. Ma: Ginta. – A szerk.].

Először Belényesen volt a kényszerlakhelyünk, oda vittek minden zsidót Bihar megyéből. Hogyan jártak el? Minket például feltettek egy szekérre, és úgy mentünk Belényesre. Az út meglehetősen bonyolult volt: először el kellett menni Újszentannára [Sântana], onnan Illyére [Ciumeghiu], ez Erdély 1940-es átadásakor (a bécsi döntéssel) [lásd: második bécsi döntés] határtelepülés lett – ez is az oka annak, hogy nem [Nagy]Váradra evakuáltak, amelyet átadtak, hanem Belényesre [Belényes 64 km-re van Béltől északkeleti irányban. A Kohn Sándor által leírt útvonal előbb Újszentannáig délnyugati irányban jelentett kerülőt, majd észak felé, Illyére, onnan pedig keletre, a teljes út így mintegy 94 km volt. – A szerk.]. Mi körülbelül száz kilométert tettünk meg szekéren, de sárban, mert az utak nem voltak leaszfaltozva. Emlékszem, hogy édesanyám félt, amikor szállt le a szekérről. Emlékszem, hogy a kereket egy lánccal kötötték meg, hogy fékezzen, ne forogjon.

A szekér a zsinagóga udvarába hajtott. A rendelkezést az egész országra kiadták, úgyhogy minden zsidót összegyűjtöttek. Miután odaértek a zsinagóga udvarába, mindenkinek magától kellett boldogulnia. És akkor a szüleim járták az utcákat, a negyedeket, hogy találjanak szállást – lakbérért természetesen, nem ingyen. Először egy zsidó családnál laktunk, de egy idő után más lakást találtunk. De ott Belényesen volt egy prefektus, aki azt mondta, hogy megdrágul a piac, ha minden zsidót odagyűjtenek, és a hatóságok azt mondták, hogy keresnek nekünk más helyet. A zsidók külön rendszer szerint éltek, kényszerlakhelyen, nem tudtál csak úgy elmenni, minden a kormány, illetve a kormány képviselőjének, a prefektusnak a rendelkezése szerint zajlott. Hogy jutottak el a rendelkezések a zsidókhoz? Volt a nyilvántartás, amelyet az adott hitközség vezetett, amely alá volt rendelve a hatóságoknak, és az állami hatóságnál volt egy képviselő, aki a zsidókkal foglalkozott. A minisztertanácsban, amelynek az elnöke Antonescu volt, ki volt nevezve egy [Radu] Leca nevezetű, aki a zsidó problémával foglalkozott Bukarestben.

Úgyhogy Belényesről átvittek Tenkére, ahol megismétlődött az egész: albérletet kellett keresnünk, újra azt mondták, hogy megdrágítottuk a piacot. Csak reggel tíz óra után volt szabad piacra mennünk – az asszonyok félretették az ennivalót tízig, amikor jöttek a zsidók, és akkor megdrágultak a dolgok. Ezután Gyantára költöztettek, ahol a háború végéig laktunk, 1944-ig. Gyantán Schillinger nagyapa is hozzánk költözött. Van egy fényképem, ami Gyantán készült, 1941-ben [A ROAKO013.jpg fényképről van szó. – A szerk.]. Egy váratlan számlálás okán összegyűjtöttek minket a csendőrség udvarán: emlékszem, hogy szólítottak minket – a csendőr a zsidók nyilvántartását kiáltotta ki, és jelentkezned kellett a családoddal együtt. Azt kérdezgettük magunktól, vajon hazaengednek-e még.

Édesapám jobb anyagi helyzetben volt, ezért nagyapa 1941-ben hozzánk költözött, amikor már Gyantára költöztettek át. Mivel már idős volt, el kellett tartani, és édesanyám testvéreinek nem volt meg az anyagi lehetőségük, hogy gondozzák. Nagyapát annyira megviselte, hogy elvették a földjét, és nem volt semmilyen megélhetése, és a lányának kellett őt eltartania, hogy megbolondult. Eljárt otthonról, és mindenféle veszélyes dolgokat mondott az utcán a vezetőségről. Gyantán halt meg 1942-ben.

Az 1944–46-os évekig a szüleim a megtakarításaikból éltek. Honnan volt nekünk pénzünk? Édesapám nagyon sokat dolgozott, miután megházasodott, járta a piacokat, az üzleteket, és elég vagyont tudott félretenni ahhoz, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Aradon is vett egy házat, és a boltja tele volt áruval. Amikor minket evakuáltak, az árut odaadtuk a szomszédoknak. Voltak, akik visszaadták, az áru értéke pedig nagyon sokat nőtt. Miután megkezdődött a háború 1941-ben, semmit nem lehetett kapni, még cipőt sem, semmit a feltétlenül szükséges árukból. Nem lehetett vásznat kapni, már nem hoztak pamutot, és édesapám árut adogatott el titokban, és így éltünk. Akiknek pénzük volt, azok elszegényedtek, csődbe jutottak, mert elkezdődött az elértéktelenedés, mint most: száz lej nem volt már elég semmire, milliós és több tízmilliós bankjegyek jelentek meg.

A holokauszt alatt édesapám munkaszolgálaton is volt Vércsorogon [Vârciorog, 44 km-re Belényestől északra]. Sikerült neki hazajárni, mert akkor is érvényben volt a csúszópénz törvénye. Ha adtál valamit a vezetőnek, hazaengedett vagy két napra. Vércsorogon árokrendszert ástak a hadsereg számára, hogy megállítsák az oroszokat vagy nem tudom, miért, nem tudom, milyen védelmi stratégiája volt a hadseregnek. 1942-ben a tenkei kényszermunka során betonlapokat gyártottak.

Az evakuálás alatt iskolát alakítottak a zsidó gyermekek számára – volt egy tanítónő, őt is evakuálták, aki a zsidó hitközség irányítása alatt foglalkozott a gyermekekkel. Így tanultam negyedik osztályig, majd magánúton tanultam. Istennek hála, jobban álltunk anyagilag, és felfogadtak nekem egy tanítónőt, aki felkészített az első gimnáziumi osztály anyagára, amit tizenegy-tizenkét éves korban kezdtem el, 1943-ban. Az első gimnáziumi osztályt – ami most a 9. osztálynak felel meg – a Temesvári Zsidó Elméleti Líceumban fejeztem be, ami azt jelenti, hogy csak vizsgázni mentem. Ezalatt a szüleim Gyantán voltak. [Temesváron a második világháború alatt a hitközség keretén belül működött a Zsidó Líceum, ugyanis a hatóság eltulajdonította az épületet, ahol eredetileg – 1919 óta, amikor alapították – volt. Egyébként akkoriban még nem léteztek „elméleti líceumok”, Kohn Sándor a mai elnevezést vetíti vissza az 1940-es évekre. – A szerk.]

Temesváron egy apai rokonunknál laktam. Márton Rózának, édesapám testvérének volt egy lánya, Elena, aki Bélához ment feleségül Temesvárra. Csak egy gyerekük volt, körülbelül két évvel volt idősebb nálam, de már nem tudom, hogy hívták. De emlékszem, hogy a Mehala negyedben laktak. Náluk laktam Temesváron.

1944-ben, amikortól itt lakom, átjöttem ide, Aradra – a szüleim a háború befejeződésekor visszatértek Bélre. Egy ideig egy nagynénémnél laktam, Bercovici Rozáliánál, édesanyám egy unokatestvérénél, aki azzal az utcával párhuzamos utcában lakott, ahol a mi házunk volt. A férje orvos volt, és mivel nem volt román állampolgár, elment Magyarországra, ahol megölték. Rozália nagynénémnél étkeztem, de mivel ők meglehetősen mostoha körülmények között éltek – szintén ott lakott a fia, Pisti, az édesanyja, Nina és az édesapja, Schwartz –, nem alhattunk ott, mert csak két szobájuk volt, úgyhogy Bercovici Pisti és én a mi házunkban aludtunk. A ház elég nagy volt, ma is egy szép ház. Volt kertje, három szobája, konyhája, az Eftimie Murgu utcán volt. 1940-ben beköltözött oda egy rendőrtiszt, akit Bărbat Coroliannak hívtak. Később áthelyezték az Odessához mint rendőrtisztet. (Aradon volt egy Odesszából hozott villamos: a vasútállomástól a színházig közlekedett – egy mozdony volt vasúttal, néhány kocsival.) 1944-ben hoztak egy törvényt, amely alapján visszaszolgáltatták az Antonescu-rezsim által 1940-ben elkobozott javakat, és visszakaptuk a házat [lásd: Románia kiugrása a háborúból]. Amikor jöttek az oroszok, Bărbat Corolian nem tért vissza az Odessától, de nem vitte még el onnan a bútorait, és a felesége még mindig a házban lakott. Édesapám megbeszélte vele, hogy kiürít egy szobát, hogy legyen, ahol aludjunk – mindenét egy másik szobában halmozta fel.

Az elején minden zsidó és mi, gyerekek örültünk, hogy megjött a szovjet hadsereg, tudtuk, hogy a haláltól mentettek meg – ezt hallottuk a szüleinktől. Egy napon Pisti és én arra ocsúdtunk fel, hogy egy csapat orosz körbeveszi a házat, és fasisztáknak nevez minket. Fogtak és elvittek minket, miközben fasisztáknak neveztek. A szüleim akkor még mindig Bélen laktak. Ez 1944 után volt, de elmentek, hogy felszámolják, amijük ott volt. Minket, kettőnket bevittek a parancsnokságra, beraktak egy pinceszobába, nem is álltak szóba velünk, kínkeservesen feleszméltek, és rájöttek, hogy nem vagyunk azok, akiknek minket véltek. De olyan embertelenek voltak… Akkor föleszméltem, és teljesen kiábrándultam. Láttuk az oroszokat aztán, hogy éjszakánként lopnak. Az lett a meggyőződésem, hogy a cionizmus a legjobb: ott baráti hangulat volt, vidám hangulat köztünk, fiatalok között.

1944-től 1945-ig az itteni, aradi zsidó gimnáziumba jártam, ahol a második évet végeztem el. A zsidó gimnáziumban két nemzetiséghez kötődő tantárgy volt: a vallás és a héber nyelv. A gimnázium a város központjában volt, a Liberális Párt mostani székhelye mellett. Körülbelül huszonhárman voltunk az osztályban, elég sokan. Végül a zsidó gimnáziumot a kommunista rendszer felszámolta. A felszámoláskor jogunk volt beiratkozni egy állami iskolába, így a harmadik gimnáziumi osztálytól a Moise Nicoară Kollégiumba jártam. Az iskolában a kémiát szerettem nagyon. Volt egy tanárom, akit nagyon kedveltem, ő tanította a románt és a nyelvtant is. Természetesen a kémiatanár is tetszett. Nem szerettem a számvitelhez kapcsolódó tantárgyakat. Azután az aradi Textilipari Iskolába jártam.

Az iskola alatt egyaránt voltak zsidó és nem zsidó barátaim, de több zsidó barátom volt, mert amikor még megvoltak a cionista szervezetek, én is tevékenykedtem Aradon. Mindez 1944 után volt. Én a Hanoár Hacioni szervezetben [lásd: Hanoár Hacioni Romániában] voltam, és voltak zsidó barátaim, akikkel iskola után találkoztunk, sétáltunk stb. A szabadidőnkben sportoltunk is, pingpongoztunk, evezni is jártam egy csapat zsidóval. De voltak román barátaim is.

Hétvégenként, nyáron a Hármas-szigetre [Trei Insule] jártunk, a Maros partján, Aradtól öt-hat kilométerre – akkor még nem voltak ott nyaralók (csak kettő-három), sokkal szebb, sokkal természetesebb volt, mint most. A teljes zsidó baráti kör oda járt, kirándultunk a Világos [Siria, 30 km-re Aradtól északkeleti irányban] körüli dombokon. Reggel a cionista szervezet székhelyén találkoztunk, énekeltünk, játszottunk, szórakoztunk… Vakációban jártunk sízni a barátaimmal, mind zsidókkal. Még most is van egy nagyon jó gyerekkori barátom, de akkor több volt a közös tevékenység. Egyesekről már azt sem tudom, élnek-e még. Vagy kettő kint van az Egyesült Államokban. De már nem tartjuk a kapcsolatot, mert mindenkinek van családja, és idővel az érzések elhalványulnak, áttevődnek a gyerekekre…

Az iskolában nem voltak problémáim az antiszemitizmussal, kivéve azt, hogy nem felvételizhettem az egyetemre. Szakképzetlen munkásként az építőiparban dolgoztam, majd technikusként az UTA-ban, a textilgyárban. Bukarestben voltam katona, a légvédelemnél, 1951–1954 között. Tetszett az élet a szabad ég alatt, tisztként szerettem volna karriert befutni – sportos életnek tűnt. Mindenesetre nem lehetett belőlem tiszt a származásom miatt. Tovább akartam tanulni, és azt mondták: „Uram, nincs jó származása, nem lehet tiszt.” Nagyon nehéz volt az élet a katonaságnál, nyomorúság volt, nyomorúságosan voltunk öltözve, a második világháborúból maradt, golyók lyuggatta felszereléssel, az étel szörnyű volt – csak árpakását ettünk, annyit éheztünk… Meg vettem kenyeret, amikor kimenőm volt, a közkatonákkal voltam – „tégla” típusú kenyér volt, „Sztálin-féle” fekete kenyér. Két kiló kenyeret megettem egyszerre, ellenálló szervezetem volt, nem volt baj.

Amikor Bélen laktunk, az öcsém még óvodás volt, majd iskolába járt, amíg én a hadseregben voltam. Akkor azt mondtam a testvéremnek, hogy mindent tegyen meg, hogy ne kerüljön be a hadseregbe, mert nagyon ragaszkodtam hozzá. Nekem szabad volt időnként megpofozgatni, de senki a világon nem nyúlhatott hozzá. Nem is mert senki, mert harcos természetem volt. Úgyhogy azt mondtam neki, mindent tegyen meg, hogy egyetemre kerüljön, mert a katonaság nem neki való. A Gépészeti Egyetemet végezte el Temesváron, és jó mérnök volt, átlagon felüli. De ő sem futhatott be szakmai karriert, mert ő sem volt párttag. És mindenki tudja, hogyha nem volt párttag az ember, nem futhatott be szakmai karriert. Ez volt a sors: sok munka és kevés fizetés a nem párttagok számára – a párttagok esetében ez fordítva volt. A testvérem szintén Aradon lakott, és volt egy lánya, Nóra. Ő nem ment férjhez.

1944-ben folytatódtak az eltiltások, és édesapámnak negyedévenként hosszabbítania kellett a kereskedő engedélyét. [Az – egyébként 1939-ben kiállított – kereskedői engedélyt lásd a fényképek között:  ROAKO011.jpg. – A szerk.].

Miután [az evakuálásból] visszatértek Bélre, a szüleim újból kereskedéssel foglalkoztak, 1946-ig vagy 1947-ig volt meg a boltjuk. Zsidóknál laktak, mert Bélen nem volt házuk, Bélen, mint korábban említettem, albérletben laktunk. Édesapám felújította a kereskedelmi kapcsolatait az aradi kereskedőkkel, és Aradra járt áruért. A beszerzés nagyon nehézkes volt: el kellett jönnie Aradra vonattal, majd el kellett szállítania az árut Bélre. Nem vett sok árut, mert nem volt pénze, már el volt szegényedve, és emellett veszélyes is volt. Emlékszem, egyszer ellopták tőle az összes árut.

Úgyhogy miután visszakapták az aradi házukat, a szüleim is Aradra költöztek. De később eladtuk a házat. Itt már nem nyitottak boltot, a piacon árultak, a szerb piacon, édesapámnak volt ott egy bódéja. Szintén szövetet árult, a beszerzést pedig gyárakban vagy nagybani árusoktól ejtette meg. 1948 után már nem voltak magánüzletek, és édesapám munkát vállalt egy szövetáru-kereskedésben a központban, az evangélikus templommal szemben, maradékokat árult, az exportból megmaradt darabokat. 1960-ban már ott dolgozott; az áruforgalom szerint fizették, az eladások szerint. Aztán a főtéri üzletből más szövetáruboltba ment át, az Andrei Şaguna utcába, ahonnan aztán nyugdíjba ment. Az a bolt annyira jól ment, hogy az emberek sorban álltak ott. Édesapám tudta, mit hozzon, sok ember jött faluról, és ügyesnek kellett lenned, hogy visszatartsd, amit a vásárlók kerestek.

Édesanyám soha nem volt alkalmazva, háziasszony volt, de 1960 előtt – amikor Aradra költöztünk – ágytakarókat varrt, és feketén eladta a piacon [Minden bizonnyal arról van szó, hogy 1946 és 1960 között varrt ágytakarókat. Aradra 1946-47 körül költöztek. – A szerk.]. Nagyon jól keresett, mert a háború után volt, és az embereknek szükségük volt ágyneműre. És abból, amit keresett, segítette egy unokatestvérét az anyai nagyapa részéről, aki most Conta karmester felesége. Segítette őt is, és annak a testvérét, Tibit is.

Édesanyám Aradon halt meg 1977. július tizenkettedikén, édesapám pedig 1982. december huszonhetedikén halt meg, ugyancsak Aradon. A testvérem 2002. május tizenkilencedikén halt meg. A szüleim az aradi zsidó temetőben vannak eltemetve. A temetésen ott volt Neumann rabbi Temesvárról. Fizettem neki, hogy jöjjön el, és ott volt édesapám temetésén is, az édesanyámén is és a testvéremén is. Bélen nem kellett fizetni a rabbinak, hogy eljöjjön egy temetésre – a közösség rabbija volt, akit a közösség pénzéből fizettek. Süvét ültem a testvérem után és édesapám és édesanyám után is.

Amikor Izrael állam megalakult, leírhatatlan örömöt éreztem. Próbáltam megérteni az antiszemitizmus okait, próbáltam pártatlan lenni. Az egyik ok az volt, hogy azt mondták, hogy a zsidók egy élősködő nép, hogy nem élhetnek magukban, de nem is akarnak saját országot, nincs szükségük országra. És ha lenne is országuk, nem tudnának boldogulni, mert élősködő nép, amely mások hátán él, élősködők módjára. Izrael pontosan ennek az ellenkezőjét bizonyította be. Modellértékű országnak tekinthető… mi mindent teremtett a semmiből! Még volt egy szempont: ahányszor gyerekkorunkban azt mondták nekünk, hogy palesztinaiak vagyunk, és Palesztinába kellene mennünk, fölvetődött, hogy milyen Palesztinába lehetne menni, mert Palesztina nem fogadott minket, nem fogadta be a zsidókat. Én ma is úgy gondolom és úgy érzem, hogy Izrael minden zsidó földje és gyökere. A zsidóságnak mint nemzetnek három pillére van – az egyik Izrael, egy másik pillér az egyesült államokbeli zsidók, a harmadikat pedig a diaszpórában élő zsidók alkotják.

Nem mentem el [végleg] Izraelbe, mert annyira szerencsétlen vagy szerencsés voltam, hogy 1956-ban megpróbáltam beiratkozni az egyetemre. Még híressé is váltam: túlbuzgóságból vagy túlzott őszinteségből – mindenki meg volt lepődve – a titkárságra mentem, és azt mondtam: „Uram, hiba történt, nem szerepelek azon a listán.” Azt mondták, hogy nincs rá jogom, hogy nem történt semmilyen hiba, mert nem jó a szociális hátterem, mivel az édesapám kereskedő volt. Hitler idejében szenvedtem, mert zsidó vagyok, most, a kommunisták alatt szenvedek, mert édesapám kereskedő volt, és ez nekem nehézségeket okoz. Azt mondták, hogy ezek a törvények, én pedig azt válaszoltam, hogy a zsidók többsége kereskedő, és régen is az volt, ilyen volt a kor, és ami most történik, az diszkrimináció a zsidók ellen is, pontosan, mint Hitler idejében. A titkár azt kérdezte, hogy merem összevetni a szocializmust a nácizmussal, és én azt válaszoltam, hogy ugyanolyanok, majd elmentem. Egy idő után letartóztattak, és 1956-ban elítéltek. A Duna–Fekete-tenger csatornához vittek [1949-ben kezdődött el a csatorna építése, a munkások közül sokan a kommunista börtönök politikai foglyai voltak. A munkálatokat 1955-ben felfüggesztették, majd csak 1975-ben folytatták, és 1984-ben fejezték be. A csatorna összeköti a Dunát (délre Cernavoda várostól) a Fekete-tengerrel (Agigeánál, délre Konstancától), és majdnem 400 km-rel rövidíti le a Konstancához vezető utat. (Lásd még: http://en.wikipedia.org/wiki/Danube-Black_Sea_Canal). – A szerk.]. Itt volt egy kolónia. Két évet voltam ott, 1956 és 1958 között, majd hamarabb elengedtek. Amikor visszatértem, el akartam menni Izraelbe, elmentem, hogy adják ki a papírjaimat, és akkor az útlevélosztályon azt mondták, hogy én soha nem fogok elmenni, mert a kommunisták ellensége vagyok, és külföldön antikommunista propagandát fogok folytatni. Még próbálkoztam, három-négy órát fogva tartottak, de nem hagyták jóvá. Később megnősültem, és még sokszor megpróbáltam, de nem sikerült. Szándékomban állt átszökni a határon. Voltam Izraelben többször is, a forradalom előtt és után is. Voltam látogatóban rokonoknál és barátoknál is.

A munkahelyen nem voltak problémáim amiatt, hogy zsidó vagyok, hanem csak azért, mert nem voltam a pártban, mint ahogy mindenkinek problémái voltak, aki nem volt benne. A kommunizmus alatt a zsidóellenes hangulat nem nyilvánult meg közvetlenül, hanem csak akkor, amikor előbbre akartál jutni, egy jobb pozícióra. Akkoriban a probléma a párt szintjén tevődött fel. A feleségemnek is voltak gondjai amiatt, hogy nem volt párttag – ő volt az egyetlen mérnök, aki három műszakban dolgozott. Én párttag akartam lenni, mert megalázva éreztem magam. A fizetések alacsonyak voltak, és mind rossz munkahelyekre kerültem. Ahol rosszabb volt, oda tették azokat, akik nem voltak párttagok. Ahhoz, hogy párttag legyél, előbb be kellett kerülnöd az alapszervezetbe, majd a megyei pártbizottságnak kellett téged igazolnia. Amikor fogadtak, megkérdezték, hogy ki ismer, mert egy párttag ajánlására volt szükség. És Tibi, akit édesanyám annak idején segített, azt írta, hogy az édesanyám spekuláns, és kereskedelemmel foglalkozott, és akkor azt mondták, hogy nem lehetek párttag, mert nincs meg a társadalmi hátterem, és nem illek be. Ez még mielőtt börtönbe kerültem volna. Azután is megpróbáltam, 1958-ban, de akkor meg azt mondták, hogy nincsenek meg a kellő erkölcsi tulajdonságaim, mert be voltam zárva.

A feleségem, Emilia Neferu Ioneşti-ben született, Vâlcea megyében, 1941. augusztus tizenhatodikán. A feleségem román, nem zsidó. A Textilipari Egyetemet végezte el Jászvárosban, és mérnök. A gyárban ismertem meg. Miután befejezte az egyetemet, Aradra helyezték ki. 1971. augusztus tizenkettedikén házasodtunk össze. A családban nem tartottuk a keresztény ünnepeket, de megőriztünk minden [zsidó] hagyományt, annak ellenére, hogy a feleségem nem zsidó. Felnőttkorban házasodtunk össze, úgyhogy már nem tudott változtatni a szokásaimon. Én negyven éves voltam.

A fiunk, Emil Dan 1971. december huszonnyolcadikán született, Aradon. Járt Talmud órákra, és 1994-ben kivándorolt Izraelbe; Tel-Avivban lakik. A Technion Egyetemre járt, a Műszaki Egyetemre (amelyet a világon a harmadik legjobbként tartanak számon), és mesteri képzésre is járt, Haifában. Programozóként dolgozik.

A forradalom előtt esténként mindig a Szabad Európa Rádiót [lásd: Szabad Európa Rádió] és a Kol Yisraelt hallgattuk. 1989-ben a forradalomkor [lásd: 1989-es romániai forradalom] kint voltam a barikádokon itt, Aradon. Lefegyvereztem egy csoport szekuritátést itt, a Măcinului utca 9. szám alatt. Volt ott egy csoport szekuritátés, akik lőttek. Nem mentem egyedül, velem volt egy C. P. és egy G. nevezetű, ez utóbbi már meghalt. A gyűlöletem és az elszántságom olyan erős volt, hogy betörtem az ajtót, rájuk rontottam. Addig nem éreztem félelmet, mert nagyon elszánt voltam, de amikor odaértem szemtől szembe velük, és láttam, hogy fel vannak fegyverkezve pisztolyokkal, és az én kezeim üresek… Nagyon pontosan fel tudom idézni, hogy egy polcon autórendszámok voltak, különböző rendszámok, voltak ott telefonok és lőszerrel teli ládák és tábori ágyak. Ők négyen voltak, fegyverekkel. Amikor azt mondták, hogy ők a forradalom mellett vannak, megkérdeztem, hogy miért lőnek. Azt javasoltam, hogy telefonáljanak V.-nak, aki bizottsági tag volt a tanácsnál, telefonáltak, és jött egy Tab, a hadsereg autója, és elvitte őket onnan. Egy őrmester volt az autóban. Akkor nem értettem, hogyha a forradalom mellett voltak, miért lőttek onnan. Sejtettem, hogy valami nincs rendben. Így zajlott le a forradalom, de most már sajnálom, mert véleményem szerint egy megrendezett dolog volt. Kihasználták a bolsevik rendszerrel szembeni gyűlöletet és bizalmatlanságot, és mégis a bolsevikok csináltak mindent. Akkoriban még nem voltam nyugdíjas.

Nem akarom magamat dicsérni, de én a forradalom előtt is nagyon sokat dolgoztam. Három műszakban dolgoztam, ami nagyon nehéz a biológiai ritmus miatt: éjjel, nappal, már nem is tudod, mikor van éjszaka. Akkoriban is voltak vizsgák, versenyek állásokra, és megkaptam egy állást, és aztán már csak egy műszakban dolgoztam. Az osztályon, ahol én dolgoztam, nagyon nehéz volt, az emberek nem értettek a dolgukhoz, és a pártnál sem érdekelte őket a munka. De amikor elállítódott vagy elromlott valami, hozzám jöttek, a lakásomra, éjjel két-három órakor, hogy menjek be a gyárba, és igazítsam helyre a dolgokat. Tehát nagyon sokat dolgoztam. És kevesebb pénzt kaptam, mint azok, akik semmit sem csináltak. Nagyon frusztrált voltam, merthogy én dolgoztam, és ők kapták meg a pénzt.

1989 mégis hozott változást, mert miután nyugdíjba mentem, sikerült nekem is valamit elérnem: vásároltam egy nyomdát, és alapítottam egy egészségügyivatta-gyárat. Nyertem rajta, mert csak én foglalkoztam ilyesmivel Romániában. Sorban álltak nálam. Aztán megjelent a konstancai, jött a konkurencia: importáltak Magyarországról, Törökországból.

Most, habár nyugdíjas vagyok, számos elfoglaltságom van. Újra állást vállaltam, és most [2007-ben] a Baltic Wood romániai cégének a képviselőjeként dolgozom; a faanyag beszerzési lehetőségeit kutatom a lengyelországi gyár számára. Sokat járom az országot, még külföldet is – Moldovai Köztársaság, Szerbia…

A sakk a szenvedélyem. Ami a hitközség életét illeti, bekapcsolódom, mert azt akarom, hogy a zsidóságnak legyen folytonossága. Az a határozott meggyőződésem, hogy a bolsevizmus egy maffiaszervezet, amely semmi jót nem hoz az emberiségnek, és gyökértelenné teszi az emberiséget az ateizmus, a bolsevik ateizmus és annak gyakorlata által. Szeretném, ha a zsidó hitközségek megszabadulnának a kommunista szokásoktól, mert itt nálunk sajnos a bolsevikok – nem a kommunisták – uralmat szereztek az élet fölött. Ezért kapcsolódom be. Nekünk, diaszpórában élő zsidóknak erősítenünk kell a diaszpórazsidóság pillérét.

Ami a vallásos életet illeti, hiszek Istenben. Ez probléma számomra, mert én Spinoza istenében hiszek. Én akarom tudni, kiben hiszek. Egyes dolgok meghaladottaknak tűnnek számomra, de a lelkemben erős hitet érzek Istenben.
 

Életrajz

Lőrincz úr alacsony, nagyon hasonlít anyai dédanyjára, ami azonnal feltűnik, ha a fényképeket nézzük. Délelőttjeit a dévai zsidó hitközség székhelyén tölti, ahol ő titkár. Szombaton reggel sohasem hiányzik a zsinagógából – a legjobb napokon legfeljebb nyolc férfi gyűlik össze imádkozni. A hitközség irodájában ismertem meg, ami közvetlenül a zsinagóga szomszédságában van. Amikor otthonában látogattam meg, megcsodálhattam rendezett könyvtárát – kb. 2500 könyve van, közöttük például egy 11 kötetes magyar nyelvű világtörténet. A falakat képek díszítik. Feleségével és lányukkal lakik, aki a szülők tulajdonának a visszaszerzésével foglalkozik, meg egy kandúrral, akit a negyedik családtagnak tekintenek. [Lőrincz András 2005 márciusában elhunyt.]

Anyai ükszüleim, a Seiger család, Peremislből (ma Przemyśl), Lengyelországból származnak [Przemyśl az Osztrák–Magyar Monarchia örökös tartományában, Galíciában lévő város volt a San folyó partján, 1890-ben 35 200 főnyi lakossal. Az 1870-es években erődítményvárossá építették ki. – A szerk.]. Anyai nagyapám, Seiger Gottlieb 1864-ben született Hunyad megyében, és Déván élt. Mészáros volt. Egy fivére volt, Seiger Lázár, aki a balázsfalvi származású Czitrom Idával volt házasságban [Balázsfalva néven létezett Balázsfalva(-Város), mely közigazgatási státusát tekintve nagyközség volt Alsó-Fehér vm.-ben 1891-ben 1400, 1910-ben és 1920-ban 2200 főnyi, nagyobbrészt román, kisebbrészt magyar lakossal (szolgabírói hivatal, járásbíróság, telekkönyv, adóhivatal székhelye, volt tanítóképzője és főgimnáziuma), és Balázsfalva-Falu (vagy Kisbalázsfalva), amely kisközség volt ugyanott, 1891-ben 900, 1910-ben 1500 főnyi lakossal. A trianoni békeszerződéssel mindkét település Romániához került. – A szerk.]. Nem volt gyermekük. Lázár meghalt tuberkulózisban, jóval 1930 előtt, a dévai zsidó temetőben temették el. Anyai nagymamám, Hermina, született Roth, 1878-ban született egy Déva környéki faluban, nem tudom, melyikben, és Déván élt. Háztartásbeli volt. Nagyszüleim nagyon vallásosak voltak, nagyon ortodoxok. És ennek ellenére nem mentek minden héten a zsinagógába, csak az ünnepnapokon. Nagyapa nem ment sem hét közben, sem szombaton.

Anyai nagyszüleim háza ma is áll, de már nem olyan, mint egykoron. Egy száznyolcvan éves ház, dédszüleim életében épült. Az ötven év kommunizmus idején tönkrement. De gyermekkoromban jól mutatott, elég jól. Három szoba és egy konyha volt benne. Fürdőszoba nem volt. Nagyszüleimnél volt villany, de földgáz akkoriban nem volt. A konyhába be volt vezetve a víz. Kert nem volt, csak udvar – teheneik, lovaik voltak, meg egy kutya. Nagymamám rendes asszony volt, nagyapa mészárszékében ő volt a pénztáros. Nem szoktunk nagymamáéknál enni, de minden héten legalább három-négy alkalommal meglátogattuk őket, hiszen nagyon mellettük laktunk. Legszebb emlékem nagymamámról az, hogy minden vasárnap délelőtt meglátogattuk a fivéreimmel, és adott pénzt mozira. Egy mozijegy akkoriban úgy egy lej ötven baniba került. Nagymamám a háború elején, 1940-ben egyik unokahúgánál, Lőrincz Irénnél lakott. Anyai nagyszüleim mindketten Déván haltak meg – nagyapa 1924 novemberében, nagymama pedig 1941. január tizenhetedikén.

Anyámnak két öccse volt: Bernát és Ernő. A nagybátyáim – nos hát ők nagyon gazdagok voltak Bernát 1900-ban született, és a pozsonyi villamosipari iskolában tanult. Déván élt, marhakereskedőként és mészárosként dolgozott. Bernát nagyon szorgalmas volt, nagyapám halála után vagyont szerzett. Marhával és disznóval kereskedett – élő állattal, illetve hússal. Bernát bácsinak hűtővagonjai voltak. Télen jeget vermelt, pincékbe, a Marosról. Mindenütt megfordult Izraeltől Angliáig: szállított húst Magyarországra, Csehszlovákiába, Ausztriába, Németországba, Angliába, Konstantinápolyba. Rómában például számtalanszor járt. Bejárta egész Európát 1930 és 1940 között, tíz év alatt. Bernát sohase nősült meg, nem volt családja. 1980-ban halt meg Déván. 

Ernő 1901-ben született. Ő is mészáros volt, Déván – kóser és nem kóser húst egyaránt árult. A feleségét Herskowitz Gabriellának hívták, és három lányuk volt: Breier Vera Gabriellának az első férjével, Breier Jenővel való házasságából volt, Ernővel közös gyermekeik meg Szonja és Nádja. Ernő később Kolozsváron lakott, amíg a kommunista rendszerben le nem tartóztatták – Kolozsváron nem dolgozott –, aztán Borosjenőn lakott, ott is halt meg 1976-ban, de Déván temették el. Akkoriban én is [Boros]Jenőn laktam – Ernő nálam halt meg. A felesége aztán elment Izraelbe. Szonja meg Nádja Ernő haláláig Kolozsváron laktak, azután mindketten kivándoroltak Izraelbe – az anyjuk előttük ment el. Szonja férjhez ment dr. Mihai Marinához, van egy lányuk, Marina Monica. Monica orvosnő Izraelben, Fulában, és Blănaru mérnök felesége. Nádja hozzáment Klein Viktorhoz, volt egy fia, aztán elvált. A fia, Klein Norbert Izraelben mérnök, de nem tudom, hol. 

Édesanyám, Seiger Gabriella 1899. január tizedikén született Déván. Két évig járt Budapesten az orvosi egyetemre, 1916 és 1918 között. 1918-ban, amikor Kun Béla került hatalomra [lásd: Tanácsköztársaság], hazatért. Aztán már nem iratkozott vissza, férjhez ment apámhoz. Apám négyéves kora óta udvarolt anyámnak. Az óvodában ismerte meg, és… addig várt, amíg édesanyám megnőtt.

Apai dédszüleim, a Lőrinczek a Székelyföldről származnak [a mai] Hargita megyéből, Korond községből [Korond – nagyközség volt Udvarhely vm.-ben (agyagipar, gyógyfürdő), 1891-ben 3000, 1910-ben 3800 lakossal. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. Rákóczi Ferenc, Erdély kormányzója felvetette, hogy vagy székelynek, vagy zsidónak vallják magukat. Akkor az ottani közösség egy része a zsidókhoz állt, másik része a székelyeknél maradt. Azt gondolom, hogy a dédszüleim elég vallásosak lehettek, ha a zsidóságot választották [1868-ban Bözödújfaluban a szombatosok többsége áttért zsidónak, és valószínű, hogy erre az eseményre utal itt Lőrincz András. II. Rákóczi Ferenc (1704–1711 között erdélyi fejedelem) megemlítése ebben a kontextusban nem igazán helytálló, a lakosságot nem állították ilyen választás elé Rákóczi fejedelemsége alatt. – A szerk.]. Nem tudom, miképpen jutottak Dévára.

Apai nagyapám, Lőrincz Dániel 1870-ben született. Marosillyén lakott [Marosillye – kisközség volt Hunyad vm.-ben, 1891-ben 1100, 1910-ben 1400 lakossal, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság székhelye. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. Marosillyén cipész volt, az volt a mestersége, aztán beköltözött Dévára, 1921-22 tájt, ahol tisztviselő volt haláláig egy ügyvédnél. Anyai nagyanyám, Helén, született Grün, 1876-ban született, és szintén Déván lakott. Nagymama Baresd községből származott, Hátszeg mellől, Hunyad megyében [Baresd – kisközség volt Hunyad vm. Hátszegi járásában (ugyanilyen néven a Marosillyei járásban is volt egy kisközség), 1900-ban is, 1910-ben is nem egészen 500 főnyi román lakossal. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. Háziasszony volt. Emlékszem nagyapámra, sovány volt és magas. Anyai nagyanyám kistermetű volt és sovány. Anyai nagyszüleimnek soha sem volt háza, mindig bérlakásban éltek, emiatt sosem tartottak állatokat. Nagyapát nem érdekelte a politika. Minden szomszédjukkal barátságban éltek. Voltak zsidó, magyar, román szomszédaik – mindenféle. Nagyon jó kapcsolataik voltak – az én családomat jól ismerték ebben a városban, nagyon becsülték. Asztmája volt, ebben a betegségben is halt meg. Mindkét nagyszülőm Déván halt meg – nagyapa 1929-ben, nagymama 1951-ben.  

Lőrincz nagyapámék minden ünnepet megtartottak. Emlékszem a Ros Hásánára, a Jom Kipurra, ezeket az ünnepeket mindig megtartották. Megünnepelték a Hanukát is, a Purimot is, a Pészahot és a Sávuotot is és így tovább. Az étellel nem volt gondunk – most sincs: bármit is adott ennem nagymama, mindig megettem.

Apámnak két fiú- és két leánytestvére volt: Henrik, Lajos, Margit és Ilona. Henrik Budapesten élt, hivatalnok volt az Egészségügyi Minisztériumban. Lajos szintén hivatalnok volt, Déván élt. A felesége Schneider Erzsébet, egy körösbányai német nő [Körösbánya – nagyközség volt Hunyad vm.-ben, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, kir. közjegyzőség; 1891-ben 670, 1910-ban 1000 lakos. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. Egy fiuk volt, Tibor, mérnök. Tibor elvette feleségül Mariannát, aki hivatalnok volt, két ikerfiuk volt, Valentin és Radu, akik most [2003-ban] harminc év körüliek. Margit szintén hivatalnok volt, Déván, Temesváron és Szatmárnémetiben lakott – Déván halt meg, nem volt családja. Ilona férjhez ment Grün Vilmoshoz, egy fogorvoshoz, háztartásbeli volt. Két mérnök-fiuk van, Péter és György, akik Déván élnek.

Apám, Lőrincz Jenő 1898. június hetedikén született, Marosillyén, Hunyad megyében. Kolozsváron végezte el a jogi kart, ügyvéd lett. A katonai szolgálatot 1917-18-ban teljesítette, nem tudom, hol és miként – csak azt tudom, hogy a román hadseregben volt [Csak 1920, azaz a trianoni békeszerződés után lehetett egy erdélyi születésű férfi román katona. Az apa valószínűleg a Magyar kir. Honvédségben szolgált. – A szerk.]. Déván élt.

A szüleim 1921-ben házasodtak össze itt, Déván, a zsinagógában [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Szép, nagyon szép emberek voltak. Ami az öltözködésüket illeti, úgy öltözködtek, mint mindenki abban a korban – semmi szokatlan. Jó anyagi helyzetük volt. Apám ügyvéd volt, az egyik legjobban felkészült személy a városban.

Én, Lőrincz András 1924. november negyedikén születtem, Déván. Két fivérem volt, Ernő és Pál, mindketten Déván születtek – Ernő 1923-ban, Pál 1926-ban. Én voltam a közbülső. A testvéreimmel jól megértettük egymást.

Ernő a Decebal Gimnáziumot végezte, ott is érettségizett, és hivatalnok lett itt, Déván. Nem nősült meg, nem voltak gyermekei. Nem vett részt a politikában, de nagyon szeretett utazni, és 1953-ban, amikor Bukarestben megtartották az Ifjúsági Világtalálkozót, arabnak öltözött, és elment Európába, eljutott Németországig [Világifjúsági Találkozó (VIT) – Az 1945-ben alakult Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ), a világ kommunista és munkáspártjai ifjúsági szervezeteinek nemzetközi szövetsége által szervezett fesztiválsorozat. A lakosság számára a több ezer külföldi fiatal jelenléte a fővárosban a második világháború óta először jelentett kapcsolatot külföldiekkel. – A szerk.]. Németországban Frankfurtba ment, onnan Hamburgba, ahol feljutott egy amerikai hajóra. Az amerikaiak megtalálták, megverték, letették a hajóról, és akkor visszajött, 1954. június hetedikén. Éppen édesapám születésnapján jött vissza. Ez volt az oka annak, hogy ugyanabban az évben, 1954-ben a Securitate letartóztatta, és elvitték Kolozsvárra. Két hétig tartották ott, és megölték, mert nem akarta azt vallani, hogy amerikai kém. Semmivel sem vádolták, de valamit kitaláltak. Nem tudok semmit erről, csak azt, hogy 1954-ben, július elsején kaptunk egy táviratot a kolozsvári ideggyógyászati klinikáról, hogy menjek, és vigyem el a holttestet, azaz a bátyámat, aki kómában meghalt a klinikán. A Securitate vitte be.

Pál 1952-ben elvégezte az orvostudományi egyetemet, orvos volt, illetve tanársegéd Marosvásárhelyen a járványkórházban, 1960-ig, amikor kivándorolt Izraelbe, ahol nagyon jól feltalálta magát. Izraelben, Názáretben, Haifán és Netanyán élt. Kitüntették az Izrael Állam Érdemes Orvosa címmel. Két alkalommal látogattam meg, először akkor, amikor Názáretben élt, itt volt az első munkahelye Izraelbe költözése után, másodszor meg Netanyán. Pál 1984-ben halt meg, Netanyán, májrákban. Nős volt, a feleségét Juditnak hívták, szintén dévai származású volt, van egy lányuk, Carmen, aki az orvosi tanulmányait Marosvásárhelyen kezdte el, majd Rómában folytatta. Jelenleg szájsebész Rómában.

Hogyan emlékszem Dévára? Hát egyáltalán nem olyan volt, mint most. Nem voltak lakótelepek, nem volt egyetlen sokemeletes lakóház sem, nagy, szép családi házak voltak – már állt a Prefektúra meg az Igazságügyi Palota. Amikor kisgyerek voltam, 1930 és 1940 között, Dévának úgy tizenkétezer lakosa lehetett, amiből zsidó vagy nyolcszáz-kilencszáz, tehát vagy tíz százalék. Éltek itt németek, magyarok, románok, zsidók, cigányok, bolgárok, szlávok – mindenféle népség, mindenki rendben élt, nem voltak problémák. Nagyon jó keverék volt az, béke és barátság mindenütt. Nem volt semmiféle feszültség a nemzetek között.

A dévai hitközség ortodox volt. Tulajdonképpen két hitközség volt – az egyik ortodox, a másik magát még ortodoxabbnak tekintette. Zsinagóga is kettő volt, az egyik az  Augusztus 23. utcai imaház a rabbi és a gondnok lakásával, valamint ez a zsinagóga, itt [a mostani Libertăţii utcában], a tisztviselők, a titkár és két őr házaival. Apám csak itt volt elnök – 1928 és 1948 között, odaát más volt, már nem emlékszem, ki. Az elsőt, az imaházat lebontották – nem tudom, melyik évben, de biztosan 1945 után. Hitközségi tagok Déván összesen vagy nyolcszázötvenen-kilencszázan voltak, ebből vagy százötvenen voltak odaát, a többi itt. Az ottaniak ortodoxabbak voltak, mint az itteniek – ezek nem voltak annyira szűk látókörűek. Akkoriban Déván két rabbi volt: Fischer Gyula és Klein Fülöp. Fischer Gyula volt a főrabbi a nagyobbik hitközségben, odaát meg Klein Fülöp a második világháborúig. Ami a hivatalviselőket illeti, a mi közösségünkben volt egy titkár és két sakter, Friedmann és Stössel, a másikban Adler Chune volt a sakter, a bukaresti Huffman rabbi apósa. A mi hitközségünk mindkét saktere rabbicsaládból származott.

Mindenféle foglalkozást megtalálhatott itt az ember, kezdve az ügyvédekkel – vagy öt-hat –, orvosok – szintén vagy öt –, értelmiségiek, tanárok, mérnökök, kisiparosok: cipészek, szabók, bolttulajdonosok, kereskedők… Néhányra még emlékszem. Az orvosok: doktor Deutsch Lajos, doktor Grünfeld Henrik, doktor Szegő Ernő; ügyvédek: apám, doktor Lőrincz Jenő, aztán doktor Grossman Miksa, Kain Pál, Berkovits Lajos; a tanárok: Valmos Ervin, Berkovits Mihály – talán matematikát oktatott, aligazgatója is volt a Decebal Líceumnak egy ideig; mérnökök: Kálmán János, egy üvegárubolt-tulajdonos az Egyesülés Terén. A leggazdagabb dévaiak közé tartoztak a nagybátyáim, a két Seiger, a mészárosok, aztán Stössel, aki multimilliomos volt, bőrfeldolgozással foglalkozott, Blum bankár és szeszkereskedő, Maler építőanyag-kereskedő, Gáll Nándor, aki bankár volt, és volt neki malma is.

Gyermekkoromban a házunk nagyon szép volt. A szüleinké volt, nagyon tágas volt apám, anyám meg a három fiú számára. A Lucian Blaga utca 1. szám alatt volt. Öt vagy hat szoba volt benne, szép udvar tartozott hozzá. Be volt vezetve a víz és a villany, fával fűtöttünk, csempekályhákban. Nem tartottunk állatokat, csak egy kutyát. Mindig volt kisegítő személyzet – két csángó lány: egy szakácsnő és egy takarítónő [„’Dévai csángók’: a Hunyad m.-be (Románia) települt bukovinai székelyek összefoglaló neve. 1888–92-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1910-ben ismét Dévára, továbbá Csernakeresztúrra, és Sztrigyszentgyörgyre mintegy 2500–3000 telepes került. Az újonnan érkezettek a meglévő községek mellett csángótelepeket alakítottak ki. Az első évtizedekben földműveléssel foglalkoztak (…). Népi kultúrájuk és nyelvjárásuk a hosszú ideig tartó elszigeteltség következtében számos archaizmust őrzött meg, amely a Hunyad m.-i őslakos magyaroktól is megkülönbözteti őket” (Magyar Nagylexikon). – A szerk.]. Mindketten velünk laktak, és nagyon jól megértettük egymást. Nekünk, gyerekeknek, volt egy bécsi nevelőnőnk is, Teréziának hívták. Négy-öt évig lakott nálunk, amikor még kicsik voltunk, aztán visszatért Ausztriába. Sok könyvünk volt, ezrével, mindenféle: német, magyar, francia, román nyelvűek. Édesanyám háztartásbeli volt, de rendkívül művelt asszony. Nagyon jól beszélt franciául és németül is. Gondolom, hogy volt vagy kétezer-ötszáz könyvünk otthon. 

A szüleim nagyon vallásosak voltak, különösen édesanyám. Kóser konyhát vezetett, ortodox kóser konyhát, azaz a húst elkülönítette a tejtől [lásd: étkezési törvények]. Pészahkor külön edényeket használtunk, nagyon szépet, kék pereme volt, a kamrában tartottuk. Apám minden szombaton elment a zsinagógába – hitközségi elnök volt. Anyám csak a nagyünnepek alkalmával ment. Az ünnepekkor mindig jelen volt, de péntek este és szombaton nagyon ritkán. Péntek este anyám meggyújtotta a gyertyákat [lásd: gyertyagyújtás] – ötöt, egyet-egyet minden családtagért [A gyertyát fél órával a naplemente előtt kell meggyújtani; a péntek este meggyújtandó gyertyák számát tekintve két szokás van: az egyik szerint két gyertyát kell meggyújtani (az egyik jelentése: „megemlékezzél”, ti. a szombat napjáról; a másiké: „őrizd meg”, ti. a szombat napját). A másik szokás szerint annyi gyertyát kell gyújtani, ahányan vannak a családban. – A szerk.]. Az asztalon kalács [bárhesz] volt – hosszúkásak voltak, otthon készültek, apám vágta fel és osztotta el közöttünk. A péntek este mindig rendkívüli esemény volt, mert apám elment a zsinagógába, és magával vitt engem is. A fivéreim nemigen akartak menni. És szombaton ugyanúgy, együtt mentünk a zsinagógába, de az már nem volt rendkívüli dolog. Ilyen volt a helyzet akkoriban! Apám nem járt a mikvébe, csak édesanyám. A nagy hitközségeknél volt mikve a hitközség udvarán – több épület volt ott. Édesanyám nagyon gyakran ment, legalább hetente egyszer [Egyébként rituális megtisztulás céljából az asszonyoknak csak havonta egyszer kellett elmenniük a mikvébe: a menstruáció végétől hét ún. tiszta napnak kell eltelnie, napnyugtától a hetedik nap nyugtáig, és a hetedik nap napszállta előtt kellett fölkeresni a mikvét. A férfiak mehettek minden héten. – A szerk.].

Nem volt kedvenc ünnepem, de nagyon szerettem a Hanukát, nagyon szerettem a Purimot, szerettem a Pészahot. Szukotkor dióval játszottunk – a résztvevők letettek két-három diót, majd dobtak, mint a kuglinál, hogy találják el a diót, akinek sikerült, az övé lett az egész sor. Szépek voltak, nagyon szépek voltak az ünnepek… Amire még emlékszem az ünnepekkel kapcsolatban: évente egyszer, Szimhát Tóra napján szinte az egész hitközséget meghívtuk hozzánk, beleértve a rabbit – apám húsz éven át a hitközség elnöke volt. Mindenestől lehettek vagy háromszázan az udvaron, pontosabban a kertben, ahova asztalokat és székeket tettek mindenki számára. Nagyon nagy kertünk volt. Az egész ház ünnepi lázban égett. Akkor Szimhát Tóra napján eljöttek hozzánk az asszonyok segíteni – anyám nem tudott volna egyedül ellátni háromszáz embert. Mindent nálunk készítettek el – a süteményeket, kávét, csak a bort vásárolták. A férfiakat nem választották el az asszonyoktól, mindenki ott ült, ahol akart. Mindenféléről beszélgettek, nem politizáltak meg ilyenek – természetes, hétköznapi dolgokról beszélgettek. Ettek, beszélgettek, előtte is, utána is imádkoztak.

A szüleimet nem érdekelte a politika. A város központjában laktak, nemcsak jó, hanem nagyon jó viszonyban voltak a szomszédokkal. Jobbra és balra magyar és román szomszédaink voltak. Tőlünk jobbra volt a református gyülekezet, ott lakott a város református lelkésze. Bal oldalon pedig egy ügyvéd lakott, Conda. Gyakran mentünk látogatóba a református paphoz, aki tanított is bennünket helyes magyar beszédre, irodalomra és Ausztria-Magyarország történetére. Fazakas Sándornak hívták. Az utcánkban zsidók is laktak – vagy öt-hat család: Nussbaum gyógyszerész, Grünfeld doktor, Heller, a kereskedő…

Ami a barátokat illeti, édesanyámnak volt több, apámat elfoglalta az ügyvédi munka – ugyanakkor apám minden bíróval, ügyésszel, ügyvéddel barátságban volt, orvosok, mindenféle értelmiségiek jártak hozzánk, a ház nyitva állt mindenki előtt. Édesanyám tagja volt a hitközségen belül működő WIZO zsidó klubnak, ami a szegények támogatásával foglalkozott. Havonta legalább egyszer találkoztak. Kezdetben a hitközség gyűjtötte a szükséges pénzalapot, de a háború idején Amerikából, a JOINT-tól kaptunk adományokat. A szüleimnek sose volt gondja az antiszemitizmussal, csak a vasgárdisták idején, de akkor sem történt semmi súlyos esemény [A Vasgárda okozta zavargások korszaka nem esett egybe az Antonescu-rezsimmel, bár voltak periódusok, amikor a kettő fedte egymást. A Vasgárda egy szélsőjobboldali politikai szervezet volt 1930 és 1941 között, nacionalista, misztikus és antiszemita elvekkel, számos terrorcselekmény és politikai gyilkosság kötődött hozzá, valamint több antiszemita akció. Bár a harmincas években többször betiltották, 1940-ben mégis kormányalakító tényezővé vált, mivel a király által teljhatalmú miniszterelnökké kinevezett Ion Antonescu 1940-ben velük közösen alakított kormányt. A két korszak viszont – a Vasgárda által fémjelzett és az Antonescu-rezsim – csak 1940–1941 között fedte egymást, mivel Antonescu a Vasgárda 1941-ben szervezett sikertelen puccskísérlete után végleg föloszlatta a pártot. Az Antonescu-rezsim 1944 augusztusáig, a román kiugrásig tartott. Ehhez a korszakhoz, Antonescu nevéhez fűződnek a hírhedt romániai zsidóellenes pogromok, valamint deportálások, melyeket a román történetírás máig tabuként kezel. Lásd még: zsidótörvények Romániában; zsidók Észak- és Dél-Erdélyben. – A szerk.]. A vakációkban Déván maradtunk. Nem találkoztunk túl gyakran a rokonokkal, csak egyes alkalmakkor. Nem voltak nagyon szoros kapcsolataink, mindenkinek megvolt a maga baja. Ellenben a nagyszülőkkel nagyon gyakran találkoztunk: Seiger nagymama például közvetlenül mellettünk lakott – volt egy közös kapunk az udvaron, így akkor mentünk át hozzá, amikor akartunk, gond nélkül. 

Kisgyermekkoromban három-négy évig óvodába jártam, és szintén három-négy évig a héderbe. Déván nem volt Talmud-Tóra, de volt héder, immár hetven éve annak, hogy oda jártam… Négyéves koromban kezdtem el járni. Itt volt egy szobában, a zsinagóga udvarán. Akkoriban tíz-tizenöt fiú járt, de odaát is volt héder, az imaháznál, szintén tíz-tizenöt gyereknek. Szép volt a héderben, tanultunk a gyerekekkel, ültünk az asztalnál. A tanító egy kis emberke volt. Nem dévai volt, máshonnan jött – Rubin Izsáknak hívták. Tanította nekünk a zsidók történetét, az olvasást és írást héberül. Emlékszem, hogy vesszőt tartott a kezében… Nem voltak külön tankönyveink, a vallási könyveket használtuk. Minden reggel mentünk a héderbe, majd hat-hét éves korunkig az Aurel Vlaicu utcai óvodába. Délben jöttünk haza.  

Hétéves korom után a Mihai Eminescu utcai elemi iskolába jártam. Mentem az iskolába, jöttem haza, tanultam, megírtam a leckéimet. Leginkább a történelmet és a földrajzot szerettem. Sose volt semmi gondom az osztálytársakkal vagy a tanárokkal. Sok barátom volt, jöttek hozzánk, játszottunk az udvaron, ki-ki végezte a dolgát. 

Vagy két évig zongoraleckéket vettem, de aztán abbahagytam, Volt otthon egy nagyon szép zongoránk, bécsi, de én nem szerettem a zongoratanulást. Édesanyám azonban zongorázott. Később eladtuk a zongorát. Ugyanakkor a zenét szerettem, most is szeretem. Szeretem a klasszikus zenét és az operát meg az operettet. Szeretem Verdit, Strausst, Mozartot, Puccinit, Bizet-t. Kedvenc operám a „La Traviata” Verditől.

A bár micvóm itt volt, Déván, 1937-ben. Egy hónapig tanultam Rubin úrral azt a Tóra-bekezdést, amit fel kellett olvasnom. Felhívtak a Tórához, és felolvastam az egész fejezetet Ábrahám Kánaánba meneteléről, a „Leh Leha” hetiszakaszt [Teremtés 12:1 – 17:27] [lásd: szidrá]. Nem tartottam semmiféle beszédet. Utána hazamentünk. Volt egy ünnepi ebéd, csak mi, a család, ennyi volt az egész. Nagyon szép volt.

A háború elején, 1939-ben Fischer Gyula [Rabbi volt Déván. – A szerk.] elment Kenyába, Nairobiba, onnan Londonba, majd végül az USA-ba, Chicagóba, ahol aztán meg is halt. Klein Fülöp [rabbi] itt maradt 1940–1944 között, a háború végéig, majd a háború után Marosvásárhelyre költözött. Utánuk volt még itt rabbi, 1947 után Müller, akit a fivére követett Petrozsényből, Müller Frigyes. Mindkét Müller fivért bezárták, együtt az apámmal, 1959-ben. Az elsőt a Securitate ölte meg, a másik elment Izraelbe, Názáretbe, 1960-ban. Meglátogattam, amikor ott jártam, a Rabbinátusnál. Izraelben halt meg. A két Müllernek, akik rabbik voltak itt, az apja is rabbi volt, Petrozsényban.

Akkoriban, a két háború között, a petrozsényi hitközség nagyobb volt, mint a dévai – legalább kétezer zsidó élt ott. Petrozsényba Máramarosból jöttek, együtt a bányászokkal. Az első bányászok a Kárpátaljáról és Máramarosból jöttek, amikor megnyitották a Zsil-völgyi szénbányákat, és az első bányászokkal a zsidók is eljöttek – Lupényba, Petrozsényba, Vulkánba. Kevés volt közöttük a bányász, inkább különféle iparosok voltak – szabók, cipészek, kereskedők, néhány értelmiségi is, így aztán amikor megjelent a bányászat a Zsil-völgyben, ők is megjelentek. A máramarosi zsidók Lengyelországból származtak.  

Gyermekkoromban a politikai légkör nagyon jó volt. Sose voltak problémák, még a vasgárdisták idején sem. Az egész városban vagy harmincan voltak, akik tüntettek, de semmi egyéb nem volt. Csak 1940. december hatodikán összegyűjtötték az összes zsidó kereskedőt, és elvették az üzleteiket [A romániai Zsidó Statutumra vonatkozó 1940. augusztus 8-i törvény alapján – A szerk.] – Borza Nicodim alpolgármester idején. Nekünk Déván nem volt részünk antiszemita incidensekben. A zsidóellenes törvények [Romániában] azonban nagyon súlyosan érintettek: elvették a házamat, először 1942-ben, az Antonescu-rendszer idején [lásd: Antonescu-rezsim], másodszor pedig 1952-ben, a kommunista rendszer vette el. A Seiger nagyszülők házát is elvették az Antonescu-korszakban, Lőrincz nagyszüleimnek nem volt háza. Egész egyszerűen kitettek az utcára. Miután elvették a házunkat, albérletben laktunk Déván. Elvették az apám munkahelyét is, akit kizártak Antonescu négy éve idején az ügyvédi kamarából. Abból éltünk, amit eladtunk a házból: ezüst- és aranyholmit, porcelánokat, kristályt, mindent, amit összegyűjtöttünk az apám húszéves ügyvédi szolgálata idején.

A háború idején Déván laktam, de Aradon is, 1941–1942-ben. A holokauszt idején, 1942–1944 között másfél évig munkaszolgálatban voltam: a Déva és Brád közötti vasút építésénél, a 107. sz. vasúti munkacsoport. Négyszáz zsidó dolgozott ott, mind zsidók a környékről. Az volt a dolgom, hogy berakjam és kirakjam a köveket meg a vasúti síneket. Déván laktam, Voioşan Dragomir úrnál – abban az időben már elvesztettük a házat –, és minden nap mentem dolgozni. Apát nem vitték munkaszolgálatra, minthogy ő volt a hitközségi elnök akkoriban. Az idő tájt nem hallgathattunk rádiót, nem olvashattunk újságot. Nem voltak deportált rokonaink, és a család összetartott, hogy el tudjuk viselni ezt az állapotot [lásd: Zsidó Statutum Romániában; zsidók Észak- és Dél-Erdélyben; zsidótörvények Romániában].

Miután véget ért a háború, elmentem Marosvásárhelyre, az orvostudományi karra. 1945 és 1951 között jártam oda. Azokban az években csak tanulással foglalkoztam, semmi egyébbel nem. Jártam a [maros]vásárhelyi zsinagógába, pénteken este és szombaton délelőtt. Jól talált a szó Klein Fülöp rabbival. Gyakran mentem hozzá, sok mindenről beszélgettünk, tanultam, és amikor eljött édesanyám is látogatóba, olyankor náluk aludt, náluk lakott. Dévához képest többen voltak, szintén ortodoxok. Sem az egyetemi években, sem utóbb, a munkában sem voltak gondjaim amiatt, hogy zsidó vagyok.

A szüleim Déván maradtak. Apámat visszafogadták az ügyvédi kamarába, de már nem dolgozhatott ügyvédként, mert elérte a nyugdíjas kort, és kinevezték jogtanácsosnak a kudzsiri fegyvergyárba, Fehér megyébe, 1945-ben [1945-ben az apja 47 éves volt, lehetséges, hogy egészségügyi problémák miatt nyugdíjaztatta magát vagy nyugdíjazták. – A szerk.]. Déván laktunk, és apa csak akkor utazott Kudzsirba [románul: Cugir], amikor szükség volt rá bizonyos problémák megoldására. 1959-ben a kommunisták letartóztatták, mert úgymond a holokauszt idején elküldte a dévai zsidókat az auschwitzi meg a buchenwaldi lágerekbe. A valóság az, hogy Déváról és egész Hunyad megyéből egyetlen embert sem küldtek lágerbe [Mivel Déva Dél-Erdélyben volt, román fennhatóság alá tartozott, s az ottani zsidóságra a romániai zsidótörvények vonatkoztak. – A szerk.]. Őt megvádolták ezzel, a hitközség elnökét. Égnek mered az ember haja, amikor olvassa a dossziét, amit őellene állítottak össze. Összesen öt zsidót deportáltak Transznisztriába, de amiatt, hogy kommunisták voltak. Egyet közülük agyonlőttek, a többi négy hazatért.

Apám 1965. május elsején halt meg, Marosvásárhelyen, ahova beutalták a klinikára, édesanyám meg 1973 márciusában, Borosjenőn [Ineu, Arad m.]. Édesanyám teljesen megbénult, nyolc éven át volt ágyban fekvő beteg, moccanatlanul, mint egy fadarab. A szüleimet Dévára hoztam eltemetni, itt vannak a temetőben. Szoktam kádist mondani az emlékükre minden évben, jercit [lásd: jahrzeit] alkalmával, mikor kimegyek a temetőbe.

A katonai szolgálatomat Nagyváradon teljesítettem, a tiszti iskolában, 1951–52-ben, a szakmai gyakorlat idején ezredfőorvos voltam, a tanfolyam és a gyakorlat után tartalékos századosnak neveztek ki. Később tisztiorvosként dolgoztam, állami egészségügyi felügyelőként, rajoni főorvosként, illetve tartományi főorvoshelyettesként.

Először 1960-ban, harminchat éves koromban nősültem meg. Akkoriban Petrozsényban dolgoztam, a tisztiorvosi hivatal helyettes főorvosa voltam, és ott ismertem meg egy színésznőt, akit aztán elvettem feleségül. Milena Rizescunak hívták, a bukaresti „Ion Luca Caragiale” Színművészeti Főiskolát végezte el, és Ioana Postelnicu [sz. 1910] írónőnek volt a lánya, annak, aki a „Vlaşinok elmenetele” című regényt írta, amiből aztán 1983-ban filmet is készítettek [A „Vlaşinok elmenetele” című regényciklus fölidézi a Nagyszeben környéki erdélyi pásztorok életét, a Vlaşin család életét és küzdelmét, egy pásztorfalu mikrohistóriáját mítoszi magasságokra emelve. – A szerk.]. Milena apja, Pop Felix zsidó volt. Egy évvel később, 1961-ben elváltunk, és elköltöztem Aradra. Nem tudok semmit sem róla, mióta elváltunk.

Aradon nem találtam munkahelyet, de minthogy jó barátságban voltam a nagyváradi főfelügyelővel, doktor Râznicuval, adott nekem egy állást Borosjenőben. Vagy hat hónapon át ingáztam, Aradról [Boros]Jenőre [A két település között 62 km a távolság. – A szerk.]. Aztán kineveztek igazgatónak, lakást is kaptam, és mikor ez is megvolt, összeházasodtunk a jelenlegi feleségemmel, Maria Toduţával 1965. március tizenötödikén. Maria 1933. január huszonhetedikén született Borosjenőn. Ő nem zsidó. Foglalkozását tekintve könyvelő. Minthogy román volt, én megtartottam a zsidó ünnepeket, ő a saját ünnepeit – mindenki külön. Nem volt emiatt soha semmi fennakadás.

A lányunk, Gilda Eugenia Aradon született 1966. április hatodikán. Édesanyja román ortodox keresztény szellemben nevelte, de azután, hogy Izraelbe ment [1986-ban], húszéves korában, a dolgok megváltoztak. Hogy határozta el magát a távozásra? Szerintem hibázott, de nem volt más kiút. Felvételizett a temesvári egyetemre, sikerült a vizsga, de hely hiányában… persze, hogy a Securitate közbeszólt. És akkor a lányom azt mondta, hogy itt nincs mit keresnie, nincs semmiféle jövője ezzel a dologgal. Feliratkozott, és kitelepült Izraelbe, ahol hét évet töltött. Haifába ment. Először egy diákkollégiumban lakott, aztán egy asszonynál, akivel összebarátkozott. Haifában járt egyetemre – francia és angol irodalom- és nyelvtanári oklevelet kapott. Izraelben Netanyán is lakott. Gilda tökéletesen beszél héberül. Ő román, minthogy az anyja is román, de miután elment Romániából, elment Párizsba, Franciaország egyik főrabbijához, elvégzett egy tanfolyamot, és eleget tett minden formaságnak, hogy felvehesse a zsidó vallást. Megkapta, most van „rabbinikus bizonylata” arról, hogy zsidó, és van izraeli állampolgársága is. Most itt lakik, Déván – visszatért, mert már nem érezte ott jól magát. Zsebében az oklevele, otthon lakik nálam – nincs férje. Egy ideig tanársegéd volt itt az Ökológiai Karon, Déván (az oklevelét a román állam is elismeri), de most azzal foglalkozik, hogy visszaszerezze azokat a javakat, amiket a kommunisták elkoboztak a családomtól és a nagybátyáimtól. Nem tudom, mik a tervei, meddig akar itt maradni. 

Nem vándoroltam ki Izraelbe, mert nem volt rá módom. Volt egy megbénult anyám, egy öreg anyósom, román parasztasszony, egy román feleségem, a lányom meg kicsi volt, hat-hét éves. Hogy menjek Izraelbe, egyedül tartsak el öt személyt? Nem volt rá mód, így aztán maradtam. Aztán meg jó munkalehetőségeim voltak, nagyon jó fizetésem volt, most elég jó nyugdíjaink vannak, nem rendkívüliek, de a feleségemmel együtt hétmillió lejt kapunk. 1984 óta vagyok nyugdíjas.

Negyvennyolc éven át voltam párttag, de nem meggyőződésből, hanem kényszerből. 1945 szeptemberétől a Titel Petrescu-féle Román Szociáldemokrata Párt tagja voltam, és amikor egyesültek ezek a pártok, a Román Kommunista Párt tagja lettem [Akkor a párt neve Román Munkáspárt volt. – A szerk.]. Semmi közöm nem volt a kommunizmushoz, amit a románok csináltak. A hozzáállásom a kommunizmushoz passzív volt. Senkinek sem tettem rosszat, nem loptam senkitől semmit, senkit sem öltem meg. Végeztem a dolgomat, orvos voltam, végeztem a hivatali feladataimat, tisztességgel, hiszen azzal együtt, hogy apámat bezárta a Securitate, egy testvéremet és egy nagybátyámat úgyszintén, hogy a házainkat elvették, mégis ötven, azaz negyvennyolc éven át tartottak, mert megvolt az a képességem, hogy jól dolgozzam. Amikor azonban azt láttam, hogy egy első titkár csak ostobaságokat tesz, megmondtam neki, de finoman, nem mondhattam meg neki egyenesen. A forradalom előtt [lásd: 1989-es romániai forradalom] is részt vettem a közéleti tevékenységekben: mindenben, amit a hivatali helyzetem megkövetelt – minden gyűlésben, felvonulásban, az egészségügyi ellenőrzések megszervezésében.

1978-ban visszajöttem Borosjenőről Dévára. Megvásároltam ezt a lakást, ahol most lakom, mert dévai lévén, ide akartam visszatérni nyugdíjasként. Már a nyugdíjaztatásom előtt ideköltöztem. Ugyanabban az évben, 1978-ban, a hitközség elnöke, Farkas Zoltán kinevezett tanácsosnak a megkérdezésem nélkül, még csak nem is szólt. És azóta egyfolytában tanácsos vagyok, de csak 2001 óta, a választások eredményeképpen töltöm be hivatalosan is ezt az állást. Ami a jelenlegi hitközségi életet illeti, mindent elvégzek, amit kell. Az elnök Max Alexandru, aki 1984-ben került ide mint tanácsos. 1987-ig tanácsos volt, és szociális ügyekkel foglalkozott – megrakta az élelmiszer-szállító autót, elosztotta az élelmet, a segélyeket, a ruhaneműt és így tovább. 1987-ben, amikor meghalt a volt elnök, Farkas Zoltán, ő lett a hitközség elnöke. Most minden szombaton jövök imádkozni. Általában négy és nyolc között van a résztvevők száma, de csak én és az elnök, Max tudunk héberül olvasni.   

Szabadidőmben, mint minden nyugdíjas, sétálok, ide-oda járok, elmegyek vásárolni, így töltöm az időt. Odahaza mindenféle könyveim vannak, magyarul, románul, németül, franciául, angolul és héberül – hatféle nyelven. A tárgykörük változatos: regények, történelem, vallásos könyvek. Szeretek újságot olvasni: előfizettem a „România Liberă”, a „Hunedoareanul”, a „Cuvântul liber”, az „Academia Caţavencu”, valamint a „Nyugati Jelen” című lapokra.

Lidia Korotina
Kiev
Ukraine
Interviewer: Ella Orlikova

I, Lidia Matveyevna Korotina was born October 16, 1922 in Nikolaev. At the time Nikolaev was  in the Odessa region, but it later became the center of a new region. It’s a big shipbuilding town, very beautiful, with many parks and theaters. It’s a very green town, too. The Jews and other nationalities got along very well.

Family background
Growing up
During the War
After the War

Family background

We lived in Nikolaev until 1933, and that’s where I went to school. There were three of us in my immediate family: my father, Matvey Yefimovich Korotin, my mother, Isabella (Beila) Matveyevna Korotina,  and myself. My father's brother Moisey, his sister Bertha and his older brother Froim (Yefrem), lived there too, as did my father’s parents.

Maria Abramovna Korotina, my paternal grandmother, observed Jewish traditions very faithfully. We had family gatherings at my grandparents’ place every Friday. My grandmother made great dinners with lots of delicious food. She served stuffed fish, patties made with meat and fruits, and roast with prunes. Her sons and daughters and their children and grandchildren went there to celebrate Pesach, Purim, Chanukah and Sabbath with them. On the holidays she always served a traditional Jewish meal. Prayers were said before the meal, and on the Sabbath, grandmother lit the candles.

I remember that  my grandfather, Yefim Korotin, was paralyzed after an accident and had to wear a sort of corset. He broke his spine and couldn’t move and was confined to his bed in a cast. My grandmother told me that he injured himself when he stumbled and fell when he was carrying a heavy sack at the mill where he worked. Despite this, he led a full life. He was interested in everything that was happening around him. He read a lot, including Jewish books. Sometimes my grandmother used to read to him.  I remember my grandfather’s face well: he had a small gray beard and gray moustache.

My grandparents had five sons and two daughters: Yefrem, my father Matvey (I asked my grandfather once “Why did you name him Matvey?” and he said it was really “Mordukhay”),  Basia, or Bertha (that’s how she was called in the family), Isaak, Moisei and their younger daughter Fima. Fima (Serafina) lived with my grandfather and grandmother and always helped them around the house. They lived in a small one-story house, with two rooms and a small kitchen with a stove. Washing facilities and toilet were outside. They had a garden with fruits trees and , where grandmother grew any verdurea small v

My father was born in 1893. During World War I, he was a private in the army and he and his  older brother Froim (Yefrem) were captured. During their captivity they had do to meaningless work, like moving stones from one corner to another.

My grandmother’s maiden name was Konstantinovskaya. She graduated from school in Warsaw and was an educated person for her time. She spoke Ukrainian fluently and was able to recite the poetry of  Shevchenko, Pushkin and Nekrasov. She used to recite poems to us  grandchildren when we came to visit her. My grandmother loved reading. She had many books by  Russian and foreign classical writers. She had an excellent knowledge of poetry and got very upset when she found out that one of her grandchildren didn’t know some poem. She would start explaining about the writer and his works. She wasn’t a healthy person, though. She had a thyroid problem, which affected her  movements and manner of speaking.  She was always very wise and reasonable, and she loved her children very much. Everyone in the family got along very well her; her son-in-law or daughter-in-law – they were all her children, too. She made delicious food: clear soup, stuffed fish and stuffed chicken. Her younger daughter Sima was her main assistant. She was our grandfather’s favorite. She became an excellent doctor after graduating from the Odessa Medical University. But all our grandparents’ children supported their parents, so there was no lack of anything in the house. 

All my grandparents’ children received a good education in Nikolaev.  Basia, Isaak and Moisey became pharmacists. During the war (World War II) Isaak was a captain in the military medical service and took part in some battles near  Stalingrad. Later he was posted to Teheran. Yefrem, my father’s older brother, graduated from an accounting school and worked as a chief accountant at big plants for many years. Sima, my father’s younger sister, served in the army as a captain in the medical service. She didn’t have a family of her own and took care of my grandmother, who died in 1943 in evacuation, in the village of Tikhoretskaya. 
All of us spoke Russian, but grandmother and grandfather and sometimes Uncle Yefrem spoke Yiddish, especially when they didn’t want us children to understand what they were saying.

My grandfather told me that Korotin was their original name, but they had relatives named  Gomberg and  Verbovetskiy. They came from Bobrinets,  a Jewish town in what was the Yelisavetgrad district (now it is the Kirovogradskaya region). There was a large Jewish population before the war, but now no Jews live there. The fascists killed all the Jews in the ghetto in 1941 – those who survived moved to other cities, or to Israel.

My mother’s mother, Lubov Moiseyevna, was from Jankoi, Crimea. Her last name was Ternorutskaya. She was very tiny and pretty and had an extraordinarily beautiful complexion. The story goes that my grandfather kidnapped her, as her parents didn’t want her to marry him. My grandfather’s name was Moisey Solomonovich Brodskiy. He was a very tall man with an imperious voice. He was in the Navy, and my grandmother’s parents didn’t want their daughter to marry a sailor.

My grandfather was an authoritative person. He was an assistant attorney, and the story goes that he couldn’t stand any violation of the law. They told a story in the family how once he saw a drunken policeman walking along and beating a Jewish boy. My grandfather took this policeman by his collar, tore off his shoulder straps, slapped him on the face with those shoulder straps and let the Jewish boy go. He had to hide in people’s attics for a long time afterwards! He had beautiful handwriting. When his younger daughter had to go to school and she had no textbook, he copied this textbook himself, by hand. We kept this notebook with his handwriting for many years.

My maternal grandparents’ family observed the Sabbath and Jewish holidays. They had six children: three sons and three daughters.  Yasha was their oldest son.  He took after his father – he was tall and had a strong character.  Then came their daughter Klara, a very beautiful woman. Then came their son Semyon (Syoma) and my mother Beila. Then there were Nema and the youngest, Fania, who was born when my grandmother thought that she couldn’t have children any more. The two oldest died in Moscow. Syoma survived the blockade, worked at a medical equipment factory and died in Leningrad. Nema perished in the vicinity of Smolensk during the war.

My mother died in 1967. Despite ill health, she was a very vigorous and strong person. She was a very kind woman and could deal with hardships. Her youngest sister married my father’s brother Ponia, who met her when she was living with us. He  took her to Kharkov, where hey lived happily until 1942, when the fascists killed them in the street in Kirovograd. My grandfather and grandmother were also killed by fascists in the street in Kirovograd. They had a small apartment in Kirovograd on the ground floor. My grandfather didn’t want to leave his home. When the Germans came they chased all Jewish people out into the streets from their homes. They were all going along the streets. My grandfather had a sort of heart attack and couldn’t walk.  He stopped, but the Germans didn’t like it and shot both of them there, in the street.

My mother and father met in Kirovograd.  Mamma was a very beautiful woman and my father was just struck by her beauty. When he took her to his father to introduce her, my grandfather told him that she was too beautiful for my father. They loved each other very much and were devoted to one another.

Growing up

In Nikolaev, we lived in a ground floor apartment at 44, Plekhanovskaya street. We had two rooms with a small hall between them, and two verandahs.   My father worked as consultant at the Dneprobug organization, which was concerned with construction of the river fleet and other river projects. He was a state expert for investigating cases. He was very smart and intelligent, and he worked in forensic medicine until the end of his life. He wasn’t a member of the Communist Party.

We had a good life.  There was a piano in one room. My mother’s younger sister played the piano, and I was taught to play, too.   Mamma didn’t work. We had a daytime maid. We also had a cook, Maria Kirillovna. She was a Russian woman and a very good cook.  She didn’t sit at the table with us. She first served our meals and then she had her meal in the kitchen. In the evenings our relative Iosif Verbovitskiy would come and play the violin. Those were beautiful evenings. When my (paternal) grandmother wanted to visit us she came in a cab. She moved in with us after my grandfather died (in 1930). Among our furnishings, there was a beautiful cupboard, a leather sofa, a dinner table and some chairs around it, a floor clock and a tea table with a samovar on it. The wardrobe I have now in my room is from our home in Nikolaev.  The two chairs in my kitchen are also from there. 

I went to kindergarten for some time. I remember that we walked and sang there. I remember them taking me to the German school. Our teacher was Theresa Avgustovna, an old German woman. She put a red plus on the reports of the children who wrote well and a dark-blue minus to those who didn’t.  My writing was very poor, but I tried so hard that once she gave me a little red plus, turned to the class and said  “Congratulations, she has joined you now.” The language of teaching was German, too, and during our holidays we spoke German. There were many Germans living in the south of Ukraine.

I went to a secondary school and was a pioneer. I remember wearing a red necktie.  I knew that I was a Jew from the very beginning. I knew this because one of my grandfathers was named Haim, and the other was called Brodskiy -- typical Jewish names. I didn’t notice any anti-Semitism at school, though, as there were Jews, Russians and German pupils in our class. When we transferred to the Russian school I sent my documents to the Moscow extramural institute of foreign languages. I was admitted to the 4th year. During the war, in Samarkand , I graduated from a military translators’ school. But I didn’t work as translator. I was studying to improve my German.  As for the attitude of my family towards my being a pioneer and a Komsomol member, it was considered normal. All people lived the same life with the same standards then.

I read about the famine (in the 1930s) in books. We didn’t feel it. Nikolaev was a rich southern town. I don’t remember anyone from our family or anyone from the area starving.
I don’t remember any specific conversations in our family about politics or about Stalin. When we heard what was happening around we were horrified. This person was in exile, that one arrested – terrible, we thought, something was wrong there. However, we couldn’t figure it out. As for Germany, it was only what we were told at school that mattered for me.
In our family they spoke very little Yiddish.  The Jewish question was not touched upon during the pre-war years. The nationality of our friends never mattered. My mother and father never cared about it either.

In 1940 I entered the Philological Department at Odessa University. I had no problems in entering it or studying there. I enjoyed studying there. I had friends: Tamara Trilistskaya and Faina Nikiforova. There were many boys among our friends. We loved to go to the Opera Theater. We had classes in the evening. After classes we went to the theater, arriving for the second or third act. And we always sat in the gallery.

In Odessa there was a famous Jewish actress named Liya Bugova. She worked in the Jewish Theater, and then she went to the Russian Drama Theater. She was a good actress and we tried to attend her performances -- she performed different roles from the Russian and Jewish classics, as well as in modern plays.

During the War

I vividly remember  June 22, 1941. It  was a Sunday, and I was planning to go see Mirra Yanover, my classmate, who was staying at her dacha, or summerhouse, to pick up some notes to prepare for my tests at the Institute. I went by tram. It passed by a military college. There were soldiers lining up in the yard, and people in the tram talked about what it might mean. I said that I thought it was some kind of training. We were totally convinced that nothing negative would happen.  We were sure that the war would finish in a month’s time with our victory. 

We had a radio at home. (The whole family lived in Odessa then.) Very soon the air raids and black-outs began. We left Odessa and went to my father’s sisters and grandmother Korotina in Nikolaev. We took nothing with us -- we thought that Daddy would go back and pick up our belongings. But he had some things to do in Nikolaev and he couldn’t go back to Odessa. Then we went to Makhachkala from Nikolaev by train.

It was still possible to buy train tickets, but when we arrived at Dnepropetrovsk a bombardment destroyed the bridge. The train arrived at one side of the Dnieper river and was to depart from the opposite bank. Air raids began and the three of us ran over some plank work to catch the train. From Makhachkala we went to Krasnovodsk by boat and were planning to go to Tashkent, where  Odessa University had been evacuated. We went part of the way in a railcar and another part in a carriage with plank beds and hay to sleep on. There were no comforts, of course. At one station, Tikhoretskaya, my father went out to get some water and then cried out to us to get off the train, as his mother and sister Sima were there.  Sima was a doctor with a military unit. My parents and I went on our way, but Sima and Grandmother stayed at that station.  Someone on the train told us that the University was in Samarkand and we got off the train there. My grandmother in fact died at Tikhoretskaya station. Sima buried her and then came to join us in Samarkand. Later she was sent to a military unit in Kovel, Belarus.

I entered the Medical University and lived in the students’ hostel. My Dad and Mamma rented a room in the outskirts of the city. There were ten girls in the room where I lived. We were of different nationalities: Jewish, Korean, Lithuanian, a Jewish girl from Gomel. We all got along and there was no talk about national origin. We shared any food that we had. I received 200 grams of bread on my ration card and I ate it during classes. I also bought a kilo of grapes. After classes I went to my parents. My father worked at the Department of Justice. And my mamma loved farming. She helped their landlady in her vegetable garden and farmyard. When I came there they gave me lots of food. I ate all I could eat. My mother also gave me food to take back with me, but on my way back to the University I would finish all the food that was supposed to last for three days, because I knew what it was like to feel starved. 

We had studied at the University for some time when they announced that it was moving to Tashkent, because some military college had moved to Samarkand and they needed facilities to house them. Then I entered the Uzbek Medical Institute and studied there for half a year. But when it came to doing laboratory work, and they brought human fingers on a tray (for us to work on) I knew I couldn’t see things like that. There was nowhere else to study except a Teachers’ Evening Institute. Given my  University studies, I was accepted as a second year student. I also had to get a job, and I went to work at the industrial complex. I maintained their card index log. I received a bread card for this work and in addition could have some kind of soup in the canteen. This lasted until 1943.  Then we moved to another apartment.  In 1943, my Dad was summoned to  Kiev after the city was liberated. He left, and my mother and I stayed in Tashkent. We were starving. It was cold in our small apartment – there was a small room and some kind of a tambour.  Somebody brought us a huge pumpkin to eat. I remember sitting and crying because I was so hungry. My mother didn’t work. She was seriously ill. She had severe diabetes and a heart condition.  But still she got up at four in the morning and went to unload bread to get me a loaf.

I met my future husband at Odessa University. His name was Mikhail Shoihet.. He wrote to his parents and asked them to find out where I was.  They asked their acquaintances in Odessa and someone told them that I was in Samarkand. They came to Samarkand and met with my father. Then they told Misha my address. He began to write me poems and letters.  He asked me to come and visit him. My parents and I went to visit him in August 1942.  He was an instructor in a military unit in Turkmenia, 40 kilometers from the border.  The heat was oppressive there, over 40 degrees Celsius. There was sand all around, not a single tree.  He told me that things were very uncertain and that his unit could be sent to the front  - and so we got married right then, on  August, 8, 1942. To be sure, there was no wedding celebration amid all the war and hunger. We simply registered. My parents knew nothing about it. When I  told them what had happened, they thought it wasn’t a good time to get married, but Misha believed that by marrying me he would not lose me.
Distant relatives of ours came to Samarkand, Arnold Romanovich Moshynskiy and his German wife, Alisa Ivanovna Aidemann. Their only son, Yura, perished on the front.  On November 26, 1943 we received a telegram from my father telling us to come to Kiev. It was a long trip by train. We arrived in May 1944. Dad had given us the following address: 18, Bolshaya Zhytomirskaya, Apt. 3. We lived in this apartment as one family with Alisa Ivanovna and Arnold Romanovich  for a year and a half or two years. There were three rooms, but there were also other tenants. Then Arnold received a two-room apartment and moved out with Alisa. Then my father received a separate apartment, and we moved there.  Arnold died in 1965, and Alisa remained alone. She was my only relative in Kiev.

Meanwhile my husband was transferred from Turkmenia to Leningradskaya village, in the Krasnodarskiy region. In 1945 I went there to join him. He was with a military unit, an air squadron.  At four o’clock in the morning the engines started making a terrible noise. It was all very tense – every day somebody crashed or died. I worked at a school teaching Russian. We rented a room in a house. It was a big room with five windows.  There was a stove and it burned reeds. The stove took a lot of fuel. We went to cut it on the plots of land assigned to us. It was very cold, but very exciting.  It was beautiful there in the village, only very cold. At night the dogs barked. There was a well in the yard. I would put on my husband’s fur boots and go out to bring in water.

Then the war was over. The demobilization order was issued at the end of 1946. We returned to Kiev. My husband went to work for the aviation newspaper and also studied at the University’s extramural department. I taught Russian in a girls’ school. I had graduated from Kiev Pedagogical Institute by then.

After the War

The first time I went to the school,  I was no different from my pupils, as they hadn’t studied during the war and were as old or older than I was. I worked in this school for several years and I have very nice memories of it. Then I fell ill with tuberculosis and didn’t work for two years. Then I worked in another school for 19 years. This school was located at the poorest neighborhood in Kiev – Tatarka.  I taught literature and aesthetics. At one point, Pavel Yakopvlevich Gomolskiy, the administrator of the Philharmonic, came to school to organize a music and literature lecture center. I offered my services as a lecturer. He invited me to the Philharmonic for an interview, and I  got the job. They paid very little, however. I earned 18-20 rubles per month, but it was an interesting job, with possibilities. It was a new environment for me. My pedagogical experience and ability to communicate with children turned out to be very helpful. I worked at both the school and at the Philharmonic until 1971, when a new director was appointed. He told me to make a choice between the school and the lecture center. I left the school and came to work at the Philharmonic. At this lecture center we set up a  program  on “Music in Lenin’s life”. Then I made two other programs on Lenin: “Vladimir Lenin at the auditorium” and “Portrait and time.” We believed in what we were popularizing, and each time we found some features in Lenin that confirmed his extraordinary personality. It was different from how our leaders behaved.  I worked for few years with a symphony orchestra. On Sunday they gave concerts for youth in the Column Hall of the Philharmonic.  I worked there until 1986.

Work in the Philharmonic was considered part of the ideological front, so all the lectures and concerts were checked very thoroughly. There had to be something included about the Motherland, Lenin and the Party. Even in programs for young children there had to be a song about Lenin. I remember a funny occasion. It was during the celebrations marking the 100th anniversary of Lenin’s birth. Everything was dedicated to Lenin. At one point I was conducting a performance at school.   Our performance was a children’s opera, “Masha and the Bear,” and the children, first and second graders, were all dressed up. I had to tell them about opera and about the main person in the theater organizing everything.  I asked them “Well, who knows what he is called?” And few of them raised their hands, stood up and said “Lenin!” It was so funny that neither Masha nor the Bear could sing afterwards. I made an effort to remain serious and said, “Of course, Lenin is very important. But Lenin was thinking about the state affairs and the person organizing things in the theater is called a producer”. Ideology was everywhere in the society.

My nationality at that time already imposed borders that I was not supposed to cross. There were limitations, but I didn’t realize it at that time. After the war, I felt what it meant to be a Jew. Nobody called me “zhydovka” but I felt some discrimination. I think it was in 1952 that they were sending two or three people from Ukraine to the All-Union meeting in Moscow, and I was among them.  I was the only aesthetics lecturer, so I was invited. And then when the Chief of Department saw my nationality in my passport he said, “Why a Jew? Couldn’t you find a Russian?” And then in 1953 I took entrance exams to the post-graduate course at the Pedagogical Institute. I passed the exams in German and Marxism-Leninism with the highest of grades, but they spoke to me in a very rude manner and told me that I had not been admitted. You know, it is always hard to pinpoint just why one is rejected in the artistic mileux - whether it is because of jealousy or because of nationality. Now I understand why I was never awarded the title of Honored Employee of Culture or some other title.

For many years Rahil Lvovna Lefler was art director of the Column Hall at the Philharmonic. She was a dedicated person and a professional. She devoted her entire life to the Philharmonic, and her opinion was considered of great significance. They had to accept Jewish administrators, because they provided jobs and a possibility to earn some money. I can’t remember any direct anti-Semitism at the Philharmonic, but there was this tinge in the air.

We always lived as one family with my parents – my husband and my parents were great friends. My mother did all housekeeping, as the rest of us were all working.  My mamma was very conscientious, so she always tried to do her best to have enough food in the house and to keep it cozy, regardless of how she was feeling. There were always people visiting – mine, or my father’s or my husband’s friends.  Mamma always loved the Jewish New Year celebrations, and fasting on Yom Kippur was mandatory for her, too. Recently, I too have begun fasting.  We celebrated Purim and Pesach. But I don’t remember celebrating other holidays. For Pesach, we cleaned up our home and put beautiful kosher dishes on the table. Mamma called them Easter dishes. There was everything that should be on the table at Pesach – matso, bitter herbs, eggs, chicken. Besides, mamma cooked a lot of other delicious things.  There was no bread in the house during Pesach. Our friends and relatives came to us, and we all enjoyed ourselves.  It was a holiday, but we didn’t have strict rules for the celebration.  We had plenty of food at home. In summer we had an opportunity to go on vacation. However, it all seemed an ordinary thing at that time. We didn’t have any luxuries, no dacha or car, and we didn’t travel, although I have started travelling in recent years.

My father worked as investigative expert and was a very responsible employee. He was already very ill, and I used to accompany him to his court sittings and then we would go back home together.  I always had questions for him. And he explained everything to me very professionally. My father specialized in business cases. He spoke with pain about what was happening around us and expressed his feelings in the circle of close people at home.

But the propaganda and the way we were brought up were very strong. We were raised with a strong faith that everything in our country did was correct, that we were the most fair country, and that all our laws were are in the name of the people and the life of the people. We had no idea that life could be different.

My father’s Jewish origin didn’t have an impact on his career. His name sounded Russian. But perhaps he faced this, too. My father died from a heart attack on July 30, 1960. He was 67 years old. Mamma told me that she called an ambulance when he didn’t feel quite well and kept telling him to hold on and that she was going to tell me to come from Odessa, where I was on holiday. But he told her to not interrupt my vacation. He died that same night,  and my mother died six years later, in 1966.

My husband worked as a journalist, a military correspondent. He smoked a lot and this did him a lot of harm. He had a heart attack and then a stroke, and he died in 1984. He was only 60 years old.

Ida Shteinberg, the wife of Abram Katsnelson, was a fellow student and friend of mine. Abram Katsnelson is a famous Ukrainian poet. He is Jewish, but Ukrainian was his mother tongue, and he wrote in Ukrainian his whole life. Still, his books were not published. His brother, Ilia Stebun, was deputy director of the Institute of Literature. He was accused of cosmopolitanism and even had to move away from here. He first moved to Zhytomir and then to Dnepropetrovsk or Zaporozhiye. “Rootless cosmopolitans” – many of my friends had to quit their jobs because of their Jewish nationality. I can remember meetings at the Union of Writers where many Jews were accused of communicating with “cosmopolititans.” I remember this well. 

Abram Katsnelson has written a number of books on the history of Ukrainian poetry. He lives in Los Angeles. He remembers well what things were like in the Soviet Union in the 1940s and later. The struggle against “rootless cosmopolitans” was the beginning of an anti-Semite campaign lasting for many years.
I remember Mark Moiseyevich Plisetskiy, a distant relation of Maya Plisetskaya, the ballerina.  He worked in the University and was a great folklore specialist. He was sent away from here for being a “cosmopolitan.” He was one of the many who were forced to leave. The works of Jewish poets and writers were not published.
I’ve always read a lot, including Jewish writers like Sholom Aleichem, David Gofshtein, and Perets Markish, but I was always more interested in classical art and literature.

At present I am a member of the Veterans of the Stage and Deputy Chairman of the Council of the Veterans of the Stage at the national Union of the Activists of Theater. It’s a voluntary position. We take care of the veterans of the stage and I enjoy it. I also give lectures at Hesed (the Jewish charity organization) or in the libraries.

I don’t think there is no anti-Semitism nowadays, but it’s different, it is not state anti-Semitism. It’s still there, though. One mustn’t forget it.

In the past 10 years we’ve heard and read more about our country. I have been in the United States twice. I’ve seen the life of Jewish people in that country. I realize that Jewish people made a great contribution to the world culture and civilization.  I’ve become interested in this Jewish subject. I’ve read about the Jewish participation in the Great Patriotic War and about how unfairly this has been forgotten. I met some Hesed employees and I feel that they need me to give lectures there. Later they suggested that I open a dining room for single Jews at my place, and for five years I cooked lunch twice a week for eight Jewish people who came to my home. They were all different from each other, but gradually they formed a sort of family. We talked – they were all intelligent people. We celebrated holidays and birthdays. They were all single people and it was good that they could feel that somebody needed them. I enjoyed doing it, although it was tiring.

We celebrated all the holidays and I tried to learn as much as possible about the traditions. I asked people at Hesed and they told me. We celebrated Pesach and Rosh Hashanah, Chanukah, and Purim according to the rules. We attended workshops at Hesed about holidays and celebrations. Those eight people still call me every now and then, and I realize that this time was a big part of our lives. This drew me closer to the Jewish world.

I’ve changed the subject of my lectures. My lectures used to be about art and outstanding people in art. Nowadays they have to do with Jewish life. I learned a lot about famous  Jews -- writers, poets, and artists, and  I read a lot about the Holocaust. I try to impart all this to people who for many years, like me,  had no possibility to learn about it.
I work in libraries a lot, and I learn about the things I never even guessed before. It’s always good to know as much as possible. 

I go to the synagogue more often, too. I do not always understand what is going on there, but when I come there and take my seat, I have a feeling of peace. All my troubles leave me. I think about my loved ones and myself. However, there are many things that I don’t know or don’t understand.

Loneliness is my major problem. Perhaps I’m just trying to fill my life with something by working at Hesed and with the theatrical community. I cannot complain because I have enough food and support from Hesed.  But loneliness is a terrible thing. Perhaps I’ve done something wrong. If I had changed something in my life I wouldn’t be alone…
My relatives and friends invite me to come to Israel. Regrettably, I never was there,  in general I have not abroad much. I very much want to see this country, to see how they live there, but I’ve never had a chance. And I’ll be 80 soon, and I’m not feeling well. Unfortunately, I can’t change anything in my life now.

Életrajz

Fülöp Elza kis termetű, sovány hölgy. Arca tanúsítja a nem könnyű éveket, amiket megélt, első látásra kemény, mogorva lénynek tűnik. De amint beszélgetni kezd vele az ember, azonnal ennek az ellentéte mutatkozik meg: barátságos, vidám természetű, ritkán találni ma ennyi bizalmat az emberek iránt – és ilyen erős élni akarást. És ez levesz a lábadról, az emberek visszatérnek hozzá, ritka az olyan pillanat, hogy egyedül legyen. Lakása – ámbár szerény, de – mindig nyitva áll a vendégek előtt. A vendégek, jó barátok fogadása minden alkalommal egy egész szertartással kezdődik, mégpedig a kávé elkészítésével. Amint kész van, felszolgálja, és hogy az élvezet teljes legyen, a forró kávéba néhány kiskanálnyi fagylaltot is tehet az ember. Nem csoda, hogy a ház mindig tele van!

Az apai nagyszüleimet sajnos nem ismertem, a születésemkor már nem éltek. De tudom, hogy életüket Bánffyhunyadon élték le, és elég fiatalon haltak meg [Bánffyhunyad – nagyközség, Kalotaszeg központja volt Kolozs vm.-ben (szolgabírói székhely, járásbíróság, közjegyzőség), 1891-ben 3700, 1900-ban 4500, 1910-ben 5200 lakossal, jelentős marhavásárokkal. Iskolák: polgári fiúiskola, felső leányiskola. A trianoni békeszerződést követően Romániához került. Lakóinak száma 1920-ban 4900 fő volt. – A szerk.]. Apám, Fülöp Móric sokgyermekes családból származik: apámmal együtt hárman voltak fivérek és volt négy húga. Mind [Bánffy]Hunyadon születtek. A fiúk, apám testvérei Nagyváradon éltek. A legnagyobbiknak, Fülöp Izsáknak kóser hentesüzeme volt. Házasember volt, a feleségét Sárának hívták, négy gyermekük volt: Erzsi, Irén, Margit és Zoltán. Csak a fiú, Zoltán élte túl a második világháborút, aminek utána kivándorolt Izraelbe, ott él ma is, három gyermekével, mindnek családja van, már nagyszülők. Apám másik fivérének, Fülöp Nácinak (Nátán) vendéglője volt, már nem emlékszem a felesége nevére, tudom, hogy volt egy fia, aki már házasember volt, hivatalnok. A legnagyobbik nővér Fülöp Regina, két lánya volt, Lenke és Matild, és egy fia, Dezső. Lenke férjezett volt, a férje, Simon Móric meghalt a deportálások előtt, három gyermekük volt, Dudus, Öcsi és Babu. Apám egy másik húga Fülöp Eszter volt, a férje Jakab Márton, édesanyám első unokatestvére. Nekik nem volt gyermekük. A másik két húg özvegyasszony volt: Mari és a legkisebbik, Záli, aki kétszer ment férjhez, de mindkét férje meghalt. Ezek mindegyike elpusztult a holokausztban, csak egy szabadult meg, Zoltán, Izsák fia.

Apám, Fülöp Móric Bánffyhunyadon született, 1873-ban, Kolozs megyében. A szüleinek kielégítő anyagi helyzete volt, így megengedhették maguknak, hogy a gyermekeiket, különösen a fiúkat, taníttassák, nemcsak vallásos irányban, hanem általános műveltséget is adva. Apám, mint a fivérei is, egy rabbiképző intézetben tanult szentírástudományt, Csehszlovákiában, abban a városban, amit akkoriban Pozsonynak neveztek, ma Bratislava. Ez az intézmény egyetemi fokú volt, mint egy főiskola [lásd: jesivák Magyarországon; pozsonyi jesiva]. Tehát mondhatjuk, hogy apám egy felsőbb tanulmányokat végzett értelmiségi volt. A szentírási, vallási tanulmányok mellett itt világi tudományokat is oktattak. Addig élt [Bánffy]Hunyadon, amíg megnősült édesanyámmal. Akkor Egeresre költöztek [Egeres – kisközség volt Kolozs vm.-ben, 1891-ben 1200, 1910-ben 1400 román és magyar lakossal, gipsz- és műtrágyagyár (a századforduló körül 30 munkással), barnaszénbányák a századforduló körül 3-400 munkással). Trianon után Romániához került. Egyébként valószínűleg nem költöztek a házasságkötést követően rögtön Egeresre, az első három gyerek Kolozsváron, Nagybányán, ill. Mészkőn született. – A szerk.].

Az anyai nagyszüleim földbirtokosok voltak egy Magyarnádas nevű faluban, Kolozs megyében [Magyarnádas – kisközség volt  Kolozs vm.-ben, 1910-ben 700 román és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. De nagyapám, akit Mandel Ábrahámnak hívtak, Kozárvárról származott, Kolozs megyéből [Kozárvár – kisközség volt, akkor Szolnok-Doboka vm.-ben, 1891-ben 1400, 1910-ben 1700 román és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Nagyapám is tanult ember volt, különösen szentírástudományt tanult, de általában is művelt ember volt. Nagyon tevékeny, modern ember volt, dacára annak, hogy [Magyar]Nádas kis falu volt, csak három zsidó család élt ott. Akkoriban igen sok zsidó koldus járt-kelt a világban, különösen Máramarosból, ahol a zsidók nagyon vallásosak voltak, és persze hogy eljutottak [Magyar]Nádasra is, minthogy ez a koldusmesterség ügyessé tesz, és mindenhová elmennek [lásd: snorrer]. Nagyapám nagyon vallásos volt, és említésre méltó, hogy hetekre magánál tartotta a koldusokat, etette, altatta, hogy megtarthassa a vallási szertartásokat, minthogy a zsidóknál szükség van tíz férfira egy vallásos szertartáshoz [lásd: minján]. És így legalább péntek este és szombaton legyen istentisztelet. A szertartásokat a házban tartották, minthogy olyan kevés zsidó élvén ott, nem volt templomuk. Nem engedhették meg maguknak, nem is lett volna, aki látogassa. És nagyapámnak volt háza, szobái, adott nekik szállást is, ételt, még pénzt is. Megengedhette magának. Volt a házban minden, ami a szertartásokhoz kellett. Voltak imádságos könyvei. A zsidóknál minden egyszerűbb, mint a keresztényeknél. A zsidóknál elég egy szoba, két gyertya vagy akár csak egy, és lehet imádkozni. Persze vannak bizonyos alkalmakhoz kötődő imádságok, mint a keresztényeknél is: reggeli ima, délutáni ima, esti ima, ünnepi alkalmakkor elmondandó imák, péntek esti ima, szombati ima. A zsidóknál, és különösen a vallásosabbaknál, akik betartják a szokásokat és az igazi vallási hagyományokat, inkább a férfiakat veszik számításba vallási szempontból. Nem helyettesítheti asszony, sem egy, sem száz a férfiakat a szertartásban. Emiatt szállásolta el nagyapám ezeket a koldusokat. Országszerte elterjedt a híre, az egyik koldus mondta a másiknak: „Eredj oda, kapsz mindent.”    

Nagyapám szorgalmas ember volt, csupa energia, okos. Nem tűrte el azt, amit illetlennek tartott. Szót kellett fogadnunk neki. Mindannyian, az unokái nagyon tiszteltük. Aztán megvoltak az elvei, és általában ezeket mi is átvettük tőle: a tisztességet, a becsületet és főleg az idősebbek iránti tiszteletet. Nagymamám, Mandel Sára Beszterce mellől származott, ha jól emlékszem, Lekencéről [Lekence (Szászlekence, Lechnitz) – nagyközség volt Beszterce-Naszód vm.-ben, 1891-ben 1900, 1910-ben 2400 német, román, cigány és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Nagyapám a második férje volt. Az elsőről annyit tudok, hogy megfulladt, amikor valakit ki akart menteni, amikor a Nádas kiáradt, és elárasztotta a falut. Ezután ment hozzá nagymama nagyapámhoz. Tulajdonképpen a birtok az első férjtől maradt. Nagyanyám rendkívüli asszony volt, szelíd, okos. Minthogy szász vidékről származott, megtanult németül, nemcsak beszélni, hanem tudott olvasni és írni is, ami ritkaság volt akkoriban. Nagyapám beszélte az anyanyelvét, a jiddist, beszélt románul, magyarul, németül. Én inkább tőlük tanultam az idegen nyelveket. Nagymamám minden reggel egy órán át imádkozott egy nagy imádságos könyvből. Leült egy székre, és mondta az imádságokat, amiket állva kellett volna mondani. Mindent férfi módra végzett.

Édesanyámnak egyetlen nővére volt, Róza, aki sokkal nagyobb volt, mint anyám, lévén az első gyermek, anyám pedig az utolsó. A többi gyermek kis korban elhalt, édesanyám is csak ezt a nagynénémet ismerte. Tizenegyen születtek, és csak a legkisebbik meg a legnagyobbik maradt meg. Tulajdonképpen csak féltestvérek voltak, nagynéném apja nagymama első férje volt. Tizenkét-tizenhárom év volt a korkülönbség a testvérek között, édesanyám még kicsi volt, és a nővére már férjnél. A férjét Goldstein Ábrahámnak hívták, Körösfőn éltek, és négy fiuk volt: Dávid, Móric, Vilmos és Zsiga [Körösfő – kisközség volt Kolozs vm.-ben, 1910-ben 1100 magyar lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Dávid volt a legnagyobb, jegyző volt Körösfőn, szép nagy háza volt, és fiákere, két lóval. Egy Szamos menti lányt vett el, Malvint. Móricnak boltja volt Körösfőn, nem volt megnősülve. Vilmos elment Kubába, Zsiga meg valahova Dél-Amerikába, még a második világháború előtt, róluk többé nem hallottam. Az összes többit deportálták.

Édesanyám, Mandel Mária Karolina 1880-ban született [Magyar]Nádason. Úgy nevelték, ahogy akkoriban a szokás megkívánta: legyen tisztességes, tisztelettudó, ne legyen illetlen. Inkább a nagyapa jellemét örökölte, aki szigorú, határozottabb, függetlenebb ember volt. Tizenhat évesen már független volt, tudta, mit akar. Szépecske volt, gazdag lány, semmi sem hiányzott neki, sok kérője volt. Két tulajdonsága volt, amit a kérők elvártak a házasságban: gazdag volt és szép. De okos is volt, sok olyan tulajdonsága volt, amit persze hogy bármely férfi becsülne a feleségénél. Mindezt, amit anyámról tudok, inkább nagymamám mesélte el, mert anyámnak öt gyermeke lévén, nemigen volt ideje mesélni, elmondani az önéletrajzát, volt neki egyéb dolga. Egyetlen nap, mesélte nagymama, négy kérő jött, és ő az ötödiket választotta, apámat. A zsidóknál szabad, mint ahogy más nemzetiségeknél is, rokonok között is házasodni [lásd: házasságra vonatkozó szabályok a Tórában]. Anyám és apám másod-unokatestvérek voltak. Anyai nagyanyám és apai nagyapám első unokatestvérek voltak. Nagymamámat, házassága előtt, szintén Fülöpnek hívták. Persze hogy nagyapám nemigen támogatta ezt a házasságot, ámbár nem tilos. Nem akarta, hogy anyám egy unokatestvérhez menjen, ugyanakkor szerette volna, hogy a nagyobbik nővérem hozzámenjen Dávid unokatestvérünkhöz, Róza néni legnagyobbik fiához [Végül Goldstein Dávid mást vett feleségül. – A szerk.]. Végül is nem volt mit tenniük a nagyszüleimnek, persze hogy áldásukat adták erre a házasságra. Sose bánták meg, sem a nagyszüleim, sem anyám, mert – ahogy mondják – elnyűhetett volna egy vascipőt a sok járkálásban, akkor sem találhatott volna jobb férjet apámnál. Nagyon szépen éltek, jó megértésben, öt gyermekük volt – a legnagyobbikat Bellának hívták, aztán Ernő, aztán Irén, Margit, és az utolsó voltam én, Elza –, így aztán a házasság sikeres volt, ha eltekintünk a nehézségektől. Persze hogy ez mindkettejük érdeme.

Apám kereskedő lévén – Sebestyén Dávidnak, Mandel nagyapám testvérének dolgozott –, sokat utazott az országban, de végül Egeresen telepedett le. Egeres egy kis ipari központ volt, két gyára volt, egy gipszgyár, krétagyár (a gipszből krétát készítettek), aztán volt egy villanyerőműve, onnan látták el Kolozsvárt is árammal, meg volt az egeresi szénbánya. Nagy község, azt beszélik, hogy város lesz, a falusiak ott műveltek, civilizáltak, nem írástudatlanok.

Az egeresi hitközség elég nagy volt. Körülbelül harminc zsidó család élt ott – most egy sincs –, és a legtöbb családban gyermekek is voltak. Volt zsinagóga is, minden szükségessel ellátva. Volt sakter, volt elnök, titkár, a tanács tagjai. Minden reggel volt istentisztelet, minden este, szombaton, pénteken este. Tehát minden szokás és az ortodox vallás minden követelménye megvolt ebben a kis zsinagógában. Rabbik nemcsak városokban voltak. Mi Kolozsvárhoz tartoztunk, onnan jött a rabbi. Volt egy rabbi, Glasner Akibának hívták, aki körülbelül egyidős volt apámmal [A Magyar Zsidó Lexikonban a következők olvashatók Glasner Akibáról: „Kolozsvári főrabbi, … szül. Kolozsváron 1885. A pozsonyi rabbiiskola elvégzése után Csíkszeredán és Hannusfalván rabbi állást töltött be. 1921 óta Kolozsvár orthodox hitközségének főrabbija.” (Hivatalát egyébként apjától vette át, aki 44 évig volt előtte a kolozsvári ortodox hitközség főrabbija.) – A szerk.]. Nagyon szép ember volt, hasonlított a keresztény templomok szentképein látható Krisztushoz. Olyan fekete szakálla volt ennek a kolozsvári rabbinak, fekete bajusza, olyan szépen és tisztán öltözködött, hogy a keresztények tisztelték, mert Krisztushoz hasonlított. Olyannyira tisztelte apámat, hogy gyakran megtörtént, hogy behívta Kolozsvárra bizonyos szentírási tanulmányokért, és apámmal tárgyalta meg e tanítások magyarázatát. Ezek a tanult zsidók, akik ismerik a Talmudot – a legfőbb zsidó tudományt nevezik Talmudnak –, onnan magyarázzák a Tórát is – a tízparancsolatot – és mindezeket a tanításokat. Van egy fejezet, és ez különböző módon magyarázza a parancsolatokat. Apa olyan szülő volt, aki szinte ötvenéves korában tanulta meg a mészárosságot. Egy értelmiségi! A zsidók csak az állat első részét eszik meg. A hátsó részét nem szabad. Miért? Később apa megmagyarázta nekem, hogy vannak vénák és artériák, amelyek tulajdonképpen tartalmazzák a vért, és a zsidóknak ki kell venniük ezeket az ütőereket, nem szabad vért enniük. Hátulról nem lehet kivenni, több van, mint elöl. És akkor, hogy a hús kóser legyen, tiszta, rituális, ezeket a vénákat kiveszik, anélkül, hogy a húst megsértenék. Van egy módszerük, és ez igazi mesterség [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákovnak az angyallal vívott harca nyomán nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. (Egyébként a négylábú állatok hátsó része a drágább hús, az eleje csontosabb, ezért olcsóbb.) – A szerk.]. Láthatja, apám képes volt megtanulni. Volt két magyar üzlettársa, akik eladták az állatok hátsó részét. Így volt mészárszékünk. Aztán volt egy kőbányánk Magyarnádason, ahol édesanyám született. A földbirtokból egy kőbánya maradt, ami jó volt építkezésekhez meg sírköveknek. Volt egy cégünk, ahogy ma mondják, egy alkalmazottal, aki megtanulta a mesterséget, köveket készített zsidóknak, románoknak, magyaroknak. Nagyon szorgalmas volt, Sósnak hívták, [bánffy]hunyadi magyar volt – a bánffyhunyadi magyarokat tatárnak nevezték –, azt mondják, hogy ők a hazánkba betörő tatároktól származtak, hogy olyan kemény emberek, a legtöbb. És apa véste a betűket, a héber feliratokat, szemüveg nélkül. Nem voltunk gazdagok, de apám keresett, és minden tőle telhetőt megtett, hogy ne szenvedjünk hiányt.

A két szülőm közül anyámban volt több energia, jólelkű volt, de nem tűrt meg semmilyen hibát. Minden hibánkat megbüntette, természetesen, ahogy egy gyermeket kell büntetni, a tettekkel arányosan, pedagogikusan, hogy emlékezzünk ezekre a büntetésekre. Anyámnak az volt az elve: a gyermek, amíg kicsi, amíg még befolyásolható, addig sajátítson el bizonyos tulajdonságokat. Ahogy mondják, a gyermekszoba nagyon fontos. És anyám ragaszkodott ehhez. Tulajdonképpen mi is, mint bármilyen gyermek, eleget rosszalkodtunk, akarva-akaratlanul alkalmazkodtunk, nem volt kiút, mert ha nem, jött a büntetés. Én örökké hálával gondolok erre: másként nem élhettem volna túl mindazt, amit megéltem az életben. Például: mi heten ültünk az asztalhoz, a szolgálóval nyolcan, és persze hogy mint bármilyen gyermek, de még felnőtt is, válogatósak voltunk, nem ízlett ez, nem ízlett az. Nálunk ilyen nem volt. Ha elkezdtünk kényeskedni, anyám nem szidott, hanem elvette az ételt: „Rendben, nem eszel, majd megeszed este.” Este, ha nem ízlett: „…semmi baj, majd reggel.” Így aztán biztosan másnap reggel haltunk meg az éhségtől, és megettük; tehát megszoktuk, hogy amit az asztalra tesznek, azt meg kell enni. Egyetlen kivétel volt. Irén nénémnek egyetlen rossz szokása volt, nem evett marhahúst. És aztán édesanyám megkérdezte a családi orvost, mert volt családi orvosunk, és az orvos azt mondta, hogy ne büntesse, mert nem tudja megenni. És a borjú- vagy marhahúslevesből csak a velőt tudta megenni a velős csontból. Egy ideig kényszerítették, nem ment, és nem ő volt a hibás. Persze hogy mi, a többiek irigyeltük, hogy vele miért tesznek kivételt. És ő annyira jó volt, tulajdonképpen nagyon okos volt, mindegyikünknek adott egy darab velőt, hogy ne haragudjunk rá. És ennek a ténynek köszönhetően, amikor eljutottam ahhoz a bizonyos kötelező étrendhez, amikor napi száz gramm kenyeret kaptam, az ételről nem is szólva, én mindent megettem. Voltak sportolók, erős férfiak, akik az éhségtől meghaltak, mert nem tudták megenni ezt a kötelező étrendet. Én meg tudtam, és mondhatom, hogy ez mentett meg a haláltól. Ez a nevelés egészséges elvre épült, és mondhatom, hogy én egészséges ember voltam. Nem volt gyermekem, de neveltem gyerekeket, alkalmaztam ezt a módszert, és miután felnőttek, mindig hálásak voltak nekem.

Négyen voltunk lányok, persze hogy egymástól örököltük a ruhákat. Négy év volt a korkülönbség a lányok között. Én voltam a legkisebb, persze hogy én voltam az utolsó. És örökké imádkoztam a jóistenhez, hogy már nőjek én is meg, hogy már ne legyen jó a nővéreim ruhája, legyen nekem is új ruhám. Volt, de nem olyan mértékben, mint a legnagyobb nővéremnek, természetesen. Ráadásul a nővéreim nagyon pedánsak voltak, vigyáztak a ruháikra, és akkor kár volt pénzt kiadni új ruhára. Kellett takarékoskodni, ahol lehetett.

Később aztán volt valamelyes szabadságunk, édesanyám sose tiltotta, hogy szórakozni menjünk. És nem jöttek mindig velünk. De a bátyám, aki vagy tizenkét évvel volt nagyobb, mint én, mindig el kellett kísérjen [Ernő bátyja kereken 20 évvel volt idősebb nála: 1902-ben született. – A szerk.]. Édesanyám megbízott bennünk, és így is mondta: „Én megbízom bennetek…” De persze hogy előtte egy prédikációt tartott, hogy tudjuk, mi a dolgunk. Mindegyikünkkel ezt tette, különösen velem, a legkisebbikkel: „Megbízom benned, okos vagy, és mondom neked, hogy sose bízzál meg egy fiúban, mert a fiúk meglehetősen hazugok, amikor egy lányról van szó. Egy dolgot jól véss az eszedbe: vigyázz, hogy ne kerülj kellemetlen helyzetekbe, és akkor megőrzöd magadat.” Persze, más idők voltak, más volt a divat. Őszintén megvallhatom – bár nagyon bátor voltam, nagyon barátságos, legtöbb barátom fiú volt –, soha sem felejtettem el az anyám tanácsait, anyám nevelésének köszönhetően tudtam, hogy kell viselkednem a fiúkkal, hogy kell megőriznem a távolságot. Azt hiszem, hogy nagyon kevés anya dicsekedhetett jól nevelt, erkölcsös lánygyermekekkel, és ebből a szempontból csak dicsérően beszélhetek anyámról, az elveiről, és mondhatom, hogy az emléke ma is kísér.

Egységes, összeforrt család voltunk. Voltak nekünk is hibáink, minden, ami más gyerekeknél is megvan, néha veszekedtünk, néha összeverekedtünk, de megvolt ez az összetartás és szeretet. Bíráltuk egymást, verekedtünk, de amikor bármelyikünk veszélybe került, vadállatokká váltunk, ahogy mondják, és egymást védtük. Egy szóval: mintacsalád voltunk, és nemcsak a rokonok, hanem a szomszédok is tiszteltek, mondhatom, hogy az egész község, példát adtunk a neveltetésünkkel. Anyámnak köszönhetően megedződtem. Volt neki egy mondása: „Ha majd lesz rá módotok – merthogy a szülő szerencsét nem adhat –, hogy legyen cselédetek, ha jó módban fogtok élni, tudni kell, hogy irányítsátok a személyzetet. Ha nehezebben fogtok élni – ezt sem rendezhetem el –, akkor ne tűnjön nehéznek, hogy az élet gondjait, minden helyzetben, elbírjátok.” És ezért minden munkát elvégeztetett velünk, hiába volt szolgálónk, amellett nekünk is dolgoznunk kellett: „A szolgáló nem azt jelenti, hogy te ne dolgozz semmit, ő azért van, hogy segítsen, mert egyedül nem tudtam volna elrendezni egy ekkora családot, és ő is a család tagja.” Anyám mindig így kezelte a szolgálókat, mint családtagokat. Mondhatom, hogy a legtöbbjük addig volt nálunk, amíg férjhez ment. Volt egy szolgálónk, Nastasia, egy szomszédos faluból, éppen az anya falujából, [Magyar]Nádasról, aki tudott magyarul is – szolgált egy szomszéd faluban, ami tiszta magyar falu volt. Amikor férjhez ment, vagy hat éves voltam, vagy két napon át sírtunk mindketten, és könyörögtem neki, hogy ne menjen férjhez. Gyermek voltam, mit tudtam én? Amíg élt, szegény, úgy hívott, hogy „kislányom”, miután a szüleim meghaltak, és egyedül maradtam, járt hozzám, hozott ezt-azt, és sírtunk – ennyire ragaszkodó volt.

Utoljára a tehervagonok mellett láttam anyámat, akkor is tiszteletet éreztem iránta, és amíg csak élek, csak tisztelettel és szeretettel tudom említeni.

Egy élet nem lenne elég jellemezni külön-külön a testvéreimet. Csak néhány fontosabb vonás. Legnagyobb nővérem, Bella Kolozsváron született 1900-ban. Amolyan lélekember volt, jóságos, mindig készen arra, hogy a rászorulókon segítsen. Mi Bellucinak hívtuk, kényeztettük. Kolozsváron járt gimnáziumba, egy anyai nagynénénknél lakott. Sebestyén Dávidról, nagybátyámról, [anyai] nagyapám testvéréről azt mondták, hogy a leggazdagabb ember volt Kolozsváron. Nála lakott a nővérem, amíg Kolozsváron tanult. És minthogy ő volt a legnagyobb, én meg a legkisebb, mondhatom, hogy leginkább ő büntetett. Aztán elköltözött Désre, a férjének volt a háború előtt egy kalapgyára, és ő vezette a dési kirendeltséget, a férje meg a kolozsvárit. A holokauszt után ő volt az egyetlen, aki visszatért. Deportálták, igen nagy nehézségeken ment át, olyan maradt szegény, amilyen volt: vidám, ezt megtanulhattam tőle, de az egészsége tönkrement ott a lágerben. Mindenünket elvették a holokauszt idején, a lakásokat, házakat, ami nálunk volt, azzal maradtunk. Voltak bizonyos tárgyai egyes barátoknál, keresztényeknél, akik nagyon becsületesek voltak, és megőrizték a dolgait, így aztán mégis megvoltak a szükségesek. Én dolgoztam, volt fizetésem, amire lehetett számítani, és volt egy garzonlakásom. 1945-ben férjhez mentem, nem számít, mert rövid idő múlva el is váltam. A nővérem is újraházasodott, de neki sem volt szerencséje, másodszorra sem, ő is elvált. Így aztán együtt maradtunk. Nem engedtem dolgozni, így láttam jónak mindazok után, amiken átment. 1944 és 1963 között nagy nehézségeink voltak, mind gazdasági, mind egyéb szempontokból, de sohase bántuk, hogy segítettük egymást, és boldog lennék, ha visszatérnének azok az idők, de sajnos ez lehetetlen, így aztán nem volt mit tenni, bele kellett nyugodnom. Mintegy második anyám volt, talán még jobb is. Mindig mondta: „Te vagy az én gyermekem.” Nem hiszem, hogy egy igazi anya meghozta volna azokat az áldozatokat, amiket ő megtett értem. Például minden nap hozott ételt a kórházba. 1963-ban meghalt, szegény, gyógyíthatatlan betegségben.

Bátyám, Ernő Mészkőn született, 1902-ben [Mészkő – kisközség volt Torda-Aranyos vm.-ben, 1910-ben alig több, mint 800 román és magyar lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Szép fiú volt, Nagyváradon tanult, ott élt apám egyik testvére, nála lakott. Az iskola befejezése után hazatért, és hivatalnokként dolgozott. Volt egy orvos a bányánál, Schnabel Ede, a bátyám őt segítette az adminisztratív dolgokkal. Kolozsvári volt, de az Egeresi Szénbányákhoz helyezték. Jó barátságban volt a bátyámmal, nálunk is étkezett. Édesanyám híres háziasszony volt, nemcsak jó volt, hanem az egész vidéken híre volt, és azt mondta, hogyha édesanyám egyetért, nagyon szeretne nálunk étkezni, és anyám azt mondta, hogy ahol heten esznek, ott ehet a nyolcadik is. Olyan volt ő is, mint egy családtag. Ernő tehetséges volt, énekelt, kedvelték, szép fiú volt, bárhova ment, mind rá figyeltek, mit mondjak, egyetlen fiú volt közöttünk. Jó fiú volt, különösen engem támogatott, a kishúgát, aztán én szorgalmas is voltam, ahogy nagyobb lettem, tizennégy-tizenöt éves, én vasaltam az ingeit. Akkoriban nem voltak műszálas ingek, puplinból voltak, dezsalinból – valamiféle selyemkeverék –, nagyon kényesek voltak ezek az anyagok, és vasaltam, és minden ingért kaptam öt lejt. Sok pénz volt az! Aztán elvett egy dési özvegyasszonyt, akinek boltja volt. Nagyon rendes nő volt, nagyon szerette a bátyámat. A bátyám szorgalmas volt, intelligens, és az asszony azt akarta, hogy vegye át az üzletet. És olyan jól vezette, hogy megkétszereződött a bevétel. A deportálások idején Németországba vitték, dolgozni. Ugyanott volt egy sógora is, a felesége révén, a feleség húgának a férje, aki sokkal gyengébb volt, és ahogy vitték a csoportot máshova, munkára, nem tudott menni, és a bátyám ölbe vette, nem hagyta ott – ilyen volt a családunk, szerettünk segíteni másokon –, és mindkettejüket agyonlőtték. Nem kezelték a betegeket, ha nem tudtak menni, lelőtték őket. És minthogy a bátyám ölében volt, őt is lelőtték. Ezt tudtam meg a társaktól, akik hazatértek. Azért halt meg, mert egy másik embert meg akart menteni, mint egy hős, csak éppen ismeretlen hős. És nagyon sokan voltak ilyenek, akik megmentették az emberek életét. Nagybányán volt egy ezredes, Reviczkynek hívták, kis növésű volt, de nagy volt a lelke, emberszámba vette a munkaszolgálatosokat, nem is léptették elő. És akik hazatértek ezek közül a fiúk közül, Izraelbe repatriáltak, és elvitték ezt az ezredest is Izraelbe, megmentették, egész egyszerűen gazdaggá tették [lásd: Reviczky Imre].

Irén nővérem Nagybányán született, 1904-ben. Nagyon okos volt. Elvégezte a gimnáziumot is, mindannyian tanultunk, de ez a lány egész egyszerűen rendkívüli volt. Autodidakta volt, egyfolytában olvasott, csodálatra méltó általános műveltsége volt, olyan dolgokról beszélt, amiket egyetemet végzett emberek sem tudtak, és mindezt csak a könyvekből, no meg a tudásvágyából. Ha más környezetben élt volna, vagy más lehetőségek között, azt hiszem, hogy legalábbis kutató lett volna belőle. Különleges jelleme volt, hasonlított édesanyámra, határozott volt, tudta, mit tesz. Tiszteltem is őt, az ő véleménye számított a leginkább, minthogy okos volt, születésétől, nagyon értelmes. És szegénynek nem volt szerencséje az életben, neki sem, azzal házasodott össze, akivel nem kellett volna. És valóban bosszút állt a sors, mert nem tudtak együtt élni, egy nála sokkal alacsonyabb szintű ember volt, nem tudtak összecsiszolódni. Nem veszekedtek, ő nagyon értelmes volt, és azt mondta, „Figyelj ide, ember, nem tudunk szót érteni, nem gondolkodunk egyformán, miért gyötörjük egymást…” A férfi gazdag volt, volt neki mindene, csak éppen megfelelő intelligenciája nem volt. És elváltak. Irén aztán beköltözött Kolozsvárra, Margit nénénknél lakott, munkába állt, eltartotta magát.

Margit Egeresen született, 1908-ban. Nagyon szerető szívű volt, ő volt mindünk közül a leggyengébb, a legbetegesebb, és miután férjhez ment, lett egy kisfia, és az egész család körülötte forgott. Egy bolti alkalmazotthoz ment, ott, Egeresen, Szinetár Józsefhez. Nagyon szorgalmas, jóképű fiú volt, őt is Németországba vitték munkatáborba, de nem oda, ahova a bátyámat, és ott halt meg. Tőle kaptam egy szabvány-levelezőlapot: „Jól vagyok, a Waldsee-nál” – egy rejtjeles helynév [Föltehetően tehát Auschwitzba deportálták, nem Németországba. Lásd: Waldsee. – A szerk.]. Valószínűleg csak ennyit volt szabad nekik írni. Erős, fiatal fiú volt, egyidős volt a nagyobbik nővéremmel, ő 1899. december harmincegyedikén született, a nővérem meg 1900. január másodikán. Mindig nevettünk ezen, kétnapos korkülönbség, mégis egy évvel idősebb. Margit, miután szült, a legellenállóbbá vált. Rendkívül jó kezű volt, és varrni tanult, ott, a községben, egy nagyon jó varrónőnél. Olyan keze volt, hogy tanulás nélkül – a varrónő női szabó volt – tudott férfiinget varrni, férfinadrágot, alsóneműt, női ruhát, kabátot. És a legnagyobbik nővérem elvitte Désre, hogy tanuljon meg szabni a legjobb szabótól. Ott volt néhány hónapig, és megtanult szabni. Volt egy családi barátnőnk itt, Kolozsváron, aki luxusfehérnemű-varrónő volt, ő is tanította. Ő varrt és szabott mindent a családnak.

A kisfia, Tibor az öt testvér egyetlen gyermeke volt, elképzelheti, mennyire szerettük! Ő se tudta, kit szeressen jobban, a nagynénjeit, az anyját, az apját, a nagyszülőket. Mégis a leginkább édesapámat szerette, ezt ő mondta. A zsidóknál a fiúk tizenhárom évesen a hitközség tagjaivá válnak, Izraelben a lányok is megélik ezt az ünnepet [lásd: bár micvó; bát micvá]. Az a szokás, hogy ilyenkor a gyermek beszédet tart, elbúcsúzik a gyermekkortól. Megköszönte a szüleinek, hogy fölnevelték, és – most is sírva fakadok, annyira megható volt – amikor apámhoz ért, szegény gyereknek elakadt a hangja. „És te, nagyapám (mert tegezte apát, mi is tegeztük a szüleinket), te is, nagyapám, nem tudom, hogy búcsúzzam el tőled…” És a gyerek nem tudta folytatni, megölelte a nagyapját, és mindketten sírtak, és az egész közönség – minthogy anyám ebédet adott – sírva fakadt. Ilyen volt ez a gyerek. Nem kényeskedett, egész egyszerűen így, spontán fejezte ki az érzéseit. Jött, megpuszilt, megölelt: „Úgy szeretlek!” – de nem udvarolt egyikünknek sem. A fiú még Egeresen volt, ott járt elemi iskolába, a nagyszüleinél – mi már nem voltunk otthon. Volt ott minden, ami a falusi gazdáknak volt – tyúkok kutyák, libák, csirkék. Leült az udvar közepébe, és a csirkék és ludak és kacsák a vállára szálltak meg a fejére, a szomszédságban minden borjúnak meg tehénnek tudta a nevét, úgy járt velük, mint akármelyik paraszt. Szerették a parasztok. Ha ment az utcán, és látott egy idős embert, megfogta a kezét, átvezette a túlsó oldalra. Rendkívüli gyermek volt! Ahogy nagyobb lett, a szülei elvitték Kolozsvárra. Tizenöt éves volt, amikor deportálták, ugyanott volt egy osztálytársa is, szintén egeresi – ma is él Izraelben – és egy szomszéd, aki szintén Izraelben van most. Amikor jött a parancs, hogy öljék meg ezeket a gyerekeket, elvitték a krematóriumba, és ez a fiú, aki túlélte, elbújt egy kemencébe, így maradt életben, a többi meghalt.

Én, Fülöp Elza Egeres községben születtem, 1922-ben. Az iskolában örökké első voltam. Egeresen végeztem el az elemit. A gimnáziumot magántanulóként végeztem el, csak vizsgázni jártam be a bánffyhunyadi fiúgimnáziumba – akkoriban csak ez a gimnázium volt [Bánffy]Hunyadon. Négy év gimnáziumot végeztem, és aztán a líceumot Kolozsváron [A gimnázium felső négy osztályát nevezi Fülöp Elza líceumnak. – A szerk.].

Egy idő után, az 1920-as évek végén nagyapa úgy határozott, hogy eladja a földbirtokot, és beköltözik a mi községünkbe. Róza nagynéném máshol lakván, Körösfőn, mi meg Egeresen, arra a következtetésre jutott, hogy mégis, öreg korára jobb, ha közelebb lesz a gyermekeihez és az unokákhoz. Nem laktak ugyanabban a házban, külön voltak, de nagyon közel. Miután a nagyszülők Egeresre költöztek, minthogy egyedül voltak, és én voltam a legkisebb unoka, a szüleim úgy határoztak, hogy én többet legyek a nagyszüleimmel, és onnan járjak iskolába (otthon voltak még a nővéreim meg a bátyám). Én egyetértettem, pedig még gyermek voltam, mert erősen szerettem őket, különösen a nagymamámat. Tiszteltem és szerettem, és ma is azt mondhatom, hogy egész életemben, mindenféle kapcsolatom között, senkit úgy nem szerettem, mint nagymamámat. Művelt volt, bölcs, olyan emberi tulajdonságai voltak, amilyenekkel azóta sem találkoztam senkinél. Nekem például nem is volt nevem, sohase mondta ki. Ha szólított, vagy ha szólt hozzám, a nevem az volt, hogy „kicsi lelkem” vagy „lelkecském”. Zárójelben közbevetve, gondolom, hogy bárki az én helyemben ugyanezt érezte volna. Minden bölcsességemet, minden közmondást, a háztartási tudnivalókat, a főzés tudományát, mindent, amit csak tudok, a legnagyobb mértékben a nagymamámtól tanultam.

Megtanított engem is hagyományosan főzni. Akkoriban a zsidó családoknál, különösen a régieknél, sokkal több hagyományos ételt készítettek. A zsidóknál nem szabad disznóhúst használni [lásd: étkezési törvények], nem szabad keverni, a tejtermékeket elkülönítik a hústermékektől. Például nem szabad, hogy ugyanabban az edényben, ugyanabban a tányérban olyan ételeket egyél, amik tejföllel, túróval és hússal készülnek. Ha tettél túrót, már nem szabad húst tenned. A zsidó vallás általában igen nehéz. De a véleményem az, hogy ezek a hagyományos törvények meg ezek a táplálkozással kapcsolatos törvények a higiénére alapulnak. Akkoriban az emberek primitívek voltak. Különösen ott, ahonnan származnak a zsidók – a meleg éghajlaton –, ott szükséges volt valamiféle fanatizmus, meg kellett magyarázni, hogy tartsák tiszteletben ezeket az egészségügyi előírásokat. És akkor, úgy gondolom, ezek a tanult emberek, a bölcsek, a vallásból indultak ki, a hitből, hogy meg tudják magyarázni a zsidó lakosságnak a hit alakjában, hogy különösen a disznóhús nem tartható, hiszen nem volt jégszekrény. Én így magyarázom, különösen, hogy apánk mindent megmagyarázott. Például jönnek a húsvéti ünnepek, Pészah, amikor az egyiptomi szabadulást ünnepeljük, amikor két este a vacsora több órán át tart, és akkor megmagyarázzák, hogy miért eszünk tormát, miért eszünk bizonyos ételeket, e nép szenvedéseinek emlékére, hiszen amint látom, ez a nép a történelem folyamán csak szenvedett [A diaszpórában Pészah ünnepének első két estéjén tartják a széderesti szertartást. Izraelben hét napig tart a Pészah, a diaszpórában viszont nyolc napig. Az ősi Izraelben a hónapok kezdetét, az újhold megjelenését Jeruzsálemben figyelték. A hegyek csúcsain őrségek tanyáztak, amelyek azonnal továbbították a híreket a babilóniai és perzsiai hitközségnek, amelyek az újhold megjelenéséről még azon az éjjel értesültek. Az őrségek nappal füst-, éjszaka pedig tűzjeleket adtak tovább egyik hegyről a másikra. Ez a rómaiak alatt lehetetlenné vált, és a bizonytalanság elkerülése érdekében azóta bizonyos ünnepek egy nappal tovább tartanak a diaszpórában, mint Izraelben. – A szerk.]. Véleményem szerint, modern ember vagyok, de azért értem a vallást, azért választotta Isten ezt a népet, mert azt mondják, hogy a zsidók Isten választott népe, hogy többet szenvedjen bármelyik más népnél. Ez a nép annyi szenvedésen ment át, és annyi csodán, azt hiszem, hogy nincs még egy nép a világon, amelyik ennyit szenvedett volna. És mégis talpon maradt, mégse lehetett megsemmisíteni semmilyen terrorral, szenvedéssel. A történelem folyamán mennyit szenvedtek, hányan próbálták megtizedelni őket, megsemmisíteni, letörölni a föld színéről… Mégse sikerült, mégis talpon maradtak. Én azt hiszem, hogy ezért választották őket, hogy szenvedjenek. Többet nem lehetett. Látja, a föníciaiak, a tatárok, sok más nemzet, népség… Nyomuk sincs. Hol van Babilon, hol vannak azok a bibliai helyek? Sehol sincsenek. Mi nem is tudunk róluk, csak azt tudjuk, hol jártunk. Én jártam Izraelben is és Amerikában is, láttam és érdekelnek ezek a dolgok. De nem találtam sem a történelemben, sem a saját életemben még egy népet, amelyiket ennyit aláztak és gyötörtek. Több szenvedést ismernek, mint boldogságot. Én is eleget szenvedtem. Nem beszélek a többiről. Lehet, hogy én kevesebbet szenvedtem, mint a szüleim meg a többiek. Ezt csak úgy, személyesen mondtam magának, egy véleményt, hogy látom én, a saját szememmel.

Beszéltem a nagymamámról, és lehet, hogy ez ihletett arra, hogy amint már mondtam… A bölcsességet nem tudom, hogy örököltem-e, de mindenesetre maradt bennem ennek a bölcsességnek valamiféle nyoma. És tőle van ez, a lelkembe vésődött. Amikor nagymamámról beszélek, mindig föllelkesedem! Látom lelki szemeimmel, milyen szelíd volt, milyen türelmes… nem értem föl az asztalig a konyhában, fölálltam egy kisszékre, hogy érjek föl az asztalig, és már azt tanította, hogyan készül egy sütemény, hogy kell meggyúrni a kis kezemmel. Nagy türelme volt. Már ebből arra következtetek, hogy bölcsnek kellett lennie, ha egy hét-nyolc-kilenc éves gyermekkel türelmes volt, mindent elmagyarázzon neki! Olyasmiket, amiket tíz-tizenkét éveseknek mondanak. És én hét-nyolc évesen már tudtam ezeket a dolgokat. Mekkora türelme kellett hogy legyen, egy idős embernek! Minden nap történik valami, ami rá emlékeztet, közönséges, nem rendkívüli dolgok, de türelemmel végezte őket. Éreztem, hogy vigyáznak rám, de különösen a nagymamám. Nagyapám nem ért rá, férfi is volt, más dolgokkal volt elfoglalva, családi problémákkal, az ő férfiúi dolgaival. De nagymamám inkább ráért.

Mondjak el egy esetet, mint a szeretet bizonyítékát – nem akarok sokat mondani, mert ebből is rájöhet, mennyi szeretet volt benne. Nagymama minden héten levágott egy tyúkot vagy kacsát, valamit. De persze ezt a levágást nem maga végezte, hanem a sakter, csak annak volt szabad állatot levágni. A tyúk, amit ez a sakter levágott – aki kimondottan ezt tanulta, az volt a dolga egy közösségben, azokat az állatokat vágta le, amelyeket szabad volt megenni. Mert nem lehetett akármit megenni: vadat nem, a zsidók nem esznek meg bizonyos madarakat – csak a galambot szabad, nyulat még házi nyulat sem. Tehát tyúkot, csirkét, ludat, kacsát és galambot meg marha- és borjúhúst. Minden egyéb tilos. Nagymamám minden héten levágatott egy tyúkot ezzel a sakterrel. És honnan tudta, hogy kóser? A zsidó ételről azt mondják, hogy kóser, azaz tiszta, mindentől tiszta. Kivette a nyakból a nyelőcsövet, és ha látszik rajta bármilyen apró tisztátalanság, már nem volt szabad a szárnyast fölhasználni [A sakter, ill. kétséges esetben a rabbi vizsgálja meg a baromfi nyelőcsövét, ill. begyét. – A szerk.]. Már nem kóser. Édesanyám és nagymamám mindig a szomszédoknak adták egy másikért cserébe, vagy ha szegények voltak, ingyen. Emlékszem, hogy egy szomszédasszony, lelea Ana [Ana néni], így hívták, alig várta, hogy valami ne legyen kóser – és különösen, hogy egy kövér libát kapjon cserébe egy soványért, amit nem tömtek. Persze hogy ez előnyös volt. Ennyire szigorúak voltak a szokások tekintetében nagymamám és a szüleim. Aztán miután nagymama mindent elkészített, a tyúk máját elkészítette egy kis láboskában. Tett egy kis hagymát, kevéske borsot, amit kellett, megsütötte, és ez volt az ebédem, amikor hazajöttem az iskolából. Mert tudta, hogy nagyon szeretem a májat. És senki sem evett abból, csak én. Ez volt az én ételem, az én pénteki ebédem, semmi más: máj és friss kenyér (minden héten sütött kenyeret) – pénteken ebédre egyszerűbb ebéd jár, egyfogásos, általában kis előétellel, ebben nőttem fel. Néha szerencsés voltam, és nagyobb volt, mikor hogy. Mindig imádkoztam Istenhez, hogy minél nagyobb és minél jobb legyen a máj. Senkinek sem volt szabad enni belőle. Annyira szeretett engem. Se nagyapa, se ő nem evett belőle, csak én. Szegény nagyszüleim, nem tudnak pihenni a földben, annyit emlegetem őket. A zsidóknál azt mondják, hogy a szombat ünnepnap, nem szabad sírhoz menned, hagyd őket pihenni.

Mindkét nagyszülőm egészséges volt, megélték az aranylakodalmukat. Nagymamám kilencvenkét éves volt a halálakor, 1935-ben. Nagyapa egy héttel előtte halt meg. Egymás mellett vannak eltemetve, a zsidóknál tilos egy sírba temetni a halottakat. Egeresen nyugszanak. Nagymama a kezeim között halt meg. Így történt. De tudja meg: nem féltem. Akkor láttam először halottat. Tudatánál volt az utolsó pillanatig. Akkor, az utolsó másodpercben mondta: „Édes lelkecském, halok meg…” – és abban a pillanatban meg is halt. Akkor láttam először halottat életemben. És nem féltem. Lehet, hogy emiatt választottam ezt a foglalkozást, mert nyitott voltam a betegek irányában. És láttam, milyen boldog egy beteg, ha van körülötte valaki, aki szeretettel törődik vele. Ezt nem lehet szavakkal kifejezni, csak az érti, aki megtapasztalta.

És most másvalamiről. Apám nagy horgász volt, és minden zsidó a községből kapott péntek este halat. A bátyám már Nagyváradon volt, iskolában, és én, a legkisebbik, mentem apámmal horgászni, és én vittem el minden zsidó családhoz a halat péntek estére. Olyan boldog voltam, megvolt a jövedelmem! Persze hogy mindenki adott valamit: egy kis pénzt, egy süteményt, egy cukorkát, és így minden péntek este meggazdagodtam.

Kötelező volt a pénteki nagytakarítás. A leglustább háziasszonyok is, akarva-akaratlanul, takarítottak a sábesz miatt. A gyermekeket megfürdették, a szülők is megfürödve, tiszta ruhában, tiszta fehérneműben, az egész család… Pénteken, mielőtt az ünnep megkezdődne: mindenki megmosakodva, tisztán, bármilyen anyagi helyzetben is voltak, egyesek szegényebbek voltak, nem volt fürdőkádjuk, akkor mosdótálban. A lusta háziasszonyoknak is meg kellett ezt tenni, kötelező módon. Péntek este csak tisztán, váltott fehérneműben lehetett az asztalhoz ülni. Ez volt a törvény, erősebb, mint bármilyen törvényszéki végzés.

Péntek este, miután a nap lenyugszik, nálunk akkor van a legnagyobb ünnep. Az asszonyok gyertyát gyújtanak, a férfiak elmennek a zsinagógába. Amikor apánk elment a zsinagógába, mindnyájunkat megáldott. Édesanyámtól elbúcsúzott. A fejünkre tette a zsebkendőjét, és elmondott egy imádságot. Megcsókolt bennünket, és elment a zsinagógába. Rendkívüli hagyományok ezek, sose felejted el, ha már nem tartod is be. A péntek esti előétel hal, kocsonyaként elkészítve, zöldséggel, fűszerekkel. A hal után apa ivott egy kevés pálinkát – amikor nagyobbak lettünk, nekünk is szabad volt –, és elmondta a péntek esti imádságot. Aztán húsleves csirke- vagy tyúkhúsból, főtt hús valamiféle tarhonyával, farflinak mondták zsidóul, sült tésztából, utána vagy sütemény, vagy kompót, valami desszert. Apa és nagyapa megittak egy pohár bort vagy fröccsöt szódavízzel vagy ásványvízzel, mi meg azt, amit szabad volt, szódavizet magában vagy gyümölcssziruppal. Általában a vallásos zsidóknál ez volt a péntek esti szertartásos vacsora.

Péntek este, miután megkezdődött az ünnep, egy papírt sem volt szabad eltépni – igazi pihenőnap, a keresztényeknél azt mondják, hogy a vasárnap a pihenőnap, akkor pihen mindenki.

Egyébként reggel, amint fölkelsz, három lépésnél nem tehetsz többet anélkül, hogy kezet ne moss. Nem tehetsz semmit a szádba, mielőtt meg ne mosnád [lásd: mosdás]. Ezért mondtam, hogy a vallás a higiénére alapozódik. Most, hogy megtanultam ezt a foglalkozásomat, most már tudom, rájöttem. Nem vehetsz egy korty vizet a szádba, míg fogat, szájat nem mosol. Nem érintheted meg a kenyeret, míg kezet nem mosol. De ennek a mosdásnak megvolt a maga szertartásossága: vettél egy csészét, háromszor töltöttél mindkét kezedre, összesen hatszor, és utána megtörölköztél. A temetéskor is, miután a sírásók kijönnek a gödörből, a zsidó temetőben elő van készítve egy vödör víz és poharak vagy csészék, amivel megmossák a kezüket [Sőt: a temetőből távozó látogatónak is el kell végeznie egy minimális tisztulási szertartást, és le kell öblítenia a kezét. – A szerk.]. Azt gondolom, hogy e szertartásnak az volt a célja, hogy az emberek megtanulják a higiénét. És még sok más példát is adhatnék.

Mi nem eszünk vért, tilos [A vért nemcsak a különleges vágási eljárás (sehita) során távolítják el, hanem a főzést megelőző műveletek (áztatás, sózás, öblítés) során is. – A szerk.]. A hús félórát áll vízben, egy órát sóban. Azután három-négy lében megmossák. Minden húsdarabot kilencszer kell megmosni, amikor kiveszed a sóból [Nyilván helyenként és koronként változtak a kóserolás egyes mozzanatai. Máshol a következő volt: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. Olyan szertartások ezek, amelyek szeget ütnek a fejedbe. Például ha valami odaég a kályhán, le kell mosnod. Különösen ha tej folyt ki, jól, nagyon jól le kell mosnod, csak azután tehetsz fel más ételt – és ez törvény, tehát vallás. Nem elgondolkodtató ez? Minden a higiénét szolgálja.

Szombaton van egy sajátos zsidó étel, sólet a neve, péntek este teszik be a kemencébe, az ünnep kezdete előtt – falun nem volt pékség, városon elvitték a pékségbe – egy hőálló edényben. Egy keverék: fehér vagy tarka bab, árpakása [Gersli – hántolt és párolt árpaszem. – A szerk.], liba- vagy marhahús, libazsírral. Ma már másképpen készül, olajjal, de akkoriban nem ismerték az olajat, csak bizonyos ételekhez használták, mint például a fánkhoz, különben libazsírral sütöttek-főztek. Édesanyám például negyven-ötven libát tömött, és mint a keresztényeknél, összegyűjtötte a libazsírt. A libák hátát és combját fölfüstölték, és jobb volt a legfinomabb szalonnánál [Ez volt a libaszalonna vagy inasz. – A szerk.]. Most már tudom a különbséget, mert most már én is bármit megeszem. Aztán készült valamilyen tésztaféle, amit egy kisebb dologba tettek, ami a liba nyelőcsövéből készült [Helyesebben: nem a nyelőcsőből készült, hanem a libanyak bőrébe töltötték. – A szerk.], egy vagy két tojással – a család nagyságától függően – kukoricalisztből, cukorból, borsból – egy olyan készítmény, valamiféle tészta, amit szintén a sóletes edénybe tettek. Ennek a tésztának kugli volt a neve. Van egy munkatársam, orvos, aki emlékszik még, hogy gyermekkorában egy zsidó családnál evett ilyet. Ezt beteszik a bab közé, és ezt az egész keveréket fölöntik vízzel, és úgy teszik be a fölhevített kemencébe. Légmentesen becsukják a kemence ajtaját, és másnap délben kiveszik. És attól függ, hogy hogy sikerül: néha a víz fölszívódik, néha levesesebb. Ezért mondják: „sikerül, mint a sólet”. Érdekes dolog ez, zsidó hagyomány. Sok keresztény is tudja a készítését, szeretik.

Egeres, ahogy mondták, streng kóser volt. A „streng” azt jelenti, hogy „szigorúan”, ahogy az elő van írva, zsidóul, németül így mondják, streng kóser. Nem volt szabad kilógni ebből a sorból. De máskülönben mehettünk bálba, táncolhattunk, tehettünk bármit, amit mások is tettek. Csak az étkezésre, az ivásra, az imádkozásra vonatkozó  szabályokat, ezeket a dolgokat kellett szó szerint betartani. Ez volt. Szombatonként nem volt szabad elszakítanod egy papírlapot, tüzet gyújtanod, abszolút semmit. Én, minthogy gyermek voltam, hát nemigen voltam szófogadó, nagyon fudri voltam, rosszabb voltam, mint egy fiú. Szerettem fára mászni, csak a fiúkkal éreztem jól magam, a parasztokkal, a falusi fiúkkal játszottam. Nem szerettem a lányokat, mert túl félősök voltak. Én olyan voltam, mint egy fiú. Minthogy a szüleim fiút vártak, én voltam a hatodik gyermek [Az interjúban csak négy testvérről számol be, lehet, hogy csak öten érték meg a nagyobb kort, és volt kiskorban elhunyt testvére. – A szerk.]. És csalódást okoztam nekik azzal, hogy lánynak születtem, csak éppen fiús viselkedéssel. Annyi lehetett az elégtételük, hogy rosszabb voltam, mint egy fiú. Micsoda huncutságokat követtem el! Volt egy nagy gyümölcsöskertünk – szerettem az éretlen almát és szilvát. De hát nem volt szabad letépnem. És hát szófogadó voltam, a vallást követtem. De mégis, annyira kívántam! És mit tettem?  Egy újítást, egy találmányt! Fölmásztam a fára, mert tudtam, hogy ez nem tilos, senki se tiltotta meg. Fölmásztam, mert bátor voltam – most is tornászom –, magamhoz húztam az almás ágakat, rugalmasok voltak, meghajoltak, a számhoz húztam, és megettem a fán a gyümölcsöt. Nem szakítottam le, megettem „közvetlenül”. Nem vétkeztem! Enni szabad volt szombaton is. De nem szakítottam le a gyümölcsöt. Ez volt az első újításom, ha jól emlékszem. A vallással is játszottam.

Szombat este, amikor elbúcsúztunk a sábesztől – rituális pillanat, a szombat este –, apának megvolt a maga pohara (mi, gyerekek vettünk neki az ezüstlakodalmukra egy ezüstpoharat, rávésve a monogramja meg egy szöveg, belül aranyozott volt), ezzel imádkozott minden péntek este meg szombat este. Szombat este különleges, fonott gyertya járt, havdala[-gyertya] volt a héber neve, amit a legkisebb gyermek tartott, vagy egy fiú, ha volt fiú a családban (a bátyám távol volt, így én tartottam). Apa tartotta a borospoharat a kezében, mind körben álltunk, és apa mondta az ünnepből való kilépés imádságát [lásd: hávdálá, szombat]. Volt imádságunk a kenyérre, a vízre, mindenre mondtunk egy imádságot [lásd: imádkozás]. Én mindet tudtam, megtanultam őket, a testvéreim is. És akkor mindenki a gyertyához jött, és elmondta ezt az imát, mint egy áldást: hogy most szabad végeznünk a tiltott dolgokat, kiléptünk az ünnepből, jelképesen. Nagyon érdekes jelkép. Nekem van keresztény vallási kultúrám is, szerettem megismerni más vallásokat is, nemcsak a miénket, de a miénket apa tanította meg. Sohase tettem semmit sem gépiesen. Héberül nem tudtam, nagyon nehéz nyelv volt, de apa fordított. Semmit sem tettünk, hogy meg ne magyarázta volna. Annyira intelligens volt, nem akarta, hogy úgy nőjünk fel, hogy gépiesen tegyünk bármit is, mint az állatok. Azt mondta: tudnotok kell, mit miért tesztek. Mi tudtuk, ezért emlékszem mindenre.

Apám nem volt egy fanatikus. Ilyenek vannak a zsidóknál is – ahogy a keresztényeknél is – a vallás terén, a böjtökkel, mindenfélével. Apám művelt ember volt, vallásos, aki tiszteletben tartotta az előírásokat. De különben beszélgethettél vele szépirodalomról, bármilyen tudományról. Sokat olvasott. Naponta járt az újság a házba. Újságok, folyóiratok. Volt például egy folyóirat, a „Tolnai Világlapja” [lásd: Tolnai Simon]. Magyar folyóirat, ami írt művészekről, kulturális életről. Azaz mi kulturális életet is éltünk, nem csak zsidó életet, nemzetközit, hogy így fejezzem ki magam. Megtanultunk énekelni is. Nem volt olyan dolog, ami lehetséges volt vidéken, falun, és mi meg ne tettük volna. Apa el tudta választani a társadalmi életét a vallási élettől. Volt általános műveltségünk. Ha mégy a világba, tudj viselkedni. Például meg kellett tanulnunk késsel-villával enni. Mindegyikünknek volt külön csészéje, tányérja, evőeszköze és így tovább. Nem volt szabad a másik csészéjéből innunk. Ez mit jelent? Általános műveltséget, nem? A parasztok odatesznek egy fazekat vagy egy csészét, és mindenki abból iszik. És ez nem jó, mert lehet, hogy öt gyermekből egynek tébécéje van, Isten ments, vagy valami más betegsége, amitől aztán mind megbetegszenek.

Így telt az életem, mint bármelyik fiatalnak, nehezen, szeretetben, szerelemmel, szerelem nélkül, gondokkal. 1939-ben eljegyeztem magam. Olyan szép fiú volt, persze hogy egy ilyen korú lány szerelmes lesz egy szép külsőbe. Nem volt még tapasztalatom a belső tulajdonságokra is figyelni, nemcsak a külsőre. Ő szép volt, én egy tapasztalatlan lány, nagyon szerelmes voltam. Aztán nagyon kiábrándított, és fölbontottam az eljegyzést. Megtanultam, hogy ne mondjak olyat, amit nem kell. Inkább hallgass, de ne hazudj. Otthon, miután megházasodtak a nővéreim meg a bátyám, egyedül maradtam az öt gyermekből. Egy ideig otthon ültem, aztán meguntam az otthon ülő lány életét, és azt mondtam, meg kell teremtenem a jövőmet. Anyám nem akarta, hogy kórházban dolgozzam. Félt, hogy erkölcstelenné válok. Az volt a mendemonda akkoriban, hogy minden nővér az orvosok babája, és ez adja számukra a védelmet, ha… És félt. De én híres voltam, az orvosok azt mondták rólam, hogy „ezzel a kicsivel nem megy”. Vad voltam, tudja, mert ebben a stílusban neveltek. Nem mintha nem értettem volna, és senkit el nem ítélek, de engem úgy neveltek, hogy egy lány ne engedjen egy férfinak, csak ha a férje. Ebben a szellemben neveltek. Most, civilizáltabban, úgy mondják, hogy „barát”. Mi akkor ezen a szón az eredeti jelentését értettük. Nekem annyi fiúbarátom volt, hogy fel se tudom sorolni. Annyian szerettek! Lehet, hogy egyesek nemcsak barátként, de én tudtam, hogy kell viselkednem, nem bántottam meg őket, mindegyikkel megőriztem a barátságot, nem mentem túl a határon. Lehet, hogy ha akkor, amikor még otthon voltam, találkozom  egy fiúval, lehet, hogy kisiklottam volna én is. De senkivel sem találkoztam, aki annyira csábított volna, pedig szerelmes voltam én is, mint bármelyik lány. De nem jutottam el eddig a fokig, visszatartott a neveltetésem. Annyira ragaszkodtam a szüleimhez, az ő korrektségükhöz, nem akartam bánatot okozni nekik. Különben tettem mindent, amit egy keresztény is tett, vagy egy modern ember – táncoltam a bálban, összeölelkezve mentem az utcán a fiúkkal. Fejezzem ki magam civilizáltabban. Például ragaszkodtam ahhoz a dogmához, hogy egy lánynak meg kell őriznie az érintetlenségét mindaddig, amíg meg nem házasodik.

1940-ben végleg eljöttem Kolozsvárra, édesanyám nem is tudta egy ideig, hogy munkába álltam. A nővéreim támogattak. A legnagyobbik azt mondta, hogy ad lakást, ételt. A Zsidó Kórház mellett – ahol dolgoztam – volt egy nővérképző iskola, jó családból való lányok számára, ahol két évig tanultam, utána különböző tanfolyamokra jártam, különböző iskolákba. Tanultam lélektant, intenzív kezelést, mindenfélét, különböző területeken dolgoztam, sebészeten, más osztályokon. Elvégeztem a főasszisztensi tanfolyamot, és eljutottam e legmagasabb fokra, főasszisztens lettem. Mert nálunk is ranglétra volt: ápolónő, nővér, asszisztens, főasszisztens. Minden fokozaton átmentem.

A kórház neve „Sebestyén Dávid és Neje Zsidó Közkórház” volt, nagyapám testvére alapította, aki nagyon gazdag ember volt [„Sebestyén Dávid és Neje Zsidó Közkórház”  – 1929-ben alapították. Alapítása részben Glasner Akiba főrabbi nevéhez is fűződik. Ő javasolta a dúsgazdag Sebestyén Dávidnak (1815–1930) és nejének aranylakodalmukon, hogy tegyenek adományt létrehozására. Sebestyén Dávid és neje telket és nagy összegű pénzadományt ajánlott fel. 1929-ben Devecseri Emil mérnök tervei szerint nőgyógyászati-sebészeti, 1931-ben belgyógyászati-gyermekgyógyászati részleget építettek. Az orvosok többsége még a magyar egyetemi klinikák tanszemélyzetéhez tartozott, s 1919 után magánrendelőkben, szanatóriumokban dolgozott. 1936-ban 2200 fekvőbeteget láttak el. – A szerk.]. Az orvosok mind zsidók voltak, de a segédszemélyzet – a szakács, a takarítónők – keresztények, az ápolónők között is néhányan. A zsidó orvosokat nem vették be az állami klinikákra, hozzánk jöttek. Ugyanúgy, a zsidó orvostanhallgatók is a Zsidó Kórházba jöttek gyakorlatra, nem fogadták be őket az állami kórházakba. A páciensek tekintetében nem volt megkülönböztetés, keresztényeket is elfogadtak. Az igazgató a nagybátyám unokájának a férje volt, azaz az igazgató felesége az unokatestvérem volt. De én nem árultam el ezt az igazgatónak, azt akartam, hogy a képességeim szerint értékeljenek, nem pedig a családi kapcsolataim alapján. Megvolt a büszkeségem. Később, évek múlva elárultam az igazgatónak, aki meglepődött, hogy nem éltem ezzel a családi kapcsolattal. És úgy dolgoztam, igyekeztem megfelelni a munkahely elvárásainak, tanultam, és ez sikerült. Az egyik legjobb alkalmazottként tartottak számon. És az vezetett erre a pályaválasztásra, hogy szerettem a betegeket. Az eredmények mindig látványosak voltak. Mert a betegek nagyon ragaszkodtak hozzám, tehát lelki kapcsolat jött létre közöttem és a betegek között, és legtöbb esetben pszichoterápiát végeztem. Így foglalkoztam ezzel a hivatással, ami nagyon közel állt hozzám, és nem kötelességből végeztem ezt, hanem jószántamból. Így a foglalkozásom élvezetté vált, nem teherré. Nem nyolc, hanem tizenkét órát dolgoztunk. Huszonnégy órából tizenkettőt, és hetente egy alkalommal volt egy szabad félnapunk. De számomra ez nem tűnt nehéznek, mert a kórház a második otthonom volt.

1940-től 1944-ig ott dolgoztam, de már kezdődött a faji üldöztetés, és 1944 elején már megjelentek bizonyos törvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], ahol minket, zsidókat, sarokba szorítottak, megvonták bizonyos szabadságainkat. Ezek a törvények kezdtek elválasztani bennünket az ország lakosságától, már nem magyar állampolgárok voltunk, hanem zsidók – mert ez Észak-Erdély elfoglalása idején volt [lásd: második bécsi döntés]. Arra köteleztek, hogy sárga csillagot viseljünk [lásd: sárga csillag Magyarországon], hogy megkülönböztessenek a többségi lakosságtól. Fehér köpenyt hordtunk, így jártunk az utcán is, egy nagy [vörös] kereszttel és egy sárga csillaggal, hogy megkülönböztessenek, hogy látható legyen, kik a zsidók. Az egész zsidó lakosságot sárga csillag viselésére kötelezték. Ez volt a kezdet, a nagy és kis bántásokon kívül. Bámultak minket, mint valami páriákat, akikre nincs szüksége az országnak. Nem is találok szavakat, hogy  kifejezzem magam, annyira magalázó volt, nemcsak zsidóként, emberként is lealacsonyító… nem tekintettek embernek. Nem mondhatom ezt a teljes lakosságról, mert akkor is voltak becsületes, korrekt emberek, akik fölháborodtak annak a rendszernek a magatartása miatt. És nagyon beszédes példákat adhatok. Otthon volt egy magyar szomszédunk, akit elég sovinisztának ismertek, és minthogy a szüleim szomszédja volt, eljött Egeresről, megkeresett a kórházban, és biztosított arról, hogy megőrizte a szüleimtől rábízott háztartási tárgyakat, és legyek nyugodt, hogy vigyázni fog rájuk. Akkoriban ez a tény bátorított, hogy vannak még emberek.

Általában a szülőfalumban a szüleimet nagyon becsülték. Amikor a vasgárdista mozgalom kezdődött [lásd: Vasgárda], természetesen ott is szerveztek, 1940 előtt, vasgárdista szervezetet. És maga a szervezet vezetője mondta, hogy minden zsidót kihajtanak a községből és megölnek, kivéve az apámat, aki mindig jó volt és becsületes. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert be akartam bizonyítani, kik is voltak a szüleim és az egész családom. És tudja, amikor így beszélek… amikor emlékezem… olyan fájdalmas ez. És mindaz, ami következett, persze hogy nem hasonlítható a vasgárdista mozgalomhoz, mert akkor még nem mertek ilyen veszélyesebb tettekhez folyamodni. Ezzel kezdődtek ennek az ártatlan népnek a szenvedései. Nem mondom, hogy nem voltak vétkesek a zsidók között is, minden népben találsz mindenféle embert, jót, rosszat, bűnöst és így tovább. De különösen a zsidó nép mindig fegyver volt az ellenfelek ellen. Mindig a zsidókkal volt a baj, ők voltak a legbűnösebbek. Emiatt szenvedett és fog szenvedni sok ártatlan ember, mert ezt így veszik, általánosítva. Nekem nem ez a véleményem. Találkoztam például egy német katonával, aki tudta, hogy zsidó vagyok, mert jöttek a kórház udvarára, amikor kezdődött a megszállás, amikor kezdtek érkezni a német csapatok. És ez a német katona éjjel eljött velem a nővérem lakásáig, hogy vigyázzon rám.

Májusban kezdődtek a deportálások a gettóba [lásd: Kolozsvár], ami a Kajántói úton volt, egy téglagyárban, oda deportálták a zsidókat, akiket aztán elvittek az országból. Természetesen miután megkezdődött az üldözés, miután összeszedték és deportálták a zsidókat, minden zsidó házat bezártak. A zsidó javakat, amiket össze tudtak gyűjteni, elvitték a zsinagógába – volt egy zsinagóga a kórház mellett –, sok olyan tárgyat gyűjtöttek oda, ami a zsidó családoktól származott. Zárójelben közbevetve, a felszabadulás után találtam egy kilim asztaltakarót, amit a nővérem hímzett. A felszabadulás után nem volt semmink, és mindenki, aki visszatért az otthonába, ami természetesen ki volt fosztva, a lehetőségek mértékében válogathatott a számára szükséges tárgyakat ezekből az összegyűjtött dolgokból. Akkor fedeztem föl ezt a takarót, amit Bella nővérem hímzett. Nem tudom elmondani, mennyire megrendültem, mit éreztem… erre nincsenek szavak…

Nagyon nehéz napok következtek. Súlyos betegeink voltak. Például az egyik első unokatestvérem, Fülöp Zoltán volt a neve, a deportálás előtt betegedett meg, be kellett utalnom a kórházba. Két gyermeke volt, a felesége meg terhes, a nyolcadik hónapban. Vérző gyomorfekélye volt, illetve átfúródása. Így szabadult meg. Voltak a kórházban betegek, akiket nem lehetett szállítani. És ezek mentettek meg bennünket. Miután beállt a fasiszta rendszer, minden hozzátartozónkat deportálták, mindannyian fölkészültünk, becsomagoltunk, hátizsákkal, a szükségesekkel, vártuk, mikor kerül ránk a sor. A terv az volt, hogy a kórház alkalmazottait kell utoljára elvinni, illetve a zsidó alkalmazottakat, minthogy keresztény alkalmazottak is voltak, de  a legtöbb zsidó volt. És néhányunkat áthelyeztek a volt járványkórházba, ott voltak a szállíthatatlan betegek. Fizetetlen munkára soroltak be, tehát kényszermunkára, napi százgrammos kenyéradaggal. De mégis sokkal könnyebb volt, mint azoknak, akiket marhavagonokban vittek el, ötven-hatvan személyt egy kocsiban, gyermekekkel, betegekkel, akiket még lehetett szállítani. Vártuk mi is a napot és az órát, amikor bennünket is elszállítanak.

A magyar korszakban a kórházunkat a MÁV vette át, és továbbra is ehhez a kórházhoz tartoztunk. A gondnok, ő sem él már, szegény, nagyon rendes ember volt, egyszerű, család nélküli ember, ha jól tudom. Minket már áthelyeztek, de még vagy hárman-négyen, adminisztratív személyzet, ott maradtak, hogy segítsék ezt az adminisztrátort, aki annyira emberi volt, hogy utasítást adott, hogy ezeket az embereket úgy kezeljék, mint a többi alkalmazottat. Mi, sajnos, a senkiéi voltunk. Ha jött egy ellenőrzés, a szakhatóság, senki se kérdezett semmit. Tehát elég nehéz élet volt, de azokhoz képest, akik többet szenvedtek, mégis valamennyire megkíméltek. 

Volt a magyar rendőrségen egy rendőrorvos, Konczwaldnak hívták [Konczwald Tibor Kolozsvár tiszti főorvosa volt a háború idején. Egy érintett visszaemlékező szerint karantént szándékozott elrendelni a gettóra, ami megakadályozta volna a kiürítését. Lásd: Gáll András: Volt egyszer egy XX. század (variációk prózában) http://mek.oszk.hu/03700/03779/03779.doc – A szerk.]. Ez egy rendkívüli ember volt. Mi, az egész áthelyezett személyzet ennek az orvosnak a parancsnoksága alatt voltunk. Közöttünk volt három orvos is, idősebb férfiak, a többi zsidó orvost elvitték munkaszolgálatra. Ez a rendőrségen alkalmazott orvos annyira emberséges volt, hogy ez ma is ritka lenne. Az csoda, ami velünk történt. Mi néhányan – vagy húsz személy –, akik maradtunk [a kórház személyzetéből], ennek az orvosnak köszönhetően maradtunk, aki nem hunyhatott szemet ezek fölött az embertelenségek fölött. Bár köteles volt szemmel tartani bennünket, és átadni a hatóságoknak, akik a zsidókat gettóba vitték, amikor ránk kerül a sor. Ez az orvos a magyar rendőrségről, akinek szigorúnak kellett volna lennie, és pokollá tennie minden napunkat, ez az ember megmentett. Küldött egy jelentést a Belügyminisztériumba, hogy szállíthatatlan betegek vannak, és a kórház jelenlegi személyzete, a keresztény, magyar személyzet nem elegendő, és a minisztérium rendelkezzen úgy, hogy tartsanak ott bennünket [a zsidó személyzetet], ebben a szigorú rendszerben, mint a munkaszolgálatban. Így maradtam életben a felszabadulásig. Persze hogy nem volt könnyű. Köteleztek a vörös kereszt mellett a sárga csillag viselésére, és köpenyben jártunk a városban.

A gettót a téglagyárban hozták létre, azokban a nyitott épületekben, ahova épp csak az eső nem esett be, de az idő minden változását el kellett viselni, mintha szabad levegőn lettél volna. Csak fedele volt, fala nem ennek a gettónak. De voltak önkéntesek, akik vittek be ételt, jólelkű keresztények. Mi, a kórházi alkalmazottak vittünk tejet a bent levő gyermekeknek. Amikor először láttam az apámat a gettóban, olyan sokkot éltem meg, aminek talán még ma is viselem a nyomait. Apám, aki hívő ember volt, nem vétkezett, jó ember volt, olyan, amilyennek egy igaz embernek lennie kellett. „Hol van az Isten?” – kérdeztem magamban. Abban a pillanatban megváltozott az egész hitem, az egész bizalmam. Hogyan lehetséges?  Megtörténhet ez, egy ilyen tragédia, egy ilyen emberrel, mint apa? És még sok más hívő ember volt ott: ilyen szenvedést megélni? Mint az állatok, épphogy eteted őket, hogy éhen ne haljanak? És hogy viselkedtek velük a hatósági emberek, le nem lehet írni! De voltak közöttük is olyanok, akik valamennyit könnyítettek az állapotokon, ha nem is sokat.

Egyszer beléptem a magyar rendőrség épületébe, és annyira meglepődtek a sárga csillagomtól, hogy ki se tettek a rendőrség épületéből. Azért mentem be, hogy engedélyt kérjek egy beteg számára, hogy odajöhessen, hogy ápolhassuk, és volt merszem bemenni a parancsnokhoz, hogy adja meg. Ezért. Egyszerűen tanácstalanok voltak, hogy be mertem menni. De semmi bajom sem lett. Ezt azzal magyarázom, hogy akkora meglepetés volt ez számukra, hogy látnak még ilyet, az egyik talán mondta is, „Ilyenek még vannak?!”.

Ha csak lehetett, nem közlekedtem, hogy ne tegyem ki magam a csúfolódásnak. De egyszer mentem az utcán, kellett, és elmentem egy hölgy mellett, aki egy tiszttel sétált, és a hölgy fölkiáltott, persze magyarul: „Még vannak ilyenek?!” Mintha valamilyen egzotikus állatról beszélt volna. A tiszt arca elvörösödött, megfogta a kezét, és azt mondta: „Hogy beszélhetsz így? Emberek ők is.” Igen, így jártam. El tudja képzelni, egy elegáns, szépen felöltözött nő! Általában azt tapasztaltam, bár magam is nő vagyok, hogy több gonoszságot találsz a nőknél. A nő, ha rossz, sokkal rosszabb egy férfinál. Nagyon sokat beszélhetnék a szenvedésről, de a legtöbbet a megaláztatás miatt szenvedtem. Egyszerűen nem tekintettek embernek. Ahogy egy állatot az igába fogsz, úgy tekintettek bennünket is. Ezek a megaláztatások egy életre benned maradnak.

Volt a zsidóknak egy fajtája, akik [első világ]háborús veteránok voltak, vagy valamilyen tudományos érdemeik voltak – nagyon nagy érdemei kellett hogy legyenek, ha nem deportálták, de akkor is elköltöztették faluról városra, valamit csak tettek velük is –, azt mondták rájuk, hogy „kivételezett zsidó” [lásd: Horthy mentesség; sárga csillag Magyarországon]. Nagyon kevesen voltak ezek, akiket mentesítettek az üldöztetéstől. Aztán voltak egy páran Svájcban, néhány zsidó vezető, akiket Svájc befogadott – Svájc semleges ország volt, oda nem léphettek be a fasiszták. Volt itt Kolozsváron egy újságíró, Kasztner Rezsőnek hívták, neki voltak kapcsolatai a Gestapóval, éppen a parancsnokságával, volt ott egy kollégája vagy barátja, nem tudom, akárki, akivel elintézte – persze hogy ez igen sok pénzbe került –, hogy néhány zsidó, azaz néhány zsidó család elmehessen Svájcba [Kolozsvárról 250 család menekült meg a deportálástól Kasztner révén. Lásd: Kasztner-vonat; Kasztner-csoport]. Ismertem személyesen, legkisebb volt négy fiútestvér közül, és volt egy nagynénje Egeresen. Így ismerhettem meg. Az „Új Kelet” című újságnál dolgozott. Ami Izraelben is létrejött, magyar nyelven. Megmentett néhány zsidót, de a többség haragudott rá. Hogy persze először a szüleit, illetve az anyját, aki özvegy volt, meg egy testvérét, a legnagyobb és a közbülső már Izraelben volt. De a nagynénjét és az egeresi unokatestvéreket már nem tudta megmenteni, mert már elvitték őket. A svájciak közül a legtöbb már nem jött haza, csak néhányan, a legtöbben elmentek vagy egy másik országba, vagy pedig Izraelbe. Mint a zsidók, akiket ez a fiú megmentett. Aztán végül ő is elment Izraelbe, és ott lelőtte egy zsidó az utcán, így halt meg… Haragudtak rá, pedig hát… nagyon furcsa ez az élet, attól függ, hogyan magyarázzuk. De ismerek olyan embereket is, akiket megmentettek, akik nem voltak gazdagok, szegények voltak. Voltak olyan emberek is, akiknek sok pénzük volt, de a megmentettek között voltak átlagemberek is. De nem menthette meg az egész zsidóságot, én így magyarázom, minthogy ismertem ezt a nagyon okos, nagyon intelligens fiút. Például 1940 előtt volt ez a parasztpárti vezető, nem Maniu, az, aki Maniu után jött a Nemzeti Parasztpártba, aki  kimondottan szeretett ezzel a Kasztnerrel beszélgetni, ő volt a kedvence, és hát a parasztpártiak sem voltak olyan nagy zsidóbarátok. Aztán volt még egy vasgárdista vezető is, aki szintén kedvelte ezt a fiút. És amiatt, hogy újságíró volt, bárhová be tudott jutni, és így került kapcsolatba ezzel a magyar vezetővel. Mindenki akarja menteni a bőrét, nem mindenki hős, nem vagyunk mindannyian hősök. Egyszerű, félős emberek vagyunk, tele hibával, nem lehet mindenki lángész, tudós, valakinek dolgoznia is kell. Mindenki képességei szerint.

Mindenesetre, huszonnégy óra alatt mindenkit elvesztettem, aki kedves volt, nem láttam őket a felszabadulásig. Nem tudtam, mi történik velük, élnek-e vagy meghaltak, nem tudtam semmit. Egyszer kaptam egy levelezőlapot a sógoromtól, aki szegény szintén elpusztult aztán, rejtjelesen írt, valószínűleg ennyit engedtek nekik, hogy „Drága Elza, a Waldsee-nál vagyunk (ami valamilyen rejtjeles név), jól vagyunk, remélem, te is”. Ennyi. Ennyit kaptam a felszabadulásig eltelt időben.

Úgy esett, hogy a nővéreim, Irén és Margit, ugyanabban a lágerben voltak, a legnagyobb nővérem máshol volt. Bella nagyon élelmes volt, és egyik kedvence volt a láger vezetőinek, mert nagyon szorgalmas, dolgos és eleven volt. A kegy az volt, hogy beengedték a konyhába, hogy ehessen a sűrűbb ételből, aminek valamennyire íze is volt. És mert jobban viselte magát, sokakat megmentett, de a húgait nem tudta. Én is megmentettem embereket, csak a családomat nem sikerült megmentenem. A sors iróniája. Izraelben annyira meglepődtem, hogy az utcán találkoztam emberekkel, utánam kiáltottak, szégyelltem magam a sok hálálkodás miatt. Azért lepődtem meg, mert az emberek általában hálátlanok, ilyen történetekben is volt részem. Irénről és Margitról egy magyarnádasi lány mesélt, aki visszatért, akit e két nővéremmel egy helyre deportáltak. Volt egy hajó, ami munkára vitt lányokat a balti államokba, Észtországba vagy Lettországba, nem tudom pontosan. Németországnak voltak valamiféle kapcsolatai, és aki akart önkéntesen odamenni a lágerből, elvitték. És a nővéreim, ahogy az a lány mesélte, azt gondolták, hogy hátha ott jobb lesz, és szegények fölszálltak, és ez a hajó, mint a Titanic… [elsüllyedt]. Volt még egy hajó, a Strúma, ami Romániából ment el, Izraelbe [akkor még: Palesztinába] akart eljutni, de nem tudom, mi történt, és a Fekete-tenger közepén maradtak, sehol sem rakhatta ki az utasokat, nem engedték be egyik kikötőbe se, egyik part se fogadta, és éhen haltak a hajón. Egy bukaresti unokatestvérem is ott halt meg. Magánszemélyek voltak, akik megfizették a hajót, a személyzet görög volt [lásd: zsidó menekülőket szállító hajók].

Időközben javában zajlott a háború, és Kolozsvárt megbombázták [1944. június 2-án]. Ahol a Mentőállomás van, az állomás közelében, ott volt a református templom. Oda is leesett egy bomba. Úgy tudom, hogy nem voltak halottak, csak az épület pusztult el. Újjáépítették. Újjáépült, majd államosították, és ott jött létre a Mentőállomás. A Horea úti hidat is bombázták, nem lehetett közlekedni a Szamos felett. Estek olyan bombák, amiket Sztálin-gyertyának neveztek magyarul. Mert világítottak. Nálunk is esett az udvarra, de semmi kárt sem okozott [Sztálin-gyertya – ejtőernyővel alábocsátott szerkezet, amely szinte nappali világosságot árasztva megvilágítja a bombázni kívánt célpontokat. – A szerk.].

Május harmadikán volt a felszabadulás napja [1944 októberében szabadították föl Kolozsvárt – A szerk.]. Lövöldözések mindenütt, Kolozsvárt nagy harcok közepette foglalták el. Mi nem láttuk, el voltunk szigetelve a világtól. Miután bejöttek az oroszok, visszavittek a kórházba. Szükség volt ránk, és elvittek, hogy legyünk együtt. Már kezdődtek a kis változások. Kezdődött a normális élet, mindenki számára, jött egy új korszak, az emberek örvendtek, hogy végre többé nincsenek halálveszélyben. Persze hogy a változás nagy volt, emberszámba vettek. Mindannyian ismét elfoglaltuk a munkahelyeinket, megkaptuk a korábbi fizetésünket, kezdtünk visszailleszkedni a társadalomba. Amíg megszoktuk, hogy mi is emberek vagyunk, eltelt egy idő.

Higgye el, hogy a felszabadulás után, nem túlzok – csúnya se voltam, szép se, megvoltak a kvalitásaim, a hibáim, a hiányosságaim –, de akkor ha legalább százan nem kérték meg a kezemet, egy sem. Tértek haza a munkatáborokból a férfiak, és különösen a fiatalok, valószínűleg szegények árvák is voltak, volt, aki az egész családját elvesztette, senkit sem talált. Én, a Zsidó Kórházban dolgozva, különösen, hogy ott volt az a nagy raktár a dolgokkal, amiket elosztottunk mindenkinek, adtam nekik ruhaneműt, mindent, ami e fiúk segítségére szolgálhatott. Végül hozzámentem a százegyedikhez, ahhoz, akihez nem kellett volna, hibáztam, azzal házasodtam össze, akivel nem kellett volna. De ezek olyan dolgok, amiket nem tudsz irányítani. Szerelmes lettem bele, és ő éppen ellentéte volt a vőlegényemnek, nem volt szép férfi, derék férfi volt, mert nem tetszettek a kis termetűek, mert én is kicsi vagyok. 1945-ben férjhez mentem. A férjemet Braun Andornak hívták, Kolozsváron született 1918-ban. A deportálások idején munkaszolgálatos volt, valahol az országban. Művelt, intelligens, jó fiú volt, ez látható volt, de azt tette, amit nem kellett volna, és akkor azt mondtam, elég, látom, hogy hiába próbálkozom. Mert tudod, hogy mondják a parasztok: akinek nincs szerencséje nappal, nincs szerencséje éjjel sem. Elváltam, aztán meg is halt a volt férjem. Azután többé nem próbálkoztam, azt mondtam, kész, elég, látom, hogy hiába próbálkozom, nem megy a dolog, nem vagyok vénkisasszony, nem ártok senkinek, és többé nem mentem férjhez, hanem egyedül küzdöttem az élet nehézségeivel, szinte. Voltak jó barátaim, voltak rokonaim – most már nincsenek rokonaim sem, aki még túlélő volt, elment vagy meghalt. És annyira megedzett az élet, hogy többé semmitől sem féltem, korrekt maradtam, általában senkinek sem tettem rosszat, hibáztam eleget, mint akármilyen ember, mert nem vagyunk természetfölöttiek, nem vagyok rendkívüli ember, senkinél sem tartom magam felsőbbrendűnek. De úgy tudtam átmenni az életemen, hogy mindig feleltem a tetteimért.

Jött az államosítás, akkor államosították a Zsidó Kórházat is, az lett az első számú rendelőintézet a Berthelot utcában. Akkoriban az egyetlen poliklinika volt, és volt még egy, a vasúté. Három évvel később kineveztek főasszisztensnek, mert időközben vizsgáztam. Az egészségügyi személyzet lehetett már asszisztens is, addig mindenki ápolónő volt. Akinek volt érettségije, abból lehetett asszisztens, egy fokkal magasabbra került. Nekem volt érettségim, de különbözeti vizsgát kellett tennem – az egészségügyi szakszervezet segítségével egy bizottság jött létre –, és így neveztek ki főasszisztensnek. A poliklinika nagy volt, igen nagy, az egyetlen a városban, nagyon nagy betegforgalom volt. Három emeleten voltak a szakrendelők, körülbelül harminc-harmincöt beosztottam volt. Egyáltalán nem volt könnyű, de igyekeztem helytállni. Tizenkét órát dolgoztam, vasárnap volt az egyetlen szabadnap. Szerettem a rendet, a tisztaságot, és megköveteltem ezt. A betegforgalom ötven-hatvan beteg volt nyolc óra alatt egy rendelőben. Rendelőnként két orvos dolgozott, az egyik délelőtt, a másik délután, úgy hat órát. Ha összeadjuk, kijön egyetlen rendelőben több, mint száz beteg. Láthatja, három emeletnyi rendelő, így aztán szegény takarítónőknek volt mit dolgozniuk. Mert kellett, miután a személyzet váltotta egymást, a szünetben, mindegyik rendelőben, és különösen a vécék tisztaságához ragaszkodtam, ott egyfolytában takarítani kellett. Aztán voltak a szakszervezeti választások, és javasolták, hogy a legyek a blokk szakszervezeti titkára – az első számú rendelőintézet, a második számú belgyógyászati kórház, az ortopédia klinika, a Stanca-kórház [II. sz. Nőgyógyászati Klinika] és a vállalati rendelők, amelyek a városnak abban a felében voltak, ezek képezték ezt a „blokkot”. Egy másik volt a járványkórház és az ideggyógyászati klinika. Nyílt szavazás volt, két takarítónő nem emelte föl a kezét. Nem szavaztak nemmel, csak nem szavaztak. A gyűlés vezetőjének kötelessége volt megkérdezni, mi a kifogásuk az elvtársnő ellen, aztán az egyik, a bátrabbik, azt mondta: „Hát úgy személyesen nincs semmi bajunk vele, mert nagyon jó, megosztja velünk a kenyerét is, amikor eszik, elenged, nincs okunk panaszra, csak éppen nem hagy békén a vécékkel.” Nagy nevetés tört ki a teremben, nem lehetett megállítani. Ez volt az én nagy hibám, hogy a vécéknek tisztáknak kellett lenniük. Kimondta, ami a begyében volt, utána meg rettegett, hogy bosszút állok. Mondom neki: „Ne félj, igazad van neked is, de nincs mit tennem: ha te elmennél valahova, és a vécét piszkosnak találnád, mit mondanál? Azt, hogy a háziasszony lusta, ugye? Na hát így van ez nálunk is, itt mi vagyunk a háziasszonyok.” Kedvesek voltak azután is, bocsánatot kértek, másfelől igazuk is volt. Természetesen én feleltem az igazgatók és vezetők előtt. Voltak összetűzéseim is egyik-másik osztályon, nem értettem mindig egyet azzal, amit a főnökök akartak, és különösen védtem az embereimet, ami nemigen tetszett nekik. Nem kapitális gondok, de elég, hogy néha ne tudjak aludni éjszaka.

1956-ban áthelyeztek a Clujanához – ott is csináltak kórházat és rendelőintézetet, aztán abból lett a negyedik számú belgyógyászati kórház, aztán 1964-ben visszajöttem a kettes blokkhoz, és a gyermekfogászaton dolgoztam, majd a fogászati klinikán, a sétatér mellett, a Kis-Szamos partján. Elegem lett a főnökségből. Asszisztensek vagy csak a fogászaton, vagy a klinikákon dolgozhattak, és én a fogászatot választottam. Azután 1976-ban nyugdíjaztattam magam, de azután is dolgoztam a fizetéses klinikán 1999-ig, amikor balesetet szenvedtem. Hazajövet általában olyan kollégákkal mentem át az úttesten, akik autóbusszal jártak – a buszmegálló a klinikával szemben van –, és miután fölszálltak a buszra, jöttem haza ezen az oldalon. Akkoriban a Horea úton laktam, itt csak négy éve lakom. És azon az estén, 1999. június huszadikán, nagy zápor volt, nem tudtam elindulni, akkora vihar volt, hogy nem tudtam kilépni az ajtón. Vártam, amíg elcsitul, este tíz körül volt, de égtek a lámpák, nappali világosság volt. És én megharagudtam, hogy miért nem vártak meg, előbb elindultak, én az előcsarnokban olvastam, és nem vettem észre, mikor állt föl a másik két kolléganő. Nem szóltak semmit, én meg annyira elmélyedtem az olvasásban, egy újságot olvastam, amikor hallottam egy zajt, akkor mentek ki. És akkor azt mondtam magamban: „Na, ha nem hívtatok, én megyek a becsületes úton.” És mentem, nagyon törvénytisztelőn, ahogy egy átkelőhelyen át kell menni, de jött egy kocsiban egy kisasszony a szüleivel és egy férfival Bánffyhunyadról, az állomás felől, olyan sebességgel, hogy nem láttam meg, és a kisasszony belém hajtott. Én is hibás vagyok, hogy nem néztem körül, de ki gondolt erre, amikor a zebrán megy, törvénytisztelő módon. Két helyen tört el akkor a lábam. Ott maradhattam volna végleg. Volt a kezemben egy jénai tál, abban vittem a kollégáknak és az orvosoknak néha valami ennivalót, az úttesthez csapódott, akkorát csattant, hogy elhallatszott szembe, a buszmegállóig. Akkor akart fölszállni egy kolléganő a trolira, hallotta a nagy zajt, és azt mondja: „Nem tudom, mi fordult meg a fejemben… vajon nem Elza?” Odaszaladt, ő vett fel az útról, én nem tudtam. És amikor fölemelt, iszonyú fájdalmat éreztem. De nem ájultam el, magamnál maradtam, és éreztem ezt az iszonyú fájdalmat. Megállt ez a kisasszony, huszonnyolc éves volt, fiatalasszony, válófélben volt, lehet, hogy szórakozott volt, elkezdett sírni, és én, a palimadár, még kezdtem vigasztalni, „Ne félj, nem bántalak…” Aztán sok gondom volt vele, nem viselkedett szépen, perre kellett mennünk. Három hónapig nem volt szabad letennem a lábam az ágyból. Három hónapig nem ettem rendes ételt, nem volt étvágyam, narancslével, citromlével táplálkoztam. És tudja meg, hogy sohase fáj, a fejem sem, pedig komoly repedésem volt, úgy kellett bevarrni. És azóta volt még egy balesetem az idén, itt, a jobb kezemmel, öt hétig voltam gipszben.

És most már öt éve nem dolgozom. De nagyon sajnálom, mert most is hiányzik a tevékenység, nagyon szeretem a foglalkozásomat. Háziasszonykodom, minden munkát elvégzek, de jobban elfáradok a konyhai munkában, mint annak idején tizenkét óra alatt a munkahelyemen, mert nem szeretem annyira, azt élvezettel végeztem. 

Gyermekeim nem voltak, nem akartam, nehezebb lett volna. És nem sajnálom, hogy nem voltak, mert túl sok gondot és bajt láttam a gyerekekkel, azt mondtam – mintsem hogy szenvedjek a gyermekekért is, inkább küzdök az élettel, ahogy tudok. Ellenben neveltem mások gyermekeit, két távolabbi unokaöcsémet, Vatra Dorneiből, zsidókat, így nem maradtam éppen gyermekek nélkül. Nálam laktak, amíg az orvostudományi egyetemen voltak itt. Ritka pár… Mindketten tizenhét évesek voltak, amikor bejutottak az egyetemre. Mindketten tízessel. A kisebbik bálványozta a bátyját, aki két és fél évvel volt nagyobb nála. Amit a bátyja csinált, csak az volt jó. Reál tagozatra járt, nagyon jó volt számtanból és fizikából. Nem is gondoltuk, hogy az orvosiról álmodozik. Csak orvosira akart menni. „A bátyám orvos, én is orvos akarok lenni.” Nagyon fiatalon árvák lettek, meghalt az apjuk – a kisebbik éppen akkor jutott be az egyetemre –, megéltek, szegények, néhány tragédiát. De olyan jó fiúk, ma is büszke vagyok, hogy volt valamiképpen nekem is részem, ők is elismerik. Sok mindent kellett megtanulniuk az életről. Nem az iskolára gondolok, ott mindig éltanulók voltak. A nagyobbik, Fleischer Arie értelmes volt, született intelligens, a kisebbik, Fleischer Adiel nagyon szorgalmas, így aztán mindkettőnek jó jegyei voltak, az egyiknek az erőfeszítései miatt, a másiknak születése okán – az apjuk is főkönyvelő volt, nagyon okos ember, az anyjuk meg Kolozsváron végzett egyetemet, angol szakon. De ami a neveltetésüket illeti, nem szép dolog dicsekedni, de a társadalmi meg kulturális nevelést inkább tőlem kapták meg, nem pedig az egyetemet végzett anyjuktól. Nem tudtak viselkedni, úgy viselkedtek, mint valami falusi gyerekek. Az anyjuknak, szegénynek, nem volt ideje foglalkozni velük, dolgoznia kellett, el kellett tartania őket. Nálunk három tányér került az asztalra, náluk egy tányérból ettek mindent, vagy mentek a fazékhoz, és abból ettek, nálunk ez elképzelhetetlen volt. Néha szigorú is voltam, szabályokat állítottam föl. Dornában, ahol éltek, nem volt fürdőszoba, nálam lefekvés előtt kötelező volt a fürdés, tiszta alsónemű, naponta zoknit váltani, este kimosták a zoknijukat, odatették száradni, ha nem volt más száraz zokni. A fehérneműnek nem volt szabad szennyesnek lennie, este meg kellett vetniük az ágyat, az enyémet is. Reggel én, mert siettek az egyetemre, este az urak. Sok mindenről beszélgettem velük, a tanulmányaikról is, minthogy brancsbeli voltam én is. Például én mutattam meg nekik, hogyan kell tartani a kézben a fecskendőt, tőlem tanultak meg bizonyos egészségi szabályokat, bizonyos diagnózisokat. Az asztalnál: addig nem volt evés, amíg meg nem terítettek, amíg nem tettek tányérokat és evőeszközt, levesestányért, lapos tányért, kistányért az előételnek, kanalat, kést, villát, a megfelelő sorrendben. Egyszer jön a kicsi. Nagyon  nehezen bírta az éhséget, ha éhes volt, nem lelte a helyét. A nagyobbik fegyelmezettebb volt, de ez, már az ajtóból: „Jaj, de éhes vagyok, jaj, de éhes vagyok!” „Na, terítsd meg az asztalt!” Akarva-akaratlanul, mert tudja, hogy nem kap enni, megterít, „Nincs kész, nincs megterítve”. „Már hogyne volna” – mondja, már ideges volt az éhségtől. „Hogyne, tettem poharakat is, tettem mindent!” „Nem igaz, valamit nem tettél. Nézd csak meg jól. Valamit nem tettél…” – ezen a téren nagyon szigorú voltam. „Na, nézd csak meg jól!” Megnézi, nézi… „Jaj, a fene enné meg, elfelejtettem a papírszalvétát.” Megannyi ilyen epizód, az ilyesmiket nem lehet elfelejteni.

A kicsi, Adiel elvett egy amerikai zsidó lányt, páncélcsehi származású, Kolozsvár közelében van ez a falu. Ez a lány egy ismerősömnek volt rokona, aki visszatért Kolozsvárra a nagyon beteg férjével. Én ápoltam a férfit a kórházban, Adiellel együtt, aki ott gyakorolt – hatodéves volt. Ez az asszony beszélt az amerikai unokahúgáról, összehozta őket, elkezdtek telefonálni egymásnak, aztán végül összeházasodtak. Az esküvő után kellett várniuk még egy évet, csak akkor mehetett el ő is Amerikába. Kiváló nőgyógyász lett belőle. Két emelete van ott Amerikában, ami az ő osztálya. A nehéz szülésekkel foglalkozik. Előadásokat is tart. Mexikóban is, mindenhová elhívják. Három lánya van, mind barnák. Az egyik befejezte az egyetemi tanulmányait, most jár a másodikra. A kicsi, amikor 1994-ben Amerikában voltam, hat éves volt. Tanított engem angolul beszélni. Az a kicsi.

Arie azután ment el Amerikába, miután az első felesége meghalt autóbalesetben. A testvére már ott volt. Ariénak két lánya van. Ő is orvos, újranősült egy nagyon rendes, finom német nővel. Bár azt mondják, hogy a németek kemények, hogy a német olyan, mint a magyar, szókimondó. Rossz is, verekedős is. De ez jóravaló, úgy is viselkedett velem! A másik, az Adielé feleannyira sem, a zsidó nő. Sokkal értékesebb, mint a másik, aki francia–angol tanár. Két lányuk van, mindkettő szőke. Két fiúnak öt lánya. Egyetlen fiuk sincs. Ezek szőkék, azok barnák.

Egyszer voltam Amerikában, 1994-ben, a fiúk vittek. Szerettem ott, de nem tátottam el a számat, nem kellett csontocskát a számba vennem. Azt mondják, hogyha valahova először mész, és az egy olyan… akkor tátott szájjal maradsz, kell egy csont a szádba, hogy ne maradjon tátva. Egy dolog tetszett – nagy házakat láttam Izraelben, láttam Németországban, láttam Bulgáriában, a Szovjetunióban. Sokat jártam külföldön, amikor volt alkalmam, hogy bővítsem az ismereteimet. Szerettem a változatosságot. És egy kicsit meg is tudtam értetni magam. Jó volt. De az, ami mély benyomást tett rám, ez a két torony volt [a World Trade Center], amit leromboltak. Megszámoltam, százöt emelet. Amikor a felvonóval mentem, valamennyi, talán nyolcvan emelet után, liftet kellett váltani. És megszámoltam a százöt emeletet. Képzelje el! Másodpercek alatt feljutottál. Csak láttad a számjegyeket, hogy változnak. Máig nem felejtettem el. Aztán feljutsz egy akkora teraszra, amekkora az épület, minden sarokban egy távcső. Utána már nem akartam menni, nem volt értelme zavarni őket. Jöttek ők néha. Mióta megjártam Amerikát, a nagyobbik volt a családjával, a lányokkal most két éve, 2002-ben.

Háromszor voltam Izraelben. Miután meghalt a nővérem, Bella, nagyon egyedül éreztem magam, és megpróbáltam. Kilenc hónapig dolgoztam egy kórházban, Haifában. Segített egy orvos, aki kolozsvári volt, de kivándorolt, és egy kórházban dolgozott ott. Ismerősöknél laktam, rokonoknál, hol az egyiknél, hol a másiknál, nem akartam túl sokáig zavarni senkit. Meg voltam elégedve, annyit kerestem egy hónapban, mint itt egy év alatt. De mindezzel együtt nem szerettem az emberek közötti kapcsolatokat, a rendszert. Az emberek nem voltak annyira közel egymáshoz, mint itt, Romániában. Ha odamennék, ott is egyedül lennék, nővéreim nincsenek, aki rokonom van még, Izraelben él, de nem annyira közeli, hogy zavarjam őket azzal, hogy náluk lakjam, mert mindegyiknek megvannak a családi gondjai, és magamról csak nekem kellene gondoskodnom. És akkor mi értelme lenne egy másik országba menni, és újrakezdeni mindent, miután egy egész életet végigdolgoztál egy olyan országban, ahol megvannak a jogaid, amik járnak neked, és tudod, hogy dolgoztál, és a saját erődből megélsz, mintsem hogy elmenjek, és ajtóról ajtóra menjek könyörögni. Mondjuk, hogy anyagilag jobbak a feltételek, mert e miatt mennek sokan oda dolgozni, de én olyan vagyok, hogy mindig annyit költök, amennyi van. Bár most sajnos a jövedelmem kisebb, de az ember lemond erről-arról, még segíthetsz magadon ezzel-azzal, és egyedül mégis könnyebb, mintha nagy családod lenne.

A fasiszta iga alóli felszabadulás utáni első években semmi okom nem volt, hogy kivándoroljak. Elsősorban is volt egy munkahelyem, amit szerettem, mellettem volt a nővérem, minden szükséges megvolt. És szerettem az országomat, most is szeretem. Teljes lelkemből szeretem ezt az országot, úgy, ahogy van, a gondjaival, a hiányaival, jó és rossz embereivel, olyanként szeretem őket, amilyenek, szeretek mindent, ami körülvesz. Ezt érzem, amikor kimegyek a házból, mert a kövek is ismernek, és én is őket. Hazafi vagyok, a szó igazi értelmében.

Az elsők között iratkoztam be a kommunista pártba, minthogy a kommunista párt szabályzatában van néhány alapvető dolog, amik befolyásoltak a szomorú tapasztalat után, hogy csak a miatt, mert zsidónak születtem, el kellett viselnem a fajüldözést. A párt statútumában azt írja: nincs megkülönböztetés, mind egyformák vagyunk, függetlenül a nemzetiségtől, mindünknek azonosak a jogaink – ezt a felszabadulás előtt sohase hallottam. A faji megkülönböztetés és üldözés miatt szenvedtem a holokauszt idején, elvesztettem az egész családomat. Egyenlő jogok, függetlenül a nemtől, életkortól, nemzetiségtől, mindenkit képességei szerint értékeljenek meg a társadalomnak nyújtott szolgálatáért, ennek a szabályzatnak voltak ezek a pontjai, ami számomra újdonság volt, és ami boldoggá tett. Szenvedtem a fajüldözés miatt, nem tudtam tanulni előbb, mert nem voltak anyagi lehetőségeim. A felszabadulás után fejlődhettem szakmailag, mindent elérhettem, amit kívántam az élettől, a szakmai és kulturális fejlődés szempontjából. Nem számított, hogy zsidó vagyok, végre lett helyem a társadalomban, ahol azt tehettem, amit a többiek is körülöttem. A fasiszta rendszer mindent elvett, ami drága volt számomra, ez a rendszer lehetőséget adott arra, hogy éljek. Ezek az elvek vezettek arra, hogy beiratkozzam a pártba. Nem voltak egyéb érdekeim, nem akartam karriert, nem akartam igazgató lenni, sem meggazdagodni. Sohase volt olyan becsvágyam, hogy gazdag legyek, hogy vagyonom legyen.

Volt nekem is bajom a vallás miatt, de mindig meg tudtam védeni magam, emberiesen, olyan válaszokkal, amelyek meg tudták győzni az ellenfelet vagy az antiszemitákat, hogy nincs igazuk. Nem ereszkedtem le a színvonalukra, hanem megőriztem emberi, nem csak zsidó méltóságomat. És sohase bántam meg. Nem asszimilálódtam olyan értelemben, hogy tagadjam a zsidó voltomat, sohase tagadtam meg az önazonosságomat, volt merszem megőrizni, és ezzel példát adtam, elvettem a fegyverüket. A népek tudatában mindig az volt, hogy a zsidó gyáva, azt teszel a zsidóval, amit akarsz, mert fél, és egyéb valótlan dolgok, ezek mind az antiszemitizmus fegyverei, a sovinizmus fegyverei. A nagy háborúkban a zsidók bebizonyították, ugyanannyira vitézek voltak, mint bármelyik másik nemzet. Bebizonyították, hogy nem félősök, és az a kisgyerek elment a katonai táborba, és vitt nekik kenyeret és vizet, úgy nevelték. A mi nemzedékünket úgy nevelték, hogy a zsidónak le kell mindig hajtania a fejét, bárkinek szabad kigúnyolni a zsidót, meg kell aláznod magad. Én magam azoknak vagyok egyike, akiknek mindig volt bátorságuk. Nagyon sokat szenvedtem a miatt a rendszer miatt, és nemcsak én, hanem azt hiszem, hogy mindenki ebből a népből. Igazságtalanságokat más népek ellen is elkövettek, de miellenünk különösen, mert én úgy mondtam, tréfából sokszor, de ez az igazság is, hogy a zsidó azért Isten választott népe, hogy mindenki megüthesse. Akárhányszor megbántottak emberi méltóságomban, megaláztak, megrövidítettek csak amiatt, hogy zsidó vagyok, és akkor ha valaki elítél, mert beiratkoztam a kommunista pártba, legyen boldog vele. Én párttagként semmi olyat nem tettem, amiért szégyellnem kellene magam. És a vallást tiszteltem – vallásos szellemben nevelkedtem, de nem vakbuzgónak és nem nacionalistának, hogy légy büszke arra, hogy zsidó vagy. Nem kell szégyellned magad, legyen hited, de ne gyűlöld, vagy sértsd meg a másikat amiatt, hogy keresztény. Engem így neveltek, de az élet nem adta meg ezt a dolgot, mert megaláztak, sárga csillagot viseltem, hogy megismerjenek, hogy a legalantasabb fajhoz tartozom. Mint iskolást, minden héten elvittek a keresztény templomba, de megtartottam a vallásomat [Az interjúalany valószínűleg az 1940–42 közötti időszakról beszél, amikor nővérképző iskolába járt. – A szerk.]. El tudom mondani a Miatyánkot, jobban, mint egy keresztény, magyarul, francia nyelven, román nyelven, megtanultam az osztálytársnőimtől. Egy dolog tisztelni a másiknak a vallását, és más dolog, hogy gyűlöld. Az ember ugyanaz az ember. És a kommunizmusban megvannak a szabályzatnak ezek a pontjai, akkor miért kellene szégyenkeznem? Mert kommunista karriert nem futottam be, nyugdíjaztatásomig ugyanazt a munkát végeztem, amivel kezdtem, azzal is végeztem, úgyhogy nem szégyenkezem. Mások eldobták a pártkönyvüket, eltépték, őrjöngtek, ezek nem jellemes emberek. Mert nem tudsz kitörölni az életedből bizonyos időszakokat, mert ismer a világ. De elmondtam az okát, senki sem kényszerített, nem a karrier miatt, hanem meggyőződésből iratkoztam be. Most is fennen kimondom, hogy nem a párt volt a hibás a miatt, ami történt, hanem a párt vezetői, a vezetők nem tartották tiszteletben, amit a párt törvénye ír. Ha ezeket az elveket követték volna, akkor minden nagyon jó lett volna.

Mindenekelőtt Hitler kezdte el az antiszemitizmust Németországban, de mellette voltak a teoretikusok, akik bevezették a fajgyűlöletet. Nem ő az egyedüli hibás, hanem a körülötte levők. Ceauşescu sem felelős mindenért. Ceauşescu nem juthatott el minden emberig Az emberek, akik körülötte voltak, miért nem állították meg? Én ezeket bűnösebbnek tekintem, az értelmiségieket, mint Ceauşescut, pedig diktátor volt, és sok hibát követett el. Ő egy egyszerű ember volt, nem volt általános műveltsége, volt tehetsége a beszédhez. De miért hallgattak rá, a körülötte levők miért teljesítettek mindent, amit mondott? Miért nem mondta egy tanácsadója, „Elvtárs, ez nem jó, amit teszel. Ha szereted a népedet, figyelj oda, foglalkoztasson a néped java, ne adj el mindent, amid van”. Miért hagyták, hogy elkövesse ezt az ostobaságot, és kiürítse az országot? Miért? Hogy ő legyőzze Amerikát? Hiszen ha lett volna egy kis józan esze, rájöhetett volna, hogy te, egy kis ország, nem győzhetsz le egy nagy országot, amilyen Amerika. Hogy megfizesd az adósságodat? A leggazdagabb országoknak is van adóssága.

A véleményem az, hogy mi most egy igen nehéz időszakban vagyunk, az ország. Nem vagyunk sem kommunisták, sem demokraták a szó igazi értelmében, átmenetben vagyunk, szerintem még nem lábaltunk ki az átmenetből.

Én nem tudom megmondani, hogy hol van igazi demokrácia. Ahhoz, hogy megértsd a demokráciát, meg kell élned. Igazi demokrácia nincs Amerikában sem, Angliában sem, a legfejlettebb országokban sem. Ott is követnek el hibákat, sajnos. Amerikában is úgy harcoltak az elnökségért, mint nálunk. Nem mondhatom, hogy nem akarnám, hogy legyen demokrácia, szeretném bizony, de nekünk, mindegyikünknek segítenünk kellene ezt a rendszert, hogy demokrácia legyen. Itt az a különbség, hogy a kommunizmusban nincs megengedve, hogy nagy vagyonod legyen, de a demokráciában azt mondják, hogyha tisztességes úton szerezted, miért ne lehessen? Mert neked jobb a fejed, és te képes voltál. De látja-e, hogy most is, a demokráciában is ellenőrzik a vagyonokat, hogyan szerezted, és ebben igazat adok nekik. Ugyanaz a véleményem. Mert sajnos nincs összhang a jövedelem és a kiadások között, és amíg odajutunk, hogy a mi emberi jövedelmünkből fedezni tudjuk… Mert lehet, hogy emiatt fajul el a tisztességtelen dolgok irányába, mert az emberek nem jutnak elég jövedelemhez tisztességes munkával, csak azok, akik spekulálnak, például. Nem mondom, a kommunizmusban is azt mondják, hogy mindenki képességei szerint. Nekem nem lehet akkora fizetésem, mint egy miniszternek, persze hogy nem, neki nagy felelőssége van. De ha te dolgoztál, volt eszed, hogy emberi módon, tisztességesen nyerj, neked ez jár. Én ebben az értelemben demokrata vagyok. Annak van igaza, aki gondol arra is, akinek kevesebb van, hogy azt is segítsék. Ne annyit adj neki, mint egy koldusnak, segítsd, hogy haladhasson, jusson el legalább a te szinted közelébe. És sajnos nem mindenki szeret dolgozni, egyesek szeretnének egyből meggazdagodni. És ez nem tisztességes, hagyd a másikat is, adj neki alkalmat, ha neked jut, legalább biztosíthassa a napi megélhetését. Így értem én a demokráciát, és mi még nem jutottunk el ide. Senki sem hibás ezért, még ne értünk oda, mert nem érhettünk, az idő túl rövid, az ifjúságot egyféleképpen nevelték, más országokban másféleképpen. Aztán azt is mondják, hogy szegénységet örököltünk. Mások is szegénységet örököltek, de tudták, hogy kell élniük, hogy emberi szintre jussanak, dolgoztak, és jobb lett. Így van ez az országgal is. Még nincs meg az a tapasztalatunk, ami a gazdagabb országoknak megvan. De Románia nem szegény, csak nem tudják, hogy kell hasznosítani az ország vagyonát. És sok minden tönkrement, amit nem kellett volna elrontani. Most a korrupcióra fogják a dolgokat, a  tolvajlásra, erre-arra, én voltam külföldön, és láttam ott is szegénységet, láttam korrupciót, láttam tolvajokat. Voltam Amerikában, voltam Németországban, voltam Bulgáriában, Magyarországon, a Szovjetunióban, nem mondhatom, hogy ezek tisztességesebbek, mint a mieink. Semmivel sem jobbak, ugyanazok a hibáik, mint nekünk, csak éppen nekik nagyobb a tapasztalatuk.

Ami a vallást illeti, mondtam magának, hogy miután láttam az apámat a gettóban, valami elszakadt bennem, és már nem vagyok annyira hívő, mint azelőtt. A gyermekkoromban, ifjúkoromban nagyon vallásos voltam, megtartottam minden ünnepet. Most is tisztelem a vallást, de már nem úgy, mint a gyermekkorban, mert az idők változnak, és az embernek alkalmazkodnia kell az adott feltételekhez. Először is itt, Romániában nem is lehet betartani a zsidó vallási előírásokat. Csak rituális ételeket lenne szabad enni. Izraelben megengedheted magadnak, ott megvannak a feltételei ennek. Itt nincs sakter, van egy zsidó étkezde, ott van valaki, aki jön Bukarestből, és ellenőrzi, hogy a hús kóser legyen, ahogy a vallás megköveteli, de nem engedheti meg magának mindenki, hogy eljárjon az étkezdébe. Inkább hagyománytiszteletből: megtartom a Pészahot, akkor az étkezdében eszem, aztán megtartom az őszi ünnepeket, a Hanukát és az Újévet [Ros Hásáná]. Jom Kipur napján alkonyattól másnapig, amikor feltűnnek a csillagok, nem esznek semmit, böjtöt tartanak, vizet sem szabad inni, mindenki mindenkivel kibékül, és egész nap imádkozik a zsinagógában, fehérbe öltözve – no persze mi már nem öltözünk így, csak azok, akik vezetik a szertartást, mi retiküllel megyünk, ami tilos [Legalábbis ha bőrből készült; e miatt tilos bőr cipőt viselnie Jom Kipurkor a vallásos embernek: a bőrcipő jelképe egy akaratlan bűnnek, az állatkínzásnak. – A szerk.]. Akkor mondják el a halottakért mondott imádságot, és adományt tesznek a zsinagóga javára a halottak emlékére. Megtartom a halottak évfordulóját is [lásd: jahrzeit]. Sajnos nemcsak a nővéreimét, mert mindenki meghalt a lágerben, és nem tudom, mikor, de van egy imádság, mindannyiukért, anyámért, apámért, a bátyámért, amit akkor mondok el. Amikor a nővérem halálának az évfordulója van, én is adományt teszek, süteményt és italt adok a zsinagógába jövőknek. Ezeket a hagyományokat én is betartom. 

Haya-Lea Nakhmanovna jest kulturalną i gościnną 82 letnią kobietą. Pomimo wieku, doskonale pamięta wiele szczegółów ze swojego ciężkiego życia oraz życia jej przodków. Haya jest dumna ze swojej rodziny. Pomimo gehenny, przez jaką przeszła podczas swojego 15 letniego pobytu w obozie dla więźniów politycznych, Haya zachowała wartości moralne oraz chciałaby zachować dla przyszłych pokoleń pamięć o niezłomności ducha także jej bliskich oraz przyjaciół. Haya Nakhmanovna uważa przekazywanie historii o życiu społeczności żydowskich za swój obowiązek oraz oddanie czci jej przodków.

Moja rodzina
Moje dzieciństwo
Nasze życie religijne
Szkoła oraz Haszomer Hacair
Przybycie Rosjan
Aresztowanie
I wojna wybuchła
Wyrok
Życie na wygnaniu
Małżeństwo oraz rehabilitacja
Wiktor
Dzisiejsze życie

Moja rodzina

Moi dziadkowie ze strony matki pochodzili z obwodu rówieńskiego, który wówczas należał do Polski. W 1939 r. kiedy Rosjanie przejęli kontrolę nad tą częścią Polski, Równo zostało włączone do Zachodniej Ukrainy. Pinkhas Leib, ojciec mojej matki, urodził się w 1827 r. Ponieważ nie znam jego nazwiska, nie wiem jakie było panieńskie nazwisko mojej matki.

Mój dziadek był wysoki i przystojny; nosił dużą brodę oraz pejsy. Był bardzo religijny, zawsze nosił kipę oraz uczęszczał do synagogi. Moi dziadkowie rozmawiali ze sobą w jidysz. Moja mama także mówiła w tym języku. Moi dziadkowie dożyli sędziwego wieku. Dziadek miał ok. 100 lat kiedy zmarł. Nie mogę sobie przypomnieć, jak nazywała się moja babcia od strony mamy. Ale pamiętam ją oraz to, że mówiłam do niej „babciu”. Kiedy moi dziadkowie szli do synagogi, zawsze ubierali się bardzo elegancko. Zgodnie z obowiązującym zwyczajem babcia zawsze nosiła perukę oraz czarny, ażurowy szal. Dziadkowie obchodzili wszystkie święta żydowskie. Zawsze na początku Szabatu zapali świece a na jego zakończenie odprawiali moite-Shabos (w jidysz oznacza zakończenie szabatu; w hebrajskim to hawdala). Dziadkowie byli bardzo uprzejmi i chętnie pomagali ubogim, zwłaszcza tym, którzy przychodzili do nich z prośbą o jałmużnę.

W Szabat moja babcia i dziadek gościli w domu tych biedaków oraz znajomych i częstowali ich czulentem. Ponieważ w Szabat gotowanie jest zabronione, babcia przygotowywała jedzenie w piątek wieczorem i wstawiała go do specjalnego pieca; kiedy więc w Szabat zasiadaliśmy do stołu jedzenie było jeszcze ciepłe. Czulent jest pysznym daniem przyżądzanym ze specjalnie duszonych ziemniaków z mięsem, także ma bordowy kolor. Jedliśmy też inne dania, w tym chałkę.

Moja mama, Pesya-Mindlya Pinkhas-Leibovna Katz, urodziła się w 1897 r. w obwodzie rówieńskim. Nie miała żadnego wykształcenia i była niepiśmienna. Moja mama prowadziła dom i wychowała 4 dzieci: Havę [1916-1960], Arona-Moisha [1919], Haye-Leę (czyli mnie) [1920] oraz Bellę [1925-1941].

Moja mama była bardzo religijna i wychowywała nas w duchu żydowskiej tradycji. Została rozstrzelana w Równem w 1941 r. Miała 44 lata. Moja mama miała 2 siostry – Malkę oraz Khanę. Obydwie były zamężne, prowadziły dom i miały dzieci. Wszyscy stracili życie w getcie w 1941 r.

Nigdy nie poznałam dziadków od strony ojca, ponieważ oni zmarli na długo przed tym, jak się urodziłam. Pamiętam tylko jak mi ojciec mówił, że jego siostra Miriam Chernizer miała tak samo na imię jak moja mama, Miriam Katz. Niestety nie mam więcej wspomnień z nią związanych.

Miriam została rozstrzelana w 1941 r. w Równem. Mój ojciec miał również brata o imieniu Shaya, który był nauczycielem w Równem. Swój zawód pełnił do 1941 r. Mieszał w żydowskiej dzielnicy miasta, niedaleko synagogi przy ulicy Szkolnej. Shaya miał liczne potomstwo i cała rodzina żyła bardzo skromnie.

Ojciec często im pomagał. Shaya wraz z całą rodziną zostali zamordowani przez Niemców. Mój ojciec, Nakhman Abramovich Katz, urodził się w 1895 r. w Horochowie, niedaleko Lwowa, które wówczas było częścią Polski. W Horochowie byłam tylko raz w wieku 4 lat i nic nie pamiętam z tego pobytu tam.

Jako chłopiec mój ojciec uczęszczał do chederu i w 1909 r. zakończył swoją edukację z chwilą ukończenia jesziwy w Horochowie. Mój ojciec mógł zostać rabinem, ale wiedział że w ten sposób nie utrzyma rodziny, więc został maklerem giełdowym. Pozostał jednak członkiem zarządu synagogi w Stoloner.

Mój ojciec nie chciał zostać wcielony do armii, więc celowo odciął sobie dwa palce na stopie i został zwolniony. Został rozstrzelany w 1941 r. w Równem. Miał 46 lat.

Moje dzieciństwo

Ja, Haya-Lea Nakhmanovna Katz (Detinko), urodziłam się w 1920 r. w Równem. Moja mama opowiadała mi, że mój młodszy brat Aron zwykł kiwać głową do góry mówiąc „tak, tak”, a ja wówczas kiwałam swoją na boki na znak „nie nie”.

Nasze warunki mieszkalne były okropne. Mieszkaliśmy w wilgotnej piwnicy kuzyna mojej mamy, wujka Brakera, który był dość majętnym człowiekiem. Na podwórzu mieszkał bednarz, który naprawiał beczki metalowymi obręczami, więc musieliśmy znosić stukanie i hałasy od świtu do zmierzchu.

Wszystkie dzieci urodziły się w Równem. W 1925 r. na świat przyszła moja siostra Bella. Bella mówiła tylko w jidysz. Uczyła się do 15 roku życia i to tylko w żydowskich szkołach. W 1927 r. moja mam urodziła syna, ale rodzicom nigdy nie udało się go przywieść do domu, ponieważ zmarł od poniesionych ran podczas pożaru szpitala, który wybuchł po jego porodzie.

Mój dziadek, Pinkhas Leib, przyjechał specjalnie, aby przygotować ceremonię obrzezania mojego nowo narodzonego brata. Cała moja rodzina była bardzo przygnębiona jego śmiercią. Poczucie straty było olbrzymie i tak naprawdę odczuwać go będę już zawsze.

Nasze życie religijne

W naszym domu obchodziliśmy wszystkie święta żydowskie. Podczas Pesach rozsiadaliśmy się wygodnie na fotelach (zwyczaj nazywany mesubin) i czytaliśmy Hagadę. Napełnialiśmy cztery kieliszki winem i zostawialiśmy drzwi otwarte dla proroka Izaasza, aby mógł przyjść i skosztować wina. Jednego razu, gdy poszłam otworzyć drzwi zobaczyłam żebraka, który akurat stał po drugiej stronie. Tak się wówczas przestraszyłam, że wbiegłam do pokoju i schowałam się pod stołem. Mój tata zaprosił tego żebraka do domu na wspólny posiłek. Niedaleko naszego domu w centrum Równego znajdowała się duża, piękna synagoga, która była centrum życia naszej społeczności żydowskiej. Wielu z moich kuzynów studiowało w jesziwie w mieście, więc często odwiedzali nas w tygodniu lub w Szabat. Cała moja rodzina uczęszczała do synagogi, w tym moja mama oraz ja sama.

W święto Rosz ha-Szana aż drżeliśmy na dźwięk szofaru. Pierwszą rzeczą, jaką robiliśmy po całodniowym poście było wypicie szklanki herbaty z mlekiem; dlatego nastawiałam samowar i czekałam, jak rodzice wrócą z synagogi.

Moja mama robiła zakupy na takim dużym targu w mieście. Zawsze wracała bardzo zmęczona i mówiła: ”Muszę się położyć i przespać przez 5 minut, bo nie będę w stanie zrobić niczego!”. Czasami wybierałam się na zakupy razem z nią. Zawsze starałyśmy się kupować koszerne produkty, a kurczaki, które kupiłyśmy na placu, zanosiłyśmy do szojcheta, który dokonywał uboju rytualnego.

Nie mieliśmy służącej, dlatego pomagałam mamie przy pracach domowych, zwłaszcza przy pieczeniu. Mój brat Aron także pomagał w domu. Jak ja umyłam podłogę, to on polerował drewno na wysoki połysk. Moja starsza siostra Hava po ukończeniu gimnazjum wyszła za mąż, a Bella, była zbyt mała by pomagać.

Szkoła oraz Haszomer Hacair

W 1925 r., kiedy już nieco podrosłam, na jeden rok zostałam wysłana do chederu wraz z Aronem, gdzie nauczyłam się czytać i pisać; ale nie przez rabina tylko jakiegoś innego, wykształconego mężczyznę z brodą. To tutaj opanowałam pisanie po hebrajsku. W 1926 r. tak jak moja starsza siostra Hava zaczęłam uczęszczać do szkoły Tarbut, oddalonej nieco od naszego mieszkania. Nauka w tej szkole trwała łącznie 11 lat: pierwsze trzy lata stanowiły przygotowanie do dalszej edukacji, która trwała osiem lat. Naukę w szkole Tarbut zaczęłam w wieku sześciu lat, ale ponieważ moje wyniki w nauce nie były wystarczającą dobre, powtarzałam pierwszą klasę. Lekcje prowadzone były częściowo w języku polskim a częściowo po hebrajsku. Języki obce, jak niemiecki oraz łacina, nauczane były dopiero od czwartej klasy. Od każdego przedmiotu mieliśmy osobnego nauczyciela. W zasadzie muszę przyznać, że byłam dobrą uczennicą. Kiedy mój brat zaczął mieć trudności z nauką, przenieśli go do mojej klasy także uczyliśmy się już razem. Do szkoły zakładaliśmy specjalne mundurki, które szyła dla nas znajoma mamy. Uwielbiałam chodzić wraz z mamą na przymiarki moich nowych, pięknych sukienek; wtedy to zaczęłam interesować się szyciem.

Starsi uczniowie zachęcali młodszych do zaangażowania się w działalność różnych organizacji młodzieżowych. Ja przystąpiłam do Haszomer Hacair („Młody Strażnik”). Nazywani byliśmy b’nai mitbar („Dzieci pustyni”). Nosiliśmy kwadratowe chusty i opastki przewiązane przez głowę. W szkole haftowaliśmy na beretach specjalne gwiazdy błyszczącą nicią. Poza zajęciami w szkole średniej uczęszczaliśmy na spotkania w ramach tej organizacji. My mój brat należał do Bejtaru. Podobały mu się bardzo pełnie mundurki, w których wyglądał jak żołnierz. My nosiłyśmy nasze chusty, a on swój mundur wraz z gwizdkiem na szyi.

Generalnie moja rodzina żyła dość dostatnio, ale czasami brakowało mi pieniędzy, aby opłacić składkę członkowską w organizacji. Ponieważ byłam już w starszej klasie, postanowiłam zacząć udzielać korepetycji i pomagać w nauce młodszym dzieciom z żydowskich rodzin. Nie zarabiałam dużo – 5 zł; ale były to pieniądze na które sama zapracowałam i nie musiałam już pożyczać od rodziców. Jednym z naszych obowiązków była zbiórka funduszy na budowę Izraela pośród żydowskich mieszkańców miasta. Każdy z nas miał przydzielony pewien obszar, na którym zbierał fundusze. W moim ludzie byli bardzo hojni; każdy z nich wpisywany był na specjalną listę darczyńców. W 1936 r. byłam już w szóstej klasie, ale musiałam zmienić szkołę, ponieważ nauczyciel imieniem Khvoinik zaczął się nade mną znęcać.

Kiedyś po teście z algebry wszyscy otrzymali wyniki swojej pracy oprócz mnie. Kiedy wstałam i zapytałam go jaką ocenę otrzymałam on zapytał mnie „Czy Hava Katz jest twoją siostrą?”. Kiedy potwierdziłam, że tak otrzymałam swoją pracę z adnotacją „Nie jestem pewien czy ta praca została napisana samodzielnie”. Kiedy to zobaczyłam rozpłakałam się i krzyknęłam, żeby nie mieszał w to mojej siostry!

Moja starsza siostra Hava w 1932 r. zamieszkała w kibucu w Polsce, gdzie spędziła w sumie rok. Tam poznała Yakova Blikha, który został jej chłopakiem. Yakov pomógł mojej siostrze wyjechać do Palestyny, gdzie Hava miała zamiar studiować medycynę. Hava i Yakow w końcu się pobrali. Moi rodzice wysłali jej do Izraela drogi koc i przepiękny płaszcz. Mam zdjecie siostry z tych lat.

Była bardzo piękna, także każdy nieżonaty mężczyzna w Równem podkochiwał się w niej. Hava i Yakow mają dwóch synów. Hava zmarła w 1960 r. w wieku 44 lat. Nie znam niestety przyczyny jej śmierci; wiem tylko, że Hava miała problemy z wysokim ciśnieniem. Kiedy byłam w Izraelu, odwiedziłam grób swojej siostry. Hava była pielęgniarką. W szpitalu, gdzie pracowała wszyscy bardzo ją lubili. Niedawno się dowiedziałam, że Hava zmarła w miejscu pracy.

Jeden z synów Havy zmarł młodo; natomiast drugi, Avraam Blikh, nadal żyje i mieszka w Izraelu. W 1988 r. przyjechał do mnie w odwiedziny Natan, straszy syn mojego brata Arona (dzisiaj też mieszka w Izraelu). Wtedy to dowiedziałam się od niego, że Hava nie żyje.

Po ukończeniu szkoły zaczęłam szyć biustonosze, gorsety i tym podobne. To była bardzo przyjemna praca. Moje zamiłowanie do szycia wpojone przez matkę, okazało się bardzo przydatne.

W Równem początkowo żyliśmy bardzo skromnie; do momentu, aż firma maklerska mojego taty zaczęła przynosić dochody. Dzięki temu mojego tatę było stać na zakup mieszkań dla członków jego rodziny. W końcu i my zamieszkaliśmy w dużym domu z dwunastoma pokojami (nie wliczając kuchni). Zajmowaliśmy trzy pokojowe mieszkanie na drugim piętrze. Pozostałą powierzchnię wynajmowaliśmy jako osobne mieszkania, z czego czerpaliśmy dodatkowy dochód. W takich warunkach mieszkaliśmy do 1941 r., kiedy to na rozkaz Rosjan zostaliśmy zmuszeni do opuszczenia reszty pokoi i zamieszkania tylko w jednym z nich. Pozwolono nam zostać w mieszkaniu tylko dlatego, że moja mama bardzo płakała i lamentowała głośno; w przeciwnym razie na pewno by nas wyrzucono z mieszkania.

W naszym pokoju nie było wyjścia na klatkę schodową, więc nasi sąsiedzi, którzy żyli obok nas przez wiele lat uprzejmie zgodzili się abyśmy wykorzystywali sąsiedni pokój, tuż obok naszego dawnego mieszkania. Za każdym razem wychodząc lub wchodząc do mieszkania przechodziliśmy przez niego, pomimo że prowadził przez ich sypialnie.

Przybycie Rosjan

W 1939 r. kiedy Rosjanie wkroczyli do Równego mój ojciec znalazł pracę jako kierownik magazynu w zakładzie przetwórstwa drewna. Rok później został jednak zwolniony, kiedy to został uznany za przedstawiciela "burżuazji", z powodu posiadania własnego domu.

Mój ojciec pozostał bezrobotny do momentu rozstrzelania w 1941 r. po ponownym zajęciu miasta przez Niemców.

W 1938 r. postanowiłam pójść w ślady mojej starszej siostry Havy i dołączyłam do kibucu w Słonimiu w Polsce. Miałam nadzieję wyemigrować do Izraela, tak jak Hava.

W kibucu uczyliśmy się różnych zawodów, tak aby przygotować się do wyjazdu do Izraela. 17 września 1939 r. Rosjanie zajęli miasto, więc wróciłam do domu. Wraz z przyjaciółmi szliśmy na nogach przez cały las, aż dotarliśmy do linii kolejowej, gdzie udało nam się złapać pociąg do Równego. Wszyscy byli bardzo zadowoleni, kiedy zobaczyli mnie z powrotem.

Od 1939 do 1941 r. kiedy Równe było okupowane przez Rosjan, NKWD organizowało specjalne kursy księgowości. Pod koniec 1939 r. podjęłam naukę w tym zawodzie, także od czerwca 1941 r. pracowałam jako księgowa dla NKWD. Pod czujnym okiem Rosjan Polacy budowali wówczas autostradę łączącą Przemyśl z Kijowem. W związku z tym, w 1940 r. musiałam przenieść się do Przemyśla. To był bardzo niespokojny czas - wojna wisiała w powietrzu. Po upływie mojego rocznego kontraktu poprosiłam o pozwolenie na powrót do domu. Mój przełożony starał się przekonać mnie do zmiany decyzji obiecując awans oraz podwyżkę; kiedy jednak zaczęłam płakać pozwolił mi wrócić do domu, do Równego.

Moja rodzina popadła w biedę - ojciec stracił pracę w zakładzie przetwórstwa drzewnego, także wszystko wyglądało bardzo źle. W końcu, w styczniu 1941 r., udało mi się znaleźć pracę jako księgowa w drukarni państwowej. Pracowałam bardzo ciężko, ale zostałam ciepło przyjęta przez pozostałych pracowników. Wszyscy mnie szanowali. Wydawało mi się, że w końcu odnalazłam swoje miejsce w tej nowej społeczności.

Aresztowanie

5 czerwca 1941 roku o 3:00 w nocy bez żadnego ostrzeżenia kilkoro Rosjan przyszło mnie aresztować. Pokazali nakaz i od razu zaczęli przeszukiwać dom. Moja mama od razu zrozumiał, co się dzieje i zemdlała. Nie wiedziałam, co robić. Bella pobiegła do najbliższej apteki o trzeciej nad ranem, żeby uzyskać jakąś pomoc. Musiałam użyć całej swojej siły, żeby otworzyć mamie usta i dać trochę wody, o którą poprosiłam. Kiedy już odzyskała przytomność wykrzyczała: „Co mi po Tobie pozostanie? Zabierają mi Ciebie! Ja już nie chcę żyć!”. Nigdy więcej nie zobaczyłam mojego ojca, mamy ani młodszej siostry Belli. Prowadzili mnie pieszo do więzienia przez całe miasto. Kiedy zapytałam ich, dlaczego została aresztowana odpowiedzieli, że dowiem się wszystkiego w swoim czasie. W więzieniu umieścili mnie w dużej celi, gdzie było już sporo innych więźniów. Wśród nich rozpoznałam jedną znajomą. Jak się później dowiedziałam, tej nocy aresztowanych zostało aż siedem osób. Oskarżyli nas o przynależność do Haszomer Hacair, uchodzącej w ich oczach za antysowiecką organizację. Podczas pierwszych dni pobytu w więzieniu otrzymałam paczki od rodziców z ciepłymi ubraniami. Zdziwiona zastanawiałam się czy to dlatego, że zostanę zesłana na Syberię? Co mi te ciepłe ubrania? Oczywiście zachowałam je wszystkie. Kiedy wezwali mnie na przesłuchanie byłam bardzo zdenerwowana. W tamtym czasie miałam chłopaka o imieniu Azriel Vevrik; był jedynakiem i mieszkał w małym miasteczku Beresteczko. Azriel był bardzo wysoki i przystojny; miał niebieskie oczy. Mój chłopak był także księgowym i często przyjeżdżał odwiedzać mnie do Równego. Mój ojciec chciał abyśmy się zaręczyli, ale czasy były niespokojne. Dlatego nie śpieszyliśmy się z podjęciem tej decyzji. W każdym razie, kiedy zostałam wezwana na to przesłuchanie pomyślałam, że on także został aresztowany, bo wydawało mi się, że usłyszałam jego głos.

I wojna wybuchła

Siedemnaście dni po moim aresztowaniu, 22 czerwca 1941 r. o 4:00 w nocy obudziło nas straszne wycie syren. Każdy w celi, gdzie spaliśmy na podłodze, od razu zrozumiał że najgorsze właśnie się stało – wybuchła wojna. 25 czerwca zaczęła się ewakuacja, deportowano nas w głąb Związku Radzieckiego. Na stację przyjechaliśmy w ciężarówkach nakrytych płótnem, pierwotnie służących do przewozu bydła. Nic mogłam nic zobaczyć. Kiedy podczas podróży pociąg mijał mój dom, Ci którzy mnie znali krzyczeli „właśnie przejeżdżamy obok domu Hayi!”. Niestety nie mogłam nawet wychylić głowy na zewnątrz, ponieważ strażnicy odpychali mnie bronią. Kolej była nieustannie bombardowana z samolotów, ale na szczęście nic się nikomu nie stało. Trzem ukraińskim więźniom z naszego transportu, którzy byli w innym wagonie, udało się wyskoczyć z pociągu kiedy zabrzmiały syreny zapowiadające nadciągający nalot i schronić się w bezpiecznym miejscu. My nie mieliśmy szans na ucieczkę, ponieważ nasz wagon był pilnowany. Uciekinierzy zdołali pokazać za pomocą gestów pilotom niemieckim, że w tym pociągu przetrzymywani są ludzie. Być może dlatego udało nam się przeżyć bombardowanie. Kiedy nalot się skończył, Ukraińcy podchodzi do wagonów i sprawdzali czy ktoś nie został ranny. W końcu udało nam się dotrzeć do miasta Kamyshin w okolicach Stalingradu. Zostaliśmy umieszczeni w kolejnym więzieniu, tym razem tylko dla kobiet, gdzie dwie osoby spały na jednym łóżku.

Nowe dochodzenie zostało rozpoczęte i po raz kolejny zostałam oskarżona o przynależność do organizacji syjonistycznej Haszomer Hacair. Wraz z przesunięciem się frontu zostaliśmy ewakuowani ponownie dalej na wschód.

Tym razem jednak zostaliśmy umieszczeni na barce. Płynęliśmy w dół rzeki, aż dotarliśmy do celu. Warunki na barce były naprawdę okropne.

Kiedy wybuchła epidemia cholery ludzie masowo umierali, nawet w miejscu gdzie akurat stali – jeden mężczyzna zmarł, kiedy siedzieliśmy przy stole podczas posiłku. Wśród zmarłych była moja znajoma, Hana. Bardzo chciałam się nią zaopiekować, ale Rosjanie mi nie pozwolili. Chorzy byli oddzielani od zdrowych więźniów. Wówczas to Rosjanie przystąpili do palenia zarażonych żywcem, nie wyłączając pielęgniarki, która zaraziła się opiekując się chorymi.

Kiedy w końcu wysiedliśmy z barki na ląd, zdrowi oddzielani byli od chorych. Ci, którzy przeżyli epidemię poddani zostali przymusowej kwarantannie – dziewięć miesięcy spędziliśmy gdzieś w okolicy Kazania; myślę, że miasto nazywało się Sviyaga.

Bardzo się tam rozchorowałam, nie mogłam chodzić więc zostałam wysłana do szpitala. Kiedy poczułam się trochę lepiej, wróciłam z powrotem do pracy. Pewnego dnia zobaczyłam moją znajomą Hanę, ubraną w spodnie i męską marynarkę! Byłam święcie przekonana, że Hana nie żyje! Jej odzież została spalona ze względu na epidemię; dlatego też w zamian dostała nowe, źle dopasowane ubrania. Oczywiście zaopiekowałam się nią; spałyśmy razem na łóżku. Hana była dobrą krawcową i później otworzyła sklep w mieście.

To własnie ona nauczyła mnie wielu rzeczy związanych z szyciem. Dzięki temu mogłam w obozie szyć, choć nadal musiałam pracować z innymi więźniami przy codziennych pracach. Obecnie Hana mieszka w Izraelu.

Wyrok

Byłam w sumie w 11 różnych obozach. Po czterech latach ciągłych zmian usłyszałam w końcu werdykt: 10 lat więzienia oraz 5 lat wygnania. Gdy to usłyszałam, nie rozumiałam co się dzieje, szeptałam tylko: „10 lat? 10 lat?”. Jakaś strażniczka dała mi zdjęcie mówiąc, że to na pamiątkę. Trzymam je do tej pory.

Po wyroku zostałam zesłana do łagru we wschodnim Uralu w miejscowości Tawda. W obozie tym byli przetrzymywani mężczyźni i kobiety. Początkowo zostałam przydzielona do wykonywania różnych prac ogólnych; kiedy jednak na jaw wyszły moje umiejętności związane ze szyciem, zaczęłam pracować jako krawcowa. W obozie doczekałam się 9 maja 1945 r, dnia zakończenia II wojny światowej. Komendant obozu zwołał nas wszystkich i ogłosił koniec wojny. Dla nas jednak nie przyniosło to żadnych zmian.

W 1946 r. mój brat Aron przyjechał mnie odwiedzić. Jemu udało się przeżyć wojnę. Szukał mnie wszędzie i w końcu zdobył informacje na temat mojego pobytu oraz wszystkie pozwolenia na wizytę w obozie. Wiedziałam wcześniej o jego wizycie. Przygotowałam zeszyt, w którym spisałam całą dotychczasową historię swojego życia i zatytułowałam ją „Tylko ja nie zginęłam”. Zeszyt ten dałam swojemu bracie.

Aron zapytał mnie: „Co powinienem zrobić? Zaczekać na Ciebie czy wyjechać do Polski?”. W tym czasie Polacy byli repatriowani z powrotem do Ojczyzny. Powiedziałam bratu, że ma wyjeżdżać bez zastanawiania się. W tym czasie był już żonaty i miał dziecko. Wyprowadzili się więc do Niemiec, gdzie początkowo Aron pracował jako dyrektor w jednej ze szkół średnich. Później udało im się wyemigrować do Izraela. Przez pierwszy rok pobytu tam żyli bardzo skromnie, w nędzy. Mój brat kontynuował swoją edukację w Izraelu aż w końcu został nauczycielem matematyki. Pracował jako nauczyciel dokąd nie przeszedł na emeryturę. Obecnie Aron mieszka blisko Tel Awiwu, w Holon.

Utrzymuję z nim kontakt listowny. Jego syn Nahman mieszka w kibucu. Kiedy dowiedziałam się o śmierci rodziców i młodszej siostry Belli bardzo to przeżyłam i rozchorowałam się poważnie. Wszyscy zginęli w getcie w Równem. Mój brat ocalał cudem. Mój stan pogarszał się, zaczęłam chorować na pokrzywkę przez co spędziłam w szpitalu ponad rok. Po tym okresie podjęłam na nowo pracę w warsztacie. Wszyscy byli dla mnie mili i dobrze mnie traktowali. Doradzono mi, abym szkoliła się w zawodzie, tak abym mogła nie tylko szyć, ale także i przygotowywać kroje.

W 1951 r, trzy miesiące przed upływem terminu do mojego zwolnienia, zostałam przeniesiona do obozu o zaostrzonym rygorze w Mordowi. Było to wynikiem rozkazu Józefa Stalina, aby wszyscy „więźniowie polityczni” trzymani byli właśnie w takich placówkach. Kiedy dotarliśmy do Krasnojarska na barkach popłynęliśmy rzeką Jenisej w stronę Maklakovo (obecnie: miasto Lesosibirsk). Była to duża osada z rozległymi lasami. Tam otworzyłam warsztat, w którym szyłam spódnice, tak że szybko stałam się znana w okolicy. Moje życie na wygnaniu właśnie się zaczęło. Później otworzyłam sklep i nigdy nie brakowało mi ani pracowników, ani pieniędzy. Dzięki temu wynajęłam sobie pokój. Kupiłam maszynę do szycia i zaczęłam żyć normalnie.

Życie na wygnaniu

W Maklakovo żyła taka jedna żydowska rodzina z Wilna. Podobnie jak ja, ojciec z tej rodziny został zesłany na wygnanie. Jego żona postanowiła dobrowolnie dołączyć do męża. Nazywali się "Kats", tak samo jak moje nazwisko "Katz”. Ale oni byli Litwinami, więc tym samym ich nazwisko powinno być zakończone "-as". Tak naprawdę więc ich nazwisko brzmiało "Katsas”. Ich stosunek do mnie był bardzo ciepły i zawsze zapraszali mnie do siebie na święta. Bardzo szybko zaprzyjaźniliśmy się.

Raz na święto Pesach [Paschy] udało im się zdobyć kawałek macy i zaprosili mnie oraz jakiegoś mężczyznę imieniem Shaya Itskovich Detinko na kolację sederową. Obydwoje umieliśmy szyć. W pewnym momencie ten mężczyzna zapytał mnie, czy mam maszynę do szycia. Kiedy podpowiedziałam, że tak, zapytał „Czy mogę przyjść i uszyć sobie czapkę?". W ten oto sposób zaczęła się nasza przyjaźń.

Tak samo jak ja, Shaya urodził się w Polsce w 1903 r; był więc 17 lat starszy ode mnie. Tak naprawdę nie wiem nic o jego rodzicach, oprócz tego, że jego ojciec miał na imię Itsik. Cała jego rodzina nie żyła, zanim go poznałam.

Shaya był bardzo wykształcony, przed wojną pracował jako rektor Wyższego Uniwersytetu Polityczno-Komunistycznego w Leningradzie. Był bardzo szanowanym człowiekiem; wszyscy jego znajomi bardzo go lubili. Jego pierwsza żona została aresztowana w 1933 r w Leningradzie jako podejrzana o szpiegostwo na rzecz Polski; niedługo potem Shaya został również aresztowany pod zarzutem o współudział. Shaya został skazany na karę śmierci, która jednak została zamieniona na 10 lat więzienia. Jego córka Bella wychowywała się w szkole z internatem. Obecnie mieszka w Kemerovo. Kiedy Shaya przebywał już w więzieniu w Sverdlovsk, wyrok podwyższono o kolejne 5 lat. Był on żarliwym, dobrze znanym komunistą. W sumie więc Shaya został skazany na 15 lat więzienia.

Małżeństwo oraz rehabilitacja

Podczas aresztu Shaya stracił wszystkie włosy. Podobał mi się także łysy, bez różnicy. Był bardzo dobrym człowiekiem i przyjacielem. Na początku zamieszkaliśmy w pokoju, który wynajmowałam; niedługo potem zaczęliśmy budować nasz własny dom.

Wówczas to Shaya został zrehabilitowany a ja zaczęłam pracować w szkole, gdzie uczyłam dzieci szycia oraz robienia wykrojów. Dlatego też zamknęła swój sklep. W 1956 r., gdy byliśmy jeszcze na wygnaniu, obchodziliśmy święta żydowskie wraz z rodziną Gendlerów. Piekliśmy macę i przyrządzaliśmy nadziewaną rybę, tsimmes (danie z marchewki i suszonych śliwek) oraz galushka (jaja z drobiowym tłuszczem).

Na Szawuot jedliśmy naleśniki z serem; na Purim z kolei Hamantasze – trójkątne ciasteczka z makiem. Zawsze spotykaliśmy się w tajemnicy, także nasi sąsiedzi nic nie wiedzieli o obchodzonych przez nas świętach.

W 1957 r. otrzymałam paszport, dzięki któremu bez żadnych zastrzeżeń mogłam swobodnie podróżować i żyć w dowolnie wybranym miejscu. Postanowiłam pojechać do Równego. Ponieważ mój mąż, Shaya, nie mógł mi wówczas towarzyszyć, wyjechałam sama. Na miejscu dotarłam do mieszkańców naszego miasta, którym udało się przeżyć Holokaust i wojnę. W końcu mogłam dowiedzieć się, jaki los spotkał moich najbliższych. Moim rodzice i siostra Bella zostali straceni wraz z pozostałymi mieszkańcami getta. Zastrzelono ich niedaleko Równego, w lesie zwanym Sosenki. Przenocowano mnie i pozwolono mi zostać kilka dni. Wróciły wspomnienia z mojej przedwojennej działalności. Potem wyruszyłam do Maklakovo opłakiwać swoich rodziców oraz siostrę.

Tak naprawdę teraz miałam tylko jedną siostrę, Havę, która mieszkała w Izraelu, oraz młodszego brata Arona w Polsce. Z czasem w mieście odrodziła się niewielka społeczność żydowska. Kilka lat później, w 1960 r. z ich inicjatywy został postawiony pomnik w miejscu masowej egzekucji. Są tam podane również nazwiska moich rodziców oraz siostry. Zostałam zaproszona na odsłonięcie pomniku w lesie Sosenki; do dnia dzisiejszego mam zdjęcie zrobione podczas tej uroczystości. Przeżyłam tylko dlatego, że zostałam zesłana do gułagu.

W 1958 r. zaszłam w ciążę z moim pierwszym dzieckiem. Shaya chciał wrócić do Leningradu, ale uzgodniliśmy, żeby poczekać z tym do porodu – miałam wówczas 38 lat i chorowałam na duże nadciśnienie. Tak bardzo pragnęłam mieć dziecko. Shaya powiedział: "W Leningradzie jest wiele pacjentek takich jak Ty, dlatego nie możesz liczyć nawet w połowie na tak dobrą opiekę jak tutaj w Maklakovo". Poród okazał się bardzo trudny; ostatecznie miałam cesarskie cięcie.

Mój syn, Wictor Shaevich, urodził się w Maklakovo w 1958 r. Kiedy skończył roczek, przenieśliśmy się do Leningradu. W zasadzie to jego urodziny obchodziliśmy jeszcze w Maklakovo, dopiero potem wyjechaliśmy. Na początku zajmowaliśmy pokój w komunalnym mieszkaniu. Kiedy Shaya zachorował, przenieśliśmy się do osobnego jednopokojowej kawalerki. Wictor poszedł do szkoły w pobliżu naszego domu na ul. Nauki 23. Ukończył szkołę z samymi dobrymi ocenami.

W Leningradzie pracowałam jako krawcowa, w zakładzie który mieścił się przy ul. Nauki 21. Pracowałam tam aż do przejścia na emeryturę.

Początkowo bardzo się martwiłam tym, czy będę umiała żyć w wielkim mieście jak Leningrad, czy się w nim odnajdę. Ale ostatecznie wszystko potoczyło się dobrze. Przyjaciele mojego męża polubili mnie i nawet robili mu wyrzuty jak on mógł po przyjeździe zostawić mnie z synem samych na stacji kolejowej w Leningradzie i pójść szukać hotelu. Elizaveta Iwanowna, jego dobra przyjaciółka, była bardzo zła, kiedy Shaya przyszedł ją odwiedzić i kiedy dowiedziała się, że my w tym czasie czekamy na stacji kolejowej. Kazała mu natychmiast po nas wrócić i przyprowadzić do niej. Mieszkaliśmy tam dokąd nie otrzymaliśmy tego pokoju w mieszkaniu komunalnym, które mieliśmy obiecane jeszcze przed wyjazdem z Maklakovo.
W 1961 r. zostałam również zrehabilitowana. Mój mąż na nowo przyłączył się do partii pracy i został mianowany rektorem Publicznego Uniwersytetu w Leningradzie. Ja zajmowałam się domem i wychowaniem naszego syna. Sprzedaliśmy nasz dom i meble w Maklakovo.

Byliśmy szczęścili do 1965 r, kiedy to Shaya zachorował na raka krtani. Kiedy zaczął skarżyć się na ból, zaczęły się wizyty u lekarzy; niestety, przed długi okres był leczony niewłaściwie ze względu na złą diagnozę. Spędził rok w szpitalu. Nie mógł mówić, więc porozumiewał się ze mną pisząc. Shaya zmarł w 1968 r. Nasz syn Wiktor miał wówczas 10 lat.

Śmierć mojego męża bardzo mną wstrząsnęła. Raz na ulicy Nevsky zemdlałam i nieprzytomna zostałam odwieziona do szpitala. Byłam w ciężkim stanie. W szpitalu spędziłam miesiąc, ale w końcu wyzdrowiałam. Nauczycielka, która odebrała mojego syna ze szkoły w dniu, kiedy straciłam przytomność, zabrała go do siebie i opiekowała się nim pod moją nieobecność. Teraz jesteśmy najlepszymi przyjaciółkami. Kiedy Wiktor skończył szkołę przeprowadziliśmy się do większego, dwupokojowego mieszkania.

Wiktor

Po ukończeniu szkoły Wictor chciał bardzo nauczyć się latać samolotem. Miał jednak niewielką bliznę (kiedyś na obozie wskakując do wody rozciął sobie nogę nadeptując na rozbitą butelkę). W placówce organizującej kurs pilotów zażądano zaświadczenia ze szpitala, że ta blizna to nic poważnego. Pomimo jego dostarczenia, Wiktor nie został przyjęty na kurs. Mój syn zawsze był typem sportowcem. Kiedyś zapytał "Jeśli pójdę do Instytutu Lezgaft co potem mam robić po studiach? Mogę być nauczycielem WF-u, ale co mi to daje?"

Postanowił więc ubiegać się o przyjęcie do Instytutu Łączności Bonch-Bruevich, chociaż było to prawie nieosiągalne ze względu na jego żydowskie pochodzenie. Przyszedł raz do mnie do zakładu krawieckiego i opowiedział mi o tych wszystkich trudnościach, z jakim musiał się mierzyć. Płakałam wtedy bardzo bo miałam świadomość, że jedynym źródłem jego cierpień był fakt, że urodził się Żydem. Ostatecznie jednak został przyjęty i ukończył naukę z dobrymi wynikami. Zaraz po studiach dostał pracę w Lentelefonstroy [Leningradzkim Stowarzyszeniu Dostawców Telefonów]. Do dziś tam pracuje, jako główny inżynier i cieszy się dobrą opinią wśród współpracowników. W tym czasie otrzymywałam wiele listów od mojego brata Arona z Izraela za pośrednictwem rodziny Katsas z Wilna. Gdy w 1965 r. zmieniła się sytuacja polityczna Natan, syn Arona, przyjechał nas odwiedzić.

Jeśli chodzi o antysemityzmie w Rosji Sowieckiej – doświadczyłam go kilkakrotnie. Raz, gdy stojąc w kolejce w sklepie jakaś kobieta krzyczała na mnie: "Powinieneś wynieść się do Izraela!". Drugi sytuacja wydarzyła się blisko mojego domu. Kiedy podeszłam do lady, aby coś kupić, sprzedawczyni nazwała mnie "Ty brudna Żydówko" i to zupełnie bez powodu. Gdyby w pobliżu był policjant, poprosiłabym go o pomoc. W zasadzie to były te dwa przypadki, kiedy ktoś mnie obraził ze względu na moje żydowskie pochodzenie [jeśli nie liczyć deportacji do obozu].

W Instytucie Wiktor poznał Tanechkę, którą następnie poślubił. Mają dwie córki: Irochkę (absolwentkę Instytutu Ekonomii i Inżynierii, który ukończyła w 2002 r.) oraz Katye, która obecnie kończy szkołę i nieustannie powtarza, że pójdzie na studia jedynie na tą samą uczelnię, gdzie studiowali jej rodzice. Tak więc pilnie przygotowuje się do egzaminów wstępnych na Instytut Łączności.

Mojemu synowi i jego rodzinie powodzi się całkiem nieźle, mają nawet domek letniskowy. Nigdy nie pozwalają mi zostać samej, dlatego też bardzo często mnie odwiedzają i opiekują się mną.

W 1995 r. Wiktor wyjechał do Izraela na dziesięć dni w odwiedziny do swoich znajomych, którzy wyemigrowali z Rosji dużo wcześniej. Przez jakiś czas Wiktor również myślał o wyjeździe, ale ostatecznie zmienili zdanie. Nawet ja chciałam wyemigrować do Izraela. W tym celu udałam się do Fundacji Agencji Żydowskiej Sokhnut; niestety nie chcieli mi pomóc w emigracji tłumacząc, że bez syna nie byłabym szczęśliwa. Aron był tego samego zdania. W Izraelu mogłabym nawet otrzymywać podwójną emeryturę [asirat tsion] jako były więzień, ale najwidoczniej nie dane mi jest zamieszkać w tym kraju.

Dzisiejsze życie

W 1989 r. odwiedziłam Arona w Izraelu. Ma bardzo wygodne czteropokojowe mieszkanie z dwoma łazienkami. Podczas pobytu w Izraelu, który trwał trzy miesiące, odwiedziliśmy wielu przyjaciół Arona, którzy przeżyli Holokaust. Wspólnie spędziliśmy dużo czasu na wspominaniu naszej młodości. Jako honorowy gość ze Związku Radzieckiego zostałam poproszona, aby zapalić świece. Wzięłam chustkę i przeprowadziłam całą ceremonię, która była niezwykle uroczysta i przyjemna.

Nadal mówię po hebrajsku i wszystkie święta obchodzę w domu w towarzystwie 12 osób. Muszę przyznać, że organizacja Hesed Avraham jest bardzo pomocna.

Odwiedzam często centrum dziennego pobytu, gdzie wszyscy bardzo mnie szanują. Często odbieram telefony oraz otrzymuję pozdrowienia od innych osób. Nie mam dość słów, by wyrazić moją wdzięczność dla wszystkich tych ludzi.

Haya-Lea Detinko
Country: Russia
City: Saint Petersburg
Interviewer: Bella Shevchuk

[Haya-Lea Nakhmanovna is a cultured hospitable woman of 82 years old. She perfectly remembers many details of her hard life and the life of her ancestors. She is proud of her relatives. In spite of her 15 years ordeal in a political camp, she retained the best qualities of her soul and wants to pass to the future generations an example of greatness of spirit of her relatives and friends. Haya Nakhmanovna says, that it is her duty to relate to the researchers the stories of Jewish lives paying tribute to spiritual power and wealth of her ancestors.]

My maternal grandparents came from the Rovno district in Poland. In 1939 the Russians took control of that part of Poland and it became the Western Ukraine. Pinkhas Leib, my mother’s father, was born in 1827. I do not know his surname, which means I do not know my mother’s maiden name.

Grandfather was tall and handsome and wore a large beard with payes [sidelocks]. He was very religious, always wore a skullcap, and regularly attended synagogue. My grandparents spoke Yiddish with each other and my mother spoke Yiddish as well. My grandparents lived a long time; my grandfather was around 100 years of age when he died. I cannot remember the name of my grandmother on my mother’s side but I can visualize her and remember that I called her ‘Grandma.’

She and my grandfather dressed up very beautifully to go to the synagogue. My grandmother wore a wig at all times in accordance with traditional customs and over that she wore a black open-work transparent scarf. They celebrated all Jewish holidays. At the beginning of Sabbath they always lit candles and at the end of Sabbath they celebrated the moite-Shabos [End of Sabbath in Yiddish] or havdalah [in Hebrew]. They were very kind and liked to help people, especially the poor who came to our house for a handout.

On the Sabbath, Grandma and Grandpa welcomed these poor people as well as all children and friends who came to visit into the house and fed them cholent. Since cooking was prohibited on the Sabbath, Grandma prepared the food and left it in the Russian stove on Friday evening, so that when she took it out on the Sabbath, the meal was still hot. Choelnt is a very tasty Jewish meal: special potatoes stewed with meat and which was claret in colour. We had all other dishes too, including challah.

My mother, Pesya-Mindlya Pinkhas-Leibovna Kats, was born in 1897 in the Rovno district. She received no education and was illiterate. She was a housewife and a mother and raised four children: Hava [1916-1960], Aron-Moisha [1919], Haya-Lea (myself) [1920], and Bella [1925-1941].

She was very religious and imparted all the Jewish traditions to us. My mother was executed in Rovno in 1941 at the age of 44. My mother had two sisters, Malka and Khana, also housewives who married and had children. All of them perished in the Rovno ghetto in 1941.

I never knew my grandparents on my father’s side as they died long before I was born. I remember my father telling me that his sister, Miriam Chernizer, had the same name as my mother, Miriam Kats, but I can’t remember anything else about her.

Miriam was shot in Rovno in 1941. My father also had a brother named Shaya, who was a teacher in Rovno until 1941. He lived in the Jewish quarter in Rovno near the synagogue in Shkolnaya Street. Shaya had many children and his family was quite poor.

father often helped them out. Shaya and his family were all murdered by the Germans. My father, Nakhman Abramovich Kats, was born in 1895 in Orokhov, which was then in Poland near Lvov. I was only in Orokhov once, when I was four years old, and I cannot remember anything about it.

As a child my father received a Jewish education in a cheder and in 1909 he finished his education in a yeshiva in Orokhov. My father was ordained a rabbi [smikhot] but he thought that he wouldn’t be able to support his family that way, so he became a stockbroker instead. However, he was a member of the managing board of the synagogue in Stoloner.

My father did not want to be drafted into the army so he chopped off two toes on his foot on purpose and was exempted. My father was executed in Rovno in 1941 at the age of 46.

I, Haya-Lea Nakhmanovna Kats (Detinko), was born in 1920 in Rovno. My mother told me that my younger brother, Aron, used to shake his head up and down meaning "yes, yes," and I always shook mine from left to right meaning "no, no."

Our living conditions were terrible. We lived in the damp cellar of my Uncle Braker, who was my mother’s cousin and quite wealthy. A cooper lived in the courtyard, who fixed barrels with metal hoops, and we had to endure the knock and rattle of his work from morning until night.

We children were all born in the maternity house in Rovno. In 1925 my mother gave birth to my sister, Bella. Bella spoke only Yiddish and studied in a Jewish school until she was 15 years old. In 1927 my mother had another son but my parents were never able to bring him home as he died from burns when the maternity house burned down.

My grandfather, Pinkhas Leib, had already arrived to prepare for the circumcision of my new brother. My entire family was very upset by my little brother’s death. They cooked peas and other dishes. It is terrible to recollect now that a man in black arrived at our home carrying a black parcel under his arm. The grief was heart-breaking and I have never forgotten it.

We celebrated all of the Jewish holidays in our home. On Passover [Pesach] we reclined in armchairs (a custom that was called mesubin) and read the haggadah. We filled four glasses with wine and opened the door for Ilya (Isaiah the prophet) to enter and drink. Once when I was sent to open the door there was a beggar standing behind it. I was very frightened, ran and hid under the table. My father welcomed the beggar into our house where he ate at our table.

There was a large beautiful synagogue in the city center of Rovno near our home and it was the center of Jewish activities. Many of our cousins studied in the yeshiva in our city and they came to visit us on weekdays and on the Sabbath.

My entire family attended the synagogue including my mother and myself.

On Yom Kippur we observed the fast and I still do it now, despite my terrible illnesses, just as I did in the camps.

On Rosh Ha-Shanah we thrilled to the sound of the shofar. Because the first thing we would do after the day of fasting was to drink a glass of tea with milk, I would put up the samovar and wait for my parents to come back from the synagogue.

My mother went to the market, which in Rovno was very extensive, to buy food. She always returned in a state of exhaustion and used to tell us, “Let me sleep for five minutes or I won’t be able to do anything." I sometimes went with her. We tried to buy only kosher products and took the chickens we bought at the market to a shochet [kosher butcher] where he slaughtered them.

We had no maid and I helped my mother around the house, especially when she baked. My brother, Aron, also helped my mother with the housework. I washed the floors and Aron polished the wooden surfaces to a high gloss. My older sister, Hava, had already finished grammar school and had married and my youngest sister, Bella, was too small to help with the housework.

In 1925, when I had grown slightly older, I was sent to cheder for one year with Aron where I was taught to read and write—not by rabbis but by other learned men with beards.

There I mastered writing in Hebrew. In 1926, I entered a grammar school called Tarbut which was quite far from our home and where my older sister, Hava, had also studied. The overall period of study was 11 years: the first three years were preparatory and the following eight were grammar school proper. I started at the Tarbut when I was six years old but probably because my knowledge was insufficient for the first class, I repeated it again for a second year.

Half of lessons were conducted in the Polish and the other half in Hebrew. Foreign languages were taught from the fourth year, including German and Latin. Each subject was taught by a different teacher. Generally I was a good student but when my brother started to fall behind he began to study with me in the same class. We had to wear a school uniform that was made for us by a dressmaker who was a friend of my mother. I loved to go with my mother to try on my beautiful new dresses, and it was during that time when I developed a liking for sewing.

The older pupils in the school enticed the younger students to join various youth organizations. I joined Ha-Shomer Hazair [Young Watchman]. We were called b’nai mitbar [Children of the Desert] and wore square kerchiefs with a band on our heads. At school we embroidered special stars on our berets with glossy threads. Aron chose to join Betar. He liked the full-dress uniform, in which he looked like a warrior. We wore our uniforms and kerchiefs proudly. My brother’s uniform included a whistle around his neck.

My family generally lived well, but I sometimes lacked money to pay the dues [keren kayemet] to belong to Ha-Shomer Hazair. In those circumstances, I offered my services as a tutor to Jewish families with younger school children since I was already a senior. For each lesson, I received about five zloty, which was quite a small sum, but I was proud that I had earned it myself and I didn’t have to borrow from parents.

We also collected money for Israel from other Jewish people. Everyone was assigned a district. In my district, people were generous and as a result they were listed in special registers. By 1936 I had reached the sixth form. However, in that year I was forced to quit school because a teacher named Khvoinik began to harass me.

Once, after the entire class had taken an algebra test and everyone had received their results back except me, I rose and asked him for my grades. He asked me, "Is Hava Kats your sister?" When I answered that she was, he gave me back my work on which he had written, "I am not sure you did this work independently." I burst into tears and told him, "Don’t mix my sister in this business."

On that occasion I was ordered to leave the classroom and thereafter he began to accuse me unfairly of any number of things. So I asked father to hire a tutor for me so I could thoroughly prepare for classes. But then Khvoinik ceased to ask me anything at all. As a result I quit school when I was 16 years old, a decision I do not regret.

In 1932, my older sister, Hava, joined a kibbutz in Poland and lived there for one year. There she met Yakov Blikh, who became her boyfriend, and who helped her to emigrate from Poland to Israel where she intended to study medicine by providing the certificates for her departure and some money. Yakov and Hava were eventually married. My parents sent her off to Israel with a plush blanket and a beautiful coat. I have a photo of her from that time.

She was very beautiful and all of the available men in Rovno were in love with her, including Khvoinik, the teacher who persecuted me.

Yakov and Hava had two children, both sons. Hava died in 1960 at the age of 44 for reasons I do not know although she did have high blood pressure. When I was in Israel, I visited my sister’s grave. Hava became a nurse and she was very respected—even loved—at the hospital where she worked. Although I did not know it for a long time, she died at work.

One of Hava’s sons died young but her other son, Avraam Blikh, still lives in Israel. In 1988, when Natan, the elder son of my brother, Aron, came to visit me from Germany (he now lives in Israel too), he concealed from me that Hava was dead.

After I quit grammar school at age 16 I decided to attend ORT, which offered vocational education for seamstresses. There I studied "easy confection” for which the instructor was a Mrs. Galina. I made good progress and enjoyed it very much. The premises were very clean—there was never a single thread on the floor. I try to follow that example in my life and maintain strict order in my apartment even now.

After graduation I began to sew brassieres, corsets, and the like. It was a pleasant job and my love of sewing which had been imparted to me by my mother stood me in good stead.

In Rovno we lived poorly at first, but then my father’s stock broking business began to be successful. He was able to buy a series of houses for his family. Eventually we lived in a big house with twelve rooms not including the kitchens.

We lived on the second floor in a three-room apartment and leased the other floors out as apartments for additional income. We lived in that house until 1941. Then the Russians forced us to reduce our living space, leaving us with only one room. We were able to keep that one room because my mother cried so much, otherwise they would have thrown us out of the house entirely.

The room had no exit to the street or to the staircase so our neighbours, who had lived beside us for many years, kindly conceded to us a small adjacent room, next to our former apartment. We used this room to go in and out even though it led through their bedroom.

In 1939, when the Russians came to Rovno, my father found a job as a warehouse manager at a wood processing plant. He was dismissed from that job one year later, when they declared him to be a member of the hated “bourgeoisie” because he owned a house.

After that my father was unemployed until he was executed by the Germans after they re-occupied Rovno in 1941. In 1938 I decided to follow in the steps of my older sister, Hava, and join a kibbutz in Slonim, Poland in the Baranovitsky district. I was hoping to immigate to Israel as Hava had done.

In the kibbutz people learned different jobs to prepare them for life in Israel. On September 17, 1939 Russia occupied the Baranovitsky district and the city of Rovno and I returned home. My friends and I walked on foot through the woods until we reached the railway, and then we took a train to Rovno. Everyone was very glad to see me back.

From 1939 to 1941, while the Russians occupied Rovno, courses to learn bookkeeping were offered by the NKVD. Starting in late 1939, I studied to be a bookkeeper and until June 1941 I worked as an bookkeeper for the NKVD.

The Poles, under the instruction of the Russians, were put to work building the Peremyshl-Kiev highway. My accounting unit moved forward with them and eventually we reached the town of Peremyshl in 1940.

These were disturbing times—war was in the air. After I fulfilled one year of the contract, I asked the Russians to allow me to return home. The personnel manager tried to persuade me to stay with promises of promotions and salary increases, but when I began to cry he let me return home to Rovno.

My family was poor again, my father had lost his job at the wood processing plant, and everything looked bad. At last, in January, 1941, I found a job as a bookkeeper in a state printing house. I worked very hard and was warmly accepted by the collective. They respected me and elected me to public posts. It seemed that I had found my place in this new community.

Then without warning at three o’clock in the morning of June 5, 1941, several Russians came to arrest me. They showed the warrant and started to conduct a search. My mother understood at once what was going on and fainted. I didn’t know what to do. Bella was dispatched to the nearest drugstore at three o'clock in the morning for some first aid. I had to use all my force to open my mother's mouth and called for some water. When she recovered consciousness, she exclaimed: "What did you save me for? They’re taking you away, I don’t want to live!"

I never saw my father, mother, or my little sister, Bella, again.

We went on foot through the entire town to the prison. When I asked, "Why have I been arrested?" they would only tell me, "You’ll find out!" They conveyed me directly into a big room, where there were already many prisoners. I recognised one of them as a friend, and I learnt that they had arrested seven people that night.

Later they charged us with being in Ha-Shomer Hazair, which they considered to be an anti-Soviet anti-Zionist organization. During the first few days I was imprisoned I received parcels from my parents, including some me warm clothes.

I was surprised and wondered, "Why? Am I exiled to Siberia? What do I need those warm clothes for?" I kept all these things. When I was summoned for interrogations, I was terribly nervous. I had a boyfriend by the name of Azriel Vevrik, an only son, who lived in the small town of Berestechko. He was tall, handsome, and had blue eyes. He was also a bookkeeper and frequently came to see me in Rovno. My father wanted us to get engaged but the times were restless, and we decided to take our time. So, when they summoned me to interrogations—it always happened when we were washing ourselves in the bathhouse for some reason—I thought that he had been arrested too and imagined that I heard his voice.

Seventeen days after my arrest, on June 22 at 4 a.m. one hour before reveille, there was a terrible siren. Everyone in the cell, where we slept on the floor, instantly understood that the most terrible thing had happened: the war had begun.

On June 25, 1941, they started to evacuate us from Rovno farther to the east into the territory of the Soviet Union. We were taken to the railway station by trucks covered with canvas and put into box cars used for transportation of cattle. I could see nothing. As the train passed by my house, those who saw it and who knew me, shouted, "We are passing Haya’s house now!” I couldn’t stick my head out and look because the guards were pushing me with their guns.

The railway was permanently bombed from the planes, but we survived. The free Ukrainians who were with us on the train in other cars, jumped down out of the train to take shelter when the air-raid warning sounded, but we could not because we were being guarded. The Ukrainians showed by gestures to the low-flying German pilots that there were prisoners on the train so perhaps that is how we survived the bombing.

After the alarm was over, the Ukrainians came to each car and asked if anyone was wounded. In this way we reached the city of Kamyshin in the Stalingrad region where we were placed in another prison. In that prison there were only women and two persons had to sleep on one bed.

A new investigation was started and once again I was accused of belonging to the Zionist organization Ha-Shomer Hazair. As the front came nearer we were evacuated again to the east.

This time we were put on a barge on which we floated down a river until we reached a town with labour camp settlements all around. The conditions on the barge were truly horrifying.

A cholera epidemic blazed up. People often died right where they were standing including one man who died while when we were sitting at a table eating. Many people perished. Among them was my friend, Hana, who fell ill with cholera. I wanted to take care of her but the Russians wouldn’t allow me. While still alive, she was separated from the healthy prisoners. By this time they had begun to burn the diseased people alive, including a nurse who had caught the infection by looking after the sick.

When we were finally unloaded from the barge, somebody pointed at a figure on the ground and said to me, "Look, there’s that scientist lying there. See how many worms are all around him!" At that point, the sick were separated from the healthy and we, the survivors of this process, were placed in quarantine for nine months somewhere in the Kazan region in a place I think was called Sviyaga.

 I fell ill there myself with a heavy cold. I couldn’t walk, and was put in a hospital. I was put to work when I felt a little bit better. Then one day I saw my friend, Hana, dressed in trousers and a man's jacket! I had been so sure she was dead! Her clothing had been burnt because of the disease and they had given her terrible ill-fitting clothing. I took care of her, and we slept together on one bed. She was a good dressmaker and organized a shop in Sviyaga.

She had taught me many things in regard to sewing. As a result, in the camp I was able to announce that I could sew although I was still sent to perform the general work. I still have an injured finger. My friend, Hana, lives in Israel at this time.

Over the course of four years, I was in 11 different prison camps. Finally my verdict was announced: 10 years of imprisonment and five more years in exile.

All I could do was stand there and whisper to myself, "Ten years! Ten years!" A security girl gave me a photo of herself and said, "Here, Kats, take it to remember!" I have that photo to this day.

After the verdict I was sent to a camp called East Ural Lag in the city of Tavda, which was a mixed camp for both men and women. In the beginning the camp authorities sent me to do general work, but in a couple of days when they learned that I could sew, they charged me with tailoring. In East Ural Lag I was liberated on May 9, 1945.

The commandant collected all of us together and announced the victory. But for us nothing changed.

In 1946 my brother, Aron, came to see me. He had survived and had been searching for me everywhere. When he found me he somehow managed to get the permission to visit me.

Because I knew beforehand that he was coming, I was able to prepare a whole notebook for him written in Hebrew. I wrote everything that had happened to me and entitled it "Only I Didn’t Die." When I handed him the notebook, Aron asked me, “What should I do, wait for you or leave for Poland?"

At that time Poles were being repatriated to Poland and I advised him to leave without thinking twice. He was already married and had a child. From Poland, Aron and his family moved to Germany, where he became the director of a Jewish grammar school. He worked there until he had an opportunity to leave for Israel. In their first five years in Israel they lived in misery, but he was able to continue his education and became a teacher of mathematics.

He worked as a math teacher until his retirement. Now he lives in Holon, near Tel Aviv, and I correspond with him. His son, Natan, lives in a kibbutz. When Aron told me about the death of my parents and my little sister Bella, I fell seriously ill. All three died in the ghetto in Rovno.

Aron himself survived only by a miracle. Because of my nervous condition I suffered from nettle-rash and spent more than a year in a hospital after which I resumed my work in the sewing workshop. During this time I was treated well by everybody. The free workers advised me to master the profession to the degree where I could be able not only to sew, but also to cut.

In 1951, when only three months remained before I would be discharged, I was sent to a strict regime camp in Mordovia, because there was an order by Stalin to put all the "political" prisoners in strict regime camps . After we reached Krasnoyarsk, we sailed on a barge up the Yenisey River to the settlement of Maklakovo [today it is the town of Lesosibirsk]. It was a big settlement with an extensive forestry industry.

There I established a workshop producing light dresses and became known around the settlement. My life in the exile began. I had no shortage of work, workers, or money. I rented a room, bought a sewing machine, and started to live a normal life.

There was a Jewish family from Vilnius in the Maklakovo settlement. Like myself, the man had been exiled and his wife had chosen to join him. Their last name was ‘Kats,’ and my first name was ‘Kats.’ But they were Lithuanians, and thus their last name had the ending "-as", so they were actually ‘Katsas.’ Their attitude to me was very warm and they always invited me to their home for holidays. We became fast friends.

One Passover [Pesach] they got hold of matzah from somewhere and invited me and another man called Shaya Itskovich Detinko, to the seder. We both could sew and when he asked if I had a sewing machine I said, “Yes, I have.” He then asked me, “Can I come and sew myself a cap?” This is how our friendship began.

Like me, Shaya had been born in Poland in 1903, so he was 17 years older than me. I do not know anything about his parents except that his father’s name was Itsik. His entire family was dead.

Shaya was a very educated man and before the war he had worked as the rector of the Higher Communist Political University in Leningrad. He was very respected and all his friends loved him very much. His wife was arrested in Leningrad as a Polish spy, and soon after, in 1933, he too was arrested as an accomplice. Shaya was sentenced to death, but the death penalty was commuted to 10 years of imprisonment. His daughter, Bella, survived and was brought up in a boarding school.

She now lives in Kemerovo. Later, when Shaya was in a prison camp in Sverdlovsk, they gave him five more years. He was an ardent, well-known, and respected communist. In total, he was convicted to 15 years.

During his imprisonment, Shaya had lost all his hair. I liked him bald all the same. He was a good man and a good friend and he later became my husband. At first we lived in my rented room, but after awhile we began to build our own house.

Shaya was rehabilitated by then. I was invited to teach secondary school children about cutting and sewing and I closed the shop. In 1956, while we were in exile we celebrated the Jewish holidays with the Gendler family. We baked matzo, made stuffed fish, tsimmes (carrots with prunes), and galushka (chicken fat with eggs).

On Shavuot we cooked pancakes with cottage cheese. On Purim we made Hamantaschen, which were triangles with poppy-seeds.

We did not announce our meetings and our neighbours did not know about our celebration of Jewish holidays.

In 1957 I received a "clean" passport without any restrictions. Now I could go wherever I wanted and live anywhere.

I decided to return to Rovno although Shaya could not go with me at that time. In Rovno, I found some people who had escaped the catastrophe, and finally I learned of the fate of my family.

My parents and my sister, Bella, had been executed with the other residents of the ghetto. They were shot near Rovno in a forest called Sosyonki. I was given shelter and I stayed for a few days. I recovered my pre-war labour experience records and returned to Maklakovo in mourning for my parents and sister.

Now I had only my sister, Hava, in Israel and my younger brother, Aron, in Poland. I began to correspond with acquaintances that still lived in Rovno.

A small Jewish community had re-established itself there. Several years later, in 1960, they put a memorial in the forest at the place of the mass execution. The names of my parents and sister are cut in the stone there. I was invited to the dedication of the memorial in Sosyonki and I still have photographs of the event. I had survived because I was serving my prison term in Stalin’s camps.

In 1958 I became pregnant with my first child. Shaya wanted to return to Leningrad, but we agreed not to go until I give birth because I was 38 years old and my blood pressure was too high. I wanted a baby very badly. Shaya said, "There are a lot of patients like you in Leningrad, you won’t receive half the attention that you will have here in Maklakovo." It was a difficult birth and in the end I had to have a caesarean section.

My son, Victor Shaevich, was born in Maklakovo in 1958. We moved to Leningrad when he was one year old.

Actually, we celebrated his birthday in Maklakovo and then left for Leningrad. At first we received a room in a communal apartment and then, when Shaya fell ill, we were given a separate one-room apartment. Victor went to school near our home at 20 Nauki Street. The school itself was at 23 Nauki Street. He finished school with good marks.

In Leningrad I became a dressmaker and worked in a studio at 21 Nauki Street until I retired.

Initially, I was very worried about how my life would be in a large city like Leningrad. But everything turned out fine. Shaya’s friends accepted me, and were even indignant at him that he had left his wife and one-year-old baby at the Moscow railway station in Leningrad while he unsuccessfully searched for a hotel for us. His old friend, Elizaveta Ivanovna, was very angry at him when he arrived and told her that he had left his family at the station and she ordered him immediately to go and fetch us. Shaya returned early in the morning and took us to her home where we stayed until we got the room in Leningrad we had been promised before we left Maklakovo.

In 1961 I too was rehabilitated. My husband again plunged into party work and became the rector of the Public University in Leningrad. I worked at home and raised our son. We sold our house in Maklakovo and purchased furniture.

Everything was good until Shaya fell ill in 1965 from throat cancer. When he began complaining of pain, we started to visit doctors, but for a long time he was treated improperly. He spent a whole year in the hospital. He communicated with me in writing because he could not speak.

Shaya died in 1968. Victor was 10 years old.

The death of my husband upset me terribly. Once, on Nevsky Avenue, I fainted and got a concussion in the fall. I was in critical condition in the hospital for a full month, but I recovered. The teacher, who picked up my son, brought him to her house, and took care of him for the entire month is now my best friend. Victor finished school and we moved to another apartment that had two rooms.

After finishing school Victor wanted to learn to fly a plane. However, he had a little scar on his leg that he got in a pioneer camp when he jumped into the water, stepped on a bottle, and cut his leg. The flight school asked for a certificate from the hospital. Victor brought it to them but was still rejected. Victor was a sportsman, a tobogganist, and he said, "If I go to Lezgaft Institute what shall I do after graduation? I can be a teacher of physical culture. But what will that do for me?"

So he applied to enter the Bonch-Bruevich Institute of Communications, although it was going to be difficult because he was a Jew. He came to me in the studio and told me about all the obstacles he faced. I cried a lot because I knew that the only reason for his suffering was the fact that he was born a Jew.

But he was finally accepted and finished well. Immediately after graduation he got a job in Lentelefonstroy [Leningrad Association of Telephone Providers]. To this day he works there as a chief engineer and has a good reputation. During this period, I received letters from Israel from my brother, Aron, through the Katsas family in Vilnius. When the political thaw of 1965 occurred, Natan, Aron’s son, came to visit us.

Regarding antisemitism in the Soviet years, I experienced a few incidents. Once, when I was standing in a line in a shop a woman shouted at me: "You should go to Israel!" The second incident was near my home. As I approached a booth to buy something the saleswoman called me a ‘dirty Jude’ for no reason. Had there been a policeman nearby, I would have asked for help. These were the only two cases I remember, when I was offended on the grounds of my Jewish heritage [if you don’t count Stalin’s camps].

At the Institute, Victor met and married Tanechka. They have two daughters: Irochka, who is graduating from the Institute of Economics and Engineering in 2002, and Katya, who is currently finishing school and who insists repeatedly, "I will only go the college where my parents studied!" Thus, she is preparing to enter the Institute of Communications.

My son and his family live well, and they have a summer residence. They don’t let me stay alone, regularly visit and support me in every possible way.

In 1995 Victor went to Israel for ten days to visit friends who had immigrated from Russia. Victor and his family had, for a time, also wanted to leave but then they changed their minds. Even I wanted to immigrate to Israel. I went to Sokhnut, but they refused to let me go on the grounds that without my son I wouldn’t be happy there. Aron told me the same thing. Although I can receive a double pension [asirat tsion] there as a former prisoner, it appears that I am not fated to live in Israel.

In 1989 I went to visit Aron in Israel. He has a very comfortable four-room apartment with two bathrooms and all the conveniences. I stayed with him for 3 months and we visited many of his friends who had themselves survived the Holocaust and spent a lot of time recollecting our youth. I, as an honored guest from the Soviet Union, was asked to light the candles.

I put on a kerchief and performed the ceremony, and everything went on very solemnly and pleasantly.

I celebrate all Jewish holidays at home. I still speak Hebrew and hold holiday celebrations in my apartment which are attended by about 12 persons. Hesed Avraham is also very supportive.

I visit the daytime centre where I am respected. They call me often and send their regards, and visit me in the hospital as well. I don’t have enough words to express my gratitude to all these people.

Haya-Lea Nakhmanovna ist eine kultivierte gastfreundliche Frau im Alter von 82. Sie erinnert sich perfekt an viele Details ihres schwierigen Lebens und des Lebens ihrer Ahnen. Sie ist stolz auf ihre Verwandtne. Trotz ihrer 15-jährigen Qual in einem politischen Lager, behielt sie die besten Eigenschaften ihrer Seele und will den kommenden Generationen ein Beispiel der Größe des Geistes ihrer Verwandten und Freunden weitergeben. Haya sagt, dass es ihre Pflicht ist, die Geschichten vom jüdischen Leben zu vermitteln, in dem sie der spirituellen Kraft und dem Wohlstand ihrer Vorfahren Tribut zollt.

Meine Großeltern mütterlicherseits stammten aus dem Landesteil Riwne in Polen. 1939 eroberten die Russen diesen Teil Polens und es wurde zur westlichen Ukraine. Pinkhas Leib, der Vater meiner Mutter, wurde 1827 geboren. Seinen Nachnamen kenne ich nicht, das heißt, ich kenne den Geburtsnamen meiner Mutter auch nicht.

Großvater war groß und gutaussehend. Er trug einen langen Bart mit Pejes [Schläfenlocken]. Er war sehr religiös – Er trug immer eine Kippa und ging regelmäßig in die Synagoge. Meine Großeltern sprachen miteinander Jiddisch und meine Mutter sprach deshalb auch sehr gut Jiddisch. Meine Großeltern lebten lang; Mein Großvater war um die 100 als er starb. Ich weiß nicht mehr, wie meine Großmutter mütterlicherseits hieß, aber ich kann sie mir noch vorstellen und mich daran erinnern, dass ich sie „Großmutter“ nannte.

Sie und mein Großvater zogen sich sehr gut an, um in die Synagoge zu gehen. Meine Großmutter trug immer Perücke in Einklang mit den traditionellen Bräuchen und darüber ein schwarzes durchsichtiges Tuch. Sie feierten alle jüdischen Feiertage. Am Anfang vom Schabbat zündeten sie immer Kerze an und am Ende feierten sie moite-Schabbes [Ende vom Schabbat] oder Hawdala [dasselbe auf Hebräisch]. Sie waren sehr nett und halfen gern Menschen, vor allem den Armen, die bei uns für eine Spende vorbeikamen.

Am Schabbat luden die Großeltern diese armen Menschen ein, sowie alle Kinder und Freunde, die zu Besuch waren, und gaben ihnen Tscholent [jüdisches Eintopfgericht]. Da das Kochen am Schabbes nicht erlaubt ist, bereitete Großmutter alles am Abend zuvor vor und stellte es am Freitagabend in dem russischen Ofen, so dass das Essen am Schabbes noch heiß ist. Wir aßen auch Challa.

Meine Mutter, Pesya-Mindlya Pinkhas-Leibovna Kats, wurde in 1897 im Kreis Riwne geboren. Sie erhielt keine Bildung und war Analphabetin. Sie war Hausfrau und Mutter und zog vier Kinder groß: Hava [1916-1960], Aron-Moisha [1919], Haya-Lea (Ich) [1920] und Bella [1925-1941].

Sie war sehr religiös und brachte uns die jüdischen Traditionen bei. Meine Mutter wurde 1941 in Riwne im Alter von 44 ermordet. Meine Mutter hatte zwei Schwester, Malka und Khana – auch Hausfrauen mit Kindern. Alle kamen 1941 im Riwne-Ghetto ums Leben.

Meine Großeltern väterlicherseits habe ich nie kennengelernt, da sie lange vor meiner Geburt starben. Mein Vater erzählte mir einmal, dass seine Schwester Miriam Chernizer denselben Namen besaß wie meine Mutter Miriam Kats; an viel mehr erinnere ich mich nicht.

Miriam wurde 1941 in Riwne erschossen. Mein Vater hatte auch einen Bruder namens Shaya, der bis 1941 Lehrer in Riwne war. Er wohnte im jüdischen Viertel in der Nähe der Synagoge in der Shkolnaya-Straße. Shaya hatte viele Kinder und seine Familie war ziemlich arm. Vater half ihnen sehr oft. Shaya und seine Familie wurden von den Deutschen ermordet.

Mein Vater, Nakham Abramovich Kats, wurde 1895 in Orokhov – damals Polen, in der Nähe von Lwiw – geboren. Ich war nur einmal in Orokhov als ich vier Jahre alt war; ich kann mich nicht daran erinnern.

Als Kind war mein Vater im Cheder [traditionelle, religiös-geprägte Schule] und in 1909 absolvierte er eine Jeschiwa in Orokhov. Mein Vater wurde zum Rabbi [smikhot] geweiht, doch er dachte, er würde seine Familie damit nicht ernähren können, also wurde er Börsenmakler. Jedenfalls war er Vorstandsmitglied der Synagoge in Stoloner. Mein Vater wollte nicht zum Wehrdienst einberufen werden. Also schnitt er mit Absicht zwei Zehen seines Fußes ab und wurde dadurch befreit. Mein Vater wurde 1941 in Riwne im Alter von 46 Jahren ermordet.

Ich, Haya-Lea Nakhmanovna Kats (Detinko), wurde 1920 in Riwne geboren.

Unsere Lebensumstände waren ziemlich furchtbar. Wir wohnten in dem nassen Keller bei meinem Onkel Braker – er war der Cousin meiner Mutter und relativ wohlhabend. Im Hof wohnte ein Böttcher, der Fässer mit Bändern aus Metall reparierte, und wir mussten von morgens bis abends den Krach seiner Arbeit ertragen.

Wir Kinder wurden alle in dem Entbindungshaus in Riwne geboren. In 1925 brachte meine Mutter meine Schwester Belle zur Welt. Bella sprach nur auf jiddisch und ging zur jüdischen Schule bis sie 15 Jahre alt war. 1927 bekamen meine Eltern noch einen Sohn, doch sie konnten ihn nicht nach Hause bringen, da er durch einen Brand im Entbindungshaus verstarb.

Mein Großvater Pinkhas Leib war bereits angereist für die Beschneidung meines neuen Bruders. Die ganze Familie war entsetzt wegen seines Todes. Sie kochten Erbsen und andere Gerichte. Man erinnert sich nicht gern daran, wie ein schwarzgekleideter Mann mit einem schwarzen Paket zu nach Hause kam. Die Trauer war herzzerbrechend und ich habe es nie vergessen.

Wir feierten alle jüdischen Feiertage bei uns. Zum Pessach saßen wir in Sesseln (ein Brauch namens mesubin) und lasen Haggada. Wir füllten vier Gläser mit Wein und öffneten die Tür für Ilya (Isaiah der Prophet), damit er eintreten und trinken kann. Einmal wurde ich zum Tür-Aufmachen geschickt und da stand ein Bettler vor der Tür. Ich hatte Angst und versteckte mich unter dem Tisch. Mein Vater lud den Bettler ein und er saß und aß mit uns am Tisch.

Im Stadtmitte von Riwne gab es eine große, schöne Synagoge. Sie war in der Nähe von uns und das Zentrum jüdischen Lebens. Viele unserer Cousins studierte dort bei der Jeschiwa und kamen uns unter der Woche und zum Schabbat besuchen.

Meine ganze Familie, inklusiv mir und meiner Mutter, ging in die Synagoge.

Zum Jom-Kippur fasteten wir. Das mache ich heute noch, trotz meiner Krankheiten, genauso wie ich es in den Lagern gemacht habe.

Am Rosch ha-Schana freuten wir uns immer über den Klang des Schofars [Widderhorn]. Das erste was wir am Tag nach dem Fasten machten, war eine Tasse Tee mit Milch zu trinken. Ich stellte den Samowar auf und wartete darauf, bis meine Eltern zurück von der Synagoge kamen.

Meine Mutter ging zum Markt – der in Riwne sehr groß war – um Essen zu kaufen. Sie kam immer erschöpft wieder und sagte uns, „lass mich fünf Minuten schlafen sonst schaffe ich nichts.“ Manchmal ging ich mit ihr. Wir versuchten nur koschere Produkte zu kaufen und brachten die Hühner vom Markt zum Schochet [koscherer Metzger], der sie schlachtete.

Wir hatten kein Dienstmädchen und ich half meiner Mutter im Haus, vor allem beim Backen. Mein Bruder, Aron, half ihr auch mit Haushaltsarbeit. Ich wischte die Böden und Aron polierte die Holzoberflächen bis sie glänzten. Meine ältere Schwester Hava war schon mit der Schule fertig und verheiratet und meine jüngste Schwester, Bella, war zu klein, um mit dem Haushalt zu helfen.

Schule und Hashomer Hatzair

1925, als ich ein bisschen älter war, wurde ich für ein Jahr zum Cheder mit Aron geschickt, wo ich das Lesen und Schreiben von den Rabbinern und anderen belesenen Männern mit Bärten lernte. Dort lernte ich das Schreiben auf hebräisch. 1926 fing ich an der Grundschule Tarbut an, die ziemlich weit von uns entfernt war und wo meine ältere Schwester Hava auch lernte. Ich war insgesamt 11 Jahre an der Schule: die ersten drei waren Vorbereitungsjahre, aber die acht folgende Jahre waren in der Grundschule. Ich fing mit sechs an der Tarbut an. Wahrscheinlich weil mein Grundwissen für den ersten Jahrgang nicht ausreichend war, musste ich den wiederholen.

Der Unterricht war halb auf polnisch und halb auf hebräisch. Ab der vierten Klasse hatten wir Fremdsprachen, unter anderem Deutsch und Latein. Jedes Fach wurde von einer anderen Lehrerin oder einem anderen Lehrer unterrichtet. Ich war generell eine gute Schülerin. Als mein Bruder anfing zurückzufallen, war er bei mir im selben Jahrgang. Wir trugen eine Schuluniform, die von einer Freundin meiner Mutter gemacht wurde, einer Schneiderin. Ich ging gern mit meiner Mutter hin, um meine schönen neue Kleider anzuprobieren. Dadurch entwickelte ich ein Interesse an Nähen.

Die älteren Schüler warben bei den jüngeren für sämtliche Jugendorganisationen. Ich trat bei dem Hashomer Hatzair [Der junger Wächter]. Wir hießen b’nai mitbar [Kinder der Wüste] und trugen viereckige Tücher auf den Köpfen. In der Schule nähten wir besondere Sterne auf unseren Baskenmützen. Aron trat bei Betar. Ihm gefiel die Paradeuniform, mit der er wie ein Krieger aussah. Wir trugen stolz die Unformen und Tücher. Zu der Uniform meines Bruders gehörte auch eine Trillerpfeife um den Hals.

Meine Familie lebte relativ gut, doch manchmal fehlte mir das Geld, um meinen Mitgliedsbeitrag [keren kayemet] bei Hashomer Hatzair zu bezahlen. In solchen Fällen bot ich Nachhilfe zu jüdischen Familien mit jüngeren Schülern an. Für jeden Unterricht erhielt ich 5 zloty, eine ziemlich kleine Summe, doch ich war stolz darauf, dass ich es zumindest allein verdiente und mir nichts von meinen Eltern leihen musste.

Wir sammelten auch Geld für Israel von anderen Juden. Jeden wurde ein Bezirk zugeteilt. In meinem Bezirk waren die Leute großzügig.

1936 kam ich in die 6. Klasse. Aber in diesem Jahr musste ich aufhören, da ein Lehrer namens Khvoinik anfing, mich zu schikanieren. Einmal, nachdem die ganze Klasse eine Algebra-Prüfung schrieb, bekamen alle ihre Noten außer mir. Ich stand auf und fragte nach meinen Noten. Er fragte: „ist Hava Kats deine Schwester?“ Als ich positiv antwortete, gab er mir meine Prüfung wieder, worauf er geschrieben hatte: „Ich bin mir nicht sicher, dass du diese Arbeit allein machtest.“ Sofort kamen die Tränen und ich sagte ihm: „Lassen Sie meine Schwester da raus.“ Danach musste ich das Klassenzimmer verlassen und in Folge dessen fing er an, mich für alle möglichen Sachen zu beschuldigen. Ich fragte meinen Vater nach Nachhilfe, so dass ich mich auf den Unterricht komplett vorbereiten konnte. Dann hörte Khvoinik aus, mich überhaupt was zu fragen. Schlussendlich brach ich mit 16 die Schule ab; eine Entscheidung, die ich nicht bereue.

1932 trat meine ältere Schwester Hava einem Kibbutz in Polen bei und wohnte ein Jahr dort. Dort lernte sie Yakov Blikh kennen, der zu ihrem Freund wurde und der ihr dabei half, von Polen nach Israel auszuwandern, wo sie Medizin studieren wollte. Yakov und Hava heirateten irgendwann. Meine Eltern schickten sie nach Israel mit einer Plüschdecke und einem schönen Mantel. Ich habe ein Foto von ihr aus dieser Zeit.

Sie war sehr schön und alle ledigen Männer in Riwne waren in sie verliebt, auch der Lehrere Khvoinik.

Yakov und Hana hatten zwei Kinder, beide Söhne. Hava starb in 1960 im Alter von 44 aus mir unbekannten Gründen, auch wenn sie hohen Blutdruck hatte. Als ich in Israel war, besuchte ich das Grab meiner Schwester. Hava wurde Krankenschwester und war sehr angesehen – sogar geliebt – im Krankenhaus, in dem sie arbeitete. Sie starb bei der Arbeit – was ich eine lange Zeit nicht wusste.

Einer von Havas Söhnen starb jung, aber der andere Sohn, Avraan Blikh, lebt noch in Israel. Als 1988 Natan, der ältere Sohn meines Bruders Aron, mich aus Deutschland besuchte (jetzt lebt er auch in Israel), verheimlichte er vor mir, dass Hava tot war.

Nachdem ich mit 16 die Schule verließ ging ich zum ORT, wo man eine Berufsausbildung zur Näherin absolvieren konnte. Dort studierte ich „leichte Damenmodeartikel“ bei der Dozentin Frau Galina. Ich machte Fortschritte und genoss es sehr. Die Räumlichkeiten waren sehr sauber und auf dem Boden war nie ein einziger Faden. Ich versuche diesem Beispiel zu folgen und Ordnung in meiner Wohnung zu halten – bis heute.

Nach dem ich die Ausbildung absolviert hatte, fing ich damit an, Büstenhalter, Korsetts und ähnliches zu nähen. Es war eine nette Beschäftigung und meine Liebe fürs Nähen, die ich von meiner Mutter geerbt hatte, kam mir zugute.

Zuerst lebten wir in Riwne ärmlich, aber dann wurde das Börsenmakler-Geschäft meines Vaters erfolgreicher. Er konnte eine Reihe Häuser für seine Familie kaufen. Schließlich wohnten wir in einem großen Haus mit 12 Zimmer, ohne die Küchen.

Wir wohnten im zweiten Stock einer Drei-Zimmer-Wohnung und mieteten die anderen Stockwerke unter, um etwas Zusätzliches zu verdienen. Dort wohnten wir bis 1941. Danach wurden wir von den Russen gezwungen, unseren Wohnraum zu verkleinern, bis wir nur den einen Raum hatten. Diesen durften wir nur deshalb behalten, weil meine Mutter so viel weinte. Sonst hätten sie uns komplett aus dem Haus rausgeschmissen.

Das Zimmer hatte keinen Zugang zur Straße oder Treppenhaus; deswegen gaben uns die Nachbarn, die jahrelang neben uns wohnten, einen kleinen Nebenraum neben der früheren Wohnung. Dieses Zimmer benutzten wir, um rein und raus zu gehen, obwohl es zu ihrem Schlafzimmer führte.

1939, als die Russen in Riwne einkamen, bekam mein Vater eine Stelle als Geschäftsführer in einem Hallenlager, wo Holz verarbeitet wurde. Ein Jahr später wurde er entlassen, als sie ihn zu verhassten „Bourgeoisie“ erklärten, weil er ein Haus besaß.

Danach war mein Vater arbeitslos bis er von den Deutschen ermordet wurde, nachdem sie 1941 Riwne nochmal eroberten.

In 1938 entschied ich mich dafür, die Fußstapfen meiner älteren Schwester Hava zu treten und einem Kibbuz in Slonim, Polen im Kreis Baranovitsky beizutreten. Ich wollte wie Hava nach Israel einwandern. Im Kibbuz lernte man diverse Jobs, um für ein Leben in Israel vorzubereitet zu werden. Am 17. September 1939 eroberten die Russen den Kreis Baranovitsky und die Stadt Riwne und ich ging nach Hause. Meine Freunde und ich gingen zu Fuß durch den Wald bis wir den Zug erreichten, dann fuhren wir mit der Bahn nach Riwne. Alle freuten sich darüber, mich wieder zu sehen.

Von 1939 bis 1941, während die Russen im besetzen Riwne waren, bot das NKWD Kurse zur Buchhaltung an. Ab Ende 1939 studierte ich und bis Juni 1941 arbeitete ich als Buchhalterin beim NKWD. Die Polen, unter Anweisung der Russen, zum Bauen der Przemyśl-Kiew-Autobahn geschickt. Meine Buchhaltungsabteilung zog mit ihnen los und irgendwann 1940 erreichten wir den Ort Przemyśl.

Diese waren furchterregende Zeiten – Krieg drohte. Nachdem ich ein Jahr meines Vertrags abgeschlossen hatte, fragte ich die Russen um Genehmigung, nach Hause zu fahren. Der Personaldirektor versuchte mich dazu zu überreden, dass ich bleibe, indem er mir Beförderung und eine Verbesserung des Gehalts versprach. Doch als ich anfing zu heulen, ließ er mich zurück nach Riwne fahren.

Meine Familie war wieder arm. Mein Vater verlor seine Stelle beim Holzverarbeitungswerk und alles sah hoffnungslos aus. Januar 1941 bekam ich endlich eine Stelle als Buchhalterin bei einer staatlichen Druckerei. Ich arbeitete viel und wurde vom Kollektiv herzlich empfangen. Ich war bei ihnen sehr angesehen und wurde zu öffentlichen Amten gewählt. Es schien mir, ich hätte meinen Platz in dieser neuen Gesellschaft gefunden.

Auf einmal, plötzlich und ohne Warnung, kamen um 3 Uhr morgens am 5. Juni 1941 einige Russen um mich festzunehmen. Sie zeigten mir den Haftbefehl und begannen mit einer Hausdurchsuchung. Meine Mutter verstand sofort, was passierte und wurde ohnmächtig. Ich wusste nicht, was ich tun sollte. Bella wurde um 3 Uhr morgens zur Apotheke geschickt, um erste Hilfe zu suchen. Ich nutzte meine ganze Kraft, den Mund meiner Mutter aufzumachen und rief nach Wasser. Als sie wieder zu Bewusstsein kam, schrie sie: „Wofür hast du mich gerettet? Sie nehmen dich weg, ich will nicht leben!“

Ich habe meinen Vater, meine Mutter oder meine kleine Schwester Bella nie wiedergesehen.

Wir gingen durch den ganzen Ort zu Fuß zum Gefängnis. Wenn ich fragte: „warum wurde ich festgenommen?“, sagten sie nur: „Das wirst du herausfinden!“ Sie sperrten mich sofort in ein großes Zimmer, in dem es schon viele andere Gefangene gab. Ich erkannte einen Freund und erfuhr, dass sie an dem Abend sieben Leute festgenommen hatte.

Später beschuldigten sie uns, Mitglieder bei Hashomer Hatzair zu sein, was sie als antisowjetische zionistische Organisation bezeichneten. Während den ersten Tages meiner Haft bekam ich Pakete von meinen Eltern, dazu auch warme Kleidung. Das fand ich überraschend und ich fragte mich: „Warum? Werde ich nach Sibirien ins Exil geschickt? Wofür brauch ich solche warme Kleidung?“

Als ich zum Verhör aufgerufen wurde, war ich sehr nervös. Ich hatte einen Freund, der hieß Azriel Vevrik und war Einzelsohn aus Berestechko. Er war groß, gutaussehend und hatte blaue Augen. Er war auch Buchhalter und kam oft nach Riwne mich besuchen. Mein Vater wollte, dass wir uns verloben, doch die Zeiten waren ruhelos und wir ließen uns Zeit dafür.

Als ich also zum Verhör aufgerufen wurde – was aus irgendwelchem Grund immer dann passierte, während wir uns im Badehaus wuschen – dachte ich mir, er wäre er auch festgenommen worden und dass ich seine Stimme hörte.

17 Tage nach meiner Festnahme, um 4 Uhr morgens am 22. Juni, eine Stunde vor Reveille, läutete eine schreckliche Sirene. Alle in der Zelle, in der wir auf dem Boden schliefen, verstanden sofort, dass sie das Allerschlimmste bedeutete: Der Krieg hatte begonnen.

Am 25. Juni 1941 begannen sie damit, uns von Riwne weiter östlich ins Territorium der Sowjetunion zu evakuieren. Wir wurden auf Leinwand-bedeckten LKWs zum Bahnhof gebracht und in Güterwagen für Viehtransport geladen. Ich konnte nichts sehen. Als wir an mein Haus vorbeifuhren, riefen diejenigen, die es sahen und mich kannten: „Wir fahren jetzt an Hayas Haus vorbei!“ Ich konnte meinen Kopf nicht rausstecken und schauen, weil mich die Wächter mit ihrem Gewehr schoben. Die Strecke wurde durchgehend von Flugzeugen bombardiert, aber wir überlebten. Die freien Ukrainer, die mit im Zug in anderen Wagen waren, sprangen beim Lauten der Sirene vom Zug hinunter, um Obdach zu finden. Wir durften das nicht, weil wir bewacht wurden. Die Ukrainer gaben den tief fliegenden deutschen Piloten Zeichen, dass es Gefangene im Zug gab. Vielleicht überlebten wir so die Bombenangriffe.

Nach dem Alarm kamen die Ukrainer in jeden Wagen vorbeischauen ob es Verwundete gab. So erreichten wir Kamyschin in der Region Stalingrads, wo wir in ein weiteres Gefängnis gebracht wurden. In diesem Gefängnis waren nur Frauen und man musste zu zweit in einem Bett schlafen.

Neue Ermittlungen wurden durchgeführt und schon wieder wurde ich als Mitglied der zionistischen Organisation Hashomer Hatzair angeklagt. Als die Front näher rückte, wurden wir wieder in den Osten evakuiert.

Diesmal fuhren wir auf einen Frachtkahn einen Fluss runter bis wir in einen Ort mit Arbeitslagersiedlungen überall ankamen. Die Lebensumstände auf den Kahn waren richtig grausam. Eine Cholera-Epidemie brach aus. Oft starben die Menschen dort, wo sie standen; es gab sogar einen Mann, der am dem Tisch starb, an dem wir aßen. Viele kamen ums Leben. Unter ihnen war meine Freundin Hana, die sich Cholera zuzog. Ich wollte mich um sie kümmern, aber die Russen erlaubten es mir nicht. Während sie noch lebte, wurde sie von den gesunden Gefangenen getrennt. Zu diesem Zeitpunkt fingen sie schon an, die kranken Menschen lebendig zu verbrennen – ebenso wie eine Krankenschwester, die sich bei der Pflege der Kranken eine Entzündung zuzog.

Als wir endlich vom Frachter abgeladen wurden, zeigte jemand auf eine Gestalt am Boden und sagte mir, „Guck, da liegt ein Wissenschaftler. Schau wie viele Wurme um ihn herum sind!“ Wir, die Überlebenden dieses Trennungsverfahrens, lebten dann neun Monate irgendwo in der Kazan-Region, ich glaub der Ort hieß Swijaga, unter Quarantäne gestellt.

Dort fing ich mir eine schlimme Erkältung ein. Ich konnte nicht gehen und war im Krankenhaus. Als ich mich etwas erholte, wurde ich wieder zur Arbeit geschickt. Eines Tages sah ich meine Freundin Hana, die eine Hose und eine Männerjacke trug. Ich war mir so sicher, dass sie tot war! Ihre Kleidung wurde wegen der Krankheit verbrannt und sie bekam deswegen diese schlecht passende Kleidung. Ich kümmerte mich um sie und wie schliefen zusammen in einem Bett. Sie war eine gute Damenschneiderin und besorgte sich einen Laden in Swijaga.

Sie brachte mir ganz viel rund um das Nähen bei. Das führte dazu, dass ich im Lager ankündigte, dass ich nähen konnte, obwohl ich noch zur allgemeinen Arbeit geschickt wurde. Ich habe immer noch einen verletzten Finger. Meine Freundin Hana wohnt derzeit in Israel.

Im Laufe der vier Jahren war ich in elf verschiedenen Gefängnissen. Endlich wurde mein Urteil verkündet: 10 Jahre Haft und noch fünf Jahre Exil.

Da konnte ich nur stehen und mich flüstern: „Zehn Jahre! Zehn Jahre!“ Eine Sicherheitsfrau gab mir ein Foto von ihr und sagte, „Hier, Kats, nimm das als Erinnerung!“ Dieses Foto habe ich immer noch.

Nach dem Urteil wurde ich ins Ost-Ural-Lager in Tawda geschickt, ein gemischtes Lager für Männer und Frauen. Am Anfang schickte mir die Lager-Behörden zum allgemeinen Arbeitsdienst aber ein paar Tage später erfuhren sie, dass ich nähen kann, und ich wurde zur Schneiderin beauftragt. Ich wurde am 9. Mai 1945 von dem Ost Ural Lag befreit.

Der Kommandant sammelte uns zusammen und kündigte den Sieg an. Aber für uns änderte sich nichts.

In 1946 kam mein Bruder, Aron, mich besuchen. Er hatte überlebt und mich überall gesucht. Als er mich fand, bekam er irgendwie eine Genehmigung dafür, mich zu besuchen. Weil ich vorher wusste, dass er kommen würde, konnte ich ihm ein ganzes Notizbuch auf hebräisch geschrieben vorbereiten. Ich schrieb alles runter, was mir passierte und betitelte es: „Nur gestorben bin ich nicht.“ Als ich ihm das Notizbuch gab, fragte mich Aron, „Was soll ich machen – auf dich warten oder nach Polen gehen?“

Zu dieser Zeit wurden die Polen nach Polen repatriiert und ich riet ihm sofort zu gehen. Er war schon verheiratet und hatte ein Kind. Von Polen aus zog Aron und seine Familie nach Deutschland, wo er Leiter einer jüdischen Grundschule wurde. Dort arbeitet er bis er die Chance hatte, nach Israel zu gehen. Ihre ersten fünf Jahren in Israel wohnten sie in Elend, aber er konnte sein Studium weiterführen und wurde Lehrer für Mathematik.

Er arbeitet als Mathe-Lehrer bis zur seinen Pensionierung. Jetzt wohnt er in Holon, in der Nähe von Tel Aviv, und ich korrespondiere mit ihm. Sein Sohn, Natan, wohnt im Kibbuz. Als Aron mir von dem Tod meiner Eltern und kleinen Schwester Bella erzählte, wurde ich sehr krank. Alle drei starben im Ghetto in Riwne.

Aron überlebte nur durch ein Wunder. Wegen meiner Nervenkrankheit litt ich unter einen Nessel-Ausschlag und verbrachte über ein Jahr im Krankenhaus. Danach fing ich wieder in der Nähwerkstatt an. Während dieser Zeit wurde ich von allen gut behandelt. Die freien Arbeiter rieten mir, die Beschäftigung weiter zu meistern, do dass ich nicht nur nähen, sondern auch schneiden konnte.

1951, mit nur drei Monaten übrig bis ich entlassen wurde, wurde ich in ein strenges staatliches Lager in Mordwinien geschickt. Stalin erteilte den Befehl, alle „politischen“ Gefangene in staatliche Lager zu stecken. Nachdem wir Krasnojarsk erreichten, fuhren wir auf einen Frachtkahn den Jenissei-Fluss hinauf bis zur Maklakowo-Siedlung [heute Lessosibirsk]. Das war eine große Siedlung mit einer großen Forstwirtschaft.

Dort gründete ich eine Werkstatt, die leichte Kleider herstellte und in der ganzen Siedlung bekannt wurde. Mein Leben im Exil fing an. Ich hatte immer genug Arbeit, Arbeiter und Geld. Ich mietete ein Zimmer, kaufte eine Nähmaschine und fing an, ein normales Leben zu führen.

Es gab in der Malkakowo-Siedlung eine jüdische Familie aus Vilnius. Der Mann war wie ich im Exil und seine Frau hatte sich dafür entschieden, bei ihm zu sein. Sie hießen auch Kats, aber da sie aus Litauen kamen, hatten sie eine „-as“-Endung, also hießen sie eigentlich „Katsas“. Sie waren mir sehr warm mir gegenüber und luden mich immer für Feiertage zu ihnen ein. Wir freundeten uns schnell an.

An einem Pessach hatten sie irgendwoher Mazze bekommen und luden mich und einen anderen Mann namens Shaya Itskovich Detinko zum Sederarbend ein. Wir konnten beide nähen und er fragte mich, ob ich eine Nähmaschine habe. Dann fragte er, „Darf ich vorbeikommen und mir eine Mütze nähen?“ So fing unsere Freundschaft an.

Wie ich wurde Shaya in Polen geboren – in 1903, also war er 17 Jahre älter als ich. Ich weiß nichts über seine Eltern, außer dass sein Vater Itsik hieß. Seine ganze Familie war tot.

Shaya war ein gut ausgebildeter Mann und vor dem Krieg arbeitete als Rektor der höheren kommunistischen Politikuniversität in Leningrad. Er war gut angesehen und seine Freunde hatten ihn sehr gern. Seine Frau wurde in Leningrad als polnischer Spion festgenommen, und kurz danach wurde er 1933 als Komplize ebenso festgenommen. Shaya wurde zum Tode verurteilt, aber die Strafe wurde zu 10-jähriger Haft umgewandelt. Seine Tochter Bella überlebte und wurde im Internat großgezogen. Jetzt lebt sie in Kemerowo [Russland]. Später, als Shaya im Gefängnislager in Swerdlowsk war, bekam er noch 5 Jahre. Er war begeisterter, sehr bekannter und angesehener Kommunist. Er wurde zu insgesamt 15-Jahren Haft verurteilt.

Während seiner Haft verlor Shaya alle Haare auf dem Kopf. Ich mochte ihn sowieso glatzköpfig. Er war ein guter Mann, ein guter Freund und später wurde er mein Ehemann. Zuerst wohnten wir in meinem gemieteten Zimmer. Später bauten wir ein eigenes Haus.

Bis dahin wurde Shaya rehabilitiert. Ich bekam eine Stelle in einer Sekundarschule, wo ich Schülern Schneiden und Nähen lehrte, schloss daher den Laden. 1956 feierten wir im Exil die jüdischen Feiertage mit der Familie Gendler. Wir backten Mazze, kochten Gefilte Fisch, Tzimmes [Möhren mit Pflaumen] und Galuschka [Hühnerfett mit Eiern].

Zum Schawuot machten wir Pfannkuchen mit Hüttenkäse. Zum Purim backten wir Hamantaschen – Dreiecke mit Mohn.

Diese Treffen kündigten wir nicht an und unsere Nachbaren wussten nichts von unseren jüdischen Feiertagen.

In 1957 erhielt ich einen „sauberen“ Pass ohne Einschränkungen. Jetzt durfte ich überall hingehen und überall wohnen.

Ich entschied mich dazu, nach Riwne zurückzukehren. Zu dieser Zeit ging Shaya nicht mit mir mit. In Riwne fand ich Menschen, die der Katastrophe entkamen. Und ich erfuhr das Schicksal meiner Familie.

Meine Eltern und meine Schwester Bella wurden zusammen mit den anderen Ghetto-Einwohnern hingerichtet. Sie wurden in der Nähe von Riwne, im Sosyonki Wald, erschossen. Ich bekam eine Unterkunft und blieb einige Tage dort. Ich holte meine Arbeitsdokumentierung aus der Vorkriegszeit und ging in Trauer über meine Eltern und Schwester zurück nach Maklakowo.

Nun hatte ich nur meine Schwester Hava in Israel und meinen kleinen Bruder Aron in Polen. Ich fing einen Briefwechsel mit Bekannten an, die noch in Riwne lebten. Dort hatte sich eine kleine jüdische Gemeinde wieder angesiedelt. 1960, ein paar Jahre später, stellten sie ein Denkmal im Wald auf, wo die Massenerschießungen stattfanden. Die Namen meiner Eltern und Schwester stehen dort auf dem Stein. Ich wurde zur Einweihung des Denkmals in Sosyonki eingeladen. Ich habe noch Fotos von der Veranstaltung. Ich überlebte nur deshalb, weil ich meine Haftstrafe in Stalins Lagern abbüßte.

1958 wurde ich mit meinem ersten Kind schwanger. Shaya wollte unbedingt zurück nach Leningrad, aber wir machten miteinander aus, bis zur Geburt des Kindes zu warten, da ich 38 Jahre alt war und meine Blutdruckwerte zu hoch waren. Ich wollte sehr ein Kind. Die Geburt war schwierig und schließlich musste ich einen Kaiserschnitt haben.

Mein Sohn, Victor Shaevich, wurde 1958 in Makalakowo geboren. Wir zogen nach Leningrad als er ein Jahr alt war. Eigentlich, feierten wir in Makalakowo seinen Geburtstag und danach fuhren nach Leningrad.

Zuerst hatten wir ein Zimmer einer Wohngemeinschaft und dann, als Shaya krank wurde, wurde uns eine getrennte Ein-Zimmer-Wohnung zugeteilt. Victor ging zur Schule in der Nähe von unserer Wohnung in der Nauki-Straße 20. Die Schule war in der Nauki-Straße 23. Er absolvierte mit guten Noten.

In Leningrad wurde ich Damenschneiderin. Ich arbeitete in einer Werkstatt in der Nauki-Straße 21 bis ich in die Rente trat.

Am Anfang machte ich mir Sorgen darum, wie mein Leben in so einer großen Stadt wie Leningrad aussehen wird. Doch stellte sich alles gut heraus. Ich wurde von Shayas Freunden akzeptiert und sie waren sogar wütend auf ihn, dass er seine Frau und einjähriges Kind am Moskauer Bahnhof in Leningrad stehen ließ, um uns ein Hotel zu suchen. Eine alte Freundin von ihm, Elizaweta Iwanowna, war sehr wütend als er ankam und mitteilte, dass seine Familie noch am Bahnhof stand. Sie schickte ihn sofort zurück um uns abzuholen. Shaya kam am frühen Morgen wieder und brachte uns zu ihr, wo wir wohnten bis wir das Zimmer in Leningrad bekamen, das uns schon vor unserer Abreise von Maklakowo versprochen wurde.

1961 wurde auch ich rehabilitiert. Mein Mann wurde wieder Mitglied bei der Partei und wurde Rektor der staatlichen Universität in Leningrad. Ich arbeitete zuhause und zog unseren Sohn groß. Wir verkauften das Haus in Maklakowo und kauften Möbel.

Alles war gut, bis Shaya in 1965 an Kehlkopfkrebs erkrankte. Als er anfing, sich über Schmerzen zu beschweren, besuchten wir Ärzte, doch lange Zeit wurde es schlecht behandelt. Er verbrachte ein ganzes Jahr im Krankenhaus. Er kommunizierte mit mir durch Schreiben, weil er nicht reden konnte.

Shaya starb 1968. Victor war 10 Jahre alt.

Der Tod meines Mannes erschütterte mich sehr. Einmal, auf dem Newski Prospekt, wurde ich ohnmächtig und erlitt davon eine Gehirnerschütterung. Ich war einen ganzen Monat in einem kritischen Zustand im Krankenhaus. Aber ich erholte mich. Die Lehrerin, die meinen Sohn abholte, holte ihn zu sich, kochte für ihn und passte für diesen Monat auf ihn auf. Jetzt ist sie meine beste Freundin. Victor absolvierte das Gymnasium und wir zogen in eine andere Wohnung mit zwei Zimmern.

Nach der Schule wollte Victor Flugzeug fliegen lernen. Doch er hatte eine kleine Narbe auf seinem Bein, die er bei den Pionieren bekam, als er ins Wasser sprang und auf eine Flasche trat. Die Fliegerschule wollte ein Zertifikat vom Krankenhaus. Er zeigte es ihnen, doch er wurde trotzdem nicht aufgenommen. Victor war Sportler, Schlittenfahrer, und sagte, „Wenn ich zum Lesgaft-Institut gehe, was mach ich nach dem Absolvieren? Ich kann Sportkultur unterrichten, aber was wird mir das bringen?“

Also bewarb er sich bei der Bontsch-Brujewitsch Hochschule für Kommunikation, obwohl es für ihn schwierig war, weil er Jude war. Er kam zu mir in die Werkstatt und erzählte von den ganzen Hürden. Ich weinte ganz viel, weil ich wusste, dass der einzige Grund für sein Leiden war, dass er als Jude geboren wurde.

Doch endlich bekam er eine Zusage und er absolvierte gut. Direkt danach bekam er eine Stelle bei der Lentelefonstroj [Leningrad Verein der Telefonanbeiter]. Bis heute arbeitet er dort als Chefingenieur und hat einen guten Ruf. Während dieser Zeit erhielt ich Briefe aus Israel von meinem Bruder Aron durch die Familie Katsas in Vilnius. Im Zuge des politischen Tauwetters von 1965 kam Natan, Arons Sohn, uns besuchen.

Während der Sowjetzeit erfuhr ich einige Fälle von Antisemitismus. Einmal, als ich in der Schlage in einem Laden stand, rief eine Frau zu mir: „Geh nach Israel!“ Das zweite Mal war in der Nähe von meiner Wohnung. Als ich zum Kiosk kam, um etwas zu kaufen, nannte mich die Verkäuferin völlig ohne Provokation eine „dreckige Jüdin.“ Wäre ein Polizist in der Nähe gewesen, hätte ich nach Hilfe gerufen. Die waren die einzigen Male, an die ich mich erinnern kann, bei denen ich aufgrund meiner jüdischen Herkunft beleidigt wurde [abgesehen von Stalins Lagern].

An der Hochschule lernte Viktor Tanetschka kennen und sie heirateten. Sie haben zwei Töchter: Irotschka, die 2002 vom Wirtschaft- und Ingenieurinstitut absolvierte, und Katja, die auch an der Hochschule für Kommunikation studieren will. Mein Sohn und seine Familie leben gut, sie haben sogar eine Datscha. Sie lassen mich nicht allein, kommen mich regelmäßig besuchen und mir helfen.

In 1995 war Viktor 10 Tage in Israel, um dort Freunde zu besuchen, die aus Russland ausgewandert sind. Es gab eine Zeit, in der Viktor und seine Familie auch gehen wollten, aber sie entschieden sich schlussendlich doch dagegen. Sogar ich wollte nach Israel einwandern. Ich ging zu dem Sokhnut, doch erlaubten sie es mir nicht, mit der Begründung, dass mein Sohn und ich dort nicht glücklich werden würden. Das sagte mir auch Aron. Obwohl ich dort als ehemaliger Häftling eine Doppelrente [asirat tsion] bekommen könnte, wollte es das Schicksal nicht, das ich in Israel lebe.

1989 besuchte ich Aron in Israel. Er hat eine sehr gemütliche Vier-Zimmer-Wohnung mit zwei Bädern und anderen Annehmlichkeiten. Ich blieb 3 Monate bei ihm und wir besuchten viele Freunde von ihm, die auch den Holocaust überlebt hatten, und wir erzählten viele Geschichten aus der Kindheit. Sie wollten das ich, als geehrter Gast aus der Sowjetunion, die Kerzen anzünde. Ich zog das Tuch an und führte die Zeremonie durch. Alles lief sehr feierlich und nett.

Ich feiere alle jüdischen Feiertage bei mir. Ich spreche noch Hebräisch und die Feierlichkeiten in meiner Wohnung werden oft von ungefähr 12 Menschen besucht. Hesed Avraham ist auch sehr hilfreich.

Ich besuche die Tagesstätte, wo ich gut angesehen bin. Sie rufen mich oft an und teilen mir ihre Grüße mit, sie besuchen mich auch im Krankenhaus. Ich habe nicht genug Worte, um meine Dankbarkeit gegenüber diese Menschen ausdrucken zu können.

My name is Sofia Ilyinichna Noginskaya. I was born in 1956 in Leningrad and lived all my life in Vasilievsky Island, one of oldest districts of Saint Petersburg. 

I was born late to my parents: my mother was 36, and Daddy was 45. Unfortunately, I never knew any of my grandparents - they died long before my birth.

My family background

During the war

After the war

Growing up

Husband and children

Recent years

My family background

I want to tell you first a little of what I know about my father’s family. My father – Ilya Abramovich Shneerov - was born in 1911 in the town of Lyubavichi [Lubavitch] in the Smolensk region, Rudyansk district. Originally the family name was Shneerson, but the well-known Lyubavichi [Lubavitch] eabbi  hneerson lived in the same district and all correspondence went to his address, so my father’s father, my grandfather Abram Leibovich, changed his surname to Shneerov, to avoid the confusion. Until he was 10, Daddy lived with his parents in Lyubavichi. According to his stories, they had their own house, consisting of two or three rooms. Daddy, unfortunately, can not remember what his father’s occupation was. His mother, Sarra Movshevna, did not work outside the home - she brought up her children. The family was religious; everyone spoke Yiddish. They surely lived in a religious way - prayed, observed Sabbath and all Jewish holidays. Daddy’s family moved to Leningrad from the Smolensk district in 1934, but I do not know under what circumstances. There they lived in a shared apartment in Communications Union Street, block 11, near the main post office. They had 2 rooms, and Daddy lived there with his parents, brothers and sister. Father’s father Abram Leibovich, born in 1876, suffered from tuberculosis and died before the [econd World ]wr [n 1935].  

In 1938 Daddy went to work in Vasiliesky Island, at a defense industry factory. It was a secret enterprise and he worked there uninterruptedly until he retired in 1994 -- 56 years! He worked as a mechanic, a shop foreman, and also in the supplies department. It was from that factory that he was called up into the army, and after the war he returned to the same plant. Daddy fought on the Leningrad front. He is an invalid of the Great Patriotic War.  He was wounded twice: the first time in his chest – a penetrating wound, and the second time in his leg. He also had t have three fingers amputated.

Three of my father’s brothers -- Leib [1906-1943], Zalman [1919-1943] and Lev [1925-1943] – died in Leningrad of starvation, during the siege, as did my grandmother Sarra Movshevna [1877-1943]. She is buried in our Preobrazhenskoye Jewish cemetery. I was named Sophia in her honor.

Daddy had three sisters. Feiga [Fanya] and Ida lived and worked in Leningrad all through the siege. They were awarded medals "For labor valor" and "For the defense of Leningrad ". Because of their experience during the war and the siege, neither of my aunts could link her life with a man, and both remained single But Aunt Feiga Abramovna Shneerova had had a friend before the war who was drafted. He regularly wrote her letters from the front. I have kept these letters, checked by censors until now, and I recently handed them over to the "Hesed". The young man who wrote these letters was killed in the war. My aunt died seven years ago, when she was 83 years old.

The second aunt, Ida Abramovna Shneerova worked her entire life after the war. She lived for me, for my brother, and for our family, because she didn’t have any other relatives. She died in 1989, at about the same age as her sister Fanya.

My father’s youngest sister, Golda Abramovna Shneerova, Aunt Galya, was my favourite aunt. She passed away when I was in the 10th form in school, in 1973. She died of cancer. Aunt Galya was a medical specialist, and she served in the Army throughout the Great Patriotic War. She returned home only in 1949, because, as a military doctor, she continued to serve in the Far East, somewhere in China or Japan. Aunt Galya was awarded the order of Red Star and medals "For the defense of Moscow", and "For the capture of Koenigsberg". I also kept these medals and now have presented them to "Hesed".

Dad served in the infantry. I know of one occasion when his regiment was surrounded. Father was a junior lieutenant and the commander of the group. It happened that He was already wounded and could not walk – he could only crawl. All his regiment was destroyed. Suddenly he saw a passing truck. The driver wanted to escape from Germans as fast as possible and did not want to pick up the injured. But Daddy had one cartridge left. He told the driver that if he wouldn’t pick him up, he would shoot him. Then they’d be buried there together. The driver had to take father in the truck. That’s how my dad stayed alive. He was awarded the Order of Red Star for his military valor.

My grandfather on mother’s side was Borukh Livshits. Grandmother’s name was Fanya, but I do not know their patronymics. Unfortunately, I never knew my grandmother or grandfather, therefore I can only relate what my mother told me. Mother’s parents met each other in the small town of Surazh. Now it is in Bryansk region, formerly the Oryol region. We visited there several times, but only in the Soviet period. In 1934, during a time of famine, my grandparents moved to Ukraine,  to the village of Bolshaya Lovcha near Krivoi Rog. Grandfather worked in a collective farm. Grandmother raised their seven children. Mom had two sisters, Lyuba and Zina, and four brothers, Evsei [Zyama], Senya, Yasha and Grisha. Evsei  was the eldest. My grandmother Fanya was a very hardworking woman; she worked day and night. There was never enough money.  Grandfather worked in the collective farm, but he usually found time for entertainment as well – outside the family. Therefore grandmother had an incredibly hard time. She carried absolutely everything upon her shoulders. However, as long as Aunt Zina, the eldest of her daughters, stayed in Bolshaya Lovcha, she, naturally, helped to bring up the younger children.

Senya was the first  to settle in Leningrad. Grandmother’s brother Evsei already lived there. Because Senya was a very talented boy, Uncle Evsei invited him to Leningrad to study. It was in 1935-1936. Senya entered the university and then "dragged" the others to Leningrad: my mom, Grisha (mother’s youngest brother), Evsei, and aunt Zina. Aunt Lyuba stayed with her parents in Bolshaya Lovcha. After she graduated from a Jewish school there, she moved to Rostov and entered a vocational school. Then she worked in a telephone substation. Now, out of all mother’s large family, only one person is still living - Aunt Lyuba, Lyubov Borukhovna. She lives in Leningrad now, in Dachny Avenue, she is 87 years old.

Let me tell you about what happened to Uncle Senya, mother’s elder brother. He studied in the university, was the Komsomol leader of his group, and when in 1934 Kirov [a well-known party figure] was assassinated, Senya, as an activist, was arrested and taken away directly from the university. For some time he was kept in Kresty prison in Leningrad. Mother visited him there; they took him some clothes and foodstuffs, and then they were told that he was sent somewhere in the Krasnoyarsk region and parcels were no longer allowed … I know that  Senechka sent a photo to Mom, nobody knows how. And on that photo there was a stain. And he wrote to her: "Manechka, trust me that this stain is on the photo, not on my soul." That is – “I am innocent”. When he was sent to Krasnoyarsk region, they lost trace of him. In the 1960s year Mom made several inquiries about him, and eventually we received word that he had been executed and rehabilitated posthumously. 

During the war

During the war mother’s elder brother Evsei worked near Leningrad, digging trenches. During the siege the youngest children stayed in town – my mother and Grisha. Evsei knew that they were hungry. At one point, in February 1942, having collected some food, he set off for town from his work to visit Mom and died somehow en route. He didn’t reach Mom, nor did he return to where he worked. They found out about it later.  I know about this because mother wrote it under his photo. Evsei was the most handsome of all his brothers and sisters. Mom was left only with Grisha, who was 18 in 1942. He died in March 1942 of starvation. He kept telling Mom that he was very hungry, and she, taking all the ration cards, set off to get some bread. When she returned, he was still alive, trying to tell her something, but his speech was incomprehensible. Most likely, he was taken to Piskarevsky cemetery [the mass burial place of Leningraders who died during the siege]. Mother transported his body with the help of an acquaintance…

On the eve of the war - in Ukraine its approach was felt quite distinctly - my grandparents asked their children in Leningrad to come back as soon as possible and take them away. Naturally, they set out to do so, but they were stopped on the way and sent back to Leningrad.  They were told that it was impossible to reach Ukraine because the Germans were already there.

Thus, when the war began, mother’s parents remained in the Ukraine, in the village of Bolshaya Lovcha. The wife of mother’s brother Yasha [born in 1914] lived with them. She was pregnant. Her name was Raya. There were a lot of Jewish villages in the area; I remember the name of one of them: Kukolovka. When the Germans came, things were terrible. At first they forced all the Jews to work at physically hard labor. Young girls were sent to dig trenches. Then came the sad end. The village of Kukolovka was completely destroyed by Germans - all Jews were executed. At one point the Germans gathered everybody, and the Jews thought that they were going to be shot. They said farewell to each other, but they were forced to dig a ditch for other people, who were shot that very day. My y [ndparentss?] were prese at that xecution and were then compelled to bury the bodies of the executed people, some of whom were still alive … But this all happened in a neighboring village. They said that grandfather came home absolutely grey-haired, he could hardly speak. Then came the turn of Bolshaya Lovcha. Absolutely all people of Jewish nationality were executed as well as people of different origin who sympathized with and helped the Jews. The execution was carried out by Germans as well as by Ukrainians who were on their side. Among the Ukrainians were those who had lived side by side for years with the people they executed.

Now let’s go back to Raya, the pregnant daughter-in-law. When she and some other women were returning from the ditch works, a Ukrainian approached them and told them: "Tomorrow all of you will be shot. Run for your life, girls!" Some of the women who were with Raya ran away, but she said: "Yasha will never forgive me if I escape and his folks are executed." And so she accepted a martyr’s death together with her husband’s parents.

Uncle Yasha, Yakov Borisovich, was another of my mother’s brothers. It was his wife Raya who was executed by the Germans. Uncle Yasha was away fighting in the war, he suffered permanent injury. He was wounded in the first days of the war, on the Leningrad front, and was taken at once to Leningrad. When mother was informed that Yasha was wounded, she came running to the hospital. She could hardly recognize him at first. He asked her, "Manya, look, what did they hang there, on the back of my bed?" Attached to the back of his bed was a sheet of paper with a red cross on it. She said, "Yashenka, it’s a cross." And he said, "It means, Manya, that you may just as well not come again, as I will not survive." And when mother pulled away the blanket, she saw that his leg was badly hurt, in the shin, or higher, in the hip… And Mom used to tell me that there were so many worms in the wound that she had never seen anything like it. Mother still continued to go to the hospital every day. Later, when the bombardments of Leningrad began, the hospital was evacuated. Mother’s story went like this: "I packed his things and helped him get into the railway car with other people. And a few days later we heard that the train had been bombed and destroyed and only one car remained intact. And by miracle Uncle Yasha was in that very car. He stayed alive." He was evacuated to Rostov-on-Don. Then he was given shelter by Aunt Lyuba in Rostov-on-Don. Later, after the war, in 1947, he returned to Leningrad to the same room in 11 Communications Union Street where my parents’ family had lived, and got married. He married a Jewish girl, Rosa Lifshits who had no parents and was brought up in an orphanage. A son, Borya, was born to them in 1948. But Uncle Yasha’s illness steadily got worse. First he could only walk with a stick, then he could not walk at all. He developed a terrible weak-mindedness, and we had a lot of trouble with him. He got lost in town several times, and we had to look for him. Uncle Yasha passed away around 1992. He loved Pavlovsk very much; his elder sister Zina lived there and he often went there to visit her, so  we buried him in Pavlovsk. His sister Zina is buried there; she died later - in 1994.

I can tell you a little about Aunt Zina too. She was mother’s elder sister. Senya took her to Leningrad as well, but she lived in Pavlovsk.  She got married and worked in the Pavlovsk orphanage. When the boarding school was being evacuated, Aunt Zina already had two children: Vova, who was 3 years old, and Alik, a newborn. Aunt Zina was evacuated with the orphanage. Alik died on the way. He was simply taken out of the car and left on the ground.

After the evacuation Aunt Zina returned to Pavlovsk and continued to work at first in the children's home, and then as a guard. She died 6 years ago. She had an accident and lay alone in the apartment, and we relatives, by turns, went to Pavlovsk and took care of her. Her son Vova had cancer and died one year before his mother. He left for Canada, thinking that they will help him there. Unfortunately, he died there after 8 months.

My mother, Manya Borukhovna Shneerova, was born in 1920 in the town of Surazh, and later moved with her parents to the Ukraine, the village of Bolshaya Lovcha. In 1935-1936 Senya, her brother, brought her to live with him in Leningrad. Mom studied in a Jewish school. After arriving in Leningrad, she was dependent on Senya for a few years. Then she entered the Institute of Foreign Languages. But it was just before the war, so she only managed to finish the first year.

In 1942, after she buried all of her brothers, she found herself absolutely alone, a young woman in her early twenties, a girl with no will to live. She was absolutely broken.  She thought she was living her last days. She was desperately alone in her room in the house on Communications Union Street, when her Uncle Evsei Vladimirovich Lipkin arrived at her door. He had worked and lived in Leningrad before the war and now, during the siege. He was an expert in water supplies. He had modernized the entire water system in Leningrad, for which he was awarded the Order of Lenin. Later he was presented a trip to America as an award. I do not know in what year that was, but in those days it was a very big deal. That’s how they singled out his work. That uncle, after no-one had heard anything from my mother for a very long time, came and saw that she was in very bad condition. He carried her in his arms as far as to the other end of the city to his apartment. His wife was not so pleased to see that dirty, poor and hungry Manya brought to their place. But Uncle Evsei told her that Manya would live there - and no further discussion! They had a daughter a couple of years younger than my mom. Mom didn’t live there for a long time. Uncle Evsei spent the entire day at work, and Mom felt that Aunt Zlata’s attitude to her, while for the most part normal, was not really very warm. Uncle Evsei found a job for Mom at a water supplies station in Shpalernaya Street. And Mom stayed there day and night – as if in a military barracks - and began to receive at least some food. She worked there all through the siege. She survived the entire siege of Leningrad and was awarded with medals "For labour valor" and "For the defense of Leningrad"…

My mother knew Daddy and his family before the war – they had lived in the same communal apartment in Communications Union Street. I think it was in 1935, when Mom appeared in Leningrad. Her brother Senya lived in Leningrad at that time, but in 1937 he was arrested and sent to jail, and Mom remained there alone. Sewer pipes passed through her room, and the exit was through the kitchen. At that time Mom and Dad had no relations.

After the war

But after the war, in 1945, when Daddy came back home from the front, they accidentally met on Lieutenant Schmidt Bridge. And this, probably, was the key moment in the life of my parents. They registered their marriage on Mom’s birthday, August 20, 1945, and in 1946 my brother Arkady -- Alik -- was born. They all had to live in that same room with the sewer pipes. Very often the pipes leaked. Mom would take her baby Alik and spend the night in the kitchen. They lived very poorly - Dad was the only one who worked. There was not enough food, and Mom told me that she used to serve Daddy his meal and then go out into the street, so that she would to see him eat, because she was so hungry. It was in 1946-1947. I was born in 1956. Daddy was allotted a room by his factory at 7 Gavanskaya Street. It was also a room in a shared apartment. Dad was still the only breadwinner in the family. Mom told me that she often had to borrow money. When Dad received his salary, she usually paid it all out for debts. Thus, when I turned 4, I was sent to a kindergarten, and Mom went to work in the same factory where Dad worked, as a storekeeper.

I’d like to add that in 1940 Mom had entered the Institute of Foreign Languages, but she only finished the first year and was forced to quit her studies when the war began. The war prevented both of my  parents from receiving a higher education, and their only dream was for their children to obtain a higher education. They put all their efforts into fulfilling this goal. My brother first graduated from a technical school and then from the Northwest Polytechnical Institute. After graduating [secondary] school I entered the Construction Institute and graduated from the department of “Purification of natural and waste waters" in 1978, becoming an ecologist.

My parents and our family have always been an example for all our relatives. My parents lived together for 51 years. I cannot remember a single occasion when there were any arguments or scolding - it never happened! Mom was almost 10 years younger than Daddy, but still I think she was the head of the family. Our family was incredibly harmonious. As all my relatives said, in spite of the fact that my parents didn’t receive a higher education, they were very cultured people – inside their souls, you know. Neither Daddy, nor Mom ever offended anybody. If someone needed help – it was a foregone conclusion that it would be given. And I think that, probably, their example and the way they brought me up have left a mark on my life, too, because I left my professional job and started to work with "Hesed", where at first I was a visiting nurse and now I am the curator of the home-nursing service. The awareness that I help elderly people brings me satisfaction. I feel better doing it. It might seem strange to many people, but I realize that this is my calling, my mission.

And here again I come back to the moment in 1945 when, Mom and Dad met on Lieutenant Schmidt Bridge. He had come back home from the war, using a walking stick … Probably, their meeting was their fate. My parents’ life was incredibly hard. They had no books. They didn’t leave me anything. All there is, is the two-room apartment in which we are now talking. It was obtained through my parents’ efforts, on account of their health. We lived four of us in the one room in Gavanskaya Street that had been allotted to Daddy. I can tell you that each time they distributed apartments at his factory,  they said, Ilya Abramovich, you are the first in line. And each time Ilya Abramovich did not get an apartment. People explained this by the fact that he was not a member of the Communist party. There was no talk about him being a Jew, but in my opinion this is the only and evident reason.

In 1972, when I was in my ninth year at school,  my mother decided to go to the place where her parents had been executed. Mother, Daddy and I went to Krivoi Rog. We rented a room there. Very quickly the news of our arrival spread through town. A woman who managed to escape the execution came to see us. She had been a very small girl at that time. There was another man, whose mother had been executed on the very same day as Mom’s parents. His mother had been an activist, she even made a speech before her execution. I can not tell you precisely what year that was … The rainy season had started but we still went to Bolshaya Lovcha. We dropped into houses where elderly people lived and asked them how all that had happened.  We found a very old Ukrainian lady -- 102 years of age. She remembered mother’s parents, and told us about them. Unfortunately, we were unable to get to the place of execution. There was no taxi available. Because of the rains the road became impassable. The only thing I know is that there’s a common grave and a small monument with an inscription saying that many Soviet citizens are buried there. On Victory Day, on May 9, many people, relatives of the executed, come to Bolshaya Lovcha from Moscow and other cities. A memorial plaque appeared later, saying that Jewish people were executed there. I doubt if I will go and look for the graves again. But mother was very upset that she was unable to pay her last tribute to her parents.

Now daddy is over 90 years old, and for two years now he’s been living with my family. In his childhood Daddy studied in a Jewish school, so he can write Hebrew. After the war and while he was still able to walk – that is, until the 1990s - he regularly attended synagogue, where he had his own seat. Now, because of his age, he can neither pray, nor go to the synagogue. In earlier years, he read the Talmud and prayed in the synagogue. He didn’t pray at home – he just didn’t have time for that – he had all day long at work, and then, the life of a communal apartment didn’t provide opportunities for a dialogue with God. Apart from the Talmud we have both talles and tefilin  - the thing that is wound on one’s hand during prayer -- at home, In general, we still have all father’s articles of religious use.

During the entire 56 years that father worked at the factory, there was not a single day that he was even 5 minutes late. He always got up at 6 in the morning. His domestic duties included putting up a kettle for tea and making sandwiches for Mom. They would have their tea and leave for work. Dad walked very fast in spite of his bad leg, and Mom constantly ran behind him along Shkipersky lane and could not catch up with him. Their colleagues asked all the time: “Ilya Abramovich, did you have a quarrel with Manya Borisovna? Why is she running behind you?” They worked in different shops. Mom worked 26 years at that factory. The only day that Daddy never went to the plant, was the Remembrance Day [Yartzeit] of his parents’ death. He spent that entire day in the synagogue – from the early  morning until late in the evening. I think anything could have happened, but that day was sacred both for Daddy and for all of our family. At Passover my parents didn’t eat any bread except for matzot. They tried to accustom their children to this tradition as well, but, unfortunately, children are sinful. Dad still eats only matzot on Passover. When my mother was alive, she and Dad rather frequently spoke Yiddish between themselves so that we children wouldn’t understand. But with time we kids began to understand it, too. We could not speak Yiddish, but we followed. For some reason, I also remember Mom always cooking chicken broth and kneidlakh (dumplings). 

Growing up

When I was 10 years old, in 1966, doctors discovered that Mom had cancer. They said she did not have any chance of survival. Dad gave his written consent for her to undergo an operation whose outcome was uncertain. It was performed by a 28-year old graduate of the medical institute, because no doctor, even the most experienced, would take the responsibility. The operation was carried out, and Mom survived -- she lived for another 30 years. She died in 1996. We are very thankful to those people who presented her with these 30 years … We buried her in the Southern cemetery, in the Jewish section. The first of our family to be buried in that cemetery was Aunt Galya, father’s sister, who died in 1973. Then Aunt Ida, Aunt Fanya and my Mom. All of them are buried in one place, the four of them. According to Jewish custom cremation is not  allowed, but because of circumstances we had to do it. We wanted all of them to be in one place. Each year in the autumn my husband takes Dad to the cemetery - we keep our promise to him. Daddy recites kaddish, the Jewish prayer for the dead, himself, and last year, when he recited kaddish over the grave of my Mom and her sisters, some Jews came up and asked, if he could also recite kaddish over the neighboring graves. Daddy, naturally, could not refuse … In spite of the fact that because of his age his memory is quite poor, he still remembers the kaddish.

In memory of father’s parents we always light candles on the anniversaries of their death. They burn for a whole day. In memory of Mom’s death we also light such a candle. In this way, we try to follow the national traditions.

I want to tell you a little bit about myself. I was born in 1956 because my father wanted another child very much. Mom was already 36 years old. They already had a ten-year-old son, Alik, and they were very limited financially. But Daddy wanted a daughter very much. And  a daughter arrived. I went to all Pioneer and other recreation camps when in kindergarten and school, because, unfortunately, I did not have grandparents and there was nobody else to look after me. At seven I started school, and I completed 10 grades in a secondary school. I was a good student, in spite of the fact that neither Mom nor Dad could really help me. Mom, for example, checked my English. She checked my notebook exercises. I learnt later, though, that Mom did not know a word in English – she just pretended to be an expert. Mother also “helped” me in my Russian… I trusted her then. Daddy tried to help me with mathematics.  Still, I was a good student – I was the best mathematician at school.

When I was trying to enter the Leningrad Construction Institute, I passed all my examinations and received an average admissions mark. But when they published the lists of admitted students, my name was not there. At that time Uncle Evsei, the one who had rescued Mom during the siege of Leningrad, was on the faculty of the  Institute in the "Water supplies and water drainage" department. He was a senior lecturer. Mom called him up and asked, "Why isn’t Sophia in the lists of admitted students? The acceptance mark was 18, she scored 19.5, but she is not on the list. Is it because we are Jewish?" Uncle Evsei was a communist, and he was convicted that there was no anti-Semitism in our country. He told Mom, "Manechka, it is impossible. There is nothing of the kind in our institute!" But still, he went to the institute to see the dean, and heard, "Evsei Vladimirovich, why didn’t you tell us that she was your grandniece?" - "And why was I supposed to tell you?" he replied. The next day my name was inserted with a ballpoint pen in the general admissions list. 

Husband and children

I got married in 1983. My husband’s name is Ilya Leonidovich Noginsky.  His mother, too, once lived in Surazh,  where my Mom came from. Theirs was a rich Jewish family, with two children, twin sisters Eva Izrailevna [mother of my husband] and Rimma Izrailevna.  Ilya’s Dad, Leonid Yefremovich, comes from the town of Romny in Sumy district. Now my husband’s parents  live in Israel, they emigrated in 1998. They lived in Leningrad until 1962 in the Union of Communications Street, too, closer to St. Isaac’s Cathedral, in a kind of basement. There was one room, on a floor slightly lower than the ground level. Since Mom and Aunt Eva both came from Surazh, they became good friends. For a time, they did not have any contact, but at one point my aunt Fanya, my father’s sister, ran into "Mother Eva" [that’s how I call my mother-in-law] in the synagogue.  We went to the synagogue every week. Mother Eva had two sons: Ilya - the younger, born in 1955, and Vova, 3 years older. Ilya was married then, so they brought Vovik to meet me. But just then I had pneumonia and probably looked too sickly, so nothing came out of this meeting. When Ilya divorced his wife, mother Eva [she is a very vigorous woman - always achieves what she wants] called my Mom on the phone a thousand times, and finally mother conceded: "OK, you can introduce them to each other if you like, but later on - whatever they decide themselves -- I am not going to say "yes", or "no".

I have to add that Ilyusha had already had two children. Before we got married, we dated for several years … We have been together for 17 years now, and have a daughter who finishes the 11th form this year. Her name is Galya. We named her after father’s youngest sister, but still we lacked the confidence to register her as Golda. My daughter now says: "Mom, I had better be Golda!" What is the reason for that? Since the very first day, when my daughter started to understand things, I tried to convince her that “Jew” was not a curse, but just a nationality. The essence of a person, his character - all this depends on the person himself, rather than on his nationality. When Galya came home from school crying that her classmates called her Jewish – they had looked in the class journal and read that she was the only Jew among them - I told her: "Galya, what makes you upset? What evil is there in being Jewish? Look at your grandfather, look at your grandmother, look at all our relatives. We killed nobody. We stole nothing. Everything that belongs to our relatives – any of them - was earned by their own hands and heads, by hard work. So you should be proud that you are Jewish, and not otherwise." I think that in due course she understood this. I also tell her, The girl is doing very well in her final year. She is going to try to enter the pedagogical institute, in the  foreign language department. 

Recent years

My husband graduated from a technical school and became an expert in designing aircraft devices. Then he served in the army from 1975 to 1977 in internal troops  and later, in 193 he entered the Leningrad Construction Institute, and graduated with a degree in architecture. Now he works as the chief architect for a private firm. He works day and night, because  we’ll need a lot of money for our daughter’s higher education, since education is no longer free here in Russia. My husband’s family was never religious; his parents were Jewish, but atheists, estranged from religious ideas and customs.

Ilya’s first wife is a well-known composer, Zlata Razdolina. She emigrated to Israel 13 years ago. When she was getting permission for her departure, she wanted Ilya to relinquish parental rights to their children, but he said he wouldn’t do it. The children were taken to Finland, and from there they moved to Israel. After Ilya, Zlata was married three more times. From the third marriage she has a son named Benya. He is the grandson of Semyon Laskin, a prominent writer. She took all her children  to Israel. We totally lost contact with Ilya’s children. We looked for them for a long time and  sent inquiries to Israel. We got replies requesting us to at least specify  the town where they lived, but we didn’t even know that.  Then, totally unexpectedly, through some distant friend, we learned where they lived, and even their telephone number. I was the first of us to visit Israel. Ilya’s parents were still living there. I went under the "Sarel" program – it provides an introduction to the  country and help to the Israeli army. I met my husband’s daughter Olya and talked to his mother-in-law. After that, Ilya went for a visit. Everything went absolutely smoothly as well. His children had became religious in Israel. His son Zhenya, who was born in 1979, became a rabbi. He studied to become a rabbi in America. He is already married and has a son named is Menakhem-Mendl. Olya, the daughter, is not so happy. She married a rabbi but  divorced him when she was pregnant. Her daughter Rachel is not very healthy. You can’t tell how Olya’s future life will develop…. We call each other, we even try to buy and send this and that to our grandchildren. We have perfectly normal relations with them, and we enjoy it. We do not know how our daughter Galya’s future will be, and [Zhenya and Olya] are her brother and sister, even though it is only on her father’s side. I am trying my best to remain on good terms with Zlata and her children. Galya visited them for two weeks last summer, and we invited them to come and be our guests too.

[Sofia Ilyinichna is a woman devoted to the memory of her family, most of whom died during the Second World War. It induced her to tell us about the history of her family, about the fate of those who were witnesses to the uneasy life of Leningrad in those hard times. Sofia Ilyinichna is an active, cheerful woman with bright eyes. She combines care of her beloved elderly father with the work in the home-nursing service of Hesed.]

Életrajz

Salgó úrral nem az otthonában, hanem egy ismerősöm műhelyében beszélgettünk. Először túlélési stratégiának gondoltam a tartózkodását, hogy nem a lakásán találkoztunk, és azt gondoltam, hogy Salgó úr óvatosságból kevesebbet vall be zsidóságából, zsidó vallásból, hagyományokból, mint amennyit megél, aztán kiderült, hogy hipotézisem elhamarkodott volt, saját elvárásaimba, elképzeléseimbe nem passzolt, amit tapasztaltam, hisz végül kiderült: Salgó úr tipikusan az az ember, aki származását tekintve ugyan zsidó, de élete, sorsa, kultúrája magyar. Salgó úrnak erős kötődése van  lakóhelyéhez, tősgyökeres XI. kerületinek vallja magát.

Többször említettem barátaimnak, hogy elég kalandos volt az életem. Elég színes, sokféle és én mindig azt szoktam mondani, hogy a jóisten velem volt. Mert a keresztútnál majdnem mindig a jó helyre kerültem. Szerencsém volt. Persze némi rátermettség és az egészségi állapot, ami rendkívül sokat jelentett.

Az apai nagyszülőket nem ismertem, egyetlen történetet tudok elmondani. Apuka mesélte, hogy itt voltak Pesten, és nem mertek átmenni a Dunán! Konflissal vitték át őket! Ennyit tudok csak róluk.

Az anyám szüleit én alig ismertem. Kivéve a nagymamát, aki ott lakott nálunk, őt Wagner Adolfnénak hívták, és az 1860-as években született Pozsonyban. Anyuka anyjának leánykori neve Frankfurter Lina volt. A nagymama tudott valamit magyarul, de ők főleg németül beszéltek. Rám ragadt a német nyelv őróla. Budapesten élt, és háztartásbeli volt. Hogy mennyire volt vallásos, arról nem tudok semmit, ővele csak játszottunk. Krétával rajzoltunk az asztalra, és akkor játszottunk. Ez olyan, mint minálunk a gyerekeknek a malom. A testvéreiről nem tudok semmit.

Itt lakott a Körtéren [Móricz Zsigmond körtér]. Aztán amikor legyengült, odaköltözött mihozzánk. Sose felejtem el, én játszottam a földön ilyen építőkockákkal, és a nagymama ült a fotelban. Lehettem 3-4 éves. Nézek oda, és a nagymama mozdulatlan. Ajjaj! Fogtam egy tükröt, és odaraktam a szája elé. Nem homályosult el! Kiszaladtam, „anyuka, azt hiszem, a nagymama meghalt!” Még nem jártam iskolába, ott játszottam a földön. Tényleg meghalt ott a fotelban. De kicsi voltam, nem emlékszem a temetésre. Azt sem tudom, hol a sírja, az sem biztos, hogy Rákoskeresztúron van [azaz: nem biztos, hogy a rákoskeresztúri zsidó temetőben van eltemetve].

Anyai nagypapámat Wagner Adolfnak hívták. Nem emlékszem, hogy mikor és hol született. Én nem ismertem. De annyit tudok róla, hogy valami vegyi dologgal, festékkel foglalkozhatott, és állítólag föltalált valami gyorsan száradó olajfestéket. Ezt hallottam. Volt egy üzeme. De látni nem láttam, mivel amikor én öntudatra ébredtem, akkor már nem élt. Annyit tudok, hogy nagymamával együtt itt laktak a Körtéren. Úgy 1915-ben halt meg körülbelül, mert én 1914-ben születtem.

Édesanyám 1884-ben született Budapesten. Wagner Aranka volt a leánykori neve.

Édesapám Mezőkövesden született az 1880-as években [Mezőkövesd – Borsod vm.-ben lévő nagyközség 1910-ben 17 200 lakossal (vallásfelekezet szerint 95% római katolikus, 4% izraelita). – A szerk.]. 1901-ben magyarosította a nevét, Salgóra. Az eredeti neve Sprerlinger volt. Hogy mi volt apuka legmagasabb végzettsége, arra nem emlékszem. De írni és olvasni jól tudott. Elég vallásos volt, a szülei rabbinak szánták, de végül nem lett rabbi, 13-14 éves korában elhagyta a szülői házat, és följött Budapestre. Akkoriban erősen kötődött a valláshoz, ragyogóan tudott héberül! Apuka úgy hadarta héberül a dolgokat! De nem lett rabbi, elsősorban kereskedelemmel foglalkozott A vallásosságát megtartotta az élete végéig, de nem lett rabbi. A testvérének az Üllői úton porcelánboltja volt. Én csak annyit tudok róla, hogy voltak testvérei, vagy nyolcan voltak, akik szintén kereskedők voltak. Rólunk a háború ledörzsölte [a gyakorló vallásosságot]. A bátyám Amerikában ugyanúgy nem tartotta a vallást, mint én. Nem azért, mert szégyellte, hanem más a társadalmi berendezkedés, más az élet.

Édesapám rendkívül udvarias belvárosi kereskedő volt, divatáruüzletben dolgozott. Olyan kereskedő volt, aki az ajtóban állt, ha jött egy vevő, annak köszönt, és megkérdezte tőle, mit óhajt. Odavezette a segédhez. Mikor elment, megkérdezte a vevőtől, megkapott-e mindent. Ha nem, akkor még visszavitte, hogy talán próbálja meg ezt vagy azt. Abban az időben volt divatos a Karády-gallér – ami egy ovális, széles nagy tüll vagy áttetsző anyagból készült, kicsit merev hosszúkás, ma úgy mondanánk, hogy sálgallér volt – meg turbán. Ő egy kimondott úri kereskedő volt. Azt tudom, hogy apuka mindig elegánsan ment a munkába is.

Apuka több üzletben dolgozott életében. Az első, amikor fiatal volt, az 1920-as években, a Herzfeld und Zöle üzlet volt a Kristóf téren. Utána az Salgó és Társa üzletben dolgozott a Deák Ferenc utcában az 1930-as években. A társnak volt a tőkéje, őneki a neve volt. Ez valami miatt megszűnt, akkor apuka elment állásba, és a Petőfi Sándor utcában egy textilüzletben lett üzletvezető.

Az édesapámmal a következő történt. Amikor a Deák Ferenc utcában volt az üzlet, arra ki volt írva: Salgó és Társa. 1919-ben, mikor kitört a kommunizmus [lásd: Tanácsköztársaság], a kirakatot, az üveget leragasztották ilyen plakáttal [Ez az üzlet – úgy tűnik – még nem a későbbi Salgó és Társa üzlet volt, ahol tehát az apa társtulajdonos volt, mert az az 1930-as években volt. De az is lehet, hogy az apa nem az 1930-as években, hanem korábban volt társtulajdonos a Deák Ferenc utcai üzletben. – A szerk.]. Szólt az inasnak, „Szedd le róla!” Leszedte. Nemsokára jött érte az akkori rendőrség, és faggatták: „Ki csinálta?” „Én!” – válaszolta. Elvitték. A Gellért Szállóba vitték, ott voltak akkor ezek a kommunisták. És apukának volt egy rokona, aki ugyan zsidó volt, de magas rangú katonaorvos, Dobó bácsinak hívták. És akkor rajta keresztül kihozatták onnan, nem lett vele semmi baj. Utána csinálta tovább a munkáját. Ennyit tudok arról a kommunizmusról.

Két bátyám volt, Gyuri és Imre. Hárman voltunk testvérek. Három fiú. Én voltam a legfiatalabb, Imi [1911–2001] a középső, Gyuri [1908–1994] a legidősebb, és pontosan 3-3 év volt a differencia.

Háztartásbeli volt az anyukám. Akkor volt még nekünk cselédlány segítségünk is. Fräulein Tildának hívták. Innen is van nekem a némettudásom. Körülbelül 10 éves lehettem, akkor apuka már elküldte. Anyagilag nem bírták. Gyuri bátyám jobban tudott németül, mint én. Mert őneki három évvel több ideje volt, mint nekem, hogy megtanuljon. Még annyit tudok mondani, hogy Tilda ide, a Ménesi útra, a kápolnába vitt fel minket, a három gyereket vasárnaponként. A szülőknek nem volt kifogása ellene, semmit nem szóltak, gyerekek voltunk, végighallgattuk a misét, ennyi. Az épület ma is megvan, ha itt egyenesen fölmegyünk, ott van a Ménesi úton.

Anyuka péntek este gyertyát gyújtott. Elmormolta, amit ilyenkor el kell mondani. Erre határozottan emlékszem gyerekkoromból. De nem volt téma a vallás nálunk. Amikor már apuka elkezdett dolgozni, akkor kevesebbet járt templomba. Nem volt ilyen péntek esti vagy szombati templomba járás. Nem tudok mást. Templomba anyuka nem járt, amíg fiatalok voltunk, addig apuka meg én jártam, meg ha jól tudom, Imi velünk volt. Ide, a Bocskai útra jártunk. Más ilyen zsidó kötődés nemigen volt. Az iskolában arra voltam mindig fogékony, hogy a hittantanár a hittanórákon elmesélte a történelmet. Bennem mint történelem – úgy fogant az Ótestamentum.

Apukával itt Budán a sós fürdőbe jártunk strandolni, az a Tétényi kórháznak a helyén volt. Nyári vakáció alkalmával anyuka meg a három gyerek minden évben más városban egy kis szobát béreltünk, és apuka hétvégén kijött hozzánk. Voltunk Budakeszin, aztán a másik évben Kismaroson, egyik évben Nagymaroson. Vagy Balatonlellén. Oda jött le hétvégén vonattal apuka. Nagyon családszerető volt.

Itt a környéken [XI. kerület] jártam elemibe az 1920-as években. Akkor olyan élet volt, hogy az elemiben voltak olyan gyerekek, akik mezítláb jöttek az iskolába. Nem volt pénzük cipőre. Később, amikor középiskolába jártam, történt egy rendkívül érdekes dolog, ami az életemet meghatározta. Az Eötvös József reáliskolába [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák] jártam a Reáltanoda utcába, és talán negyedikes vagy ötödikes lehettem, mikor az iskolában megalakult a fúvószenekar. Imádtam a zenét, mert apám is dalos kedvű volt, anyám is, mind a ketten. Amikor a középiskolában megalakult a fúvószenekar, a kezembe nyomtak egy trombitát, B-trombitát, ami hangzásban ugyanaz, mint a modern zenében a piszton, aminek ugyanaz a fogása, csak ilyen pedáljai vannak. Az iskolának volt a 25. éves jubileuma, valamikor az 1930-as évek elején. Akkor volt egy hangverseny a Vigadóban, és akkor már volt az iskolának egy szimfonikus zenekara is. 27-en voltunk a zenekarban. Magára a műsorra nem emlékszem. A nézőtéren az első sorban ott ült a világhíres Hubay Jenő [Hubay Jenő (1858–1937), hegedűművész, zeneszerző, pedagógus, a brüsszeli konzervatórium és a budapesti Zeneakadémia tanára, 1919–1934 között igazgatója. Kora egyik legnagyobb előadóművésze volt. – A szerk.]. A karmesterünk az Operaháznak volt a karmestere, és ő az Operából hozott erősítést a zenekarba. Emlékszem, egy fuvolást, mert az utolsó szám volt az egyveleg a „János vitéz”-ből [Kacsóh Pongrác daljátéka], rézfúvósokra volt írva, ketten voltunk trombitások. Én voltam az első trombitás, nekem kellett trombitán játszani a „Kukorica dal”-t, azt hogy „Kukorica közt születtem…”.

Életemben egyszer náspángoltak el, sose felejtem el! Srácok voltunk, és egyszer csak megjelentünk otthon, az arcunk ki volt festve díszfestékkel. Hát apuka látta, hogy Gyuri, az idősebbik bátyám, az csinálta a cirkuszt velünk, ő festett ki mindannyiunkat. Apuka a térdére fektetett és elfenekelt mind a hármunkat. Én lehettem talán három éves, így emlékszem. Jól neveltek. Nem szigorúsággal, inkább – azt hiszem – törődéssel. Jó család voltunk.

A zsidó nevem elfelejtettem, de volt bár micvám. Bár micvá azt jelentette, hogy 13 éves lettem. Akkor még nem volt meg a Bocskai úti templom [zsinagóga]. Hanem az Öntőház utcai templomban volt a bár micvá, amire fölkészítettek. Abszolút süket voltam én a héberre, de megtanítottak [azaz: megtanították arra, hogy mit kell tennie a szertartás alatt].

A háború [azaz a második világháború] előtt diákok voltunk. A középső bátyám, Imre technikumba járt a Népszínház utcába [A Népszínház u. 8. szám alatt működő Magyar Királyi Állami Felső Ipariskoláról van szó. Technikumok akkor még nem léteztek. Lásd: ipariskolák]. Az akkor olyan volt, olyan szinten emelt, mint az egyetem. Délelőtt és délután is volt iskola. A bátyámnak olyan kézügyessége, olyan feje volt, hogy egyetemisták jöttek hozzá, és pénz ellenében éjszaka rajzolt nekik ilyen műszaki rajzot pauszpapírra.

Az idősebbik bátyám, Gyuri a háború előtt tisztviselő volt Újpesten egy Reiss és Brett nevezetű nadrágtartó készítő üzemben. A középső bátyám, Imre itt dolgozott a Fehérvári úton az Ericsson gyárban [A svéd Ericsson cég az első világháború előtt alapított először Budapesten leányvállalatot, amelyet az 1920-as évek végén – tisztázatlan körülmények között – átvett az International Standard Electric Corporation érdekeltségi körébe tartozó Standard Elektromossági Vállalat. (Ebből lett a második világháborút követő államosítások után a BHG – a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár.) – A szerk.] mint mérnök. Ő technológiát végzett, és ott volt főmérnök. 1939-ben év elején jöttek a különböző zsidómegszorítások [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Én akkor katona voltam, édesanyám mesélte Imiről: a svéd igazgató [?] behívta a négy zsidó mérnököt: „Uraim, kaptam egy olyan utasítást a kormánytól, hogy a zsidó mérnökök közül, akik négyen vannak, kettőt el kell bocsátani. Akkor maga meg Balázs.” A bátyám akkor legényember volt, azt mondja, „Őt ne tessék elküldeni, két gyereke van! Én nőtlen vagyok, engem tessék kirúgni!” És ketten elmentek. A bátyám nagyon jóképű gyerek volt, azt tudom, mert a lányok mindig nálam érdeklődtek iránta. Összehozták őt egy nővel, aki Amerikából azért volt itt, hogy férjet vigyen magával ki Amerikába. Hát a bátyámat, úgy látszik, összehozták evvel az amerikai [nem zsidó származású] nővel. A bátyám a kiutazási engedélyt rá egy félévre kapta meg, 1939-ben, olyan december környékén, az utolsó hajóval ment el Amerikába, mert utána a tengeralattjárók miatt már veszélyes volt az óceán. De ő még éppen kijutott.

A fivérem ennek a nőnek a kénye-kedvére volt kiszolgáltatva. Bár tudott angolul, de az az angol, ami itt Magyarországon ragyogó jó volt, az ott kint elég silány lehetett, ahogy én következtettem. És az én bátyámat ez a nő szinte bezárta a lakásba. Nem engedte ki! A fivérem egy fél évig bírta, utána megszökött tőle, 10 dollárral a zsebében. Az egyik aluljáróban összeakadt négerekkel, és adtak neki tippet. Fölhívott egypár budapesti ismerőst, az egyiknek volt egy áruházlánca és egy boyszolgálata. Jól van, gyere hozzám. Elment oda, ez New Yorkban volt. Otthagyta a feleségét, megszökött tőle. Fölvették trógernak. Ilyen az élet! Érdekes, négerekkel együtt tróger volt, tolta a bútorokat, egyebet. A néger kérdezte tőle: „Magának nincsen szakmája? Hogy létezik ez? Mért nem megy el ide-oda? Van állásközvetítő!” Elment egy állásközvetítő irodába. Az állásközvetítő iroda kiközvetítette egy gyárba. Megkérdezték, mi a szakmája. Mondta, hogy mérnök. Elment a gyárba, azt mondták, oké! Adtak neki egy feladatot. Tudja mi az, hogy dodekaéder? Az egy olyan test, aminek millió oldala van [Tizenkét lapú szabályos test. – A szerk.]. Ha ezt meg tudja szerkeszteni, adok egy hetet, jöjjön vissza, felvesszük! A fivéremnek nem sok pénze volt, egész éjjel dolgozott, másnap elvitte, föl is vették! Hogy ez fegyvergyár vagy hadigyár volt, nem tudom. De egy év után száz mérnök volt a keze alatt. Ő közben kint elvégezte a Columbia Egyetemet, ami New Yorkban van. Az ő életéről annyit, hogy tíz évig élt New Yorkban, megismerkedett egy nővel, de nem tudott elválni a feleségétől. Elköltöztek Renóba, ami Nevada államban van, és ott sikerült elválnia, és feleségül vette azt Mariont, akivel ötven évig éltek együtt. Nem tudom, miért nem lett gyermekük. A feleség egy angol születésű amerikai nő volt, aki magyarul nem tudott. De azért valamit megértett. Az Imi Renóban kapott egy állást, ha jól tudom, mi úgy mondanánk, a tanácsnál vagy elöljáróságnál mint mérnök. Hosszú ideig, 1947-től ott élt egészen 2001-ig. Most három éve halt meg, 2004-et írunk, tehát meghalt 2001-ben, 90 éves korában. A névjegyen az van írva, hogy vice-president [alelnök – a szerk.], tehát nem volt biznisz ebben, ő örökké csak mérnöki dologgal foglalkozott. Az összes beadott műszaki újításokat neki kellett ellenőriznie. Szóval ez egy hihetetlen nagy felelősségű munka volt. Imre ott kint az egyik szabadkőműves páholy [lásd: szabadkőművesség] tagja lett.

Az idősebbik bátyámról kevesebbet tudok, mert gyerekkorban a hat év nagy idő. Gyurinak csak polgárija [lásd: polgári iskola] volt. Azt tudom, hogy az idősebbik bátyám 18 éves korában udvarolt a feleségének, Rózsikának, akit holtáig szeretett. De úgy, hogy még idős korukban is kéz a kézben jártak az utcán. Őnekik van egy lányuk, Évike, ma már 65 éves, nyugdíjas, 1939-ben született. Olyan szíve van, a bátyám a feleségével együtt zsidó volt, de kereszténynek nevelték a kislányt. Gyuri bátyám különösen nagy fotós volt. Készített diafilmeket, és rengeteg videó van.

A háború alatt gettóban volt a család. Gyuri munkaszolgálaton volt. Aztán később, 1942-ben bujkált. Azt is tudom, hogy a Körtéren volt egy cukrászda, annak a főnöke keresztény volt, azok bujtatták. A gettóban, nem tudom, hogyan, de mint orvos működött. Nyilván a Gyuri tanult az iskolában egészségügyet, akin lehetett, segített, ott mint orvos működött [Nyilván felcser vagy ápoló volt az orvos mellett. – A szerk.], a felesége is ott volt az én drága jó anyámmal együtt. Előtte anyukám csillagos házba került, a Sütő utca 2-be. A Sütő utca 2-ből került a gettóba, és ővele volt a bátyám kislánya egészen a felszabadulásig.

Az Évike férje is keresztény. A gyerekek, az unokák mind keresztények. A kapcsolat szoros, az unokahúgom és a férje meg mi közöttünk. Tényleg olyan nincs, hogy ők nem zsidók, és mi zsidók vagyunk. A férje a VILATI-nál volt mérnök, elvégezte a villamostechnikai főiskolát.

Én tősgyökeres XI. kerületinek vallom magam. Itt van az a ház [a Móricz Zsigmond körtéren. – A szerk.], ahol én gyerekként a szüleimmel laktam. A Körtéren rét volt. Mi itt fociztunk, gyerekek, csak később tudtam meg, mikor már jött be ez a hitleráj, hogy ezek a barátaim nem voltak zsidók, hanem keresztények voltak. Ki törődött azzal, hogy az milyen vallású? Nem, nem! Hanem ott rúgtuk a labdát, ott labdáztunk, fociztunk. Én még arra emlékszem, hogy mint kisgyereknek fekete hajam volt, és kreol voltam. Engem mindig azzal idegesítettek, hogy itt a Fehérvári úton, ahogy jöttek be ilyen ekhós szekérrel a cigányok, „T. menjél haza, mert téged el fognak vinni a cigányok!”. Rohantam be a kapuba, szemben volt a lakás. Hát igen, akkor ekhós szekérrel jöttek be, és jöttek annak idején a milimárik. Budapest környéke mind sváb falu volt, és onnan hozták a tejet, a vajat a milimárik. A milimárinak a hátán volt egy ilyen zsákja [Milimári – a főváros környéki falvakból a budapesti piacokra tejet, tejterméket hozó asszonyok elnevezése (tejesasszony, tejeskofa). Vesszőből font puttonyszerű kosarat kötöttek kendővel a hátukra. – A szerk.], abban volt a tej, a túró, a vaj, és azzal jöttek ide be, itt a sarkon, a Fehérvári út sarkán volt a vám. Házról házra jártak.

Télen ródliztunk. A Gellért-hegyről jöttünk le ródlival egész a Feneketlen tóig. A Villányi úton nem járt akkor még villamos. Itt volt a teniszpálya, ide jártam korcsolyázni. A Kanizsai utcában lakik egy velem egykorú hölgy, ha találkozom vele, mindig mondja, „T., nem megyünk korcsolyázni?”. Együtt korcsolyáztunk még annak idején. Indultam táncversenyen, és sose felejtem el, volt álarcosbál is. Abban az időben volt a „Z, a fekete lovas” című film. Hát, én annak öltözködtem! Fél szemem volt. Jó! Nem volt még semmi megkülönböztetés! [Zsidók és nem zsidók között. – A szerk.] Udvaroltam egy lánynak, lehettem talán 13-14 éves. A kislányt és a testvérét a mama kísérte. A többiek irigységükben azt mondták nekem, hogy liliomtipró vagyok. Én nem tudtam, mit jelent ez. Néni, kérem, azt mondták nekem kint a fiúk, hogy liliomtipró vagyok! Jó kellemetlen helyzetbe hoztak! Tagja voltam egy ifjúsági szervezetnek. A nevére nem emlékszem már. Volt itt a Váli utcában egy épület, valószínűleg a zsidóké lehetett. Ez egy cionista szervezet volt. Táncoltunk, énekeltünk, sőt színdarabot is adtunk elő. Emlékszem, egy öreg zsidót kellett alakítanom – mivel olyan hangom volt – az Egyiptomi kivonulásban. Ez a színdarab ma is megállná a helyét, énekeltem, hogy „Öreg zsidó ősz fedetlen fővel…”. Nekem viszonylag jó hangom volt, szerettem volna operaénekes is lenni. Tanultam is egy darabig énekelni.

17 éves koromban apám vett Érden egy telket, ott vagyunk, mi, hárman fiúk lefényképezve. Faházzal vettük, az erdőben volt már szinte. Ott ettünk gyümölcsöt. Egy nap, egy hétfői nap, mert általában hétvégén mentünk ki, anyám megy az utcán, és találkozik a barátnőjével. „Te nem tudod, hogy a fiad otthon fekszik 40 fokos lázzal?” „Nem.” Szalad anyuka haza. Ott feküdtem 40 fokos lázzal, azonnal hívták az orvost. Megállapították, hogy hastífuszom van. A hastífusz ragályos betegség. Anyuka nem engedte, hogy elvigyenek a kórházba, a háromszobás lakásunkra kirakták a vörös cédulát, hogy fertőző beteg van a lakásban, nem szabad bemenni. Elkülönített szobában voltunk, anyuka meg én. Senki a családból nem aludt ott, nem is jött be hozzám, ő ápolt engemet. Túléltem.

Egy egyszerű dolgot tudok előadni, ami nem annyira kötődik a valláshoz, mint sajnos a származáshoz. Engem nemcsak az elemiben, hanem a középiskolában is a Hiszekegyre tanítottak [„Hiszek egy Istenben” – Természetesen nem az „Apostoli Hitvallás” nevet viselő, több évszázados, keresztény imáról („Hiszekegy” /Credo/) van szó, amely szintén ezekkel a szavakkal kezdődött, hanem az ún. „Magyar Hiszekegy”-ről. 1920-ban a Védő Ligák Szövetsége pályázatot írt ki olyan ima/fohász szövegére, ill. jelmondat megfogalmazására, amely alkalmas „a revans eszméjének ébrentartására”. A pályázatot a Felvidék egy „elszakadt leánya”, Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna – apja egykor Gömör vm. főispánja volt – nyerte. A két világháború között alig volt olyan hivatalos rendezvény, ahol el nem hangzott volna a „Magyar Hiszekegy”, sőt az iskolák egy részében is naponta elmondták közösen, a tanítás megkezdése előtt, persze nem mind a 15 szakaszt, hanem csak az elsőt, ami egyben az utolsó is: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában:/ Hiszek egy isteni örök igazságban, /Hiszek Magyarország feltámadásában.”. – A szerk.]. Belénk nevelték azt, hogy mi magyarok vagyunk. Én nem láttam diszkriminációt az én fiatalkoromban, sem a katonaságnál, se másutt, kivéve a háborús időket. Bennünket a Hiszekeggyel neveltek föl, ez a magyarság… Olyan beszédeket hallottam, hogy a könny kicsordult a szememből. Én annyira magyarnak éreztem magamat, és ma is az vagyok. Nekem az az érzésem, hogy én zsidó vallású magyar vagyok! Én ezért a hazáért megdolgoztam, és ha lehetett, ha szükség volt rá, én mindig magyarnak vallottam magamat. A Radnóti Zoltán rabbi kérdezte, mi az én zsidó nevem. Mondtam, nem tudom. Én igaz, reáliskolába jártam, volt hittanóra, de én nem tudok héberül olvasni, imádkozni is csak egy pár mondatot tudok. Belénk mást neveltek. De istenfélőnek vallom magam! Zsidó a hitem, de magyar vagyok.

Mikor vége lett az iskolának, utána lettem segéd, utána 1939-ben behívtak ide, a Károly laktanyába [a mai, a Budaörsi úti található Petőfi-laktanya – A szerk.]. 1939-től 1940 őszéig voltam katona a Károly laktanyában, Budapesten, a nem tudom, hányas számú gyalogezredben. De az erdélyi bevonuláskor, a 32. honvéd gyalogezreddel mentünk, arra határozottan emlékszem [lásd: második bécsi döntés].

Behívtak tényleges szolgálatra. Bevonultunk. Karpaszományos [Karpaszományt azok az érettségivel rendelkező katonák viseltek, akiket behívtak tényleges katonai szolgálatra, és tartalékos tiszti kiképzésben részesültek. – A szerk.] voltam a században, öten voltunk karpaszományosok, az ötből kettő zsidó, három keresztény. A katonaságról még el akarom mondani, hogy mint karpaszományosok megkülönböztetett elbánásban voltunk akkor is, de akkor még nem volt megkülönböztetés, hogy zsidó vagy nem zsidó. Csak miután letelt a kiképzési idő, öt hónap, a karpaszományosokat elvitték tiszti iskolára. Ez 1939-ben volt. Igen ám, de akkor már kettőnket, a két zsidó karpaszományost nem vitték el tiszti iskolára, csak a három másikat, akik keresztények voltak. De utána sem volt semmi probléma. Minekünk, karpaszományosoknak nem kellett vécét meg folyosót mosni. De a fegyelemre ott megtanítottak. Csak egy példát mondok. Minden ágy fölött volt egy polc. A polcon volt a katonának a fölszerelése, mert volt egy gyakorló-, és volt egy kimenőruhánk. A kimenőruhában kellett menni őrségbe. Jártunk föl a Várba, őrségbe, akkor ott abban kellett lenni. Úgy kellett a polcon lennie, mint egy doboznak. Ha az nem volt úgy, akkor jött a tiszt, egyből lesöpörte. Akár éjjel, akár nappal. Egyszer engem a kapuból visszaküldtek, jövök kimenőre, szombaton lehetett kimenni, ugrásra laktam a laktanyától, visszazavartak: „Az önkéntes úrnak nem tiszta a fehér kesztyűje!” Fehér kesztyű kellett, fekete nadrág, zubbony. Jó, nekem volt még a zsebemben egy másik pár kesztyű, azzal mentem le, és ezzel kimentem. Megtanított arra, hogy igenis, és ez már az ember belső habitusából adódik, hogy tiszteletet adjak a nálam magasabb korú, vagyis magasabb tudású embernek.

1940-ben volt az erdélyi bevonulás. Visszakaptuk Erdélyt! Én magammal vittem a trombitámat annak ellenére, hogy abban az időben a századkürtös az csak a honvédek közül lehetett. Én mint karpaszományos, ha nem is fújtam, de ismertem a kürtjeleket. Szakaszparancsnok voltam, sose felejtem el. Az első nagy falu Szilágynagyfalu volt. Ott telepedett le a század. Akkor átalakultunk, mentünk Erdélybe, 32-es honvéd gyalogezred volt a neve. A Fő téren, ahogy összegyűltünk, mi, magyar katonák, tartottak egy olyan előadást, kicsordult a szememből a könny. Annyira éreztem a hazafiságot, visszakaptuk Erdélyt. Tudták, hogy nálam van a trombita, és megkértek engemet, hogy ne a kürtös, hanem én fújjam a takarodót. És én pisztonnal elfújtam a takarodót. Másnap jöttek hozzám, érdeklődtek utánam, ki fújta a takarodót, mert ilyet még életükben nem hallottak. Persze a pisztonon másképpen hallatszik a takarodó, mint egy katonai kürtön.

Miután leszereltem, 1942-ig éltem a polgári életet, nem érdekes különösebben. 1941-ben apuka egy hónap alatt meghalt, 61 évesen itt, a lakásunkban. Szerencsére, mert így legalább nem élte át a fasizmust. Itt már kezelték a szívével, és azt is állapították meg, ha jól tudom, szívkoszorú! Ma már azt mondják erre, ami nekem is volt: szívinfarktus. Apuka a rákoskeresztúri zsidó temetőben van eltemetve. Nem emlékszem, hogy milyen volt a temetés.

1941-ben ott dolgoztam, ahol ő társként dolgozott korábban, üzletvezetőként a Belvárosban. Az ő helyére bekerültem. Abban az időben itt, Budán, a Váli utca sarkán, ahol laktunk, a fürdőszobában öntött vaskályha volt. Az üzleti levelezéssel fűtöttek be minden reggel. Hogy az apukámnak legyen egy kis meleg vize, ha mosakszik. Abban az időben ez volt, nem tudtuk őrizgetni a papírokat.

Bevonultam munkaszolgálatra Domonyba, 1942 márciusában. Domony Aszód mellett van, ott voltunk talán egy hétig. A trombita mentette meg az életemet! Meg fogja hallani! El nem felejtem, a körletparancsnokhoz odamentem, „Kérem, én ismerem az összes kürtjeleket. Nekem van otthon egy pisztonom, hazamehetek?” „Egy frászt! Hozasd be!” Édesanyám behozta. Eljött a bevagonírozás ideje, Aszódon volt a bevagonírozás, az a búcsúztatás, ami volt, azt meg lehet írni! Egy százados – ragyogó lakkcsizmában, ragyogó eleganciával – fölsorakoztatta a zsidókat. „Rohadt, büdös zsidók! Ti most mentek ki, Oroszországba! Rohadt dögök! Ti ide, ebbe az országba élve már nem kerültök haza!” Ezekkel a szavakkal. És közben a lovaglópálcájával büszkén, mint az akkori dzsentrik, csapkodta a csizmáját. Utána elrendelték a hipist [jiddis: ’keresés’], ez egy kifejezés, amit használtak a motozásra. Mindent ki kellett rakni! Pénzt, cigarettát, mindent elvettek. Be a vagonokba! Zsúfolva, egy vagonba nem tudom, hány ember került be. Marhavagonba persze. Elindul a vonat, egyszer csak valahol megállunk, és a keretlegénységből egy megy végig a vagonon. Hol a kürtös? Hol a kürtös? Engem kivettek, és beraktak egy harmadosztályú vagonba, ahol a keretlegénység volt. És én emlékszem, abban az időben az ilyen harmadosztályú vagonban a csomagtartó ilyen élére állított deszka volt, én abban ágyaztam meg, és fönt aludtam, mert tudtam, hogy ott nem fázom meg. A lényeg az, hogyha reggel megállt a vonat, nekem kellett trombitával fújni a sorakozót. Utána megérkeztünk Ukrajnába, a nevét már nem tudom annak a helységnek. Ukrajnában megálltunk, kiszállítottak, volt egy erdőség, ott mindenkinek a földön kellett aludni. De még egy szerencsés dolgot kell elmondani! Ezt a fölsorakozott ezredet kettéosztották. A fele került egy Gecső nevezetű századosnak, egy velejéig romlott gazembernek a kezébe, és az én századom pedig egy másikhoz. Egy Emberhez! [Különös nyomatékkal ejtette ezt a szót, evvel hangsúlyozta az említett személy emberségét. – A szerk.] Erre mondtam, hogy az életem szerencsés, fej vagy írás! Volt egy barátom, a Jakab Laci, azt hiszem, már nem él. Ketten egy bokorban feküdtünk, nekem volt jó viharkabátom, a fejem fölé kiraktuk, azt tettük a fejünk fölé, mert néha esett az eső. Ilyen földbe vájt mit tudom én, min feküdtünk. Aztán elkezdtünk gyalogolni.

Gyalogoltunk, a század ment, konyha volt velünk, kegyetlenség nem volt. Kurszkon keresztül egészen elmentünk Sztarij Oszkolig [Város, Ukrajna és Oroszország határán, 100 km-re Kurszktól. – A szerk.]. Legmesszebb itt voltunk. Fél évig itt voltam. Ez volt a végállomás. Innen már visszafelé jöttünk. Ez körülbelül Dontól lehetett, a doni fronttól olyan 50 vagy 100 kilométerre. Kijeven keresztül mentünk, arra gyalogoltunk, és ott letelepedtünk. És megint csak szerencsém volt. A keretlegénység tudta azt, hogy én katona voltam azelőtt. Előléptettek ott a keretlegénységből őrmesterré hármat. És azoknak a fegyverzetük revolver volt. Nem értettek hozzá. Elkezdtem a revolvert szétszerelni, megpucolni, kezelni.

Az egyik őrmester ember volt! A nevét is megmondom, Hanzrik, a keresztnevére már nem emlékszem. Egyébként úgy hallottam, Újpesten volt segéd-házfelügyelő, de ember volt. És hogy mennyire ember volt, azt megmutatta a későbbiekben. Maga mellé vett engemet csicskásnak. Az olyan, mint a tisztiszolga. Sztarij Oszkolban, hogy a század letelepedett, reggeli sorakozókor nekem bent kellett maradnom az őrmesterem szállásán, neki készíteni ebédet. És a fölsorakozás után kettéosztották a felét a németeknek, felét a magyaroknak dolgozni, mert Sztarij Oszkol volt a 2. honvéd gyalogezred ellátója. Az ellátó alatt azt kell érteni, hogy ott voltak a csizmák, bakancsok, kaja, minden, ami a hadseregnek kell, kinn a Donnál lévő hadseregnek az ellátásához. A fiúk mindig jöttek hozzám, én voltam a hírközpont. „Ne szarjatok be, gyerekek, haza fogunk menni élve!” Kimentek a raktárba dolgozni. Álljanak félre, akik a németekhez tartoznak és akik a magyarokhoz. Kettévágták a csapatot, ezek a magyarhoz, ezek a némethez. Mindenki a németekhez akart menni, mert a németek azt mondták: „Itt van két vagon, kirakjátok, utána leülhettek!” A magyar azt mondta: „Két vagont kirakni, aztán söpörni, pakolni…!” A magyaroknál nem volt pihenés, mindig találtak valami elfoglaltságot. A magyar ellátónak volt az a raktára, ahol a fiúk dolgoztak. És oda érkeztek be vagonok, azokat kellett kirakni vagy berakni.

Sztarij Oszkolban én egy orosz családnál voltam elszállásolva. Egy néni volt, volt egy talán 13 éves kislánya meg egy talán 10 éves fia. Ott laktunk mi, az őrmester meg én, az volt a szállásunk. Fél évig laktunk ott. Nagyon jól összebarátkoztunk. Én mindennel elláttam őket. Mi dolgoztunk az ellátóban, senki nem tudott a háború állásáról. Egyszer csak megjelent egy magyar katona, sapka és fegyver nélkül, üvöltve. Jönnek az oroszok, jönnek az oroszok! A nő, mikor mondták, hogy „Vigyázzatok, itt áttörték a Dont, jönnek az oroszok!”, azt mondja nekem – Borisznak hívott –, „Téged eldugunk”. Vett nekem egy rubáskát [orosz: ing]. Aminek oldalt van a gombja, magas nyaka van. Azt mondja: „Ellátunk téged mindennel, maradj itt! Semmi bajod nem lesz! Mondom, sajnos az édesanyám Budapesten vár engemet, muszáj elmenni”. Hát a század persze összecsomagolt, és másnap elindultunk visszafelé. Gyalog persze. A drága magyar okosaink az ellátó raktárát visszavonuláskor „elfelejtették” kiosztani, fölgyújtották az egészet. Olyan kemény tél volt, legalább volt 20 vagy 30 fok. Tiszta hó volt minden. Persze gyalog, a honvédek szekérrel, mert volt a tábornak szekere. És én pedig vigyáztam az őrmesteremnek a szajréjára, amit szedett össze, ilyen szamovárok, amiket becsomagolt. Egy szekérre tette fel, egy ló, egy fiú meg én mentünk ezzel, hazafelé az úton ezen a szekéren ketten voltunk Jakab Lacival. A magyar katonák egy kicsit féltek, mert hallották, hogy a brjanszki erdőben, ahol vonult vissza a sereg és mi, a munkaszolgálatosok [Brjanszkot 1941 őszén elfoglalták a német csapatok. A város körüli erdőkben 1943-ig jelentős partizánközpont volt. – A szerk.], ott rengeteg a partizán. Mivel tudták, hogy én voltam katona, adtak egy őrmesteri zubbonyt, hogy vegyem föl, hogyha netán a partizánok megtámadnak, akkor ne a tiszteknek legyen baja. Inkább engem támadjanak meg [A honvédelmi minisztérium 1942 márciusában adott ki rendeletet arról, hogy a zsidó munkaszolgálatosoknak a saját polgári ruházatukat kell viselni, és erre sárga karszalagot kell varrni, de sok alakulatnál már 1941 végétől elvették a zsidóktól az egyenruhát. (R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2003, 31. old.) A visszavonuló sereg a tisztjeit úgy védte, hogy munkaszolgálatosokat öltöztettek katonai ruhába. – A szerk.].

Elindult a visszavonulás. Mikor az [oroszok] áttörték a német frontvonalat, visszafele vonultunk a hóban a szekérrel, ami az őrmesteré volt. Azt mondtam mindig, én ezt túlélem, ebben biztos voltam! És amikor a szekér mellett a barátom ült a kocsin, én mindig direkt gyalog mentem mellette, csak gyalog. Jó kondícióban voltam, nem volt baj, hogy gyalogoltam. Jellemző egy mentalitás, hogy milyen emberek léteznek. A század utolért bennünket. Én őrmesteri egyenruhában voltam, a barátom pedig fönn a bakon ült mint kocsis. Az egyik magyar, nem tudom, milyen rangú katona, azt hitte, tiszt vagyok: „Mondd, bajtárs, mért hagyod ott azt a büdös zsidót a szekéren ülni?” „Majd hülye leszek oda ülni!” – válaszoltam, hisz a mozgás kicsit melegen tartott. Mentek tovább! Ilyen emberek is léteznek. Miért, a zsidó nem olyan ember, mint a másik? Én a mai napig nem tudom megkülönböztetni, hogy egy magyar, egy horvát, egy szerb!

Később az út mentén láttam megfagyott embereket. A szél volt a legrosszabb. Nem volt játék az a menet. Oroszországnak az a része, ami az Ural és Európa között volt, tulajdonképpen síkság. Az oroszok a városokat hegyre építették. Zsitomir és Berdicsev [városok Ukrajnában] mellett jöttünk hazafelé. Megyünk a századdal, rendes lépésben igyekeztek, az én lovam meg legyengült, mert nem tudtunk mit adni neki, úgyhogy mi lemaradtunk a századtól. Az őrmester a századdal volt akkor, neki ott volt a helye. Eltűnt a század. Ketten maradtunk, a Jakab Lacival. Igen ám, de a ló néha össze akart esni. Isten bizony, nem tudom, mit szólna egy gazda hozzá, fogtam a ló lábát és kiegyenlítettem! Megyünk, mendegélünk, lépésben. Elérkezünk egy faluhoz. Még azt kell mondanom, hogy útközben találkoztunk egy-egy orosz paraszttal. Kint megtanultam oroszul. Nem grammatikailag, de rengeteg orosz szót! Kérdeztem az orosztól: „Hány kilométer a szomszéd falu?” Az a három-négy kilométer azt jelentette, hogy estére odaérünk. Tényleg, egy lakott terület, egy ház is volt, lakatlan, bementünk. A lovat is bevittük a házba. A ló összeesett, nem tudtunk enni adni neki. Szedtünk valamit össze, kicsit lábra állítottuk, reggel elindulnánk. Kijöttünk a házból. Csak hó. Magas, majdnem térdig érő, és főleg hideg volt. Törtük a fejünket. Merre mehettek? Magyarország innen nyugatra van, néztük a nap állását, elindultunk nyugat felé. Ott nem volt út, ami igazított volna, semmi. Egy napi gyaloglás után elérkezünk egy helyre. Megkerestem a tarosztát [sztaroszta, orosz: falusi elöljáró, bíró], az a falunak a polgármestere. Mondom neki, nekem van egy egészséges lovam, csak éhes. Szeretném kicserélni. Azt mondja, lehetne, de a németek mindent elvittek. Várjon csak, a péknél van egy rühes ló. Mondom, nekem az is jó! Megkaptuk a rühes lovat, azzal mentünk tovább, és otthagytuk neki azt a lovat. Mentünk tovább, és egyszer csak utolértük a századot. Azok megálltak pihenni valahol. Nem volt kajánk, ők vitték magukkal az élelmet. Amikor utolértük a századot, onnantól velük gyalogoltunk, gyalogoltunk, egészen Kurszkon keresztül, Zsitomir, Berdicsev, Ivnya [?], Szumi, Tarnopol [ma: Ternopil] [városok Ukrajnában] – ezek a nevek megmaradtak a fejemben, ezek a helységek, hogy milyen sorrendben volt, nem tudom, de ezeken mentünk keresztül. Sose felejtem el, Kurszkon megyünk keresztül, mi gondja volt egy magyar katonatisztnek? Megállította a bakát, aki nem tisztelgett neki rendesen. Megigazította a zubbonyának a gombját, nincs rendesen! Ilyenen járt az esze akkor, amikor a Donnál meg estek el az emberek. Mentünk Kurszkon túl gyalog tovább Ukrajnába, [Sztarij] Uzsicára [a Dnyeszter és a Uzsica folyók találkozásának közén található település – A szerk.]. Itt telepedett le a tábor, a század. Mentünk legalább egy hétig, mentünk, mentünk, és menet közben én az őrmesternek mindig szereztem szállást. Nekem volt egy elgondolásom, mert tudtam azt, hogy rengeteg a tetű, és az élet alfája meg ómegája ott kint a tetű. Minden parasztházban volt olyan veranda, csukott veranda, ami szögletes. Ott aludtunk a fapadon, mert azt le tudtam tisztítani. A parasztok meg a piecskán [orosz: kemence], ami nálunk a búboskemence mellett lévő rész, azok ott aludtak. Legalább harminc helyen szálltunk meg az egy hónap alatt. Mert az egyik falutól a másik faluig volt 15–20 kilométer. Az reggeltől estig tartott körülbelül, míg megtettük. Az út szélén mindig ott feküdtek lovak. Érdekes, az ember jobban bírta a fáradságot és a nélkülözést, mint a lovak. Lovakat nagyon sokat lehetett látni elhullani, embereket kevesebbet.

Jólelkű, egyszerű, jószívű emberek az orosz parasztok, én sose felejtem el. Egyik helyen kérdezgettem a háziasszonyt, az öregasszonyt, hogy éltek, mint éltek. Két gyereke volt, elvitték a németek Németországba dolgozni. Mondom, nekem meg rettenetesen fáj a gyomrom. Azt mondja: „Gyere!” Kivitt a kertbe, leszakított egy fokhagymát, egyed meg! Megettem a fokhagymát, öt percen belül megszűnt a gyomorfájásom. Sajnálni való szegény emberek voltak, mint általában a falusiak. Különösen, mikor mondtam, hogy én munkaszolgálatos vagyok. [Hanzrik őrmester részéről] nem volt semmi megkülönböztetés. Semmiféle zsidózás vagy megaláztatás vagy ilyesmi nem volt. Szigorú fegyelmet tartott, ezt meg kellett szokni.

Mindenütt kivétel nélkül nem ellenségesség, hanem a jóindulat tükröződött a parasztoktól. Ők mondták meg, hova feküdhetek. Az egyik orosz nőnek elmeséltem, hogy annak ellenére, hogy én katonaruhában vagyok, én egy zsidó munkaszolgálatos vagyok. És azt mondja, őneki is vannak gyerekei, a németek elvitték, és nagyon sajnál bennünket.

[Sztarij] Uzsicán a századot elszállásolták egy iskolába. Igen ám, de én akkor már kocsis voltam. És volt a századnak öt kocsija, mi jártunk élelmiszerszerzésre a hadtáphoz, ahol fölvettük az élelmet, és vittük a táborba. Mi megállapodtunk abban, hogy ott fekszünk majd egymás mellett az istálló felső részén, ahol volt valami szénaféleség, úgy, hogy egymás között legalább egy fél méter távolság legyen. Mert ha az egyiket megtámadja a tetű, az ne menjen át a másikra. Mind az öten túléltük.

Reggelenként bementünk a századhoz, mi, az öt kocsis reggelizni. Minden reggel ki voltak téve az éjjel meghalt gyerekek, barátaink [munkaszolgálatosok]. Azokat kellett fölrakni a szekérre, és elvinni Dorosinibe, a kórházba. Frászt kórház! Az egy fapajta volt. Volt, amelyiknek még mozgott kicsit a hasa is! Volt köztük halott, nem halott, sok haldoklót a halottak közé soroltak. Mert ezek miben haltak meg? Flekktífuszban [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Ez a járvány dühöngött, és ez pusztította el legalább a harmadát a zsidó munkaszolgálatosoknak. És ennek a tífusznak a tetű volt a terjesztője. Ez volt minden reggel, legalább két hétig, hogy vittük a halottakat. Mit csináltak a végén, amikor már majdnem minden elveszett? Fölgyújtották! Ott volt egy pár orvos is. Szintén munkaszolgálatos orvos, aki kezelte, akit még lehetett. Benn égett az egész, aki ki akart menni, azt lelőtték! Ez volt a kórház! [„A magukat tífuszosnak valló vagy valóban tífuszos munkaszolgálatosokat ezerszám irányították Dorosini kolhozfaluba, amely Kijevtől nyugatra feküdt (…). Itt egy hevenyészett karantén – »kórház« – működött, amely egy téglaépület néhány szobájából állt, s a legtöbb beteget nyitott pajtákban helyezték el. A karantén területét drótsövénnyel kerítették körül. Tucatnyi ember halt meg naponta, a tetemeket a közeli istállóban rakták halomba. 1943. április 30-án, a zsidó húsvét utolsó napján a hatóságok úgy határoztak, hogy a járványt véglegesen leküzdik. Az egyik pajtát, benne körülbelül 800 munkaszolgálatossal, felgyújtották. Égő fáklyákként ugráltak ki a szerencsétlen betegek a lángoló épületből, ekkor a keretlegények géppuskából tüzet nyitottak rájuk. Tucatnyi sebesültnek sikerült elmenekülnie. Amint a dorosini rémtett híre eljutott Nagybaczoni Nagy honvédelmi miniszterhez, azonnal kijelölt egy katonai bizottságot, elrendelte a vizsgálatot a tűz keletkezésének és a felelősök személyének megállapítására. A vizsgálat eredményét összegző jelentés szerint senkit sem terhelt felelősség,  (…), a »tüzet az okozta, hogy a zsidók közül néhányan dohányoztak«. (…) nem történt említés arról a vérfürdőről sem, amelyet a pajta köré vont keretlegények rendeztek.” Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk. ]

Volt motozás elég gyakran. Ugye létezik a tábori bíróság. És nálam is – mondok egy számot – találtak 200 pengőt. Eldugtam, jó, ha van nálam pénz! Ilyenek voltunk talán nyolcan, akik eldugtak valamit. Nyolcunkat elvittek a tábori bíróságra, és a legtöbbünket másfél-két év börtönbüntetésre ítélt a hadbíróság valutakiajánlás bűntette címén. Mert külföldön voltunk, nem Magyarországon, ahol a magyar valutát tartottuk. Elvették, és elítéltek, aztán később, amikor hazaértünk, be is börtönöztek.

Talán egy hónapig voltunk [Sztarij] Uzsicában. Onnan vonattal tudtunk jönni Európába. Mikor megérkeztünk Magyarországra, 1943 ősze, novembere lehetett. Az egész századot, akik még megmaradtunk a nem tudom, hány ezer emberből, vesztegzárba tettek természetesen, ez érthető is, Jászberényben. A tetűk miatt. Abban az időben a Kállay-kormány volt uralmon itt Magyarországon [Kállay Miklós 1942. március 9. és 1944. március 21. között volt Magyarország miniszterelnöke. – A szerk.]. A Kállay-kormány lényegesen enyhébb volt, mint aki előtte volt [Azaz: a Bárdossy-kormány. – A szerk.] Megjelent egy magas rangú katonatiszt, sorakozó! Összeírtak minket, akik ott voltunk a vesztegzárban, lehettünk talán ötszázan, négyszázan, körülbelül. Ő tartott egy olyan beszédet, hogy ezek a munkaszolgálatosok igenis a hazáért voltak kinn, és ezek a 2. honvéd hadsereg, egy nagy dumát vágott ki. Megkönnyeztük, olyan szépen beszélt. Utána volt még egy érdekes jelenet. Álljanak félre azok, akik nem voltak flekktífuszosok! Nyolcan voltunk, akik nem voltunk flekktífuszosok. Én olyan kondícióban voltam, le a kalappal. 32-33 éves lehettem és sovány. Nem voltam elhízva az orosz fronton. Akik kövérek voltak, azok elpusztultak. Volt köztük orvos, ügyvéd, mit tudom én, jómódban élők, azok az út felénél már elpusztultak. Általában a sovány emberek szívósabbak. Most vége a vesztegzárnak, mindenki mehet haza! Mi, akiket a hadbíróság elítélt, voltunk vagy nyolcan. A pénz miatt. Minket már a rabszállító teherautó várt. Nem mehettünk haza, hanem egyből vittek a Mártírok útjára, ott volt a honvédségi börtön [A Margit körúti katonai fogházról van szó. – A szerk.]. Bevittek a börtönbe, ez lehetett november közepe, 1943. Jött be hozzánk ügyvéd, mint egy normál börtönben. Zsolt Béla író ugyanabban börtönben volt, mint én, ővele beszélgettünk [Zsolt Béla (1895–1949): író, újságíró. 1939-től a zsidótörvények miatt nem dolgozhatott újságíróként. 1942-től munkaszolgálatos. 1944-ben a nagyváradi gettóból hamis papírokkal kiszöktették, Svájcba menekült. 1945-ben hazatért, 1947-től a Magyar Radikális Párt országgyűlési képviselője. „Kilenc koffer” című könyvében (1947) felidézte a nagyváradi gettó világát.. – A szerk.]. Bent a börtönben maga köré gyűjtötte a fiatalokat, és tartott nekik előadást a kommunizmusról. Nem mentem oda, én egész életemben hogy úgy mondjam, tettem a politikára, nem érdekelt. Tízen voltunk egy cellában. És szerencsénk volt megint. Mondom, az élet egy fej vagy írás. Horthy Miklós névnapja – december 5. volt [Miklós nap december 6-ára esik. – A szerk.], ennek alkalmából amnesztiával szabadultunk. Akkor mehettünk haza! Nem kellett leülni a büntetést. December 5-én szabadultam, akkor hazajöttem. Ez volt 1943-ban.

A munkaszolgálatok közötti rész kiesett az emlékezetemből. Öt hónapot voltam civilben. Addig édesanyámmal éltem, semmi különös nem történt. A Váli utcai lakásban laktunk anyámmal. Ő készítette az ételt. Ebben az időben, mielőtt bevonultam a második munkaszolgálatra, német katonák költöztek a mellettünk levő házba, a Váli utcai iskolába. A mellette lévő házból – akkor még nem volt gettó – csillagos házba zavarták a zsidókat. Én akkor már bevonultam a munkaszolgálatra. Ott kellett hagyni a lakásunkat. Édesanyám a menyasszonyom szüleihez ment a csillagos házba, ha jól tudom, a Sütő utca 2-be [Ez a menyasszony nem azonos a későbbi feleséggel. Több szó nem esik róla. – A szerk.].

1944. márciusban kaptam a következő munkaszolgálatos behívót. Szerencsére egy pesti századhoz, a Légrády utcába kerültünk. A századnak az volt a feladata, hogy jártunk ki a Rákoskeresztúri temetőbe, a német hullákat temetni. Nekünk kellett ásni a gödröt, és mikor volt az ominózus honvédségi temetés, akkor nekünk félre kellett állni, messzire, hogy ne lássanak a németek. Utána betemetni stb. Ez ment kábé 3-4 hétig.

Megint a szerencse! Az egyik barátom bent volt a központi irodában, én meg rajparancsnok voltam, és Népszínház utcából induló villamossal jártunk a temetőbe. Emlékszem, Ormainak hívták. Mondom, Gyuri, te benn vagy az irodában, közel vagy [a hírekhez]! Én tudom, hogy Magyarországról van szállítás. Szólj, ha látod, hogy a századot viszik nyugatra, mert tudom, hogy el fogják vinni, hiába temetjük a katonákat. Abban a pillanatban, amint az irodán megtudod, hogy másnap bevagonírozzák a századot, akkor légy szíves, itt a Népszínház utcában az átszállásnál várjál engemet, és mind a ketten meglépünk. Így is történt. Nem volt nehéz, nem volt túl nagy fegyelem, én parancsnok voltam, nekem kellett volna vigyázni a többiekre, meglógtunk, egy éjszakát a Népszínház utca egyik padlásán töltöttük. Innen mentünk a Sütő utca 2-be, a csillagos házba, ahol megkerestük én az anyámat, ő a feleségét. Lényeg az, hogy a csillagos házban nagyon jól éreztük magunkat egy napig. Ott voltak lányok, mi, fiatalemberek néztük a lányokat, hát persze, csinos lányok voltak, udvarolgattunk. Családok voltak, de férfi nem volt. Mi voltunk ketten. Igen ám, de az egyik lánynak egy őrmester udvarolt. Azt mondja, „Fiúk  – összejöttünk vele –, ne maradjatok itt! Nekem van egy télachos [télach, jiddis: szökés] századom. Ez egy nem nyilvántartott század” – mondja. „Van konyhánk, minden, Fóton. Kiviszlek benneteket, és elrejtelek benneteket!” Ez egy Oroszországból visszavonult magyar katonai század maradéka lehetett, biztos leszakadtak valahogy, hát a visszavonulás alatt szakadtak szét az ezredek. [Bármilyen hihetetlennek hangzik is, a német hadsereg összeomlásának küszöbén, a teljes káoszban ez könnyen előfordulhatott. – A szerk.]

Kivitt az őrmester. Másnap reggel a házat evakuálták. A téglagyárba vitték az embereket, onnan pedig a gettóba. Másnap mi már Fóton voltunk, ott találkoztunk másokkal is, akikkel együtt bujkáltunk tovább. Egy parasztházba kerültünk. Nyitva volt az ablak. Az ablak alatt ott feküdtünk a szénán öten, fiúk. És az ablak előtt sétáltak, hallottuk, hogy németül beszéltek, német katonák jöttek-mentek. Feküdtünk, ha jól emlékszem, öt napig. A parasztok otthagytak bennünket, mert őnekik nem volt pincéjük, elmentek egy utcával arrébb ismerősökhöz, ahol volt pince, ott húzták meg magukat. Mert akkor már bombázások voltak. Ha egyszer benyitnak a németek – megint csak a szerencse dolga! –, egyrészt azért lőnek le, mert katonaszökevények vagyunk, volt egy törvény abban az időben, hogy a katonaszökevényeket agyonlőni! Másrészt, mert zsidók vagyunk. Egyszer csak halljuk, „davaj, davaj!” [orosz: gyerünk, gyerünk]. Ezek már oroszok? Kinyitottuk az ajtót, bejöttek az orosz katonák, voltak vagy négyen-öten. Oroszul beszéltem velük. Honnan jöttetek? Vác felől – mondták. Jól van! – mondtam a fiúknak, fölöltözködni, ha elmentek, mi arra megyünk, amerről ők jöttek. Ide a németek vissza fognak jönni! És mennyire igazam volt? Fótot visszafoglalták a németek. Volt abban az időben, hogy Budáról eljöttek ide, aztán visszamentek, aztán megint jöttek, ahogy a harc alakult. Másnap visszajöttek a németek, aztán kirúgták őket. [A német hadvezetésnek nem sikerült a Dunától északra megállítani a szovjet előrenyomulást. December 9-én elesett Balassagyarmat, és a 6. harckocsihadsereg bal szárnya Vácnál kijutott a Dunához. A főváros napokig szinte védtelen volt északról. Günther von Pape vezérőrnagy, a Feldherrnhalle hadosztály parancsnoka azonnali ellentámadás mellett döntött. Fót visszafoglalása a II. ejtőernyős zászlóalj feladata lett balról Feldherrnhalle egységek, jobbról a magyar 10. gyalogoshadosztály segítségével. December 13-án 10 százalékos véres veszteség árán sikerült visszafoglalni Fótot, de 14-én este ismét fel kellett adniuk. – A szerk.] Mázlink volt, elmentünk Vácra. Jelentkeztem ott az orosz parancsnokságon. Dolgoztunk nekik: én a szállásban a lepedőket rendeztem, az átutazó katonáknak a szállását rendeztem. Ez tartott legalább egy hétig. Mondtam, adjatok nekem bumáskát [orosz: ’papírdarab’], hogy itt dolgoztam. Igazolványt kértem. Adtak. De végül nemigen használtam.

Mikor elindultunk Vácról, valahogy, valahol az úton szereztünk egy kis ródlit, húztuk és azon volt a mi holmink, hogy ne kelljen a hátunkon cipelni. Sose felejtem el, Hatvanban egy erdőn megyünk keresztül, és halljuk, mi, akik már keresztülmentünk mindenen, Oroszországon, Ukrajnán, olyan rafináltak voltunk, hogy mi már mindenhez tudtunk alkalmazkodni. És fiatalok voltunk! Magyar hangokat hallunk. Gyorsan berohantunk az erdőbe, és lefeküdtünk a földre. Néztük. Akkor hajtották Magyarországról a málenkij robotra a népséget. Volt köztük katonatiszt, lehetett látni a ruháján, volt köztük civil is. Mi lapultunk ott a hóban, elvonultak, mi mentünk tovább, jöttünk Pestre. Megérkeztünk Zuglóba, ahol van a vasúti fölüljáró. Az oroszok elkaptak! Elvezényeltek minket krampácsolni a síneket. Mentünk dolgozni egy órát vagy másfél órát. Én egy orosz katonához odavágódtam, kezdtem diskurálni, így, úgy, amúgy, honnan jövünk, hova megyünk. Fiúk, az orosszal megállapodtunk, hogy elmegyünk uzsonnázni, jövünk vissza! Mind az öten elmentünk, meglógtunk. Isteni szerencse! Keresztülmentünk már mindenen. Utána hazamentünk, az anyámat megtaláltam. És a barátom, Ormai is megtalálta a feleségét. Ezután jött a civil élet lassacskán. Mondtam, az én életem fej vagy írás!

Mikor hazajöttem, a régi szomszédokkal nem találkoztam, édesanyámat megleltem, kaptunk egy társbérleti szobát. Mi laktunk társbérletben anyámmal egy szobában. Nagyon rendes idős házaspárral voltunk társbérletben egy kétszobás lakásban, az Ó utcában. Amikor építettek pontonhidat [Budapest ostroma során  a visszavonuló német csapatok minden dunai átkelőt fölrobbantottak. Amíg az újjáépítés  be nem fejeződött, pontonhidak szolgálták az összeköttetést. Három közúti és egy vasúti hadi ponton épült. A közúti pontonok közül az első az Erzsébet-híd roncsai mellett épült Petőfi pontonhíd néven. A pesti népnyelv csak „Böske-híd” néven emlegette. A másik két pontont 1946 tavaszán építették. Az egyik a Margit-hidat  helyettesítette, ezt nevezte a népnyelv „Manci-hídnak”, a másik a mai Petőfi-híd pótlására épült. Ennek a pestiek nem adtak nevet. – A szerk.] a Dunára, akkor átmentem Budára, akkor már lehetett átmenni, de persze gyalog, megnézni a régi lakásomat. Becsengetek, ki nyit ajtót, egy volt katonatársam. Neki utalták ki. Ő menekült volt valahonnan, és oda költöztették! De még a háború alatt. Üdvözöltük egymást, mondtam, én vissza akartam kapni a lakást, de hát én nem bántom ezt, két gyereke van neki.

A feleségem 1921-ben született, Kaposvárott [A Somogy vm.-ben lévő rendezett tanácsú városnak 1920-ban közel 30 000 fő lakosa volt. Vallásfelekezet szerint a lakosok túlnyomó többsége római katolikus volt (79%), a második legnagyobb felekezet az izraelita volt, 1910-ben a lakosok 14%-os, 1920-ban 11%-os arányával. – A szerk.], Kaufer Zsuzsa leánykori néven. Testvérei nem voltak. A háború előtt végeredményben diák volt. Elvégezte a polgári iskolát. Azt is tudom, hogy ő tanult ilyen fűzőkészítést. Abban az időben nagyon divat volt a nőknél a fűző. A régi papírok között láttam az igazolványát, amiben elismerik, hogy fölszabadult mint hivatalos fűzőkészítő. A feleségem szülei átlagos polgári életet éltek, nem jártak templomba. A feleségem a második világháború előtt, 1940-ben férjhez ment Braun Róberthez, aki Csepelen az Egyesült Izzónál dolgozott mint vegyészmérnök [Az Egyesült Izzó és Villamossági Rt.-nek Csepelen soha nem volt gyára, viszont volt gyára Aschner Lipótnak, az Egyesült Izzó vezérigazgatójának. Az interjúalanyt talán az tévesztette meg, hogy a csepeli papírgyárat 1923-ban Neményi József gyáros és Aschner Lipót alapította. – A szerk.]. Éltek együtt talán 1 évet, és utána behívták a férjét munkaszolgálatra, ahol el is pusztult. Ennyit tudok róla. A feleségem a háború alatt az Elnök utcai raktárban, az egy katonai raktár volt, ott dolgozott. Ilyen közmunka volt, zsidó lányok végezték, katonaruhákat varrt. [Munkaszolgálat volt. A VIII. kerületi Elnök utcában a későbbi Május 1. Ruhagyár elődje, az 1913-ban, eredetileg katonai varroda és ruharaktár funkcióval létrehozott gyártelep volt, amelyet 1930-ban alakítottak át ruhagyárrá. – A szerk.]. Onnan vitték a gettóba. Tudom, hogy a Zsuzsi ott szabadult föl a gettóban.

A feleségemmel úgy ismerkedtünk meg, hogy volt a Kereskedők Országos Szövetsége, ez szervezett egy rendezvényt. Ott találkoztam vele, egy magas, ősz hajú férfi volt vele, az apja. Ott ismerkedtünk meg. Jártam föl hozzájuk, meghívtak magukhoz. És összebarátkoztunk. 1947-ben esküdtünk a VI. kerületi elöljáróságon. Csak polgári esküvőt tartottunk. Nem tudom, hol voltunk nászúton. Gyermekeink nincsenek. Nem akartunk. S ma a feleségem határozottan kijelentette, hogy hála istennek, mert ebbe a világba zsidó gyereket szülni bűn lett volna.

Mikor megnősültem, 1947-ben az Aradi utcában laktunk egy háromszobás lakásban. A ház nagyon romos volt, maga a lakás szép, utcai lakás volt. A lépcsőház úgy nézett ki, azt nem lehet elképzelni. Az egyik szobában én a feleségemmel, középen volt a hall, és anyukám volt egy külön szobában. Persze mindvégig leveleztünk Imivel. S anyuka azt mondja, mikor már látta, hogy az én dolgaim is elrendeződnek, ő kimenne az Imihez, így beadtuk a kérvényt még előtte lakáscserére. Abban az időben az volt, hogy akinek egy szobával több volt a szükségesnél, azt oda kell adni társbérletbe, ezért egy éven belül akartunk lakást cserélni, végül találtunk egy megfelelőt Kelenföldön. Mi ide kerültünk [1952-ben költöztek el az Aradi utcából], gyönyörű szép, zöldövezet. Itt folytattuk az életünket. Itt se meleg víz, se hideg víz, se fűtés nem volt, amennyit én fűtöttem, az volt. Jó volt. Anyuka először, mikor beadta a kérvényt, elköltözött egy barátnőjéhez, hogy mi el tudjuk cserélni a lakást, de elutasították. Második beadásra megengedték. Anyuka kiment Renóba, és ott is halt meg 88 éves korában.

Aztán már elegem volt, hogy nincs víz, fűtés, elkezdtünk másik lakást keresni, de egy évig jártunk utána, míg a végén találtunk egy megfelelő helyet. Ez egy kis lakás, másfél szoba-hallos, akkor nagyon jó volt. 1952 óta itt lakunk a XI. kerületben. Számtalanszor megyek el a ház előtt, ahol gyerekkoromban éltünk.

Az idősebbik bátyám, György a háború után tisztviselőként helyezkedett el itthon. Abban az időben, 1945-ben elég volt az, ha valaki írni és számolni is tudott. Azt tudom, hogy tisztviselő volt többek közt a Csemege Nagykereskedelmi Vállalatnál. Aztán volt valamelyik gyárban is tisztviselő. Gyuri szürke katona volt itt, Magyarországon. Dolgozott itt, dolgozott ott, volt egy nagyon jó felesége, és van egy kislánya, aki ma már nyugdíjas. Ő az egyetlen élő rokonom, mert nekem se gyerekem, se más rokonom nincs. Nem volt gyerekünk, senki. Ő az egyetlen, aki kétnaponként telefonál.

A háború után civil élet kezdődött. Akkor még a Rákosi korszak előtt egy olyan szabadság, egy intervallum volt, amikor félig nyugati, félig keleti, mindenki azt csinált, amit akart [lásd: a koalíció évei Magyarországon, 1945–1948]. Én önállósítottam magam a Belvárosban. Szereztem egy kis pénzt. Egy idős néninél, az üzletének egy részében kezdtem el kereskedni, sajnos ugyanazzal a cikkel (divatáruval), amivel ő. Nem bírtam sokáig, másfél év után tönkrementem. Mások arannyal kereskedtek, azok meggazdagodtak. A jó kereskedők meggazdagodtak, én tönkrementem. Nem voltam kereskedőtípus annak ellenére, hogy az apámnak a vénája kereskedő volt. A feleségem apukájának volt egy textil-nagykereskedése a Rumbach Sebestyén utcában, a feleségem ott dolgozott, és miután tönkrementem, én is odamentem.

A feleségemmel jártunk feketét inni, a Király utcában volt egy cukrászda. Mivel olyan sok munkám nem volt, a cukrászdában beszélgettünk, jóba lettünk a cukrásszal, és az fölvett engemet üzletszerzőnek. Adott egy táskát, benne különféle süteményeket, amivel jártam a várost – és ami estére maradt, azt persze otthon megettük. Igen ám, csak jött az államosítás, a cukrászdát államosították [lásd: államosítás Magyarországon]. Engem is államosítottak. És akkor jött létre az Édességbolt Vállalat. Engem ott alkalmaztak, számlázási osztályvezetőnek tettek, tudták, hogy érettségiztem, abban az időben szedték össze a képzetteket. Adtak mellém 6-7 nőt számlázásnak. Ilyen hosszú asztalnál ültünk. Azok között volt takarítónő, volt entellektüel is. Ők írták a számlákat.

Tehát az Édességbolt Vállalatnak számláztunk. A vállalat adta a kiskereskedő cukrászatoknak a számlákat. Egyik alkalommal bejön az igazgató, nagyon rendes ember volt. Bejön hozzánk és azt mondja: „Salgó elvtárs, fáradjon be az irodámba.” Mit akarnak tőlem? Bementem az irodába, ott fogadott még két férfi. Bemutatott. Azt mondja, az urak az adófelügyelettől vannak itt, és följelentik a vállalatot azért, mert a vállalatnak van 16 teherautója, és ennek a 16 teherautónak a nyilvántartása és ügyintézése… Igaz, hogy van egy gépkocsi-előadó, de nincs semmi a helyén. Azért hívtuk magát, mert tudjuk, hogy van jogosítványa. Tudták, de nem tudom, honnan. Ha maga elvállalja ezt a munkakört, akkor adnak egy hónap laufot, és nem jelentik addig föl a vállalatot. Vállalja? Vállalom. Mért ne vállaltam volna, volt ott egy gépkocsi-előadó, de nálam fiatalabb. Utána szedtem be az összes „Magyar Közlöny”-t, ami ezzel kapcsolatban van, otthon átolvastam, megtanultam, és ugyanakkor indult egy tanfolyam, erre a képzésre indította a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium, rögtön beíratott a vállalat. Attól kezdve én a vállalat gépkocsiparancsnoka voltam. Rendbe kellett szedni az összes iratot, menetlevelet. Csináltam nyilvántartást.

Az Édességbolt Vállalat szállítási részlegét beolvasztották a FÜSZÉRT Szállítási Vállalatba. Annak volt 150 autója. Ott voltam egy fél évig. Aztán a FÜSZÉRT Szállítási Vállalatot beolvasztották a Belkereskedelmi Szállítási Vállalatba. Ott is volt vagy 150 teherautó. Lett kábé 300 teherautó. Mind a két helyen olyan volt a gépkocsi-előadó, hogy semmi nyilvántartás, semmi ügyintézés, természetesen kit tettek meg? Engem! A Belkereskedelmi Szállítási Vállalat a Máriás utcában volt. Az országban volt valami 5 vagy 6 helyen kihelyezett részlege, amiről semmi nyilvántartás. Az égvilágon soha, senki nem mondta nekem azt, amit a Gecse elvtárs mondott, mikor elindultunk Ukrajnába, hogy én egy rohadt, büdös zsidó vagyok! Senki! Nekem a kollégák ugyanolyanok voltak, mint én. Szóval nem volt differencia. Volt vagy 300 sofőr.

Nekem ajánlottak annak ellenére magas funkciókat, hogy nem voltam párttag. Tudni kell, hogy 1946-tól kezdve egészen 1956-ig, de még tovább is, a rendszerváltozásig, a párttagokból nevezték ki a különböző funkcionáriusokat. Nekem is akartak adni funkciót, de mondtam, köszönöm szépen! Én inkább maradok szürke katona. Amit csinálok, azt csinálom, amit nem, nem. Nem kellett agyondolgozni magamat.

Jött aztán 1956 [lásd: 1956-os forradalom]. 1956 októberében beutaláson voltunk a feleségemmel Parádon [vagyis szakszervezeti beutalóval üdültek]. Letelt a két hetünk, igen ám, de közben jött a forradalom. Mi nem tudtunk róla, mert Parádon voltunk. De megtudtuk, hogy Recsket kinyitották. Recsk meg közel volt Parádhoz. Nem tudtunk hazajönni, nincs közlekedési eszköz. Hát éjjel-nappal őrséget álltunk, mert tudtuk, hogy Recskről szabadultak ki a köztörvényes bűnözők is, nem csak a politikai elítéltek [A recski munkatáborban nem voltak köztörvényes bűnözők. Az megtörtént, hogy különböző börtönökből a forradalom során köztörvényes bűnözők is távoztak. Lásd még: recski kényszermunkatábor. – A szerk.]. Letelt a két hetünk. Elláttak még 2-3 napig. Mivel Parád a Mátrában van, a galyatetői szállónak meg a többi nagyobb szállónak az élelmiszer-ellátását a BSZV kihelyezett kocsija látta el Gyöngyös és Kékes között. Megállapodtunk a sofőrrel, hogy mivel a családja neki is Budapesten van, szépen hazamegyünk. November, havazás, tél, hófúvás. A teherautó eljött értünk Parádra, lementünk Hatvanba, és onnan jöttünk haza. Elég zűrös volt, még a gépkocsivezető is alig látott, olyan hófúvás volt. Ezt azért mondom, hogy a kapcsolatunk a BSZV-n keresztül volt. Ez segített bennünket ki akkor.

Erről a munkahelyemről egyébként 1956-ban teherautók indultak Bécsbe. Vitték ki egymást az alkalmazottak. Aki akart a munkatársaim közül, az mehetett. Akkor úgy volt, hogy aki akart, ment! Én nem akartam, mert itt volt akkor már a feleségem, az anyám is itt volt még, aki nekem mindenem volt. Kivitték a fiúkat, akik akartak menni, az autók pedig másnap visszajöttek, azok, akik nem akartak disszidálni, azok visszahozták a kocsikat.

1956 és 1957 között jött egy rendelet, hogy az ország valamennyi hivatásos tehergépkocsi-vezetőjének kötelező levizsgáznia az új KRESZ-ből. Hát ezeknek, akik ezt fogják csinálni, a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumban kell levizsgázniuk. Hát kiszúrtak engemet is, mert már nevem volt a minisztériumban, tudták, hogy ez egy neves fickó! A minisztériumból is volt pár fiú, úgyhogy kábé nyolcan voltunk. Én hazamentem, és úgy tanultam, mint egy diák. A feleségemnek, aki abszolút nem értett ehhez, a kezébe adtam a könyvet, kérdezz ki! Föl kellett sorolni olyan helyet – csak egy példát mondok –, hol kell különös figyelemmel közlekedni. 16 hely. Például alagút, szűkebb utca. Megtanultam. Mentünk a KPM-be, levizsgáztunk, nagyon drukkoltunk. Mert a minisztériumban én egy vállalati előadó voltam, sikerült! Levizsgáztunk és az országot jártuk vizsgáztatni, nem tudom, hány ezer embert az egész országban, amit megfizettek fejenként, és talán nyolcan láttuk el. Persze azokat a hivatásos gépkocsivezetőket is, akik a Belkereskedelmi Minisztériumhoz tartoztak. Ez volt legalább kétezer ember. Ez tartott egy ideig. Utána 1962-ben kaptam egy parancsot, már említettem, hogy tudták, ennek a fiúnak van valami a fejében. Menjek be a minisztériumba. Az igazgató mondta: „Salgó elvtárs, a szállítási igazgatóságon alkalmazunk tégedet, mint főelőadót.” Bekerültem a minisztériumba a szállítási igazgatósághoz. Tartott talán két évig vagy egy évig. És akkor azt mondták, hogy jött egy rendelkezés, hogy a szállítási igazgatóság megszűnik, és lett belőle vállalati tröszt. Behívott az igazgató, azt kérdezte: „T., mit akarsz csinálni?” Két lehetőség volt, maradok a trösztnél, ahová tartoznak az összes belkereskedelmi szállítási vállalatok, üzemélelmezés, a könnyűipar, vagy mehetek a minisztériumba.

Így kerültem be a minisztériumba. De kihangsúlyoztam, hogy igaz, hogy bemegyek a minisztériumba, de nem vagyok hajlandó belépni a pártba. Tudniillik a minisztériumban az alkalmazottak 98 százaléka párttag volt természetesen. Bekerültem egy irodába, ott volt két aranyos kollégám, természetesen mind a kettő párttag. Pártgyűléskor én mehettem haza. Tetszett nekem. Nagyon rendesek voltak. Általában abban az időben gyakori volt a hivatali fúrás. Engem nem fúrt senki, mert ebben a szakmában, a belkereskedelemben én voltam egyedül! Nem volt rivális. Lényeg az, hogy hozzám tartozott a Belkereskedelmi Minisztérium 140 vállalata, és a 140 vállalat mindegyikében volt egy vagy két gépkocsi, egy-két teherautó. Ennek abban az időben a Közlekedési Minisztérium volt a felettese a közlekedésben. És ők írták elő, milyen nyilvántartás kell. Ezeket mind nekem küldték. Én évenként tartottam műszaki szemlét.

A munka mellett persze volt a magánéletem. Először is a testvéreim. Merem mondani, hogy ilyen jó testvért, mint az Imi, nem tudok még egyet elképzelni! Segített, a háború után az elsők között volt, aki küldött ide csomagokat. Az én anyámnak volt a segítője. Egyáltalában, olyan jószívű teremtés volt. 1956 után, három évenként jöttek ide látogatóba, akkor mindig részben nálunk, részben szállodában laktak, fent a hegyen, a Közalkalmazottak Szakszervezetének az üdülőjében. Ott voltunk egy hónapig, nagyon kellemes, nagyon jó volt. Voltunk Balatonlellén, találkoztunk velük egyszer Athénban, kint Amerikában elintéztek egy hajóutat mindannyiunknak.

Az 1960-as években már lehetett venni magánszemélynek is személyautót. Nem egy fejes jött hozzám, [mert tudták, hogy ismerem a járműparkot]: „T., szívesen honorálunk tégedet, például Pécsen az üzemélelmezési meg ilyen meg olyan gépkocsit meg szeretném venni, mert én pécsi vagyok.” „Ne haragudjatok, soha senkinek, semmilyen adatot nem adok ki!” – mondtam. Nem azért, de engem nem lehetett korrumpálni. Kicsi volt a fizetésem, 20-án vagy 25-én majdnem mindig a barátomtól kértünk kölcsön, de akkor sem.

Egyszer a főosztályvezető magához kért az irodába. Mondta: „T., a miniszterhelyettes hozzájárulásával el kell vállalnod az ÁKF, magyarul az Állami Kereskedelmi Felügyelőség gépkocsiinak az adminisztratív dolgait meg mindent, ami ezzel kapcsolatos. És persze a megfelelő képzést. A minisztériumban minden évben tartottam az összes gépkocsi-előadónak előadást itt a Vigadó utcában. Tartottam másodállásban oktatást, ez azt jelenti, hogy velük együtt mentem vidékre. Plusz pénzért. Ez a plusz pénz arra volt jó… Szóval, az én drága jó anyám, aki kinn volt Amerikában már ekkor, tudta, hogy én autóbolond vagyok. Küldött nekem 300 dollárt, próbáljak autót venni valamiképpen. Akkor már lehetett személyautót venni. Budapesten járt egy németországi autókereskedő. Valahogy egy társaságban összekerültem vele. Megállapodtunk abban, hogy én az anyámtól Amerikából neki átküldetek 300 dollárt. Ezért nekem egy 500-as, nem nagyobbat, 500-as Fiatot küld. Miért? Mert annak a legalacsonyabb a vámtétele. Az ÁKF-nél kapott fizetés pontosan fedezte a vámtételt. Én emlékszem, havi kétezer forintot kellett fizetnem. 24 ezer forint volt a vámja annak a kis kocsinak. Meg is jött a kocsi Csepelre hajóval. Hát egy kis apró, 500-as. Aláfeküdtünk, föléfeküdtünk. A feleségem úgy hívta, hogy Pudvinka! Kisült, hogy 75 ezer kilométer volt a kocsiban, és nem úgy, mint ahogy én megállapodtam a némettel, hogy 5 évesnél idősebb nem lehet. Ez 7 éves volt. Na de csoda dolog volt! Itt az utcában, mikor hazahoztam a kocsit, rajtam kívül még egy autó állt. Műanyag teteje volt a kocsinak, és az én drága jó, irigy honfitársaim, vagy nem tudom, hogy fejezzem ki… Szóval, a műanyag tető másnap reggel már föl volt vágva! A műanyag tető gumiból volt, összeforrasztottam, de sírtam. Kiskocsit 2 évig nem lehetett eladni, utána eladtam. Utána – a minisztériumban dolgoztam már akkor – kijártam azt, hogy kaptam egy Trabantot [A Trabant első típusát, a P70-t, amelyet 1954 és 1958 között gyártottak, 1956 után kezdték Magyarországon árusítani. 1964-ig három típusváltás volt a Trabant gyártásában, mígnem 1964-ben beállt a P601-es típus, amelyet változatlan formában állítottak elő a gyártás megszűnéséig, 1989-ig. Trabanthoz – akárcsak a többi típushoz – úgy lehetett hozzájutni, hogy az ember befizette a vételár 20 százalékát, és várta – sokszor három-négy évig – a kiutalást. – A szerk.]. Nem négy év várakozás után, hanem fél év várakozás után. A világ legboldogabb embere voltam. Szintén milyen boldog voltam akkor, mikor az első frizsidert meg tudtam venni! Az egy külön öröm volt, vagy bármi, ami egy kicsit a modernebb vagy könnyebb életet jelentette. 

Ragyogó volt a minisztériumi főosztályvezetőm. 1970-ben azt mondta: „T., itt van a RÖVIKÖT [Rövid- és Kötöttáru Nagykereskedelmi Vállalat – A szerk.] igazgatója, és szívesen átvennének téged mint szállítási raktárvezetőt.” Hát mivel már kevés a munkám, oké! Életem egyik legsötétebb pontja, mert ott volt fúrás. Beraktak szállítási osztályvezetőnek egy másik ember helyett. És azt a másik embert szerették. Én egy abszolút negatív figura voltam, mikor oda bekerültem. Aztán a RÖVIKÖT-nél azt mondtam az igazgatónak, ha én elérem a 60. évet, én abban a pillanatban nyugdíjba megyek. Nekem ebből elég volt!

60 éves koromban [1974-ben – A szerk.] nyugdíjba mentem. Két vagy három hónap után a Belkereskedelmi Szállítási Vállalat jelentkezik, hogy mint nyugdíjast alkalmaz engemet oktatóként. A Belkereskedelmi Szállítási Vállalatnak akkor volt Debrecenben, Szegeden, Nagykanizsán, Siófokon, Kaposvárott, Pécsett kihelyezett részlege. Én eljártam oda mint nyugdíjas oktatást tartani, én a közlekedést, volt egy barátom, a kereskedelmi vonatkozását oktatta. Nem csak a KRESZ-t, hanem inkább a közlekedési erkölcsöt tartottam 1-2 órát mindenütt. Minden negyedévben egyszer mentünk el ezekre a helyekre. Én 15 évig a nyugdíj után, tehát 75 éves korig aktív dolgozója voltam a vállalatnak. Be voltam jelentve mint nyugdíjas. Többet kerestem, mint aktív koromban, mert kaptam a nyugdíjat plusz ezt. Én végleg nyugdíjba mentem 74 évesen, ez volt 1989 körül. Mint öreg nyugdíjas aztán tétlenül tengettem az életemet tovább. Hiányzott a munka, és ma is, 90 éves koromban is hiányzik. Akkor érzem jól magamat, ha otthon is akármi tennivaló akadt.

Amikor Izrael állam megalakult, kicsit átmelegedett a szívem, de az nem jutott eszembe, hogy kimenjek. Sőt ma is ez egy jó érzés, hogy létezik Izrael állam.

Mikor lehetett kivándorolni 1956-ban, én nem mentem. Pedig engem a bátyám nagyon várt. Ő úgy szeretett engem, hogy a jó isten nem tud jobban szeretni, mint ő. De mi azért nem mentünk, mert a feleségemnek a szülei éltek. Mi nem hagyhatjuk a két öreget itt magára. Mi nem mehetünk sehova, itthon kell maradnunk. Segítettük anyagilag az akkori szerény fizetésből az öregeket. Később az öregúr beteg volt, akkor én kocsival vittem kórházba meg egyéb, éjjel telefonáltak, hogy rosszul van az apósom, elmentünk hozzájuk. Szegény anyósom, mikor egyedül maradt az apósom halála után, annyira nem tudta elviselni az egyedüllétet, hogy egyik alkalommal fölhívom a feleségemet az irodában, ahol dolgozott, egy festék és vegyi áru nagykereskedelmi vállalatnál: „Te, Zsuzsi, senki nem veszi fel ott a kagylót! Telefonálni akartam anyádnak, hogy mi újság.” Mind a ketten fogtuk magunkat az irodában és hazamentünk. Az anyósom otthon feküdt a szobában, az ágyban eszméletlenül. Gyorsan kihívtuk az orvosnőt, a körzeti orvost, egy nagyon lelkiismeretes, okos asszony volt. Kijött, egyből megállapította, hogy gyógyszert vett be. Elvitték a mentővel gyorsan a Felsőerdősorba, ott volt az öngyilkosoknak a kórháza. Kimosták a gyomrát, utána négy évig éltünk együtt az anyósom meg mi ketten. Túlélte persze, de nyilván nehéz volt neki.

Egy nő jár most hozzánk 2 órára – hétfő, szerda, péntek. Takarít és gondozónő. Ő keresztény létére hagyott egy cédulát a következő szöveggel a múlt héten, amikor az ünnepek voltak [Ros Hásáná, Jom Kipur]. „Kedves T. bácsi és Zsuzsi néni! Ilyenkor, a zsidó újév most köszönt be, és akkor azt szokták mondani, és azt írta héberül, hogy én be lettem írva az élet könyvébe! Keresztény nő! Nagyon meghatódtunk! [Ros Hásáná napján a vallásos zsidók a következővel köszöntik egymást, illetve köszönnek el egymástól a zsinagógában: „Lesáná tová tikátév vetéchátém (Lösónó tajvó tikoszév vöszéchoszém)” (Boldog esztendőre légy beírva és bepecsételve!) vagy „Ktivá váchátimá tová (Kszivó váchászimó tajvó)” (Jó beírást és bepecsételést!). A hagyomány szerint Ros Hásáná napján dönti el az Örökkévaló, hogy mi történjék velük a következő évben, és tetteiknek megfelelően ekkor íratnak be a jók/élet, a gonoszok/halál vagy a közepesek könyvébe. Erre a beírásra vonatkozik a fenti jókivánság. Akik a jók/élet könyvébe íratnak, azokat az Örökkévaló egyúttal be is pecsételi oda, a gonoszok pedig a halál könyvébe kerülnek, és oda pecsételik be őket. A többség azonban a közepesek könyvébe kerül, és így még van tíz napjuk (ászeret jemé hátsuvá – a tíz bűnbánó nap), hogy a javukra billentsék a mérleget. A közepesek végső ítélete és megpecsételése Jom Kipurkor történik. Ilyenkor azonban hagyományosan már nem a fenti formulát használják, hiszen a beíratás Ros Hásánákor megtörtént, így csak a következőket mondják: „Lesáná tová téchátém (Lösónó tajvó téchoszém)” (Boldog esztendőre légy bepecsételve!) vagy „Chátimá tová (Chászimó tajvó)” (Jó bepecsételést!). – A szerk.]

A feleségemmel jártunk kocsival, három évenként nyáron külföldre mentünk [Azaz nyilván nyugatra, hiszen a szocialista országokba korlátozás nélkül utazhattak. 1956 után a magyar állampolgárok nyugati turistautakra háromévenként meghatározott összegű dollárt kaptak. (Ez az összeg hosszú ideig 70 dollár volt.) Ha azonban valakinek nem kellett igényelnie a valutát (mert meghívták vagy hivatalos útra ment), akár minden évben utazhatott. – A szerk.]. Olaszországban, Riminiben voltunk, keresztülmentünk Zágrábon, aztán Fiumén és úgy mentünk le Riminibe. Az úti cél Firenze volt. Firenzében találkoztunk a bátyámékkal [Imréékkel], visszafelé mentünk Riminibe, és ott voltunk egy hétig. Riminibe érünk, ki van írva egy szállodára: Hotel Vienna, mondom, ez ragyogó, ezek tudnak németül. Bemegyek, mondom németül: „Szeretnék egy szobát!” Azt mondja, „Nicht deutsch, de a férjem beszél franciául”. „Hozza ide!” Odajön, ami nekem megmaradt a francia nyelvtudásból [Salgó Tibor reáliskolába járt, ahol klasszikus nyelveket nem tanultak, de tanítottak modern nyelveket – franciát, angolt és természetesen németet. – A szerk.], elgagyogtam vele, megmondtam, hogy mit akarok. Egy hét után már egész jól beszélgettünk. Ugyanígy voltam a némettel is. Ausztriába mentem, nehezen beszéltem, de mikor már kint voltam három napig, akkor már ment. Nyelvérzékem van, illetve volt, ma már sajnos távol van tőlem.

Egyszer találkoztunk Imiékkel Ausztriában, ott még az idősebbik bátyám is ott volt, azt hiszem, valamelyik tó partján. A salzkammerguti tavaknál voltunk. A bátyám, Imi, a felesége, Marion és az idősebbik bátyám, György a feleségével, Rózsikával, mindannyian, az egész család ott nyaraltunk. A feleségemmel Trabanttal mentünk odáig, sose felejtem el! Beültek ők a Trabantba, mondom, most elmegyünk két tóval odébb. Hát, ők még életükben nem ültek Trabantban. Nem nevettek ki bennünket. Furcsa lehetett nekik, de soha egy szót nem mondtak, ami nem a szeretet hangján hangzott volna el.

Ausztriába óriási volt a határon átmenni abban az időben. Ma már nem is tudják elképzelni az emberek, mi volt a zárt határ a kommunizmus alatt, mit jelentett átmenni egy szabad országba. Micsoda dolog volt! Salzburgban leraktam a Trabantot az utcán valahol várakozni, és a feleségemmel elmentünk sétálni, körülnézni. Jövök vissza, körülállják a kocsit, fiatalok. Mondom a gyerekeknek: „Schön! Auto von Papier! [német: Szép. Egy autó papírból. – A szerk.] Elkezdtek röhögni. Jó volt, nem volt semmi bajom. Én is viccesnek gondoltam.

Egyszer még volt itt a bátyám, a felesége halála után egy évvel. Jártunk a városban, és azt mondta: „T., nem érzem jól magamat!” Akkor beültünk a volt Apponyi téren, most Ferenciek tere, volt nála gyógyszer, bevette, hogy jobban lesz tőle. De akkor már kezdődött neki, szegénynek, a parkinsonja [Parkinson-kór – mozgászavarokkal járó idegrendszeri megbetegedés. – A szerk.], és tulajdonképpen abba halt bele. Imi pontosan 3 évvel ezelőtt halt meg Amerikában, 2001-ben. Renóban, urnában van temetve, csak egy ilyen márványlap, ami egy szintben van a talajjal, nem emelkedik ki. A felesége is ott van. Marion nem volt zsidó, és a bátyámék kint nem is éltek zsidó életet. Azt, hogy miért nem lett gyermekük, azt nem tudom megmondani. Marion két évvel idősebb volt, és két évvel Imre előtt halt meg [1999]. Titkárnő volt, illetve ilyen menedzserszerű munkát végzett egy francia színész mellett.

Az idősebbik bátyám [György] kórházban halt meg, mégpedig a Róbert Károly körúti kórházban. Benn voltam nála minden vasárnap, és meséltem, hogy olyan klassz, megyünk nyáron Sopronba, beutalásra. Mert oda jártunk 8 éven keresztül, kaptam mindig beutalót. Következő vasárnap bementem, már üres volt az ágy. Ha Újpest felé megyünk a Váci úton, ott kinn, Angyalföldön, ott van eltemetve. Illetőleg urnában, hamvasztva.

A feleségem is kapta a kárpótlást most a nyugdíjhoz. Kapott ő is, én is kapom a munkaszolgálattal, Németországban elintézték. Ez van. Nem panaszkodom. Hála istennek, semmim nem fáj! Megértem, ebben a hónapban vagyok 90 éves! Tudok jönni, menni, a bajom az, hogy a feleségem nagyon beteg. De hogy mi a baja, az orvosok nem tudják megállapítani. Azt mondják, hogy millió egyéb, tüdő, szív, ez-az. Kétszer volt kórházban.

A feleségem szüleinek a sírja ott van, a feleségem nagybátyjának a sírja ott van a Rákoskeresztúri zsidó temetőben. A zsidó temetőben nincs sírmegújítás, hanem ott örökre szól a sírhely. Az a régi rész, ahol a mi rokonaink nyugszanak, nagyon gazos és sok a kullancs, úgyhogy most már csak akkor megyünk, amikor hideg van. Félünk a kullancsoktól. Egy barátom nagy kiránduló volt, és Lyme-kórban halt meg.

Nekem volt infarktusom, igen, 15 vagy 16 évvel ezelőtt. Utána két évig, mert itt lakom a Gellért-hegy mellett, én a Gellért-hegyről lefelé jöttem, de mindennap. Két év után már fölfelé mentem. De mindennap. Ez lehetett az, hogy én azóta is, még ma, 90 éves koromban is minden áldott nap legalább egy órát vagy másfél órát az utcán vagyok. Közben vásárolok, közben ezt csinálom, azt csinálom. A feleségem sajnos három éve nem jár az utcára, minden ilyesmit nekem kell csinálni. De a többi azért nem olyan vészes, hozzák az ebédet, van minden egyéb, aki segít stb. Már kiváltottam a Rákoskeresztúri zsidó temetőben a temetési helyemet. Le van biztosítva. Megint csak azért, mert nincs leszármazottam, ki fog gondoskodni róla? Nekem kell gondoskodni.

Hát, amennyire zsidó vagyok, én csak azt tudom mondani, hogy gondolom, itt a templomban talán várták, hogy oda menjek. Én azt mondom, otthon is lehet imádkozni, ugyanazt el tudom mondani otthon, mint a templomban.

Az „Új Élet” zsidó című lapban megjelent egy cikk, hogy ősztől itt, az imaházban [Károli Gáspár tér 5. – A szerk.] Radnóti Zoltán lett a rabbi. Én arra járok bevásárolni minden nap, és mindig csukva volt az ajtó, de egy szombati napon aztán nyitva volt. Imádkoztak zsidók, voltak ott ilyen idős mókusok, mint én, de én nem maradtam ott, mert bár zsidó vallású vagyok, édesapámmal tartottuk a vallást, de a háború… kifordított belőle. Nem a vallásból, én ma is vallom, hogy magyar zsidó vagyok, zsidó vallású magyar vagyok. Ott imádkoztak, bemutatkoztunk, nagyon kedves volt, ne haragudjon, rabbi úr, de engem – sajnos, vagy szerencsére – itt, a szomszédban (a Váli utcában) a ciszterciták a Hiszekegyre tanítottak [Nem tudni, mire gondol. A Váli utcában az 1920-as évek végéig valóban a ciszterciták Szent Imre Gimnáziuma működött, ő azonban az Eötvös József reáliskolába járt, legalábbis ott érettségizett. A Váli utcában a gimnázium mellett községi elemi iskola működött abban az időben. – A szerk.]. Én abban nevelkedtem. Én nem járok zsinagógába ezért.

Tegnap tettem föl a kérdést a feleségemnek. Mondom, Anyukám, mikor voltunk mi utoljára zsidó templomban? Azt mondja, nem emlékszik. Azt hiszem, a házasságunk ideje alatt, az 50 év alatt nemigen voltunk. Úgy, mint turista, úgy voltam a Dohány utcai templomban párszor. Csodálatos. A szépségét megnézni érdemes, fontos, de nem, ünnepen nem megyek oda!

Van egy nagyon kedves kolléganőm, akivel összejárok hetenként egyszer. Ő évekig járt hozzánk, de mióta a feleségem olyan állapotban van, hogy nem tudjuk fogadni, csak én találkozom vele. Őneki volt egy megjegyzése, ő katolikus, mégpedig egy nagyon vallásos katolikus, aki minden vasárnap járt a templomba. Mikor volt a választás, a Belvárosi templomba jár, kijött a mise alatt, azt mondta: „Én nem szemináriumra jöttem!” Mert a pap politizált. Hát a pap ne politizáljon! A pap a szeretetet hirdesse! Ez volt. De nem csak őneki, nagyon sok jóérzésű fülének nem tetszett. Mindegy az, hogy katolikus vagy református, evangélikus vagy bármi. A szeretetet hirdesse, ez a dolga, nem más! És látjuk, mi van ma a világban. Egyik ember öli a másikat. Van az embernél kegyetlenebb? Én csak egyet tudok mondani. A „National Geographic”-ban láttam, az oroszlán mellett, ha az jól van lakva, nyugodtan elsétálhat. Az nem fogja az embert megtámadni, az oroszlán. Pedig tudjuk, a legvadabb állatok közé tartozik. Ha jól van lakva, de ha éhes, biztosan megtámadja. Az ember akkor is támad, ha nem éhes, nem így van? Ez a mai világ, sajnos! Ettől függetlenül vannak ma is jó érzésű emberek, akik hirdetik a szeretetet és szeretetben élnek.