Travel

Fania Brantsovskaya
Vilnius
Lithuania
Interviewer: Zhanna Litinskaya
Date of interview: February 2005

Fania Brantsovskaya is a very sociable person. It's hard to get her at home since she volunteers for the department of former ghetto inmates and prisoners of concentration camps in the local Hesed. She corresponds and talks on the phone with a number of her friends and combatants from the partisan unit and ghetto. Fania gladly agreed to meet with me. She lives in a small cozy apartment in a 1970s apartment building. She met me at a bus stop to make it easier for me to get to the place where she lives. She looks not a day older than 60. She moves fast. Her hair is cut short and her eyes are bright, shiny and full of life. Fania wears a business suit and a blouse. She was dressed in the same way when she visited me in my hotel to complete this interview. Her apartment is furnished nicely and there is a nice bunch of heath in her kitchen. Fania offers me a cup of coffee and starts her story, which is full of humor and accurate descriptions. I enjoy listening to her.

My family background
Growing up
During the war
Post-war
Glossary

My family background

My maiden name is Joheles. It's an old Jewish surname and has a local Lithuanian coloring. My paternal grandfather, Velvl Joheles, was born in Vilnius in 1868. At that time Lithuania belonged to the Russian Empire. Jews constituted a big part of the population of Vilnius that consisted of Lithuanian, Russian and Polish people. Before World War II Vilnius was a center of Yiddish culture in Eastern Europe. There were over 100 synagogues in Vilnius, educational and prayer institutions, a charity fund, professional guilds, a Jewish hospital, an elderly people's home, a charity children's fund, a Jewish public school, a Jewish theater and choirs, a health organization, a labor association, a few schools and gymnasiums teaching in Yiddish and Hebrew. There were many Jewish craftsmen. They were hat makers, tailors, bronze workers, leather men, etc.

My grandfather was a painter. He was a very skilled and artistic painter. He made art paintings and exquisite Alfrei works [a technique of interior decoration and renovation]. He was believed to have been one of the best experts in his specialty. Many years after my grandfather perished a friend of mine told me that her father was one of my grandfather's best apprentices. My grandfather also completed the most important tasks during the renovation of the Vilnius University. A few years later, when he needed an eye surgery, he was taken to the university clinic where he had benefits as an employee of the university. I remember my mother and me visiting my grandfather in hospital where he proudly told other patients and doctors how smart and good I was being his older granddaughter.

Grandfather Velvl had a natural sense of humor. During World War I, when there were no medications available he used to cure children using just a thermometer. They never doubted that when he measured the temperature, they would promptly recover, and they actually did, however strange this might seem. He also cured his children and grandchildren from bruises by putting an old galosh as bandage over their injuries. I once fell and injured myself and when my grandfather wanted to apply an old galosh, I told him this was nonsense, that I had no faith in. My grandfather was stunned and couldn't forget it for a long time repeating, 'How can you like modern young people, these children... they have no faith!'

I have no information about my grandfather's parents, brothers or sisters. His wife, my grandmother, Rohe-Gisia Joheles, was three years younger than my grandfather. Her maiden name was Gilinskaya. She was born in the town of Svencionys, about 70 kilometers from Vilnius. There were actually two towns: Svencionys and Svencioneliai. There was a big Jewish community in Svencionys where my grandmother came from. From what I was told I know that my grandmother had many brothers and sisters. She came from a big family.

I've never been in Svencionys. All I know about my grandmother's relatives is that her brother Dovid Gilinski was a painter and he was the one who introduced my grandmother to Grandfather Velvl. Dovid's son Mordke Gilinski was popular in the Jewish circles. Before the war there was the Meidem recreation home near Warsaw. It was well known in Poland and Lithuania. [see Annexation of Vilnius to Lithuania] 1 It was founded by a Bund 2 activist named Meidem for poor children in Poland. There were two employees there whose surname was Gilinski: one was the director, who wasn't related to our family. The other one was Mordke Gilinski. Mordke was a teacher. The children liked and respected him and addressed him 'father', 'batka' in Polish. Many Jewish teachers knew Mordke in Poland and Lithuania. Children spent two to three months in the recreation home. There was a puppet theater, a radio station broadcasting in Yiddish and a brass orchestra. The classes were conducted on a high professional level. Mordke and his wife, who was also a teacher, arrived in Svencionys at the beginning of the Great Patriotic War 3. Mordke was a member of Judenrat 4 in the ghetto in Svencionys. Later he moved to the ghetto in Vilnius. I saw him last before I escaped from the ghetto. Most likely, Mordke Gilinski, a great pedagogue and educator, ended his life in Ponary 5. People said his wife survived, but we lost track of her after the war.

Velvl and Rohe-Gisia had many children, which was common for Jewish families then. My father's older brother Dovid Joheles, born in 1895, and his family lived in Kaunas. He was a baker. He owned a bakery and a store where he sold bread, cakes, and pastries that he made. I don't remember his wife's name, but I remember that they had two children: a son named Ariya and daughter, Feigele, named after one of our ancestors, in the same way I was. Dovid's family perished. They were killed in Kaunas in 1941. My uncle's name is not on the list of those who were killed in Kaunas, but some people who knew my uncle told me about it.

My father was the next child in the family, and then came Berl, who moved to Palestine, when he was young. He changed his name to Dov. [Berl is the diminutive of the Yiddish Ber, meaning Bear in English, just like the Hebrew Dov is.] He had two children: Zipora, a daughter, and a son whose name I can't remember. Dov passed away a long time ago; his son died in 1990. His daughter is still alive. My father's brother Girsh, born in 1907, and his wife Esther lived in Vilnius. They had no children. Girsh had a small shop. He was an engraver and made skilful monograms on jewelry, dishes and tableware. Girsh and Esther perished in the Vilnius ghetto 6 during its elimination in October 1941.

My father's youngest brother, Meishke Joheles, was born in 1914. He followed into his father's footsteps and made his living by painting. Meishke kept his fondness of poetry a secret from his family. Many years after the Great Patriotic War I learned that Meishke was a member of 'Young Vilnius' [public organization uniting young Jewish people in Vilnius before WWII], the organization of young poets, writers and artists. He wrote beautiful romantic poems. The only living poet from this organization, Sutzkever 7, who was a witness at the Nuremberg trials, lives in Israel. I met with him and he spoke warmly about Meishke. In 1938 Meishke got married. His wife Niusia was an agronomist. Meishke and Niusia moved to Lvov in 1939. Niusia continued her education there and Meishke entered the Lvov Teachers' Training University. At the beginning of the Great Patriotic War Meishke disappeared. Niusia evacuated to Uzbekistan. After the war she moved to Moscow, defended a candidate's dissertation [see Soviet/Russian doctorate degrees] 8, remarried and gave birth to two children. If my memory doesn't fail me, she died in 1998.

My father's older sister Tyoma, born in 1906, finished the 'Ikh Duh Arbet' school for Jewish girls where they were trained in crafts. [Editor's note: 'Ikh Duh Arbet', lit. Assist by Working, Jewish organization established by the Jewish community in Vilnius in the 1920s. It was an 8-year school for girls who were taught various crafts there. The school only existed before WWII.] Tyoma learned to sew, knit and embroider and worked in a handicrafts store owned by Russian immigrants. The store sold yarn and embroidery accessories. Tyoma wanted me to be good at handicrafts and gave me embroidery sets as birthday gifts. Only once she bought me an umbrella on my birthday. Her husband's surname was Finskiy. Tyoma had a daughter with two names: Genia was her name registered in the documents, but her family called her Bira after the Jewish autonomous region of Birobidjan 9. Tyoma, her husband and their child perished in the Vilnius ghetto.

My father's sister Zelda, who was two years younger than Tyoma, finished a teachers' training seminar in Vilnius. This was a workshop for Yiddish teachers. Zelda was single. In 1939 she went to work in a Jewish school in Belarus and disappeared there at the beginning of the Great Patriotic War.

My father's sister Esther, born in 1912, was a beauty. There was even a duel between the son of the brewery owner and another admirer. Esther gave preference to a poor Jewish teacher whose surname was Fink. They moved to Grodno in Poland [Grodno belonged to Poland in the interwar period; in 1939 it was annexed by the Soviet Union and today it is in Belarus, 230 km west of Minsk]. Esther's husband was a convinced communist. The Polish authorities didn't appreciate such convictions and he rarely had a job. Esther supported the family by making clothes. She even had clients from other towns.

Esther had a son, and our family used to tell a funny story related to his coming into this world. Grandfather Velvl went to his daughter in Grodno for the brit milah ceremony. He hired a wagon at the railway station. It took the wagon driver a long time riding him around town till he brought him back to the station. Esther's house was right next to the station. My grandfather kept talking about the Jewish wagon driver's greediness for making him pay three times over the price for the ride.

When the Soviets came to power [see Invasion of Poland] 10, Esther's husband started working in the town department for education. On the first day of the war a shell hit their house, but fortunately, nobody was hurt, though at times I think it would have been better for Esther's family if they had perished on that first day. They walked to Vilnius, which was occupied by the Germans. Esther's husband was one of the first Jews whom the Germans killed. Somebody reported that he was a communist. Their son starved to death in the ghetto during the first months and beautiful Esther followed him a short time later.

My father's younger sister Etha, born in 1916, was a shop assistant at the jewelry shop on the main street in town. During the tsarist time this street was named Georgievskiy Prospect after St. George. During the Polish rule from 1920-1939 this was Adam Mickiewicz 11 Street, named after the popular Polish poet. During the Soviet rule the street was called Stalin Prospect. During the Nazi occupation it became Hitlerstrasse. After the war and until 1956, when Nikita Khrushchev 12 denounced the cult of Stalin, the street was named after this great tyrant [Stalin]. Then the avenue was given the name of Lenin, and only in 1991, after the breakup of the Soviet Union and establishment of the independent Lithuanian state the street was given the name of Gediminas 13, the founder of Vilnius. I remember my mother and me went to the shiny store where Etha was working. Mama enjoyed looking at the jewelry in the window, but she couldn't afford to buy any. This was a store for wealthy people.

Etha was fond of singing. There were two Jewish choirs singing in Yiddish. One was the choir of the Jewish educational society in Vilnius. Another choir was named after its conductor: Gerstein choir. Etha's music teacher was Vilbikhor, who also gave classes to my grandfather Velvl, who was also fond of singing. Six years ago I traveled to Israel where I visited the kibbutz, founded by the former inmates of the Jewish ghetto in Vilnius. There was a museum of the ghetto in the kibbutz. I saw a photo with the choir and my aunt Etha in the first row. I was truly moved when I saw this picture.

The owner of the jewelry store sold it and the new owner hired new staff. Etha went to sell inexpensive tea. She offered tea in wholesale bundles. She also offered her customers a nice teacup as a gift. Her customers bought tea from her on installments and she collected their payments on a monthly basis.

In the 1920s Grandfather Velvl and Grandmother Roche-Gisia lived in the Antokolis district in Vilnius. They had a small apartment. Their daughter Etha lived with them. My grandfather went to a nearby synagogue. He had his kippah, tallit and tefillin on, when praying. My grandmother wore a wig. However, they were moderately religious. They just followed traditions because they were brought up this way and they couldn't imagine it any different. I never saw them praying at home. They didn't follow the kashrut, nor did they insist that their children or grandchildren observed Jewish traditions.

In my childhood we visited my grandfather and grandmother on Saturday. We hired a wagon and I was looking forward to it with pleasure each time. We arrived on Saturday afternoon. My grandfather asked my grandmother to turn on the lights and she lit a lamp grumbling. The Sabbath was still on and it wasn't allowed to turn on the lights till the end of Saturday. However, our visit was more important than Jewish traditions for my grandfather. In the late 1920s my grandmother had a stroke and got a problem moving her hand. Though her daughter lived with her she always waited till my mother came to wash her. My grandfather, grandmother and Etha were among the first to fall victim to the fascists. They were killed in one of the first shootings when Jews from Antokolis were taken to Ponary and executed there.

My father, Beniamin Joheles, was born in Vilnius in 1898. I don't know whether he attended cheder, but I think it was mandatory for all boys. I have no information about where my father studied. My father knew Yiddish, Russian, Lithuanian, Polish and German. He was trained to become an electric mechanic at a company in Germany and later stayed to work with this company. He became a highly skilled mechanic. By the time he met my mother at his older brother Grigoriy Golunskiy's place, he lived in Kaunas and worked as an electric mechanic at the railway station.

My mother came from the town of Varena [85 km from Vilnius] at the border of Lithuania and Poland [in 1934, 393 Jews lived in Varena]. My mother's father, Bencion Galunskiy, was born in the 1870s. He worked at the local carton factory. He also dealt in beer wholesales. He owned a warehouse where he had beer stocks. Grandmother Hana-Leya [Galunskaya] was a housewife. The Galunskiy family celebrated Jewish holidays and went to the synagogue. They also raised their children to respect traditions. However, the children were a new generation, growing up during World War I and the Revolution in Russia in 1917 [see Russian Revolution of 1917] 14. Almost all of their children became atheists. In 1938 Bencion and Hana-Leya moved to Palestine [today Israel]: their son and daughter had settled down there before them. Therefore, my maternal grandfather and grandmother escaped falling victims to fascists like my father's parents and the majority of Lithuanian Jews. They died in the 1960s and were buried in the Mount of Olives in Jerusalem [the oldest and most holy Jewish place for burial]. Their grandchildren visit their grave each year.

Grigoriy Galunskiy, the oldest of the siblings, was born in 1896. He became a communist. Mama told me he was under arrest frequently and once he was even sentenced to death. Then the rabbi himself spoke for Grigoriy. Though it was Saturday, he signed a petition, which saved Grigoriy's life. [According to the Jewish Law saving life is the single most important command; it overrules all other commands, including the Sabbath restrictions.] After 1919 Grigoriy lived in the USSR and later he moved to Vilnius as Consul of the Soviet Russia in Lithuania [Lithuanian independence] 15. The capital of Lithuania at that time was Kaunas [since Vilnius (Wilno) belonged to Poland then] and Grigoriy, his wife Esther Grinblat and their children lived in Kaunas. My mother, who loved her older brother, left Varena to live with them. Mama told me that Grigoriy's children loved her dearly.

Grigoriy's wife was a Jewish woman from Kaunas. She was also a convinced communist. Esther was a dentist by profession. She provided her services to prisoners in the local jail. After finishing his military service in Lithuania, Grigoriy was appointed consul in Trieste, Italy. My mother never saw him again. It was only in the late 1930s when a newspaper published the information that Grigoriy Galunskiy, a famous Bolshevik 16, had died in Odessa. My father decided not to mention to my mother that her beloved brother had died hoping that she would never find out, but she did. Her neighbor visited her and together they were looking at old photographs, when the neighbor expressed her regrets about my mother brother's early death. She also mentioned that she had read about it in the newspapers. Her brother's death was a tragedy for my mother. She mourned for him for seven days sitting on the floor wearing torn clothes [she sat shivah]. I don't know what happened to Grigoriy's wife or children. I failed to find them after the Great Patriotic War however hard I tried.

My mother's sister Sarrah moved to the USA in the early 1920s. From there she sent an invitation to my mother. However, my mother had a double name of Rohlia-Dveire, common for Jews, but it was different from the name given in the documents. While thinking about obtaining new documents my mother met my future father. She fell in love with him and the issue of moving to America became irrelevant. Sarrah got married in America and had two sons. They became military pilots and perished on the Western Front during World War II. My cousin sister found their grave in France. She visited the place several times. I don't remember Sarrah's family name. I don't know when she died either.

My mother's sister Shifra moved to Palestine [today Israel]. She married Avigdor Miller. She had two sons and a daughter. Her older son, whose name I don't remember, was the mayor of Shefar'am for a number of years. Bencion, her second son, was born after my Granny died and he was named after her. He worked as a journalist for the Jerusalem Post [major Israeli English language daily.]. He is a pensioner now. His daughter Dale, a teacher, lives in Vardiya [a neighborhood in Haifa], Israel.

My mother's youngest brothers, Motl and Yitzhok, lived in Kaunas. Motl became an electric mechanic. Yitzhok was a building contractor. Motl and Yitzhok had one daughter each. Motl and his family perished during the Great Patriotic War. Yitzhok's daughter lives in Israel. My mother's brother Shimon lived in Taurage, near Konigsberg [Russia, 1,000 km from Moscow]. He had five children. On the day the war began, Shimon and his daughter Shulamit went to see a doctor. When bombs started falling, his wife and the children left their home. That way, they lost each other. Shimon and his daughter evacuated to Tajikistan. When he returned to Taurage, he heard that his wife and four children had perished. He couldn't bear the thought of staying in his hometown and moved to Israel. Shimon died in the middle of the 1980s. Shulamat still lives in Israel.

My mother Rohl [Joheles, nee Galunskaya] - her family called her Rachil affectionately - was born in 1901. I think she finished two or three grades of elementary school, but I don't know any details. My parents had their wedding in Varena on 22nd July 1921. My parents got married under a chuppah at the synagogue and had a traditional Jewish wedding. It couldn't have been otherwise in Jewish families at the time. My parents rented an apartment in Kaunas.

Growing up

I was born on 22nd May 1922 in Kaunas. I was named Feige, but since my early childhood everybody called me Fania, which is a Russian name [see common name] 17. Mama told me she got severely ill when I was born. She had to send me to my grandfather and grandmother in Varena where I lived the first year of my life. My grandparents often showed me my parents' pictures in a photo album, and when my parents came to pick me, I said 'Mama, papa - album'. I don't remember any details of my life in Kaunas. My father worked a lot at the railway power station [local power plant owned by the railway station, supplied energy to railroad utilities].

In 1927 my sister Riva [Joheles] was born. This was when my father got arrested for being a Polish citizen having received his passport in Vilnius. He was accused of espionage. At this time President Smetona 18 came to power. Grandmother Hana-Leya, who had come to stay with us around the time the baby was due, and I visited mama at the hospital. My grandmother decided to keep silent about my father's arrest. Since my mother didn't like it that I was wearing a different coat than she had expected me to wear, my grandmother told her that my father had gone on a business trip and taken the key to the wardrobe with him. Well, it's always like this: one has good intentions, but they don't usually work. Another woman told mama about my father's arrest. My mother started bleeding and had to stay in hospital for a long time. My grandfather Velvl's apprentice, a rather high official, pulled strings for my father. My father was released from prison, but was to leave the town within three days. I have some vague memories of us moving out. I remember the horses dragging our wagon across a little river.

We crossed the border between Lithuania and Poland and arrived in Vilnius, which belonged to Poland at the time. [The modern Polish nation-state was created after World War I of the ethnic Polish areas of the Russian Empire (Kingdom of Poland and areas East of it), Austria-Hungary (Galicia province) and some Eastern parts of Germany. Vilnius (Wilno at the time) was also a part of Poland up until 1939.] My father's parents and sisters lived there and we found ourselves staying with a big Jewish family all of a sudden. They all shared love and support.

My father went to work as an instructor of an electric mechanic laboratory of the polytechnic school of the organization of the workers' union. My father became a valued teacher at this school. However, he wasn't paid his regular salary in full: they usually paid him about 20 percent and put the rest on credit. Once his credit had accumulated into a big amount, the management paid half of it to my father. My parents believed it to be a huge amount of money and decided to have winter coats made for them for this money. However, my father's salary wasn't enough to cover all family expenses and when my parents managed to get a suitable lodging my father opened his own electric technical shop.

My parents started by renting a room. We had to go through our landlady's room since she lived in the same apartment. Later we moved to a place on Basanavichus Street. Two months later we moved to a bigger room. In 1928 my parents rented a room on Pilimo Street. This big four-storied house behind the synagogue is still there. The synagogue is also there. Madam Trotskaya, our landlady, lived with her daughter in Paris. Her Jewish manager collected the rent, and there was a maid to keep the house clean. The landlady arrived each summer to collect the money.

There was a signboard with the name Joheles, my father's name, on the front door. We had a common apartment for the time. The rooms were located one after another. My father's shop was in the first and biggest room of the apartment. My father made a partition to separate the shop from my parents' bedroom. The next room was also divided to create a dining room and a children's room. Then there was the kitchen with a backdoor leading to the yard. There was a wood-stoked stove in the kitchen. In the yard there was a shed where all tenants kept sawn wood. The winters in the north were severe and one had to be prepared for it. There were men offering their sawing services for a reasonable fee walking from one house to another in fall.

Our apartment was modestly furnished, but my mother's eagerness and skills added charm to it. There was hardly anything my mother couldn't do. She kept altering clothes and dressed my sister and me to the fashion. She could knit and embroider. She made napkins for the furniture and embroidered rugs. When little round tables became fashionable, mama cut the edges of the kitchen-board, finished it and placed it on our table. She couldn't wait till my father got some time for it and did the wiring herself, however crookedly she managed to do it. Mama whitewashed the walls, moved the furniture and fixed it to make our life more comfortable. Mama was an excellent housewife. However hard the times, she always managed to make dinner somehow.

My mother always had some money prepared for donations: there was an association of the poor in Vilnius. It divided the town into districts and collected donations on certain days. Poor Jews visited us on Wednesday and Mama gave each of them a farthing. My father bought books from his monthly salary. We read a lot: books and Yiddish newspapers. We also often went for walks together and discussed what we had read.

My parents weren't religious. They didn't observe the kosher laws either. We often had sausage and ham at home. Mama was raised in a more traditional Jewish family and tried to observe Jewish traditions at the beginning. She lit candles on Sabbath and prayed, but my father often worked on Saturday and Mama gradually gave up praying, but kept lighting candles. Later she just told me, 'Fania, light the candles'. Mama also fasted on Yom Kippur and tried to involve my father in it. She didn't make dinner on this day and my father and his friend, a shochet's son, used to go to a missioners' cafe where they served nice dinners to all those willing. Later Yom Kippur became just a day off for us; it was a good occasion for the family to get together. Mama cooked a lot and the family had dinner together enjoying themselves; Aunt Tyoma and her husband visited us.

Mama usually cooked Jewish food on Pesach. She made sweet and sour stew, cookies made from the dough boiled in honey, tsimes 19 with carrots, beans, potatoes and prunes. She also made tsimes with lentils, grown in Lithuania. She also made imberlach with carrots and ginger, which I still cook every now and then. On Pesach mama made borscht with marinated beetroots. She also made jam with these beetroots and nuts. Mama also made a cake from matzahmuki [matzah flour] on Pesach. She also served medok, both Jewish and Lithuanian beverage with honey and hops. We celebrated Pesach, but didn't have the seder ceremony. We cleaned our house and bought gifts for the family. However, I cannot remember any Jewish traditions related to this holiday being observed in our family. Matzah was bought long before the holiday and kept in a basket. Mama made latkes and little pies from matzah flour stuffed with fried onions and jam. Mama also made boiled buckwheat with fried onions - this was a typical Jewish meal in Vilnius. On Chanukkah mama made potato pancakes. We didn't have a chanukkiyah.

Frankly speaking, all I know about Jewish traditions I learned from my father's parents. We celebrated the first seder with them. We hired a wagon to get there and I loved it. My grandfather wore a kippah and reclined on cushions at the head of the table. Grandmother sat beside him. I looked for the afikoman and got a present for this. I also posed the four questions about the holiday [the mah nishtanah] to my grandfather. We also visited my grandparents on Chanukkah and I got Chanukkah gelt. I kept an old whipping top, a memory of my grandfather, for many years and only recently gave it to an acquaintance of mine who is collecting old Jewish things. She lives in Israel. On Rosh Hashanah it was necessary to take a candle with a little flag placed in a potato to the synagogue. Mama gave me the candle when I went to the synagogue with my grandfather. She bought the candle in advance.

There were only Jewish families living in our house. The only non-Jewish family was our janitor's family. Later a post office was opened in the building and its director received an apartment in the house as well. The janitor's children were very happy that they'd finally be able to meet non- Jewish children and were greatly surprised to find out that there were no icons in the director's apartment [Orthodox-Christian families traditionally had icons in their homes.]. They happened to be a Karaite 20 family.

We used to joke that there were three factories in our yard. One was Nadezha, a confectionary. Its old Jewish owner Vishrut, his son and one worker made chocolates and lollipops and gave them to daily workers to wrap them. At that time bone-shaped chocolate ice cream was very popular. There were no fridges and chocolate in mould forms was taken to the yard to cool down. The children were waiting for them to take the forms outside hoping to get some treats. The Vishrut family had two sons and a daughter. Her name was Anna. Once we were invited to her birthday party. We made fancy carnival costumes from goffered paper. We had lots of fun at the birthday party and laughed so much that we peed and wet our paper skirts. Anna entered university shortly before the war. Her father had an agreement with the housekeeper that he would give shelter to the family and hide their valuables once the Germans came. However this housekeeper happened to be a real fascist and reported on the family. Their older son, a mathematician, was the only survivor. He lives in the USA now.

The second factory packed cotton wool. And the third factory had a special machine to stuff cigarettes. There was also a kitchenware and everyday goods store in the yard. Maximov, our neighbor, was an actor of the local Jewish theater. This was his pseudonym; I've forgot his real name. His son pricked his finger with a pen and died from blood poisoning. We, cruel kids as we were, took advantage of it showing our teacher that we pricked our fingers just to get out of the classroom. Maximov, his wife and children perished in the ghetto.

Our neighbors Sneidman had two children: Lusia and Noah or Nenia. The father of the family, a tall handsome Jew, owned a warehouse. He purchased bowels, washed and cleaned them and sold them to his clients for making sausages. He was a religious Hasid 21, he celebrated all Jewish holidays. On Sukkoth he installed a sukkah and we enjoyed spending time there. He died of a heart attack by the door to their house in the ghetto. His children survived the war. Lusia was in Riga [today Latvia] and was then taken to a camp in Poland. After the war she met with her cousin brothers in Vilnius and they took her to Canada where she married a Jewish man who had been rescued by Schindler 22. Noah was in a partisan unit. After the war he stayed a while with my husband and me. Noah finished a teacher's training college. He got married and moved to his sister in Toronto. He became a Russian literature professor at Toronto University.

Our other neighbor Hasia, a Jewish girl, finished Medical Faculty. During the Great Patriotic War she was at the front. She had a child from a Ukrainian guy. After the war he took their child to his first wife. Hasia knew she couldn't manage raising a child during hungry times. Her son grew up and found out who his real mother was. He is a sailor. He lives in the north of Russia and often visits Hasia in Israel.

There was another family in our house. The father of the family, whose name I can't remember, was a thief. He was the leader of a gang. He was nicely and elegantly dressed. Once, Lelka Steiman's father's fur coat disappeared from the ante-room. The neighbors started discussing this incident loudly and two days later the fur coat reappeared as suddenly as it had been gone.

There was also the Gringold family living in our house. They owned a fabric store on Rudnitskaya Street. They had two daughters. The older one was my age, and Ada Gringold, the younger one, was about two years younger. The girls' parents died during the typhoid epidemic shortly before the war. When the war began, the girls' uncle took them to live with him in Kaunas. From the Kaunas ghetto 23 they were taken to the concentration camp in Klooga 24 in Estonia where they met my father. They told me a lot about his last months. My father stayed strong and supported the girls as much as he could. The girls moved to their relatives in America.

The Minz family, who lived on the fourth floor of our house, had several daughters. Sima, one of them, used to slide down the handrails and ring the Gringolds' doorbell before running away. This was a monkey-trick, but it disturbed the neighbors a bit. When the Soviets came to Lithuania [see Occupation of the Baltic Republics] 25, the Minz family moved to Japan. Sukiahara 26, a Japanese diplomat, rescued from oppression many Jews, Buddhists and Zionists by issuing Japanese visas to them. Sima lives in the USA. She happened to sit next to Ada Gringolds' at a congress of Vilnius Jews in New York. They started talking and it turned out they had lived in the same house and that Sima had been the very girl ringing the doorbell of Ada's apartment.

So these are the stories of the people living in our house. There were two little huts and a bigger house with two apartments in the yard. One apartment belonged to an old Jewish man. He stored oil products, kerosene in barrels that he sold. The janitor and his family lived in the other apartment. All Jews living in these houses also died in the ghetto. Only one girl survived. After the war she worked as a dancing teacher and taught Jewish children who had survived the ghetto.

There were a number of schools and gymnasiums for Jewish children in Vilnius. They were schools where the teaching was in Hebrew and Yiddish or in Polish. There were 7 and 8-year schools. There were a number of Yiddish schools: Gurewich, Shimon Fruk, Zeire Kuperstein schools. They were named after their sponsors and founders. There was a Tiksin school for retarded children, named after its founder Tiksin. The humanitarian Realschule 27 and the Sophia Gurwich gymnasium were the best. I went to the Sophia Gurewich gymnasium. Doctor Shabath's wife was my teacher. This Jewish doctor was a very nice person. There were legends about his professionalism and kindness towards the poor. The teachers were extremely skilled. Our teachers had high goals to educate and teach Jewish children and make them well-cultured people. They taught us real things. I remember our teacher once brought milk to the class. It got sour and after that we knew how sour cream and butter were made. We wrote compositions and in senior grades we discussed literary characters.

We also celebrated Jewish holidays at school. We had a masquerade on Purim. We wore costumes. I remember wearing a Chinese costume once. We also brought shelakhmones to school. We put everything we brought from home into a big basket and everyone could take a treat from it. In this way poor children could also enjoy better shelakhmones. The gymnasium charged fees. My father paid 50 percent of my tuition fees as he was a member of the teachers' association. However, it happened sometimes that I wasn't allowed to come into the classroom when my father didn't pay my fees on time. We particularly liked the event we celebrated on 1st March - the School Day. We had a banner made of all kinds of geometric figures: quadrates, triangles and rhombi that we took outside. There was a meeting and Sophia Gurewich made a speech. In 1933 the gymnasium was closed. I know that Sophia Gurewich starved to death while in evacuation in a town in Russia.

I went to the Realschule. The fee was lower there and they focused on natural sciences. I was good at those subjects: mathematic, physics, etc. We were taught in Yiddish. We also studied Jewish history and literature. Our teachers also lectured at Vilnius University. There was a wonderful library at school where I spent much time. Our teacher Malka Heimson, who was also the tutor at our literature club, perished in the ghetto in 1942.

In those years, young Jewish people in Vilnius followed different political convictions. In opposition to young fascists who propagated racial hatred and also used to break windows of Jewish stores, they formed different unions. There was an underground 'Union of the school youth', fond of antifascist and communist ideas, and there was an underground Komsomol 28 organization. There were two Bund organizations: one for younger and the other one for older members. I belonged to the Zionist Jewish scout organization 'Bin'. We spent much time together going on excursions and hiking tours in summer. We often went to the theater. There were two Jewish theaters and a Jewish conservatory in Vilnius. In spring our schools had a meeting at the Maccabi 29 stadium. I remember that when we passed by the Jewish Bank its employees threw flowers from the balcony of the building. I can still remember the overwhelming feeling of joy that I had.

Young people argued a lot about the Soviet regime: about the period of terror [see Great Terror] 30 in the USSR, trials of the Trotsky 31 and Zinoviev 32 followers [see Zinoviev-Kamenev triumvirate] 33. Once I even had a fight with my father's apprentice who also stayed with us. He was telling me that there was something horrible happening in the USSR and that Lenin's comrades, such as Trotsky, could not be enemies of the people 34. Older people also had discussions. Some were for the Soviet regime and were interested in everything happening in the USSR.

In 1939 Vilnius was given to Lithuania and became its capital. That summer I finished Realschule. Four of my friends and I decided to go to study in Grodno in Western Belarus. This was my idea - first of all teaching in Grodno was in Polish, which we all knew. Secondly, my aunt Esther lived there. In Grodno I entered the teachers' training college. Before the Soviet power was established in Western Belarus the pupils had to say a Catholic prayer before classes. The prayer was cancelled and the lyceum switched to Russian [in 1939, when the Soviet Union occupied Eastern Poland]. It was difficult to study. I lived in a hostel with other Polish and Belarus girls. They gave me a warm welcome and even gave me a present according to Catholic traditions. Some of the girls' parents were arrested by Soviet authorities. One such girl was the daughter of a policeman. Once she tore the picture of Stalin grabbing it from the sideboard that belonged to another girl in our room. The girl realized she might get in trouble and came to me to ask advice. I told her to go get another picture to replace the one she had torn and pretend nothing had happened. She did as I told her. Some time later our lyceum was renamed to college and we had to take entrance exams in physics and Russian. I said I could only do it in Yiddish and one Jewish professor agreed to be my examiner.

In early 1940 my friends and I were summoned to the passport agency and ordered to leave Grodno. We didn't belong there and had no right to reside in the areas adjoining the border. [The Soviet regime did not trust those who lived in the areas that were annexed to the USSR. In particular, it restricted their freedom of movement. They were not supposed to be close to the border to prevent them from escaping from the country]. The point of destination indicated in my passport was Navahrudak, a town in Belarus and I went there. Navahrudak was a nice town, the town where Adam Mickiewicz was born. I took a teachers' training course. I was a good student. I joined the Komsomol and was an activist. Here I fell in love with Ezhi Chizhik from Poland. We spent a lot of time together and dreamt about the future. When we finished our studies we were sent to work in different villages. I went to Zherebkovichi. I taught Belarus, Russian, history and physical education in a small school. My first class was with an army service pre-conscription group. I was to teach them how to put their signatures. My students respected me.

During the war

In spring 1941 I went home to Vilnius on vacation. The Baltic Republics were already occupied by the Soviets. My parents didn't have anything against it. They believed that at least there was no fascist threat to Jews any longer. When I came home, Mama was at the parents' meeting. My sister Riva studied in the former Realschule. Having missed home-made food for so long, I was eating my mother's borscht right from the pot. A week later I returned to Belarus. On 1st June 1941 I went to enter Vilnius University. When I came to submit my documents, I was told to come back in July. I met with my friends whom I hadn't seen in two years. At this time the Soviet authorities began with the deportation of Lithuanian Zionists and wealthier people to the Gulag 35 camps. Some of my friends were gone. On 21st June I met a friend, whose father was an outstanding doctor. We were standing near my house discussing whether his parents could possibly be subject to deportation. On the following morning, 22nd June, the [Great Patriotic] war began.

On 22nd June the bombings started. My parents and many other people thought it was another emergency training, common at the time. My parents had bags packed with everything necessary in case of an emergency. We grabbed them and went to the basement. On that day my uncle Finskiy, who was the director of a leather factory, brought a wagon to pick us. We talked and decided that my father and I were going: my father wanted to go to the Soviet army and I was a Komsomol member and was sure I simply had to go. We decided that my mother and sister could stay at home. It never occurred to us that the fascists could do any harm to a woman and a girl. In a hurry I grabbed my hot water bottle: I had had a kidney surgery earlier and never went out without a hot water bottle. We were going on a horse-drawn wagon and this was a horrible exodus. The retreating Red army trucks were passing us. We begged them to take us with them and I even showed my Komsomol membership certificate, but they were just passing by. There were many dead people on the road. I thought there could be nothing worse than what we were going through, but it was all just ahead of us.

We stopped to take a rest in the town of Gorodishche in Western Belarus. The house we stayed in was on a hill. The owner's son, a teacher, showed us the German parachutists landing. I buried my documents in their garden, while the German motorcyclists were riding along the streets. The occupation began. In the morning all men including my father and uncle were taken to the market square. These were the frontline forces and these men just scared the men around a bit before letting them go home. We headed home, but in the first village we passed the villagers took away our horses and we had to walk on. A few days later we returned home.

It's hard to find words to describe our family reunion. We all cried. Mama said that when the town was occupied, our housekeeper, an adamant anti- Semite, came to see her to ask about where we had gone. He told us we had escaped along with the communists. Then the wife of our new janitor came by. She said: 'Fania, why don't you tell him that your husband and daughter went to visit your brother in Kaunas and then the war began and they had to stay'. So she gave Mama a hand.

A few days later pogroms took place in our town. Fascists tortured religious Jews making them shave their beards and forcing them to dance. Every day new orders were issued. The first one was for communists and Komsomol members to get registered. Fortunately, nobody in Vilnius knew I was a Komsomol member. My father was forced to work for the Reich. I was also taken to do odd jobs: we gathered lime blossoms and other herbs. Later we were sent to clean the streets and public toilets. All Jews were to wear a big white quadrate with a yellow circle and the letter 'J' in it on our chest and back. We obeyed and immediately felt ourselves outcasts. Later these were replaced with white armbands with a yellow star and then just a yellow star. Germans shot people if they caught them without the bands. Jews were killed for not following German orders.

Jews weren't allowed to walk on pavements, go to the market or stores or use public transportation. There were two small food stores where we could receive food products for cards. The circulating currency was Marks. The curfew started two yours earlier for Jews than for other citizens. Fascists cane to Jewish houses taking away valuables and making inventory of the furniture. They also took away more expensive pieces of furniture. There were local reporters giving them information about wealthier houses. Jews tried to hide their valuables with their Lithuanian friends. An old Lithuanian woman, who did our laundry, took a few bags of our belongings to hide. I even gave her the yarn that aunt Tyoma had given to me.

Every day men were taken away. At first they explained they were taken to work and men were ordered to take towels and soap with them. But people said they were taken to shooting grounds. On 11th July shootings in Ponary, a dacha [cottage] village 12 kilometers from the town began. It became a death factory. The Soviet authorities had built huge concrete pits to store fuel, but failed to ever get to use them. When those pits were full of dead bodies the victims were forced to dig graves before they were shot themselves. The Jewish population was to pay the contribution of 5 million Marks and we, just like everyone else, gave away all our money and valuables.

We knew there were Soviet prisoners-of-war kept in the open air. On 31st August my friend visited me to collect things for the prisoners. I keep admiring our being brave: we were young and the young have no fear. My friend Pupa Kavergi and her grandmother lived in the district of the old medieval Jewish ghetto 36. Her mother died at childbirth and her father, an outstanding Bund member, had passed away some time afterward. She left shortly before the curfew started ignoring my invitation to stay overnight. On 1st September fascists stage an incident to cause provocation: on the corner of Dijoy Street they left two dead Germans and accused the locals of having killed them. At night all residents of this neighborhood were taken to Ponary or the Lukishki prison [the oldest prison built in the center of Vilnius during the tsarist regime in the 1860s. Its prisoners were those who were not loyal to the regime. The prison is still operating today]. Pupa was one of the first to perish. I'm still tortured by the thought that she might have survived had I insisted on her staying.

On 4th-5th September the situation in the town grew tenser. Lithuanian and Polish residents were forced to leave their homes on Strashuno, Rudninku, Mesino and some other streets in the center of Vilnius. On 6th September at 6am Lithuanian policemen knocked on our door rather politely. They gave us 30 minutes to pack and move to the Jewish ghetto. We could take as much luggage as we could carry with us. One Lithuanian, a more decent man than the others, told us not to worry since the ghetto was nearby, just across the street from the house and we could take a lot of things since we didn't have to walk far. We were just to cross the street to get there. We crossed Pilimo Street and were pushed into a yard across the street from the Jewish hospital on Shpitalnaya Street. Our Jewish neighbors and other Jews were in the yard already. My school friend Hona Tanhu lived in a house in this neighborhood. His mother heard the noise in the yard and came out of her apartment. She invited us to come in. We settled down in her apartment and felt a bit relieved - at least we had a place to stay again.

There were two ghettos created on 6th September: the one where we were was big with a central point on Rudninku Street. The smaller one was on Stikle and Jidu Streets. Many Jews from other streets were taken to Ponary. All Jews from Antokolis, my grandfather Velvl and grandmother Rohe-Gisia, and all Jews from Lidskaya Street were taken to Ponary. We were almost lucky to be living near the ghetto and getting there before it was overcrowded. All sick and older people were taken to the smaller ghetto. People who specialized in some crafts were kept in the bigger ghetto. In late October 1941 the smaller ghetto was eliminated.

The ghetto was fenced. In narrower streets wooden or brick walls were installed. The Judendrat settled down in the building of my former Realschule on 6 Rudninka Street. Jewish police headed by Yacob Gensas also settled down there. There were police offices established in the ghetto. Jewish policemen watched over order in the ghetto and that all fascist directions were followed.

On the first days of our imprisonment various actions began. It seemed the fascists enjoyed changing the ways of selecting Jews for killing. Young people were taken to work in the peat bog and one day they were told to go to the sauna. My acquaintance Dodke Vedutskiy felt ill and didn't go with his comrades on this day. The young people were locked in a shed and burnt. There were a few synagogues in the ghetto. The yard of one synagogue was in the smaller ghetto. On Yom Kippur, 21st September 1941, all Jews that were praying there were taken to Ponary. My friend Motke Gurewich's parents were also there. His father told him to stay at home that day. The ghetto inmates used to make shelters to hide away during various actions. They were called 'malina' shelters [Russian slang for a secret apartment where those who were against the regime had their meetings]. Our schoolteacher's daughter was born in such a shelter and he named her 'Malina'. Unfortunately, I have no information about what happened to her.

There were a few Judenrat offices responsible for various aspects of life in the ghetto. There was a work office, a social service office, a shop maintenance office, an office of culture, a medical office and a funeral office. There was also a hospital primarily keeping patients with infectious diseases, a children's home in the hospital, and a drugstore in the ghetto. The children in the ghetto were taught in schools organized by schoolteachers. There was also a sports ground, though nobody seemed to go there, and a library in the ghetto. There was only a small collection of books in the library, but I borrowed some to read and my name can be found in the library archive.

Our life was more of existence, really. My father was an excellent specialist and was given a yellow certificate. The color of these certificates was often changed and this was another 'monkey trick' the fascists played. Those who failed to obtain new cards were taken to Ponary. Each worker could register his wife and two children under the age of 16 as his dependants. Since I was short and tiny my father wrote I was born in 1926 instead of 1922, and I was registered as his dependant until 1942. This gave me the right to stay at home, obtain a dependant's card, in this way he rescued me from forced labor that I would not have survived. Many workers registered their relatives as their dependants: fathers as husbands, mothers and sisters as wives, and even strangers to rescue them.

Those who went to work outside the ghetto were supposed to walk in groups. There were policemen on guard at the gate to the ghetto. One of them, the cruelest of all, beat people black and blue for trying to smuggle some miserable food into the ghetto: a glass of sugar or cereal, a few potatoes. Another order was issued ordering the inmates to live according to the work group division and we had to move to another apartment in Strashnogo Street near the location where my father worked. One day all those who had worker's certificates and their families were moved to the smaller ghetto and all inmates in the smaller ghetto who had no jobs were taken to Ponary.

We had hardly any food. One had to show the document confirming the sanitary treatment to obtain a bread card: that was because of the fear of epidemics in the ghetto. These cards were for little rations of gray bread with sawdust. Sometimes we were given black peas, frozen potatoes and cabbage. We were even given horsemeat once. It stunk when boiling. Mama didn't fail to joke: she added some vinegar to the cabbage and called it ground herring. She made 'liver paste' from peas, and 'sweet tsimes' from frozen potatoes. At one time we were given something called 'vobla' fish [salted fish]. They had taken off its skin, drained it in water and made cutlets. Mama managed to go outside the ghetto once. She brought our belongings from the Lithuanian woman. I started knitting for policemen's wives. I remember knitting a sweater for the fiancee of the policeman at the gate torturing people. When searching people at the entrance to the ghetto, the guards stored everything they could find in the former Gleizer's sausage store at the entrance. However, everybody tried to hide whatever food in the inner pockets of their clothes to smuggle it into the ghetto, and many of them managed.

The Judenrat organized a theater in the ghetto, but we didn't go there thinking that there was no cause for 'singing in the cemetery'. There were two choirs in the ghetto. Luba Levitskaya, the soloist in one of them, was captured once at the entrance to the ghetto trying to bring in half a kilo of peas. She was beaten badly and taken to the Gestapo. People said she kept singing at the Gestapo and then she was taken to Ponary. Fortunately for me I had many friends and spending time with them made this horrible existence somewhat better. On my birthday a friend of mine brought me two branches of dandelions. She took a tremendous risk of bringing flowers past the guard. These two tiny branches embodied hope and a message from the outside of the ghetto. My friend Honke, who had given us shelter in his home once, brought me a little bottle of perfume that he had kept from the perfumery they had owned.

I knew there was an underground movement in the ghetto. In January 1942 a partisan organization under the leadership of Yitzhak Vittenburg was established there. I asked my friends to give me a recommendation to join it. They tried to talk me out of it at first, but then they took me to this organization. This organization helped me to get a job: in 1942 I 'sort of' turned 16 [because her father had changed her birth date from 1922 to 1926] and had to go to work. One day Sonia Madeisker, one of the leaders of the underground movement, visited me at home. Sonia lived outside the ghetto. She helped me to get a job in a shop. At the beginning we weaved straw shoes: the fascists used to wear them over their boots. Then we got knitting orders and I worked 12 hours a day. I had my own work coupon while my mother and Riva were still included on my father's work coupon [as dependants].

The underground organization of the ghetto united all parties and trends such as communists, revisionists, Bund etc. Their common goal was to fight against fascists. Vittenberg, a communist, was the leader of the underground movement. His deputy was Aba Kovner, a Bund member. The organization consisted of groups of five members who only knew their comrades in the group. In our group the password was 'Lisa's calling' commemorating Lisa Roft, who had been a member of the underground, but perished. The younger members of the ghetto were instructed on how to survive in the ghetto, how to bring in food without the policemen noticing. We were also supposed to assist our teachers, who weren't used to physical labor. We also gave people information about the situation at the front line and provided homes for people. The enemy was defeated near Moscow and the Soviet army was in offensive. The senior members brought weapons into the ghetto risking their lives. We were instructed in shooting in basements with brick walls. I visited one of these basements recently. We were also trained in making explosives, but it never came to action.

There were discussions about whether it was necessary to start fighting in the ghetto. In July 1943 Yitzhak Vittenberg was arrested. His comrades fought him back using their weapons. I didn't take part in it as I was a junior member. Then Gensas sent a message to the underground organization saying that if they didn't give in Yitzhak all 20,000 inmates of the ghetto would be shot. Yitzhak did a heroic deed coming out to face his executioners. He was severely tortured by the Gestapo and shot. The leadership of the underground organization decided to leave the ghetto and take people to the woods. Their groups, moving in the direction of Belarus, were captured. Their relatives in the ghetto were taken to prison or Ponary.

I had a picture for my Polish passport taken in the ghetto, but I never got one. Our group of five had gatherings in the library. On 23rd September it was decided to send a few girls to contact a partisan unit. They decided against Jewish guys with a common Semitic appearance. Kaplan, Vittenberg's deputy, instructed us on where we had to go and who to talk to. I went home to say 'good by' to my parents. Mama gave me all she had: boiled peas, a piece of chocolate, a lipstick and a nice blue shirt. I was to go with Doba Develtof, who had a common Slavic look. We were waiting for a signal. In the evening our contact person told us that a man would let us out through a small gate on Nemetskaya Street. I said 'good by' to my family. My mother and sister were crying. I stayed strong. It never occurred to me that this could be the last time I saw them. Though it was summer, I put on a winter coat with the fur collar torn off, as fur was supposed to be given to Germans, and we left. Grigoriy Yashunskiy, the cultural manager of the ghetto, went with us. He was going to hide away.

At the gate Grigoriy went to the left and Doba and I went to the right. On Nemetskaya Street a policeman approached us telling us to walk on the opposite side of the street. There were policemen standing at a distance of ten meters from one another and there were trucks with armed Germans heading to the ghetto. We knew there was something terrible to happen in the ghetto.

I don't remember how we left the town and got to the woods. We ate the peas my mother had given me and then we found wild strawberries in the woods. Wasn't that a miracle - strawberries in September! We walked through the woods all night. In the morning we came to a village called Zverinets and realized we had lost our way: the village was not supposed to be on our way. We approached a woman telling her that we were heading to our aunt in the village of Staryie Matseli to help her dig potatoes. The woman gave us some milk and boiled potatoes and we moved on. In the evening we arrived in the village of Zhagaryay. The village of our destination was the next one. Some Lithuanian women digging potatoes yelled at us: 'Zhidovki!' [Jews]. We saw some armed soldiers in the village, but what else were we to do but continue on our way.

A local guy offered us shelter. He may have understood that we were going to join the partisans. He took us to a shabby forester's hut where we stayed overnight. In the morning he brought us a bottle of milk and half a loaf of bread. There were swamps ahead of us and he made us sticks for walking. We followed him. The guy showed us out of the swamp and left. He showed us the way, though. For no particular reason we got overwhelmed with joy all of a sudden. We started singing Soviet songs aloud, when someone halted us: 'Halt, who's there?' Instead of saying the password, we started laughing and crying. We got hysterical. This was a distant patrol of the partisan unit that we bumped into. One of the guards went to report on us and another one stayed with us.

At this moment Haya Shapiro, another girl from the ghetto, joined us. She said the ghetto had been eliminated the very night we left. My friends, who were with my mother at the time, but survived, told me that the inmates were taken to some place in the open air. It was pouring, and my mother kept saying: 'We are alive, but how is Fania out there?' On that same day a big group of underground members left the ghetto through the sewer. Samuel Kaplinskiy, who had worked for the water maintenance agency, led them out of there. Kaplan, Asia Bik and Hvoinik, who were supposed to get out of the ghetto as well, got lost, were captured by fascists and hanged.

The partisan unit we met was the one named after Adam Mickiewicz. Its commanding officer met with us and asked us a few questions. A beautiful blonde woman, who looked like a Lithuanian woman was sitting beside him during the interrogation. He suggested that we joined his unit, but the woman said: 'I shall not let Jewish girls join your unit!' I was shaking from being hurt: did we escape from the ghetto just to get into the hands of an anti-Semitic woman. Later it turned out that this woman whose last name was Glezer, was Jewish and just felt sorry for us, innocent Jewish girls. There were vague morals in the partisan unit and she was concerned about us. However, the partisans treated us like their sisters.

I was trained in shooting and installing mines. I had no good boots, but was wearing shabby high-heeled sandals. I had small feet. Borovskaya, the commissar of the unit, gave me the boots of her son who had perished. My first task was to saw down the telegraph supports to break the communications. There were three of us: Haim Lazar, Rashka Markovich and I. We got lost and came to a village we didn't know. We slept on Haim's coat at night and he was very unhappy that we destroyed it. In the morning I realized that this was the village where a guy had given shelter to Doba and I. I knew the way from there and I led the group. My comrades thanked me and I was happy.

Some time later we joined the group of Samuel Kaplinskiy, the one that had escaped through the sewer. We formed the big partisan unit 'For Victory!' under the command of Kaplinskiy. Here, in this partisan unit, I met my true love. My future husband, Mikhail Brantsovkiy, came from Vilnius. He was born on 10th November 1921. The name Brantsovskiy was well-known in Vilnius. There was Brantsovskiy, who owned a paper factory before the war. There was wood cut for the factory stored in the forest and our comrades used to joke: 'Misha [affectionate for Mikhail], we've burnt your wood'. Mikhail wasn't related to the rich man. His father Max owned a food store.

Mikhail finished a Hebrew gymnasium. Before the war Mikhail's brother, whose name I don't remember, went to visit his grandfather in Lida [today Belarus] and perished there. Mikhail, his father and mother were in the ghetto, but we had never met there. A Jewish man from the police reported on Mikhail's father one day when he was hiding in a 'malina' shelter. Max was taken to Ponary. Mikhail's mother Dina stayed in the ghetto. Mikhail and I felt close to one another at once. We had a common fate: a happy cloudless childhood interrupted by the war and the ghetto. We were both worried about what happened to our dear ones kind of guessing their tragic end. We had very moving relationships in the partisan unit. When Misha and I started seeing one another, a friend of mine came to tell him not to hurt me.

I became a member of a group. I was given a rifle and then an automatic gun. I dragged it with me and took part in military missions. I rarely saw Doba. Since she looked like a Slavic girl, she joined an intelligence group. We blasted trains and placed explosives in the enemy's equipment. We shot and killed them. Yes, I did, I killed them and did so with ease. I knew that my dear ones were dead and I took my revenge for them and thousands others with each and every shot. Mikhail was at the head of a group. There were cooks and other logistics people in the unit to take care of the routines. We suffered from lack of vitamins. Once, a comrade of mine brought me half a lemon when he came back from a task. I thought that was very nice of him. Mikhail suffered from scurvy and wasn't involved in any missions. Somehow he managed to overcome his illness. I suffered from stomatitis. Our doctor prescribed me an injection of cow milk. They must have infected me with something. I got a huge abscess and fever, but somehow I managed to recover.

We made blouses from parachutes and colored them with onion peels and herbs to prevent them from luminescence in the dark. Mikhail managed to get children's boots for me. At some stage I was secretary of the Komsomol unit. On 24th December 1943 we went on a mission. We were to blast a bridge. There were only Komsomol members in our group and the mission was called a Komsomol one. The chief engineer of the local paper factory, a Polish man, was with us to help us. This took place during Catholic Christmas and his daughters came to visit him. I was invited to the party. There were candles on the table and I cannot describe the feeling I had sitting at a festive table for the first time in many years. However, this was a rare occasion. Our life consisted of severe routines, earth huts, fires and missions. On 13th July 1944 we went on another mission. When we returned, the unit was preparing to march to Vilnius. The Soviet army was in town, when we arrived there. Vilnius was liberated. I was happy and sad walking familiar streets. I knew I would never see my father, mother or sister again. From what the locals said the ghetto had been eliminated on 23rd -24th September 1943.

Later I heard more details about my parents. My father perished in the concentration camp in Klooga in Estonia at the very end of the war. I don't know the exact date, but in fall 1944 he was still on the lists of the prisoners of this camp. The girls, who were with my mother, found me. They were taken to Riga. One day all women over 35 were taken away. My little sister wanted to come with Mama, but a German pushed her away telling her she was too young. According to the information I have the women were taken into the sea on a barge and drowned. My husband's mother Dina Brantsovskaya perished in the same group with my mother. My sister worked at the weaving factory in Riga. Riva wrote poems and the other girls told me a few lines from her poems. She wrote something like 'I'm standing by a machine weaving belts to hang fascists on them'. All I know is that my little sister perished in a death camp, one of those that fascists were destroying before the Soviet army came.

There were hardly any Jews left in Vilnius. When I saw older Jews, or they looked old to me considering how young I was, I felt like kneeling before them to kiss their hands. I approached them to talk to them and find out where they had been during the war. What happened to our dear ones made my attachment to Mikhail much stronger. On 22nd July 1944 we actually became husband and wife, we started living together, and we got married on 17th August that year. We had no passports. We had our marriage registered in our partisan ID's; the registry office that had just been opened made an entry about our marriage.

The whole unit celebrated our wedding. All partisan groups stayed in cottages in Vilnius together. Our group got a big mansion on Anglu Street. Later we got a big apartment in Pilimo Street. My husband and I had a big room there. We slept on mattresses on the floor. We spent our evenings with the group and also shared the food with them. We were intoxicated by the victory, our youth and love.

The Soviet regime needed specialists to restore the economy. We were invited to the Komsomol central committee where they asked where my husband and I had worked before the war. My husband had been a worker at a shoe factory and they made him director of the factory. He turned down this high level position and became its technical manager. My friend, who was just a first year student of the Faculty of Economics, was appointed manager of the planning department. Since I knew Russian, I was sent to work as secretary of a ministry. At first all ministers sat in one office. Later the minister I worked for got another office. I used to take my rifle to work putting it in the corner. The minister joked: 'One day you'll shoot me!' We didn't care for any material riches. They didn't seem to matter in comparison to victory and freedom. However, we had to get used to peaceful life. Some time later we were ordered to submit our weapons. In summer 1945 Mikhail and I were in the Lithuanian delegation standing on the Red Square [in Moscow] at the Victory Parade. These were unforgettable moments. My husband and five others were awarded the 'Medal for Partisan of the Great Patriotic War' 37, Grade I, and they were one of the first awardees.

Life was gradually improving. In 1944 Vilnius was bombed several times, but this wasn't all that scary. I was offered a teacher's job, but I only wanted to teach Jewish children, and there were very few of them in Vilnius. In 1945 I finished the technical school of statistics. In April 1945 I became a statistical analyst in the Central Statistical Department of Lithuania. I worked there till I retired. I was promoted to personnel manager, and then became chief of the registration department.

In 1945 the factory where my husband was working burnt down. We were very concerned that my husband might get in trouble. There were many people taken to jail for sabotage or negligence. Fortunately, my husband's investigation officer from the NKVD 38 happened to be a decent man. He knew my husband was not to blame. My husband went to work as chief of department in the Lithuanian Industrial Council and then worked as chief of Department of State Planning of Lithuania for 25 years. He finished Moscow Institute of Engineering and Economics extramurally. We joined the Communist Party following our convictions. We joined it very consciously.

Post-war

We didn't observe Jewish traditions. We spoke Yiddish to one another. Shortly after the war the synagogue opened in Vilnius. We attended it, but not to pray. There was a sort of Jewish center there where Jewish survivors searched for information about their families. I found my friend through the synagogue. She lives in Israel, in Haifa. Almost right after Vilnius was liberated I received a letter from aunt Niusia, my uncle Meishke's wife. I was very happy to learn she had survived. I visited her in Moscow several times. Once I met a few girls from Taurag at a Komsomol gathering. I mentioned that my uncle Shimon had lived there before the war, the only one of my mother's brothers who managed to evacuate, and it turned out that Shimon had survived. He visited us with Shulamit, his daughter, the only one of his daughters who also survived. He and his daughter visited us in Vilnius to bid us farewell. Shimon couldn't bear to stay in the town after losing his wife and four daughters and they moved to Israel.

I knew I had relatives in Israel. My mother's parents, her brother and sister had moved there before the war. I wrote to them from Belarus back in 1939 and they replied, but after the war it was no good to try to get in touch with them. The Soviet regime didn't trust people who had relatives abroad 39. People could lose their jobs and the party membership. Besides, at this time the prosecution of Jews and campaign against cosmopolitans 40 began. It had no impact on us and we truly believed the propaganda.

We were given two rooms in a four-room apartment. The apartment was divided into halves [see communal apartment] 41. We got a kitchen and two rooms, and our co-tenants got two rooms and the bathroom, so we had to install a bathtub in the kitchen. The bathroom was in the kitchen; we made a curtain to separate it from the kitchen. This other was a Lithuanian family and we became friends. In 1950 my first daughter, Vita [Safian, nee Brantsovskaya] was born in this apartment. This name means 'life' in Latin. This was what my husband and I valued to the utmost and what we paid a high price for. In 1956 we received a separate apartment on Gorkogo [presently Dijoli] Street. This was one of the first houses with central heating in Vilnius. It was very cold in the first year. In 1958 my second daughter was born. We named her Dina [Baver, nee Bratsovskaya] after my husband's mother. The children went to a nursery school and a kindergarten. They had no grandmothers to help us raise them.

My husband held official posts and earned well, but my salaries were rather low. My husband could have free stays in recreation homes each year. I bought a trip from trade unions and went with him [see Recreation Centers in the USSR] 42. We usually traveled to Palanga [resort on the Baltic Sea], and once I went to the Caucasus with him, but the hot climate there was too much for me.

We raised our children to be hardworking and modest. I remember the following incidence. My husband had an office car to take him to work; we never owned a car or a dacha. One day his new driver arrived in the morning to take my husband to work and our daughters to the kindergarten. But my husband said he would walk to work and our daughter was ultimately disappointed considering that it was a cold nasty day. My husband told him to drive back to the office.

In 1947 all former Polish residents could move back to Poland. We also had this opportunity, but we believed in our country [the Soviet Union], in socialism, peace and justice. There was another opportunity in 1957. Our convictions were not so strong any more then. We went through the period of state anti-Semitism, the Doctors' Plot 43; these were terrible years. My husband was summoned to the state party committee where we were offered to go to provincial areas and organize a Polish newspaper there. When my husband refused saying that it wasn't quite his specialty, they had a rough talk with him and even mentioned that he must have survived under some vague circumstances during the war, being a Jew. However, there were no follow-up actions on their part.

The denouncement of the cult of Stalin in 1956, at the Twentieth Party Congress 44 was an inspiring moment and gave us hope again. I remember our friend Kovalski, a tailor, staying a whole night with us arguing and trying to convince us that we had to leave this country. We stayed and so did he. We've never considered emigration. We didn't consider it during the mass emigration in the late 1970s. However, we never cared about possible troubles following our acquaintance with those friends who decided to move to other countries. Our friends spent their last days here with us and we accompanied them to the railway station. Vilnius is closer to Europe than Moscow and we didn't have such incidents as expulsion from the Party for this kind of anti-Soviet conduct.

My husband worked till his last days. In 1985, at the medical examination before his trip to a resort, they diagnosed cancer. He was operated on and the doctors told us he was to be all right when in truth cancer struck him all over. On 20th May 1985 he was admitted to hospital for high governmental officials and stayed there for seven months. He died in December 1985. He was buried in the town military cemetery. Our combat friends and his colleagues living in various towns came to his funeral. They made speeches by his casket for a few hours. I lost my beloved husband and my best friend.

My work and children helped me to survive. I retired in 1990. My daughters have had a good life. They finished school with gold medals. Both graduated from the Faculty of Cybernetics of Vilnius University, nine years one after another. There was no oppression on ethnic issues toward them. Vita defended her dissertation in Moscow. She works at the Ministry of Labor and Social Services. Her husband Mikhail Safian, a Jewish man from Minsk, is a mathematician. Vita's daughter Anna, born in 1975, works for a Norwegian/Lithuanian company. She is married to a Lithuanian man. Anna's son Simon is my great-grandson. He'll turn four in July.

Dina, my younger daughter, married Boris Baver, a Jewish man from Vilnius. In 1990 she, her husband and their sons Maxim, born in 1982, and Beniamin, born in 1984, moved to Haifa, Israel. They are doing very well there and have good jobs. In Israel Dina gave birth to two more children: Mikhail, named after my husband, was born in 1994, and Sapi, my granddaughter, in 2001.

I often go to Israel. In 1989 my maternal relatives found me. They invited my older daughter and me to visit them. I met my cousin brothers and sisters. My friends also invited me to Canada and the USA and I visited there. I live a fulfilled life, also since I'm involved in the Jewish life in Lithuania. I'm not religious, but I'm happy that there is a wonderful Jewish community and the Hesed 45 taking care of old people in Lithuania. I volunteer for the section of former ghetto inmates. I also conduct public activities as a former inmate of the ghetto. I meet with children in the local Jewish school - there is a state Jewish state school in Vilnius - speak at meetings and on memorial days. I also visit Ponary where Jewish Lithuanians were killed. I always speak in Yiddish, which is my mother tongue, with other survivors of the Holocaust.

I don't regret that my husband and I have lived our life in Lithuania. Though, in the course of time, we had more and more understanding of the hypocrisy of the Soviet power, we were its true servants. However, I'm happy that Lithuania has become independent 46. This promotes the development of the Lithuanian and Jewish nations. Every year on 9th May, Victory Day 47 I make a speech at the town meeting. At the 45th anniversary of the victory [1990] I spoke in the Jewish Knesset [Israeli parliament] where I was invited and so were other veterans of World War II, former ghetto inmates and partisans.

Glossary

Életrajz

Deme Júlia egyedül él egy egyszobás, de nagy alapterületű belvárosi lakásban. A családját fiatalon elveszítette, így az élet korán megtanította, hogy amikor nehézségei adódnak, sokszor csak önmagára számíthat. Az interjú során szívesen emlékezett vissza a II. világháború előtti munkásmozgalomban végzett tevékenységére. Aktív szerepet vállalt az 1989 előtti rendszerben, amely munkásságáért érdemrenddel tüntette ki. Hetente többször elmegy a Bálint Házba, ahol találkozik a barátnőivel, és velük együtt tornázik. Szenvedélyes világjáró, többnyire csoportos, szervezett utazásokon vesz részt.

Apai ágon a családban ott volt a nagyapám, a Szegeden született Mailender Lajos, a nagymama, Marosi Julianna, aki meghalt, amikor apám tíz éves volt, emiatt egy nagynéni, a Gizi néni nevelte. Apám, Mailender László 1895. szeptember tizedikén született, Szegeden. Volt egy bátyja, aki korán meghalt. A nagyapám is Szegeden született, a nagymama korán meghalt, róla semmit nem tudok. Az idő zaklatottsága miatt soha nem kérdeztem meg, hogy hol van annak a nagynéninek a sírja, aki apámat felnevelte, azt sem tudom, mikor halt meg.

Apai nagyapámról annyit tudok, hogy kocsmája volt Lugos közelében egy Cella nevű faluban [Cella – kisközség volt Krassó-Szörény vm.-ben, 1891-ben 1300, 1910-ben 1400 román lakossal. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. A nagypapával élt a nővére, a Lujza tánti, akit összesen kétszer láttam, amikor kint voltunk náluk. Azt hiszem, egy öregkisasszony volt, de lehet, hogy nem, mert volt egy csomó unokaöcs. Lehet, hogy özvegyasszony volt, nem tudom. Ott éltek ketten a nagypapával egy szép falusi házban, amiben volt egy kocsma az utca felől, ami ilyen falusi bolt is lehetett, ahol kapát, kaszát, mindent lehetett kapni, de nekünk ebből a világon semmi nem maradt. Még kislány voltam, amikor meghalt a nagyapám, úgyhogy az a szál is megszakadt. A nagyapám nem volt vallásos. Úgy emlékszem, hogy a faluban csak ők voltak zsidók. Szerintem nem sűrűn járt templomba. Nem volt szegény ember, de gazdag se. Nekem ő már egy fehér bajuszos nagypapa volt. Egyszer feljött Pestre, valami dolga lehetett, és akkor megígérte, hogy ha férjhez megyek, akkor piros taxi fog engem vinni, mert akkor piros taxik jártak.

A nagyapám egyszer írt az apámnak, hogy vegye fel a szegedi rokonainkkal a kapcsolatot. Ez a szegedi rokonság, a Spitzerék a Pick szalámigyárnak voltak az anyagbeszerzői [Pick Márk terménykereskedő 1869-ben alapította boltját, a Pick Szalámigyár elődjét. A gyár 1934-ben fiának, Pick Jenőnek a tulajdonába került. 1948-ban államosították (Szegedi Szalámigyár). – A szerk.]. Ott laktak bent a Pick-gyárban. Fel is vettük a kapcsolatot, és egyszer az öcsémmel náluk nyaraltunk. Meg is maradt bennem, ahogy kihozták a téliszalámit tányéron. A feleség az apám unokatestvére volt, Mailender Margitnak hívták, Simaira magyarosított [lásd: névmagyarosítás]. Volt egy Sanyi nevű fiuk meg egy Eszti nevű lányuk. A férj a második világháború alatt meghalt valamilyen betegségben. A felszabadulás után még egyszer találkoztunk. A mama és a fia felköltöztek Pestre, ide a Budai Nagy Antal utcába, a tizenharmadik kerületbe. Akkor a lány már férjnél volt Angliában, és ők is készültek, hogy mennek utána. Biztosan ki is mentek, de én már nem tartottam velük a kapcsolatot, mert rondán viselkedtek. Ugyanis amikor az apám már tüdőrákkal halálos betegen feküdt a kórházban, és telefonáltam nekik, hogy milyen beteg apa, és hogy meg fog halni, nem mentek be hozzá, hogy utoljára lássák. Akkor többet nem is voltam rájuk kíváncsi, ők se énrám. Nem is lett ebből igazi kapcsolat soha.

Az anyai nagyapámat, Lukács Simont nem ismertem, ő 1925 márciusában halt meg, én július huszonegyedikén születtem. Nagyanyám otthon volt, a háztartást vezette. 1897-ben megszületett anyám, a nővére, Aranka valamivel előbb. Kispolgári család volt, ilyen Klauzál téri, szegény zsidó család, nem vagyonos. Akkoriban az emberek örültek, hogy éltek. Nem volt olyan viruló gazdasági helyzet, az első világháború után nem sokkal be is ütött a világgazdasági krach [lásd az 1929-es gazdasági világválság]. Azt gondolom, hogy még egy kispolgári nívónál is valamivel lejjebb élő szegény zsidó család voltunk. Nagyapám bérkocsis volt, de ez abban a korban volt, amikor még jártak a konflisok, erről én hallomásból tudok. A nagyanyám a megszületésem után állítólag állandóan kapacitálta az apámat, hogy menjen el ilyen konflis kocsisnak, de az apám okos ember volt, nem ment el kocsisnak, mert akkor már jártak az autók. Meg kedve sem volt hozzá. Anyám ott, a Klauzál téren házasodott össze apámmal, de hogy hogyan ismerték meg egymást, azt nem tudom. Akkor nem volt divat, hogy valaki templomban ne esküdjön, ami nem attól függött, hogy valaki vallásos vagy nem vallásos. Volt egy polgári esküvő, és volt egy templomi esküvő is. Előttem született halva egy lányuk 1923-ban, néhány évvel korábban házasodhattak meg. Én 1925-ben születtem, az öcsém, Mailender Frigyes 1929. november huszonkilencedikén. Négy-öt éves koromig együtt laktunk a nagymamával az ő Klauzál téri lakásában. A gettó [lásd: budapesti gettó] közepén van a Klauzál téri csarnok, és az a melletti egyemeletes, ronda ház földszinti, sötét lakásában laktunk. Egyszobás, mindig sötét lakásra emlékszem, ahol a nagymamám a konyhában főzött, és volt még egy szoba, abban volt egy szöglet, amiben az én játékaim voltak. Ennyi emlékem van róla. Annak a csarnoknak a másik oldalán volt a Reisz Dávid bácsinak a fűszerüzlete, aki arról híres, hogy ő volt a Rátonyi Róbertnek a nagypapája [Rátonyi Róbert (1923–1992) – színész, rendező. Elsősorban táncoskomikusként volt népszerű, de prózai karakterszerepekben is maradandót alkotott. – A szerk.]. Az a környék akkoriban tele volt zsidó gyerekkel. Semmi különös, prolik, félprolik. Az bizonyos, hogy akkoriban libazsírral főztek, mellettük volt a Klauzál téri csarnok, ahol libások, baromfisok sokan voltak.

Az anyám nővére, Aranka férjhez ment Weisz Kálmánhoz, aki textilkereskedő-segéd volt. Az akkor egy elég elfogadott szakma volt. Az a városrész tele volt textilessel, és ő ott dolgozott az Anker közben. Ez a nagybátyám az első világháborúban szerzett egy ezüstérmet meg egy vesebajt. 1942-ben ebben a vesebajban halt meg. Még úgy temették el, hogy nemzeti színű zászló volt a koporsón, és kijöttek a hadseregtől. Katonai temetést kapott. Született két lányuk: 1920-ban Magda, 1923-ban Éva. Aztán a nagynéném 1942-ben hirtelen meghalt agyvérzésben. Magda 1980-ban halt meg, miután Mauthausenből betegen jött haza. Éva jelenleg is él, vele van kapcsolatom.

A nagynéném ügyes volt, mert a Paulay Ede utca 43-ban, majdnem a Nagymező utcánál volt a lakásuk, és akkor még működött az a mulatónegyed, ott volt az Arizona, a Moulin Rouge satöbbi. Na és ezek az artisták jöttek-mentek, és mindig kerestek olcsó kiadó szobát. Ezek nem voltak olyan nagymenők, és sokat számított nekik, hogy közel van a lakás, nem kell közlekedni, és volt, hogy hárman is laktak egy szobában. A nagynéném mindig kiadta azt a szobát, mert külön bejárata volt az előszobából. A másik két szoba egybenyílt. Ő mindenből pénzt csinált, a döglött tehénből is kifejte a borjút. Ő egy olyan volt.

A nagymama idős korában a Paulay Ede utcába költözött Aranka nagynénimhez. Az később csillagos ház lett. 1940-ben a nagymama kórházba került, és ott halt meg. Nem tudom, mennyi idős volt.

Az én sárkány nagynéném nem volt jóban anyámmal, mert végtelenül lenézte őt. A természetük egész más volt. Az én anyám a szeretetét át tudta adni, csak nem volt egy felvilágosult ember. Az a típus volt, aki meghalt volna mellettünk éhen, ha mi ez által életben maradunk. De nevelni nem tudott. Akkor nem tanították meg arra az embereket. Akkor nem jött a folyóiratban, hogyan kell okosan nevelni a gyereket. Meg mikor lett volna ideje minket nevelni, hiszen egész életében dolgozott?! Én egy konok gyerek voltam. Nem voltam én egy kibeszélős gyerek. Ma már könnyen mondják, hogy őszintén a szülőkkel, de nem olyan közeg volt az a szoba-konyha, ahol ez megvalósítható lett volna.

A Klauzál téri életem befejeződött négy-öt éves koromban, utána albérletben laktunk, mentünk albérletből albérletbe. Akkor már megvolt az öcsém, aki borzasztó beteges volt. Kétéves koráig huszonegyszer szúrták fel a fülét. Olyan beteg volt, hogy… A Bródyban [Az 1897-ben alapított Bródy Adél gyermekkórház, később Orvostovábbképző Intézet. Lásd még: Zsidókórház. – A szerk.] már kitették a fürdőbe, hogy a gyerek meg fog halni. Akkor anyám hazahozta az albérletbe, hársfateát adott neki, mindent kipróbált, s megmaradt az öcsém. Nem furcsa dolog ez, hogy valakit erővel s minden akarattal visszahoznak az életbe, azért, hogy aztán ilyen módon pusztuljon el? Néha az ember arra gondol, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna, ha akkor meghal. Született volna egy másik gyerek, és esetleg nincs az a borzasztó vég.

Engem beírattak a Wesselényi utcai zsidó elemibe, ami egy neológ iskola volt [lásd neológ hitközségek]. Ez az iskola egy hatalmas épület. Egyszer összehívták az iskolát, a szülők is ott voltak, és bejelentették, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzónk rendeletére beszüntették itt a zsidó polgári iskolát [Nem találni nyomát sem ilyen rendeletnek, sem az iskolabezárásnak vagy összevonásnak sem. – A szerk.]. 1931-ben Weisz Magda unokanővérem még kijárta itt a polgári iskolát. Az elemi működött tovább. Engem azért írattak oda, mert a két unokatestvérem, a Magda és az Éva is odajárt. Kis termetű lánygyerek voltam, féltettek, és inkább ott maradtam, de nem éreztem jól magamat. Most már valahogy visszataláltam a törzsbe, de az elemi iskolában nagyon furcsa volt. Borzasztóan érvényesült a pénz hatalma. Volt, akiért nevelőnő jött, és az apukája beküldött egy láda ajándékot az osztályba, és voltak a csóringerek. 1929-ben jött a világgazdasági nagy válság. Munkanélküliség volt, minden, amit el lehet képzelni. Anyám, ha volt valami lehetőség, akkor dolgozott. Például volt olyan, hogy nagy textiles cégeknek volt mintakollekciójuk, amibe be kellett ragasztani a mintákat. Ha ilyen volt, akkor anyámat mindig behívták évente párszor, és az nagyon jó volt, mert azt hiszem, napi egy pengőt adtak érte. Amikor a nyolcadik kerületben laktunk, egy Kende utcai albérletben, apám fogta magát, elment egy pékhez besegíteni, vitte a kifliket, házalt velük. Két fillér volt egy kifli. Elment meccsre meg házakhoz a friss kiflivel, és ami megmaradt, azt otthon megettük mákos gubának. Azóta is nagyon szeretem a mákos gubát, csak most készen veszem, mirelitben. És még hasonlókat kitaláltunk, mert akkoriban nem egészen úgy volt, hogy az ebéd az leves, hús, főzelék. Inkább csak leves meg főzelék. A bablevest csak csipetkével ettük, és nem is jutott eszünkbe, hogy abba kolbászt is szoktak tenni. Az emberek többsége így élt. Amikor az apám a kiflivel házalt, megtanult a sütödében sütni, mert nyilván besegített. Úgyhogy nálunk, otthon apám sütötte a beiglit. Ez volt az 1930-as évek elején. Nem tartottuk a kósert [lásd: étkezési törvények], örültünk, ha volt mit enni. Ennivalóra kellett a pénz, nem kóserre.

Amikor bekerültem a Wesselényi utcai iskolába, akkor a Kende utcai albérletben laktunk. Az első elemibe onnan jártam, ez egy zsidó iskola volt, és oda többnyire azért a jómódúak jártak. Járt szegény gyerek is, csak talán mások voltak a mércék. Az egyik legborzalmasabb élményem volt ezzel az egész üggyel kapcsolatban, hogy apám állás nélkül volt, éltünk, amiből éltünk, és értem jött apám az iskolához, és én szégyelltem az apámat, mert mindenkinek olyan szép mamája volt meg nevelőnők. És az apám sírt, és ezt nem tudom nekik elfelejteni. A tanító néni végigkérdezte, hogy melyik lánynak mivel foglalkozik a papája. És akkor hát mindenki mondta, hogy nekik üzletük van, ez van, az van. Én azt mondtam, hogy kiflit árul. Erre a többi gyerek bekiabál: pék. Mondom, nem pék, kiflit árul. Erre mondta a tanító néni, hogy ülj le. Mert ezt meg sem értette. Én meg úgyse tudtam volna elmagyarázni, mert én csak egy gyerek voltam. Nagyon nyomasztott, hogy csak nekem van olyan papám, akiről nem lehet megmondani, hogy mit csinál. Hát így indult az én iskolaévem, mert rendkívül nagy pedagógiai érzéke volt a tanító néninek. Én nagyon kicsi voltam, és az első óra előtt a nagyobb lányok elkezdtek velem játszani. Semmi, csak fogócskáztunk. Amikor a tanító néni bejött, mindegyik gyereknek volt annyi esze, hogy visszaszaladt a helyére, csak én maradtam ott szerencsétlenül állva. Mire a tanító néni a legkomolyabb pedagógiai érvekkel megfogott, és sarokba állított. Ezzel kezdődött az én zsidó iskolai tanévem. Gratulálok, ha él még a Margit néni. És ez aztán akkora kedvet adott nekem a tanuláshoz… Nem beszélve arról, hogy amikor hazamentem, és kiderült, hogy sarokba állítottak, ők egy jót nevettek rajta. Én véresen komolyan vettem, hogy csak velem történhetett ilyen borzasztó dolog. Ennek az lett az azonnali következménye, hogy nem szólaltam meg többet az iskolában. Már el akartak vinni az orvoshoz, mert nem akartam beszélni. Ha fölszólítottak, akkor mindig tudtam, de jelentkezni nem mertem. Amíg élek, nem felejtem el, hogy megkérdezték, miért kell nekünk Ábrahámot szeretni. Senki nem tudta megmondani, de én tudtam, és már mindenki leszerepelt a rossz válasszal, amikor föl mertem nyújtani a kezem, és megmondtam, hogy azért, mert az ősapánk volt.

Hát elég nyomasztó dolog volt, de megtanultam ott imádkozni, megtanultam a héber betűket, aztán elfelejtettem őket, megtanultam írni-olvasni, számolni. Fogalmam nincs róla, hogy az osztálytársak közül kivel voltam jóban, csak úgy egy-egy név felvetődik. Például a Salgó Erzsi papájának nagy üzlete volt, benne GFB, ami egy harisnyamárka volt, egy nagy név, s ő küldött az osztálynak felfújható labdákat [GFB – Guttmann–Fekete Budapest – az 1924-ben alapított Guttmann–Fekete harisnya- és kötöttárugyár termékeit 1927-től jegyezték GFB védjeggyel. – A szerk.]. Egy egész kosárral hoztak be. Vagy a Winkler Vera, akiknek nadrágtartó- és hasonló üzletük volt. Barátságos gyerek voltam, de ott zárkózott gyerek lettem, és undorodtam attól, hogy beszéljek, de jó tanuló voltam. Könnyen megtanultam ezeket a dolgokat, csak nem tudtam magam produkálni. Elmentünk nagy keservesen anyámmal a pszichológushoz, de nem rendelt, mert meg volt fázva. Mi meg hazamentünk, és több szó erről nem esett. Aztán én pszichológus nélkül is kimásztam a bajból. Elvégeztem az elemit, polgáriba kerültem, és ott már a legteljesebb mértékben levetettem ezt a zárkózottságot.

Aranka egyik lánya, a Magda még kijárta a Wesselényi utcai polgárit, de a másik lány, Éva a Lovag utcába járt polgáriba. Én is a Lovag utcába jártam két évig. Két év után mentem ki Kőbányára, mert anyagilag megoldhatatlan volt, hogy Kőbányáról járjak be. A Lovag utcában olyan közepes tanuló voltam, nem törtem magam. Kőbányán aztán abszolút lezüllöttem tanulmányilag. Akkor volt már eucharisztikus, volt „Édes Erdély, itt vagyunk” satöbbi, és egyszerűen már nem érdekelt, amit ott tanítottak [A katolikus egyház 1881 óta szervez eucharisztikus kongresszusokat. A 34. Eucharisztikus Világkongresszust 1938. május 25. és 29. között tartották Budapesten. Az ünnepségsorozat méreteiben és külsőségeiben a Millenniumra emlékeztetett. Az istentiszteletek, ünnepségek, kongresszusi ülések és körmenetek a magyar katolikus egyház erejét és a világegyházzal való egységét kívánták bizonyítani, ezen túlmenően pedig azt is, hogy a külpolitikailag és gazdaságilag is bezárt Magyarország képes "világraszólón" megrendezni egy ilyen eseményt. Az „Erdély induló”, egy irredenta ének refrénje: Felhangzott a szó, zeng az induló, /Győztesek megint, régi zászlaink. /Nézd a gúnyhatárt, széttiporva már, / Várnak újra mind, ősi bérceink. / Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk, /Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg! // Lépteink nyomán, fenn a Hargitán, / Völgyeinkben lenn, tornyok hangja zeng. / Már semerre sincs átkozott bilincs, / Énekeljetek, völgyek és hegyek! / Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk, Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg! – A szerk.]. Az osztály fele a Maglódi úti karmelita zárda lakója volt, a tantestületben egy csomó bigott öreglány. A Lovag utcában nem volt ilyen, ott elvoltam a többi gyerek közt. Ott vegyesen voltak zsidó és nem zsidó gyerekek, az egy hatodik kerületi polgári közeg volt. Na de hát megint a pénz! Iskolaköpenyt követeltek, meg bérletet kellett volna venni, nem volt miből.

A nagynénémet úgy utáltam, mert komisz, rohadt hárpia volt. Tényleg az volt. Én csak a szerencsétlen, szegény húgának voltam az egyik gyermeke. Volt olyan, hogy nem hazamentem iskola után, hanem hozzájuk. A két gyereke leült tanulni, nekem is le kellett volna ülni tanulni, de háromszor is lezavart a harmadik emeletről a fűszereshez. Volt olyan, hogy nem volt pénzünk, és anyámék azt mondták, hogy menj fel az Aranka nénihez, és kérjél villamospénzt hazafelé. Azt hiszem, hat fillér volt egy jegy vagy mennyi. Ezt egyszer, kétszer megcsináltam, és amikor azt kérdezte, hogy na, megint nincs villamospénzed, akkor azt mondtam, hogy de van, sarkon fordultam, és nekiindultam, és a Paulay Ede utcából gyalog kimentem az Új köztemetőhöz. Ez még ma is egy derekas teljesítmény, de hát mondom, nagyon makacs, dacos gyerek voltam, és nem bírtam volna azt mondani, hogy adjon. Otthon már kerestek, mire estére hazaértem. Ezért aztán jobb megoldás volt engem Kőbányára beíratni. Én úgysem akartam többet fölmenni hozzájuk. Aztán mire nagyjából megoldódott az anyagi nehézségünk, addigra vége is volt annak a négy polgáris időszaknak. Utána elmentem varrótanulónak, és akkor már kellett bérlet. Így múlt el ez a dicsőséges gyerekkor.

Második elemibe jártam, amikor Kőbányára költöztünk, az Újhegyi út 43-ba, és nem kísérgetett senki, mert anyáméknak dolgozni kellett. Nagy önállóságra voltam nevelve. Ilyen volt az élet, nem egyedül nekem, sokaknak. Apám, anyám gyári munkások voltak a mellettünk levő bőrgyárban. A gyárnak volt egy rohadt, alápincézetlen, vizes falú, ócska, vacak háza, amiben a laktunk, és amiben én már gyerekkoromban reumát kaptam. Szoba, konyha, spejz volt, a vécé kint. Fizettük a lakbért a zsidó górénak, aki Lengyelországból, Galíciából jött be. Vigodny Adolf volt a neve, ő volt a bőrgyáros meg a háztulajdonos is. A gyárkéményen is ott volt a neve. Valószínű, hogy ajánlatosabb volt neki y-nal írnia a nevét, de egy galíciai zsidó volt.

Amikor odakerültünk, még petróleummal világítottunk, és a víz nem volt benn a lakásban. Aztán bevezették a villanyt, ez már az ipari fellendüléssel együtt járt [lásd: győri program]. Háború lett sajnos, és elmúlt a munkanélküliség is. Akiket behívtak, annak a helyére kellett ember, mert a verklinek menni kell. Volt olyan, hogy télen a kinti csap befagyott, pedig be volt szalmával tekerve, a férfiak olvasztották ki, és ott álltunk sorban egy vödör vízért, és úgy hordtuk be vödörrel a lakásba. Egy fehér vödör volt, amiből ittunk, és volt olyan vödör, amivel felmostak, meg elmostak. Aztán bevezették a vizet is a lakásokba. Szerintem a háziúr, a gyártulajdonos úr vagy ki akarta a hatóságok szemét ezzel szúrni, hogy ő mennyit költ a munkáslakásokra, vagy pedig ez már kötelező lett tisztiorvosilag.

Volt egy nagy belső udvar, az utcai front egyemeletes volt, belül földszintes. Mondjuk, úgy tíz-tizenöt lakás biztosan volt abban az udvarban. Szerintem ezt a házat azóta már ledózerolták. A lakók egy része vidékről feljött szakmunkás volt. Tímárok, bőrrel dolgoztak. A mi szomszédunk Bicskéről jött, ott is volt bőrgyár, de valamiért itt jobbnak látták. Szakmunkások voltak. Irgalmatlan büdös volt egy bőrgyár mellett, de ha valaki csúfolt minket emiatt, nagyon meg voltunk sértődve. Mi sokszor már nem éreztük a bűzt. Ott dolgozott apám is, anyám is.

Egy házban laktunk a Fingerhut bácsiékkal, ők voltak a másik zsidó család a házból, de ők vallásosak voltak. Fingerhut Ármin bácsi a zsidó temetőben dolgozott, a felesége pedig az 1930-as, 1940-es években az Újhegyi úti gyűjtőfogházban ülő valutázó zsidókhoz vitte be a kóser kaját. Otthon megfőzte, kosárba tette, és bevitte. A házunk előtt sokszor álltak meg autók, jöttek a hozzátartozók érdeklődni. A fegyőrök meg voltak véve, így aztán be lehetett vinni egy kis levelet, imakönyvet, meg kihozni híreket a hozzátartozóknak. Ebből elég jól éltek a Fingerhut bácsiék. Ármin bácsi is Auschwitzban halt meg, anyámmal együtt vitték el. A felszabadulás után voltak újságok, amikben mindig közölték, kik haltak meg, kik maradtak esetleg életben, kik jöttek haza. Megjelent a Fingerhut Ármin bácsi neve is, hogy meghalt, itt és itt, ekkor és ekkor. Volt három gyerekük, az egyik egy nagyon kedves fiú, akit nagyon kedveltem. Ő volt köztük a legokosabb, legeszesebb, legstrammabb, elpusztult a munkaszolgálatban. Az 1970-es években a lánytestvér az anyjával kivándorolt Izraelbe. A lakásukat le kellett adni, és addig a tíz napig, amíg hajóra vagy repülőre nem ültek, befogadtam a lányt, a mama meg valami rokonnál lakott. Többször is írt nekem Izraelből, végül ott öngyilkos lett. A harmadik fiú itt maradt, megházasodott, egy keresztény nőt vett el, beteg lett és megbénult, majd meghalt az 1970-es években. Ez a fiú is magyarosította a nevét a háború után [lásd: névmagyarosítás].

A másik zsidó szomszédunk egy öreglány volt, a Schwartz Helén. A Schwartz Helént én írattam fel a Páva utcai falra [A budapesti Páva utcai Holokauszt Múzeum udvarában fekete márvány falra vésték a holokauszt áldozatainak nevét. A névsor folyamatosan bővül. – A szerk.]. Annyit tudtam csak, hogy az anyámékkal együtt őt is elvitték Auschwitzba, ugyanonnan, az Új köztemetőtől, az öreg édesanyja egyedül maradt otthon. Fűszeres volt, mindenki hitelre vásárolt nála, volt egy kis könyve, abba be lett írva, szombaton volt a fizetés, akkor mentek fizetni. És a Schwartz Helénnél a gyerekek drazsét kaptak, az nagy szám volt, ezért mentek vásárolni a Schwartz Helénhez. Ott lehetett kapni mindent: lisztet, sót, borsót, egy kis felvágottat, sajtot, amit ott egyáltalán az emberek ettek, többnyire olcsóbb dolgokat. Amire emlékszem, hogy lehetett kapni fiókból, elég koszos volt, de nagyon szerettük, a szentjánoskenyeret [A Földközi-tengermellék keleti felében elterjedt vadon növő örökzöld szentjánoskenyérfa (ceratonia) hüvelyes termése (sok nádcukrot tartalmaz, ember és állat egyaránt eszi). A háború előtt édességként fogyasztották a szegényebb gyerekek. – A szerk.]. Egyszer még az életemben ennék szentjánoskenyeret. Nem is volt az valami jó, de nagyon szerettük. A Kozáknál két fillérért lehetett cipőpertlit kapni meg szentjánoskenyeret. A cipőpertli nagyon jó dolog volt, hosszú, fekete, lehetett rágcsálni, és két fillérbe került. Az iskolánál pedig egy fillérért lehetett kapni egy cserebogarat csokiból. Ilyenek voltak a mi csemegéink [A cipőpertli – másképp: medvecukor – az ún. édesfa (Glycyrrhizza) gyökeréből készült olcsó, fekete színű édesség volt. Többnyire cipőfűző alakúra formáltak.  – A szerk.].

A szomszédok majdnem mind gyári munkások voltak, az udvaron nyüzsögtek a gyerekek. Ez egy olyan ház volt, hogy az egyik gyerek, aki 1945-ben tébécében halt meg, volt vagy húsz kiló, vagy annyi se. Ott lakott még a Baranyai Pali is, akinek az édesapja nagyon rendes munkásmozgalmi bácsi volt. Ugyanolyan szegénységben éltek, mint mi, ott is volt három gyerek, Pali volt a legkisebb. Ez egy proli környezet volt, gyári munkások, mindegyik ott dolgozott a gyárban. Ott mi nem találkoztunk antiszemitizmussal, nem is volt ez téma, sokkal inkább szolidaritással. Egyébként volt egy keresztény fűszeres abban a házban, azt nagyon utálták, az egy nagy nacionalista volt. A felesége járt a revizionista ligába [Valószínűleg az 1927. július 27-én megalakult Magyar Revíziós Ligára gondol, amelynek elnöke Herczeg Ferenc volt. – A szerk.], amikor visszacsatolták az országrészeket [lásd: első bécsi döntés, Kárpátalja elfoglalása, második bécsi döntés], nagy magyar asszony lett.

Lakott a házunkban egy cigány asszony, az akkora hitlerista lett, hogy egész nap a rádiót hallgatta, és mindig kommentálta, hogy hová vonultak be a csapataink. Volt két gyereke, mindkettő mástól. Egyik élettársa, a Lupcsik bácsi után úgy hívtuk az asszonyt, hogy Lupcsik Mari néni. Az apácák rábeszélték őket, hogy esküdjenek meg, ne éljenek bűnben. Amikor Lupcsik Mari néni elkezdte a lakodalmas ebédet főzni, a Lupcsik bácsi eltűnt három napra. Az egész ház azon röhögött. Azt mondta a Mari néni, csak jöjjön haza, nem kell az esküvő. A fiát csak Szippancsnak hívták, mert mindig takony lógott az orrából, a szellemi színvonala egy sündisznóéval volt azonos. Amikor 1944. október tizennyolcadikán elhangzott a Horthy-proklamáció [A Horthy-proklamáció 1944. október 15-én hangzott el. – A szerk.], Lupcsik Mari néni zokogott az áruláson, hogy elárulták a németeket. Amikor 1945-ben hazajöttem ugyanabba a házba, ugyanabba a lakásba, mintha mi sem történt volna: „Jucikám, ha kell valami, csak szóljál” – mert nem volt semmink, ők hajlandók voltak mindent elfelejteni.

A gyár előtt volt egy füves placc, vacak kis akácfákkal. Az emberek, akiknek nem volt munkájuk, hétfőn reggel odaültek, és ott várták, hogy kijöjjön a mester. Akit behívott, annak egy hétre biztosan volt munkája, akit nem, az bánatosan hazament. Így folyt ez, nem csak ott. Mindenütt. Na így sikerült apámnak bekerülni oda, ahol a bőröket bedobják a meszes gödörbe, oltott mésszel leöntik, utána kifeszítik egy tönkre, lesérolják róla a szőrt, de ezt már szakemberek csinálják. Az apám ott ilyen fogókkal dolgozott, nagyon komisz munka, oda segédmunkásokat, szakképzetleneket raktak. Volt egy zsidó mérnök, Somlónak vagy Somlainak hívták, fiatalember volt, olyan harmincöt-negyven éves. Újpestről járt a gyárba, és Újpest akkor még nem tartozott Budapesthez. Mikor be voltunk zárva, ő is ott volt velünk [Az interjúalany arra az időszakra utal, amikor a gyár hadiüzemként működött, és nem volt szabad elhagyni a területét. – A szerk.]. Ő már tudta, hogy Újpestről elvitték a feleségét, de hát ő közben itt volt, Kőbányán. Kétségbe volt esve. Ő valahogy felfedezte az apámat, és bevitte a raktárba. Apám egy jó dumás, jópofa, jó humorú, jó eszű ember volt. Perceken belül megtanulta azt a nem is akármilyen munkát, mert a bőrt azt kvadrátra [négyzetméterre] mérik, azt meg kellett tanulni. Az egy szakma, de az apám segédmunkási bérért csinálta ezt, és boldog volt, hogy zárt helyen van, és nem a meszes gödörnél.

Apámnak olyan gyönyörű írása volt, hogy az egész környéknek ő írta az összes kérvényt, beadványt, mindent. Első táblán sakkozott a kerületben. Az már versenyszint. De mielőtt Kőbányára jöttünk, ultizott is. Az kevésbé volt épületes. Borzasztó nagy kártyás volt, az anyám életét eléggé megkeserítette. Amikor még kicsi lány voltam, előfordult, hogy reggel jött haza. Minden pénze elment, de megtanult ultizni. Utána már ő nyert mindenhol, de aztán leszokott erről, amikor én már iskolás voltam.

Abban a gyárban dolgozott öt zsidó, abból kettő az apám és az anyám, egy a mérnök, aki apámat bevitte a raktárba, egy Neumann nevű portás, aki a feleségével meg a két gyerekkel bent lakott a gyárban, és volt egy nagyon rendes, egyszerű zsidó ember, valami Grünwald vagy Grünfeld keresztény feleséggel és szintén két gyerekkel. És az a két gyerek Lőrincről odajárt bőgni, bömbölni a gyárhoz, az ablak alá az apjukért. A portásnak nem volt szabad se kiengednie az embereket, se beengednie, mert hadiüzem volt, de mikor látta a két gyereket, kinyitotta a kaput, hogy fölmászhassanak az apjukra. Nagyon-nagyon rendes volt, nem tudom, hogy él-e. Amikor már nagyon vészes volt a helyzet, a tulajdonos úgy ment ki Angliába, hogy annyi nem jutott eszébe, hogy ennek a nyomorult pár zsidónak, egyik szegényebb volt, mint a másik, valamit adjon, hogy na, itt van maguknak, hogy egy kicsit könnyebb legyen, egy fillért se, semmit. Erre én azt mondtam, hogy ennyit tudok a zsidó szolidaritásról. Aztán a fia 1945 után hazajött visszakérni a gyárat, de kirúgták. Nem is lett többé bőrgyár.

Laktak még a környéken fináncok, azok nagy urak voltak. Nekik családi házszerű épületeik voltak, úgy hívták, hogy finánctelep. Normál lakások voltak, vezetékes víz is volt bennük. Azok nem nagyon barátkoztak velünk, nem ugyanazon a helyen vásároltak, mint mi. Azok valakik voltak már.  

Kőbánya hegyen van, és amikor van egy őrületes nagy felhőszakadás, akkor az Újhegyi útról lezúdul, és az Éles saroknál nem megy át a villamos, se semmi, mert el van öntve az egész Éles sarok. Amikor a polgári iskolába jártam az Óhegy utcába, mezőkön át kellett menni, mert még nem volt kiépítve Kőbánya. A Sibrik-telep környékén [Munkáskolónia Kőbányán. – A szerk.], ahol megy ki a 28-as villamos a temetőhöz, mezők voltak, mezőőr is volt, de az a terület ma már be lett építve. Arra jártunk iskolába – gyalog végig – a szomszéd Balázs Ilonkával. Együtt mentünk minden reggel a jó hideg, fagyos, havas időben, és kettőnknek egy pár kesztyűje volt, azt felváltva hordtuk. Olyan két kilométert kellett gyalogolni. Akkor már járt arra villamos, csak nem volt pénzünk, hogy nekem bérletet vegyenek. Ott nem volt köves út, a gyalogosok kitaposták valahogy az utat. Közművesítve csak a háború alatt lett. Ilyen hely volt az Óhegyi úton a polgári iskola.

Kőbányán ismertem a velem egykorú zsidó lányokat, mert hittanra együtt jártunk a Liget téri iskolába, ami egy komolyabb iskola volt, mint a mienk az Óhegy utcában. A két iskolából szedtek össze öt-hat zsidó lányt. Mi nagyon messze laktunk, és nem volt pénzünk villamosbérletre, ezért apám azt mondta, hogy neki nem fontos, hogy hittanra járjak, ha a hitközségnek fontos, vegyenek nekem villamosbérletet. A hitközség inkább fölmentést adott az egyik hittanóráról, nekem kettő helyett egyre kellett járnom, de lehetőleg arra sem jártam.

A gyerekkori barátnőm, Schwarcz Éva a sírköves lánya volt. Ő az ortodox elemibe járt a Dob utcába. Később kivándoroltak Izraelbe. Más zsidó barátnőm Kőbányán azért nem volt, mert nagyon messze laktunk attól az úgynevezett zsidó közösségtől, a belső kőbányai résztől, ami most a Kőrösi Csoma Sándor út, de akkor még Belső Jászberényi útnak nevezték. Akkor ott voltak üzletek, a Grósz pékék vagy a Klauber fűszerüzlet, de én ezeket, ha hírből ismertem, nem voltam velük kapcsolatban. A Schwarcz Éváék ott laktak a sírköves műhely mellett. Ott játszottunk a sírkövek között a műhelyben. Szemben volt a temető, de oda nem mentünk be. Tudtuk, hogy nem szabad. Nem volt szabad kimennünk az utcára, amitől borzalmasan szenvedtünk, mert a többi gyerek az kint ricsajozott az utcán, de anyámnak mindig sikerült ránk ijeszteni, hogy lát minket a gyárból, ha kint vagyunk az utcán. És ha véletlenül kimentünk, akkor tényleg úgy éreztük, hogy lát minket. Biztos nem látott, de elhittük, ezért mi nem jártunk ki az utcára, csak szerettünk volna. Azért viszonylag normális nevelést kaptunk, nem vertek minket, ami pedig ott kötelező volt, még nadrágszíjjal is.

Az iskolában utáltam a velem egykorú lányokat. Volt a polgáriban egy padszomszédnőm, a Hamp Mila, azzal jóban voltam. Az apja tisztviselő volt Kőbányán a Magyar Textilben, de irtó szegények voltak. Volt vagy hét testvére, és az anyja egy reggel szült még egy nyolcadik gyereket, mert azt se tudták, hogy terhes. Hozzájuk egyszer-kétszer elmentem. Rendes, emeletes házban laktak. A nővére karmelita zárdistás lányokkal járt együtt, azokkal én eleve nem voltam jóban. A katolikus egyház nagyon nyomult be az iskolákba, ebbe a mienkbe is. Volt egy csomó öregkisasszony tanárnő, rajtuk keresztül érvényesült ez a hatás. Ettől függetlenül, egyetlen alkalomra sem emlékszem, hogy megsértettek volna az osztálytársaim. Én utáltam őket, mert biztos antiszemiták, ha nem mondják is ki. Egyszer, a felszabadulás után találkoztam a Kubis Annával, azt mondja nekem, te kis hülye, te azt hitted, hogy neked mindenki az ellenséged? Nehogy azt hidd, nem úgy volt az. Ez a Kubis Anna, úgy látszik, jobb családból, baloldali családból jött. Mert az a tanári kar szemét volt, gyerekek közelébe se lett volna szabad engedni őket. Az énektanárnő benne volt a Szent Cecília Kórusban, és mint ilyet kivitték a hitleri Németországba jutalomként. Elmesélte, hogy ott a gazdasszonyok leoltják a gázt, ahogy melegszik a víz, mert takarékosság van, ott tudják, hogyan kell vigyázni a nemzeti vagyonra. Engem meg úgy utált, hogy nekem hangom sincs, csak ott vagyok fekélynek ebben az osztályban. Megrögzött náci volt. Beiratkozáskor mindenkinek vinni kellett a születési bizonyítványát. 1945-ig be volt írva, hogy milyen vallású vagyok.

Amikor a polgári iskolás társaim kezdtek már felnőttesedni, mind beszippantotta a KALOT [Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete, 1935-ben kezdték meg a szervezését, ezen a néven 1940 végétől. – A szerk.], ahol táncestek, bálok voltak. Az volt a nagy élmény és a nagy duma, és ott a tisztelendők „tiszi bácsik” voltak. Ott volt szemben egy lengyel templom, mert sok lengyel élt ott, Kőbányán [Népszámlálási adatok szerint a 19–20. század fordulóján kb. 7500 lengyel élt Budapesten, közülük igen sokan Kőbányán. Itt építették föl a lengyel templomot is 1930-ban. – A szerk.]. Nem tudom, hogy miért jöttek, de nagyon szegény, egyszerű emberek voltak, téglagyári munkások. A mi házunkban is laktak lengyelek. Egyszer egy barátnőmet vártam a templomkapuban, és jött egy helyes fiatal tisztelendő, mondta, hogy jöjjek be. Mondtam, hogy nem megyek. Nyugodtan bemehettem volna, de amilyen konok voltam, nem mentem be. Nagyon kedves volt, megsimogatott, hogy nyugodtan bejöhetek, semmi se fog történni, nem bűn az, bejönni az Isten házába.

Ha valaki a Klauzál térről jött, mint anyám is, az fölszedett valamennyi vallásosságot. Örökölte az anyai nagyszüleimtől. Az anyám minden péntek este gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás; szombat]. Ő tudott áldást mondani a gyertyákra. Zsinagógába minden hosszúnapkor [lásd: Jom Kipur] elmentünk. A szüleim böjtöltek is, de csak azért, mert anyám ragaszkodott hozzá. Nem ettek még annyit sem, mint máskor. Elmentünk a templomba, mi, gyerekek kint játszottunk. Nagyon szép templom volt a Cserkesz utcában, az ottani rabbi két lányával együtt voltam deportálva, az egyik, a Kálmán Judit meghalt hazafelé útközben [A kőbányai neológ hitközség első zsinagógája 1891-ben épült föl. A 19–20. század fordulóján azonban a már több mint 2000 tagot számláló hitközség új zsinagóga építését határozta el. A Cserkesz utcai zsinagóga Schöntheil Richárd (1874–?) tervei alapján 1910-re épült föl. – A szerk.]. Az öcsém bár micvója is ott volt. Szegény apámnak úgy kellett megtanulnia a szöveget, amit el kellett neki mondani héberül. Egypár áldásnak a szövegét ismerem, amik bennem megrögződtek, villámláskor meg a kenyérre, borra, ezeket megtanultuk az iskolában is, és nem felejtettem el, de zsinagógába eszem ágába se jutott eljárni. Általában ez úgy szokott lenni, hogy jár a szülő, és akkor a gyerek is. De miután a szüleim egy évben csak egyszer jártak, így én egyáltalán nem éreztem szükségét, hogy templomba járjak. Azóta se járok.

Az öcsém már Kőbányán, a Maglódi úti Általános Iskolába járt [Akkor: elemi népiskola, nem általános iskola. – A szerk.]. Anyámék féltették a Wesselényi utcába, a zsidó elemi iskolába járatni, mivel messze volt, és akkor már [az 1930-as évek második felétől] nagyon zsidóztak. Az én életemben mindig nagyon zsidóztak. A szüleim nem akarták, hogy kövekkel megdobálják az öcsémet.

Miután kijártam a négy polgárit, tizennégy évesen beadtak ipari tanulónak egy varrodába a Révay utcában. Ez volt a sikertelenség csúcsa, a varrás nagyon nem nekem való volt.  Két év után befejeztem az ipari iskolát, és egy pengőt kellett fizetni az Ipartestületnek [Ipartestület – az 1872-ben megszüntetett céhrendszer helyett az 1884. évi XXII. tc. alapján alakuló szervezet, amely a kisiparosok érdekeit védte és képviselte. Minden nagyobb településen alakulhatott, ahol legalább 100 iparos volt, és ennek kétharmada kérte. A II. világháború után megszüntették, 1990-ben újraéledt. – A szerk.], hogy felszabadítsanak, mert nem tudtam tisztességesen varrni. A szegényebb zsidók azt gondolták a védekezés módjának, hogy valami szakmát kell tanulni a gyereknek. Akkor már lehetett hallani olyat, hogy majd kitelepítenek Madagaszkárra [A zsidók kitelepítését Madagaszkárra Ormos Mária szerint „eredetileg a lengyel kormány vetette fel, azután felbukkant az eviani konferencián, tárgyaltak róla 1939-ben is, majd 1940 nyarán került a kérdés döntésközelbe. A kérdéssel foglalkozó náci hivatalok – így a külügyminisztérium, a náci párt Külügyi Hivatala, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) – egyenesen lelkesedtek az ötletért”. Végül elvetették részint pénzügyi okok miatt, részint azért, mert Nagy-Britannia már hadiállapotban állt Németországgal, legfőképpen pedig amiatt, hogy Hitler döntött a keleti támadás mellett (Ormos Mária: Az „Endlösung” világnézeti alapja és politikai funkciója. In Emlékezz! Pécs 1944–45. Emlékkönyv a pécs-baranyai zsidóság deportálásának 50. évfordulójára, Pécsi Izraelita Hitközség – Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994). – A szerk.]. Minden hülyeséget fölkaptak, és mondták. Ezért lettem varrónő tizenhat évesen, de nagyon utáltam varrni. Varrónőként egyik műhelyből a másikba dolgoztam, amikor volt munka, akkor el lehetett helyezkedni. Az ipartestületben volt a munkaközvetítés. Egy-egy hétre vagy egy-egy hónapra közvetítettek munkát. Már tizennyolc éves elmúltam, akkor az én nagyon ügyes főnöknőm, aki ilyen finomkonfekciót csinált, lespórolt annyit az anyagból, hogy csináltak nekem egy selyemruhát. Az volt a gálaruhám. Mert nem olyan gondjaink voltak, hogy hova tegyem a legújabb pulóvert, hanem olyan, hogy legyen az embernek egy télikabátja, amit többnyire nem újonnan kapott. Volt ez a ruhám, egy szandálom meg egy cipőm, és valahogy így összeállt a staférung. Hát szóval, szegények voltunk. A szegénység mindent megmagyaráz.

Persze együtt voltam fiatalokkal. Ameddig lehetett moziba járni, minden filmet megnéztem. Millió mozi volt, és fillérekért lehetett menni. Az egy „kultúrdolog” volt. Akkor még mentek az amerikai meg a régi magyar, például Kabos-filmek [Kabos Gyula (1887–1941) – színész. 1919–1939 között évente-kétévente más-más budapesti színházban játszott, 1939-ben az USA-ba települt. A pesti kabaré utánozhatatlan egyénisége volt, s maradandót alkotott vígjátékokban, komikus és tragikomikus szerepekben is. – A szerk.]. Arra emlékszem, hogy az utolsó színes angol–amerikai film „A bagdadi tolvaj” volt [1940, Ludwig Berger és a Korda-fivérek (Sándor, Zoltán, Vince) alkotása. – A szerk.], aztán a németek vagy a Horthy azt is levette műsorról. 1944 után jöttek a propagandafilmek, de már azelőtt se igen volt igazi mozi. Moziba még el lehetett menni, de nyilvános helyre, mondjuk, táncolni vagy ilyesmi már nem. Először nem is volt ehhez ruhám, de kedvem se volt ilyen külvárosi tánciskolába menni. Egyszer elvitt valamelyik fiú tánciskolába, és akkor úgy éreztem, hogy na, ez nem az én világom, olyan ócskának tűnt. Lehet, hogy nem volt olyan ócska, de nekem az volt, és nem is vágytam ilyen helyre. Én az első bálomra az anyámékkal mentem. Nem voltam én úgy szabadjára engedve. A gyár vagy valamelyik művelődési ház csinált egy-egy mulatságot egy évben. De inkább a munkásmozgalomba jártam le. Olyankor anyámék mindig idegeskedtek, hogy az istenben jutok haza ott a kietlenségben, a sötétben. De hát egy fiatalt nehéz otthon tartani. Persze én is féltem, hogyan fogok hazakerülni, de azért elmentem, mert az ember mi a fenét csináljon otthon!?

Volt egy falra akasztható néprádiónk, pont az ajtó mellett, ami egész nap német hadi indulókat bömbölt, és nem volt ajánlatos elzárni, mert mi lett volna, ha pont a zsidóék zárják el a rádiót [Az 1939/40-ben elindult ún. néprádió-akció során fejlesztett ki négy nagy európai elektronikai cég, a Telefunken, a Standard, a Philips és a magyar Orion Villamossági Rt. egy olcsó rádiókészülék-típust, a néprádiót. – A szerk.]. Ha lett volna olyan szomszédunk, akkor ránk küldték volna a rendőrt, hogy elzártuk a rádiót, mert mindent rá lehetett fogni egy zsidóra. De volt annyi eszünk, hogy meg se kockáztattuk ezt, más kérdés, hogy nem is volt olyan szomszédunk, aki nekünk rosszat akart. Proli közegben laktunk, mi is prolik voltunk. A „Népszavá”-ra ketten, apámmal fizettünk elő, sőt én tizenöt éves koromtól havi ötven fillér tagdíjat is fizettem a Szociáldemokrata Pártba, ami akkoriban nem volt kis pénz. Meg is kaptam 1968-ban a Szocialista Hazáért Érdemrendet, mert megvolt a tagkönyvem [1966-ban jelent meg a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány rendelete a Szocialista Hazáért Érdemrend alapításáról és az azzal együtt járó kiemelt nyugdíjról. Az érdemrendet csak egy évben, 1967-ben ítélték oda. (Egy népjóléti minisztériumi államtitkári beszámoló szerint 1990-ben 6181 fő kapott havi 2142 Ft nyugdíj-kiegészítést „szochazáért” érdemrendért.). – A szerk.]. Ez is ott maradt a kirámolt lakásban, és apám találta meg. Ma már nagyon sajnálom, hogy leadtam, mert nagyon érdekes rekvizitum volt a fáklyás bélyegekkel. Akkor tényleg az életünkkel játszva csináltuk a dolgokat. Röpcéduláztunk, és a húsz év körüli nagyfiúk és nagylányok engem nem nagyon akartak bevonni a cikisebb ügyekbe, mert én még egy tizenöt éves kislány voltam, aki érzelmileg húzott oda, ahol társakat talált, értelmileg még csak próbáltam érteni a dolgokat. Olvastam az újságot, nem voltam buta, és jobban politizáltam, mint a mai fiatalok.

Én úgy kerültem a mozgalomba, hogy Fingerhutéknál a legnagyobb fiú lejárt oda. Hogy ő hogy került oda, azt már nem tudom. Ő is valamelyik gyárban dolgozott, és nyilván a munkatársai vitték le. Kérdeztem tőle, hogy el lehet-e oda menni? Azt mondta, hogy el, és akkor fogtam magam, elmentem, és ott ragadtam. Nagy szeretettel fogadtak. Minden kedden volt valami gyűlésszerű. Ott tényleg barátokra, haverokra, barátnőkre találtam. A mozgalom az egy nagy dolog volt, nagyon jó dolog volt. Ott volt sok olyan, aki refes, ilyen rendőri felügyeletes volt [Ref – a rendőri felügyelet köznyelvi rövidítése. A ref alá helyezetteknek korlátozták a mozgását: nem utazhattak el a lakóhelyükről, nem látogathattak nyilvános helyeket stb., és rendszeres időközönként jelentkezniük kellett a lakóhelyük szerint illetékes rendőrkapitányságon. – A szerk.]. Jártunk kirándulni is, Nagyszénásra, Lajos-forráshoz, közeli turistaházakhoz, ami nekem nagy élmény volt. Már folyt a háború, de még nem jöttek be a németek [lásd: Magyarország német megszállása], mert akkor mindenki illegalitásba ment. A németek bejöveteléig tartott a legális mozgalom, és végül is az egy olyan közösség volt, ahol nem kellett attól tartani, hogy lezsidózzák az embert, vagy kinézik, mert szegény. Egyébként nagyon büszke vagyok rá, hogy nekem soha az életemben nem volt kokárdám, mert egyszer mondtam apámnak, hogy adjon tíz fillért kokárdára, de nem adott. Engem ilyesmiről mindig le lehetett beszélni, és nem lett kokárdám. Mindenkinek volt, nekem nem volt. És aztán én úgy éreztem, hogy én ezt a jó szokásomat megtartom. Nekem március tizenötödikén sem volt soha. Általában ugyanúgy hanyagoltam ezeket az ünnepeket, mint ahogy hanyagoltam a mi zsidó ünnepeinket. Valahogy nem tudok lelkesedni értük, nem jelentenek nekem semmit, mert ma már csak rutinból ünnepelnek. A mozgalom egy kikapaszkodást hirdetett abból, amibe minket lenyomtak. Az apám is egy baloldali ember volt, nálunk a családban ez tradíció, és volt a házban még két elvtárs, akiknek járt a „Népszava”. Az egy nagy dolog volt. Az apám és én is tagjai voltunk a Szociáldemokrata Pártnak. Apám nemigen járt le ezekre a gyűlésekre, csak ha volt valami érdekesebb. Mondjuk, ha Szakasits beszélt valahol, arra elmentünk de hát, apámnak se volt ideje mindig, meg messze laktunk. Mindennek a kulcsa az volt, hogy messze laktunk.

Mi az ificsoport voltunk. Volt egy idős csoport is, de az apám nem tudott lejárni oda, mert nem volt rá ideje. A Martinovics téri Szociáldemokrata Munkásotthonba jártunk, aminek Harustyák József volt a vezetője, akit mindenki csak Hari bácsinak hívott [Harustyák József (1894–1970) – szakszervezeti politikus. 1921-ben belépett az MSZDP-be és a Magyarországi Vegyészeti Munkások Szövetségébe; 1925-től haláláig a vegyész szakszervezet központi vezetőségének tagja, majd elnöke (1938–53). – A szerk.]. Az ember embernek érezte ott magát. Emellett tanítottak minket, jöttek oda egyetemi végzettségű tudós emberek előadást tartani. Nekem ez egy új világ volt. És hát én onnan az Újhegyi útról meg abból a négy polgáriból mi a fenét tudtam volna? Veszélyes volt oda lejárni, amikor jöttek a rendőrök, a fiúk fölugrottak a biciklire, ki merre látott, de hát voltak, akiket időnként elkaptak. 1942-ben volt egy nagy lebukás. 1944. március tizenkilencedikén [lásd: Magyarország német megszállása] bementem a Munkásotthonba, és ott égettük a papírokat a Hari bácsival, és bejött Moró Pista, aki 1942-ben lebukott, és ott mesélte, hogy tessék elhinni, Hari bácsi, hogy úgy tépték ki a hajunkat csomóstól. Később, az 1970-es években ő lett a hatodik kerületi pártbizottság titkára. Nekem nagyon jó volt, mert akkor volt ott titkár, mikor nyugdíjba mentem, és a tröszt, a mi csúcsszervünk oda tartozott hozzá. Rendes gyerek volt, segített, hogy a nyugdíjazással minden rendben legyen.

Naplót vezettem. Az első bejegyzés szomorú: „1944. március 19-én, vasárnap bejöttek a németek, nincs mozi.” Volt egy óbudai rabbi, annak a lánya volt a legjobb barátnőm. Óbudán elmentünk moziba, és zárva volt a mozi. Akkor nem tudtuk, hogy mi van, semmit sem tudtunk. Az emberek jöttek, megállapították, mozi zárva, elmentek, és akkor én elindultam haza, Kőbányára. Akkor láttam a körúton meg az egész úton a német katonákat, ahogy masíroztak, iszonyú volt, iszonyú volt. A csizmák, a dübörgés, a villamosban mindenki megrettenve ült. Akkor mentem a Munkásotthonba, és segítettem Hari bácsinak az iratokat égetni. Aztán elbúcsúztunk, elindultam haza. Nagyon messze laktam, mert ez Kőbánya közepén volt, a házunk pedig kint az Újhegyi úton, a temetőnél.

1944 márciusa körül fölszálltam a 28-as villamosra, és fölszállt a Hungária körútnál két katonatiszt. Én ott ültem, és az egyik katonatiszt elkezdett velem ordítani, hogy merek ülni zsidó létemre magyar katonák előtt. Én úgy meg voltam ijedve, hogy föl se tudtam állni. Tovább rumlizott, a másik mondta, hagyd békén, de nem hagyott békén, hanem fölrángatott, és belökött a sarokba. Akkor már közel volt a végállomás, én leszálltam, és egy asszony fülembe súgta, ne féljen, drágám, nem lesz ez sokáig így.

1944-ben járta ki az öcsém a négy polgárit, és volt a bár micvója. Erre adott az anyám. Mindenki járt hittanra, a rabbi tartotta. Amikor a bár micvó volt, az anyám meghívta a leánykori barátnőjét. Elmentünk a templomba. Azt tudom, hogy az öcsémnek egy vedlett Bocskai-kabátja volt, mert akkor mindenki azt hordott, borzalmas toprongy volt [Bocskai-kabát – az 1930-as években divatos ruhadarab, szürke vagy fekete szövetből, fekete zsinórdíszítéssel. A Bocskai-ruha viselése, mely tipikusan a magyar középosztályra jellemző, jelzi az asszimiláció sikerét. – A szerk.]. De a bár micvóra vettek neki új ruhát meg új cipőt. Az természetes volt, anyám szégyellte volna magát, ha nem lett volna új ruhája a bár micvóra az öcsémnek. Sokra ment vele.

Feljegyzés a naplóban: „1944. július 1. szombat, anyáékat elfogták.” Korábban anyám leforrázta a lábát otthon, mert főzött a gyárban maradt zsidóknak, annak az öt embernek. Valaki jött, idegesítette az anyámat, és magára rántotta a forró zöldborsót, amit főzött. Még harmadfokú égési seb is volt a lábán. Kiírták betegállományba, mert azért még olyan volt, és úgyse tudott volna dolgozni papucsban. Akkor az öcsémmel együtt bementek a csillagos házba, én meg az apámmal ott maradtam a gyárban. Fölvetettek engem, hogy legyek ott apám mellett, ameddig lehet, mert az hadiüzem volt [A hadiüzem személyzetét (már békében is) kötelezhették arra, hogy munkaviszonyában megmaradjon. A honvédelmi munkára igénybevett (visszatartott) személyzetet katonai vezetés alá helyezhették (az alkalmazottak a munkahelyen katonai büntető bíráskodás, a munkával kapcsolatos kötelességek tekintetében pedig katonai fegyelem alatt álltak). – A szerk.]. Ott voltunk apámmal, amikor valaki jött, és mondta apámnak, hogy Majli bácsi, elfogták a Majli nénit meg a Fricit. Hát így tudtuk meg. Semmit nem tudtunk csinálni. Ki se léphettünk a gyárból, az utcára se mehettünk ki. Anyáékat elvitték. A katonai parancsnok nem tartotta erkölcsösnek, hogy egyedüli nőként ott legyek, és ott aludjak benn a gyárban a férfiakkal. Azok a férfiak mind apám lehettek volna, és köztük volt az apám is. Erre kellett fogni a cókmókomat, és bemenni a Paulay Ede utcába, a csillagos házba.

Amikor már bent voltam a csillagos házban, apám pedig kint volt munkaszolgálatos a gyárban [1943-ban ipari üzemek és birtokok egész sora fordult a honvédséghez, és igényelt munkaszolgálatosokat. – A szerk.], anyámat visszahozták egy éjjelre, hogy vegyen magához holmit. Nem egészen értettem, mert csak 1971-ben, huszonöt évvel később került elő az anyám nekem írt levele, amikor meghalt az apám. Akkor fogtam és lemásoltam, mert attól féltem, hogy szétesik. Van rajta valami bélyegmaradvány is. 1944. július elsején vitték el anyámékat, a levél július nyolcadikai. A levélben ezt írta anyám:

„Drága aranyos kis Jucikám! Ne haragudj, hogy nem tudtam határozni sorsod felől, de hidd el ez nem olyan könnyű. A hely, ahol vagyunk minden kényelmet nélkülöz, a földön fekszünk, a téglákon, kosztot egyáltalán nem kapunk. Napi húsz deka barna keserű kenyeret, úgy hogy szegény Fricink nem evett semmit, én meg pláne nem ettem sokat. Sokat sírtam, és nem bírok aludni, mert nagyon bizonytalannak látom a jövőt. Minden esetre Jucikám, feltétlenül menj el doktor Gráfhoz, majd elmondom, csináljon valamit, ha tud, és értesíts, ha olyan, amit tudsz, a Tarnai [Ez nem tudom ki. – D. J.], majd esetleg ő segítségedre lesz! Jó hírednek nagyon örültem [Ezt sem tudom, hogy mi. – D. J.], de sajnos még nem valósult meg. A pénz: háromszáz pengő Tarnainak. Ha valamit üzen ki a kocsissal, majd beküldi valakivel hozzád. Nagyon szeretnélek látni és beszélni veled, nagyon, de nagyon vigyázz magadra, feleslegesen ne menj az utcára, részben megnyugvás volna nekem, ha itt volnál! Ha igaz hogy a héten megint házakba fognak kutatni jó lesz, ha valahova elmész. Akár a Franci bácsiékhoz, de akkor telefonálj Tarnainak, így például, hogy Mailendert a Kos utcából keresik. Nem tudom, különben hova mehetnél, rád bízom. Fricit jobb szerettem volna otthon hagyni, de nem akart és én is önző vagyok. Mert mégis van, aki beszéljen velem nagyon kérlek, mókusom légy okos és komoly, amint az hozzád illik! Szeretnék kedden, ha lehet, hozzád bemenni, ha addig nem vagoníroznak be, a jó Isten tudja mi lesz velünk. Apa is egész magánkívül volt mikor jött értünk az autó, hogy viszi őket Csepelre, de a jó Isten tudja csak, hogy az igaz. [Ezt sem tudom, mi lehet. – D. J.] Elég nehéz nap volt ez nekem, a mai, mert most itt írom a levelem reggel négykor. Éjjel nem aludtam, és ha így megy meg is bolondulok. Szeretném, ha írnál, de nem tudom a módját. Anyuskám, drága kislányom vigyázz magadra légy okos, te már tudsz dönteni, de még egyszer kérlek, menj el a Gráfhoz! Csókol milliószor anyu és Frici. Kell sietni, mert írni nem szabad, vigyázz magadra! Lehet, hogy vissza is mehetsz!”

A borítékra ez volt írva:

„Drága aranyos Jucikám! Ma vagy holnap reggel visznek vissza Békásmegyerre. Apukát meg a többieket most viszi el a katonai autó. Pakolj össze a Fricinek ingeket, alsókat, zsebkendőt, fogpoharat, kefét, krémet, és ha van takaró, és Magdus is adjon egyet. Mellesleg csak csomagot lehet a laktanyához küldeni. Hozzon még meleg ruhát! Ha akarsz, velünk jössz, úgy érted mennek. Ellátás egyelőre nincs, fekvőhelyünk a föld, de van kilátás, hogy jobb lesz. Strand van itt szembe velünk. Mosdani, főző eszközöket, küldjél fésűt.”

Kész. Ennyit lehetetett ebből kisilabizálni. Nem tudtam róla, hogy voltak otthon, mert én akkor bent voltam a Paulay Ede utcában. Az 1940-es években anyámat be lehetett fűzni mindenféle marhasággal. Így történt, hogy elkerült valahogy a Krisztushívő zsidókhoz a Gyulai Pál utcába. Ott ismerte meg ezt a doktor Gráfot is, aki bíró volt a Markó utcai bíróságon. De ezt apám is mondta, hogy menjek el hozzá, ezért el is mentem. Kijött a tárgyalóból, de azt hittem, hogy az a pali becsinál, hogy egy zsidó lány odaállít 1944-ben a bíróságra. Elmondtam, hogy mi történt anyámékkal, hogy elvitték őket, erre jajgatott, aztán beszaladt, hozott egy darab sajtot, a kezembe nyomta, és közölte, hogy majd imádkozik Istenhez, és az Isten meg fog segíteni. Na ennyit doktor Gráfról.

Most már tudom, hogy kivitték őket Békásmegyerre. Nekem az az érzésem, bár úgy lenne, hogy az anyám azzal a lábával nem került föl a vagonra, csak az öcsém. Az egész elkeseredettség benne volt a szerencsétlenben, hogy ő okozta a gyerek a vesztét, mert vele volt akkor is, amikor hazajött, mert nem érezte jól magát a csillagos házban, összeveszett az unokanővéremékkel, ki tudja. És útközben fogták el az Új köztemetőnél. Az volt az a három nap, amikor Baky [Baky László] főcsendőr, a csendőrség főparancsnoka a csendőreivel együtt feljött Pestre, hogy a pesti zsidóságot is deportálják. Itt akartak maradni, de külföldről már olyan volt a nyomás, a szovjet csapatok is itt zenéltek, hallani lehetett őket, hogy Horthy [lásd: Horthy Miklós] visszaparancsolta őket a francba három nap múlva [lásd: csendőrpuccs]. De három nap elég volt ahhoz, hogy anyámékat meg minden zsidót elvigyenek, aki csak az útjukba akadt az utcán.

Anyámról és a testvéremről sehol nem jelent meg semmi, pedig mindenütt kutattuk. A Vöröskeresztbe is elmentem, semmi nyom nem volt, egyedül annyi, hogy az öcsémnek valami osztálytársa még látta őt kint, Auschwitz mellett, Birkenauban 1944 őszén. Akkor még jött egy tél, és ez volt az utolsó nyom, ez is csak a testvéremről. Nem jött vissza, tizennégy éves volt.

Naplóbejegyzés: „1944. július 21. péntek, 19 éves vagyok.” Semmi nem történt. Anyámat már akkor elvitték elsején. Mi történhetett volna?! Megállapítottam, hogy ennyi éves vagyok.

A csillagos házban a mindennapok unalmasak és értelmetlenek voltak. Egy csomó ember össze volt zárva. Ott csak a fiatal fiúk, az asszonyok és az öregek maradtak. Aki ép férfi volt, azt munkaszolgálatosnak vitték. Amennyi családot be tudtak zsúfolni, annyi lakott ott. Ami vicces, hogy ez egy kétudvaros ház volt. Az első udvarban, ami jobb kinézetű volt, az első emeleten volt egy kupleráj. A kupleráj minden ablakára papírból kereszt volt kiragasztva, hogy tudják, itt kurvák vannak, nem zsidók. Zárt udvar volt, nem ilyen strichelő kurvák voltak, nem is lehetett este lemenni, még ha a nők le is mentek, de a férfiak semmiképp. Nagyon aranyos francia házaspár vezette. Valami Josephine vagy minek hívták az asszonyt. Volt egy buldog kutyájuk, erre jól emlékszem. Nagyon kedvesek voltak, nagyon liberálisak, jóban voltak a lakókkal, a kurvák is jóban voltak velünk, nem is volt probléma. Az egyik kurva egy Horthy detektívvel lakott. Amikor jött le a légópincébe, jött a detektív is, de sose bántott senkit. Nem érezte ő se olyan nagy dicsőségnek, hogy egy kuplerájban lakik, de ott lakott, ott húzta meg magát. Általában az volt a dolguk, hogy kinyomozzák a zsidókat, az államellenes esküvéseket. Nem emlékszem rá, csak azt tudom, hogy ugyanúgy lejött a pincébe, és sose volt vele semmi probléma, ez egy ilyen pasas volt, nyilván a nő is rendes volt, velünk érzett. A nők végtelenül rendesek voltak.

Az emberek a csillagos házban kiveszekedték magukat, vitatkoztak. Jöttek a szellemidézők, jöttek a cigányok csereberélni.  A két unokanővérem a cigányokkal csirkére cserélte a nagynénim összes leánykori kelengyéjét, amit már senki nem hordott. Valamikor megcsinálták a vászonbugyit, vászonkombinét, és eltették a szekrénybe. A mi korosztályunk ilyeneket nem hordott, de szerintem a nagynénim se. Az egészet elcseréltük. Mindig finom rántott csirkét ettünk. Szidtak minket a házban, hogy túl sokat adtunk a csirkékért. Az embereken eluralkodott a semmittevés, ezt meguntam, fogtam magam, és kijártam dolgozni. A házbeli Vajda Lacitól, aki fogorvos lett, kaptam a tippet, hogy el lehet járni dolgozni építkezésekre. Volt egy romeltakarítás, amikor az úri kaszinót hordtuk el, az Aréna út és a Gorkij fasor sarkán [akkor: Vilma királynő út, ma: Városligeti fasor]. Imádtam a tetőfedőkkel dolgozni. Kibújtunk a négyemeletes házból, ültem a gerendákon, és adtam fel a cserepeket. Nem kényszerített erre senki, nem félek a magasságtól. Még ma is látom azt a házat a Szondi utcával szemben, ahol fenn ültem a tetőn, és cserepeztem. Nagyon jó társaság volt. Egy zsidó mérnök, a Markovics úr volt a főnök. Nem tudom, milyen építővállalatnak volt a mérnöke, és nem tudom, hogyan kapott a német megszállás alatt ilyen munkákat. Ide-oda küldtek, de többnyire ott voltunk a Gorkij fasor végén, és az úri kaszinó maradékát termeltük el. Nagyon aranyos zsidó lányok voltak a társaim. Rajtunk volt a csillag [lásd: sárga csillag].  Nagyon jól éreztük magunkat, cipekedtünk, vittük a gerendát, téglát raktunk, sokkal jobb volt, mint ülni a csillagos házban, és szellemet idézni, mert nem volt más dolguk, és ilyeneket csináltak.

Apám munkaszolgálatos volt, de még Pesten időnként kiengedték. Egyszer hozott valami libaaprólékot, de a két unokanővérem lusta volt megfőzni, pedig egész nap otthon nem csináltak semmit, bevágták a jégszekrénybe, és megkukacosodott. Akkor voltak már ilyen ócska hűtőszekrények, amibe venni kellett a jeget. Vásárolni csak a kijárási időben lehetett [lásd: kijárási tilalom Budapesten], de őrületes áruhiány volt. Nem volt semmi. Volt a sztójaykolbász, a legócskább kenőmájas, de még annál is borzalmasabb ízű volt [Háborús időkben a népnyelv a rossz minőségű élelmiszereket politikusokról nevezte el, mintegy jelezve felelősségüket a szűkölködésért. Így például a mindenféle vegyes hullott gyümölcsből készült kemény tömblekvárt hitlerszalonnának nevezték. Sztójay Döméhez lásd: sárga csillag; Magyarország német megszállása. – A szerk.]. Az ember azt vette, amit kapott. Nagyon keveset kapott. Zsidó üzlet nem volt, bezárták. El kellett találni, hova menjenek a zsidók vásárolni. Azt már nem tudom, hogy a többiek hol vásároltak, én a munka végeztével útközben vásároltam különböző kereskedésekben. Este ötre kellett otthon lenni, négyig dolgoztunk ezekkel a lányokkal, akik a környéken laktak. Szép nyugodtan jöttünk a Király utcában, senki nem bántott minket, közben megvettük, amit kaptunk, és megettük. Jegyünk nem volt, zsidók jegyet sem kaptak, vettünk, amit lehetett [A közellátási miniszter 1944. május 1-jén kelt 108.500. K. M. számú rendelete szabályozta a zsidók élelmiszer-ellátását. A rendelet meghatározta a zsidóknak járó fejadagokat – például fejenként és hetenként 10 dkg hús, havonként 30 dkg cukor és 30 dkg étolaj járt. A zsidók közellátási szelvényívet nem kaphattak, a már kiosztott íveket 1944. május 3-ig vissza kellett szolgáltatni. A rendelet végrehajtásával kapcsolatos jegyek előállításáról és szétosztásáról a községi elöljáróságnak kellett gondoskodnia. Lásd még: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951). – A szerk.].

A csillagos ház a Paulay Ede utca 43-ban volt, ahol az unokanővéremék laktak. Ott nőttek fel, ott volt a lakásuk, de közben meghalt a papa és a mama, maradt a két lány. Az egyik lányt, aki ma is él, elbújtatta a leendője, aki aztán mégsem lett a férje. Én meg ott maradtam a másik unokanővéremmel. Egy szobában voltam egy nagyon aranyos öreg zsidó bácsival, akinek a feleségét a bécsi gettóban ölték meg. Volt még egy Dengler nevű házaspár, akiknek a Margit híd budai hídfőjénél volt hal-vad-baromfi üzletük. Nagyon aranyos, idős emberek voltak. Az unokanővéreméknek jól jött, hogy névleg ott voltunk, mert beraktak volna vadidegeneket, akárhányat. 1944 novemberétől már éjszakáról éjszakára le kellett menni a légópincébe. Már dörögtek az ágyúk, már valahol Vecsésen [azaz Budapesttől 19 kilométerre – A szerk.] voltak az oroszok, amiről mi nem tudtunk, miután rádiójuk nem volt a zsidóknak. Már rég elvették [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) Április 7-től korlátozták a zsidók utazását, nem használhattak személyautót, motorkerékpárt, nem utazhattak vasúton, taxin, hajón vagy társasgépkocsin. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Újság sem volt, csak nyilas újság, azt meg venni sem mertük volna, de nem is akartuk. Semmit sem tudtunk. Ez a csillagos ház egy gangos ház volt, úgyhogy olyan nem volt, hogy valaki angol rádiót hallgat [A BBC többnyelvű – és a célterületeken általában betiltott – világszolgálatának (World Service) magyar nyelvű adása a második világháború kitörése után 4 nappal szólalt meg először. – A szerk.]. Házkutatás is volt, néha kétszer egy éjszaka, és egyszer fölszedtem egy angol röpcédulát, és ott volt az éjjeli szekrényemen, de szerencsére nem vették észre.

1944. november kilencedikén éjszaka ránk zárták a csillagos ház kapuját. Azelőtt nem zárták ránk, csak kijárási tilalom volt, de akkor ránk zárták. Hajnalban letereltek minket, és én úgy mentem el, hogy a pizsamára felvettem egy hosszú nadrágot. Úgy is jöttem haza, abban a pizsamában, amit fölkaptam. Olyan szerencsétlenül jártam, hogy apám hozott nekem egy vadonatúj magas szárú fekete cipőt minden eshetőségre, és én azt az új cipőt vettem föl, és véresre törte menet közbe a lábamat. Az asszonyok észrevették, hogy én ott bicegek. Egyiket sem ismertem. Leültettek, letépték rólam a már véres cipőt, és valaki adott egy halinacsizmát, amit spárgával kötöztek rá a lábamra, mert harmincötös lábam van. Azzal mentem, azzal is jöttem haza. Volt egy ilyen süsüsapkám, ez egy hegyes sapka, ami áll alatt megköthető, és télen viselik. Nem viseltem volna, mert még nem volt olyan hideg, de gyorsan fölvettem. Nem adtak arra időt, hogy tisztességesen átöltözzek. Ócska lekvárt, májkrémet dobtam a hátizsákba. Nem találkoztam senki ismerőssel, amit utólag se értek, hiszen az egész utcát, az összes házat leterelték. Én csak baktattam ott egyedül, aztán jöttek a további dolgok, az a bizonyos halálmenet [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba].

Naplóbejegyzés: „1944. november 11-én, szombaton éjjel a téglagyárban, Piliscsaba, 25 km-re van az oroszok” [Piliscsaba – nagyközség, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm. – A szerk.]. Valami rádióból vagy honnan hallottam.

Naplóbejegyzés: „1944. november 12-én, hajnalban kiállítottak és útnak indítottak.” Ott volt a sportpálya a téglagyárral szemben, és az unokanővéremnek a kezébe nyomtak egy schutzpasst, egy menlevelet. Odanyomott nekem egy vekni kenyeret, amihez se késem, semmi nem volt. Nem is tudom, hova lett az a kenyér, mások ették meg. Őt pedig visszahozták a védett házba, ahol annyi előnye lett, hogy őt egy héttel később vitték el, és nem ebben a gyalogmenetben volt. Engem útnak indítottak, és akkor első nap tizenhét kilométert mentünk Dorogig, és ott a sportpályán aludtunk [Dorog – nagyközség, Esztergom vm. – A szerk.]. A második nap huszonöt kilométert mentünk Süttőre, ott a marhavásártéren aludtunk [Süttő – nagyközség, Esztergom vm. – A szerk.]. Süttőn körbevettek minket a csendőrök, és folyton üvöltöttek, hogy fogjátok be a pofátokat, mert közétek lövünk. Kuss, ez volt a legszebb szavuk.

Naplóbejegyzés: „1944. november 14-én Szőny” [Szőny – nagyközség, Komárom vm., a Süttő és Szőny közötti távolság 21 km. – A szerk.]. Ott valami fészerben aludtunk. A legrohadtabb dolog volt, amikor Gönyűn hajón aludtunk [Gönyű – nagyközség, Győr vm., a Szőny és Gönyű közötti távolság 28 km. – A szerk.]. Akkor nagyon rosszul éreztem magam, lázas is voltam, de elaludtam, ki nem alszik el, amikor hajtják és gyalogol.

Naplóbejegyzés: „Győr, Károly-major, istálló” [A Gönyű és Győr közötti távolság 18 km. – A szerk.]. Nagyon hosszú táv volt. Másnap Mosonmagyaróvár [A Győr és Mosonmagyaróvár közötti távolság 37 km. – A szerk.], egy leszerelt gyárban voltunk, aztán Hegyeshalomnál felemelték a sorompót, és köszöntek nekünk, soha viszont nem látásra. Onnan elmentünk Zurndorfba [A Mosonmagyaróvár és Zurndorf közötti távolság 19 km. – A szerk.], ott vonatra szálltunk. Elindult velünk a vonat, és visszahozott Kópházára [Kópháza – kisközség, Sopron vm. – A szerk.]. Ugyanis közben volt egy légitámadás, lebombázták a vasútvonalat. Visszahoztak, itt voltunk Kópházán egy hónapot, és december tizenkilencedikén vittek el minket Lichtenwörthbe.

Végig ezen az úton a határig egyetlen németet nem láttunk. Mi a fenének kísérgették volna ők a zsidókat? Ott voltak a magyar csendőrök, mit strapálták volna magukat?! Komiszabbak voltak, mint a németek. Ezeknél rohadtabb csürhét, hogy az írmagjuk, a kölykük kölyke is rohadjon meg! Ennél mocskosabb bandát! Hogy képesek voltak az embereket, gyerekeket feltuszkolni a vagonba, és utána hazamentek nyugodtan zabálni, aztán elmentek a templomba gyónni, ahol persze feloldozták őket! Nem fér az agyamba ez a keresztényi szeretet. Mutassanak nekem egyetlenegy falusi plébánost, aki kiment, és egy darab kenyeret adott ott a vagonnál vagy egy köcsög vizet. Egy se! Úgyhogy jobb, ha nem jár a szájuk, és ne kérjenek többet az államtól, mert ez is sok, amit kapnak, mert az antiszemitizmus a római katolikus egyháztól indult ki. Ezt az Isten le nem törli róluk, és kérhet itt akármelyik pápa akármennyi bocsánatot, azokat a milliókat, akik az ő jóvoltukból vesztek el, egy bocsánatkérés nem támasztja föl.

Amikor a vagonnal mentünk egy éjszakát meg egy napot, útközben még ki is engedtek minket vécére, oda, a szántóföldre. Ilyen magyar újonc gyerekek voltak. Kaptak nyilas ruhát meg egy ilyen elöltöltős puskát, aztán ők vigyáztak ránk. Hát mit kellett miránk vigyázni? Nem bántották ezek az embereket. Ezek olyan fiatal kölkök voltak, hogy az egyik nagyon megkedvelt, és szedett nekem kökényt. Megettem, és még az is kiment belőlem, ami bennem volt. Kópházán nem volt tábor, ott egy pajtában laktunk. Elrekvirálták a pajtát. Széna is volt benne. Este benézett hozzánk egy őr, és ránk csukta azt a kaput. Egy faluban nincs éjjel mozgás, és tele volt csendőrrel az út, irat senkinél, én nem mertem volna nekivágni.

Kópházán hajnalonként kivittek sáncot ásni. Volt ott egy nagyon mocskos dolog, volt velünk egy orvos, akivel nagyon borzalmas dolog történt. Mi ott ástunk, ástunk, és mindenütt ott volt az SS. Az egyik egyszer csak elővette a pisztolyát, és belelőtt ennek az orvosnak a lábába. Ez a szerencsétlen ember ott vergődött egész nap. Senki nem merte meg se közelíteni, és ott vérzett el. Pedig orvos volt, lett volna egy orvosunk. Hogy aztán tulajdonképpen főbe lőtte vagy nem, ennek már nem voltunk tanúi, mert behajtottak minket a pajtába. Aztán hozták be saroglyán [Saroglya – rudakkal ellátott rácsos szállítóeszköz. – A szerk.]. Ez a Kópháza egy ilyen rác község volt [Kópházát nem rácok (szerbek), hanem horvát nemzetiségűek lakták. – A szerk.], és a pajta tulajdonosa, a rohadt kurva, vigyorogva mondta, hogy hozzák a doktor urat. Ez egy olyan mocsok kurva volt, hogy egy pengőért adott kölcsön egy lavórt. Nekem volt egy vadonatúj kartonblúzom. Nem tudom, hogy miért hoztam magammal, de szép volt, vadonatúj. Azért adott egy bögre zsírt meg pár szem tepertőt. Akkor az is jól jött. Később már nem adta oda a lavórt, merthogy ő azt hallotta, hogy a pesti nők alulról is megmosakszanak, márpedig náluk tisztességes nő csak szülés előtt és szülés után mossa ott meg. Na, ennyit a falusi kultúráról.

Az egy olyan furcsa falu volt, hogyha egy kicsit leástak, már fakadt föl a víz. Volt egy tábori konyha, ahol volt egy bácsi, aki tisztára úgy nézett ki, mint Sztálin. Ő főzött. Többnyire levest. És ha kevés volt, akkor még egy vödör vizet belé. Hát valahogy így volt. Akkor még egy kis húscafat is volt a levesben. A falusiakkal minekünk nem volt kapcsolatunk. Ők se közeledtek. Ha közeledtek, csak azért közeledtek, hogy minél többet el tudjanak venni az embertől, bagóért. Csak azért. Semmi emberek ezek.
A Todt szervezet emberei csak a munkára jöttek ki. Azt se tudjuk, hogy hol voltak. A soproni erdőkben dolgoztunk. Aztán már lent kellett ásni az árkokat. Én csákányoztam, mert én nem tudtam ásni. Akkora ásót nem tudtam lenyomni a földbe, nem voltam elég nagy hozzá, és akkor inkább csákányoztam. Az az árok sem sokat segített már a németeknek [Az 1944 októberében Szálasi beleegyezett 50 000 munkaképes zsidó férfi átadásába a német birodalom területén teljesítendő munkaszolgálatra. November 6. után több tízezernyi, egyes becslések szerint összesen 50–70 000 főnyi, ún. „kölcsön-zsidót”, férfit és nőt indítottak gyalogmenetben Hegyeshalom felé. Az SS-nek átadott deportáltakat Zurndorfból részben Dachauba, részben a magyar határ mentén kiépítendő erődvonal munkatáboraiba szállították. Pozsonytól Kőszegig húzódott az ún. Niederdonau erődvonal – Balf, Fertőrákos, Hidegség, Ágfalva, Nagycenk, Donnerskirchen (Fehéregyháza), Siegendorf (Cinfalva) –, ahol harmincötezer munkaszolgálatost kényszerítettek sáncásásra 1944 végétől 1945. március végéig. Az öthónapos robot során minden harmadik munkaszolgálatos elpusztult részben a körülmények miatt, részben azért, mert a Vörös Hadsereg közeledtével a nyilasok és az SS-ek legyilkolták őket. – A szerk.].
Kópházán egy hónapig voltunk. Nem gettó volt, hanem ott az egész határ mentén tele volt ilyen munkatáborokkal. Hidegségnek nevezik azt a Sopron környéki részt: Harka, Kópháza, Félixfalva [Félixfalva (Felixdorf) egy kissé távolabbra van ettől a térségtől, már Alsó-Ausztriában, Bécsújhelytől 7 km-re, északra. – A szerk.]. Mikor 1944. december hatodikán Sopront lebombázták, éppen kint voltunk sáncásáson, hogy megállítsuk az orosz csapatokat. Valahogy nem álltak meg szerencsére. Ott feküdtünk, sehova se vittek minket, és potyogtak a bombák. Saját szememmel láttam, hogy Sopront szarrá bombázták. Sütött a nap december hatodikán, és ahogy hullottak a bombák, fantasztikusan szép látvány volt nekem, mert örültem, hogy bombáznak. Féltünk, de örültünk is. Minket nem érdekelt, hogy pusztítanak. Mit sirassam azt, aki Sopronban ül a saját lakásában, mikor én egy pajtában vagyok sokadmagammal a szalmán? Ki a fenének jut eszébe, hogy sajnálja őket?! A háború olyanná teszi az embereket, hogy egyetlen dolog érdekli: én lehetőleg maradjak életben, és kapjak enni újból. Sokan voltak olyanok, akik őrizgették az utolsó pengőjüket, hogyha majd Pestre visszaérnek, akkor legyen pénzük villamosjegyre. Naivak voltak az emberek.

Volt ott egy testvérpár, ők jutnak legtöbbször eszembe. A Bobi meg a Mosó két nagyon szerető testvér, szép vörös hajuk volt. A nagyobbik angoltanárnő lett, kint volt Angliában tanulni. Nagyon szerették egymást, de mind a kettő meghalt, majdnem egyszerre. Meghaltak és kész. Ott nem kellett ahhoz semmi különösnek történnie, hogy valaki megbetegedjen, és másnapra már meg is haljon.

Naplóbejegyzés: „1944. december 18-án vagonírozás.” Aznap, amikor minket kivittek a vagonhoz, akkor, mint a „Sorstalanság”-ban [Kertész Imre],  csendőr uramék letettek egy pokrócot a földre, és azt mondták, hogy mindenki minden ékszerét, pénzét dobja oda, mert nálunk nem maradhat. Becsületszavamra hat fillérem volt. Odadobtam, rohadjatok meg. De hát gyűrűk meg mindenek hullottak, csendőr uramék nem engedték, hogy kivigyék az országból, ők gyorsan összekapkodták. Remélem, hogy jól agyonverte őket valami bomba.

Naplóbejegyzés: „1944. december 19-én Lichtenwörth, szörnyű éjjel a kettes teremben.” Másnap beköltöztünk a hármasba. Mi már olyan maradék vagy mi voltunk, munkára se vittek ki minket. Egyetlen egyszer voltam kint valamilyen földmunkán, pedig jobb lett volna, ha kivisznek, de nem vittek. Az épületnek a hátsó részében, ami tőlünk független volt, francia foglyok voltak. Azok hadifoglyok voltak, nem zsidók. Szerintem azok kaptak normális élelmet, mert volt olyan, aki gyémántgyűrűért cserélt velük kenyeret. Akkor kellett hogy legyen ennivalójuk.

Naplóbejegyzés: „1944. december 24. Karácsony, hideg kaja, 30 dkg kenyér, 5 dkg lekvár, 5 dkg vaj, két kvárgli, sós sajt”.  „1944. december 28-án nem tudom, mit csináljunk, tetű van.” Akkor kezdtünk megtetvesedni. Aztán volt valami sorozás, ezzel vége a feljegyzéseimnek.

Lichtenwörthben semmit nem kellett csinálni. Egy ilyen háromhelyiséges, leszerelt gyárépületben voltunk. Annak volt egy kis, „L” alakú udvara. Az „L” szárában volt egy fészer, oda halmozták fel a halottakat. Egyik reggel kimentem, és megláttam azokat a tetemeket ellilult lábakkal, és akkor azt mondtam, hogy én itt meg nem halok így. És amit a legnagyobb aljasságnak tartok, hogy azt mondják, nem tudják, hogy hova temették ezeket a halottakat. Nem tudják az egész faluban. Amikor még azt is tudták, hogy a bagzó macska kivel párzott. Szekérrel vitték el őket a falun keresztül, akkor hogyhogy nem tudják, még ha éjjel volt is.

Ezek a németek olyan mocskok voltak, olyan szemetek. A scharführer fölment annak az építménynek a tetejére, ahol mi voltunk, és képes volt gukkerral nézni, ahogy ezek a szerencsétlen, aszott zsidó nők mennek a latrinára. Ezek ilyen perverzek voltak. Aztán volt egy osztrák lagerscharführer, az meg jött, és elkezdte a nők fenekét verni, hogy miért nem megyünk levegőre, miért fekszünk itt. Egy kicsi gyárudvar, annak egy része a latrina, hát hova a francba mentünk volna levegőre!? De vigyázni akart, mert azt mondta, hogy ő nem német, ő osztrák, ő jó ember. Egyébként tényleg nem bántott minket. Voltak aztán köztünk olyanok, akik kilógtak a faluba. Nem az én termemből, a másikból, amelyik közelebb volt a kijárathoz. Nem tudom, hogy csinálták. Aztán elkapták őket, és egymással verették meg. Ez volt a módszerük. Össze kellett gyűlni és nézni. Szerencsére nem halálra verették egymást.

A felszabadulás fantasztikus volt. Akkor már napok óta harcok voltak ott a környéken. Mi ott ültünk, és hallgattuk a fejünk fölött a sivítást, a bombázást. Minket nem zavart. Nagyon örültünk a sztálinorgonáknak, csak nem kaptunk enni, ez volt a baj [A szovjet fejlesztésű, „katyusa” vagy „sztálinorgona” néven emlegetett fegyver (BM 13) ún. kisrakéta-sorozatvető tüzérségi fegyver volt. Pontcélok elleni bevetésre a rakéta nagy szórása miatt nem volt alkalmas, ezért a készletet (32–54 darab rakétát) egy sorozatban lőtték ki tehergépkocsira vagy harckocsira szerelt indítószerkezetről. Mozgékony volt, és nehezen lehetett bemérni. Nevét a különböző méretű lövedékek változó hangú sivítása után kapta. – A szerk.]. Az utolsó egy-két napban nem hoztak semmit. Azt már észrevettük, hogy a németek eltélakoltak [elszöktek, megszöktek]. Egyszer csak megnyílt az ajtó, és előreszegezett puskával bejött egy katona. Nem tudhatta, hogy ki van ott a gyárépületben. Bejött a ruszki, körülnézett, és majdnem elájult. Hívta a többit. Az úgy sírt, hogy elmondani nem tudom. Hát meglátni ott a szalmán ülő nyomorúságot, ahogy mi kinézhettünk! Ott büdös lehetett, ott minden lehetett. Le kellett volna filmezni.

Én azonnal elindultam, mert azt mondták, hogy a németek még visszajönnek. Az első este beszállásoltunk egy házban, csak egy asszony volt ott, a ház tulajdonosa. Jöttek a ruszkik, gyorsan összetörték a képet, amin az asszony fia volt német egyenruhában. Ez nagyon tetszett nekünk, mondtuk, hogy nagyon helyes. Lefeküdtünk, két-három ruszki volt ott a házban. Akkor éjszaka nagyon rosszul voltam, mert mikor kijöttünk a lágerből, a falusiak hoztak oda kuglófot meg ilyen kajákat. Nem akartam őket megsérteni, nem tudtam enni, de valamit mégiscsak lenyomtam, nehogy azt higgyék, hogy nem fogadom el tőlük. Jöttek a falusiak, és nagyon sírtak, ők nem tudták, hogy mi van ott, nem jöhettek be. A lényeg az, hogy olyan rosszul lettem, mert a gyomrom semmit se bírt. Egész éjjel jártam ki a vécére, amit nem szippantottak ki már isten tudja, mióta. Egy ruszki katona kísért ki minden alkalommal. Ott ült az ágyamnál, szerintem ő is zsidó volt, tudta, hogy mi zsidók vagyunk. Ott ült egész éjjel mellettem. Reggel hozott egy kancsó meleg tejet, fogtam és ittam, és ittam, és megittam az egészet. Az oroszok nemhogy nem bántottak bennünket, hanem kedvesek voltak, aranyosak voltak, kínáltak minket, de nem tudtunk enni. Az osztrákok azok sunyítottak. A ruszki utasította az osztrák asszonyt, hogy hozzon nekem meleg tejet.

Lichtenwörth most egy virágzó község, akkor egy ócska, vacak falu volt. Kétszer voltam ott a háború után, de többször nem megyek. Mert ott van egy park és egy kisméretű kő, amire nem az van írva, hogy ide hurcolták a zsidókat, hanem hogy a második világháborúban meghaltak emlékére. Voltunk annál a gyárépületnél, de azt felújították. Nem tudom, most milyen gyár van benne, mert minket nem engedtek be a csoporttal. Majdnem minden évben szerveznek ilyen utat, de nekem nem kell, hogy a polgármester meghívjon virslire meg sörre. A latrina helyén égig érő nyárfák vannak. Na, mondom, ezek kinőttek a szarból.

1945 áprilisában tankon, kocsin, mindenen jöttem haza. Az oroszok azt mondták, hogy nekik másfelé kell menni. Mi folyton hajtogattuk, hogy Budapest. Ők tudták, hogy merre van Budapest, mi nem, és ők mondták, hogy merre kell mennünk. Akik jelentkeztek, azt az oroszok bevitték egy szanatóriumba. Valami kastélyt rekviráltak, abból csináltak hadikórházat, vagy lehet, hogy már az volt előtte is. A lágertársaim közül nagyon sokan ott voltak, még a barátnőm is hat hétig. Fölkajáltatták őket, és volt orvos. De engem nem érdekelt semmi, én csak jöttem vissza Magyarországra. Voltam vasággyal együtt legfeljebb harminc kiló, egy csontváz. Nagyon okos kislány voltam. Föltettem azt a sapkát, és csillagot rá. A ruszkik mindig kérdezték, hogy hány éves vagyok, és én azt mondtam, hogy tizenhárom. Hárman indultunk el visszafelé. Ausztriában valami erdőn mentünk át, és egy ruszki folyton mutogatott, hogy menjünk oda, és vegyük fel azt a valamit. Láttuk, hogy van ott valami, de nem tudtuk, hogy mi. Ez meg folyton mondta, hogy „parasut”, „parasut”, mire az egyik lágertárs, az Irénke, aki akkor ötvenkét éves volt, és egy veséje volt, azt mondta neki, hogy bizony, fiam, poros az út, poros az út. Odamentünk, és ilyen selyem ejtőernyő volt, amivel élelmet vagy rádiót dobtak le. Szépen be is pakoltam a hátizsákomba, és itthon csináltattam blúzt belőle. Lett egy piros meg egy fehér blúzom. Akkor minden vacakból csinált az ember valamit. Megtanultam, hogy a „parasut” ejtőernyőt jelent.

Egy tank tetején napoztunk, április volt, így jöttünk át a határon Sopronnál. Azt se tudtam, hogy átjövök a határon. Sopronból egy teherautón lementünk Kaposvárra. Én mindig úgy csináltam, hogy amikor az oroszok leszálltak, előkerült a kaja és a pia, abban a pillanatban meglógtam. Nem keresett senki. Kit érdekelt, hogy elmentem tőlük. Fölkéredzkedtem másik ruszki teherautóra. Majd megőrültem, mindig hasmenésem volt. Tartottam magam, de azt hittem, hogy megbolondulok. Kaposváron letettek, és fogalmam nem volt, hol vagyok. Utána megint jött valami teherautó, én pedig leszólítottam, hogy vegyenek fel minket, vigyenek el Budapestre. Elkaptunk egyet, amelyik elvitt minket [Székes]Fehérvárra. Úgy gondoltuk, hogy eljutunk [Székes]Fehérvárig, onnan hazavonatozunk. Eljutottunk [Székes]Fehérvárra, rommá volt az egész bombázva, téglarakás volt a vasútállomás, minden. Mit lehet csinálni? Leültünk, és ott várunk a vasútállomás előtt a téglákon. Jön egy orosz csapat, sose felejtem el, a tiszt leállította őket, és mindegyik odajött, és adott egy darab kenyeret. Ott voltunk egy kupac kenyérrel, betettük a hátizsákba, mert mindent összeszedett az ember, még akkor is, ha nem tudta megenni. Gondolták, szerencsétlen magyar koldusok, még a csillag [lásd: sárga csillag] is ott volt a ruhánkon. Most mit csináljunk? Nekiindultunk [Székes]Fehérvárnak, valahol a külterületen találtunk egy idős pasast, aki befogadott minket. Azt mondta, hogy a „Népszava” kihordója volt. A lényeg az, hogy valami lóhúst főzött kondérban egy vaskályhán. Valami levest ettem, aztán lefeküdtünk a földre, és aludtunk. Ő az ágyban, mi a földön. Reggel azt mondja, hogy micsoda disznóság, hogy befogadott két fiatal nőt, és egyik se feküdt oda hozzá. Nekem több nem kellett, pakoltam össze, hátizsák fel. Jössz, kérdeztem a társamat. Ő nem, ő fáradt. Attól kezdve egyedül voltam. Elindultam Pest felé. Dinnyés tíz kilométerre van [Székes]Fehérvártól, és jött egy vasutas, és azt mondja, hogy kisasszonykám, szaladjon, most jön be Dinnyésre egy vonat. Mit ad isten, tényleg bejött egy vonat. Kezdtem rosszul érezni magam, és fölszálltam egy nyitott platóra. Munkaszolgálatos fiúk húztak föl, akik jöttek haza. Apámat is ismerték. Azt mondták, hogy az apám meglógott, elkötötte a század lovát, kocsiját, pénztárát, iratait, mindent. Akkor már a Dunántúl körül volt zárva, kezdett összeomlani a német uralom. Apám végül Tasson kötött ki [Tass – nagyközség, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm. – A szerk.]. Ott befogadták, odaadta a lovat, a kocsit, és ott dolgozott. Apámra úgy emlékeztek, hogy nagyon szorgalmas volt. 1945 után odaküldött föltáplálni, és nagyon jóban lettünk családilag azzal a paraszt családdal, akik később kulákok lettek, mert szőlőjük volt, több szobás szép ház meg minden.

Ezek a munkaszolgálatos fiúk látták, hogy egyre jobban kornyadozom, átcipeltek olyan vagonba, amelyiknek volt oldala, aztán onnan is átvittek egy csukottba. Egész éjjel utaztunk, és hajnalban érkeztünk meg a Ferencvárosi pályaudvarra, ahol azt mondták, hogy nem lehet kiszállni, egyrészt, mert kijárási tilalom van, másrészt, mert akkora bombatölcsérek vannak, hogy nem ajánlatos a sötétben elindulni. Megvártuk, amíg kivilágosodott. Életemben nem voltam azóta sem a Ferencvárosi pályaudvaron, hacsak nem mentem át rajta. Reggel nekiindultam, és elmentem a nyolcadik kerületi Koszorú utcába, mert az apámnak ott volt egy ismerőse, Franci bácsi, a cipész. Ismertem gyerekkoromtól, apámmal mentünk oda, ott foltoztatta a cipőjét. Volt egy fél sonkám is, amit a ruszkik adtak nekem, azt is cipeltem. A hátizsákomat otthagytam a Franci bácsinál, hogy majd apa érte jön. Lehetett az a hátizsák másfél kiló, de engem már az is húzott. Leraktam, és elmentem a kőbányai rabbihoz, aki engem nem ismert, de a két lányával együtt voltam deportálva. Olyan boldogok voltak, hogy hírt hallottak a két lányról. Az egyik már asszony volt, a fiatalabbik és szebbik, a Judit sajnos útközben hazafelé meghalt. Sokan meghaltak útközben. Egy tizenhat éves lány, aki mellettem feküdt, az is útközben meghalt. Annak is elmentem az anyjához, ő se érkezett vissza végül. Háború volt, olyan természetes volt, hogy annyian haltak meg. Az egész környezetem a lágerben meghalt. Nem is tudom, hogy én miből vagyok. Talán az, hogy a deportálás előtt végigdolgoztam a nyarat, gerendát cipeltem, téglát hordtam, nem szellemet idéztem. Jó erős gyerek voltam. A kőbányai rabbi megáldott, adtak még fél kiló grízt vagy rizst, fogalmam sincs. Onnan még legalább két-három kilométerre laktam. Nem volt jármű, semmi nem volt, baktattam a külvárosi mezőkön át. Hazaértem az utcánkba, ahol volt egy néhány méteres terület, amit sose használtak semmire, be volt nőve fűvel. Azt a gazos részt kapálták, mert a ház lakói kitalálták, hogy beültetik, mert akkor mindent beültettek, mert éhínség volt. Megláttak, valamelyik felüvöltött, hogy jön a Juci. Mind rohantak. Apám, aki előbb hazajött, mint én, bent volt a bőrgyárban. Nem nagyon beszélt oroszul, de mert vállalkozó szellem volt, elment a lejtenánt [hadnagy] mellé tolmácsnak. Ő volt a gyárparancsnok, mikor az oroszok elfoglalták a gyárat. Soha sem tudtuk, hogy apám tud oroszul, talán az első világháborúban tanult valamennyit, amikor hadifogságban volt. Gyorsan berohantak apámért a gyárba, ő meg gyorsan hazajött. Már az utolsó erőmnél tartottam. Kérdezte, ennék-e valamit. Semmit sem, mondtam. A lakást kifosztották. Apám vett húsz pengőért egy vaságyat, különben nem lett volna mibe feküdnöm. Éjjel olyan lázas voltam, hogy félrebeszéltem. Nagyon kornyadt állapotban voltam. Az apám akkor elment a lejtenánthoz, mert kijárási tilalom volt éjjel, átment szólni, hogy majd később jön, és hoz orvost nekem. Mivel a bőráru az egy borzasztó nagy kincs volt, a dolgozók bőrben kapták a fizetésüket. Az apám is azt adott az orvosnak, és akkor a doki elhozta, ami vitaminja volt. Én meg körülbelül úgy néztem ki, mint egy vézna kisfiú. Az orvos adott mindenféle vitamint, és azt mondta apámnak, hogy valahogy próbáljon meg szerezni nekem C-vitamint. Akkor apám bement Pestre, és hozott egy almát, amit nyolcvan pengőért vett valahol. Apám nem volt nagyon tájékozott, különben megetette volna velem az almát, de úgy érezte, hogy akkor jár jól, ha minden nap kapok egy szeletet, és az almát elvágta négy részbe. Április volt, nem éppen almaszezon. Nem tudtam felkelni, lábra se tudtam állni. Apám minden reggel elment a bőrgyárba, és a szomszédasszonnyal főzetett, hogy tudjak mit enni.

Egy héttel a hazajövetelem előtt történt, hogy apám elment Nyíregyházára, mert akkor mindenki ment vidékre kajáért. Visszajöttek egy ottani gazdával, aki hozott egy hordó olajat meg lisztet. Annak az ócska háznak, ahol laktunk, olyan nagy udvari kapubejárata volt, mert nyilván valamikor bejártak a kocsik, hogy a gazda beállította a kocsiját a mi udvarunkra, a lovat meg elvitte valami istállóba, ő meg elment üzletet csinálni. De valahol elkaphatták a ruszkik, mert nem jött vissza [lásd: málenkij robot]. Elég az hozzá hogy ott maradt nálunk az udvaron az olaj meg a liszt. Na most hát ennél nagyobb vagyona csak a Rotschildoknak volt. Volt egy dobkályhánk, apám csinált palacsintatésztát, sütötte nekem a palacsintát, én ültem az ágyon, és nyomtam be a palacsintát. Nagyon hamar összeszedtem magam, nem hiába volt az 1944-es nyári meló. A ház lakói jöttek sorban, hogy „Majli bácsi – mert úgy hívták – egy kis olajat, egy kis lisztet”. Apám egy borzasztó jólelkű ember volt, adott olajat is, lisztet is. Hoztak cserébe valamit, kinek mi volt éppen, de nem harácsolt rajta, mert hát tudta, hogy nincs, és hogy ott is van gyerek meg itt is, meg az a szerencsétlen tüdővészes Misike, a szomszéd kisfiú haldoklott. Így éltünk a liszten meg az olajon. Az a pacák nem jött vissza. Akkor már én is kezdtem jól lenni, nagyon jó étvágyam lett. Eleinte hordtam a kis ruhákat, amik szegény Hollós Anniról maradtak ott, de lassan kihíztam. Ez a Hollós Anni egy kis törékeny nő volt. Együtt takarítottunk romot a háború alatt, és egyszer eljött hozzánk a Paulay Ede utcába. Hiába könyörögtünk neki, hogy ne menjen el este, amikor már kijárási tilalom van. Nekiindult, és soha többet nem láttuk aztán. Így maradtak rám a ruhái. Nem lettem kövér, csak megerősödtem. Amikor hat hét múlva újból eljött az orvos, nem ismert meg. Ez az Anni a Hollós Korvin Lajos író [1905–1971] első felesége volt.

1945-ben, az első szabad május elsején elmentünk apámmal a fölvonulásra. A közlekedés nem működött, ezért gyalog mentünk Kőbánya-Újhegyről. Én akartam menni, mert lelkes voltam, és ott akartam lenni az első szabad május elsején. Be is mentünk, majdnem a Hősök teréig, és iszonyú, több százezres tömeg volt. Mindenki borzasztó kíváncsi volt, hogy mit mond Rákosi [lásd: Rákosi Mátyás]. Sok hadifogoly volt, és rengeteg hozzátartozó. Én ott rosszul lettem, és föltettek egy mentőtaligára. Amikor magamhoz tértem, kérdezte a doktor, hogy miért jött el ilyen állapotban. Most mit mondjak, csak. Aztán jól végződött, mert valahogy ki tudtam kígyózni a tömegből, az apámmal meg volt beszélve, hogy a Rottenbiller utcában találkozzunk, ott lesz a lovas kocsi, és kocsival haza tudunk menni valakikkel. Úgy is volt.

Apám második feleségnek, Annának az anyja Kerecsenden lakott [Kerecsend – nagyközség, Heves vm., 1941-ben 1800 lakos. – A szerk.]. Kerecsend Eger előtt van tizenhárom kilométerre, nagyon szép kis falu. Annának volt egy tízéves lánya, de apám nem fogadhatta örökbe, mert hát volt egy apja, és csak később, amikor Anna elvált, 1949-ben, akkor vette apám feleségül. 1946-ban levittek Kerecsendre, és apám nem tudott hazahozni, mert nem volt tíz pengő a vasúti jegyre. A gyárban – akkor már gumigyár volt, nem bőrgyár – meg kellett várni a fizetést, mert nem volt annyi új pénz nyomtatva, hogy a gyár ki tudja fizetni a dolgozókat [1946. augusztus 1-jén a teljesen elértéktelenedett pengő helyett vezették be az új fizetőeszközt, a forintot – A szerk.]. És hát nagyon nagy értéke volt akkor a forintnak tényleg, tíz forint az pénz volt. Ez az asszony, akit apám odahozott, ugyanott dolgozott a gyárban, ahol apám. Az én apám nagyon szerette a nőket, többen próbálkoztak, de hát ő futott be a célba, és mivel anyám nem jött vissza, később feleségül vette.

Aztán elköltöztünk egy nagyon szép lakásba, egy társbérletbe apám ismerősével, az Ubullal. Fiatal srác volt, nem ez volt az igazi neve, László Lajos volt. A kis Kabos [Kabos László (1923–2004) –  színész. – A szerk.] hozzá képest egy szépség volt. Az Ubul is ott dolgozott a gyárban. Ebbe a társbérletbe nősült az Ubul, elvette Hajnal Zsuzsit, aki velem volt deportálva, és akivel annak idején együtt jártunk hittanra. Akkor a Zsuzsi mamája már özvegy volt, és nagyon szerette volna, hogy az apám vegye őt feleségül, de hát az apám nem vette el. Amikor még élt a férje, volt egy üzletük. Szemfedelet készítettek a keresztényeknek, és nagyon jól ment nekik, de a felszabadulás után az üzlet megszűnt, már csak abból éltek, ami volt. Később kivándoroltak, kimentek valamerre. Közben elkezdtek seftelni. Kölcsönadtak pénzt, amit kamatostól kaptak vissza, de hát infláció volt, és milliárdokban számoltak. Akkor jött a stabilizáció, és apám egy perc alatt tönkrement. Hát, sose volt ő egy igazi üzletember, úgyhogy azt a lakást nem bírták fönntartani, elköltöztünk onnan nem messzire. Ez sem volt egy rossz lakás, de nekem csak egy cselédszobám volt, egy konyháról nyíló ronda lyuk. Kezdtem magam otthon nem jól érezni az új feleség miatt, én azt akartam, hogy legyen egy birodalmam. Közben apám egy másik gyárban helyezkedett el, a gumigyárban. Azt hiszem, raktáros volt.

1945-ben volt egy sikertelen választás [Az 1945. novemberi nemzetgyűlési választások szavazatmegoszlása: Független Kisgazdapárt 57%,  Szociáldemokrata Párt 17,4%, Magyar Kommunista Párt 17%, Nemzeti Paraszt Párt 6,8%, Polgári Demokrata Párt 1,7% – A szerk.], a kisgazdák győztek, de erős volt a baloldal, és őket támogatták az oroszok. Akkor nem úgy voltak itt az oroszok, hogy az ember éppen csak hallotta, hogy itt vannak, és néha látta őket, hanem tényleg itt voltak. Attól, hogy Budapest felszabadult, még nem lett vége a háborúnak, a háborúnak 1945. május kilencedikén lett vége. Mi, baloldaliak azt akartuk, hogy mi vegyük a kezünkbe a hatalmat. Többet nem mentem a szociáldemokratákhoz, a kommunistákhoz mentem. Én már a háború előtt is oda akartam menni, de akkor még illegális volt a kommunista párt, és ezek a kommunista fiatalok azt mondták, hogy iratkozzam be a szociáldemokrata pártba, mert féltettek, még túl fiatal voltam. A háború után a szociáldemokrata Harustyák mondta, hogy van ifjúsági mozgalmuk, de nem oda mentem. Ő nagyon demokratikus volt, mert megtűrte ott az ifjú kommunistákat is. Sok kerületben nem tűrték meg őket, merthogy bajt hoznak. A szociáldemokrata pártban öregek voltak, legalábbis nekem öregek, mert én fiatal voltam. A kommunista pártban utálták a németeket, fel akarták szabadítani az országot. Az volt a cél, hogy pokolba a németekkel, és föl kell szabadítani Magyarországot. A fasizmusellenesség volt a fő irány, amihez az ember szívvel-lélekkel tudott csatlakozni. Akkor már volt az MKP-nak [Magyar Kommunista Párt] ifjúsági szervezete, a MADISZ. Nagy élet volt ott, zene, tánc. Nem volt ott még akkor pártfegyelem. Nem lehetett az embereknek a második világháború után azt mondani, hogy ezt csinálod, azt csinálod, mert most lettek szabadok. Végül is sok ember szenvedett a második világháborútól, mindenki éhezett, mindenki letoprongyosodott, jó, hát most ne beszéljünk a nyilasokról, mert a bombák rájuk is estek. Ami itt maradt, az romokban volt. A hidakat berobbantották a németek. El kellett kezdeni újjáépítkezni, és azt nem lehet letagadni, hogy ennek az újjáépítésnek a motorja a kommunista párt volt. De hát ez logikus, mert anyagot, támogatást, eszközt a kommunisták kaptak az oroszoktól. És akkor bizony nagyon-nagyon áldozatkészen, ezen a most kiröhögött kommunista szombaton feszt mentek az emberek újjáépíteni a gyárakat, a házakat, a mindenüket. Én például „falujáróba” mentem minden héten [lásd: falujárás]. Hol nyitott, hol csukott platós kocsival mentünk, mikor mit kaptunk, Uri községbe [Uri – 1941-ben 2400 főnyi lakossal rendelkező nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben. – A szerk.], mert az volt a helyünk. Ott, amíg én az úttörőkkel bajlódtam, egy másik kijavított dolgokat, a harmadik összehívta a vezetőséget, hogy hát akkor most azért kezdjenek neki valaminek, a vetésnek, ahol lehet. Valahogy meg kellett indítani az életet. Akkor elkezdődött a földosztás is, de feketéztek is sokan, amit büntettek [lásd: feketézés, cserekereskedelem].

Elmentem a srácokkal vidékre, vonattetőn kajáért. Fölmásztunk, nagyon jó volt, csak én nem tudtam lemászni arról a rohadt magas tetőről. A fiúk ugye megkapaszkodtak, belökték magukat a vagonba, de én olyat nem tudtam. Valahogy engem is leszedtek. Visszafelé is úgy jöttünk, csak akkor már volt lépcső a kocsi végén. Hoztam is egy kacsát, olyan színes tollút. Persze döglötten hoztam, mert nálunk olyan nem volt, hogy levágtuk volna. A kacsát elcseréltem valamire, amire megalkudtam. Mindenki ezt csinálta. Amije volt, azt összekötötte batyuba, vitte és becserélte kajára, de én nem nagyon értettem ehhez, nem is csináltam többé.

A Nemzeti Színház színészei már teljes gőzzel játszottak. Akkor már Kőbánya belterületén laktunk, nem kint az Újhegyi úton. Olyan társaságom volt a mozgalomból, a MADISZ-ból, hogy naponta együtt voltunk. De nem is volt egy élmény otthon lenni. Ott lakott apám második felesége a nálamnál tíz évvel fiatalabb kislányával, és én inkább csavarogtam, mint ma is a fiatalok. Fogtuk magunkat, fel a 28-as villamosra, és perceken belül benn voltunk a Nemzeti Színháznál. Minden előadást megnéztünk. Csodálatos volt. Én még láttam Gobbi Hildát mint Szent Johannát [Gobbi Hildát (1913–1988) pályafutása leghosszabb szakasza a Nemzeti Színházhoz kötötte. – A szerk.]. Nagyon nagy kultúrélet volt. A mozik kinyitottak, jöttek a filmek, az amerikai zombiktól kezdve, minden jött korlátlanul. Voltak nagyon aranyos orosz filmek, mint a Maximka [Vlagyimir Braun és Grigorij Koltunov 1952-ben készült filmje. – A szerk.], és sok minden. Nem volt hét, hogy ne mentünk volna moziba vagy színházba.

A második világháború után borzasztó nehéz volt elhelyezkedni. Le voltak bombázva a gyárak, nem volt munkaalkalom. El lehetett menni téglát hordani például. Engem Hari [Harustyák] bácsi a szociáldemokrata párttól 1946-ban elhelyezett a Schuller-gyárba segédmunkásnak. A Schuller-gyár nagyon híres volt, ceruzát meg tollat gyártott. Ott valami keserves munkát kaptam. Oda kellett ülni az idősebb asszonyok közé, akik ezt a munkát, már nem tudom, mióta csinálták. A kézi gép alá tették a tollhegyet, kissé meghajlították, meghúzták, kilökték. Ez olyan, mint a gyapotföldeken a rabszolgamunka. Egyszerűen nem bírtam. Az idősebb asszonyok boldogan csinálták, mert ülőmunka volt, és volt egy fűtőtest abban a nagy teremben. Én azt mondtam, hogy ha ez sokáig tart, akkor beleőrülök.

Itt tapasztaltam, hogy mennyire élt az antiszemitizmus meg a rasszizmus még ekkor is. Hiába próbálták a felszínen kinevelni meg semmivé tenni, megmagyarázni. A Schuller-gyárban volt az MKP-nak ifjúsági szervezete, én is bent voltam a vezetőségben, és a fiatalokkal együtt csináltunk egy üzemi mulatságot. Én elvittem apámat meg a nejét, Annust, és egész idő alatt senki nem kért föl. Pedig fiatal kis helyes lány voltam. Nagyon szégyelltem magam apámék előtt. Később visszahallottam, hogy valamelyik megkérdezte a másiktól, hogy te, miért nem kértétek fel a Jucikát. Erre azt mondta, nem képzeled, hogy egy zsidó lánnyal táncolok. Mondta ezt az ifjúsági szervezet helyettes vezetője. Annak ellenére, hogy a felszínen látszólag minden rendben volt, mégis élt bennük az előítélet. Ugyanez lett volna, ha cigány vagyok. Az ember úgy gondolta, hogy atyaisten, ilyen reménytelen ez a helyzet, és most derül ki, hogy tényleg az volt.

Amíg a Schuller-gyárban dolgoztam, megtanultam otthon gépírni, és 1947-ben bekerültem a rendőrséghez, a Belügybe. Hat évig voltam ott, 1953-ban szereltem le. Hát erről az ember nem sokat beszél. Megbízható rendes baloldali embereket kerestek, mert akkor még a rendőrség paritásos alapon volt. Ez azt jelentette, hogy ha felvettek egy kisgazdát, akkor az MKP is gyorsan fölvett valakit, egy jó kádert. Azt hiszem, hogy az MKP, a kisgazdák és a szociáldemokraták egyforma számban voltak, és ez ilyen kiszorítósdi volt.

Aztán volt a nyertes választás [lásd: kékcédulás választás], és jöttek Rákosiék. Én sose forogtam olyan magas körökben, hogy nagy idők nagy tanúja legyek, csak egy kisember voltam. A rendőrségnél mindent csináltam, amire szükség volt. Gépírónak vettek fel, arra volt szükség. Nagyon örültem, amikor bevittek oda. Először az útlevélosztályra kerültem, meleg, fűtött, szép normális helyre, normális emberek közé. A varrás feledésbe ment, soha többet nem óhajtottam csinálni. Nincs kézügyességem. Leérettségiztem a dolgozók iskolájában, a Reáltanoda utcai gimnáziumban. A nevét nem tudom [Eötvös József gimnázium. – A szerk.]. Nem tudom pontosan, mikor volt, valamikor az 1950-es években. Később sok mindent tanultam még, van középfokú munkaügyi vizsgám, vizsgáztam könyvelésből meg sok egyébből. Az 1980-as években elkerültem a Villányi út 11-be, az életem egyik legcsodálatosabb élménye volt. Az tulajdonképpen a pártnak [Magyar Szocialista Munkáspárt] egy oktatási és művelődési központja volt. Mindenféle vezetőképző tanfolyam, irodalom-, esztétika- stb. kurzusok voltak. Rengeteget kaptam ezektől, főleg a tudás akarását, az érdeklődést a kultúra iránt [Valószínűleg a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemre járt. – A szerk.].

Volt egy nagyon mocskos dolog, amit nagyon megsínylett az egész magyar baloldali munkásmozgalom. Már én se szívesen emlékszem rá. Ez a bizonyos tagrevízió. Igazság szerint arra mehetett volna ki a dolog, hogy kiszűrje azokat, akik, ki tudja, milyen múlttal, becsúsztak a párt védernyője alá. De ebből végül nem ez lett. Mindig így távolodnak el a dolgok az eredeti céljuktól. Végül az egész átcsapott ilyen undorító boszorkányüldözésbe, és mindenki halálosan rettegett, hogy kizárják a pártból, és akkor mi lesz vele. Mert akkor már a kommunista párt volt hatalmon, és egzisztenciális ügy is lett, hogy valakit kizártak vagy nem zártak [Az MDP Politikai Bizottsága 1948 szeptemberében hozott határozatot a párttagság felülvizsgálatáról, és 1949 márciusáig tagzárlatot rendelt el, amelyet aztán júniusig meghosszabbítottak. – A szerk.]. Tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy a Marosánék beadták a derekukat, és egyesült a két párt, a szociáldemokrata párt beleolvadt a kommunista pártba [lásd: Magyarországi Szociáldemokrata Párt]. Azt még a Marosán csinálta [lásd: Marosán György]. Akkor valami olyasmi lett ebből, hogy a szociáldemokratákat akarták kiszűrni [lásd: Magyar Dolgozók Pártja]. Tudom, hogy nagy megrázkódtatások, tönkretett emberek, ronda dolog volt. Hogy kinek a fejében született meg, és milyen alapon csinálták? Voltak, akik társadalmi munkában jártak beszélgetni a párttagokhoz. Az ő megítélésük alapján történtek a kizárások. Mihozzánk is járt fel egy nő, akit egyébként ismertem. Egy abszolút kispolgári nő volt, aki az apámnak baloldali tudatosságban a fenekéig sem ért. Na most apámnak ezt az 1945-ös idejét, amikor egy kicsit megpróbált jobban élni, nyilván felróhatták. Pedig az apám 1944. március tizenkilencedikéig előfizette a „Népszavá”-t, és tagja volt a szociáldemokrata pártnak. Ez nem érdekelte ezeket. Nekik voltak szempontjaik, én azokat nem ismertem. Mindenki rettegett tőlük. Rákosiék alatt nem lehetett kinyitni a szájat. Egyébként én egy olyan testületben voltam, ahol fegyelem volt. Nemigen lehetett visszapofázni. Akkor az apám elvesztette az állását a gumigyárban, ahol raktáros volt. Aztán valaki segített, elhelyezkedett a Bőrtextnél, és nyugdíjazásáig ott dolgozott.

Akkor már nem laktam otthon, mert mondták, és én is éreztem, hogy jobb lenne eljönni hazulról. Az egyik kollégám megnősült, és a Benczúr utca 47-ben, a Belügy épületében lett egy hely. Ez egy nagyon elegáns panzió volt. Eredetileg ez volt a Liget szanatórium, abból lett egy nívós nyugdíjasház. Ott halt meg Ady Endre meg Kosztolányi. Aztán a ház a Belügyé lett, és ott volt hat évig, 1953-ig egy padlásszobám. Fönt laktam a francban, de volt egy félkör ablakom, gyönyörű kilátással. Az volt az egyetlen előnye a lakásnak, hogy volt benne fali mosdó, és még egy villanymelegítőm is volt. Közös vécé és közös konyha volt a folyosó végén. A konyha, a két gáztűzhellyel valamikor arra szolgált, hogy a nővér ott melegítette meg a tejecskét, vagy mit tudom én, mit. Nem valami bazi nagy konyha, ahol valaki odaállhatott volna gyúrni és tésztát sütni. Egész Budapesten már csak a mi házunkban volt pénzbedobós gázautomata. Engem nem nagyon érintett a dolog, mert dolgoztam. Néha főztem, és akkor bedobtam a pénzt, azok az asszonyok pedig, akik otthon voltak, ököljoggal vívták a maguk harcát a konyháért, de én ebbe nem folytam bele. Főbérlő voltam egy padlásszobában. Egyszer majdnem szénmonoxid áldozata lettem. Borzasztóan fáztam, mert szarul fűtöttek, nem is jött föl a meleg. Kiküldtek valami szerelőket, akik kitörték a falat, beállítottak egy kályhát, és kivezették a csövet a szabadba, csak úgy. Úgy látszott, hogy jól szuperált. Aztán egyszer vártam a fiút, akivel jártam, és addig ledőltem. Arra ébredtem, hogy veri az ajtót, és akkor valahogy föltámolyogtam. Ő tudta, hogy baj lehet, és amikor kinyitottam az ajtót, rögtön kilökött a szabadba. Ez a fiú is a rendőrségen dolgozott. Úgy volt, hogy összeházasodunk, vagy négy évig tartott ez a dolog, mire rájöttünk, hogy mégse. Később még budapesti parancsnok is volt. Onnan ment nyugdíjba, a főkapitányságról.

1947-ben elvitt egy ismerősöm a Keleti pályaudvar melletti Fehér Ökör étterembe. Én nem ismertem ezeket a helyeket. Akkor már bent voltam a rendőrségen. Ittunk, és én nem voltam hozzászokva az italhoz. Otthon nem volt, az hétszentség, mert az apám azért is balhézott, hogy anyám egyszer vett egy fél liter bort húsvétra. Attól, hogy a gójok vesznek, neked még nem kellett volna, mondta az anyámnak. Az a fél liter is megsavanyodott, annyira nem volt nálunk ismerős az ivászat. Én sem gyakoroltam. Ott az étteremben egy kicsit a fejembe szállt a bor, és egyszer csak megjelent az asztalunknál a rendőrségi őrjárat. Akkor én nagy büszkén kivágtam a belügyi igazolványomat. Mondták, hogy elvtársnő, ez tiltott hely, de nevettek rajtam. Voltak tiltott helyek, például ahová kurvák jártak meg stricik. Nem politikai szempontból tiltották meg. Ezeknek a helyeknek volt is egy listája. Nem a közönségnek, csak a katonatiszteknek, a rendőröknek, a közalkalmazottaknak voltak tiltva. De ha én láttam egy nőt, nem tudtam, hogy az prostituált, nekem nem voltak ilyen tapasztalataim. Nem úgy voltam, mint a mai lányok, akik már tizenöt éves korukban tudják, hogy hány a kettő, és mi a trendi. Kőbányaiként én majdnem vidéki lány voltam. Reggel bejöttem, este hazamentem oda a fenébe. Miután a fiatalságom valahova a ködbe veszett, a felszabadulásig ez így volt.

1951-ben Miklósra magyarosítottam a Mailendert.

1953-ban volt egy nagy racionalizálás. Hát a racionalizálás azt jelenti, hogy ésszerűsítenek, magyarul többnyire kirúgnak embereket [1953-ban nagy létszámcsökkentést hajtottak végre a közszférában, amit a munka ésszerűsítésével (racionalizálás) indokoltak. – A szerk.]. Előtte már voltak olyanok, mint a sztálini orvos perek [lásd: orvosper]. Odajött hozzám a pártbizalmim [Pártbizalmi – a pártalapszervezet legalacsonyabb rangú vezetője, aki az alapszervezet adminisztratív ügyeit intézte, a tagdíjat szedte, és hangulatjelentéseket továbbított a párthierarchia következő szintjére. – A szerk.], egy óráig ült a nyakamon, és mindenáron szerette volna belőlem kivenni, hogy hol élnek az én külföldi rokonaim. Sajnálattal közöltem vele, hogy nekem olyan nincs. Kérdezte, hogy jártam-e külföldön. Mondtam, jártam a saját lábamon, de jobb, ha maga oda nem megy. Hát ilyenek voltak. Egy ilyen helyen nem úgy megy, hogy behívják az embert, elbeszélgetnek, és azt mondják, hogy mondjon föl. Akkor az úgy volt, hogy jöttek a személyzetiről [a személyzeti osztályról], lehívták az embert, de a mocskosság nem az volt, hanem már a holmijáért sem engedték vissza. Ők hozták le a személyes dolgaimat, vagy följöttek velem, hogy az asztalomban van egy tollam vagy egy mit tudom én, mi, és már mentem is be a személyzetire, és már le is szereltek. Kérdezték, hogy milyen munkahelyet akarok. Mondtam, helyezzenek el egy minisztériumban. Hogy képzelem, mondták, ahhoz ilyen meg olyan képesítés kell. Akkor már nagy pofám volt, mert megtudtam, hogy el kell hogy helyezzenek. Na mondom, ide hallgasson, maguk azt mondták, hogy ha tudom a marxizmust-leninizmust, akkor már mindent tudok. Hát ha mindent tudok, akkor ott is tudok mindent. Csak azt nem tudtam, hogy ezekre a helyekre a fejeseket vagy a haverokat teszik.

Végül aztán elhelyeztek tűzrendészeti előadónak a MÉH-nél [Melléktermék- és Hulladékhasznosítási Tröszt]. Semmi sem értettem hozzá. Vidéki telepekre kellett mennem ellenőrizni a MÉH Trösztből. Azt mondták, hogy ezerhúsz forinttal vesznek fel, s mikor kifizették a munkabéremet, akkor kilencszázhúsz forint lett. Nagyon sok volt akkor az a száz forint, de a pofámba röhögtek. Na, gondoltam, jöttök ti még az én utcámba. Írtam egy jelentést, ahol piszkosul lehúztam a keresztvizet, hogy mennek a dolgok a vidéki telepeken. Egy ebédlőben tartották a különböző szakmai gyűléseket. A vezérigazgató doktor Soós György, aki később Budapest főkapitánya lett, felolvasta a jelentésemet, és azt mondta, hogy ez az a jelentés, amit maguknak már hat éve meg kellett volna írni. Akkora nimbuszom lett, hogy két perc múlva már a személyzeti osztályon voltam előadó. Tőlem függött, hogy valakit fölvegyenek vagy ne vegyenek, elbocsássanak vagy ne bocsássanak el. A személyzeti előadónak egy kádervéleményezési jogköre van. Hát mit csináljon az ember a személyzetin? Megpróbál igazságos lenni [lásd: „személyzetis”].

Mire így felvergődtem, jött 1956 [lásd: 1956-os forradalom]. Jaj! Ha életemben a vészkorszakon kívül volt idő, amire még visszagondolni is undorodom, akkor az ez volt. Halálosan rosszul vagyok ettől a sok mai melldöngetős gazembertől. Úgy kezdődött, hogy már mindenütt lehetett hallani, hogy mozgolódások vannak, de azt nem, hogy milyen irányba, balról vagy jobbról. Egyszer elvittek  a Petőfi Körbe, az nagyon érdekes volt [Petőfi Kör – baloldali ifjúsági értelmiségi vitafórum, melynek jelentős szerepe volt az 1956-os forradalom szellemi előkészítésében. 1955-ben a DISZ keretén belül alakult meg, majd 1956 tavaszától a Nagy Imre körül kialakult pártellenzék fórumává vált. – A szerk.]. Ott voltunk délután hattól, másnap hajnalig, és a Zelk Zoltántól kezdve, a kor nagyjai, írók, költők mind felszólaltak, például Vas Zoltán [Zelk Zoltán (1906–1981) – költő, író. 1928-tól publikált a Nyugatban is. 1956 után börtönbüntetésre ítélték. – A szerk.]. Csak tátottuk a szánkat. A csilláron is lógtak az emberek, de mi ott voltunk az első sorban, mert korán mentünk, hogy halljunk is valamit. Mindenki elmondta, hogy mennyi sérelme van, beszéltek a hajnali ajtócsöngetésekről, akkor már mindent lehetett mondani [„Csengő-frásznak” hívták a hajnali csöngetéstől való félelmet: az ÁVH általában hajnalban tartóztatta le áldozatait, amikor felébredve a legvédtelenebbek voltak. – A szerk.]. Pár napra rá az egyetemisták felvonultak, gondoltuk, megnézzük őket, és beálltunk mi is a sorba. Vidámkodás volt, fiatalok voltunk és viccelődtünk. Mikor átmentünk a Bem szoborhoz, ott már beszéltek, de én nem értettem belőle semmit, mert nem voltam elég közel. Onnan a menet elment az Országházig, a Kossuth térre, s akkor már elkezdtek gyújtogatni újságokat meg mindent, és  kiabáltak, hogy a Nagy Imre jöjjön ki. Akkor azt mondtam, ebből elég, hazamegyek a Benczúr utcába. Fölszálltam a kisföldalattira, és amikor leszálltam a Hősök terénél, megláttam azokat a tüzeket és azt az őrjöngő tömeget a Dózsa György úton. Atya jó isten, mi van itt! A Sztálin szobor körül őrjöngött a csőcselék, törtek-zúztak mindent. Félelmetes, borzalmas volt. Hazamentem a negyedik emeletre, és akkor még nem tudtam, hogy mindössze egy bögre grízem meg egy bögre zsírom van. Én nem otthon kosztoltam, hanem bent, a munkahelyemen. Egy kis villanyrezsóm volt, olyan kinti spirállal, ma már olyat nem is csinálnak. Másnap nem lehetett lemenni az utcára. A rádió most nem azt üvöltözte, mint negyvennégyben, hogy Beregfy jöjjön fel [1944. október 15-éről, a (rádióban elhangzott) Horthy-proklamáció napjáról van szó: délután a rádió a Honvéd Vezérkar főnökének nevében már azt közölte, hogy a kormányzói proklamáció nem jelent fegyverletételt, a harcot folytatni kell. Később pedig rendszeresen megszakította a műsor gyanánt / helyett sugárzott zenét Szálasi Ferenc Beregfy Károly vezérezredesnek küldött „hadparancsa”, hogy jöjjön Budapestre. – A szerk.], hanem hogy ezek jöjjenek ide, azok menjenek oda, meg a hős forradalmárok. Az ember lement a fűszereshez, jött egy eltévedt puskagolyó, és már csak volt. Nem tudtam, mit csináljak. A nagy becsületesség eltartott vagy két napig, aztán jöttek a lincselések. A hősök lincseltek, lelőtték ezeket a nyomorult kis katonákat, akik oda voltak vezényelve a pártházhoz, akik ott voltak őrségben, és kimentek fehér zászlóval [lásd: Köztársaság tér, 1956]. Felvágták az Asztalos ezredes mellét, úgy elevenen. Embereket akasztottak fel a Körúton a fára, fejjel lefelé. Ezt mindig elfelejtik elmondani. Nekem ez volt 1956.

Valahogy bementem a MÉH Vállalathoz a Sallai Imre utcába [ma: Tátra utca]. Bent voltam az igazgató szobájában, és bejött egy ilyen mocskos tróger kokárdával, és letépdeste a „Kiváló Vállalat” meg a munkaversenyben [lásd: élmunkások] elért eredményekről szóló emléklapokat, okleveleket. Hiába mondta az igazgató, hogy ez nem az övé, hanem a vállalat kapta. Nem érdekel, válaszolta, nincs többé elvtárs, megszűntek az elvtársak. Összehívták a munkástanács gyűlését, és a személyzeti osztályvezető, az én drága kolléganőm elment a munkástanácsba. Engem is hívtak, a hangszóró üvöltözte, hogy Miklós Júliát kérik a munkástanácsba. Én meg kinyitottam a szekrényünket, elkezdtem kiszedni a dolgokat, és húzkodtam le a vécén. Nem is értem, hogy nem dugult el a vécé. Amit tudtam, kidobtam. Nem volt semmi különös a káderlapon [lásd: „személyzetis”], legfeljebb olyan, hogy gyenge munkaerő, vagy más munkára kéne tenni. Nem voltak olyan vészjósló dolgok. De én kidobtam. Már az is bűn volt, hogy valaki személyzeti előadó. Mert aki lopott, és úgy érezte, hogy föl van tüntetve a lapján, annak halálos ellensége volt a személyzeti előadó. Utána volt annyi eszem, hogy nem haza mentem, hanem apámékhoz, Kőbányára. Ők már idegesek voltak, hogy mi van velem. Elmentünk a Dreher pincéjébe [Dreher – akkor Kőbányai Sörgyár]. Hát az egy labirintus, több kilométer. Vittünk pokrócot, és befészkeltük magunkat a pincébe. Aki nem akarta, hogy lelőjék, az mind ott bújt el. Közben a stricik, ezek a nagy forradalmárok, feltörték a raktárakat. Osztogatták a gyár csokoládéját, a munkaruhákat, a prémmel bélelt mellényeket. A nagy forradalmároknak az első dolguk volt megtömni a zsebüket.

Jött 1956. november negyedike, amikor végre bejöttek az oroszok, és jól seggbe lőtték ezeket. Apámék házának egyik falát is kivitte egy tank, de megcsináltatták. Mindent kaptak a gyártól, ahol az apám, a felesége és később a lánya és annak a férje is dolgoztak. Szóval följöttünk a pincéből, és akkor azért is nagyon megutáltam a mostohaanyámat, mert összeborult a szomszédasszonnyal, és azt mondta, minket, magyarokat mindig minden sújt. Belövés volt a házukon, de többet kaptak érte, mint amennyi káruk volt. Nem voltak szecessziós bútoraik sem, semmi érték. Mondtam apámnak, hogy hazamegyek. Apám is érezte, hogy nem jók itt a dolgok a neje miatt, aki akkor már úgy viselkedett velem, mintha mindenről én tehetnék, és mert apámnak bűntudata volt, azt mondta, hogy ha valami baj van, gyere vissza. Nekivágtam. A személyimben áthúztam, hogy személyzeti előadó vagyok. Nagy marhaság volt, mert úgyis látszott. Inkább el kellett volna dugni a személyi igazolványomat. Úgysem ismert ott senki. De az emberben van egy ilyen ösztön, hogy az igazolvány kötelező. Hazamentem, kinyitottam az én jó kis meleg szobámat, és azt mondtam, hogy én innen el nem megyek, a fene egye a családomat ott, ahol vannak. Minek legyek én az ötödik kerék? Kell nekem, hogy elsirassák Magyarországot? Nehogy végül kiderüljön, erről is a zsidók tehetnek, már megjelentek plakátok „Icig, most nem viszünk Auschwitzig” felirattal.

Közben kiderült, hogy kerestek a Forradalmi Bizottságtól [1956-ban a legkülönbözőbb helyeken és szinteken alakultak ún. forradalmi bizottságok. Volt megyei, városi, községi Forradalmi Bizottság, volt Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága, Budai Egyetemi Forradalmi Bizottság, alakultak egyes munkahelyeken forradalmi bizottságok stb. A konkrét esetben nem lehet tudni, hogy melyikről van szó. – A szerk.]. Az öreg szomszédasszonyom mondta, hogy téged két jóképű fiatalember keresett. Az egyik a kollégám volt, Gyuri, egy zsidó ember, aki egy házban lakott egy ilyen ganéval, de jóban lettek, mert a Gyurinak fogalma nem volt a politikáról. Nem messze laktak a munkahelyemtől, és ez a Gyuri kitalálta, hogy milyen jó lenne, hogyha összehozna minket, mert akkor a barátja elvinne a Forradalmi Bizottsághoz. Semmi bajom nem történne ott, csak meg akarnak tudni tőlem egypár nevet. Szerencsére nem találtak meg.

Visszamentem a régi munkahelyemre, de akkor már nem a személyzetire, hanem átmentem gazdasági vonalra. Visszaállt a rend, megalakult az új kormány [a Kádár-kormány; lásd: Kádár János; Kádár-korszak], és ment tovább az élet.

Idetartozik még egy nagy szemétség, ami megint csak velem eshetett meg. Volt nekem egy barátnőm, akivel szomszédok voltunk a Benczúr utcai nyomorult padlástérben. Ő bekerült a Gazdasági Hivatalba, és kapott egy lakást. Annyira sajnált engem, hogy nekem is szerzett egy lakást a Rottenbiller utcában. A lakás kicsi volt, a fürdőszobája egy leválasztott sarok, benne egy kisméretű fürdőkád meg egy falimosdó, szóval egy ilyen kínban leválasztott lakás. Beköltöztem, ott voltam pár hónapig. De egy ócska szemét, részeges szarházi feljelentett, hogy én kaptam azt a lakást, és kilakoltattak a Rottenbiller utcából, vissza a padlásszobába. Ez egy ilyen szemét volt, aki képes egy másik embert az utcára tenni, és beköltözött gyerekestől, feleségestől abba a Rottenbiller utcai lakásba, ami huszonöt négyzetméter lehetett. De én is kiszúrtam vele, mert vissza szoktam adni a dolgokat. Egyszer följött a Benczúr utcába tök részegen, és úgy gurult le a lépcsőn, hogy kiszórta az okmányait. Én meg borítékba tettem, és ajánlottan feladtam a Belügy címére. Leírtam, hogy támadólag följött az én lakásomba, ahol egyedül élek, szétszórta az igazolványait, alig bírtam eltávolítani. Ahogy visszahallottam, megkapta a magáét, fegyelmit kapott, de én maradtam a padlásszobában.

Ezt a mostani, Szemere utcai lakást hozta nekem 1956. 1957 márciusában valaki szólt nekem, hogy a Galambosék, akik itt laktak előttem, szeretnének kimenni Angliába a fiuk után, mert az meg oda disszidált a felségével [lásd: disszidálás]. Akkor még nem úgy volt, hogy mindenkinek lehetett útlevele, amivel felkerekedik, és elmegy valahová [lásd: utazás külföldre 1945 után]. A Galambosék engem kértek meg, hogy tudnék-e én segíteni. Tudok – mondtam nekik, és nyakamba vettem az ügyet, hogy most vagy soha. Volt a Belügyben ismerősöm, elmentem és megbeszéltem, hogy kiadják nekik a kivándorló útlevelet. Tulajdonképpen megadták volna úgyis a lakásért. Ezek dúsgazdagok voltak. A Galambos apuka a Zsolnay Vilmosnak volt a társa, így a saját elmondása szerint a felszabadulás előtt háromszor annyit keresett, mint egy miniszter, mert volt nekik egy szerződésük a Zsolnay Vilmossal, hogy minden termékből három százalék az övé [Zsolnay Vilmos (1828–1900) – az Európa hírűvé vált pécsi Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt. megteremtője – A szerk.]. Amikor a Zsolnay-gyárat államosították [lásd: államosítás Magyarországon], akkor Pécsett nyitott egy üveg- és porcelán-nagykereskedést, mivel a gyárból kapta továbbra is az árut, de aztán azt az üzletet is államosították. Innen, a MÉH-től ment le valaki államosítani hozzá. Aztán a sors iróniája, hogy a Galambos apuka a MÉH-nél lett telepvezető. Különösebb kapcsolat nem volt közöttünk, korábban nemigen beszéltünk egymással. Először azt hitték, hogy hülyét akarok belőlük csinálni. Miért higgyenek nekem? Ki vagyok én? Mondtam, hogy ez így nem megy, győződjenek meg róla, hogy komolyan beszélek. És akkor behívták őket, és megmondták nekik, hogy egy héten belül megvan az útlevél, de le kell bonyolítani a cserét. Minden további nélkül le is bonyolódott. Előtte nem is láttam ezt a lakást. Nekem elég volt, hogy fürdőszoba van benne. Nekem lakáshoz kellett jutnom. A Benczúr utcai lakást visszaadtam a Belügynek. Egy egyszobás főbérletet elcseréltem egy másik egyszobás főbérletre. Mert hát az is egy szoba, ez is egy szoba. Csakhogy az előző lakás akkora volt, mint itt az előszoba. Ez volt az én nagy bulim. Korábban még kaptam bútort az elhagyott javakból [lásd: Elhagyott Javak Kormánybiztossága]. Egy kollégám intézte el, és ma is ebben a lakásban élek.

1957-ben voltak ilyen lakásfoglalók, akik ha megszimatolták, hogy valahol disszidáltak, és üres a lakás, akkor föltörték, és betelepedtek. Nem érdekelte őket, hogy kiutalták valakinek. Bármilyen erős volt a Belügy vagy akármilyen hatóság, az isten se tudta kiverni őket. Ezért kértem egy kocsit, és ideköltöztem tíz nappal a Galambosék elmenetele előtt. Ezek a Galambosék mi mindent vittek el innen! Úgy hívják azokat a ládákat, amiket kivándorláskor visznek, hogy lift. A Galambosék negyven liftet vittek ki magukkal. Háznál vámoltak, ami már ugye eleve a vámosoknak nem kis pénz. A Galambos apuka minden nap bement a Nemzeti Bankba, és a vastag aranykarkötőjéből levágtak annyit, amennyit aznap kellett fizetnie. Na most itt olyan hanta volt: a képeket négyszáz forintra értékelték. Zusammen. Volt itt minden, szobor, műtárgy. Volt egy szögletes óra, aminek bele lehetett látni a szerkezetébe, és rá volt írva, hogy ezernyolcszáz. Itt hagytak nekem egy csillárt meg nyolcvan üveg befőttet. Odaajándékoztam valakinek, hogy egye meg belőle, amit tud, mert már szárazak voltak, és dobja el az üveget. Ők meg szardíniát bontottak, ami 1956 után nagy dolog volt. Egyébként nagyon aranyosan fogadtak. A Galambosék egy zsidó család volt, és van nekem a Salomban [a Bálint Ház klubjában – A szerk.] egy kis társnőm, akivel együtt utazgattam, voltunk Afrikában is. Neki van egy férfiismerőse, aki nem zsidó, Angliában élt negyven évig, de most visszatelepedett Magyarországra, és ő ismerte a Galambosékat. Úgyhogy amikor kiment legközelebb Angliába, átadta nekik az üdvözletemet. Még vissza is látogattak egyszer Magyarországra, és a Galambosné megkeresett engem.

Apámék 1956 után elég jól éltek. Én már nem emlékszem hogyan, de végül helyreállt köztünk a harmónia. Először nagyon összevesztünk, mert volt egy ócska vacak, sérült szekrényem náluk, amit el akartam hozni ide, a Szemere utcai lakásba. És elhoztam még valami kisasztalt is. Ott maradt az a nagyon szép cseresznyefa szobabútor, amit az én apám állítólag nekem csináltatott 1945-ben, amikor futott még a szekér.

1971-ben osztályvezető lettem a MÉH Vállalatnál, ilyen piackutatási részlegen. Kőbányán volt az irodánk. Tizennyolc beosztottam volt, nyolc gépkocsivezető, a többiek piackutatók. A gépkocsivezetők járták az üzleteket, és készpénzért vásárolták fel a bálázott papírt. Készpénzzel dolgoztak, kevesen voltak, de stabil emberek, értelmesebbek. Számolni kellett tudniuk, annak problémamentesnek kellett lenni. Az egész idő alatt nem volt egyetlenegy olyan, hogy az én valamelyik gépkocsivezetőmet megszondázták volna, és probléma adódott belőle. A piackutatók nők voltak, ők mentek az üzemekhez megszerezni a vasat, a fémet, a papírt, mindent, újrahasznosítási célra. A gyáraktól vagontételben vásároltunk. A rendszerváltásnál az egész szétszakadt, mindenki vitt, amit ért. Szerencsére én már nyugdíjban voltam, különben nem tudom, mi lett volna velem. Volt ott autójavító is, mert úgy negyven teherautónk lehetett, voltak bálázógépek, emelőtargoncák. Hatalmas vagyonnak kelt lába, így keletkeztek az első milliók. Hála istennek, már nem voltam ott.

A MÉH Vállalat szakemberei, majd mindegyik, zsidók voltak az 1950-es években. Ugyanis valamikor ők voltak az ócskások, a vaskereskedők, akik ezzel foglalkoztak. Például a kereskedelmi osztályon olyan valaki volt vezetőhelyettes, aki régen vagonokat vett meg. Hát így volt ócskavasas. Nem gyalog járt, hogy ócskavasat veszek, hanem egy hatalmas cége volt. Ezeknek a kisujjukban volt a szakma. Például a Góródi bácsi kagylószakértő volt, mert valamikor a gombokat abból csinálták. Nem kagylót gyűjtött, hanem felvásárolta, és értett hozzá, hogy miből lehet gombot gyártani. Vagy a papírhasznosítás. Ezek mind már idősebb zsidók voltak, és szép lassan kihaltak. Elmentek nyugdíjba. Közben átformálódott az egész gazdasági szerkezet, ezek az emberek letűntek, és más utakon zajlott az élet. Már az üzemektől vásároltunk fel mindenfélét, és ahhoz már nemigen kellettek zsidó szakemberek.

1957-ben férjhez mentem Deme Miklóshoz. Nem volt zsidó, annyira nem, hogy a ciszterekhez [a cisztercita rend által fenntartott iskolába – A szerk.] járt. Ez egy olyan család volt, ahol az édesapja, akitől elvált az anyja, egy illegális kommunista volt [az 1930-ban betiltott Kommunisták Magyarországi Pártjának tagja – A szerk.], és a Vízműveknél volt párttitkár. Az anyja viszont hozzáment egy volt csendőrhöz, akit megtanultam tisztelni, mert amikor elváltunk, egyedül ő köszönt el tőlem, s azt mondta, hogy Júlia, nagyon sajnáljuk, hogy ez történt. Addig voltunk nyugodtak, amíg maguk együtt voltak, mert tudtuk, hogy amíg maga a fiunk mellett van, addig nem lesz baj.

A volt férjem három évet az orvosi egyetemre járt. Egyszer már megnősült, a felesége egy tiszti főorvosnak volt a lánya, aztán elváltak a különböző nőügyei miatt. Én erről az életéről annyit tudok, amennyit elmondott. A harmadik év után annyi utóvizsgája volt már, hogy nem vették vissza az egyetemre. Ez is nőügyek miatt volt, de hát az első feleség mellett továbbra is úgy volt, hogy a tiszti főorvosék fedezik az ő egyetemi tanulását, és akkor lesz majd egy orvos vejük. De aztán elvált, és én úgy találkoztam vele, mint az igazgató gépkocsivezetőjével. A korábbi életéről nem tudtam semmit. Öt évvel fiatalabb volt nálam, de nem ez volt a hiba. Olyan másfél éves udvarlás után mondta, hogy esküdjünk meg. Én nem lelkesedtem a dologért, mert voltak komolyabb udvarlóim, de azok se voltak olyanok, hogy én okvetlen hozzájuk akartam volna menni. Végül beleegyeztem, hát jó, esküdjünk meg. Az ötödik kerületi tanácsházán esküdtünk minden ceremónia nélkül. Meghívtuk a legbelsőbb köröket, és ha a barátnőm nem hoz egy virágcsokrot, még az sincs. Utána nálam volt egy kis bensőséges vacsora.

Éltük az életünket, aztán ő elhelyezkedett a Kamionnál [Hungarocamion – 1966-ban alapított állami tulajdonú nemzetközi közúti fuvarozást végző vállalat. – A szerk.]. Na itt már jöttek a bajok. Anyagilag helyrerázódtunk egy kicsit, nem egészen az ő jóvoltából, de azért berendezkedtünk, és lehetett normálisan élni. Olyan tíz évig voltunk együtt. Sokat jártunk moziba, színházba, nem volt rossz életünk. A hiba az volt, hogy időnként elfelejtette, hogy  van egy felesége. Én ezekről a nőügyeiről nem tudtam. Végül lett neki valami kedves barátnője. Egy egész ócska. A nőnek az volt az elképzelése, hogy a férjem el fogja őt venni feleségül. Elkezdett zaklatni engem, és akkor borultak a dolgok. Éjjel-nappal telefonált, az őrületbe kergetett. A csúcs az volt, amikor betelefonált a munkahelyemre, és azt mondta a kolléganőmnek, aki felvette a telefont, hogy bár dögöltem volna meg Auschwitzban. Azt mondtam, hogy eddig, és ne tovább. A férjem nem nagyon akart elválni. A lakás mindig az én nevemen volt, de mint kiderült, ez annyi, mint a semmi. Mert amikor elmentem az ügyvédhez, közölte velem, hogy amikor megesküdtünk, bérlőtársak lettünk. Na itt megtanultam a btk-t. A férjem ugyanis elkövetett egy nagy marhaságot. Amikor megtudta, hogy beadtam a válópert, nekem jött. És nekem, ha bajban vagyok, akkor valahogy előjönnek az erőtartalékaim. Fogtam magam, elmentem a rendőrségre, a főkapitányságra, vetettem egy látleletet, elmondtam, hogy mi történt, és elvittem az ügyvédnek. Akkor már azzal vonultunk fel a bíróságra, hogy három héten belül ki kell költöznie a lakásból. Nekem még annyi eszem is volt, hogy elmentem a Kamionhoz, és elmondtam a dolgokat. Iszonyú lelkiállapotban voltam. Nagyon rendesek voltak, a párttitkár az ajtóban várta őt, és azt mondta, Miklós, látod, mi van a kezemben. Azt mondja, látom, az útlevelem. Ha ezt még egyszer akarod látni, így a párttitkár, akkor még a mai napon kiköltözöl a feleséged lakásából. És aznap elment, hónapokba tellett, amíg talpra álltam.

Apám elment nyugdíjba, nem tudom pontosan, mikor, és sajnos tüdőrákja lett. 1971-ben meghalt. Akkor kerültek elő a szekrényéből azok a dolgok, amiket 1945 és 1971 között az apám elzárva tartott Volt egy szekreterje, annak a kulcsát mindig magánál hordta, soha senkinek nem adta oda. Amikor apám meghalt, a felesége rohant kinyitni a szekretert, mert nyilván azt hitte, hogy pénz van benne. Lehet, hogy volt benne pénz, de nagy pénz biztos, hogy nem. Kinyitották, és megkaptam, ami nekem volt félrerakva. Én, aki tényleg nem tudok sírni, soha nem is szoktam, úgy bőgtem, hogy ott hagytak a szobában. Órákig bőgtem. Ezekről a holmikról semmit nem tudtam. Mindig azt hittem, hogy nekem a világon semmim nem maradt, miután visszajöttem a deportálásból. De az apám, aki valamivel előbb jött haza, mert megszökött a munkaszolgálatból, összeszedte, amit talált. Még­ az eredeti születési bizonyítványomat, mindenféle dokumentumokat, fényképeket és olyanokat is megtalált, mint a széttaposott kézimunkadoboz anyámtól, egy szétmarcangolt Petőfi-kötet stb. Meg az 1944-es noteszomat. Abban olyan dolgok voltak, amikről én már részben meg is feledkeztem, hogy beírtam.

Apámnak az volt a kívánsága, hogy hamvasztva legyen. Ezt közösen intéztük. És jelen pillanatban a keresztény temető közepében fekszik az új nejével, Annával. Nagyon szép sírkövet állítottak. Egyszer kimentem, csak úgy egyedül, és megnéztem. Egyszer csak fölhívott az apám feleségének az unokája, aki addigra már felnőtt lett, hogy van-e kifogásom ellene, ha kiveszik az apámat az urnafalból, és az anyjával együtt eltemetik. Mondtam, hogy nekem a világon semmi kifogásom nincs. Ha küldtök egy értesítést, hogy mikor lesz a temetés, akkor kimegyek. Nem küldtek értesítést. Én nagyon szerettem azt a kislányt. Mindent megadtam neki az égvilágon, egészen az érettségiig. Aztán amikor az apám meghalt, kezdődtek ezek a jóvátételi dolgok. Egyáltalán akkor indult meg az, hogy kezdték listázni a deportáltakat. Apám címére küldtek ilyen íveket, amiket ki kellett tölteni. Fölhívott az apám özvegye, hogy jó lenne, ha segítenék, mert ők nem tudják az adatokat. Mondom, kinek az adatát kéritek? Hát kiderült, hogy az anyámnak és a testvéremnek. Mondom, akkor küldjétek el az íveket, és a továbbiakat megbeszéljük. Akkor az apám feleségének a lánya elkezdett nekem szemrehányásokat tenni, hogy hogy képzelem. Majd én veszem fel a pénzt, amikor nem is én voltam az apámmal öregkorában. Holott ezt a Margitot tízéves korától nevelte az apám, több gondoskodást és szeretetet kapott ez alatt, mint az öcsém és én együtt, egész életünkben.

Végül kaptam tizenháromezer forintot. Hát ezért csinálták velem ezt a cirkuszt. A tizenháromezer forintból kifestettem a lakást. Évek múlva megjött a saját kárpótlásom. Fölvettem ezt a pénzt, és akkor végleg megszakadt a kapcsolat, mert azt hitték, hogy itt valami nagy pénzeső hullik. Utoljára akkor láttam, amikor a ballagásra adtam pénzt a kislány ruhájához, és fölhozta, megmutatta a jeles bizonyítványát. Aztán még egyszer találkoztam vele a Párizsi Áruház földszintjén. Szervusz, mondtam, mi van, te még élsz, elvörösödött, elfordult és eltűnt.

Az egyik unokahúgom, Éva él még, vele van kapcsolatom. A neve most özvegy Kovácsi Andorné, tavaly [2003-ban] halt meg a férje. A másik, a Magda, Ritter Endréné meghalt hatvan évesen, de már negyvennégy évesen kapott egy agyvérzést, és megbénult a jobb oldalára, úgyhogy a szerencsétlen tizenhat évig még úgy élt, hogy semmit se tudott csinálni segítség nélkül. Ő Mauthausenben szabadult, mert miután otthagyott engem egyedül a téglagyárban, a védett házból egy héttel később vitték el. A férje kilenc hónappal hamarabb halt meg, mint ő. Hát a család lassan kihal, és kész. Nem nagy kár értünk.

Az nekem mindig fáj, hogy ilyen lakást, mint az enyém, az anyám belülről nem látott. Én mindig azt hittem, hogy a nagynénémék nagyon gazdagok, mert volt három szobájuk, és abból egyet kiadtak. Az nekem egy palota volt, mert volt bent fürdőszoba, vécé. Akkor elhatároztam, hogy márpedig nekem is lesz ilyen lakásom. S aztán lett. Kicsit később, de lett.

A Salom Klubon kívül jóformán senkivel nem találkozom. Van egy-két barátnőm, többnyire a Bálint Házból. Két klubtársnőm, a Jutka és a Kati, aki a szomszéd házban lakik, a Bálint Házba velem együtt járnak a tornára. Jó tudni, hogy ők ott vannak a szomszédban. Hetente kétszer járok tornára. Mentem jógára is, de azt nem nagyon kultiválom. Nem akarom megsérteni a gyakorlat vezetőjét, de a hátam közepére se kell az a jóga. Én nem tudok átlényegülni, engem ez a meditáció meg se érint. Nekem mondhatják, hogy fehér fény a fejem körül, sose éreztem. Nem vagyok hajlamos ezekre a dolgokra. És rettenetes unalmas a meditáció.

A nyugdíjazásom után, még rádolgoztam egypár évet itt, a Pannónia utcai MÉH- kirendeltségen. Ötvennyolc éves koromig dolgoztam. Akkor megkaptam mindenféle juttatást: törzsgárdát, hűségpénzt satöbbi, akkor elhatároztam, hogy amire addig nem nagyon volt lehetőségem, hogy utazni fogok. Először voltam Angliában, Skóciában. Azóta nagyon sok helyen voltam, Dél-Afrikától Thaiföldig, rengeteg európai országban is. Nagyon szívesen utazom, és fotózok is. Már nagyon jól tudok fényképezni szerintem. Nagyon sok szép albumom van, hogy ki fogja örökölni, ki fogja kidobni, azt nem tudom, de igyekszem nagyon nem is gondolni rá.

Ez az ország mindig is át volt itatva az antiszemitizmussal, hiszen már a két világháború között ez plántálódott az emberekbe. Akkor még nem rosszindulatból mondták, hogy menjen a zsidóhoz, a zsidó boltoshoz. Így szokták. Nagyon sok munka, és nagyon jó fejek kellettek volna, hogy az antiszemitizmus teljesen kinevelődjön. Én mindig tudtam a másikról, hogy zsidó, és ő is tudta rólam, de nem beszéltünk róla. Most lejárok a Salomba, ahol összetalálkoztam a Strasszer Ibivel, akivel körülbelül harminc évig kolléganők voltunk. Tudtuk, hogy zsidók vagyunk, az nem volt titok, de amikor a lichtenwörthi csoport összejött, akkor tudtuk meg, hogy egy helyen voltunk deportálva. Korábban nem beszéltünk róla. Nem tiltotta meg senki, de nem volt téma. Ez egy ilyen társadalmi közmegegyezés volt. Nekem például eszembe nem jutott, hogy ott, ahol főnök voltam, a beosztottjaimnak erről beszéljek. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy kiadnám magam. Semmi közük hozzá. S nem csak én voltam így, más is.

Én ma is nagyon lenézem azokat, akik kitértek. Én, aki egyáltalán nem vagyok vallásos, és a férjem keresztény volt, soha nem tértem ki. Mindig azt mondtam, hogy ebbe az akolba születtem. Apám se tért ki soha, pedig neki is keresztény volt a második felesége. Nem gondoltuk, hogy előny vagy hátrány, hanem az ember úgy érezte, hogy van valami, ilyen törzsi dolog, és nem a vallásom tart engem ott. Ma már kifejezetten csak zsidónak érzem magam. Visszataláltam, habár soha nem is szakadtam el igazán a közösségtől, legfeljebb csak nem tudatosult bennem annyira a zsidóságom. Ma, amikor ilyen erővel tör fel a gyűlölet ellenünk, sokkal inkább érzem szükségét az összetartozás érzésének. Ezért vagyok hálás a Bálint Háznak, a Salom Klubnak, hogy lehetőséget teremt arra, hogy együtt lehessünk, akik még vagyunk. Rengeteg kulturális dolgot biztosít részünkre.

Mégis megtörtént, amire nem is számítottunk: megértük a lichtenwörthi szabadulásunk hatvanadik évfordulóját. Iszonyú idő hatvan év, aki akkor született, ma idős ember, unokái lehetnek. Hatvan évvel ezelőtt, 1945. április másodikán, szombaton jött be a lágerbe az első orosz katona, ahol napok óta éhen hallgattuk a felettünk süvítő csata hangjait. Én is úgy voltam, hogy megszegtem az előzőleg leírt fogadalmamat, és a hatvan év emlékére ismét elmentem Lichtenwörthbe. Úgy döntöttem, hogy még egyszer, utoljára megnézem ezt a helyet. Hatvanfős csoporttal mentünk, de ebből alig-alig voltunk volt bajtársak. Az idő és az út remek volt. Egy kis mezőfélén elmondták a beszédeket, a Kardos rabbi elmondta a kádist. A beszédek egy kicsit feleslegesek voltak, mert az egyiket elég hosszan magyarul mondták el, amit a németek nem értettek, a másikat viszont mi nem értettük. Elmentünk a gyárba, a volt szálláshelyünkre, ami kivételesen üres volt, ahol most lenézhettünk a cementpadlóra, és azokra az oszlopokra, amik elválasztották a csoportokat. Persze egy apró emléktábla sem, sehol, hogy itt emberek meghaltak. A község kis parkja szélén van egy kis emléktábla a második világháború halottainak az emlékére, de a zsidók emlékére sehol, semmi. Szívesen elfelejtették, hogy itt voltunk. Van viszont egy nagy emlékkő harmincöt névvel, azok emlékére, akik utánunk a tetves, szaros, bolhás szalmát kihordták, a helyet kitakarították, és már ettől tífuszt kaptak. Lichtenwörthbe egyébként kétezer-ötszáz zsidót, főleg nőket deportáltak. 1945. április másodikán ezer fő szabadult fel, végül Pestre négyszázan érkeztünk vissza. Nagyon sokan meghaltak még április után az ottan felállított kórházban, és főleg hazafelé az úton.

„Közönséges, másoknak felejthető, engem a sírig kísérő sorsom, egy csak nekem egyedi sors. 80 éves leszek és naponta csodálkozom, hogy ma még itt vagyok és hogy bár napról-napra kevesebben, de még vagyunk néhányan. Egész életemben, halálomig baloldali voltam és vagyok. Iszonyattal tölt el látni a gyűlölet mind nagyobb térhódítását, rettenetes eszmék újraéledését. Már nem tudok hinni az ész hatalmában, a bölcsek tanítására hallgatásban. Reméltük, hogy utánunk az értelem, az emberség lesz a következő generációk célja, de nem ez a valóság. A valóság, a cél a meggazdagodás, a hatalom, akár életek árán is. Ezért fáj, hogy hány ember halt meg a fasizmus legyőzéséért, akik nem ilyen világot képzeltek maguk után. Befejezem ezt a kis leírást, akik olvassák, talán majd gondolnak azokra, akik átélték ezt” Deme Júlia.

Életrajz

Flam doktor 75 éves, szívélyes őszes hajú úr. Derűsen mesél életéről. A megjelenése határozott emberre utal. Egy budai, Duna-parti házban lakik a feleségével. A lakás berendezése a 60-as, 70-es évek hangulatát tükrözi. Rengeteg könyv van a lakásban. Flam Tamás otthoni irodájában minden megtalálható, ami egy irodában szükséges: fax, laptop, internet.

Apai nagyszüleim és az őseik is mindig Miskolc környékén laktak. Nagyapám kiskereskedő volt, de nem saját boltjában, hanem alkalmazottként dolgozott. Nagyon korán, édesapám tizennégy éves korában meghalt. Nagyapám öccse régi zsidó szokás szerint elvette a nagyanyámat. Mert az volt szokás, hogy a nőtlen testvér elveszi a testvére özvegyét [lásd: sógorházasság]. Noha nem voltak vallásosak, de ezeket az erkölcsi, vallási előírásokat betartották. Én apám nevelőapját, aki így tulajdonképpen a nagybátyja volt, nagyapának tiszteltem és szerettem, és ő is így szeretett minket. Az osztrák tulajdonú Duna Gőzhajózási Társaságnál dolgozott, a cég Józsefvárosi pályaudvaron lévő raktárában volt raktárfőnök. Itt elsősorban a hajók üzemeltetéséhez szükséges szenet raktározták. Ő intézte el, hogy apám érettségi után a Duna-Gőzhajózáshoz került, a vállalat központjába. És miután kereskedelmi végzettsége volt, hamar pénzügyi területre került, és pénztáros, majd főpénztáros lett, és végül főkönyvelőként mint címzetes igazgató fejezte be a pályafutását elég hamar, 1938-ban. Ugyanis amikor az Anschluss következtében Ausztria a hitleri Németország részévé vált, ott is az úgynevezett nürnbergi törvényeket alkalmazták, amelyek korlátozták a zsidók alkalmazását. Apámmal közölték, hogy sajnálattal, de nyugdíjba küldik. Alkalmi munkákból élt, elsősorban könyvelésből, mert ahhoz értett meg a számvitelhez. Egy-egy rokon, ismerős, barát, akiknek kisebb-nagyobb vállalkozása volt, megkérte a könyvelésük végzésére, és ezt csinálta addig, ameddig be nem hívták munkaszolgálatra.

Az anyám ősei apai részről lengyelek, anyai részről felvidékiek voltak. Úgy tudom, Nyitrán és környékén éltek. Az anyai nagyapámat Zwirnnek hívták, de a keresztnevére nem emlékszem. Nagykereskedő volt, elsősorban déligyümölcsimporttal foglalkozott. Narancs, mandarin, citrom voltak a főbb fő importcikkek. A Ráday utcában laktak, egy elég szép, mai viszonylatban is elfogadható négyszobás lakásban. A két fiúgyerekükkel laktak együtt, akik csak a háború után nősültek meg. A nagyapám halála után a nagyobbik fiú, Ferenc örökölte az üzletet. A kisebbik fiú 1911-ben született, és 1935-ben avatták doktorrá, orvos volt, és ott rendelt abban a lakásban. Az egyik szobában volt a rendelője. A többi testvér lány volt, köztük anyám, Zwirn Dóra. A Zwirn család, mármint a nagyapám vallásos volt, de nem voltak kóserok. Nagyünnepeken nagyapám a Lónyay utcai volt ortodox imaházba járt, amit Komaegyletnek hívtak [Chevra Szandakaut volt a szegény gyermekeket istápoló szervezet neve. A Lónyay utcában 1915-ben alakult meg Fisch Márkus házában az első Komaegylet. (Itt később Talmud-Tóra iskola is működött.) Az ún. Zsidó Komaegylet tagjai felváltva egy-egy szegényebb sorú zsidó fiúgyermek mellett vállaltak komaságot (kvatter szerepet): a gyereket azután anyagilag is, szellemi fejlődésében is mindvégig segítették. (Mindössze annyit köthettek ki cserében, hogy a fiú héber nevét – valamely elhunyt hozzátartozójuk emlékére – ők határozhatták meg.) – A szerk.] Becslésem szerint olyan száz ember lehetett ott, és mi, gyerekek is ott voltunk az ünnepeken. Ö kitliben imádkozott, nagyünnepen halotti ruhát illett fölvenni, és úgy böjtölni, és az egész napot a templomban tölteni [lásd: böjtnap]. Ezt a nagyapám rendesen tartotta, és a nagyapám halála után még a nagyanyám is ott volt a templomban. Tehát ilyen szempontból is tartották a vallást. Úgyhogy én tulajdonképpen ott tanultam meg az imaszövegeket.

Anyám, Zwirn Dóra 1903-ban született Budapesten. Apám, Flam József 1901-ben született, ugyancsak Budapesten. Úgy ismerkedtek meg, hogy baráti körben találkoztak. 1929-ben házasodtak össze. Az esküvőjük nem zsinagógában volt, hanem a Ritz Szállóban, ami azt jelentette, hogy ott állították föl a hüpét, és oda jött a rabbi, tehát zsidó esküvő volt, de nem zsinagógában, hanem szállodában, és utána ott volt a fogadás és a lakodalom. Ez abban az időben nem volt különösebben ritka. Sajnos nincsen róla fényképem, mert a háború alatt sok minden elveszett, régebben megvoltak ezek a képek. A feleség családja szervezte meg, erről nem sokat beszéltek, de nyilván megengedhették maguknak. Bizonyára nem volt olcsó.

Még abban az évben megszülettem. Sajnos csak a gyerekkorom eleje volt boldog. Az apám a Duna-Gőzhajózás főtisztviselője volt [Első Duna-Gőzhajózási Társaság (DGT) –  1829-ben Bécsben alapította meg két angol hajóépítő vállalkozó (John Andrews és Joseph Prichard) részvénytársasági formában (Erste Donau-Dampfschiffahrts Gesellschaft – DDSG). 1895-ig gyakorlatilag versenytárs nélkül uralta a dunai gőzhajózást. – A szerk.]. Szerette, és használta is ezt a kifejezést, hogy a Duna-Gőzhajózás főtisztviselője, akkor ez elfogadott kifejezés volt. Egy magas rangú tisztviselő, egy nagyvállalat vezető tisztviselője volt. Anyám pedig besegített a nagybátyám, Zwirn Ferenc üzletébe, a déligyümölcs nagykereskedésbe. Tehát noha semmilyen értelemben nem számítottunk gazdagnak, anyagilag biztonságos életet éltünk, minden elsején egy nagyon rendes fizetése volt apámnak. De anyám a nagyszülőknél látott szokásoknak megfelelően nagyon ellene volt mindenféle pazarlásnak. Még a számokra is emlékszem: hatszáz pengő volt a fizetése, plusz háromszáz pengő lakbérpótlék. De el is várták, hogy megfelelő lakásban lakjon, és nagyon rossz néven vették, ha valaki ezt a pénzt nem arra használta fel.

A Lónyay utcában laktunk, akkori idők szerint egy jó polgári lakásban. Szép nagy ebédlő volt tizenkét személyes asztallal, és volt külön gyerekszoba. Volt cseléd, mosónő, nekem nevelőnőm, tehát az akkori középpolgárok életét éltük. Azért mondom, hogy középpolgár, mert létezett a kispolgár, mint például a szegény kis fűszeressegéd.

A négy elemit a Lónyay utcai községi elemi iskolában végeztem. Amikor én iskolába jártam, még kötelező volt a hittan, természetesen zsidó hittanra jártam. Véletlenül egy iskolába jártunk elemibe a feleségemmel. Csak ő egy évvel alattam. De mivel nem volt olyan sok zsidó, a hittan összevont volt a négy osztálynak, és oda együtt jártunk.

1940-ben az Eötvös József Gimnáziumba, a Reáltanoda utcába vettek föl. Gimnáziumban [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák] már külön, osztályonként más-más teremben tartották a hittanórát a különböző vallásúaknak. Nagyon felvilágosult hittantanáraink voltak. A tanári karban ott ültek a hittanoktatóink is, és ha valahol hiányzott egy tanár betegség vagy egyéb miatt, akkor volt úgy, hogy hittantanár jött be helyettesíteni. Előfordult, hogy a mi rabbink jött be helyettesíteni matematikaórát, latinórát vagy görögórát, és úgy tudta helyettesíteni bármelyiket, hogy az osztály előtt direkt brillírozott. Ez megnövelte a tekintélyét a többi gyerek szemében is. Mert az egy értelmiségi osztály volt, ott annak volt tekintélye, aki okos volt. A mi rabbink nagyon művelt ember volt, és nagy respektje volt. A háború után nem sokkal kiment Izraelbe, és elvesztettem őt szem elől. A főtisztelendő pedig azzal brillírozott, ha bejött helyettesíteni, hogy ő meg tud héberül. Ezek a hittantanárok rendszeresen demonstratíve karonfogva járkáltak a folyosón, hogy a gyerekek lássák, nem a vallást, hanem az emberi értékeket kell becsülni. Így tulajdonképpen jó példát mutattak

A gimnázium alsó osztályai, 1940 és 1944 között a háborús évekre estek, de itt semmilyen antiszemitizmussal nem találkoztam. A zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] miatt csak ketten jártunk zsidók az osztályba, nem engedtek többet. Nem azért, mert nem lett volna több jelentkező, hanem egyszerűen nem engedtek többet [A középiskolai numerus clausus 1939-es bevezetését Karády Viktor is említi egy tanulmányában, de nem hivatkozik sem törvényre, sem rendeletre: a numerus clausus az újonnan beiratkozókat sújtotta, a felsőbb osztályokba járó zsidó tanulók megmaradhattak iskolájukban. – A szerk.]. Úgyhogy nagyon vigyázni kellett, hogy jó tanuló legyek. Két osztály volt, az A és a B, és mind a két osztályba két-két zsidó járt. Az én osztályomban a másik fiú egy cipőkereskedő fia volt, ő is jó tanuló volt. A háború után Amerikába kerültek, azóta nincs velük kapcsolatom. A másik osztályba járó fiúk szintén jó tanulók voltak. Érdekes, hogy mind a ketten európai hírű zenészek lettek, az egyik hegedűművész, a másik karmester. Tehát az osztályban, iskolában nem hangzott el semmilyen antiszemita kijelentés, hogy úgy mondjam, tekintélyünk volt. Itt nagyon számított, hogy valaki kiemelkedően jeles volt. Azt a többiek tisztelték, annak ellenére, hogy gyenge tanulók nem voltak az iskolában, hiszen akkor még a gimnáziumot úgy értelmezték, hogy az egyetemre készít elő, és aki nem tanul jól, az menjen polgári iskolába vagy másmilyen iskolatípusba. Jó rendűnél gyengébbek nem voltak, és a jó tanulók respektálták a még jobbakat, mert ők aztán igazán tudták ennek az értékét. Nálam az átkozott hiúságom is oka volt, hogy végig kitűnő voltam a gimnáziumban.

A legutolsó, a negyedik év már nem volt teljes, mert március tizenkilencedikén bejöttek a németek [lásd: Magyarország német megszállása], és április ötödikétől csillagot kellett viselnünk [lásd: sárga csillag Magyarországon]. A szüleim nem akartak kitenni annak, hogy  csillaggal menjek az iskolába. Aztán a már szaporodó bombázások miatt [lásd: Budapest bombázása] felfüggesztették a tanítást, és kiadták a bizonyítványt. Úgyhogy én csillaggal nem jelentem meg az osztálytársaim között, így aztán nem volt rossz élményem az iskolában a zsidóságom miatt. Amikor pedig 1945-ben visszamentünk, már más volt a helyzet. Hirtelen lett sokféle párt, és az osztályban elkezdődött bizonyos politizálás, hogy az egyik az egyik pártnak a jelszavait szajkózta, a másik a másikét.

1948-ban érettségiztem, és a kitűnőség miatt azon kevesek közé tartoztam, akik felvételi nélkül mehettek bármelyik egyetemre [A két világháború közötti felsőoktatásban nem volt felvételi vizsga. 1947/48-tól egyes felsőoktatási intézményekben már bevezették a felvételi vizsgát. 1952-től minden felsőoktatási intézmény esetében kötelezővé tették a felvételi vizsgát. – A szerk.].

Gyerekkoromban inkább az anyám szülei voltak vallásosak. Mi is tartottuk az ünnepeket, ilyenkor még iskolába se mentünk, hanem a templomba. Természetesnek vettük, hogy bár micvót tartunk, és hogy ünnepen, pénteken lementem a péntek esti istentiszteletre. De apám csak a nagyünnepeken ment templomba. Neki az volt a felfogása, hogy az istenhit nem az imádkozás mennyiségén múlik, és az istenhitet a tisztesség definiálja. Máig fontosnak érzem a tanítását, amire szoktatott és nevelt. Azt mondta, hogy minden este, amikor lefekszünk, akkor átgondolhatjuk, hogy helyesen jártunk-e el, tisztességesen, emberségesen, nem tettünk-e valakinek rosszat, kárt, és segítettünk-e azoknak, akik segítségre szorulnak. És én ezt tartom most is lényegesnek.

Az én zsidósággal kapcsolatos gondom csak 1944-ben kezdődött, amikor 1944 áprilisától csillagot kellett hordani, és apám is munkaszolgálatos volt. Egyik lakásból a másikba kellett költözni. A Lónyay utcai lakásból először önként odaköltöztünk a nagyanyámhoz, akinek ugyan szép nagy lakása volt, de nem csak mi költöztünk, hanem az összes testvér. Minden családnak jutott egy szoba, és ez még az elfogadhatóság határán belül volt, bár csak egy fürdőszoba, egy vécé volt. Kicsit zsúfolt volt, de hát még tudomásul vettük. Ez az összeköltözés 1944 májusa körül volt, azután július körül költöztünk a csillagos házba. Akkor már a férfi családtagok mind munkaszolgálaton voltak, tehát csak asszonyok és gyerekek voltak a lakásban. De a gyerekekből is a nagyobbak, például az unokabátyám is már munkaszolgálatosak voltak, én tizennégy évesen és egy akkor tízéves unokaöcsém voltunk csak otthon. Meg a mamák és a nagymama. Akkor már tényleg meglehetősen zsúfoltan laktunk. Akkor már csillagot is hordtunk, és az utcára is csak korlátozottan lehetett kimenni.

Annak, aki a németeknek dolgozott, adtak egy magyar–német nyelvű igazolványt, és kijárási engedélyt. Volt egy építési vállalkozó, aki annak idején a mi nyaralónkat építette, egy mátyásföldi építőmester, és hallottuk, hogy a németeknek a Sváb-hegyen építkezéseket csinál. Nála jelentkeztem, fölvett. Több zsidó is dolgozott bála. A munka nem volt olyan borzasztó. Adtak egy igazolványt, hogy be tudjunk menni reggel, és haza tudjunk jönni. És így módom volt arra, hogy amikor valamilyen ünnep vagy valami volt, elmehessek vásárolni. 

Akkor már élelmiszerjegy volt [lásd: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951)]. Nem mindenki emlékszik rá, hogy a fehér alapon fekete betűkkel nyomtatott plakátokon hirdették ki a különböző előírásokat és rendeleteket, és a zsidókra vonatkozó külön szabályok sárga alapon fekete betűkkel voltak nyomtatva [Lehet, hogy voltak bizonyos plakátok, amelyeket sárgás színű papírra nyomtak, de ilyen elkülönítés hivatalosan nem volt. A nyilvántartásokban viszont léteztek sárga jelzésű törzslapok. – A szerk.]. Amiben az volt, hogy nem negyven deka kenyeret kapnak naponta, hanem huszonötöt. Amikor a többiek kaptak huszonötöt, akkor a zsidók már csak tizenötöt, aztán mikor már tizenöt volt, akkor csak tízet. És ugyanígy volt a cukorral is. De az üzletek is korlátozott mennyiséget kaptak, és a zsidók csak délután kettő és három között mehettek ki, és az üzletekbe reggel kihozott áru kettőig mindig elfogyott. Úgyhogy amikor a zsidók kimehettek vásárolni, még a jegyre adott minimális élelmet sem lehetett megszerezni. Na most a kijárási engedélyem azt jelentette, hogy nyolcra kellett mennem dolgozni, negyed nyolckor kellett indulnom, és volt üzlet, amelyik hétkor nyitott, akkor én ezzel az igazolvánnyal lemehettem hétkor, és legalább amit a jegyre lehetett kapni, meg tudtam vásárolni. Tehát tudtam a családnak ebben segíteni.

Ekkor éreztem először, hogy a zsidóság hátrányt jelent. Ha egész őszinte akarok lenni, inkább úgy éreztem, hogy ez valamilyen kis versengés, hogy hogy tudok ügyeskedni, tehát nem sérelemként éltem át. Apám munkaszolgálatos volt, de az sem volt olyan borzasztó feltűnő, mert másnak az apja meg katona volt. Akkor levelezni is lehetett. Kezdetben még katonaruhájuk volt, tehát nem éreztük olyan borzasztónak, hogy a sárga karszalaggal kellett járni. Csak azt tudtuk, hogy háború van meg bombázás, inkább valamiféle hadijátéknak éreztük ezt. Gyerekek voltunk, nem éreztük a dolgok súlyát. Azután később ez persze változott. Különösen, amikor a csillagos házban egymást követték a razziák. Egyszerűen följöttek a lakásba, és ami megtetszett, azt elvitték. Képet, festményt, műtárgyat. Akkor már éreztük, hogy ki vagyunk szolgáltatva. Ezt már nem lehetett játéknak vagy viccnek fölfogni, mert az ember érezte, hogyha a legkisebb ellenállást tanúsítja, akkor megverik vagy akár le is lőhetik. A csillagos házban több ízben ismétlődött, hogy bejöttek, sorakozót rendeltek el, és aki az ő szakszerű megítélésük alapján, ránézésre munkára alkalmas, azt vitték. Akkor még nem a nyilasok. De október tizenötödike után másnaptól már nyilasok jöttek [lásd: nyilas hatalomátvétel]. Fegyverrel jöttek, és mindennap sorakozó volt, és akkor mindig kiválasztották az embereket, hogy ez megy munkára, és akkor azokat elvitték. Egy ilyen alkalommal elvitték az anyámat mellőlem, úgy, ahogy volt, ami ruha rajta volt, és soha többet nem láttam. Azután mindössze egyetlen levelezőlapot kaptam tőle, azt is közvetve, mert nem mert írni nekünk, félt, hogy ez már nem érkezik meg. Egy keresztény ismerősünknek küldte, ő adta át. Sopron környékén írta, csak azt nem írta meg benne, hogy a bélelt bőrkabátját elvették tőle. Ezt mások mesélték el. Akkor már október vége, november eleje lehetett, feltételezem, nem adtak neki másikat. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között csak elpusztulni lehet. Ez sajnos be is következett. Pedig anyám erős, jó izomzatú, kiránduló, sportos asszony volt, Negyvenhárom-negyvennégy évesen is nagyon aktív, munkabíró ember volt. Vártuk, vártuk, hátha visszakerül. Valaki azt mondta, azt hiszi, hogy őt látta meghalni Bergen-Belsenben.

Közben apám munkaszolgálatos volt, én pedig egyedül lézengtem. Apám akkor valahol Erdélyben volt. Egyedül maradtam a csillagos házban, de ez már nem tartott sokáig, mert onnan vittek mindenkit a gettóba. Volt még egy olyan lehetőség, hogy védett ház, de ehhez megfelelő papírok kellettek, ami nekem nem volt. Az egyik nagybátyámról kiderült, hogy  ilyen védett házban van. Befogadott, és kaptam egy fotelt. Ott aztán már igazán nagy volt a zsúfoltság, egy szobában voltunk tizenketten vagy tizennégyen. Nekem már egy fekvőhelynyi hely sem jutott, mert egymás mellett feküdtek az emberek. De volt a szobában egy fotel, és éjszaka azon tudtam szundikálni. Az élelem beszerzése nagyon nehéz volt, már jegyre se lehetett kapni semmit. Időnként a csillagot levéve próbáltam valami üzletbe menni, ahol osztanak valamit, szerezni magamnak valami élelmet. Már nem is tudom, hogy pénzhez hogy jutottam hozzá, de nem is lényeges. Egyszer kimentem, és mikor jöttem vissza, éppen razzia volt a védett házban. Természetesen nem mentem be, de nem tudtam hova menni, és elkezdtem szaladni jobbra, ott befordultam az első utcán, másikon vissza, fogalmam se volt, hogy hova fogok jutni, és akkor találkoztam egy keresztény rokonnal, néhai nagyapám, Flam József özvegyével, aki a második felesége volt, és Balogh Ilonának hívták. Kérdezte, hogy hova szaladok. Mondtam, hogy azért szaladok, mert itt lakom a védett házban, de nem tudok visszamenni, mert nincs papírom. Akkor már tudtuk, hogy a védett házakból mindenkit összeszedtek, akinek nem volt papírja, kivitték a Duna-partra, és belőtték a Dunába [lásd: zsidók Dunába lövése]. Volt, akinek az ablaka arra nézett, és látta, hogy lelőtték azokat az embereket. A rokonom azt mondta, hogy jó, náluk talán tudnak nekem egy helyet adni. Papírom persze semmi se volt, az igazoltatások pedig napirenden voltak. Akkor már november volt, az emberek egyre többet voltak a pincében, amit óvóhelynek csúfoltak. Az volt az előírás, hogy amikor légiriadó van, le kell menni a pincébe. A lakásokat nem volt szabad bezárni, hogy tűz esetén oltani lehessen, és a légóparancsnok körbejárt, hogy nem maradt-e valahol tűz vagy ilyesmi. Tulajdonképpen ekkor kezdődött az életemnek egy kicsikét furcsa része, mert néhány hétig, most már nem tudom pontosan, mennyi ideig, egy-két hétig biztosan, napjaim nagy részét a szekrényben töltöttem. Belülről behúztam, és berigliztem. A szekrényekbe a légóparancsnok szerencsére nem nézett be. Így azután én a légiriadók alatt a szekrényben voltam, és nem jöttem elő, mert akkor már megkérdezték, hogy ki, hogy, miért, hogy kerül ide. Ez olyan két-három hétig tartott körülbelül, december elejétől karácsonyig. Aztán karácsony körül jött az az időszak, amikor már nem lehetett följönni a pincéből. Akkor már lenn is főztek, meg lenn is ettek a lakók. Lent töltötték a napot, nem is nagyon volt szabad, meg nem is nagyon lehetett fönn lenni. Akkor már nem volt megoldás, hogy én a szekrényben vagyok, és amikor feljönnek, akkor adnak nekem enni. Akkor levittek, hogy megérkezett az öcskös Erdélyből. Hogy elhitték-e vagy sem, ezt ma már nem tudom megmondani. Lekerültem a pincébe, kaptam egy priccset vagy díványt, és ott töltöttem a karácsony és újév körüli napokat.

Közben nagyon el voltunk foglalva, mert gyakran lelőttek egy lovat – akkor még a magyar hadseregben voltak lovak –, és akkor mindenki rohant egy vájdlinggal és egy nagykéssel. Egy félórán belül a lónak csak a csontváza maradt. Közben figyeltek, és ha éppen lőttek, akkor berohantak a házakba, hogy kicsit védve legyenek, aztán mikor megint csönd lett, kirohantak. Mert akkor ennivaló már nagyon kevés volt. Az üzletek már nem működtek. Az üzletek kirakatát betörték, amit lehetett, azt vitték. Az egyiknek rizse volt, a másiknak lisztje, a harmadiknak babja. Nekünk véletlenül cékla jutott. Akkor tanultam meg, hogy a céklából főzeléket lehet csinálni, és egyszer-kétszer-háromszor meg is lehet enni, De amikor már ötödik vagy hatodik napon is céklafőzelék volt só nélkül, mert a só az beszerezhetetlen volt,  úgy utáltam, hogy borzasztó. De hát az éhség nagy úr!

És akkor egyszer csak bejött az első orosz katona. Hát, ha ez nem felszabadulás volt, akkor nem tudom, mi volt! Először valaki, aki kilesett a kapun, mondta, hogy a szomszéd ház előtt áll egy orosz katona. Aztán azt mondták, hogy mindjárt ideér. Aztán egy vagy kettő bejött. A pincébe jöttek, fönn a lakásokban nem volt senki. Megkérdezték, hogy fasiszti [orosz: fasiszták], akkor persze mindannyian mondtuk, hogy nem vagyunk fasiszták, aztán néhányan ott mondtuk, hogy zsidók vagyunk. Azt tudtuk, hogy a jevrej zsidót jelent. Kiderült, hogy ott a pincében még négyen voltunk talán. Az egyiknek egy nagy kötés volt a fején, amit akkor már levett. Azt mondta előzőleg, hogy ő súlyosan sebesült, azért engedték haza a frontról, aztán nem volt semmi baja. Letette azt a nagy kötést. A másiknak volt valami hamis papírja, szóval azt hiszem, négyen voltunk a pincében a negyven-ötven ember között, akiről kiderült, hogy zsidó. Közöttük több környékbeli volt, tehát ismerték őket, mégsem adták fel őket. Nagyon valószínű, hogy rólam is sejthették, hogy zsidó vagyok. Nem volt túlságosan valószínű az a mese, amit elmondtunk, és Erdélyről csak annyit tudtam, amit a földrajzból tanultam. Nem tudtam elmondani, hogy milyen Kolozsvár vagy Székelyudvarhely, mert soha életemben ott nem jártam. De úgy tettek, mintha elhinnék. Az oroszok barna kenyeret, katonakenyeret adtak. Tőlük kaptunk először újra kenyeret, ami még ehető volt. Nem olyan, mint amilyen régen volt a magyar kenyér, de azért mégis ehető volt.

A felszabadulás szót én merem és szeretem is használni. Az orosz hadsereg olyan szegény emberekből állt, akik már évek óta nem voltak otthon. Jöttek több ezer kilométeren keresztül, súlyos harcok árán, és az életüket veszélyeztetve foglalták el Magyarországot is. Már Pesten volt az orosz hadsereg, amikor Budáról még lőttek a németek. És most azt a pár SS-t dicsőítjük, akik megpróbáltak egy-két oroszt kilőni a nagyítós puskával, és az néha sikerült is. Ezt nagyon bosszantónak találom. Hogy azt tartsuk értékesnek, ezeket pedig nem.

Először a csillagos házba mentem vissza. Mert oda lakáscsere címén kerültünk. Tehát elvileg az volt a mi lakásunk akkor. Aztán utána, a családból is odajöttek páran. Mindenki ennivaló után járt. Elég hamar alakult Joint, ahol már adtak valami konzervet egy kenyérrel. Úgyhogy éheznünk nem kellett, ha nem is volt nagy ellátás.

És azután 1945. február végén hazaérkezett apám. Méghozzá úgy, hogy Erdélyből a Felvidéken át gyalog mentek az osztrák határhoz. Itt érték utol őket az oroszok a mai Szlovákia területén. Ez még Budapest elfoglalása előtt volt [1945. február 13.], tehát Pestre  nem tudott jönni. A Jászságban élő távoli rokonokhoz ment. Ott nagy szeretettel fogadták. Amikor hallotta, hogy Pest felszabadult, elindult, és február végére hazaért. Még hozott egy batyut is a jászsági rokonoktól, amiben volt szalonna, kenyér és egy darab sajt. Ebből még  hetekig falatoztunk. Beosztottuk, egy szelet kenyérre egy szelet szalonna. Vártuk anyámat, aki sajnos nem jött meg.

Egy idő után megpróbáltuk visszaszerezni a régi lakásunkat. Kiderült, hogy már kiutalták egy bombasérült lakásból jött házaspárnak. Ketten voltak a négy szobában. A házparancsnokkal sikerült annyit elintézni, hogy egy szobát visszakaptunk apámmal. És a mi bútorunk volt az egész lakásban, mert hát azt nem tudtuk magunkkal vinni a csillagos házba. Úgyhogy a saját hálószobánkban laktunk. Egy fél év múlva volt kiderült, hogy a volt családi házuk nem is sérült annyira. Rendbe hozták, és visszamentek. Az egész lakást azért sose kaptuk teljesen vissza, mert társbérlőt [lásd: társbérlet] utaltak be.

A háború után visszamentem a gimnáziumba, 1948-ban érettségiztem, és bekerültem az orvostudományi egyetemre. Az egyes számú szemklinikán kaptam egy medikushelyet. Ketten laktunk egy szobában, és kaptuk a kórházi személyzeti kosztot.

Diploma után kötelezően elhelyeztek minket, ami azt jelentette, hogy megmondták az embernek, hogy hol kell dolgoznia [lásd: munkahely-változtatás korlátozása]. Mivel apám olyan beteg volt, hogy már nem tudott dolgozni, már medikus koromban meg kellett keresnem a kenyeremet. A Teherfuvarozási Vállalatnál vállaltam az üzemorvos mellett asszisztenciát, ezt úgy hívták, hogy üzemorvos-gyakornok, és kaptam ötszáz forint fizetést, ami egész tűrhető volt. Amikor négy óra, fél öt felé végeztem az egyetemen, kimentem a vállalathoz, megkóstoltam az ebédet, amit már rég megettek, és aláírtam, hogy kiosztható. Minden nap odamentem, akinek tudtam, tanácsot adtam, akinek kellett, gyógyszert adtam az ottani gyógyszerkészletből – mert receptet még nem írhattam. Azután negyedévesen az egyes női klinikán már megengedték, hogy ügyeljek, hogy samesz lehessek. Úgy hívták, hogy samesz, és azt jelentette, hogy a samesznek nincs ágya, egész éjjel virraszt, és ha valami gond van, amit nem tud ellátni, akkor fölkelti a következő embert. Ha az sem tudta, akkor fölkeltette az idősebbet, és csak kivételesen a tanársegédet. Ez a Ratkó-korszakban volt, amikor előfordult, hogy huszonöt szülésünk volt huszonnégy óra alatt. Akkor megtanultam a szülészetet, mert hagytak dolgozni. Végigcsináltam ott  három-négy év alatt legalább tízezer szülést. Úgyhogy megtanultam.

Tagja voltam a kommunista pártnak [pontosan: Magyar Dolgozók Pártja], és az utána következő MSZMP-nek. Politikai funkcióban sose voltam. Eljártam a taggyűlésekre. Ott voltam végig, ott voltam az utolsó taggyűlésen. Nem tudtam, hogy ez az utolsó. Azt hiszem, a párttagság befolyásolta a sorsomat, mert hamar, 1962. január elsején, tehát harminckét éves koromban lettem szülész főorvos három beosztottal. Ilyen fiatalon ez ritkaság volt. 1972-ben, negyvenkét éves koromban lettem igazgató, és egy-két év múlva már a szakfelügyelet elnöke lettem. De úgy érzem, hogy nem politikai okból. Tudományos munkám révén először a Munkaegészségügyi Tudományos Társaság titkára lettem tíz évig, aztán a következő tíz évben a társaság főtitkára voltam. Nagyon sok belföldi és nemzetközi kongresszuson vettem részt. A tudományos munkámban ki tudtam használni, hogy ahová lehetett, oda eljutottam. Egész elfogadható szinten beszélek németül, angolul, franciául, olaszul, úgyhogy tudtam különböző kongresszusokon előadni, hallgatni.

Feleségemmel, Beck Katalinnal a párt ifjúsági szervezetében, a kilencedik kerületi DISZ-ben ismerkedtünk meg 1948-ban, az érettségi évében. Neki apja, anyja is meghalt 1944-ben. A nagymamája és a hat évvel fiatalabb kishúga megmaradt. A nagymama nevelte őket fel. Ő ortodox volt, úgyhogy a Gránátos utcai orthodox temetőben van eltemetve, mert ehhez ragaszkodott.

1953-ban, amikor mindketten elvégeztük az egyetemet, összeházasodtunk. Annak ellenére, hogy mind a ketten párttagok voltunk, és nem vagyunk vallásosak, az esküvő a Dohány utcai templomban volt, de nem a Hősök Templomában [Budapesten, a Wesselényi utcában emelt templom, amelyet 1931-ben épített Vágó László, Deli Lajos és Faragó Ferenc. A Hősök temploma elnevezést az I. világháború zsidó hősi halottainak emlékére kapta. – A szerk.], hanem a kisebb templomban [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Az előkészítő helyiség, az egyiket araszobának, a másikat pedig vőlegényszobának hívják, ezeket használták arra, hogy ilyen kis esküvőket tartsanak, ahol van két tanú, két-három szülő [Az interjúalany itt a rabbi-, illetve a kántorszobáról beszél, amelyeket esküvők alkalmával valóban használtak az általa említett funkciókban is .– A szerk.]. Túl nagy propagandát nem csináltunk neki, és az életrajzainkba sem írtuk be, de el sem titkoltuk.

Rögtön az egyetem után 1953-ban besoroztak, és elvittek katonának. Egy katonakórházba kerültem hivatásos katonaorvosnak, tehát végső soron ugyanazt csináltam, mint civilben, egészen 1956-ig.  

1956-ban megfordult a fejemben, hogy elmenjünk az országból, de apám még élt, beteg volt, és nem tudtuk rászánni magunkat. Maradtunk.

Vége lett a Rákosi-rendszernek [lásd: Rákosi-korszak], és a Kádár nem volt olyan, mint a Rákosi [lásd: Kádár-korszak]. Végre lehetett szabadon állást vállalni. A Rókus Kórházban kötöttem ki, és ott voltam egészen addig, amíg a nyugdíjkorhatárt el nem értem. Csak közben rangban meg munkában előbbre léptem. A nyugdíj előtti időben azt mondták, hogy egy Pest megyei szülőotthonba kellene menni. Azt nem akartam, és akkor kaptam egy állást az üzemegészségügyben. Az lett az állásom. Amit lehetett úgy csinálni, akkor még olyan idő volt, hogy kétszer-háromszor egy héten bejártam az üzembe. A másik állásom megszűnt, mert aki nem ment le vidékre, Pest megyei kórházba, azt elküldték. Közben a szülészetre bejártam külsősként. Nem kaptam fizetést, csak amit a betegektől kaptam. Tehát tudtam szülést vállalni, operálni, a többieknek asszisztálni, ők is asszisztáltak nekem. Ott tudtam élni is, dolgozni is, szakmailag is csinálni valamit.

Így aztán hivatalosan az üzemegészségügy lett a főállásom, és lassan közeledtem a nyugdíjhoz. Egyszer csak felajánlották, hogy legyek az egész építőipari egészségügynek a vezetője. És miután személyesen ismertem az akkori egészségügyi minisztert, a Medve Lacit, és az akkori építésügyi minisztert, a Somogyi Lacit, és mind a kettővel nagyon jóban voltam, egy szép intézetet kaptam, amit a kedvem szerint építettek föl a semmiből [Medve László (1928) 1984–1987 között állt az Egészségügyi Minisztérium élén. Somogyi László (1932) – 1984–1988 között állt az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium élén. – A szerk.]. Amit kívántam, azt odatették. Ezt csináltam 1989-ig, ameddig jött a rendszerváltás, és kiderült, hogy az állami üzemegészségügy helyett ott egy szállodát akarnak csinálni. Ez sokkal gazdaságosabb, mint az, hogy mi ott rendelgetünk. Azóta magánpraxist csinálok.

A feleségem közgazdász. Végzés után a Pénzügyminisztériumba került, és ott elsősorban a művelődés és a kultúra pénzügyi előadója volt. 1956-ban volt egy nőtüntetés [1956. december 4-ére, a november 4-én levert forradalom egy hónapos évfordulójára emlékeztetve Gáli József, Obersovszky Gyula és Eörsi István szervezte meg a nők tüntetését a Hősök terére. A felhívásban az szerepelt, hogy csak nők, egy szál virággal menjenek el a Hősök terére, a virágot tegyék le az Ismeretlen katona emlékművénél, és csendben távozzanak. Ez így is történt. A tüntetésen több ezer, gyászruhás nő vett részt. Ennek mintájára az elkövetkező napokban számos vidéki városban került sor hasonló tüntetésre. – A szerk.]. Na, akkor a fél minisztérium mondta, menjünk, menjünk ki! A feleségem is velük ment. Egész pontosan nem tudom, hogy mit akartak. Azt hiszem, ő se tudta, hogy mit is akartak demonstrálni. A lényeg az, hogy utána volt egy leépítés, és azoknak a jó részét, akikről tudták, hogy ott voltak a nőtüntetésen, elbocsátották. Akkor talán három hónapig munkanélküli volt. Akkor is volt munkanélküli segély, de csak átmenetileg, aztán később megint megszűnt.

Amikor megalakult az Express Utazási Vállalat [Express Utazási iroda volt az 1956-ban alakult cég neve. – A szerk.], amelyiknek az akkor kinevezett igazgatója ismerte őt a minisztériumból, tudta, hogy pénzügyekben jártas, és odavette pénzügyi vezetőnek az újonnan alakuló vállalathoz. Ott töltött több mint harminc évet, onnan ment nyugdíjba, és még nyugdíj után is dolgozott tanácsadóként.

Közben 1961-ben megszületett Évi, de akkor még csak a hat hét szülési szabadság volt. És miután Évi koraszülött volt, bekerült a koraszülöttkórházba, a feleségem rögtön visszament dolgozni, és külön engedélyt kapott, hogy majd akkor vehesse ki azt a pár hetet, amikor a gyereket kiengedik [Ekkoriban, a gyes bevezetéséig (1968) előtt összesen 12 hét volt a szülési szabadság, ebből legfeljebb 4 hetet terhességük utolsó szakaszában is kivehettek. – A szerk.]. Közben mindennap elment a Schöpf–Mereibe leadni a tejet.

A nyaralás többnyire utazás volt. Lévén, hogy a feleségem utazási irodában dolgozott, hivatalból elég sokat járt tárgyalásokra. Először csak a szocialista országokba. Tehát amikor még kevesen jártak külföldre, én már 1957-ben voltam az NDK-ban [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Sőt, idegenvezetőként mentem el, mert meglehetősen jól beszélek németül. Utána mindenfelé jártunk együtt is. Úgyhogy én például 1960-ban voltam a római olimpián, szintén idegenvezetőként. Sikerült eljutnom Franciaországba is. Azon kevesek közé tartoztunk, akiknek olyan útlevele volt, hogy külön ablakokat kellett kérni kiutazáshoz [lásd: kék útlevél]. Később Évának is volt, mert ő is idegenvezetősködött. Megszervezett egy csoportot, és kiment vele például Párizsba. Mind a hármunknak olyan útlevelünk volt, hogy az volt ráírva, hogy érvényességi idején belül korlátlan számú ki- és beutazásra jogosít. Ilyen nem sok embernek volt. Előfordult, hogy Sopronban nyaraltunk, beültünk a kocsiba, nálunk volt az útlevél, és átmentünk Ausztriába. A határőr megnézte az útlevelet, igen, hát ez érvényes. Az egyik is, a másik is, a harmadik is. És nem hivatalos út, ezek magánútlevelek voltak. Biztos azt gondolta, hogy ezek valami nagyon fontos emberek. Pedig nem voltunk azok, tiszta véletlen, de így adódott.

Mivel angolul is beszélek, idegenvezetőként voltam Kínában, Indiában, bejártuk Afrikát, az egész világot hál’ istennek. A cégüknek voltak táborai, ifjúsági táborai is meg szállodái. Balatonon két szállodájuk is volt, Verőcén volt egy híres tábor, a nógrádverőcei. Úgyhogy ezeken a helyeken többször nyaraltunk. Úgymond otthon voltunk, ő [a feleség] az igazgató utáni második vagy harmadik ember volt.

Az ő munkahelyén meg az én munkahelyemen is viszonylag kevés zsidó volt. Számon tartottuk egymást. A magánéletben inkább zsidókkal jártunk össze, de talán nem tudatosan, hanem így alakult, hogy többségében zsidó barátaink voltak. Itt, például ebben a házban is voltak zsidók. Már sajnos meghaltak, most már csak a gyerekeikkel vagyunk kapcsolatban. A barátaink java része bizony még máig is zsidó. Persze más barátunk is van.

A munkahelyemen igyekeztem, hogy ne kivételezzek azokkal a munkatársaimmal, akik a zsidóságukkal, ha nem is kérkedtek, de hamarosan kiderült számomra. Szerencsére a legtöbbjük, nem mindenki, de talán a többségük valamivel többre képes, mint az átlag. Szorgalommal, tudással, logikával tovább jutottak. A háború előtt nem véletlenül volt a numerus clausus az egyetemen, hanem azért, mert bizony az ügyvédek, orvosok, mérnökök a lakosságbeli arányuknál nagyobb arányban voltak zsidók. Magyarországon a durván tízmilliós lakosságban közelítően egymillió zsidó volt. És ebből a tíz százalékból az orvosoknak harminc százaléka, az ügyvédeknek nagyven százaléka volt zsidó. Tehát viszonylag nagyobb arányban szerepeltek az értelmiségben. És nem azért, mert segítettük egymást, hanem mindenki a képessége alapján, saját erejéből érte el, amit elért. Ez máig így van, annak ellenére, hogy már lényegesen alacsonyabb az arányuk a lakossághoz képest. Most a lakosságnak legfeljebb három-négy százaléka a zsidó, de a főorvosi karnak körülbelül húsz százaléka. Amikor még vezetői értekezletre jártam, akkor a negyvenből nyolc-tízről tudtam.

A lányom első pillanattól tudta, hogy zsidók vagyunk, nem titkoltuk előtte. Nálunk, akármilyen szerényen, de volt otthon szédereste is. Természetes volt, és most is az. És remélem, hogy Nikinek, az unokámnak is természetes lesz. Szerintem ahhoz nem kell vallásosnak lenni, hogy az ember zsidó érzelmű legyen. A kettőnek nincs semmi köze egymáshoz. Megtartottuk az ünnepeket, annak ellenére, hogy nem vagyunk vallásosak. Évi nem tud sajnos héberül olvasni, nem tudtam megtanítani. Mert a mi időnkben még természetes volt, hogy tudunk olvasni. Nem mindent értünk az imakönyvből, de olvasni tudunk. Tehát ha elmegyek a templomba, akkor tudom, hol tartunk. A templomba eljött velünk a lányom is. A nagyünnepeken kicsi korától kezdve elvittük a templomba. Ha nem is imádkoztuk végig az időt, de ott voltunk mindig. És tudta, hogy az ott a Tóra, és arra mit mond a rabbi, és mit mond a mi imakönyvünk.

Évi egyébként elejétől fogva idegenforgalmat tanult. Természetesen idegen nyelveken is beszél, ez nálunk családi tradíció. Először franciául kezdett, az első nyelve a francia volt, aztán utána angol és utána olasz. Ezekből van nyelvvizsgája. És aztán idegenforgalmi főiskolát végzett, meg még amit azon kívül lehetett, ahhoz az Express hozzásegítette. Átvállalta ezeknek a tanfolyamoknak a költségeit. Be kellett ugyan fizetni, de ha valaki sikeresen levizsgázott, visszafizették. Még a nyelvvizsgadíjat is kifizették annak, aki bemutatta a nyelvvizsgapapírját. A lányom később a valutapénztárostól repülőjegyesig, minden képzést elvégzett. Anyai protekció nélkül el is jutott az Expressnél az irodavezetőségig. Nem volt szükség protekcióra, mert végigcsinált mindent. Már egyetemista korában is ott dolgozott nyaranta, szóval ismerték is. Aztán fordult a világ.

A rendszerváltást úgy éltem meg, hogy állami alkalmazottból magánvállalkozóvá váltam. Évi elment az Expressztől. Úgy láttuk, hogy saját vállalkozásba nem érdemes befektetni, úgyhogy két vagy három cégnél is dolgozott, vezetőként is. Most már csak tanácsadást csinál, és arra koncentrál inkább, hogy a gyerekét nevelje. Ez a főfoglalkozása. Hogy a  gyerek nyelvet tanuljon, hogy múzeumba, operába vigye, hogy nevelje, és mi minden segítséget megadunk neki. Ő már nem tudja, mi az, hogy nehézség. Már csak azt látja maga körül, hogy minden megvan. Szép családi házban laknak Budapest környékén, jó körülmények között, hála istennek.

Én a Frankelbe szoktam járni templomba, rendszeresen kapom a havi lapjukat is, a „Budai Sófár”-t. Most a Verő rabbi van ott [Verő Tamás. – A szerk.], de én még az öreget is jól ismertem. Hát úgy ismertem, hogy köszöntünk egymásnak. De sokszor hallottam beszélni. Okos ember volt, csak hát már nagyon öreg. Lehetett már nyolcvanon felül. De a Verő is  nagyon tehetséges, még fiatal, kezdő, de szépen fejlődik, és szerintem nagyon jó rabbi lesz. Belevaló a fiatal felesége is. Le  szoktam járni ünnepeken, de másik templomba is járok, mert a családom egy része másikba jár. Ők az Újlipótvárosba járnak, a Hegedűs Gyula utcába. Ott van egy egész szép templom.

Izraelben is jártunk néhányszor, rokonok is vannak ott. Most is támogatjuk a kis unokahúgom fiát, akit itt, Debrecenben jár orvosi egyetemre. Épp most váltottunk e-mailt, mert éppen szünet van, és hazautazott. Az e-mail a legjobb, leggyorsabb. Az ausztráliai unokatestvéremmel is levelezünk.

A családból mindenki a Kozma utcában van eltemetve, szegény anyám egy kivételével, akiről természetesen nem tudjuk, hogy hol van. Csak egy táblája van az apám sírján.

Kétféle kárpótlást kaptunk, kaptuk azt az ötszáz forintos összeget, és kaptuk a harmincezer forintot, és most annak a kiegészítését a meghalt családtagok után, miután a feleségemnek mind a két szülője meghalt, nekem pedig egy.

Amikor Izrael állam létrejött, akkor nagyon boldogok voltunk, nagyon örültünk, és még most is nagyon büszke vagyok rájuk. Nagyon fontosnak tartom azt az érzést, ami az államot jellemzi. Azon nincs mit megsértődni, hogy ők azt mondták, hogyha valahol bántják a zsidókat, ide mindig jöhetnek, itt otthon vannak, itt nem fogják őket bántani, azért, mert zsidók. A zsidók történetük egészében vándoroltak Spanyolországból Németországba, Németországból Oroszországba, mindig történt valami. Végigjárták az egész világot, hol innen kergették el őket, hol onnan. Hol itt volt pogrom, hol ott. Itt most van egy ország, ahova mindig el lehet menekülni, mert ott nem fogják őket bántani.

Végiggondolom az én egész pályámat, körülbelül ötvenöt éve vagyok a medicinában, és ez arról szól, hogy az embereknek segítek, és jót teszek. A mai napig ezt csinálom, és ennek nem anyagi mozgatórugója van. Most már különösen nem ez befolyásol. A jövedelmem teljesen független attól, hogy jót teszek, vagy lélektelenül intézem el a dolgokat. Én máig akkor érzem magam boldognak, hogyha valakinek jó tanácsot adtam, segítettem, jól kezeltem, meggyógyítottam, és máig is szenvedek attól, ha szembekerülök a halállal, holott sajnos az én pályámon ez elkerülhetetlen. Sokszor találkoztam a halállal. Máig is borzasztó nehezen viselem, ha egy betegemen nem tudtam segíteni. A pályámnak a kétharmad része, amit a szülészeten töltöttem, életem legnagyobb öröme volt, mindig egy-egy új emberkét segítettem a világra. És egy percig nem okozott gondot, és máig se okoz, hogy a gyógyítás érdekében nincs határidő, nincs munkaidő vége. Volt, amikor két napot egyfolytában bent voltam a kórházban, és örömöt okozott. Mert nagyon nehezen fárad el az ember olyan munkában, ami örömet okoz, amit szeretettel végez. Máig szeretem, amit csinálok, és így boldog az életem. Mindenem megvan, itthon is jól érzem magam, szeretem a családomat, gyerekemet, unokámat, feleségemet, akivel ötvenegy éves házasok vagyunk.

Én még mindig hittem, hogy egy szülőnek is, egy tanárnak is példát kell mutatnia. A munkám során elég sok fiatalt neveltem föl. Olyan szerencsésen alakult az életem, hogy viszonylag hamar vezető lettem, a végén már száz orvos munkatársam volt, és mindig vettem föl pályakezdő fiatalokat is. Egyik legfontosabb kötelezettségemnek tartottam, hogy neveljem a fiatalokat. Nemcsak szakmailag, hogy jó orvosok legyenek, hanem hogy tisztességes orvosok is legyenek. Tehát etikai nevelést kapjanak. Az pedig csak példamutatással megy, csak úgy, ahogy egy szülő mutat példát. Máig emlékszem, hogy az apámtól milyen erkölcsi alapokat kaptam, én is igyekeztem, hogy azt mutassam meg a fiataloknak, hogy hogy kell viselkedni, mit kell tenni a betegek érdekében. És a gimnáziumi tanáraim is ilyen emberek voltak, példát mutattak. Pedig közben itt volt az ostrom, ők is lukas nadrágban, lukas cipőben jöttek az iskolába, hiszen nem voltak gazdag emberek. Aztán később az egyetemen is ezt láttam. Az egyetemen is olyan tanáraim voltak, akiktől alapvető elveket, erkölcsi elveket tanulhattam. Az egyik tanárról, Kiss Ferencről köztudott volt, hogy különösen vallásos [Kiss Ferenc (1889–1966) – anatómus, egyetemi tanár. Jelentős volt munkássága az anatómiai tankönyvirodalom terén. – A szerk.]. Valami olyasmi, mint amilyen ma a Hit Gyülekezete. Mindenesetre amit tanított, az erkölcsi alapelveken nyugodott. Mindig azt mondta, hogy kolléga úr, ezt azért kell tudni, mert a beteget veszélyezteti, ha valaki nem tudja. Nem engedhetem, hogy veszélynek tegye ki az emberiséget. Ezek a vallástól teljesen független alapelvek voltak. Az egyik, akit a legnagyobb tisztelettel öveztem, Haynal Imre volt. Tudtuk róla, hogy erdélyi protestáns, de elsősorban a gyógyító, segítő tevékenységétől lett nagy ember. Mellékesen a kisujjában volt a gyógyítás. Ha bement a kórterembe, akkor bár sose látta a beteget, felállította a diagnózist. Én is azt tanítottam, hogy amikor bejön a beteg az ajtón, ötven százalékban készen kell lennünk a diagnózissal. Mert annyi mindent meg lehet tudni abból, hogy hogy jön be a beteg. Ezt tanultam a Petényitől is, akiről sok szó esik Karinthy Márton könyvében, amit a családjáról írt [Karinthy Márton: Ördöggörcs. Utazás Karinthyába, I–II, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2003]. Petényi gyerekgyógyász volt, és azt mondta, hogy a csecsemő nem beszél, a csecsemőt meg kell nézni [Petényi Géza (1889–1965) – gyermekgyógyász, egyetemi tanár, az MTA tagja, 1946-tól a budapesti II. számú Gyermekklinika tanszékvezető tanára, kutatásai és közleményei főleg az angolkórral és a gyermekkori fertőző betegségekkel kapcsolatosak. – A szerk.]. És elvárta, hogy meglássuk, mi baja van a gyereknek, amikor leteszik elénk. Szintén vallásos ember volt. Említhetem Sebestény Gyulát, a nagy sebészt, aki úttörő volt a tüdősebészetben [Sebestény Gyula (1887–1954) – sebész, egyetemi tanár, a tuberkulózis sebészi kezelésének nemzetközi hírű művelője volt. – A szerk.]. Még az angol királyhoz, a tüdőbajban meghalt V. Györgyhöz is ki akarták hívni, csak Rákosi nem engedte ki. Helyette Kossuth-díjat adtak neki, de ő azt mondta, hogy ez nem fontos, a gyógyítás a lényeges. Annak, hogy a kormány ad-e valakinek valamit, nincs jelentősége.

Életrajz

Szinte hihetetlen, hogy Panni néni elmúlt 88 éves! Az Újlipótváros szélén lévő kellemesen berendezett polgári lakásban egy igen ápolt külsejű, dinamikus hölgy fogadott. Ő jelentkezett, hogy elmesélné élete történetét. Régebben azt gondolta, megírja. A megpróbáltatásokról többször elsírva magát, zaklatottan mesélt, sok volt benne az emocionális elem, a részletekről gyakran vagy nem tudott, vagy nem akart beszélni, vagy nem emlékezett rá. Meggyőződéssel vallja, hogy csak azért élhette túl mindezt, mert valaki végig mellette volt, valaki sugallta, hogy miként kell cselekednie, és vigyázott rá.

Apám vallásos családból származott, de nem volt vallásos. Viszont emlékszem, hogy csepp gyerekkoromban, amikor Miskolcon éltünk, édesanyám a húsvétot [Pészah] megtartotta. Amikor férjhez mentem, megtartottuk az ünnepeket, mindent, később már kevésbé. Én nem vagyok most sem igazán vallásos. Én zsidó vagyok, de nagyon. Olyan zsidó vagyok, hogy kimarnám a szemét annak, aki bántja a zsidókat. Hiszen amin én keresztülmentem azért, mert zsidó vagyok…! El nem tudtam képzelni rémálmomban sem, hogy mik fognak történni velem, hogy létezik ennyi baj, betegség, szörnyűség, lelki és testi szenvedés – az mind maga volt a pokol. Hálát adok az Istennek, hogy adott nekem annyi erőt, akaratot, hogy végig tudtam csinálni – ez maga csoda. Ez az akarat és erő a mai napig bennem van.

1917. május tizenhetedikén születtem, Miskolcon. Az apai nagyszülőket nem ismertem. Az anyai nagyszülők ága kimondottan zsidó arisztokrata mind. Persze voltak korcsok is már a későbbiekben. Az anyai nagyapám, akit nem ismertem, nagyon szép ember volt. Gazdatiszt vagy valami ilyesmi volt. Különböző helyeken laktak, mert mindig máshova kellett mennie, de saját földbirtoka is volt több helyen, hogy hol, azt nem tudom [lásd: a földművelés szerepe].

Anyai nagyanyámról tudok csak igazán, a többiről nem. Igazi nagyasszony volt, báró Hazai Samu féltestvére, aki – azt hiszem – honvédelmi miniszter is volt. Rokona volt nagyanyámnak Kodály Zoltán első felesége, Weiss Alice és doktor Bársony Jenő neves nőgyógyász professzor is [Kodály Zoltánné Sándor (Schlesinger) Emma (Baja, 1863 – Budapest, 1958): zeneszerző, műfordító. A 20. század első éveiben Bartók Béla, majd Kodály Zoltán tanítványa (zeneszerzés). Önálló népdalgyűjtő munkát is végzett. Balladák, népdalok szövegét fordította németre; Bársony Jenő (Miskolc, 1894 – Budapest, 1969) – orvos, szülész-nőgyógyász, egyetemi tanár; lásd még: Weiss Alice-kórház. – A szerk.].

Nagyanyámnak itt van a képe a falon. Négy fia és négy lánya született, de a lányokat nem szerette. Szóval egy nagyon nagy család volt, külsőleg minden tagja nagyon szép volt. A nyolc gyereknek, köztük az édesanyámnak is, házitanítója volt. Iskolába nem jártak, a házitanítóik mindenre a világon megtanították őket. Nagyanyám úgy nevelte a fiúkat, hogy mindegyiknek jó diplomája legyen. A fiúk és feleségeik mind kitértek, a nevüket magyarosították, karriert csináltak, a gyerekeiket keresztényként nevelték – s én mostanában ezt elfogadom. Annyiból segített rajtuk, hogy minket deportáltak, őket nem. Nagyszüleim is magyarosítottak, de megtartották a vallásukat. Zsidó temetőben nyugszanak.

Nagyanyám gazdag volt, és nagy társadalmi életet élt. Még nyolcvanéves korában is báró Madarassy-Beckkel táncolta végig az éjszakát [Báró Madarassy-Beck Marcell (1873–1945) – ügyvéd, bankár. 1897-től a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank igazgatója, 1913-tól alelnök-vezérigazgatója volt. A dualizmus végén, majd a Horthy-korszak gazdasági életében vezető szerepet játszott. 1924–1944 között az intézet elnök-vezérigazgatója, a Magyar Nemzeti Bank főtanácsosa volt. 1911-ben báróságot kapott. 1944. március végén a németek letartóztatták, a kistarcsai internálótábor után Mauthausenbe deportálták, ott pusztult el. – A szerk.]. Szobalánya és szakácsnője volt, de ha nem tetszett neki valami, cselédjeit – nemigen akarom elmondani, mert megutálja az ember a zsidóságot – kiköttette. Egy gyönyörű szép, gonosz asszony volt.

Volt egy csomó gyereke a nagyanyámnak, és senki nem kellett neki, csak az Imre bácsi, az a fia, aki egy link volt, egy semmi volt. Iskolába járt, de nem volt szakmája. Nem dolgozott, semmit sem csinált. Volt egy legénylakása, egy garzonja, volt egy pincsije és egy szobainasa. És telefonja, ami nagy dolog volt akkor, és egyebet sem csinált, csak ült és telefonált egyik bárónak, másik grófnak. Hogy igaz volt-e, amit beszélt a telefonba, nem tudni. Társaságba járt. Ebből állt az élete. Aztán halálosan beleszeretett Ilonába, egy jómódú családból származó lányba, akit feleségül vett. Egy lányuk született, Vera, aki később Amerikába költözött. Imre bácsi halt meg legfiatalabban a testvérek közül, betegségben, az 1940-es években, hatvan év körül volt.

Nagybátyáim közül Pista bácsi volt az, akit anyám igazán imádott. Többdiplomás mérnök volt. Nagyon közel voltak egymáshoz. Tragikus dolog történt vele. Rajongásig szerette csodaszép feleségét, aki megcsalta, és akkor elváltak. Válása után Pista bácsi elvett egy nagyon gazdag miskolci nőt. Egyszer lejött hozzánk Pestről Miskolcra, ott aludt egy napot, jött vele a sofőr egy fantasztikus kocsival, jött az új feleség, akit nem szeretett, és ott voltak nálunk. Nyolc éves voltam. Ritka dolog volt az 1920-as években, hogy valakinek drága kocsija és sofőrje van. Reggel, amikor fölkeltek, anyám azt mondta neki: „Pistám, nagyon vigyázz! Nagyon féltelek, nagyon rossz álmom volt. Azt álmodtam, hogy nekimentél egy szénakazalnak, és bajod lett. Vigyázz, Pista! Vigyázz!” Ma már ezeket a megérzéseket én is elfogadom, mert bennem is megvannak, pontosan ugyanígy. Elindultak. A sofőr vezette a kocsit, ő mellette ült, háta mögött a felesége. Egyszer csak jött az édesanyámhoz a testvére, Mariska néni, aki nem messze lakott tőlünk, hogy értesítették, menjenek Hatvanba, mert a fivérük karambolozott és meghalt. Még mindig előttem van, futkos a hátamon a hideg, borzalom volt! Rögtön elindultak. Hatvanban van egy híd, ahol nekiment a korlátnak, ami elvágta a nyakát, rögtön szörnyethalt. Akkor már ő ült a volánnál, útközben helyet cserélt a sofőrrel, akinek semmi baja nem lett. A felesége kirepült a kocsiból, de rendbe hozták. Pista bácsi meghalt. Annyira szerette az első feleségét, hogy a képét mindig a mellényzsebében hordta, akkor is ott volt a kép a szívénél. Egy lányuk volt, Klári, unokájuk ma neves színész.

Gyula bácsi újságíró volt. Az első világháború idején hadnagyi ruhában fényképezték le. Egy rendkívül szimpatikus, de link ember volt, aki végig ott volt az anyámmal, amikor bajban volt. Nagyon jól megvoltak, de azért volt benne némi féltékenység, hogy anyámnak három gyönyörű gyereke, neki pedig egy csúnya lánya volt. Pesten, a Városligetnél laktak. Gyula bácsi hosszú életet élt, nyolcvannyolc évesen halt meg Pesten, kábé 1967-ben.

Endre bácsi a legfiatalabb testvér volt. Fogalmam sincs, hogy hányban született. Gazdag, nagystílű ember volt, társtulajdonosa és vezérigazgatója egy elektromos gyárnak, övé volt az Andrássy-palota, ahol az irodája volt [Nem tudni, melyik Andrássy-palotáról van szó. Az Andrássy út 61. szám alatti épületet szokták mostanában Andrássy-palotának mondani, ez viszont nem volt Endre bácsi tulajdonában. Nyilván valamelyik másik Andrássy úti épületről van szó. – A szerk.]. A Városmajor utcában volt egy csodálatos villája, ahol külön vendégház is volt. Ismerték egész Európában, sőt Amerikában is. Sok-sok újságcikk jelent meg róla. Endre bácsi kék szemű, gyönyörű szép férfi volt. Viszonyt folytatott a titkárnőjével, aki halálosan szerelmes volt belé. Amikor egy társaságban bemutatták neki Darvas Lilit – aki nem azonos a színésznővel, de rokona –, már együtt is maradtak, el is vette feleségül. Nagyon szép nő volt, úgy tudom, Olaszországban öngyilkos lett érte az egyik Umberto trónörökös. Akkor ez a titkárnő gyászba öltözött, úgy járt dolgozni. Gyászolta az életét, aminek vége szakadt a nagybácsimmal. És borzasztóan haragudott a nővéremre, Bözsire is, aki abban az időben ott dolgozott, meg hát Endre bácsi testvérének a lánya. Ahogy szerette eleinte, utána szinte ellensége lett, és nagyon sok mindent tett ellene.

Lili néha bement az Andrássy útra a férjéhez, és megismerte Bözsit, aki tizenhat éves csinos, szép lány volt. Lili foglalkozott vele, és be akarta vinni abba a társaságba, ahová ők jártak, a leghíresebb emberek közé, írók, költők, színészek, tudósok közé. De a testvérem nem ment. Ki tudja, milyen más lett volna az élete?!

Lilinél az 1940-es években agydaganatot állapítottak meg. A nagybátyám akkor elhozatta Svédországból Olivecrona professzort, aki meg is műtötte, de nem lehetett megmenteni [Dr. Herbert Axel Olivecrona (1891–1980) – világhírű svéd orvos, agysebész. 1936-ban ő operálta Karinthy Frigyest, aki erről a műtétről írta „Utazás a koponyám körül” című művét. – A szerk.]. Felesége halála nagyon megviselte a nagybátyámat.

Endre bácsi 1944-ben mentesítve volt. Ezt onnan tudom, hogy amikor az egyik unokanővéremet elvitték, ott volt a határnál, ő volt, aki diszponált a fölött, hogy ki mehet, és ki nem. Ő mentette meg, ki tudta emelni a csoportból. A háború után bebörtönözték, a részletekre és az okokra nem emlékszem, nem is voltam itthon. A vagyonát természetesen elvették, a Városmajor utcai villát is.

1956-ban Ilona, Imre bácsi özvegye hozta haza a börtönből. Előtte is látogatta, segített neki. Még akkor is dekoratív nő volt. Elvette feleségül. Nyugdíjat természetesen nem kapott. Valószínűleg ki tudott menteni valamit a vagyonából. Ilona 1960 körül kiment a lányához Amerikába, aki már férjnél volt. Megbeszélték, hogy Endre bátyám utánamegy. Ez nem következett be. Nagybátyám Frankfurtban maradt, ott volt egy lakása, ott voltak a régi barátai, mind bankárok meg hasonlók. Megbetegedett, bement egy elegáns otthonba, ott halt meg magányosan az 1960-as években, nem emlékszem, mikor.

Endre bácsi rendelésére az 1940-es évek elején Csók István [1865–1961], a híres festő festett egy nagyméretű képet az idős nagyanyámról. A kép fotóeredetije meg is van [A festmény a nagymamának a képanyagban is szereplő öregkori fényképe alapján készült. Lásd a huabo002.jpg. katalógusszámú fényképet. – A szerk.] A festményt Ilona magával vitte Amerikába. Nem volt védett kép.

Ahogy már korábban említettem, nagyanyám nem szerette a lányait. A legidősebb, Irénke néni gyönyörű szép nő volt. Apjának, tehát a nagyapámnak a testvére, aki sokkal fiatalabb volt, korban hozzáillő, beleszeretett. Ebből házasság lett, tehát a nagybátyja vette el. Lett, úgy hiszem, nyolc gyerekük, csupa fiú, de nem lehetett észlelni az egészen közeli vérrokonságot. Irénke nénit hetven évesen vitték el a fél családjával együtt. Nem jött vissza senki Auschwitzból.

Jolánka néni mintegy tíz évvel volt fiatalabb anyámnál. A férje aranyműves volt. Két gyereke született, Manci és Artúr. Manci csodaszép nő volt. Egyszer elment egy kirándulásra, ott erőszakoskodott vele valami cigány, hogy jósolni akar. Azt mondta neki: „Maga harmincöt éves korában meg fog halni.” Ezen nagyon sokáig nevettünk. És amikor deportálták, harmincöt éves volt, és ott halt meg, Theresienstadtban. A nagynéném ebbe belebetegedett, zavart lett, majdnem belehalt. Nem akarta elhinni, hogy a gyönyörű lánya nincs többé.

Jolánka néni fia 1938-ban elhagyta az országot, a feleségével és gyerekével együtt kiment Izraelbe [Akkor még: Palesztina brit mandátum. Izrael Állam 1948 májusában alakult meg. – A szerk.]. A szülei 1950 táján utána mentek. Tel-Avivban laktak, örültek, hogy a fiukkal együtt lehetnek. Később Artúr családostul áttelepült Amerikába, a szülők ott maradtak, és ott is haltak meg, Tel-Avivban. Előbb a nagybátyám, Jolánka néni pedig nyolcvan évesen, talán 1967-ben. Artúr unokatestvéremnek köszönhetem, hogy 1969-ben voltam Amerikában. Meghívtak.

Mariska néni édesanyámnál idősebb volt. Miskolcon lakott, nem messze tőlünk. Ő volt a bátyám keresztanyja. Nálunk, zsidóknál a lányoknak nincs, de mi is úgy hívtuk, hogy keresztmama [Úgy tűnik, anyja családjában csak a fiútestvérek keresztelkedtek ki. Lehet, hogy Mariska néni férje volt a „koma” (szándák / kvatter), vagyis az a személy, aki az újszülöttet tartja a körülmetélésnél. A koma feladatot vállal a gyermek további sorsának irányításában, segítésében (ezért is emlegetik az interjúalanyok gyakran „keresztapaként”).  – A szerk.]. A férje valami katonaféle volt. Nagyon jómódúak voltak. Amikor lánya, Judit férjhez ment, Mariska néni is feljött Pestre. Szombatista lett. Kilencvenkét-kilencvenhárom éves volt, amikor meghalt, kábé 1967-ben. A lánya nyolcvankét éves kora körül halt meg. Szerencsés házassága volt, urak voltak.

A nagynénik és nagybácsik mindig jól éltek. A háború után is mind biztonsággal megéltek. Egyedül mi voltunk szegények, hiszen anyám egyedül nevelt három gyereket.

Nagyszüleim többször költöztek. Abban sem vagyok biztos, hogy az édesanyám, Gizella hol született 1877-ben. Nem azért, mert az anyám volt, de a legintelligensebb volt a testvérek közül. Érettségije nem volt, de hihetetlen tudás volt benne. Olyan könyveket olvasott, amelyeket mi nem értettünk. A családban is tisztelték és becsülték magas műveltségéért, a testvérei is, mindenki, aki ismerte. Emlékszem, volt egy költő még Miskolcon, volt valami baráti köre is. Nálunk az egyik szoba teljesen tele volt könyvvel. Egyszer jött ez a költő hozzánk, körülnézett, s azt mondta: „Hát ezt a költői rendetlenséget!” Ő még ilyet nem látott. Anyám 1965-ben halt meg. Énnekem ma talán jobban hiányzik, mint régebben. Rendkívüli asszony volt.

Az édesanyám 1901-ben ment férjhez. Nem tudom, hol ismerkedtek meg. Gyönyörű szépek voltak mind a ketten, de ott voltak a szülői aggályok. Ellenezték, mert az apám ortodox, vallásos családból származott, az anyám családja neológ volt, ők már nem voltak olyan vallásosak.

Édesapám MÁV-tisztviselő volt. Nem éltek rosszul, mert egy fényképen anyám tele van ékszerekkel. Minden volt addig, amíg ki nem tört a háború [az első világháború]. Jött kilenc terhesség, de édesanyám nem tudta kihordani a gyerekeket. Aztán tizedik alkalomra, 1911-ben megszületett a nővérem. Sikerült, szép baba volt. 1914-ben született a bátyám, akit apám már nem szeretett. Behívták katonának, de nem tudom, melyik fronton volt. 1917-ben, amikor én születtem, anyám negyven éves volt. Háború volt, engem már nem akartak. Mégis, amikor megszülettem, és meglátott az apám, azt mondta: „Én nem tudom, miért, de annyira örülök ennek a gyereknek.”

Apámat nem ismertem. A fronton fejsérülést kapott. Évekig ápolták. Öt éves voltam, amikor 1922-ben, Gyöngyösön meghalt. Ott is temették el a zsidó temetőben. A háború után kerestük a sírját, de már nem találtuk meg. Ami nagyon-nagyon hiányzik nekem ma is, és egyre jobban, hogy nem ismerem, mi az, hogy apa, apai szeretet meg apai simogatás. Hiányzik az életemből. Nincs emlékem róla. Ott maradt édesanyám negyvenöt évesen. Három gyereket kellett fölnevelnie. Se nyugdíj, se jövedelem, a világon semmi pénz, az ékszereken és a házon kívül semmi nem maradt. Amikor meghalt az édesapám, édesanyám hármónkat leültetett a díványra, és énekelt nekünk: „Kidőlt a fa mandulástól” – erre emlékszem [Ismert magyar nóta első sora: „Kidőlt a fa mandulástól, /  Elválok én a rózsámtól. / Úgy elválok én szegénytől, / Mint ősszel fa levelétől / Elválik. – A szerk.]. Soha nem sírt előttünk. Apánkról pedig egyáltalán nem mesélt. Soha. Nem mutatta előttünk a fájdalmát.

Már apám halála előtt nagyon beteg lettem. Csonttuberkulózis lett a bal karomban, az egy pokol volt. Drága anyám minden héten járt föl velem Miskolcról Pestre az orvosokhoz, a kórházakba, és mindent megtettek a karomért, hogy megmenthető legyen. Nyakig gipszben az a csepp gyerek, a kínok kínját kellett ötéves koromban elszenvednem. Azt mondta az orvos, kecsketejet kell innom, ennél jobbat nem tud. Most is mondják. Nem bírtam meginni, erőszakkal itattak meg. Amikor az apró kis csontok jöttek ki a karomból, le kellett fogni, mert ki kellett húzni azokat a csontocskákat. Már olyan állapotban voltam, hogy több orvos véleménye az volt, le kell vágni a karomat, mert ez csak rosszabb lehet. Anyám azt mondta, nem vágatja le a karomat, inkább a villamos alá fekszik. Nem engedi, hogy a gyerekének fél karja legyen.

Egyszer csak mondják az anyámnak, hogy van valahol egy csodarabbi Miskolc környékén, reb Steiner Saje [Reb Steiner Saje (1851–1925) – rabbi Bodrogkeresztúron (Zemplén vm.), ahol 1726-tól éltek haszid telepesek, és akikből komoly hagyományokkal rendelkező közösség alakult ki, s ahol a 20. század elejére a zsidó lakosságnak országos hírű iskolái voltak. Már életében csodarabbiként tisztelték bölcsessége és jótékonysága miatt, nemcsak a zsidó közösség, hanem a keresztények által is messze földön elismert ember volt. Nevéhez több csodás történet fűződik, a helyi mesékben és mondákban is fontos szerepet kapott. Sírja a falu dombján ma is ismert zarándokhely, ahol cédulákra írt kérelmeket hagynak a sírra tett kavicsok alatt. – A szerk.]. Aki volt nála, mindenkinek segített. És akkor elmentünk a csodarabbihoz. Erre úgy emlékszem, hogy ott ült az asztalnál egy nagy, fehér szakállú ember, és kérdezte, mi van. Mondja az anyám, hogy ez van, egyedül van a gyerekekkel, a férje meghalt, a karomat meg le akarják vágni. A rabbi adott nekem két kockacukrot, lehajtotta a fejét és imádkozott. Aztán fölnézett, és azt mondta az anyámnak: „A gyerek meg fog gyógyulni. A gipszet vetesse le! Én imádkoztam. Van, aki segíteni fog. Meg fog gyógyulni a karja.” Hazamentünk, levetettük a gipszet, de állandóan iszonyú fájdalmaim voltak. Egyszer a diófa alatt feküdtem, amikor bejött az udvarra egy asszony, nem tudom, ki volt, vagy mi volt, talán román, és kérdezte anyámtól: „Mi baja van a gyereknek?” A válasz után kivett egy csomó növényt a szatyrából, és azt mondta: „Itt van ez a növény, ezt főzze ki! Amilyen forrón a gyerek elbírja, a karját tegye bele, és áztassa naponta többször, addig, amíg ki nem hűl.” Ez meg is volt. És látja az én drága anyám, hogy már nem jönnek a csontok. Amikor pedig fel kellett jönni Pestre az orvoshoz, összegyűltek többen, és azt mondták, ilyet ők még nem láttak. Ez egy csoda volt. Hát persze hogy én azóta hiszek is. Meggyógyult a karom teljesen.

Tízen-nem tudom, hány éves koromban újra kiújult. Akkor az orvosok gyógyították meg, mert az már nem volt ugyanaz, nem volt olyan súlyos. Sőt, 1954-ben is kiújult, akkor viszont újra nagyon súlyos volt.

Miskolcon a Martin-telepen laktunk. Úgy emlékszem, ez egy új rész volt, kertes családi házakkal. Nálunk óriási szobák voltak, egy hatalmas zárt folyosó, és volt még külön egy kis ház, a nyári konyha, meg nagy kert, nagy udvar. Eredetileg két szobánk volt, és egy nagy konyha, amiből lett a harmadik szoba. A nyári konyhában főztünk. Fürdőszoba nem volt, vécé kint, nekünk volt külön egy kicsi. Csatorna nem volt az utcában. Kút volt. A konyhában fürödtünk, onnan mindig a hátán vitt be a szobába az én drága anyám. Minden nap lemosott, és úgy tett az ágyba.

Édesapám halála után egy szobában aludtunk mind a négyen, de mindenkinek volt külön ágya. Volt egy ebédlőnk, ami nagyon szépen volt berendezve, az akkori divat szerint, valami zöld plüss kárpitozással. Minden bútor meg minden berendezés szép volt, jó volt. Azokat nem adta el anyám.

Amikor megnősült a fiam, miskolci lányt vett el, az esküvőjükön elmentem megnézni, milyen most az a nagy ház. Hát, nagy csalódás volt, mert az a ház nem volt olyan nagy, az a kert nem volt olyan nagy kert, az udvar sem volt olyan nagy, mint amire emlékeztem.

A Martin-telepen nagyon egyszerű emberek éltek. Mi is szegények voltunk. A Thököly úton laktunk, az utca végén volt az egyetlenegy zsidó fűszeres, a Mann bácsi. Ők meg mi voltunk csak zsidók, de mind nagyon szerettek bennünket. Mert az én édesanyám a semmiből mindig annyit főzött, hogy az egész utca evett belőle. Egyszer történt csak, hogy Élesék betörték a veranda ablakát és zsidóztak: „Menjetek Palesztinába!”

Édesanyám mindig hitelbe vásárolt, s amikor tudott, akkor fizetett. Olyan hat-hét éves lehettem, amikor a születésnapján meg akartam ajándékozni. Elmentem Mann bácsihoz, és mondtam, adjon egy tábla csokoládét. Hazavittem anyámnak: „Ezt hoztam a születésnapodra.” Szegénykém úgy kiabált velem: „Hát én most fizessem meg a csokoládét? Vidd vissza rögtön!” Visszavittem.

Azt tudom, hogy anyám igyekezett mindenre megtanítani bennünket. Hogy megszokjuk, evés közben ne tegyük szét a karunkat, ezért könyvet tettünk a hónunk alá. Hogy egyenesen járjunk, ezért a könyvvel a fejünkön gyakoroltunk. Amikor följöttünk Pestre, akkor múzeumokba vitt, megmutatta Feszty Árpád körképét [A mai Szépművészeti Múzeum helyén állt az a Feszty Adolf építész által tervezett épület, ahol 1894-ben bemutatták a Millenniumra készített, 1800 négyzetméteres, végtelenített vászonra festett körképet, a „Magyarok bejövetelé”-t (Feszty Árpád festette számos festő – köztük Mednyánszky László és Vágó Pál – közreműködésével). A kép 1944-ben súlyosan megrongálódott, helyreállítása óta Ópusztaszeren látható. – A szerk.]. Fogta a kezünket, és mindenről beszélt, amiről csak tudott. Rendkívül intelligens ember volt.

Zsinagógába igazából nem sokat jártunk. Péntek este anyám gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás]. Az én meggyőződésem ma is az, meg akkor is az volt, hogy nekem a templom nem mond semmit se. Ahol én lakom a családommal, az van olyan tiszta, mint egy templom. Ha hiszek Istenben, akkor mindegy, hogy hol vagyok. Emlékszem, húsvétra [lásd: Pészah] voltak külön edényeink, meg volt külön minden [lásd: étkezési törvények]. Böjtöltünk is [lásd Jom Kipur]. A nagyünnepeket megtartottuk. Amikor férjhez mentem, akkor én csináltam meg, hozzánk jött az anyám és a testvérem. Szép széderesték voltak [lásd: széder]. A bátyámnak volt bár micvója. A lányoknak nem volt semmi ilyesmi [lásd: bát micvá].

A születésnapokat tartottuk. Az én drága édesanyám, nem tudom, miből és hogyan, a tizedik születésnapjára minden gyermekének ajándékozott egy kis pecsétgyűrűt. Akkor ez divat volt. Amikor tíz éves lettem, borzasztó izgalomban voltam, hogy most már én is tíz vagyok, és én is kapok pecsétgyűrűt. Egész éjjel nem tudtam aludni, a kezemet a takaró fölé tettem, s meg sem mozdultam. Vártam, hogy az édesanyám hajnali ötkor, amikor születtem, bejön. Meg is kaptam a kis pecsétgyűrűmet. Micsoda boldogság volt! A gyűrű aztán az évek során elveszett. Egyikünké sem maradt meg.

Nem tudom, miből éltünk. Ott volt a jómódú nagyanyám, ott voltak anyám jómódú testvérei, de senki nem segített. Úgyhogy fogta édesanyám az összes ékszerét, hogy fölhozza Pestre, értékesíti, és abból lesz majd tartaléka, hogy fel tudjon nevelni minket. Megérkezett Pestre, és amikor keresi az ékszereket – nem voltak meg. Ellopták még a Keletinél, ahogy leszállt. Sok ékszere volt, egy zacskóban tartotta.

Látni a fényképen is, hogy anyámból egy szegény asszony lett. Csak a gyerekeiért élt. Nem törődött magával semmit. Nem is törődhetett. Emlékszem, még kicsi voltam, amikor először kaptam új matrózruhát meg egy kis szoknyát, végigmentem az utcán, hogy mindenki nézze meg. Öltözködni nem volt miből. Azt se tudtam, mi a tavaszikabát, meg mi a télikabát, mert nekünk nem volt külön. Elemista koromban még sírtam is, hogy a fűszeres Mannék gyereke télen gumis csizmában jár, ami akkor dívott, és hogy nekem olyan kell. Nem lehetett. Hát így éltünk. Így nevelt fel minket anyánk. Nem tudom, miből, még iskoláztatott is bennünket.

Mondták neki, hogy valamit csinálnia kellene, de nem értett semmihez. Miskolcon volt egy gazdag zsidó kereskedő, a Kornis. Rábeszélték, hogy tőle kaphat hitelbe ruhaneműket, azt eladhatja, abból lesz pénze. Drága lelkem, elment a Kornishoz, aki adott kabátokat, ruhákat, ezért egy váltót kellett aláírnia, de a váltó nem volt kitöltve. Sajnos, amit eladott, nem fizették ki, azt mondták, majd megadják. Nem adták meg. Ott csapták be, ahol akarták. Úgyhogy a házunkat el akarták árverezni. Ekkor a vezérigazgató nagybátyám, Endre bácsi azt mondta, hogy ő kifizeti a házat, és a három gyerek nevére íratja. Így a házunk megmaradt.

1928-ban Pestre jöttünk. A nővérem itt dolgozott. Anyagi okok miatt abba kellett hagynia a tanulást, és nem érettségizett le. Akkor azt mondta Endre nagybátyám, hogy jöjjön fel Pestre, felveszi az irodába. Attól kezdve Bözsi az Andrássy-palotában dolgozott, kapott annyi fizetést, mint a többiek, és azt rögtön küldte haza Miskolcra, anyámnak. A tizenhatodik évében volt. A gazdag nagyanyámnál lakott, aki elfogadta ezt a szép unokáját. Ha jól emlékszem, ötven pengőt keresett Bözsi havonta. Az azért valamit ért. Ezt a pénzt küldte haza. Neki Pesten megvolt mindene. Édesanyám ebből a pénzből a nővéremet öltöztette, ő vásárolta meg a ruháját, a cipőjét, a világon mindent, és a nővérem még most is azt mondja, hogy ő keresett ránk. Nem! Ő saját magára keresett igazából, mert a mama őrá költötte. A legdrágább dolgokat vette, például egy barna lakkcipőt, akkor az nagy dolog volt! Anyám egyik testvére meg is jegyezte: „Minek egy árva lánynak lakkcipő?!”

Rákospalotára költöztünk, és a zsidó Mayeréktől béreltünk egy földszintes lakást [Rákospalota 1950-ig önálló település, 1923-tól rendezett tanácsú, 1929-től megyei város volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, lakosainak száma 1930-ban 43 000 fő volt. – A szerk.]. Egy szoba, konyha, nem volt más. Többet nem tudtunk fizetni. Mind a négyen ott laktunk. Az ott töltött néhány év nagyon kedves emlék.

Mivel az elemi iskolát Miskolcon, a Martin-telepen jártam, és mivel egyetlen zsidó voltam az osztályban, hittant nem tanultam, mert egy személyért nem hoztak ki egy hittantanárt. Nos, amikor följöttünk Pestre, hittanból semmi jegyem nem volt. Akkor már polgáriba jártam, fölhívatták Miskolcról az igazgatót, és személyesen kellett megmondania, hogy egy gyerekért nem volt hittan. Fogalmam sem volt semmiről, a zsidó betűket sem ismertem. Elfogadták, de különbözetit kellett tennem.

A rákospalotai polgári iskolába jártam, az osztályban volt több zsidó kislány. Volt ott rossz is, jó is. Pólya Irma volt az osztályfőnököm, akit soha nem felejtek el. Pólya Tibor [1886–1937] festőművésznek volt a húga, egy öreglány, aki engem imádott, én is imádtam. Ha az édesanyám bement szülői értekezletre, úgy dicsért, hogy az nem igaz, csak a legjobbakat mondta rólam. Mert az ő tantárgyaiból nagyon jó voltam, magyart és történelmet tanított. De volt egy földrajztanárnőm, már nem emlékszem a nevére, magas, nyúlánk nő, kipécézett, és folyton megzavart, úgyhogy amikor föl kellett állnom felelni, megbénultam. Éreztem, hogy gyűlölet van benne. Antiszemita volt. Féltem tőle.

Az iskolában volt barátnőm, zsidó is és nem zsidó is. Volt, amikor elmentünk egymáshoz, de olyan szoros, tartós barátság mégsem alakult. A testvéreimmel jártam teniszezni, nagyon szerettem, egészen férjhezmenetelemig játszottam. 1932-ben Rákospalotáról beköltöztünk Pestre, a Szív utcába, ahol két nagy szobánk volt teljes komforttal. Befejeztem a polgárit, más élet kezdődött.

Beiratkoztam egy kereskedelmi szaktanfolyamra a Teréz körút 44-ben. Magániskola volt. Fizetni kellett érte, de hogy miből fizettük, nem tudom. Antiszemitizmust nem éreztem soha, azt hiszem, a tulajdonosok is zsidók voltak. Itt lettek barátaim. Még kislány voltam, tizenhat éves, és nagyon sokat jelentett nekem – ma is – a külsőm. És nem volt egy igazán szép ruhám. Volt egy fekete körömcipőm, annak a bőre is kezdett szétnyílni. Azt befestettem fekete krémmel, hogy valahogy kinézzen. Mindez gátlást okozott. Az iskola vegyes volt, fiúk, lányok jártak oda [Noha a kereskedelmi szaktanfolyamokat elsősorban lányok számára szervezték – lásd: női kereskedelmi szaktanfolyamok –, az első világháború után nyilván voltak olyan magániskolák, ahova nem csak lányokat vettek föl. – A szerk.]. Volt egy fiú, akinek nagyon tetszettem, ő is tetszett nekem. De mindig zavarban voltam, ha én mentem el előbb, nem köszöntem el tőle.

Ebben az időben lehetőségem volt Miskolcon részt venni az újságíróbálon. Édesanyám jóban volt egy orvos házaspárral, akik meghívtak. Doktor Róbert kezelt még kislány koromban. A miskolci nagynénémmel, Mariska nénivel voltam, ő kísért el. A nővérem estélyi ruháját vettem fel, mert neki már volt, hiszen dolgozott. És megjelent az újságban egy hatalmas cikk – sokáig megvolt –, hogy egy pesti lány lett a bálkirálynő. Én voltam, igen.

Titkárnőnek tanultam, elsősorban gyors- és gépírást. Gépírni csak két ujjal tanultunk, de gyorsírással még most is le tudom írni a nevemet. Nagyon szerettem mind a kettőt. Egy évig tartott, tizenhét évesen végeztem. Meglett a papírom.

El akartam helyezkedni. Anyámmal nem is beszéltünk róla, nagyon önálló akartam lenni. Először elmentem egy hirdetésre a „Hitel” szerkesztőségébe. Láttam, hogy egy helyiségben millióan állnak, mondom, én ezt ki nem várom, megpróbálom majd máshol. Megpróbáltam, mint kiderült, mindenütt ez volt a természetesen.

Valahonnan ismertem egy mérnökházaspárt. Nagyon arisztokratikus család volt. Voltak gyerekeik, mégis magázták egymást. Jártam hozzájuk. A férfi azt mondta, hogy elhelyez. Ingatlanközvetítő irodája volt a New York palotában egy társsal. Oda felvettek. Gondoltam, gyakorolni fogom a gépírást, már azért is jó. Nem is kellett mást csinálnom. Mind a kettő nagyon jóképű ember volt. Én pedig igen szép lány. Talán két hete voltam ott, ültem az íróasztalnál, amikor a mérnök átnyúlt a hátamon, és letett elém egy nagy doboz csokoládét. Nem tudtam, milyen szándékkal, eszembe se jutott. Örültem neki. Köszönöm szépen. Utána pedig a társa azt mondta, hogy várt egy hölgyet ide, de nem jött, nem baj, megesszük mi, amit fölhozatott. Volt ott minden, amit ember megkívánhat – az italtól kezdve a finom ennivalóig minden. Megterített az egyik íróasztalon, és mondta, hogy üljek én is le, egyek és igyak vele együtt. Örültem, nagyon ízlett. Nálunk nem volt szokás alkoholt inni, nem voltam szokva ilyesmihez. Hamar furcsán éreztem magam. Mondták, feküdjek le, majd magamhoz térek. És hallom, ahogy ott fekszem, hogy mondja ez a mérnök a társának: „Hozzá ne merj nyúlni!” Hát én annyira naiv voltam, nem gondoltam, hogy ez valamiért van. Amikor fölkeltem és hazamentem, elmondtam az anyámnak, aki azután nem engedett többé oda.

Mit csináljak? Olvastam az újságban, hogy doktor László István törvényszéki titkár fölvenne egy segítséget. A feleségének elegáns szalonja volt. Jelentkeztem, anyám megint nem tudott róla. Egyből felvettek. A László doktor diktált, majd amikor az irodában végeztem – egy lakásban volt minden –, átmentem a szalonba, hogy varrni tanuljak. Így állapodtunk meg. Fizetést nem kaptam.

Akkor még nem éreztem annyira a súlyát, hogy zsidó vagyok. Mindenkit szerettem, aki ember volt. Soha nem jutott eszembe, hogy kinek mi a vallása, de ott, a László doktoréknál, igen. Mindig hallottam a zsidózást. László doktor egy kimondottan magas, gyönyörű férfi volt, abszolút nem zsidós. Jöttek a szülei. Fogorvos volt a papája és a mamája is, és olyan tipikus zsidók voltak, hogy én gyerekszemmel csak néztem és elgondolkodtam. Gyakran jött a felesége húga, külföldön volt a férje, csinos, elegáns nő volt, húszon-valahány éves. Kékróka lógott a nyakában [A kékróka kékbe játszó színű szürke sarki róka prémjéből készült nyakbavaló, az első világháború után igen drága prémféle volt Európában. – A szerk.], télen mentek Olaszországba, síelni jártak. És jöttek az ő szülei is, hát a papa ott is tipikus zsidó volt.

Akkor tizenhét-tizennyolc éves voltam, gondoltam, valahogy meg kell kérdeznem, miért zsidóznak, amikor ők is onnan származnak. Nem tudom, hogyan került rá sor, amikor azt mondtam: „Hát igen, már ez rendszerint így szokott lenni. A kitért zsidók a legnagyobb antiszemiták.” Na, akkor megmerevedtek, és ki lettem rúgva.

Azt hiszem, már akkor is fanatikusan zsidó voltam. Volt néhány próbálkozásom még a munkával, amíg férjhez nem mentem.

Ebben az időben volt egy udvarlóm, egy a sok közül, Türk Barnabás Henrik, akit csak Pubinak hívtunk. Még nem végzett, jogásznak készült. Az Irgalmasok mellett laktak, ott az az óriási ház az övék volt. Nagyon gazdagok voltak. Az utcán ismerkedtünk meg. Hozzánk fel sose hívtam, taxival jött értem, úgy mentünk mindenhova. Volt egy bátyja, aki már bent volt abban a rettenetes pártban, a nyilas pártban. Rajtam mindenki látja, hogy zsidó vagyok, én nem tudom felismerni rögtön. Egyszer összetalálkoztunk a bátyjával, aki rám nézett, és azt kérdezte Pubitól: „Te zsidó lánnyal jársz?”

Amikor kettesben maradtunk, azt mondtam: „Pubi! Tudom, hogy ki vagy, tudom, hogy hova jársz, tudom, hogy gyűlölsz bennünket. Magyarázd meg nekem, hogy miért! Hogyha elfogadható, lehet, hogy én is tudomásul veszem.” Azt mondja: „Nézd meg, hogy minden bankban zsidók vannak, minden bankár zsidó.” Én a nagy pofámmal: „Igen? Ne mondd! Hát szégyelljétek magatokat! Ti miért nem lehettek azok? A zsidók kisebbségben vannak, alig van egypár zsidó, ti meg itt vagytok rengetegen, ti miért nem tudtok aktivizálódni? ” Így pofáztam akkor már. Nem tudott választ adni. De a hóna alatt ott volt a nyilas újság. Azt mondja: „Volna egy javaslatom. Mi a véleményed? Menjünk ki Bécsbe, és ott esküdjünk meg!” Mondom: „Én, veled? Hát csak nem képzeled?!” És még mit tudom, miket mondtam neki. Pubi szégyellte azt, hogy az apjának hatalmas üzlete van, mert akkora a zsidóknak szokott lenni.

Amikor a deportálásból hazajöttem, olvastam az újságban, hogy Türk Barnabás Henriket fölakasztották. Elérte a sorsa. Azt nem tudom, hogy a bátyjával mi történt. Szóval ez egy kész regény!

Amikor Pubival szakítottam, az Andrássy úton megismerkedtem egy festőművésszel, Kling Györggyel [(1894–1989) Munkácsy- és SZOT-díjas – A szerk.]. Bevitt egy kiállításra a Képzőművészeti Főiskolára. Műterme volt az Akácfa utcában. Feljártam hozzá. Édesanyám figyelmeztetett, hogy ez mivel járhat – de nem történt más a csókolózáson kívül. Kling zsidó volt és nagy kommunista, elvett egy svéd nőt, aki aztán megmentette.

Mielőtt az uramat megismertem, 1938-ban egy dúsgazdag szőrmekereskedő udvarolt nekem, Barbier László. Még a szüleinek is bemutatott, akik az akkor épült Madách házakban laktak [Wälder Gyula által tervezett jellegzetes háztömb Budapesten, a Károly körúton. – A szerk.]. Gyönyörű kékrókát kaptam tőle, amit saját kezűleg varrtam fel a fekete kosztümöm gallérjára és zsebeire. Igen elegáns volt. Amikor az anyja meglátta rajtam a kékrókát, lekicsinylően, utálatosan azt kérdezte a fiától: „Ezt is tőled kapta?” Erre én megsértődtem. Pedig szerettem, de elhagytam. Nem jött vissza a háborúból. Ezt a kékrókával díszített kosztümöt viseltem három év múlva a polgári esküvőmön.

A nővérem, Bözsi 1911-ben született, Miskolcon, most kilencvennégy évesen is jól van. Mindenki nagyon örült neki, hiszen édesanyámnak ő volt a tizedik terhessége, és az első gyerek, akit meg tudott szülni. Anyám már ötéves korában beíratta iskolába, és egészen a harmadik kereskedelmi [lásd: kereskedelmi iskolák] végéig Miskolcon tanult. Gyalog járt be a Martin-telepről a város központjába. Messze volt az iskola. Az édesanyám féltette a gyönyörű szép lányát, ezért nagyon szigorú volt vele.

Amikor 1928-ban Pestre költöztünk, újra együtt volt a család. Amikor bejött a numerus clausus, Bözsi volt az első, akit a nagybátyám elbocsátott [A nagybácsi nyilván a zsidótörvények hatására mondott föl unokahúgának. Lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Én megértem, mert veszélyeztetve volt ő is. De az anyám nem tudta megérteni, hogy a mi anyagi helyzetünkben elbocsátotta a testvére gyerekét. Elment hozzá, és a sofőrje előtt kiabálta: „Endre, állj meg! Beszélni akarok veled! Hogy tehetted? Nem szégyelled magad? Magamra hagysz? Mit csinálok a gyerekeimmel? A testvéred vagyok!” Endre bácsi megígérte, hogy továbbra is adja azt az összeget, amit Bözsi nála keresett. Így volt két hónapig, úgy tudom, aztán elmaradt.

Ezután Bözsi valahonnan szerzett egy varrógépet, és gépi hímzéseket csinált. Nagyon ügyes volt, valamennyit keresett. Nem lehetett elhelyezkedni, egészen a [második világ]háború végéig már csak otthon dolgozott.

Míg az irodába járt, a sok jóképű és jó svádájú fiú mind neki udvarolt. De ő egy nála tizennyolc évvel idősebb férfibe lett halálosan szerelmes. Harrynak hívták, el is jegyezte. Az Andrássy úton lakott az édesapjával együtt, az egyik szép palotában volt a lakásuk. Volt egy vak testvére, aki házas volt, a feleségének – később derült ki – viszonya volt Harryval. Egyszer csak megjelent ez a nő nálunk. 1938–39-ben lehetett. És azt mondta, hogy miért kell, hogy egy ilyen szép fiatal lány egy idősebb férfihez, a sógorához menjen férjhez. Harrynak is addig beszélt, míg lebeszélte. Vége szakadt, nem vette el.

Anyám ebben az időben adta el a miskolci házat – amit Endre bácsi még annak idején kifizetett, és a nevünkre íratott –, hogy a lányait kistafírozza.

A háború után Bözsi újra talált állást egy kisebb magánvállalkozásnál, ahol ketten dolgoztak, ő és a kollégája, egy igen jóképű, nála kilenc évvel fiatalabb ember. Bözsi már harmincöt éves volt. Ez a férfi akarta a nővéremet, de ő nem akarta, végül megbeszélték, hogyha összeházasodnak, akkor igen. Ez 1947-ben volt, akkor született a fiam, épp a kórházban voltam, amikor megesküdtek. Csak polgári esküvőjük volt. A férj huszonhat éves volt, egy link, kártyázott meg nem tudom, még mit. Bözsi olyan feltételekkel ment hozzá, hogy „én otthon vagyok az anyámmal, te meg a te anyáddal”. Tehát nem laktak együtt. Nem is ismerte a családját. Nem sokáig tartott, egy éven belül elváltak. Többször nem ment férjhez, persze voltak udvarlói, barátai később is, hiszen szép és okos volt.

Nem tudom, hogy hol volt még állásban azon kívül, ahol megismerte a férjét. Az utolsót tudom, a Dózsa György úton, a SZOT-ban volt valami újságíróféle. Hosszú-hosszú éveken keresztül ott dolgozott, a lakásához közel volt, csak le kellett sétálnia, nagyon kényelmes, jó helye volt, jó fizetést kapott, és a nyugdíja is elég szép. Nyugdíjazása után még bejárt hetvennyolc éves koráig. Príma fizikai és szellemi állapotban volt.

Amíg anyánk élt, Bözsi vele lakott. Ketten voltak, édesanyám olyan volt, hogy a gondolatát is leste, teljesen kiszolgálta. Az ujját nem kellett hideg vízbe dugnia. Dolgozott, hazament, és akkor ott volt a friss vacsora, megvolt a tisztaság, minden ruhát, cipőt anyám vett. És ezt mind természetesnek vette ő is, én is, a bátyám is, anyánk is. Ehhez szoktunk.

Volt Bözsinek egy barátnője, Klári, aki egy újságnál dolgozott. Rendkívül okos, csúnya nő volt, tele vonzerővel, ragadtak rá a férfiak. Valami báró férje volt, aki disszidált. Amikor anyám már tudta, hogy meg fog halni, azt mondta: „Klárikám, kérlek, ne hagyd el Bözsit!” Ő pedig azt válaszolta: „Ígérem, nem fogom elhagyni.” Édesanyánk 1965-ben, otthon halt meg. A kórházból hazavittük, ápolónőt fogadtunk mellé. Megfulladt, annyira el volt meszesedve a szívkoszorúere. A feje végig tiszta volt. Palit és engem külön is a halálos ágyához hívott, elbúcsúzott tőlünk.

Bözsinek el volt rendezve minden. Az irodában étkezett, nem kellett főznie, szombaton, vasárnap és minden ünnepnap Klárinál volt, külön szobája is volt nála, akkor ő vásárolt, főzött, finomakat sütött, és mindent elintézett neki. A Szív utcai lakást elcserélte egy kisebbre, mert az nagy volt neki egyedül. Egy nagyon édes lakása van a Benczúr utcában. És Klárival utaztak, társaságba jártak, mígnem Klári újra férjhez nem ment. Akkor elszakadtak egymástól. Mikor Klári megözvegyült, felkereste Bözsit, de már nem volt meg a régi barátság. Klári hamarosan meg is halt.

Így élte életét a nővérem. Nagyon jól élt, és él most is. Ma, kilencvennégy évesen is igen intelligens. Bármiről lehet vele beszélgetni. Jár a könyvtárba, érdekes könyveket olvas. És évek óta kettesben külföldre utazunk nyáron, karácsonykor pedig belföldön valahová pár napra. Tud még egyedül is mászkálni, van orvosa, akinek az asszisztensnőjével jóban van, minden receptet felvisz neki. Ő ajánlott egy takarítónőt, aki egy ügyvéd özvegye, hetente jár hozzá, sokszor be is vásárol. De ő is lemegy, van egy kis húzós kocsija, és vásárol. Főz is mindennap, és nagyon jól.

Bátyám, Pali 1914-ben született, és nyolc éves volt, amikor apánk meghalt. Gimnáziumot végzett, és elektrotechnikus, később pedig mérnök lett. Őt is a nagybátyám, Endre bácsi vette fel a gyárába. Először Várpalotán volt munkaszolgálatos, 1938–39-ben [Ebben az időben még valószínűleg „rendes” katona volt, nem munkaszolgálatos. Lásd: munkaszolgálat (musz). – A szerk.]. Minden héten mentünk hozzá látogatóba, az anyám, a nővérem és én. Öt évig folyton behívták. 1942-ben nősült. Egy nagyon jómódú lányt vett el, Irént, aki ráadásul gyönyörű volt, iparművészeti főiskolát is végzett, ruhatervező volt. A két mama hozta össze őket. A Szív utcában laktunk, ők a közelünkben, a Podmaniczky utca sarkán, egy hatalmas, négyszobás lakásban – majdnem egy egész emelet volt az övék –, ami csodálatosan volt berendezve. Családi örökség volt, a sógornőm papája belsőépítész, tervezőmérnök volt, ő tervezte az összes bútort, az ebédlőt meg mindent. Olyan rézcsillárok voltak, hogy nem lehetett megmozdítani őket.

Pali ötnapos házas volt, amikor elvitték munkaszolgálatra. Több helyen volt, 1944-ben Borba vitték [lásd: bori rézbányák], megjárta a poklot, olyan helyeken volt, amit csak én tudok elképzelni, aki szintén megjárta. Végül nagyon-nagyon soványan, de szerencsésen hazajött.

1943-ban született a fia. Majdnem egyidősek a lányommal. A sógornőmet a nővéremmel együtt vitték el, jóval később, mint engem. Türkheimben voltak, hazajöttek [Türkheim (Németország) – Dachau egyik altábora volt, munkatábor, ahol a V1-es, V2-es német rakétákat szerelték össze. – A szerk.]. Szépen éltek. Tisztelték, szerették egymást, jó házasság volt. A bátyám nagyon boldog volt, amikor tíz év után megszületett a kislánya. Lánypárti volt. És a két testvér imádta egymást.

A sógornőm hatvannyolc éves volt, amikor mellrákja lett. Biztos vagyok benne, hogy azt még egy férfi nem csinálná végig, amit az én bátyám vele végigcsinált. Türelemmel ápolta, szeretettel vette körül. Öt évig nem újult ki, aztán igen, akkor már borzalmas volt. A bátyám ott maradt egyedül, a fia már megnősült, a lánya férjhez ment, ott volt egy négyszobás lakásban egy szál maga.

Nem bírta az egyedüllétet, ezért mindig utazott. Azt csinálta, hogy egyik hónapban Magyarországon utazott el valahová, a másik hónapban külföldre. Megtehette, és meg is tette, mert beleőrült volna a magányba. Talán Balatonfüreden történt, hogy sétált a parton, ahol látta, hogy egy fiatal nagymama két gyerekkel szaladgál, beszélget, labdázik. Csatlakozott hozzájuk. Nagyon jóban lettek, egy rendkívül intelligens közgazdásznő volt. Hihetetlen szép barátság szövődött közöttük. Soha nem láttam ilyen boldognak a testvéremet. Kedves, csodálatos asszony, most is tartja a kapcsolatot a bátyám lányával, és nekem is szokott írni. Állítólag csak barátság volt közöttük, de majdnem minden nap jött, hozott neki ebédet, csináltak közös programot.

Egy nap azt mondja az asszony, most nem tudok eljönni hozzád. A lányaival és az unokáival élt együtt, valami közbejött. A bátyám nem maradt otthon, kiment a meccsre. És amikor jött hazafelé gyalog, nem tudom, melyik hídon, hozzácsapódott valami fiatalabb ember, akivel a meccsről beszélgettek olyan elmerülten, hogy nem vették észre a közeledő autót. Az a férfi elugrott, de Palit elgázolták. A fején ment át az autó. Ott halt meg. Mi éppen Szicíliában voltunk a nővéremmel. Az Odeont mentünk megnézni, s a buszról szálltunk le, amikor Bözsi azt mondta, nem érzi jól magát, nem tud jönni [Valószínűleg a szegesztai hellenisztikus színházról van szó. – A szerk.]. Rosszul lett. Mint később megtudtuk, akkor gázolták el a bátyámat. Megérezte? Hát biztos.

Amikor hazaértünk, a fiam és a menyem várt a repülőtéren, s mi úgy el voltunk telve a sok mesélnivalóval, hogy nem is vettük észre, milyen idegesek. Hazaértünk, ott volt az egész család, és látom, hogy lassan vonul ki mindenki a szobából. Csak a nővérem, én és a fiam maradt bent, aki mondta: „Anya! Pali bácsi meghalt.” Mondom: „Dehogy! Hát nem!” Azt mondja: „De igen. Elgázolták.” Nem is tudom, akkor mit éreztem. Azt hiszem, infarktust kaptam. Aztán kitört belőlünk a zokogás, és őrjöngtünk. Bejött a család, borzalmas volt.

Ez 1991-ben történt. Pali még abban az évben a nővéremmel Izraelbe akart utazni, már minden megvolt hozzá. És boldog volt evvel a nővel. Megtalálta az egyensúlyát. Olyan társat kapott, aki rendkívül helyes, bájos, finom, nagy tudású, intelligens, hozzá való volt minden téren, akinek sikerült feledtetnie a régi szenvedéseket, a magányt. És akkor, pont akkor volt valami dolga… Hát a sors keze.

A bátyámat nem zsidó temetőben temették el, a köztemetőben van egy parcellában [Rákoskeresztúri új köztemető, Budapest. – A szerk.]. A felesége urnáját is ide tették. A gyerekeik csináltattak egy kis sírkövet.

1941-ben mentem férjhez. Bandival Várpalotán ismerkedtem meg, 1939-ben, ahol ő is és a bátyám is munkaszolgálatos volt. Rendszeresen jártunk oda. A laktanyában nem fogadhattak bennünket, volt egy zsidó család a városban, oda mehetett mindenki, aki fogadta a családját. Mindig a nővéremmel voltam, aki sokkal szebb volt, mint én, de én élénkebb, beszélgetősebb voltam, szóval jobban észrevettek. Körülöttem zsongtak a fiúk, akik diplomások voltak, és ezt én természetesnek vettem.

Láttam, hogy ott van egy fiú, aki egyáltalában nem volt szép férfi, és egy másik vigasztalja. Hát aztán kisült, hogy ez mind énmiattam volt, mert engem akart volna, de látta, hogy körülfogtak. Végül még Várpalotán hozzám csatlakozott, nem érdekelte semmi, és le nem tudtam rázni. Hideg volt, de sétáltunk, beszélgettünk. Elkísért az állomásra. Mandulagyulladásom lett, negyvenfokos lázam volt, ott ájultam el a fürdőszobában. Közben mondja a nővérem, hogy fölhívott minket telefonon ez a fiú, és mondta, hogy el akar jönni látogatóba. Mondta neki, ne jöjjön, mert nagyon beteg vagyok. Egyszer csak csengetnek, és bejött. Hát ilyen volt, ráragadt egy nőre – de minden nőre. A bátyám még mondta is nekem: „Mit akarsz evvel? Ennek minden állomáson van szeretője. Ez egy olyan.” De rám ragadt, és nekem nagyon szimpatikus volt. Amikor már nem lehetett kapni semmit, se kenyeret, se mást, ő hozott. Anyám nagyon megszerette, olyan behízelgő volt. Szóval volt valami charme-ja. Abban az időben is tele volt nőkkel.

Gazdag zsidó családból származott. 1912-ben született, amikor elvett, huszonkilenc éves volt. Az anyja gyönyörű osztrák nő, nem volt zsidó, de át kellett térnie a zsidó vallásra, mert az apósom azt mondta, hogy csak akkor veszi el. Hitler-származék volt, egy városból valók. Maga nem fogja elhinni! Más se hiszi el, hogy az uram Hitler-származék. De zsidónak született, később még a csömöri hitközség titkára is volt. Sokkal erősebben tartotta a vallást, mint én. Minden szokást ismert, tudott, be is tartott, és mi közösen is sokáig megtartottunk mindent. Hozzánk jött mindenki. Anyám haláláig [1965] így volt.

Az anyja csodaszép asszony volt, de szinte belebolondult, annyira nehezen vállalta el a zsidóságot. Állandóan ment, és adakozott a katolikus meg református egyháznak. Egyébként a gyerekek csúnyák voltak, de okosak. Az uram is, de a húga, Gizi egy lángész volt. Kis vézna, s több esze volt, mint bárki másnak. Tulajdonképpen anya nélkül nevelkedtek, Bandi kilenc éves volt, amikor meghalt az anyja. Akkor az apja alkalmazott valakit, hogy törődjön a gyerekekkel, végül aztán el is vette. Nem szerelemből, csak azért, hogy gondoskodjon a két gyerekéről. Hat évvel később meghalt, a fia tizenöt éves volt.

Nagy család volt az övék. Hatalmas házuk volt Csömörön. Mindenfélével foglalkoztak. Az egyik nagybácsi a legmagasabb katonai rangban volt, amit az első világháborúban kapott. Ez nem volt gyakori, zsidó tiszt. A húgának, Gizinek nem volt diplomája, de a jogi dolgokhoz nagyon értett, a lánya ma is jó nevű ügyvéd, összejárunk, az unokája pedig neves tévészemélyiség.

Az uram mérnök lett. Annak ellenére házasság lett belőle, hogy nemcsak a bátyám, de még Bandi egyik unokatestvére is azt mondta nekem: „Pannika! Jól fontolja meg, hogy hozzámegy-e feleségül! Mert én ugyan nagyon szeretem Bandit, de neki minden nő kell.”

A polgári esküvőnk után egy héttel a Hegedüs Gyula utcai zsinagógában esküdtünk 1941. október tizenkilencedikén [Az újlipótvárosi Csáky utcai templomkörzet zsinagógáját egy imaszobából Baumhorn Lipót alakította át 1927-ben. – A szerk.]. A rabbinak a neve itt van a héber nyelvű házasságlevelemen [lásd: ketubá]: doktor Hoffer Ármin főrabbi [Gyöngyös, 1870 – ?, Szentesen volt rabbi, majd Veszprémben és Budapesten főrabbi. – A szerk.]. Mind a két esküvőnkről megvan a fénykép. Két nyamvadt fiatal, nagyon soványak voltunk. Az esküvőre összegyűlt a nagycsalád, az ő családja is. Szép nagy esküvői ebéd volt otthon, nálunk. Drága anyám főzte meg az egészet. Minden volt. Hosszú asztal volt az ebédlőben megterítve, ott volt mindenki. Nem tudom, hányan voltunk.

Sok ajándékot kaptam. Csodálatos edényeket, sok gyönyörű készletet. Ezüstöt, azt hiszem, nem. Na és pehelypaplanokat. Arra pláne emlékszem, mert vittem egyet magammal a deportálásba. Endre bácsitól kaptam egy hálószoba- meg egy szobabútort. Ma is sajnálom, hogy nincs meg, egy gyönyörű faragott íróasztal volt csodálatos fából, hozzá való fotel gobelinüléssel.

Az én nagyanyám, az a gonosz, akkor meghívott, mert látni akarta, hogy kihez megyek feleségül. És akkor halt meg. Úgyhogy nem sikerült elmennünk. Tőle örököltem volna, de mégsem, mert az anyám nem ment el a temetésére. Rengeteg érték maradt utána, a legdrágább bundáktól kezdve az ezüstökig, kristályokig minden. A testvérek mind rohantak oda a hagyatékért. Anyám pedig azt mondta: „Én nem megyek. Énnekem nem kell onnét semmi. Veszekedjenek, csináljanak, amit akarnak, én nem megyek.” Nem is ment el. Úgyhogy ő nem is kapott. És akkor küldtek nekem egy ezüst hamutálcát, a nővéremnek meg ezüst gyertyatartót.

Esküvő után kimentünk Csömörre lakni a szépen berendezett lakásba [Csömör – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1891-ben  2400 (szlovák, magyar és német), 1910-ben 2700, 1920-ban 2900 lakossal. – A szerk.]. Az volt a nászút, akkor voltam először kint az ő lakásában, az ő házában. A közös életünk ott indult, s az első percétől kezdve nem volt jó. Alig voltam kéthetes házas, amikor behívták az uramat. Ott álltam egyedül, de mindig bejöttem az édesanyámhoz, főleg ott voltam. Az uram rengeteg helyen volt, nem emlékszem a helyekre, a levelei megvannak, de frontra nem került ki, és nem is deportálták.

Fél zsidó volt, ezt tudták róla, amikor bement mint munkaszolgálatos. Úgy megszerette a tiszt, hogy azt mondta, nem zsidó, öltözzön át rendes katonaruhába. Azt mesélte, az életében olyan jó dolga nem volt, mint akkor. Mindig olyan helyen volt. Az a típus volt, olyan vonzó. Mindenhol el tudta helyezni magát. Magyarországon is volt, de kint is valahol. Igazából nem tudom, hol. Megúszta, épen jött haza.

Hamar terhes maradtam. Természetesen végig itt voltam anyámnál, a Szív utcában. 1943 januárjában Pesten szültem meg a gyerekemet. Az uram az első perctől kezdve megmondta, hogy nem akar gyereket. A szülei hamar meghaltak, nem tudta igazán, mi az, hogy szülő. Anyámat imádta. Egyet tudott igazán, önzetlenül szeretni. Egyébként meg egy bohóc volt, egy nagy link. Amúgy szorgalmas ember volt, törődött a családjával, de gyereket nem akart. Azt mondta, ha gyerek lesz, akkor azt fogom szeretni, és ő nem fog szeretetet kapni tőlem. Szóval féltékeny volt. Mindegy. Megszületett a kislány, bejött a kórházba, oda se nézett, ahol a gyerek feküdt.

A nővérem meg az anyám viszont a világ legboldogabb embere volt. Az első unoka, egy kisbaba a családban! Anyám idős volt már, negyven éves volt, amikor én születtem, Bözsinek pedig nem volt férje és gyereke. Úgyhogy borzasztóan szerették, szinte kisajátították. Mintha nem is léteztem volna. A nővérem akkor hímzéseket csinált otthon, a lábával meg egész nap a bölcsőt ringatta. Ha valami baja volt, és jött az orvos, nem én bontottam ki, ők tették fel a pólyázóra, az anyám meg a testvérem mutatta az orvosnak, én meg hátulról néztem. Szóval eltulajdonították a gyerekemet.

Amikor a németek bejöttek [lásd: Magyarország német megszállása], telefonált az uram – nem tudom, akkor éppen hol volt –, hogy úgy hallotta, hogy itt bombázások lesznek, jobb volna, ha kimennék a gyerekkel Csömörre. Ott nagyobb biztonságban leszünk. Kimentünk, és látom, hogy a lakásomban valaki lakik. Egy főhadnagyot tettek be, a zsidó munkaszolgálatosok vezetőjét. Berakták hozzánk anélkül, hogy szóltak volna. A házban két, egybenyíló szoba volt, az egyik szobából lehetett bemenni a fürdőszobába, a mellette levő ajtón pedig a hatalmas konyhába. Teljesen egyben volt ez a lakás. Mit csináljak? Egyik szobában sem lehetek, mert mindkettő átjáró. Mit csináljak a gyerekkel? A konyhába kellett kihozni a fekhelyemet.

A főhadnagy nagyon rendes volt hozzám, a csicskásával mindig hozatott nekünk is ennivalót, amit maguknak. Amikor a gyerek tüdőgyulladást kapott, segített ápolni, ő tette rá a hideg vizes borogatást. Sokszor beszélgettünk. Egyszer mondta, hogy a tiszttársai jönnek hozzá. Én a konyhában voltam, ők a szobában foglaltak helyet. Hallom, amikor bejönnek, mondják: „Na, ez biztos zsidó lakás.” Mert ugye szép berendezés, íróasztal, szép holmik voltak. Kijött ez a főhadnagy, és mondta, menjek be hozzájuk. Bementem, és leültem közöttük.

Egyszer később azt mondta: „El fogják vinni magukat, és ahová el fogják vinni, az nagyon nem lesz jó. Jó volna, ha beöltözne parasztruhába, és menekülne.” Gondolkodtam, na de hová? Nem ismertem senkit. Anyámhoz menjek? Hogyan? A gyerekemmel?

Május harmincadikán összegyűjtötték a zsidókat, voltunk néhányan. Csömör tót falu volt, jöttek ezek a helyiek, leköptek, hogy büdös zsidó. Talán öt család volt, mindnek mennie kellett. Amiről azt gondoltam, hogy menthető, felrakattam a fűszeres kocsijára – sok szép holmim volt, és az uramnak is, bútorok, stafírung, ruhák, mindenféle –, hogy hozza Pestre. Aznap nagyon meleg volt, a gyerekkel nem vállaltam, hogy a kocsin menjek, HÉV-vel mentem anyámhoz. Alig érkeztünk meg és tettem le a gyereket, amikor csengettek, jött a fuvaros, és mondta, menjek vele, mert a kocsit Sasadtól [Föltehetően Sashalomról van szó. – A szerk.] nem engedik át, csak a tulajdonossal.

Ez mentette meg a gyerekemet, hiszen együtt akartak vinni minket. Otthagytam a gyereket, mondtam: „Mindjárt jövök.” Egy szál nyári ruhában mentem a kocsissal Sasadra [Sashalomra], hogy engedjék át, amit hoztam. Hőség volt, nagyon siettünk, akartam egy pohár vizet inni, de a fuvaros azt mondta: „Magát úgyse engedik be sehová.” Jöttünk be Pestre. A kocsit leállították a Keletinél, a dologháznál [Minden bizonnyal a Mosonyi utcai toloncházról van szó. – A szerk.]. Az uram ruhájába még a nálam lévő maradék pénzt is betettem, hátha úgy biztonságosabb.

Megálltunk, ott voltak már a rendőrök, és én mondom: „Jaj! Kíváncsi vagyok, hogy nézhet az ki belülről.” Ugye, már hallottam a dologházról. Mondja a rendőr: „Jobb, ha nem kíváncsi, úgyis meg fogja tudni.” Leszállítottak a kocsiról, minden nélkül, és bevittek. A kocsit elvitték, úgy, ahogy volt. A fuvaros szólt anyámnak, aki rögtön jött a testvéremmel, és látták, hogy viszik a kocsit a bútoraimmal, mindenemmel, amim volt. Elvitték a németek, hajóra tették. Mindenünket. Nem lehetett megszólalni.

Kértük, hogy kint lehessünk az udvaron, nem akartunk azok között lenni, akik bent voltak. Három éjjel és nappal ott voltunk étlen-szomjan. Volt olyan, akinek volt ennivalója, nekem nem volt, és nem is adott senki. Martam az arcomat, mert nem tudtam, hogy most mi lesz. A gyerekem nem volt velem, azt hittem, beleőrülök. Kértem, hogy én a tanácsossal szeretnék beszélni. Fölvittek hozzá, és mondtam neki: „Tanácsos úr! Könyörögve kérem, egy tizenöt hónapos gyerekem van otthon, hozhassák be! A gyerekemtől ne szakítsanak el!” Hát nem tudtam, mit kérek! Azt mondta nekem a tanácsos: „Asszonyom! Örüljön, hogy kint van a gyereke!” De, mondtam, én véresre martam az arcomat, hogy kínlódom rettenetesen. Erre a tanácsos intézkedett, és elmentek a gyerekemért, hogy azt is behozzák. És az én drága anyám így könyörgött a rendőrnek: „Tizenöt hónapos a gyerek, kérem, könyörögve, ne vigye el!” A rendőr olyan rendes volt, hogy azt mondta: „Jó, nem tudok semmiről.” Behozták volna, s akkor pláne megpecsételődött volna a sorsom és a gyerek sorsa is.

Három nap után elvittek bennünket Hatvanba. A cukorgyár raktárában voltunk összezsúfolva. Rengetegen összetalálkoztunk a családból is, akik Pest környékén laktak. Azt nem lehet elmondani, hogy ott mi volt! Azt tudom, hogy egy Zöldi nevezetű SS-tiszt volt ott, magyar. Gépfegyverrel a kezében azt kiabálta: „Mindenki tegye le az értékeit! Mert aki nem teszi, azt rögtön főbe lövöm.” A karikagyűrűmet, az uramnak egy nagy, vastag, köves gyűrűjét, amit még az apjától örökölt és a kis briliáns kísérőgyűrűmet odaadtam. Akinek amije volt, pénze vagy ékszere, azt mind odadobta egy rakásba [Dr. Zöldi Márton csendőr századost bűnösnek találták az újvidéki vérengzésekben, ezért 1946. január 12-én halálra ítélték, de másokkal együtt kiadták Jugoszláviának, ahol ismét bíróság elé került, és 1946. november 4-én kivégezték. (Az Újvidéken történtek miatt dr. Zöldi Mártont Kállay miniszterelnöksége idején – többekkel együtt – bíróság elé állították, és 11 évi börtönbüntetésre ítélték. Másokkal együtt azonban 1944 elején a szabadlábon védekező Zöldi is kiszökött az országból, és politikai menedéket kapott a Harmadik Birodalomban, majd a német megszállókkal, a Waffen-SS tagjaként tért vissza Magyarországra 1944 áprilisában. A katonai bíróság, amelynek személyzetét eddigre részben kicserélték, visszavonta az ellene /is/ kibocsátott elfogatási parancsot, és rangját is visszaadta. Zöldi rögtön bekapcsolódott a Sztójay-kormány zsidótlanítási politikájába.) – A szerk.].

A Hatvany-kastélynál voltunk, ahol éppen akkor vallatták a Hatvany bárót, és kihallatszott, végighallgattam azt az iszonyatos kiabálást, őrjöngést, amit véghezvitt, mert ütötték, verték, kínozták. Nekünk a fák között kellett gyomlálnunk, de elmondhatom, olyan rettenetes állapotban voltam, hogy nem mentem gyomlálni, hanem leültem a földre és sírtam. Egyszer csak egy borzalmas nagy korbácsütést éreztem a hátamon. Egy magyar katonatiszt volt, aki ment tovább, és hátranézve jót nevetett rajtam.

Talán két hétig voltunk Hatvanban. Összetalálkoztam édesanyám egyik unokatestvérével, doktor Bársony Ernővel, aki Miskolcon volt ügyvéd. Őt tették meg valami felügyelőnek. Azt hallottam, hogy akinek több gyereke van, azt nem fogják elvinni, továbbvinni munkára, hanem itt maradhat. Kértem a rokonomat: „Mondd azt, hogy nekem több gyerekem van!” Azt válaszolta, hogy nem mondhatja. Mindenki féltette a bőrét. Volt egy betegszoba, aki beteg volt, az oda bement, mondták, az ott maradhat. Azt gondoltam magamban, megyek a betegek közé, én is beteg vagyok, ott semmi bajom nem lesz. Bementem. Később azt mondták, hogy akik nem betegek, azok viszont mennek munkára. Jön a vagon, és viszik őket. Dolgozni, semmi más. Mindent elhittünk.

Az ablakokon rácsok voltak, és azon keresztül láttuk, hogy megérkeztek a vagonok. Mint egy sugallat, úgy jött, hogy mégis kimegyek a betegszobából, lesz, ami lesz. Nem tudtam, hova kerülök, jobb lesz, vagy rosszabb lesz. Ki is mentem. Megálltak a vagonok a német és a magyar tisztekkel, a halálfejesekkel. Hát mondom, azért csak megmentem, amim még van. Egy pehelypaplanom volt a kocsiról, meg három vagy négy ruha volt rajtam. A tisztek embertelenek voltak, mint az állatokat, ostorral és kutyákkal vertek be minket a vagonokba. A lábamat nem lehetett letenni, annyian voltunk egy kocsiban. Talán június eleje volt.

Borzalmas körülmények között utaztunk. Be voltunk zárva, az emberek összecsinálták magukat, meg egymáson feküdtek, levegő semmi, egy kis lyukon keresztül akartunk mind kinézni. Már német földön jártunk [Nyilván cseh vagy lengyel földön jártak. – A szerk.], amikor láttam kint felnőtteket és gyerekeket, akik csak kiabáltak ránk, hogy „rohadtak”. Nem tudom megmondani, hány napig mentünk. Az embertelen iszonyat ellenére még akkor sem hittem el, hogy nem dolgozni megyünk.

Végül aztán megérkeztünk egy kapuhoz, ahol ki van téve az a tábla [Auschwitz bejáratán olvasható: Arbeit macht frei (A munka szabaddá tesz). – A szerk.]. Kiszálltunk, jöttek a rabok, a zsidók abban a csíkos ruhában, Csehszlovákiából meg Lengyelországból, mindenfelől [A Kanada-kommandó tagjai voltak, akik a deportáltaktól elvett értékeket szortírozták és kezelték a lágerben. – A szerk.]. Mindent a vagonban kellett hagyni. Rajtam még volt egy csomó ruha. Megfogtuk egymás kezét a csömöriekkel, én voltam középen, és Mengele választott.

Mondom, nem lehet olyan nagy baj, egy jóképű, sudár férfi… Ott álltunk, fogtuk egymás kezét – öten vagy hatan –, és engem kiszakított, hogy rechts, és akkor én mentem jobbra, links, a többieket balra vitték. Hát mit tudtam én? Csak azt tudtam, hogy magamra maradtam. Jobbra a síneken kellett átmennem, a többiek meg mentek nyugodtan balra. Nem akartam egyedül menni, fogtam magam, hogy utánuk settenkedek, közéjük megyek. De az egyik SS rám ordított, hogy „rechts!”, hogy arra menjek. Muszáj volt. A többiek balra mentek, őket rögtön elgázosították.

Bevittek egy fürdőbe, a zuhanyból nem gáz jött. Teljesen levágták a hajamat, leborotválták minden részemet, lefertőtlenítettek. Benéztek még a fenekembe is. Fiatal voltam, még akkor sem voltam tisztában semmivel, nem is voltam magamnál. Valami rongyot adtak rám, amiből kilógott a hasam meg a mellem, nyilván egy öregasszony ruhája volt. Majd kizavartak, és megmutatták, melyik blokkba kell mennem. Még nagyon friss volt nekem minden, álladóan sírtam-zokogtam a gyerekem miatt, az anyám miatt. A többiek pedig fedeztek, hogy ne lássanak meg, mert ha így meglátnak, rögtön elvisznek.

A blockältesterek lengyelek meg csehek voltak [Blockältester (német): barakkparancsnok – összekötő a lágerfőnök és a foglyok között, felügyelő a foglyok közül. – A szerk.]. Iszonyú gonoszak voltak. Ostorral ütöttek bennünket, és kiabálták: „Ti rohadtak! Ti még otthon lébecoltatok, mikor minket már itt kínoztak” [Az auschwitzi tábort 1940 májusában állították föl, az első fogolyszállítmány – majdnem kizárólag lengyelekből állt – 1940 júniusában érkezett, Kelet-Szlovákiából pedig 1942 tavaszán érkeztek ide az első zsidó nők, 16–30 év közötti lányok és asszonyok. – A szerk.]. Azt mesélték, úgy maradtak életben, hogy saját anyjuknak meg apjuknak kellett megásniuk a sírját, ahová maguk temették el őket élve. A szüleiket! Hogy életben maradjanak! Ezek állatokká váltak az évek folyamán.

Auschwitzban nem volt víz, nem tudtunk inni. Úgy fogadtak minket, hogy kvarglit kaptunk, örültünk, ettünk belőle néhány karikát, de iszonyúan sós volt, és vizet nem kaptunk [Kvargli – pogácsasajt, formába ömlesztett, erős szagú, erősen sózott lágy sajtfajta. – A szerk.]. Alig kaptunk enni, valami fűre ráöntötték a vizet, azt szürcsöltük ki. És kaptunk még valamit – érte kellett menni a kiválasztottaknak –, kenyérnek mondták, de az is olyan volt, mint a föld. Miből volt? Nem tudom.

Azt mondták, hogy csak az mehet kenyérért, aki terhes. Igyekeztem, hogy engem is küldjenek, mert ami úgy letöredezett, a morzsáját, a számba tudtam venni. Hát az óriási dolog volt. Jelentkeztem, hogy én az vagyok, attól függetlenül, hogy amikor megérkeztem Auschwitzba, teljesen elöntött a vér. Nyilván az izgalmak. Tehát tudtam, hogy nem vagyok terhes. Így jártam kenyérért.

Jött két kápó [A lágerekben kisegítő rendőri, fegyelmező és munkairányító feladatokat ellátó, több-kevesebb kedvezményekben részesülő fogoly. – A szerk.]. Kegyetlenek voltak ezek is nagyon. Elkísértek bennünket egy lengyel orvosnőhöz, aki mondta, hogy feküdjek le, meg fog vizsgálni. Mondtam neki: „Könyörögve kérem, ne mondja meg, hogy nem vagyok terhes, mert engem rögtön elgázosítanak. Ne mondja meg!” Kérdezte, hogy miért hazudtam. Mondom: „Az életem miatt, mert nekem van egy gyerekem.” Nem tudtam, most mi lesz velem. Akkor kijött, és mondta a kísérőknek: „Terhes volt, de elment a gyereke.” És akkor ezek pátyolgattak, simogattak engem, hogy nem terhes – valahogy ott kijött belőlük valami… Jól van, nem visznek a gázba. Utána még azt is hagyták, hogy továbbra is menjek kenyérért. Később jöttek mondani, hogy a terheseket máshová viszik, rájuk külön fognak vigyázni. Őket mind elgázosították. Volt ott egy bódé, ott voltak a csecsemők, magasra felrakva. Jaj! Bennem van minden pillanat. Soha nem lehet elfelejteni! Hosszú évek után most kezd egy kicsikét fölengedni. Mindig ott voltam, álmomban is, mindig, mindig.

Auschwitzban szélsőséges időjárás volt. Minket éjjel háromkor keltettek fel zahlappellhoz [Zahlappell (német): létszámellenőrzés. – A szerk.]. Ötös sorokban álltunk reggelig, délelőtt tízig. Iszonyatos jeges hideg volt. Egy szál ruha volt rajtunk, reszkettünk a hidegtől. Utána egyik pillanatról a másikra, reggel kilenc óra felé olyan meleg lett, hogy azt hittük, összeesünk.

Még otthon voltam az anyámnál, amikor három menekültet befogadott. Az egyik egy gyönyörű nő volt, Erzsinek hívták, tanár vőlegénye volt. Auschwitzban összetalálkoztam vele. Ez a szép lány itt az SS-eknek volt a szeretője. Biztosítva volt egy helyiség neki és még egynek, akit az SS-ek használtak. Ameddig kellettek, ott maradhattak. Amikor találkoztam evvel az Erzsivel, kérdezte, hogy vagyok, lekezelt engem, hogy én itt vagyok. Gondoltam, megpróbálok fölmenni hozzá – tudtam, hogy hol van, de nem tudtam, hogy egy külön helye van –, hogy adjon egy rongyot, amit ide teszek magamnak [a lába közé], mivel megfagyok. Csak egy rongyot, semmi mást nem akartam kérni. Bementem hozzá, és mintha nem látott volna, észre sem vett. Álltam ott, álltam, vártam. Ahogy ott álltam, rám nézett, és én mondom neki: „Erzsi! Valamit szeretnék tőled!” „Mit akarsz?” „Csak egy rongyot, egy ilyen kis rongyot adjál nekem, nagyon fázom kint.” Azt mondja: „Nekem nincs rongyom.” Nem adott. 

Július lehetett, amikor hallottuk – mert azért beszűrődtek dolgok –, hogy merénylet volt Hitler ellen [1944. július 20-án Stauffenberg gróf merényletet kísérelt meg Hitler ellen. – A szerk.]. És akkor Erzsi megijedt. Odajött hozzám, és hozott egy jó meleg szoknyát, pántosat. Azt mondja: „Itt van, nesze!” És: „Nehogy rosszat mondj rám!” Boldog voltam, volt egy szoknyám, az melegített.

Háromszor választott a Mengele engem. Háromszor! Először, amikor megérkeztünk. Másodszor, amikor egy másik táborból jöttek, és kerestek munkaerőt. Jelentkeztem a csoportba. Egy nagy térség volt, ahol zsidó zenekar játszott. Meztelenre kellett vetkőzni, mindenkit megvizsgáltak, mint a lovakat. Ki kellett nyitni a szájat, megnézték a fogakat, a nyelőt, a nyelvet, mindent. Mint egy állatot, pontosan ugyanúgy. Szóval így kellett kimenni a térre, anyaszült meztelenül, mutatni, hogy sehol nincs se egy pattanás, semmi. Mert akinek volt, abban a percben piros keresztet kapott a mellére. Hát aztán mi már tudtuk akkor, hogy az ideggázba viszik. Így történt egy miskolci gyógyszerész feleségével is, aki szép szőke, filigrán nő volt, s aki a tizenöt éves fiáról beszélt állandóan.

Mint már elmeséltem, ötéves koromban csonttuberkulózisom volt. Halálos beteg voltam, amiből csoda folytán gyógyultam meg. A karomból jöttek ki a csontok, s ennek a helye meglátszott. Hát mondom, ha ezt Mengele észreveszi, kész. Nem tudtam mit csinálni, hiszen a válogatásnál folyamatosan kellett haladni. De nem vette észre, senki nem vette észre. Pedig most is látszik. Sok minden volt még előtte, de annyira nem mondom el részletesen. Mengele akkor választott másodszor.

Indulás előtt egy hatalmas hodályba tereltek minket. Iszonyatos hideg volt, egy éjszakát töltöttünk ott, minden nélkül feküdtünk valami priccseken. Zuhogott ránk az eső, az a jeges víz, a csontjaim teljesen átáztak. Elmondhatatlan. Még ma is a csontjaimban érzem, sokat jártam e miatt orvoshoz.

Kraków-Płaszówba vittek dolgozni egy kőbányába. Ez a poklok pokla volt. Egy szülőgyilkos rab volt a kápónk, aki tulajdonképpen még a büntetését töltötte. Úgy menekült meg, hogy nyakig vízben kellett állnia, s mivel ezt kibírta, megtették a mi őrzőnknek. Egy ilyen vigyázott ránk. Hatalmas sziklákat kellett fölvinnünk a magas dombra és lehoznunk. Fölvinni és lehozni. De aki nem vitt akkora nagy sziklát – hát gyönge nők, ugye? –, akkor ez a gyilkos a hátukra csapott egy ostorszerű valamivel. Nem tudom, hogyan bírtam ki. Egész egyszerűen visszamenőleg nem tudom elképzelni. Egész nap ezt csináltuk, le-föl, le-föl…

Lengyel ellenállókat hoztak ide, és előttünk akasztották fel őket. Én egyike voltam azoknak, aki ott „szorgoskodott” az akasztófa alatt végig. Akkor már lassan kezdtem olyan apatikus lenni, hogy nem éreztem semmit se. Aztán megszökött közülünk egy nő. Fogalmam sincs, hogyan csinálta. Jöttek, hogy mit tudunk róla. Tudunk-e róla? Ki tud róla? Mit tud róla? Azt mondták, rendben van, tizedelünk. Sorba állítottak bennünket. Hát jó, hogy apatikus voltam, de féltem. Most hova álljak? Mit csináljak? Mikor leszek a tizedik? Hogyan számolják? Sorba álltunk, az őrök is sorba álltak, és akkor számoltak, és kihúzták a tizediket, aztán megint a tizediket, és akkor elvitték őket. Ezt újra meg újra megcsinálták. Mielőtt odaértek volna hozzám, jöttek a halálfejes tisztek, fenyegetőztek, hogy leölnek mindenkit. Hirtelen jött valaki, és valamit mondott a tiszteknek, mégpedig azt, hogy közelednek az oroszok. Erre gyorsan összefogtak bennünket, bepréseltek egy pici vagonba, iszonyatos volt, és vittek vissza Auschwitzba. Augusztusban az a pokol volt! Mintha tűzbe raktak volna bennünket. Hogy hogyan érkeztünk meg, azt nem lehet elmondani. Se víz, se semmi. Valaki könyörgött: „Vizet, nyálat, köpj a számba…!” Nekem még volt nyálam, beleköptem.

Visszaérkeztünk Auschwitzba, sorba álltunk. Azt mondták a németek, hogy aki nagyon elfáradt, nyugodtan jelentkezzen, és pihenni fog. De énbennem már megvolt a félsz, nem jelentkeztem. Volt velünk egy asszony, akit még Pestről ismertem, olyan harminc-nem tudom, hány éves nő, már nagyon kivolt, ő jelentkezett. Aztán kész, rögtön elgázosították. Állt ott egy nagy hordó, valami mocskos víz volt benne, olyat látni sem lehet az állatoknál se. Amikor megláttuk, hogy a hordó alján víz van, mint az állatok, belementünk a hordóba, hogy a nyelvünkkel sodorjuk a vizet. Nem tudom elmondani!

Auschwitz kettes lágerébe kerültem [Birkenau – Brzezinka-Auschwitz-II], ahol tetováltak [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt- vagy hatjegyű sorszámot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.]. Szlovákok csinálták a tetoválást. Megfogták a karomat, ösztönösen megfordítottam, nehogy kívül legyen, és egy ceruzaszerű szerszámmal, aminek a hegyén egy tű jött ki, szurkálták be a számokat. Fájdalmas volt. 19032 volt az én számom. Itt kaptuk a csíkos rabruhánkat, amin szintén ez a szám volt. A tetoválást most három [sic!] évvel ezelőtt vetettem ki. Olyan [antiszemita] hangokat hallottam, hogy nagyon féltem, hogyha látják rajtam a számot, tudják… Egy ismerős főorvos vette ki, aki igazat adott nekem. Azóta már nagy fideszes.

Harmadszor is választott engem Mengele. Mühlhausenbe [Mühlhausen kisváros Németország Thüringia tartományában. 1944-től 1945 márciusáig működött itt Buchenwald egyik női altábora, ahonnan 1945 áprilisában Bergen-Belsenbe evakuálták a foglyokat. – A szerk.] munkára mentünk, egy hadigyárba, ahol mint esztergályosok gépeken dolgoztunk. Az acélforgácsok a szemünkbe mentek. Az ott dolgozóknak volt védőszemüvegük, nekünk nem. Úgyhogy én már nem láttam, tiszta vérben volt a szemem. Akkor bevittek Mühlhausenben egy orvoshoz, nemcsak engem, még valaki mást is, mert hiányzott a munkaerő. A szemész ott rendbe hozott, visszamentünk, és folytattuk a munkát egészen addig, míg nem közeledtek ott is a fölszabadítók. A vezetők is tudták, hogy lassan vége lesz a háborúnak. Sőt, még a parancsnokunk egy beszédet is mondott nekünk – én németből értek, de nem mindent –, hogy ne vonják őt majd felelősségre, mert ő nem csinált semmit. Innét vittek minket tovább a legeslegszörnyűbb helyre.

Bergen-Belsen volt az utolsó állomás. Addigra borzalmas állapotban voltam. Úgy éreztem, hogy kész, végem van. Ahogy megérkeztünk, és a vagonból kiszálltunk, rögtön a földre estem. Jött két őr, ők tereltek be bennünket egy terembe. Rögtön irányítottak, hogy ki kell menni az erdőbe, ahol erdőirtás van, fát kell vágni és vonszolni. Mondták, keljek fel és menjek. Mondom: „Nem tudok.” Mondták: „Nem tudsz? Nem bírsz?” És akkor elkezdtek verni. Két lengyel zsidó, akik túltettek a németeken. Fogtak, és ütöttek jobbról-balról mind a ketten. Összepisiltem-összekakáltam magamat ott a földön. Nem tudtam felkelni. Tehetetlen voltam. „Nem bírok! Üssenek agyon! Nem bírok!”

Aztán megnéztek, valahonnan kerítettek egy hőmérőt, nem szóltak semmit, hanem bedobtak a flekktífuszosok közé. Hát az volt végül is nekem, flekktífuszom [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Bedobtak oda, ahol csupa szar volt minden, ugye folyt mindenkiből. A helyiségnek nem volt az ablakán üveg, csak az ablakkeret volt meg. Ez volt januárban vagy februárban. Nem emlékszem pontosan [Inkább már április lehetett. – A szerk.]. Enni vagy inni nem adtak szinte semmit, nem is tudtunk volna. Pléhcsajkába szupát [„levest”] adtak. Fű és föld volt benne, fölengedve vízzel. Semmi mást nem kaptunk. Középen volt egy tálka, oda kellett csinálni. Aki nem ért oda, és maga alá csinált, azt megverték. Bennem volt még élni akarás abban az állapotban is, és csúsztam-másztam, hogy odaérjek. Aztán már nem bírtam megmozdulni se. Amikor beadták azt a földes füvet, és kezembe fogtam, ránéztem, és az is csupa szar volt. És tudtam, ha nem iszom meg, ha ezt nem veszem magamhoz, akkor meghalok. Fogtam, s azzal együtt – olyan rossz beszélni! – ittam abból…

Mellettem feküdt egy tizenhat éves lány szintén flekktífuszban, s érezte, meg fog halni. Tizenhat éves! Nem is tudtam fölfogni akkor, mit mond nekem. Megadta a címet, hogy itt és itt laknak a szülei, és ha én megszabadulok, keressem föl őket. Akkor meghalt. Rettenetesen fáztam, és ráfeküdtem arra a halott lányra. Háttal ráfeküdtem, hogy meleget adjon. Nem tudom tovább mondani…

Amikor a felszabadulás megtörtént, már félholtan feküdtem. Nem tudtam semmiről, csak valami hang ért el hozzám: „Szabadok vagyunk! Szabadok vagyunk!” A férfiak jöttek át a másik táborból. Mondja valaki: „Kelj föl! Itt vannak, itt vannak már!” Angolok szabadítottak föl május negyedikén [Rosszul emlékszik a dátumra, Bergen-Belsent 1945. április 15-én szabadították fel, akkor itt mintegy 60 ezer ember volt még életben, szinte a halál küszöbén, negyedrészük mindjárt a következő napok során elhunyt. – A szerk.]. Mondták a férfiak: „Gyere, kelj föl!” Mondom: „Nem tudok, nem tudok.” „Csússzál le!” Nem tudtam csúszni se, akkor húztak, és beleestem egy árokba. Onnan kiemeltek, és visszavittek arra a szörnyű helyre. És akkor megjelentek az angol katonák. Fiatal emberek, fiatal katonák voltak. Nem is engedném, hogy valami rosszat mondjanak az angol katonákra! Megjelentek, odajöttek hozzám, a többiekhez is. Rongyokban voltam, vagy talán abban sem, mit tudom én. Levették rólam, és látták azt a csont sovány, harminc-nem tudom, hány kilóra lefogyott testem és a sebeket telis-tele tetűvel.

Az a terem tele volt hullával. Alig voltunk páran, akik akkor még éltünk. A német katonákkal vitették ki, kiabáltak rájuk, hogy vegyék a hátukra a szaros, koszos, tetves hullákat, és a vállukon kellett kivinniük. Még mondták is nekünk, úgy a fülemben van, utólag is hallottam, hogy: „Üssétek ezeket a gyilkosokat!” És senki meg nem mozdult ott. Senki. Engem puszta kézzel, csupaszon föltettek egy hordágyra, és rám terítettek egy pokrócot, mondták és mutatták, hogy esik az eső, le kell takarni. A fiatal katonák azokat az undorító, szörnyű testeket föltették meztelenül a hordágyra, betakarták – a német tiszti kórházba vittek bennünket. Mikor magunkhoz tértünk, tényleg nagyon jó volt minden. Csak nagyon-nagyon keveset kaptunk enni. Nem lehetett, mert a tífusznál annyira el vannak vékonyodva a belek, hogy nem is szabad. Csak fokozatosan. Nekem el volt rohadva a kisujjam. A lágerben még jobban elrohasztották, nem kezelték, nem akarták kezelni. Most is látszik. Itt a kórházban mentették meg.

Két román testvérrel voltam egy szobában. Amikor már tudtam menni, kijárkáltam a kórházból. Éppen kint voltam, amikor jöttek, hogy Svédországba toboroznak, hogy felerősítésre kivisznek. Nekem eszem ágában sem volt elmenni, mert azt vártam, ha erőre kapok, haza fognak majd vinni. Mire visszamentem, mondják a szobatársaim, hogy fölírattak engem, hogy Svédországba menjek. Mondom: „Jaj! Miért tették azt? Hát énnekem gyerekem van otthon.” A végén kivittek. Angol katonák kísértek. Először vonattal mentünk Lübeckig [Német város Hamburgtól 40 km-re. – A szerk.]. Hálókocsiban, ahol többen voltunk. Amikor bementünk a hálókocsiba, ezek az angol katonák minden ágyra egy nagy tábla csokoládét tettek. Képzelje! Hajóval mentünk át Svédországba, de a hajón nem mehettünk fel a fedélzetre – hát ugye tetvesen, rongyosan, ahogy kinéztünk… Malmőbe [svéd kikötőváros] vittek, és ott fogadtak bennünket. Kakaó volt és kalács. Hogy a svédek, akik nem ismerik, mi a háború, milyen emberek, azt elmondani nem lehet! Akkor. Most már más.

Megetettek, megitattak, és vittek karanténba, ahol mindjárt kezeltek is bennünket, hiszen még mindig csupa tetű volt mindenki. Hat hét után bevittek minket a malmői zsinagógába, ahol mindenki kapott egy kis imakönyvet, benne húsz koronát. Megszabadultunk a rongyoktól, már föl voltam öltözve, kaptunk szép ruhát és cipőt. És rengeteget ettünk. Úgy ettünk, hogy azt mondták, öt ember nem eszik annyit, mint nálunk egy. Úgy emlékszem, júniusban vagy júliusban – már meleg volt –, amikor kikerültünk a karanténból, egy csodálatos helyre vittek, egy királyi üdülőhelyre, Kumlába. Egy gyönyörű szép tengerszem volt előttünk. A világon minden volt itt, ebédlő, könyvtár, és elláttak zenével, művészettel, kultúrával, mindennel. Jöttek a fővárosból újságírók. Érdeklődtek. Meghívott bennünket egy svéd. Láttuk, hogy hogyan élnek.

Volt egy barátnőm, akivel együtt indultunk el. Eszternek hívták, öt évvel fiatalabb volt, mint én. Auschwitzban előtte vitték el a szüleit meg a testvérét a gázba. Nagyon-nagyon jóban lettünk. Ketten egy szobát kaptunk egy külön villában, ami csak kettőnké volt. Azt nem lehet elmondani, milyen jó volt. Csakhogy én nem tudtam, mi van az enyémekkel: a gyerekem, az anyám, a testvéreim… Azt tudtam, hogy nagyon öregnek nézett ki az anyám, már hatvanon felül volt. Hogy él-e? Hát nem létezik, hogy él az anyám! Ezek a lelki bánatok. Nem mertem kutatni utánuk, mert nem akartam bizonyosságot. Mert tudtam, hogy nem lehet, hogy élnek. A bátyámat már előbb elvitték szörnyű helyekre.

Eszter pedig addig-addig mondta, hogy „Nézd már meg – mert volt lista –, nézd már meg, hogy a családodból ki…”. Mondom: „Nem. Inkább nem. Nem akarom.” Végül mondtam, ezt nem lehet, csak tudnom kell. Megnéztem, és a listák között ott látom a testvérem, Bözsi nevét, a sógornőm nevét, a szomszédom nevét, és hát azt nem tudom elmondani, mit éreztem akkor. Ott volt, hogy Türkheimben vannak.

Természetesen rögtön írtam Bözsinek, telesírva könnyekkel. Nyolcoldalas levelet írtam neki, és boldog voltam, hogy legalább valaki van a családomból. Elküldtem a svédországi magyar követségre, Stockholmba, és kértem, hogy továbbítsák. Megvannak még ezek az iratok, hogy visszaküldte a magyar követség, hogy sajnos a testvéremmel nem tudtak kapcsolatba lépni, mert már elmentek onnét. Tehát ha onnét elmentek, akkor hazamentek. Nagyon boldog voltam [A Magyar Főkonzulátus / Consulat General de Hongrie, Stockholm által küldött, 1945. szeptember 10-én kelt eredeti levelezőlap tanúsága szerint a levelet továbbították.  Lásd a képek között. – A szerk.].

Kumlában nagyon jó dolgunk volt, csak magunkkal kellett foglalkozni, de lelkileg teljesen kivoltunk. Azt mondom, valamivel el kell foglalni magunkat, mert ez így nem megy. Fölmentünk Eszterrel Stockholmba, hogy intézzék el, hogy valamivel elfoglaljuk magunkat. Küldjenek minket munkára. Valahová. Mert hazamenetről szó se lehetett. Úgy tájékoztattak, hogy még nem indul transzport. Akkor elküldtek bennünket Vingåkerbe. Először egy szállodában laktunk, utána elhelyeztek egy óriási nagy ruhaipari gyárba.

Olyan nagy gyár volt, hogy az egész országból, de még Amerikából is jöttek tapasztalatgyűjtésre. Abszolút modern eszközeik voltak. Nekem semmi más dolgom nem volt, mint hogy amit összeférceltek, azt kellett kettévágni. Ezeket vagdostam.

Hárman voltunk magyarok. Eszter, akivel egy szobában laktam, és egy Manci nevű nagyon csúnya, kövér asszony, ő egy külön szobát kapott ugyanabban a házban. Állandó összeköttetésben voltunk a követséggel, hogy mikor tudunk hazamenni. De még semmit nem tudtunk. Manci viszont megtalálta a férjét meg a gyerekét is. Pesten laktak. Leveleztek. Ő már kapta a gyárba a leveleket otthonról. Mondtam neki: „Jaj! Nem tudom, mit tegyek. De ha megkérnéd a férjedet, hogy menjen el a Szív utcába, keresse a családomat, a nővéremet már megtaláltam. Hogy mi van velük? Hogy mi történt velük?” És jött a válasz, hozta nekem a levelet. Mondom: „Manci! Ne add ide nekem! Nem akarom tudni.” „Olvasd csak el! – mondja. – Olvasd el!” Hát akkor már reménykedtem. És akkor mondta ez a Manci, hogy a férje fölment a Szív utcába, és mindnyájan élnek.

Mint később megtudtam, Bözsit Türkheimbe hurcolták a bátyám feleségével együtt, de csak pár hónapig voltak ott. Anyámat a gyerekemmel együtt bevitték a gettóba, ahol tüdőgyulladást kapott. Ott feküdt a csepp gyerekkel, és nem volt mit enniük. Jolánka néni, anyám testvére is ott volt az unokájával. Közel voltak egymáshoz, és amikor lehetősége volt, vitt egy kis levest vagy valami mást a kicsinek. Bizony sokszor sírt a gyerek, hogy „Lebecskét! Egy kis lebecskét!” Borzalmas! Még biztos ma is benne van, az nem múlik el nyomtalanul, ha egy pici gyerek átél ilyen szörnyűségeket. Ott feküdt az anyám tüdőgyulladásban, és a kicsi gyereket szorongatta, hogy mentse, miatta akart élni, s talán így egymást mentették meg. Volt úgy, hogy sétáltatta a gyereket kocsival, altatót énekelt neki, amikor jött egy SS, rácsapott a hátára annak a beteg öregasszonynak: „Még énekelsz is?” Amikor januárban fölszabadult a gettó, épp két éves volt a gyerek. A férjem, azt hiszem, januárban szabadult meg, a következő hónapban már otthon volt, a nővérem és a sógornőm valamivel később. A bátyám is.

Így már ők is megtudták, hogy élek. Írtam, ők válaszoltak. És jöttek a levelek, küldték a kislányom fényképét, aki már három és fél éves volt [A lánya 1943 januárjában született. – A szerk.]. Ki lett dekorálva az egész asztal, ahol dolgoztam. Az emberek jöttek, tódultak oda, hogy nézzék a gyerek fényképét. Már tudtam, hogy élnek, lelkileg teljesen megnyugodtam. És a követséget zaklattam, mikor mehetek haza. [A következő választ kapta a stockholmi Magyar Főkonzulátustól 1945. november 21-ei keltezéssel: „E hó 19-i sz. soraira válaszolva csak azt mondhatjuk, hogy mind a rádióban, mind az újságban a hazautazással kapcsolatban megjelent hírt félreértették. Abban a közleményben ugyanis az volt, hogy nov. 25-e előtt nem lesz transzport, s ha nov. 25-e után esetleg majd lesz, arról újabb tájékoztatást fognak kiadni. A helyzet tehát ugyanaz, mint volt: a hazautazások időpontja egyelőre bizonytalan, ha azonban megindul a hazaszállítás, arról mindenkit értesíteni fognak.” – Az eredeti levelezőlapot lásd a képanyagban. – A szerk.]

Svédország csodálatos ország volt akkor. Azt nem lehet elmondani! Nem tudom, mihez hasonlítsam. Ha bementem egy üzletbe, és vásároltam két zsebkendőt, akkor tizenkettő volt benne. Ha vettem valamit, akkor mindig a duplája volt benne. Annyira együtt érzőek voltak, annyira emberiek voltak! Ott lopás nem létezett. Például egyszer utaztam a villamoson, fölszállt egy nő – ott egyébként zsidó születésű nem volt –, és mindegyikünk kezébe egy szál virágot adott. Nem tudja az ember elképzelni, hogy ez… Soha nem fogom elfelejteni.

Egy év alatt folyékonyan beszéltem és olvastam svédül. Nagyon sajnálom, hogy azóta nem megy a dolog. Most is sokszor előjönnek a svéd szavak. Úgy énekeltem a lányomnak, amikor hazajöttem, a svéd himnuszt meg mindent.

Rengeteg barátot szereztünk. Nekem volt svéd anyám, aki megszépítette a dolgokat. Egyik barátunkat Holgernak hívták, a feleségét Sviának. Hétvégeken gyakran meghívtak minket, az ünnepeken is, ő zongorázott, és mi nagyon jól éreztük magunkat. Még síelni is megtanítottak. Sok kép maradt róluk. Munkahelyi ismeretség volt, Holger a gyárban dolgozott mint vezető.

És mások is voltak a gyárban, akik fölkaroltak bennünket. Először is ahogyan bemutattak bennünket. Jöttek az újságírók meg egyebek. Egyszer jött egy magas, elegáns külsejű férfi, és beszélgetett velem, akkor már tudtam svédül. Utána odajön hozzám valaki, hogy „Tudod, kivel beszéltél?”. Mondom, „Nem. Hát egy férfivel”. Azt mondja: „A svéd király fia volt.” Annyira szerették egyébként a svéd királyt, hogy nem volt olyan lakás, ahol a szobra vagy a képe ne lett volna jelen. Ez is nagy élmény volt. Utólag visszagondolva is.

Ennek a hatalmas cégnek három testvér volt a tulajdonosa. Ott mindent együtt ünnepeltek, amikor karácsony jött, vagy az újév, akkor mind fogtuk egymás kezét, énekeltük azokat a dalokat, amiket ők. És utána nagy bál következett, amiben részt vett természetesen a három testvér is. Más szabályok voltak a svédeknél, mint mondjuk, nálunk. Úgyhogy én táncoltam az egyik tulajdonossal is, aki kérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve. Mondtam neki, hogy sajnos nem mondhatom, hogy meg vagyok elégedve, jó volna, ha valamivel többet keresnék. Elmondtam, hogy van egy gyerekem otthon, és nehéz a hazatérés, nagyon sok pénzbe kerülne, ha külön vinnének, s nem tudom, hogyan fog sikerülni.

Hallotta ezt Holger a hátam mögött. Mondja: „Panni! Hogy tehetett ilyet? A tulajdonos volt…” Mondom: „Ő kérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve, mondtam, igazából meg vagyok elégedve, de jó lenne, hogyha több volna.” „De ilyet nem lehet mondani.” „Mindegy, most már mondtam.” A következő héten már több volt a fizetésem. És ők fizették a hazatérésemet. A gyártulajdonosok. [Hogy mennyibe került a hazatérés, arról egy levelezőlap tájékoztat, amelyet a Magyar Főkonzulátus irodaigazgatója küldött: „Stockholm, (1946.) jan. 7. – Szíves soraira értesítem, hogy repülőn Prágában utazhat, ahonnét Pozsonyon át tovább folytathatja útját Budapestre. Az út Prágáig 455 koronába kerül, onnét még 50 koronára lesz szükség, legjobb lesz dollárt venni. – A csehszlovák átutazási láttamozás beszerzése 4 hétig tart. Repülőjegyet febr. végére még talán kaphat, előbb nemigen. – Rendes magyar útlevelet azonnal állítok ki Magának, amint a csehszlovák visumot megkapta. – Írja meg, hogy megvan-e az anyagi lehetősége a fenti módon ecsetelt hazautazáshoz.” – Eredetit lásd a képanyagban. – A szerk.]

Szóval úgy jöttem haza, hogy ők fizettek mindent, a repülőjegyet, Stockholmban a szállodát, ahol néhány napot kellett tölteni, mert éppen beteg lettem. Sajnos eladtam az ezüstöket, amit ajándékba kaptam tőlük. Lehetett fél áron anyagokat venni, meg mindenfélét, én vettem, hogy hozom haza, meg cipőt a gyerekemnek, meg mit tudom én. Úgy jöttünk a repülőtérre. Nagy szatyrom volt, és volt külön egy nagy csomag, ami már nem fért volna bele a hazahozatalba. Több volt a súly, mint amit lehet. Rám nézett a tiszt, és azt mondja nekem: „Nem baj, írja ide, hogy élelmiszer.” Szóval mindenben annyira emberiek voltak.

Eszter ott maradt, mert közben Holger beleszeretett. Még mindig sajog a szívem érte. Úgy történt, hogy egyszer, miután náluk voltunk, Eszter mondta nekem: „Képzeld el, mikor föladta rám a kabátot Holger, megcsókolta a nyakamat.” Nagyon kétségbe voltunk esve, mert Svia rendkívüli ember volt, meg egyébként is, ez nagyon kellemetlen helyzet volt, ugye nem lehetett nem elmenni hozzájuk. Nem akartuk, hogy ebből valami legyen. Volt ott egy fiatal mérnök, aki kezdett Eszternek udvarolni, randevúztak kimondottan azért, hogy Holger ne zavarja őt, hogy ne legyen belőle semmi. S akkor megjelent nálam sírva Svia, egyedül voltam otthon, ő azt hitte, én vagyok az, akibe szerelmes a férje. Kérte, hogy ezt ne tegyem, mert Holger nélkül élni sem tud. Mondtam, hogy nem rólam van szó, de Eszternek sem kell, randevún van most is, szó sincs ilyesmiről. Mondta, hogy Holger kidobta őt, azzal: „Nekem nem kellesz, nekem ő kell.” Nyilván nem mondott neveket. Gyerekük nem volt. Még akkor eljött hozzám Holger is, és azt mondta, ha Eszterrel nem jön össze, öngyilkos lesz. Mikor Eszter hazajött, mondtam neki, hogy itt nagy bajok lesznek. Huszonéves voltam, én, hülye, elhittem, amit Holger mondott. Ezt nem lehet, gyere, fölmegyünk hozzá, megnézzük, mi van. Mikor becsengettünk, hallottuk, hogy zongorázik. Na, akkor nem lehet olyan nagy baj. Amikor kinyitotta az ajtót, én elmentem, Eszter pedig ott maradt. Végleg. Egy fiuk született. Jártak itthon, utoljára akkor, mikor már anyám nagy beteg volt, s nem tudtam velük foglalkozni. Semmit nem tudok róluk. Nem is tudom, él-e még.

Manci és én együtt jöttünk haza 1946-ban. Akkor ültem először repülőgépen. Prágában állt meg a gép, és másnap tehervonattal jöttünk haza. Már vártak. A gyerekem az urammal, az anyám, a testvérem, a nagynéném. Szóval mindenki. Két évre rá jöttem haza. Pontosan. Májusban vittek el a születésnapom előtt, és májusban érkeztem haza, a születésnapomra.

Amikor elvittek, a gyerek állandóan sírt utánam, hogy „Mami, mami!”. Tizenöt hónapos volt, mindig belebújt a szoknyámba, nem tudom, észlelte-e, ami akkor körülötte volt, a sárga csillagot [lásd: sárga csillag Magyarországon] meg ilyesmit, amikről már meséltem. Haza akart jönni hozzám. Na de utána, mikor megjöttem, már nem kellettem neki. Három és fél éves volt, már nem ismert el anyjának. Akkor már csak az anyám és a nővérem, csak ők kellettek. Sírt, mikor elhoztam tőlük. Én nem kellettem, én nem voltam az anyja már akkor, neki ők voltak a szülei. A nővérem csak pár hónapig volt távol, utána ő volt a gyerekkel, és tényleg jó és odaadó volt vele. A szomszédai most is azt hiszik, hogy az ő lánya, annyira szoros a kapcsolatuk.

És aztán mentek a dolgok tovább. A fiam 1947-ben született. Nem akartuk, el akartam vetetni, de nem sikerült – és mennyi örömet hozott végül ez a gyerek! Akkor huszonkilenc éves voltam, Bözsi harmincöt, és ahogy már mondtam, épp akkor volt az esküvője, amikor én a kórházban voltam. Már itt laktunk. A sógornőm lakott ebben a házban, és szólt, hogy megüresedik ez a lakás, akkor átvettük a bérlőtől. Fizettünk érte. A csömöri házrészt a tanács használta. Semmim nem maradt, mindenem a világon elveszett. Emlékszem, a Teleki téren vettem az első lepedőmet. Úgy szedtem aztán össze mindent. Amikor apám meghalt, drága anyám megszabadult mindentől, de a bútor megmaradt. Abból még most is van nekem néhány darab.

Amikor hazajöttem, volt az uramnak egy kis cége, úgy hívták, Mateosz [A férj valószínűleg a MATEOSZ tagjaként fuvarozott. A MATEOSZ – Magyar Teherautó-fuvarozók Országos Központi Szövetkezete – 1933-ban alakult meg. – A szerk.]. Egy társa is volt, szállítással foglalkoztak. Olyan rendes ember a földön nincs, mint a társa volt. Volt egy taxi meg egy teherautó – nem volt jó egyik se –, és sofőr mindkettőre. És volt egy kis Topolinója. 1948-ban mindent államosítottak. A férjem üzemmérnök lett a Gábor Áron Vasöntödében [Gábor Áron Vasöntöde és Gépgyár, al. 1862.]. Könnyen talált állást, s keresett annyit, hogy nem nélkülöztünk. Föl tudtuk nevelni a gyerekeinket. Annyira buzgó és annyira szorgalmas volt, egész élete a munka volt, mint ahogy a lányomnak is. Ő örökölte.

Az uram már az első időben belépett a pártba, nem is lehetett másként egy munkahelyen. Természetes dolog volt. Ugyanúgy, mint ahogy előtte a nyilas pártba kényszerültek [sic!], hogy a megélhetésük meglegyen. A kommunista pártban is akkor majdnem mindenki ott volt, aki most teljesen a másik oldalon van. Az uram azt mondta, hogyha be kell lépni, belép. De még 1956 előtt kirúgták, mert osztályidegen volt. Úgyhogy ezt megúsztuk. Örültünk is neki. De nagyon haragudott ránk a bátyám is, meg a nővérem is, hogy mi milyen kívülállók vagyunk. A későbbiekben aztán meggyőződtek róla, hogy bizony ezt jól tettük.

Én nem voltam állásban, a gyerekeket neveltem. Az államosítás után itt voltunk egy fizetéssel [lásd: államosítás Magyarországon]. Rengeteg volt a rezsi, a lakás nagy, fizetni kellett. De mindent megszereztem. Sokszor irigyeltek, hogy van pénzem, pedig nem volt. Csak azt hitték. Úgy néztünk ki. Tantihoz jártak németre a gyerekek, privát óvodába a fiam, ahol akkor három gyerek volt összesen, és imádta az az asszony őt. Minden évben nyaralni mentek. Pianínót vettünk, azt se tudom, hogyan, hogy a gyerekek zongorázni tanuljanak, házhoz jött a tanárnő, hogy a legminimálisabb műveltséget megszerezzék. Hogy minden érdeklődésük meglegyen. A fiam hét-nyolc éves, a lányom tizenegy-tizenkét éves volt. Nyelveket tanultak, franciát, angolt, tagozatos iskolába jártak, de nem volt nyelvérzékük, nem érdekelte őket. Még a lányomat sem, pedig ő szeretett tanulni.

Kevés volt minderre a pénzünk, valamit találnom kellett, amit itthon tudok csinálni. Ott volt a két gyerek, nem mehettem el sehova. Láttam, hogy miket árusítanak egy zsidó ügyvéd meg más diplomás emberek. Mondom, nekem sem esik le a korona… Úgyhogy két hét alatt kitanultam a táskavarrást. Éjszaka csináltam, reggel kimentem ide a piacra, és egy óra alatt eladtam. De feljöttek az alattunk lakók, hogy zavarok, éjjel lárma van. Akkoriban kezdtünk eladogatni sok olyan dolgot, ami most hiányzik nekem.

Aztán vettem kendőket, de nagyon kevésért, fillérekért. Nem volt pénzem, amit befektethettem volna. Mondták, az kevés, amit itt a piacon eladhatok, menjek el vidékre is, mert ott érdekes az ilyesmi. Fogtam három bőröndöt, és mentem.

És akkor kiújult a karomon a gyerekkori csonttuberkulózis. Borzalmas szenvedéssel járt, őrjöngtem a kíntól. A cipelés már nem ment. Olyan beteg voltam, hogy azt mondta az orvos, hogy soha többé ezt a karomat nem fogom használni. Ez volt 1954-ben. Mindennap járt az orvos injekciózni. Vállig gipszben voltam, s adtak rögzítőnek egy bőrtokot, hogy ne tudjam mozgatni, hogy megmaradjon. Bözsi volt velem a nagy fájdalmaim között, nem az uram. A balesetiben, a Fiumei úton kezeltek. Sztreptomicint javasoltak, ami akkor egy új találmány volt, s amit az uram hajósoktól vett. Az végül is rendbe hozta. Még gipszben volt a karom, de nem volt olyan nagy fájdalmam, akkor már mentem újra vidékre. Merem remélni, hogy ez már lezárult, soha többé nem újul ki.

Van egy munkakönyvem, amiben benne van, hogy kendőfestő kisiparos vagyok. De nem én csináltam, nem is tudtam volna. Vettem. Följelentettek, hogy árusítok, amire nincs engedélyem, iparengedélyem van, de nem én csinálom. Naponta jöttek ellenőrizni. Úgyhogy egész egyszerűen azt mondtam, elég, én ezt nem bírom idegekkel. 1958-ban abbahagytam.

Életrajz

Gáspár Anna kis termetű, vékonyka, szemüveges asszony, aki minden találkozásunk alkalmával elkápráztatott szellemi frissességével és humorával. Lelkes és barátságos teremtés. Kedvenc foglalkozása a kézimunkázás, főz magának és imádja a növényeit. Bevallása szerint azért fejlődnek olyan szépen, mert beszélget velük. A lányáék ugyanabban a lakótelepi lakásban laknak, ahol ő, két emelettel lejjebb, de nem szívesen zavarja őket. Viszont a lánya minden nap fölmegy hozzá, és naponta többször is áttelefonál neki.

Az apai nagyszüleim Debrecenből származtak. Nagyapámat Schwartz Menyhértnek hívták, nagyanyám – azt hiszem – Elza volt. Hogy mi volt a foglalkozásuk, nem tudom, mert mikor két vagy három éves lehettem, egész kicsike voltam, nagyapám meghalt. Én nem is emlékszem rá. Ő sokkal idősebb volt, mint a nagymamám. Arra emlékszem, hogy egyszer elvittek hozzá, és volt neki egy ilyen görbe botja, amivel járt, ült a bőrfotelben, és avval húzott magához. A nyakamba akasztotta a botot, és húzott magához, és én úgy féltem, hogy nagyon. Ez volt az egyetlen találkozásom nagyapámmal. Nagyanyám aztán feladta a lakást, eladta a házat, és elköltözött a fiához, aki Kisszekeresen lakott, szintén Magyarországon, és ott is halt meg [Kisszekeres – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1910-ben is, 1920-ban is 600 fő lakossal. – A szerk.]. Ott többször találkoztam vele, nyáron mentünk, meglátogattuk, és ott voltam nála egy hónapig. Háztartásbeli volt, nem kertészkedett, segített a menyének, ennyit tudok.

Három gyerekük volt, a legidősebb volt az édesapám, aztán volt egy leány, a Grünstein Etelka, és annak az öccse volt Schwartz Samu. Etelka meghalt még az én időmben, úgy tíz-tizenöt éves lehettem. Az ura gazdálkodó volt, nem is ismertem. Nagyon nagy birtokuk volt, és kihalt a család. Volt három gyerekük, három lányuk, Kassán éltek. Akkor mi Románia voltunk, és nem mehettünk. Amikor Magyarország lett [Észak-Erdélyről van szó, lásd: második bécsi döntés. – A szerk.], akkor aztán jártam, és Etelka nénit, azt hiszem, elkaptam [láttam még életben], vagy… nem tudom. A három gyerekből a legidősebb, a Bébi a lányával együtt, a Zsuzsival kiment Izraelbe, a másik két lányt deportálták Kassáról. Ahol a nagyanyám lakott [azaz: a fiánál, Schwartz Samunál], ott nem volt gyerek. A Samunak és az Erzsi néninek – ő volt a felesége – nem volt gyereke. Samu is gazdálkodó volt ott, Kisszekeresen. Saját birtoka volt, ők vezették a gazdaságot. Állatoktól kezdve, majorságot, mindenfélét tenyésztettek. A birtokukon nem voltam, nem vittek ki, csak a házukban laktam. De Samu bácsi nagyon későn jött haza, reggel korán ment el, annyit tudok.

Az édesapám neve Schwartz Hugó, 1888-ban született Debrecenben. Tiszt volt az osztrák–magyar hadseregben, azt tudom. Nagyon büszke volt arra, hogy hadnagy volt. Kitüntetése is volt, s mindig avval büszkélkedett. Sokat mesélt nekünk, az 1914-es háborút végigcsinálta. A háború után, miután leszerelt, ő is gazdálkodott. Egyetemet végzett, agrármérnök volt [Vagyis diplomás mezőgazdász volt. Elképzelhető, hogy a Debrecenben 1906–1944 között működött Magyar Királyi Gazdasági Akadémián szerzett diplomát. – A szerk.].

Apám egyáltalán nem volt vallásos, nem viselt kalapot, még kóser sem volt. A hagyományokat sem tartotta. A zsidók csak a kóser ételt ehetik, nem ehetnek disznóhúst meg disznózsírral főtt ételeket, csak libazsírt meg tyúkzsírt [lásd: étkezési törvények]. A sakter kell levágja a csirkét, a tehenet meg a borjút. De apáméknál ilyesmi nem létezett. Volt minden: szalonna meg tejföl a hússal.

Az anyai dédnagyapám és az anyai nagyszüleim [Nagy]Zerindről származnak [Nagyzerénd (korábban: Nagyzerind) – nagyközség volt Arad vm.-ben, 1891-ben 2200, 1910-ben 2600 lakossal. Trianont követően Romániához került. – A szerk.]. Ez egy falu Arad megyében, [Nagy]Várad és Arad közt, hatvan kilométerre van [Nagy]Váradtól. Nagyapámnak az apja meg az ükapja is ide van eltemetve. A nagyszüleim soha nem meséltek az ő szüleikről, dédszüleikről, ükszüleikről. Érdekes, a mai világban ez másképp van, legalábbis, ha magamra gondolok. Én borzasztóan ragaszkodom az unokáimhoz. Ők [az anyai nagyszülők] olyan távolságtartóak voltak. Én például soha egy simogatást, egy jó szót az öregektől nem kaptam. Nem tudom, miért. Nekem semmi lelki kapocs sem a nagyanyámmal, sem a nagyapámmal nem volt. Anyám már más volt. Anyám és köztünk már megvolt a lelki kapocs.

Anyai nagyapám, Weiss Emánuel, magyarul Manó, nagyon vallásos, becsületes ember, istenhívő volt. A gyerekei már kevésbé. Nagyanyám, Weiss Regina is vallásos volt, de nem viselt parókát. Rájuk nagyon jól emlékszem, mert minden nyáron kinn voltam falun, [Nagy]Zerinden, hacsak nem mentünk el nyaralni. Ha elmentünk is, Borszékre mentünk, hogy jobb levegőt szívjunk, de még akkor is volt, hogy [Nagy]Zerinden töltöttük a vakációt. Mikor már Magyarország lettünk [1940], nem mentünk édesapánkhoz a bátyámmal, akkor lementünk [Nagy]Zerindre. Ott voltunk minden nyáron, akár három hónapot. Anyám is ott volt. Bezárták a lakást, és ott voltunk mind. Nagy ház volt ott, amit nem is kaptam vissza, mert államosították. Nem tudtam egy nagybátyámtól halotti bizonyítványt szerezni. A felesége nem akarta nekem adni. Azt mondta, hogy a Bátyusé a vagyon, és az övé marad, ő örökli. Szegény, meghalt már tizenöt éve. Ő megszabadult a deportálástól. Így a ház az állam tulajdonába került. A földből kaptam vissza, ami a nagyapám nevén volt.

Ma is előttem van a nagy ház, ott volt a falu közepén. Volt benne ebédlő, nappali, volt az öregeknek egy hálószobája, volt egy vendégszoba, és volt a nagybátyámnak egy szobája – akkor még nőtlen volt, azután nősült meg, miután én már nagyobbacska lány voltam –, és volt konyha, és fürdőszoba is volt. Az udvaron volt egy pumpás kút, amiből a vizet egyszer egy héten a kocsis, Gyuri bácsi felpumpálta a padlásra egy nagy tartályba, és akkor nekünk egy hétig volt a fürdőszobában vizünk. A fürdőszobában volt kazán, s kályha volt a szobákban, nem volt gáz, most sincs gáz [Nagy]Zerinden, fával fűtöttünk. Az egyik fia épített magának az öregek mellé egy modern részt, és ők is ott laktak. Ott is volt vagy négy vagy öt szoba. De ezt már a háború után láttam. Az udvaron teheneket tartottak, és a tejből adtak a szegényeknek. A nagyapám borzasztó jószívű volt, a szegény embereket nagyon segítette. Minden este meg reggel fejték a tehenet, és megvoltak azok az emberek, akik jöttek az edénnyel, és kapták a tejet, ingyen. Volt pár szegény ember ott a faluban, és ők már tudták azt, hogy be voltak osztva, volt, aki reggel kapott, és volt, aki este kapott a fejésből. Az nem volt feltétel, hogy inkább a zsidók kapnak. Ott nem volt zsidózás. Tudták, hogy a nagyapám a leggazdagabb a környéken, de soha semmilyen visszhang nem volt.

Gazdálkodással foglalkoztak, mezőgazdasággal [lásd: a földművelés szerepe]. Nagy birtokuk volt. Állatot is tenyésztettek, keveset, inkább a földeken volt a hangsúly. Még rizst is termesztettek. Irtó nagy gazdaság volt ott a nagyszülőknél. Az udvar irdatlan hosszú volt, nagyon nagy volt. Ott volt a templom, voltak valami irodák ott az utca mentén, és ott lakott a kocsis. Baloldalt volt a nagy istálló, lovak, csak annyi volt, amit a kocsiba befogtak, két-három ló, négy, nem tudom. Az után, a végében volt a veteményes kert meg a gyümölcsös. Egy irdatlan nagy telek volt. A veteményest és istállót rendbe tartani, voltak emberek. Úgy mondtuk akkor, a cselédek [értsd: gazdasági cselédek (uradalmi cselédek)]. Általában magyarok, mivel [Nagy]Zerind magyar falu, ott nem is tudom, hogy voltak-e egyáltalán románok. Abszolút magyar falu. Hogy hány cselédünk lehetett, nem tudom. Voltak, akik a földet dolgozták, és voltak az udvari cselédek [Vagyis voltak ún. külső cselédek, akik a mezőgazdasági munkát végezték, és voltak ún. belső cselédek, akik a háztartásban dolgoztak. Az uradalmi cselédség rétegződéséről lásd a 20. század első felének társadalomtudományi szakirodalmát és a szociográfia-irodalmat, elsősorban Erdei Ferenc, Kiss Lajos, Szabó Zoltán, Illyés Gyula írásait. – A szerk.]. Azok a cselédek, akik bent dolgoztak, magasabb lépcsőfokon álltak, mint akik a földeken. És azok, akik kint dolgoztak, azoknak volt házuk az udvaron [Vagyis voltak ún. cselédlakások. A 20. század elején indult meg a cselédlakások építése az addigi istálló-színvonalú, egy légterű cselédszállások helyett: ezekben a házakban általában két családnak jutott egy konyha, amelyből kétoldalt nyílt egy-egy szoba, ahol együtt élt az egész család. Más helyiség rendszerint nem is tartozott a cselédlakáshoz. Egy-egy tipikus cselédházban több ilyen egység volt egymás mellett. – A szerk.]. Akik a háztartásban segítettek, azok falusiak voltak, mindig hazamentek. De olyan demokratikusak voltak, hogy a cselédeknek is volt fürdőszobájuk és vécéjük, angol vécé, a cselédszobából. Egy irdatlan nagy ház, „L” alakban… [Nem világos, hogy a belső cselédségnek volt-e angol vécéje, vagy a gazdasági cselédek cselédlakásához tartozott-e angol vécé és fürdőszoba. Akár így azonban, akár úgy, ez a tény a lehető legritkább jelenség volt. – A szerk.]

Például próbálkoztak, és sikerült is, rizst termesztettek. Ott a környéken senki nem termesztett rizst, ők megpróbálták, és sikerült. Nem volt messze a Körös, és abból lecsapolták a vizet vezetékekkel, mert a rizsnek víz kell. A csatornák fémből készültek, nem fából. Először egy kicsi területen próbálkoztak, az bevált, és akkor csináltak egy nagyobb ültetvényt, mert egy ritkaság volt itt, Erdélyben rizst termelni. Kifizetődött, kihozta azt, amit belefektettek. Nagyapám kitenyésztett fehér bivalyt. A bikák [értsd: bivalyok] általában tiszta feketék. Csak a nagyapámnak volt a környéken, messze környéken, fehér bivalya. Valamilyen albínószerűség kellett hogy legyen, és ők azt összepárosították, és abból is fehér lett, de nem tudom pontosan. Mikor ott voltunk, csak úgy nézett szegény férjem, hogy mind jöttek az emberek: „Hát emlékszünk még Weiss úrra, hogy a fehér bivalyt tenyésztette…” Kipusztult, már nincsen. De ő kitenyésztette.

Volt intéző. A nagykereskedők pedig jöttek, és bevásároltak. Egészen más világ volt akkor. A nagyapám már lemondott a gazdálkodásról, a nagybátyám gazdálkodott. Ők tulajdonképpen csak irányították a gazdaságot, és mindenre megvolt a felelős ember, aki ezért a részért felelt vagy a másik részért. Ő csak irányította a dolgokat, a papírmunkát végezte, és a nagyvállalatokkal vagy beszerzőkkel foglalkozott. Apróságokkal nem foglalkoztak, ilyen kilószámra vagy ilyesmi [lásd: birtokkezelés]. De megmondom őszintén, én gyerek voltam, engem nem is érdekelt. Arról nem beszélve, hogy miután mi Magyarország lettünk, és [Nagy]Zerind Románia lett [Mivel Nagyváradtól délre, tehát Dél-Erdélybe tartozott, nem került vissza Magyarországhoz 1940-ben. – A szerk.], akkor én többé oda már nem mentem. Ott volt a határ. Addig [Nagy]Zerindre vonattal mentünk, már kicsi korom óta ültem vonaton. Ott ültem a vonat ablakában, és kidugtam a fejemet, és belement a szén [a korom] a szemembe, emlékszem rá, de nem féltem.

A nagyapám ortodox, szigorúan ortodox volt. Tartotta a szombatot, a húsvétot [lásd: Pészah], mindenféle ünnepet. Minden reggel imádkozott, mindennel a fején, a karján [lásd: tálesz; tfilin]. Mikor bejöttek a városba, együtt laktunk, nem létezett, hogy egy reggel ne imádkozzon. Nagyon vallásos volt. Én is láttam őt imádkozni, táleszben. Kimentem a szobából, bár őt ez [a jelenlét] nem zavarta. Az imákat nem volt szabad fejből mondani. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért, ha minden áldott nap mondja. Nem szabad fejből mondani, mert hátha egy szót kihagysz. Tehát olvasni kell. És sokat olvasta a Talmudot is, amellett még elolvasott egy-egy magyar regényt is, az nem akadályozta meg. Mindig azt mondta, szegény, hogy ezek a regények… vagy meghalnak, vagy összeházasodnak [a szereplők]… ezzel fejeződik be a regény. Egy nagyon művelt bácsi volt szegény, csak én voltam az, aki sokat vitatkozott.

A házuk udvarán volt zsidó templom, azt nagyapám csinálta. Nem zsinagóga volt, imaház. Nem lehetett emeletet csinálni, vagy nem tudom, miért, volt külön terem a nőknek, és volt külön a férfiaknak [Merthogy ortodox imaház volt, ahol a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé. – A szerk.]. Én gyerek voltam, nem jártam a templomba, mikor jöttek péntek este, akkor láttam, elég sokan voltak, lehettek úgy negyven-ötvenen. Ortodox rituálé szerint zajlott a szertartás. Rabbi is járt oda nagyünnepekkor, de nem lakott a faluban. Volt egy előimádkozó, de rabbi nem volt. Csak az ünnepekkor és pénteken és szombaton volt nyitva a templom, hétköznap imádkoztak otthon, akik már imádkoztak…

A szombat egy borzasztó nagy esemény volt. Nem a nagymama készítette elő a dolgokat, nem akarok felvágni, de szobalányunk volt, és szakácsnénk volt, úgyhogy azok csinálták. Nagyanyám csak kiment, és azt mondta, hogy ezt csinálja, és azt csinálták. A szakácsné bejáró szakácsné volt, de volt mellette a szobalány, aki aztán végezte a házimunkát. Szombaton nem volt szabad csinálni semmit nekünk, csak mondjuk, hogy az imakönyvet a kezembe vehettem. Olvasni olvastam is, de nem sokat imádkoztam. De nem volt szabad mondani a lánynak, sötétedett, „felgyújtani a villanyt”… nem volt szabad [Nem világos, hogy mire utal: esetleg arra, hogy a „lánynak” (azaz a cselédlánynak) nem volt szabad azt mondani, hogy gyújtsa föl a villanyt. Ugyanis a bölcsek négy alapvető tilalmat rendeltek el a szombattal kapcsolatban: 1. minden munkától tartózkodni kell, és ez a parancs egyaránt vonatkozik a zsidó egész háza népére (szolgáira, ott időző vendégeire és barmaira egyformán); 2. a dolgok átvitele magánterületről közterületre és fordítva; 3. a város elhagyása bizonyos távolságon túl; 4. nem zsidó személynek adandó rendelkezés bizonyos munkák elvégzésére szombaton. Lehet, hogy erre az utóbbi pontra utalt a tiltás. – A szerk. ]. Varrni sem volt szabad. Semmit nem volt szabad, mert nagyapám nem engedte. Az időt olvasással töltöttem, meg mentem sétálni. Hát gyerek voltam, és mentem a barátnőkkel. Szombaton nem ültem otthon, csak hazamentem ebédelni, s aztán elhúztuk a csíkot.

Pénteken este nagyanyám egy hétágú menórát vett elő, azon mind a hét gyertyát meggyújtotta, és imádkozott. A kezét fölötte tartotta, és elmormolta az imádságot. Anyám [otthon] csak két gyertyát gyújtott, ő külön, és nem hiszem, hogy imádkozott. Édesanyám nem volt vallásos. S akkor jött a vacsora, ami aztán szintén egy ilyen rituálé. Először jött a halkocsonya [lásd: halételek], ez volt az előétel, utána volt a húsleves, aztán volt a sült, és volt egy étel, amit én nagyon nem szerettem, úgy hívták, hogy „ricset”: paszuly és gersli, és azt olyan speciálisan megcsinálták. Nagyon nem szerettem, és mindig kikaptam nagyanyámtól, hogy az milyen finom [és mégsem eszem]. És a gyümölcs. Ez [a péntek esti] nagy vacsora volt, mindig korán kezdődött, mert szürkületkor már gyújtották a gyertyát, és olyan hosszan elnyúlt. A nagyapa áldást mondott, a fejemre tette a kendőt, a bátyámnak a sapkát, mert mindig rászólt, hogy „Laci, hol a fejed?” – ez azt jelentette, hogy nem volt sapka a fején, és nem járt sapkában. És mindnyájunkat megáldott, először nagymamát, édesanyámat, a bátyámat, és én voltam az utolsó. Ez étkezés előtt, gyertyagyújtás után volt. Mindenre mondta a bróhét. Akkor még tudtam, azt hiszem, most nem tudnék mondani egy bróhét sem. Gyümölcsre, minden újra [fogásra] kellett bróhét mondani. S akkor morogtál ott valamit az orrod alatt.

A csollentet szombatra készítették. Pénteken a lány elvitte a csollentet a sütőbe, a kemencébe, a pékhez. Mindig nagy kérdőjel volt, hogy hogy sikerült a csollent. Én például szerettem, ha leveses. Nagyapámék úgy szerették, hogyha ki volt pirítva, na és most melyik nyert – és többnyire én nyertem. És kugli volt benne, a libának a nyakáról a bőrt leveszik, de nem felvágva, hanem mint egy olyan zsákszerűség, és azt megtöltik. Amikor én hazajöttem, mind szerettem volna valakitől megkérdezni, hogy csinálták azt a tölteléket, és senki nem tudta megmondani. Én azt nagyon szerettem, benne főtt a csollentben, és pláne amikor kipirult a paszuly, akkor az is kipirult, aztán így felvágták, nagyon finom, azt nagyon szerettem. Cserépedényben főtt, és a teteje hólyagpapírral jött lekötve. Megvolt, hogy szombaton hány órakor kell a cselédnek utánamennie. Szombaton csollent is volt, és leves is volt, hús volt és mindenféle. Szegény nagyapám nagyon szeretett enni. Kétszer, mindig szombat után volt agyvérzése. Aztán a végén nem engedte anyám, hogy zsíros dolgokat egyen, és kapta a fokhagymalevest, de ha édesanyám elfordult, akkor a levesestálból vette a merítőt, és benyomott [a húslevesből] egy kanállal, hogy legyen valami íze annak a levesnek. Bent ettünk a szobában, nem a konyhában. Most már hozzászoktunk, hogy konyhában eszünk. De akkor nem is mentél ki a konyhába. Nagymama nem nagyon ment ki a konyhába, csak adta az utasításokat. Anyám igen. Az evés egy olyan szertartás volt.

Nagy-nagy ceremónia volt húsvétkor [Pészah]. Előtte hamecolás volt. Anyám elszórt morzsákat, és nagyapám egy kis lapáttal és egy kis kefével összeszedte. Minden szobába be kellett menjen, és összeszedje a morzsákat. Aztán lehozták a padlásról a húsvéti edényt egy irdatlan nagy ládában. A pészahi edény másfajta szerviz volt. A porcelánt, a poharat, az evőeszközt, a főzőedényeket, mindent, mindent kicseréltek. Semmi a régiből nem maradt. Azt eltették, és ezt elővették. A húsvéti edény Rosenthal szerviz volt, a leghíresebb porcelán, nem tudom pontosan, osztrák vagy német, de azt hiszem, osztrák porcelán a Rosenthal [A Rosenthal cég német, a 19. század végén (1879) alapította a névadó Philip Rosenthal. A cég főleg barokk és rokokó ornamentikával díszített porcelánárut készített, majd az 1920-as évektől fölhasználtak art deco motívumokat is. – A szerk.]. Pészahkor élesztőt vagy búzalisztet nem lehetett használni, ezzel szemben lehetett kapni az üzletben krumplilisztet. Abból csinált édesanyám… soha olyan jó sárga tortát nem ettem, és nem is fogok enni, mint avval a krumpliliszttel. Úgy készült, mint a rendes torta. Sárgáját cukorral kikavarva, habot belerakni s lisztet. S ebből lesz egy ilyen sárga torta. S abba lehet aztán kakaót is tenni, diót is tenni, de az alap a sárga torta. Na és abba jön liszt. És a liszt helyett tette a krumplilisztet, s az nem volt száraz, mert ez a sárga torta elég száraz, de ez sokkal jobb ízű, nekem jobban ízlett. Mindenikre [élelmiszerre] rá volt írva, hogy „sel Pészáh”. Külön volt a tej, szóval nem lehetett már az üzletben venni, mert csak a hitközségen keresztül kaptuk a tejet is, ami húsvéti tej volt. Ez így volt a nagyszülőknél, [Nagy]Zerinden is és [Nagy]Váradon is, mikor már ők 1940-től ott voltak, akkor [Nagy]Váradon is ugyanúgy csináltuk. A csirkét is elvitték a sakterhez, és levágták. Azt nem volt szabad megenni, azt a sakter kellett megnézze, hogy kóser vagy nem kóser. [Nagy]Zerinden is volt sakter. Ő vágta le a tehenet is meg a birkát, vagy a mit tudom én, milyen állatot, mindent ő vágott le.

Húsvétkor az első este a szédereste. Szédereste az egész család összegyűlt kint, [Nagy]Zerinden, s leültünk a nagy-nagy ebédlőben az asztalhoz – egy irdatlan hosszú asztal volt ott –, nagyapa volt az asztalfőn, egy nagy fotelben, és párnával nekidőlt, mert egyszer jobbra kellett dőlni, máskor balra kellett dőlni, oda van írva [a Hagadába], hogy kellett csinálni [A Hagada szerint a széder idején egyik oldalra dőlünk, és úgy fogyasztjuk el az asztalon található dolgokat. A Hagada a „Má nistáná” (Miben különbözik? Értsd: ez az éjszaka a többitől) kezdetű részben ad erre nézve utasítást. A Má nistáná negyedik kérdése: „Miben különbözik ez az éjszaka többitől? Az összes többi éjszaka ülve és támaszkodva eszünk, ezen az éjszakán támaszkodva.” A támaszkodás szokása onnan ered, hogy római szokás szerint a szabad, teljes jogú polgárok ettek párnákra támaszkodva. A zsidók Pészah ünnepén nyerik el szabadságukat, amikor az egyiptomi fáraó uralma alól megszabadulnak. A szabad státuszt jelképezi a párnákra dőlés szokása. Az egyik oldalra kell dőlni, de van olyan szokás is, amely szerint jobbra is és balra is dőlnek, azonban ez halahikusan nem indokolható. – A szerk.]. S akkor kezdődött a legnagyobb fiú a jobbján, a Béla bácsi a feleségével, ott nem volt gyerek, a balján volt a Vili bácsi a feleségével, aztán jött édesanyám, és jött Bátyus, a legkisebb fiú a feleségével, és mi, gyerekek, mi négyen voltunk, két lány unokatestvérem, a bátyám és én. Mi a végén voltunk, az asztal végén. Minden gyerek összegyűlt, unokák. Nagyapám ült az asztalfőn, és tartotta a szédert. Az volt egy élmény. Ő diktálta, hogy mit kell csinálni: ezt kell enni, azt kell inni. És hát persze kacarászás, mert nem érdekelt minket… Mi, gyerekek ott az asztal végében hülyéskedtünk, de nagyon megható volt… Nem a vallásosságért mondom, mert én egyáltalán nem vagyok vallásos – nincs miben higgyek azok után, hogy min mentem keresztül –, de az öregek, ők azt megkövetelték. Az a tál, ami most előttem van [azaz a szédertál], az egy speciális porcelántál volt, egy ilyen nagy fehér tál mélyedésekkel, és mindegyik mélyedésben valami zöldség volt, gyökér, ez a tormagyökér meg ilyen petrezselyem [Van, ahol a sós vízbe mártogatott kárpász főtt burgonya, és van, ahol petrezselyem vagy más zöldség (répa, retek, zeller stb.). – A szerk.,], meg én nem is tudom, de megmondom őszintén, különösebben nem érdekelt. De a nagyapám adta a két pászka közé, s az a pászka egy speciális pászka volt, nem az, amit eszünk most, jó vastag, kézzel csinált, nem gépi [lásd: smire macesz]. A többi, amit még vettünk, az gépi volt, de az nem, ami ott volt a tál tetején is, szalvéták közt, nem tudom, hány ilyen speciális pászka volt, szalvétával elválasztva… [Három, kendővel külön-külön betakart macesz van a széderadó családfő előtt: a három macesz Izrael három részét jelképezi: Kohént, azaz Áron ivadékait, Lévi leszármazottait és Jiszráélt, azaz Izrael többi gyermekét. – A szerk.]

Nagyapámnak volt egy ilyen nagy, talpas ezüst kelyhe, a fiúknak kisebb, nekünk ilyen kis pálinkáspohár, az is ezüstből, az volt előttünk, és abból kellett kortyolni, amikor nagyapám mondta. Olyan családias volt. Külön készítettünk elő Élijáhunak egy poharat. Az még nagyobb kehely volt. Olyan sok minden eltörlődött az emlékezetemből, nem is nagyon akarok rá gondolni, de az asztalra, úgy az asztalra, arra emlékszem. Mindegyiknek az arca ott van előttem. Pedig képeim nincsenek, sem a nagynénimről, sem a nagybátyáimról, senkiről, de előttem van. Mindegyiknek ezüst kelyhe volt. Csak azon voltam felháborodva, mert már bennem dolgozott a női egyenlőség, hogy a nagynéniknek is kisebb volt, mint a nagybácsiknak. Ahogy mentek lefele az asztalon, mint kisebbek és kisebbek lettek. De nem volt szabad soha használni azokat a kelyheket, csak húsvétkor, szédereste.

A „má nistánát” kellett mi mondjuk, ő [a nagyapa] héberül olvasta a Hagadát. Mi nem értettük, nem magyarázott nekünk senki. Ha valaki kérdezett valamit, mert az meg lett mondva, hogy ha valamit nem értetek, kérdezzétek meg, és megmagyarázza. De kit érdekelt? Gyerekek voltunk. Mindig a felnőttek mondták, hogy mit kell csinálni a gyerekeknek is, s akkor mi is csináltuk ugyanazt. Arra emlékszem, hogy valami bűnünket a kisujjunkkal bele kellett mártani a pohárba, s úgy lerázni, hogy megszabaduljunk tőlük. És valamelyik gyerek – nem tudom, melyik – betette a szájába, és akkor egy kicsit összeszidta a nagyapám, hogy ilyesmit nem szabad csinálni, nehogy a bűn megmaradjon. Valami ilyesmit magyarázott. A má nistánákor mindig valaki más nevét kérdezték, és ő válaszolt. Mi körülbelül egyidősök voltunk. Az egyik unokatestvérem pont 1923-ban született, a másik unokatestvérem 1924-ben és a bátyám 1921-ben. Tehát majdnem egykorúak voltunk, és mindig elhatároztuk, hogy a négyünk közül ki mondja a má nistánát. Megkérdezte a nagyapám, hogy ki mondja a má nistánát. Valami kérdések vannak tulajdonképpen abban a má nistánában, hogy miért így, miért úgy, miért amúgy. Szégyen, gyalázat, én négy elemit és a négy gimnáziumot és a négy líceumot a zsidó iskolában jártam. És volt nemcsak hittanóránk, hanem héberóránk, szegény Leichmannal, és megtanultunk héberül írni, olvasni, de nem tudnék most semmit mondani. Valamelyik nap jutott eszembe, hogy nem tudom már a betűket sem. De akkor rendesen héberül kérdezték a má nistánát, ott volt előttünk, de le volt írva latin betűkkel a má nistáná. Nem héber betűkkel, hogy ne zavarjuk össze a dolgokat. Magyarul fel kellett olvassuk, hogy ne kezdjünk el dadogni.

S akkor az úgy volt, hogy valamelyik nagybácsi elterelte a figyelmét nagyapámnak, hogy ne lássa, s a pászkadarabot akárhova a szobában kellett eldugni [lásd: afikómen]. Nem is kellett, hogy tudja, hanem mondta, hogy hozzad, s aki eldugta, hozta is oda. Ez nem volt olyan szigorúan, hogy ő kellett megtalálja. A gyerek dugta el, és ő is adta elő, annak fejében, hogyha kap valami ajándékot. Egy kiló csokoládét, amit kértél… Bátyám – azt tudom – valami írószerszámokat akart, mert mindig tanulni akart. Nem volt komputer meg ilyesmi. Nem tudom, talán ruhát kért az unokatestvérem… De megvolt mindenünk. Azt, amit el kellett dugni, azt minden évben más unoka lopta el, és az kapott valami…, nem adta ki csak akkor, hogyha kapott érte valamit.

Kinyitottuk az ajtót, hogy bejön a Messiás [A liturgia szerint Illés prófétát várják, aki a Messiás eljövetelének hírét hozza. – A szerk.]. Ez egy nagy figura [eset] volt. Volt egy újabb rész a háznál, nagybátyám házrésze és az öregeknek a régi [ház]része [között], és oda, a folyosóra legalább egy olyan tíz lépcsőfok vezetett fel. S onnan a folyosóról nyílt aztán a lakás. Ott is volt rengeteg szoba. És kinyitották az összes ajtókat, az ebédlőajtót, a bejárati ajtót, a külső ajtót. Na, és tudja, hogy ki jött be? Egy tehén dugta be a fejét az ebédlőajtón. Ezt soha nem felejtem el. Mindenki így maradt, hogy hogy került ki…? Biztos aztán a kocsis számon lett kérve. A tehenek az istállóban voltak, hogy szabadult ez meg, nem volt jól megkötve, nem lehet tudni, én arra már nem emlékszem, de tudom, hogy cirkusz volt belőle, valami szankciót biztos kapott a felvigyázó. És bedugta a fejét. Csak a fejét bedugta. Mintha most is látnám, egy olyan fehér, kicsit tarkás volt itt a pofája, de képzelje – elképzelhető az a megdöbbenés mindenkinek az arcán, és azt mondta a nagyapám, hogy ha ő most babonás volna, azt mondaná, hogy a Messiásnak a szelleme a tehénbe költözött. De ő ilyesmiben nem hitt… ő a Messiásnak nyitotta ki az ajtót. Na, ez egy nagy figura volt. És ezt elmeséltem a hittantanárnak, és az is jól szórakozott rajta. Ez így volt.

Az őszi ünnepekkor sátrat az udvarban, a kertünkben csináltak [Nagy]Váradon, mert ez az ünnep ősszel volt [lásd: szukot], már akkor a nagyapámék bent voltak [Nagy]Váradon. Volt egy ilyen lugasszerűség, és az úgy volt csinálva, hogy a tetejét, a fedelét le lehetett venni, és azt úgy gallyakkal változtatták át sátorrá. De nem ettünk ott soha. Ő ott imádkozott, többször egy nap, de nem ettünk, elég kicsi volt. A nagyapám sem evett, sem nem aludt ott. A szuka [sátor] díszítéséről a gyerekek gondoskodtak. A bátyám és én feldíszítettük színes papírokkal, mit tudom én, ágakkal és virágokkal… De tényleg, kellemes volt ott ülni, csak akkor nem volt szabad menni, amikor a nagyapám imádkozott. Egy elég kicsi hely, kicsi volt az a lugas. S különben bútor volt benne, asztal padkával, székkel, de kicsi volt. 

Amit szerettem, az a Purim. Purim, örömünnep. Nem tudom, nyolcféle gyümölcsöt kellett enni? Téli gyümölcsök voltak, szentjánoskenyér is volt, az is egy gyümölcsfajta. Be kellett szerezni nyolcféle-fajta gyümölcsöt. Azt betartották. És mi, gyerekek borzasztóan örültünk neki. A banán, a narancs, az alma, a szilva, mit tudom én, még mit szereztek össze… [Gáspár Anna emlékezetében összecsúsznak két ünnep szokásai. Az egyik a Purim, amelynek micvái és szokásai Eszter és a perzsa birodalomban élő zsidók történetére épülnek, a másik a Tu Bisvát, a Fák újéve. Purimkor az egyik micva a sláchmónesz – azaz minimum két kis csomag, ajándék küldése, amikor az általánosan ismert hámántáska nevű sütemény mellé valóban szokás egy-egy ritka gyümölcsöt is tenni. Tu Bisvát (Svát hó 15. napja) a Szentély fennállása idején a fák első leszedhető termésének a Szentélybe vitelére vonatkozott. A Szentély pusztulása után azonban új szokások fonódtak az ünnep köré: a pészahi széder mintájára „gyümölcsszédert” szokás rendezni, amelyen minél többféle, elsősorban Izraelben őshonos gyümölcsöket szokás az asztalra tenni (vannak közösségek, ahol ötvenféle gyümölcsöt „ír elő” a szokásrend, van, ahol tizenötöt, mindenesetre azoknak a növényfajtáknak a termése a fontos, amelyek említésével a Tóra Izrael földjét dicséri – szőlő, füge, gránátalma, datolya, olajbogyó stb.). – A szerk.]

Szerettem a Hanukát. Az olyan családias, hangulatos volt. Arra volt egy speciális gyertyatartó [hanukija], nem a hétágú, hanem a nyolcágú, az egy vonalban volt, és minden nap egy gyertyával többet gyújtottak meg. Az anyám nem is gyújtotta, azt hiszem, nagyapám gyújtotta. Volt, hogy nyolc plusz egy gyertya, és akkor egyet meggyújtott, s abból gyújtotta meg a többit [Ez volt a szolgaláng vagy szolgagyertya, a samesz. – A szerk.]. Nem volt szabad mindegyiket gyufával meggyújtani [Egyiket sem szabad gyufával meggyújtani – hiszen a lángok ún. micvalángok, amelyeket tilos bármire is használni, még a következő láng meggyújtására sem, vagy akár világításra. Erre szolgál a samesz.  – A szerk.]. Hanukakor a gyerekeknek mindig adtak ajándékot. De nem csak nagyünnepkor. Nagyon adakozóak voltak. Volt is miből, legyünk őszinték, de nagyanyám fösvény asszony volt. Én nem voltam jóban nagyanyámmal, olyan természete volt, ami nem feküdt nekem. Fösvény volt, képes volt azt csinálni, hogy behozták a levesestálat, és abból anyám mindenkinek merte a levest. És egy adott pillanatban benéz a levesestálba, és jaj, milyen kevés maradt a lányoknak kint a konyhában. És vette nagyanyám a vizes kancsót, és belelöttyintett vizet. Én felálltam az asztaltól, és többet nem voltam hajlandó vele enni. És akkor anyám szólt a kintieknek, hogy hagyják itt az ő porciójukat [azaz a személyzet adagját még a tálalás előtt vegyék le, és tartsák vissza a konyhában]. Engem az ilyesmi borzasztóan bosszantott. Olyan fösvény volt. Ha szegény lett volna, akkor jó, még megértem. Szegény férjem, amikor valamit nem vettem meg magamnak, azt mondta: „Látszik, hogy nagyanyád unokája vagy” – ez volt a legnagyobb szidás, amit kaptam tőle. Igen. Nem szerettem, nem szabad ilyesmit mondani, de áldott rossz ember volt. Amilyen jó volt nagyapám, olyan rossz volt ő. De mindenkivel szemben. Miért kell ezt tenni, miért kell külön főzni annak a taknyos gyermeknek – ez én voltam –, s akkor bement a kamrába [titokban], és jóllakott. Ő, egyedül…

A nagyapám vallásos, becsületes, karakán ember volt. Apatársa, hogy úgy mondjam, a fia feleségének az apja mindig azt mondta, hogy „Te egy… ” – volt erre egy kifejezés, hogy nem vagy istenhívő, pedig majdnem minden szombaton találkoztak a templomban, és az lenézte, mert nem tartott semmi olyan különöset. Megtartotta úgy nagyjából a világ kedvéért, de nem volt az a [bigott]… ő, ami szükséges volt, megcsinálta. Ő életében, azt hiszem, senkit be nem csapott. Nem volt pájszlija [pajesza], szép fehér frizurája volt. Volt egy kicsi fehér kecskeszakálla. Kalapot viselt. Mindig problémája volt a bátyámmal, mert ő hajadonfőtt járt: „Laci, megint elvesztetted a fejedet! Hol a fejed?” Pláne mikor leültünk, és mondta az imát, akkor muszáj volt feltenni a kalapot.

Soha nem hallottam nagyapámat politizálni. Politikával nem foglalkoztak. Annyit tudok, hogy Regina nagyanyám odaült a rádió mellé, s mikor beszélt Hitler, akkor állandóan szidta. Ez volt az egyetlen politika.

Nagyapámék télen mindig bejöttek a városba, [Nagy]Váradra. Öregemberek, állandóan orvosi felügyelet alatt kellett hogy legyenek. Őket az átcsatolás ott érte, azért lettek ők deportálva. Ha [Nagy]Zerinden maradnak, akkor nem deportálják őket… De sajnos elvitték őket. A nagyapám, szegény, akkor volt olyan nyolcvanhárom vagy nyolcvanöt éves, amikor elvitték, a nagyanyám pedig hetvennégy [A nagyapa a deportáláskor 79 éves, a nagymama 76 éves volt. – A szerk.]

Édesanyámnak volt három testvére, három fiú volt, és ő volt az egyetlen lány. [Akkoriban] Fräulein, kisasszony volt mindegyik mellett, a fiúk mellett, a lányok mellett. Ez előkelő volt, volt egy nívó, amihez tartoztak. Anyám testvérei közül a legidősebb volt Weiss Béla, Kolozsváron lakott. Szeszgyáruk volt az Árpád utca 38 alatt. Sok vakációt töltöttem ott is, pláne a karácsonyit. Jómódú emberek voltak, de nem volt gyerekük. Elvette Irma nénit, egy végtelen rendes nőszemélyt, édes unokatestvérek voltak, Irma néninek az anyja és az én nagyapám testvérek voltak. Állapotos lett, de komplikációk voltak, koraszülés és trombózis – meghalt a gyerek. És meg is mondták, hogy nem lehet több gyerek. Mikor az én bátyám hetedik gimnazista lett, akkor jött nagybátyám, a Béla bácsi, hogy adjuk oda, anyám adja oda a bátyámat, hogy ő örökölje majd a vagyont, az ő vagyonukat, és különben is a fiúnak apára, szóval férfire van szüksége. És szegény anyám annyit bőgött utána… na mindegy. És ott is fejezte be a líceumot a bátyám, és onnan vitték el munkaszolgálatosnak, és többet nem is láttam. Nem adoptálták, csak nevelték.

A Vili bácsi a következő. Szilágy megyében, Nagykárolytól nem messze van egy ilyen község, Tasnád [Tasnád – nagyközség volt Szilágy vm.-ben, 1891-ben 3700, 1910-ben 5000 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal). Trianon után Romániához került, majd a második bécsi döntés után átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.]. Vili bácsi ott épített magának és a családjának házat, és ő ott gazdálkodott. Elvette [Nagy]Váradon a leggazdagabb leányt, egy Leitner lányt. Az volt a leggazdagabb leány, és az én nagybátyám elvette feleségül. Úgyhogy volt, mit aprítani a tejbe. Ott nem volt probléma az, hogy nincs pénz. Két leánya volt, az Ági és az Évi. Deportálva voltak, a szülők nem jöttek haza. Egyik sem. A két leányka nem is jött haza. Ők, amikor felszabadultak, akkor jöttek a svédek, és megkérdezték, hogy ki akar menni Svédországba. S ők nem akartak visszajönni, és ott voltak Svédországban egy évig vagy másfél évig, és ott is ismerkedtek meg a jövendőbeli férjükkel, Évi Amerikába, Ági Angliába ment. Évi Amerikában halt meg.

Édesanyámnak még volt egy fiútestvére, a Bátyus, Weiss Herman, aki ott maradt [Nagy]Zerinden. A felesége egy ideig parókás volt – még a háború előtt az apja megkövetelte, hogy parókát viseljen –, s aztán levette. Én már nagylány voltam, amikor Bátyus megnősült, ez talán 1933-ban volt. Ő sem volt deportálva, mert Románia volt. Ők kimentek 1948-ban Izraelbe. A zsidókat a faluról bevitték Aradra, a városba. És ott is laktak addig, amíg a háború tartott, s aztán visszamentek [Nagy]Zerindre, és leírta nekem egy levélben pontosan, hogy mi van a két lakásban, hogy a magtárban mennyi búza van meg mennyi kukorica… Az egész vagyont leírta, és minden az enyém lesz…

Édesanyám neve Weiss Olga, 1890 körül született. Anyám volt az egyetlen leányka. Nagyváradon végezte az iskoláit, a katolikus egyház gimnáziumában, nem tudom, miért. Olyan dolgok vannak, amik eszembe jutnak, hogy tulajdonképpen én mindenbe belenyugodtam. Amit ők csináltak, azt mondtam, hogy jól van csinálva. Hogy miért apácák nevelték? Intézetben volt, a szülők kint voltak [Nagy]Zerinden, ő [Nagy]Váradon volt, és zárdába járt. Nem tudom, miért. Meg vagyok róla győződve, hogy azért volt olyan jószívű, mert az apácák nevelték. Édesanyám leérettségizett, pedig a lányok abban az időben nem nagyon érettségiztek le. Ennyit tudott románul: „Merge la pădure” (román, Megy az erdőre). Héberül sem tudott, viszont németül igen. Németül mindenki tudott.

A deportálás után tudtam meg, hogyan ismerkedtek meg a szüleim. Mi [nagy]váradiak voltunk, a férjem is és én is, és volt egy jó ismerősünk, Deutsch doktor, Deutsch Elemér, és meghívott minket széderestére. Nem volt vallásos ember, de az ilyen tradíciókat azért megtartotta, és ott volt az unokahúga meg a Dengelegi és annak a felesége, a Pálfi Edit, ő is orvosnő volt, itt laktak, [Maros]Vásárhelyen, és a Deutschnénak az unokatestvére is meg voltak híva. Inkább Mártát, a feleségét ismertem, nekem franciatanárnőm volt a Zsidó Gimnáziumban, és kérdezték, hogy édesapám hogy s mint, s ki volt, mert ők nem tudják, anyámat ismerték, de apámat nem. És elkezdtem mesélni. Így csinált a doktor – nagydarab, kövér ember volt –, „Jaj, már tudom, én voltam a sádhen…! Én hoztam össze őket, és hallottam azután, hogy rosszul végződött a házasságuk”. Hogy ő honnan ismerte apámat, nem tudom, mindegy, ez nem érdekes. És ő hibáztatja magát. Akkorjában leültek a szülők, én ezt adom, a fiú azt kapja, szóval egy olyan vásár, adom-veszem. Na, mit érezhetett az az idegen ember iránt? Semmit. Udvarlás nem volt. Menyasszony lett, és nem tudom, bizonyos idő múlva aztán készültek a menyegzőre, gondolom, nagy esküvő volt. Körülbelül 1917-18-ban házasodhattak össze.

Szüleim házasságkötése nem volt beszédtéma, valószínűleg [Nagy]Zerinden történt, de nem tudom. Polgári esküvő volt biztosan [Magyarországon 1894-ben vezették be a polgári házasságkötést és az állami anyakönyvezést (1894. évi XXXI. tc. a házassági jogról, ill. 1894. évi XXXIII. tc. az állami anyakönyvekről). – A szerk.], és zsidó vallás szerint is megesküdtek, mert nagyon nehezen váltak el. A zsidók általában nem választanak el, mint a katolikusok [A hasonlat nem helytálló, ugyanis a katolikus egyház tiltja a válást. Valójában arra utal itt Gáspár Anna, hogy a háláhá szigorúan szabályozza a válási eljárást. A polgári törvény alapján kimondott válás a zsidó törvények szerint nem érvényes, a válást csak a bét din, a három mértékadó rabbiból álló rabbinikus bíróság felügyelete alatt lehet lefolytatni. Lásd még: válás. – A szerk.]. Nagyon sokáig húzódott, de a nagyszüleim ragaszkodtak hozzá, hogy úgy is váljanak el. Miután elváltak, anyám visszavette a lánykori nevét, így Weiss Olga néven szerepelt. Miután elváltak, se anyám nem ment férjhez, se apám nem nősült meg. Apám íróasztalán végig ott volt anyámnak a fényképe. Ő azt állította, hogy nagyanyám volt az, aki elválasztotta őket. Áldott rossz ember volt nagyanyám, azt meg kell őszintén mondjam. Csúnya dolog, hogy ilyesmit mondok, de nagyon rossz ember volt. És el is hiszem, hogy elválasztotta őket. Hogy miért, azt sose tudtam meg.

A nagyapa öröksége már az ő életükben el lett osztva. Minden gyerek megkapta a részét, és abból élt. Abból épített Tasnádon a nagybátyám házat, és vette a földet. Az anyám földrészét is ők rendezték, és édesanyám kapta a járulékot a földjéről. Mi abból nagyon jól megéltünk.

Csak egy testvérem volt, a bátyám, Schwartz László János. 1921-ben született, Nagyváradon. Én Alsószoporon születtem, 1923-ban, ott, ahol laktak a szüleim, és [Nagy]Váradon nőttem fel [Alsószopor – kisközség volt Szilágy vm. Tasnádi járásában, 1891-ben, 1900-ban 1300, 1910-ben 1500 román és magyar lakossal. Trianont követően Romániához került, ma Supuru de Jos, jelenleg Szatmár megyéhez tartozik. – A szerk.]. Nagyon jó kapcsolat volt köztünk, bár én rosszabb voltam hozzá, mint ő hozzám. Volt még egy gyerek, aki meghalt, mikor anyám már a kilencedik hónapban volt, és keresztülesett egy zsák krumplin… belebotlott, és ráesett… Mondtam neki, hogy kár, hogy nincsen még egy testvérem, s ő azt mondta, ha az élt volna, akkor nem lettél volna te.

Miután összeházasodtak a szüleim, Alsószoporon laktak, az édesanyám kapott hozományba egy birtokot, és azon gazdálkodott apám. És a ház a mai napig is áll. Aztán elváltak, és nem tudom, hogy osztották meg válás után, én három éves voltam, én nem tudhatom, és nem is érdekelt. De voltam Alsószoporon, és a ház, amikor én ott voltam ezelőtt húsz esztendővel, állt. És bementem a házba, és megmondtam, hogy itt volt az ebédlő, itt volt az úriszoba, ott volt a hálószoba. Megmondtam, pontosan emlékeztem rá. Volt külön gyerekszoba. Még a rácsos ágyra is emlékszem, az egyik sarokban volt a bátyámé, a másik sarokban volt az én ágyam. Ezek olyan dolgok, amikre az ember emlékszik. De van, ami teljesen kitörlődött a fejemből. Öt éves volt a bátyám, mikor ők elváltak. Nem tudom, miért ment Nagyváradra szülni, biztos úgy gondolta, hogy jobb kezekben van, pláne hogy egy gyerek meghalt. Biztos félt.

Miután elváltak, beköltöztünk [Nagy]Váradra. Először a Kálvária utcán laktunk, azt kiadták, és aztán vették ezt az ikerházat, ez egy nagyobb ház volt, nagy kerttel. Két kapuval és két lakással, a középső fal közös volt. Én már arra emlékszem, mikor [Nagy]Váradon laktunk. Azt a házat eladtam, miután visszakaptam, a deportálás után.

Édesanyámmal és a testvéremmel éltem ott [a ház másik felében] meg a két unokatestvéremmel, Ágival és Évivel – a nagybátyámnak a két gyermekével –, akik falun laktak, de [Nagy]Váradon jártak iskolába. Így együtt voltunk, mint a testvérek: a bátyám és a három leány. És mégsem lehet, hogy csak karácsonykor és húsvétkor lássák a gyerekeket a szülők, béreltek egy autót. A sofőr a saját autójával hordta nagybátyámékat. És nyáron, mikor elmentünk hozzájuk, akkor autóval mentünk. Akkor ültem először autóban – ez tizenöt éves koromban volt.

Édesapámmal állandóan leveleztünk, kétszer egy évben eljött. Apám Magyarországon élt, Tornyosnémetiben, a magyar–cseh határ mellett [Tornyosnémeti – kisközség volt Abaúj-Torna vm.-ben, 1910-ben is, 1920-ban is körülbelül 900 lakossal. – A szerk.]. Beszédes volt, mindenki szerette a faluban. A birtoka fele Csehországban volt, a másik fele Magyarországon, úgyhogy állandó határátlépéssel rendelkezett, és én is gyakran mentem vele Kassára. Az a birtoka volt, amit a családtól örökölt, egy része a nővérének, a sógorának volt a birtoka, amin szintén ő gazdálkodott, és pluszban neki is volt földje. Valószínűleg a tőkéjéből még vett magának. Hányszor piszkált a lányom: „Anyu, miért nem mentél oda, és kérted vissza a földet?” Én minden évben meglátogattam édesapámat 1940 előtt, ő pedig minden évben kétszer jött [Nagy]Váradra minket meglátogatni. S aztán 1940-ben átcsatoltak Magyarországhoz, s akkor már nem volt probléma, hogy megyünk hozzá. S akkor minden nyáron majdnem elmentünk hozzá. Mikor már nagyobbak voltunk, akkor anyám elengedett, hogy ott nyaraljunk apámnál. Úgyhogy a kapcsolat megvolt köztünk, nem volt probléma. Segített minket, mindig kérdezte, hogy mire van szükségünk, és nekem hivatalból azt kellett mondanom, hogy „Köszönöm szépen, van mindenünk”. Egy gyereknek mindig kell valami, de én ezt kellett mondjam. De aztán ő mindig hozott valamit. Mivel Magyarországon élt, jobban el volt látva. Arról nem beszélve, hogy milyen cseh cipőket hozott, juj, az nem igaz! Korcsolyacipőtől kezdve, bakancsokat, nagyon sokat hozott nekünk. Egyszer levélben megkérdezte tőlem, hogy mire van szükségem, és mondtam, hogy egy ballonkabátra. „Jó, akkor légy szíves, küldd el a méreteidet.” És elmentünk a szabóhoz, és levette a méretet, hát ne éppen olyan passzentre, ugye, hanem tegyünk rá egypár centit hosszában-széltiben, nehogy a gyerek jövőre kinője. Apám megkapja a levelemet, bemegy az üzletbe, és mondja, hogy a lányáról van szó. „Jaj, hát aztán azt tetszik tudni, az úgy van, hogy ráteszünk egypár centit, hogy ne legyen szűk.” S mikor én felvettem azt a kabátot, belenéztem a tükörbe, majdnem sírógörcsöt kaptam. Ez is tett rá, az is tett rá, és én kis vékony, nyamvadt voltam. Mint a tehénen a gatya, úgy állt rajtam az a kabát. És anyám, szegény: „Ne törődj semmit.” Emlékszem, hol volt a szabó [Nagy]Váradon, a Kispiac téren, ő megcsinálta nekem. Aztán olyan kabát lett belőle, hogy mindenki irigyelte az osztályban.

Az édesapámnál eleinte borzasztó rosszul éreztem magamat, mert én – nem tudom, más is lehet, hogy úgy lett volna – a kóser koszthoz voltam szokva. Édesapám nem tartott semmit. Ő nem volt kóser. Neki is volt szakácsnője, szobalánya, amit akart, minden. Én nem tudtam enni a tejfölös dolgokat. Például arra emlékszem, hogy a tökfőzeléket szerettem, de tejföllel csinálták, és nem tudtam megenni. Apám felhívta anyámat, hogy mondja meg, hogy ő azt hogy csinálja, hogy én azt meg tudjam enni. Volt sonka, kifőzött sonka. Én olyan beteg voltam, kihánytam az egészet, nem voltam hozzászokva a tréfli háztartáshoz. Aztán megszoktam, de a mai napig sem szeretem az ételben a tejfölt. Két-három hétig ültünk ott. Maximum négy hétig, nem tovább. Apámnak volt ott egy barátnője, de nem nősült meg. A barátnőjével összeismerkedtünk, nagyon szimpatikus nő volt. Apám egyedül élt egy ilyen kúriaszerűség házban. Jól megvoltunk, nem volt vele probléma.

Ezer holdon felül gazdálkodott apám [Azaz – a korabeli hivatalos statisztika értelmében – nagybirtokon gazdálkodott. A nagybirtok nagysága a gazdálkodás belterjességével összefüggésben országonként változó volt, Magyarországon az 570 hektárt (1000 kataszteri holdat) meghaladó birtokot tekintette a hivatalos statisztika nagybirtoknak. – A szerk.]. Hogy termesztettek-e valamilyen növényt, azt nem tudom. Volt ott mindenféle, hiszen azoknak az állatoknak enni kellett, amellett fenn kellett tartani a gazdaságot. Tehát búza, kukorica biztos volt, de engem ez nem érdekelt. Az állatokat megcsodáltam, tenyészlovak meg tenyésztehenek, nem tudom, hány liter tejet adtak naponta. Nagyon szerette csinálni. Volt a jószágigazgató [lásd: birtokkezelés], egy ilyen intéző, aki vezette a majdnem ezerhektáros farmot, és minden évben vitték fel Pestre, a nemzetközi vásárra az állatokat [Ha az apjának kb. 1000 kataszteri hold (kh) földje volt, az 575,5 hektár (ha) föld volt; ha 1000 magyar hold földje volt, az összesen 431,6 ha földet jelentett. – A szerk.]. Disznótól kezdve, voltak ilyen kicsi kis piros izlandi fajtyúkok, mindegyiknek a lábán gyűrű. A kakas az valami gyönyörű volt. Felvittek egyszer egy hárommázsás disznót a kiállításra… szóval, ami állat volt, lovaktól kezdve minden, azonkívül ott volt a föld is. Mintagazdaság volt. Na és apám ezt nagyon szerette csinálni, és ilyen egylovas bricskával járt. A kis inaska hátul ült, apám vezette. Jaj, milyen boldog voltam, mikor mentünk hárman a bátyámmal bricskával és a fehér lóval… Annak a fehér lónak az volt a mániája – milyen marhaságokra emlékszem –, hogy a parasztasszonyoknak leharapta a kontyát. Éles volt a foga, a parasztasszonyoknak kendő volt a fejükön, és azzal együtt leharapta, a szájában maradt a konty. Vigyázni kellett, hogyha egy nőt meglátott, egyenesen ment felé, és leharapta. Ez volt a mániája. Apám azt mondta, hogy hiába verem, mert ezt nem lehet megmagyarázni.

El kell még mondjam, hogy 1940-ben, amikor Magyarország lettünk, mi automatikusan megkaptuk a magyar állampolgárságot. Édesapám nem mondott le a román állampolgárságáról miattunk. Mi automatikusan magyar állampolgárok lettünk, ő nem. Be volt hozzánk téve egy német katona, rendes fiatalember volt, és kérdezte, hogy édesapám hogy van. Én nem tudom, hogy került szóba, hogy mi román állampolgárok vagyunk az apánk után. Erre azt mondta, hogy ne mondjunk senkinek semmit, mert azonnal bajunk lehet belőle. Mi nem is mondtunk, senki nem tudott senkiről semmit, ezzel szemben a tiszttartója, a gazdaság vezetője tudta, hogy román állampolgár, s feljelentette. És azt írta oda, hogy román kém. Így került apám Kistarcsára. A bátyám elment 1940-42-ben, talán 1943-ban őt meglátogatni Kistartcsán, s azt mondtam, hogy megyek én is. Azt mondta, az nem neked való hely. Utána nem tudok semmit róla. Azt tudom, mert a bátyámnak mesélte, hogy neki sérve volt, és nem tudom, hogy operáció előtt vagy operáció után klinikai halál lett, bevitték a kórházba, és hideg vízből meleg vízbe tették – így felélesztették, és aztán visszavitték Kistarcsára, és tovább nem tudok semmit. Hogy elvitték… őt is deportálták? Nem tudom. Nem tudok semmit. Ez volt édesapám.

Édesanyám énszerintem a világ legjobb asszonya volt. A legjobb anya és a legjobb asszony. Jószívű volt. Ha a családban bármikor valami gond volt, „Oli, gyere!”. Ha beteg volt valaki, ment. Addig a gyerekekre a fräuli vigyázott. Szolgálatkész, nagyon rendes asszony volt. Nálunk nem volt pénzprobléma. Egészségprobléma volt. És az, hogy édesanyám elvált, és mind hozták a kérőket, s ő nem akart férjhez menni még egyszer. Nekem mint gyereknek ez nagyon jól jött, mert azok hoztak ajándékokat a gyereknek. Amikor már nagyobb voltam, megkérdeztem anyától, hogy miért nem ment férjhez. És azt mondta: „Tudod, lányom, hogyha egy édesapa »megpirítja« – nem volt szó verésről –, rápirít a gyerekre, ez normális. De egy mostohaapa rászóljon az én gyerekeimre, azt nem tűrtem volna.” Tehát feláldozta magát miattunk. Egy áldott asszony volt. Mindenki azt mondja, hogy az ő anyjánál jobb nincs, én azt mondom, hogy a jobbnál is jobb volt. Őrá pazaroltam végtelenül az egész szeretetemet. Hány éve már, hogy elvesztettem, és még mindig siratom… a mindenem volt. Apám idegen volt.

Nem volt vallásos, parókát nem viselt, de tartotta a hagyományokat a nagyszüleim miatt. Semmi másért, mert az akkor azt jelentette, hogy az öregek nem ettek volna nálunk [lásd: étkezési törvények]. Tehát szigorúan betartotta az előírásokat. Annyira, hogy mikor munkaszolgálatos volt a bátyám, és vett neki szalonnát, hogy majd csinálunk csomagot, betette a kályhába: „Ott huzat van, és akkor jól eláll a szalonna” [Elképzelhető, hogy nem csak az motiválta ebben, hogy megóvja a szalonnát az avasodástól, hanem egyben elrejtette a szülők szeme elől a sertésszalonnát, hogy ne tekintsék tréflinek a háztartását. – A szerk.]. Emlékszem, hogy azt mondta szegény, hogy úgy megkóstolná ezt a szalonnát. Mondtam, „Nyugodtan kóstold meg, nem lesz semmi bajod!”. Azt mondta, „Nem. Nem, nem”. Belénevelték, hogy azt nem szabad enni.

Csak Hosszúnapkor ment a zsinagógába. A Hosszúnap a bűnbánó nap, a zsidók legnagyobb ünnepe, úgy hívják, hogy Jom Kipur. Akkor nem szabad enni és inni estétől másnap estig. Semmit a világon a szájba nem szabad venni. És általában a templomban kell lenni egész nap. Ezt édesanyám mindig betartotta. Elment a közeli imaházba, ahol az asszonyok imádkoztak… és pletykáltak egész nap. Mi meg otthon eszegettük az ennivalót, ami el volt készítve. Áldott jók voltunk mi is. Na, mindegy, ez volt.

Édesanyám, bár nem volt rákényszerítve, hogy főzzön, szeretett kotyvasztani, és nagyon jól sütött. Megtanulta a cukrászati titkokat. Hirdetés alapján jelentkezett egy cukrásztanfolyamra, járt egy cukrászhoz, és megtanult tésztákat [süteményeket], bonbonokat készíteni. Ragyogóan tudott sütni. S persze nem maradtak meg a receptkönyvei sem, nem maradt meg semmije. És nagyon szerette csinálni. Mindig, amit én szerettem, azt készített, például bonbonokat, rumos meggytől kezdve, és fondant-t. A fondant, az a fehér töltelék, amit beletesznek a csokoládébonbonokba. A fondant francia szó. A fondant maga az a fehér massza, azt ki kell keverni cukorral, nem tudom, mivel, s aztán tesznek bele kávét, tesznek bele csokoládét, tesznek bele gyümölcsöt, az adja meg az ízét. Majd csokoládémázba belemártogatják, s ráteszik speciális papírra, s hagyják, hogy megszáradjon. Olyan bonbonokat csinált, amiket lehet kapni az üzletben is. S én kint a lágerben mindig arra vágytam, hogy zárjanak be engem a kamrába… az otthoni kamrába. Gyönyörű szép, majdnem akkora volt, mint ez a szoba. És ott álltak a fondant-ok, a dzsemek, kompótok, az édességek ilyen nagy pléh dobozban, a mézes sütemény, ilyen pogácsa, olyan nem tudom, mi…, hogy a leányka, mármint én, melyiket kívánja meg. Hogy mi minden volt ott a kamrában…, a lisztesládától kezdve, mi mindenem volt ott. Minden, amit lehetett akkor eltenni. Dulcsácákat csinált [Román szó, dulceaţa, valójában török eredetű, gyümölcsből készített édesség. – A szerk.], amiket erdélyiek nem csinálnak, ez egy regáti szokás. Ezt a Cimpeanunétól, a háztartástanárnőnktől tanulta. A szakácsra azért volt szükség, mert nem volt előkelő, hogy ő főzzön. Amikor akart, kiment a konyhába, ha nem akart, nem ment. Én jobban szerettem, mikor anyám főzött, mint amikor a szakácsné főzött. Jóízűek voltak az ételei. Engem is megtanított, a krémeket, a habokat én kavartam mindig. Nagyon szerettem kóstolgatni. Szerettem kinyalni a lábasokat, édesanyám azt mondta, hogy az esküvőmön majd zuhogni fog az eső. Ez egy népi hiedelem, hogyha nyalánk vagy, akkor az esküvőn majd esik az eső. Azért én kinyaltam a lábasokat, azért voltam mindig, világéletemben kövér... [Gáspár Anna éppen az ellenkezőjét érti, mivel szálkás termetű. – A szerk.] Rengeteg édességet ettem, az éltetett.

Egy jópofa eset: nyár volt, és anyám készített valami gyümölcskrémet, emlékszem, és ki kellett kavarni. Vette a bátyám – ő is szerette beledugni az orrát a kavarásba –, kiment az udvarra, hogy ő azt az udvaron, a kertben kikavarja. Kiabált ki anyám, ezt nem fogom elfelejteni: „Na, Laci, készen? Ki van már kavarva?” „Mindjárt kész van! Mindjárt kész van!” És mire feljött, üres volt a tányér, az egészet kinyalta, nem tudom, hány tojássárgáját a cukorral meg az eperrel. Na, ezt csinálta az én bátyám, a Laci. Nagy figura volt ő.

Megmondom őszintén, nekem volt kisasszonyom, méghozzá Düsseldorfból, Németországból, úgyhogy én inkább németül beszéltem a fräulival, mert ő megkövetelte, hogy németül beszéljek. Lia Britz olyan húsz év körüli, igazi német típus volt. A hölgy fiatal volt, és kancsi. Képünk is volt, nagyon sok, és mindegyiknél az arcát betintázta. A régi fényképeken nyilván ott álltál egyenesen, jobbra voltam én, balra volt a bátyám, ő középen. És úgy szembe fényképeztek le, ilyen levelezőlap formára. És akkor ő azt betintázta, persze csak a saját arcát, hogy ne látszódjon, hogy ő kancsi. Ő saját magát nem látta, hogy ő kancsi, de tudta. De ha látta a képét, akkor látszott. Nem volt szabad anyám neveljen, csak ő nevelt. „Ne szóljon bele. Ha nem kellek, akkor megyek haza” – ez volt a refrén. Nagyon szigorú volt, hogy utáltuk, Istenem. Értelmes, okos nő volt, de ő azért jött ide hozzánk, hogy keressen. Ezek a német nők ajánlkoztak nevelőnőknek, ez egy kereseti forrás volt a számukra. Idejöttek Romániába, és jó pénzért nevelték a gyerekeket. Voltak prospektusok, így találtunk rá. Azt mondták az öregek, a nagyszülők, hogy a németek jó pedagógusok. El voltak ismerve, hogy jól nevelik a gyerekeket. De kisgyerekként már úgy találtam, hogy túlzás, amit ők [a nevelőnők] csinálnak. Engem német példa szerint, spártai módon nevelt. A jólneveltséget tanította, hogy hogyan kell ülni az asztalnál, hogy kell viselkedni, hogy kell járni. Megtanultam, hogy így kell enni, nem úgy… És nagyon sok minden megmaradt bennem. Ő a magáéból nem engedett, de nem szólt bele, ha az öregek például úgy kívánták, hogy [sábátkor] ne gyújtsam fel a villanyt [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Ilyenkor jött a fräuli, és felgyújtotta. Elfogadta ő is, de engem nem presszionált se jobbra, se balra, csak a nevelésemen volt a hangsúly. A jólneveltségen. Arról nem beszélve, hogy nem tudott egy szót se magyarul, csak németül. Egymás közt németül beszéltünk. És hogy szidtuk előtte, azt nem tudom elmondani. „Mit mondtok? Mit mondtok?” „Semmit a világon, csak úgy beszélgetünk.” Persze hogy róla beszéltünk a bátyámmal és a két unokatestvéremmel, mikor együtt voltunk. Utáltuk, mert olyan volt, mint akinek nincsenek érzései. Nem tudom, hogy valaha is előfordult volna az, hogy megdicsérjen. A kisasszony szigorú volt, olyannyira, hogy egyszer, nem tudom, miért, anyám pártomat fogta, és rászólt az anyámra: „Maga neveli a gyereket vagy én?” S ez nekem nagyon rosszul esett… Én olyan kis nyápic, gyenge gyerek voltam. Most is nagyon keveset eszem, akkor is keveset ettem, és azt mondta, hogy ami ott van a tányéromon, meg kell enni. Hiába magyaráztam, hogy én nem tudom megenni, meg kellett enni! Megettem, kihánytam. Erre kiment a konyhába, és behozott még egy adag ennivalót, amit meg kellett egyek. Ha másodszor is kihánytam, másodszor is behozott ételt. Mert úgy kellett lenni, ahogy ő akarta. Arra emlékszem, hogy akkor nagyon el voltam keseredve.

Borzasztó ronda nőszemély volt, énszerintem rossz ember volt. Utáltuk, panaszkodtunk rá, és akkor édesanyám felmondott neki. Nem is ellenkezett, hazament. Aztán jött egy idősebb nő. Az se volt sokkal jobb. Elza? Matild néni? Már nem is emlékszem, hogy hívták. Az egy kicsit enyhébben nevelt minket. Hét évig neveltek minket. Utána rém boldogan felszusszantunk mi, gyerekek, amikor iskolába mentünk.

Ezek a hölgyek ott laktak nálunk, valamilyen szinten családtagoknak számítottak. De például nem ettünk együtt a szülőkkel, az öregekkel. Se édesanyámmal, se nagymamáékkal. A gyerekek külön ettek. Külön asztalnál, külön időben. A fräulival mindenhová együtt mentünk. Mindig együtt voltunk, egész nap. Azt, hogy külön étkeztünk, azt hiszem, a fräuli vezette be. Az nem egy zsidó hagyomány. Édesanyám például a szüleivel evett. Miután elment a fräuli, együtt étkezhettünk a nagyszülőkkel. És milyen boldogok voltunk!

Nem a konyhában ettünk, hanem az ebédlőben. A lány bejött, behozta az ételt, leszedett, hozta a másodikat. A közelből, a legközelebbi pékségből hozták a kenyeret. A rozscipót frissen, vajjal nagyon szerettem. Azóta se találtam meg sose a régi ízét. Kedvenc ételem a húsleves volt. Húst nagyon keveset ettem, nem szerettem a húst, hanem tésztaféléket inkább. Anyám mindig a kedvemben járt, azt csinálta, amit kértem. A bátyám mindent megevett, de én nagyon válogatós voltam. A szakácsnéval anyám beszélte meg, hogy mit főzzön, nekünk nem volt beleszólásunk. Anyám megkérdezett minket: „Na, mondjátok meg, hogy mit ennétek?”– és megcsináltatta azt. De minekünk semmi közünk nem volt a szakácsnéhoz. Nem éltünk rosszul. Bár az igazság az, hogy édesanyám nem engedett ki a konyhába – én nagyon hiányát éreztem ennek, és ezt egy kicsit szegénynek felrovom, hogy nem vitt ki a konyhába, és nem tanított, mert ő tudott főzni. „Leszel még te eleget a konyhában! Ne pocsékold arra a fiatal éveidet, hogy főzzél!” És mikor hazajöttem [a deportálásból], nem tudtam én egy rántottát megkészíteni. Sovány, nyápic gyerek voltam, nem voltam kövér soha életemben. Anyám mindig azt akarta, hogy jobban egyek, többet egyek. Mindenki azt mondta, hogy az édesség hizlal, a tészta [a sütemény] hizlal. Pléhdobozokban mindig ott álltak a házilag sütött kekszek. Minden este, mikor lefeküdtem, oda volta téve az ágyam mellé egy tányér tészta, azt elrágicsáltam. Kedvenc tésztám az isler volt. Meg is tanultam elkészíteni.

A lakásunkban volt négy szoba, volt egy tornác végig a három szobán. A lépcsőn feljöttél, jobbra volt az előszoba. Ott bementél, az előszobában volt két ajtó, az egyik a szalonba ment, a másik az öregek hálószobájába. Volt a gyerekszoba, és utána volt az ebédlő, vagyis egy ilyen vagonszerűség volt, a négy szoba egybenyílott, és azután jött a két ajtó a nappaliból, az egyik ajtó a fürdőszobába, a másik  ajtó egy folyosóra, és onnan nyílt a kamra, a padlásfeljárat, a konyha és a cselédszoba. Tehát egy ilyen hosszú épület volt. Ugyanaz volt a másik oldalt is. És aztán mikor lementél, az ablakok mind erre a tornácszerűségre nyíltak, csak a legelső szoba és az előszoba nyílt az utcára. Akkor megint lementél egypár lépcsőt, és akkor volt az udvar, a kert, a veteményes, szőlős. A tornác oszlopos, félig nyitott volt, a teteje be volt fedve. Zöld volt, arra emlékszem, és a roletta is zöld volt, az ajtók zöldek… mind készült édesanyám, hogy egyszer majd fehérre fogja festetni, de nem került rá sor. Parkettás volt.

Nem volt hideg-meleg víz, mert a fürdőszobában csak kazán, kád meg ilyesmi volt. Úgyhogy ha akartál fürödni, be kellett fűteni a kazánba. Fával fűtöttünk, a kazán felmelegítette a vizet, és ha közben még tettél a tűzre, az állandóan melegítette a vizet. Nagyapám csak egyszer egy héten fürdött, pénteken. Mielőtt elkezdődött a szertartás, ő csak akkor fürdött meg. Mikvébe nem jártunk. [Nagy]Váradon volt mikve, azt is tudom, hogy voltak ilyen vallásos osztálytársnőim, és mondták, hogy az esküvő előtt el kell menni a mikvébe. Nem, én nem tudom, hogy elmentem volna. Énnekem, ha az a kád bent a házban nem volt úgy kisúrolva, ahogy én szerettem… nem, nem hiszem, hogy mentem volna, ha még erőszakolnak sem. Megfürdök én otthon. A nagyapám nem volt bigott.

A cselédnek meg [később] az inasnak volt külön cselédszobája. A szakácsnő, Helénke nem lakott nálunk, csak bejárt főzni. Eleinte volt szobalány is, szakácsnő is,  addig, amíg a magyarok bevezették azt, hogy ahol van férfi a házban, nem lehet szolgálólányt tartani, csak inast. Akkor a lánynak felmondtunk, és jött a fiú, aki segített a háztartásban. A cselédek és az inas nálunk családtagok voltak.

Jómódú, gazdag emberek voltunk. Voltak festmények is a házban. Én már abban nőttem fel, nekem nem volt semmi érdekes. Senki sem volt műgyűjtő. A bátyám szerette a művészetet, én különösebben nem, mert voltak ilyen reprodukcióim. Nem tudom, nem csináltunk különösebb problémát belőle. A festmények csendéletek voltak, azt hiszem, anyám inkább szerette a csendéletet. De egyik sem volt olyan név, mint egy Raffaello… A festményeket Nagybányáról vették. [Nagy]Váradon azt tartották, hogy a legszebb festmények Nagybányán készülnek [lásd: Nagybányai művésztelep]. De most nem beszélnek már róla.

A könyvek meg a lexikonok az anyámé voltak. Könyvtárba nem járt, ő megvette a könyveket, amik megtetszettek neki. Magyar könyvek voltak, mert anyám egyáltalán nem tudott románul. A nagyszülők még annyira sem. Nem volt rá szükségük. S anyám is magyar iskolába járt, mire kellett volna? Anyám szerette a romantikus regényeket, és nagyon sokat olvasott fel nekem. Ha beteg voltam, mindig az volt a jó benne, hogy szerettem, olyan jól olvasott. Nem olyan monotonan, hanem hangsúlyozva, állítólag sokat szerepelt is a zárdában. Jókai megvolt, Mikszáth is volt, meg ezek a magyar klasszikusok. Verseket is, mondjuk, azt is, hogy szépen szavalt, de aztán én bekerültem a román iskolába, mert én már első osztályban román iskolába jártam, és ott már akkor anyám nem tudott nekem segíteni. Én azt olvastam, amit az iskolában kértek, szépirodalmat. Édesapám is szeretett olvasni. Minden este, amikor lefeküdt, pihent, akkor vette a könyvet, és olvasott. De ha kérdeznek, hogy mit, nem tudom. Rendszeresen olvastunk. Volt egyszer egy olyan [a háború után közvetlenül], hogy űrlapot kellett kiállítani arról, hogy mi volt a lakásban: mi tűnt el, mit vittek el. Még szegény férjem, ő sokat járt hozzánk, barátok voltunk, jobban tudta, hogy mi van, milyen könyvek vannak.

[Nagy]Váradon nem voltak zsidó szomszédaink, nem volt az egy zsidó negyed [ahol laktak]. A szüleim inkább a rokonsággal barátkoztak. Anyámnak még volt egy-két barátnője, akivel összejárt, de többnyire a rokonsággal tartották a kapcsolatot. Távoli rokonok voltak, de összejártak. De különben anyám eléggé visszahúzódó természet volt, a családnak élő. Nagy ritkán elmentünk a színházba, velünk együtt ment el, de nem volt egy mondén életű asszony. Az nem volt szempont egy barátkozásnál, hogy zsidó vagy sem. Mindegyik szomszéddal jóban voltunk. A közvetlen szomszédunk például két idősebb szerb nő volt, két vénkisasszony. Matasits néni mindig hozzánk jött telefonálni, mert nekik nem volt telefonjuk. Nekünk kellett [a telefon], mert a testvérek messze voltak, nagyapámék [Nagy]Zerinden voltak, és állandóan érdeklődtek, mert nagyon összetartó család volt, és kellett tudnia egyiknek a másikról. Akkoriban, ha telefonáltunk, a központtól megkértük a számot, és beszéltünk [Vagyis kézikapcsolásos telefonközpont volt, nem pedig automata. – A szerk.]. Például nem volt impulzus, annyit beszéltél, amennyit akartál. Azt hiszem, ha más városba telefonáltunk, volt egy minimális összeg. De nem volt probléma a telefon. A telefon akkor nem volt luxus. Arra emlékszem, hogy soha őket [a két idősebb szerb nőt] az utcán nem láttam. Hogy mit ettek, hogy ettek? Voltak nekik gyöngytyúkjaik. Ezek a gyöngytyúkok nagyon csúnyán csináltak, egész nap be nem áll a szájuk. De anyám sose szólt nekik. Volt egy szerb pék, és onnan rendelték a kenyeret, a péknek az inasa hozta el.

A valódi [nagy]váradiak [a zsidók közül] olyan gettószerűen éltek. Volt egy nagy templom, ott volt a zsidó kórház, majdnem százszázalékosan csak zsidók laktak [azon a környéken]. Mi nem voltunk valódi, tősgyökeres [nagy]váradiak, mert úgy 1925-26-ban költöztünk oda. De a tősgyökeresek, a templom köré tömörültek, a szomszédos utcákban meg a környéken laktak. Ott volt a mikve, ott volt a sakter, a fősakter. Lehet, hogy volt al[sakter] is, én már arra nem emlékszem. Mihozzánk nem nagyon jártak [akik abban a részben laktak], mert… nem is tudom, miért. Én azt hiszem, életemben nem is ismertem egy rabbit sem. Abban az időben [Nagy]Váradon sok zsidó volt. Volt ortodox és neológ hitközség. Elemi iskola is volt: ortodox és neológ. Hozzánk, a lakáshoz közelebb volt a neológ, de oda nem volt szabad menni. Engem az ortodox iskolába küldtek, mert „ortodox vagy”. Mi, amikor bekerültünk [Nagy]Váradra, nagyon messze vettünk házat, tehát mi attól a zsidó negyedtől nagyon messze laktunk. De nagyapám elvárta azt, hogy oda írassanak iskolába, sőt, ő ment és íratott be oda. Nekem, ha jól kiléptem, fél órát tartott az út odáig. És ez [Nagy]Várad viszonylatban sok volt. És a bátyámat is oda íratták, a fiúiskolába. Morogtam én azért eleget. Mert télen bizony… villamos nem volt, csak a főutcán, nehéz volt menni-jönni, s volt úgy, hogy délután is volt óránk, és akkor még egyszer elmenni… De az öreg így kérte, hát legyen így. Volt óvoda is, ott a közelben, de oda anyám nem engedett. Valószínűleg olyan gyengébb óvoda volt. Ó, hányszor mondtam, hogy szeretnék menni! De nem engedett óvodába, nem. Hétéves korban mentem iskolába, a kisasszony csak addig volt. Már amikor iskolába kerültem, akkor nem volt nálunk kisasszony.

Volt egy nagy ortodox templom ott az iskola környékén, és volt egy nagyon nagy neológ templom. Egyszer, nem is tudom, milyen ünnep volt, talán Purimkor, mert az az egyetlen örömünnep a zsidóknak, az osztálytársnőim azt mondták, menjek velük a neológ templomba. Jó, elmentem, nem tudtam, hogy ebből baj lesz. Nagy viszály volt állandóan az ortodoxok és neológok között. A templomban kórus volt, orgonakísérettel. Az ortodoxnak nem lehet, tiltva van [A bölcsek négy alapvető tilalmat rendeltek el a szombattal kapcsolatban, ezek egyike a munka: szombaton mindenfajta munkától tartózkodni kell, márpedig az orgonabillentyűk nyomogatása is munka, tehát tilos. Ezért az ortodoxia szemében botrány az orgona a zsinagógában, a neológia szemében viszont a reformok jelképe. – A szerk.]. Tényleg, nagyon szép volt az az istentisztelet. Az, hogy elmentem a templomba orgonajátékot hallgatni, csak egyszer fordult elő. Hazamentem, és megmondtam nagyapámnak. Azt hittem, hogy megver, [különben] soha a kezét fel nem emelte… Nagyapám megmagyarázta nekem, hogyha én neki akarok rosszat, akkor menjek el. Hogy azok istenkáromlók, a neológok: „Oda többet be ne tedd a lábadat!” Nagyobb ellenségei voltak a neológok, mint a keresztények. Sose kérdeztem meg tőle, hogy miért. Nem akartam az öregnek rosszat, és tényleg nagyon szerettem nagyapámat, ha megkért rá, én többet nem mentem a neológ templomba. [Nagy]Váradon ez a két nagy templom volt, és nagyon sok imaház. Hogy körülbelül hány, azt nem tudom, és megmondom őszintén, hogy nem is érdekel. Mi például messze laktunk az ortodox templomtól, de volt a közelben egy imaház, és oda jártunk. Nagyapám is oda járt az imaházba, ha járt. De nem ment minden szombaton, csak a nagyünnepeken ment. Újévkor [Ros Hásáná], Hosszúnapkor ott ült egész nap. Hosszúnapkor böjtölt az egész család. Nem akarok hazudni – én nem tartottam meg. Odagyűltek az összes haverok, ahogy most nevezik, oda voltak készítve a kamrába a tészták [sütemények], és megdézsmáltuk. Én nem tudom, miért, lehet, hogy apámra hasonlítottam? Mondhatnám azt, hogy vallásos voltam, de nem voltam vallásos. Mit csináljak? S aztán miután a deportálás volt, akkor még annyira sem hittem, mint addig.

Nagyapám vitt el először az iskolába. Bejött [Nagy]Váradra, elvitt az iskolába. Négy elemit és négy gimnáziumot jártam ott, annyi volt összesen a lányoknak. Azt végigjártam, s akkor az állami iskolába felvételizni kellett. A felvételi az Oltea Doamnában, az államiban volt, és onnan oda mentél, ahová akartál. Az feljogosított arra, hogy választhatsz, hogy melyik iskolába akarsz menni. Az Orsolya-rendi iskola egy katolikus iskola volt, katolikus apácák vezették [Szent Orsolya Rend – az oktató-nevelő és evangelizáló tevékenységet folytató Szent Orsolya Rend alapjait 1535-ben rakták le Itáliában, de a Rend maga 1612 óta létezik. Magyarországon első iskolájukat Pozsonyban nyitották meg, 1676-ban. A nagyváradi iskola 1772-től 1950-ig működött. – A szerk.]. A Notre Dame de Sion, egy francia iskola volt a legdrágább, az volt a legelőkelőbb iskola, oda is csak azt vették fel, aki az Oltea Doamnában vizsgázott. Ez törvény volt. Az Oltea Doamna líceum Ştefan cel Marénak a mamájáról kapta a nevét [Ştefan cel Mare (1457–1504) a törökök ellen vívott hadjáratairól híres moldvai uralkodó. – A szerk.]. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy ha már úgyis választani kell, és leány zsidó líceum nem volt, menjek az Orsolyába, ő is zárdában nevelkedett. Tényleg tisztaság, rend volt. A felvételi csak románul volt, nem volt szabad magyarul beszélni.

A fiúknak volt egy külön iskola, a héder, ahol a Talmudot tanulták [A héder alapfokú iskola, ahol a kiskorú gyerekeket írni-olvasni tanítják héberül; a Talmuddal majd a következő fokozatban, a Talmud-Tórában kezdtek ismerkedni a hagyományos zsidó oktatásban részesülő fiúgyerekek. – A szerk.]. A fiú zsidó gimnázium a templom udvarán volt. A mi iskolánk a sarok után volt, közvetlen közelében volt az ortodox templomnak. De én soha be nem mentem a templomba. Nekem az tetszett, mikor volt esküvő, és akkor mindenki szaladt ki az óra után, hogy nézzük meg a hippi [hüpe] alatt, hogy esketnek. Én nem voltam templomjáró. A fiúknak volt egy tizenkét osztályos líceum [a Zsidó Líceum]. Nemrég került a kezembe a férjemnek az érettségi tablója [ő ott végzett]. A bátyám is oda járt egy darabig. De csak a fiúknak volt tizenkét osztály, a lányoknak csak négy gimnázium volt, de mentünk az államiba, 1940-ig. Az állami iskola egynemű volt, délelőtt voltak a fiúk, és mi voltunk délután. A többi iskolában sem volt koedukáció. Külön volt a leánylíceum, és külön volt a fiúlíceum az én időmben.

Azt sajnos meg kell állapítsam, hogy általában [Nagy]Váradon két nagy réteg volt [a zsidók között]: a gazdagok és a szegények. Középosztály kevés volt. Nagyon gazdagok voltak, és nagyon szegények. Ezt onnan tudom, mert a zsidó iskolában a szegények tandíjmentesek voltak, és a gazdagok ahhoz mérten fizették a tandíjat, amilyen gazdagok voltak. És voltak nagyon gazdagok. Én körülbelül a tetőtől úgy az ötödik-hatodik voltam.

Az iskolában éppúgy, mint most, dolgozatokat írtunk, vizsgáztunk, sőt még bevezették a kisérettségit is. Én például kisérettségiztem a negyedik gimnáziumból az ötödik gimnáziumba, és a negyedik elemiből az első gimnáziumba is felvételiztünk. Tanulni sajnos egyedül tanultam, pedig édesanyám mindig otthon volt, de nem tudott románul, és én már románul tanultam. Egyedül csináltam a leckémet. A bátyám még segített, de korrepetitorom nem volt, szóval, aki segítsen. Megmondom őszintén, hogy elég jó tanuló voltam. A negyedik gimnáziumig mindig kaptam diplomát. Jó tanuló, lelkiismeretes voltam, megtanultam a leckét, ha kellett, ha nem kellett. Én nem tudtam úgy elmenni az iskolába, hogy ne tanuljak, és ne olvassam át azt a leckét. De nehezünkre esett a román nyelv, ez az igazság. Például az utcán egy tábla csak románul volt kitéve. A zsidó iskolában is ki volt írva a folyosón: „Vorbiţi numai româneste!” (román, Csak románul beszéljetek!). Dehogy is beszéltünk mi románul… s a tanárok kötelezve voltak, hogy románul beszéljenek. S volt az Ida néni, a történelemtanár, aki nagyon rosszul beszélt románul, és tett egy őrt az ajtóhoz, hogy nézze, hogy nem jön senki a folyosón: „Szóljál, fiam, ha jön valaki!” – és akkor mesélt történelmet. Tátott szájjal hallgattuk. De ha románul kellett, akkor vette a könyvet, és felolvasta a könyvből. Ha jókedvében találtuk: „Ida néni, tetszik mesélni?” – akkor mesélt. Szerelmes volt Napóleonba. Ó, mindenről mesélt, már idősebb nő volt, és úgy látszik, hogy az igazgató nem akarta kitenni azért, mert nem tud románul. Ragyogó nőszemély volt, ragyogó. Szegény Ida néni. De a leckét románul kellett megtanulni. Magyar nyelven nem tanultunk semmit a világon. Aztán tanultunk mi, kérem, franciát, latint, németet. A franciát kezdtük harmadikban, a németet ötödikben, a latint, azt hiszem, elsőben. Borzasztó nagy súlyt fektettek akkor a latinra, nagyon komoly tantárgy volt a latin nyelv. A zsidó iskolában tanultunk héber nyelvet hittanórán, de nem tudok már semmit. Én nem tanultam meg héberül. Tudom, Leichmann tanár volt a hittantanárunk, és annyit bosszankodott, szegény, mert nem akartunk tanulni. Imádkozni tanultunk, a héber betűket és a zsidó történelmet tanultuk. Majdnem minden nap volt óránk szegény Leichmann-nal.

A zsidó negyedben volt a heider [héder] is. Én nem voltam ott soha. Csak fiúk járhattak oda, a „bóherek” [A bóherek a jesiva tanulói voltak. – A szerk.]. És onnan küldtek hozzánk minden héten valakit, ebédelni. És úgy meg voltak hatva, hogy az asztalhoz ültettük, mert általában az emberek a konyhában tálaltak nekik. S nálunk az asztalnál ültek. Az ebédlőben. De mind olyan nyápicok voltak, olyan sápadtak. Olyan rosszul öltözöttek. Olyan visszataszító volt. Gyakran jöttek ebédre, este nem. A nagyapám felhívta őket telefonon, megbeszélte, hogy kedden délben jönnek, vagy pénteken jönnek, vagy szombaton jönnek. Úgy gondolom, hogy az iskola felelőse osztotta be, hogy mikor és hová. Szédereste nem fogadtuk őket, mert azt mindig [Nagy]Zerinden töltöttük, nem [Nagy]Váradon.

A zsidó iskolában nem tapasztaltam antiszemitizmust, pedig voltak román tanárnőink. Ott nem éreztük. Ezzel szemben nekem borzasztóan fájt, ami akkor történt, amikor bekerültem az Orsolyába. Az Orsolya egy magyar katolikus rend volt. Ott nagyon sok bukaresti volt, és nem értettem, hogy kerültek a bukaresti lányok pont [Nagy]Váradra, ezt sose tudtam meg. Tizenöt éves voltam, a barátnőmmel együtt mentünk. Az osztályban mindenki leült, ahová tudott. Négyen ültünk a padban, egy szőke lány ült mellettem. Első nap, mikor bejött Mater Klotilda – ő volt az igazgatónő –, mindenkit felszólított, hogy diktáljuk be, honnan jöttünk, melyik iskolából, és mennyi volt a médiánk, milyen jeggyel mentünk át a felvételin, szóval ilyesmit. Kikérdezett. Mikor rám került a sor, és mikor mondtam, hogy Gimnaziul Evreiesc (Zsidó Gimnázium) – ez még a román világban volt [1940 előtt] –, aki ott ült mellettem, Ionescunak hívták a leánykát, felállt mellőlem az óra közben. Felállt mellőlem, és elült. Akkor az volt az érzésem, hogy pofon vágtak. Ez volt az első pofon, amit kaptam. Később összeismerkedtünk az osztállyal, többek közt vele is, és bocsánatot kért. Ő azt hitte, hogy a zsidók olyanok, mint a négerek vagy mint a bennszülöttek, vagy nem tudom, hogy mit képzelt el. Abban az osztályban tizenketten voltunk zsidók a harmincötből. Soha nem éreztették velünk, hogy zsidók voltunk. Például Mărţişorkor is mindenkinek a padján ott voltak a Mărţişorok [Román népszokás: március elsején „márciuskával” ajándékozzák meg a fiúk a lányokat, a férfiak a fiatalabb-idősebb hölgyeket. A márciuska általában fémből készült kisméretű tárgy, piros-fehér zsineggel, s a megajándékozott a gallérjára tűzve viseli. -- A szerk.]. Én nem is tudtam, mi az. És mindenkinek ott volt az ajándék. Nagyon jól megvoltunk. Az Orsolyában jártam az ötödik gimnáziumot, mint ahogy most volna a kilencedik és a tízedik [osztály]. Itt tandíjat kellett fizetni, mert privát, vagyis a katolikus egyházé volt az iskola, nem állami iskola volt. De tényleg nagyon, nagyon rendesek voltak. Két évet tanultam ott [Az 1938/39 és az 1939/40-es tanévet végezte az orsolyiták iskolájában. – A szerk.]. Nem tudom, hogy most megvan-e az iskola. Voltak bentlakók is, jöttek más városokból, ezek a román lányok is mind a bentlakásban laktak. Oda nem volt szabad nekünk bemenni, nem láttam soha, hogy laktak ott. A bentlakók az Orsolya-rend épületében ebédeltek.

Zenét is tanultunk, kórust, zeneirodalmat. A tanárnőnket Saranénak hívták, egy nagyon ügyes, világi nő volt. Énekeltünk mi Schubertet is, meg… nem Bartóknak van a „Magyar tánc”-a?… Nagyon jó kórusunk volt, fellépésünk is volt. Volt egy olyan tantárgyunk az iskolában, hogy főztünk: minden héten négy lány minden osztályból. Volt konyha az iskolában, fel volt szerelve edényekkel, tányérokkal. A gimnáziumban és a líceumban is végig volt. Minden osztályból – a négy gimnáziumból és a négy líceumból – négy gyerek ott ügyködött, és mindenkinek megvolt a „reszortja”: hogy te vagy a felelős az asztalterítésért, te ezt pucolod, te ezt csinálod, s aztán mikor főztünk, akkor együtt főztünk. Hogy kell pucolni, hogy kell elmosogatni, hogy kell megteríteni, szóval olyan speciális dolgokat tanultunk, amit sokan otthon nem kaptak meg. Nem tudták azt, hogy jobboldalt kell a kanál és a kés, baloldalt a villa… Honnan tudják? És a poharat ide. Mindenféle pohár volt ott, hogy hogyan kell tenni a vizes meg a pálinkás, vagyis a kicsi poharat, a söröspoharat… mit tudom, már nem emlékszem. Mindent megtanultunk. Tulajdonképpen az egész osztályt bevonták, míg mind megtanulták. Főztünk előételt, levest, másodikat, és ha telt az időből, valami desszertet. Mi vittünk hozzávalót, megfőztük és megettük. És a recepteket persze leírtuk. Rengeteg receptet hoztunk, egy nagyon jó háziasszony volt a doamna Cîmpeanu (Cîmpeanu asszony). Például vinetét [padlizsánt, románosan] – azt hiszem, ő volt az első [Nagy]Váradon, aki hallott a vinetéről. Regátból hozták ide, Erdélybe. Ikrát kikavart, mindig nagyon szerette az ilyen különlegességet. Ragyogó tanárnő volt. Kézimunkát tanultunk. Hát miért kézimunkálok én még most is? Hímzést, gépelést, mindent megtanultunk. Varrógéppel csináltunk bugyit, kombinét, hálóinget, a negyedik gimnáziumban például „ijét” varrtunk, ezt a román nemzeti blúzt, ami ki van hímezve [A román írásmódja „ie”, román népviseletben használatos kivarrott vagy hímzett női ing. – A szerk.]. Minden kézimunkát tudok, mindenfélét.

Az egyik leányka, aki kint van most Németországban, Székely Lili benne volt a társaságunkban, és a barátja egy román fiú volt. A szülők nem szóltak bele, nem szóltak semmit, de az iskolában kitudódott, és ki akarták csapni. Az Oltea Doamnába járt, hatodikos volt. Az iskolában beleszólhattak, hogy a diákok kivel barátkoztak, hogy egyáltalán barátkozol fiúkkal, hogy jársz fiúkkal. Nem volt szabad fiúkkal járni az utcán. És a Mitu tényleg jóképű fiúcska volt. Azt mondta az igazgatónő, a Goiculescuné, hogy az anyja vigye el a nőgyógyászatra, és vizsgálják meg, hogy szűz-e vagy nem. S erre azt mondta Lili, hogy ő nem megy, nem engedi. Ebből borzasztó nagy cirkusz volt, de a végén nem csapták ki. Ez a Goiculescuné, az Oltea Doamna igazgatónője járta a várost az autójával. És mert nekünk az utcán is egyenruhában kellett járni, ha elkapott valakit, látta, hogy egyenruhában van, beültette az autóba, és elvitte a rendőrségre. Ott felvettek jegyzőkönyvet, és a szülőket megbüntették.

Nem volt szabad moziba menni. Mi egyszer elmentünk kilencen egy filmet megnézni, egy Karády Katalin-filmet, a „Halálos tavasz”-t [A „Halálos tavasz”1939-ben készült Zilahy Lajos regénye nyomán Kalmár László rendezésében Karády Katalinnal a női főszerepben. Karády Katalin (1912–1990) – ünnepelt filmcsillag volt az 1940-es években. 1948-ban Nyugatra távozott. – A szerk.]. És másnap jön Mater Klotilda, látszott rajta, hogy valamiért mérges. „Vă place să mergeţi la film?” (román, Szerettek moziba járni?). Álljon fel az, aki volt a moziban. Én felálltam. Trudi felállt, Papci felállt, a kilencből hatan felálltunk. „Ki vagytok csapva.” Három napra kicsapott minket, és milyen jó, legalább alszunk. Á, csodát, nem volt alvás, be kellett menni a konyhába, és lencsét és paszulyt szemeltünk az iskolaidőben, tanítás helyett. És arról volt szó, hogy kilencest kapunk magaviseletből, de aztán megadták a tízest. És röhögött az a három, aki nem állt fel. Úgy kell nektek, érdemes becsületes lelkűnek lenni? Nem. Nem érdemes. Nem is mentünk többet moziba, csak vakációban.

Nem mehettünk a főutcára, csak mellékutcákra. Amikor mentem zongoraórára, akkor át kellett menjek egy darabon a főutcán. Egy frászban voltam állandóan, hogy jön Goiculescuné, és bevisz a rendőrségre. Egy szadista volt ez a nő. Az igazság az, hogy nagyon drasztikus törvényeket hoztak a diákokra. Minden meg volt szigorítva. Azt hitték, hogy evvel nevelik jól a gyerekeket. Minél jobban tiltasz valamit, annál édesebb a tiltás [a tiltott dolog].

Aztán 1940-ben Magyarország lettünk [lásd: második bécsi döntés], és akkor az Orsolyába is bevezették a numerus clausust, ami azt jelentette, hogy egyetlenegy zsidót vettek fel egy osztályba [A második bécsi döntéssel visszakerült Észak-Erdélyben nagyon megnehezítették a zsidók számára az iskolázást. „Az állami gimnáziumokból és felsőfokú tanintézetekből elbocsátották a zsidó tanulókat, szinte teljesen kizárván őket az állami oktatási rendszerből. A numerus clausust oly mértékig hajtották túl, hogy a legtöbb visszacsatolt vármegyében gyakorlatilag a numerus nullus érvényesült. (A csíkszeredai gimnáziumba egyetlen zsidó tanulót sem vettek föl, a gyergyószentmiklósiba is csak négyet. Egyikük kivételezett volt, a másik három pedig kikeresztelkedett.) Az erdélyi zsidóság vezetői ezt a problémát úgy hidalták át, hogy Kolozsvárott és Nagyváradon zsidó felekezeti gimnáziumot létesítettek” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, 145. oldal, 161. oldal). Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Nagy cirkusz volt, mert a fiúknak volt a Zsidlic, az tizenkét éves fiú elemi iskola és líceum. Mi meg kimaradtunk. És ezután összeült a fiúlíceumnak a tanári kara, és elhatározták, hogy délután fogunk járni oda az osztályokba, és a tanárok is valószínűleg plusz fizetést kaptak, és ők fognak velünk foglalkozni. De ez nem volt hivatalos dolog. Vizsgáztunk a tanárok előtt és az igazgató előtt. A tanárok előadták az anyagot, és úgy tanultunk, mintha magánúton jártunk volna iskolába. És érdekes, hogy a Zsidlic nevű lap, amiből van pár darabom, többek közt leírja azt is, hogy mi, a zsidó lányok kimaradtunk az iskolából. Pedig ez nem igaz, én vagyok az élő példa, aki oda jártam. Először betettek minket az óvodába. Ott tartották nekünk a kurzusokat. És hogy meg lettünk nyomorítva, azokba a pici padokba kellett üljünk! Én két évig jártam oda, hetedikbe és nyolcadikba. Azt is el kell mondjam, hogy kaptam egyszer a padomban egy cédulát attól a fiatal diáktól, aki az én helyemen ült. „Hogyha akarsz, válaszoljál.” Évekig leveleztünk, azt sem tudom, hogy nézett ki. Ő is betette a cédulát, én is betettem a cédulát. Már nem emlékszem, hogy hívták, de nem találkoztunk soha, pedig ő mind propunálta [ajánlotta], de nem voltam hajlandó. Huszon-valamennyien jártunk oda. Mert aztán mindenki vagy oda járt, vagy a Notre Dame-ba, amely befogadta a lányokat, és ott lehetett zsidónak is lenni. Az én unokatestvérem például, aki Amerikában halt meg, ő bekerült az Oltea Doamnában a hat százalékba, a legjobb tanuló volt. És ő ott tanult, és ott érettségizett ebben az állami iskolában.

1942-ben érettségiztem, két évvel a magyarok bejövetele után. Utána én orvosnak akartam készülni, orvos szerettem volna lenni, de nem vettek fel az egyetemre, és akkor megkértem a nagybátyámat, aki a zsidó kórháznak volt az igazgatója, a Molnár Vili bácsi, hogy vegyen fel ápolónövendéknek. És azt mondta nekem, hogy „Addig, amíg én vagyok az igazgató, téged nem veszlek fel”. Nyápic, gyenge, állandóan beteges gyermek voltam. S akkor most mit csináljak? Tanuljak ki varrni. Ezt proponálta nekem édesanyám. S akkor elmentem egy ilyen szabó-varró kurzusra. Meg is van valahol a fényképek közt az igazolványom, hogy mehetek dolgozni mint szabó és varrónő, de nem került rá sor, mert férjhez mentem.

Volt egy társaságunk, a szabadidőmet velük töltöttem. Volt vagy három román fiú, a többiek zsidók voltak. Hat lány, fiú – azt hiszem – több volt, közte volt az én [második] férjem is. És a menyasszonya az én barátnőm volt, a Láng Edit. Amikor munkaszolgálatos volt, levélben kérvényezte, hogy csináljanak ilyen távházasságot, vagyis hogy adják össze őket papíron. El kellett küldeni az adatokat, és visszajött volna egy papír, amire az van írva, hogy Láng Edit és Gáspár András megesküdtek, férj és feleségnek számítanak. A papírt Andrisnak a katonai alakulatában állították volna ki, ahol volt mint munkaszolgálatos. Nagyon sok házasság kötődött így. Nagyon sok. A rendes katonák és az itteni, a városbeli lányok között. Nekik nem adták meg az engedélyt. Visszajött a levél, hogy nem engedélyezték a távházasságot Andris és Edit között. Edit nem jött haza [a deportálásból]. Ha nekem valaki akkor, abban az időben azt mondja, hogy én Andrisnak leszek a felesége, akkor szembeköpöm. Pedig elég jól nevelt vagyok ahhoz, hogy ilyesmit ne csináljak. Eszembe sem jutott, hiszen az Editnek volt a vőlegénye!

Hol itt, hol ott, főleg nálunk gyűltünk össze, mert nálunk volt a legnagyobb kert, udvar, ott nagyon jól érezték magukat. Csak magyarul beszéltünk. Tánciskolába is jártunk. Modern táncokat tanultunk, nem zsidó táncokat, a tangótól kezdve, a keringő, a valcer, a charlestont vezették azután újabban be. Zsidó táncokat nem is tudok. Az iskolában nem táncoltunk, a zsidó iskolában sem. Mi nagyon világiasan voltunk nevelve. Nem voltunk azok a pájeszes zsidók – azok a Talmud-iskolába mentek. Az egy más „kaszt” volt. Mert itt is volt kasztrendszer: a felvilágosult zsidók voltunk mi, és a másikok voltak a vallásos zsidók, akik nem voltak hajlandók ezekkel a világiakkal összekeveredni. Borzasztó nagy volt a távolság köztünk. Azoknak volt egy negyedük a Kolozsvári utca környékén. Ott éltek egy csomóban. Nem volt szabad ezeknek a vallásosoknak két nő közt elmenni például, törvény volt rá. Borzasztó bigottak voltak. S akkor azt csináltuk mi, áldott gyermekek ott, a Kolozsvári utca környékén, hogy figyeltük, hogy mikor jönnek, s az egyik lány a falnál ment, a másik pedig a járda szélén. És ő el kellett menjen köztünk S akkor lement az útra, és úgy került meg minket. Gyerekek voltunk, mi se voltunk jobbak a Deákné vásznánál.

A szombatokat meg az ünnepnapokat a fiatalokkal töltöttem. Szombaton nem volt szabad semmit csinálni. Nem volt szabad például moziba menni. Jó, azt nem mondhatom, hogy nem mentem, de az öregek nem tudtak róla. Édesanyám tudta. Édesanyám nem kötelezett, hogy a szombatot betartsam, csak a nagyszülők előtt. Ilyenkor azt mondtuk, hogy elmegyünk sétálni, és elmentünk a moziba. Ki jött volna kontrollálni minket? Néha anyám is szeretett volna elszakadni a hagyományoktól, csak nem akarta, hogy kitudódjon, mert ha valaki meglátott, visszamondta az öregeknek. És nem akarta őket annyira kijátszani. Engem ez különösebben nem zavart. Engem nem kényszerített arra, hogy elfogadjam az ő elveiket. „Úgy kell csinálni, ahogy nagyapáék akarják” – ez volt a mottó. „Csináld úgy, ahogy ők kérik! Legalábbis előttük.” Valószínűleg ő sem hitt, nem tudom. Nem sokat beszélgettünk ilyen vallási dolgokról, ez nem volt téma. Én meg voltam győződve magamban az én igazamról, úgy is viselkedtem. A nagyszüleim sok mindenről nem tudtak. Ők akkor öregek voltak, én fiatal, és nem voltam hajlandó behódolni nekik. Az öregek [akkorra már] beköltöztek [Nagy]Váradra, mert szükségük volt állandó orvosi felügyeletre, így velünk laktak. [Nagy]Zerinden a legkisebb nagybátyám maradt, ő vezette a gazdaságot.

Nem volt szabad például tüzet rakni, a nagyapám megtiltotta [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Nem volt szabad villanyt gyújtani. Nem volt szabad a telefont felvenni. Minden, ami a villamossággal kapcsolatban volt, ahhoz nem volt szabad hozzányúlni a szombati napon. S akkor a lány [azaz: a cselédlány] tudta, ha csengett a telefon, akkor bejött, és ő vette fel. És mikor felvette, akkor már beszélhettél. Ő gyújtotta meg a villanyt, télen délután is ő gyújtott be. A nagyapám állandóan mondta nekem, hogy én vagyok a legnagyobb „siksze” [jiddis, nem zsidó nő], és én állandóan lázongtam. Például: „Nagyapa, hol van a Bibliában megírva az, hogy nem szabad villanyt gyújtani? Mutasd meg nekem azt a részt!” S ezért egy kicsit haragudott rám. A bátyám komolyan vitázott, én csak olyan félig viccesen. Nem hagyta magát rábeszélni a vallásosságra, mindennel érvelt. Például a zsidó vallás szerint a Föld nem kerek, hanem lapos. Én azt mondtam, ha valaki elér a széléhez, akkor ott mi van? Leesik? De a bátyám tudományosan megmagyarázta a nagyapámnak [hogy ez nem így van]. S az lett a vége, hogy a nagyapám azt mondta, hogy „Tudod mit? Neked igazad van. De én mégse hihetem. Így írja a Biblia, így kell elfogadjam”. S akkor vitatkozz vele! Szóval, olyan nonszensz dolgok vannak. Eltúlozták a régi időkből visszamaradt mindenféle restrikciókat. Úgyhogy egyik nagybátyám se volt vallásos. Ez volt az érdekes. Nem vallották be, de nem voltak vallásosak.

Én pici korom óta jártam színházba. A lakásban volt még egy lakó, egy színész házaspár, a Tóthék, és a lányuk is színésznő volt. A Pogány Janka és Tóth Elek házaspár nagy név volt, az öregek ma is emlékeznek rájuk [Nagy]Váradon [Tóth Elek (Cegléd, 1873 – Kolozsvár, 1944) – 1895-ben, a színi akadémia elvégzése után Aradon kezdte pályáját, majd szabadkai, kecskeméti és debreceni szerződés után, 1902-től a nagyváradi színház drámai színésze és rendezője volt. 1927-től haláláig a kolozsvári, ill. a kolozsvár–nagyváradi társulat, majd a Kolozsvári Nemzeti Színház vezető művésze volt; Pokorny-Pogány Janka (Tóth Elekné) (Budapest, 1873 – Kolozsvár, ?): színésznő. 1891-ben kezdte pályáját Szegeden. 1902-ben Nagyváradra szerződött, és színésznői pályafutásának végéig, 1934-ig a társulat tagja maradt. – A szerk.]. Ez a Pogány Janka nagyon szeretett engem. Én négy-öt éves koromban már mentem színházba. A színház [Nagy]Váradon nagyon nívós volt, és nagyon szép, de nem volt nagy. Nagyon intim, nagyon jó előadások voltak, de világi dolgok. Mindenféle színházat láttam. Arra emlékszem, hogy nagyon meghatott, a „Cigányszerelem” című operett [Lehár Ferenc (1870–1948) nagyoperettje: Dragutin, a gazdag bojár Zórika nevű szépséges fiatal leányát Jonel Boleszku bojárhoz akarja férjhez adni. Zórika azonban Józsit, a cigánylegényt szereti. – A szerk.]. A Barankay volt a cigánybáró, és úgy volt maszkírozva, hogy én úgy féltem tőle, hogy borzasztó – ez megmaradt bennem.

Sportolni is jártam. Úsztam, sőt még versenyeztem is megyei szinten. Azért élek most, megmondom őszintén. Nagyon szép strand volt a ligetben, később még ki is bővítették. Reggel az volt az első, hogy kimentem a strandra, akkor, mikor még nem ment senki. Tiszta volt a víz, és emlékszem, hogy kékre volt festve a medence alja, és olyan szép kék lett ettől a víz. És akkor leúsztam a pár száz méteremet. Nyáron ez minden nap így történt hétéves koromtól, amíg férjhez nem mentem. Télen pedig korcsolyáztam. Nagyon szerettem táncolni is, és ritmikus tornára jártunk kétszer egy héten az unokatestvéreimmel. Nyáron gyakran teniszeztem, mert nagybátyám kertjének a végében volt egy teniszpálya, és minden reggel mentünk teniszezni a két unokatestvéremmel és a szomszédokkal. Szoknyában teniszeztem. [Nagy]Várad környékén nincs komoly erdő, de azért kirándulni is mentünk. Csak mi, fiatalok, anyám nem volt velünk soha. Édesapámmal sem mentünk kirándulni. Ő mindig nagyon el volt foglalva a birtokával. Nyaralni se ment. Azt mondta, elég nyaralás neki ott, helyben. Édesanyám nem féltett engem elengedni kirándulni, bízott bennem. Fiúk, lányok együtt [voltunk], nagyon modernül nevelt minket.

1937-ben Borszéken nyaraltunk, minden nyáron elvittek, mert olyan vékony, nyápic gyerek voltam, és kellett a levegőváltozás [Borszék – Románia egyik legnevesebb borvíz-forrás vidéke. A borvíz egyfajta ásványvíz. – A szerk.]. Az orvos azt tanácsolta, hogy engem Borszékre vigyen édesanyám, azzal a kikötéssel, hogy a függönyt és az ágytakarókat le kell venni, mert abban lehetnek bacilusok. Hogy nehogy megbetegedjek. Borzasztó, olyan vitrinben tartottak, hogy meg ne fázzak, hogy ez ne legyen, hogy az ne legyen, hogy beteg ne legyek. Borszékre taxival mentünk. Nem számított, hogy drága volt. Szegény édesanyám nem bírta a szerpentint, mindig rosszul volt. Úgy három hétig, maximum négy hétig voltunk ott. A kóser étteremben ettünk. Volt úgy, hogy édesanyámmal ketten voltunk, és volt, hogy a két tasnádi unokatestvérem is velünk volt. Vagy anyám ment el a három lánnyal, vagy volt úgy, hogy a Tusi néni, az Etus, az ő anyjuk hármunkkal, a két lányával és velem ment el. Villában laktunk, le kellett foglalni egy szobát négy ággyal, és még arra is emlékszem, hogy hol volt. Ha most mennénk Borszékre, megtalálnám a villát, a központtól jobboldalt volt. Ott nagyon sok fiatal volt. Összeismerkedtünk kolozsváriakkal, bukarestiekkel kevésbé, és voltak [Nagy]Váradról is, és a fiatalok összegyűltek. Egyszer látom, hogy az egyik fiatalember úgy néz, mondom, mi a csudát néz annyira. Azt mondja: „Van egy osztálytársam, aki borzasztóan hasonlít magához.” Tudtam, hogy kolozsvári. „Na, ne vicceljen.” „Hát valaki, atyafiság…?” A végén kisült, hogy a bátyám volt [akire hasonlítottam].

Édesanyám meg ott összeismerkedett a hasonszőrű asszonyokkal, és ültek a teraszon, mi meg mentünk sétálni. És mentünk kirándulni. Akármerre indulsz Borszéken, gyönyörű szép helyeket találsz. Egyszer eljött a nagybátyám Kolozsvárról, hogy minket meglátogasson. Kivett ott egy szobát, de egyedül jött, nem tudtam, miért, lehet, összeveszett a feleségével. És azt csináltuk, fiatalok, este, hogy összekapaszkodtunk karonfogva, egy fiú, egy lány, egy fiú, egy lány, akik ott megismerkedtünk. És elfoglaltuk az egész utat. És akik át akartak menni, meg kellett minket kérjenek, hogy nyissunk kaput, hogy átmenjenek. És nagybátyám ezt meglátta. S én hazamegyek jókedvűen, kacarászva, és rám förmed: „Nem szégyelled magad, így kitenni magad…” De hát mit csináltunk? Hogy két fiú volt, egy jobboldalt és egy baloldalt, és karonfogva mentünk. Ezt kéne most mondani egy fiatalnak… Szörnyen fel volt háborodva. Úgy felhúzott, hogy elbőgtem magamat. Hogy szégyelljem magamat, így egy leány nem viselkedik. Hát jól van, de mindenki… „Az nem érdekes, én csak rólad beszélek. Többet ilyesmit ne csináljál.” „Nem csinálok…” Ott nem volt az a kérdés, hogy mi vagy. Tudták nagyon jól, hogy zsidók vagyunk, mert azt megkérdezték, hogy melyik étteremben eszünk, és mondtuk, hogy a kóser vendéglőben. De nem érdekelte őket.

Nekem semmi nem volt nagy érték. Például azt mondtam egyszer [otthon], azt hiszem, még nem voltam iskolás, hogy nekem nem volt soha rózsaszín ruhám. Másnap kaptam egy rózsaszín ruhát édesanyámtól. Kihasználhattam volna a végtelenségig, de tudtam, hogyha valamire nagyon vágyom, akkor megkapom. 1941-ben már volt saját fényképezőgépem, a születésnapomra kaptam a nagybátyámtól, a két unokatestvérem apjától, Vili bácsitól. Anyám azt mondta, hogy egy lánynak nem szép, hogy fényképezzen. De én vágytam egy fényképezőgépre. Ezt tudták az unokatestvéreim, Ági és Évi, és megmondták az apjuknak. Egy Agfa, ilyen kihúzós, mint egy harmonika, gondolom, hogy hatszor hatos formátumú fényképezőgép volt. Az én gépemmel tizenkét kicsi képet lehetett csinálni. Úgy működött, hogy volt egy hosszú drótszerű nem tudom én, mi [a kioldózsinór], amit megnyomtam, és azzal exponáltam. Hogy én annak hogy örültem… Mindent szerettem fényképezni, ami él és mozog. Mindent meg akartam örökíteni, és rengeteget fényképeztem. Azt hiszem, még maradtak olyan filmek is, amik elő se lettek híva. Benne volt  a dobozában egy prospektus, és azt követtem. Az első pár kép nem sikerült, mert a blendét nem nyitottam ki jól. És megmozdult, vagy az alany mozgott, mert akkor nem volt szabad megmozdulni, mert ha megmozdultál, akkor elmosódott a kép. Nem volt olyan performáns, mint most, hogy mozoghatsz, mert elkap egy nem tudom, hány, nem is másodperc, még annál is kevesebb, s megtanultam a saját káromon. Azzal van lefényképezve a mi udvarunkban az a kép, ahol a padon az egyik végében háttal Edit, és a padnak a másik végében Andris, mint akik össze vannak veszve. Ezt én fényképeztem le. A következőt már anyám csinálta, ülünk a padon, középen Andris, balra vagyok én, karon fogom, és jobboldalt Edit fogja karon, és a hátunk mögött áll a Vadász Pötyi, aki szintén a társaságunkhoz tartozott. Azért Pötyi, mert picike volt. Mikor Andrisnak pulóvert kötöttem, olyan jó magas pasas volt, mondtam neki, miért nem vagy te olyan kicsi, mint Pötyi, mert a pulóverek sokkal kisebbek lettek volna. Mondta, hozzámentél volna? Mondom, én soha, hiszen legalább egy fejjel volt kisebb, mint én. A filmet [Nagy]Váradon szereztük be, ott, ahol előhívták. Az a fotóstúdió a főutcán volt. Nem tudom, hogy zsidó volt-e vagy nem. Tudja meg, hogy abban az időben nem volt úgy kiéleződve ez a zsidó-kérdés. Negyven után kezdődtek a villongások és az eltaszítások. De addig együtt éltünk… [Később eszébe jutott a fotóstudióról még, hogy:] Foto-Revünek hívták a stúdiót, ahova elvittük a képeket előhívatni. Volt több is, de ez volt a legismertebb, állítólag ő csinálta a legjobb képeket. Zsidó volt, de a nevére nem emlékszem. Nagyon fel volt szerelve a műterme. Kivettük a filmet, leragasztottuk, becsavartuk ezüstpapírba. Elvittük a fényképészhez, ő kivette [az ezüstpapírból], előhívta és nagyította. És annyi másolatot csináltak, amennyit akartunk. Volt egy fiatalember ott a laborban, ahol előhívták, és ő még tanácsolt ezt, azt, amazt, mikor látta, hogy a filmen sok kép nem jött ki. Azt hiszem, semminek nem örültem annyira, mint annak a fényképezőgépnek.

A bátyám is [Nagy]Váradon járt iskolába, a Zsidó Líceumba. A tizedik osztályt még ott végezte, és aztán elment Kolozsvárra, ahol beadták a Liceul Pedagogic Universitarba [Egyetemi fokú Pedagógiai Líceum, ma ilyen intézmény már nem létezik. – A szerk.]. Ez volt állítólag Kolozsváron a legjobb iskola. Ő is sportolt. Ugyanott úszott, korcsolyázott, amíg [Nagy]Váradon volt, mindig együtt jártunk. Soha nem volt az, hogy ő két évvel nagyobb, mint én. Kolozsváron is elvitt a társaságába. Ha azt mondtam, hogy nem akarok menni, mert ott nem ismerek senkit, akkor azt mondta, ő se megy. Nagyon jó gyerek volt. Túl jó gyerek, és mindig azt mondta, hogy ő sose fog megnősülni, hanem az anyámmal fog élni. Nem vett részt a politikában. Kulturális tevékenységekben viszont igen. Nagyon szeretett írni. Erre emlékszem: „Mit csinálsz?” „Írok, hagyj… most hagyjál egy kicsit!” – mert rájött az inspiráció. Az iskola elvégzése után vegyészetet tanult, mert arról volt szó, hogy ő örökli majd a szeszgyárat a nagybátyámtól. Most is megvan a szeszgyár Kolozsváron. Nyolcadik gimnázium után, tizenhat éves korában ment Kolozsvárra a nagybátyámékhoz [Amint később erről még egyszer említést tesz: a tizedik év után ment a bátyja Kolozsvárra. – A szerk.]. Ők gyerektelenek voltak. Még mielőtt elment volna munkaszolgálatosnak, édesanyámmal elmentünk Kolozsvárra. Ez 1942-ben lehetett… És akkor láttam utoljára.

Húsz éves volt, amikor munkaszolgálatos lett, és elment Nagybányára. És aztán többet nem láttam. Még egy évig, másfél évig ott volt. Leveleztünk, és minden hónapban küldtünk neki élelmiszercsomagot. A levelei cenzúrázva voltak. Nagyon vigyázott, mert hogyha elkaptak valakit, nemcsak hogy nem küldték el a levelet, hanem meg is büntették. Úgyhogy nem írt semmi kétértelműt, nem érte meg. Aztán elvitték a németek Lengyelországba. Miután hazajöttem [a deportálásból], elmentem Kolozsvárra, érdeklődtem utána…, egy egész csapat eltűnt. Az osztálytársai is, egy huszonöt fiúból álló csapat. Hogy átmentek a partizánokhoz? Hogy azok lelőtték őket? Vagy hogy a németek elkapták őket? Soha nem fogom megtudni. És én mind reménykedtem, hogy az oroszok elfogták, és valahonnan majd hazajön. Nagyon sokáig reménykedtem. De nem… És a borzasztó a dologban az, hogy egy képem sincs róla.

Az iskola utáni felnőttkor nagyon rövid volt, mert már tizenegyedikben volt egy udvarlóm. Taub Sándornak hívták, Saci volt a beceneve. A fiú egy gazdag családnak volt a fia, az apja földbirtokos volt, és malma is volt. Alsószoporban laktak, ez most Szatmár megyében van [Romániában]. Ők voltak a leggazdagabbak a faluban. Saci [Nagy]Váradon járt iskolába. Édesapám és édesanyám, mikor együtt voltak, ők is Alsószoporban laktak, ott volt birtokuk. És szomszédok voltunk ezzel a családdal. És miután bekerült [a fiú] [Nagy]Váradra, összetalálkoztunk, és a „szememre vetette”, hogy [annak idején, a birtokon] jött hozzám locsolni húsvétkor, és én az ágyban fogadtam [A locsolkodás mára már kihalófélben lévő húsvéti népszokás. A régi időkben termékenységvarázsló, tisztító hatást tulajdonítottak a lányok és asszonyok tavaszi, húsvét hétfőn való megöntözésének. – A szerk.]. Lehettem akkor két éves, mert három éves voltam, mikor a szüleim elváltak. Na és így összebarátkoztunk, és kezdett udvarolni nekem. Idősebb volt, és mire én leérettségiztem, addigra ő már kellett menjen munkaszolgálatosnak. Beszélt édesanyámmal, hogy fél, hogy engem el fog veszíteni. Mert – azt mondta – hogyha ő elmegy munkaszolgálatosnak, akkor én férjhez megyek máshoz, és esküdjünk meg, mielőtt ő bevonul katonának. Azért esküdtünk meg. Ez volt akkor. Anyám nem akarta, kézzel-lábbal kapálózott: „Lányom, ne csináld ezt!” Beszélj egy szerelmes lánynak… Én most se tudom, hogy anyám – hát olyan fiatalok voltunk – miért egyezett bele. Talán azért, mert én így akartam. Tény az, hogy 1943-ban megesküdtünk [Nagy]Váradon.

Nagy felhajtás volt… elhozták a hippit [hüpét], és otthon egész éjjel sütöttek, főztek. Én bevonultam a szobába, és aludtam. Engem nem érdekelt. Reggel felkeltek, jött a fodrásznő… A ruha már meg volt csinálva, én csak fehér kosztümben esküdtem, nem hosszú ruhában. Majd jött a nem tudom, kicsoda, aki öltöztetett, ott sürögtek körülöttem, egy kicsit kipingáltak, és egy adott pillanatban kinyílik az ajtó, a szobám ajtaja – nem tudom, miért nem csinálták ezt a fürdőszobában –, és jön be a vőlegény, és mindegyik nagy szájjal, hogy „Tessék azonnal kimenni, mert nem szabad látni a menyasszonyt!”. „De hát az én menyasszonyom!” – mintha hallanám most is, hogy felvitte a hangját. De kitették. És utólag tudtam meg, hogy fel kell venni valami fehér táleszt vagy mit, a férfiaknak. És ő nem vette fel az öltönyére, hanem alulra vette, és úgy, a fekete öltönyben esküdött [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Na aztán persze [ott volt a] meghívott rokonság. Az esküvő ott volt a házban, nálunk, [Nagy]Váradon. Udvarunk is volt. Lementünk az udvarra, engem szegény nagyanyám vitt karon fogva, ő kísért be, őt meg, azt hiszem, az édesapja. Arra emlékszem, hogy nagyanyám nagyon fel volt dobva, neki gyöngyös kalap kellett, és meg is csinálta a gyöngyös kalapot, mintha ő lett volna a menyasszony… Odaállították a huppa alá a vőlegényt, és én körbe kellett járjam. És ahogy háromszor kellett körbejárni, szegény nagyanyám megbotlott. A népek ott álltak a huppa körül. És persze a szomszédok. Ott a közelben kevés zsidó volt. A bejárati kaputól nem lehetett belátni az udvarra, és akkor a Matasits néniék kerítésére másztak, és onnan nézték, hogy itt mi történik. Egy olyan dolog, amit ők soha sem láttak – persze én sem nagyon láttam, csak amikor bekukucskáltunk a templomudvarra, mert más rokonom nekem nem ment férjhez. Egy pohárból kellett bort inni, és el kellett törni, ez a „Mázel tov”. Azzal fejeződött be a szertartás. Elkiáltotta magát a rabbi bácsi, hogy „Mázel tov!”, ez valami olyasmi kell legyen, hogy legyen szerencsétek vagy valami ilyesmi. De az tényleg olyan cirkuszi mutatvány volt. Nem élveztem egyáltalán. Komolyan nem élveztem. A rabbi bácsi elmondta héberül, most megpuszilhatjátok egymást, és akkor bevonultak az ebédlőbe. Egy irdatlan nagy „U” asztal volt, és mi az asztalfőn, és egy teríték volt téve nekünk. S néztem, mondom: „Most én nem eszem, vagy ő nem eszik?” „Nem, egy tányérból kell enni!” Egyből olyan röhögés tört ki belőlem… Aranyleves volt, húsleves, arra emlékszem pontosan, tényleg úgy nézett ki, mint az arany, és egy tányérból, az egyiknek jobb kézzel lehetett, a másiknak bal kézzel, vagy nem tudom már, hogy, de többet röhögtünk, mint ettünk. Nem tudom, milyen fogások voltak, volt előétel is, de én csak az aranylevesre emlékszem. Az esküvőmön nem volt semmilyen zenekar. Semmi zene nem volt, nem is énekeltek az asztalnál. Aztán bevittek a szobámba, és átöltöztem, és már hozták a taxit, és mentünk Pestre, nászútra, rögtön ebéd után, mert indult a vonat úgy négy-öt óra körül. Taxival vittek az állomásra, és olyan nagyon megható volt, mert anyám persze a vonatjegyet ideadta, az ajándék volt, és a zsebembe nyomott pénzt, és az apósom is a fiának, hogy legyen költőpénzünk. És akkor elmentünk Pestre, két hétre, nászútra. A szoba is le volt már foglalva… Jaj, pedig tudtam, hogy melyik szállodában… de már nem tudom. Sok mindenen mentem én keresztül, hogy minden ilyen apróságra emlékezzek.

Akkor én tizenkilenc éves voltam, a fiú huszonegy. És odamentem férjhez, az apósomék házába, Alsószoporra. Egy évig voltam együtt a férjemmel. Együtt laktunk, egy szép, emeletes házuk volt. Jól szituált emberek, nagyon rendesek voltak az apósomék. Velük tényleg semmi probléma nem volt. Anyám hathetenként, kéthónaponként jött meglátogatni. Nem jött gyakrabban, nem akart a terhükre lenni, mert a vendég mégiscsak vendég. Hiányoztam neki, hogyne hiányoztam volna. Akkor a bátyám Kolozsvárt volt.

Egy háztartásunk volt az anyósomékkal. Bár zsidók voltak, nem volt ott rituális konyha. Abszolúte nem voltak vallásosak, és ez nekem nagyon konveniált. Ők vágták le azt a libát, ők vágták le azt a tyúkot, amit a zsidóknál nem szabad [csak a sakter vághat]. Disznóhúst is ettek. Anyám evett náluk, de például a nagyapám nem evett volna. Lehet, hogy fiatalkorukban jártak templomba, de én nem voltam velük soha templomban. A faluban volt zsinagóga, és voltak nagyon vallásos zsidók. Nagyon rendes, nagyon összetartó falu volt. Jóban voltunk például a katolikus pappal. A szomszédaim is magyarok voltak, és volt egy kicsi fiúcskájuk, aki borzasztóan szerette az apósomat: „Bácsi! Bácsi!” – állandóan ott akart ülni az apósommal. Magyar emberek voltak, és mi jártunk oda, ők jártak hozzánk. Nem volt zsidókérdés a faluban.

Akkor már magyar világ volt, és bevezették a zsidótörvényeket [lásd: zsidótörvények Magyarországon], s már gyengén éltek [a zsidók]. Faluhelyen még jobb volt, de városon akkor már egy csomó restrikció volt, hogy mit csinálhatnak, hová utazhatnak, már a zsidókat üldözték. Voltak villongások. Megtámadtak az utcán. Pedig mi nem voltunk olyan pájeszos zsidók… de [voltak, akiket] elvertek. Voltak fasiszták. A legfájdalmasabb, hogy a szegény nagyapámat nagyon megviselte. Ők már [Nagy]Váradon laktak, amikor a magyarok bejöttek, és [Nagy]Zerind Románia maradt [a második bécsi döntés után is]. Majdnem [Nagy]Zerindnél volt a határ, a román–magyar határ, így az ő földbirtoka Romániába esett. Kapott is egy agyvérzést. A nagyapám akkor hetvenhat éves volt, a nagyanyám hetvenkettő. Az életkörülmények nagyjából megmaradtak, mert a birtokot a nagybátyám dolgozta meg. A posta működött, és át lehetett küldeni a pénzt bankon keresztül, nem volt probléma. Szegény anyám csak az öccsét sajnálta, aki ott maradt, és egyszer elintézték azt, hogy a senki földjén összetalálkoztak. Engem nem vittek, mert nagyon érzékeny gyerek voltam, most is az vagyok. És édesanyám ment, és találkozott az öccsével a senkiföldjén. 1940 után mi már nem tudtunk menni [átmenni a határon]. De az ellátás már gyengébb volt, háborús idő volt. A németek már háborúztak. Nem lehetett ezt kapni, nem lehetett azt kapni. És onnan Romániából jöttek át, hoztak nekünk lisztet, cukrot, alapélelmeket, ezért az élelemmel nem volt probléma. De maga a légkör volt rossz, mert háborús világ volt. A románok [a Romániában maradt zsidók] ott nem lettek deportálva.

Mi [Nagy]Váradtól távol éltünk, ott nem érződött annyira. Keveset jártam [Nagy]Váradra, mert elég féltékeny volt a drága férjem. Nem szerette, ha megyek [Nagy]Váradra, mert akkor találkoztam a régi barátokkal. És nem akartam provokálni. Úgyhogy én talán vagy kétszer mentem [Nagy]Váradra egy év alatt, míg férjnél voltam. Ilyenkor a beszédtéma a napi problémák voltak. És féltünk a háborútól. Nagyon, nagyon féltünk. Csak egy állomást lehetett hallgatni rádión, a pestit. Mást nem lehetett, mert németellenes volt. És a magyarok már a németek mellett álltak. Volt, akit feljelentett a szomszédja, hogy hallgatja Amerika Hangját és Londont [A BBC Londonból sugárzott többnyelvű – és a célterületeken általában betiltott – világszolgálatáról (World Service) van szó. A magyar nyelvű adás a második világháború kitörése után 4 nappal szólalt meg először. Lásd még: Amerika Hangja. – A szerk.]. Ez volt a két mumus [adó]. Kihallatszott az utcára, vagy a cseléd szólt, nem lehet tudni. Magyart a magyar jelentette fel… Valamit kaptak azért, hogy minél többet jelentsenek fel. Ezek a nyilasok voltak. Egy időben leblokálták a rádiókat, „leszigilálták”, lepecsételték. De megvolt rá a metódus, hogy hogyan lehet lepiszkálni, levenni azt a pecsétet. Mindenki mindenkinek az ellensége volt. Nem tudtad, hogy ki az, aki rád tör, vagy rosszat akar neked. Nekem semmi problémám nem volt a szomszédokkal. A lakók, akit mondtam, a másik oldalon laktak, azok nem voltak zsidók. Lerögzíthették volna azt, amit én mondtam, elég volt, hogy bejelentsék, és szépen vettek és elvittek volna. Egyáltalán nem néztek utána, nem kellett bizonyítani, hogy mondtad vagy nem mondtad. Mindenki félve élt.

Lassan megváltozott a légkör. Nem tudtuk, hogy mitől, de féltünk. Vibrált a levegő körülöttünk… Nem gondoltunk arra, hogy mi fog történni, mert nem tudtuk hallgatni a rádiót. Valószínűleg bemondták, hogy Lengyelországból deportálták a zsidókat, hogy a francia zsidókat is elvitték [1942 márciusában]. De ezt mi nem tudtuk. És azért volt [főleg utólag] mindenki felháborodva, főleg az amerikaiak, hogy senki a világon a kisujját sem mozdította, hogy az embereket megmentse… Vagy nem tudták, vagy nem akarták. Nem tudom. Azokban a napokban a családunknak éltünk. Állandóan telefonáltunk, de vigyáztunk, mit mondunk. Mit jelent a félsz, hogy még a telefonba sem mertünk mindent kimondani. Mert hátha a központ lehallgatja. És elég volt egy beolvasás [följelentés]. Reggelente az anyósom kiment a konyhába, ott is volt személyzet, pláne falun még jobban lehetett munkát kapni.

Állapotos is maradtam. Édesanyámat elhívtuk, és „kupaktanács” volt apósomékkal, egy hétig tartó beszélgetés. Az apósom egy nagyon értelmes ember volt, rádiót hallgatott [amíg lehetett], sok mindent hallott külföldi állomásoktól. Elhatároztuk, hogy elvetéljük – bemegyünk [Nagy]Károlyba, volt egy orvos, aki ezt a műveletet megcsinálta. Apósom volt az, aki úgy próbált minket erre rábeszélni, hogy ez jobb lesz így. Ezt persze titokban tartottuk. Én ezt nagyon nehezen éltem át. A férjem munkaszolgálatos volt, ő nem jöhetett haza. Azt hiszem, megírtuk neki, de csak akkor, mikor már túl voltam rajta. Ha énnekem meglett volna a gyerekem, akkor én nem élek… A gyerekes anyákat mind megölték… Az apósomékkal még fél évig éltem együtt, miután a férjemet munkaszolgálatba vitték. Nagyon jól megvoltunk egymással. Onnan deportáltak engem.

[1944.] Májusban bevonultak a kakastollas csendőrök, s úgy néztük, ellepték az egész falut. Nem tudtuk, miért. S mind néztük, hogy vajon, mért jönnek ezek a csendőrök. Mit kerestek? Valakit kerestek, valaki bűnözőt kerestek? Hát mi voltunk a bűnözők… Falun, [Alsó]Szoporon nem hallgattuk az illegális rádiót. Ott a falaknak is fülük volt. [Nagy]Váradon hallgattuk, mert ott nem volt senki, aki minket bemószeroljon. Ott falun nem [hallgattuk]. Oda be volt szállásolva az úriszobába egy nagyon rendes magyar tiszt, aki velünk evett vacsorára. Nem sokáig lakott ott ez a főhadnagy az anyósoméknál, azt hiszem, két-három hónapot. Először mikor meghívta az anyósom, nem akart, szabadkozott, de aztán megszokta, és mindig vacsorára megérkezett, és mindenre figyelmeztetett, hogy ezt ne csináljuk, és azt ne… Például hogy idegenek provokálhatnak. Hogy ne beszéljünk államellenes dolgokat, és a Horthy ellen ne beszéljünk, szóval vigyázzunk a szánkra. Még a szomszéddal se beszéljünk. És ő volt az, aki kérdezte, hogy nekem hol van anyám, apám. Mondtam, [Nagy]Váradon, apám meg Magyarországon van, Hidasnémetiben [Korábban Tornyosnémetit említette apja lakhelyeként. Mindkét kisközség Abaúj-Torna vm.-ben volt ugyan, de más-más járásban. – A szerk.]. Mondta, hogy ő biztos magyar állampolgár, és mi is magyar állampolgárok vagyunk akkor. Mondtam, hogy nem magyar állampolgár, mert mi 1940-ben lettünk magyar állampolgárok, és édesapám – mivel Magyarországon él – tovább mint román állampolgár él. Nehogy valakinek elmondjuk ezt, és írjam meg a bátyámnak, aki akkor már munkaszolgálatos volt, valahogy burkolva, mert cenzúrázzák a leveleket, hogy ne beszéljen róla. Valahogy megírtam, még az anyósom is tanácsolta, hogy írjuk, és mint írjuk, hogy ne legyen baj belőle, mert abban a pillanatban becsuknak minket, amiért mi is utána román állampolgárok maradtunk. De ezt senki nem tudta. Nagyon rendes, joviális, egyetemet végzett pasas volt. Ott is voltak rendes pasasok. A nevére nem emlékezem, úgy hívta mindenki a családban, hogy „Főhadnagy úr”. Nem a nevén. A deportálásról nem szólt egy szót sem. Vagy nem tudta, vagy nem akart megijeszteni. Mit tehettünk volna? Felmehettünk volna Pestre, mert anyósom pesti lány volt. És ők meg is menekültek – a testvérei, a nagyszülők mind megmaradtak, védett házban voltak Pesten. Elmenekülhettünk volna mindnyájan, ha ezt tudjuk, de hát ki gondolt erre?

[A gettósításkor] Bejöttek hozzánk is [Észak-Erdélyben – és benne Szilágysomlyón – a zsidók gettóba tömörítése 1944. május 3-án, hajnali 5 órakor kezdődött. – A szerk.]. A bába jött és az egészségügyi asszisztensnő, akik ott, a diszpenzárban dolgoztak. Ketten jöttek. És felmentem a szobába, és ő mondta meg, hogy két zsebkendő, két bugyi, szóval hogy én mit pakolhatok be. „Ezt a kombinét, ezt a bugyit, ezt a ruhát veszed fel! És egy szvettert, cipőt s harisnyát és semmi többet!” Még egy zsebkendőt sem engedtek… Jó, hogy aztán mindent elvettek, de ahogy néztem, hogy az isten áldja meg, hát a saját holmimmal nem rendelkezek!? Mindenhova mást küldtek. Én azt mondom, ami nálam volt [történt]. Én nem tudom, a többieknél ki volt. (Miután hazaértünk a deportálásból, annak a bábának soha egy ablaka nem volt. Betették ma, és másnapra ki volt törve. Mert nem tudtak másképp bosszút állni rajta. De csak rosszaság volt.) Volt velük csendőr is, de nem jött fel a szobámba. Azok körülvették a házat. A férfiakat is felöltöztették, hogy ezt vihetik magukkal, egy napra való élelmet. Azok nem mondtak semmit, nem volt szabad beszélni, nem volt szabad kérdezősködni.

Kihajtottak, mint valami állatokat a házból. Nem egyenesen az állomásra vittek ki, hanem először az iskolában tartottak három napig. Hogy miért, azt nem tudom. A falu magyarsága nézte, mikor behajtottak minket a kiürített iskolába… Kezdtek jönni az emberek, a parasztok, a földművesek, mindegyik hozott tojást, cukrot, tésztát, élelmet. Ők [a csendőrök] nem adtak semmit. Ott voltunk az iskolában vagy öt napig, és hozták nekünk az élelmet, és sírtak. Sírtak, mert azt mondták, hogy minket többé nem látnak. Hogy ezt honnan tudták, nem tudom… Ez alatt az öt nap alatt a földön aludtunk, a padlón, egy takarónk nem volt, azt is az emberek hoztak, éjszaka bejöttek, és hoztak nekünk párnát, hoztak nekünk paplant, pokrócot. Nagyon rendesek voltak a falubeliek, fantasztikusan viselkedtek. Volt egy kis pulikutyánk, a Buksi, és nagy cirkusz volt – mert jött velem –, hogy azt a kutyát nem engedik be. De a végén beengedték, az is ott volt, ott feküdt mellettem. A földön aludtunk, mert ágyneműt persze nem vittünk magunkkal. Hogy mi volt ott… egy búcsújárás… Nem tudom, hányan voltunk… egy nagy teremben voltunk… nem volt tele az iskola. Felnőttek, öregek, bénák, vakok, süketek, mindenkit összeszedtek, mindenkit. Nem voltak tekintettel senkire sem. Nem is ismertem mindenkit, nagy falu, nagy falu volt, egy község tulajdonképpen. Az ékszereinket elvették – semmi ékszert nem vihettünk ki onnan. Öt nap után sorba állítottak családonként, mint a gyermekeket, és kivezényeltek az állomásra, ami elég messze volt. Amikor mentünk ki az állomásra, elöl ment egy csendőr, bűnjelekkel: ezüst gyertyatartó, ezüst dolgok, ilyen értékek.

Volt egy nagyon csúnya dolog. Az egyik csendőr elkiáltotta magát: „Hozzanak ide egy asztalt!” Két fiatalember jelentkezett. „Nem! Taub Imre és az öccse [Taub Miksa] hozza az asztalt!” Ez is egy megszégyenítés volt, ők voltak a legmagasabb rangú emberek, a leggazdagabbak a faluban: az apósom és az öccse. Odavitték az asztalt. A csendőr oda leült, egy széket is hoztak neki, és mindenkinek a nevét felírta. Hogy az a lista hová került, azt nem tudom. Aztán bevagoníroztak, és elvittek a Szilágysomlyó melletti téglagyárba [Szilágysomlyó rendezett tanácsú város volt Szilágy vm.-ben (1876-ig Kraszna vm. székhelye). Lakosainak száma az 1910-es népszámlálás idején közel 6900 fő volt, a lakosok 21%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez. A város Trianon után Romániához került, majd a második bécsi döntés után átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott (1941-ben a népszámlálás szerint 1500 főnyi zsidó lakossága volt, a város összlakosságának 16,5 %-a). A gettót a várostól mintegy 5 km-re lévő cehei Klein-téglagyárban állították föl, s május 6-ára már 7300 zsidót zsúfoltak ide. A koncentrálási kampány tetőfokán 8500 ember zsúfolódott itt össze. – A szerk.]. Oda volt begyűjtve az egész Szilágy megyei zsidóság.

Nagyon sokan voltunk ott. Nem tudnám megmondani, hogy hányan, de nagyon sokan. Nem akarok hazárdírozni, de ezrek voltak ott. Lehetett vásárolni sátrakat, egy párnát, egy takarót, bejöttek ilyen alkalmi eladók. Apósoméknak biztos volt pénzük, mert vettünk egy nagy sátrat. Abban laktunk, a három Taub család, gyerekestől mindenki, az apósom a két öccsével. A férjemnek nem volt testvére, ő egyedüli gyerek volt. Ugye, ott, a zsidók közt is volt kasztrendszer… Mi tulajdonképpen nem sokban… Szóval, mi úgy éltünk, mint a többi emberek… a vallásos zsidók, azok másképp éltek… Ért engem?… Ez egy nagyon furcsa dolog, de ez így volt. Ez így volt… És ott… ott megengedhették maguknak, hogy egy gyerek legyen, két gyerek… szóval lehetett planifikálni, hogy hány gyereket akarsz, ugye… Például, mondtam, a kolozsvári nagybátyámnak nem volt egy se, a tasnádinak volt két gyereke, és a legkisebb nagybátyámnak egy leánkája volt… A férjem egyedüli gyerek volt, és volt négy unokatestvére. Az apósom két öccsének, ott két-két gyerek volt. Egy lány, egy fiú, egy lány, egy fiú. Tizenegyen laktunk ebben a sátorban. Mindenkinek megvolt a kis függönye. Vagy két-három hónapot töltöttünk ebben a sátorban [Valójában kb. négy hetet.  – A szerk.]. Itt már német SS-legények parancsoltak, nem a magyarok [A gettóőrséget egy budapesti különleges csendőralakulat adta, „parancsnoka, Krasznay, az egyik legkegyetlenebb magyarországi gettóparancsnok volt”. A deportálásra Somlyócsehiből került sor, május 31. és június 6. között, három transzportban zajlott (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.].

Mi, fiatalok összejöttünk, elmentünk sétálni a… a… a… ott a… zárt területen, mert onnan ki… kimenni nem lehetett. Bejönni, be lehetett jönni. De kimenni nem lehetett. Aki bejött egyszer – volt egy ismerősünknek a fia, munkaszolgálatos volt, és kapott pár nap eltávozást, s ott maradt. Nem engedték vissza. Nem… a… a katonasághoz nem engedték vissza. Ott maradt. Csillagot nem kellett viselni, mert tudták, hogy az, aki ott volt, az zsidó. A németek általában szőkék. Én borzasztó szőke voltam… És volt egy fiatalember, egy német SS-legény, olyan húsz éves, akitől úgy féltem, mint a tűztől. És mindig odajött hozzám, és magyarázta nekem, hogy… hogy én… én nem létezik, én nem vagyok… zsidó. De az vagyok. Sajnos az vagyok, ugye. És féltem, nem mentem soha ki egyedül. Soha. Mindig ketten, hárman, négyen mentünk. És ő ki akar vinni engem onnan. Úgy féltem, hogy nem mentem soha ki egyedül. Féltem, hogy egyszer megfogja a nyakamat, és bevisz és… megerőszakol. Féltem, hiszen ő férfi, és én nő voltam… [Nagy]Váradon volt egy család, a leányka még most is él, velem egyidős, osztálytársnőnk volt. A nővére lefeküdt a lágerparancsnokkal, és megmentette az egész családját. Kimenekítette őket Svájcba. Egy adott pillanatban láttuk a repülőket: „Na, jönnek az amerikaiak, és kiszabadítanak minket.” Dehogy jöttek.

Volt egy petróleumlámpa, azon főztünk. Hasonlított a viharlámpához. Volt egy tartálya, abban volt a petróleum, és egy olyan égőszerűség, mint a lámpában, felcsavartad a benne levő koncot [kanócot], meggyújtottad, és akkor volt rá egy olyan üveg-vacak, amire egy tál ételt vagy egy lábost rátehettél. Minden étel petróleumszagú volt. Dehogy volt villanyrezsó, hát nem volt villany a sátorban, dehogy volt. Petróleumlámpa, főzőlámpa volt, úgy hívták [Alighanem „petroforról” van szó, amit még az ötvenes években is használtak főzésre. – A szerk.]. Az élelmet és nyersanyagot az ételhez ott osztották. Mindenkinek munkába kellett állni. A fiúk segítettek sepregetni, mit tudom én, miket csinálni, és mi, lányok kaptuk a nagy kaniszter tejeket, és hordtuk ki a sátortáborba a kicsi gyerekeknek a tejet. Volt listánk, és tudtuk, hogy hol van kicsi gyerek, meg voltak számozva a sátrak, azt hiszem, hogy hat-hét éves korig kaptak tejet. Ezt hordtuk mi ki, és bizony jó délután volt, amíg mi ezt elintéztük, olyan sokan voltak ott a környékről, az egész Szilágy megyéből ott voltak a zsidók. Az élelmezésbe a németek is besegítettek. Volt köztük SS, és voltak a magyar katonák is. Minden család külön főzött. Nem adtak sokat egy családnak, nem laktál jól vele. De be lehetett osztani. Azt hiszem, sok krumplit kaptunk, az volt a fő táplálék és a kenyér. S akkor ilyen jó híg leveseket készítettek, inkább megmutattad neki a zöldségeket, de jó volt. Minden jó volt. Nem éheztünk. Azok a zsidók, akik nagyon vallásosak voltak, vagy meghaltak, vagy ettek.

Azt nem tudom, hogy került az én csomagomba még egy plusz ruha. És valaki jött mondani, hogy az egyik leánykának nem tudom, meggyulladt vagy valami történt a ruhájával, és hallották, hogy nekem van még egy rakott szoknyám blúzzal, s nem adom-e oda. „Dehogy nem, vigye magával!” Mert nem volt, mit felvegyen a leányka, de egy abszolút idegen volt… Csak egy rend ruhánk volt, és azt csak mi tudjuk, hogy tudtuk mosni. Rendre. Az anyósom kimosta az övét, akkor átadta nekem, és kimostam az enyémet, és hát nyár volt, és az illető, amíg nem volt ruhája, beült a sátorba… A fehérneműt kilötyböltük, kitettük… drótok vagy spárgák voltak mindenütt. Hamar megszáradt, és vettük fel. Az ember nagyon leleményes, hogyha a kés a nyakán van. Teltek a napok, a fiataloknak mindig van miről beszélni. Voltak, akik hoztak például kártyát magukkal. Akkor nekiálltunk kártyázni, a másik sakkozott.

Apósom teljesen magába roskadt. Nem volt elképzelése a jövőről, mondhatni, hogy nem beszélt egyáltalán. Az SS-ek tudták nagyon jól, hogy melyik a jómódú ember. Úgy látszik, kaptak egy ilyen kimutatást, mert egész biztosan tudták. Felvitték szegény apósomat a két öccsével az irodába. S mind nem jönnek, és nem jönnek, és nem jönnek, és vajon mi történik, mi történik? A végén hozták őket… Kihallgatták, hogy hova dugta el a pénzét, hol van a vagyona, hol van az aranya. Először próbálták szépen, és mondta az apósom, hogy nincsen pénze, de nem hitték el, pedig tényleg nem volt, mert ami volt, azt felélték. És akkor gumibottal verték a tenyerét és a talpát addig, amíg elájult. Borzasztó volt. És meg kellett mondja, hogy hová dugta el a… [az ékszereit], mert nem volt elég az, amit a szekrényekben találtak. És ilyen esslingeni roló volt a lakásban, amit fel lehet húzni, és le lehet engedni. S annak az ablak fölött volt van egy ilyen rész, amibe aztán felcsavarodott. Oda tették az én egész staférungomat. És az apósom elárulta. Kiszállt a csendőrség a lakásba, a központból értesítették [Alsó]Szoport, hogy a dolgok hová vannak eldugva. Apósom sokáig feküdt, és nem is épült fel addig, amíg a teljes bevagonozás elkezdődött. Nem gyógyult meg [teljesen]. Olyan volt a keze, hogy én olyant életemben nem láttam… Apósom akkor úgy negyvenöt-ötven éves volt. Anyósom, szegény, sírt állandóan, mikor ránézett a férjére. „Még mi vár ránk?” Erre senki nem tudott válaszolni.

Egyik nap jöttek az SS-ek, és megint állomás, bevagonírozás marhavagonba. Minden vagonba hatvan embert nyomtak be, családokat együtt. Mindenünk ottmaradt. Vittünk magunkkal valami kis élelmet, ami még volt ott, és mielőtt bevagoníroztak volna, elvették mindenkitől az élelmet. Az egy borzalom volt. És az én kis SS-em az én táskámat meghagyta. Valami zacskószerű kis táskám volt, abban volt az élelem, és meghagyta nekem. Ez egy szép gesztus volt tőle. És akkor elindultunk, pont a születésnapomon, 1944. május negyedikén benn voltam a vagonban [Gáspár Anna emlékezete csal, Szilágysomlyóról 1944. május 31-én, június 3-án és 6-án deportáltak 7851 zsidót. – A szerk.]. És mentünk, és mentünk, és mentünk, és mentünk. Képzelheti, hogy ott mi volt… hogy nem volt mit enni. Egyszer egy nap kinyitották a vagonajtót, akkor lehetett menni a dolgunkra, és adtak margarint és kenyeret. Aztán egy vagy két napig ki sem nyitották a vagonokat. Két éjjel, két nap voltunk bezárva. Ha valaki a dolgát kellett végezze, valamelyik deszkarésen kipisilt. Nagyot nem csináltak.

Megérkeztünk Auschwitzba. Éjszaka volt. Kinyitották a vagonajtót, és felugráltak férfiak, csíkos ruhában. Azt hittük, hogy bolondok, úgy viselkedtek. Komolyan. És mind motyogtak, mind magyaráztak. Mondták: „A gyerekeket adjátok oda az öregeknek! A gyerekeket adjátok oda az öregeknek!” Szóval itt volt a figyelmeztetés, hogy azt a fiatalasszonyt, akinek az ölében volt a gyermek, azt vitték a gázba. S azért mondták ők, hogy a gyerekeket adják át az öregeknek. Szóval, ezek már régi lengyel… häftlingek… Na… Hogy mondják magyarul, häftling?… Akik be vannak zárva, na. Rabok…  Ezek már évek óta, egy vagy két éve ott voltak. És rosszul is beszéltek németül, mert ezek lengyelek voltak. De a gyerekeket nem adták oda. Akinek nem volt öregje például, akkor az mit csinált, vagy volt egy kézen fogva vezetett gyerek…. Azt se adta oda.

Leszálltunk. Persze megmondták, hogy a nők jobbra, balra a férfiak, külön csoportba és ötösével egy sorban. Én az anyósomba karoltam, előttem volt a nagynéni az Évikével, a leányával [A nagynéni Éva lányával nem Gondos Anna tasnádi nagynénje, Weiss Vilmosné volt, hanem apósa sógornője és a lánya. – A szerk.]. Ott állt, amint utólag megtudtuk, Mengele egy zseblámpával, és mellette két-három-négy SS-tiszt. A nagynéni az Évikével előttem volt, és int Mengele, hogy balra. S mikor én odaérek, azt mondja nekem, hogy jobbra. Hát mondom én: „Majd bolond leszek jobbra menni egyedül!” S megyek, és húzom az anyósomat is [jobbra]. Kendő volt a fején, mert fázott. És azt mondja az SS, hogy: „Die Frau nicht!”, vagyis „Az asszony nem!” „Hát ha nem megy az anyósom, akkor én is vele megyek balra!” Erre kikapja a revolverét, és rám szegezi, hogyha nem megyek jobbra, akkor lelő… Tehát én Mengelének köszönhetem az életemet. Mert azok, akik balra mentek, azok egyenesen a gázkamrába kerültek. Ott nem volt mese.

Én jobbra mentem a velem egykorú, fiatal nőkkel. Behajtottak minket egy terembe. Ott is ötös csoportba állítva, mert ez volt a mániájuk a németeknek. Rend kell legyen! Ötös csoportba! Le kellett vetkőzzünk meztelenre, és ott jártak az SS-ek körülöttünk, mindegyik nézett minket, mindegyikünket. Tizennyolc évestől felfelé voltunk ott, ez attól függött, hogy ki hogy nézett ki. Mert ha fiatalosak voltak, volt köztünk még ötven éves is, de körülbelül harminc év volt a korhatár.

A másik csoport, amelyik balra ment, egyenesen a gázba ment. Ezt akkor nem tudtam, csak állandóan nagyon furcsa szag, borzasztó csípős szag lengett a láger körül. Az égett hús szaga. És ez a szag kísértett engem éveken keresztül, még most is, hogyha rágondolok, akkor jön, hogy bőgjek. Hogy nagyapámat is, anyámat is… együtt mentek a gázba. És le kellett vetkőzzenek… kinyitották a csapokat, mert csapok voltak a teremben, és víz helyett gáz ömlött. Én csak utólag tudtam meg, mi is történt. Egy [nagy]váradi orvos, Nyiszli, aki hazajött, ott dolgozott a krematóriumban. Ez az orvos ott dolgozott a krematóriumban. És kiadott egy könyvet. Elolvastam, úgy sajnáltam, hogy utána beteg voltam két hétig. Mikor elgondoltam azt, hogy édesanyám le kellett meztelenre vetkőzzön az apja és az anyja előtt… nagyon prűdek voltak és olyan szégyenlősek! A mai napig is felébredek arra, és látom édesanyámat levetkőzve meztelenül nagyapám előtt. Ez kísértett engem. A könyvnek címe „Orvos voltam Auschwitzban”, azt hiszem [Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az Auschwitz-i krematóriumban. Az első kiadása 1947-ben jelent meg, azóta több kiadást ért meg. – A szerk.]. Andris meg akarta venni, és azt mondtam, hogy nem veszed meg. Ezt valakitől kaptam, nekem ez nem kell még egyszer, elég volt egyszer, hogy elolvastam. Belebetegedtem.

Édesanyámról nem tudtam semmit, teljesen megszakadt a kapcsolat. Annyit tudok, hogy a barátnőmmel, a Trudival együtt mentek. Ott helyben, [Nagy]Váradon a téglagyárba gyűjtötték össze őket, onnan deportálták [A nagyváradi zsidó lakosságot nem téglagyárba gyűjtötték; számukra az ortodox nagyzsinagóga és a Nagypiac környéki utcákban alakították ki a gettót. Lásd még: Nagyvárad. – A szerk.]. És akkor azt mondta a Trudinak, hogy „Trudi, én a gyerekeimet többé nem fogom látni”. Ez volt anyámnak az utolsó szava. Mert nagyon jó anya volt. Az unokatestvére, Molnár doktor [az anyai nagymama testvére lányának a férje], Molnár Vilmos talált egy pincét vagy inkább egy bunkert, ahol elbújjon, hogy ne vigyék el. Nálunk is kellett bombabiztos pincerészt csinálni. Ők már tudták, hogy Lengyelországba fogják deportálni őket, és mondta anyámnak, hogy jöjjön ő is, és bújjanak meg abban a pincében. Anyám azt mondta, hogy azt nem lehet, mert meg fogják találni. Anyám kérte meg, és végül ők sem mentek le. (Harmincan szabadultak meg abban a pincében, nem vitték el őket. Nem jöttek rá. Ezt is utólag tudtam meg.) Molnár doktor a lágerben volt mint orvos, és életben volt a szabadulás idején, és egy eltévedt golyó megölte ott bent, valaki egyszerűen meghúzta a ravaszt, és megölte. Ő sem jött már haza.

Engem felállítottak anyaszült meztelenül, s ott sétáltak körülöttem. Én voltam az első, akit kiválogatott az SS. Feltűnt nekik, mert nagyon szőke voltam – a hajam aranyszőke volt –, s leültettek a székre, és megnyírtak. Géppel, kopaszra. A többiek mondták azután, hogy én félrefordított fejjel néztem, hogy hullnak le a fürtjeim. Vállig érő hajam volt, mindig szabadon hordtam, nem szerettem, ha lekötötték. A fülbevalómat kivették még Alsószopron. Semmilyen ékszert nem… nem… nem engedtek el. Aztán azt elvették ott. Aztán beszéltek halkan, mert nem volt szabad beszélni: „Na, megmenekültünk.” Azt hitték, hogy én vagyok az elrettentő példa, hogy engem megnyírnak, és őket nem. Hát csudát! Mindenkit megnyírtak. És a cipőnk a kezünkben volt, amit egy folyadékba be kellett mártani, és kaptunk ruhát. Egy szürke hosszú ruhát. Volt, aki kapott övet is. Olyan volt ez a ruha, mint egy csuklya [csuha], mint az apácáknak a ruhája, csak szürkében. Én nem kaptam övet, odamentem egy SS-nőhöz, aki ott volt velünk, és aki a ruhát adta nekünk, és szépen megkértem: „Bitte schön…”, hogy adjon nekem egy gürtlit, egy övet. Egy olyan pofont kaptam, hogy szikrázott a szemem. Én ilyet még nem láttam soha életemben, mert engem nem vert meg soha senki. „Na! Itt van az öv!” Megesküdtem, hogy én többet ki nem nyitom az SS-nek a számat. Nem volt ott nekünk szavunk, nem néztek embernek, állatnak néztek, bár még az állatot, azt szerették. Szóval, egy borzalom volt.

Elkezdődött a regisztrálás névvel és számmal. Mindenki megkapta a számát, ott már nem volt többet nevünk, csak számunk. Felragasztották a számot mindenkinek, és egy háromszöget – a lengyeleknek piros volt, nekünk sárga volt. Nem a Dávid-csillag, hanem egy háromszög és a szám [Elképzelhető, hogy Auschwitz fennállása idején nem volt egyöntetű mindvégig a foglyok megkülönböztetésére használt jelzőrendszer. A Wikipedia szerint a fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelzi (pl. a lengyeleknél: P = Polen, a cseheknél T = cseh). A háromszögek maguk különböző színűek voltak: vörös háromszöggel a politikai foglyokat (többnyire a kommunistákat) jelölték;  zöld háromszöget a profi bűnözők viseltek, rózsaszínűt a férfi homoszexuálisok; ibolyaszínűt (lila színűt) a Jehova tanúi szekta tagjai; fekete színűt az ún. „aszociálisok” (csavargók, leszbikusok, prostituáltak) és a cigányok, és két, Dávid csillagot formázó sárga háromszöget a zsidók. – A szerk.]. Mi voltunk az emancipált zsidók: „Zigeuner Bande”, cigánybanda, így mondták nekünk. Nem volt elég, hogy zsidók voltunk, még cigányok is lettünk. Mi voltunk az asszimilált zsidók. Kaptunk egy csajkát, és betereltek egy építménybe, egy hosszúkás barakkba. A barakkban nem volt a világon semmi, üres volt. Félig kész barakk volt. Ott voltunk két napig, háromig. Nem kaptunk enni semmit a világon. Szerencsére, hogy elkezdett esni az eső, és be is folyt, és a csajkából ittunk vizet. De érdekes, hogy az esővízzel nem tudsz jóllakni, de ittuk azt, mert megtöltöttük a gyomrunkat. Én azt mondom, hogy nem voltunk akkor normálisak. Beszélgettünk, például arról, hogy most hogy fogunk oda, a sárba lefeküdni. Mert esett az eső. „Hogy fogunk oda lefeküdni?” Kerestünk egy helyet, összekucorodtunk, és aludtunk. Aludtunk! Nem volt hideg, de ott, Lengyelországban olyan mord, nagyon rossz az éghajlat. Nagyon nedves volt a levegő. Három nap után kaptunk margarint, kenyeret, és délben kaptunk egy csajka valamiféle répalevest. Aztán megint összetereltek minket ötös sorokba, és bevagoníroztak. Azért nem vagyok én tetoválva. Mi nem voltunk, csak négy-öt napig Auschwiztban. Azoknak, akik ott maradtak, karjukra volt tetoválva a számuk [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt- vagy hatjegyű sorszámot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.].

Úgy vagoníroztak be, ahogy a németeknél szokás, harminc jobbra, harminc balra, és egy SS, tizenhat éves fiatalember a közepén, bent a vagonban. Az ő szerepe az volt, hogy vigyázzon ránk. A vagon be volt zárva, ő kimehetett, mi nem. Ha kiment, akkor bezárta kívülről. Neki sem volt egy lányálom, mert egy pad volt, és azon aludt. Mi a padlón aludtunk. Mindkét oldalon volt egy vödör, oda végeztük el a szükségleteinket [szükségünket]. Ezt időnként egy-egy erősebb nő kiürítette az SS-szel együtt. Ez a fiatalember – jóképű, szép gyerek volt, egy gyerek volt tulajdonképpen – unatkozhatott, mert nappal, amikor a rendelet szerint körbeültük a vagonban, kérdezősködött: „Te mit csináltál?” „Mit csináltam? Nem csináltam semmit.” „És te mit csináltál?” Bárkit kérdezett, mindegyik azt mondta, hogy nem csinált semmit. „De akkor miért vagytok itt?” Ő azt hitte, hogy mi effektív rabok vagyunk. Mondtam neki: „Juden! Mi zsidók vagyunk!” „Mi az, hogy zsidó?” – a fiatalember nem tudta… Hát, mondtam, ez a vallásunk. „És ezért?” „Ezért.” Ez a fiatalember minden nap kapott egy jó nagy adag ételt. Evett belőle, és amit meghagyott, adta mindenkinek sorjában. Ember volt. Amit meg tudott ő tenni, megtette. Mi is kaptunk ételt. Muroklevest, marharépalevest, naponta egyszer. És komiszkenyeret, amit három és fél adagba osztottak fel. Egy embernek kevesebb, mint egyharmad jutott. És margarint. Ez volt a napi adag. Vizet nem kaptunk. Viszont kaptunk kávét, keserű kávét, és azt tartogattuk a víz helyett. Mindenkinek megvolt a saját csajkája, amit még ott kaptunk, Auschwitzban. Arra is emlékszem, hogy ne foglaljon helyet, mert elég szűken volt az a harminc ember, oldalt felakasztottuk a vagon oldalában lévő szegekre a csajkákat. Egy alkalommal meglökődött a vonat, és a fejemre ömlött a jéghideg kávé. Jaj, a kopasz fejemre… Szóval, borzasztó…

Aztán megérkeztünk Rigába [Lettországba]. Ott már vártak. Egy nyitott teherautóra szálltunk fel, keresztülmentünk a városon. Az egy élmény volt. Egy teljesen más világ. Nem látni festett [vakolt] házakat, csak piros téglából rakott épületeket. Nagyon szép város Riga. Nem volt ott háborús hangulat. Az emberek járkáltak, az üzletek nyitva voltak. Megálltak, néztek. „Kik ezek a kopasz nők?” Mi voltunk az első csoport. A város másik végébe vittek, egy téglaépületbe. Ott szobák voltak. Nem emlékszem már, hogy harmincan vagy huszonöten egy szobában. Azt mondták, hogy ott átvett minket a Luftwaffe [Német Légierő], a repülőosztag. Megtudtuk, hogy repülőteret kell csinálnunk, gyepszőnyeget. Ez azt jelenti, hogy ki kell vágni a füvet kocka alakúra, de megvan a méret, hogy milyen nagyra, alá kell ásni, és elvinni egy helyre, és egymás mellé rakni, egy térséget be kellett gyepesíteni. Ez már munkatábor volt. Férficsoportok nem voltak, csak több száz nő. Borzasztó nagy volt a repülőtér Rigában, nem lehetett belátni.

Őszig voltam ott. Nem volt óránk, nem nagyon volt időérzékünk, csak azt tudtuk, hogy hullanak a levelek, vagy hideg van. Gyalog vittek, és gyalog hoztak minden nap, reggel számoltak, délben számoltak, délután számoltak, állandóan számoltak, nehogy valaki hiányozzon. Hatan voltunk egy csoportban, falubéliek. A minimális ételadagunkat megkaptuk. A leves sűrű volt, még voltak benne húscafatok is, nota bene, a Luftwafféhoz tartoztunk, és a kenyér is több volt, egy fél kenyér volt egy porció, és még kaptunk margarint és lekvárt is. Naponta kétszer étkeztünk. Még újságot is kaptunk. Este olvashattunk, még világosság volt, hiszen Rigában már balti beütés van, és nagyon rövid az éjszaka nyáron. Ahhoz képest, hogy eddig min mentünk keresztül, nem voltunk rosszul. De azért ott is megvolt a hátul ütő bot: egész nap kint voltunk a napon. Arról nem beszélve, hogy szereztünk tűt, cérnát, nem is tudom, hogy – voltak ott olyan seftelők –, levágtuk a ruhánkat is, azzal bekötöttük a fejünket. És övet is készítettünk, és kaptunk csíkos kosztümkabátot. Mindenkinek egy ruhája volt. Azt kimostuk este, és reggel felvettük. Éjjel egy ilyen kombinészerűség volt rajtunk és egy bugyi. Volt ott waschraum, mosdóterem csapokkal. Megengedted a jó hideg vizet, de lehetett mosakodni. Rongyokat szereztünk törölközőnek. Voltak nagyon ügyesek, akik élelemért mindent eladtak, és szereztek. Én nem voltam ilyen szerző soha életemben.

Brómot kaptunk az ételbe, hogy ne menstruáljunk [Nyugtató adagolására (brómozásra) semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. De valószínű, hogy nem is volt szükség a brómra: a kevés ennivaló, a verés, a hideg vagy éppen a forróság, a kevés alvás, a szörnyű munka stb. nagyon gyorsan kiszívta a foglyok erejét, megtörte az ellenállásukat. – A szerk.]. Miután hazajöttem, fél évig kezeltek. A brómnak van egy nyugtató hatása is. Hogy brómot kaptunk, erre utólag jöttünk rá. Volt valami íze az ételnek, amit kaptunk, a répán kívül, de nem tudtuk, hogy milyen íze van. És az egyik, szegény Ica, istenem, az úgy evett mindig, és ő menstruált végig. Milyen bajban volt. És a többiek – semmi. Úgy látszik, hogy olyan adagot kaphattunk, hogy a munkatáborban nem volt semmi problémánk. Nem jött meg a menstruáció a munkatáborban. És hazajöttem, és akkor sem jött meg. A Kupfer doktor – el is ment Magyarországra, író volt – kikezelt engem, és azután jött meg a menstruációm [Raffy Ádám (Vértes, 1898 – Budapest, 1961) – orvos, író (dr. Kupfer Miksa). 1924-től Aradon, majd 1938-tól Nagyváradon folytatott orvosi gyakorlatot. 1947-ben költözött Budapestre. Novellái, versfordításai, orvostörténeti és orvostudományi dolgozatai különböző erdélyi, magyarországi és külföldi lapokban és folyóiratokban jelentek meg. Filmforgatókönyveket és rádiójátékokat is írt. – A szerk.]. Jó időre. Hat hónapig voltam orosz kórházban [A felszabadulását követő hat hónapban volt orosz kórházban. Kupfer doktor majd Nagyváradra való visszatérése után kezelte. – A szerk.].

Utólag tudtam meg, hogy [Nagy]Váradról is vittek egy csoportot Rigába, és úgy hullottak, mint a legyek, napszúrást kaptak. Én, aki jártam strandra, tűző napon soha nem volt semmi a fejemen, én álltam a napot. De a vallásos zsidók, akik nem mentek se tornászni, se napra, betegesek, sápadtak voltak. Mint a legyek, úgy hullottak. A betegeket bevitték a revierbe, a kórházba. Minden lágerben volt kórház, de attól az isten megőrizzen: csak elmentél mellette, és olyan szag jött ki, hogy borzasztó. Ott meghaltak. Olyan égési sebeket szenvedtek, amiket nem tudtak átélni [túlélni]. Nekem a világon semmi bajom nem volt.

Esténként beszélgettünk, énekeltünk, meséket mondtunk. Én nagyon sok munkácsival és kassaival voltam együtt. A táborban többnyire csehek és ungváriak voltak. És megállapítottam, hogy sokkal műveltebbek, rendesebbek, szóval jobb nevelést kaptak, mint mi. Erzsi néni előadásokat tartott irodalomról, zenéről, költészetről, mindenről. Már mikor az volt az érzésünk, hogy nem megy tovább, Erzsi néni volt az, aki tartotta bennünk a lelket. Sokkal idősebb volt, gyerektelen, és azt hiszem, hogy a tanügyben dolgozott, talán tanító néni vagy tanárnő volt, de nem vagyok benne biztos. Jó memóriája volt, a történeteket elmondta élőszóval, fejből. Miután mesélt, megvitattuk. Hogy ki tudott erről, és ki hallott arról, és ki nem hallott erről. Köré ültünk este, amikor nem tudtunk még aludni, vagy pihentünk, és munka közben is, mind tartotta bennünk a lelket, azzal hogy ő beszélt. És olyan jópofa volt. Ettünk, és úgy rá egy órára: „Ti már megettétek az ennivalót? Én most eszem a nássákot.” A nássák az a plusz étel volt, ha kaptunk. „Szedem ki a fogaimból a maradékokat.” Szóval úgy benne maradtak a fogában, azzal ő még egyszer jóllakott, mondta ő, szegény… Olyan humoros volt. Nem tudom, mi történt vele, mert mikor elindultunk, és rohantunk az oroszok elől, az SS-ek hajtottak, ő tudott csehül, és a csehek értették a lengyelt, és lemaradt. Mert akit megtaláltak, azt agyonlőtték.

Itt [Rigában] elég normális életet éltünk, nem voltak verések, kínzások, a közlegények is nagyon rendesek voltak. A Luftwaffénak dolgoztunk a repülőtéren, nem az SS-eknek. A közlegények is nagyon rendesek voltak. Ha látták, hogy az egyik elájult a napon, odamentek, fellocsolták, ülj az árnyékba, és ahogy erősebb vagy, dolgozzál tovább.

A lett zsidók, amikor bekerültek a gyűjtőtáborokba, odavitték a pénzüket. Vitték magukkal a kis cókmókjukat, és volt pénzük is. Aztán rájöttek arra, hogy nincs mit csinálni a pénzzel. Az SS-t nem lehetett lefizetni. És hiába akartál tőlem például valamit venni, nem volt mit csináljak a pénzzel. És akkor arra használták fel, hogy kitörölték magukat vele, így tele volt a vécé zlotyval.

Egyik reggel azt mondták, hogy „Na, vegyétek a cókmókotokat, és megyünk utazni!” Egy „tengerfenék” nevű járművel [hajóval] utaztunk. Nem volt neve, de tengerfenéknek nevezték el, mert úgy nézett ki, mint egy fenék, és ment a tengeren. Mint egy ovális tál, és körülötte egy sétány, korlátokkal. Ott voltak az őrök, fent. A hajónak a feneke üres volt, mi ott voltunk a fenekén. Nem is láttuk a tengert se, csak mikor beszálltunk, csak az eget láttuk. És azt sem tudtuk, hogy minket elsüllyesztenek, hová visznek, mit csinálnak. Borzasztó pánik volt. És fekete volt. Fekete, úgyhogy éjszaka is hordhattak, vihettek, mert nem lehetett látni. Ez a katonasághoz tartozott, egy ilyen katonai jármű volt. Két hajó volt, és utólag tudtuk meg, hogy az egyiket elsüllyesztették, egyet pedig továbbengedtek a Balti-tengerbe. A másikból egy leányka megszabadult, kiúszott, és belekapaszkodott a mi hajónkba. Az a leányka mondta, hogy egy adott pillanatban érezték, hogy süllyed a hajójuk, és akkor a katonák eltűntek. És ő, úgy látszik, hogy jó úszó volt, belekapaszkodott ebbe a mi hajónkba, és az egyik emberséges katona kihúzta. Nem volt több, mint tizenöt éves a leányka.

A Balti-tenger partja mentén improvizált lágerben dolgoztunk. Először futóárkokat ástunk, csákányoltunk, később tankakadályokat – három és fél méter mély falakat – építettünk. A hatos csoportunk ott is megmaradt, csoportnormánk volt. Volt egy kis purparlém is. A mellettem levő csoportban a Kitti állandóan állt az ásóval vagy a kapával vagy a csákánnyal a kezében. Egy napig, két napig, három napig tűrtem, s akkor azt mondtam, hogy „Nem szégyelled magad? Mások dolgoznak helyetted”. „Igen, könnyű neked, mert te otthonról hozzá vagy szokva ehhez a munkához!” Nagyon csúnyán kifakadtam. „Hát – mondom –, igen, én Váradon, a főutcán egyebet se csináltam, csak csákányoltam!” Ha valamelyik nem érezte jól magát, akkor mi elvégeztük a dolgát. De, hogy valaki ép egészségesen ne csináljon semmit… És a nagy szóváltásra, mert nagyon kiabáltam, odajött az őr, és kérdezte, hogy mi a vita. És azt mondta a Kittinek, hogy „Figyelni foglak! Ha nem veszed a kezedbe az ásót, nézd meg, hogy bajod lesz!”. Nem nagyon tetszett a leánykának, de engem nem érdekelt.

Ott a Balti-tengernél voltak a fehér éjszakák. Bementünk a lágerbe, vacsoráztunk, akkor általában egy kis mosakodás, miegymás, és feküdtünk le. Nem voltunk álmosak, de aztán megszoktuk. Megkaptuk a minimális élelmet: a három és fél adag kenyeret megkaptuk, délben megkaptuk a levest, kihozták a munkahelyünkre, a kávét reggel, és vacsorára margarint. Én azóta nem bírom enni a margarint.

A Balti-tengernél állandóan költöztünk. Elvégeztünk egy részt, és mentünk tovább. A körülmények majdnem ugyanazok voltak, mert a konyha is jött velünk. És a revier, a kórház is jött velünk. Volt, ahol barakkokban laktunk, volt, ahol kicsi épületekben. Az egy nagyon szép hely volt, kicsi házikókban laktunk, és szalmánk volt lent, és rá egy pokróc. De volt olyan, ahol zeltben [sátorban], egy kerek vasépítményben feküdtek a lányok, szalmát hordtunk, arra tettük rá a pokrócot, ott aludtunk körben, és középen volt aztán télen a kályha. És hoztunk az erdőről gallyakat, és tüzet raktunk, és akkor már nem volt olyan nagyon hideg. De a munkát meg kellett csinálni. Addig nem engedtek haza, amíg meg nem csináltad a normádat. Volt úgy, hogy két-három-négy-öt-tíz csoportot megvártunk, akkor leültünk, és pihentünk. Az őrök rendesebbek voltak, de azért rácsaptak a hátadra, csak azért, „l’art pour l’art”, hogy szórakozzanak. Én nagyon féltem a veréstől, úgyhogy nagyon vigyáztam, hogy ne adjak rá alkalmat.

Volt egy érdekes esetünk. Egy csoport megcsinálta a munkát, és azt mondta az őr, hogy hazamehetünk, ő jön velünk. Szép nyári nap volt, és elkezdtünk magyar nótákat énekelni. Úgy mentünk be a lágerbe, énekelve. Jött a lágerfő – nagyon rendes lagerführerünk volt. Nem nehezítette meg a sorsunkat, volt olyan, akinek az otthonról hozott csizmája, cipője elszakadt, és kaptak facipőket. A facipő elég ronda volt, de mégsem mentek mezítláb. Amit tudott, megcsinált. Szóval, jön a lagerführer, hogy „Álljanak elő azok, akik az első csoporttal jöttek haza!” – akik énekeltek. A vicces a dologban az volt, hogy egypáran beálltak anélkül, hogy a mi csoportunkban lettek volna. De persze nem szóltunk egy szót se erről. Hangosan kijelenti, hogy orosz énekeket énekeltünk, és halálra vagyunk ítélve… Behajtottak minket egy csűrbe. Szalma volt ott, mert állatok is voltak. És ránk zárták a nagy ajtót. Egyik jobban sírt, jajgatott, visított, kiabált, mint a másik. Én nem sírtam, nem sajnáltam saját magamat, hogy én most ilyen fiatalon meg kell haljak – és igazságtalanul. Akkor hallottam először, amit a zsidók a halottaknál énekelnek, van egy ilyen halotti ének [lásd: kádis]. Nekem a családomból senki nem halt meg, én nem voltam temetésen a húszéves életemben. Hát egy szem szárazon nem maradt… Hajnalban kinyílik az ajtó. Olyan csend lett, egy hangot nem lehetett hallani. S azt mondja a lagerführer, hogy „Menjetek ki!” Mi történt? Az SS-ek közt volt egy magyar legény, aki hallotta, hogy mi énekelünk, és azt is, hogy magyarul énekelünk. Elment a lagerführerhez, és megmondta neki. Nem volt muszáj, hogy megmondja, végül is mi van, ha huszonöt zsidóval kevesebb él? A lagerführertől tudtuk ezt meg, de még azt is mondta, hogy ő már tudta este, de „Nem ártott egy kis büntetés nektek!”. Ez egy borzasztó élmény volt. Egy magyar SS-nek köszönhettük az életünket. Hiába kérdezősködtünk, nem mondták meg, hogy melyik volt az, mindenesetre ez egy rendes ember volt. Az, aki elénekelte a halotti imát, azt mondta, hogy most az ő életéért fog imádkozni. Egy nagyon vallásos leányka volt.

Egyszer megtudtuk, hogy jön a Hosszúnap [1944-ben a Jom Kipur szeptember 27-ére esett. – A szerk.]. Megbeszéltük a lagerführerrel, mert lehetett vele beszélni – volt egy munkácsi lány szeretője, Szidi, s rajta keresztül –, hogy nem hozzák ki az ennivalót nekünk. Reggel megkaptuk, elraktároztuk, délben nem hozzák ki, és este fogjuk megkapni az ebédet. Merthogy mi haza akarunk menni, és ezt a böjtöt megtartjuk. Azt mondta: „Kinder – úgy mondta nekünk a lágerfőnök –, Kinder, na, menjetek csak nyugodtan, és végezzétek a dolgokat, és minden el lesz intézve!” Borzasztó kicsi normát kaptunk aznap. Tényleg mindenki leült, lógott az egész csapat. És mit ad az ég? Lehet, hogy valaki besúgta, nem tudni, sose fogjuk megtudni, jött a kontroll. És látta, hogy az egész vonal áll. Pfhhájj! Jött a kiabálás, adták az ordonáncákat, és egy irdatlan nagy normát. Reflektorokat hoztak, majdnem reggelig dolgoztunk, amíg megcsináltuk azt a normát – étlen-szomjan. Nem huszonnégy óra, hanem harminchat óráig üres gyomorral dolgoztunk. Megesküdtem, hogy ebben a büdös életben többet nem fogok böjtölni… És meg is tartottam.

A lagerführer szeretője, a Szidi, egy cseh lány, vallásos volt, de jól élt. Ott mindenki saját magára gondolt. Ott nem volt az a szempont, hogy miért csinálja. Evett. De soha egy darab plusz kenyeret nem hozott nekünk. Ő megtöltötte magát, és kész. Ott lakott, egymás mellett aludtunk, és tudtuk mindig, mikor jött haza. Ő sose vonult ki dolgozni. Hogy mit csinált nappal, nem tudom. Éjszaka nem aludhatott mindig ott a führerrel, mert jöhetett egy kontroll a lagerführerhez, és ha ott találja, akkor abban a pillanatban kidobják a frontra. Volt egy Jokerünk, az egy szadista volt. Csúnya, fekete is volt, és szörnyű rossz ember. Egyik este elordítja magát az ajtóban, hogy „Ki jött be most?”. Lehet, hogy a másik oldalt nem tudták, hogy Szidi bejött, de mi tudtuk. Még vagy háromszor-négyszer elordítja magát: „Mondjátok meg, hogy ki jött be!” Halálos csend. „Alle raus!” (Mindenki ki!) Ez már télen volt. Kaptunk valami kibélelt kabátot. Lógott belőle a felvarrás, mert a bélést kivették. Nekem megvolt az otthoni cipőm. Olyan jó, csináltatott, magas szárú cipő volt. Ott álltunk kinn a hidegben, méteres hó volt. Azt mondja, hogy „Kabátot le!… Ki jött be?” Halálos csend. Senki egy hangot nem szólt. Mindent levetetett rólunk. Harisnya nem volt, kapcát tettünk, de a cipő rajtunk volt. A cipőt is levetettük, ott álltunk a hóban anyaszült meztelenül. Szerencsére kint volt a latrina, és az egyik zeltből kiment egy leányka, és látta a huszonöt-harminc [meztelen] angyalkát, és egyenesen rohant a lagerführerhez. Ezek nagyon ellenségek voltak, a Joker és a lagerführer. Ő akart lenni a lagerführer. Hallottuk, ahogy az apró lépései ropogtak a havon, s mikor meglátott minket, nem hitt a szemének: „Azonnal bemenni!” Mindenki kapkodta fel a rongyait, és rohantunk be. Az eredmény az volt, hogy másnap nem mentünk ki dolgozni, és Jokert kivitték a frontra. Nem tudom, a lagerführer mit írt bele a raportba, de elintézte, hogy kivitték a frontra.

Akkor abban a nagy hóban kellett sáncot ásni. Ki volt rajzolva, hogy hol kell a tankakadályt csinálni, a havat elpucoltuk, és csákányoltuk, mert a föld meg volt fagyva. A tankakadály három és fél méter mély volt, az alja körülbelül egy méter. Mi egy darab földet kellett hagyjunk bizonyos távolságban padkának, és ott egy lábon állni, és úgy egyenesíteni a falakat. A lábunknak az volt helye, egy ilyen kiugrón, mint egy virágtartó, erre tettük az egyiket, másik kiugróra a másikat, és így a falat simítottuk – mert azt simítani is kellett, szép kellett hogy legyen, mert a tank, annak nem mindegy, hogy milyen a fal… Mert hogyha ott volt egy kidudorodás, rögtön megszólalt az őr, hogy azt is tessék lekaparni. Nem egyenes volt az oldala, hanem „sré”, ferde, magyarán mondva. Ferde volt az a fal, és először megcsináltuk az egyenes falat, a futóárkokat, de ezt sokkal nehezebb volt, mert ez mélyebb volt. És ezt a meredek falat meg kellett építeni. Majd jött a munkavezető, és átvette a munkát. S ha valami nem tetszett, akkor még ott le kellett smirglizni.

Esténként, amíg valaki ott volt, és rakta az ágakat, addig volt tűz. De nagy meleg nem volt, mert a lélegzetünket láttuk. Az „ópapa” egy szolgálatos volt, egy SS. Egy öregember, fehér szakállal, azért neveztük el „ópapának”. Odaült a tűz mellé, és ő is rakott gallyakat, és elkezdett mesélni, hogy neki unokája van otthon, és gyermekei vannak, és „Ti fiatalok vagytok, és meglátjátok, hogy haza fogtok menni, s megtaláljátok a családotokat – ezt egy este mesélte el –, de mi lesz velünk? Minket megölnek. Arra gondoljatok. Engem nem érdekel, én öreg vagyok, de a fiatalokat sajnálom.” Sok mindent beszélt, de nekem csak ez maradt meg. Hogy mi hazamegyünk, de őt megölik. És jött, hogy kérdezzem meg, miért állt be SS-nek.

Mikor kezdtünk kimenni a télből [azaz 1944 telének végén, 1945 tavaszának elején], becsaptak minket egy gyűjtőtáborba, Stutthofba. A „Hof” falu [inkább: major vagy tanya]. Az egy mocskos, szörnyű, piszkos gyűjtőtábor volt. Ott aztán megint kezdődött az éhezés, megint tetvesek lettünk, mert maguk a barakkok tetvesek voltak… az egy borzasztó hely volt. Ott is vittek gázosítani, büdös volt. Jaj, a revier előtt, a kórház előtt, ott az emberek rothadtak meg, borzasztó állapot volt… A szabadulásnak a nyitja az volt, hogy munkára menni, mert ott [azaz: a munkában] a minimális élelmet megkaptam. Voltak olyanok, akik szenvedtek az éhségtől. Én nem. Mert én világéletemben… most is nagyon keveset eszem, mennyiségben. Én nem szenvedtem az éhségtől. Nem mondhatom azt, hogy valaha is jól voltam lakva, de a minimálist megkaptuk. De ott a gyűjtőtáborokban, Stutthofban meg Auschwitzban, ott nem kapták meg. Arról nem beszélve, hogy egész nap nem csináltak semmit, csak appell. Elkiáltotta magát az egyik őr, hogy „Appell!” (Számolás!), s akkor ott álltunk órák hosszat, és számoltak. És elölről és hátulról is számoltak. Szóval, ez egy ilyen pszichológiai támadás volt velünk szemben. Semmi egyebet nem csináltak, csak számoltak. És ezt naponta ahányszor eszébe jutott az őrnek. Négyszer? Ötször? Háromszor? Esőben? Hóban? És mindenkit megnéztek, és ha volt rajtad egy pattanás, akkor elgázosítottak. Ez nem vicc. És ha látta valamelyik őr, hogy ez például nem tud állni, „Mehetsz!”, és mentél. Akarva, nem akarva. Volt olyan, aki azt mondta, hogy ő nem tud felkelni. Egyszerűen nem tud felkelni. És akkor bement mindig az őr megnézni, hogy kijött-e mindenki. És ha ott találta fekve, bevitték a kórházba, és onnan aztán tovább nem láttuk. Megpróbáltam mindent megtenni annak érdekében, hogy mindig elöl legyek, egészségi szempontból is minél jobban bírjam. Tudtam, hogy aki hátul van, annak vége van. Azoknak, akik ott maradtak a gyűjtőtáborokban, a kilencven százaléka meghalt. A munkatáborban adtak gyógyszereket is. Rájöttünk arra, hogyha munkatáborban vagyunk, akkor ott meg lehet élni minimális körülmények közt, a lágerben nem lehetett meghalni annak, aki egészséges volt. Aki beteg volt, az ottmaradt, az ott meghalt. Nem voltam ott sokáig – mindig kértek munkásokat erre-arra-amarra –, s megbeszéltük a hatos csoportommal, és mi is állandóan jelentkeztünk. Aki ügyesebb volt, azt elvitték. Aztán sikerült is elmenni, mert a gyűjtőtáborban, ott belehaltál. Egyszerűen belehaltál.

Jött a tavasz, kezdtek jönni a hírek, hogy nincsenek messze az oroszok. Falukon mentünk keresztül, ahol az emberek odanyújtottak egy darab kenyeret, és sokan mondták, hogy „Tartsatok ki, mert nem sokáig tart már ez, és vége lesz a háborúnak!”. Ekkor már nem dolgoztunk, mondhatni, hanem csak benyomtak egy volt munkalágerbe szörnyű körülmények közé, és megint mentünk tovább, s egy adott pillanatban aztán mondták, hogy a sarkunkban vannak az oroszok, és akkor menekültünk. Menekültünk az oroszok elől, hajtottak minket. Gyalog mentünk, mentünk az úton. Bokrokban, fák alatt aludtunk, ahol tudtunk, ha kaptunk ennivalót, jó, ha nem kaptunk… Voltak gazdaságok, ahol beengedtek, és adtak egy meleg ételt. Szóval még voltak emberségesek, általában a lengyelek áldott rossz emberek, szerintem. Beengedtek udvarokra, általában a csűrbe. Én kaptam szárított, felvágott répát. Ott nagyon nagy répatermesztő vidék volt, a lengyelek nagyon szeretik a cukorrépát is és a marharépát is, és felvágják kockára, és megszárítják. És az egyik sarokban találtam egy ilyen fészket. Olyan finom volt! Ropogós volt és édes.

Hajtottak minket, mint a barmokat. Az egy borzalom volt. És az, aki nem tudott menni, hátul maradt, azt lelőtték. Senki nem akart az utolsó sorban lenni, mindenki igyekezett előbbre, tehát saját magunkat hajszoltuk, hogy nehogy lelőjenek. Ezt a Szidit, például, leült, hogy bekösse a cipőjét, ott lőtték le, egy kilométerkőnél… Visszamaradás nem volt. Azonkívül Lengyelországban voltak lengyelek is, akik hozzánk csatlakoztak a többi gyűjtőtáborokból, Stutthofból meg a többiekből, s tudtak lengyelül. És megszöktek. Hogy azoknak milyen sorsuk lett, azt nem tudom, de rájöttek, mert számolás, az még megvolt reggel, muszáj volt, és [este] hiányzott kettő, hiányzott öt, hiányzott tíz. És meg lett mondva, hogy minden egyes szökéstől tízet lelőnek. De nem lőttek le tízet, csak a gyengébbeket. Ment az SS a sorok közt, mindegyiknek a szemébe nézett, s nem tudtad, hogy te leszel a soros vagy nem. Többnyire az öregeket válogatták, és ott, helyben hátba lőtték. Ott, előttünk… A csoport mind szűkült-szűkült, mind kevesebben és kevesebben lettünk, voltunk vagy kétszázan… Tízsoronként volt egy őr, a hatos csoport megmaradt [Gáspár Annáról és öt falubeli társáról van szó. – A szerk.]. A mi csoportunkból az egyiket, Mancit megölték. Már vittük, kétoldalt vittük, karon fogtuk, és akkor nem bírtam menni, és odajött az őr, és azt mondta, hogy „Hagyjátok el!”. És a puska ott volt a kezében… és a testvére ott volt Mancinak… Borzasztó volt. A többiek mindnyájan hazajöttünk. Öten hazajöttünk.

Eljutottunk Danzigig [Gdańsk]. Az is egy nagy gyűjtőtábor volt, és oda becsaptak minket. Ott aztán én is tífuszos lettem. Majdnem minden barakkban – voltunk, azt hiszem, vagy nyolcvanan, kilencvenen – mindenki beteg volt. És arra emlékszem, hogy álmodtam, hogy kórházban vagyok, és gyógyítanak, és orvosok vannak körülöttem. Egy adott pillanatban az egyik berohan, hogy a német őrök mennek el, és mielőtt elmennek, felrobbantják a lágert. Így már nem volt kórház. Akkor én már nagyon rossz állapotban voltam. Négykézláb kimentem az ajtóhoz, a barakk ajtajához, s akkor volt a szőnyegbombázás, bombázták Danzigot. Nappali világosság volt éjszaka. Azt mondtam, hogy innen nincs hová menni. Visszamentem, és a nagy zajban, a nagy puskaropogás, gépfegyver, bombázás közepette elaludtunk. Aludtunk és aludtunk. S egy adott pillanatban valamelyik felébredt, és halálos csend volt. A németek elmenekültek. Nem robbantották fel a tábort. És két-három nap múlva bejöttek az oroszok. Nem tudom, milyen nap volt. Utólag tudtuk meg, hogy Danziggal, a várossal együtt szabadultunk. Az [1945.] március huszonhatodikán volt.

Már jártányi erőnk nem volt, hordágyon vittek be Danzigba, a kórházba. Mindegyiket külön megvizsgálták. Vérátömlesztést kaptunk – bennem orosz vér van… Nagyon, nagyon rendesek, emberségesek voltak. Mindenki diétás ételt kapott. Előírtak vagy tíz-tizenötféle „pierve sztol”, „dva sztol” diétát [Nyilván asztalonként más-más diétát: az első asztal volt a „pjervüj sztol”, a második a „vtaroj sztol” stb. – A szerk.]. Első diétás, második és harmadik. Ahol az amerikaiak felszabadították az embereket, tömték őket étellel, nagyon sok elhunyt. De itt nem. Megvolt mindenkinek a diétája. Megvizsgált a doktor bácsi, és elbőgte magát, amikor énhozzám ért, hogy „Mit csináltak veletek, gyerekek?!” – ez volt a szava. Csont és bőr voltunk. Nem volt rajtunk egy deka, semmi. És természetesen ahhoz mérten kaptuk a diétás kosztot. Jött, oda volt téve a tálcára, hogy „ pierve, dva, tri”, háromféle, ez oroszul egyes, kettes, hármas… Te azt kaptál, a másik másat kapott, és meg lett mondva, hogy nehogy cserélgessük. „A ti érdeketek az, hogy megegyétek.” S hány kórházon keresztülmentem! Három? Négy kórházon. A diéta nagyon ízlett, minden, amit rágni lehetett, az ennivaló, az minden nagyon jó volt. Engem a „pierve”, a második [?] diétára fogtak. Mind ilyen pépes dolgok, olyan bébiételek, sok folyadékot, mert dehidrálódtunk, de minden finom volt. Sokszor olyan ételeket adtak…, de megettük, mert tudtuk, hogy a mi hasznunkra válik. Mikor először felkeltem, és kimentem a vécére, egy üveges ajtón keresztül kellett menjek. Belenéztem az üvegbe, és hátranéztem, hogy ki áll a hátam mögött, nem ismertem meg magam. Akkor néztem először tükörbe, amióta elvittek a férjem szülőfalujából. Huszonhárom kiló voltam huszonegy évesen. Amikor elvittek, akkor negyvennyolc voltam. Voltak sokan, akik az amerikaiaknál szabadultak. Pláne a férfiaknál, nem tudom, hol, melyik táborokban, megnyomták őket csokoládéval, édességekkel, és nagyon sokan belehaltak, nem bírták feldolgozni. Nálunk semmilyen haláleset nem volt. Volt, akinek meg volt fagyva a lába, mert majdnem mezítelen mentünk a hóban, mikor menekültünk, és levágták [a lábfejét], csak a sarka maradt meg. A harmadik lányka, egy Irénke nevezetű volt, akinek levágták a lábát, és nem volt meg, csak a sarka. S úgy jött haza a sarkán Irénke, szegény, és megtanult úgy járni. Valami rokont talált, és ki is ment Izraelbe. Nem tudok róla semmit.

Volt még egy nagyon megható dolog. Az én lágertestvérem – úgy hívom én, hogy lágertestvérem –, akivel együtt voltunk, és együtt is jöttünk haza, Schumeg Edit, Brassóban él, ő vallásos, mai napig is vallásos, gyertyát gyújt. És nem tudom, honnan tudtuk meg, hogy valami zsidó ünnep van, azt hiszem, hogy Újév volt, Ros Hásáná. És ő gyertyát gyújtott az éjjeliszekrényre. Már az orosz kórházban voltunk. És bejött hozzánk „a kontyos”, úgy hívtuk mi azt az orvosnőt, egy nagy, magas, veres hajú nő, nagy kontya volt, s mi elneveztük Kontyosnak. „Miért gyújtottatok gyertyát?” Mondjuk, hogy ünnepünk van. Ránk néz: „Akkor nekem is ünnepem van.” Kisült, hogy zsidó. Magas rangú tiszt volt, de orvosnő, mindennap bejött hozzánk. Engem kipécézett, s rá akart beszélni, hogy ne jöjjek haza, úgysem találok itthon senkit – és igaza volt –, menjek vele, adoptál, beírat az egyetemre, mert mondtam, hogy csak érettségim van… Majdnem minden nap: Na, meggondoltam magam? Nem, mert hátha valaki hazajön. Dehogy mentem volna én el Oroszországba…

Egy nagy terem volt, voltunk vagy húszan a kórteremben, és a sarokban, a két utolsó ágyban volt két ukrán [nő]. Főleg azok szidtak ott minket. [Az egyiket] Ninának vagy hogy a csudába hívták, már nem is emlékszem pontosan, de tudom, hogy nagyon ronda nőszemély volt. Elnevezett minket akkor „zigauner bandénak”, mi vagyunk a cigányok, és mivel ukránok voltak, nem is oroszok, persze felkarolták őket, és más kosztot kaptak, kivételesek [kivételezettek] voltak. És nagyon haragudtak ránk, hogy mi magyarul beszélgettünk, mert ők azt nem értették. És mi meg haragudtunk rá, mert állandóan civakodott velünk, hogy ne beszéljünk. Mi oroszul kezdtünk érteni, még beszélni nem nagyon, viszont németül tudtunk jól, hozzászoktunk. És oroszul szidott minket és németül is. Azt mondták, hogy foglyok voltak. Nagyon nagy felhajtás volt, nem tudom, hogy kik lehetettek az illetők, azt sosem fogom megtudni, mert velünk nem álltak szóba, de az orvosok mind jöttek, és nézték és gyógyították és perfúzió és mi mindent nem kapott az a két nő. Azt mondtuk, hogy ezek a kivételezett betegek. Aztán kihallgattak minket [és őket is]. Én képviseltem a csapatot, ezért engem hallgattak ki. És [néztük, hogy Nina] még mindig benn van, és még mindig benn van, órák hosszat nem jött vissza, már akkor tudott járni, nem jön vissza az ágyába. És másnap jön Edit nagy kiabálva, hogy „Gyere ki gyorsan, nézd meg, hogy Nináék…” Hát jött egy ilyen szekérszerűség, üléssel rajta, elöl ült két szuronyos katona, hátul állt két szuronyos katona, őket közéjük leültették. Kisült, hogy a németeknek kémkedtek. S olyan szájuk volt. És mind szekíroztak minket. Az oroszok vitték el őket, azok pedig azt hiszem, rágták a körmüket, hogy milyen kivételezetten bántak velük. Miért nem tudtuk mi ezt előre?

Az első kórház barakk-kórház volt. Egy barakkot átalakítottak kórházzá, mert annyian voltunk, hogy nem fértünk be a nagykórházba. Ott voltunk egy jó darabig, és aztán onnan átvittek Toruńba irdatlan nagy mentőkocsikkal. Én feküdtem, úgyhogy nem láttam, csak a falakat, egy ép házat sem. Átvittek egy nagy, ötemeletes kórházba. Nagyon sokan tüdőbajosak voltak, és kikezelték őket. Nagyon rendesek voltak. Együtt voltunk az oroszokkal. Mi a második emeleten voltunk. Jaj, milyen izomlázam volt, hogy fel kellett menni a második emeletre… ott volt a mi szekciónk. Hat hónapig majdnem többet feküdtünk, mint nem. Mindnyájan betegek voltunk. Minden részünk fájt. Amikor lementünk sétálni, akkor egy borzalom volt. Ott voltak az oroszok is a kórházban, ők lent voltak az első emeleten, én voltam a második emeleten és a volt német katonák voltak a felső emeleten…, német SS-ek voltak. Őket is gyógyították, akik betegek voltak. Mikor én már jobban voltam, mondtam Editnek, hogy gyere, menjünk, beszéljünk velük. Be is mentünk egyikhez. Félig élt csak a pasas, ahova benyitottunk. Juj, hogy milyen csúnyán ráolvastam. Örültem, hogy végre van egy német katona, akin ki tudom tölteni a bosszúmat – mert akkor még jól beszéltem németül, csak egymás közt beszéltünk magyarul. És azt mondta, hogy ő nem csinált semmi rosszat. Hogy ő nem csinált semmit! Ezt mindenki mondhatja. Az oroszok viszont, ezt meg kell őszintén mondjam, nagyon emberségesek voltak. Tényleg figyelmesek voltak, kedvesek, mindegyikkel külön, mert száz embernek száz betegsége volt. Énnekem például havonta egyszer nézték a tüdőmet, mert gyenge voltam, és vizsgáltak, és addig nem engedtek haza, amíg teljesen meg nem gyógyultam. Azért voltam ott hat hónapig. Hat hónapig voltam szabadulás után kórházban ott, Lengyelországban. Nem engedtek haza.

Amikor már jobban voltam, Edittel együtt leültünk ott egy kőre, és beszélgettünk. Egyszer csak odajött egy fiatalember, nem lehetett több, mint húsz-huszonegy éves, kisült, hogy magyar katona a német hadseregből. Meglőtték, a karja gipszben volt, és rémesen megörült, hogy végre tud magyarul beszélni. Többször találkoztunk, és ami borzasztóan megrendített engem, hogy úgy látszik, „különösebb” bánásmódban részesítették, mert német katona volt, mutatta nekünk, a gipsz alól jöttek ki a kukacok. Azt mondták az orvosok, hogy az egy olyan kukac, ami gyógyítja a sebet…! Hát Isten bocsá’…

Auschwitz, Riga, Stutthof és Danzig – ez volt a négy nagy állomás, ahol mi voltunk, és közte a munkatáborok. Egy év volt a láger, és egy fél év a kórház. Másfél év után jöttem haza. Egy és fél évig voltam távol…

A csoportból ötön jöttünk haza, akikből ma én élek. És van egy, aki Brassóban él, Edit. Ő meggyógyult már jóval előbb, mint én, de úgy adtuk be, hogy testvérek vagyunk. A Kontyos is úgy tudta, hogy a testvérem, és kérdezte, hogy „miért nincs ugyanaz a nevetek?”. Mert én a férjem nevét használom, ő meg a lánynevünket. Hazudtunk. Nem akart nélkülem hazajönni. És együtt is jöttünk haza. Vele állandóan tartom a kapcsolatot. Minden hónapban beszélünk telefonon, hol én hívom, hol ő hív. Régen sokat jártunk egymáshoz, de most már ő se fiatal, bár négy-öt évvel fiatalabb, mint én… Őróla tudok csak, senki másról. Az, akinek le volt vágva a lábfeje, kiment Izraelbe. Még egyről tudok, aki kiment Izraelbe. A többiekről nem tudok semmit. Én megadtam a falusi címemet, de aztán elváltam, és eltűntem az országban. Úgyhogy ők, ha írtak is, onnan senki nekem nem továbbította a leveleket. Hányszor gondoltam rájuk, hogy mi történt velük…

Volt egy fiatal orosz tiszt, aki nagyon kezdett nekem udvarolni. Valószínűleg akkor, hat hónap után a kórházban már volt emberi képem. Kérdezte, hogy hányan vagyunk, mint vagyunk, tudom-e a neveket. Mondom, persze. Le is írtam mindenkinek a nevét, és mondta, hogy ad egy jegyet. Mondtam neki, hogy vigyázzon, hármat adjon, Csehországba. Így hárman jöttünk Romániába: Irénke, Edit és én. Kiállította a jegyeket, és megkérdezte, hogy nem gondoltam-e meg, hogy velük megyek Oroszországba. Mondtam, hogy nem. Megkaptuk ezt a „paszportot”, mert ezt így mondták, mindenhová érvényes, és arra figyelmeztetett, hogyha nem kapunk helyet a vonatban, menjünk oda a patrulához. Ez az a katona, amelyik szolgálatos, aki felvigyázott a rendre ott, az állomáson, piros karszalagot viselt, arra rá volt írva egy nagy P betű. És az csinál nekünk helyet. Olyan kellemetlen volt [a helyzet]. Ott, Lengyelországban olyanok a vagonok, hogy külön ajtaja van minden vagonnak, nem úgy, mint nálunk, hogy folyosó van a vonatban. Kívülről van az ajtó, régi filmekben lehet olyat látni. Kinyitotta az ajtót, és oroszul mondta, hogy „Mindenki ki!”. Hat hely volt bent. És mi beültünk. És nem egyszer kellett menjünk a patrulához, mert nem volt helyünk. Egyszer nem mentünk, mert már nagyon szégyelltük, pedig nem volt mit szégyellni, és az ütközőn utaztunk. És egy állomáson – azért jól nézhettünk ki, majdnem kopaszon, szóval látszott rajtunk, hogy deportáltak… Mindegy, tele volt a város deportáltakkal. És odajött egy nő, és adott nekem egy fürt szőlőt. Lengyelországban, Toruńban, vagy mit tudom én, hogy hol volt ez. És azt mondtam neki, nem tudok lengyelül, de németül ért? Igen. Megköszöntem neki szépen, de én éhgyomorra nem eszem szőlőt. Ott fogva az ütközőnek a korlátját elaludtam, és hirtelen azt hittem, hogy reggel van. És azt mondtam, hogy „Köszönöm szépen, de nem…”. Kitört belőlem az úrilány! De aztán elfogadtam, gondolom. Nagyon sokan jöttek oda, és adtak ennivalót. Volt úgy, hogy megkérdeztük, hogy mikor megy a vonatunk, és ott ültünk, aludtunk a váróteremben. Danzigtól, nem tudom, hány ezer kilométer van. És jöttünk, jöttünk, jöttünk…

Előbb Pestre mentünk. El kellett ott menni az orosz katonai alakulathoz, és kaptunk egy közös papírt, mert [Nagy]Váradig együtt jöttünk haza. Mondták, hogy ha valami problémánk van, minden állomáson van szolgálati orosz katona, menjünk hozzá, és kérjük a segítségét. Igen ám, de ahhoz kell valaki, aki tud valamilyen szláv nyelven, mert például a lengyelek tudtak értekezni az oroszokkal, de mi nem. A végén hozzánk csatlakozott két kassai nő, ők is zsidó nők voltak, az egyik Helénke volt, és azok aztán képesek voltak kiüríteni egy vagont nekünk. Kassáig jöttünk együtt. És volt két csehországi, az Eszti és a Sára. Ők nem jöttek Pestre velünk.

Felültünk a villamosra, és jön az ellenőr [kalauz], hogy váltsunk jegyet. Mondom, nekünk nincs pénzünk. Hogy-hogy nincs pénzük? Mondom, most jöttünk haza a deportálásból. „Én azt honnan tudjam?” – mondja ő. Valami orosz papírt kaptunk, amibe bele volt írva a nevünk, de azt mondta, hogy azt ő nem tudja elolvasni. S egy nő megszólal: „Nézzen rájuk, és rájön. Csak nézzen rájuk.” (A hajunkat az oroszok is lenyírták, mert tetvesek voltunk.) És [a kalauz] továbbment. Nem erőszakoskodott. Az a nő nagyon rendes volt, meg is köszöntük szépen, meg is kínált valamivel – kopogott a szemünk, éhesek voltunk. Ott a villamosban megmagyarázta nekünk, hogy hová menjünk, mert ő tudta, hogy kapunk segélyt. Jelentkeztünk az orosz papírral, és kaptunk ezerötszáz pengőt. Ott, Budapesten meg lett mondva az állomáson, hogy melyik iskolába menjünk el. Ez szeptember tizenötödike előtt volt, mielőtt elkezdődött volna a tanítás. Elszállásoltak minket egy iskolában. Adtak egy pokrócot, és a földön aludtunk, de hozzá voltunk mi szokva, nem volt semmi probléma. Ott gyűjtöttek össze. Ha voltak rokonaid, akkor mehettél hozzájuk nyugodtan, ott alhattál vagy visszamehettél. Kaptunk ennivalót. A hitközség, szóval a ZséDéE, a Zsidó Deportáltak Egyesülete segített, vagyis akkor már emberek lettünk [lásd: OZSSB (Országos Zsidó Segítő Bizottság]. Az ezerötszáz pengővel ennivalót, szappant, fogpasztát és fogkefét vettünk. Ez volt az első. Úgy mostuk a fogunkat… A kórházban kaptunk az oroszoktól valami „kőszappant”, az nem habzott, de dörzsölt, hát koszosak voltunk – földdel dolgoztunk, a bőrünkbe beleivódott az a sok kosz meg minden. Pesten a Nagyatádi Szabó utcába akartunk menni, ott lakott a férjemnek a nővére [Mivel a férje egyedüli gyerek volt, nyilván az anyja – ő budapesti volt – nővéréről és annak családjáról van szó, tehát egy unokanővérről. – A szerk.], a nagynénje és a nagyszülei. Keresem a Nagyatádi Szabó utcát, és nem találom. Én különben is nagyon kérdezősködő vagyok, mindenkit megkérdeztem, hogy merre menjek, és egy adott pillanatban jön egy fiatalember, én a falnak vagyok támaszkodva, és mondom: „Lesz szíves megmondani, hogy merre menjek a Nagyatádi Szabó utcába?” Rám néz, a fejem fölé néz, megint rám néz, és elmegy. Azt hitte, hogy bolond vagyok. Mondom, én vagyok őrült vagy ő? Felnézek, és ott volt a tábla, hogy Nagyatádi Szabó utca [ma: Kertész utca].

Én a rokonoknál aludtam. Nagy volt az öröm. Az volt az első, hogy fürödjek, nem fürödtem kádban másfél éve. S nem tudtak kihozni. „Gyere már, élsz még?” – kiabáltak be. Hát másfél évig majdnem ne fürödjél… hiába mosakodsz hideg vízben… na, mindegy. Fogat moshattam, és kaptam egy váltás fehérneműt, a ruhák nem stimmeltek, úgyhogy abban jártam továbbra is, amit kaptam ott az oroszoktól. Kaptunk szoknyát, egy blúzt, kabátkát, zsebkendőt, harisnyát, mit tudom én, miket, amikor a kórházból elbocsájtottak. A rokonság tudta már, hogy a férjem otthon van. Rögtön adtak enni, és amíg ott voltam Pesten, addig harmadmagammal, a lágertestvéreimmel voltam. Ezek boldogan, fél lábbal táncoltak, hogy esznek finomat, és nem kell az ezerötszáz pengőnkből fizetni a kaját. Edit nem találta a rokonait. Ott voltunk három napig, és akkor kimentünk az állomásra. A rokonok adtak pénzt, rendesek voltak, és felszálltunk a vonatra, és mindenik ment a maga útján.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, mikor én hazajöttem, azt mondtam, hogy az egész [Nagy]Váradon én vagyok a legnagyobb antiszemita. Mert azok a zsidó kápók [A foglyok közül a táborvezetés által kiválasztott elöljárók. – A szerk.] sokkal több rosszat tettek nekem, mint egy SS. Csak azért, hogy ők jó pontot szerezzenek a németeknél. Jól is ment a soruk. Tehát az én fajtámbeli tol ki velem? Álltunk sorban az ételnél. És bizony voltak olyan élelmes leánykák, akik még másodszor is befurakodtak a sorba. Kijött a szakácsnő, aki szintén zsidó volt: te már kaptál, te már kaptál, te már kaptál, többek közt engem is kiállított, és estig nem volt mit egyek, mert én nem kaptam még ebédet sem. Én akkor elkezdtem sírni. Nem az fájt, hogy nem eszem, hanem az igazságtalanság. Ott a munkatáborban már nem volt számolás. De ők [a koncentrációs táborban] megszámoltak. És hagytak, hogy a napon, az esőben kint álljunk. Szóval… tisztelet a kivételnek…

Alsószoporra mentem haza, a férjemhez. Ő otthon volt, nem volt deportálva. Pesten volt végig, szabadon. Voltak ott rokonai: nagymamája, nagyapja, nagynénje. Az anyja pesti nő volt. A férjem a munkaszolgálatból, Nagybányáról megszökött, és Pesten volt végig. Ott bujkált. Ügyesen, magyarnak adta ki magát. Bürger csizmában járt. Akkor az volt a divat, egy ilyen magas szárú, sárgás-barnás, olyan bőr színű, és fűzős volt. Ez volt a bürger csizma, ez biztos német eredetű szó [A Bilgeri osztrák ezredes után elnevezett puha szárú, fűzős csizma neve: bilgeri. – A szerk.]. Ő nagy magyarnak tartotta magát. És nem mindenki engedhette meg magának, hogy bürger csízmában járjon. Ez egy magyar nemesi szimbólum is lehetett. Ott sétálgatott Pesten, és nem nézett ki zsidónak, és valószínűleg azért is nem igazoltatták, mert ha igazoltatják, akkor vége. Úgyhogy amikor vége volt itt a háborúnak, és Erdélyt Romániához csatolták, hazajött Pestről. A családjából a többiek nem jöttek haza. Csak ő és az unokatestvérei közül egy, a Laci, Miksának a gyereke. Laci hazajött, majd ki is ment Amerikába. Nem tudom, hogy él-e vagy nem él. A férjem otthon átvette a gazdaságnak, a malomnak a vezetését, tele volt pénzzel.

Amikor hazajöttem 1946-ban, bementem [Nagy]Váradra, de senki nem volt otthon. A lakásban lakók laktak, betettek oda vadidegen embereket. Minden házba, lakásba lakókat tettek be, hogy ki tette be őket, én azt nem tudom. A ház megmaradt… üresen. Semmit sem találtam. Egy bútordarab nem volt, csak a csillárok. Még arra emlékszem, hogy az udvaron kint volt a fehér konyhakredencünk, más mindent elvittek az oroszok. Kiürítették a lakást. Semmi, a mi bútorunkból nem volt semmi. Az úgy volt, hogy törvénybe hozták, hogy járták az utcákat, és ott, ahol bezárt, nem lakott házat találtak, feltörték az ajtót, és mindent [ami benne volt] valahová leraktározták. Nem tudom, mikor történhetett, mert én nem voltam jelen, a szomszédok mesélték. Az, aki hazajött, elmehetett abba a raktárba, és azt mondta, hogy ez az enyém volt, az az enyém volt, amaz az enyém volt. Mire én hazajöttem, a raktár már üres volt. Hát könnyű volt valamire ráfogni, hogy az a zongorám… Egy Steinfeld zongora, a négy szoba bútora, mindent, mindent elvittek. Előbb az oroszok, s aztán akik akarták, onnan a raktárból vihettek, amit akartak. Edényt, mindent, mindent.

Ez már a háború után volt, a férjem gazdálkodott, és a malommal sok pénzt keresett, nagyon gazdag lett. „Élt, mint Marci Hevesen”, és olyan furcsa, olyan idegen volt. Mégiscsak másfél év volt, és valószínűleg én is megváltoztam, és biztos, hogy ő is megváltozott. És mind azt mondta, hogy legyek türelemmel, hogy kitombolja magát, mert ő még fiatal. Két évvel volt idősebb, mint én. A volt férjem sokat járt el – a foglalkozása miatt, szórakozni, bálokba, engem többnyire nem vitt. S az igazság az, hogy idővel rájöttem, hogy csak kettővel csalt meg: fűvel és fával… Én ott voltam abban a nagy házban egyedül, és hogy meg tudjam magamat védeni, adott nekem egy pisztolyt. Egy gyöngyházzal kirakott pisztolyt. Én azzal meglőttem magamat. Öngyilkos lettem, mert azt mondtam, hogy ezzel az emberrel nem tudok élni, és nekem nincs hová menni, és nem akarok élni. Egy hónappal ezelőtt meséltem a lányomnak, nem is tudta. Bár nem volt anyagi gondom, azt mondtam, hogy ebből már elég volt. Úgy fél centiméterrel a szívem mellett ment el a golyó. Bevittek Szatmárra [Szatmárnémetibe], és kikezeltek. De akkor elhatároztam, hogy ebből elég volt… Én azt nem vártam meg, hogy kitombolja magát. Ez volt a válásunknak az oka.

A drága férjem semmimet nem adta ki… A maga módján ragaszkodott hozzám, de én nem voltam hajlandó többet vele élni. Nagy nehezen a ruháimat kiadta, de ami mondjuk, az enyém volt, a fényképek, amit a szomszédok [neki] visszaadtak, vagy ami még megmaradt a lakásban, azt nem adta ide. Nagyon el voltam keseredve. Először is azért, hogy senkim a világon nem jött haza. Senkim. Se bátyám, se apám, se édesanyám. A két unokatestvérem, akik [Nagy]Váradon tanultak, nem maradtak itt, Romániában. Senkim nem volt. Tehát maradt nekem egyedül az úgynevezett férjem. Mentem [Nagy]Váradon az utcán, a volt osztálytársnőkkel, ismerősökkel találkoztam, de egyetlenegy rokon nem volt. Azt mondta az egyik szomszéd, egy „kedves”, hogy „Nem hiába mondták, hogy jól bántak magukkal ott a németek, mert olyan jól ki van kerekedve az arca!”. Mit lehetett erre válaszolni…? Én nem válaszoltam. Nekem nem volt semmim. Pénzem sem. Egy szál pendelyben jöttem haza. Azt mondtam, hogy valamit kezdjek, valamiből élni kell, valahol élni kell. A barátnőm befogadott, de nem lehet azt egy életen keresztül csinálni. Eladtam a házat. De előbb meg kellett csinálni szegény édesanyámnak és bátyámnak a holttá nyilvánítását, mert az édesanyám nevén volt a ház. Nem volt más örökös, csak én. Egy olyan szélhámos ügyvéd volt, aki ezt rendezte, hogy teljesen kiforgatott mindenből. Íratta alá a papírokat, eladta a házat, és végül csak a felét kaptam meg a megbeszélt összegnek. Egy kocsmáros vette meg a házat. Elmentem hozzá, és azt mondta, várjak, majd megkapom. Nem kaptam meg soha.

Mikor volt már egy kicsi pénzem, kivettem egy albérleti szobát, egy kicsi lakást, nem használtam ki a barátnőmet. Volt hozzá egy kis előszoba, egy mosdófülke és egy vécé. Nekem az elég volt. Közben kitanultam a gyors- és gépírást egy Radó nevezetű tanárnál, mert nem éreztem magam olyan erőben, hogy egyetemre tudjak menni. Én úgy állapítottam ezt meg, hogy nem voltam teljes ember. A lányom azt mondta: „Te, anyu, végigcsináltad a lágert, a felszabadulást, eljöttél Lengyelországból, mondhatni, majdnem egyedül, két társaddal együtt, és akkor nem merted vállalni az egyedüllétet?” Nem.

Miután beköltöztem [Nagy]Váradra, összetalálkoztam a főutcán Gáspár Andrással, Andrissal. A nyakamba ugrott, hiszen barátok voltunk, szemben laktunk egymással. Ő a holokauszt idején Lengyelországban volt munkaszolgálatos. Őszintén szólva, nem nagyon beszélgettünk erről. Én régebb nem tudtam erről beszélni, a gyerekeknek se mondtam el. Ő egy komoly sportoló, teniszező, úszó volt, de amikor hazajött, csont és bőr volt. Az utolsó hetekben-hónapokban becsapták őket egy gyűjtőtáborba. Egyike volt az elsőknek, akik hazajöttek [Nagy]Váradra. A bátyja nem volt deportálva, mert évekkel azelőtt, a felesége kedvéért kikeresztelkedett, és mint fehér karszalagost, nem vitték el [Fehér karszalagot a zsidó származású keresztények viseltek, vagyis azok a kikeresztelkedettek, akik a hatályos zsidótörvények értelmében zsidónak minősültek. Őket keresztény munkaszolgálatos századokba osztották be. Lásd még: munkaszolgálat. – A szerk.]. Andris késői gyerek volt, negyvenhárom éves volt az anyja, mikor szülte. Volt egy nővére is, aki tizenhat évvel volt idősebb, az se jött haza. Sem a többi rokonsága, pláne az anyja. Az apja ügyvéd volt, de meghalt szívinfarktusban, mikor Andris tizenkettedikes volt a líceumban, és nem hagyott semmit rájuk. Akkor a bátyja már dolgozott, és ő segítette az édesanyját, Andris meg fenntartotta magát: órákat adott a gyengébb tanulóknak pénzért.

Amikor találkoztunk, ő már dolgozott egy bányavállalatnál, munkásigazgató volt egy agyag- és kaolinbányában, Réven [Bihar megye]. Érettségivel is felvették bányaigazgatónak. S attól a perctől kezdve minden szombat-vasárnap bejött Nagyváradra. Andris is örült, hogy volt kivel a régi [háború előtti] dolgokat megbeszélni. Nagyon jól megértettük egymást. Szombat esténként akkor nagy divat volt kimenni az Astoriába. Különben az Astoria a barátnőmnek az édesapjáé volt. Jött a barátnőm is, ő már a férjével volt, én meg Andrissal. S olyan viccesen azt mondta nekem, hogy – ezt nem fogom elfelejteni – „Össze kéne házasodjunk!”. Mondom: „Te hülye vagy?” Én Andrist nagyon becsültem, tiszteltem, de nem volt szó szerelemről vagy ilyesmiről… S erre írt egy nyilatkozatot – egy költözésnél eltűnt –, hogy „Teljes szellemi képességem tudatában aláírom azt, hogy Annit elveszem feleségül”. Az egész egy vicc volt. Én elgondolkoztam rajta, mert éltem házasságban már egyszer, nagy szerelmi házasság volt.

Szóval, 1948-ban összeházasodtunk. Csak polgári esküvő volt. Én a zsidó vallás szerint nem váltam el, mert elmentünk a hitközséghez, és azt mondták, hogy ezt ne is csináljuk, mert egy olyan hosszú procedúra, hogy mi azt nem tudjuk kifizetni [lásd: válás]. Polgárilag elváltam, megvan a válási decizió. Másodszor csak polgári esküvő volt, két tanúval, s aztán barátok, akik még voltak, osztálytársak, elmentünk az étterembe. És arra is emlékszem, hogy a krumplilevesben – hát olyan sokat nem lehetett rendelni, mert nem volt miből –, szóval a krumplilevesben halszálkát találtam – a legjobb [nagy]váradi vendéglőben, a Transilvaniában! Olyan szép házasságunk lett, őszintén mondom, hogy ritka volt. Nem volt vita, veszekedés vagy nézeteltérés közöttünk negyvennyolc évig.

A megmaradt kis pénzemből vettem azt a bútort, amit itt ma is használok, de nem volt semmink. Olyannyira nem volt semmink, hogy az volt az első dolgom, hogy csináltattam neki hat gatyát. Ő dolgozott, fizetése volt, és soha nálunk pénzprobléma nem volt. Megbeszéltük, mire jut, és azt megvettük. Mivel a férjem Réven dolgozott, odaköltöztünk a faluba. Ott voltunk körülbelül egy évig, majd az egész iroda átköltözött Brátkára, körülbelül harminc kilométerre Révtől Kolozsvár fele [Egész pontosan 15 km van Rév és Brátka között. – A szerk.]. Mindenütt szolgálati lakást kaptunk, úgyhogy nem volt probléma.

Közben a nagyapám birtokát államosították. Valamit visszakaptam most belőle, de akkor semmit. A legkisebb nagybátyám nem volt deportálva. A családjával együtt Aradon élt, ott a zsidókat faluról beköltöztették városba, de ott a románok nem deportálták a zsidókat. És ő megmaradt. A birtok rá volt bízva. Voltam nála Aradon, a lakásban, és olyan furcsa volt, hogy tele volt irdatlan nagy ládákkal. 1948-ban kiszöktek az országból a feleségével és a leánykájával. Később, Magyarországról írt nekem egy levelet, hogy minden, ami ott van [a birtokon] – leírta, hogy mennyi búza volt, mennyi rozs, mennyi állat –, minden az enyém… De én eltéptem a papírt, mert azt mondta Andris, ha én odamegyek, abban a pillanatban lecsuknak mint kulákot. Így én oda az orromat se tettem be. De azt nem tudtam szegény nagybátyámnak megbocsátani, hogy tudta nagyon jól, hogy mi hogy állunk anyagilag is – két párna volt meg, mert azt megvettem az ócskapiacon, mert máshol nem lehetett kapni –, hogy egy csomagot csinált volna, hogy nekem könnyítsen valamit az életemen. Semmit nem küldött azelőtt, valószínűleg félt, hogy tőlem valaki megtudja, hogy ők ki akarnak szökni. Mert ha kitudódik, akkor rögtön lecsukják. Aztán Magyarországról 1948-ban kimentek Izraelbe, és ott is maradtak. Ott is halt meg a nagybátyám, ott halt meg a nagynéném, szegény unokatestvérem, aki meghalt tüdőrákban. Ő volt a legfiatalabb, és a legfájdalmasabb volt nekem, mert nagyon szerettem Mártát.

1950-ben megszületett a leánykám, Gáspár Veronika. [Nagy]Váradon szültem meg, huszonhét évesen. Andris volt huszonkilenc. Felköltöztünk Borsabányára. Ez egy mezővároska Mármarosnak a hegyiben. Nagyon jól éreztük magunkat, gyönyörű szép vidék volt. Én mint jó feleség, mint a csiga a házával, költöztem, vele együtt mentem. Soha nem tettük fel azt a kérdést, hogy én vele megyek vagy nem. Együtt mentünk. Ott kaptunk egy szoba-összkomfortos lakást. Az az egy szoba volt a hálószoba, a gyerekszoba, a fürdőszoba, a konyha. Nem főztem, hogy ne legyen állandóan ételszag ott a szobában, ezzel szemben elő lehetett fizetni a kantinban. Annyi sült szalonnát soha életemben nem ettem, mint akkor. Ha én kóser lettem volna, nem ettem volna belőle! A férjem sem tartotta a zsidó hagyományokat, a szülei sem. A háború után már nem volt gond, hogy zsidók vagyunk. Nem éreztük… azt, hogy zsidónak… szóval, másnak… nem az, hogy zsidó, másnak tartanak, mint ők. Voltam magyarok közt, voltam románok közt, de sehol ilyen problémába nem ütköztünk. Hogy azért ne… beszéljenek vagy a… vagy célzást, valamit, hogy más vagy. Érti? Nem volt. Ahol jártunk, a szomszédok, mindenki tudta, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, mert az irodából kitudódik. De soha senkivel semmilyen összeütközésbe vagy ellenkezésbe nem kerültünk. Mindenütt jól kijöttem az emberekkel.

Ott voltunk Borsbányán vagy nyolc hónapig, és akkor kaptuk Bukarestből a rendelkezést, hogy tovább kell menni, nem kérdezték, hogy akarunk menni vagy sem. Andris nagyon szerette elindítani a munkálatokat. Nagybányától tíz kilométerre, Borpatakra mentünk, az is egy gyönyörű szép kis falu volt. Ott már aranybánya volt. A bányatulajdonosnak, egy Pokol nevű magyar embernek a kastélyában laktunk. (Az illető külföldre menekült a háború alatt, nem jött vissza.) Állítólag azon az épületen, fent a torony tetején volt egy aranygömb, tiszta aranyból. Azt senki nem vette le. Ennek a Pokolnak valami rokona meghívott minket egyszer vacsorára, és akkor mesélte el ezeket a dolgokat. Pokol nagyon gazdag ember volt, az övé volt az aranybánya, ő építette a saját elképzelése szerint. És volt egy Rita nevű lánya, aki tüdőbajos volt. Pokolné lakosztályában az üvegajtókon az ő profilja volt belevésve. Úgy tíz család lakott a kastélyban. Mindenki kapott egy vagy két szobát, attól függően, hogy egyedül vagy családostól volt. Mindenkinek fürdőszoba, konyha, kamra, amit akart. Nagyon jól éreztük ott magunkat. Nagyon szép volt, szép kis lakás. Hogy aztán azt, miután elment Pokol, hogy nem rendezték-e át, hogy ilyen volt az életében is, ilyen sok konyhával, ezt nem tudom. És egy gyönyörű park volt a kastély előtt. Nem voltunk ott sokáig, egy telet és egy tavaszt. Nem voltunk egy évig sem ott, és a leányka [Veronika] megbetegedett. És be kellett járjak Nagybányára, nem volt semmi jármű, csak egy konflis, egy ilyen batár, amivel a Pokol úr járt. A kocsist Vasilénak hívták, és avval lehetett bemenni Nagybányára. Autóbusz nem volt Borpatak és Nagybánya közt, vasútja nem volt, és azt mondtam, hogy egyszer nem tudom, mi történik a Vasiléval, és nem tudok bemenni. Sose lehet tudni egy pici gyereknél. Két órát tartott, amíg a lóval bementünk. Az orvos [Nagybányán] rossz gyógyszert adott [a kezeléshez].

Egyszer jön haza Andris, és mondja, hogy „Mi a véleményed róla: én beiratkozom és felvételizek az egyetemre, Kolozsváron?” Beleegyeztem. Csupa tízessel vizsgázott az összes tantárgyból. Mikor meghallotta a sógornőm [Pontosabban: a sógorának a felesége. A sógornője – a férjének a nővére – meghalt 1944-ben, koncentrációs táborban. – A szerk.]: „Micsoda dolog?! Jó fizetése van! Miért kell egyetem? Végzi a dolgát egyetem nélkül. Olyan szegények lesztek, hogy kint lesz a feneketek. Sokba kerül.” Mondtam, hogy „Az én fenekem lesz, és az Andrisé kint, nem a tied”. Az egyetemet levelezés útján kezdte el, bányaszakon. De jött az értesítés, hogy úgy határozott a bukaresti központ, hogy a bányaszakmát többé nem lehet levelezés útján elsajátítani, válasszon mást, bármelyik egyetemre átírják, nem kell még egyszer felvételizni. Na, aztán jött a nagy kérdőjel, hogy ő most mire iratkozzon. Én nem szóltam bele, ő eldöntötte, hogy gépészmérnöknek megy, és áthelyezték Bukarestbe. Elment Bukarestbe, beiratkozott, visszajött. De nagyon messze volt Bukarest Nagybányától. És mit ad az ég? Bukarestből, a minisztériumból jöttek kontrollálni a dolgokat, és nálunk ebédeltek, mert ott nem volt étterem. Kérdezte az egyik, hogy milyen itt az élet, és mondtam, hogy négykézláb is elmennék oda, ahol orvosi ellátás van, a gyerek miatt. Hova akarok menni? Teljesen mindegy, az országban, csak ahol orvosi ellátás van. [Az egyik] megígérte nekem, hogy áthelyeztet minket. Nem hittem neki, de megtette, méghozzá Gyulafehérvárra. Így kerültünk Gyulafehérvárra. Ott voltunk hat évig, amíg befejezte Andris az egyetemet. Hat évig nem volt vakációnk, szabadsága Andrisnak, mert a vizsgaszesszióra vette ki a hivatalos szabadságát, abban az időben nem adtak tanulmányi szabadságot. Nagyon nehéz volt. De nagyon rendesek voltak a tanárok. Elküldte a dolgozatokat, és ők visszaküldték kijavítva. S ő egyszer egy évben ment vizsgázni.

Gyulafehérváron volt egy közismert zsidó orvosnő, mindenki őt ajánlotta. Aztán az orvosnő megállapította, [hogy a leányom szervezete] semmit nem asszimilált. Megette az ennivalóját, és úgy ahogy volt, a biliben találkoztunk. Salamon Irén volt az orvosnő. Elmentem hozzá, és elmondtam a bajomat. Kezelésbe vette a gyermekemet, neki köszönhetem az életét. Azt mondta, ha még sokáig ott maradok Borpatakon, akkor a lányom már nem él, egy reggel ott találtam volna elaludva, a gyengeségtől. Ha volt valami – kanyarós lett, meg mumpszos lett, meg mindent felszedett nekem –, jött a biciklivel. Ahogy telefonáltam neki, rögtön ott volt. Rögtön, rögtön. Vénkisasszony volt, a Sorbonne-on végzett. Nem volt deportálva [A Dél-Erdélyben lévő Gyulafehérvár Romániához tartozott a második világháború idején is. – A szerk.]. A saját házában, egy ilyen magánházban lakott [a szüleivel]. Nagy ház, de én nem voltam, csak a rendelőben, a fürdőszobában és a váróban. Nem voltak szegény emberek, ha a Sorbonne-on tanult, azt fizetni kellett. Legalább húsz évvel, ha nem többel volt nagyobb [idősebb], mint én. Egy alkalommal, mikor már befordultunk az utcába, ahol ő lakott, az én lyányom elkezdett üvölteni, mert tudta, hogy kap injekciót. Behívta magához a rendelőbe, engem kint hagyott a váróban. És utólag tudtam meg, hogy miért. „Csapjuk be anyukádat. Megmondjuk neki, hogy ma nem kaptál injekciót. Ne is sírjál, ne mondjál semmit, anyukát becsapjuk.” S mind várom én, hogy még jobban üvöltsön ez én lyányom. Mély csend, kinyílik az ajtó: „Becsaptuk anyukát” – kórusban. S attól a naptól rájött, hogy nem is fáj az az injekció. S attól a perctől kezdve többet nem üvöltött. Egy végtelenül értelmes, művelt nőszemély volt. Már elég nagy volt a leánykám, és hallom, hogy megy férjhez Salamon Irén. A lyányom hallotta, mert játszás közben is mindent hallott, regisztrált: „Hogy-hogy? Hát a doktor néni öreg! Hogy megy férjhez?” És elköltözött Kolozsvárra, a férjéhez. A férje is zsidó volt. Itt halt meg [a doktornő], Kolozsváron. Nagyon kedves volt, végtelenül kedves volt. Minden évben, újévkor küldtünk neki újévi üdvözletet, és egyszer jött egy levél, hogy az összes páciensei közül csak mi emlékeztünk. Neki ez nagyon jólesett. És mivel érdemelte ő ezt meg, hogy minden évben nem felejtkezünk meg róla? S akkor visszaírtuk, hogy semmi mást, csak a gyerekünknek az életét köszönhetjük. Végtelen rendes nő volt. Később voltam nála Kolozsváron, a New York szállodával szemben, a második emeleten, régi házban, lifttel. S a lányom négy-öt éves volt, és még soha életében nem látott liftet, de előzőleg felkészítettük. Tudtam, hogy az emeleten lakik, és elmesélte az apja neki, hogy „Bemész egy szekrénybe, megnyomunk egy gombot, és felvisz az emeletre”. „És ha én bemászok egy szekrénybe, ott is megnyomhatok egy gombot?” „Nyugodtan nyomhatsz egy gombot, de [azzal] nem mész sehová sem.” Állandóan sétálni akart [a lifttel] le-fel.

Aztán jött a behívó Ştejre, „Oraşul Petru Groza” [Petru Groza város románul, Bihar megye] volt abban az időben, Belényestől körülbelül ötven-hatvan kilométerre, Biharfüred felé [Valójában 16 kilométerre van Belényestől. – A szerk.]. Az oroszok építették ki azt a kisvárost, mert urániumot találtak, és csináltak egy urániumkitermelést. Oda lett kinevezve Andris műhelyfőnöknek. Nem volt még mérnök, mert még nem volt meg a diplomája. Volt a minisztériumnak egy departamentje. Egy irdatlan nagy épület épült, egy olyan kisebb minisztérium. Ezt mind az oroszok építették. Még a levegőt is mérték ott a departament előtt, és ketyegett az óra, hogy „poluat” (szennyezett). A katonaság felelt az urániumért. Ez hadititok volt. Andris civil volt, mérnök volt, ott dolgozott a műhelyben. De a katonaság felvigyázott mindenre. Rend, rend és rend volt ott, kérem szépen. Ott nem voltak lopások. Az urániumot az oroszok elvitték. Ők dolgozták fel. Itt csak kibányászták. Egyszer egy autó felborult, amikor ment az urániummal. Nem tudom, hány kilométeres körzetben, a mezőn hozták el a bányából, és kiborult. Egy kilométer körzetben az egész földet elhordták onnan. Az uránium, az hadititok volt, így átvett minket a M.A.I. [Ministerul Armatei Industriale, Katonai Iparminisztérium], a katonaság. Ez egy nagyon veszélyes anyag, de mi nem tudtuk. Legalábbis én nem. Andris tudta, hogy az M.A.I. keres megbízható embereket, nagyon jó fizetéssel, végre felszusszantunk, mert egy fizetésből a gyerek és a Bukarestbe sétálás nem volt azért könnyű dolog. Na és odakuliztak [odacsaltak]. Strandja volt, minden volt. És nagy piac volt, a parasztok jöttek, mert nagyon jó élet volt ott. Hús volt, mi kellett akkor a sok éhezés után?

Én háziasszony voltam, a gyerekkel. A lányom Ştejen kezdte az iskolát, és két elemit ott végzett. Románul tanult. Andris mindenáron akart még egy gyereket. Mondtam neki, „Ha szerzel nekem egy anyóst vagy egy anyát vagy egy nagynénit, nagymamát, akkor csinálunk még egy gyereket, de én egyedül nem vállalhatok”. Dolgoztam: kötöttem, varrtam, mindent, ami kézimunkával kapcsolatban volt. Szomszédoknak, mindenkinek. Annyi munkám volt, hogy nem győztem. Gyulafehérváron kezdtem el kötni, varrni. Nem mehettem el állásba, mert mondjuk, lehetett volna szerezni valamit, de mit csinálok a gyerekkel? Akkor még nem voltak óvodák. Így én megkerestem a magamét.

Ştejen olyan blokklakások [tömbházlakások] voltak, hogy négy lakrész volt bennük. Kettő a földszinten, kettő az emeleten. És közte zöldövezet. És voltak ilyen „vébék”, így nevezték az oroszok, kis zöld házak, olyan kis villaszerűek, egy családnak. Én csak néztem, hogy milyen szépek, de fából voltak, és oda Andris nem akart menni. És egy ilyen kicsi blokk és egy vébé, és megint egy kicsi blokk. És rengeteg zöldövezet. Nagyon szépen építkeztek. Nagyon szép kis hely volt. Mikor odaértünk Ştejre, még nagyon sok orosz lakott ott. Az én szomszédom például a blokkban egy orosz család volt – szintén mérnökember családja, akik ott dolgoztak – meg egy kolozsvári, Sugárék. A nő, az Elza szász volt, a Laci zsidó. Megmentette az urát. Nem volt deportálva, Kolozsváron volt. Ő volt a főkönyvelő, az első emeleten laktak. És Calianuék, ők temesváriak voltak. Úgy hívtuk, hogy „Kajla néni”, a lányom adta a nevét, Kajla nénit. Minden vállalattól a krémet hozták ide, Ştejre. Mert egy nagyon virágzó vállalat volt. Tehát abban a blokkban egy orosz család és három ottani munkás: a főkönyvelő, egy mérnök és mi laktunk.

Egyszer az oroszok leánykája odajön a konyhaablakhoz, és azt mondja, hogy „málinki koska”. Mondom, „Mit mondsz?” És ő mind mondja, hogy „málinki koska”. Fogalmam se volt róla, hogy mi az. Kisült, hogy valami ládákat kiraktunk, nemrég költöztünk oda, és egy macska odaszült a ládába, az egyik ládába. Málinki az kicsi, és koska az macska. Mindig jöttek, és magyaráztak kézzel-lábbal, ha kell nekem valami, mindent adnak. Egy fiatal házaspár, a leányka lehetett hat-hét éves. Aztán visszamentek Oroszországba. Az oroszoknak külön üzletük volt, ahová mi nem mehettünk. De ők vásárolhattak akárhol. Nekünk is volt pénzünk, végre egy kicsit felszabadultunk.

A kitermelésnek még a környékére sem volt szabad menni! Egy este Andris nem jött haza, mert valami baj történt a műhelyben, és megkért engem, ha tudok, vigyek be neki pár szendvicset, mert reggel óta nem evett semmit, nem tudott hazajönni. Én akkor voltam először. De elmagyarázta, hogy hol menjek, mert aszfaltút vezetett a műhelyig is, és már este volt. Percenként ugrott elém egy katona! Hogy mit keresek ott? Szerencsére, mondta Andris, hogy vigyem magammal az igazolványomat, amivel igazoltam, hogy a férjem ott dolgozik. Megmotoztak, mikor bementem. Andrisékat is nem tudom, milyen vacakkal ott próbálgatták [megvizsgálták], hogy nem visz-e ki valamit. Kifele is, befele is. És ezt a légkört Andris nem bírta. Egy évben kétszer-háromszor önéletrajzot kellett beadni. Hátha megváltozott a múltja… Ezt nagyon utálta. Különben sem szerette a katonaéletet. Két évig voltunk csak. És kinyújtotta a csápjait [elkezdett figyelni]: „Hová lehetne menni?” Kerestek egy embert Govorára, Vîlcea megyében. És akkor kérte -- hűj, abból nagy cirkusz volt -- az áthelyezését. Meg akart szabadulni a katonarendszertől. Maradhattunk volna, azt hiszem, mostanáig is, de aztán mentünk Rîmnicu Vîlceára.

Odaköltöztünk Rîmnicu Vîlceára, az életem első [igazi] blokkjába. „L” alakú blokk volt, három lépcsőházzal. Egy lépcsőházban húsz család. Tehát hatvanan voltunk. Középen volt egy kis udvar, kert, csináltunk padokat. Ott voltunk több mint tíz éven keresztül, ott érettségizett le a lányom a Liceul Bălcescuban. Az első évben nem sikerült bejutnia az egyetemre, csak második évben. Így elment titkárnőnek. Dolgozott, mert nálunk mindenki kellett valamit csináljon. Én tovább kötöttem, varrtam, kézimunkáztam, nem mentem állásba. Nem tehettem, mert Andris változtathatta az állásait, de nekem probléma lett volna állandóan az állásokat cserélgetni. Akkorra ő már megcsinálta a mérnöki diplomáját, főmérnök lett. Elindította először az építkezést. Vîlceán nagyon szép gyár volt, én voltam párszor kint. A szekciók közötti utak le voltak aszfaltozva, de folyt rajtuk a sár. Aztán adott Andris nekik sarat, amíg azt elpucolták. Jó szervező volt, nagyon-nagyon jó. Azt hiszem, jobb szervező volt, mint mérnök. Jó mérnök is volt, de a szervezése százszázalékos volt. Majd beindította a szódagyárat Govorán. Volt egy szódagyár, amit be kellett indítani. Addig nem is akart elmenni, amíg be nem indították, és akkor nagyon jól ment a szóda, hallom, hogy most nagyon rosszul megy. Ott dolgozott Andris, minden reggel jött a busz, vitte őket Govorára, körülbelül húsz kilométerre. Mi Vîlceán, a városban laktunk. Nem fogok én faluhelyen lakni, amikor a lányom iskolás. Elkezdték mondani, hogy mennyi lesz a fizetés. És azt mondta Andris a govoraiaknak, ezt ne hozzák fel, mert azt a fizetést, ami volt Ştejen, maguk nem tudják megadni. Úgyhogy nem azért ment oda, hogy több fizetése volt, hanem azért, mert meg akart szabadulni a katonaságtól.

Rîmnicu Vîlceán az emberek nagyon rendesek voltak, de nagyon primitívek. Ők voltak az első cipős generáció, mert addig „bocskorosok” voltak. Egy magyar család volt még, és mi, zsidók… A többi mind román. Ezek voltak az én olteanjaim. Nem tudtak sütni. Nem tudtak főzni. A disznót levágták, de csak a húst és szalonnát. Nem tudták azt a disznót feldarabolni, csak összekaszabolták a belsőséget, a májat, a vesét… Hát egy erdélyi mészáros milyen gyönyörűen vágja fel azt a disznót. És ott minden, ami belül volt, az „spurcat”… köpés. Azt el kellett lökni. Jöttek hozzám például, hogy hogyan csinálom én a fasírtot, hogy olyan jó szag jön ki a lakásból? Elmeséltem, hogy darálom. És mi az, hogy daráló? Húsdaráló. Nem tudták, mi az, hogy húsdaráló. Akkor rákérdeztem, hogy ti hogy csináljátok a fasírtot? Úgy csináljuk, hogy a húst megfőzzük, és késsel megvagdossuk. Ez a fasírt, például. Egy másik, hogy a tésztaszag is kijön. Hogy jön a húsvét, és ő nem tud sütni. Megtanítottam őket sütni, tésztát [süteményt]. És nagyon szigorúan veszik azt, hogy a cipőt le kell venni az előszobában. Arra nagyon pedánsak voltak. Másra nem, de erre nagyon. Átjön a szomszédom, és kértem, ne vesse le. Jaj, hát hogy képzelem én azt… – meg akarta nézni azt a festményt a szobában. Nem is tudtam kiszellőztetni egy hétig a szobámat… az a bűz, az a szag, az borzasztó volt. A másik jött, hogy hogyan vegye rá a férjét, hogy váltson zoknit. Minden problémájukkal hozzám jöttek, mert tudták, hogy én jó tanácsot adok. Gyerekekkel kapcsolatban is.

A blokkban nem volt senki zsidó. Nem is tudták, mi az, hogy zsidó. Egyszerűen nem tudták, ott nem volt antiszemitizmus. Egyszer jöttek a szomszédok, hogy néztem-e én már át a kerítésen a blokk bejáratánál? A kerítésen túl voltak kicsi házak. Hogy milyen furcsa emberek vannak az udvar végében. Hát mit keressek másnak a kerítésénél, hogy nézzem, hogy mi van odaát? A végén kisült, hogy ott volt egy zsidó imaház. És péntek este volt, és a gyerkőcök hallottak valami éneklésszerűséget, és nagyon élvezték, hogy azok ottan bólogatnak, és táleszben énekelnek. S akkor megmagyaráztam nekik, hogy kik a zsidók, nem tudták, hogy mi az, hogy zsidó, „evreu” [románul]. A „jidan”-t [a pejorativ formáját] nem is hallották, azt csak a Regátban használták, gondolom, Bukarest környékén. Na jól van, akkor megtiltjuk a gyerekeknek, hogy odamenjenek, mert nekik az egy olyan cirkuszszerűség, egy kuriózum volt, hogy olyasmit még nem láttak. És megtiltották a gyerekeknek, hogy odamenjenek, hogy felmásszanak a kerítésre, és kukucskáljanak. A férjemmel mi soha nem mentünk oda [az imaházhoz]. Megmondom őszintén, hogy teljesen idegen volt a város nekem, abszolút idegen volt. Én különben sem vagyok olyan hamar barátkozó. Ha egyszer megbarátkoztam, akkor megy, de így nem. A szódagyárnál sem volt antiszemitizmus. Nem éreztették Andrissal, hogy ő zsidó, pedig biztos tudták.

Ekkor már rég kommunizmus volt. A férjem párttag volt, nem is lehetett volna főmérnök, ha nem lett volna az. Ő, mikor hazajött [a háború után], felesküdött volna, hogy a kommunista párt az egyetlen, ami megvédi a zsidókat. Én nem láttam [a kommunizmusban] semmit. Én azt akartam, hogy az emberek békességben éljenek. A kommunizmussal nem érezhettem együtt, mert nem abban nőttem fel. Mikor valaki azt mutatta nekem gyermekkoromban: „Nézd, az kommunista!” – ezt nem fogom elfelejteni –, nagyot néztem: „Milyen betegség az, hogy kommunista?” Nagyanyám nem engedte, hogy a szegény gyerekekkel együtt játsszak vagy barátkozzak, mert kell legyen egy nívó. Mondtam, engem nem érdekel, ki az anyja, ki az apja, én a gyereket szeretem, és én jóban vagyok vele. Nagyon sokat szekírozott emiatt. Mert: „Csak a gazdagokkal kell barátkozni!” Tehát én pont az ellenkezőjében nőttem fel. Énnekem semmi gondom nem volt a kommunizmussal. Nem értettem egyet vele, de hallgattam. A kommunizmus alatt Andris soha nem használta ki azt, hogy főmérnök volt. Egy gombostűt nem „szerzett” soha…, mert a „szerzett” lopott volt. Nagyon nehéz volt az az éhezés, az a megalázottság, hogy ez nincs, az nincs, amaz nincs. A gyereknek nem tudtunk vásárolni, ahogy szerettünk volna. Andris is rájött, hogy ennek nincs létjogosultsága, és ez abban nyilvánult meg, hogy fárasztotta minden, a rendeletek, a hivatalos jelentések, amik falcsok voltak. Én nagyon sokat szenvedtem a Ceauşescu-kor miatt. Lealázottnak éreztem magam állandóan mint ember, állandó megszorításokkal éltünk. És jöttek a rémhírek, hogy lehallgatják a telefont.

A lányom bekerült az egyetemre, és akkor jött Andris haza, hogy jelzést kapott, hogy szükség volna egy főmérnökre Dicsőszentmártonban. És mentünk. Ő mindent elindított, és akkor ment tovább. Felépítették a dicsői vegyi kombinátot. De oda nem költöztem el, mert ott borzasztó lakások voltak. Az ottani polgármester ajánlotta, hogy próbáljunk beszélni az itteni hatóságokkal, hogy kapjon lakást [Maros]Vásárhelyen, és navétázzon (ingázzon) [39 km van a két helység között. – A szerk.]. És el lehetett intézni, akkor kaptam ezt a lakást itt, az első emeleten, amiben most a gyerekek laknak. Mi voltunk az első lakók. 1973-ban költöztünk [Maros]Vásárhelyre. Azt mondtam, hogy engem csak lábbal előre fognak innen kivinni… és még kétszer költöztem… Andris kétszer egy héten jött be: szerdán és szombaton, a hét többi napján vendéglakásban lakott. Aztán áthelyezték ide, a Prodcomplexhez [Műanyag- és üveggyártó vállalat. – A szerk.].

A lányom Bukarestben volt, az egyetemen. Utolsó éves volt, és a karácsonyi vakációban hazajöttek, és hozzáment Doruhoz, a mostani férjéhez. Nem volt vallásos esküvője, csak polgári. Sem nekem, sem Andrisnak nem volt semmi kifogása az ellen, hogy a lányom férje nem zsidó, hanem román. Doru is ott végezte az egyetemet Bukarestben, de még Vîlceáról ismertük, onnan kezdődött a barátság. Azon az udvaron, ahol a végében volt Vîlceán az imaház, abban az utcarészben lakott Doru az édesanyjával és a nővérével. Úgyhogy én gyerekkora óta ismerem Dorut. És nagyon jól ismertem a „norát”, az anyóst, az anyatársát. Egy végtelenül értelmes, szép, a legszebb asszony volt Vîlceán. Gyönyörű szép asszony. Doru apja ortodox román pap volt, nem él már. Megszökött, elment cigarettáért, és többet nem ment vissza. Doru még kisgyerek volt, Kiszökött a határon, mikor az oroszok bejöttek [A második világháború alatt, 1944. auguszus 23. után. – A szerk.]. Ő többet nem látta az apját. Itt is egy egész tragédia történt. Az anyja az ortodox püspökségen dolgozott mint tisztviselő Rîmnicu Vîlceán. Egy szava nem volt, hogy Doru elvette a lányomat. Pedig tudta, hogy zsidók vagyunk. Egy év házasság után meglett Andriska. Édes volt, amikor megszületett Andriska, és eljött [az anyatárs] Vîlceáról meglátogatni a gyereket. kinn volt a balkonon, mózeskosárban. Nagyon szép gyermek volt Andriska, ránézett: „A ieşit ceva bun din amestecătura asta” (román, Jó jött ki ebből a keverékből). Ez volt az egyetlen célzás… szóval, a keverékből kijött valami. Nagyon szeretett itt lenni, hetekig is itt volt. Nagyon jól megértettük egymást.

Azt mondtam a lányomnak, hogy ha valami probléma lesz a gyerekkel, én vállalom. Felcsattant: „Hát mit gondolsz? Neked szülöm a gyereket vagy magamnak?” Elvitték a gyereket… Aztán megkapták a repartíciót (kihelyezésüket), Galacra helyezték őket. Elmentek Galacra a gyerekkel együtt. Nem kaptak asszonyt, és csak olyan hetes cămin (bölcsőde) volt. Azt mondta, hogy azok a gyerekek olyan mocsokban voltak Galacon… Olyan napközi volt, hogy hétfő reggel elvitted, és szombat délután hazahoztad a gyermeket. És elment oda a lányom, és látta, hogy a gyerekek alultápláltak, sebesek, borzasztó, és bűz volt, és piszok volt. Azt mondta, hogy ő oda a gyereket nem adja be, és keresett, mikor már állapotos volt [a második gyermekével], egy asszonyt. És pár nap múlva kapom a telefont, hogy „Anyu, baj van”. Az asszonynak a férjét megütötte a guta, lebénult. Úgyhogy nem tud jönni. „Én most mit csinálok?” Mondtam: „Veszitek a gyereket, és idehozzátok.” Pássz. És én neveltem a gyermeket. Nem fogjuk őt tönkretenni Ők az ottani tervezőintézetben dolgoztak, és Andriskát én neveltem. És akkor már volt dolgom, volt mit csináljak.

Volt nekünk egy Fili Ferkó nevezetű barátunk, [nagy]váradi. Egyszer eljött meglátogatni, és mondtam, hogy nagyon el vagyunk keseredve, mert a gyerekek ott vannak Galacon, és mikor persze állapotos volt, én mentem, segítettem nekik. Szörnyű, csak repülőgépről szabad látni, mi volt ott. Borzasztó koszosak, a blokk, ahol laktak, tele volt poloskával, hiába fertőtlenítettél, mert egy hét múlva visszajöttek. Szörnyű körülmények közt éltek. És elintézte, hogy idekerüljenek, [Maros]Vásárhelyre. Négy évig együtt laktunk. Minden szoba tele volt, minden szobában voltunk ketten. A két gyerek (1974-ben született az első gyermek, a fiú, András, és 1978-ban a második, a leányka Daniela Anca), ők ketten és mi ketten – hatan három szobában. Akkor már itt dolgoztak az I.P.J.-nél. Aztán tovább kellett költözni, mert sokan voltunk, hatan a három szobában. Andris hazajött fáradtan a munkából, és őneki az volt a szokása, hogy lefeküdt ebéd után. Utána elfoglalta magát, neki mindig volt valami dolga, pluszmunkája. Fordított, ezt csinált, azt csinált, és a gyerek akkor elvisította magát, szaladgált, szóval így nem lehetett. És egy adott pillanatban Doru úgy elkeseredett, hogy „Nu sunt în stare să-mi fac rost de o locuinţă?” (román, Nem vagyok képes egy lakásra szert tenni!?). És elment Macaveihez, az intézet igazgatójához, és kért egy lakást. „Ce-i? Te-ai certat cu socrii?” (román, Mi van? Veszekedtél az anyósodékkal?). Azt mondta, hogy egyáltalán nem vesztünk össze, sőt nagyon jól megértjük egymást, de azt hiszi, hogy családos apa létére joga van egy önálló lakásra és egy önálló, saját életre. Pedig mi nem szóltunk bele soha. A nagyszoba és a gyerekszoba az övéké volt, mi laktunk a kicsi szobában, de azért együtt voltunk. Én mostam, én csináltam mindent náluk is. Na a végén nagy nehezen adtak egy lakást Meggyesfalván [Marosvásárhely egyik városnegyede]. Két szobát, fenn a negyedik emeleten, lift nélkül. Én azt mondtam, hogy az sem fair dolog, hogy két ember lakjon három szobában, és ők négyen lakjanak Meggyesfalván a két szobában! Úgyhogy őket itt hagytuk, és mi mentünk Meggyesfalvára. Amikor volt Ceauşescuval a cirkusz [1989 decemberében], felidegeskedett, és egy héttel a revolúció után szegény Andris kapott egy preinfarktust. És akkor megmondta az orvosnő, hogy vigyázzunk a négy emelettel, mert nem bírja a szíve. Azután úgy ment mindennap, hogy vittem egy széket, és minden fordulónál leült, és úgy mentünk fölfele a negyedikig. Így költöztünk aztán a bulevárd 272 szám alá, a földszintre.

A vallástól teljesen elszakadtam, nem is voltunk hitközségi tagok egy jó darabig. Legyek őszinte, miért iratkoztunk be a marosvásárhelyi hitközséghez? Azért, mert a barátunk, Velcer Ferike – ő a Prodcomplexnél dolgozott, adminisztrátor-igazgató volt – vette nekünk mindig a pászkát, mert azt nagyon szerettük. És egy adott pillanatban azt mondta, hogy gyerekek, tovább nem tudok venni, mert csak magamnak adnak, csak annyit adnak, amennyi egy családnak jár. S akkor beiratkoztunk. És olyan rendesek voltak a hitközségnél, hogy nem kérdezték meg, hogy miért nem mentünk előbb. Andris se volt vallásos, én sem voltam. Azt mondta Andris: „Valahová csak kell tartozni!” Volt valaki, aki minden hónapban jött tagsági díjért. Szegény, az meg is halt. Úgy szeretett mesélni, és én szerettem hallgatni, de nem tudom, hogy hívták. Egy öreg bácsi volt. Aztán nem jött egy hónapig, nem jött két hónapig, és aztán kaptuk a telefont, hogy most már nincs erre emberünk, hogy menjünk be, menjen be a férjem, és fizesse ki a tagsági díjat. Mindig Andris ment. Én nem voltam soha a hitközségnél. 1982-ben vagy 1983-ban részt vettünk egyszer a holokauszt-megemlékezésen, és azt mondtam, hogy többet sehova nem megyek. Én olyan jó zsidó voltam, hogy nem tudtam, hogy a templomba kendővel kell menni [lásd: paróka]. Úgy szégyelltem magam ott… Én ott [a zsinagógában] nagyon keveset ismertem, hát én az itteni zsidókat honnan ismerjem? Ült mellettem egy nő, és ő adott, nem tudom, miért volt nála két kendő. Többen beszéltek [beszédet tartottak]. Azt tudom, hogy Spielmann Misi beszélt, őt ismertem, mert a szüleivel jóban voltunk, a többieket nem ismertem a hitközségtől. A lányom azt mondja, ő is idegen ott. Mert azok, akik itt voltak, az én barátaim, azok közül majdnem mindenki kihalt. Vagy elmentek, de többnyire kihaltak. Ott olvastam a Zsidlicben [a kiadványban], bár ne olvastam volna, mert az is felkavart, hogy hányan voltak itt, [nagy]váradiak. A Zsidlic folyóiratát Izraelben adták ki az 1980-as években.

Andris ki akart menni Izraelbe, miután összeesküdtünk, de nekem nem volt a lelkemben Izrael. Nagyon sok barátja kinn van, kinn volt Izraelben. Én ezért sokszor szemrehányást teszek magamnak – én voltam az, aki azt mondtam, hogy nincs erőm új országba menni, pedig lehet, hogy a gyerekemnek jobb lett volna. De én tudom biztosan magamról, hogy nem tudtam volna azt a nyelvet megtanulni. Borzasztó rossz nyelvérzékem van. És az egy olyan holt nyelv. Én itt szerettem élni, s abban is reménykedtem, hogy a testvérem visszajön. De a világon semmi jelt nem kaptam róla. Hét-nyolc éves volt a lányom, amikor megmutattam neki a házunkat Nagyváradon. Mint egy koldus, úgy álltam a kapuban. Én nem mentem be, mert akkor már el volt adva. Egyetlen egyszer voltam ott, nem tudtam többet, összeszorult a torkom, pedig meg akartam mutatni Dorunak, hogy milyen szép épület volt, mert ő műépítész, és fel tudta volna értékelni. De nem vittem el oda soha. Mindenből kiforgattak. A nagybátyám szeszgyárát is államosították. Elmentünk a gyerekekkel, megmutattam nekik. Majd elájultak, a szeszgyár ma is létezik. Nem lehetett visszaigényelni, mert nem a nagybátyám nevén, hanem a felesége apjának a nevén volt.

Nem tudtam, hol vannak, élnek-e, mi van az unokatestvéreimmel, és egyszer hazajött Andris, még Vîlceán laktunk, hogy „Na – azt mondja –, most hozok neked egy olyan hírt, hogy jobban fogsz örülni, mint nekem!” „Mi történt?” Tapogatózott, rájött, hogy Leitner, az unokatestvérem nagybátyja Bukarestben él. Elment hozzá, és megkérdezte, hogy nem tud-e a két unokatestvéremről, a tasnádi nagybátyámnak a két lányáról. „Hogyne tudnék! Az egyik Angliában, a másik Amerikában él.” És megadta a címüket. Én olyan boldog voltam, hogy boldogságomban elsírtam magamat. Mint utólag megtudtam, ők gyárban dolgoztak [a holokauszt alatt]. Azoknak, akik gyárban dolgoztak, sokkal jobb dolguk volt. Fedél alatt voltak, nem fáztak. És mondjuk, nem éheztek annyira. Miután felszabadultak, egy svéd csapat, Svédországból karolta fel őket, és a rabokat elvitték Svédországba. Azt mondták nekik, hogy „Amíg éltek, itt maradhattok”. Hogy aztán hol ismerkedett meg az Ági az angol, Évi pedig az amerikai férjével…? Talán ott, Svédországban, de azt sohase tudtam meg. Elrendeztük a férjem unokabátyjával, Herschdörfer Gyurival, hogy kimentünk még a Ceauşescu időben Németországba. Az 1980-as évek elején. Milyen cirkusz volt, amíg elengedtek, a Ceauşescu időben! Nagyon nagy cirkusszal kaptuk meg a papírokat. Meghívót kellett felmutassunk és iratokat, hogy eltartanak, hogy visszajövünk, rengeteg papírra volt szükség [lásd: Románia – utazás]. Azt Andris intézte. Csak mindig bosszankodva jött onnan el. Emlékszem, hogy egy milicista el is jött…, olyan gúnyosan, hogy „Miért akartok? Kint akartok maradni?” De úgy letegezett, olyan… így beszélt velem. Akarunk „seftelni”? Mondom, dehogy akarok, akarok a rokonaimmal találkozni. Vagy a férjemnek van valami elképzelése, munkahelyet keres? „Dehogy keres, garantálom magának, hogy visszajövünk.” „Azt sose lehet tudni.” Nagyon csúnyán beszélt velem. Aztán volt még egy, amelyik jött, az már civilizáltabb volt, csak arra kért, hogy az emberek sokat beszélnek, vigyázzunk, hogy mit mondunk. Ott. A minisztériumig jutottak a papírok, és így megkaptuk a papírokat. Különben nem hiszem, hogy kiengedtek volna. Nem hiszem. A rokonság Németországból pénzt küldött vonatjegyre Bukarestig, s onnan mentünk Frankfurtig. Ott lakott a Gyuri, remélem, még most is él.

Három hónapig voltunk ott, és ami érdekes volt, hogy elmentünk repülővel Kelet-Németországig, ott le kellett szállni, és onnan aztán mentünk vonattal Frankfurtig, mert a rokonok Frankfurtban voltak. Felszálltunk ott a vonatra. És hát olyan levegő volt ott, mint nálunk a vonaton, és megérkeztünk a határhoz, a nyugatnémet határhoz, és akkor jött a nagy nyüzsgés, egy csomó ember bejött seprűvel, ronggyal, ezzel, azzal. A vécében eddig nem volt víz, nem volt vécépapír, mindent kitakarítottak, fertőtlenítettek Nyugat-Németországban. Ez volt a nagy különbség. És a házak, milyen különbség volt Kelet-Németország és Nyugat-Németország között!

Az unokatestvéremmel, az Ágival találkoztam, odajött Frankfurtba, és együtt töltöttünk két hetet. Megbeszéltük előzőleg, hogy megyünk Németországba, egyetlen alkalom volt, hogy találkozzak velük. Mikor vártuk a repülőt: vajon meg fogom-e Ágit ismerni? Rég nem láttam… De megismertük egymást. Nagyon megható volt. Áginak a férje zsidó volt, Levinek hívták [a családneve volt Levi]. Ezzel szemben a lánya egy keresztényhez ment, és a fia egy keresztény nőt vett el. Ők már asszimilálódtak. Nem hiszem, hogy tartották volna a hagyományokat. Ők se voltak vallásosak. Az Évinek, a kisebbiknek a férjét Friedmann-nak hívták. Tehát az zsidó. Nekik három lányuk volt, egyiket sem ismertem. A legnagyobb Oxfordban tanult. Évivel nem találkoztam soha. Ennyi maradt meg a rokonságból, de az izraeli Bátyussal tartottam a kapcsolatot, az édesanyám emlékére, és írogattunk. Ő is írt, én is írtam. Soha nem panaszkodtam neki.

Különben mikor én Németországban voltam, egy hónapig nem engedtek el [onnan a rokonok]. Aki jött, volt osztálytársaim, ismerősök, volt ismerősök [Nagy]Váradról, mindegyik nyomott a markomba márkát. És egy adott pillanatban bementem a szobába, és elkezdtem bőgni, hogy én nem vagyok koldus. Én soha nem panaszkodtam, hogy ez kell… mert általában az itteniek, akiknek volt vagy rokonuk, vagy ismerősük külföldön, sírtak. Hogy ezt nem lehet kapni, azt nem lehet kapni, amazt… Én soha semmit nem mondtam. Hogy küldjetek ezt, vagy küldjetek azt. De úgy látszik, hogy ezek a németek tudták ezt, vagy a Németországba kiment sorstársak, s mindenki nyomott nekem pénzt. Hát mi vagyok én!? Koldus!?

Izraelben soha nem voltam. A férjem viszont járt ott. Ők minden évben megrendezték az érettségi találkozót, mert ott, Izraelben nagyon sok [nagy]váradi van…, volt. Csak először tartották [Nagy]Váradon, egyetlen egyszer a háború után. Nagyon kevesen jöttek, akik külföldön voltak, mert féltek a románoktól és az oroszoktól. És azután minden évben Izraelben rendezték meg. Én a Zsidó Líceum esti tagozatán jártam, és ott érettségiztem le, tehát nekem is járt volna az útiköltség, de mire rájöttek erre, a férjem meghalt, és én egyedül nem mentem. Nem nézték meg, hogy volt egy női részleg is, és csak a férfiakat hívták meg. A férjemnek küldtek meghívót, küldtek pénzt, és ott teljes ellátást adtak, mert nekünk itt nem volt szabad valutát tartani. A román állam részéről soha nem gördítettek akadályt, mert ha pénzt küldtek és meghívót, akkor kötelesek voltak elengedni. Andris meglátogatta az aradi nagybátyámat, aki kiment Izraelbe. A lányának volt a legszebb háza, pedig sok szép házat látott, ahol járt. Olyan „szegény” ember lett. Arra soha nem volt pénzünk, hogy én is menjek, pedig tettem elég világos célzást a nagybátyámnak, hogy én is mennék, hogy meglátogassam őket. Nem annyira Izraelre voltam kíváncsi, hanem Mártára, az unokatestvéremre és a nagynénémre. Erre az volt a válasz, hogy neki nincs pénze… Neki erre [az útiköltségre] nincs pénze, ezzel szemben, ha megyek Izraelbe, ott lakhatok, és kapok ennivalót. Egy tipikus zsidó volt az én nagybátyám, aki csak saját magát szerette és a szűk családi körét, nem pedig a húgának a lányát. Utólag kiderült, hogy a földeket itt, Romániában darabokban adta el, hogy ne legyen feltűnő: „Anni, alá kéne ezt írjad! Anni, alá kéne azt írjad!” Mert én is pont olyan örökös voltam édesanyám után, mint a nagybátyám, és ő tudta ezt. Én aláírtam, azt se kérdeztem, hogy mit, mert én hülye voltam, én bíztam az emberekben. És ott volt az én aláírásom és az övé az adásvételi szerződésben. Soha abból egy lejt a nagybátyám nem adott nekem. Soha semmit nem adott, és kiküldte a pénzt. Kiküldte, de nem tudom, hogyan. Pedig ez a nagybátyám, anyámnak az öccse nagyon vallásos volt, minden reggel a tálesszel imádkozott. Borzasztó vallásos volt. Bigott volt. Minden reggel elmondta az imádságát, s járt templomba. De az anyai nagyanyám rossz természetét örökölte. Ott halt meg a Bátyus, Izraelben. A másik két nagybátyám nagyon rendes volt.

1994-ben, augusztusban lesz tíz éve [2004-ben], hogy meghalt Andris. Elment Magyarországra, és ott halt meg. Volt ott egy kisebb érettségi összejövetel Budapesten, a barátok, még akik éltek, Izraelből is ott voltak. Akkor volt hetvenkét éves. Én elrendeztem itt, hogy a repülőre ott felteszik, és itt a Vöröskereszt, a SMURD [sürgősségi] kijön és elhozza, de azt mondta a háziorvosom, hogy hagyjam el, jó, hogy ott történt, mert meggyógyítják. Nem gyógyították meg. Borzasztó meleg volt azon a nyáron, negyven fok volt Magyarországon, és nem engedélyezték a holttestet hazahozni. Elhamvasztották, és arra is külön engedély kellett, hogy a lányom hazahozza a buszon az urnát. Nem volt semmiféle szertartás, sokan azt kérdezték, hogy miért nem temettem el. Nem temettem el. Itt van. Ha haza tudtuk volna hozni a koporsót, akkor zsidó vallás szerint, a zsidó temetőbe temettük volna el, hiszen hitközségi tag volt [lásd: temetés]. Még, azt hiszem, a hitközség is megérdeklődte, hogy nem akarom-e eltemetni? Nem akartam. Itt van velem… A halála borzasztóan megrázott, és rá egy fél évre rosszul lettem, és bevittek a kórházba. Ott voltam két hétig. Szegény lányom minden délután lejött hozzám. Aztán ürült egy lakás, itt a szomszédjának a lakása, szegény, nem is merte nekem megmondani, hogy megint költözés előtt állok. „Anyu, te nem kell csináljál semmit, csak jössz Ancával és Picuval [az unokákkal].” Így jöttem ide. Nem tetszett, hogy a hatodik emeletre jöttem, de nem mondtam semmit. Megszoktam.

A gyerekeknek nem meséltem a zsidó hagyományokról. Ez nem volt beszédtéma. Doru, a vejem kérdezett. Egy karácsony este – azt mindig megtartjuk – mondja Doru, hogy őneki voltak ilyen elképzelései a zsidókkal kapcsolatban, hogy nagyon… hogy mondta? Hogy descurcăreţek [talpraesettek], szóval, hogy… szóval, hogy minden, minden… minden helyzetben feltalálják magukat. És nagyon profik. És nagyon szeretnek, úgy mindent… saját maguknak. Szóval, neki volt egy elképzelése, ugye. És, hogy mi miért nem vagyunk, legalább egy volna a családban, aki… aki… mind azon törekszik, hogy többet és többet és többet. Hát, mert… mert megelégszünk avval, ami van… és nem vágyunk többre. És ha vágyunk, és nem tudjunk elérni, jobb? Hogy legalább valamelyiknek a családban lenne egy ilyen zsidó esze, mondja Doru, aki mindenhol talpra esik, mert a zsidók… úgy tartják, hogy a zsidók nagyon talpraesettek, és szeretik a másikat becsapni, nálunk mindnyájan olyan mulyák vagyunk. Na. Nincs bennünk zsidó vér, nincs. De ezzel szemben – ezt nem mondtam neki – a nagyapám, ha élt volna, ezt a házasságot nem lehetett volna megkötni. Ő nem egyezett volna bele. De soha egy vita vagy nézeteltérés ezen a témán nem létezett… És Andriska, az unokám már harminc éves, tehát ők harmincegy éve élnek együtt. Amikor a férjem élt, akkor is megvolt a karácsonyfa és az ajándékozás. Még otthon is megtartottuk, ha nagyapámék nem voltak bent [Nagyváradon]. Ez egy nagyon szép ünnep szerintem, meghitt, családi ünnep.

Az unokáim nincsenek megkeresztelve. Énnekem nincs beleszólásom. De a lányom, ő nagyobb zsidó, mint én… a Dávid-csillag ott van a nyakában, pedig meg van keresztelve. Én megkereszteltem, amikor hét éves volt. Katolikus vallású, mert a barátnőm katolikus volt. Kamillát nagyon szerettem, és ő nagyon szerette a lányomat. [Nagy]Váradon a Szent Lászó templomban lett megkeresztelve. Hogy ne menjen keresztül azon, amin én. Andris azt mondta, hogy azt csinálok, amit akarok, a pap bácsi azt mondta – mert volt egy ilyen előzetes megbeszélés –, hogy hozzam el az apját is. S azt mondtam, hogy én azt nem hiszem, hogy el tudom hozni. Nem is ment el. Nekem teljesen mindegy volt, milyen vallású lesz, csak ne legyen zsidó. És most ő zsidónak vallja magát. A lányom vallási szokásokat nem tart, nagyünnepekkor sem megy istentiszteletre. De amikor meg voltunk híva a húsvéti ünnepélykor [Szédervacsorára a marosvásárhelyi hitközséghez. – A szerk.], én akkor nagyon nagy beteg voltam, és nem tudtam elmenni, ő elment az unokámmal. Nagyjából a szédereste az, amikor elmegy a hitközséghez. Meg minden hónapban elmegy gyógyszerért. Ezt a gyógyszerellátást a skótok fizetik [Gáspár Anna a Targu Mures Trust nevű glasgow-i zsidó szervezetre utal itt, amely anyagilag támogatja a marosvásárhelyi zsidóság orvosi ellátását. – A szerk.], kapok a körzeti orvostól három fajtát, a drágábbakat, mert eddig kaptam ingyért, de most már nem, van, amit kapok ötven százalékkal, egyet kapok kilencven százalékkal, és a három olcsóbbat kapom a hitközségtől. Borzasztóan meg voltam hatva, mikor jöttek, és felajánlották ezt, hogy szükségem van-e a gyógyszerre. Hát hogy a csudába ne, hat-hétféle gyógyszert veszek naponta. Ez is sokat számít. A skótok, amikor itt vannak, megkérdezik tőlem, hogy fogadom-e őket. S akkor eljönnek. Mondom, csak egyetlenegy kérésem van, hogy ne üljenek sokáig. Már három csapat volt nálam.

Úgy öt-hat éve kapok kárpótlást a német államtól minden három hónapban. Nem tudom pontosan, hogy mennyit, eleinte márkában kaptam, most pedig euróban. Minden évben, decemberben vagy januárban kell küldeni egy közjegyzői meghatalmazást, hogy élek, és abban a pillanatban, ahogy nem élek [ez megszűnik]…, ezt nem öröklik a gyerekek. Az az igazság, hogy ezzel segítem őket. Abból vettem Andriskának a komputert, az elsőt is, a másodikat is, és most például bevezettük nekik a gázt, a központi fűtést. Nagyon kapálóznak ellene, de elfogadják. Legalább annyit, hogy életemben lássam, hogy az én szenvedéseimből valami hasznuk van. Az Andris főmérnöki nyugdíjának én a felét kapom. A román állam is ad nekem mint volt deportáltnak háromszázezer [régi] lejt havonta. A nyugdíjból meg a deportálási segélyből nem tudnám fenntartani a lakást. Ha nem kapnám a német államtól a támogatást, éhen halnék… Én nem szeretek kapni, mert akkor adósnak érzem magamat. Ha a gyerekek egy virágot hoznak, én boldog vagyok. De ha megkérem a lányomat, hogy nem érzem jól magamat, és hozza a kenyeret, én a kilencezer-ötszázat [a kenyér árát] odaadom neki. Nem engedem, egyelőre nem engedem, hogy eltartsanak.

Nekem van egy fix programom. Ezen mindenki röhög, aki már ismer engem. Reggel nem kelek fel korán. Először is, nincs miért. Másodszor is, borzasztó rossz alvó vagyok. Ha én alszom négy órát egy éjszaka, akkor azt mondom, hogy jaj, de sokat aludtam. Hét-nyolc óra körül, de inkább nyolckor felébredek, ha azt látom, hogy fél nyolc, akkor még egy fél órát maradok az ágyban. Majd felkelek, bevonulok a fürdőszobába. Azt nem állom, ha valaki hálóruhában vagy pizsamában ügyködik. Felöltözöm, kimegyek a konyhába, felteszem a teavizet, bejövök a szobába, kiteszem az ágyneműt szellőzni, mindent becsukok, megfőzöm a teámat, és egy szelet kenyérrel megeszem. Üresen. Nekem más nem kell hozzá. Egy szelet üres kenyér, ennyi a reggelim. Régebb ennyit sem reggeliztem, csak egy kávét, de most már nem. Én már este addig úgysem alszom el, amíg el nem határoztam, hogy mit főzök. Nem egy napra főzök, hanem a levest néha három-négy napra, mert borzasztó leveses vagyok. Megfőzöm, mondjuk, hétfőn. Hétfőn nem megyek sehová, mert jön az asszony, szintén a hitközségtől. Tizenegyre kész az ebéd, és úgy tizenkettőkor megebédelek, ő elmegy, én meg bevonulok a fürdőszobába, és megfürdök. És Mari[ból] nagysága lesz, mert addig Mari vagyok, amíg kint vagyok a konyhában. Leülök a szobában, tévézek és kötök. Nekem mindig kell valami kötnivalóm legyen, mert ha nem, akkor visítok, nem tudok így ülni, nem fekszem le délután soha. Öt órakor megeszem az almámat egy szelet kenyérrel, ez az uzsonnám, és hét órakor vacsorázom. Akkor leülök, de villanynál már nem kézimunkázok, télen igen, mert azért nem fogok már négykor csak tévét nézni. Azért jó a magyar tévé, mert amellett lehet jól dolgozni. Úgy tizenegy óra körül lefekszem. Ez hétfő.

Kedden ugyanaz a mese, reggel meglocsolom a virágaimat, mert másodnaponként locsolom a virágokat, beágyazok, s ez körülbelül eltart, amíg egy kicsit rendet rakok, mert nem szeretem, ha rendetlenség van. S akkor kimegyek. Ha egy doboz gyufáért, ha egy kenyérért, én megyek. Méghozzá a [Poklos] patak partján megyek, ott vannak padok. [A tömbházlakás majdnem a patak partján van. – A szerk.] Elfáradok, leülök. Bevásárolok, máma egy kiló krumplit – „Csak egy kilót? [kérdi az eladó] – Hát, mondom, akkor veszek két kilót, de maga kell hazahozza nekem.” Egyszer krumplit, egyszer zöldséget, egyszer tojást, szóval minden másodnapra van valami előirányozott vásárlás. Mert egyszer bemószeroltak a lányomnak, hogy „Anyukád jött haza két szákossal [szatyorral]”. Hát, mondom, te jó lélek, te hogy képzeled, hogy én cipelek? Egyikben volt a kenyér, a másikban a zöldség. Hogy egyensúlyban legyek, úgy vittem. Nem cipelek, mert rólam van szó. Mikor jó idő van, vannak ilyen pad-ismerőseim, akikről azt sem tudom, hogy hívják őket, összeröffenünk, négy-öt olyan „fiatal” nő, mint én, és megtárgyaljuk a világ sorát. És úgy tizenegy óra körül hazajövök, melegítem az ebédet, akkor már nem fürdök, minden másnap fürdök. Mert fürödnék én minden nap, mert az a legszebb pillanat az életemből, mikor bemehetek a jó meleg vízbe. Nagyon száraz a bőröm, így is be kell kenjem, mert nagyon viszket. Vagy nem fürdök, vagy vakarózom. Na és jópofa a szomszédasszonyom, ahogy hallja, hogy többet zubog a víz, megengedi ő is. Így ő nem kell kiengedje – én tíz percig, húsz percig engedem, máma például egy fél órát hagytam folyni, és nem jött a meleg víz! Nem jön fel a hatodikra. Szóltunk az irodában, és azt mondják, hogy menjek a lakókhoz mondani, hogy fürödjenek gyakrabban. Hát hogy menjek? Szóval ez a programom.

És szerdán megint kezdem előlről. Kenyeret veszek, azt minden másodnap veszek, egy fél krumplis kenyeret az Elditől és valami gyümölcsöt, az almát még nem hagytam el, mert az eper még túl drága nekem. Ezzel szemben, ami nagyon nehéz nekem, a szombat, vasárnap. A gyerekek csináltak maguknak egy kis ilyen hétvégi házat. Nagyon édesen néz ki, azt mondja a lyányom, ott pihennek azzal, hogy krumplit tesznek, hagymát tesznek, szóval van egy kis kertjük, és felszabadulnak… gyönyörű vidék, Ratosnyán. Akármerre néz az ember, csak hegyeket lát, és jó a levegő. Van a szomszédban egy hülye kakas, azt nagyon szeretem hallgatni, reggeltől estig kukorékol. Nem csak reggel, egész nap kukorékol. Kutyaugatás – mint faluhelyen. Kivittek a születésnapomra engem is. Nagyon élveztem. Csak a baj az, hogy én nem tudok ott maradni két napig. Ők meg mennek többnyire péntek délután, és ott maradnak szombat, vasárnapra. Tehát akkor be kell jöjjön Doru, hogy engem kivigyen, ezt nem kívánhatom tőle. De akkor csak egy napra mentek ki, mert én voltam velük. Másnap jött a doktorom. Minden hónapban egyszer jön hozzám házhoz a háziorvosom. Én nem szabad oda menjek, mert ott köhögős emberek vannak. És azt mondja: „Ceva nu-mi place la dumneavoastra, ceva nu e in regula” (román, Valami nem tetszik nekem magánál, valami nincs rendben). És mondtam, hogy kimentem. Hát ő nem mondja azt, hogy ne menjek, csak ritkábban. Ez is egy stressz. Minden egy stressz. Így szombat, vasárnap itt vagyok egyedül, jó, hogy minden nap telefonál, mert nem probléma most a telefonálás a mobiltelefonnal, de itt vagyok egyedül. Nehéz, mert én tudom, hogy a lyányom mikor jön, délelőtt telefonál az irodából, szóval megvan a kapcsolat. De akkor csak egyszer egy nap telefonál. S a gyerekek is kimennek, és mindig az ötlik az eszembe, hogyha pont akkor leszek rosszul, mi történik. Ezzel a telefonommal nem tudok beszélni velük Ratosnyára. „Anyu, veszünk neked egy mobiltelefont.” Nekem ne vegyetek, mert nem kell. Nem kell mobiltelefon. Ezzel szemben megadtam az ő számukat a szomszédasszonynak. Remélem, hogy annyi erőm lesz, hogy odáig elmenjek. Szóval az a hétnek a legnehezebb napja. És azért szokott a lágertestvérem, a brassói, az Edit mindig vagy szombaton, vagy vasárnap felhívni. Hogy ne érezzem, hogy olyan egyedül vagyok. Nem vagyok jól [jóban] egy szomszéddal sem, mert nekem nem kell, hogy hordja a pletykát innen, onnan, amonnan, nekem erre nincs szükségem.

A legutóbbi népszámláláson a következőképpen töltöttem ki a kérdőívet: Nationalitatea: evreu, Religie: mosaica (román, zsidó nemzetiségű, zsidó felekezetű). Gratulált is nekem a nőszemély, egy tanárnő, mert nagyon sokan letagadják a vallásukat. Egy magyar nő volt, és azóta is, ha találkozom vele az utcán, mindig megölel, és azt mondja, „Még beszélgetnék a nénivel”. És általában mindenütt ezt kapom, és ez nekem jól esik, hogy mindenki megszeret, akivel beszélgetek, megismerkedek. De én már új barátságot nem tudok kötni, és nem járok sehová sem. A gyerekekhez is nagyon ritkán megyek, pedig csak lemegyek a lifttel. Ők a karácsonyt, a húsvétot megtartják keresztény szertartás szerint. Ilyenkor a gyerekek is itt vannak, és persze én is meg voltam híva mindig karácsony estére. Idén rosszul lettem, pedig nem csináltam semmit, de maga a stressz, az nekem nem való.

Én nem vagyok büszke arra, hogy zsidó vagyok, mert sokat szenvedtem emiatt. És a szenvedés erősebb, mint a büszkeség. A zsidó a kiválasztott nép, mert állandóan szenvedett. Az ókortól kezdve, mostanáig mind szenvedtek… És még most is van antiszemitizmus. Nem tudom, miért. Mi az oka? Mitől különbözünk mi másoktól? Mások a hagyományok. De miért kell azt a népet üldözni? Miért? És akkor az albánok miért verekednek a szerbekkel? Miért? Mert az egyik albán, és a másik szerb? Szerintem csak ember van, és nem román, magyar, zsidó, szerb, és mit tudom én, kicsoda. Jó lenne embert látni a másikban, nem a vallását és nem a szokásait. Tiszteld az ő szokásait, amiben felnőtt, amit gyakorolni akar. Tiszteld benne, ahogy ő kéne tisztelje a te szokásaidat.

Judita Jovanovic
Belgrade
Serbia
Interviewer: Rachel Chanin

My parents were Jews who lived in Subotica before the war, but they didn’t meet until afterwards, when both returned to Subotica to find that many of their relatives and friends had been killed.

Family background
During the War 
After the War

Family background

My maternal grandfather, Martin Rozenfeld, was born in Janoshalma, Hungary. He was deported from Backa Topola and was probably killed in Auschwitz. He had six brothers and one sister. His sister married a man named Goldner whose family had a factory in Serbia that made cooling equipment—refrigerators, freezers, et cetera. They had an ad in the first issue of the Politika newspaper advertising their equipment.

Grandfather Martin had a hardware store in the center of Subotica with two of his brothers, Ignac and Sandor. The store was successful and the family was quite well off. Ignac, the youngest brother, was the only one in the hardware business who finished university. I don’t know what he studied. Sandor changed his last name to Barzel, which means “metal” in Hebrew or Yiddish. He died in the 1960s in Subotica.

My grandmother, Aranka Rozenfeld (nee Span), was born in Szikszo, Hungary in 1892, and died in Belgrade on March 7, 1981. She had six sisters and one brother. Her brother Andor moved to Mexico before the war. When he left for Mexico, his parents, Adolf and Laura Span, sat shiva (mourned) for him and never mentioned his name again, because his wife, Kato, was not Jewish; perhaps there was another reason as well.

One sister, Elizabeta, married my grandfather’s brother, Ignac Rozenfeld. Elizabeta and Ignac travelled a lot. Before the war broke out, they were thinking about moving to Mexico. They deliberated too long and then were unable to leave. Ignac survived the war itself  but died in 1945 from a war-related condition. After the war, Elizabeta took their three children to France as soon as she got passports, and then to Mexico, where they settled.

Another sister, Ica, went to Palestine before World War Two and survived the war there. She came back to Belgrade after the war and married Aca Stajn. The two of them returned to Israel, where they lived the rest of their lives. They had no children, but Ica acted as a mother to Vera, my mother’s sister, and her children.

Before World War Two, my grandmother’s third sister, Alice, moved to Mexico, where she met and married a Hungarian Jew. In 1945, they left Mexico for political reasons and returned to Budapest. In 1956, her husband was arrested in Hungary for political reasons. After this he became the general director of a large pharmaceutical company and then the Hungarian General Council in Bonn. They had two sons, Misi and Petar, who live in Budapest and the U.S., respectively.

Marika and Ancsa were two of my grandmother’s sisters that I heard about for the first time from my cousins from Mexico.
Grandmother was a housewife with great talent in the kitchen. She wrote several cookbooks, including the Jewish Women’s Cookbook, in Hungarian. One of her kosher specialities was a special parve (non-milk, non-meat) bechamel sauce that was made from soup and flour and could be used with fleischig (meat) meals.

The family was formally observant of the Jewish religious practices. A typical Neolog (Conservative) family, they kept kosher at home and observed the holidays. I believe that the Rozenfeld family was considerably more observant than my paternal grandparents, the Biros.

Mother had her first introduction to the non-kosher world in the late 1930s, during a business trip with her father to Kragujevac. Grandfather took my mother to a local restaurant where she was introduced to rolovana djigerica, grilled pig livers wrapped in bacon. Of course, she was instructed not to mention the discovery of this culinary delight to anyone back home.

My mother Eva Biro (nee Rozenfeld) was born in Subotica in 1923. She had a sister, Vera, who was born in 1931 in Subotica. A brother, Imre Rozenfeld, was born in Subotica in 1926. My mother spent much of her childhood outside her hometown. As was the custom among the well-to-do in Subotica, Martin and Aranka sent their daughter to finishing school in Switzerland. There she learned French and German, among other things. She left this school without finishing and returned to Subotica. For a while she worked as an accountant at her father’s hardware store. In 1939 she went to London to attend a business secretary course with another Jewish girl from Subotica. When the Germans invaded Poland, my grandfather insisted that my mother return to Subotica. Meanwhile, her friend’s family told their daughter to stay put. They joined her in London.

My grandfather, Imre, was born in Kisber, Hungary, in 1885. He changed his name from Mirko Bohem to Imre Biro in order to ease his assimilation into the local life. My grandmother Ilona Biro (nee Mendelssohn) was born in Budapest in 1891. My father, Zoltan Biro, was born in Budapest on March 30, 1912, and died in Belgrade on April 2, 1998. His father worked for the Yugoslav railroad and was stationed in Vinkovci, Yugoslavia at the time of Zoltan’s birth. My grandmother did not want to give birth alone in this town where she didn’t know many people, so she returned to Budapest, where her family lived. She gave birth in her parents’ apartment in Budapest and remained there for a brief time before returning with her newborn son to Yugoslavia.

My father spent most of his childhood moving around, because of his father’s job with the railway. When he was born they lived in Vinkovci. After that, from 1914 to 1918, they lived in Subotica. There, they lived close to the train tracks. My father liked to watch the trains go by. One day, at the end of World War One, his curiosity got the better of him and he wandered off to watch the trains for longer than usual. He was mesmerized by the Moroccan soldiers returning from Thessalonica through Subotica. He spent the day watching these dark, strange-looking soldiers passing through his town, and he lost track of the time. When he returned home at 7 pm, his parents were distraught. Once they saw that he was safe, Grandfather gave him the worst beating the child was ever to receive.

When my father finished primary school, they moved from Subotica to Mostar. He completed high school in Mostar and then enrolled in law school at the University of Zagreb, where he lived in the student dormitory. I don’t know whether this was a Jewish dormitory. If there was a Jewish dormitory in Zagreb at the time, he certainly would have lived there; if not, he lived in the regular dormitory.

He shared a room with a Jew named Tibor Szekely. Tibor was a fascinating character who happened to look like a short version of Lenin. He finished law school but never practiced as a lawyer. Instead he became a professional traveler and anthropologist. He wrote many books, many of them travelogues, and knew many languages. In his later years he became the director of a museum in Subotica. He died in the 1980s in Subotica.

My father finished his first year at the University of Zagreb and then transferred to the University of Belgrade, because his father had planned to retire and to move to Belgrade that year. However, Grandfather's retirement was pushed back one year, so Father spent his second university year in the King Alexandar dormitory in Belgrade on Revolution Boulevard. The next year his parents were in Belgrade and he lived with them in their apartment on Charlie Chaplin Street. During his studies, my father was an active member of the leftist students’ organization, but I do not know whether he was a member of the Communist Party before the war.

He finished his law degree in Belgrade and then served in the Yugoslav Army from 1934 to 1935. His service included completing an officers’ training course. After leaving the Army he began his apprenticeship with a Belgrade law firm.

During the War

Father was mobilized in 1941, shortly before the Germans invaded, and soon after he was taken prisoner in Pristina. He escaped from the camp in April of 1941 and fled to Belgrade. He returned to his parents’ apartment but found it empty and blocked off. When the Jews in Belgrade had been forced to register at Tasmajdan Park, my grandparents had escaped to Subotica, where they remained until they were deported in 1944.

When my father saw that his family was no longer in Belgrade, he hoped that they had escaped, and went to look for them in Subotica, where he stayed with them until 1943. During this time he worked as a brush maker at a workshop.

In the summer of 1943 he was taken to a forced labor camp in Prigrevica near Sombor, and subsequently to Bor to work in a train station. In Bor he was with Jewish prisoners from all over Vojvodina.

In September 1944, the Germans left the camp and the prisoners began escaping. Father fled to Zajecar with friends from the camp. They spent a month in the forest until the partisans came, then accompanied the partisans back to Belgrade, entering the city on October 22. He left Belgrade with the partisans and continued on northwards to Subotica. There he found that most of the family and many friends had been killed. His parents had been deported in 1944. It is known that Ilona was killed in Auschwitz. It is assumed that Imre was also killed there, but no records concerning his death have been found.

My mother was deported to a labor camp near Vienna with her sister, Vera, her mother, Aranka, and Aranka’s sister, Elizabeta and her three sons, Ivan, Pavle and Peter. After liberation they all returned to Subotica.

At the beginning of 1942, my uncle Imre Rozenfeld was in high school in Novi Sad. On January 20, the day before the raid on the city, a Hungarian army officer from Subotica recognized him as Martin Rozenfeld’s son and ordered him to leave Novi Sad and return to Subotica, thereby sparing him from what was to happen the next day (editor’s note: the Hungarian Army carried out a pogrom against Jews and Serbs).  But two years later Imre Rozenfeld was executed in Budapest for his activities in the resistance movement. Grandfather Martin did not survive the war either.

After the war, my grandmother Aranka Rozenfeld continued to live in Subotica. However, her life was not the same and she had trouble adapting to her new conditions. Prior to the war she had been quite rich and lived a very comfortable life, and she could not accept the poverty the end of the war thrust upon her.

After the War

In the 1960s, she went to Budapest and quarreled with the Hungarian authorities until they granted her a Hungarian pension. She believed that she had a right to this paltry sum because her son had been killed as a Hungarian resistance fighter. The pension was so small it hardly seemed worth the effort. She traveled as much as she could, and frequently returned from trips weak and ill. She spent much of these journeys arguing with people she met, and was even known to go on a hunger strike from time to time. At home she practiced yoga and worked on her books.

Vera did not get along with her mother, which was probably the motivation for her abrupt marriage, at the age of seventeen, to Istvan Pirnicir and their subsequent aliya (emigration to Israel) in 1948. In Israel they changed their last name to Or and had three children: Ruben in 1948, Gabi in 1956, and Daniella in 1967. The family still lives in Israel.

As I mentioned earlier, Elizabeta left Yugoslavia with her three sons after the war and settled in Mexico. Her husband, Ignac Rozenfeld, survived the war but died of a war-related illness immediately afterwards.

My parents married in Subotica in 1944 before moving to Belgrade. In Subotica my father worked for a military court in 1944 and 1945. In Belgrade, he worked as a lawyer and then held the position of judge on the Economic Supreme Court of Belgrade. After retiring he worked as an international trade arbitrator.

Mother worked for the Ministry of Information. Her boss was Veljko Korac, Zarko Korac’s father. Her knowledge of many languages—Hungarian, Serbian, French, German, English—was extremely beneficial in this position. In the 1950s she left the ministry and opened her own photo news agency called Jugo Photo. This was the first photo news agency in Yugoslavia and was extremely well-known. In the late 1950s, it merged with Tanjug and became known as Photo Tanjug. My mother was the director of this agency until her retirement.

I was born in Belgrade on January 26, 1950. I have an elder sister, Jelena Blumenfeld, born in Belgrade on July, 4 1947. Her nickname, Murci, was given her by our maternal grandmother, Aranka Rozenfeld. It comes from the Hungarian word for grumpy and was said to suit Jelena’s mood and personality immediately after her birth. This name was used at home and in the Jewish community, but in all other places she was known as Jelena. I believe that their friends in the Jewish community did not know, and maybe still do not know, that Murci’s real name is Jelena.

Throughout our early childhood, Jelena and I spent a lot of time at our maternal grandmother Aranka’s house in Subotica. During these extended visits we would speak mostly Hungarian, and when we returned to Belgrade we would continue speaking Hungarian. So, before beginning school we spoke mostly Hungarian, and after that, almost none. This was an unsettling irony for our mother, Eva. Although it was her mother tongue, after the war she tried to limit the amount of Hungarian she spoke, in protest of the horrors that Hungarians had committed against the Jews. Her commitment was overcome by nature, and she and my father continued to speak Hungarian at home. She remained committed to the idea that her daughters should not speak Hungarian, and hearing us speak Hungarian after trips to our grandmother’s house frustrated her. It can be assumed that she was pleased when we began school and ceased speaking Hungarian. Today, I do not speak Hungarian, but I believe that if I were in a Hungarian-speaking environment for a few days, I would once again pick it up.

Jelena and I grew up aware of our Jewishness and had contact with the Jewish community, but our family was not observant of any of the Jewish practices. Our religious observance was limited to the Purim and Hanukkah social celebrations in the Jewish community, although we did have friends from the community. Our grandmother, Aranka, was more observant. While I do not remember spending any holidays with her, I'm sure that Grandmother observed them to some extent, including lighting candles and fasting on Yom Kippur.

I completed the university in Belgrade with a degree in pharmacology and currently work as a pharmacist in the Jewish community. I was married to Nebojsa Jovanovic, a journalist for the Tanjug news agency, who died of cancer in 1998. We have two children, Djordje and Jelena, who live with me and our golden retriever, Benjamin, in Belgrade. Djordje and Jelena are students at Belgrade University, and in their spare time, Djordje practices and performs with his rock band and Jelena gives aerobics classes.

My sister Murci currently lives with her husband, a Jew from Subotica, and their two children, Adam and Lily, in New York City, where her husband does research in a NYU laboratory.

Many members of my parents’ families were killed during the war. Some escaped by leaving Europe before the outset, some survived. Today, I have family in Yugoslavia, Europe, Israel, the U.S., Mexico and elsewhere.

Siima Shkop
Tallinn
Estonia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of the Interview: March 2006

I interviewed Sima Shkop at home. She is living in the house, constructed by the Artists’ Council in Estonia, next to the citadel wall around the Old City. Siima lives by herself after her husband died. Though, she is not quite alone. A big well-groomed cat is living with her. Numerous pictures on the wall are painted by Siima and her friends. Siima is a petite lady. It is hard for her to walk, so users walkers for that. Siima has a heavy Russian accent. She switches to Estonian when her Russian fails her. Nata Ring, the secretary of the Tallinn Jewish Community 1 came with me for the first meeting as she interpreted for us. Nata is from Tartu like Siima. In spite of living in Tallinn for about 70 years, Siima loves Tartu, her native town. She told me a lot about the Tartu of her childhood. Siima has a tough character and I felt it right away. She did not like the fact that I do not know Yiddish and reminded me of that often. I came with another person for the second time. Siima must have gotten used to me and was more affable. During my second visit she offered me to take a look at her illustrations of children’s books. I was rapt by what I saw and it instantly changed my impression on Siima. Only a person, having the perception of a child, could create such sunny, fairytale pictures. The characters of the fairytale drawn by her looked as if they were real, alive. When it was cold outside and I felt blue, I remembered her pictures and smiled.

I did not know anybody from my father’s family. Father, Jacob Shkop, came to Estonia from Poland, when he was adult. His family stayed there. All I know is that my paternal grandfather Moishe was a high-class tailor. In general, Father and his relatives were excellent dressmakers. They were very popular. I never met them. Besides, Father never told me much about his family. I even do not know the names of his relatives. Recently I found some old notes, where I found out that Father was born in 1883. I do not remember the place of his birth.

Mother’s family lived in the Estonian town of Tartu. My maternal grandfather, Shloime-Meer Rozenko, came to Estonia from Lithuania, when he was a callow youth. Grandfather served in the tsarist army 2. At that time the term of service was 25 years, so even if Grandfather was drafted into the army at the age of 17-18, he must have been over 40 when he was demobilized.

Grandpa was very handsome when he was young – a blond with bright blue eyes. He did not look like a Jew at all. I remember one interesting case, when I was about 13, one man came to Grandfather from Germany. I even do not know who he was to him, but he collected information about Grandpa. In Lithuania, which was Grandpa’s motherland, some of the people who had known him since childhood said that Grandpa was a foundling, fostered and raised by a Jewish family. I do not know whether that’s true.

Anyway, Grandpa identified himself as a Jew. He lived like a true Jew: he was religious, observed traditions, went to synagogue twice a week. During the holiday period, he went to the synagogue almost every day. Kashrut was observed in my family since childhood.

I did not know my grandmother Siima Rosenko, nee Kaplun. She died long before I was born. She had diabetes. She must have been born in Tartu as there was a tombstone in Tartu cemetery with an inscription in Hebrew. I never came across the surname Kaplun among Estonian Jews. There are a lot of people with the surname Kaplan though. Grandmother also has a grave in the old cemetery of Tartu. It is written Siima Rosenko in Russian [Cyrillic] on her tombstone.

Grandpa Shloime-Meer was also a tailor, specialized in dress coats, which required strong skills. Tail coats were in demand in Tartu because it was a university town and that type of dress was needed for all kinds of events and costume parties, arranged by the student societies. There were rich students, who ordered tail coats and poorer students could not afford that, but still needed them from time to time, so Grandpa made tail coats for rental. I remember there were two large wardrobes with tail coats of different sizes.

Since Tartu was a students’ town there were a lot of Estonian and Jewish students’ corporations, thus there were a lot of events and people hired tail coats from Grandfather. Besides, he was an honorable guest at all celebrations. Very often Grandpa came home drunk. He was a very interesting man. He was not of a tall height, had a nice voice and great sense of humor. All people loved him.

His tail coats were popular not only with students. When Carlis Urmanis 3 became the president of Latvia, he ordered tail coats from grandfather. Grandfather was invited to go to Riga several times to make the tail coats for him. I do not know when Ulmanis met Grandpa – perhaps he studied in Tartu. Grandfather made pretty good money, which was enough to provide for the family and pay tuition for education. Grandmother was a housewife.

Grandmother gave birth to five children, four daughters and a son. The eldest was Sarah, born in 1880, the second Dina, born in 1882. My mother Rosa, the third daughter, was born in 1884. Another daughter Luba – Jewish name Liebe – was born two years after Mother, and then, finally, the long-awaited son, German, came into the world. His Jewish name was Solomon.

All children were raised Jewish. Only Yiddish was spoken at home. Of course, the grandparents and their children also knew Estonian and German which was common in Estonia. Sabbath and all Jewish holidays were marked at home; kashrut was observed as it was holy.

The five children got good education. All studied at a lyceum. I am not sure if it was a Jewish lyceum. Recently there was an exhibition in Tartu on the subject of education in Estonia. My son went to see it. There was my mother’s certificate stating her transfer to the next grade. My son said she had straight excellent marks there. In general, my mom and her siblings were very gifted.

I do not know where my parents met. All I know is that they had a true Jewish wedding in Tartu with the rabbi and chuppah. Soon after the wedding, Father found a job in Sweden and left there with Mom. Father did not work there for a long time and decided to immigrate to America. He got in touch with his pals, who were living there, and they talked him out of it. At that time there was an unemployment crisis in America and his pals wrote that it would be hard for him to find a job there. Mother was pregnant and wanted to give birth in Tartu, so they decided to come back.

In 1909 my elder sister Rachel was born. She was called Rika in the family. When she was one year old, Father found a job in Warsaw, Poland. He was fluent in Polish and welcomed the chance to work there. They did not stay there for long. The house, where Father’s workshop was, burned down, and my parents came back to Tartu again. There were four people in the family now. In 1911 my sister Masha was born in Warsaw. She was named after our paternal grandfather, Moishe Shkop. They rented an apartment in Tartu and Father had his workshop there.

During World War I, Father was drafted into the army, and he was in the lines for four years. He was contused, when he was in Manchuria. Father had serious heart trouble when he came back to Tartu after war. He had a great workshop in Tartu and was a famous tailor there.

Mother was a housewife at that time and took care of children. When she got pregnant again, Father was sure that he would have a son. He was agog to see a son, but I was born in 1920. I was named after my maternal grandmother Sima. I do not know whether Father was disappointed that I was born, instead of a long-awaited son, but still he loved me very much and I loved him too. In spite of being busy, he paid attention to his children.

Yiddish was spoken at home, so I have known my mother tongue since childhood. Estonian was my other mother tongue, as my sisters and I played with Estonian children, who were living in our yard. It was natural for us to speak Estonian. Father was also fluent in Polish and Russian. His favorite writer was the Czech comedian writer Yaroslav Gashek. At home we had his book about a brave student Sweik. The book was in Yiddish and Father liked reading it to us. Father had a nice tenor voice. There was a Jewish drama theater in Tartu. There were no professional actors there, only talented amateur actors. The operetta ‘Silva’ was staged in the theater. I remember Mom and Dad often read in duet.

Father had another hobby – chess. There were some nooks in the theater where people could play chess. I remember Father took me to the café, where he bought me ice-cream and I was watching how he played chess. Father was good at chess and I also started understanding the game. In fact, Father liked taking me anywhere he could. When the first movie theaters opened up, he took me there.

Father loved reading and plied me with that since childhood. We had a very good library at home and Father also took me to the Jewish library in Tartu. We enjoyed getting together in the evening and read. Then we discussed the books and shared our opinion.

My parents were very sociable. Father had many friends. His best pals were those who were in the lines with him. My parents often went for a visit and we also received guests in our house. We kept the door open for people.

We sacredly followed Jewish traditions. Every Friday morning Mother cooked food for Sabbath. In the evening the whole family got together, Mother lit Sabbath candles, and we started dinner after having prayed. On Saturday morning Father always went to the synagogue. We marked Jewish holidays at home. We had separate Pascal dishes. Before Pesach there was a big cleaning in the house, chametz was taken out. Only after that Pascal dishes could be brought in. Of course, we obligatorily had matzah for the holiday. Father bought Pascal wine in the synagogue. We had two seders at Pesach: on the first and on the second evening of the holiday.

We marked other Jewish holidays as well. On Yom Kippur my parents and elder sister fasted. Purim was a double holiday for us as it was also Mother’s birthday. Mother baked hamantashen – triangular pies with poppy seeds and raisons. On Jewish holidays the whole family went to the synagogue. Father was on the first floor with other men. Mother, my elder sister and I were on the top floor. It was always very ceremonious. We wore our best outfits on those occasions. My parents also made contributions to charity, it was a matter of honor for every Jew. On holidays we visited our relatives and they came to see us.

That calm secular life was over in 1929. Father came back from the war with heart trouble, which finally killed him. Father was buried in the Jewish cemetery in Tartu according to the Jewish rite. Mother did not work while Father was alive, as he could provide for his family.

We had hard times when Father died. Mother was a widow with three children and she had to make money. She learned machine knitting. She was very gifted and had a fine taste. She started taking orders in the store. They gave her wool and she knitted jackets, which were sold in the stores. When she learned how to work very quickly she took orders in three stores.

Mother’s elder sister Sarah helped us a lot. She was married, but had no children. She treated us like her own kids. Sarah was a seamstress and her first husband was a tailor. First, they had a sewing workshop. Sarah was a great milliner. She had excellent taste. She was taught sewing by the best tailors in Saint Petersburg. Sarah was an amazingly kind woman. I have never seen a kinder person in my life. She helped everybody, not only us, and people loved her.

Sarah was the only of my mother’s sisters who stayed in Estonia. Her sister Dina, a blue-eyed blond, married an Estonian German man, who was from Tartu. His name was Milts. He taught geography at lyceum. Shortly after the wedding, Dina and her husband left for Germany and settled in Bremen. Her three daughters – Gertrude, Krista and Inge – are elder than me.

The third sister Luba married a Jew from Tartu, a tailor called Meer Marshak. His brother, also a tailor, rented the second floor in the house, where we rented the first floor. In general, the family was big and all were tailors. All of them, including Luba and Meer, left for England, Liverpool, in 1921. When I was a child, I knew Luba only from pictures. I met her when she came to the wedding of my sister Masha. Luba did not have children. When Father died she assisted us with money a lot. Gertrude, Dina’s elder daughter, said that she helped them as well when life was hard in Germany after the war.

Both of my sisters went to lyceum: Rika to the Russian one and Masha to the German one. Jews often had their children study in the German lyceum, for them to learn the language to enable them to continue their education. When Father was alive, the family could afford tuition. Having finished school, my elder sisters Rika and Rachel entered Tartu University, the economy department. Then Father died, so Rika had to find a job to pay for tuition.

She worked for the Jewish bank in Tartu to assist Mom with money and to get more experience. At that time Rika studied hard at the university library. She met her husband there. Dovid Soliternik lived in Israel. He was one of the first to settle there. His family came either from Romania or Bulgaria. He was a young disabled man. He had an artificial leg, he worked with dynamite and his leg was blown off as a result of a blast. He was not fit for the army, so he decided to enter Jerusalem University, finished it and became a tutor.

A Latvian Jewish school invited him to hold a lecture course for students in Daugavpilts. At that time he was a professor, an expert in oriental languages. Dovid found out that Tartu library had ancient Arabic manuscripts and he came here from Latvia to read them. So he met Luba there. It was love at first sight – a great love.

They got married in two months. The wedding was in Latvia, under a chuppah. Shortly after the wedding Dovid came back to Israel with Rika. I do not remember the name of that small town, where they settled. They built a house. Dovid worked as a teacher. In 1936 their first child was born. They named him Jacob after my father.

My second sister Masha got married right after finishing lyceum. Her future husband, Aisek Reisman, was her classmate for eight years. They got married right after having finished lyceum. When Mother wrote a letter to Aunt Luba that Masha was going to get married, Luba came from England. She organized a great wedding for Masha and Aisek. It was a truly Jewish wedding with a chuppah. I do not know why they had a wedding in Valga. I can’t recall.

After the wedding, Aisik entered Tartu University. He studied and worked. Masha did not study as there was no money for tuition. She tried to learn some profession, but did not succeed. She was very smart, but awkward. She found a job as a sales assistant in a large store. They lived separately from us, but Masha always found time for me and called on us often. My sisters were both friends and nannies for me. They took good care of me as they were much older.

When my sisters were married off and left the house, Mother could not afford the apartment we were renting, and we moved to Grandpa. When Sarah got married, he stayed alone. Mother was the homemaker. Our living was modest, but Mother always found money to celebrate Sabbath and mark all holidays Jewish traditionally. She observed kashrut. We had kosher dishes. I remember she cooked vegetable soup and gefilte fish – Grandfather’s favorite dish.

Mother took me to the Jewish kindergarten. The teacher was the wife of the director of the Jewish school in Tartu. She taught Ivrit, and I still remember it. All classes were taught in Ivrit and Mother wanted me to learn the language and to be among children. I went to study when Father was still alive. He was getting more and more unwell, and there was a lack of money. That is why I entered Jewish elementary school.

The teachers were good. By the way, some of them later taught at the Tallinn Jewish lyceum. Our teacher at the first grade was Vilenskaya, a very beautiful lady. She taught me how to read and write. She and her friends staged plays in German at the school theater in Tartu. Then she taught German at Tallinn school.

We had wonderful teachers. One of them, Levitin, seemed an old man to me. He taught us Ivrit and the Tannakh in Hebrew. Of course, he did not tell us all the things, he picked only the subjects that we would understand, and covered the most important things. He also commented – sharing what one rabbi said on a certain subject and what opposite opinion was expressed by another rabbi, and we tried to find out which opinion was correct. Then I understood he did not only teach the Tannakh, he wanted us to learn how to think, analyze and have our own opinion, even it differs from the common point of view.

He also told us interesting stories, which I still remember. My teachers also arranged extra-curriculum activities. There was a school theater, we staged plays, gave performances dedicated to the main Jewish holidays. There were a lot of spectators – kin, friends – and all praised them. A school choir also gave a performance as well as the students of the dancing and gymnastics studio. The concert program was always very comprehensive and it was interesting for both – spectators and participants. One of our teachers, Levin, came here from Poland. He knew a lot of nice Jewish songs and taught us those. I have very bright recollections from school times. I kept in touch with many of my classmates after I left school. I studied there only for three years.

When I finished the third grade, there were not enough students to form another class. Thus we had to go to different schools. There were eight girls in my class, and the four of them, including me, went to an Estonian school. It was an elite school and the tuition was high. The teachers were great. I think Aunt Sarah covered the tuition there to help Mother and me. The four of us understood that there was a need to speak fluent Estonian and have no accent. We were the first Jewish girls who were enrolled in that school.

Of course, we were fluent in Estonian as we were constantly communicating with Estonian children, but our grammar was poor. In summer, the four of us crammed Estonian grammar. After hard studies, we learned how to write literately. Then at school it turned out that our Estonian was better than that of other students – Estonian native speakers. The Estonian language teacher respected us for having good knowledge of Estonian grammar. We also had a good German teacher.

I cannot say that we, Jews, were treated in a wrong way, but there were all kinds of incidents. Once, we came in the class and one girl cried out, ‘Jew!’ and pointed at me in front of the class. I was a small girl, but I could stand up for myself. I took a bottle of glue and poured it on her head. Then I beat her, though she was much bigger than I. The whole class was rapt! After that people had a very good attitude towards the Jews in class.

I and other Jewish girls had Lithuanian friends. Of course, there were times when the guys would push us in the street and say something unpleasant, but without spite. In general, the attitude was good. I did not feel hurt. We prayed on Monday before classes. We, Jewish girls, did not join the prayer, and waited by the door to the classroom. There was a prayer at the end of the school day. Once I also said a prayer in Lithuanian, but it was like a joke for me.

I started drawing in the Lithuanian school. We had a wonderful drawing teacher. Her lessons were always very interesting. She gave us the topic and we were supposed to draw something on that subject. At the end of the class she collected our drawings. She showed them to the whole class and everybody was to express their opinion on them. She did not teach us basic skills, but, the most important thing: she taught us how to look at things. Now, I think it is the most important thing for an artist is to know how to look.

My friends and I did very well at school. I understood that there could be no other way as tuition cost a lot of money. I tried being good even at math, despite loathing that subject. I studied there for two years. Sarah’s first husband died. She married a Jew from Tallinn and moved there. Sarah tried talking Mother into moving to Tallinn. Then she got sick and had to undergo operation. Aunt asked Mother to let at least me come to Tallinn. Mother could not decide on moving there as she thought it would be hard to get a job in Tallinn. Grandpa’s tailor’s work shop was still income-bearing. We decided that I should go to Tallinn myself and live with Aunt.

I entered the Tallinn Jewish lyceum 4. It has an interesting history. Tallinn Jews put money together to have the school built. In 1924 the lyceum was opened, and it is still there. Owing to the efforts of our Jewish community, there is a Jewish lyceum there now. There was an Estonian school during Soviet times.

At first, it was hard for me to study at the lyceum as the teaching was in Ivrit, but not the old Ivrit that I was taught at school, but the modern Ivrit, spoken in Israel. I understood almost everything, but could not speak myself. It was not hard during the classes. My classmates spoke Ivrit during the breaks. Then I started taking private lessons in Ivrit. My teacher was Michelson. I worked very hard and studied it for less than a year.

I liked lyceum a lot, both my peers and teachers. We had a very good class; unfortunately, most of my classmates are dead now. There were quite a few students from the school in Tartu in the Tallinn lyceum. The school in Tartu was a six-year one, so many students decided to continue their education in Tallinn.

Samuel Gourin was the principal: a tall, blond man with huge eyes. He was loved and respected. His daughter was also studying at the lyceum. She was a bit younger than me. Zhenya became an orphan as her mother died when she was two or three years old. Gourin taught general history. We did not have text books in modern Ivrit, so we took notes after him.

There was also a teacher who taught us Jewish history. We also were taught Ivrit literature and grammar. Our mathematics teacher was from Tartu. When my sisters were studying, he taught mathematics in both lyceums. Then he was transferred to Tallinn lyceum. He was a very good teacher.

I hated math most of all when I went to Estonian school, especially algebra I disliked. I did much better in math when I was studying at the lyceum, I even started liking it when I had a trigonometry course. It was interesting for me and I got good marks. Vilerinskaya, my first teacher at Tartu school, also taught here. She was the German teacher.

We had so many new subjects that now I am even surprised how we could digest it all. There were also subjects taught in Estonian: chemistry, physics, geography and of course Estonian literature and grammar. There was also a course of Russian language, which I did not know at all. I even did not know the alphabet, but my classmates read the books written by Pushkin 5, Lermontov 6 etc. in the original.

The Russian teacher was very handsome. He understood that I did not know Russian and he permitted me to read those books in Estonian so that I could understand what was going on. Of course, I read them with pleasure and found them very interesting. I needed to learn the basics of the language and one of my classmates helped me with that. There was one class where the subjects were taught in Russian, but the group was very small. There were also gymnastics classes. We did not have my favorite drawing classes.

The chazzan of Tallinn synagogue, Gourevich, taught music and Jewish traditions to us. He came to the classes with a small accordion and played it. We sang Jewish and Hebrew songs. Gourevich was very interesting and funny. His daughter, Anna, subsequently a famous Estonian pianist, Anna Klias, also studied at our lyceum. She was a good student. When I graduated from lyceum, she and some other Tallinn alumni were at the traditional reception arranged by our principal. The most outstanding student was always invited and there were always Jews among them.

Children from poor and rich families studied together and it did not affect the relationship. We did not choose friends by their parents’ income. We had our own company consisting of boys and girls. We went to dancing classes. In general it was our common interest. We wanted to learn how to dance beautifully.

All lyceum students were members of Jewish organizations. I was a member of the children’s Jewish organizations. In Tartu I was a member of Hashomer Hatzair 7. This organization was represented in Tallinn as well. A lot of my classmates were members of Hashomer. We took part in Estonian scout contests. In summer we went to Hashomer Hatzair scout camps. When we moved to Tallinn I entered the Jewish youth organization Maccabi 8. There were good gyms in that organization. I loved gymnastics. I started attending rhythmic gymnastics there. I had rhythmic gymnastics classes in Tartu, but they did not have such good facilities as in Tallinn. Our trainings took place in the university gym.

We, schoolchildren, were interested in politics. When the fascists came to power in Germany, we started boycotting German films; a lot of them were screened in movie theaters. We even refused speaking German, though most of us were fluent in this language.

I finished lyceum in 1938 at the age of 18. I wanted to go on with my education, and was dreaming of going to the arts institute. The tuition was very expensive, and I could not afford it. Aunt suggested taking me as an apprentice in her workshop, but I did not like sewing and had no skills for that. I decided that I would take any profession, but that. I became an apprentice of a famous hairdresser in Tallinn. Even the president had his hair cut there and the wives of all the diplomats were customers there.

At that time, when the fascists came to power in Germany, fascism was trickling down here as well. They even did not want to hire me for being a Jew, but still took me as an apprentice for two months. Then one of their regular customers – a wealthy Jew – stood up for me. She said if I was fired only because of my nationality then no Tallinn Jews would ever come to the salon. She was also supported by a rich German lady, who was also a regular customer. She said the nationality did not matter, the work did.

Unfortunately, during my apprenticeship I was more involved in cleaning than in training. When I had spare time I was standing by the master and watching his work – beautiful hairdos. Once a week I attended a special school where I was taught to put wigs on and do make-up. It was very interesting for me. When I finished school, I worked at the hairdressers’. Often I did not have to do my job, but be at beck and call for my customers, who were of different age – adult ladies and young girls like me. While they waiting in line, they could send me to fetch cakes from confectionary or run other errands for them.

When a customer was my age I sadly thought to myself – that she could do what she wanted – study and have no problems in life. I wanted to study, but could not afford it. I wanted to banish those thoughts, as there was nothing I could do. If I was too focused on that, it would make my life unbearable. I tried to have a fully-fledged life the best way I could. In the evenings I went to Maccabi for training. I dated a guy, my classmate from lyceum. My beloved and I went to the theater, cinema, dancing.

I also attended English language courses. Now I cannot picture how I could cope with all that. In a year I met a young man, an artist. He looked at my drawings from school and said that I should become an artist. I dropped my English language courses and went to the art studio instead. It was headed by Estonian sculptor, Voldemar Mellik. I attended evening art school courses. We painted nude models. In Mellik’s opinion I did pretty well. He said that I had to study at the institute, which I could not afford.

In 1939 my elder sister Rika, her husband and son came to Tallinn from Israel. Dovid intended to work in the library and Rika was happy to take advantage of the chance to rent an apartment not far from Aunt Sarah’s house. Then Mother and Grandpa moved to Tallinn. Mother moved in with Rika and Grandfather lived in Aunt Sarah’s apartment. There was not enough room for everybody, besides there was Aunt’s sewing workshop in the apartment. It was OK with me as I was out of the house most of the time.

I spent a lot of time in Maccabi. We had a wonderful rhythmic gymnastics trainer and we succeeded in our performance. We did not only tour Estonian cities we were also in Latvia and Lithuania. In 1939 we were invited to Finland. There was a large stadium in Helsinki constructed on the occasion of Olympic games, where in 1939 on the eve of the Soviet-Finnish War 9, an international gymnastics event was held with the participation of 300 Estonian girls and boys. Our nine ladies from Maccabi, including me, also took part in the event. The audience was pleased.

In 1939 Germany attacked Poland 10. The war was over shortly after Soviet troops entered Poland. Then the Soviet Union attacked Finland. We followed the military actions and were worried for Finland. We were very happy when the war was over as Estonia always had very good relationships with Finland. Then the Soviet government signed a non-aggression agreement with Germany [the so-called Molotov-Ribbentrop Pact] 11 and put pressure on the Estonian government to have military bases constructed on its territory 12.

Of course, at that time we did not know what it was for and felt calm. Many of those who were frightened of the intrusion of German troops in Poland even welcomed the idea of Soviet military bases in Estonia thinking it to be a pledge for peace. We knew that Jews were killed in Germany. By the middle of the 1930s there were quite a few fugitives from Germany. They said what was going on there. At any rate, our family feared fascists much more than the Soviet Union.

In 1940 Estonia became Soviet. In general, we had nothing against it as we knew hardly anything about Soviet life. All we knew were pretty attractive slogans. A lot changed when the Soviet regime was established in Lithuania. There were even changes for the better – the education was free, both secondary and higher. It meant that my dream to study at the Art Institute would come true. In general, there were a lot of new interesting things. My friends and I were fond of that. We discussed news.

I successfully passed entrance exams to Tallinn Art Institute, the art department. I did not have to pay tuition. Besides, I got scholarship. I could drop work and start studying. It was a happy year for me, 1940. I enjoyed drawing and the classes were not a burden, but a pleasure for me. I managed to cover a two-year program within a year. I studied only for half a year at the first course, attending the classes for the 1st and the 2nd course and passed exams for both courses.

As for the painting classes, I was in the group with the students of the 3rd course. Khapson, the best Estonian artist, taught us painting. He became my tutor. He was my teacher for the whole time. Khapson is still alive. He is 90 and he is still working! His workshop is in the house, where I am living. A museum with his paintings is also here. Our rector, Starkov, was a wonderful Estonian sculptor. He made sculptures from granite. After the war his workshop was in Tartu. Starkov was a very intelligent person, a good rector, treating the students very nicely. I was lucky to have such teachers.

Having finished the 1941 academic year, as per results of the exams, I was transferred to the third course. We had a Komsomol organization 13 at the institute and I joined it. I was a very young girl and was interested in many things. I also had some odd jobs – drawing slogans, pictures for wall papers. At times I had to work from dawn till night. I was friends with the students and did not have any problems with anybody. The teachers also treated me very well.

Of course, I was grateful to the Soviet regime, which let me study and do what I liked. At first, the Soviet regime did not oppress Estonian citizens in any way. Kolkhozes 14 appeared later, and peasants were not oppressed right away. Enterprises were nationalized, and taken away from rich people. There were no wealthy people among my acquaintances and family, so we were not affected by that.

We did not have our own apartment, but rented one. During the Soviet time, the houses were nationalized, but people were not evicted from their homes. At that time we had to share our apartment with another family. It was called communal apartment 15. Before we did not have anything of the kind – people living with strangers in the same apartment. But we abided by that and with many other things.

When on 14th June 1941, one week before the war, people were deported from Estonia 16, it was dreadful! I remember it vividly. Nobody was deported from our family, but we feared it! People shared with each other the news about deportation on that scary day and were afraid for themselves. Everybody understood that it was just a beginning. Most likely there would have been more deportations if on 22nd June 1941 Germany had not attacked the Soviet Union 17.

At that time I destroyed all photos which were connected with Betar 18, Hashomer Hatzair. At that time I understood that those pictures would be the evidence against me. I kept only some snapshots of performances of our Maccabi gymnastics group. I regret it so much; I should have hidden those snapshots.

Grandpa died two weeks before the war. He was buried in the Tallinn Jewish cemetery according to the Jewish rite. At that time we were mourning over him. Only later we understood how happy he was to die at home, among people who loved him, having been buried decently, not in a common grave in evacuation.

Rika and her husband left Estonia in late 1940. They went back to Israel. When we found out that the war was unleashed, we decided to leave Estonian immediately. In the late 1930s there were a lot of fugitives from Germany in Estonia, who told us that the fascists killed Jews. We understood, that we would be killed if we stayed. Without any doubts we packed our things within one night.

My brother-in-law Aisek, Masha’s husband and his brother headed for Leningrad. They escorted the Tallinn hospital, which was evacuated there. Aisik took our things and left. We agreed on a place where we would be able to find them in Leningrad. They left and in couple of days Mother, Sarah, her husband and her one-year-old son went to the train station. We took the train to Leningrad, but we did not reach there. At Kacha station we were rerouted to another train heading for Ulianovsk, Kuybyshev. They did not want to let Estonian fugitives into Leningrad.

We had no things at all as we had counted on getting them in Leningrad. We only had evacuation certificates and passports on us. The final destination was Kuybyshev, but we got off the train in Ulianovsk. Only several Estonian families got off the train there. At the evacuation point we were asked for our identification and intentions. Then we were sent to a local house in a kolkhoz where fugitives from Polish concentration camps were living.

After a while our family was sent to the kolkhoz Kremlevskiy, 25 kilometers away from Ulianovsk. My sister and I were given assignments for work at school. My sister was offered to teach German and I – to teach drawing. My mother and sister were fluent in Russian and I was not. Owing to my Russian teacher at the lyceum I knew the rudiments. I took children’s books in the library, read fairy tales, wrote out unknown words, asked for their meaning and memorized them.

It did not take me long to learn Russian, but I was not very literate. I am still ashamed of my Russian grammar. But still, I know something. It is a beautiful and interesting language. I like Russian literature particularly.

We lived in that kolkhoz for half a year. Our family was given a small ramshackle house, but we could not live there as it was teeming with bedbugs. We found a vacant room at school and moved in there temporarily. Then we were provided with a new lodging – a nice clean house not far from Volga. We lived from hand to mouth. We were saved by the under harvested crops in the fields – we picked peas, wheat ears and ate them. The locals also helped us, though they did not have enough for themselves.

By that time, my brother-in-law Aisik and his brother came. They took the patients and staff of the hospital and then they were free to go. They did not meet us in Leningrad, but found us via the information bureau for evacuees in Buguruslan. Aisik’s brother stayed with us and then all of us left for Ulianovsk. Aisik started working at the factory and rented a room from a Tartar for the whole family.

Тhere were a lot of Tartars in Ulianovsk. I liked them a lot – they were very kind and sincere. Russians were also very good people. But still there were some rascals, who informed the NKVD 19 against us saying to check our things. They searched our apartment, but of course they did not find any things that were banned.

In October 1941 the Germans came closer to Moscow. The commanders understood that they would not be able to stop the Germans and started making anti-tank fortifications. A lot of women and teenagers were involved in that. Those fortifications were made 50 kilometers from Ulianovsk. We were taken there by train.

We were followed by another train with young guys, who were heading for the front. There were even schoolboys among them. That trained stopped by ours. The ladies, who were heading for construction works, got off the train, hugged those boys and gave them some food they had. All of us cried, understanding that the guys were to face death. They did not even have rifles, and they were to be in the lines fighting against well trained and well-armed soldiers.

We were given spades, hoes for digging anti-tank trenches. It was cold, the land was frozen and it was very hard to dig. First we had to work with a hoe and then use a spade. We did not have a place to stay; we had to sleep on the earth. No food was taken to us. We even did not have bread for a week. We had to pick some roots and herbs in the forest nearby. An elderly lady and her daughter and some 13 to 14 boys evacuated from Leningrad were working closely with me. That elderly lady shared all food she had. I will never forget her.

We exerted our every effort, but there were hardly any results. In a couple of days the lady said that we should leave as our work was futile and dangerous for our life. We had to walk for 50 kilometers. It was a harsh winter. We walked along dug anti-tank trenches and the trip seemed endless to us. There were a great many people involved in digging.… We had been walking for a long time when we finally reached Ulianovsk. I got really cold and was unwell for a while. I almost died, but I had a young organism and survived without any medicine.

When I got better, I went to work at the military plant. There we were given food cards 19, which allowed us to get twice as much bread than for civil work. It was very important as there were three of us and I was the only one who was working. Mother and Aunt Sarah got dependent’s cards – 200 grams of heavy semi-raw bread per person. Of course, it was not enough. We were hungry, but the cold was even worse.

The parents and brother of Aisik lived in evacuation in Middle Asia. They often wrote to us and we knew that it was warm there. It was the main reason for our decision to move there. Mother, Aunt Sarah, my sister Masha and her son moved there first. Aisik and I were to follow them later. We were supposed to work for a certain time after submitting our notice.

I met Starkov, the rector of Tallinn Art Institute, in Ulianovsk by chance. He said that he had a lot of friends in Moscow, who taught at the art academy. He gave me their addresses. He told me to drop by them and say hello from him if I were in Moscow. He said they would help me continue my education in Moscow. At that time, I was not thinking of Moscow as I was on the point of leaving for Fergana [Uzbekistan, about 3500 km from Moscow].

We had been traveling for two months. We took the train heading for Fergana, but reached Samarkand. We had to spend a day there before we could take a local train to Fergana. I went to take a walk in the city. It was a beautiful and peculiar place. It was the first time when I saw oriental architecture and paintings. I hadn’t even seen that on pictures before. I was carried away and got lost. I asked for directions, but the local people did not understand me as their Russian was also bad.

I reached the mosque and noticed some people who did not look like locals. I heard them speaking Russian. I went up to them and asked where they were from. I learned that they were from the Moscow Academy of Art which was evacuated in Samarkand. I took out the note which I had gotten from Starkov and asked whether there was such and such a person among them. They told me that it was the rector and took me to him.

I said ‘hello’ from Starkov. He asked me about him and myself and suggested that I should stay in Samarkand and study at the academy. It was very alluring for me, but I decided to find my family first and then, if I had a chance, I would decide to move to Samarkand to study. They saw me off to the train station, but the train to Fergana had already left. The next day I went to the train station once again. There were no tickets, but crowds of people intending to leave, but failing for a number of times. I was lucky that a guy working at the train station took pity on me and pushed me in the car when the train was starting to move.

When I came to Fergana, I went to the evacuation point to ask where my relatives were living. It turned out that they had not reached there yet, though they had left much earlier than me. I happened to be in a strange city alone. A bullock-cart cabman took me to the market on the central street which was called Lenin, as it was common in Soviet times.

I started roaming about the city without knowing what to do. It was a miracle – I met my pal – a Jew from Tallinn, who was the only Jew from Tallinn evacuated in Fergana. There are such amazing coincidences! He suggested that I should live with him. I had stayed there for two weeks before my relatives arrived. Aisik also came after me. It turned out that his brother and he caught typhus on the train and were hospitalized in Samarkand. Aisik survived, but his brother did not.

We found a place to live. Mother and Aunt Sarah were very weak and elderly, so it was hard for them to work. I understood that I would be the only bread-winner of the family and started looking for a job. I found a job as a hair dresser. Before our departure, I took all the instruments with me, I even had rollers for making hair curly. I was gladly offered a job.

In spite of hard military times, I had a lot of clients. All kinds of ladies! The doctors from the rear hospital, wives of militaries, evacuees, women of easy virtue… All of them were very different, but willing to look good. Women wanted to remain feminine and I really liked the fact that I could help them. I made hair-dos. I tried to do my best especially when ladies wanted to have their pictures taken to be sent to their husbands to the front. I was very pleased when the lady showed me the letter from her husband saying how beautiful she looked. There were so few joys at that time, so I was happy for making someone feel good!

Apart from that work I also had some odd jobs. Twice a week I gave drawing lessons at the Pioneer House 21, made inscriptions on gravestones, painted posters, slogans. I worked till night. Then I got lucky. The Moscow theater named after Lenin was evacuated to Fergana from Moscow. I found out that there was a vacancy for an artist. I offered my services and was employed. I made posters, decorations. It was not complicated.

In 1943 I got a letter from the Estonian government. I was offered to go take classes at the art institute in a city in Bauhinia, near Oaf. Of course I felt so happy. It was my cherished dream. Mother and Aunt Sarah got food cards for dependents. There were few products and they would have died if I had not worked. I could not leave them by themselves.

Aisik, my sister Masha’s husband, was drafted into the army in 1942, when the Estonian Corps 22 was founded. He went through the war and finally he took part in the liberation of Estonia from the fascists. The Estonian corps liberated Tallinn from German troops and moved farther, to the islands. Masha often got letters from her husband. She got the last letter from him after his death. He was killed in action on Sharma Island. His elder brother Samuel told us about it after the war. He was a military doctor in the Estonian corps. Samuel saw Aisik walk into a mine field and he was blown up. After battles the soldiers of the Estonian corps buried their perished friends.

After the war Samuel took Anzac’s ashes from Saaremaa to the Jewish cemetery in Tallinn and arranged for a traditional Jewish funeral. In the 1970s Shmuel immigrated to the USA. Very few people from Aisik’s family survived the Holocaust. Some of them were killed in action, others murdered by Germans in Estonia.

We came back home in winter 1944. Estonia had already been liberated from the fascists. We had the certificate saying that we were evacuated from Tallinn and the militia in Fergana issued us a permit to go back. It was a long trip and we celebrated New Year’s 1945 in the train. The winter was very cold, and the cars were barely heated. When we came to Moscow, our train was on the sidetrack for ten days. It was 30 degrees below zero, and it was not much warmer in the cars. Then our train was help up in Leningrad for a long time. Finally we reached Tallinn.

Our and Masha’s apartments were occupied. By that time the wife of Shmuel Zaltsman, Masha’s husband’s brother, came back to Tallinn. She let us live in her apartment until we would get a new one. Estonians treated us very well. The neighbors took our things after we left and when we came back they returned all of them. We even did not ask for them. The brought our furniture and other things. Aunt Sarah stayed with Masha. Mother and I returned to our apartment. We shared one room, but still we were happy to be back. We were happy that our miseries and wanderings were over.

When we came back to Tallinn, I found out about the dreadful fate of three Estonian Jews, who were not willing to get evacuated. There were very many of them. People did not believe those atrocities committed by Germans, thinking it to be Soviet propaganda, concocted against Jews whom they hated. That is why many people stayed, in Tallinn in particular. Jews fled from Tartu; those who stayed were executed soon. It was scary! In Tallinn it took Germans a month to get all the Jews for execution. Men were kept in Tallinn prison, women and kids in the camp near Lake Harku 23.

I think many Jews stayed in Tallinn because of Rabbi Aba Gomer 24. He was the one who convinced Jews that there were no reasons for escaping from Germans, saying that it would not be worse than under the Soviet regime. He admitted that Jews might be oppressed in some way and restricted, but that he did not think that Germans, cultured and civilized people, killed Jews! Doctor Gomer and his family stayed in Tallinn. He was killed by Germans on the first day of the occupation. His entire family was murdered.

Mother had a friend from childhood. Before she met Father, she even wanted to marry him. That man stayed, because he could not leave his paralyzed sister. He was killed on the street. Some of the local citizens pointed him out to the Germans – ‘Here is a Jew!’ – and he was shot at once. There were many stories like that. So many of my friends and pals from lyceum and Maccabi died. Some of them were killed in actions, others in Tallinn…

Not only the Germans exterminated Estonian Jews. At the beginning of the war mother’s brother German Rosenko perished. When we came back to Tallinn, we got the documents of his death. It was a story, which was even covered in the newspapers: a common grave with 40 cadavers was found in the prison yard in Tartu. They identified the names of the perished and German was among them. Nobody doubted that they were shot by Germans. Only many, many years later we found out the truth. Those people were arrested by Soviet people before the outbreak of war. We do not even know the grounds for German’s arrest. Now it is not important. They were executed by the Soviet regime before the German occupation of Estonia.

Some of my pals from gymnasium got back from evacuation, from the front. One guy whom I was seeing during my studies at the lyceum also came back. We even wanted to get married after the war. He was drafted into the army during the first days of the war. He was a military interpreter, then he was a reconnoiterer during the blockade of Leningrad 25.

We wrote to each other during evacuation. Once I sent him a letter with pictures of me and my friend Reima who studied at Tartu school with me. She was in evacuation in Fergana, so we met there. In his letters he told me that the Estonian should write letters to him. I gave Reima his field address and said, ‘Write to him.’ At that time I did not know that I destroyed my love with my own hands. Reima was very beautiful and my friend liked her. They often wrote to each other. After the war he found her and they got married. It was a shock for me. Before going to the front he told me to wait for him and I did. He did not keep his word. My pain is gone and good reminiscences are left. Finally, he brought a lot of good things in my life. In early 1970s Reima and her husband left for Israel.

Shortly after our return I resumed my studies. The Art Institute was open again and the rector, Starkov, came back from the evacuation. I did well, even got my scholarship increased because of excellent marks. I met my future husband, Victor Mellov, during my studies. My classmate Markovich came back from the front and found me. He studied at the legal department of the university and Victor had studied with him before. They were friends and Markovich introduced me to him. We liked each other and started dating.

Both of us were very busy and we saw each other seldom in the evening. We had to get ready for our studies. Usually we met in the morning on the way to classes. We walked, talked and sometimes got so carried away that we were late for classes. We did not want to part. We decided to get married, but both of us were studying, had no money other than the scholarship, and no apartment. It was not the only obstacle.

Victor was Estonian, born in 1924 in Tallinn. His father was a joiner, his mother did not work. His natural mother died young and Victor wars raised by his stepmother. His fate was very hard. Victor went to the lyceum, but could not finish it as he had to work. He worked in the harbor as a sailor on a small ship. When Germany attacked the USSR, Victor understood that Estonia would also be occupied soon. He and his friends were concerned and they decided to reach Finland by boat. Of course, it was a crazy idea, but they succeeded.

Victor was not in the camp of Estonian fugitives in Finland. His relative lived in America. He was the captain of a ship. Victor decided to take a ship to Sweden, wherefrom he could get to America and find his relatives. Victor and his friends were captured by Germans in Finland. They said that they were Estonians and the Germans took them to Tallinn, to Patarei Prison. Victor was there for eight months. He was afflicted with typhus and was about to die.

In 1944, when the Germans started forming the Estonian legion SS, they mobilized Estonians. They also took some Estonian guys from prison. Victor was released from prison and mobilized. I do not know what would have happened to Victor, if his parents had not interfered. They persuaded an Estonian surgeon to operate on Victor and remove his appendicitis. While Victor was in hospital, the Germans had left Tallinn. Thus, he was saved.

Later, Victor wrote in his books: ‘No matter what adversities people have to experience, human relations are always there, and people help each other all the time. If you cannot find a way out – talk to people and they will always help you.’ This topic is covered in all of his books and it is well written. He is a very talented writer. The fact that Victor was in Finland during Soviet times, was in his ways. He did not conceal this fact and openly wrote about it in his forms. The Soviet regime found it very suspicious, as they did not know what he was doing there … In general, all people who were abroad were under suspicion. That is why Victor was not admitted to the Party, even though he was a Komsomol member.

I cannot say that Victor’s parents were happy about our intention to get married. They had a practical vision: both of us were students, whose scholarship and odd jobs would not be enough to get by. Besides, we did not have a place to live. My mother was flatly against my marriage to an Estonian. She did not think of the material side of things. Aunt Sarah was also against it, but not as ardently as mother. We argued for a long time, and eventually Mother told me, ‘Leave, and you are not our child any longer.’ I cried, but still I did not want to let my beloved go. We got married in 1947.

Of course, we did not have a posh wedding. It was the time of hunger and the attitude of our kin did not allow us to feel like having parties. After the registration of our marriage we came home, to the room where I was living with my mother. The three of us shared one room.

I finally resumed my previous relationship with Mother only after my son Oleg was born in 1949, when I finished my studies. Oleg reconciled us all. Mother adored him and Victor’s parents also liked him a lot. In general, they were happy to have a grandson. Victor’s Dad met me in the maternity ward and led me to the car supporting me. My father-in-law was a good person. He often sat in for my pictures.

My mother helped me a lot. She took care of my son Oleg and loved him. When in 1956 my daughter Zoya was born, Mother did not like her as much. She took after my mother-in-law: fair-haired, gray-eyed. Oleg looked like my father. I chose Russian names for my children. During the war the novel ‘The Young Guard’ 27 by Fadeyev 26 came out, and we enjoyed reading it. The main character was Oleg. I named my son after him. My daughter was named after the famous partisan Zoya Kosmedimianskaya, who was shot by Germans. My husband did not mind that, but our relatives were not pleased. My aunt wanted my kids to have Jewish names and my husband’s kin – Estonian. Anyway, none of them bore a grudge.

It was difficult for me to find a job. It was a hard time for the Jews: the campaign against cosmopolitans 28, streamlined state anti-Semitism. When I was a student, I started making posters, took part in the exhibitions, even got a prize for my poster devoted to the Days of Estonian Culture, taking place in 1947 at Tallinn stadium. Besides, I liked making illustrations for books, especially for children.

Upon graduation, I sought a job with a publisher of children’s books. I was given an assignment for probation – to make illustrations for fairy tales. The art council approved of my work, but still I was not hired. The director did not like Jews and did not even conceal it. Only several years later, when another man was in charge of the publishers’, I was hired. I made posters dedicated to some memorable dates, events, but mostly they were political. I made many of them. Each of my political posters was to be approved by the central commission of the communist party of Estonia. They were supposed to put a stamp on my sketch with a note that it was ideologically correct.

I never held back that I was a Jew. Knowing that in the Soviet Union it is dangerous to keep in touch with relatives abroad 29, I still mentioned in my forms that my sister was living in Israel. I was never persecuted, even during the campaign against cosmopolitans. When I finished the institute, I joined the Party right away and I became a member of Artist Council of Estonia. I did not have any conditions to do my job – the three of us were living in one dark small room. When I received a prize for my poster, I was given a room in the graphics workshop. I think that in Estonia the campaign against cosmopolitans was not as spread as in other parts of the USSR.

In Estonia the Soviet regime mostly struggled against Estonian nationalists – they were considered to be protesters against Soviet occupation. I think those nationalists were randomly selected. The rector of our Art Institute, Starkov, was accused of nationalism. I took the floor against his expulsion during the general meeting of the members of the Artist Council. I said that I had known him for many years and he had never dealt with politics and the things he was accused of, that he just always worked on sculptures. I said he was a great sculptor, a wonderful teacher and Estonia should take pride in him.

My speech got fervid feedback in the Artist Council. The secretary of the party organization called me on the carpet and said that I was wrong, going against the Party. He demanded that I should take my words back in public. I was called twice to the central party committee and every time I left a letter where I indicated that the charges against Starkov were spurious. He was a great rector and teacher. None of his student can say a bad word about him. I thought that at least they would expel me from the Party, but to my surprise it did not happen. I was in constant fear.

In 1948 there was the second deportation of Estonian citizens. This time the farmers were deported – those people who worked from dawn till sunset. Collectivization started in Estonia 30. In the USSR it took place in the early 1930s, but Estonian peasants did not want to join kolkhozes. It was not common for us. Peasants lived with their families on separate farmsteads. Those who were against joining a kolkhoz, were deported.

It was harder for me in early 1953, when the Doctors’ Plot 31 took place. Estonia was also affected by that. Anti-Semitism was broader. There were a lot of people from the Soviet Union who came to Estonia after the war. They did not doubt a single word spoken by the Party. If the Party said, it was true that the Jewish doctors were murders, then this inferred that all Jews were bad.

At that time I was a member of the board of Artist Council, and dossiers of some of the Jewish artists were under consideration at our general meetings. I was not called for such meetings but still I got many anonymous insulting letters. My husband also got defamatory letters saying how he, an Estonian, could have married a Jew. After that there were rumors in town regarding the deportation of Jews. Some even said that special trains heading for Siberia were ready for the Jews. It was scary. I was sure that I would be deported. Not only I, but my mother and aunt would not stand that trip. Those were hard times! Thank God, we got away with that.

I vividly understand that only Stalin’s death saved us. When I found out about his death, I took it as personal grief. I understood that something was wrong in the Soviet Union, but I did not associate it with Stalin. I sincerely believed that we survived the war owing to him, thinking that he took care of us, USSR citizens, doing his best for us to have a good living. I thought his death a tragedy for me and for the entire country. I cried, and other people as well. I had a feeling as if a close person had died.

An even bigger tragedy for me was Khrushchev’s 32 speech at the Twentieth Party Congress 33. At first, his speech was not published and even party members did not know what had happened. Then his speech was partially covered in the press. When I read it, I was almost killed by the news. The people who were in exile during the first deportation in 1941, started coming back. There was another deportation in 1948, when the peasants unwilling to join kolkhozes were deported. Those few who survived the Gulag 34 also came back.

Their stories were full of horror! So many people were killed, so many worthy people were sent to the camps by Stalin! Terrible! Probably some people knew about it when Stalin was alive, but they were afraid to talk about it. Most of them preferred to keep their mouth shut. It seemed to us that the NKVD controlled everybody’s life.

At any rate there was a constant interference in the life of our family. During the war my husband was in Finland and he was always blamed for it. I was not trusted either: I had a sister in Israel and according to the Soviet notions I could not be trusted. After the war Rika and I did not write letters to each other, as we were afraid. Soon we resumed our communication. Of course, I understand that our life in the Soviet Union was not quite right: we depended on NKVD actions, having fear all the time, but still nobody said anything and neither did I. After the Twentieth Party Congress my belief in the Party was undermined. I understood that I should quit as it would be hard for me to find a job.

After Stalin’s death I never felt anti-Semitism. My colleagues always treated me very well. There was no biased attitude to the Jews in the Artist Council. But my children at school often were told by their classmates that they were not pure Estonians, and their mother was a Jew. I found out about that when they grew up. Probably they did not want to get me involved.

We lived in a poky room, which was humid. My daughter had lung problems. She had to be in a sanatorium for two years. When the Artist Council built the house in the center, close to the Old Town, I was given an apartment there right away. All of us moved into the new apartment. At first we lived there with my mother; Aunt Sarah lived with my sister Masha. When Masha got married, my aunt did not get along with Masha’s husband. They had arguments all the time. Then my mother moved into Masha’s place and Aunt Sarah came to us. When Victor’s father died, we took my mother-in-law to us. My mother died in 1978. She survived Aunt Sarah by one year. Both of them were buried in the Jewish cemetery in Tallinn.

I worked a lot. I took part in many exhibitions in Estonia and all over the Soviet Union. I was awarded prizes twice. I painted a lot, made portraits of my relatives and friends. I did not give that up when I was employed by the publishers for making illustrations for books. I remember I made a portrait of Eri Klias, son of my pal from lyceum, Anna Gourevish, married name Klias. Eri went to music school and I made sketches during his classes. Then Eri became a famous conductor. I also painted a daughter of my pal from Tartu. Later I took her picture as a prototype of Snow White in illustrations for this tale. Now Anna takes her granddaughter Diana to me. She is the daughter of Eri and my Snow White.

My husband also worked hard. He wrote a lot. His pen name was Andres Valaa. He did not have a lot of spare time, but still he did not want to spend it in the family. He liked loud parties and gambling. Of course, it was not easy for me, but on the other hand he was an interesting person and I loved him. Victor’s friends were also very interesting people. I did not mind if they came to us. It was very important for me that Victor treated Jews with deep respect. He had no drop of anti-Semitism in him.

I raised the children. We did not follow Jewish traditions at home. Mother and Aunt marked Jewish holidays and we always went to Mother on holidays. The children knew about the holidays and how they were traditionally celebrated. When they were young, they took no interest in religion and traditions. My daughter is still not religious. When my son reached his mature age, he started being fond of religion and traditions. He felt himself a Jew. Recently he and our rabbi took a trip to Israel. They had to spend the whole night at Paris airport waiting for the connecting flight and were talking. The rabbi told my son that he was a true, pious Jew. My Oleg was impressed by it.

My daughter, like me in childhood, liked dancing. She entered a choreography school and finished it successfully. She was talented and she was offered a job in our theater, the ‘Estonia.’ She did not become a prima ballet dancer, but still she was rather famous. Her ballet career was short. She could not dance any more after she had a leg injury. Zoya entered drama school and then worked in the theater again.

In my opinion, she was not very lucky in her private life. Her first husband, one Laasik, was a very gifted actor. In 1975 their son Lauri was born. Then Zoya’s husband started drinking and they divorced. Zoya’s second husband was Chinese, an acupuncture expert. His ancestors came from China and he was born and raised here. His last name was Lei. Their son Ran Ananda was born in 1980.

Both of my grandsons are very good. Lauri is very gifted. He studies at the producers’ department. He is handsome and athletic. He is married and has a child. Sometimes he calls on me. Lauri is living in Tartu. Ran is working in construction. He is also a good boy. He served in the army. He wanted to be a pilot, but he could not enter pilot school because of unfinished secondary education. He dropped his studies at the lyceum. Zoya bought a farmstead, where she is living now. She liked the countryside since childhood, enjoys growing things. Of course, she does not do it all the time. She has a grand piano and she plays. She also teaches choreography to children. She is pleased with her life now.

When Oleg was young, he was fond of technical things. Then all of a sudden, art appealed to him and he entered the design department of the Art Institute. He graduated from it and started working. He married a wonderful Estonian lady, Ene. She graduated from the architecture department of Tallinn engineering institute. She is a very good girl. I love and respect her as my own child. Ene makes wonderful puppets. Oleg and Ene lived with us for a while after getting married. In 1972 their daughter Saave was born.

When my granddaughter was born, I retired as my help was needed. I enjoyed taking care of the baby. In 1978 my second granddaughter was born. My son insisted that she should be named Sima. According to Jewish tradition children are named after deceased relatives. When I wrote to my sister Rika in Israel that my granddaughter was named after me, while I was still alive, she said that it was a big honor for me as I was alive and my granddaughter was carrying my name. Alexander was born after Sima, in 1980. The youngest, born in 1983, was called Jacob after my father. I took care of all of them.

Now they are adults and have their own lives. The eldest granddaughter Saava lives in England. Her husband is British. She and her husband are philosophers. Sima and her family live in Israel, but both of my grandchildren are studying in Tallinn. I am happy for both of them. They are not drunkards or drug addicts, but good people. They come to see me. Ene also comes often and calls me. In spite of the fact that Oleg and Ene are divorced, I get along with her.

Now Oleg lives in Tartu with his second family. He has two children in his second marriage: daughter Kolla, born in 1999, and son Pele, born in 2001. Kolla is finishing the first grade. She loves dancing. Pelle still goes to kindergarten. He likes drawing the most. He says, ‘I am an artist now.’ Indeed, he is very talented.

For a long time I was not in touch with my elder sister Rika, who was living in Israel. After work we kept in touch for a while, and dropped it when the Doctors’ Plot commenced. I did not know anything about Rika for a long time. Then she found me via the Red Cross and we started keeping in touch again. Rika wrote that her husband died and she got married again. Her second husband was called Kron. Rika’s elder son Yakov taught at a school for handicapped children. Then he became the principal of that school. Rika’s husband was a politician and she was interested in that. Her second husband also died soon and she became a widow again. She never married again, but lived with her daughter and worked.

When Jews started immigrating to Israel, I was not going to leave anywhere. The matter is that my husband was a Lithuanian, a Catholic. I could not picture my life in another country. This is my country, the land of my relatives. My sister Masha and her husband left. Of course, I did not judge anybody; everybody has the right to make their own decisions. I always followed the events taking place in Israel, especially during the wars. First my sister Rika, who was not only a sister, but a friend to me, then my sister Masha moved there.

Of course, I wanted to see the country and my sisters. I managed to go there only in 1995. At that time I told my husband, ‘If I do not go now, I never will.’ It was hard for me to be there. I went in April, but it was sultry. I could barely stand the heat. In general, the atmosphere in Israel was strange for me. I know and love Ivrit and Yiddish, Jewish literature, but I am used to Estonian culture, to aloofness of some kind. If I were younger, it would be easier for me to adapt, but at my age it is impossible. I would not be able to live there. If I had to escape there from horrors and war, I would go there, but still I would miss Estonia, its cold sea.

I liked Jerusalem a lot, its ancient architecture. It is an amazing city. When I was by the Wailing Wall, I felt ashamed in a way. I wanted to feel that I was at the sacred place for Jews, but I could not feel it. It was not mine. Estonia was mine. I love both Estonians and Jews. Maybe it is not normal. Both of my sisters got wonderfully acclimatized in Israel. Masha is no longer alive. She died in 2004.Her husband is still alive. He gets by very well. Rika is living in a nursing home. She is 96. Last year my son went to Israel and visited her. She does no seem to understand what is going on. Oleg brought her picture. It is hard to recognize her – a little old lady with snow white hair. She always dyed her hair.

During the Soviet times I could not leave the country. I could travel anywhere throughout the Soviet Union, but I could not even think of going overseas. I traveled a lot across the country. I was in Latvia, Lithuania, Kiev, Moscow, Leningrad, and even had friends there. My husband and I went on vacation to the Caucasus and Crimea. I had friends from other countries.

Once I thought that the Jews from the Soviet Union were only Jews by birth. It seemed to me that they were completely assimilated, did not know the language and the rites. There was one case which made me think better. I often went to the Artists’ Houses, which existed during the Soviet times. There we could work and then relax. It was a combination of recreation and work. Once I was in the Artists’ House in Palanga, Lithuania. There were a lot of illustrators from many Soviet cities – Moscow, Leningrad, Minsk, Kiev, Tbilisi. All of them were very good. We celebrated New Year together. We had a nice and big cake, champagne. I started singing old Jewish song in Ivrit. After the applause, I asked them if they knew in what language I was singing. I was very surprised to hear that all of them knew as they were Jews!

My first trip abroad was to Paris in 1975. There was an international conference of the artists and writers, who are working for children. I could not imagine that I was allowed to go there. I always wrote in my forms that my sister was living Israel, which made me unreliable automatically. I was very surprised when the central committee of the party in Estonia proposed my candidature to the Artists’ Council. I went to the committee, to the person who suggested that I should go. He turned out to be a nice person. I honestly told him that my sister was living in Israel. How could he risk sending me there? I did not know if he was aware of that fact and I did not want him to get into trouble because of that. He smiled at me and that was it.

I did go to Paris, though I could not believe it. The conference took place in the UNESCO premises. It was very interesting for me. I was present at all meetings, and took notes. It was strange for me that most of the people who came from the USSR, were not interested in the conference. They skipped the meetings and strolled along the city. When the conference was over, French people organized a tour in Paris as well as excursions in three cities of France. I wished I had known French!

I was happy to meet our relatives, who were living in Germany – the daughters of Mother’s sister Dina. She married a German and left for his home country. Before the war, Mother wrote to Dina, but after the war it was impossible. Those people whose relatives were living abroad were very suspicious to the Soviet regime, but their relatives being in Germany was almost a crime. Thus we did not know anything about them. Only after perestroika 35 they found us.

I went to see them and my son also went for a visit. Then Dina’s children came to Estonia a couple of times when Dina was not alive any longer. I do not remember when she died. She was past 90. I met three of my cousins. I stayed in Bremen with the family of Dina’s elder daughter Gertrude Ossa, and the rest came to Bremen to meet me. Gertrude studied theology and her husband was a pastor at an old interesting church in Bremen.

The middle daughter Inge looks like her mother did in her youth: bright blue-eyed blond. Inge is a ballet dancer. She had her own ballet school. During the war Inge went to the front to the German soldiers with the performances. During one of her concerts she met her future husband, who was an actor. It was amazing that all of them managed to survive in Germany during the war. Inge said that her father quit his job during the war. He was a teacher and many people in town knew him. Some people might remember that his wife was a Jew. So he went to live in the forest and worked as a forester. Then they moved from one place to another.

The younger daughter Krista had no idea whatsoever that her mother was a Jew. She was even a member of the Hitlerjugend 36. I also met her. She lives with her family in Canada, but came to Germany to see me. Krista’s husband was a tank man during the war. His tank was on fire, but still he survived, despite of severe burns. He had face lifting operations over a period of two years. Krista was working at that hospital as a nurse, when he was there. They fell in love with each other and got married. They have many children. All of them are living in Canada. Krista’s husband is an optician. He is working for a large company, which produces complex optics. I keep in touch with my relatives. We talk and visit each other.

I started taking an interest in politics when I became older. It all started from Perestroika, Gorbachev 37. What an interesting life we had! Of course, even before perestroika we had much more freedom in Estonia than they did in other parts of the USSR. We were better informed as we were listening to Finnish radio and watched Finish TV. Thus, we knew what was going on in the world and in the USSR. I was delighted by perestroika anyway.

When Gorbachev went to England to meet Margaret Thatcher, I was pleased that she was interested in his visit. Gorbachev was a new type of Soviet politician and I liked that he was a smart and well-mannered man. I liked his spouse as well. She was interested in art and was knowledgeable about it. She was not a mere shadow of her husband, but a personality. They were given a very warm welcome during their trips abroad. I liked it. I started following the news, reading newspapers. Gorbachev brought a lot of interesting things into our lives.

My husband died two years ago [in 2004] after a long disease. He was buried in the Tallinn cemetery, where famous people – writers, actors and politicians – are buried. I have been on my own since then.

At that time, when Gorbachev was at power, the Jewish community was founded. Now it seems to me that it has always been there. It is hard to imagine our lives without it. We really need it. There are such wonderful people there. It is hard to work there! But everybody does his/her job very well and with pleasure. There are even non-Jews who are working there, but they are so dedicated and caring!

Now I do not leave the house and use walkers if I have to go somewhere. The cleaning lady from the community comes to me. She is not a Jew, but still we are friends. The community is wonderful! I wish I could go there more often, which I could do earlier. I used to go there on all Jewish holidays. Once a month the former students of the Jewish lyceum, who studied there before war, get together. Those meetings mean a lot to us. There is not always a chance to meet with your pals for a talk. Everybody goes there, if he physically can.

My exhibitions were held in the community building as well. When I turned 80, my jubilee was celebrated there and an art exhibition was arranged. I invited all my fellow students, who were still in Estonia. Even some of the teachers came from the institute: Olpert, who taught black pencil drawing and Olkaf, who taught painting. I gave one of my pictures to the community. I am happy that it is there and can be seen by many people.

I admire the Jewish lyceum, which was founded by our community. It is in the building of the former Jewish lyceum. It is a very good lyceum, which provides excellent education. Sometimes its students come to me to take a look at my pictures and illustrations of books. Many of them like to listen to the stories from the old days. They are good kids. It is a pity that the subjects are taught in Russian there and most of the kids do not know Estonian very well. They have to live in Estonia, continue their studies after lyceum and work. It will be hard without decent knowledge of Estonian.

In 1991 a putsch 38 took place in the USSR. It was scary. There was a threat that the former Soviet system, which was before Gorbachev, could come back. I understood that there was no stopping them and there might be bloodshed. It was a time of worries and horrors. There were tanks in Tallinn. Large stones were brought in the streets for the tanks not to pass. The tanks were expected by the television tower. We were worried. Everybody was ready to stand up for a free life. Fortunately, our government managed to stop the militaries. Meanwhile they got the message that the members of the GKChP were arrested, and a couple of days later, there was the breakup of the Soviet Union. I do not regret it.

It was right that Estonia joined the European Union. We always were a part of Europe. We needed that. It was also good that Estonia joined the NATO as we did not have the best relationship with our neighbors. It would be very dangerous to count only on our forces. Estonia is a small country, which needs to be protected. If we go back 15 year ago, many things have changed and not all the changes are for the better, especially when it comes to the attitude towards family, towards children.

Of course, I left the communist party after the breakup of the Soviet Union. At times I feel that I am ‘red,’ not ‘Soviet red.’ I do not like the fact that there are so many poor people now who cannot provide for their families, have no place to live. I do not like the fact that there are so many orphans, while their parents are still alive. I do not like that parents cannot pay attention to their children, as they are running around trying to find a way to make money for a living, and the kids are left to their own.

Children start drinking and get addicted to drugs. I am against selling alcohol to kids. There were all kinds of circles and activities for children. After classes they could go to music school, dancing, art courses, sports clubs. All of that was free of charge. Now children can attend what they want but the parents have to pay for it, and they cannot always afford it. During the Soviet times higher and secondary education was free of charge. Students even were paid scholarship in order for them not to be hungry. The utilities did not cost much, and now many people have to spend most of their income on that. Health care was free and medicine was affordable.

People could go to the theater, concerts, art exhibitions, and they could afford it. Theaters and museums were full of people. Educated people were respected: scientists, doctors, artists, writers and actors. Now only those who have money think that they deserve respect. There are very many people who are bragging about their riches, but they have no education and culture as they do not find it necessary.

It was always unacceptable for me. I can only hope that it was just a stage in the development of our country, which will be survived like a children’s disease and then things will get better and people will have values other than money.

Glossary:

Életrajz

A hetvenes éveiben járó Brüll Szilvia kissé telt, lassú mozgású idős hölgy. Nagyon csendes és szűkszavú teremtés. Nehezen nyílik meg az idegeneknek, de ha megbarátkozik, kedves velük. Egészségi állapota miatt ritkán hagyja el a házat, inkább otthon ül, tévét néz, olvasgat. Ha vendég jön a házhoz, főként a férje foglalkozik velük. Szilvia inkább visszavonul csendesen a szobájába.

[Nussbaum Szilvia nem ismerte személyesen a nagyszüleit, ezért ismeretei nagyon hiányosak.] Az anyai nagyapám, Nothi Bernát [1862–1940-es évek] jegyző volt egy máramarosi faluban. [1910-ben a mintegy 66 ezer főnyi máramarosi zsidóságnak mindössze 1,9%-a dolgozott állami szolgálatban, ill. értelmiségi pályákon – A szerk.] A falu neve a dokumentumok szerint Valea Chioarului, magyarul Kővárgara.] A nagymamát úgy hívták, hogy Braun Fáni. Ő 14 évesen ment férjhez, ezt az anyám mondta. Falusi életet éltek: volt tehenük meg ilyesmi. Igen-igen vallásosak voltak. A nagyapa sok gyereket tanított, vallásórákat tartott. Még Kolozsváron is volt, aki emlékezett rá [aki abból a faluból származott.] Híres ember volt ott a községben. A nagymama is vallásos volt, kóser háztartása volt. Biztos volt parókája, abban az időben nem lehetett másképp. A vallást szigorúan betartották, legalábbis a falusi közösségekben. Másra nem emlékszem. Nem tudom, hogy miért, de az 1920-as évek elején hirtelen a családból a gyerekek nagy része elindult Izraelbe [lásd: 1919-1923 közötti kivándorlási hullám]. Én a mi családunkról tudok, de lehet, hogy mások is a faluból. Édesanyám itt maradt, és férjhez ment.

Heten voltak testvérek, egy meghalt. Azt tudom, hogy egy fiú volt: Márton, ő volt a legnagyobb testvér. A fiú Izraelben élt egy időben, majd kiment Amerikába, ahol sokáig élt, de nem tudom, hogy mivel foglalkozott. Majd ismét visszament Izraelbe. 1985-ben láttam őt Izraelben. Akkor már öreg volt. Aggmenházban élt, elég normális körülmények között, és teljes szellemi frissességben. Nem tudom pontosan, hogy mikor, de néhány évre rá meghalt. A többi testvér lány volt: volt egy Nusi nevű, egy Blanka. Mind kimentek Izraelbe. Kettő maradt itt csak. Ez azt jelenti, hogy rengeteg rokon van, de én senkit nem ismertem, soha nem láttam, csak tudtam róluk, egészen nyugdíjas koromig, amikor már lehetett utazni, és lehetett menni Izraelbe. [1989 után lehetett korlátozás nélkül menni látogatóba külföldre.] Azok gyerekeivel 60 évesen találkoztunk először. Ők már ott születtek, nem tudnak csak ivritül. Már nincs meg a szülők magyar nyelvtudása. Különben is a szülők legtöbbször nem is magyarul beszéltek, hanem jiddis nyelven, főleg a [máramarosi] falusiak. Már a közvetlen unokatestvérek sem tudnak magyarul, nem beszélve azok gyerekeiről és unokáiról.

Az édesanyám, Nothi Zsófia 1900-ban született, ő volt a legkisebb, pár elemije volt. Lehetett olyan 18-19 éves, amikor Kolozsvárra került. Gondolom, a sok gyerek miatt jött el faluról. Valami rokona kellett legyen Kolozsváron, mert nem engedték volna, hogy csak úgy az ismeretlenbe menjen Kolozsvárra. Egy gyárban dolgozott, de nem tudom, mit, nem tudok semmi mást. Eltelt egy idő, és megismerkedett Brüll Izsákkal. Volt közöttük hat év korkülönbség. Ő 23 éves korában ment férjhez, miután elmentek a testvérei Izraelbe. Azután háziasszony volt.

Az apai nagyszülőkről csak annyit tudtam, hogy Bánffyhunyadról származnak, ott laktak, de pontosan nem tudom. Az apai nagyapát Brüll Lőrincnek hívták. Nem hiszem, hogy vallásos lett volna. Valahol volt egy olyan fényképe, hogy hajadonfőtt van lefényképezve a nagyapám, és rövid szakálla volt. De kohénita volt, mert így van a sírnál ráírva. Nem tudom, hogy mivel foglalkoztak. Nem mondta nekem senki. Olyan hamar meghaltak. Annyit tudok, hogy elváltak, és Friedman Záli, az apai nagyanyám újra férjhez ment, és elköltözött Bánffyhunyadról. Az új férj, Szabó ugyancsak zsidó volt.

Volt két közös gyerekük az apai nagyszülőknek: Izsák, az édesapám és Helén – akik az apával maradtak. Volt még más gyerekük is, akiket Záli magával vitt válás után az új férjhez. Lehet, nagy korkülönbségek is voltak a gyerekek között. Feltételezem, a kisebb gyerekek: Rózsi, Herman, Farkas, akiket magával vitt, azok felvehették az új férjnek a nevét, a Szabót. De semmi későbbi kapcsolatról nem tudok a két család között. Herman Amerikába ment. Farkas Kolozsváron élt, deportálták.

Az apám, Brüll Izsák 1894-ben született Bánffyhunyadon. Sovány, alacsonyabb termetű volt. 1913–1914-ben elvégezte az Iparművészeti Iskolát Bánffyhunyadon, és utána háborúba ment.[Ebben az időszakban még nem voltak szakközépiskolák. Valószínűleg iparművészeti iskoláról van szó, ahova négy középiskolai osztályvagy a négy polgári iskola elvégzése után lehetett felvételi vizsga letétele után bekerülni. Az oktatás 6 évig tartott. – A szerk.] Nem beszélt azokról az évekről, amikor besorozták katonának. Nem beszélt arról sem, amikor megszökött az orosz fogságból, az utazásairól sem. Nem tartotta a kapcsolatot a szüleivel, csak küldött egy-egy fényképet magáról. Így maradtak meg a családban a fényképek, amiket a halála után megtaláltunk. 1914-től az 1920-as évekig csak annyit lehet tudni az életéről, amennyit ki tudtunk következtetni ezekből a papírjaiból, és hogy kapcsolatba került a kerámiával

Fiatalon elkerült Budapestre. Először az Ipari és Mezőgazdasági iskolába járt Budapesten. [Ilyen nevű iskola nem létezett. A későbbi életútból következtetve talán felső ipariskolába járt Budapesten vagy a budapesti állami mechanikai és elektromosipari szakiskola kétéves felső tagozatára. – A szerk.] Aztán esztergályos volt, és utána kerámiával foglalkozott. [Mestervizsgázott porcelángyártásból Nussbaum Szilvia férje szerint.] Pesten a Zsolnay meg ehhez hasonló gyáraknál volt, de csak hogy megtanulja a mesterséget. [Zsolnay Vilmos (1828–1900) a pécsi majolika- és porcelángyár vezetője és tulajdonosa volt. Pesten nem volt Zsolnay-gyár. – A szerk.] Dolgozott egy Vas Kálmán nevű mechanikus műhelyében is. Svájcban is volt, ott is tanult kerámiát. Utána visszajött Kolozsvárra, és 1935-ig az Irisnél [a kolozsvári porcelángyárban] volt. Valamilyen mechanikai vonalon került be a kolozsvári porcelángyárba, éppen az induláskor. Értelmes és ügyes, rendkívül tanulékony és talpraesett ember volt. A megindult porcelángyár mechanikusaként a jövőt látta ebben a gyárban. Az 1920-as években csinálták a gyárat, román gyár volt, tehát helyi tőke. Sok német mérnököt hoztak Németországból, hogy irányítsák a porcelángyárat. Ezek a mérnökök szándékosan igyekeztek nem betanítani a helybeli alkalmazottakat. Azért nem, mert sokkal magasabb fizetést kaptak, mint Németországban. Senki nem megy el Németországból Kolozsvárra – egy teljesen idegen helyre – szórakozásból, hacsak nem egy jobb fizetésért. Nagyon jól tudták azt, hogy minél kevésbé tanítják meg az embereket, annál több ideig tart az ő magas fizetésük. Apám ekkor, úgymond, ellopta a mesterséget, megtanulta a porcelángyártást. Lassacskán felnőtte magát a kolozsvári porcelángyárban mint technikai szakember.

Ebben a gyárban lassacskán áttért a mechanikai részről a porcelángyártási részre, és feltornázta magát mesterré, szakértővé, olyannyira, hogy felfigyelt rá és megszólította őt egy kapitalista, egy Iliescu nevű. Neki bankja volt és zálogháza, a mai Transilvania Bank helyén, ahol bank volt régen is. Ennek elég pénze volt ahhoz, hogy azt mondja: „Jöjjön Tordára, mert én építek egy porcelángyárat.” És magas fizetést ígért. Ez a megegyezés odáig ment, hogy apám azt mondta, jól van. 1935-ben ment át Tordára, akkor csinálták a gyárat. Egy prömier [újdonság] volt ez a porcelángyár-építés. Romániában első esetben szándékoztak olyan gyárat építeni, amelyik nem szénnel, nem fával, nem koksszal, hanem gázzal működik. Akkor Kolozsváron még nem volt gáz, csak 1945-ben, a világháború után vezették be a gázt. Tordán volt már gáz a két világháború között. Ez a kapitalista arra számított, hogyha sikerül a terve, akkor sokkal olcsóbban tudja majd üzemeltetni a gyárat gázzal, mint ha hozatná a kokszot. Ez egy nagy rizikó volt Izsák részéről, hogy elvállalta, mert nem volt még ilyen. Belebukhatott volna teljes egészében. Azt kellett kikísérleteznie, hogy hogyan reagál a porcelán a gázra, ugyanis nem volt leírása, nem csináltak még ilyent. Tulajdonképpen az ő tervei alapján építették fel a tordai porcelángyárat és a kísérleti gázkályhákat, a kemencéket.

A lakásunk közvetlenül a gyár mellett volt, úgyhogy nem is kellett kimenjen az utcára, hanem a kerítést átvágták, és a lakás udvaráról bement a gyárba. Bevezették a telefont is. A gyár irodatelefonja a lakáson volt, a gyárból akár éjjel két órakor is telefonálhattak: „Brüll bácsi, tessék bejönni, mert a kemencében túl piros a tűz.” Benne élt a gyárban, csak a gyár érdekelte. A hivatalos kinevezése: „conducator technic al uzinei” [a gyár technikai vezetője]. Ő irányította technikailag az egész gyárat. Az egyik nagy eredménye a kemencék gázra való átállítása. A másik nagy eredménye – ami még szintén nem volt Romániában – az az elektrokeramika. A gyár átállt a porcelánedények készítése helyett az elektroporcelánra. A magasfeszültségű izolátorok ugyancsak porcelánból vannak, és azt kellett kikísérleteznie. Közben kikísérletezte a rózsaszín porcelán előállításának módját. A már régen beindított és ismert kolozsvári [Iris porcelán] gyárat le tudta pipálni sok szempontból.

Az édesapám nem volt vallásos, szombaton is dolgozott, de nagyünnepekkor elment templomba, az anyám miatt. Az édesanyámnak kóser háztartása volt. Nagyon tartotta a vallást, annyira, hogy nem evett volna disznóhúst semmiképp. Ha nem lett volna más, akkor sem evett volna. De később mi, a többi családtag ettünk, de ő soha nem evett. Hosszúnap [lásd: Jom Kipur] öregkorában is, nem létezett, hogy ne böjtöljön. Rosszul lett volna, ha evett volna. Édesanyám pénteken szokott gyertyát gyújtani. Mindig csinált nekünk kocsonyás halat, még csólentet, libamájat és töltött káposztát [A töltött káposzta liba- és marhahús fölhasználásával készült. – A szerk.] is csinált. Ők nem jártak zsidó társaságba, nem barátkoztak zsidókkal. Javarészt németek között voltak – munkatársak és beosztottak –, mert azok voltak a gyárban. Rendeztek estéket, meghívták a kollégákat. Jóban volt az anyám egy német családdal, akiknek nem volt gyerekük. Tudták, hogy zsidók vagyunk, de nem zavarta őket. Akkor nem volt különbség, nem csináltak problémát a nemzetiségi kérdésből.

Az édesanyám nagyon ügyes volt és nagyon merész, nem félt az élet nehézségeitől. Sokat dolgozott, nagyon sokáig bírta a házimunkát. Még 86 éves korában nagymosást rendezett. Nem panaszkodott soha. Nem volt sok ideje, nem nagyon foglalkozott velünk. Sok bejárónőnk volt, egy-egy több ideig volt. Volt egy magyar lány is – Lőrinci Etel –, aki most itt él Kolozsváron. Tulajdonképpen ott lakott nálunk, velünk nevelkedett. 13 éves korában hozta az anyja Tordára, hogy vegyük be cselédnek. Még voltak más segítők is, de nem emlékszem rájuk. A nagynéném, Brüll Helén, az apám húga vigyázott ránk a legtöbbet. Sokkal fiatalabb volt, mint az apám. Őt nagyon szerettük. Kolozsvárról gyakran jött Tordára, és vigyázott ránk. Odatett, kicsi mosásokat csináltunk neki, játszott velünk, meg horgolt ruhákat nekünk. Mindennel foglalkozott, nagyon ügyes volt. Ő nem volt akkor férjnél, és aztán deportálták. Visszajött a deportálásból, és akkor férjhez ment. Talán 1982-ben Izraelbe ment.

Én Kolozsváron születtem 1929-ben, és 1935-ben Tordára költöztünk. Nem emlékszem már, mit csináltunk gyerekekként, biztosan játszottunk. Volt egy barátnőm, Schlosser Ági, akihez mindig elmentem, pedig a város másik végében lakott. Autóbusszal mentem hozzá mindig, amikor mentem. Egyidősök voltunk, annak az apja is keramikus volt. Ő szépen tudott rajzolni, s mindig rajzolt. Most Izraelben van, de már nem tartjuk a kapcsolatot. Vagy pedig mentünk a vízpartra. Nagyon vallásos voltam gyerekkoromban. Volt egy unokatestvérem, Edit, aki bebeszélte nekem, hogy ha három vétked van, akkor nem jutsz a Paradicsomba. Akkor elképzeltem, hogy mennyi bűnt csinálok, és nagyon vallásos lettem. Képes lettem volna levágatni a hajamat, hogy parókát csináljanak. Ekkor kilenc-tíz éves voltam.

Öt év különbség volt a testvérem és közöttem. Brüll Lőrincnek hívták, ő is Kolozsváron született. A bátyám hegedült, és akkor nagyon megtetszett. Hét-nyolc éves korban már hegedülni tanultam magántanárnőnél. Zsidó nő volt, úgy hívták, hogy László Matild. Ő volt Tordán az egyetlen, tehát egy kisváros egyedüli hegedűtanárnője. Kedvtelésből tartott órákat. Gazdag nő volt, több helyen lakott. Volt egy háza a főtéren, oda jártam órákra. Szép lakása volt. Tömbházuk is volt. Nem voltak vallásosak. A férje bankár volt, valami Lászlónak hívták. A lánya hegedűművésznő volt. Én abban a részében laktam a városnak, ahol a gyárak voltak – a külvárosban –, s a központba jártam hegedűórákra, ami elég nagy távolság volt. Gyalog jártam, s mindig vittem magammal a hegedűt. Mikor mentem órára, az volt az érzésem, hogy nem tart eleget, hogy még ülnék ott. Zsidó dallamokat nem tanított, csak klasszikus darabokat. Még játszottam egy moziteremben is, zongorakísérettel, közönség előtt. (Nem a mozielőadások alatt, csak abban az épületben.) A mozinak nem volt neve, most színház. Ez úgy 1940-ben volt, tíz éves lehetem.

A gyerekkori játszótársaim a legtöbben zsidók voltak – a két világháború között –, ameddig nem jártam gimnáziumba. Én nem járhattam gimnáziumba 1940 és 1945 között [lásd: zsidó statutum Romániában], de jártam magánúton, és Temesvárra s Bukarestbe a Zsidó Gimnáziumba vizsgázni. Csak annyi volt, hogy Zsidó Gimnázium volt, és megengedték, hogy vizsgázzunk. Mert itt, Tordán nem lehetett a rasszista törvények miatt. [Torda 1940 és 1944 között Romániához tartozott, a magyar-román határ kb. 20 km-re feküdt tőle. – A szerk.] Már alig vártam, hogy menjek vizsgázni, hogy ne veszítsem el az éveket. Rendre jöttek az iskolaévek. Otthon megvoltak a könyvek, emlékszem, biztos lehetett kapni az üzletben. Magántanuló voltam, mindig volt valaki, aki segítsen. Az egyikre emlékszem, úgy hívták, hogy Zozó. Ez egy zsidó patikusnő volt, idősebb volt nálam. Mindenre tanított, például számtanra. A rabbi lánya – nem tudom, hogy hívták – tanított héberül, nagyon jól tudott héberül. Biztos az apjától tanult. Idősebb volt valamivel, mint mi, s nagyon kulturált volt. Minden héten egyszer vagy kétszer tanított, volt neki egy tankönyve. Imádságokat nem tanított, mi a nyelv miatt mentünk, mert kellett vizsgáznunk héberből. Kellett rajzból is vizsgázni, történelemből, ugyanabból, amit a többiek tanultak. Külön vizsgát szerveztek a magántanulóknak. A vizsgázáskor bejött az összes zsidó gimnazista diák, a tanulók, és mindegyik segíteni akart, hogy tudjam leírni, amit kérnek a tanárok. Szigorú volt az iskola, nem tudtunk annyit, amennyit követeltek a vizsgán. Elég engedékenyek voltak a tanárok, mert átmentünk, az volt a fontos. Az első és második gimnáziumi vizsgákat Bukarestben tettem le, a harmadikat és negyediket Temesváron, nem tudom, miért. Tordáról egy lány volt még vizsgázni, Adonyi Jutka. Engem a bátyám vitt vizsgázni, ő [Jutka] külön ment, mert volt ott Temesváron nagynénje. Bukarestben csak én voltam vizsgázni. Mindig elkísért a bátyám, amikor mentem. Személyvonattal mentünk, nagyon hosszú volt az út, tizenhárom órát mentünk Temesvárig. És Bukarestig is hosszú volt az út. Gőzmozdonyok voltak, s nagyon lassan ment.

Nálunk más volt az 1930-as évek végén [lásd: a zsidók sorsa Észak-és Dél-Erdélyben], mert hagyták az apámat dolgozni, mert szükség volt rá. Az édesapám nagyon szorgalmas volt, és csak a gyárnak élt. Nagyon szigorú volt a munkásokkal, és mindig szidta őket, hogy jobban dolgozzanak, de közben tartott hozzájuk. Nagyon igazságos volt és őszinte. Mindig harcolt a munkások érdekeiért. Nem kért magának nagyobb fizetést, inkább a munkásoknak. Nagyon szerény volt, annyira, hogy a gyáros kellett könyörögjön, hogy emeljék fel a fizetését. Mindig azt mondta – nem tudott jól románul, soha nem tanult meg –, hogy „deti la muncitori, nu mie” [a munkásoknak adjanak, ne nekem]. Nem akart különválni a munkásoktól, nem akarta, hogy őt külön fizessék. Mindig úgy mondták neki, hogy „domnul conducator” [vezető úr]. A gyáros már nem tudta, mit csináljon vele, hogy elfogadjon valamit, akkor vett neki egy házat, amit el is vettek az államosításkor, bár nem volt joguk elvenni.

Societatea Anonima – ez volt a fedőneve a gyárnak. Iliescunak, a gyártulajdonosnak muszáj volt felvennie egy Iaşiból származó mérnöknőt – úgy hívták, Elena Holban –, mert nem tarthatta az édesapámat, hogy ő [egy zsidó] legyen a fő conducator. A nő nem is értett a porcelángyártáshoz, kémikus volt, de papíron ő helyettesítette az apámat, aki dolgozott tovább. Nálunk is lakott, kapott egy szobát. Nem volt más zsidó munkás a gyárban apámon kívül. Még a bátyám dolgozott ott egy időben, mikor voltak a zsidóellenes dolgok, hogy ne vigyék el munkaszolgálatra, mert akkor vitték Transznisztriába a zsidókat. Csak Tordán ment munkára munkaszolgálat gyanánt. Egyszóval, nem éreztük a második világháborút megelőző megszorításokat. [Tordáról, mivel Románia fennhatósága alá tartozott, nem deportálták a zsidókat. – A szerk.]

Románia 1944. augusztus 23-án átállt a szövetségesekhez. Ez azt jelentette, hogy a hirtelen átállás után a német csapatok erősítésért küldtek, a magyar csapatokkal együtt jöttek előre, s így foglalták el Tordát. Elfoglalták a gyárat is, elfoglaltak mindent, ami Romániához tartozott, s tovább is mentek. Közben a másik oldalról az oroszok és az átállt románok jöttek előre. Így lett Torda is egy frontvonal.

A háború vége fele bejöttek a magyarok és a németek, s mi a gyár pincéjébe kerültünk, oda bújtunk. Édesanyám a pincéből feljött a lépcsőn valamiért, s látta, hogy viszik a vázát, a mi vázánkat meg a szőnyeget. Mindent hordtak el a házból, s mindezt láttuk, mert közvetlenül a gyár mellett laktunk. A helybeliek s a katonák hordták el a dolgokat. S elvitték a hegedűmet, arra is emlékszem. A német és a magyar katonák még disznót is vágtak a szoba közepén. S találtak imakönyvet a házban, és bejöttek a pincébe, és kérdezték, ha van zsidó, adják ki azonnal. Mi reszkettünk, hogy nehogy valaki eláruljon minket. A többiek mind magyarok meg románok voltak, csak mi voltunk zsidók. Oda menekültek a szomszédból az emberek. Háború volt, munkások nem voltak, nem dolgozott senki akkor a gyárban. Szóval, a németek ott főztek, a gyári kályhákban kenyeret sütöttek. Az egyik magyar mondta, hogy menjünk velük, ha meg akarunk szabadulni – mert jönnek az oroszok –, s elvisznek Debrecenbe. Szóval nem tudta senki, hogy mi zsidók vagyunk. Ha tudták volna, megöltek volna azonnal.

A lakosok közül a legtöbben elmentek onnan, Tordáról. Egy menekülési időszak volt a háború, a lövések elől. Mi nem akkor mentünk el. Mikor bejöttek az oroszok, csak akkor mentünk el. Addig a gyárban, a pincében voltunk. Épp Torda mellett volt a nagy harc, az oroszok a németekkel. Ekkor egy része a lakosságnak elmenekült, az ottani falukba. Az Érchegység falvaiba próbáltak menekülni, és gyalog mentek. Az első napokban, amikor lövöldözés volt, nyilvánvalóan lementek a pincékbe, és néhány nap után, amikor a front közeledett, akkor menekültek a falvakba, amik épp Torda mellett vannak.

Mikor bejöttek az oroszok, mondták, lesz egy nagy támadás. Mi el voltunk bújva egy ajtó mögött, nem tudták, hogy nők is vannak, vagy hogy kik, hányan. És akkor mind kivonultunk, és elindultunk gyalog, és egész messzire gyalogoltunk. Az apám nem akart jönni, hogy a gyárat mentse, hogy nehogy valami történjen a gyárral. Ott maradt Iliescuval, védték a gyárat, féltek, hogy az oroszok ráteszik a kezüket. Hagyott minket egyedül menni. Én az édesanyámmal egy csomó kilométert mentem. Egy Tordához közel eső faluba menekültünk: Sinfalvára, románul Cornesti. A bátyám máshol volt. Ő egy időben utecista [Uniunea Tinerilor Comunisti, azaz Kommunista Ifjú Szövetség tagja] volt. Az illegális Kommunista Ifjúsági Szövetségnek szimpatizánsa volt, s ennek keretében bizonyos feladatokat is elvégzett, de nem volt tag. A hegyekbe menekült, mert ott voltak az orosz partizánok. Aztán nagy nehezen találkoztunk vele, mert eljött ő is oda, ahova mi menekültünk. Fel kellett vigyük a padlásra, mert keresték az ilyen „transfugokat” [szökevényeket], szóval, akik nem mentek a háborúba. Aztán eljött értünk az édesapám a faluba. Mikor felszabadult Torda, visszajöttünk. A lakás ki volt rabolva. Egy bombaféle az ablakon keresztül a házba csapódott, volt egy zongora az egyik szobában, s azt telitalálat érte. A lakás többi része épen megmaradt. Mikor vége lett a háborúnak, 1945-ben, behoztam azt az időt, és rendesen tudtam folytatni a negyedik gimnáziumot. Akkor már lehetett menni gimnáziumba.

Lőrincnek [aki gyakran járt Temesvárra a vizsgái miatt] volt egy zsidó barátnője Temesváron, akinek udvarolt. Kohn Editnek hívták, most Izraelben van, férjhez ment egy orvoshoz. 1945-ben nem volt szabad 6 óra után kimenni az utcára, mert összetűzések voltak az ottani német és orosz katonák között. De Lőrinc mégis kiszaladt egy percre, mert a szomszédban lakott a lány, s azon nyomban lelőtték. Aztán jöttek szólni, hogy menjenek gyorsan, mert az illető, aki itt volt, innen jött ki, a földön hever. Nagyon megviselte ez a dolog az egész családot.

A gyár szerencsére nem volt nagyon tönkretéve, s folytatódott a tevékenység. Rögtön a háború után, a tisztázódott helyzetben, amikor román fennhatóság alá került Erdély, ugyanúgy vezető helyen maradt apám. Nagyon sok porcelánkiállítást csinált. Ugyanazzal a „conducator technic” címmel maradt egészen az államosításig. Aztán 1948-ban nacionalizálták, államosították a gyárat, s akkor kitették Iliescut. Az édesapám ott maradt. Már nem nagyon tetszettek neki a megváltozott munkakörülmények, mert kineveztek igazgatókat, akiknek halvány sejtelmük sem volt a porcelángyártásról, és mégis ők kezdtek dirigálni. Utána én Kolozsvárra kerültem a konzervatóriumba, s édesapám is ide akart jönni. De akkor egyik városból a másikba nem nagyon engedtek átköltözni. Nagy nehezen mégis elintézte, és visszakerült a kolozsvári gyárba, de már nem mint conducator [vezető], hanem kisebb állást kapott. Minőségi ellenőr beosztást kapott, és onnan is ment nyugdíjba. Nagyon sokat írtak róla az újságokban.

Annak ellenére, hogy Kolozsvárra jött, minden öt évben megtartották a születésnapját, együtt a kolozsvári és tordai porcelángyár munkaközössége. Annyira szerették, hogy együttes banketteket rendeztek a születésnapja tiszteletére. Ez ritkán fordult elő egy vezető beosztású emberrel, általában egy-két évre rá már elfelejtik az embert. Egészen 85 éves koráig – az volt az utolsó – rendeztek bankettet a tiszteletére, mivel kitűnő szakember volt.

Nussbaum Lászlóval, a férjemmel ismertük egymást már az óvodában és az elemiben is, mint egy fiúcska és egy kislány. De nem volt egy társaságunk, nem játszottunk együtt. Az elemiben mindig egyforma esőkabátunk volt, az mindig eszembe jut. Babos volt, és szégyelltem bemenni az osztályba, hogy egyforma az esőkabátunk. Mikor vége lett a háborúnak, akkor visszakerültünk Tordára. [Nussbaum László 16 éves gyerekként szabadult a buchenwaldi koncentrációs táborból. Kolozsváron nem maradt senkije, így Tordára ment, ahol még élt egy nagynénje és egy nagybátyja.] Körülbelül hatodikos gimnazista voltam, és ő is bejárt a gimnáziumba, és akkor ismerkedtünk meg újból. S jól tudott románul. Aztán mindig jött hozzánk. [Naphosszat elhallgatta, amint Brüll Szilvia gyakorolt hegedűn.] Az édesanyám nagyon szerette őt, mert a bátyámat helyettesítette, a fiának tekintette. Én nem ismertem sem a nagyapját, sem a nagyanyját, csak a nagybátyját és a nagynénjét, mert a nagynénje, Weinberger Zita, Nussbaum László édesanyjának a húga zongoratanárnő volt. Szóval ő ügyvéd volt tulajdonképpen, de tanított zongorázni. Én hegedültem, és ő kísért. Nem volt vele közös előadásom, otthon kísért a zongorán. Néha elmentem hozzá, és valamiket csak úgy játszottunk. Aztán mindketten Kolozsvárra mentünk tanulni, ő járt az egyetemre s én a konzervatóriumba.

Másodéves voltam 1952-ben, akkor házasodtunk össze, László már befejezte az egyetemet, és asszisztens volt az egyetemen. Rabbi nem volt az esküvőnkön, csak a polgármester adott össze. A Művész mozi épületének első emeletén laktunk egy négyszobás lakásban, ahol a négy szobában négy család lakott. Közös konyha, közös kamra. Ahol voltunk, ott egy zsidó család volt, egy magyar s két román. Ezek a családok bejöttek vidékről Kolozsvárra, mert itt akartak valamit dolgozni.

Nussbaum Szilvia férje meséli: „Amikor Szilvia szülei úgy 1953-1954 körül, tehát a nyugdíjkor időszakában visszaköltöztek Kolozsvárra – akkor építettek munkásotthont, tömbházakat a kolozsvári porcelángyár közelében –, kaptak egy kicsike kétszobás lakást. Közben építeni kezdtek a munkásoknak tömbházakat, többek között ezt az épületet is, ahol most lakunk. Akkor úgy volt, hogy a lakásokat a különböző gyárak kapták meg, a gyárak vezetői állapították meg, nem pedig a polgármesteri hivatal, hogy kinek adják a munkások közül. A gyárnak volt listája az esedékesekről, tehát a gyár intézte el a lakást a munkásainak. Akkor én elmentem az egyik igazgatóhoz, s úgy kaptuk ezt a lakást. Azt a lakást ajánlottam fel, ahol Szilvia szülei laktak és a miénket. S akkor úgy összeköltöztünk. A jelenlegi, harmadik lakásban öten voltunk. Ez az 1960-as évek elején volt. Mind a ketten dolgoztunk, mit csináljunk egy kisgyerekkel, a fiunkkal? S gyakorlatilag éveken át az anyósom vigyázott rá. Az apósomék addig ott, a gyártelepen laktak. Akkor ez egy nagy megoldás volt, amihez hozzájárult még az, hogy a közös háztartásban az anyósom főzött. A feleségemnek nagyon nehéz volt, a filharmóniánál volt, turnékra mentek, koncerteket rendeztek, nem volt ideje főzni. Az anyósom háziasszony volt, s egy normális életet teremtett. Közösen éltünk a lakásban: az egyik szobában laktak ők ketten, a fiam másik szobában, s mi a harmadik szobában.

Anya és lánya merőben különböző típusú emberek voltak. Az anyja inkább magába zárkózott, keveset mesélt. A saját lánya is keveset tud róla. Abban a bizonyos periódusban, amikor a fia meghalt, két-három évig jóformán ki se mozdult a házból. Eltelt néhány év, s lassacskán kezdte visszanyerni az eredeti természetét, és egy vidám természetű, optimista, soha nem panaszkodó emberré vált. Öt személynek ő csinált mindent, márpedig ez nem olyan egyszerű. Nem volt bejárónőnk, nem volt takarítónőnk, és nem volt mosógép. Tehát a mosást, vasalást, főzést, nagyrészt a beszerzést is ő végezte. Csak akkor csökkent a nehézsége, mikor a férje teljesen nyugdíjba ment. Mi nem járultunk hozzá semmivel, minden az anyósom vállán volt. Ettől még vasalás közben énekelt, soha nem panaszkodott, hogy milyen nehéz a mosás. Egy személy csinált öt személy helyett mindent, beleértve a nagytakarítást. Annyira, hogy soha nem volt probléma a gyerek. Csak be kellett jelentsük, hogy megyünk valahova. »Elvállalod-e a gyereket?« Két hónapra elmentünk a feleségemmel, ő egy turnéra a zenekarral, én elmentem a tengerre, de soha nem volt probléma. Előfordult nem egy ízben az, hogy elmentünk, s kihasználta az alkalmat, hogy üres a ház, és kifestette a lakást, mire visszajöttünk. Csak lassacskán ők, az öregek meghaltak [Brüll Izsák 1979-ben, a felesége, Nothi Zsófia 1996-ban], a fiunk felnőtt, elment, így maradtunk ketten.”

1955-ben végeztem a Zenekonzervatóriumot. Nagyon kellemes volt a Kolozsvári Filharmóniánál dolgozni, mert csináltunk turnékat. Csak abból a szempontból volt nehéz, hogy 1989 [lásd: az 1989-es romániai forradalom] előtt fagytunk meg, levágtuk az ujját a kesztyűnek, és abban kellett játszani. Olyan hideg volt, hogy jöttek karmesterek külföldről, és nem akartak vezényelni. Azt mondták, ilyen hidegben nem lehet. Az egyik vett vagy 15 radiátort, hogy ne fázzunk, s amikor elment, az összeset összeszedték, mert akkor jött egy olyan rendelet – Ceauşescu ideje alatt –, hogy nem szabad radiátort használni. Nehéz kifűteni a próbatermet, mert nagyon nagy a terem, de nem is fűtöttek jól. Szóval fagytunk meg, mert spóroltak a fűtéssel a próbák ideje alatt és előadás alatt is. Ceauşescu kiadott egy ilyen törvényt, hogy spóroljanak az árammal. Egyébként nagyon szép évek voltak, rengeteget voltunk külföldön. Csak nem kaptunk elég napidíjat, ezért mindig vittünk konzervet magunkkal, azt kellett együk, hogy spóroljunk valami pénzt, hogy vehessünk az itthoniaknak valamit. Volt olyan eset, azt hiszem, Olaszországban, hogy a fiúk valamit főzőcskéztek a szállodában, s akkor kiütötték a biztosítékot. Nagy cirkusz volt, s írtak cikket az ottani újságban, hogy a román zenészek hogyan élnek, hogy konzervet kell hozzanak magukkal a turnéra. Nagyon sok helyen jártunk. Többször voltunk Franciaországban, voltunk Bulgáriában, Magyarországon, Csehszlovákiában, Lengyelországban, és Oroszországban is voltunk.

Voltak zsidó kollégák, de nem sokan. Junger Ervin, a zongoraszakon. Annyira számon voltak tartva, hogy egy időben az egyiknek – Reinfeld Jánosnak, aki nagyon tehetséges volt, és szólózott – megmondták, hogy nem jelenhet meg a plakáton, mert zsidó neve van. Ő most Németországban van, 1989 előtt, egy turné alkalmával „lemaradt”. Nagyon sokan maradtak le a kollégáink közül, mikor mentünk turnézni. Javarészt magyarok voltak a zenekarban, nem csinálhattak diszkriminációt a magyarok és románok között. Nagyon jó volt a viszony a kommunizmus ideje alatt a Filharmónia zenészei között. Volt olyan, hogy nem engedtek valakit külföldre, de nem azért, mert zsidó volt vagy magyar, hanem kellett menjen egy szekus [Securitate, a titkosrendőrség tagja. – A szerk.], és hogy legyen annak helye. Ilyenkor valakit mindig otthon hagytak. Egyszer engem is itthon hagytak, épp Németországba nem engedtek ki. És akkor kérdeztem, miért nem engednek, mikor általában olyanokat nem engedtek, akiknek rokona volt ott külföldön. Mondom: „Nekem nincs senki rokonom, aki van, az a föld alatt van, vagy a gázkamrában meghalt, úgyhogy miért épp Németországba nem engednek ki?” S minden indok nélkül azt mondták: „Nem engedhetjük.”

Mindig úgy egy kicsit meg voltam hatva, amikor zsidó szerzőktől játszottunk. De kimondottan zsidó dalokat nem játszottunk. Nekem a zsidó identitás azt jelenti, hogy annak születtem. Sokszor kellemetlen volt a háború alatt. Arra gondoltam, hogy mennyi baj van emiatt: nem tudok tanulni, nem tudom folytatni a hegedülést. Háború után már egy kicsit büszke is voltam, hogy a legjobb hegedűsök mind zsidók. Akkor kezdtem rádöbbenni, hogy nem szégyen, hogy zsidó legyen az ember. Mert úgy állították be, hogy a zsidó egy lusta, közben nem is igaz, szóval elferdítették a dolgokat.

A fiunk, András, aki 1956-ban született, nincsen körülmetélve. Akkoriban nem engedte volna a férjem, mert féltette az állását. Akkor mindenki nagy kommunista volt, s ő is a pártban volt. Aztán kidobták az egyetemről az asszisztensi állásból, mert 1956-ban volt Magyarországon, s mikor hazajött, akkor kitették, hogy mit keresett Magyarországon. Pedig véletlenül érte őt ott el a forradalom. De akkoriban a barátja is azon a véleményen volt, hogyha fia születik, nem csinálják meg ezt a körülmetélést. Aztán megbántuk később. Mégis magától érezte, hogy valami köze van a zsidósághoz, de nem tud imádkozni. A fiunknak mind román barátai voltak az iskolában, azokkal volt együtt. A zsidó ünnepeket csak később ünnepeltük meg, amikor X–XII-es [16–18 éves] volt. Peszáhkor egy időben az apám felolvasott egy könyvből, s aztán László. Templomba csak nagyünnepekkor ment a fiam is, de máskor nem. Egy évig Izraelben volt András a családjával 1984-ben, és megtanulta az ivrit nyelvet, és ez nagy hatással volt rá.

Nussbaum László, a férj meséli: „A fiam megismert egy itteni szász [erdélyi német] leányt. Szóba került, hogy összeházasodjanak. Én jobban szerettem volna, ha egy zsidót vett volna el, mert külön probléma a vegyes házasság, főként a zsidó–német házasság. Ez a két nemzet a holokauszt óta a legtávolabb áll egymástól. Apatársi találkozó volt, mire a lány anyja azt mondja, hogy ő nagyon szeretné, ha a fiam pappal házasodna össze, azaz pap esketné őket. Kérdi, hogy nincs-e nekem kifogásom az ellen? Mondom neki: »Ez nem tőlem függ. A fiamtól függ, ők házasodnak össze. De ha engem kérdez, határozottan ellenzem. Én nem kérem azt sem, hogy vallási lagzit csináljanak, de nem akarom, hogy kitérjen a zsidó vallásból. Tartsa meg mindenki az etnikumát, ha szeretik egymást úgyis megmaradnak.« Mire ő azt mondja: »Hát nekem nincs kifogásom az ellen, tartsák meg zsidó szertartás szerint. Nagyon vallásos vagyok, és szeretném, ha Isten előtt tartanák.« Egy szász asszony képes azt mondani, hogy akkor tartsa zsidó szerint. Én nem lettem volna képes azt mondani, hogy tartsa meg evangélikus szerint. Végül nem tartották meg sehogy. Emberek legyenek, és szeressék egymást.

Tudomásom szerint vallási nevelésben nem részesült a gyerekük [1982-ben született Szonya Kolozsváron], nem is keresztelték meg, de az anya, Gerlinde, a fiam felesége azért karácsonyfát csinált. Hanukát és más zsidó ünnepet szintén nem tartanak, mert a fiam nem vallásos. A menyemnek mondtam: »Nézd, én nem szeretném, ha a fiam itt maradna Romániában, mert nem lesz neki itt jövője.« Úgy volt akkor, hogy nem tudtam, látom-e még az életben, de hajlandó lettem volna lemondani róla. Azt mondtam, egyetlen lehetőség van ahhoz, hogy jól érvényesüljön: Izrael.

Már a gyerekkel – az én tanácsomra – 1984-ben kimentek Izraelbe, és beosztották őket nyelvtanfolyamra, majd speciális [szakmai] terminológiai tanfolyamra küldték. A fiam felesége Gerlinde, tiszta német név. Mivel az anya nem zsidó, a gyerek sem az. Az én unokám a világon mindenhol zsidó, kivéve Izraelben. Izraelben állásba kerültek, a menyem Haifa környékén dolgozott, Kirjat Jearimban. A menyemet soha nem kérdezte senki, hogy zsidó vagy nem zsidó. Persze, azért nem, mert nagyon tisztelték. De a fiam nem érezte jól magát, a munkatársak miatt, nem Izrael, maga az ország miatt. Izraelben létük 3–4. hónapjában egy papírost kap az izraeli német nagykövetségtől, hogy mehetnek véglegesen Németországba. Nem értették, hogy miért. Utána kaptak választ, hogy a feleség egész családja Németországban van, és azok elintézték, hogy az asszony német származású. Megtudták, hogy Gerlinde már elment Romániából Izraelbe, így értesítették az ottani nagykövetséget. 6 hónapon belül már el is mentek Izraelből Németországba. A fiam belgyógyász, a felesége egy vállalatnál tervezőmérnök, nagyon jól élnek. A fiam jelentkezett a stuttgarti hitközségnél, ahol laknak, de nem tölt be semmilyen funkciót.”

Én 1986-ban mentem nyugdíjba. Azóta nyugdíjasként élek. 1996-ig nem tudtunk semmi mást csinálni a férjemmel, csak vigyáztunk az anyámra, mert szklerózisa volt, ezenfelül meg baj volt a lábával, mivel elesett. Most egyikünk sem dolgozik, sem a férjem, sem én. 1994-ben vagy 1995-ben voltunk először Izraelben. A hitközség életébe nem kapcsolódtam be, csak tagja vagyok. A férjem néha tartott előadást a deportálásról a hitközség keretén belül. Most csak nagyünnepekkor megyünk a templomba. Amikor ünnep van – húsvétkor, Purimkor –, a hitközség kantinjában eszünk, mert szerveznek közös étkezéseket. Megyünk, hogy együtt legyünk más zsidókkal, és nem azért, mert kóser étel van. Pászkát eszünk ilyenkor. Az idéni Jom Kipurt is megtartottuk: mentünk templomba, meghallgattuk az imákat, de mivel héberül imádkoznak, sokat nem értettünk belőle.

Most talán könnyebb az életünk, gazdaságilag is jobb. Még kap valami segítséget a férjem Németországból, mivel deportálták. A fiam negyedévenként szokott jönni, mindig eljön Németországból a születésnapomra. A mindennapokban itthon főzőcskézek, néha olvasgatok.

Tilda Galpert
Uzhgorod
Ukraine
Interviewer: Inna Galina
Date of interview: April 2003

Tilda Galpert is a short elderly lady, but it’s difficult to call her old. She has a straight posture and a nice face. Tilda has a vivid look in her eyes and a smiling face. She speaks Russian with a Hungarian accent, which is not surprising since her family speaks Hungarian for the most part. She has fluent Czech, Yiddish and Ukrainian. She is used to the typical Hungarian habit of having a cup of coffee in the morning. This is more like a ritual. She is very accurate and tidy in her conduct and with her apartment. She lives in a spacious apartment in a house built in the 1930s. There is heavy old furniture: armchairs, sofas and wardrobes. The family has lived here for over half a century and they guard their home thoroughly. The story of Tilda is entwined into her husband Ernest’s life story. They are very close. They treat each other with warmth and tenderness and care about one another.

My family background
Growing up
During the war
Post-war
Perestroika
Glossary

My family background

My maternal and paternal grandparents came from Palanok, a suburb of Mukachevo before the Great Patriotic War 1. After the war Mukachevo spread over Palanok and it became part of the town.

Subcarpathia 2 belonged to Austro-Hungary before 1918. In 1918 it was given to Czechoslovakia. This was the period of its prosperity. The Czechs were very loyal and cultured people and patronized Jews. The Jews were given the right to hold official posts and have private businesses. My parents told me about it. In 1938 the Hungarians came to power in Subcarpathia again, only it was a fascist Hungary that was an ally of Germany. After World War II Subcarpathia became part of the USSR, based on decisions of the Yalta Conference 3 in 1945.

Mukachevo is located in a very picturesque area at the southwestern foot of the Carpathian Mountains. The town stands on the Latoritza River, 40 kilometers northwest of Uzhhorod. Mukachevo was rather big according to Subcarpathian standards. At the beginning of the 20th century its population constituted 32,000 people. Half the population was Jewish. There were also Hutsuls [Ukrainians in Subcarpathia], Hungarians, Czechs, Slovaks and other nationalities. People were friendly, tolerant and respectful toward each other’s customs and religion. There were never any Jewish pogroms 4 in this area.

There were at least twelve synagogues and about ten prayer houses and a yeshivah in Mukachevo. There was a Jewish school and a Jewish grammar school. The Jewish school gave religious and general education and the grammar school only provided general education and quite a lot of Jews weren’t very happy about it. There was a house where two shochetim worked. There were always bunches of children there, whose mothers sent them to have their chickens or geese slaughtered.

On Saturday all Jews went to the synagogue. All stores were closed. The local non-Jewish population knew that they had to do their shopping on Thursdays and Fridays. Jews owned almost all trading business in town. There were a few non-Jewish stores on the outskirts of the town, but it was inconvenient to do the shopping there because of the distance. There were Jewish farmers and entrepreneurs, doctors, teachers and lawyers, but there weren’t so many of them. Subcarpathia is the place of woodcutters. The majority of the residents of Subcarpathia were involved in the wood industry. The Jews owned the majority of timber storage facilities. However, most of the Jewish families were poor like everywhere else. Many Jews were craftsmen: tailors, shoemakers, tinsmiths, carpenters; there were also Jewish women who made wigs. The craftsmen worked very hard to provide for their families. They lived in the center of the town for the most part. Land was less expensive on the outskirts and it mainly belonged to farmers. The craftsmen had to live in more populated areas to have more clients.

There was a big Jewish community in Mukachevo. The members of the community supported and helped each other. Every family was supposed to have matzah, chicken and gefilte fish on holidays and the community made sure that every family had these. They made contributions to buy medications for the poor and dowry for girls from poor families. They did much more than was necessary to help people.

It wasn’t a habit in our family to talk about the history of the family or the life of our grandfathers and grandmothers. Therefore, I know very little about them.

My father’s parents were born and lived in the village of Palanok near Mukachevo. The population of Palanok was 50% German and 50% Jewish. My grandfather’s name was Volf Akerman. I don’t know my grandmother’s name. We called her babika [granny]. My grandparents were born around the 1850s. I have no information about their families. My grandmother died when I was a child, and I cannot remember her well. She visited us in Mukachevo once. She came on a horse-driven cart and we found it very strange that she was wearing a black gown and black kerchief in summer. My grandfather wore black clothes and a round-shaped hat. My grandparents were very religious. They wore traditional Jewish clothes and led a traditional Jewish life. My grandfather was very strict about observing Jewish traditions in the family. My father’s parents celebrated Sabbath and Jewish holidays in accordance with traditions. On Sabbath and on Jewish holidays they went to the synagogue. They had seats of their own in the synagogue. They spoke Yiddish at home and Hungarian and Czech with their non-Jewish neighbors. Many non-Jewish residents in Mukachevo could understand and speak Yiddish.

There were five children in my father’s family. I don’t know when they were born. The oldest was David. My father Ignatz was the next child, born in 1885. His Jewish name was Aizik. The third child in the family was Isroel. Then their sister Miriam was born and the youngest in the family was Yankel. All of them grew up religious and had religious families. They strictly observed all traditions and celebrated holidays.

I know that my father and his brothers attended a German school in Palanok. They spoke fluent German. Besides going to school all the boys studied in cheder and the girls received Jewish education at home. They had classes with a private teacher. The girls studied Hebrew to be able to read the prayers. They learned Jewish traditions and religion.

Palanok was located at the very foot of a mountain. There were vines growing around the mountain. My grandfather made wine and had a tavern. My grandparents weren’t rich, but they had enough for a living. They had a big family and spent much to raise and educate their children. They had a big house. I’ve been there. The tavern occupied half of the house on the side of the street. It was a hall with tables for customers and an adjusting kitchen. My grandmother did the cooking. There were only a few items on the menu. The customers drank the young wine that grandfather made. Palanok inhabitants rented the tavern for wedding parties. There were four or five rooms in the part of the house where my grandmother, my grandfather, David and Isroel and their families lived. This house is still there and there’s a German community in it today. We traveled to our grandparents on foot. They always had nuts and pastries to give us. They died in the 1930s. I was a small child then and cannot remember any details.

My father’s oldest brother David owned the tavern. He inherited it after my grandfather died. As a rule, a father left his business to his oldest son at that time. David was married and had a son. During the Great Patriotic War David was sent to Auschwitz where he perished. His wife and son stayed in Mukachevo. They also perished during the Holocaust. I don’t know any details. David and Isroel and their families lived with my grandparents. Isroel owned a brewery. He was married and had two sons: Zvi, born in 1925, and Chaim. They moved to Israel right after the war. Zvi Akerman still lives there in Petach-Tikvah. We visit him when we travel to Israel. Chaim perished in Israel during the Six-Day-War 5. Isroel perished in Auschwitz in 1944.

I remember my father’s sister Miriam. She married a trader. He was a Jew. His last name was Feuerstein. Miriam’s husband had a store in Mukachevo. They had many children. I think, there were ten of them. I cannot remember their names now. We were friends. We visited one another often. We played together. Miriam’s family was religious. My father’s youngest brother, Yankel, had a glass polishing shop. He had many children. They came one after another every year. My father helped my grandfather to make wine before he got married.

My mother’s parents lived in Mukachevo. My grandfather, Samuel Weiss, born in the 1850s, died before I was born, in the early 1920s. My grandmother was about the same age as my grandfather. I don’t know my grandmother’s first or maiden name. She was babika for us, kids, and the adults also called her grandmother. After my grandfather died our great-grandmother lived with our grandmother. I don’t know whether she was my maternal or paternal great-grandmother. She died in the 1930s at the age of 94. My grandmother died shortly afterwards.

My grandfather Weiss was a wealthy man. He had a wholesale store in the center of Mukachevo. My grandmother was a housewife. My grandparents were very religious. They observed all Jewish traditions and raised their children religiously. My grandfather had a beard and payes. He wore a hat and a long jacket. My grandmother wore dark clothes and a wig according to Jewish traditions.

My grandparents had a nice big house. I believe there were at least six rooms in it. They lived in the Jewish street – this was a typically Jewish neighborhood. There was a Jewish community building and a mikveh in this street.

There were seven children in my mother’s family. I don’t know when they were born but I know who was older and who was younger. My mother’s brother Meyer was the oldest. Then came Izidor, his Jewish name was Srul. Izidor was deaf and dumb. After Izidor came Moshe. Then three daughters were born. My mother was born in 1885. Her Jewish name was Hinde and in her passport she was Helena. Then came Hana, Janka, as was written in her passport, and Perl, Piroska in her passport. The youngest was Fishl, Fulop in his passport. They had Hungarian names written in their passports. I don’t know why, probably, it was common practice at that time. All the boys studied in cheder and the girls had classes at home with a teacher. Afterwards they studied in a Hungarian secondary school. My mother’s sisters and brothers were deeply religious and observed all Jewish traditions.

After my grandfather died his oldest son Meyer inherited his business. His other son Izidor was a typesetter in a printing house. He was the most handsome of all brothers. In the 1920s Izidor and his brother Moshe moved to Budapest. Moshe married a Jewish girl from Budapest. He had a business in Budapest. His only daughter moved to England before 1940. I saw Moshe after the war when I was going home from the concentration camp in 1945. He was still religious at that time. Moshe died in 1947. After he died his wife went to England to live with her daughter. I didn’t know Moshe’s wife or daughter. Izidor was single. He perished in the ghetto in Budapest in 1944.

Hana got married. Her husband’s last name was Ostreicher. I have no information about her husband. Perl got married, too. Her husband’s last name was Rot. Her husband owned a paper factory. He was a rich man. Perl had a daughter, Ilus, who lives in Israel now. Her last name in marriage was Shronek. When we travel to Israel we meet with her. Ilus lives in Jerusalem with her family. She is very religious. Hana and Perl were housewives. Perl, her husband and Hana perished in a concentration camp  [Auschwitz] in 1944. Well, if one started counting how many of our people died! I’d rather switch to a different subject. This one is too hard to talk about. My mother’s youngest brother Fulop didn’t work. He was very ill. He died of tuberculosis when he was young, in 1932.

Growing up

I don’t know where or how my parents met. They got married in 1908 or 1909. Of course, they had a Jewish wedding. They didn’t tell me any details. After the wedding they began to live with my mother’s parents in Mukachevo. We had three rooms and a kitchen in this house. There were no comforts. We fetched water from a pump tank in the yard. There was a big stove in the kitchen where my mother cooked. There were smaller stoves to heat the rooms. The stoves were stoked with wood. We didn’t have a garden. We bought food at the market.

We had heavy old oak furniture in the house. There was a mezuzah on each door post. In the morning and in the evening men wearing traditional Jewish clothing – a black jacket and a hat – went past our house to pray at the synagogue. I don’t think there were non-religious Jews in Mukachevo when I was a child or in my teens. All the Jews in our street celebrated Sabbath and the women lit candles on Friday and everybody followed the kashrut. They celebrated all Jewish holidays in accordance with Jewish traditions.

My father was a short man with payes and a beard. He wore a hat and a long jacket to go out and a kippah at home. My mother wore elegant black clothes and a wig. My parents were wealthy. They had seats of their own in the synagogue that they could afford to pay for. My mother went to the synagogue on Sabbath and on Jewish holidays and my father went there every morning and evening.

My father made and sold wine. He learned this from his father in Palanok. My father brought grapes for wine from my grandfather and also bought some in the neighboring village of Beregovo [40 km from Mukachevo]. He bought a basement in Mukachevo. He had a big pressing machine in this basement for making wine. My father made kosher wine. His clients were Jews that bought wine for Sabbath. He had quite a few clients that knew that he made good wine and came to buy it from him.

My mother was a housewife. They had many children and had to hire a housemaid to help with the children. She was a Ukrainian girl and lived with us as a member of the family. She did our laundry, cleaned the house and helped my mother to get everything ready for the cooking. My mother did the cooking herself. It wasn’t allowed to let anybody else cook since the food might turn out non-kosher. They always watched that the housemaid didn’t touch the wine since my father sold kosher wine. If she had touched it it wouldn’t have been kosher any longer.

My sister Margarita, Gitl was her Jewish name, was born in 1909, my oldest brother David in 1911 and Fishl, Fulop in his documents, in 1912. In 1914 my sister Szerena followed. Her Jewish name was Surah. My brother Gershy was born in 1916. In his documents his name was given as Hugo. Aron followed in 1918. Then came Perl. She died in infancy. I was born in 1923. My Jewish name is Toby. I was the seventh child in the family. My youngest brother, Samuel, followed in 1925. His Jewish name was Shmil. This was our family. I’m the only one left.

Of course, our parents were religious and observed all Jewish rituals. On the eight day after they were born the boys had their brit milah. We celebrated Sabbath and all Jewish holidays at home.

On Friday morning my mother made challah and cooked for two days. She usually made boiled chicken and gefilte fish. To keep it warm for Saturday lunch she left a pot of cholent in the oven. On Friday evening she lit candles and said a prayer over them. During the prayer she covered her face with her hands. Then we all prayed and greeted Sabbath, saying ‘Shabbat, shalom’. My father said a blessing over the food and we sat down for dinner. On Saturday my father went to the synagogue. When he returned he read the Torah. He read a Saturday section of the Torah to us. Nobody did any work on that day. It wasn’t allowed to even light a lamp or stoke the stove. Our Ukrainian neighbor came to do this for us.

I remember a general clean up of the house before Pesach. There wasn’t a single breadcrumb to be ignored. A day before the seder our father checked the whole apartment. My mother gave him a goose feather and a little shovel and he walked all corners pretending that he was sweeping them. Pretending, since all corner were shining so clean they were. My father did this symbolic sweeping. There was some chametz hidden for him to find. My parents put this chametz into an old wooden spoon, tied it with a piece of cloth and burned it in the oven. This was the ritual in all Jewish families in Mukachevo. My brother did it after my father died. There was a Jewish bakery in Mukachevo. They started making matzah about a month before Pesach. The bakery was cleaned from chametz, then a rabbi inspected it and issued a certificate confirming that the bakery was clean. The bakery delivered matzah to Jewish homes. The Jewish community provided poor Jews with a bit of free matzah. My mother made traditional Jewish food on Pesach: chicken broth with matzah, gefilte fish, tsimes, strudels and cookies. On the first evening of Pesach my father conducted the seder. He sat at the head of the table and one of his youngest sons asked him the traditional questions [the mah nishtanah]. We prayed and sang songs. I don’t remember the lyrics, but I remember the tunes. We had no guests for the seder, but on the next day our parents’ relatives visited us.

I also remember Sukkot well. A sukkah was built from the same panels every year and reed was bought for the roof. We had meals in the sukkah throughout the eight days of the holiday. Before each meal my father said a prayer. The food was handed through a window. There was a traditional nut game during Sukkot. Children piled up three to four nuts and threw a bigger nut into the pile. The one that managed to hit the pile took all the nuts.

On Rosh Hashanah my parents went to the synagogue. When they returned my mother put a plate with apple pieces and a saucer with honey on the table wishing for a sweet and happy year to come. Before Yom Kippur we had the kapores ritual with a white hen for women and a white roaster for men. On Yom Kippur we all went to the synagogue. There was shofar blowing. All members of the family fasted. Children began fasting at the age of five. After the first star the fast was over and the family sat down for dinner. At Chanukkah guests gave children some money.

We spoke Yiddish at home. It was our mother tongue. When I went to school I spoke Czech with my friends. It was the state language.

Perhaps, there was anti-Semitism somewhere before the war, but not in Mukachevo. This was a Jewish town and if somebody had dared to demonstrate anti-Semitism he would have been killed by the Jews. The Jewish community in Mukachevo was very strong. Here’s what happened once: a Jewish man was going home from a party. He was wearing a fur brimmed hat. Some Czech soldiers passing by grabbed his hat and ran away. The Jew told the rabbi about what had happened. On the next day all Jews of Mukachevo went on a march past the Czech barracks. Those soldiers were identified. They returned the hat and apologized to the man and the rabbi. This was the only incident of this kind, but it probably happened because those soldiers were young and probably just felt like having a bit of fun.

The Jews celebrated holidays in accordance with the laws. We lived about 50 meters from the synagogue. It was a big choral synagogue. It was beautiful. The women stayed on the second floor. My parents began to take us to the synagogue when we turned seven. My father went to pray at the synagogue every morning. Most Jewish men went to the synagogue every morning and evening. Some Jews prayed at home and this was no contradiction to the laws. All boys had to go to pray at the synagogue every day. Everybody was religious. My mother watched even more strictly that all boys put on their tefillin in the morning and prayed at home. I don’t know why they stayed at home on weekdays rather than going to the synagogue with my father. When they reached the age of 13 my brothers had their bar mitzvah. They had to prepare a report about a section of the Talmud and speak in front of guests at home. It was quite a remarkable ceremony. It never happened that somebody smoked on Saturday. All Jewish families watched that all laws were followed. Everybody was afraid of being a cause of an unpleasant rumor. Everybody knew each other and one couldn’t do something wrong without being noticed. Everybody had to follow Jewish laws, traditions and religious rituals. All families followed the kashrut. The children took poultry to a shochet to have it slaughtered.

My parents took no interest in politics. They only worked hard. My father sympathized with the communists, but he didn’t live to find out what it was like in reality. He said that he was for communism or socialism if they didn’t touch religion. My mother sometimes read books that I borrowed to read; Gorky 6, for example, they were classic books. She said that it was good how they described it, but why did the communists want to destroy religion? Religion was their life. This was a religious family that I grew up in.

The children weren’t as religious as their parents. All the children got Jewish education. Boys went to cheder at the age of five. When I turned six my mother sent me to a cheder for girls 7. She wanted me to learn to pray and read in Hebrew. The cheder where I studied was called Beyt Yakov. I studied there for three months until the Hungarians came to power and closed it.

At the age of six I went to a Czech public elementary school. There was a Jewish school in Mukachevo, but our parents sent us to a Czech school since it prepared for entrance to commercial academy. The next stage was lower secondary school where I studied four years and then I took a one-year training course preparing students to enter commercial academy. In general, we studied nine years. My brothers and sisters also went to this school. This was at the time of the Czechoslovak Republic [First Czechoslovak Republic] 8. There were many Jews in Mukachevo. There was no segregation and other children or teachers made no difference in their attitudes. There were Zionist organizations for young people in Mukachevo. In the People’s House there was a Zionist club for children and teenagers. There were various clubs there. I sang in the choir and went in for gymnastics. I took an active part in public activities.

The commercial academy was a prestigious educational institution. The building of this academy has been preserved. It’s a beautiful building. This academy provided a good education and its graduates had no problems finding a job. There were quite a few lecturers from Ukraine working there. They escaped from Ukraine after the Revolution of 1917 9. Besides special subjects we studied foreign languages, shorthand and typing. My sisters Margarita and Szerena and my brother Fishl finished commercial academy during the time of the Czechoslovak Republic.

My brothers and sisters had a difficult life. My oldest sister Margarita was the first to get married. After finishing commercial academy she worked as a lawyer in an insurance company. Her husband whose last name was Weiss was her cousin. His father was my father’s cousin. They were fond of revolutionary ideas and rejected any religion. They got married in 1932. Regardless of their convictions they had a religious wedding with a chuppah. They agreed to have a chuppah to please our parents, but for them it was a formality. My mother said she wouldn’t bear it if my sister didn’t have a chuppah at her wedding. We had a wedding photo of Margarita: they both wore leather jackets and Margarita wore a white beret. They were both laughing while a Jewish bride was supposed to be crying at her wedding.

Their son Alexandr was born in 1935 and our parents insisted that the boy had his brit milah on the eight day. So Alexandr had it. In 1938, when fascist Hungary came to power in Subcarpathia Margarita’s husband emigrated to the Soviet Union and she stayed in Mukachevo. My sister obtained a passport to follow her husband when World War II began. She stayed in Mukachevo. Her husband couldn’t return to Hungary since citizens of the USSR weren’t allowed to leave the country. We couldn’t correspond with residents of the USSR since they were persecuted for corresponding with foreigners [for keeping in touch with relatives abroad] 10, and they asked us to stop writing them. After the war, when I lived in Uzhhorod that belonged to the USSR, I tried to find Margarita’s husband, but I failed. He probably perished in the Gulag 11 like my brother did.

My older brother David served in the Czechoslovak army. His service lasted two years and when he returned he worked as a shop assistant in a store. He married a Jewish girl, whose last name was Fridman, in 1937. Her parents were also religious. David had a Jewish wedding in summer. He lived in Mukachevo until 1942, then he was taken to a labor camp in Ukraine. He perished that same year.

My brother Fulop also served in the Czechoslovak army. He had many friends in the army. They were Jewish and non-Jewish men. He often came home on leave with his Czech friend. This was in 1933. When the Hungarians came to power and began to persecute Jews, Fulop joined a group of Jews that crossed the Polish border moving to the Polish town of Katowice [300 km from Mukachevo] in 1939. Many emigrants from Subcarpathia moved to Katowice. From there they were sent to England. In England David joined the Czech Corps. Two of my cousins on my mother’s side served there, too. During World War II Fulop was at the Western front.

My older sister Szerena’s wedding turned our family life upside down. After finishing commercial academy Szerena went to work in an insurance company. She was a well respected and dedicated employee. Szerena got fond of socialist ideas. A legal communist newspaper was published in Mukachevo: Zakarpatskaya Pravda. It was published by Oleksa Borkanyuk, deputy of the Czechoslovak Government from the Czechoslovak Communist Party. There was no ban on the Communist Party in Czechoslovakia. Szerena offered her help with the publishing of this newspaper. This was how she met Oleksa Borkanyuk. They fell in love with each other. In 1936 they began to live together. Of course, there was no religious wedding.

That my sister married a non-Jewish man was a huge blow to my parents. Our mother sat shivah for Szerena for a week like Jews do for someone who died. When this was over she refused to see Szerena ever again. Szerena’s husband was a very nice person and a good husband, but he wasn’t a Jew. They rented an apartment in Mukachevo where I visited them several times. Other brothers and my sister also visited Szerena. I didn’t tell my mother that I went to see Szerena. My mother didn’t bear the mentioning of Szerena’s name and never saw her again. Szerena and her husband had to move to Uzhhorod to cut off people’s discussions and rumors. Later, on our way to Auschwitz, I said, ‘I wish we knew about Tsyka’ – we called Szerena Tsyka at home. My mother replied, ‘I don’t want to hear about her again’. That’s how religious education works: it was planted so deep in my mother’s conscience that she even rejected her own daughter. My mother was ashamed of Szerena’s marriage. I think that probably if it hadn’t been for the Jewish surrounding my mother would have forgiven Szerena. She couldn’t do it since other people would have condemned her.

Szerena’s husband moved to Moscow in 1938. When the Hungarians came to power in Subcarpathia the Communist Party still existed in Khust. Borkanyuk was secretary of the Communist Party of Subcarpathia. When the Hungarians came to Khust he had to emigrate to the USSR since the Hungarians banned the Communist Party. Szerena went to Moscow in 1939. During World War II she lived in Moscow.  Borkanyuk became a founder of a partisan movement in Subcarpathia in 1942. He perished in a fascist prison in 1942.

Jews in Mukachevo were indignant about Szerena’s marriage. It was considered to be a serious misconduct. This was the reason of my father’s death. He was killed at the synagogue in spring 1937. There was a psycho living in a village near Mukachevo. He occasionally came to the synagogue in Mukachevo. People told him that Aizik Akerman’s daughter had married a goy. They actually set him against my father. This psycho took a log from near the stove at the synagogue and hit my father on his temple. My father died that very night. It was a horrible tragedy for all of us and the town was stirring up with the news that a man had been killed at the synagogue. My father was buried in the Jewish cemetery in Mukachevo in accordance with the Jewish tradition. My elder brother David recited the Kaddish. After this calamity my mother had to sell everything we had. We also fired our housemaid. We had a very hard time. The children were too young to go to work. My older sister Margarita had to take care of her own family. Due to this hard situation I had to go to work at the age of 15.

In November 1938 the Hungarians came back to Mukachevo after they had been away for 20 years. I quit school since my mother couldn’t afford to pay the fees. In April 1939 I became a worker at the factory of my uncle Rot, Aunt Perl’s husband. This factory manufactured stationery: notebooks, accounting books, packages, etc. I worked at this factory for five years until April 1944 when the Germans came. I worked ten and a half hours a day. It was hard work. Most of the employees were Jews. I met a girl at the factory and we became best friends. Her name was Frida. My brother Aron worked at the glass polishing shop of my mother’s brother Yankel. After finishing commercial academy my brother Fulop was a teacher in the village of Zagatiye in Mukachevo district. Hugo was at first an apprentice to a tailor in Mukachevo and after finishing his training he became a tailor. Samuel studied at school.

Before 1918, during the period of the Austro-Hungarian Monarchy, the laws were loyal. They acknowledged the equality of all people. Therefore, people weren’t concerned when they heard that the Hungarians were coming back. Some people like my mother, for example, were glad that it was going to happen. She couldn’t learn Czech in 20 years and we even teased her a little about it. As for Hungarian, she knew it well. She went to a Hungarian school in her childhood. However, we forgot that this time it was going to be a fascist Hungary. We didn’t have information about the situation in Hungary. Newspapers didn’t cover any details of this aspect. When we got to know about what Hungarian fascism was like we were horrified. Hungarians began to persecute Jews as soon as they came to power [through the anti-Jewish laws in Hungary] 12. They expropriated stores and enterprises from Jews. Jews could transfer their property to a goy and they had to pay for this procedure or otherwise they had to give up what they had for good. There were terrible problems. The local population tried to speak Czech after 1939 in protest against the Hungarian policy.

I met my future husband Ernest Galpert at the factory. We call him Ari.. His Jewish name is Aron. Ari was born in Mukachevo in 1923. We are the same age. His father, Ishiya Galpert, was a Hasid 13. He finished school in Nitra, a town in Slovakia not far from Bratislava. Ishiya owned a food store in Mukachevo. Ari’s mother’s name was Perl [nee Kalush]. She was a housewife and helped her husband in the store. There were three children in the family: Ari had a younger and an older sister. He studied in cheder and in a Czech secondary school. After finishing school he became an apprentice to a joiner. When the Hungarians came to power the owner of this shop had to transfer it to somebody else and Ari lost his job. In 1941 he became a mechanic at the Rot factory. We became friends in 1943. We were 20. This was the time of the German occupation. Ari visited me at home and I went to see him in his home. Our families were religious. Ari and I met after work every day. We went for a walk. At that time we were required to wear yellow stars on our clothes. We decided to be together, but this was no time to think about life arrangements. We decided to wait and see how the situation would develop.

During the war

In 1939 the war in Poland began. We were almost starving. In 1941 Germany attacked the USSR. Hungary was an ally of Germany. A food coupon system was introduced. Jews didn’t receive any coupons. We could buy food at the ‘black market’, but it was way too expensive. We starved. We would have died from hunger if it hadn’t been for my older sister Margarita who worked at home. She had a good education and knew French and German. She translated documents and wrote requests and application forms. She took any work she was offered. She was like an ‘underground attorney’. She played the violin beautifully. God, she had so many talents! She earned well and sometimes gave me some work to do. Villagers who didn’t know where to submit their documents paid me some small change for taking their documents to the reception in the Town Hall. 1943 was the most difficult year. We bought corn flour that was less expensive than bread. We made corn cookies. Margarita’s son was a lovely boy. I was his baby-sitter since my sister was always busy.

In 1942 the Hungarians began to take young men into forced labor battalions to support the front. The forced laborers excavated trenches and constructed defense lines. My brothers David and Hugo were recruited to a labor battalion. They perished in 1942. We know that David perished somewhere in Ukraine, but we have no information about where Hugo died. Aron, who was a worker in Yankel’s shop, decided to escape to the USSR in 1942. He crossed the border and the Soviet border officials arrested him for illegal crossing of the border. He was sent to the Gulag. They didn’t care that he was a Jew escaping from the fascists. Aron perished in the Gulag in 1943.

In April 1944 Rot’s factory where I worked was closed. All the Jews of Mukachevo were taken to the ghetto. We didn’t have to move since our street formed the center of the two ghettos organized in Mukachevo because there were so many Jews. My older sister Margarita and her son, who was nine years old, happened to be in the other ghetto. We couldn’t communicate since both ghettos were fenced and there was patrol watching the fence. My mother, my younger brother Shmil and I stayed in our house. We didn’t know that our three brothers had perished. My sister Szerena was in Moscow and my brother Fishl was in England. I don’t remember how long we stayed in the ghetto – probably a few weeks. We weren’t allowed to leave the ghetto, but there were no other restrictions. We starved. We had no food in the ghetto. Occasionally villagers who knew our family brought us some food.

After some time we heard rumors that we were going to be taken to a concentration camp. Then we were told to prepare some food and clothes to take with us. Then all inmates were ordered to come to the territory of the brick factory. We spent I don’t know how many days in the open air on the factory territory. From there we were taken to the railway station and went to Auschwitz by train. We traveled in an overcrowded train for about a week. We didn’t get any food on the way. This happened in April 1944. When we came to the concentration camp we didn’t know what kind of place it was. Later I got to know that this was Auschwitz.

I wasn’t even in the same carriage with my brother. I wanted to go with my friend Frida and my brother wanted to be with his friends. In Auschwitz my mother and I got separated. The guard shouted that older and younger people should stand in separate lines. They said that they were going to take the older ones on a truck. I hugged my mother and said, ‘I’ll see you soon!’. We were not meant to see each other ever again. My mother perished in the gas chamber in Auschwitz on the day of our arrival.

I saw my brother in the concentration camp when we were going to the washing facility. The boys were standing in a separate group and he was shouting something to me. I replied that we would talk later. I though that our family would get together – we didn’t know what kind of place this was. We didn’t know it was a death camp. We thought it was a labor camp. This was the last time I saw my brother. My younger brother Shmil died from diarrhea caused by hunger. My cousin Zvi Akerman, Uncle Izidor’s son, held him when he was dying. Zvi told me about it later. My sister Margarita also perished. She was young and strong and could have survived. The Germans didn’t exterminate those that could work, but she was there with her son, and the children were sent to the gas chamber immediately. She probably didn’t want to leave her son behind – of course she didn’t, she was his mother and she went there with him.

We stayed in Auschwitz for three months, three months of hard exhausting work and hunger. This was a very hard period. I told this story in my interview to the Spielberg Foundation [Survivors of the Shoah Foundation]. I can’t bring back these memories again. Later my friend and I were taken to a labor camp in Reichenbach [600 km from Auschwitz, Germany]. After 1945 this town belonged to eastern Germany. Life was relatively better there. We put together radio parts. It wasn’t very hard work, but we were starved and exhausted.

On 8th May 1945 we saw that the guards of the camp were gone. Soviet tanks moved along the streets of the town and we got to know that the war was over. It’s hard to find words to describe how happy we were. We didn’t get any information in all those years. We were released on that day.

Post-war

My friend Frida and I set out on our way home. We went to the concentration camp together, were together in the camp, worked together, shared a bed and we were also on our way to Mukachevo together. We stayed in an abandoned apartment in Reichenbach for two weeks. Frida and I were waiting for some opportunity to go home when Red Cross representatives came looking for Czech citizens. We believed we were Czech citizens since Hungary had occupied Subcarpathia temporarily. We spoke Czech and thought this was sufficient proof that we came from Czechoslovakia. We were taken to the town of Trutnov in Czechoslovakia, the first town near the border. From there we were sent to Moravska Ostrava and then to Bratislava. From Bratislava we went home via Budapest. We didn’t have to pay anywhere: we just said that we were going home from a concentration camp and were given way. In Budapest we went to a synagogue. We stayed in a big building that must have been a yeshivah. Doctors examined us. We received three meals a day and didn’t have to do any work. We stayed there for a few days and then moved on. There was a group of young people that we went with.

When we arrived in Mukachevo we met Frida’s friend Voita. He had been in a forced labor battalion in Austria with Ari. They returned to Mukachevo together. When they returned to Mukachevo there were no Jews back from the concentration camps yet, and Ari volunteered to the Soviet army. He said he wanted a revenge for what the fascists had done. He went to the army in April 1945 not knowing that the war was going to be over soon. When the war was over he couldn’t be demobilized since he came of age for mandatory service in the army. Subcarpathia became a part of the USSR and Ari was subject to service in the army as a Soviet citizen. I waited for him for three years: one year in the camp and two years after the war. He was demobilized in March 1947.

Voita, Frida’s boyfriend, gave me the number of Ari’s field mailbox. This was in 1945. I wrote letters, but it took some time before I received his response. His first letter reached me on 6th November 1945. This was when he got to know that I had survived. I sent him my photograph, which was taken after I returned home. I signed it with the words, ‘To my beloved Ari’. Ari has kept it and we have this photograph in our family album now.

At home I heard that my sister Szerena lived in Uzhhorod. I went to the town party committee that had the only telephone in town and asked them to call Szerena and tell her that I was there. In June 1945 my sister took me to Uzhhorod. She had a six-bedroom apartment. Szerena worked at the regional party committee where she was head of department for work with women. She was wealthy and had plenty of food. This was the first time in many years that I had enough food. 

In 1945 my brother Fulop returned from England. In England Fulop was in the Czech Corps. He didn’t want to stay in England after the war. Fascism was done away with and the war was over. He decided he could go home. He didn’t know what the Soviet regime was like. He also came to Szerena’s. He married a Jewish girl from Uzhhorod in 1946. Her name was Shura Lebi. Fulop and Shura had a traditional Jewish wedding with a chuppah. After some time, they received an apartment. Fulop and Shura had two children: a son, Alexandr, and a daughter, Vera. Fulop was an engineer at the machine building plant. He died from a severe disease in Uzhhorod in 1987. He was buried in the Jewish section of the town cemetery. It was a Jewish funeral. His wife and children emigrated to Canada where his wife’s sister lived.

I was eager to join the Communist Party. I believed it was my duty to do so. Since I didn’t quite understand what the Soviet power was about I believed in my ideals. I believed the Soviet propaganda stating that all people were equal in the USSR and that there was no oppression or national segregation that we had since 1938. The ideas of communism are very attractive actually, but what they called communism in the USSR had nothing to do with communism. Only I didn’t understand it then. An old friend of our family was the secretary of the district party committee. He came from Mukachevo. Old communist members from Mukachevo that knew Szerena and me gave me a recommendation to the Party. I became a party member within a day. My sister made arrangements for me to attend a three-month party training course to at least learn Ukrainian. It wasn’t a problem for me. After finishing this course I went to work. At first I worked at the regional food department: I was responsible for the distribution of food products to stores. I had to go on business trips across the region, but there was no transportation. I didn’t like this job. Braun, a Jewish man, was head of the town trade department. He offered me a job and I went to work at the public meals sector in the town trade department. I worked there until 1948.

In March 1947 Ari demobilized from the army. He came to meet me in Uzhhorod. Ari and I lived in Szerena’s apartment. In late April Ari began to work as mechanic at a waste salvage shop called Utilptom. On 30th April he and I went for a walk to watch how they decorated the town for 1st May. We were walking when it suddenly occurred to us to go register our marriage at the registry office. We had our passports with us and the director of the office registered our marriage. We received our certificate, had our photograph taken by a street photographer and each went to our offices to celebrate 1st May. Ari was back home before I returned from the party. He told my sister that we were married. That was it. Soon my friend Frida married Voita. They moved to Israel in the 1970s. They still live there. They are both old like we are.

Ari went to study in an evening school. He joined the Party at work. After finishing school he entered the Machine Building Faculty of Odessa Machine Building College. He was an extramural student. Later the shop where he worked became the Bolshevik Plant. There were 800 employees there and it was a big plant for Uzhhorod standards. Ari was the deputy technical director before he retired. He and I always identified ourselves as Jews. We didn’t observe any Jewish traditions. We always wrote in application forms that our mother tongue was Yiddish. We also wrote that I was in a concentration camp during the war and Ari in a forced labor battalion. Other Soviet citizens tried to keep quiet about such facts in their biography.

In 1948 I attended a nine-month party training course. Then I went to work at the regional executive committee [Ispolkom] 14. I worked there in the food department from 1949 to 1985. There were good times and bad times. In 1948 the struggle against ‘cosmopolitans’ 15 began. I read a lot about it in the newspapers, but I never faced any negative attitude directed towards me. I remember January 1953, the time of the Doctors’ Plot 16, a horrible time. Some people were forced to speak against doctors, saying they were poisoners. A friend of our family, the communist Rotman, a Jew, was forced to make a speech. He refused and was fired immediately. As for me, nobody forced me to say anything. I was kind of born with a silver spoon in my mouth.

How hard was Stalin’s death for us! How I cried! My God, it was hard! All people cried. Then after Nikita Khrushchev 17 spoke at the Twentieth Party Congress 18 we heard what Stalin had done. Only when Khrushchev told us what Stalin had done did we see things clearly. We believed everything without second thought. We did see what was happening. We knew everything, but we didn’t want to believe that it was true. We didn’t want to give it a thought. We were like ostriches hiding their heads in the sand.

When in 1956 the Soviet troops came to Hungary we believed the Soviet propaganda telling us that the Germans wanted to invade Hungary and that it was necessary to rescue the Hungarians. [The interviewee is referring to the 1956 Revolution in Hungary.] 19 However, when the Soviet troops came to Czechoslovakia in 1968 [to put down the so-called Prague Spring] 20 we were indignant. We sympathized with the Czechs. We were upset when the Soviet troops destroyed democracy in Czechoslovakia. But what could we do? Some people in Moscow openly demonstrated their disagreement with the party policy in Czechoslovakia. We were no heroes here. We expressed our indignation in whispers sitting in the kitchen with our family. We were afraid of being arrested. Anyone that dared to disagree with the party policy had to be punished and we knew this but too well. 

Life went on. We received an apartment. Life settled down a little. Our son Pyotr was born in 1951. His Jewish name is Pinchas. He was named after my husband’s paternal grandfather. Our second son Yuri was born in 1955. Both our sons were circumcised. It was a tribute of respect to our parents and members of the family that perished. We hired a nanny for our children. Her name was Palania. She was an old Christian woman and very religious. She always reproached us, ‘Why are you not teaching your children to have faith in God? I would baptize Pyotr.’ We laughed at hearing this. Frankly speaking, we weren’t religious people. We didn’t go to the synagogue, not even on Jewish holidays. The Soviet power struggled against religion. My husband and I held official posts in governmental offices and were party members. We couldn’t afford to demonstrate any sign of religiosity. Besides, during the war, when we saw that Jews were exterminated only due to the fact that they were Jews, our faith in God who allowed this to happen was shattered.

We raised our sons like common Soviet children. They were Young Octobrists 21, pioneers and Komsomol 22 members. They studied in a Russian school. We spoke Hungarian at home, but they have very poor Hungarian. However, they can speak it when necessary. They also studied English. Our family doesn’t actually use Yiddish. Not at all! Our children knew about Jewish traditions. We always remembered about Jewish holidays. We didn’t celebrate them, though. We told our children about these holidays. We showed them what games we played when we were children. I also cooked traditional Jewish food. I often made gefilte fish – this was their favorite food. On Saturday I made chicken broth. I also used to make cholent, they still like it. So, we tried to teach our children. My children knew very well what Rosh Hashanah was and that one had to fast before Rosh Hashanah and Yom Kippur and that God would forgive all sins. Although we didn’t actually fast. We told our children how the seder at Pesach is conducted. We knew this all since we grew up in this religious environment. When they grew older I made a Rosh Hashanah meal for them: tsimes and fish and all traditional food. My conscience is clear: I taught my sons what they had to know about Jewish traditions. And they will live their life to their liking… I’m not saying that we inspired them to religious thoughts, but we tried to teach them traditions. Most important is that they like it all.

After finishing school Pyotr went to Leningrad to enter a college. Anti-Semitism was at its height and I didn’t want it to have an impact on my son. Anti-Semitism in Russia wasn’t as strong as in Ukraine. Pyotr finished school with a silver medal and was a winner of school Olympiads many times. He entered the Faculty of Physics and Engineering of Optic Mechanic College in Leningrad. He was very fond of reading books by Jewish writers. We collected works by Sholem Aleichem 23 that he enjoyed reading very much. Pyotr is very knowledgeable. Upon graduation he received a mandatory job assignment 24 to the instrument manufacture plant in Uzhhorod. In the late 1980s the plant was closed. Our son went to work with an Internet company. Pyotr married a colleague of his. She is an electronic engineer. They have no children. My son’s friend emigrated to Germany and talked my son into moving there. Of course we wish our son was somewhere near, but he must live his own life. Pyotr and his wife live in Frankfurt am Main, our son studies at Siemens. After he finishes a training course the company will employ him.

Our younger son, Yuri, finished the Electrotechnical Faculty of Lvov Polytechnic College. He worked at the instrument manufacturing plant for some time. Now he works at Hesed. Yuri is married. He has a son named Fulop after my brother, born in 1976. Our sons have non-Jewish wives, but they have happy marriages and that’s what matters for a mother.

We had many friends. Most of them were Jews. Our closest friends were Frida and her husband Voita. Our house was open to all friends. We celebrated birthdays and Soviet holidays and enjoyed getting together to party. We had discussions, sang and danced. Now our home is quiet. Many of our friends live in other countries and we rarely get a chance to meet. Many have passed away. My sister Szerena died in Uzhhorod in 1971. She was buried in the central cemetery. Szerena was an atheist and we didn’t arrange a Jewish funeral for her.

In the evening after work we liked to get together with the family to share the news of the day. At weekends we went for long walks. Our sons joined us willingly. In summer we spent our vacation together. We went to the seashore or rented a house in a village in Subcarpathia. We liked walking in the woods or swimming in a river. Sometimes our friends joined us. In the early 1970s my husband got an opportunity to rent a plot of land. We built a small hut and it became our favorite pastime to stay there. We planted fruit trees, berries and many flowers. We enjoyed working in our garden, but now we are too old and our son Yuri does it.

When Jews began to move to Israel in the 1980s we didn’t quite want to move there. We weren’t young any longer and we didn’t know the language. It’s hard to start a new life or make new friends at this age. We didn’t condemn those that decided otherwise – it’s their life. If our sons decided to go there we would have followed them, but they weren’t enthusiastic about this idea. So we stayed here.

Perestroika

We were enthusiastic about perestroika 24 and it couldn’t have been otherwise. My husband’s two sisters and our friends lived in Israel, but we didn’t dare to correspond with them. My husband and I held official positions and were party members and we might have been punished for corresponding with citizens of capitalist countries. We both left the Party in 1991. At best we would have been expelled from the Party and fired from work. We could only meet our relatives in Hungary since Soviet citizens were allowed to visit Hungary without much bureaucracy.

When we met my husband’s sisters in Budapest in 1987 we told them that if things kept moving in this direction we would be able to visit them in Israel the following year. They burst into laughter and said it couldn’t be true. A year later we visited Israel for the first time. The whole family got together and we said our first toast to Gorbachev 25 for getting this opportunity. It was incredible. It was a miracle that we could travel to Israel from the Soviet Union. We’ve been in Israel four times. It’s a wonderful country. Its residents made this country and are proud of their home country: both younger and older people. Young Jews there are patriots. They are proud to fulfill their military duty rather than trying to avoid it like here. Ancient and modern history is harmonically entwined in Israel. People cherish their history. It’s a pity there’s no peace on this beautiful land. God tests Jews sending trying circumstances of life like He did during World War II. I wish the people of Israel peace and prosperity.

Yuri’s son, our only grandson, went to study in Israel in 1994, at the age of 18. He studied sports medicine at Wingate College in Netanya. He is a 4th-year student. He is doing well there. We are happy that he is there.

Perestroika brought many changes into Jewish life in Uzhhorod. Jews began to get together. They are glad to attend Jewish events. The synagogue was half-empty before perestroika. In 1995 Ari began to go to the synagogue on Sabbath, not because he is religious, but to socialize. He didn’t go to the synagogue before. Hesed was established in 1999. Ari always says: ‘However they curse the government my position never changes – if they do not disturb Jewish life they are good enough’.

Hesed supports us a lot. We were rather hard up and when the director of Hesed offered us free meals in their canteen I felt quite awkward about it and didn’t quite wish to go there, but now I’m so happy about those meals. I’ve become quite lazy. I don’t have to cook now. Of course, I cook on Saturday and Sunday. Perhaps, I feel tired of cooking because I’ve grown older, but we are glad to have meals and get clothes every now and then. But the main thing about Hesed is that they’ve revived our cultural life. We attend wonderful literature and music parties. We like going to Hesed. We already have acquaintances there. Women bring what they cook there. It’s nice to try and compliment one another on this. We are happy about communicating with Jews. Our friends are gone, but we need to socialize. We go to concerts and meet people. I like it a lot. We also speak Yiddish. Ari and I also exchange phrases in Yiddish. I’ve always missed this. Ari is fond of computers and studies computer at Hesed. It’s not just a hobby for him, but also an opportunity to exchange e-mails with his grandson.

We’ve never left this area, but we’ve kind of lived in a few countries. Now we live in independent Ukraine. May there be peace in Ukraine and may there be peace in Israel. I hope so that nobody on earth has to live through the horrors of war again.

Glossary

Szekeres-Varsa Vera
Budapest
Magyarország
Az interjút készítette: Andor Mihály
Az interjúkészítés időpontja: 2007. február

A mai is aktív tanszékvezetői funkciókat ellátó nyelvtanár múzeumi szépségű tárgyak között él lipótvárosi lakásában. Szívesen működik közre és jó interjúalany, mert erős motiváció él benne családja és különösen néhány szeretett családtagja emlékének megőrzésére. A kor egyáltalán nem látszik rajta, fiatalosan öltözik, termete, tartása és mozgása inkább emlékeztet egy negyvenes nőre, mint egy 74 évesre.

Egyik anyai dédapám, Weisz Ármin termény-nagykereskedő volt Komáromban. Nem tudom, mikor született, csak azt, hogy 1913-ban halt meg. A felesége Weisz Árminné, született Weisz Regina volt. Reginának volt egy fivére, aki Vásárhelyire magyarosított, bíró lett, felsőházi tag. Van róla kép díszmagyarban, karddal az oldalán. Regina születési idejét nem tudom, és a haláláról is csak annyit, hogy valamikor az első világháború alatt halt meg. Jómódúak voltak, ez látszik a maradványokon, ami a családból származik. Van például tőlük egy tizenhetedik századi szőnyegem. A komáromi házat nem láttam, csak meséltek róla. Sok szoba volt benne, kocsiszín, hintó, lovak, cselédség. Szakácsnő, szobalány, kocsis, a gyerekek mellett fräulein, mademoiselle, master. Öt gyerekük volt, az ötből hármat úrnak neveltek, kettőt cselédnek. Ebben nem volt semmi szisztéma, sem a gyerekek születési sorrendje, sem a neme nem befolyásolta. Arra gondoltam, hogy talán az a kettő nem Weisz Ármin gyereke volt, és ő ezt tudta, mert a családi fáma szerint, amikor a férj jött haza, tisztek ugráltak ki Regina ablakán.

Az öt gyerek közül az egyik Ernő, aki Pestre jött, Vadászra magyarosított, és bankár lett. Jómódúak voltak, a feleségével Abbáziába jártak nyaralni [Abbázia (Opatija) – város Horvátországban. A Trieszt–Fiume vasútvonal 19. századi megépítése után lett népszerű fürdőhely. – A szerk.], Bécsbe operába. 1944. március tizenkilencedikén, amikor bejöttek a németek, felakasztotta magát a lakásában. Ekkor már elvált ember volt, amiben talán a felesége költekező hajlama is szerepet játszott. Erről olyan anekdota szólt a családban, hogyha Bécsben meglátott egy toalettet a kirakatban, ami tetszett neki, akkor megnézték, hol lakik a tulajdonos, elmentek a lakására, kinyittatták a boltot, és megvették. Nem számított, hogy kétszer annyiba került a ruha. Gyerekük nem volt.

A másik gyerek, Blanka hozzáment Leveleki Bélához, egy erdélyi zsidó erdő- és fatelep-tulajdonos fanagykereskedőhöz. Marosvásárhelyen volt nagy lakásuk, Szovátán nyaralójuk. Blanka néni annyira nagy magyar volt, hogy amikor visszacsatolták Erdélyt Magyarországhoz [lásd: második bécsi döntés], akkor Bocskaiban jelent meg nálunk [A Bocskai-ruha többnyire fekete szövetből készült viselet zsinórdíszítéssel. Viselése tipikusan a magyar középosztályra jellemző, jelzi az asszimiláció sikerét. – A szerk.]. Apám kétségbeesetten mondta neki, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jót hoz a visszacsatolás. A marosvásárhelyi gettóból vitték őket Auschwitzba, és ott is maradtak. Három gyerekük volt. Egy lánya korán meghalt, még a soa előtt.

A harmadik Oszkár, őt nem úri módon nevelték, a kocsissal barátkozott. Belőle nyomdász lett, elég fiatalon meghalt, még az 1920-as években. A felesége varrónő volt. A fia, Vadász Ferenc a kommunista mozgalomhoz csatlakozott Csehszlovákiában, munkáslevelezője lett egy „Magyar Nap” című, magyar nyelvű, kriptokommunista, de legalábbis erősen baloldali újságnak. Később újságíró lett. Ifjúmunkás kommunistaként valahogy Magyarországra keveredett, elfogták, Kistarcsára került [lásd: kistarcsai internálótábor]. Ernő bácsi segítette az unokaöccsét, fizette a keresztény ügyvédet, mert zsidó ügyvéd nem lett volna hiteles. Kistarcsáról kiszabadult, aztán valahogy megint letartóztatták, és akkor került előbb Auschwitzba, de nem zsidóként, hanem kommunistaként. Onnan elvitték valahova dolgozni, és így túlélte. 1945-ben Magyarországra jött, Kecskeméten lett városi párttitkár, onnan került a „Szabad Nép”-hez. Az ötvenes években nem esett bántódása. 1956 után maradt a „Népszabadság”-nál, most nyugdíjas [Vadász Ferenc /sz. 1916/ visszaemlékezéseket, dokumentumköteteket és regényeket írt: Szeged, Csillagbörtön, 1949; Harcunk a magyar pokollal, 1961; Obrad Radejevics küldetése, 1952;  A nagy optimista, 1967; Föld alól a fénybe, 1969; Tenyérnyi ég, 1970; regényei: A harcnak nincs vége, 1952;  Ketten a Remete utcából, 1962; A tizenharmadik tél, 1966; Ma mások halnak meg (1972); regénytrilógia: Megáll a szél (1968), Karolina, negyvenkilenc szeptember (1976), Nyugtalanságok nyara (1979). (Forrás: A magyar irodalom története 1945–1975, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981–1990). – A szerk.]. Két fia született, nem tudom, mi lett velük.

A negyedik Mariska néni, akit szintén nem taníttattak, és aki inkább a cselédekkel barátkozott. Mariska néni a zsidó Gombos József vasutashoz, a későbbi bajai állomásfőnökhöz ment férjhez. Mariska néni nekem nagymamaféle volt, mert egyik nagymamám se élt már, amikor születtem, és Mariska néni Bajáról följött, amikor a nővérem született, és amikor én születtem. Emlékem róla az, hogy nagyon kedves, gömbölyű néni volt, szép fehér kötényben. Az auschwitzi jegyzőkönyvekben benne van, hogy megérkezett. A férje, Jóska bácsi is. Idős emberek voltak. Volt két lányuk, akik viszont túlélték a háborút. Az egyik százhárom éves koráig élt, a másik száznégy éves koráig. És mind a kettő jó szellemi állapotban. A sors valami furcsa kárpótlása ez a jó néninek és bácsinak. Az egyik lány férje egy horvát keresztény ember volt, aki bujtatta. Bujtatni akarta a sógornőjét is a családjával, de a sógor azt mondta, hogy lehetetlen, és átmenekültek Olaszországba. Onnan kalandos úton Svájcba kerültek, ahol a négytagú családból hárman túlélték. A férfit sem gyilkolták meg, „csak” a háborús körülmények végeztek vele, mert cukorbajos volt. Svájcba persze alig akarták őket beengedni. A nagynéném mesélte, hogy álltak a határon, egy kisebb csoport néhány gyerekkel, és nem akarták őket beengedni az országba. Mindnyájan tudtak németül. Azt mondta a svájci határőr tiszt, hogy várjanak, egy kicsit menjenek arrébb, hogy ne legyenek annyira szem előtt. Hallották, amint telefonon azt mondja, ha ezeket vissza kell toloncolnia gyerekekkel, akkor ő lemond és leszerel. A telefonbeszélgetés után mondta nekik, hogy várjanak sötétedésig, és a sötétben beengedték őket.

Az ötödik gyerek Gizella, a nagymamám, aki 1871-ben született Komáromban, és 1921-ben halt meg Törökbecsén. Nagyanyámat úrilánynak nevelték, gyerekkorában otthon mademoiselle is volt mellette. 1890-ben ment férjhez Garai Izsóhoz, aki 1859-től 1937-ig élt, és Grünhutról magyarosított. Azt nem tudom, hogyan ismerkedtek meg, de van egy gyanúm. Weisz Ármin állítólag szabadkőműves volt, nem tudom, hogy a komáromi, esetleg pozsonyi vagy a bécsi páholyban-e. Garai Izsóról biztosan tudom, hogy tagja volt a szegedi páholynak, és feltételezem, hogy amikor Körmenden élt, akkor a közelebbi, komáromi páholyban lehetett, és innen van a kapcsolat.

A Garai ágról annyit tudok, hogy Izsó nagyapám édesapja Grünhut Miksa volt, anyja Mauthner Erzsébet. Hogy mikor születtek, és mikor haltak meg, azt nem tudom. Garai Miksa intéző vagy jószágkormányzó [lásd: birtokkezelés] volt egy távoli rokonuk birtokán, Körmenden vagy Körmend környékén [Körmend – nagyközség volt Vas vm.-ben, 1891-ben 5300, 1910-ben 7200, 1920-ban 8100 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, kir. közjegyzőség, adóhivatal). – A szerk.]. Jómódúak voltak. A fia, Izsó követte ebben a jószágkormányzóságban. Amikor 1890-ben feleségül vette Gizella nagyanyámat, akkor Törökbecsére költöztek [Törökbecse (Újbecse) – járásszékhely nagyközség volt Torontál vm.-ben, 1891-ben 7300 (69% magyar, 27% szerb; 66% római katolikus, 28% görögkeleti), 1910-ben 7600 lakossal (járásbíróság, közjegyzőség). Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. Ma Szerbiában van. – A szerk.]. Ez a Vajdaságban van. Ott a Postatakarékpénztár igazgatói állását kapta, ami nem csak Törökbecsére vonatkozott, hanem az egész környékére [Az „1885. évi IX. törvénycikk a m. kir. postatakarékpénztárról” rendelkezett „A magyar korona területén »m. kir. postatakarékpénztár« czég alatt a közmunka- és közlekedési m. kir. ministernek alá rendelt, állami kezelés és jótállás alatt álló takarékpénztár” felállításáról (Budapest székhellyel). Közvetitő hivatalok gyanánt a kir. postahivatalok működtek. – A szerk.].

Két gyerekük volt, mind a kettő Törökbecsén született. Az első anyám, Ilona (1892–1972), a második Laci nevű nagybátyám. Laci bácsi 1893-ban született, Szegeden elvégezte a gimnáziumot, aztán a KERAK-ot [lásd: kereskedelmi iskolák], és utána még valami egyéves tanfolyamot. Egy malomban volt tisztviselő, és a fél malom az övé volt. 1942-ben Pancsován agyonlőtték vagy a németek, vagy a helybeli fasiszták. Egy azóta egyébként Izraelben régen meghalt családi barátnőtől hallottam: ráfogták, hogy partizán-összekötő volt, kirángatták a házából, és agyonlőtték. Ez azonban nem valószínű, egyrészt azért nem, mert akkor, azt hiszem, még nem volt partizánhadsereg, másrészt azért sem – és ez egy alapvető szempont –, mert anyám azt mondta, hogy ismeri az öccsét, nem lehetett partizán, nem olyan természetű volt. Egyébként anyám talán egy vagy két hónappal a halála előtt, egyszer csak minden átmenet nélkül a kórházban azt mondta nekem, hogy „Tudod, ha már így alakult, akkor én szeretném, ha Laci partizán lett volna”.

Anyám a gyerekkorára úgy emlékezett, mint felhőtlen, boldog, mennyországszerű időszakra. A szüleit anyusnak és apusnak hívta. A törökbecsei házban már volt fürdőszoba, csak nem volt benne folyóvíz. Úgy kellett a kútról vizet hozni, volt egy udvaros rendszeresítve, ő hordta tele a tartályt. Az elfolyás emésztővel volt megoldva. Aki fürdött, annak ugyanolyan volt, mintha vízvezeték lenne, csak aki hordta, annak nem. Ugyanígy volt a vécé is, fel lehetett tölteni. Jeget is csináltak az udvaron veremben, amit úgy hívtak, hogy katárka. Volt egy gazdasági rész, ott valami góré is volt, és volt a rózsakert. Haszonállatokat nem tartottak. Az a bútor, amire Pancsován emlékszem a hálószobában, az Törökbecséről jött. Volt egy igen nagy méretű kép, amit gyerekkoromban Pancsován láttam, és ma is egészen pontosan le tudom írni, hogy mit ábrázolt. Úgy tudom, hogy Komáromból, Weiszéktől került oda, bizonyára hozományként, anyám azt mondta, hogy tizenhetedik századi. Később, művészettörténész koromban rájöttem, hogy ha tényleg tizenhetedik századi volt, akkor egy Snyders lehetett [Frans Snyders (Snijders) (1579–1657) – flamand festő, többek között igen mozgalmas, drámai hatású vadászképeket festett. – A szerk.], ami múzeumba való, vagy egy korabeli másolat vagy műhelymunka lehetett. Szóval valószínűleg nagy értékű kép volt. A kép nekem gyerekként igen ijesztő volt, mert vadászatot ábrázolt, és egy vadkant éppen utolértek a vadászkutyák, már bele is martak, már fél térdre bukott, és vérzett. A kép sötét volt, mint afféle németalföldi kép. Az úriszobában volt, nekem délután ott kellett aludnom, és ettől a képtől kifejezetten féltem, utáltam nézni. Nem tudom, miért nem mondtam meg, biztosan nem kényszerítettek volna ott aludni, ha megmondtam volna. Ehelyett azt mondtam, hogy én sokkal jobban tudok aludni abban a nagy bőrfotelben, és valóban ott kucorogtam.

A törökbecsei házban öt szoba volt, mert valami irodája is volt itt nagyapámnak. Volt szalon, ahol zongora állt, a különnemű gyerekeknek külön szobájuk volt. Volt bennlakó fräulein. A nagyapám fontosnak tartotta, hogy a gyerekek a hochdeutschot [A középső és déli német nyelvterületen élő nyelvváltozatok alapján létrejött mai német irodalmi nyelv. – A szerk.] tanulják meg. Ezért úgy döntöttek, hogy a bentlakó fräuleinnek azt kell beszélnie. A Trudi von Trutschler nevű fräulein tehát úgy jött a házba, hogy nagyapám elutazott Berlinbe, és megnézte, hogy kit visz haza. Sokáig ott volt náluk, amikor anyám tizenhat éves korában hazament az intézetből, akkor már nem. Így mind a két gyerek anyanyelvi szinten beszélt németül. Gyerekkorban rengeteget játszottak, a két testvér jóban volt. Laci bácsinak voltak fiúbarátai. Az egyikből, Görgényi-Göttche Oszkárból az ötvenes, hatvanas években Budapesten jó nevű gyermekorvos lett, a lányom mellé őt kértem föl gyerekorvosnak [Görgényi-Göttche Oszkár (1895–1972) – gyermekgyógyász, tüdőgyógyász, egyetemi tanár. 1932–1944 között a budapesti Fehér Kereszt Gyermekkórház főorvosa, 1944–46-ban a János Kórházban osztályvezető főorvos, 1946–1950 között nyugdíjban volt. 1950-től a Szabadsághegyi Állami Gyermekszanatórium főorvosa, majd tudományos igazgatója volt. Számos tudományos közleménye és több könyve jelent meg. – A szerk.]. Úgy tűnik nekem, hogy Törökbecsén semmi elkülönülés nem volt a polgárságon belül. Göttchéék keresztény sváb család volt, aztán volt a baráti társaságban egy család, ahol egy Iván nevű jogász fiatalember névjegyére, gyerekkoromban láttam, az volt ráírva, hogy „Dr. ez és ez, de genere Töhötöm”.

Nagy társasági életet éltek. Legalább egy héten kétszer volt vendégség a nagymamámnál, más napokon ők mentek másokhoz. Tehát majdnem minden nap volt valami, ahova az urak talán nem mentek mindig, de a hölgyek és a gyerekek igen. Például anyámék zongoratanárnője egy olasz nő volt, Piccola, akit az egyik törökbecsei úr hozott haza. Törökbecsén volt teniszpálya, szoktak teniszezni.

Ezek a nagyszüleim sem voltak vallásosak, de nem volt vehemens vallásellenesség.

Anyám elemibe az állami népiskolába járt hat évig. Az iskola szemben volt, és az udvaros feladata volt, hogy télen a havat elsöpörje, hogy Iluska át tudjon menni. Ha sár volt, akkor pedig pallót fektetett keresztbe. Addigra Iluska már jól tudott németül, és elkezdett az anyukájától franciául tanulni. Sok játéka volt, a kutyának babaruhákat varrtak, és felöltöztették.

Amikor anyám tizenkét éves lett, a temesvári Állami Felsőbb Leányiskolába adták bentlakónak. Ez egy lányoknak szóló négyéves iskola volt, tizenhat éves korukig jártak oda a lányok. Tizenhat ágyas hálótermekben aludtak, az egyik kislány valami baronesse volt. Anyámat saját lovas kocsival vitték oda. Ez egy úrikisasszony-nevelő volt. Például tanították őket bársonyba mintát égetni. Megvan anyám mintakönyve, sőt még az égetőtű bársonytokja is megmaradt. Aztán tanítottak háztartástant, vagyis hogyan kell instruálni a szakácsnőt, aki nyilván jobban tudta, mit hogyan kell csinálni. Komolyan tanultak irodalmat, németül, franciául, zenét. Lehetett külön tanulni olaszul, anyám be is iratkozott. Egy héten egyszer volt kimenő, akkor kimehettek Temesvárra. A kollégiumnak az volt a rendje, hogy a gyerekeknek vinni kellett a saját evőeszközüket. Ezüst evőeszközöket vittek, bele kellett vésni a monogramjukat és a kollégiumi számukat. Van olyan kanalam, amibe bele van vésve, hogy GI 48. A bizonyítványába bele volt írva, hogy vallása izraelita, de én semmit arról nem hallottam, hogy zsinagógába mentek volna. Arról sem mesélt, hogy a társaival lett volna emiatt konfliktusa. Nagyon szeretett ott lenni. Csak az iskolai szünetekben jártak haza. Ezenkívül voltak időpontok, amikor a szülők jöhettek látogatóba vasárnap délután. Ekkor anyám már nagyon határozottan tudta, hogy orvos akar lenni. Tervezték, hogy különbözetizzen, mert egyetemre csak gimnáziumi érettségivel lehetett menni. Főleg a latint kellett volna pótolnia, amit minden további nélkül vállalt. Ehhez Szegedre kellett volna mennie gimnáziumba, de csak akkor mehetett volna, ha ott tud valakinél lakni. Csakhogy Szegeden nem volt rokon. A gimnáziumi tanároknál akkoriban szokás volt, hogy odavettek a családba gyerekeket kosztos diáknak. De nem találtak olyat, ahol a családban lánygyerek lett volna, nagyanyám pedig kijelentette, hogy arról szó nem lehet, hogy a lánya fiús családba menjen. Ez vetett véget anyám tanulmányainak. Nem lázadt ez ellen, de megpróbált mégis valamit tenni. Mesélte, hogy az volt neki lelkileg a legnehezebb időszak, amikor ősszel másoknak kezdődött az iskola. Elhatározta, hogy az összes Schiller-drámát megtanulja kívülről németül. Odáig persze nem jutott, de rengeteget tudott kívülről, és nem csak drámát. Mesélte, hogy kint a kertben tanult, kezdett hűvösödni, már csak ott tudott olvasni, ahova odasütött a nap, és mindig ment arrébb, arrébb, arrébb. De tanult Goethét is, meg zongorázott, művelődött. Nagy igénye volt a műveltségre.

Amikor tizenhat éves korában hazament Törökbecsére, járt teniszezni, részt vett a zsúrokon, jöttek a házhoz fiatalemberek, hegedültek, ő zongorázott. Életképeket csináltak: beöltöztek ennek-annak, aztán a hivatalos fényképész lefényképezte őket. Nagyanyám már kezdett gondoskodni arról, hogy legyenek kérők. Anyám nagyon lázadó típus volt, mégsem voltak konfliktusai a szüleivel. Valószínűleg elhitte, hogy nagyon jót akarnak neki. A lázadás egyedül abban nyilvánult meg, hogy a kérőket mind kikosarazta. Amikor aztán húszéves korában már a tizedik kérőt, Engel Vilmost is kikosarazta, akkor nagyanyám – nagyanyus, ahogy ő mondta – leültette a szalonban, és azt mondta neki: „Fiam, mit akarsz? Talán patikárius kisasszony akarsz lenni?” És akkor rájött, hogy ez talán nem perspektíva, és inkább igent mondott Vilmos bácsinak.

Engel Vilmos úgy került a családhoz, hogy nagyapám [Garai Izsó] a szegedi szabadkőműves páholynak volt a tagja. Azt mesélték, hogy 1912-ben hazajött egy páholyülésről Törökbecsére, és azt mondta a feleségének, Gizusnak, hogy a páholyban van egy új tag, egy szimpatikus fiatalember, én meghívnám. És megállapodtak, hogy meghívják a fiatalembert, akinek az apja, doktor Engel Mór ügyvéd a szegedi páholy alapító tagja és valami tisztségviselője is volt. Engel Mór volt Móra Ferenc egyik ajánlója. Szóval meghívták Engel Vilmost, aki – úgy képzelem – meglátta anyámat, és első látásra szerelmes lett belé. Azt pedig nem csak képzelem, hanem tudom is, hogy ez a szerelem halálig tartott. Ezt a szerelmet – szublimált formában – valahogy örököltük, mert feltétel nélküli, odaadó szeretettel fordult felém, aztán pedig a lányom felé is.

Engel Vilmos újságíró volt, a „Szegedi Napló” társtulajdonosa [„A városban ekkor négy újság jelent meg: az ellenzéki, függetlenségi „Szegedi Napló”, amelyik a város legtekintélyesebb, irodalmi és politikai súllyal megszólaló véleményformáló lapja volt…” (Lengyel András: Közlemények, Magyar Könyvszemle 117. évf. 2001. 4. szám ) Munkatársai között olyan írók találhatók, mint Juhász Gyula, Bibó Lajos, Tömörkény István és az 1913-tól 1919-ig főszerkesztő Móra Ferenc. – A szerk.]. Nem tudom, milyen arányban volt társtulajdonos Vilmos bácsi, lehet, hogy nem a fele volt az övé, hanem kevesebb. Az eredeti tulajdonos a nagybátyja volt, Engel Lajos, akinek akkor már csak a felesége élt, s ő nem tudta a lapot egyedül vinni. Bevette Vilmos bácsit társtulajdonosnak és főszerkesztő-helyettesnek. Vilmos bácsi ugyanis újságíró volt. Giza néni kilencven fölött volt, amikor a vagonba zsúfolták. Utólag is csak azt remélem, hogy már az első napon meghalt.

Amikor 1913-ban összeházasodtak, a lap tréfás kedvű újságírói kiadták az „ELŐLEG” című „házassági folyóirat” első és utolsó számát, amelybe többek között Tömörkény István, Kisteleki Ede és Ortutay István írt tréfás szövegeket [Tömörkény István (1866–1917) – író, a „Szegedi Híradó”, majd a „Szegedi Napló” munkatársa. 1897-ben Mikszáth Kálmán mint külső munkatársat az „Országos Hírlap”-hoz szerződtette. 1904-től haláláig a szegedi Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum igazgatója; Kisteleki Ede (1861–1931) – író, költő, újságíró Budapesten, majd Szegeden. A „Pesti Hírlap”, majd a „Pesti Napló”, az 1890-es évek elejétől pedig a „Szegedi Híradó”, majd a „Szegedi Napló” belső munkatársa. Több verses- és novelláskötete jelent meg; Ortutay István – író, újságíró, a „Szegedi Napló” szerkesztője (Ortutay Gyula apja). – A szerk.].

Az esküvő után hat hétig voltak nászúton Velencében. Anyám, miközben körülötte mindenki németül beszélt, megpróbálta felfrissíteni olasz tudását. Jó nyelvérzéke volt. A nászút után egy nagy lakásba költöztek, ahova Garai Izsó rendelt teljes bútorzatot hétezer-négyszáz korona értékben. A rendelés a számla alapján a következőkből állt: „Ebédlő (sötét tölgy, páczolva, vörösréz verettel): 1 kredenc, 1 pohárszekrény, 1 patentasztal, 8 szék, 2 fotel, 3 függöny, 1 jourasztalka, 3 bonne femme [Egyfajta szék, amelynek az ülőkéje nádfonatú. – A szerk.], 1 asztalterítő. Hálószoba (festett, laggozva, kevés aranyozással): 2 szekrény, 1 ágy 150/200, 2 éjjeliszekrény, 1 toilette asztal, 1 háromajtós szekrény, 1 ágybetét, 2 részű, 1 lószőrmatracz, 1 ottomán [Háttámlával rendelkező, karfa nélküli heverő. – A szerk.] vászonban, 2 szék selyemmel kárpitozva, 1 asztalka üveglappal, 1 fal kiképzés, 1 ágydekorátio, 1 fotel a toilettehez, 2 függöny, 1 ágyterítő, a fal szövettel való bevonása. Fogadószoba: 1 kanapé (citromfa ébenfa), 2 fotel gyöngyház berakással, 1 kerekasztal üveglappal, 3 függöny, 3 bonne femme, 1 ruhafal.”

A ház a „Szegedi Napló” tulajdona volt, ott volt a kiadóhivatal, egy szárnyépületben a nyomda, és az első emeleten volt a lakás. A szalonon kívül volt még két vagy három szoba. A szalon akkora volt, hogy a „Szegedi Napló” képzőművész munkatársainak időről időre kiállításokat rendeztek benne.

Van egy levelem a nagyanyámtól 1913 végéről, amit anyámnak írt Törökbecséről, és tanácsokat adott, hogy kinél mikor viziteljen. X-éknél lehetőleg ne halassza a vizitet, mert akkor még nem lesz olyan hideg, és azt a toalettet tudja fölvenni, amely a legjobb erre az alkalomra, mert X-éknél ebben a toalettben lesz a legjobb megjelenni. Az ifjú házasoknak saját, kétlovas kocsijuk volt. Anyám már otthon is sportolt, és Szegeden nagy örömmel evezett, tagja volt a Szegedi Atlétikai Klubnak.

Vilmos bácsi a háború alatt főhadnagy volt. A háborúban tífuszt kapott, túlélte, és utána már elég jól megúszta a háborút. Amikor összeházasodtak, akkor Garai Izsó adott a lányának havi háromszáz aranykorona apanázst. A háború alatt nagyapám és Vilmos bácsi is jegyeztek hadikölcsönt [lásd: hadikötvény az Osztrák–Magyar Monarchiában], és minden pénzük elúszott. Mivel a „Szegedi Napló” közismerten zsidó kézben volt és baloldali, 1919-ben komoly veszély fenyegette Vilmos bácsit. Egypár napig nem is lakott otthon. Valahogy a „Napló” is kikerült a kezéből, és az Athenaeum nyomdában lett tisztviselő először Szegeden, aztán egy rövid ideig átmenetileg Pesten [Emich Gusztáv (1814–1869) könyvkiadó és könyvkereskedő 1841-ben nyitotta meg Nemzeti Könyvkereskedését Pesten, 1850-től kiadta a „Pesti Napló”-t, 1868-ban pedig Jókai Mór és Kemény Zsigmond bevonásával megalapította az Athenaeum Nyomda Rt.-t. A nyomda már a századfordulón rendelkezett kétszínnyomó géppel, a magyar nyomdaiparban pedig egyedül működtetett cérnafűző gépet. Elsőként vezette be a betűöntést, a monophoto fényszedést, az íves mély-, ill. ofszetnyomtatást. – A szerk.]. Apjának, Engel Mórnak az volt a felfogása, hogyha fiát a kiadóhoz, a nyomdához készíti fel, akkor végig kell mennie a nyomdai munka minden fázisán, ezért Vilmos bácsi szedőséget és könyvkötészetet is tanult. És tudott nyelveket, németül, franciául. Ezért dolgozhatott az Athenaeumnál, s hamarosan kinevezték a római leányvállalatuk élére. 1925-ben mentek ki. Anyám elvitte magával a matracait, mert azt mondta, hogy Olaszországban nem elég jók az ágyak. Kijelentette, hogy Rómában már modernül kell kinézni, ezért levágatta a haját. De azért eltett belőle egy darabot, hogyha operába kell menni, akkor ne ilyen semmi hajjal menjen. Ilyenkor feltűzte a pót-saját hajat. Elképesztő mennyiségű bőrönddel utaztak, de egy fél év után hazajöttek, mert anyám nem bírta. Apám miatt. Azt hiszem, apámmal a szerelem már azelőtt elkezdődött, hogy kimentek Olaszországba. Utána talán még egy évig együtt élt Vilmos bácsival Szegeden, majd anyám 1927-ben felköltözött Pestre. Vilmos bácsi később eladta a szegedi érdekeltségeit, ő is felköltözött Pestre, egy kis nyomdája volt. Végig jóban voltak, apám is jóban volt vele.

Anyám Engel Vilmosné néven lakott az akkori ötödik kerületben, a Pannónia utcában. Akkor már apám is Pesten élt. Anyám nyitott egy fehérneműszalont a lakásában. Volt egy Singer varrógépe. Egy úrinőnek mindig volt otthon varrógépe, mert minden héten vagy minden két hétben jött a házivarrónő felhajtani, kiengedni, gombot varrni. Temesvárott az iskolában varrni is megtanultak. Szabni nem, ezért neki soha nem lehetett iparengedélye. De találkozott egy női szabóval, egy kimagaslóan intelligens és igen művelt zsidó asszonnyal, Hillinger Mancival, akivel aztán halálig nagyon jó barátságban maradt. Ő szabott, anyám varrt. Volt egy nyomtatott cédula, amelyben szegedi hölgyekhez fordult, körülbelül ezzel a szöveggel: „Értesítem asszonyom, hogy megnyitottam divatszalonomat itt és itt. Ha Pesten jár, akkor szívesen állok rendelkezésére.”

Közben 1928-ban megszületett Klárika nővérem. Még ugyan nem voltak házasok, de már Varsa Klárának hívták. Legalábbis azt hiszem. 1932-ben házasodtak össze. Az a levél nincs meg, amit anyám új házassága előtt írt az apjának és a testvérének, de megvan a válaszlevél. Ebben azt írták, hogy gyere haza a babával együtt, el tudunk tartani. De arra nem vagyunk képesek, hogy Pesten tartsunk el. Szemmel láthatóan elfogadták a helyzetet. Nagyanyám akkor már nem élt, hiszen 1921-ben halt meg.

A nagyanyám, Weisz Gizella halála után nagyapám és Laci bácsi átköltözött Pancsovára [Pancsova – törvényhatósági jogú város volt Torontál vm.-ben (királyi törvényszék, sajtó- és járásbíróság, kir. közjegyzőség, adóhivatal; járási szolgabírói hivatal). Lakóinak száma 1850-ben 11 000 volt, 1870-ben 16 900, 1891-ben 17 900 (43% szerb, 40% német, 11% magyar, 2% román, 1% szlovák és 1% horvát; hitfelekezet szerint 44% görögkeleti, 38% római katolikus, 9% evangélikus, 4% református és 4% izraelita), 1910-ben pedig 20 800 fő (42% szerb, 36% német, 16% magyar; 45% görögkeleti, 36% római katolikus, 10% evangélikus és 3% izraelita) volt. A 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben állami főgimnázium, polgári iskola, állami és szerb felsőbb leányiskola, valamint tanonciskola működött a városban. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. Ma Szerbiában van. – A szerk.]. Laci bácsi a pancsovai malomban dolgozott, aminek később társtulajdonosa lett, Izsó pedig nyugdíjba ment. A két férfi ott élt egyedül, Laci bácsi nem nősült meg. A pancsovai házra már emlékszem, a háborúig minden nyarat ott töltöttünk. A pancsovai Fő utcán volt egy négyszobás, földszintes, tornácos ház. Laci bácsinak nem volt külön hálószobája, az úri szobában volt az ágya. Nagyapának volt. Volt egy nagy konyha, egy nagyon elegáns fürdőszoba, fekete kőből vagy márványból volt a kád. Rézhengerrel lehetett melegvizet csinálni. Fafűtéses cserépkályhák voltak. Volt egy szakácsnő meg egy szobalány, ők egy szobában laktak. Nekem nagyon határozottan megmondták, hogy udvariasnak kell velük lenni, és néninek kell őket szólítani, szépen kell kérni, ha kérek valamit. Például süvegcukrot [Hengeres, csúcsos formába öntött kemény, fehér cukor. – A szerk.], mert az volt. Volt egy kutya, egy nagyon érdekes kis foxi. Imádtam a kutyákat, és nekem nem volt. A konyha hatalmas volt, legalább ötször ötös, és két szép fényes sparhert volt benne. Az egyikben mindig égett tűz, így mindig volt meleg víz. Még külön volt valami kemenceszerű is, de azt nem használták. A hálószobának két nagy ablaka volt, ami a Fő utcára nézett, és az ablak előtt volt egy kanapé rengeteg párnával. Arra térdeltem fel, és kibámulhattam az utcára, ami mulatságos volt, mert közel volt az utca – nem úgy, mint Pesten, ahol a hatodikon laktunk –, és lovas kocsik meg ökrös szekerek jártak. Az is érdekes volt, ahogy jöttek haza a tehenek. Mivel nem jöttek el egészen a házig, ki kellett kéredzkednem a ház elé. A kert nem volt nagy, de nagyon szép. Sok rózsa volt benne, és a nagyapám tudta a nevüket. Ő csak a rózsáival foglalkozott.

És akkor mielőtt szüleim közös életével folytatnám, áttérek az apai ágra. Nagyapám apja,  Weisz Ferenc, a felesége Lechner Erzsébet. Hogy mikor születtek, haltak, azt nem tudom. Weisz Ferenccel kezdődik az a legenda, hogy a családban kuruc hagyományok vannak. Az a földesúr, akinek a területén lakott, nagy hazafi volt, és amikor „Kossuth Lajos azt üzente…”, akkor kihirdette a jobbágyai között, hogy aki elmegy harcolni, az fog kapni tőle egy darab földet. Ferenc elment az 1848-as szabadságharcba, és ezért kapott földet. Apám szerint két-három holdat. Így letelepedett földtulajdonos lett. Ebből nem lehetett megélni, úgyhogy valószínűleg valami kereskedést még folytatott. Három gyerekről tudok: volt a nagyapám, Weisz Farkas, és volt egy bátyja meg egy húga, akiknek a nevét sem tudom.

A másik dédapám Kesztenbaum Áron. Feleségéről, Molnár Erzsébetről azt tartja a családi legenda, hogy unitárius volt, és betért. Róluk nem sokat tudok, de talán mond valamit a családról az „Egyenlőség” 1935. december tizennegyediki számában megjelent újságcikk, amely Kesztenbaum Áron testvéréről vagy nagybátyjáról szól:

„Kesztenbaum, a zempléni különc

Sátoraljaújhelyen méltán emelkedett hírnévre a közel százesztendős Kesztenbaum zsidóiskola, melyet a megyei hatóság állított fel egy nagylelkű zsidó filantróp, 1825. évből származó végrendelete alapján. Százezer rénes forintot hagyott Kesztenbaum arra a célra, hogy az intereséből a »tekintetes nemes Zemplén vármegyébe helyeztetett Sátoraljaújhely városban levő zsidó templom udvarán egy alkalmatos oskolát« állítsanak fel. … Kesztenbaum az iskolában atyafiainak árváit ingyenes nevelésben és tanításban kívánta részesíteni…
Az örökhagyó Kesztenbaum Márton Rafael valóban igen »egyszerű« ember volt. Az életében senki nem gondolta volna róla, hogy milyen fenkölt gondolatok foglalkoztatják. Parasztruhában járt, a fukarságig takarékosnak ismerték. A népmonda szerint a megyegyűlések napján, a Pelejtéről [Pelejte, kisközség (Zemplén vm.), 1910-ben 700 főnyi szlovák és magyar lakosa volt, 1918-tól Csehszlovákiához tartozott. – A szerk.], ahol birtokos volt, Újhelybe [= Sátoraljaújhely] ment, a megyeház kapuja előtt egy kövön ülve, a déli órákban egy darab száraz kenyeret rágott. …
Műveltsége nem volt Kesztenbaumnak, az olvasással, írással nem nagyon kötött barátságot, héber ismeretei is csak olvasásra és írásra szorítkoztak, de azért barátságot tartott Zemplén megye csaknem valamennyi tekintélyes férfiával. …
1825-ben, közeli halála sejtelmével készítette el Kesztenbaum azt a végrendeletét, amely által örök időkre bekerült a magyar zsidó filantrópia történetébe. A végrendelet a vármegye levéltárába került. Kesztenbaum azonban csak 1829. november 28-án hunyta le a szemeit barátja és ügyvédje, Resko Mihály karjai között. …
A zempléni zsidók akkoriban a népiskola alapításának gondolatát még nehezen tudták megérteni, és a végrendelet végrehajtását, az iskola megalapítását csak a vármegye tisztviselőinek lehet köszönni.”

Weisz Farkas a családban rebellisnek számított. 1865-ben be kellett volna vonulnia katonának, de inkább elment a tiszai halászok közé illegalitásba, és csak a kiegyezés [lásd: 1867-es kiegyezés] után került elő. Addigra Ferenc, az apja meghalt, azt a nagyon kis földet a bátyja és a közben férjhez ment nővére örökölte, neki már nem maradt semmi. A testvérek rendesek voltak, vettek neki egy lovat és egy szekeret. Így fuvaros lett. Szorgalmas volt és biztosan értelmes is, mert később Miskolc külterületén már egy kisebb vállalkozása volt, több lóval és szekérrel. Egy időben a fuvarosság mellett még kocsmát is béreltek Miskolcon, abba a felesége, Kesztenbaum Erzsébet is besegített. (Ő Taktaharkányban [Nagyközség volt Zemplén vm.-ben, 1891-ben 1400 lakossal. – A szerk.] született, 1849-ben.) Alacsony polgári szinten éltek, apámtól tudom, hogy földes szobában laktak. Farkas folytatta a kuruc hagyományt, erősen Habsburg-ellenes volt, és harcosan vallásellenes. Kesztenbaum Erzsébetről annyit tudok, hogy nem taníttatták, mert szegény volt a családja, viszont ő volt az egyetlen vallásos a családban. Mint afféle neofita. Erzsébet valamikor az 1920-as években halt meg, Miskolcon van eltemetve a zsidó temetőben. De amikor kerestem a sírját az 1960-as évek végén, nem találtam. Farkas idős korában Pestre került a lányához, itt halt meg 1932-ben, a Kozma utcában van eltemetve.

Nyolc gyerekük született, de csak négyet neveltek föl: egy lányt és három fiút. A három fiú valamikor a huszadik század elején, 1905 és 1910 között magyarosított [lásd: névmagyarosítás] Varsára. A magyarosítási papír nincs meg, de apám érettségi képén, 1911-ben már Varsaként szerepel. A nővérük akkor már férjnél volt, így ő Weisz Róza maradt. A gyerekek magyar iskolába jártak. A legidősebb Róza nagynéném volt, 1871-ben született, őt nem taníttatták. Nem tudom, miért nem négy elemit végzett, de úgy tudom, csak kettőt [A népiskoláról szóló 1868-as törvény 49. §-a értelmében „a mindennapi iskolába tartoznak járni a 6-ik évöket betöltött gyermekek 12-ik évök betöltéseig”. Lásd: elemi iskola / népiskola. – A szerk.]. Láttam leveleit, irtózatos helyesírása volt. Férjhez ment Gajdos Ignáchoz, egy jómódú textilkereskedőhöz. Budapesten, a Rákóczi úton laktak, és abban a házban volt az üzlet. A férje 1934-ben halt meg, Róza néni pedig 1941-ben. Két fiuk volt. A nagyobbik, Alfréd 1899-ben született, és nyolcvannyolc éves koráig élt Párizsban, nagy elismertségben. Nagyon tehetséges orvos volt. Úgy került Párizsba, hogy miután Pécsett elvégezte az egyetemet, csak valami fizetés nélküli segédkörorvosi állást kapott vidéken. A felesége szintén orvos volt, ő meg végképp nem kapott állást. 1931-ben kimentek Párizsba. Alfrédnak először le kellett érettségiznie. Aztán az összes ottani orvoskari vizsgát le kellett tennie. Három év alatt teljesítette ezt az egészet [Gajdos Alfrédnak 1967-ben több kiadást megélt szakkönyve jelent meg Párizsban, „Médicine et Biochimie” címmel. – A szerk.]. Azalatt a felesége, Marianne, szintén végzett orvos, kozmetikusként dolgozott, és így tartotta el a családot. Amikor kimentek, volt már egy gyerekük, és ott elég hamarosan született egy másik. Amikor Alfréd francia orvos lett, Marianne is leérettségizett, majd ő is elvégezte az ottani orvosit. Közben szült egy harmadik gyereket. És a végén biológus kutatóként dolgozott. Aztán még egy negyedik gyerek is született, 1944-ben. A háborút úgy úszták meg, hogy letagadták, hogy zsidók. Ugyan látszott rajtuk, de azt mondták, hogy Dél-Franciaországból jöttek, és ez a kicsit baszkos, kicsit katalános név, hogy Gajdos, beleillett ebbe. Halálukig elég erős akcentussal beszélték a franciát, de a francia hatóságoknál lehetett némi cinkosságra számítani, a németek pedig nem hallották az akcentust.

A kisebbik fiú, [Gajdos] Sándor szintén nagyon tehetséges volt, de nem volt szorgalmas. Inkább az egyetem mellé járt, lóversenyezett, kártyázott, dzsentri allűrjei voltak. Amikor elküldték Bécsbe egyetemre, ahelyett, hogy vizsgázott volna, vett két gyönyörű agarat. Végül jogász lett, Pesten élt kicsit komolytalanul, bohémül. A háború után külkereskedő lett. Első feleségétől elvált, volt egy gyerek, aki a külkereskedelemben dolgozott gépészmérnökként. Sándor 1986-ban halt meg Düsseldorfban, ahova 1957-ben a második feleségével ment ki. Valahogy legálisan elintézte. Arra emlékszem, mesélte, hogy amikor munkaszolgálatos volt, és valahonnan valahova kísérte egy keretlegény, akkor azt mondta neki: „Nézze, nincs nálam semmi, nem tudok magának adni semmit, de már itt vannak az oroszok. Ha elenged, és a felszabadulás után eljön hozzám, akkor busásan megjutalmazom.” Elengedte, túlélte, a keretlegény jelentkezett.

Róza után jött a legidősebb fiú, [Varsa (Weisz)] Imre, aki 1873-ban született, tehát apámnál tizenkilenc évvel idősebb volt. Amikor kijárta az elemit, elment hozzájuk a tanító, és azt mondta: „Farkas bátyám, taníttatni kell az Imre gyereket.” És akkor polgáriba [lásd: polgári iskola] adták, majd nyomdász lett, korrektor. Részt vett az első világháborúban, ott volt Przemyśl ostrománál, és fogságba is esett. Írt is erről, valami könyve meg is jelent. (Volt némi irodalmi véna a családban, apám is írt verseket. Rossz verseket, de versek voltak. Valószínűleg jó esszéista lett volna.) A feleségét Zsófi néninek hívták, és volt három lányuk: Klári, Magda és Erzsébet. Imréék az alsó polgárság színvonalán laktak, úgy rémlik, hogy valahol a Józsefvárosban volt egy háromszobás lakásuk, amikor még a lányok otthon voltak. A fő emlékem, hogy ez egy sötét lakás volt, és sötétek voltak az ajtók. Legidősebb lányuk, [Varsa] Erzsébet 1899-ben született, és az 1990-es évek elején halt meg. Gyönyörű lány volt, kétszer ment férjhez. Az első férj egy nála legalább húsz évvel idősebb férfi, a Magyar Állami Kőszénbányáknak volt valami vezető tisztviselője [A Magyar Általános Kőszénbánya Rt.-t (MÁK) 1891-ben alapították. A MÁK volt az első barnaszén bányavállalat, amely a bányászok műszakját 12 óráról 8 órára csökkentette. A társaság folyamatosan fejlesztette munkásjóléti intézményeit, 1912-ben külön balesetbiztosító pénztárat alapított, valamint elemi iskolát, óvodát, munkáskórházat, munkásfürdőt, munkásotthont, könyvtárat és altiszti kaszinót működtetett (Forrás: A Hét, 1913, 883. oldal.) – A szerk.]. A második férje gépészmérnök volt. Az első házasságából van egy lánya, aki Amerikában még ma is él. Annak a férje ugyancsak magyar, Beér János, aki Wallenberg akcióiban vett részt egyetemistaként, Amerikában pedig az MIT-en tanított. [Varsa] Klári első férje egy keresztény katonatiszt volt, aki 1942-ben olyan lovagiasan viselkedett, hogy azt mondta, a karrierjét egy zsidó feleség hátráltatja, és elvált. Abból a házasságból nem volt gyerek. Klári 1945 után ismét férjhez ment, és ott van gyerek meg unoka. A férjét nem ismertem, rövid ideig éltek együtt, meghalt. Ezután többször már nem házasodott. [Varsa] Magdának nem volt gyereke. Imre bácsi együtt volt egy ausztriai táborban a lányaival, ahova gyalogmenetben hajtották őket [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. A lányai tolták haza az ausztriai deportálásból egy gyerekkocsiban, annyira le volt gyengülve. 1945 telén halt meg, a felszabadulás után. Zsófi néninek 1944-ben volt egy enyhe szélütése, és amikor a családot elhurcolták, ő ténylegesen nem tudott fölkelni az ágyból. Otthagyták, és valahogy túlélte. Még találkoztam vele 1957-ben.

Néhány évvel később megint jött a tanító Weiszékhez, és mondta: „Farkas bátyám, a Dezső gyereket is taníttatni kell.” És ő már nem csak polgárit végzett, hanem KERAK-ot, ami akkor kétéves kereskedelmi volt a polgári után [Az iskola minden bizonnyal három éves volt. Lásd: kereskedelmi iskolák, (2) Középfokú kereskedelmi szakoktatás. – A szerk.]. Nagykikindára került egy bankba, azt hiszem, könyvelőnek [Nagykikinda – rendezett tanácsú város volt Torontál vm.-ben (járási szolgabírói hivatal, kir. törvényszék, járásbíróság, kir. közjegyzőség), 1850-ben 13 900, 1891-ben 22 800 (56% szerb, 25% német, 15% magyar, 2% román; hitfelekezet szerint 58% görögkeleti, 37% római katolikus, 3% izraelita, 1% evangélikus, 1% református), 1910-ben 26 800 lakossal (53% szerb,  22% magyar, 22% német, 2% román; hitfelekezet szerint 55% görögkeleti, 39% római katolikus, 3% izraelita, 1% evangélikus, 1% református) A 19. század végén 6 osztályos községi magyar gimnáziuma, felső leányiskolája, kereskedelmi és iparostanonc-iskolája és szövőiskolája volt. A 20. század elején már állami főgimnázium és polgári lányiskola, valamint fiú polgári iskola is működött a városban. Iparvállalatok a 20. század első évtizedeiben: több nagy téglagyár (az egyik 500 munkással), több gázmalom (az egyik 300 munkással), keményítőgyár, gépgyár stb. Trianont követően a város a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került, lakosainak száma 1921-ben 25 800 fő volt. Ma Szerbiához tartozik. – A szerk.]. Aztán ugyanannál a banknál mindig jobb állást kapott, így költözött először Nagykikindáról Szegedre, majd onnan Budapestre. Mindaddig bankban dolgozott, amíg apám ügyvédi irodát nem nyitott.

[Varsa (Weisz)] Dezső bácsi keresztény nőt vett feleségül, bogdánfi Bogdánffy Erzsébetet. Nagymama, aki vallásos volt, ezt nagyon rosszul viselte, és megeskette apámat, aki akkor még nőtlen volt, hogy sosem vesz feleségül keresztény nőt [lásd: vegyes házasság]. Apám megesküdött. Dezső bácsi a házasságkötéskor kitért, és reverzálist adott [Ha a házasuló felek különböző vallásúak voltak, akkor megegyeztek abban, hogy születendő gyermekük melyik szülő vallását kövesse. Általában a fiúgyermek az apa vallását követte, a lánygyermek pedig az anyjáét. – A szerk.], de erről a nagymama nem tudott. Dezső bácsi két fia teljesen kereszténynek nevelődött, és soha senki nem is tudta, hogy nem teljesen tiszta a pedigréjük. Hogy például [Varsa] Ferenc ugyancsak keresztény felesége és annak családja mennyire nem volt antiszemita, azt jól mutatja, hogy 1944. október végén, amikor itthon csak annyit tudtunk, hogy az unokabátyám [azaz Weisz Dezső fia, Ferenc] eltűnt (az később derült ki, hogy amerikai fogságban volt), megjelent a csillagos házban a feleség édesanyja, és azt mondta anyámnak, hogy „Ilus, pakolj, velem jöttök”. Pedig a lányának akkor már volt egy hároméves gyereke, nem tudták, hogy a férj, aki az egyetlen családi kapocs volt velünk, él-e, hal-e, de azt biztosan tudta, hogyha odavesz bennünket, akkor életveszélybe kerül. Sosem felejtem el nekik. Nem mentünk. Anyám azt mondta, „Ha Jóska hazajön, itt keres bennünket”.

Mindkét unokabátyám [Varsa Ferenc és Varsa István] mérnök lett. István 1956-ban épp Moszkvában volt valami hivatalos ügyben, és amikor hazajött, év végén disszidált. De akkor a két fiát és a feleségét nem merte magával vinni, a család nagyon kalandos és fura módon ment utána évekkel később. Amerikában kötöttek ki, ott elváltak, és István újranősült. Annak a Koszorús ezredesnek az özvegye lett a felesége, akinek táblája van a Dohány utcai zsinagógával szemben [Koszorús Ferenc (1899–1974 )– vezérkari ezredes, a Budapesten és környékén állomásozó 1. páncélos hadosztály parancsnoka volt. Megtudta, hogy Baky László belügyi államtitkár, aki a hadsereg kivételével minden biztonsági erő főparancsnoka, puccsot tervez, hogy hatalomra juttassa a náciknak vakon engedelmeskedő karhatalmat, amely gondoskodnék arról, hogy Magyarországon teljesen felszámolják a még megmaradt zsidókat. Baky a Gestapo támogatásával neki feltétlen hű csendőrökből több zászlóaljat szervezett. A kormányzónak a csendőralakulatok feloszlatására vonatkozó rendelkezését nem hajtotta végre. Koszorús ezredes irányította a legutolsó megmaradt aktív hadegységet Magyarországon. Látva a helyzet adta veszélyeket, tanácskozott a kormányzóval, és saját hatáskörében előkészületeket tett, hogy megállítsa Bakyt és csendőrzászlóaljait. 1944. július 5-én a 1. páncélos hadosztály alakulatait Budapest stratégiai pontjaira rendelte, lezárva a városba vezető összes utat. Július 6-án reggel 7 órakor minden egység a helyén volt, és Koszorús tudatta Bakyval, ha a csendőrei nem távoznak, és nem oszolnak fel, akkor megsemmisíti őket. Július 7-én Baky kapitulált, és eltávolította csapatait. (Koszorús Ferenc emigrált, az Egyesült Államokban halt meg.) Lásd még: csendőrpuccs. – A szerk.].

Akkor a Weisz gyerekeknél következett tizenhárom év szünet, és amikor apám végzett az elemiben, még mindig ugyanaz a tanító bácsi volt, és ugyanezt mondta: „A Jóska gyereket igazán taníttatni kell.” De akkor nagyapám, aki már hatvan felé járt, azt mondta, hogy lehetetlen, nem tudja taníttatni. És akkor apám fiatalabbik bátyja, a tizenhárom évvel idősebb Dezső, aki már nős volt, és banktisztviselő [Nagy]Kikindán, magához vette, és taníttatta. Nagy lakásban lakhattak, mert amikor ő kiskamaszként odakerült, már két kisgyerek is volt, mégis jutott neki egy külön zug [Varsa József 1903-ban kerülhetett Dezső bátyjához, aki ekkor 24 éves volt. Gyermekei 1905 és 1909 között születtek. – A szerk.]. A ruházkodását is Dezső bácsi állta. Teljesen úgy kezelték, mintha a gyerekük lenne, sőt egy kicsivel több joga volt, mint a kicsiknek. A kicsik többször emlegették, hogy nagyon sokat tanultak Jóskától. A szünetekben Pestre jött Róza néniékhez, mert ő meg azt vállalta. Az ottani két fiú közelebb volt hozzá korban, és tényleg úgy tekintettek rá, mint bátyjukra. [Gajdos] Alfréd, aki verseket is írt, és kötete is jelent meg [„Csillagok alatt”, 1924], nekem sokszor mondta, hogy a magyar költészet szeretetét az én apámtól tanulta. Sok verset mondott neki apám kívülről. A két Gajdos fiú és apám minden nyáron egy-két hetet a nagyszülőknél voltak Miskolcon. Innen tudom, hogy a ház kicsi volt, szegényes és földes szoba volt benne. Ezekről a miskolci nyaralásokról csak azt mesélte apám, hogy bitangoltak a környéken, valahova mentek úszni. Ezeknek a polgári kényelemben élő gyerekeknek érdekes volt ez a nyaralás, és hogy szabadon „bitangolhattak”.

A gimnáziumi évekről nem sokat mesélt. Nem szeretett iskolába járni, nem szerette a latint, a németet. Csak a magyart és a történelmet. És atletizált. [Nagy]Kikindán volt valami atlétikai egyesület. 1911-ben érettségizett a Nagykikindai Állami Főgimnáziumban, és szeretett volna egyetemre menni, de akkor a nagybátyámnak tudta, hogy a két fiát kell majd taníttatnia, és ezt már nem tudta vállalni. Erre apám, aki magyar–történelem szakos tanár akart lenni, mezei jogász lett Budapesten a Pázmányon [Akkor: Budapesti Tudományegyetem. Az egyetem 1921-ben vette föl a Pázmány Péter Tudományegyetem nevet. – A szerk.], mert akkor az volt az egyetlen egyetem Magyarországon, ahol lehetett, ma úgy mondanánk, levelező tagozaton tanulni [Az előadásokat nem látogató, csak vizsgázni járó, többnyire vidéki hallgatókat „mezei jogászok” kifejezéssel is illették az egykorú nyelvhasználatban. – A szerk.]. Szegeden dolgozott, tisztviselő volt különféle helyeken, mert közben Dezső bácsi [Nagy]Kikindáról Szegedre költözött. Apám nem szerette a jogot, de rendesen elvégezte. Közben sokat sportolt, atletizált, ezen belül a távol- és a magasugrást művelte. Annyira jól sportolt, hogy 1913 körül még az is fölmerült, hogy kiviszik az 1916-os olimpiára, de közbejött a háború. A bevonulóknak gyorsított, előre hozott abszolutórium megszerzését tették lehetővé, apám letette, és be is vonult 1914-ben. A Vámbéry Rusztem aláírta diplomát 1918-ban kapta kézhez [Vámbéry Rusztem (1872–1948) – ügyvéd, büntetőjogász, publicista. 1903-ban a budapesti egyetemen a büntetőjog magántanára, 1915–1918 között rendkívüli tanár, 1919-től rendes tanár. 1920 után katedrájától megfosztották. 1922-től ügyvéd. 1938-ban Londonba emigrált, később az Egyesült Államokba költözött. A kriminológia egyik első hazai művelője, behatóan foglalkozott a fiatalkori bűnözéssel. – A szerk.].

1915-ben a keleti fronton tüdőlövést kapott, kórházba került. Erős, kisportolt szervezetének köszönhetően túl hamar meggyógyult, és visszakerült a frontra. Akkor jött az állóháború, lövészárokban volt hat hétig, ahol mindenki megfázott vagy influenzás volt, ő pedig összeszedett egy tébécét. Aztán fogságba esett [1915. május 15-én, mint a HUVSZ052. sz. képen olvasható. – A szerk.], és 1916 elején, Szibériába került, Krasznojarszkba.  Egy óriási hadifogolytábor tiszti részlegébe került. Mesélte, hogyan bántak el a tetvekkel. El kellett ásni az inget, egy szalmaszálat kellett beszúrni a földbe, és a tetvek azon keresztül kimásztak. Utána kiásták az inget, és földes volt ugyan, de nem tetves. Időnként rettenetes volt, mert nem volt élelmezés. Egy ott szerzett barátjának, bizonyos Fénykövi Józsefnek (nem sokkal a háború előtt még Sonnenstein volt) volt egy kockacukra. Ez volt egyszer kettejük vacsorája, mert Fénykövi megosztotta vele. Elég szabadon mozogtak a táboron belül. Például azzal szórakoztak, hogy színielőadásokat csináltak, ahol persze a női szerepeket is a fiúk játszották. Tífusz is kitört. Ezt nem tőle tudom, 1973-ban találkoztam Señora Fénykövivel, aki elmesélte nekem, hogy apám bement a tífuszbarakkba, amikor az ő férje, Fénykövi ott feküdt, hogy ápolja. Ő meg a kockacukros történetet nem tudta. Tehát ez a két ember sokat tett egymásért, de elmesélni csak a másik tettét mesélték el.

Az októberi forradalom [Az 1917-es oroszországi Nagy Októberi Szocialista Forradalomról van szó. – A szerk.] után felbomlott az orosz hadsereg, és nehezen ugyan és hosszú idő alatt, de viszonylag normálisan hazajött. Utazott egy napig, aztán két napig várt valami szibériai faluban, aztán megint utazott, megint várt. Így jött haza. Fénykövi viszont Kína felé ment, és Spanyolországban kötött ki, ahol nagyon meggazdagodott.

Amikor apám hazaérkezett 1918-ban [1918. június 6-án], már itt is éppen minden felbomlott. Mivel mindig irodalmár szeretett volna lenni, beiratkozott a bölcsészkarra. De rögtön az első évben abbahagyta, mert akkor kezdődtek az egyetemeken a zsidóverések [lásd: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején]. Szegeden egy vagy két év múlva letette az ügyvédi vizsgát, addig bankban dolgozott. Még atletizált is, de az már látszott, hogy komoly sportoló nem lesz belőle, bár teljesen egészségesnek tűnt. Sokáig sportolt még, rengeteget kirándult, még edző is volt a Szegedi Atlétikai Klubnál. Amikor letette az ügyvédi vizsgát, egy ügyvédi irodában helyezkedett el. Az 1920-as évek végén feljött Pestre. Ekkor már elkezdődött anyámmal a kapcsolat. A kapcsolat már Szegeden kezdődött az Atlétikai Klub körül, ahol anyám evezett. Engel Vilmos is tagja volt az Atlétikai Klubnak, de nem volt sportember.

Szóval, apám az 1920-as évek végén feljött Pestre, nyitott egy ügyvédi irodát Róza néni Rákóczi úti lakásában. Ott is lakott, a fiúk akkor már nem voltak otthon, volt hely. Egy unokatestvére, Kesztenbaum Mariska volt a titkárnő. Négy-öt éve halt meg, laza kapcsolatot tartottam vele. Az apai nagyanyám családjából az egyetlen, akivel kapcsolatom volt. Kesztenbaum Erzsébet fivérének volt a lánya.

Mint mondtam, anyám is feljött, és 1928-ban megszületett a nővérem. 1932-ben házasodtak össze, akkor összeköltöztek. Egy rövid ideig a Pannónia utca 14-ben laktak, aztán elköltöztek Alagra [Alag – Rákospalotával határos nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben. A 19. század végén még pusztaként tartották számon, amely a budapesti „Urlovasok szövetkezete” rendezte lóversenyek helyszíneként volt nevezetes. 1900-ban 341 lakosa volt, 1910-ben már 1600, 1920-ban pedig közel 2300. – A szerk.], mert apám mindig azt mondta, hogy ő vidéki. Miskolcon született, [Nagy]Kikindán élt évekig, hát nem par excellence vidéki, de mégis úgy érezte, hogy vidéken kell laknia, nem a kőrengetegben. Mindig vágyódott valahová kifelé. Béreltek Alagon egy villát. Apám Alagról járt be dolgozni Pestre. Anyámnak temérdek sok bútora és holmija volt, azt mind vitték. Az a bútor volt, amit még a nagypapa vett neki 1913-ban, Szegeden, amikor először férjhez ment. Alagon, nem tudom, miért, nem volt jó az egyik hely, fél év múlva átköltöztek egy másik helyre. Aztán amikor az se volt jó, akkor apám azt mondta, hogy jó, ha anyám olyan szerencsétlenül érzi magát, akkor költözzenek vissza a városba. Akkor mentünk a Phőnix-házba az Újlipótvárosban, 1935-ben. Egy fél év múlva apám el akart onnan költözni, és anyám azt mondta, nem. Apám költözhet, de ő és a gyerekek maradnak. Aztán végig ott maradtunk, én 1979-ben költöztem el onnan.

Apám irodája 1936–37-ig Gajdosék Rákóczi úti lakásában maradt, utána Dezső bácsi Hold utcai [akkoriban: Gróf Klebelsberg-utca] lakásába költözött, a „trónterembe”, ahogy azt a hodályt hívták, amelyben még belső oszlopok is voltak. Dezső bácsi otthagyta a bankot, és apám társa lett az ügyvédi irodában. Nem volt jogász, de apám helyett sok mindent megcsinált. Apám 1933-tól kezdve nagyon sokat volt kórházban, szanatóriumban. Amikor Budakeszin volt, akkor Dezső bácsi kiment, megtárgyalták az ügyeket, apám elmondta, hogy ide kell menni, ennek azt mondani. Szóval, amit helyette le tudott bonyolítani, azt megcsinálta. Dezső bácsi okos volt, jól átlátta a dolgokat. Természetesen a bíróságra csak apám mehetett, de Dezső bácsi vitte az irodát, olyan mindenes volt. Volt egy gépírónő is, egy helyes fiatal lány.

Három és fél éves voltam, amikor 1936 szeptemberében meghalt a nővérem. Akkor már egy éve ágyhoz volt kötve, nem volt igazi játszópajtás. Egyébként volt egy időszak, amikor én is beteg voltam, kórházban is voltam. Tébécés voltam, és ugyanakkor szamárköhögésem is volt, az orvosok nem sokat adtak az életemért. Azt mondták anyámnak, hogy a nagyobbik gyerekre nagyon vigyázzon. Úgy vélték, annak van nagyobb esélye. A nővéremre nemigen emlékszem. A fényképein három-négy éves koráig, amíg beteg nem lett, olyan kis pirospozsgás vasgyúró, jókedvű kisgyereknek látszik. Aztán jön egy időszak, amikor nagyon szomorú a tekintete. Alagon elkezdett iskolába járni, a községi elemibe. Anyámék sokáig azt hitték, hogy azért lett beteg, mert az osztállyal együtt beoltották, holott a házi gyerekorvos már korábban beoltotta. Szóvá is tették, hogy miért nem kérdezték meg őket erről. A nővérem egy osztályt végzett, aztán véget ért az iskolai pályafutása.

Apám átmenetileg, olyan három évre vallásos lett a nővérem halálakor. Előtte egyáltalán nem volt, olyannyira nem, hogy amikor én első elemista koromban azt hallottam az iskolában, hogy péntek este gyertyát kell gyújtani, akkor elővettem anyám egy üvegtálcáját, a spejzból előszedtem két gyertyát, amit áramszünet esetére tartogattunk, és meggyújtottam. A szüleim jól letoltak, anyám azt mondta, hogy el fog repedni az üvegtál, apám pedig azt, hogy ezek pogány dolgok. Ennyi volt a vallási neveltetésem. A nővérem halálát azért viselte még a várhatónál is rosszabbul, mert tőle kapta a tuberkulózist, és ezt úgy élte meg, hogy meggyilkolta a gyermekét. Néhány évtizeddel később Alfréd unokabátyámtól megtudtam, akkor attól féltek, hogy megbomlik vagy öngyilkosságon gondolkodik. Ezt nem tehette meg, mert én három éves voltam. Azt hiszem, ennek lett a pszichológiai megoldása a vallásosság. Addig annyira vallástalan volt a család, hogy amikor azt akarták, hogy esténként imádkozzak Klárika emlékére, nem akadt a családban senki, aki akár magyarul, akár héberül tudott volna egy imát. Aztán három év múlva ez valahogy elmúlt apámnál, azzal párhuzamosan, ahogy erősödött a nácizmus befolyása Magyarországon. (Erről indulatos versek tanúskodnak.)

Aztán a vallás még egyszer visszatért. 1948-ban feküdt a kórházban, nyilvánvalóan tudta, hogy nincs sok hátra az életéből, egyszer csak szólt, hogy hívják ki a rabbit, mert vissza akar térni [Mint a későbbiekben kiderül, 1944 nyarán kitért, és fölvette az evangélikus vallást. – A szerk.]. Anyám egy kicsit vitatkozott, de nem nagyon. Kihívták a rabbit, és annak rendje és módja szerint betért. És akkor kitalálta, hogy Dezső nagybátyámnak is vissza kell térnie. A nagybátyám akkor már hetven fölött járt, gyerekei, unokái keresztények voltak, és nem akart ilyen komédiát csinálni. Apám azt mondta neki, hogy vagy visszatér, vagy többet a szeme elé nem kerülhet. A nagybátyámnak, aki nevelte, aki nagyon szerette apámat, és csaknem fiának érezte, majd megszakadt a szíve. Emlékszem, apám a magasföldszinten feküdt az Amerikai úti kórházban, volt egy párkány kívülről, és az öreg, gerincbántalmaktól szenvedő, fűzőben járó nagybátyám felkapaszkodott, hogy benézhessen imádott haldokló öccsére, mert tudta, hogy a szeme elé nem kerülhet. Apám tudta, hogy hetei vagy hónapjai vannak hátra, és amikor megtudta, hogy a nagybátyám nem tér vissza, akkor megkérte Engel Vilmos bácsit, hogy viselje gondunkat. Ennek Vilmos bácsi helyt is állt. Semmi egyéb, mint hogy látogatott bennünket, foglalkozott velünk, szeretett minket.

A legkorábbi emlékem az, hogy amikor a Phőnix-házba költöztünk, egy irtózatos nagy szekrényt cipelnek borzasztóan nagydarab emberek, és anyám mondta, hogy hova tegyék. Hogy nyugton maradjak, kaptam egy zacskó mézespuszedlit. Pedig különben rendkívüli módon vigyáztak, hogy mikor eszem, mit eszem, mennyit eszem. És ahogy belenyúltam a zacskóba, mindig törött darab akadt a kezembe, pedig belenézve láttam, hogy vannak egész darabok is. Két és fél éves voltam.

A phőnix-házbeli lakásban volt egy hálószoba, ebédlő, úri szoba, hall, cselédszoba, konyha, fürdőszoba, vécé, spejz. Éjjel-nappal meleg víz, központi fűtés, a ház udvarában egy tágas kert, amit minden tavasszal négy részre osztottak, négy hatalmas virágágyásra, és más-más színű tulipánt ültettek bele. Középen volt egy szökőkút, azon egy női alak, egy nagyon nagy szobor. Ennek az ostrom alatt elvitte a fejét valami becsapódás, lekerült a szobor talapzatához, és jól lehetett rajta hintázni. Azt hiszem, a ház 1931-ben épült, és anyám nagyon büszke volt, hogy milyen modern lakásban lakik. A lakás azokkal a bútorokkal volt berendezve, amelyek Szegedről jöttek, néhány szőnyeg akkora volt, hogy nem fért be, úgyhogy ott álltak összegöngyölve [A Phőnix-ház nevű épülettömb 1929-ben épült, Jónás Dávid (1871–1951) és Jónás Zsigmond (1879–1936) tervezésében. Nevét tulajdonosáról, a Phőnix életbiztosító-társaságról nyerte. A hétemeletes, nyolc lépcsőházas épületben eredetileg két-két lakás volt egy-egy szinten (Bächer Iván karcolata, „Népszabadság”, 2005. július 9.). – A szerk.].

Nem igazán tudom, milyen ügyekkel foglalkozott apám ügyvédi irodája. A Kecskeméti Konzervgyár biztosan az ügyfele volt, mert meglehetősen sok sárgabarackkonzervet kaptunk. Nagyon finom volt. Egyszer hallottam, hogy anyám és apám arról beszélgetnek, hogy valaki valamivel meg akarja bízni. Apám támadóan mondta, hogy nem fogja elvállalni: „Csak nem gondolja, hogy elvállalok egy olyan ügyet, ahol a kliensnek nincs igaza!” Aztán még egyet biztosan tudok. Balatonalmádin – akkor úgy hívták, hogy Budatava, Almádi mellett egy település – parcellázott valaki, és úgy adta el a parcellákat, hogy egy-egy telek árának a felét kellett kifizetni, a másik felét két év alatt részletre. Ennek az ügyletnek apám volt az ügyvédje, és nem honoráriumot kért, hanem egy telket fél áron. Meg is kapta. Nem használtuk semmire, mert apám betegeskedett, aztán 1945 után államosították. Anyám hosszú ideig tartó utánjárással valahogy visszaszerezte 1954-ben. Persze addigra már épített rá valaki egy lakóházat, ezért egy másikat kaptunk. Addigra már nem Budatava volt, hanem Almádi, és addigra már közművesítették. Szóval ilyen polgári perekkel foglalkozott, bűnügyekkel nem. Talán még válóperekkel is.

Ezenközben édesanyám főleg háziasszony volt, hiszen apám és a nővérem is beteg volt. Ez maga nagyon nehézzé tette az életet. Mindig megpróbált valamit csinálni. Az a bizonyos Manci néni, akivel egy ideig együtt csinálta a fehérneműszalont, a Katona József utcában dolgozott alkalmazottként valakinek a divatszalonjában. Néha, ha túl sok volt a munka, akkor a mama is kapott valami munkát otthonra. Gyönyörűen varrt. De keveset varrt, keveset keresett.

Iskolába 1939-ben kezdtem járni, egy magániskolába. Nem akartak magániskolába adni, anyám nagyon öntudatosan és büszkén mesélte, hogy őt az állami felsőbb leányiskolába küldték. Csakhogy az történt, hogy amikor a nővérem meghalt, és a családban senki nem volt ép eszénél, engem is kivittek a Kozma utcába, a temetésre. Ez traumatizáló élmény volt. Az első, hogy minden hölgy arca előtt fekete fátyol volt. A másik, hogy láttam, amint apám vállát rázza a zokogás. Elkezdtem bömbölni. Volt akkor nálunk egy alkalmazott, egészséges érzékű parasztlány lehetett. Fölemelt, a karjára vett, és elvitt. Csak ahogy a karjára vett, pont beleláttam a gödörbe. És akkor megértettem, hogy oda teszik a nővéremet. Borzalmasan megijedtem. Sokáig csillapíthatatlanul bőgtem, aztán abbahagytam a beszédet. Addig én már rengeteget csacsogtam, hosszú mesés verseket mondtam kívülről, nagyon beszédes kiskölyök voltam. Akkor már németül tanított anyám, aki nagyon figyelte, hogyan beszélek magyarul. Hároméves koromban úgy döntött, hogy jól beszélek, és elkezdett németül tanítani. Szóval a nővérem halála után abbahagytam a beszédet. A szüleimmel beszéltem, a nálunk lakó háztartási alkalmazottal beszéltem, ha a parkban találkoztam gyerekkel, azzal is beszéltem, de felnőttel senkivel. Se Dezső bácsival, se Vilmos bácsival, senkivel. Addig össze-vissza fecsegtem velük.

Kellő ijedtség volt a családban. Pszichológust hívtak, orvost, megpróbálták a dolgot megoldani. A gyerek meghallja, hogy mit beszélnek róla, úgyhogy amikor valaki jött abból a célból, hogy megvizsgáljon, mindig elbújtam valami bútor alá. Csak erőszakkal lehetett volna kirángatni, és ezt nem akarták. Amikor elment a doktor bácsi vagy doktor néni, előjöttem, és folytattam a foglalatosságaimat a babáimmal, mackóimmal. Szóval így nem lehetett iskolába adni, mert néma gyereket nem lehet beadni az iskolába. Ezért jártam magániskolába a Pozsonyi úton, Répánszky Erzsébet magániskolájába, ahol négyen voltunk egy osztályban. Ez tulajdonképpen egy négyosztályos, osztatlan elemi volt. Volt egy elég nagy szoba, ott volt mind a négy osztály. Volt olyan osztály, ahol csak ketten voltak. Az énekórán át kellett menni a másik szobába, mert ott volt a pianínó. Tornaóránk nem volt, de sétálni mentünk minden nap, az egész iskola, mind a tizenkét gyerek. Volt egy segítsége is Erzsi néninek, jött egy Sári néni, aki angolul tanított. Ha visszagondolok, úgy vélem, a gyerekek nyolcvan százaléka zsidó volt.

Otthon mindig anyukámmal voltam. Foglalkozott velem, játszottunk, beszélgettünk, sok verset mondott nekem. Eleinte olvasott, ifjabb Gaál Mózes „Muki és Bubu kalandjai az őserdőtől a garázsig” című könyvéből [Gaál Mózes (1894–1929) – író, ifjúsági író. „Néhány kiemelkedően szép ifjúsági regény alkotója” (MÉL). – A szerk.]. Ez egy vastag kötet volt, nagyszerű regény. Nagyon rossz evő voltam, és ezt anyukám továbbrontotta, mert gyömöszölte belém az ennivalót. Félt, ha egyszer én is beteg leszek, akkor mi lesz. Nagyon szerettem a nyers dolgokat, karalábét, répát. Hogy miért nem azt adtak, nem tudom. Szóval ott ültem az ebédnél fél kettőtől fél négyig, nyámmogtam, anyám pedig olvasott, hogy legyen türelmem ott ülni. Aztán egy csomó dolgot mesélt, amit nem értettem, de azt mondta, nem baj, ha nem értem, azért ő ezt most elmondja. Anyám szenvedélyesen tudta előadni a történeteket. A francia forradalomról például. Nagyon sokat sétált velem, és hogy ne unjam, mindig verseket mondott nekem. Amikor magyartanár lettem, sok verset tudtam kívülről, de mindig vigyázni kellett, hogy azt a néhány hibát, amivel anyámtól megtanultam, nehogy belemondjam. Németül is mondott verseket. Franciául is tanított, legalábbis annyit, hogyha francia nevet olvasok, ki tudjam ejteni.

Azért némileg apám is részt vett a nevelésemben. Egyszer azt mondta, hogy nagyon szeretné, ha megtanulnék egy verset. Ez 1942-ben lehetett, amikor megtudta, hogy biztos, hogy nem fog tudni felnevelni. Nem baj, ha nem értem, ő megpróbálja megmagyarázni, és majd próbáljak rá visszaemlékezni. Minden nap megtanultam egy szakaszt, és elmondtam neki. Látszott, hogy örül neki. Ez „A vén cigány” [Vörösmarty Mihály] volt. De például csinált egy súlyos pedagógiai hibát is. Amikor egyszer meghallotta, hogy anyám németül szól hozzám, azt mondta neki, hogy miért pont németül tanítja a gyereket, miért nem angolul vagy franciául. Anyám elég jól tudott franciául, tudott valamit angolul is, de messze nem anyanyelvi szinten, mint németül. Legközelebb, amikor anyám németül szólt hozzám, kijelentettem, hogy nem németül akarok tanulni, hanem angolul. Erre abbamaradt a némettanításom, és persze nem alakult ki megfelelően a másik nyelv se.

Édesapám nagyon nagy hatással volt rám. Ha mondott valamit, azt nagyon komolyan vettem. Csak ez ritkán volt, mert hónapokat töltött szanatóriumban. Ha otthon volt, nem volt szabad közel menni hozzá. Nem voltam vele sokat, de néha elvitt sétálni, mert szabad levegőn inkább engedte anyám, és akkor én akkorákat akartam lépni, mint ő. De biciklizni ő tanított. Kaptam egy feles biciklit. Sok mindent kaptam, bár nem voltunk jómódúak, éppen az állandó betegség miatt. Ami a fejlődésemhez vagy a taníttatásomhoz kellett, azt feltétlenül megkaptam, rengeteg játékom volt, sok könyvem. Úszni Mátrafüreden tanultam meg, tízéves koromban, ahol az úszómester rákötött a madzagra. 1944 kimaradt, aztán 1945-ben anyukám elvitt a Lukácsba, és ott magamtól befejeztem.

Eleinte volt cseléd, később már nem, mert annak bért is kellett adni meg kosztot is. Abban az időben volt ez a „fenn az ernyő, nincsen kas”-megoldás, amit úgy hívtak, hogy takarításért házaspár. Egy házaspár költözött be a személyzeti szobába, bizonyos Mariska a férjével. Az asszony ellátta a háztartást, és azért, hogy ott lakhatott a férj is, nem kapott bért. 1938-tól 1944-ig volt nálunk. De a mama soha nem hagyott rá, ő maga foglalkozott velem.

Egy átlagos nap úgy nézett ki, hogy délelőtt iskolában voltam, délben hazamentem. Három perc járásra volt az iskola, de anyám értem jött, mert minden félórában végigment egy jármű a Pozsonyi úton. Iskola után elvitt sétálni vagy a korcsolyapályára. Az 1942–43-as tél rettenetes hideg volt, volt egyszer huszonnyolc fok Budapesten, és egyedül voltam a korcsolyapályán. Anyám mondta, hogy minden forduló után menjek be melegedni. Csatos korcsolyám volt. Aztán hazamentünk, ebédelni kellett, leültem tanulni.

Amikor születtem, kaptam egy rácsos ágyat, és tízéves koromig abban aludtam. Már nem fértem el benne, és ha ki akartam nyújtózni, ki kellett dugni a rácson a lábamat. A tizedik születésnapomra kaptam egy fotelágyat, amit mindig ki kellett nyitni. Azon aludtam egészen húszéves koromig. A lakás annyira zsúfolt volt bútorokkal, hogy nem volt egy zug, a mama toalettasztala alatt játszottam, és ha babaszobát építettem a bababútorból, soha nem hagyhattam ott.

Hétvégeken, ha apám jól volt, akkor kirándultunk a Budai-hegyekbe. Nem szerettem kirándulni, viszont apám megmutatta a madarakat, az szórakoztató volt. A háború előtt nyaranta lejártunk Pancsovára, és mindig két hónapot töltöttünk ott. 1939-ben, minthogy az első bécsi döntéssel visszajött Felvidék, átmentünk Rozsnyóra, és ott béreltünk egy szobát. Nagyon tetszett, mert ökrök is jártak a ház előtt, és szemben lakott egy nagylány, aki már legalább tíz éves volt, mégis elfogadott játszótársnak. A háború alatt, 1940 és 1942 között háromszor voltunk Balatonalmádiban anyámmal hat hétig egy panzióban. Apám hétvégén mindig lejött. 1943-ban három hétig Mátrafüreden voltunk.

Járattak zongoraórára, és gyakorolni mindig Ernő bácsihoz kellett mennem, mert ott volt egy pianínó. Jártam a Fodor-féle tornaiskolába, a Hollán utcába, ahol még lehetett külön vívni, és beírattak vívásra is [Fodor Károly (Freyberger Mózes) (1856–1927) vívómester és újságíró 1896-ban alapította első vívóiskoláját Budapesten, ahol kezdettől fogva – korát jóval megelőzve – gyermekvívással is foglalkozott (MÉL). – A szerk.]. A neveltetésemre, taníttatásomra sokat költöttek, többet, mint amennyit megengedhettek maguknak. Nyelvet otthon tanultam. Nem voltam jó tanuló, de nem kellett korrepetálni.

Anyukám tíz évig tanult zongorázni, szépen zongorázott, és nagyon zeneszerető volt. A rádión örökké komolyzenét hallgatott. Azt akarta, hogy én is zeneszerető legyek, ezért elég kis koromban, lehettem hét éves, elvitt egyszer hangversenyre. Tudom, hogy Beethoven IX. szimfóniája volt, halálosan untam, és megkönnyebbüléssel fogadtam, amikor elkezdtek énekelni. Ez sajnos elrontotta a dolgot, és sokáig nem mentem el anyámmal. De egyszer Ungár Imrének volt egy hangversenye, és a mamám elmondta nekem azt a háttér-információt, hogy a zongorista vak, ezért érdekelt [Ungár Imre (1909–1972) – zongoraművész és pedagógus, Kossuth-díjas (1949), Liszt-díjas (1962), érdemes művész (1956). Látását hároméves korában elvesztette. 1924-től rendszeresen hangversenyezett itthon és külföldön. 1932-ben a varsói nemzetközi Chopin-versenyen megosztott első díjat nyert, 1935-ben az USA-ban is nagy sikerrel hangversenyezett. 1949-től haláláig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanított. – A szerk.]. De akkor már tíz éves voltam. Színházba nagyon sokat jártak a szüleim, főleg a Vígszínházba, és olyankor anyám hazaszaladt a szünetben. Pedig nem voltam egyedül, ott volt Mariska. Moziba anyámmal jártam, apám nem jött. Klárika halála után bizonyos dolgokat nem csinált. Például attól kezdve csak fekete nyakkendőt és fekete óraszíjat hordott. Egyszer anyámmal megnéztünk egy vígjátékot, és én gurultam a röhögéstől. Akkor anyám azt mondta apámnak, hogy el kell jönnie, megnézni, hogy nevet a gyerek, és akkor eljött. Apám egyik üzletfele kapcsolatban volt a Metro–Goldwyn–Mayerrel [Egyike volt az öt legnagyobb hollywoodi filmstúdiónak, 1924-ben jött létre a Metro Pictures Corporation, a Goldwyn Pictures Corporation és a Louis B. Mayer Pictures összeolvadásából. – A szerk.], és kaptunk jegyet az Óz bemutatójára [„Óz, a csodák csodája”, Victor Fleming filmje, 1939] a Royal Apollóba, a későbbi Vörös Csillagba. Ott az Óz összes szereplőjéről kaptam brossnak megcsinált kis babákat. Nagyon sokáig megvolt, a lányom szórta szét valahogy.

Társasági életet nem nagyon éltek a szüleim. A mamámnak voltak barátnői, apámnak volt egy nagyon jó barátja, egy ügyvéd. Inkább apám családjával jártunk össze elég sokat, Dezső bácsival, Imre bácsival. Engelékkel is összejártunk. Hozzám jöttek gyerekek, iskolatársak. Én is jártam másokhoz. Voltak gyerekzsúrok nálunk is, másutt is. Amikor zsúrba mentem, anyukám nagyon szépen akart felöltöztetni, és sok masnit rakott a hajamba, amit nagyon utáltam. Volt a két copfomban egy-egy, volt középen, és még mit tudom én, hol. Jó kislány voltam, nem szóltam, de amikor a mama nem látta, kiszedtem a masnikat, és begyűrtem a zsebembe. 1944-ig ez volt a legnagyobb lázadásom.

1943-ban befejeztem az elemit, és 1943 őszén már nem úgy volt, hogy oda megy a zsidó kislány, ahova a szülei óhajtják. Két lehetőség látszott: vagy polgári iskola, vagy a Zsidó Gimnázium [lásd a szócikket]. A szüleim között nézeteltérés támadt, mert apám azt mondta, hogy felekezeti iskolába nem megy a gyerek. Anyám meg azt mondta, hogy olyan helyre megy a gyerek, ahol biztos, hogy nem kap semmi betegséget. A polgári iskolában jobban ki van téve a betegségnek. Így mentem a Zsidó Gimnáziumba, de nem az Abonyi utcába, mert ott nem fértünk el. Volt egy Lázár Piroska nevű magániskola [lásd: Lázár Piroska-féle budapesti nyilvános jogú leánynevelő intézet], az Abonyi utca kihelyezett tagozata a mostani Balassi Bálint, akkor Személynök utcában, egy bérház emeletén. Ötvenöten tanultunk egy osztályban, két szobát nyitottak egybe. A hallból és még egy helyiségből már korábban csináltak tornatermet, de abban is csak egy fél osztály fért el, ezért az órarendet úgy állították be, hogy német/torna, torna/német. Amíg a felének tornaóra volt, a másik felének német, és aztán cseréltek. Ez a tanév egy évig se tartott.

Emlékszem a szüleim döbbenetére, amikor bejöttek a németek [lásd: Magyarország német megszállása], és arra, hogy mondták: „Nagyon komoly baj van.” Nem egészen egy hónap múlva jött egy levél:

„A Budapesti Ügyvédi Kamara választmányának 1944. évi április hó 14. napján tartott teljes ülése Dr. Varsa József ügyvéd urat a m. kir. Minisztérium 1210/1944. M. E. számú rendelete 5. §-a alapján a Budapesti Ügyvédi Kamaránál vezetett ügyvédek névjegyékéből törli. A törlést rendelő határozat jogerőre emelkedése után a Budapesti Közlönyben közzéteendő.
INDOKOK
A Budapesti Ügyvédi Kamara választmánya megállapította, hogy a rendelkező részben megnevezett ügyvéd úr az 1941. évi XV. tc. 9. §-a szerint zsidónak tekintendő személy, miértis az 1210/1944. M. E. számú rendelet 5. §-a alapján a Budapesti Ügyvédi Kamarának az ügyvédekről vezetett névjegyzékéből törölni kellett.”

Fennmaradt egy levél másolata, amit apám az egyik ügyfelének írt 1944. április huszadikán:

„Mélyen tisztelt Rocskay Úr!
Ha jól emlékszem, 1938-ban, de minden esetre összeköttetésünk egész elején, majd ezt követően diskurzus közben többízben is Rocskay úr a zsidók megbízhatatlanságáról általában, meggyőződésből, vagy egy kellemetlen tapasztalat alapján ezt nem tudom, de általánosító kijelentéseket tett, kétségtelenül abban a hiszemben, hogy én nem vagyok zsidó.
A hűség kedvéért azonban azt is meg kell állapítanom, hogy különböző diskurzusaink alkalmával nem egy ízben olyan megjegyzéseket is tett Rocskay úr, amelyekből, ha filoszemitizmusra nem is, de minden tekintetben emberies gondolkodásra kellett következtetnem, mert mint hangsúlyozta Rocskay úr, az embert sohase származása, nemzetisége, vallása szerint, hanem tetteiből ítéli meg.
Az előbb, a zsidók megbízhatatlanságára vonatkozó kijelentése szűkebb körben a zsidó ügyvédekre is vonatkozott, de mint mondottam, általánosító jelleggel. Cáfolni ezt akkor több okból nem akartam.
Az egyik ok az volt, hogy ügyfeleimmel, – igaz másokkal sem – soha politikai vagy világnézeti vitába nem bocsátkoztam, a másik ok pedig az, hogy már eleve céltalannak tartottam az ilyen disputákat, mert nézetem szerint nem szavakkal, hanem tettekkel kell megcáfolni az ilyen és általam tévhitnek tartott meggyőződést és kijelentést. Céltalannak tartottam az ilyen vitába szállást, mert – nézetem szerint – egy ilyen epidémia elleni minden érvelés, ágálás, bizonyítás hiábavaló és meddő küzdelemnek látszanak.
És végül, hogy nem cáfoltam az ilyen kijelentéseket, annak az is oka volt, hogy ha ilyen magatartás tanúsítására határozom el magamat, akkor az elmúlt több mint 30 esztendő alatt mással sem foglalkozhattam volna, mint az örökös és részemről terméketlennek tartott cáfolgatásokkal.
Társadalmi téren, mind a jogászévek, az önkéntesi év, az első világháború alatti idők és hosszú hadifogságom alatti időben szükségtelennek tartottam minden cáfolatot, ügyvédi praxisom alatt pedig legfőképpen azért nem cáfoltam az ilyen állításokat, mert ezen magatartásommal célt nem értem volna, sőt ellenkezőleg, azt értem volna el, amit nem akartam, vagyis tettekkel nem cáfolhattam volna meg azt, amit meg kívántam cáfolni éspedig ezt az epidemikus, helytelen általánosítást.
Hogy ez a felfogásom helyes volt-e, vagy helytelen, ennek eldöntésére nem én vagyok hivatott, de tény, hogy azok a klienseim lettek a legragaszkodóbbak, akik a Rocskay úr kijelentéseihez hasonló kijelentésekkel startoltak ismeretségünk elején, annak dacára, hogy később közöltem velük a státusomat illető való helyzetet.
Nem szeretném azonban, ha Rocskay úrban, vagy bárki másban, ki e levelemet netán olvassa, az a téves állásfoglalás jegecesedne ki, mintha én hallgatásommal csak azt céloztam volna, hogy ezáltal és ez úton klienseket szerezzek és tartsak meg, közölnöm kell azt is, hogy több ízben előfordult praxisom alatt, hogy a megbízatás feltétele az volt, hogy zsidó ügyvédet nem kívánnak foglalkoztatni, ilyen esetekben minden anyagi vagy más előnyökre való tekintet nélkül a felajánlott megbízást vallásom közlése mellett sajnálattal, de visszautasítottam.
Nem is olyan nagyon régen – már összeköttetésünk tartama alatt – egy magasállású állami funkcionárius – egy nagy hollandi cég itteni jogtanácsosának ajánlott be. Az ajánlás folytán más, mint én szóba se jöhetett volna, azonban megtudva, hogy az illető hollandi cég egy keresztény ügyvédet keres, azonnal közöltem pártfogómmal, hogy én ezen feltételnek nem felelek meg, és éppen ezért az előre kijelölt helyen és időpontban a hollandi cég igazgatóját – a fent mondott okból – fel sem kerestem. Ekkor más oldalról azt az általam be nem tartott tanácsot kaptam, hogy csak vállaljam az ügyek vitelét, mert ha egy-két ügy lebonyolítása után megismernek, el fognak tekinteni az előbb említett feltételtől. Ennek dacára nem jelentkeztem, noha tudtam, hogy egymaga ez a cég több jövedelmet biztosított volna részemre, mint az egész klientélám, úgy ahogy van, szőröstől-bőröstől.
Általánosságban azokban az esetekben, ahol nagyobb anyagi érdekről van szó, különösen ha a megbízatás közigazgatási peren kívüli eljárásra vonatkozott, ott a megbízóval közöltem vallásomat, ha kisebb anyagi előnyök jutottak részemre, ott ha kérdezték, ugyancsak köntörfalazás nélkül megmondtam a való helyzetet, viszont ha nem kérdeztek, akkor – mint az Ön esetében is – már szinte sportot csináltam abból a magatartásomból, – igaz, hogy az ilyen esetekből a későbbiek során aztán sokszor fonák és furcsa helyzet adódott, – de ilyen esetekben az előbb ismertetett elvem sarkallt, hogy nem szóval, hanem tettekkel kívánom cáfolni a véleményem szerint helytelen általánosítást. Ilyen fonák helyzet nem egyszer adódott, mert amikor az ügyek befejezése után – a szóbeszéd során – közöltem, hogy nem vagyok keresztény, az illető kliensek azt mondották, hogy ne csináljak belőlük bolondot, mert úgy sem hiszik el.
Előfordult az az eset is, – ahol hallgattam – hogy keserű elégtétellel kellett zsebrevágnom a következőkép hangzó elismerést: „az ügyet ilyen korrektül, objektíven vinni és befejezni csak keresztény ügyvéd tudja."
Bár nem tartozik az ügyhöz, de a Rocskay úrral való hosszú és kellemes összeköttetésünk előírja, és nehogy helytelenül ítélje meg Rocskay úr eddigi magatartásomat ezért is közlöm, hogy vallásomat sohasem tagadtam le senki előtt és ez csak egy esetben történt meg, amikor orosz hadifogságban választanom kellett, hogy együtt maradhatok-e azokkal a bajtársaimmal, akikkel egynek éreztem magam és akikkel a Kárpátokban, majd Galícia homokjában együtt feküdtem az első vonalban. Ha vallásomat bemondom, az esetben európai és nem szibériai lágerbe kerültem volna, viszont ha letagadom, akkor együtt maradhattam bajtársaimmal és pajtásaimmal. Természetesen habozás nélkül letagadtam vallásomat.
Jól tudom, hogy ez az állásfoglalásom nem érdem és nem is akarom annak feltüntetni, és csak azért hozom fel, hogy az általánosítás mindig igaztalan, mert nemcsak én tagadtam le ez alkalommal a vallásomat, hanem az abban a táborban lévő valamennyi zsidó vallású hadifogoly tiszttársam, minden habozás és vita nélkül.
Ami pedig a zsidó ügyvédek mentalitására vonatkozik, arra vonatkozólag csak azt közölhetem, hogy zsidó ügyvéd kollegáim között is nagyon sok olyan van, akik – az ügyek vitelében hasonlóan gondolkodnak mint én, – de ezt bizonyítani annál kevésbé kívánom, mert az előzőkben már közöltem, hogy véleményem szerint ez ellen az epidémia ellen küzdeni már eleve meddő kísérletezés és fáradozás.
A mondottak dacára is felvetődhetik a kérdés Rocskay úrban, hogy mégis miért csak most közlöm mindezeket és miért nem előbb? Magyarázatnak talán elég is volna a fenti felvilágosítás, de mégis hozzáfűzöm a következőket:
Már régebben készültem mindezt, ha nem is ilyen részletesen, de közölni. Egyrészt azonban már cca 2 éve beteg vagyok és ezen idő nagy részét szanatóriumban töltöttem és így alig-alig találkoztunk. Másrészt Rocskay úrnak érdemi ügye nálam csak kettő volt, az egyik 1937-ben (a nosztrifikálás) és 1939-ben a házvétel. E két ügyben, ha jól emlékszem összesen 1600 pengőt kerestem, ami nálam ugyan nagy pénz, de mégsem olyan összeg, ami okul és magyarázatul egyben vádul is szolgálhatna ellenem, hogy miért hallgattam a mai napig. A propost jelen levelem megírására az ad, hogy e hó 4-én felkért Rocskay úr, hogy a házeladási ügyben és a befolyó vételár esetén az újabb ingatlan vétel ügyben képviseljem érdekeit.
A sárga csillag árnyékában ugyan, de még sem szóltam, hogy nem kívánok megbízatást vállalni, mert bár ismerve Rocskay úrnak az ügyekbeni óvatos magatartását, de emellett jogi járatlanságát, tanácsommal segítségére akartam lenni. Ezen állásfoglalás mellett is elhatározott szándékom volt, hogy ha perfektuálásra kerül a sor, már tető alá nem én hozom az ügyet, mert sárga csillaggal a mellemen még a türelmi idő alatt sem kívánok egy olyan testület tagjaként fungálni, amely testületnek valaha egy Kossuth, Jókai, Eötvös, és más szigorú mértékkel mérve is nagy magyarok voltak a tagjai.
Ezen álláspontomat nemcsak a Rocskay úr esetében, de az összes azóta adódó ügyekben keresztülvittem, mert ügyet a fenti állásfoglalásomra való hivatkozással április 5. óta nem vállaltam.
Hogy aktuálissá válik-e a Rocskay úr tervezett transakciója, vagy sem, azt nem tudom, de ha igen, akkor még a türelmi időn belül sem (május 31-ig) vállalom az ügyet, mert mint mondottam, megszégyenítve és megbélyegezve nem kívánok ügyvédként fungálni.
A Rocskay úr iránti szimpátiából azonban, ha május 31-ig aktuális az ügy, szívesen állok útmutatással rendelkezésére de csak díjmentesen. Ezt követően már díjmentesen se tehetem meg, hogy tanáccsal szolgáljak, bár néhány volt kliensemnek, köztük Önnek is, szívesen megtenném, de még a látszatát is kerülni akarom annak, hogy a törvénnyel ellenkezésbe jussak.
Mindezt amit írtam, talán részletesebben is, de élőszóval elmondhattam volna, de azért szántam el magamat a levélírásra, mert egy netáni találkozásunk Rocskay úrból meghökkentő meglepetést váltott volna ki, amit el kívántam kerülni.
Rocskay úrban mindig tiszteltem a becsületes gondolkozású és hithű embert, azonban most már tényleg elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy mindezt közöljem és bizonyos vonatkozásban megszüntessem azt az előbb említett sportot, amelyet bizonyos esetekben – ismét mondom, hogy helyesen-e vagy helytelenül, nem tudom – de de facto űztem.
Remélem, hogy Rocskay úr továbbra is megtart jó emlékezetében, mint ahogy én is megtartom Rocskay urat egész famíliájával együtt.
A Nagyságos Asszonynak és Gizikének kézcsókomat küldöm, Rocskay urat fiaival együtt szívélyesen üdvözlöm
tisztelő híve”

Rocskay József a következő választ küldte:

„Nagyságos Varsa József úrnak.
Kedves ügyvéd úr nagyon rósszul eset hozám intézet levelében azokat a sorokat olvasnom mint hogy ha én elenszemves volnél a szidóság elen, csak két tényt szögezek le. Nicába éveken átt Rozentál volt az űgyvédem Párisban Salamon szintén évekig képviselt külföldön, mindég a becsületesek meg találják egymást azzon kívül 9 évig volt egy Kertész nevezetű üzletvezetöm aki szintén zsidó volt. Igazi romai katolikus minden embert testvérnek tekint és még gondolatban sem tudna ártani. Én Önt annyira meg szerettem mind ha édes testvérem lene, azért eset rószul az Őn levele. Csak arra kérem Őnt hogy a jövöbe ha valami űgyem lesz fel kereshesem a szerződést is alá irás előtt szeméjessen fogom felvini. Adig is bocsánaot kérek ha én taln meg bántottam volna Őnt.
Maradok kész hive
Rocskay József
Budapest. 1944. május 5.”

Az iskola egy darabig, talán áprilisig vagy május elejéig még folytatódott, de például már nem engedték, hogy magammal vigyem a héber betűs imakönyvet. Engem 1944-ig soha semmilyen antiszemita incidens nem ért. Vagy a másik: Mariska lehúzott redőny mellett takarított, mert nem volt szabad keresztény alkalmazottat tartani [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Apám mondta, hogy szerencsére Dezső viszi az ügyeket. Dezső keresztény volt. Vilmos bácsi kis nyomdáját, ami a Vasvári Pál utcában volt, látszólag átvette a nyomdász [lásd: stróman]. Aztán egyszer csak „bejött a csillag” [lásd: sárga csillag], és a mamám nekiállt a varrógépen csillagokat gyártani. Majd mindjárt jön a nyár, és akkor a szép kis batiszt ruhácskámra szép selyemcsillagot varrt. A kabátokra vastagabb anyagból. Szépen varrta meg, mert csúnyán az ember nem varr.

Májusban csillagos házba kellett menni [Doroghi Farkas Ákos polgármester 1944. június 16-án adta ki a budapesti zsidók átköltöztetéséről és koncentrálásáról szóló rendeleteket, amelyek kerületenként kijelölték a csillagos házakat. Az átköltözésre háromnapos határidőt adtak, ezt utóbb nyolc napra módosítottak. – A szerk.]. Kezdetben voltak enyhítő feltételek. Például hogy orvosnak, ügyvédnek nagyobb légtér jár. Egyszer csak eljött hozzánk apám egyik kollégája, aki két arany Signum Laudist kapott az első világháborúban [A Signum Laudis csak bronz és ezüst fokozatban létezett, de volt arany Vitézségi érem, melyet 1917-től tisztek is kaphattak. Lásd részletesen: rendjelek, kitüntetések. – A szerk.], és ettől kivételezett volt [lásd: mentesítések a zsidótörvények hatálya alól], hogy cseréljünk lakást. Az ő lakása ugyanis csillagos házban volt, és ott nem akart maradni, a mi házunk pedig nem lett csillagos ház. Így költöztünk a Tátra utca 4. alatti csillagos házba, ahol másfél szoba lett a mienk, ami akkor nagyon jónak számított. Ez persze nem tartott sokáig, mert nemsokára már harmincöten laktunk a lakásban, és akkor én egy másik kislánnyal a zongora alatt aludtam. A Tátra utca 4-ben novemberig voltunk. Akkor már Engelék is odajöttek.

Még 1944 nyarán rábeszélték apámat, hogy térjünk ki. Kemény családi csata volt, velem zsarolták. Így aztán a Deák téri evangélikus templomban, ahol a nagybátyám szerzett valami kapcsolatot, a szüleimet megkeresztelték, nekem előbb meg kellett tanulni néhány imát, hogy majd aztán engem is befogadjanak, de ezt aztán elsodorta a történelem. Ugyanakkor vettek két valódi evangélikus születési bizonyítványt is. Apám Vágner István volt, anyja neve Stettberger Margit, én Veronika. A történethez tartozik, hogy a hamis papírokért nem fogadtak el pénzt, hanem tárgyakat kértek. Én főleg azokra emlékszem, amelyek engem érintettek, nevezetesen egy gramofon, amit a tizedik születésnapomra kaptam négy angol Linguaphon lemezzel és a biciklim. Apám holmija közül csak az írógépre emlékszem [Egyébként a rádiókat, a kerékpárokat és az írógépet egy 1944. áprilisi rendelet szerint be kellett szolgáltatni. Lásd: „zsidórádiók” és „zsidóbiciklik”. – A szerk.]. Anyám a kitérést úgy fogta fel, hogy ez egy életmentő gesztus, ki törődik vele. Ő egy olyan magyar, aki zsidó. Apám szenvedett. Különben volt svájci menlevelünk, volt spanyol is, svéd is, és folyamatban volt egy vatikáni menlevél is. De egyiket sem használtuk.

Apámat a betegsége miatt munkaszolgálatra sem vitték el, ezzel kapcsolatban van is egy hivatalos papírom a következő szöveggel:

„Dr. Varsa József budapesti V. ker Tátra ucca 4. sz. alatti lakos a m. kir. Honvédelmi Minisztérium utasítása folytán 24467 sz. idézéssel mai napon sorozáson megjelent és a megejtett orvosi vizsgálat szerint romeltakarítási munkára alkalmatlan. Budapest, 1944. aug. 11.”

[Braham szerint egyébként 1944 nyarán a hadsereg számos zsidó polgári személy számára is menedéket nyújtott: a muszosok mellett sok budapesti zsidó férfi és nő dolgozott katonailag fontos létesítményekben, ill. a bombázások utáni romeltakarításnál. Lásd: munkaszolgálat (musz). – A szerk.]

1944. október tizenötödikén [lásd: nyilas hatalomátvétel] a szüleimmel elmentünk Dezső bácsiékhoz, a Hold utca [Gróf Klebelsberg-utca] 15-be, és szerettünk volna ott maradni. A nagynéném, aki keresztény volt, nem akarta, hogy ott maradjunk. Félt. Akkor értettem meg először, hogy valóban élet-halálról van szó, mert azt mondta anyám, hogy ki időt nyer, életet nyer. Visszamentünk a csillagos házba, ahol három nap múlva történt egy érdekes eset, amit az alábbi jegyzőkönyv tanúsít:

„Jegyzőkönyv

Felvétetett Budapesten 1944. okt. 18-án délután 6 órakor Tátra utca 4. szám alatt.

Alulírottak mint hatóságilag kijelölt lakásfelügyelők előadják, hogy f. évi okt. l8-án megjelent egy honvéduniformisban öltözött egyén, ki Pintér Lili földszint 2. szám alatti nőnek vitéz Hunyadi néven bemutatkozva közölte vele, hogy a zsidókat délután 3 órakor elfogják vinni. Ugyanekkor fentnevezett vitéz Hunyadi honvéd Jakab István házfelügyelőt is felkereste és közölte vele ugyanazt mint Pintér Lilivel. Jakab István házfelügyelő megkérdezte vitéz Hunyadi honvédet, hogy van e erre írásos felhatalmazása és kinek a parancsára viszik el a zsidókat. Erre csak azt felelte írása nincs, de délután, amikor a zsidókat viszik itt lesz Somogyvári főhadnagy úr is és neki tegye fel ezeket a kérdéseket. Vitéz Hunyadi ekkor eltávozott.

Délután k.b. 15.45 órakor megjelent két honvéduniformisban öltözött katona, az egyiken rohamsisak a másikon kakastollas sapka volt. Mind a kettő lövésre készen tartotta fegyverét. Harsány hangon többször kikiáltották, hogy minden zsidó 5 percen belül minden csomag nélkül feltartott kézzel sorakozzon az udvaron. Kijelentették, hogy aki azonnal nem gyülekezik az udvaron, azt azonnal agyonlövik.

A gyülekezés megtörtént, mire felszólították az egybegyűlteket, hogy mindenki készpénzét, óráját, aranyneműjét, zsebkését és minden értékét haladéktalanul rakja elébük, mert mindenkit meztelenre vetkőztetnek, a lakásukat is átkutatják és akinél vagy akinek a lakásában értéket találnak, azt a helyszínen agyonlövik.

Egyeseknek akik bejelentették, hogy pénzüket vagy más értéküket a lakásban hagyták, megparancsolták, hogy feltartott kezekkel azonnal menjenek vissza a lakásukba és értékeiket hozzák ki.

Aközben amíg a fenti értékeket összeszedték, megjelent további két egyenruhában öltözött egyén, akik közül az egyik őrvezetői distinkciót viselt.

Amikor a pénz és egyéb értékek összegyűjtését befejezték, kiadták a parancsot, hogy mindenki menjen a lakásába, vegyen magához élelmet, ezenkívül azonban más ruhát hátizsákot nem engedélyeznek és mindenki perceken belül újra gyülekezzék az udvaron.

A ház lévén öt emeletes és a lakók között sok beteg és élemedett korú ember volt ezért a gyülekezés nem történhetett meg olyan gyorsan, amilyen gyorsan ők kívánták, amire (azt megállapítani nem tudjuk, hogy egy vagy két katona e) fegyverét használta akként, hogy lövéseit vagy lövéseiket a levegőbe adták le.

Előadjuk azt is, hogy minden személynek megengedték, hogy 10.- P. magánál tarthasson és egyeseknek akik arra hivatkoztak, hogy kis gyermekük van megengedték, hogy holmit vihessenek magukkal.

A lakók közül többen különféle igazolványokkal kívánták magukat igazolni, mire kijelentették, hogy rögtön itt lesz a százados úr és előtte igazolják magukat.

A gyülekezés megtörténte után sorakozót rendeltek el és a Tátra ucca 4. szám alatti valamennyi zsidót az uccán a ház előtt sorakoztatták, azonban sorakozás közben, mikor már majdnem minden lakó az uccán volt, véletlenül erre járt Kaesman Baritz István úr V. pártszolgálat vezető és megkérdezte a déli órákban már itt járt és magát vitéz Hunyadinak nevező rohamsisakost, hogy mi történik itt és kinek a parancsára. Úgy látszik a Pártszolgálat Vezető nem kaphatott megnyugtató és kielégítő választ ezért akként intézkedett, hogy az időközben megjelent Hungarista karszalaggal ellátott fegyveres két urat vitéz Hunyadi mellé állította és meghagyta, hogy amíg vissza nem jön őrizzék vitéz Hunyadit és amennyiben ellenszegül fegyverüket használják.

Néhány perc múlva Kaesman Baritz István úr visszajött és az időközben összegyűlt fegyveres Hungarista párt testvéreinek kiadta a parancsot, hogy a négy egyenruhába öltözött egyént a házban kutassák fel, tartóztassák le, mert egyéni akció történt és ahelyett, hogy az illetők a frontra mennének, itthon fosztogatnak és meggyalázzák a Hungarista eszmét. Parancsára a házat a pincétől a padlásig átkutatták és a négy honvéduniformist viselő egyén közül kettőt el is fogtak.

Az összeszedett értékek jegyzékét lakás és névszerinti beosztásban mellékelten csatoljuk.

Jelen jegyzőkönyv 1944. okt. 18-án délután 7 órakor lezáratott és valamennyi lakásfelügyelő aláírta”.

Később kiderült, hogy a nyilasok, akik elzavarták a fosztogató katonákat, somérok voltak, tehát álnyilasok [lásd: haluc fiatalok]. A somérok megjelenése nem volt annyira véletlen, mert kettesével cirkáltak, és ha láttak valahol valamit, akkor amíg az egyik figyelt, a másik elrohant a többiekért. Ez úgy derült ki számomra, hogy 1945. május elsején felvonulás volt Budapesten, és anyám, aki amúgy is a francia forradalom bűvöletében élt, amikor meghallotta, hogy felvonulás lesz, azt mondta, gyerünk. Előttünk egy csomó helyes, tizenhat év körüli gyerek ment, és egy transzparenst vittek, amire az volt írva, hogy MADISZ. Később, a Szent István körút 2-es számon láttam kiírva, hogy „MADISZ az első emeleten”. Fölmentem, és mondtam, hogy ide akarok jönni. Tizenkét éves voltam, talán még fiatalabbnak is látszottam, úgyhogy mondták, majd később, pár év múlva jöjjek. Éppen el akartam menni, amikor az egyik ajtón kijött az egyik „nyilas”. Kővé dermedtem. Rögtön észrevette, megértette, és azt kérdezte: „Csak nem olyan helyzetben voltam egyszer, hogy ki akartak vinni a Duna-partra? Csak nem itt a környéken laktam? Nem vagyok véletlenül egy zsidó családból származó kislány, akivel ilyesmi történt?” És akkor kiderült. Később azt hallottam erről a fiúról, hogy Rákosiék lecsukták cionista szervezkedés vádjával [lásd: cionizmus 1945 után Magyarországon]. Körülbelül negyven éves voltam, amikor rádöbbentem, hogy ezt a fiút meg kellene keresnem. Próbáltam is, de nem találtam.

Pár nap múlva, az igazolás ellenére, ötvenkét éves, súlyos beteg apámat mégis elvitték sáncásásra. Akkor írta Dezső bácsi anyámnak ezt a levelet:

„Kedves Ilus! Elsem tudod képzelni milyen borzalmas lelki depresszó alatt állok és mardos az önvád, hogy nem foglaltam határozott álláspontot maradástok ügyében. Most gondold még hozzá mi vett rajtam erőt, hogy megtudtam Jóskát elvitték. Nem vigazstalni akaral, de elég megbízható helyről hallottam, hogy csak három napra vitték Öket munkára és három nap után uj transzporttal váltják fel. Az árja párja rendeletet visszavonták, így én otthon vagyok. Feltétlenül külddj egy pár sort a vicivel és közöld mire van szükséged, hogy legalább itt lehessek segítsétekre. A vicivel meg fogok egyes dolgokat beszélni és meprobálok mindent, hogy azt a végtelen észnélküli hibár mit elkövettem helyre hozhassam. Ne csüggedj, tarsd magad erősen remélem nem sokára minden jóra fordul. Sokszor csókollak Verával együtt. Dezső”

Apámat valami Hosszúhegy nevű helyről vitték volna tovább nyugatra, de előbb az óbudai téglagyárba kerültek. Szerencsére volt nála annyi pénz, hogy egy őrrel ki tudott küldeni a nagybátyámnak egy levelet, közölve, hogy ott van. Erre anyám és Dezső bácsiék megtervezték a megmentését. Emlékszem a „színielőadás” próbájára a Hold utca 15-ben. A nagynénémnek olyan magyar nagyasszony külseje volt. Fel kellett vennie a legjobb bundáját, a legszebb gyűrűit meg a boát. Egy borítékba pénzt tettek, és végigpróbálták a várható szituációt. Többször próbálták, hogy mit, milyen hangsúllyal mondjon. Ezután a lehető legpuccosabban felöltözve, kiment a téglagyárba, és az őrt álló katonának, akit egy nagyasszonynak bakának kellett tekintenie, és tegeznie kellett, azt mondta: „Vezess, fiam, a parancsnokodhoz!” Vezette. Valami fiatal tiszt volt ott. A nagynénémnek azt kellett csinálnia, hogy le kellett húznia a kesztyűjét, hogy lássék, hány gyűrű van rajta, és úgy kellett az asztalra tenni a kezét, hogy a boríték kilátszódjon alóla, és azt kellett mondania, hogy „Adja nekem Varsát!”. Odaadta. Így jött haza apám.

Milyen volt az élet a csillagos házban? A szülők felmérték, hogy szeptemberben itt nem lesz iskolakezdés. Azt mondták, hogy a gyerek nem lehet tanulás nélkül hosszú hónapokig. Anyám tanított egy kis irodalmat, apám irodalmat és történelmet, a nyelvek is megvoltak, és jött még egy tanár bácsi is kétszer egy héten, Vajthó tanár úr, a Berzsenyi nagy hírű tanára [Vajthó László (1887–1977) – irodalomtörténész, műfordító, szerkesztő, pedagógus. „Tanulmányait a kolozsvári, gráci és jénai egy.-en végezte, és magyar–német szakos tanári diplomát szerzett. Utána Párizsban folytatta tanulmányait. … működésének két emberöltőjét javarészt a bp.-i Berzsenyi Dániel Gimn.-ban töltötte (1925–50). Diákjaival kiadta a magyar irodalom több, addig kiadatlanul rejtőző fontos kútfőjét. … összesen 63 művet. Az általa szerkesztett A tanítás problémái c. sorozatban jelent meg a Tanulók szerepe az irodalomkutatásban (1934) és Könyvnélküliek (1936) c. két tanulmánya. 1935-ben egyetemi magántanár a debreceni tudományegy.-en, majd nyilvános rendkívüli tanár lett. Tanári, irodalomtörténészi és ismeretterjesztő munkája mellett műfordítói tevékenységet is folytatott. … A hivatalos kultúrpolitika Ady-ellenessége ellenére elérte, hogy Adyról írt disszertációja (Én, Ady Endre, Szeged, 1929) alapján avassák a magyar irodalom doktorává. Konzervatív folyóiratok (Protestáns Szemle, Napkelet, Budapesti Szemle) munkatársaként is a kortárs haladó költészetet népszerűsítette” (MÉL). – A szerk.]. A sok embernek nehéz volt egyenként megoldani a főzést, és akkor Vilmos bácsi felesége megszervezte, hogy három nő főz az egyik nap, három nő a másik nap, és egyszerre eszünk. Ő osztotta, ő határozta meg, hogy hány kanállal kap mindenki. Dezső bácsi az unokájával, aki három éves volt, többször értem jött, és elvitt sétálni a Margit-szigetre. Ilyenkor a csillagot levettem. Tudtam viselkedni csillag nélkül. Azon a napon is sétálni vitt, amikor Horthy kiugrási kísérlete volt [lásd: Horthy-proklamáció], de akkor nem a Tátra utcába mentünk vissza, hanem hozzájuk vitt, és a szüleim is odajöttek a Hold utcába. Emlékszem, egész délután szólt a rádió, és állandóan azt mondták, hogy Beregfy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre [Beregfy Károly (1889–1946) – vezérezredes, 1944-ben a 3. magyar hadsereg parancsnoka, majd a nyilas hatalomátvétel után honvédelmi miniszter és vezérkari főnök. 1946-ban mint háborús bűnöst kivégezték. – A szerk.]. Azon az éjszakán nem mentünk vissza, hanem ott aludtunk.

A Tátra utcában volt egy házmester, akinek hat gyereke volt, a legidősebb árpádsávos karszalaggal flangáló nyilas volt, de az apa elég normális volt, főleg ha pénzt kapott. November elején átmentünk Dezső bácsihoz, a Hold utcába. Ez úgy történt, hogy apám és anyám ment elöl, egészen kevés holmival, és messze leszakadva, de látótávolságban vitt engem a házmester. Az volt az utasítás, hogyha a szüleimet letartóztatják, akkor a házmester, mintha mi sem történt volna, visz tovább Dezső bácsihoz, és én se szólok egy szót se. De nem történt semmi. Én egy kicsit tiltakoztam, de emlékszem, valami utalás történt arra, hogy én azért vagyok fontosabb, mint ők, mert nekem majd még lesz gyerekem.

Néhány éjszakát Dezső bácsinál töltöttünk, de akkor már volt egy lakáskulcsunk. Ez pedig úgy lett, hogy Dezső bácsi egyik fiának a keresztény felesége, Sárika rokona volt egy vezérezredesi rangban lévő katonaorvosnak, návai Návay Lajosnak. A vezérezredes urat a hadsereggel vitték nyugatra, és vele ment a felesége. Návayné odaadta a lakása kulcsát az unokahúgának, Sárikának, aki pedig odaadta nekünk. Egy nagy, úri lakás volt a Királyi Pál utca 5-7-ben, az első emeleten. A továbbiakat ott vészeltük át. Akkor már megvoltak a papírjaink, mi voltunk az evangélikus Vágner család, aki Gyöngyösről menekült. Azért döntöttek a szüleim így, mert akkor Gyöngyösön már oroszok voltak, másrészt az volt az egyetlen vidéki város, amit ismertem. Nekem nem vettek papírt, de szerepeltem az ő papírjaikon. A nevem maradt Veronika, mert látták ugyan, hogy megbízható vagyok, de ha valaki elkiáltaná magát, és felkapnám a fejem, az lebukás lenne. Volt egy elképesztő véletlen. Amikor odaköltöztünk, kiderült, hogy návai Návay Lajosné leánykori neve Wagner Mária. Csak ő w-vel írta. A papírjaink szerint mi is Vágnerek voltunk, úgyhogy a házmesterhez úgy vonultunk be, hogy Mária az apám unokanővére. Itt viszonylag biztonságban éreztük magunkat.

Nem tudom, honnan szereztünk élelmiszert, menekültek voltunk, és nyilván kaptunk élelmiszerjegyet [lásd: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951)]. Egyébként emlékszem arra a pillanatra, amikor körbejártuk a konyhát és a spejzt, és találtunk három póréhagymát. Apám azt mondta, hogy három póréhagyma az három nap. Aztán voltak paradicsomkonzervjeink, ilyen kis Aranyfácán még a Kecskeméti Konzervgyárból. Volt egy kis lisztünk is. „Kenyeret” sütöttünk. Inkább maceszre emlékeztetett. Azt már lehetett akkor tudni, hogy nem fog rettenetesen sokáig tartani, nem fogunk éhen halni. Az utcára nem nagyon mentünk, nehogy igazoltassanak. Ha mégis kimentünk, akkor anyám azt mondta, hogy a két nagy vörös copfomat tegyem a kabát alá, a fejemen pedig sapkával takarjam el, mert a vörös haj jellegzetes. A mai napig nem értem, hogy miért nem vágták le inkább a copfomat.

Akkoriban minden kapualjban nagy papundekli táblákon ki kellett írni az összes lakót, a nevét, anyja nevét, apja nevét és a nagyszülei nevét, tehát két generációt. Nagyon jól megtanultam az összes fiktív nagyszülőt, tudtam, mikor van a névnapjuk. Apám megnézte ezt a táblát, és látta, hogy lakik ott egy Pethő nevű ügyvéd, aki a szélsőjobboldali MÜNE (Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesülete) [lásd: ügyvédek Magyarországon] egyik alelnöke volt, és apám tudomása szerint denunciált zsidókat. És ismerték egymást. Ezért amikor már bezárult az ostromgyűrű, már lőttek is, és le kellett költözni az óvóhelyre, apám úgy döntött, hogy nem jön le. Ott főztek az asszonyok a sparhertnál, és az egyik azt mondta: Vágnerné, tudja, annyi butaságot beszélnek a házban. Például valaki azt mondta, hogy a maga férje biztosan azért nem jön le az óvóhelyre, mert katonaszökevény. Akkor látszott, hogy ezt tovább nem lehet csinálni, és a szüleim a következőre jutottak. Pethő ügyvédnek volt két lánya, az egyik velem egyidős, akivel többször játszottam, én is voltam náluk, ő is volt nálunk. Akkor nekem fel kellett menni a második emeletre, és akárki nyitott ajtót, azt kellett mondanom, hogy nem játszani jöttem, hanem az ügyvéd bácsival szeretnék beszélni. Amikor négyszemközt voltunk, akkor azt kellett mondanom, hogy az apukám szeretne följönni az ügyvéd bácsihoz, de azt kéri, hogy az ügyvéd bácsi saját maga nyisson ajtót. Egy perc múlva apám felment, és négyszemközt beszélt vele. Ügyvéd úr, ismeri a kislányomat, a maga kislányával szokott játszani. Én csak egyet kérek magától: nem ismerjük egymást. Azt mondta, rendben van. És csendben maradt. Ebben valószínűleg az is benne volt, hogy akinek egy csepp esze volt, az 1944 decemberében már nem gondolhatta, hogy ezt a háborút a németek meg tudják nyerni. Aztán mikor 1945 után nem igazolták, apámat kérte mentőtanúnak. Apám elment, elmondta. Pethőt később internálták. Lehet, hogy emiatt úszta meg internálással, és nem került börtönbe. De ezt persze nem lehet biztosan tudni. Később, amikor már a Trefortban tanítottam, az egyik kislánynál láttam, hogy anyja neve Pethő, és a Királyi Pál utcában lakik. Jé, mondtam, hát én ismerem az anyukádat. El is feledkeztem az egészről, de a legközelebbi fogadóórámon megjelent egy idős ember, bemutatkozott, és olyan alázatosan mondta, hogy ő csak azt kéri, hogy ne bántsam az unokáját, amiért ő annak idején… Felháborodva utasítottam vissza, hogy mit képzel rólam. A gyerek olyan közepes volt, de mindig egy jeggyel jobbat kellett neki adnom. A többiek nem is értették, hogy miért kivételezek vele.

A lakásnak volt egy bejárata a lépcsőházból, és volt egy a gangról a konyhába. Amikor nem az óvóhelyen voltunk, a konyhában voltunk, mert ott melegebb volt, és a szobák ablakai  már ki voltak törve. A ház hátsó traktusán volt egy udvarra néző háromszobás lakás néhány lépcsővel magasabban, és oda a gangon keresztül lehetett menni. Ott volt a negyedik kerületi – mert ez akkor negyedik kerület volt – nyilasok központja. Nap mint nap, állandóan ott jártak el előttünk ezek a nyilasok, beköszöntek, megkérdezték, hogy „Nemzetes asszony, tisztelettel, látta-e Nagy testvért?”. Nagy testvért nagyon jól ismertük, mert rendszeresen lejárt az óvóhelyre, és beszédeket mondott, hogyha valaki tud arról, hogy valaki bujkál, az jelentse, mert a szomszédban is elkaptak egy családot, és agyonlőtték, gyerekekkel együtt. Úgy emlékszem, hogy legalább négyszer-ötször tartott ilyen felkoncoltatik tartalmú gyűlést.

Január tizenhetedikén szabadultunk föl, és tizenhatodikán késő este jött egy alak, félig katonának, félig civilnek öltözve, bilgeri csizmában [Bilgeri osztrák ezredes után elnevezett puha szárú, fűzős csizma. – A szerk.]. Megkérdezte, hogy van-e itt katonaviselt férfi. Sok nem volt, de apám is annak számított. Összegyűltek körülötte. Azt mondta, hogy ő partizán, az oroszokkal harcol, és igazítsák össze az óráikat. Összeigazították az óráikat, és a pasas elment. Másnap kivágódott az óvóhely vastag vasajtaja, és jöttek az oroszok. „Nyemeckij, fasiszt?” Se német, se fasiszta nem volt. Ez nagy ház volt nagy óvóhellyel, és mivel úri ház volt, kevesen laktak, az óvóhely nem volt zsúfolt, az oroszok ott is maradtak, oda telepítették a rádiót.

Napközben mindig kimentem a ház elé, bár anyukám tiltotta, mert Budán még folytak a harcok, és még az óvóhelyen éltünk. A ház kapuja előtt volt egy kilőtt gulyáságyú, amire mindig felkapaszkodtam, és ott üldögéltem. Egyszer csak láttam, hogy Nagy testvér beoson a házba. Persze nem beöltözve, még csizma sem volt rajta. Valószínűleg ment fel a kincsekért. Én egyszer már voltam bent a nyilasok irodájában, ahol olyan mennyiségű rablott holmi volt, hogy egy nagyon gazdag szőnyegboltban a tizede van annak, ami ott perzsaszőnyegben fel volt halmozva. Meg ezüstdobozok, étkészletek. Úgy gondoltam, hogy Nagy testvért el kell kapni. Robogtam az óvóhelyre, elkaptam az első oroszt, akinek az Iván nevet adtam, rángattam fölfelé, és mutogattam. Nagy testvér rálőtt, és Iván ugyanakkor, amikor jobb kézzel lőtt, a bal kezével a falhoz csapott, és a fejem elé tartotta a karját. Védett. A lövöldözésre jöttek a többiek, és Nagy testvért lelőtték.

Egy héttel a felszabadulás után egyszer csak megjelent a „partizán”. Mondta, hogy most nincs hol laknia, mehet-e valakihez. Apám azt mondta, hogy hozzánk jöhet. Ott aludt egy vagy két éjszakát. Néhány nappal később magyar nyomozók jelentek meg félig katonásan öltözve, például derékszíj volt a kabátjuk fölött. Bejöttek a lakásba, egyenesen odamentek a nappali szobában lévő koloniál könyvespolchoz, levették az egyik lexikont, a kemény borítónál fogva kirázták, és egy csomó idegen pénz hullott a földre. A „partizán” dugta oda. Aztán a pasast felakasztották. Depner Brunónak hívták, kóbor rablógyilkos volt, egy kicsit nyilas, csak annyira, amennyi ahhoz kellett, hogy működhessen. A korabeli újságban volt egy kis hír, hogy felakasztották.

Egy-két hét múlva visszamentünk a Tátra utcába. A phőnix-házbeli lakásunkban erdélyi menekültek laktak. Felmentünk, és apám mondta nekik, hogy ez a mi lakásunk, menjenek el. Elmentek. A házban találtak helyet, normális viszonyban voltunk. Nem voltak ezek gonosz népek, nem bántottak semmit. Amikor elmentünk, anyám lezárta az ebédlőt, ott volt az ebédlőasztal súlyos horgolt terítővel, és amikor levette a terítőt, a teljes minta ott volt porból. Tehát valóban senki nem nyúlt hozzá. Aztán egyszer csak negyvenfokos lázam lett. A korábbi hónapok feszültsége jöhetett ki rajtam. A Depner Brunók és Nagy testvérek, akinek láttam kiloccsanni az agyvelejét. Két nap múlva semmi bajom nem volt.

Márciusban elkezdődött az iskola egy héten kétszer. Áprilisban már többször volt. Akkor a Wesselényi utca és a Körút sarkán lévő házban volt a gimnázium kihelyezett tagozata a negyedik vagy ötödik emeleten, egy lakásban. Hogy miért nem Lázár Piroska iskolájában folytattuk, azt nem tudom [lásd: Zsidó Gimnázium]. Talán kiégett. Két nagy szoba volt, az egyik az elsősöké, és onnan nyílt a másodikosoké. A tanári és a többi osztály a körút másik oldalán lévő házban volt. Az egyik osztálytársam, Liebermann Kati kitalálta, hogy németül nem tanulunk. Mindenki helyeselt. Amikor láttuk az ablakból, hogy Flóra néni, a némettanár átkel a körúton, és elkezd felfelé kapaszkodni az emeletre, kiléptünk az ablakon a gangra, és a hátsó lépcsőn leosontunk. A körúton akkor még voltak hirdetőoszlopok, amelyeknek kis ajtaja volt, és be lehetett bújni. Onnan lestünk, és amikor vége volt a németórának, Flóra néni ment vissza a tanáriba, akkor mi is visszamentünk az osztályba. Amikor azt mondtuk, hogy németet nem tanulunk, kérdezték, hogy akkor mit. Mondtuk, hogy angolt. Lett angol. Júniusig jártunk ide. Az 1945/46-os tanévben már átkerültünk a Hollán utcába. Egy évet jártam még, mert bár nagyon szerettem a Zsidó Gimnáziumba járni, szerettem az osztálytársaimat, és jó színvonalú volt az iskola (például a matematikát Péter Rózsa tanította, akkor még én is értettem), de egyre kevésbé bírtam, mert mindenki cionista volt. Ezt azért nem szerettem, mert engem nagyon nagy magyarnak neveltek. Addigra már a fél magyar irodalmat végigolvastam. Tizenhárom éves koromban olvastam Eötvös regényeit. Aztán rájöttem, hogy Mikszáthot még jobb olvasni, legalább harminc-negyven kötetet végigolvastam. Apám nagyon boldog volt, hogy komoly dolgokat olvasok. Ez volt a kultúrám. Eszembe sem jutott volna, hogy ne Magyarországon éljek.

Aztán gyors egymásutánban beleestem két eszmerendszerbe. Először anglomán lettem. 1947-ben a követségen láttam egy kiállítást az angol életformáról. A civilizáció, a tradíciók. Nagyon tetszett. Akkor már angolt tanultam. Egyszer anyukámat behívta az angoltanárnő, megdicsért, és azt mondta, hogy keressenek ennek a gyereknek egy külön angoltanárt, mert ebből még szakma is lehet. Akkor anyám azt mondta, ha ebből szakma lehet, akkor egy angol angoltanár kell. 1947-ben nem volt könnyű angol angoltanárt találni Budapesten, de megtalálták. Jártam egy bácsihoz, aki ugyan nem angol volt, hanem dél-afrikai és lesújtóan rasszista.

1947-ben mondtam anyámnak, hogy nem szeretnék a Zsidó Gimnáziumba járni, mert mindenki cionista. Még örült is, hogy nem akarok elmenni Palesztinába. Jó, mondta, és beleegyezett, hogy a Varga Katába járjak [A Varga Katalin Gimnázium elődje, a Mária Terézia Leánygimnázium 1875-ben kezdte meg működését mint felsőbb leányiskola. 1902-ben költözött későbbi, VI. kerületi Sugár út (később: Andrássy út) 63–65. szám alatti épületébe. 1905-től már felsőbb leányiskola és leánygimnázium. 1921-ben a M. kir. áll. Mária Terézia Felsőbb Leányiskola és Leánygimnázium nevet kapta, 1923-ban a felsőbb leányiskola megszűnt, ekkortól az iskola neve: M. kir. áll. Mária Terézia Leánygimnázium. 1946-tól Varga Katalin gimnáziumként működött tovább. A gimnázium 1968-ban megszűnt, helyén szakközépiskola nyílt. – A szerk.]. Akkor már túl voltam az anglománságon, és éppen a kommunizmus felé kacsingattam. A Varga Katában a szünetben a lányok francia négyest jártak. Én meg a világforradalomról gondolkodtam. Borzalmas rossz tanuló voltam, rengeteg hármasom volt, egyedül angolból voltam jó. Olyannyira, hogy amikor a tanárnő három napra elment betegszabadságra, akkor nekem kellett megtartani az angolórát. De nagyon nem bírtam az iskola szellemét. Azonkívül rendkívül furcsa helyzetbe kerültem. A többség jómódú volt, operabérletük volt, könyvtári tagok voltak. Nálunk pedig szóba se jöhetett ilyesmi, olyan szegények voltunk. Amikor kilyukadt a cipőm talpa – egy lakk félcipőm volt –, állandóan rettenetes mocskos lett a zoknim. Anyám állandóan szidott, hogy lehet ilyen valaki, hogy minden szemétbe belelép, hogy lehet ennyire koszos a zoknim. És nem mondtam meg a mamámnak, hogy lyukas a cipőm talpa, mert úgysem tudott volna újat venni, és csak rágódott volna. Olyan megalázottnak éreztem magam. És akkor találkoztam az uszodában egy elemi iskolai barátnőmmel (uszodabérletem volt, mert az egészség mindenekfölött), és kérdeztem tőle, hogy hova jár. Mondta, hogy a Szemere utcába, a Ráskay Leába, amit épp akkor kereszteltek át Kossuth Zsuzsára. A Szemere utcában az épület egyik fele általános iskola volt, a másik fele a Ráskay. Kérdeztem, hogy milyen az iskola, mondta, hogy jó, kérdeztem, hogy milyen a DISZ, mondta, hogy jó. Erre fogtam magam, és őszre – anélkül, hogy a szüleimnek szóltam volna – a Ráskayba iratkoztam. Utóbb mondtam meg a mamámnak. Egy nagyon szép barna kontyú nő, Aradi Béláné volt a magyartanárnő. (Később megtudtam, hogy 1944-ben, amikor a pedagógusoknak az elöljáróságon kellett szolgálatot teljesíteniük, ő adta ki az élelmiszerjegyeket. Felnézett, látta, hogy egy zsidó tanítványa, Gerő Éva áll ott. Úgy tett, mint aki nem ismeri. Megkérdezte a nevét. Molnár Juliska. Igen, Molnár Juliskának kiadva. És ezt többekkel megcsinálta.) Kérdezte, hogy milyen nyelvet fogsz tanulni. Gondoltam, angolul már nem érdemes, azt mondtam, hogy franciául. Beültem a francia csoportba, voltunk nyolcan, mert háromfelé osztották az osztályt. A többiek már három éve tanultak, én meg csak azt tudtam, amit anyámtól felszedtem. Amikor ezt Ilonka néni, a franciatanár észrevette, azt mondta, hogy januárban különbözetiznem kell. Az év végén egyedül nekem volt franciából hetesem (mert abban az évben szovjet típus szerint hét osztályzat volt) [Az 1948/49-es tanévben vezették be a hétfokozatú osztályzást: a 7-es érdemjegy volt a ‘kitűnő’, a 6-os a ‘jeles’, az 5-ös a ‘jó’, a 4-es a ‘közepes’, a 3-as az ’elégséges’. Az 1950/51-es tanévre már visszaállt az ötfokozatú osztályzás, de a háború előtti rendszerrel szemben az 1-es a legrosszabb osztályzat volt. – A szerk.]. Aztán már érettségiig ebben az iskolában maradtam. 1951-ben érettségiztem, és mint bízó komszomolka néztem a fényes jövőbe.

Miközben velem ezek történtek, apámat visszavették a kamarába, az iroda ment, voltak még befejezetlen ügyek, amiket Dezső bácsi levelezéssel el tudott intézni. Valami ott is csurrant-cseppent. És már 1945 őszétől kaptunk IKKA-csomagokat Fénykövitől [Az IKKA-utalvány (IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció rövidítése) – melyhez Nyugaton élő rokonok révén vagy a feketepiacon lehetett hozzájutni – egyfajta csekk volt, amellyel vásárolni lehetett a kizárólag dollárért árusító boltokban – az ötvenes évek elején a kiskereskedelemből teljesen hiányzó élelmiszerféléket („igazi” kávé, kakaópor, csokoládé stb.) és ruhaneműt, később hiánycikkeket (porszívót, padlókefélőt, gáztűzhelyt, varrógépet, fürdőkádat, Pannonia motorkerékpárt, de akár autót – Moszkvicsot, Trabantot és Wartburgot – is). „Lehetett rendelni csomagot is, Susan, Kitty, Bessie, Caroline, Roma és Iris fantázianeveken. A legdrágább a Caroline volt, huszonöt dollárért fél kiló teát, két kiló kávét, egy kiló kakaót, két doboz szardíniát, egy üveg rumot, egy kiló kekszet és egy kiló cukrot mértek bele.” Lásd még N. Kósa Judit írását: http://www.nol.hu/gyujtesek/lelohely/framed/6731/. – A szerk.]. Olyan gazdag volt, hogy Marokkóban vadászháza volt. Nagy vadász volt. Washingtonban a természettudományi múzeum [Smithsonian Institute] bejáratánál szembetalálja magát a látogató egy kitömött elefánttal, és rá van írva, hogy Fénykövi ajándéka. Két-három évig rendszeresen jöttek a csomagok, minden hónapban négy. Ez fantasztikus kincs volt. Kilószám a csokoládé, és egy tízdekás tábla csokoládét a mama egy kiló lisztre cserélt. Volt szardíniánk. Szóval nem éheztünk.

A sáncásás, a pinceélet, az izgalmak csak tovább rontották apám egészségét. S noha ő volt az első, aki Európában streptomycint kapott [A sztreptomicin egy 1944-ben felfedezett antibiotikum, a tbc első, klinikailag is hatásos gyógyszere (Wikipédia). – A szerk.] – amitől időlegesen javult is az állapota –, 1948-ban rohamosan súlyosbodott a betegség, és októberben meghalt. Ötvenhat évet élt. Én sokáig úgy éreztem, hogy olyan fa vagyok, amit addig két gyökér tartott, s ezután billegek a szélben.

Miután apám meghalt, nem tudom, miből éltünk. Azt hiszem, a levegőből. Bizonyos dolgokat eladogatott a mamám. Addig is varrogatott egy kicsit, de akkor nagyon komolyan dolgozni kezdett. De nem fehérneműt varrt, hanem plasztiktáskát. Nagyon szép táskákat varrt a Singer varrógépen, és valahogy eladogatta. Azonkívül volt valami özvegyi nyugdíja, kétszáz forint, ha jól emlékszem. És apám hadirokkantnak volt nyilvánítva, ez is jelentett valami plusz pénzt, talán ötven forintot. Nagyon szerényen, de valahogy kijöttünk. Én tizennégy és fél éves koromtól kezdve tanítottam angolt. Először egy nálam kisebb lánykát, aki meg akart bukni. Húsz forintot kaptam egy hónapra, és minden alkalommal egy csésze kakaót. Ez is számított, hiszen tíz forint nyolcvan fillér volt a villamosjegy egy hónapra. Attól kezdve nem kaptam se villamosra pénzt, se iskolaszerre. Kivéve év elején. De ha pótolni kellett ceruzát, füzetet, azt én vettem. A következő évben már két tanítványom volt. Olyan szegények voltunk, hogy amikor még a Varga Katába jártam, és ott jómódú, polgári környezetből való lányok voltak, akik közül az egyik meghívott a születésnapjára, nyilvánvaló volt, hogy nincs ruhám, amiben elmehetek. A mamám 1920-ban Kanadába kivándorolt barátnőjének a használt, csomagban elküldött ruháiban jártam. És akkor anyám a szegedi lakás függönyének a béléséből varrt nekem valamit, amit a kádban befestett.

A Ráskayban jól éreztem magam. Nem izgatott, hogy ez vagy az a tantárgy nem sikerült, mert ami érdekelt, azt csináltam. Például volt önképzőkör, csak akkor nem úgy hívták, hanem irodalmi szakkörnek, történelem szakkör, és ott mindenféle funkcióim voltak. Ezek voltak azok a tárgyak, amiket szerettem. Közben sok mozgalmi munkát végeztem, mert úgy éreztem, hogy ez az, ami igazán fontos. De nem elsősorban az iskolában. Akkoriban mindenfelé szervezték az embereket, amerre csak lehetett. Úgy hívták, hogy „a körzet”. Minden kerületben volt több alapszerv, a tizenharmadik kerületben harminchat DISZ-alapszervezet volt. Persze beléptem a DISZ-be 1949-ben, de nem az iskolában, hanem lakóhelyileg, a XIII/29-esbe. Egy héten legalább húsz órát töltöttem ott. Egy idő után, 1950-ben a XIII/29 titkára lettem, és úgy képzeltem, hogy nagyon fontos munkát végzek, és azt is képzeltem, hogy a békét védem. A fő motívum nekem ez volt. Minden mennyiségben felvonultam. Amikor csak lehetett, felvonultattak bennünket. Például a tanácsválasztáskor már hajnalban jártuk az utcákat hangosan énekelve, ezzel buzdítottuk a lakosságot. Elképzelni nem tudtam volna, hogy ebben ne vegyek részt. Ebből következően nem volt sok időm tanulni. Mások bálba jártak, táncolni jártak, én soha nem voltam bálban, és nem is érdekelt. Engem az érdekelt, hogy a békét védjem. Ennek két gyökere volt. Az egyik a soa, ami után, amikor a DISZ-indulóban azt hallottam, hogy „Bárhol is van hazája, bármely ég néz le rája”, ez rám elemi erővel hatott. És a másik: „Nincs e földön gazdagabb, szebb ország – Minden ember érzi, hogy szabad!” [Részlet a „Drága föld” c. szovjet hazafias dalból. – A szerk.] Persze honnan tudtuk volna, hogy milyen a Szovjetunió, hogy ott ki mit érez. Semmit nem tudtunk. Én meg elhittem. És ez nagyon megerősödött apám halálakor. Talán arra gondolhattam, hogy családilag helyt kell állni, és nekem kell átvennem apámtól a fáklyát. És akkor megerősödött bennem ez a kommunizmus iránti elkötelezettség, ami négy-öt évig tartott. Olyannyira, hogy amikor Tito láncos kutya lett, akkor felmerült bennem, mi van, ha elfogja az embert az UDBA [a jugoszláv politikai rendőrség], és kínozza. Arra gondoltam, hogy ki kell próbálni, hogyan bírok ennek ellenállni. Megpróbáltam a gázlángba tartani a hüvelykujjam. Tizenhat éves voltam. Az agybajig ment ez a dolog. Mint DISZ-titkár rengeteget nyüzsögtem, minden időmet ott töltöttem, de azt hiszem, semmit nem csináltunk. Járattuk a szánkat. Én nagyon sokat járattam a számat.

Jelesre érettségiztem. Négy tárgyból nyilvánvaló volt, hogy jelesre fogok érettségizni: magyar, történelem, latin, francia. Fizikából hármast kaptam, matekból pedig valami különös csoda folytán megkaptam az ötöst. Rögtön felvettek az egyetemre, az Orosz Intézetbe. Amikor felvételiztem, az ELTE Orosz Tanszéke volt, mire ősszel mentem, már Orosz Intézetnek hívták. Teljesen külön volt az ELTE-től. Aztán még abban a tanévben, januárban elnevezték Lenin Intézetnek [1952 tavaszán az 1951-ben kari hatáskört kapott Egyetemi Orosz Intézet átalakult Lenin Intézetté, és kivált az ELTE bölcsészettudományi karából. Feladata: „Magas színvonalú marxista-leninista képzettséggel rendelkező és az orosz nyelvet jól ismerő egyetemi előadók, ideológiai munkaterületen dolgozó funkcionáriusok képzése. 1956-ban szűnt meg, ill. 1957-ben újra egyesült a Bölcsészkarral. – A szerk.]. Ez úgy jött létre, hogy egy-két évvel korábban elhatározták, hogy hamarosan oroszt kell tanítani minden iskolában, de arról az apróságról elfeledkeztek, hogy nem voltak orosztanárok. Sok orosztanárt kellett képezni, mi háromszázan voltunk az évfolyamon. Amikor kezdték, akkor helyileg a Mikszáth téren, a volt piarista gimnázium épületében működött. Az egész épületben mi voltunk. Mire harmadéves lettem, átkerült a Szabadság térre, a volt Tőzsdepalotába.

Korábban szerettem volna pszichológus lenni, de mivel a pszichológia burzsoá áltudomány volt, gondoltam, a nyelvek, az nagyon jó lesz nekem, nyelvek és irodalom. Kacérkodtam az angollal, de azt mondták, hogy az elvtársnő legyen orosz szakos, mert az rendkívül fontos. Úgy képzeltem akkor, hogy angolul tudok, franciául tudok, persze később rájöttem, hogy gyerekszinten, németül is egy kicsit tudtam. És anyámnak az az okos gondolata támadt, hogy ha tudok angolul, tudok franciául, és egy harmadik nyelvcsaládot is felveszek, akkor ez nagyon jó lehetőségeket nyit.

Egyszakos tanárként indult a képzés. Senki se tudott oroszul, ott kellett megtanulni a nyelvet. Egy év múlva mindnyájan beszéltük. Húsz nyelvóránk volt egy héten, ötször négy óra, nagyon szellemesen és jól beosztva, nagyon jó tanárokkal. Két kiváló tanárom volt, az egyik anyanyelvi volt, Anna Petrovna, a másik, Timon Tibold jól tudta a nyelvészetet, nyelvtant, és összedolgoztak. És nagyon sok leckénk volt, egy héten olyan harminc-negyven órát oroszoztunk. A magyar irodalmat Pándi Pál tanította [Pándi Pál (1926–1987) – irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár. Az 1960-as és 1970-es években az MSZMP vezető művelődéspolitikusai egyikének számított. Irodalomtörténészként a magyar reformkor irodalmával foglalkozott (MÉL). – A szerk.]. Remek előadó volt. A nyelven kívül marxizmust tanultunk, aztán voltak honvédelmi gyakorlatok. Soha sem tudtam azt a rohadt géppisztolyt szétszerelni.

A mozgalmi nyüzsgésem az egyetemen abbamaradt. Én úgy készültem, hogy ott sokkal jobban lehet ezt csinálni, de nem foglalkoztak velem, mert értelmiségi voltam, és ez súlyosan esett a latba. Rengeteg munkáskáder volt, sok szakérettségis. Azt, hogy valaki értelmiségi származású, nem vették nagyon jó néven. Sok szakérettségis már az egyetem közben tönkrement, de sokan diplomát szereztek, és utána mentek tönkre, vagy esetleg otthagyták a pályát. Oda járt Konrád György, Pozsgay Imre, Berecz János [Berecz János (1930) – pártfunkcionárius, KISZ KB osztályvezetője, majd 1974-től az MSZMP KB Külügyi osztályának vezetője, a „Népszabadság” főszerkesztője (1982–85), a KB ideológiai titkára és az Agit-Prop. Bizottság elnöke 1985-től, majd az MSZMP PB tagja (1987–89). – A szerk.], Kunszabó Ferenc [(1932) – író, szociográfus]. Ő is szakérettségis volt, de okos volt. Szerelmes verseket írt egy csoporttársához, és megkért, nézzem meg, nincs-e benne helyesírási hiba. Aztán voltak ott szerb partizánok, görög partizánok. Az egyik volt szerb partizán a Tájékoztatási Iroda határozata után szökött át [A KOMINFORM-ról, a  Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájáról van szó. Az 1947-ben alakult szervezet célja a pártok közötti információcsere, tevékenységük összehangolása és a fordulat elősegítése a térség országaiban. Az alakuló ülésen az SZKP-t képviselő Zsdanov referátumában – melyet a hidegháború szovjet részről való nyitányának tartanak – a világ két táborra szakadását fejtegette. A szervezet székhelye 1948-ig Belgrád volt. Mivel azonban Jugoszlávia függetleníteni igyekezett magát a Szovjetuniótól, a Tájékoztató Iroda határozatban elítélte a jugoszláv kommunista párt politikáját, a szervezet székhelye Bukarestbe került át, s Jugoszláviát ki is zárták a Kominformból. Ezt követően a Szovjetunió és a többi szocialista ország megszakította kapcsolatait Jugoszláviával, s megbélyegezték Titót mint „az imperialisták ügynökét”. (1948-ban, az alapításban részt vevő olasz és francia kommunista párt kilépett a szervezetből.) Jugoszlávia nyugaton keresett gazdasági kapcsolatokat, és Tito titkosrendőrsége sok olyan kommunistát, aki egyetértett a Tájékoztató Iroda határozatával, letartóztatott, és a Dugi Otok szigetén lévő börtönbe zárt. A KOMINFORM Hruscsov kezdeményezésére 1956-ban föloszlott. – A szerk.], és őt az ÁVH foglalkoztatta azzal, hogy a többi átszökött partizánt káderezze, nem küld-e ide Tito kémet. De nem titokban csinálta, mindenki tudott róla.

Az egyetemre igazából csak egy évig jártam, mert közben férjhez mentem, és terhes lettem. A házasság úgy jött létre, hogy tizenöt éves voltam, amikor egy osztálytársam tánciskolában megismerkedett fiúkkal, és véletlenül összetalálkoztunk az uszodában. A tánciskolában rendesen megtanították a fiúknak, hogyan kell közeledni a lányokhoz [„Tánciskola – A két világháború közötti intézmény a sztálinizmus ideje alatt kispolgári csökevénynek számított. Az 1956-os forradalom előtt szervezett táncoktatás csak néhány, még a háború előttről fennmaradt tánciskolában folyt, a középiskolákban azonban szombat délutánonként tánciskolát szerveztek, ahol a tánctanárok mellékjövedelemhez juthattak.” (Forrás: Kozák Gyula: Lábjegyzetek A hatvanas évek Magyarországa monográfiához /Kézirat/. – A szerk.]. Én tizenöt éves voltam, Virág Sanyi tizenhét, de azért kezicsókolommal köszönt, és magázódtunk. Legalább három hétig. Szerelem volt első látásra. Ő a Vasasban vízipólózott.

Már egy éve együtt jártunk, amikor leérettségizett, és medikus lett. Egyszer csak szeptember közepe táján azzal jött, hogy felajánlottak neki egy szovjet ösztöndíjat. Kérdezte, hogy megvárom-e. Mert addigra már eldöntöttük, hogy össze fogunk házasodni. Mondtam, hogy persze. De abban az is benne volt, hogy a komszomolka helyt áll. Ahogy eldöntötte, hogy megy a Szovjetunióba, az Oleg Kosevoj nevű kollégiumba költöztették [A Sashegy oldalán lévő intézmény – korábban zárda – szovjet ösztöndíjas előkészítő kollégiumként működött. – A szerk.], három hónapig ott lakott, és oroszt tanultak. Decemberben mentek ki, és az első félévet a második félév elején kezdték el. Azt mondták nekik, hogy az igazi jó elvtárs minél hamarabb jön haza építeni a szocializmust, ezért aki vállalja, az ott maradhat nyáron, elvégezheti a második félévet, és ősszel a másodévesekkel folytathatja. Vállalta, úgyhogy majdnem húsz hónap után került először haza. Közben már én is leérettségiztem. Amikor először hazajött, már egy kicsit idegen volt, de ennek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget. Persze a húsz hónap alatt leveleztünk, de egy levél minimum két hétig ment, ha tehát valamelyikünk valamit kérdezett, egy hónap múlva jött a válasz. Egy hónapig volt itthon, aztán visszament, és folytattuk a levelezést. A harmadév végén megint hazajött, addigra én már elvégeztem az első évet. Úgy volt, hogy én is kimegyek ösztöndíjjal, de aztán mégse lehetett. Azt mondták, hogy az osztályharc jelenlegi állása nem teszi lehetővé, hogy értelmiségi származásúak kimenjenek a Szovjetunióba. Amikor másodszor volt itthon, akkor hirtelen megkérdezte, miért nem házasodunk össze rögtön. Tényleg, miért nem, kérdeztem ártatlan szemmel. Pedig egy szobám nem volt, az ágyam a régi fotelágy, ami állandóan összerogyott. Jövedelmem annyi, hogy volt három privát tanítványom. Az egyiknek az édesanyja nem tudott fizetni, de varrónő volt, és a már kinőtt rongyaimból ruhát barkácsolt, olykor két régi rongyból egy ruhát. Ezen a szinten éltünk. Összeházasodtunk. Az ő szülei igen örültek, az én anyám is örült. Anyám szeretett volna orvos lenni, aztán azt akarta, hogy én legyek orvos, én viszont hallani sem akartam róla, és így mégis lesz egy orvos a családban. Meg szerette is Sanyit. Voltak ugyan aggályai, hogy nem elhamarkodott-e egy kicsit a dolog. A gyereket nem akartuk rögtön, ez véletlen volt. A terhességet egyedül csináltam végig, ő Leningrádban, pénz semmi. A lakás egyik szobáját kiadtuk anyámmal, mert nem tudtuk volna a rezsit kifizetni. A személyzeti szobában pedig még sokáig, 1956-ig ott lakott a házaspár, akik valamikor takarításért költöztek be. Anyám azt mondta, hogyha az embernek van egy rendes lakása, azt nem adja fel, mert egyszer még jól jön. Ezenkívül rettenetesen ragaszkodott a bútoraihoz.

A terhességet rosszul bírtam, keveset jártam be az egyetemre, mert azt mondták, hogy sokat kell sétálnom. Volt egy hűséges sétálótársam, Konrád György. Lógott az egyetemről, és velem sétált. Aztán később őt kizárták az egyetemről azzal a váddal, hogy eltitkolta, hogy kereskedő apjának több alkalmazottja volt. Holott csak arról volt szó, hogy a szezonban, amikor nagy volt a forgalom, felfogadott néhány segítőt.

A gyerek 1953 áprilisában született, pont a huszadik születésnapomon, az apja először hathetes korában látta. Nagyon boldog volt. Mondta, hogy két év múlva végez, és akkor hazajön a családjához. De akkor már nagyon idegen volt. Formailag még házasok voltunk, de már véget ért. Utolsó éves volt, amikor elváltunk, elég hosszú volt a válóper, és nem is volt teljesen kockázatmentes egy Szovjetunióban tanuló jó elvtárstól elválni.

A házasság és a gyerek a mozgalmi életnek is véget vetett, de nem csak ez. Igazából már egy évvel előbb vége volt, mert bár én szívesen csináltam volna, az egyetemen nem hagyták. Értelmiségi elvtárs stb. Amikor 1953-ban meghalt Sztálin, nagyon sírtam. Csak azért hagytam abba, mert anyám rám szólt, hogy árt a gyereknek. Amikor jött Nagy Imre, az új kormányprogram, nekem nem derült ki semmi. Én ebből csak arra következtettem, hogy voltak hibák, de most minden ki lesz javítva.

Anyám persze egészen másképp látta a világot. Nem százszázalékosan másképp, mert azt hiszem, azt elfogadta, hogy a kommunizmusé a jövő, csak a részleteket nem bírta elfogadni. Például határozottan emlékszem egy beszélgetésünkre, amiben állította, hogy az impresszionisták nagyon jó festők. És nem biztos, hogy a „Levél a frontról” [Alekszandr Laktyionov 1947-ben készült képe, a moszkvai Tretyakov képtárban található. – A szerk.], vagy mi volt a címe egy szovjet festménynek, jobb, mint Renoir. A mamámnak ízlésbeli problémái voltak.

Furcsa emlékem van arról, hogy mit találtam először olyannak, amit nem lehet vakon elhinni. Sztálin állítólag azt mondta, hogy Majakovszkij a legnagyobb költő a világon, aki valaha élt, és valaha élni fog. Az első felét elhittem, de a második elgondolkodtatott. Hogyan lehet ezt előre tudni? Ez volt nekem az első apró repedés. Az nem zavart, hogy élelmiszerjegy volt, és szappant is jegyre kaptunk, de az igen, hogy ismertem kitelepített embereket [lásd: kitelepítések Magyarországon], akikről tudtam, hogy nem lehettek kizsákmányolók. Arra is érzékenyek voltunk, hogy embereket csak úgy kitesznek a lakásukból, még ha nem is a halálba viszik őket. Ez mind sok apró repedés volt. De igazán csak 1955-ben kezdtem észbe kapni. De nem csak én, nálam okosabbak is, például Konrád. Ő is elhitte, ő is komolyan vette. Pedig kitették az egyetemről. Olyan agymosáson mentünk át, hogy elfogadtuk. Aztán 1956-ban jött a Hruscsov beszéd [lásd: Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson], amiből már meg lehetett tudni ezt-azt. Addigra már Nagy Imre lelkes híveivé szegődtünk.

A mozgalmi hevületemet 1956-ban [lásd: 1956-os forradalom] mintha elvágták volna. Se a KISZ-be, se a pártba nem léptem be. Később, a hatvanas években, amikor már szelídebb volt a helyzet, már nem gyilkoltak, már börtönbe sem zártak embereket, úgy éreztem, hogy megveszek, hogy csináljak valamit. A békemozgalomra gondoltam, mert életem legnagyobb élménye a háború volt, ezért tudom, hogy mi a béke. De úgy döntöttem, hogy ezeknek nem adom a nevem. Időnként bizonyos helyzetekben azt mondták, hogy jobb lenne, ha párttag lennék, de mondtam, hogy nem szeretnék. Például nyugdíjba ment a tanárképzésért felelős igazgatóhelyettes a Trefortban, és szólt nekem, hogy pályázzam meg a helyét, ő támogatna, de be kellene lépni. Mondtam, hogy nem. De ekkor ezt már nyugodtan lehetett mondani.

Egyébként Sanyi családi háttere nagyon érdekes. Az anyai nagymamája egy vend parasztlány volt, aki megesett [Vendek – Délnyugat-Magyarországon élő szlovén népcsoport. – A szerk.]. A legény meg „kitántorgott Amerikába”. Talán nem is tudta, hogy gyereke született. Szegény lány valahogy felvergődött Budapestre a gyerekével, elvette őt egy jóravaló iparosember, és a gyereket adoptálta. Ez a gyerek volt Virág Sanyi mamája, aki hozzáment egy tűzoltóhoz, aki szervezett munkás, aktív szociáldemokrata volt, igen intelligens ember. Amikor B-listázás volt, mindig őt bocsátották el elsőnek. Ennélfogva igazi proletár nyomorban éltek a Tizenháromházakban [Angyalföldön, a Váci út mellett volt egykori telep. Az 1970-es években lebontották. – A szerk.]. Szobakonyhás lakás, budi az udvaron. És akkor a Sanyi mamája, aki nagyon okos asszony volt, azt mondta, hogy ebből a prolisorsból elég, a gyereket úrnak neveljük. Ezt ő úgy képzelte el, hogy érettségizik. A fiukat gimnáziumba adták. Tizenöt éves koráig nem evett csokoládét. Tudta, hogy van olyan, de arról szó nem lehetett, hogy vegyenek. Viszont rendes ruhában járt, állatkerti bérletet vettek neki. Nagyon jó tanuló volt, okos és szorgalmas. És pontosan értette, hogy ezt kell tennie.

A szülei a felszabadulás után jó káderek lettek. A papája a Gyógyfürdők és Uszodák Vállalat vezérigazgatója lett [Lehet, hogy az 1949-ben létrejött Fővárosi Gyógyfürdők és Gyógyforrások Községi Vállalatról van szó, amelynek kezelésébe a főváros tulajdonában lévő fürdők és az államosított magánfürdők tartoztak (1957-től: Fővárosi Fürdőigazgatóság). – A szerk.]. A mamája, aki a háború előtt mosónő volt, a Rico kötszergyár igazgatója lett. Pedig még a textiliparban sem dolgozott, de okos, talpraesett nő volt. Egy időben még országgyűlési képviselő is volt. Különben a Virág családban és Sanyiban nyoma sem volt a legkisebb antiszemitizmusnak sem. Az apja, aki szervezett munkás volt, már csak elvi alapon sem volt antiszemita. A felesége száján később kicsúszott olyan, hogy „rendes asszony, pedig zsidó”, amit a lányom erősen kifogásolt, de azért nem lehetett rá azt mondani, hogy antiszemita lett volna. És még annyit el kell mondani, hogy miután Sanyi a második feleségétől is elvált, a harmadik felesége megint zsidó volt.

A terhesség miatt az egyetemre bejárni nem tudtam, de vizsgáztam, befejeztem a másodévet, és még mindig elég jól. A harmadikat is elkezdtem, anyám segített a gyerek körül. Fel nem merült bennem, hogy lehet mást csinálni, mint egyetemre járni. Anyám is így gondolta. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy egy gyereknek enni is kell adni, meg kell venni a cumisüveget, babakocsit. Mindig voltak tanítványaim, de rettenetes erőfeszítés volt. Aztán beütött a krach. A gyerekorvos azt mondta, hogy limonádét kell adni a gyereknek, aki akkor már fél éves volt. Néha lehetett citromot kapni, de nagyon drága volt. Kiderült, hogy egy babát nem lehet a semmiből felnevelni. Rájöttem, hogy el kell menni dolgozni. És a Virág szülők egy szóval se mondták, hogy csak tanuljak, majd ők segítenek eltartani az unokájukat a fiuk helyett, akit amúgy is az állam taníttat, és amúgy sem járult hozzá a gyerek neveléséhez. A két igazgatói fizetésből telt volna. Inkább azt mondták, hogy majd segítenek állást keresni. Segítettek is, mert az sem volt egyszerű. 1953 novemberében mentem el dolgozni az IBUSZ-hoz. Azért vettek fel, mert tudtam nyelveket, de nem sokszor volt rá szükség. Amikor nem kellett a nyelvvel dolgozni, ami igen gyakran előfordult, akkor az Oktogonon lévő jegyirodában dolgoztam. Nagyon nyomorult munka volt, mert nagyon fárasztó is volt, és ha az ember pénztárban volt, akkor el is rontotta, és ha hiánya volt, a fizetéséből vonták le. Hétszázhatvan forint havi fizetésem volt. Tíz hónapig dolgoztam, és félretettem ezer forintot. Elhatároztam, hogy az 1954/55-ös tanévben folytatom az egyetemet, és az ösztöndíj mellé minden hónapban előveszek száz forintot a megtakarított pénzből. Októberig gyorsan letettem a harmadév első félévének hiányzó vizsgáit, és szeptembertől folytattam az egyetemet. Januárig le kellett tennem a harmadév második félévének vizsgáit, és közben jártam a negyedévre a műfordítói szakon. Nagyon jó tanáraink voltak, például Makai Imre [(sz. 1920), műfordító] vagy Elbert János [Elbert János (1932–1983) – „irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár. … Megalakulásakor, 1956-ban munkatársa lett a »Nagyvilág« c. lapnak, amelynél csaknem két évtizedig dolgozott, közben műfordítói szemináriumokat, szovjet irodalomtörténeti előadásokat tartott az ELTE-n. Orosz, lengyel, angol irodalmat fordított, esszéket írt, számos kötetet, antológiát szerk. … Halálának körülményei máig tisztázatlanok” (MÉL). – A szerk.]. Makai akkor fordította a „Háború és béké”-t. Példát mutatott abból, hogy mi a szellemi tisztesség. Például hónapokig nem fordított egy sort se, mert beleásta magát a szabadkőművességbe, hogy jobban értse, amikor fordítja azt a részt, ahol megjelenik a szabadkőművesség. Aztán az 1953/54-es tanév végén ezeket a kiváló tanárokat mint kispolgári csökevényeket kirúgták. A következő tanévre jött egy Sarkadi Vilma nevű elvtársnő. Tanácsköztársasági cserekommunista volt, valamikor az 1920-as években került ki a Szovjetunióba, és már nem tudott elég jól magyarul. Hozta magával a szovjet kádereket, és gyakran azok csinálták a piszkosabb munkát. Például az egyik elment anyámhoz, és megpróbálta rábeszélni, bírjon rá, hogy hagyjam ott önként az egyetemet. Nem tudom, miért kellett volna, de így volt. Aztán egyszer csak váratlanul megbuktattak műfordítás-elméletből. Általában kitűnő tanuló voltam, és még ebben a nagyon erőltetett tempóban, hogy egyszerre vizsgáztam a harmadév második félévéből és a negyedév első félévéből, még így is közel jeles voltam. Azt az ember nem tudja megítélni, hogy ötösre vagy négyesre felelt, de azt azért igen, hogy semmit nem tudott, vagy tudott valamit. És a műfordítás elméletét elég jól tudtam, még saját gondolataimmal is kiegészítettem. Aztán volt a műfordítás gyakorlata című tárgy, amire négyest kaptam, és amikor visszakaptam az indexemet, a jegy át volt húzva pirossal, és oda volt írva, hogy érvénytelen. És akkor a tanulmányi osztály vezetője megsúgta nekem, hogy a Sarkadi elvtársnő nem akarja, hogy ide járjak, és nem kell vele ujjat húzni. Azt tanácsolta, hogy menjek át tanár szakra. Én szerettem volna fordító lenni, de azt még el tudtam fogadni, hogy átmenjek tanár szakra, csak ahhoz hiányzott egy csomó vizsgám. Neki kellett állni, és le kellett tenni az összes tanár szakos vizsgát. Háromnaponta vizsgáztam. Ha egy csúszott volna, az egész épület összeomlott volna. Volt, aki nagyon rendes volt, például Pál Erna, egy kiváló nyelvész április negyedikén bejött a kedvemért, és levizsgáztatott.

Soha nem derült ki, mi volt Sarkadi elvtársnő baja velem. Sokkal később, a harmadik férjem, Szekeres György értelmezte a dolgot: az történhetett, hogy amikor a Virág szülők számára kiderült, hogy el akarok válni, akkor szóltak valami régi elvtársnak, hogy tegyen nekem keresztbe. Mert ott, az egyetemen semmi galádságot nem csináltam. Lehet, hogy kiríttam egy kicsit. Semmi ruhám nem volt. Egy csinos fiatal lány szeret csinosan öltözködni, és én rémes rongyokban jártam. De volt valami színes sálam, amit az unokatestvéremtől kaptam, akinek szövőszéke volt, és nem úgy hordtam azt a sálat, mint kellett volna. Belül volt ugyan a kabátomon, de két gomb között egy része kilógott. Ez az extravagancia egy DISZ-gyűlés témája volt. Tehát lehet, hogy amúgy is szemet szúrtam ennek a Szovjetunióból jött nőnek. Vagy talán azt se tűrte jól, hogy én tudtam angol, francia meg latin példát hozni. De az a valószínűbb, hogy az anyósom odaszólt.

Végül 1955-ben lediplomáztam tanár szakon. Elfogadták diplomamunkának, amit még a műfordító tanszékre csináltam. Ezt egyébként akkor írtam, amikor az IBUSZ-nál dolgoztam.

1955-ben váltunk el hivatalosan, de már 1954-ben szétmentünk. Amikor megvolt az utolsó tárgyalás, elmentünk Konráddal az ötödik kerületi anyakönyvi hivatalba, hogy akkor most bejelentkezünk házasságra. Már addigra le is foglaltunk egy szobát Tihanyban. Oda kellett adni a személyi igazolványt, és abban még az volt, hogy házas vagyok. Az anyakönyvvezető dermedten rám nézett, és azt mondta: „De hát Ön férjnél van.” Mondom, elváltam. „Hát ennek itt nincs nyoma. Mikor vált el?” „Tegnap.” Mondta, hogy akkor halasszuk egy kicsit későbbre, amikor jogerőre emelkedik. Vagy rohanjunk el a bíróságra, mondjuk meg, hogy ne kézbesítsék, hanem adják oda, és azon a napon jöjjünk el, amikor jogerőre emelkedik.

Addigra nekem már volt anyám lakásában egy szobám, mert amikor Judit született, felmondtunk az albérlőnek, és vállaltam a rezsi felét. Anyám a gyereket imádta, a válástól borzasztóan kétségbe esett. Sanyit szerette, Gyurit nem szerette. Úgy gondolta, hogy Sanyival meg van alapozva az életem. Orvos és jó káder. Ez meg egy kirúgott bölcsész, aki bohém. Amikor Gyuri odaköltözött, formailag nem volt rossz közöttük a viszony, udvarias volt és hűvös.

Az egyetem elvégzése után elhelyeztek a Csanády utcai általános iskolába, ami közel volt a lakásunkhoz. Hat évig voltam ott, és nagyon sokat tanultam belőle. Oroszt tanítottam, később angolt és magyart is. Megszereztem erre is a képesítést, mert időközben rájöttek, hogy ez az egyszakos diploma hülyeség, és meghirdették a magyart és a történelmet kiegészítő szaknak. Ez az esti egyetem egyik változata volt, azzal a könnyítéssel, hogy hat év helyett három év alatt végezhetjük el. Ezt azért tudtam megcsinálni, mert korábban nagyon sokat olvastam, ezért nekem egy vizsgára nem kellett tizenötezer oldalt elolvasni, csak mondjuk, háromezret.

Eleinte nem szerettem ezt az iskolát, mert egy sárkány volt az igazgatónő. Megint egy ilyen sál-ügybe ütköztem. Még mindig nem volt semmi ruhám, és még mindig abban jártam, ami az anyám kanadai barátnőjétől csomagban jött, és volt egy olyan blúz, aminek nem volt gallérja. Nem szerettem, vettem egy picike sálat, és azt a nyakamba kötöttem. És akkor azt kérdezte, mi ez a sál. Mondom, cicakendő. Úgy hívták. Nem vagyunk cicák, tanárok vagyunk. Így kezdődött, aztán úgy folytatódott, hogy meg kellett buktatni egy gyereket. Megbuktattam, raportra rendelt, és megkérdezte: mit tettél az ellen, hogy megbukjék. Így: megbukjék. Sajnos azt a szemtelen választ adtam, hogy tanítottam. Ettől kezdve mindenért belém kötött. Például hogy olvashatatlanul írok be a naplóba.

Hat év után megjelent egy hirdetés, vezető tanárt kerestek a Radnótiba oroszból. Minimum öt év szakmai gyakorlat kellett, és én a hatodikat töltöttem. Megpályáztam, és vártam. Egyszer csak hívtak telefonon az igazgatói irodában, mert csak ott volt telefon, és azt kérdezte a Ságvári Endre gyakorlóiskola (Trefort) igazgatója, hogy ez a pályázat csak a Radnótihoz kapcsolódik, vagy úgy általában szeretnék vezető tanár lenni. Mondtam, hogy általában, és így oda kerültem. Pedig addigra már új igazgatónk volt, aki nagyon értékelte a munkámat.

Konrád Györggyel a házasság hét évig tartott. Szétmentünk, mert kiderült, hogy nem vagyunk összevalók. Ő egészen kiváló ember, de férjnek nem alkalmas, legalábbis húszéves korában nem volt az. Nem sokkal az után, hogy Konráddal szétmentünk, összekerültem Szekeressel. Szekeres Györgyöt Konrád ismerte meg az Országgyűlési Könyvtárban. Konrádnak mindenki érdekes volt, őszintén érdekelték az emberek. Minden nap úgy keveredett haza, hogy „én egy olyan érdekes emberrel ismerkedtem meg”. Színesen és jól mesélt, figyeltem rá, de egy idő múlva nem vettem komolyan. Sok embert sértett meg, mert úgy figyel az emberekre, és olyan okosan kérdez, hogy azok meg vannak győződve róla, hogy lett egy barátjuk. Másnap pedig már csak kedvesen köszön, de szemmel láthatóan nem érdekli. Na, amikor Szekeresre másodszor is azt mondta, hogy érdekes, akkor már figyelni kezdtem. Aztán amikor harmadszor is azzal jött haza, hogy milyen érdekes, és hogy francia partizán volt, akkor engem is elkezdett érdekelni. Ehhez persze azt is tudni kell, hogy az én szememben a partizán nagyon magas minőség. Olyan, aki valamit tett az ellen, ami az alapgyűlölendő, pedig őt személy szerint nem érte fenyegetettség. Nem szabad tűrni, hogy bármit tegyenek velünk. Én mindig úgy gondoltam, azt nem lehet hagyni, hogy kitereljenek a házunkból. Az embernek van konyhakése, ha fegyvere nincs is. Mi pedig csak otthagytuk a lakásunkat, amikor mondták, csak felvettük a csillagot, amikor mondták, mások beszálltak a vagonba, amikor mondták. Auschwitzban már nem lehetett semmit csinálni. De addig! Szóval emiatt az én szememben nagyon értékes volt az, aki részt vett a francia ellenállásban. Én is sokat jártam a könyvtárba, gondoltam, hogy legközelebb megnézem magamnak ezt a Szekerest. Egyszer, amikor Gyurival együtt könyvtárba mentünk, bemutatott minket egymásnak. Szekeresnek nem volt lakása, a könyvtárban dolgozott, az úgynevezett gépelő-kutató szobában, ahol gépelni is lehetett. Ott fordított. Ránézésre nem volt egy hérosz, hanem egy nagyon mosolygós ember, lágy, udvarias.

Szekeres György 1940-ben a Sorbonne-ra járt, és amikor kitört a háború, jelentkezett önkéntesnek. 1941-ben bekapcsolódott a francia ellenállási mozgalomba. Magas katonai kitüntetéssel, vezérkari őrnagyként, a partizánhadsereg összes külföldi harcosának parancsnokaként 1945-ben szerelt le, hazajött, és a „Szabad Nép” külpolitikai rovatvezetője lett, de ezt nagyon utálta, folyton kérte, hogy engedjék vissza Párizsba. Újságíró sem szeretett lenni, ráadásul Betlen Oszkár volt a főnöke [Betlen Oszkár (1909–1969) – újságíró, történész, 1951–1954 között volt a „Szabad Nép” főszerkesztője, az MDP Központi Vezetőségének póttagja volt (1951–56). 1957-től haláláig az MSZMP Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének tudományos munkatársa volt. – A szerk.]. A légkört is utálta, mert nem volt franciás. Visszaküldték Párizsba, és ott volt másfél évig a „Szabad Nép” tudósítója. Közben haza-hazajárt, mert akkor készült a békeszerződés, és Gerőnek kellett minden partnerországhoz egy szakértő. Ő lett a francia szakértő. Másfél éves párizsi tartózkodás után, 1948-ban hazahívták, Rákosi személyesen fogadta, és mondta neki, hogy a római követ egy „nem rossz múltú ember”, de azért mégiscsak kell mellé egy megbízható elvtárs. Kiküldték tanácsosnak, ő lett a második ember a követségen. Aztán vagy hazahívták a követet, vagy hazajött szabadságra, és nem engedték vissza, ezért Gyuri lett az ügyvivő. Volt egy kis afférja: a követné visszament Rómába az ékszereiért, amik a széfben voltak. A széfkulcs Gyurinál volt, és természetesen odaadta az ékszereket. Ezért szóban megrótták, mire írásban követelte a megrovást, de írásban nem adták. A rendszerváltás után megtaláltam azokat a besúgói jelentéseket, amiket az egyik követségi alkalmazott róla jelentett. 1949 őszén hazahívták, de nem jött. Addigra már voltak elképzelései arról, hogy itt mi folyik. Nem sokkal korábban, 1949 áprilisában éppen itthon volt, és egy barátjánál, Beck Jánosnál vacsorázott, amikor Becket letartóztatták. Házkutatási paranccsal jöttek, és azt mondták, hogy bizonyos dolgok tisztázására kicsit magukkal viszik, még a vacsora végére visszaér. Öt év múlva ért vissza. Beck kommunista volt, Bolognában végezte az egyetemet a zsidótörvények miatt, és a késő kádári korban nagykövet volt különböző helyeken [1988-ban nyugalmazott nagykövetként aláírta a Nyilvánosság Klub alapító felhívását. – A szerk.]. Szóval 1949-ben hazahívták. Berei Andortól kapott levelet, amiben az állt, hogy már régóta gondolkodnak azon, hogy egy fontos állást kellene betöltenie, és ennek megbeszéléséhez haza kellene jönnie [Berei Andor (1900–1979) – a Tanácsköztársaság bukása után részt vett az illegális kommunista mozgalom megszervezésében, ezért 1921-ben 15 évi fegyházbüntetésre ítélték. 1922-ben a fogolycsere-akció útján a Szovjetunióba került. 1934–46-ban a belgiumi kommunista mozgalomban vezetőként tevékenykedett. Hazatérése után a pártapparátusban dolgozott, 1948-tól a Külügyminisztérium államtitkára, majd a külügyminiszter első helyettese. 1948–56-ban az MDP KV tagja. – A szerk.]. Úgy döntött, hogy nem jön, hanem elment Franciaországba. Elhatározta, hogy vége a politizálásnak, végre írni fog. A francia kommunista barátok nem ismerték meg az utcán. Átmentek a másik oldalra, és ez nem szóvirág, ténylegesen így történt. Pierre Courtade letolta a feleségét, hogy a kislányukat meghívta az ő kislányuk gyerekzsúrjára [Pierre Courtade – újságíró, a l’Humanité külpolitikai rovatának szerkesztője, a Francia Kommunista Párt vezetőségének tagja volt. – A szerk.]. Semprun leírja a „De szép vasárnap”-ban, hogy találkozott Szekeressel:

„…1949-ben felhívott telefonon Roger Vailland. Courtade megbízásából hívott. Azt a feladatot kapta, hogy értesítse az elvtársakat, mondta. Szekeres Párizsban van, de nem szabad szóba állni vele. Szekeres áruló lett, mondta Vailland. Elhagyta a Magyarország római nagykövetségén betöltött tanácsosi posztját, és válasz nélkül hagyta a magyar párt felszólítását, amely visszarendelte Budapestre. … a Saint-Germain bulváron, a Deux-Magots kávéház előtt éppen újságot vettem. Vailland néhány nappal azelőtt telefonált. Félrefordultam – Szekeres állt mellettem. Jól az arcába néztem, nem akartam úgy tenni, mintha nem vettem volna észre. Azt akartam, hogy tudja, észrevettem, és bár észrevettem, nem veszek róla tudomást. Azt akartam, hogy megértse: tekintetem és némaságom a pokolba utasítja őt. Vagy még inkább a semmibe.”

(Semprun később bocsánatot kért Szekerestől. Van egy nagyon érdekes levelem, de szóban is többször bocsánatot kért.)

A francia titkosszolgálat rájött, hogy van itt valaki, akit zsarolni lehet. Állampolgárságot ajánlottak, sőt azt mondták, hogy francia nevet vehet fel. Háromszor hívták be, és mindegyik alkalommal egy kicsit enyhébbet követeltek. Nem kívántak semmi nagyon alantast, csak annak a kijelentését, hogy miért nem kívánja többé szolgálni a népi demokráciát. Ezt is megtagadta. Akkor azt mondták neki, hogy itt a kiutasítási végzés. Azonnalra. Akkor Bidault volt a belügyminiszter, aki jól ismerte őt az ellenállásból [Georges Bidault (1899–1983)– 1943-tól a francia ellenállási mozgalomban az Ellenállás Nemzeti Tanácsának (CNR) elnöke volt, külügyminiszter volt (1944–46, 1947–48, 1953–54), majd 1946 második felében és 1949–50-ben miniszterelnök, 1951–52-ben pedig miniszterelnök-helyettes (Magyar Nagylexikon). – A szerk.]. Szekeres kért egy nap halasztást, de azt mondták, hogy nem. Annyit tettek, hogy elkísérték oda, ahol Jeannie a gyerekkel nyaralt. Tíz percig engedték, hogy kettesben legyenek. Azt mondta Jeannie-nak, hogy tájékoztassa Annie-t. Jeannie megértette. Annie Hervé az ellenállásban Bidault titkára volt, és a kislányuk, Sophie keresztanyja. Ahogy Gyurit elvitték a hekusok, Jeannie felrohant Párizsba Annie-hoz, aki rögtön elment Bidault lakására. Vasárnap volt. Elmondta Bidault-nak, hogy mi a helyzet, Bidault a saját személyi titkárát autón elküldte Strassburgba. Párizsból utasítást adtak az állomásnak, hogy az a vonat nem mehet el Strassburgból, amíg oda nem ér a belügyminiszter titkára. El is érte a vonatot, hozott Szekeresnek egy olyan papírt, hogy szeretne letelepedni Franciaországban. Csak azt kellett volna aláírni, amit addig csinált, amit akart. Ott akart maradni. De addigra már teljesen bevadult. Mit képzelnek! Vele ilyet csinálni Franciaországban! És akkor átadták a szovjet megszállási zóna határában az oroszoknak. Innen Drezdába vitték, aztán Prágába, a Pankrác börtönbe, és aztán Rajkánál átadták az ÁVO-nak. Elvitték az Andrássy út 60-ba, onnan a váci börtönbe került, és ott volt 1954 májusáig. Ő úgy rekonstruálta később, hogy lehet, hogy Gerő békeszerződéssel kapcsolatos megbízása mentette meg az életét, mert 1950 őszén-telén valami fiatal hadnagy az ÁVO-n elővette a pisztolyát, és miközben játszadozott vele, azt a vádat akarta vele elfogadtatni, hogy már a háború alatt együttműködött a Gestapóval. Aztán egyszer csak ez a fiatal hadnagy eltűnt, többet nem látta, és többet ezt a vádat nem hallotta. Gyuri úgy gondolta, hogy ezzel Gerő magát védte, neki nem lehetett olyan munkatársa, aki a Gestapónak dolgozott.

Amikor a börtönből kijött, nem volt lakása. Vácott megkérdezték tőle, hogy hol élnek rokonai. És mondta, hogy Pomázon, mert ott élt a húga, akit oda telepítettek ki. Hogy a földbirtokos férje miatt, vagy azért, mert volt egy rendes lakásuk a körúton, ami megtetszett valakinek [lásd: kitelepítések Magyarországon], azt nem tudom. Szóval lakhelyként Pomázt írták be neki. Elment Pomázra, aztán elkezdett Pesten albérletet keresni, és kiderült, hogy nem jöhet be, Pomázt kényszerlakhelyként jelölték ki neki. 1956 nyaráig nem lakhatott Budapesten. Nem kapott munkát. Kubikos volt Törökbálinton, a téglagyárban. Minden nap Pomázról HÉV-vel a Margit  hídhoz, onnan 9-es villamossal a Móricz Zsigmond körtérre, és onnan egy másik HÉV-vel Törökbálintra. Nyolc órát kubikolt, majd vissza. És ekkor már negyven éves volt. Ezt fizikailag nem bírta. 1957-ben rehabilitálták. Kért az ismerősöktől fordítást, de nem mertek adni. Viszont Lányi Viktor épp akkor fordította a „Nyomorultak”-at, már nagyon unta, és négerbe átadta neki a hátra lévő részt. Az első kiadás még úgy jelent meg, hogy az egészet Lányi Viktor fordította, de a következő kiadásnál már Lányi Viktor korrektül igazolta, akkor már külföldről, hogy ettől az oldaltól addig az oldalig Szekeres György fordította [Lányi Viktor (1889–1962) – zeneszerző, író és műfordító. 1926-tól a Városi Színház opera-főrendezője volt, 1931-től a „Pesti Hírlap” állandó zenereferense és glosszaírója. Több mint 50 operaszöveget és szépirodalmi műveket fordított magyarra. 1957-től Brüsszelben élt (MÉL). – A szerk.]. 1960-ban kapott az Európa Kiadóban egy félállást cseh lektorként.

Összeházasodni még nem tudtunk, mert hivatalosan még nem volt meg a válás Konráddal, ráadásul a dolog bonyolult volt, mert Szekeres papíron házas volt, holott valójában soha nem volt az. Ugyanis az történt, hogy amikor 1948-ban Rákosi Rómába küldte, akkor volt egy francia élettársa, Jeannie Chauveau, aki akkor az „Elle” magazin főszerkesztő-helyettese volt, és volt egy kislányuk. Viszont akkoriban még a nyugatiak sem mozoghattak teljesen szabadon az országok között, és hogy az élettársa különösebb vízum-kuncsorgás nélkül Rómába mehessen, ahhoz diplomata útlevél kellett. Úgyhogy Gyuri kért itthon a feleségének is diplomata útlevelet. Megkapta. 1948-ban nem volt olyan feltűnő, hogy egy francia újságírónő nem a férje nevét viseli. És amikor 1954 májusában kijött a börtönből, akkor kapott egy személyi igazolványt, amibe be volt írva, hogy nős. De mivel igazából soha nem kötött házasságot, nem tudott elválni. Végül Aczél György intézte el az ügyet. Már négy éve éltünk együtt, mire 1964-ben össze tudtunk házasodni.

Össze soha nem költöztünk, mert abban a házban, amiben laktam, még korábban szerzett egy társbérletet, amiből leválasztott egy egyszobás lakást. Ez volt élete első főbérlete. Mi még 1957-ben kettéválasztottuk anyám lakását, és lett belőle két külön bejáratú kis lakás. Családilag tehát úgy nézett ki, hogy ugyanabban a házban volt három kis lakásunk: a mamám és én a hatodikon, Gyuri az elsőn. Így éltünk majdnem végig.

Anyám hét évig volt beteg. Nagyon erősen tartotta magát, néhány héttel a halála előtt még tanított, hacsak képes volt, hangversenyre járt, múzeumba ment, minden érdekelte, a halálos ágyán Goethét tanult kívülről, nehogy a tétlenségtől, mint mondta, szenilissé váljon. Nyolcvan évet élt. Ma már tudom, hogy ő hatott rám sokkal erősebben, mint apám.

Anyám halála után a lányom már tizenkilenc éves volt, és mivel Judit akkor már évek óta be volt jelentve anyámhoz, ő kapta meg a tanácstól azt a lakást. És akkor Gyurival ketten kigondolták, hogy az lenne az ésszerű, ha cserélnének. Nem hivatalosan, hanem effektíve. És akkor így éltünk körülbelül még háromnegyed évig, amíg Gyuri meg nem halt, 1973-ban. Ötvenkilenc évet élt. Egy hirtelen infarktus ölte meg. Állva halt meg, ahogy az oroszok mondják: az igazak halálát halta. Azt nem bírta elviselni, hogy csalódott az eszméiben.

Közben én elvégeztem az egyetemen a pszichológia szakot. Gyerekkoromban volt egy időszak, amikor szerettem volna pszichológus lenni. Tizennégy éves korom körül Vilmos bácsitól megkaptam Wundt „Gyermekpszichológia” című művét. És emlegette Freudot. Adott egy kötetet is, de azt csak pár évvel később olvastam el. És ez valahogy érdekelt. Igen ám, csakhogy, amikor én egyetemre mentem, nem volt pszichológia, mert burzsoá áltudománynak nyilvánították. Úgy kaptam középiskolai tanári diplomát, hogy a pszichológia szó nem hangzott el. Amikor elkezdtem tanítani, éreztem, hogy kellene. Ebben csak megerősített az, hogy úgy kaptam meg az orosz nyelv és irodalom tanára diplomát, hogy Dosztojevszkij neve nem hangzott el. Nemhogy nem tanultuk, hanem nem hangzott el. Én csak azért olvastam a „Bűn és bűnhődés”-t és a „Félkegyelmű”-t, mert apám könyvtárában megvolt. Láttam, hogy ugyanez van a pszichológiával. Aztán az ötvenes évek második felében olvastam Benedek „Aranyketrec”-ét, ő említette Szondit. Akkor olvastam Szondit, aztán előkaptam apám könyvtárából a Freudokat, szóval egyre jobban érdekelt. Végül beiratkoztam az egyetemre, és egyéni levelezőként elvégeztem a pszichológia szakot. Az egyéni levelező azt jelentette, hogy nem hat, hanem öt év alatt végzett az ember, és be kellett járni a nappali órákra.

Az első évet úgy végeztem, hogy még a Csanádyban tanítottam. Akkoriban délelőtt-délutáni váltásban tanítottunk, és én csak minden második héten jártam be az egyetemi órákra. Elfogadták. 1963-ban fejeztem be a pszichológia szakot.

1965-ben kaptam egy albumot a kairói múzeum anyagáról, és beleszerettem az egyiptomi művészetbe. Ezért 1968-ban elkezdtem a művészettörténet szakot, azt is egyéni levelezőn. Azt hittem, hogy a barlangrajzokkal fogjuk kezdeni, hiszen a művészet történetéről van szó. De a reneszánsszal kezdtük. Egyiptom szóba sem került. Az első órán Vayer professzor lazán azt mondta, hogy természetesen kell tudniuk olvasni németül, angolul, franciául, oroszul és persze olaszul [Vayer Lajos (1913–2001) egyetemi tanár, 1955–1983 között az ELTE Bölcsészettudományi Kara művészettörténet tanszékének vezetője. – A szerk.]. És ha egy latin szöveget látnak, akkor nem eshetnek kétségbe. Na most a hallgatók, jó, ha egy nyelvet tudtak, volt, aki egyet sem. Egyik évfolyamtársunk gyorsan összeszervezett egy ötös csapatot, és mindig együtt tanultunk. Kiosztottuk, hogy ki mit olvas el, és beszámoltunk egymásnak. Úgyhogy jóban voltam ezekkel a nálam tizenöt évvel fiatalabbakkal, és a kapcsolat később is megmaradt. 1975-ben az egyik lány kapott két meghívót az egri nyári egyetemre. Az egyik barátnőjét hívta, de az akkor kapott útlevelet – öt évig nem kapott, mert a bátyja disszidált –, és inkább külföldre akart menni. Szólt nekem. De én 1975 nyarán Franciaországba készültem, hogy kutassak a Szekeresről írandó könyvhöz [A könyv – Szekeres-Varsa Vera: Szalamandra a tűzben – 1985-ben jelent meg a Magvető Könyvkiadó Tények és Tanúk sorozatában. – A szerk.]. Csakhogy 1974 őszén Konrádot nálam tartóztatták le. Egy nap megjelent, hogy szeretne itt maradni, mert keresik. Maradj. Ott volt egypár napig, de nem bírt magával, lement sétálni. Másnap az egyik órám után szóltak, hogy menjek be az igazgatóhoz. Ott volt két civil ruhás, mutatták, hogy házkutatási parancsuk van, beültettek egy szürke Volgába, és hazavittek. Gyurit öt percen belül elvitték. Tíz perc múlva visszajöttek egy újabb házkutatási paranccsal, és teljesen feltúrták a lakásomat. Még a teásdobozokba is belekavartak tollal, hogy nincs-e benne valami. Elvittek néhány könyvet, az írógépemet, a filmfelvevőmet. Egyetlen következménye lett a dolognak, nem kaptam útlevelet [Nyilván az Elnöki Tanács 1970. évi 4. sz. törvényerejű rendelete 3.§-ának 2. bekezdése – „Nem adható útlevél annak, akinek kiutazása vagy külföldi tartózkodása a Magyar Népköztársaság állami vagy gazdasági érdekeit, illetve egyéb jelentős közérdeket sért vagy veszélyeztet” – alapján tagadták meg az útlevél kiállítását. Lásd: utazás külföldre 1945 után. – A szerk.], úgyhogy gyorsan mondtam a volt csoporttársamnak, hogy mennék Egerbe. És ott találkoztam össze Román Andrással, akivel huszonöt-harminc éve nem találkoztam.

Az első találkozás úgy esett, hogy 1946-ban, tizenhárom éves koromban a mamámnak valami dolga volt a Postatakarékpénztárban, és addig engem kicsapott a Szabadság térre, mert mindig levegőn kellett lennem a tébécétől való félelem miatt. Leültem a padra egy könyvvel a kezemben, és olvastam. Mellettem ült egy néni, aki az óvodásait legeltette. Odafordult hozzám, és megkérdezte: „Nem te vagy a Varsa Vera?” Honnan tetszik tudni? Mondta, hogy Hillinger Manci néni (anyám szabó barátnője) az unokatestvére, és ő mesélte, hogy a Varsa Verának két nagy copfja van, és mindig olvas. Aztán jött anyukám, a két nő megismerkedett, halálukig hárman a legjobb barátnők lettek. A néninek volt egy fia, aki már tánciskolába járt. Én nem jártam, ezért a néni felajánlotta, hogy a fia majd megtanít táncolni. A tánctanítás nálunk volt. Persze magnó, ilyesmi nem volt, fütyülték a dallamokat. Ez a fiú Román András volt.

Román Andrásról el kell mondani, hogy kitűnő műemlékes szakember és kitűnő ember volt. Az ICOMOS-nak, az UNESCO műemléki szervezetének hat cikluson, tizennyolc éven át volt vezetőségi tagja, két cikluson keresztül, hat évig alelnöke. Az ICOMOS magyar szervezetének is volt elnöke. Sokfelé hívták előadásokra, itthon is nagyon sokat dolgozott. Hollókő megmentése az ő munkája, és Erdélyben két falué is (Torockó, Énlaka), és a mádi zsinagóga. Mád 2001-ben „Europa Nostra”-díjat kapott a zsinagóga helyreállításáért, és Román Andrásnak ebben nagy szerepe volt. Úgyhogy ő például Hollókő díszpolgára, Torockó díszpolgára, Mád díszpolgára. Három könyvet írt a műemlékvédelemről és rengeteg cikket. A nyári egyetemet, ahol újra találkoztunk, tavaly [2006] óta úgy hívják, hogy Román András Műemlékvédelmi Nyári Egyetem.

Román Andrással csak később házasodtunk össze, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy Zsófi, az unokám legyen a házassági tanúm, de 1979-ben sajátos módon költöztünk össze, ami úgy történt, hogy a phőnix-házbeli lakásomat átadtam a volt feleségének, aki még itt lakott, ezt a lakást pedig kettéválasztottuk. Amikor ide költöztem, negyvenhat éves voltam, és független akartam lenni. Ráadásul Andrásnak volt egy nagylánya, aki addigra már férjhez menendő volt, és én ugyan jóban voltam vele, de jobb a békesség. András, a mamája és a lánya laktak három szobában, és két szoba volt az enyém. Volt két konyha, két fürdőszoba. A két lakást összekötő ajtót nem befalaztuk, hanem egy könyvespolccal töltöttük ki. Aztán 1981-ben a lánya férjhez ment, elmentek nászútra, és nem jöttek vissza. Amerikába mentek. Később meghalt az anyósom. Ő is dolgozott még a halála előtt két héttel. Aranyos néni volt.

A rendszerváltás után, amikor meg lehetett venni a lakásokat, mondta András, hogy most már házasodjunk össze. Zsófi is nagykorú lett, úgyhogy nem volt akadálya. 2005-ben Andrást öt keserves év, nyolc műtét után legyűrte a betegség.  Keményen küzdött. Csak az utolsó három hétben adta fel, addig dolgozott, tanított, utaztunk. A saját ágyában halt meg, abban a lakásban, amelyben született. A nyári egyetemen kívül ősztől egy műemléki kutatóközpont is őrzi a nevét.

Miközben a Trefortban voltam vezető tanár, 1974-től óraadóként dolgoztam a Színművészeti Főiskolán. 1979-ben mentem át teljesen. 1987-ben Radnóti Miklósné, az addigi lektorátusvezető nyugdíjba ment, és engem bíztak meg, annak ellenére, hogy nem voltam párttag. 1987-ben már nem számított annyira, ráadásul ez mindig szabad szellemű iskola volt. Például 2002-ben, a választások idején mindössze két személy hordott kokárdát, beleszámítva a tanárokat, diákokat, műszakiakat. Vagy más: Andrásfalvy kultuszminiszter eljött az évnyitónkra, és beszédet mondott. Amikor a diákok már túl hosszúnak találták, elkezdtek tapsolni, dobogni, úgyhogy be kellett fejeznie.

Bár 1956 után minden mozgalmi tevékenységem abbamaradt, folyton élt bennem utána a vágy. 1967-ben újjáalakult a Magyar Pedagógiai Társaság, és oda meghívott Szávai Nándor, aki a gimnáziumi szakosztály elnöke volt. Ott egy kicsit nyüzsögtem, de rá kellett jönnünk, hogy látszatfeladat volt. Mindenféle feladatokat adtak, a véleményünket kérték, aztán kiderült, hogy már rég döntöttek. Legközelebb már csak a rendszerváltást megelőző időszakban éledt fel bennem ez a dolog. 1988-ban elmentem a Szociáldemokrata Párt alakuló gyűlésére. Nagyon helyes régi szervezett munkások voltak ott, régi szocdemek. Úgy mentem el, hogy mire hazajövök, párttag leszek. De nem így lett, mert szerencsére idejében rájöttem, hogy már megint olyan helyre kerülnék, ahol nem a magam közegében lennék. Aztán még megnéztem a Krassó Gyuri-féle Magyar Október Pártot, de világos volt, hogy ez se az én helyem, pedig Krassó Gyurit régóta ismertem [Krassó György (1932–1991) –„1946-ban korengedménnyel lépett be a kommunista pártba, ahonnan 1952-ben kizárták. 1949-ben gimnáziumi tanulmányait megszakítva a csepeli vasgyárba ment dolgozni, 1951-ben horizontál-esztergályos oklevelet szerzett. 1951–1955-ben a budapesti közgazdaságtudományi egyetemen tanult, de államvizsgái előtt kizárták, csak 1976-ban tudott oklevelet szerezni, a következő évben doktorált. 1956-ban részt vett a Rádió ostromában, majd október 25-étől október 30-ig őrizetben volt. Részt vett a fegyveres, majd az illegális ellenállásban, ezért 1957-ben tízévi börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult. Még abban az évben izgatás vádjával ismét őrizetbe vették, de a bíróság felmentette. Segédmunkás, majd esztergályos, később újítási előadó lett. 1970-ben állásából elbocsátották, ezt követően szellemi szabadfoglalkozásúként élt. 1979-től részt vett az ellenzéki mozgalomban, ahol a legradikálisabbak közé tartozott. 1982-ben Magyar Október címen saját szamizdat kiadót hozott létre. 1984-ben rendőri felügyelet alá helyezték. 1985-ben kiutazási engedélyt kapott Londonba, hogy meglátogathassa súlyosan beteg bátyját. 1986-ban menedékjogot kapott Angliában, a Szabad Európa Rádiónak és a BBC-nek dolgozott. 1989-ben Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésére tért vissza Magyarországra. Megalapította a Magyar Október Pártot, amelynek azonban nem sikerült bejutnia a Parlamentbe” (Forrás: Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány). – A szerk.]. Aztán megnéztem még egy pártot, azok úgy hívták magukat, hogy 4-6-0. Ez azt jelentette, hogy az első világháború négy évig tartott, a második hat évig, a harmadik nulla évig tartson [A 4-6-0 „békecsoportként” definiálta magát. – A szerk.]. Ez tetszett. Na igen, de zömében tizenhat éves gyerekek voltak ott. És akkor beléptem az SZDSZ-be. Azóta vagyok az SZDSZ tagja. Az első önkormányzati választás előtt rákerültem a listára, és képviselő lettem az ötödik kerületben. Én voltam a kulturális bizottság elnöke. Franciaországban, Saint Paul de Vence-ban csináltam egy kiállítást az ötödik kerületi művészeknek. Saint Paul de Vence a modern képzőművészet Mekkája. Egy ciklusban voltam képviselő, és egy ciklusban külsős bizottsági tag. Voltam egy rövid ideig a kerületi SZDSZ-ben is ügyvivő. A második ciklusban egyébként András lett képviselő, és akkor a kerületben a FIDESZ volt a hatalom birtokában, mást nemigen engedtek stallumhoz. De azt azért nem merték megcsinálni, hogy köztük ül az ICOMOS alelnöke, és ne ő legyen a műemléki tanácsos.

Amikor abbahagytam az önkormányzást, kerestem valamit magamnak. Akkor már kapcsolatban voltam az Amnesty Internationallel, leveleztem, mert a levelezés az Amnesty egyik fő feladata. A célkitűzései egészen hibátlanok, és sok minden jól is van, igazából egy baj van: egy ekkora szervezet óhatatlanul elbürokratizálódik, és felületessé válik. Ezt egészen addig nem vettem észre, amíg 2000-ben nem volt nálunk a botrány. Akkor már évek óta én voltam az Amnesty International magyarországi elnöke.

Az Amnesty International/Magyarország elnöke, Szekeres-Varsa Vera az alábbi közleményt tette közzé:

„Az Amnesty International/Hollandia egy tisztviselője sajnálatosan elhamarkodott hirdetést tett közzé egy holland lapban, amely a holland közvéleményt arról tájékoztatta, hogy a magyar rendőrségen gyermekek fogait verték ki. A hirdetésben foglaltakról a magyar hírközlésből nyertem tudomást, mivel a nemzeti tagozatok saját országukbeli ügyekkel nem foglalkoznak. Az ügyeket, amelyekkel dolgozunk, a londoni székhelyű nemzetközi titkárságunkon keresztül kapjuk, s ezek mindig másik országokban történt esetekkel kapcsolatosak. Mind a nemzetközi titkárság, mind a magyarországi AI szervezet azonnal leállította a hirdetés további közlését, felszólította a holland szekciót, hogy (ha állítását hitelt érdemlően bizonyítani nem tudja), kérjen bocsánatot és jelentse ki, hogy a hír megalapozatlan volt. A holland szekció igazgatója és sajtófelelőse december 22-én közleményt juttatott el az Országimázs Központhoz, amelyben tételesen bocsánatot kérnek a tévedésükért. Az Amnesty International következetesen küzd minden emberi jogsértés ellen (a 2000 nyarán kiadott éves beszámoló sajnos magyarországi esetről is számot adott), de hitelességünkhöz ragaszkodunk, így a jelen eset alaptalan volta miatt mind a magyarországi szervezet, mind a londoni titkárság a holland szekció helyreigazítását és bocsánatkérését követelte, amely meg is történt.”

Ez után az eset után nem sokkal lemondtam, mert akkor meg a szlovén szekció tett közzé egy alaptalan hírt. Már az első botrány után összeomlottak a vidéki csoportjaink, amelyek létrehozásáért évekig dolgoztunk (mindnyájan önkéntesként!), rengeteg nemtelen támadást, zaklatást álltunk ki. A sajátjaimmal nem küzdök. De sokáig nagyon hiányzott, és ma is sajnálom, hogy így alakult.

A Magyar Köztársaság volt Elnökének levele:

„Szekeres-Varsa Vera úrhölgynek,
Az Amnesty International Magyarország elnökének

Kedves Vera!

Szívemből fájlalom, hogy lemondott az Amnesty International magyarországi elnökségéről. Az egész »ügy« iszonyatosan túlméretezett volt. Megítélésem szerint nem tett jót a kezelése sem az országnak, sem az Amnesty Internationalnak, s az egyetlen okos dolog a Maga részéről, amit tenni tudott, az, hogy lemondott. Aki egy kicsit is ismeri a szervezet működését, az tudja, hogy a saját országában történt visszaélések tárgyában a hazai szervezetnek sem kezdeményező szerepe, sem állásfoglalási lehetősége nincs.

Ezt a háborúságot –-  talán azt mondanám »PR« háborúságot –  rettenetesen kár volt vállalni, játék lett volna elegánsan kivédeni. Így azonban sokba került, s rossz szájíze maradt mindenkinek, akinek bármi köze volt hozzá.

Meleg barátsággal köszöntöm, és engedje meg, hogy  –  bár csak volt elnökként –,  de őszinte szívvel és szeretettel megköszönjem, amit ebben az állítólag »jelentéktelen« nemzetközi szervezetben évek során –  merem állítani, az egész világ javára –  végzett!

                                                                                                                     Göncz Árpád”

A lányomat tulajdonképpen egyedül neveltem föl. A gyereket az nem zavarta, hogy az apjától elváltam, hiszen soha nem élt vele együtt, mert amikor még valamelyest tartott a házasság, akkor ő Leningrádban volt. Konrád Gyurit szerette, és ő persze haverkodott vele, sokat játszottak, hiszen csak húsz évvel volt nála idősebb. Az bántotta a gyereket, amikor Gyurival elváltunk. Nem csinált belőle különösebb grimbuszt, de azért bántotta. Emlékszem, hogy azokban a hónapokban naponta órákat ültünk a földön, és építőkockáztunk, mert tudtam, hogy mindent kell pótolni. Egyébként a gyereknevelésben anyám segített. Mintám vagy elképzelésem nem volt. Túl fiatal voltam, és minden nagyon más jellegű volt, mint az én neveltetésem idején. Én idős szülők gyereke voltam, ráadásul az én életemben volt egy hatalmas történelmi kataklizma és egy óriási történelmi váltás. Ő meg egy nagyon fiatal anya gyereke. De hát végső soron pedagógus vagyok.

Először a körzeti általános iskolába adtam a gyereket, a Fürst Sándor utcába. Aztán átvittem a Csanády utcaiba, ahol én is tanítottam. Azért vittem át, mert amott a gyerektársaság nem tűnt jónak. Ott a tanulás nem volt elsőrendű szempont. Amikor átvittem a Csanádyba, tudtam, hogy ki lesz a tanító néni, aki nagyon képzett volt. De az általánost nem ott járta végig, mert közben a Trefortba kerültem, ahol volt általános iskola is. Még ekkor sem akartam őt elvinni a hetedik után, de rájöttem, hogy a Trefortban sokkal magasabb a színvonal. Hogy a döccenés a gimnáziumban kisebb legyen, ezért a nyolcadikra átvittem. Aggodalmam igazolódott, csak a következőkből kellett korrepetálni: énekből, számtanból, földrajzból és biológiából. Ami a külön foglalkozásokat illeti, a nyelvórák otthon voltak: angol, francia, orosz tőlem, egy kis német anyámtól. Tanult furulyázni, de aztán ahhoz nem volt kedve. Úszni én tanítottam meg, aztán egyesületben is megállta a helyét, de versenyszerűen nem sportolt. Teniszezett is. Végül aztán jelesen érettségizett, legmagasabb pontszámmal rögtön fölvették az ELTE-re, a bölcsészkarra. Az nem volt kérdéses, hogy tovább tanul, és az sem, hogy egyetemre megy, nem főiskolára. Francia–orosz szakra vették föl. Az volt a törekvésem, hogy mind a két nyelvterületre kiküldöm a felvételi előtt. Ebből csak a francia sikerült. Az oroszt nem bírtam megszervezni. A szocializmus időszakában! Pedig az apját, aki kint végzett, elismert orvos volt, tagja egy nemzetközi kutatási teamnek, három-négy havonta ment akkoriban a Szovjetunióba, megkértük, hogy keressen egy pen-friendet, akivel cserélni tudnánk. És nem volt képes találni. Csupa orvos között volt, és nem talált egy olyat, akinek a lakása megfelelő lett volna, ahol lett volna egy zug, ahova egy vendéggyereket be tudtak volna tenni. Aztán végre talált egyet, de a záróbanketten az orvos papa az asztal alá itta magát, úgyhogy azzal jött haza, hogy oda nem mehet Judit. 1976-ban végzett az egyetemen, de közben már fölvette a művészettörténetet, mert én két évvel fölötte jártam, és nagyon megtetszett neki. Szeretett volna a meglévő tárgyai közül egyet csúsztatni, egy évet kihagyni, hogy ne három szigorlat legyen egyszerre. Ezt nem engedték meg neki, erre leadta az oroszt. Szóval francia-művészettörténeten végzett, és a Kiscelli Múzeumba került, ahol a rajztárat kellett szerveznie. Ez nagyon kevés munkával járt. Mondta, hogy nem baj, ameddig a gyerekei kicsik, ez jó lesz. Aztán nem sokkal a rendszerváltás előtt, átment egy magángalériába, onnan átment egy másik magángalériába, és aztán lett neki egy saját galériája. Főleg festményekkel foglalkozik és régi Zsolnay porcelánnal. Nagyon sikeres. A lányai is azok. Az egyik közgazdász, a másik szociológus, a harmadik még egyetemista. A két nagylánynak már van egy-egy gyönyörű babája. Élhessenek mindnyájan, mindig békében.

A lányom zsidónak tartja magát, de teljesen vallástalan. Pedig soha nem érték antiszemita incidensek. Amikor rájöttem, hogy nagyon zsidónak tartja magát, egy pillanatig szemrehányást tettem magamnak, azt gondoltam, hogy nehezítettem az életét. Mert könnyebb nem zsidónak lenni, mint zsidónak, és ha valaki félig ez, félig az, akkor mozdulhatna a másik irányba is. Ha az neveli, aki nem zsidó, akkor ez valószínűleg megoldható. Én nem neveltem zsidónak, nem láthatta, hogy templomba megyünk, minthogy nem is mentünk, és a fölmenőim sem voltak vallásosak. De azért az kikerülhetetlen, és nem is szabad kikerülni, hogy a következő nemzedék ne tudjon, ne halljon az üldözésről. Mert a leghatározottabb meggyőződésem, hogy az ő védelmükre is kell az, hogy tudjanak róla, és meg kell tanítani, hogy az első pillanatban kell megálljt parancsolni. Nem szabad kompromisszumokba belemenni. Nemcsak morálból, hanem önvédelemből se. Ezt én sose fogalmaztam meg neki, amikor kicsi volt, de hát elkerülhetetlenül szóba kerültek ilyenfajta témák, és titkolni persze sose titkoltuk. A soa idei történetek is előkerültek.

Magam Izraelhez abszolút elfogultan viszonyulok. Nem érdekel semmi, akármi van, ennek az államnak élni, virulni, erősnek lenni kell. 1988-ban voltam először Izraelben, összesen nyolcszor. Utoljára tavaly, 2006-ban.

Életrajz

Hilda Neumannová egyedül él szoba-konyhás galántai lakásában, amelyet számos családi fénykép és emléktárgy díszít. Férje már régen meghalt, de rokonai és ismerősei hetente meglátogatják, ezenkívül a járási gondozói szolgálat megbízásából naponta három órára bejár hozzá Veronka, aki takarít, főz és segíti Hilda nénit. Hilda néni élénk, szókimondó és nagyon kedves idős hölgy. Interjúkészítésben már korábban is szerzett némi tapasztalatot, nem egy érdeklődő meríthetett már tudást érdekes történeteiből és emlékeiből. Nagyon szívesen és őszintén mesél családjáról, ismerőseiről és az életéről. Beszélgetésünk rengeteg témakört érintett, ezért az interjú öt ülés alatt készült.

Anyai nagyapám, Feldmár Ferenc Nádszegen [Nádszeg – Pozsony vm.-i nagyközség, az 1910-es népszámlálás idején 2400 főnyi magyar ajkú lakossal. A trianoni döntést követően Csehszlovákiához került. – A szerk.] született, fogalmam sincs, mikor. Nem emlékszem, mikor halt meg, de úgy tudom, hogy nem volt öreg. Az anyai nagyanyám, Fehér Júlia Mocsonokon [Mocsonok – Nyitra vm.-i nagyközség, 1910-ben 3900 túlnyomóan szlovák, kisebb részben magyar anyanyelvű lakossal. A trianoni döntést követően Csehszlovákiához került. – A szerk.] született. A faluban az volt az általános szokás, hogy a tehetős zsidók feleségét nagyságának szólították. Ennek ellenére ezt ő nem engedte, így csak Juli néni maradt.

Gyakran faggattam az anyai nagyapámat, hogy miért éppen Negyeden [Negyed – Nagyközség Nyitra vm.-ben, 1910-ben 4500 főnyi magyar ajkú lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.] telepedett le. Nagyapám nádszegi gyerek volt, ott tanulta ki a hentesmesterséget is. A dédöregapám egyszer azt említette, hogy a negyedieknek csak egy koszos hentes méri ki a húst, és neki sem az utcára nyílik az üzlete, hanem hátulról van a bejárata. Egy jó üzletembernek pedig mindig kell ügyelnie arra, hogy a bejárat az utca felől nyíljon. A falu lakosai önellátók voltak, mindenfélét termeltek, ezért gondolta, ha ügyes hentes lesz a fiából, akkor az semmiben sem fog szükséget látni. A dédapa ezért a negyedi főtéren nyitott a fiának olyan üzletet, amelybe egyenesen az utcáról lehetett bemenni. Emlészem, nagypapa kint álldogált az üzlet bejárata előtt fehér kötényben, amelyre piros fonállal az FF [Feldmár Ferenc, az anyai nagyapa neve – A szerk.] monogrammot hímezték. A negyedi zsidók a kóser húst azonban egy farkasdi kóser mészárostól, Weisz Ignáctól vásárolták, mivel nagyapám nem mért ki kóser húst. Úgy találta, hogy egy kóser hentes nem élne meg Negyeden, ahol csak néhány zsidó család élt.

Az anyai nagyanyám, Feldmár Ferencné Mocsonokon született. Római katolikus szlovák családból származott. Mocsonokon találkozott először a leendő férjével. A nagyapa, mivel hentes volt, a környező falvakban, mint például Mocsonokban meg Vághosszúfaluban vásárolta fel a vágnivaló teheneket és sertéseket. Nagyapámnak volt egy nagyon jó barátja Mocsonokon, Palinak hívták [nagyanyám apja]. Pali kétszer házasodott. Az első házasságból egy kislány, a későbbi nagymama született. Az új asszony két fiút szült neki, akik közül az egyik kicsit hibás volt. A mostoha nagyon rossz volt a kamaszlányhoz, túlságosan befogta a házi munkákba. A kicsiket is egész nap dajkálnia kellett. Nagyapa látta, hogy a 15 éves lányka [a nagymama] milyen elnyomott, soványka, a kölykök is mindig rajta lógtak. Nagyapám nagyon megsajnálta. Egy alkalommal félrehívta az apját és ezt mondta: „Az a lányka meg fog halni, hiszen ez nem is eszik. Tudod, hogy én bárkit nem engedek be az üzletbe. Neked ügyes lányod van, nekem meg viszont kellene egy asszony, aki majd az üzletben szedné helyettem a pénzt.” A mostoha nagy örömére a nagymama tehát Negyedre került. Nagyon fiatalon, már tizenöt évesen bekötötte fejét a nagyapa.

A házasságkötést egy megegyezés előzte meg, ugyanis a nagymama a katolikus, a nagyapa pedig a zsidó hitközségbe tartozott. A katolikus pap és a rabbi beleegyezett a házasságba azzal, hogy a nagymama megtarthatja a vallását. A gyermekeikről hogyan döntöttek, azt sajnos, nem tudom. Az esküvőt Negyeden tartották, Trotzer rabbi adta össze őket. A menyasszony és a vőlegény a hüpe alatt állt a zsidó szertartás alatt. Az anyai nagyapám udvarán aztán megtartották a lakodalmat [lásd: vegyes házasság]. Nagyanyám apja és a mostohaanya is eljöttek az esküvőre Mocsonokról. Nagyon örültek, hogy Julika jó helyre került. A mostoha is aztán kedvesebb volt nagymamámhoz, sőt gyakran segített neki a háztartásban is.

Nagymamából szép szőke hajú, kék szemű asszony lett. Nyolc gyereket szült. A sok szülés miatt megtestesedett, de a keze gyönyörű maradt. A negyedi zsidó közösség befogadta, és nagyon megkedvelték. A nagymama jeles zsidó ünnepek alatt elment a zsinagógába, és tiszteletben tartotta a zsidó hagyományokat. Otthon viszont Istenhez is, Jézuskához is imádkozott, és továbbra is hitt az angyalokban. Ezt nem is rótta fel neki senki. A gyermekek viszont már zsidó nevelésben részesültek. A fiúk rendszeresen eljártak nagyapámmal a zsinagógába, és Trotzer rabbi tanította őket héberül írni és olvasni [Az akkori magyarországi törvények értelmében a vegyes házasságban születő gyermekek esetében a fiúk az apjuk, a lányok pedig az anyjuk vallása szerint lettek bejegyezve. – A szerk.]

Az anyai nagyszüleim annyiban tisztelték a kóser konyha által megszabott követelményeket, hogy külön főzték a zsírt [lásd: étkezési törvények], viszont a nagyapám rendes hentes volt. Egy kóser hentesüzletből nem élt volna meg. Disznóhúst is árult. Úgy gondolom, hogy aki disznóhúst árul, az nem lehet vallásos zsidó. A jeles zsidó ünnepeket megtartották, például a nagyapa szombatonként eljárt a fiaival zsinagógába. Pénteken este ünnepélyes vacsorát ettek, és szombaton nem dolgoztak [lásd: szombati munkavégzés tilalma].

Nagymama hétköznap is, egészen a haláláig mocsonoki népviseletben járt. A ruhatárából nem hiányozhatott a főkötő és a több rendbeli alsószoknya. Bukszát soha nem hordott, mindig a zsebkendőben volt a pénze. Azért emlékszem erre, mert iskolás koromban onnan adta nekünk az aprót. Nagyapám olyan magyarosan öltözködött, és magyaros bajuszt viselt. Kalapot hordott mindig, a zsidók sosem mentek a zsinagógába fedetlen fejjel [A férfiak imádkozás közben fedik be a fejüket, de sok ortodox férfi állandóan visel kis sapkát (kipát) a fején. A szokás a templomi szertartásból ered, a pap ui. mindig fejfedőt viselt a templomban. – A szerk.]. A jómódú férfiak abban az időben mind kalapot viseltek, mert a falusi nép azt tartotta, hogy kalap nélkül nincs rendesen felöltözve az ember.

Nagyapámnak volt egy kocsmája, ahol a falubelieken kívül megálltak az alkalmi utasok, vándorok, mesteremberek is, mint például a herélők, ablakosok, drótosok [A vándoriparosok („drótos tótok”, akik összefogták dróttal a törött cserépedényeket, sárgarézhuzallal a törött tajtékpipákat, vagy befoldozták a kilyukadt zománcedényeket, az „üveges tótok”, a „gyolcsos tótok”, üstfoltozó cigányok, vályogvetők, köszörűsök stb.) és a vándorkereskedők komoly szerepet játszottak a szolgáltatásokban szűkölködő falusi körzetekben. Egyébként még az 1950-es években is lehetett egy-egy képviselőjükkel találkozni akár még Budapesten is. – A szerk.]. Akik lovakkal, állatokkal érkeztek, állataikat a kocsma istállójába kötötték be. Gazdájuk általában az istállóban hajtotta nyugovóra a fejét. A drótosok az ország északi részéből érkeztek, otthon gyakran nem volt mit enniük, ezért vándorútra keltek, és fazekakat drótoztak. Zsidók sosem fordultak meg a kocsmában, többnyire katolikusok jártak ide. A kocsma udvarán nagyanyám és Terun, a szolgalány katlanban főzték a gulyást abból, ami a hentesüzletben kimaradt. A kocsmába az utcáról lehetett belépni. A vendég egy kisebb helyiségben találta magát, ahol egy deszkákból készült söntés állt. Itt egy kis ablakocskán keresztül Gizi néni, anyám nővére öntögette iccébe – hosszú nyakú kétdecis üvegcsébe – az édes zöld pálinkát. Ezenkívül üveges sört és bort is árult. Nagyapám a pincében jégen tárolta a húst és a bort. Télen a negyedi halastón vágtak jeget, lehordták a pincébe, majd szalmát raktak rá. Amikor Gizi néni férjhez ment Tallósra [Csehszlovákia, majd Pozsony vm. – A szerk.], Miska bácsi, anyám bátyja és később a fiai is segítettek felszolgálni. A söntésből hátul a konyhába lehetett bejutni. A kis helyiségből, ahol az italokat rendelték, jobboldalt nyílt egy nagyobb helyiség. Itt két hosszú, masszív faasztal állt egymással szemben, az asztalok mellett végig fapadok voltak. A falubeli emberek szerettek így egymás mellett ülni, beszélgetni és az idegeneket újdonságokról faggatni. A kocsmában mindig nagyon jó hangulat uralkodott. Vasárnapoként még az asszonyokat is elhozták magukkal a parasztemberek. Azok persze nem nagyon ittak szeszes italt. A kocsma udvarán egy tekepálya is volt. Emlékszem, hogy hétfőn reggel mi, gyerekek mindig ott szedtük fel az aprópénzt, amit a részegek elejtettek.

Nagyapám a hentesüzlet és a kocsma mellett még tágas udvartartásról is gondoskodott. Lovakat és sok tehenet tartott. Mikor a tehén elöregedett, levágta és eladta a hentesüzletében. Az állatokról két szolgalegény gondoskodott. Nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy mocsonoki szlovák legényeket fogadjanak fel, így került hozzájuk a Gyuró meg a Janó. Az istállóban háltak, és az udvaron egy hosszú faasztalnál ettek. Nagyapáméknak volt szolgalányuk is, a Terun, aki egy negyedi parasztlány volt, a konyhában főzött. Külön tejes és húsos edényeket használtak, amelyek külön helyet kaptak a kredencben is. Sosem étkezett a nagyszüleimmel, mert ő szolgálta ki őket. Nem is emlékszem, hogy láttam volna őt enni. Nagyapám házában lakott a fia, [Feldmár] Miska bácsi is, aki nagyon korán megözvegyült, és egyedül nevelte a három gyermekét. A három árva fiúcska mellé fogadtak egy dadát, aki éjjel-nappal vigyázott rájuk. Egy egyszerű negyedi parasztlány volt, Márti néninek szólítottuk. A gyerekek nagyon kedvelték. Nagyapámnak 40 hold földje volt, ezért nyáron aratás idején napszámosokat szokott felfogadni. Az udvaron ettek, nagyapám egy borjút vagy egy tehenet vágott nekik. Pénz és gabona volt a fizetségük. Jobban bánt a munkásokkal, mint azok a gazdag negyedi reformátusok, akik nagyon alacsony bérért dolgoztatták a szegényembereket. Minden aratás után a napszámosok egy kalászokból font szép koszorút ajándékoztak nagyapámnak. Nagyapámnak két-három parasztkocsija és egy fekete bricskája volt. A bricska a ház kapuja alatt, az utcai bejáratnál állt. A mocsonoki temetőbe jártunk vele, ahol nagymamám rokonai voltak eltemetve.

Negyed egy kis falu, ahol mindenki mindenkit ismert. A nagyszüleim is jóban voltak a lakossággal. A zsidó üzletesnél általában lehetett hitelbe is vásárolni. Nagyapámék sem tettek kivételt, náluk is többnyire mindenki hitelbe vásárolt. Bejöttek az üzletbe reggel – „Ferenc bácsi…” Nem úgy mondták, hogy adjon kolbászt, hanem „kenyér mellé valót” kértek. Az adósságot a nagyapa felírta. A szegényebbek eljártak napszámba kapálni, amikor aztán eladták az új krumplit, mindenki kiegyenlítette a számláját. Ha újra hitelbe vásároltak, ősszel eladták a káposztát, és mindent megadtak. Volt, aki rögtön fizetett, de akinek nem volt pénze, annak is adott hitelt, hogy azért éhen ne haljanak.

Az apai nagyapámat Schultz Sámuelnek hívták. Nem tudom, hol született, de idős korában halt meg Negyeden. Asztmában szenvedett. A nagyapa szigorúan betartotta a vallási előírásokat. Az apám nem is volt annyira vallásos, mint nagyapám. A nagypapa megtartotta az összes zsidó ünnepet és kóser háztartásban élt. Amikor apám megnősült, és elkerült otthonról, ő már nem ragaszkodott annyira a kóser étkezéshez, mint a nagyapám. Tizenéves kislány voltam, amikor a zsidó temetőben eltemették a nagypapát. Az udvaron ravatalozták fel. Emlékszem, hogy fekete bársonyszalagot kötöttek a nyakamba, amikor meghalt. Az asszonyoknak tilos volt a koporsóhoz menni, mikor a férfiakat temették. Régi hiedelem szerint meddővé válhatott az ilyen asszony.

Nagyapának egy bőrüzlete volt a negyedi főtéren, ott, ahol az artézi víz csurog. Az összes vágsellyei suszter nála vásárolta a cipőtalpra alkalmas bőrt. A suszterok csizmát is, cipőt is varrtak, de főleg csizmát. A suszter először papírra rajzolta a mintát, a nagyapa kirajzolta, majd kivágta, úgy készítették a csizmatalpat. Méterenként mérte a bőrt. Mindenféle suszterszegeket, kenőcsöket és olajokat is árult, hogy puha maradjon a bőr. Sosem volt segédje, egyedül végezte a munkáját. A bőr jellegzetes szaga ott terjengett az üzletben, szerettem oda bemenni, hogy érezzem. Amíg Negyeden nem volt fatelep, a tutajos tótoktól felvásárolta a fenyőfarönköket és eladta a helyi lakosoknak, akik a házépítésnél használták fel. Negyeden csak a Schultzok foglalkoztak fakereskedéssel. Nagyapa rendszerint bőrmellényt viselt, és munka közben kötényt kötött a nyakába. Ünnepnapon kucsmában járt a negyedi imaházba.

Lampl Sarah [Schultz Sámuel első felesége], aki jókai származású volt [Jóka – Pozsony vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 2500 főnyi magyar anyanyelvű lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.], nagyon fiatalon halt meg, mert az apám csak hat és a bátyja tíz éves volt [1904 körül]. Tíz évig lehetett férjnél. Tüdőbajban halt meg, akkoriban nagyon vitt a tüdőbaj mindenkit. Nagyapám gyakran látogatta a sírját a negyedi zsidó temetőben.

A második felesége Weisz Cecília pöstyéni [Pöstyén – Nyitra vm.-ben lévő nagyközség volt, 1910-ben 7400 főnyi, túlnyomórészt szlovák ajkú lakossal. Jelentős gyógyfürdőközpont volt. – A szerk.] lakos volt. Pöstyén inkább szlovák ajkú város volt, így ő sem tudott magyarul. Negyeden azért meg kellett valamit tanulnia magyarul, ha meg akarta magát értetni. Nagypapa beszélt egy kicsit szlovákul, de otthon csak magyarul beszéltek. Cecília néni sovány kicsi arca szinte össze volt zsugorodva. A pöstyéni fürdőnél volt titkárnőként alkalmazva. Nagyapa negyven éves lehetett, amikor megismerte és feleségül vette, azért is, mert az árváknak anya kellett. A házasság azonban nem sikerült, nem volt jó asszony. Az úgynevezett „jó” nő típusa volt – halálra kínozta a párját, apámat meg a bátyját. Enni sem adott nekik. Mégis sokkal jobb dolga volt, mint az előző asszonynak. A régi öregek a falun úgy mondták, a másik asszonynak aranyos a segge. Jó ember volt a nagyapa, de nem tudott parancsolni Cecíliának. Apám, aki később lett a nyitrai építészeti iskola hallgatója, ott kellett hogy hagyja a tanulmányait, mert a mostohaanyja kijelentette, hogy nem fog rá dolgozni. Ha nem lett volna a negyedi gyermektelen keresztanyjuk, Hanna néni, ki tudja, mi történt volna a gyerekekkel. Hanna néni szlovák cselédasszony volt, aki hozzáment zsidó gazdájához. Szűz Jóskának hívta a falubeli nép, mert sosem született gyermeke. Az apám és a bátyja minden pénteken meglátogatták Hanna nénit, aki rendszerint sütött nekik egy kemence kalácsot. A mostoha csak a lányokat szerette, engem is szeretett.

Cecília nagyanyám viselete eltért a negyedi asszonyok viseletétől. Öregkorában is olyan cifra blúzai voltak. Meg is dorgálták őt ezért a negyedi zsidó asszonyok, hogy az imaházba nem illik olyan színes ruhákban járni, mint a pulyka. Cecília néni valószínűleg Auschwitzban halt meg, mert egy negyedi szomszédnője azt mesélte nekem, hogy őt is elvitték a második világháború alatt.

Mivel nem született saját gyermekük, a nagyapámmal örökbe fogadtak egy lánykát. A nagypapa és Cecília néni rendszeresen ellátogattak a gyerekekkel a negyedi imaházba. Kóser háztartásuk volt, és betartották a zsidó hagyományokat. Megtartották a sábeszt és a jeles zsidó ünnepeket. A két fiú és a fogadott lány zsidó nevelésben részesült. Apámat és a bátyját Trotzer rabbi tanította meg héberül írni és olvasni. Apám mesélte, hogy a sábeszt megtartották. Nagyapám gyakran hozott magával a péntek esti vacsorához koldust vagy csavargót [Ez micvének, jó cselekedetnek számított. Lásd még: snorrer. – A szerk.], ez bizony nagyon nem tetszett a mostohaanyának.

A háború előtt körülbelül harminc-negyven zsidó család lakott Negyeden, a többségük nem volt ortodox beállítottságú. Negyeden egy zsidó imaház állt rendelkezésükre. Az imaház a mai községháza épülete után, nagy udvarban állt, ott lakott a negyedi rabbi és a kántor is. A háború után mindent szétszedtek, szétromboltak a falubeliek. Én két negyedi rabbira emlékszem. Az elsőt Trotzernak hívták. Miután meghalt, a surányi származású Frei rabbi foglalta el a helyét. Emlékszem, hogy Trotzer rabbi hoszú kaftánt viselt puha barna anyagból, és a szájában állandóan ott lógott egy hosszú pipa. Nem viselt pajeszt, szakállt sem. Humoros ember volt, gyakran viccelődött. Nem volt olyan komoly, mint a Frei rabbi. Nagyon szerették őt a falubeli zsidók, mindenki rabbi bácsinak szólította. Trotzer rabbi Negyeden öregedett meg, és 1931 körül halt meg. Özvegyét magához vette a fia, aki Nyitrán élt. A lányuk Romániába ment férjhez, de gyakran ellátogatott Negyedre. Egy aranyos kislánya volt, aki mindig szép elegáns ruhát viselt. Ő lett a barátnőm, és nyáron sok időt töltöttünk együtt. Frei rabbi a surányi rabbinak volt a fia. Még fiatal korában került Negyedre, már nős volt, de még nem volt gyermeke. A gyerekek már Negyeden születtek. Frei rabbi hosszabb hajat növesztett, de nem volt szakállas. Ő már nem viselt kaftánt, de minden nap tiszta fehér inget vett fel. Mindig halkan beszélt, és nagyon komoly fiatalember volt. A falu lakossága nagyon művelt és okos embernek tartotta. Apám sokszor olyan témákról beszélt vele, amelyeket egyáltalán nem értettem. Általában híres filozófusokról, tudósokról és bölcs rabbikról diskuráltak. A rabbi felesége, Eszter, akinek gyönyörű szőke haja volt, Győrből származott. Óvodában dolgozott. Mindig azt a verset tanította, hogy: „Meguntam gyönyörű Győr meg Gyöngyvárába laktomat, mert a Duna, Rába, Rábcsa rákja rágja lábomat. Így megtanuljátok, gyerekek, hogy hány folyó van Győrben.” Azt hiszem, négy gyermekük született, egy kislány ikerpár, aztán a Blumika meg a Jankó. Blumika nagyon szép kislány volt, göndör szőke hajú, mint az anyja. Gyakran jártam a rabbihoz, mert szeretett művelt emberekkel beszélgetni. Emlékszem, hogy a bejárathoz közel eső helyiségben fogadta a vendégeit. Gyönyörű könyvtára volt magyar, szlovák, német és héber könyvekkel. Két gyerekszoba is volt a rabbi házában, ezenkívül egy fürdőszoba és egy konyha, amelyből egy tágas ebédlőbe nyílt az ajtó. A tágas, beüvegezett verandájukon sok baba meg játék volt. Mikor hazajártam a pesti iskolából, a gyerekeknek rendszerint hoztam egy kis csokoládét vagy más édességet. A legkisebbik akkor lehetett olyan két éves, a legidősebb nyolc-tíz. Nagyon kedvesek és udvariasak voltak, az édesanyjuk sokat foglalkozott velük. A háború alatt az egész családot elvitték Auschwitzba. Klári néni, a szomszédasszonyuk azt mesélte, hogy a rabbi két gyerekét még ott szúrták agyon a házban. Félt kimenni az utcára, mert négy kakastollas rendőr [azaz: csendőr] jött értük. Mikor már minden elcsitult, bemerészkedett a házba. A veranda fala véres volt. Egy véres babaruhát és egy szemüveget talált, amit az egyik gyerek viselt. A babaruhát kimosta, ezek a tárgyak később a pozsonyi Zsidó Kultúra Múzeumába kerültek. A falubeliek azt vélik, hogy a tettes, Árpás Laci elszökött Amerikába. Nem tudom, miért tehette ezt. Ismertem gyerekkoromban, tehénpásztor volt. Már akkoriban sem kedveltük őt.

Az imaház udvarában lakott egy kántor is. Az nagy darab csúnya ember volt, és mindig kalapot viselt. A felesége [vág]sellyei származású zsidó nő volt. Csak az a baromfihús számított kósernak, amit ez a kántor vágott le. Nagyon éles késsel végezte a dolgát, hogy az állat ne szenvedjen. A negyedi zsidók Farkasdról, Weisz Ignáctól hozatták a kóser húst, mivel Negyeden nem mértek ki ilyet. Az összes környékbeli zsidó részben azért is tőle vásárolta a kóser húst, hogy fenn tudja tartani a kóser hentesüzletét. Weisz Ignác rituális módon vágta le a szarvasmarhát, úgy, hogy az állat ne szenvedjen [lásd: sakter]. A marha hátsó részét mindig eladta más, nem kóser hentesnek, mert azt a zsidóknak nem szabad fogyasztani [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse – ülőideg vagy szökőin”, amelyet Jákov angyallal vívott harca nyomán nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. – A szerk.]. A szegényebb zsidók nem engedhették meg maguknak a kóser húst, de sokszor egy gazdagabb zsidó megvásárolta nekik. Például Schwarz József egy nagyon jószívű, tehetős zsidó ember volt. Negyeden a kertjében épített egy házat, ahol öt vagy hat ágy is elfért. Itt éjszakázhattak a csavargók és koldusok [lásd: snorrer]. Rendszerint még élelemmel is ellátta őket. Nemcsak a zsidóknak segített. Schwarz úr 1936-ban kiment Palesztinába, és ott is halt meg.

A második világháború előtt Galántán zsidó alapiskola is volt, ugyanis sok zsidó élt ott. A zsidó alapiskolában ugyanolyan tantárgyakat tanítottak, mint a népiskolában, azzal a különbséggel, hogy azonfelül még a zsidó vallást és a héber nyelv alapismereteit is oktatták. A negyedi zsidó gyerekek azonban többnyire a negyedi református elemi iskolát látogatták, mert a szüleik jól kijöttek a református pappal és a negyedi református iskola közelebb is volt, mint a galántai zsidó alapiskola. Valószínűleg én voltam az első zsidó lány, aki a katolikus elemi iskolába járt. A katolikus pap ugyanis jó barátja volt az apámnak. A húgaimat szintén a katolikus elemi iskolába íratták be. Katolikus hittanra is jártam, mert az apám azt tartotta, hogy a keresztény vallás ismerete hozzátartozik az alapműveltséghez. Mindig a legjobb tanulók közé tartoztam. Később aztán Negyed tőszomszédságában, Farkasdon is nyílt egy zsidó iskola 1936 vagy 1937 körül, de én már akkor túlléptem az iskolakötelezettséget. A fiatalabb negyedi és farkasdi zsidó gyerekek látogatták, meg azoknak a szülőknek a gyerekei, akik a kommunista párt tagjai voltak. Ezek a szülők ugyanis nem akarták, hogy a gyerekeik hittanra járjanak. [A zsidó iskolákban a nem zsidó gyerekeket a hittanóra alól felmentették. – A szerk.] A negyedik osztály után Sellyére [Sellye – Vágsellyéről van szó] mentem a szlovák polgári iskolába, mert Negyeden nem volt szlovák iskola. Apám fontosnak tartotta, hogy legalább egy lánya beszéljen jól szlovákul, hiszen a csehszlovák államban éltünk. Irénke húgom nagy magyar volt, az csak Komáromban szeretett volna tanulni. Azt mondta, hogy ha szlovák iskolába íratják, megeszi a „dejepist” [a történelemkönyvet – A szerk.] a kutya. Vonattal jártam minden nap [Vág]Sellyére. Ez négyéves iskola volt, olyan, mint a gimnázium, csak a negyedik osztályban már ekonómiát tanultunk, gépelni meg levelet írni. Aki ezt befejezte, irodában dolgozhatott. Több [vág]sellyei zsidó látogatta ezt az iskolát. Ismertem egy vecsei [Vecse jelenleg Vágsellye városrésze. – A szerk.] zsidó fiút, de az nagyon csúnyán beszélt velem, ezért nem is barátkoztam vele. Nekem nem számított a vallás, mindegyik [vág]sellyei osztálytársammal barátkoztam.

Negyed tőszomszédságában, Farkasdon 80 zsidó család is élt, több mint a szülőfalumban. A farkasdi zsidók nagyon elegánsak voltak, az asszonyaik diktálták a divatot. Mikor a húgom, Mancika [Vág]Sellyén kalapok tervezésével és eladásával foglalkozott, ötöt-hatot is vásároltak tőle egyszerre. Farkasdon gyönyörű imaház állt a halastó partján. Bent a női rész csipkével volt elválasztva a zsinagóga férfi részétől [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely, (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. A háború előtt viszont a farkasdi zsidóknak nem volt rabbijuk, ezért a negyedi Trotzer rabbi járt oda. Szombaton gyalogszerrel ment Farkasdra [a két falut csak egy út választja el egymástól – A szerk.], mert ilyenkor sosem ült lovaskocsira vagy kerékpárra. A negyedi zsidók mindig elkísérték őt Farkasdra. A negyedi és a farkasdi zsidók rendszeresen összejártak, a különböző rendezvényeket és a zsidó ünnepségeket mindig Farkasdon, a Fischer vendéglőben tartották. Nagy eseménynek számított például a Purim, farsangutoljakor. A gyerekek „Purim spielt” játszottak, és a szülők este bálba mentek.

Anyám, Feldmár Erzsike 1900. október 28-án született. Ő volt a legkisebb a nyolc gyerek közül. A nevét Erzsébet királynő után kapta. Zsidó nevelésben részesült. Polgári iskolába járt. Mivel otthon sok volt a fiútestvér, a szülei úgy gondolták, kell valaki, aki tud varrni. Az iskola után a szülei Bécsbe adták varrónőnek, ott megtanult németül. Bécsben egy rokon néninél lakott, aki elszerezte egy jó varrodába. Ott aztán sajnos mindent csináltattak vele, csak varrni nem tanították. A varrónőnek ugyanis voltak gyerekei, őrájuk ügyelt, sétáltatta őket. Gyönyörű sötétszőke, hosszú haja volt az anyámnak. Nagymama mesélte, hogy mikor visszatért Bécsből, csak vakarózott, mert tele volt tetűvel. A ruházata is piszkos, elhanyagolt volt, a nagynéni ezt nem vette észre. Nagymama ezért nem engedte őt többé vissza Bécsbe. Anyám így nem tanult ki varrónőnek, de azért mégiscsak értett valamit a mesterséghez.

Apám, Schultz Adolf 1898. július 2-án született Negyeden. Apámnak nehéz gyermekkora volt, mert hatéves korában meghalt az édesanyja. A mostoha nem szerette a fiúkat, és rosszul viselte gondjukat. Édesapám zsidó nevelésben részesült. Az apai nagyapám minden szombaton és jeles ünnepkor elvitte a két fiút a zsinagógába. A negyedi Trotzer rabbit gyakran meglátogatták otthonában, ahol héberül tanultak írni és olvasni. Kóser háztartásban éltek. Az apai nagyapám minden pénteken este megvendégelt egy koldust vagy csavargót. A második felesége nagyon haragudott ezért. Apám nem fejezte be a tanulmányait a nyitrai építészeti iskolán [Ez az iskola valószínűleg egy felső ipariskola volt. – A szerk.], ugyanis a mostohaanyja azt mondta, hogy nem fog dolgozni a gyerekekre. Az anyám apja, ez a hentes, utólag támogatta már nős korában az apámat, hogy befejezhesse tanulmányait. Én akkor már két-három éves lehettem. Arra is emlékszem, hogy édesanyámmal a hétvégén mindig elébe mentünk az állomásra.

Anyám helyes, szép kislány volt. Apámék majdnem a szomszédban laktak. Elkezdett neki udvarolgatni, aztán meg akart nősülni, mert a mostohaanyja nagyon rossz volt. Nagyapám meg nem akart beleegyezni a házasságba, mondván, hogy még két lány van anya előtt, és az a rendje, hogy először az idősebbeket kell vinni. Apám és anyám, mint két szerencsétlen szerelmes, a Vág folyó töltésén sírtak. Trotzer rabbi is közbenjárt az ügyben. Az apám félárva volt, ezért megengedték neki a nősülést. Nagyapát kötelezték, hogy férjhez adja a lányát, tehát minden nagy ajtón van egy kisajtó. 1920-ban aztán összeházasodhattak. Zsidó esküvőt tartottak [lásd: házasság, esküvői szertartás], Trotzer rabbi baldachin [hüpe] alatt adta össze az ifjú párt. A lakodalmat az anyai nagyapám udvarán tartották meg. Feldmár nagypapa borjút vágott le erre az alkalomra, de nem tudom, hogy kóser fogásokat tálaltak-e.

Apám nagyon tehetséges műszaki rajzoló, építész volt. Az 1920-as évek második felében egy építész barátjával megnyertek egy építészeti versenyt, és kikerültek Olaszországba. Apám a téli hónapokban mindig Olaszországba, Meránba utazott ki. Egy nagy vállalatnál, amely hajók építésével foglalkozott, kompokat és folyami hajókat rajzoltak. Sok pénzt és ajándékot hozott haza. Volt, amikor egy bőrönd narancsot is hozott magával. Édesanyámnak nem egy ízben szép selyemkendővel kedveskedett. Az egész rokonságot megajándékozta gyűrűvel és aranyórával. Irénkének hegedűt, nekem egy gyönyörű aranyórát vásárolt Olaszországban. Büszkén mutogattam a negyedi barátnőimnek. Élt Érsekújvárban egy báró, Trojanovics Alfonz földbirtokos, sok erdeje volt. Elszegényedett, aztán mindig egy darabot eladott az erdejéből, apám meg az Olaszországban keresett pénzéből megvette. Embereket is fogadott. Sok munkásember dolgozott az apámnak Magyarországon is, Ózd környékéről. Anyám nővérét, Friderika nénit, aki Hangonyra, Ózd mellé ment férjhez, gyakran látogatták meg a szüleim. Ők mesélték el édesapámnak, hogy egy elszegényedett gróf el akarja adni az erdejét. Apám megvette az erdőt, és megbízott egy embert, hogy vegyen fel munkásokat, és vágják ki a fákat. Apám ugyanis nem utazhatott le olyan gyakran Ózdra, mert nagyon messze volt Negyedtől. A kivágott fát egy fűrésztelepre vitték valahol Ózd környékén. A szárított deszkát a csepeli kikötőbe, majd onnan az újpesti bútorgyárakba szállították. Apám olcsóbban adta el a fát, mint a magyarországi fakereskedők, ezért nagyon jól ment neki az üzlet. Apám hetente leutazott Pestre, ahol két-három napig tartózkodott. Amikor Pesten tanultam az Egészségügyi Orvos Továbbképzőben, gyakran meglátogatott. Egyszer elvitt egy mulatóba, ahol először ittam bólét. Persze, nem volt alkoholtartalma. Rendszerint anyukám felpakolta őt negyedi túrósrétessel és más élelmiszerrel, hogy Pesten ne szenvedjek semmiben hiányt. Emlékszem, gyerekkoromban is néha elkísértem az édesapámat Pozsonyba [lásd: Pozsony város], mert ott is szokott a fatelepesekkel üzletelni.

Édesanyám üzletasszony volt. Volt egy fatelepünk, és ő volt az eladó. Apám az irodában rajzolt, hozzá mentek fizetni. Kint a fatelepen az anyám mérte le a fenyőt meg a fát, és ő is számította ki az árát.

A nagyszüleim sokat meséltek a dédszüleimről. Az apai nagyapám mesélte, hogy Beckóról származtak [Beckó Trencsén vm.-ben lévő kisközség volt. – A szerk.]. Dédapámnak Schultz volt a vezetékneve, de a keresztnevére már nem emlékszem. Beckón fával üzletelt, valószínűleg fatelepes volt. A Décsiek, akik nagyon régi lakosoknak számítanak Negyeden, tutajos tótok voltak. Tutajjal szállították a fát a Vágon le egészen Negyedig. Mondogatták dédapámnak, hogy jöjjön Negyedre, vásárolja fel tőlük a fenyőket. Így telepedett le a nagyapám apja Negyeden.

Anyai nagyapám megvette nekünk Negyeden a szemben lévő házat. Négy egymásba nyíló szép szobánk volt. A házban volt egy nagy konyha, egy ebédlő, utána következett a szüleim hálószobája. A hálószoba ablakai a halastóra nyíltak. Abban a szobában, melynek az utcára nyíltak az ablakai, Irénkével, a középső testvéremmel aludtunk. A kistestvérem, Mancika az ebédlőben, egy rekamién aludt. Nekem és Irénkének rendes hálószobánk volt, úgy aludtunk egymás mellett. A két ágyat kék alátétes csipketerítő takarta, a szoba berendezése fehér bútorból állt. A pirosra festett padlóra kék futószőnyeget terítettek. A szobát úgy takarítottuk, hogy az ágy alatt is fel kellett mosni a padlót. A tornácra, melyet oszlopok tartottak, három lépcsőfok vezetett. Mivel fatalepünk volt, gyönyörű bútorokat készítettek nekünk az asztalosok. A telek nagyobb részét a fatelep foglalta el, a ház mellett csak egy kis kertecske volt.

Apám már 1928-tól villamosíttatta a fatelepet. Addig kézzel vágták a fát, aztán már villanyfűrésszel dolgozhattak. Nekünk volt már ipari áramunk is. A faluba azonban csak az 1930-as években vezették be a villanyt. Negyeden nem volt vezetékes víz, mindenki az artézi kút vizét itta. A második világháború előtt a faluban gyalogszerrel vagy biciklin közlekedtek az emberek. Volt lovas kocsink is. Apánk később vett egy teherautót, ugyanis a vasútállomáson a vagonból gyorsan kellett kirakodni. Minél tovább vesztegelt az állomáson a szerelvény, annál több percdíjat kellett érte fizetni. Apámon kívül csak egy szlovák embernek volt Negyeden teherautója, a betegeket szállította.

Negyeden nem volt piac, csak a második világháború után, amikor jöttek az áttelepültek [lásd: szlovák–magyar lakosságcsere]. Kivittek két tyúkot, három tojást meg egy karalábét, ez volt a piac. Negyeden minden szombaton, Farkasdon pedig kedden és pénteken tartották. A kofák kínálgatták a tojást, tyúkot, tollat, kacsát… Anyámnak jó szíve volt, ha nagyon szegény volt az asszony, ha nem is kellett az áru, akkor is megvette. Magyarul beszéltek egymással. Negyeden mindenki magyarul beszélt, csak az áttelepültek tudtak jól szlovákul. Apám tudott németül és szlovákul is, de nem beszélte nagyon jól a nyelvet. Anyám is beszélt németül. Szlovákul is tudott, hiszen az anyja szlovák volt, mocsonoki.

A sok tehén, ló meg istállók miatt szolgalegényt fogadtak, akit Bitter Gyula bácsinak hívtak. Fiatal korától nálunk dolgozott. Gyula bácsi a fatelepen is segédkezett. Apám nagyon kedvelte őt, megbízott benne. Bitter bácsi az istállóban aludt. Édesanyám a sok elfoglaltsága miatt nem ért rá főzni, nem is főzött soha. Helyette Zsófi néni főzött, mosott, takarított, aki 12 éves korában került hozzánk. Zsófi néni főzött a legjobban a világon, nagyon szeretett minket. Sok régimódi alsószoknyát viselt, és mindig kendőt hordott. Sokat dolgozott, a fizetése mellé ruhaneműt is kapott. A konyhánkban két priccs volt, az egyiken Zsófi néni, a másikon én szoktam néha aludni, mert jó meleg volt ott. A priccseken szénával tömött zsákok voltak, amelyekre matracot raktak, és lepedőt terítettek. Nagyon szerettem itt aludni, mert imádtam a rét illatát, amelyet a széna árasztott. Zsófi néni és Gyula bácsi velünk étkeztek a konyhában egy nagy kerek asztalnál. Zsófi néni aránylag úri helyen volt a szüleimnél. Hozzánk havonta egyszer külön mosónő is járt. Az ágyneműt lehúzták, kifőzték az udvaron. A nagymosást kézzel végezte. Zsófi néni csak a kisebb holmikat mosta ki nekünk, ha kellett, de az ágyneműt meg a nagyobb darabokat ez a mosónő mosta.

A szülői házban szép könyvtárunk volt. A sok könyv között csak néhány kötet héber imakönyv rejtőzött. Csupán édesapám szokott ezekből a könyvekből imádkozni, mert Negyeden nem tanították a nőket héberül. A szüleim olvasott emberek voltak. Vasárnaponként református asszonyok jártak hozzánk, bibliával a kezükben. Apámmal diskuráltak az Ótestamentumról. Édesapám magyarázta el nekik azokat a dolgokat, amelyeket nem értettek meg a szövegből. Anyukám csak mosolygott, és azt mondta, hogy apámnak papnak kellett volna lennie. Amikor apukánk Pozsonyba ment, mindig új könyvet hozott a gyerekeknek. Az én kedvencem a „Koldus és királyfi” [Mark Twain] című regény volt. Az édesapám megrögzött újságolvasó volt. Addig nem olvashattunk bele az újságjába, amíg ő ki nem olvasta, mert nem szerette, ha összegyűrtük. Azt mondta, az nem igazi újságolvasó, aki hátulról kezdi a hirdetéssel. Az újság nevére nem emlékszem, de biztosan magyar napilap volt. Anyukám a francia írókat – Balzacot, Hugót kedvelte. Megvolt az egész „Tolnai Világlapja” [Tolnai Simon (1868–1944) kiadóvállalatának képes szépirodalmi hetilapja, 1895 és 1944 között jelent meg. – A szerk.], azt olvasta, azonkívül szabadidejében képrejtvényt is fejtett.

A szüleim annyiban voltak vallásosak, hogy megtartották a szombatot. Csütörtökön elküldték Zsófi nénit, a szolgalányt Farkasdra Weisz Ignáchoz, a kóser mészároshoz kóser marhahúsért. Apám főleg a marhamájat kedvelte, amit Zsófi néni péntek este knédlivel vagy főtt burgonyával tálalt fel. Anyám minden pénteken a sábesz közeledtével gyertyákat gyújtott. Gyönyörű szép három ezüst gyertyatartója volt az anyukámnak, emlékszem, mert mindig tisztítani kellett. A kisebbik gyertyatartóban az elhunyt fia, Ferike emlékére gyújtott gyertyát. Édesanyám letakarta a fejét gyönyörű piros-bordó, arany cérnával szegett kendővel, és bement a szobába. Ilyenkor már tudtuk, hogy tíz percig nem szabad őt zavarni. Ferikéért imádkozott ilyenkor. Ezután mi is bemehettünk a szobába. Pénteken és szombaton soha nem a konyhában étkeztünk, hanem az ebédlőben. Az asztal dupla fehér damasztabrosszal volt letakarva, és Zsófi néni az étkészletben tálalta fel a vacsorát. Apám magyarul mondott áldást a bor felett és bárheszt ettünk, amely díszes terítővel volt letakarva. A bárhesz egy fonott kalácsra hasonlított, és édeskés íze volt. Apám pénteken és szombatonként a negyedi imaházba járt. Előfordult azonban, hogyha ünnepnapokon a falun kívül akadt munkája, nem ment el az imaházba. Apám sokszor vendégelt meg egy koldust, csavargót vagy szegény embert a pénteki vacsoránál. Ezek az emberek sosem loptak, és nagyon érdekes történeteket meséltek. Egyszer, emlékszem, egy vándor színész vacsorázott nálunk. Vacsora után leült a lépcsőre, és a térdeit csapkodva ezt szavalta: „Gyí, te lovam, gyí, te fakó, gyí, ez mind a két lovam.” Apám pénzt is csúsztatott a szegény vendégek zsebébe.

A szombati ebédre sóletet ettünk. Anyám és Zsófi néni úgy készítették el az adagot, ahány vendéget vártunk. Miska bácsi, az édesanyám bátyja gyakran ebédelt velünk szombaton. A sóletbe ízlés szerint tarka vagy fehér babot, több kóser húsfélét – marhahúst, kacsát, libát raktak. Galántán most gombát és májat is raknak a sóletbe, de régebben csak összekeverték a lisztet, őrölt piros paprikát és borsot egy kanál zsírral, majd a húsos-babos masszába keverték. Pénteken délután az így elkészített sóletet egy cserépedényben elvitték a negyedi zsidó pékhez, aki finomra sütötte. Apám úgy szerette a sóletet, ha volt leve is. Én már nem tudom elkészíteni, nem olyan ízletes, mint amikor a pék sütötte. Zsófi néni szombaton délelőtt elment a sóletért. Vigyázott, hogy ne keverjék össze máséval. Nagyon nagyszájú volt, mindig veszekedett. A sólet olyan laktató volt, hogy nem bírtuk utána megenni a második fogást, ami rendszerint sült liba szokott lenni. A zsidók szombaton egymást szokták látogatni, rokonaikat, szeretteiket. Mi a nagyszüleinkhez jártunk. A nagymamák nagyon szerettek bennünket, gyakran ajándékoztak meg csokoládéval vagy egy kis pénzzel. A szombat akkor ért véget, amikor napnyugta előtt megjelent az égen az első három csillag. Apám havdalával búcsúztatta a szombatot. Mindenkit magához hívott, a gyerekeket, anyukámat és Zsófi nénit is. Olyan színes csavart gyertyát gyújtott és szegfűszeget hintett rá. Az egész lakást ellepte a fűszer illata. Most is érzem ezt a különleges szép illatot. Ezután állt be újra a hétköznap. Szüleim nem nagyon tartották be a szombatra vonatkozó tilalmakat. A zsidók nem gyújthattak tüzet, de nekünk, gyerekeknek mindent megengedtek. Apám szombaton rendszerint bezárta a fatelepet, és csak vasárnap nyitotta ki újra. Negyeden nem mindegyik zsidó tartotta a szombatot. Negyeden nem voltak a zsidók olyan vallásosak, mint Galántán.

A szüleim be is tartották a kóser konyhát, meg nem is. Disznóhúst is fogyasztottak. Egyszer titokban két nagy hízott libát is elfogyasztottunk, amelyekről a rabbi úgy döntött, hogy nem kóserek, mivel a begyük megsérült [A rabbi ellenőrizte, hogy nem sérült-e a baromfi begye. Ha sérült volt, tréflinek számított, és nem volt szabad elfogyasztani. – A szerk.]. Pénteken vacsorára és a szombati ebédre mindig kóser hús került az asztalra. Apám Farkasdról hozatta a kóser marhahúst erre az alkalomra. Egy nap böjtölni kellett, de a gyermekek, betegek nem böjtöltek. A gyermekeknek meg volt minden engedve, hurkát is ehettünk [A gyermekeknek 13 éves korig nem kell egész nap böjtölniük. – A szerk.]. Nyáron kilencnapos böjtöt kellett tartani. Nem ehettünk húst, csak halat, tökfőzeléket és hasonló ételeket fogyasztottunk [lásd: Tisá Beáv]. Apám viszont jobban szerette a húst. Egyszer elrejtettük a húst az apai nagymama előtt, de a kutya kihúzta a kredenc alól. Apám nem tartotta be szigorúan a böjtöt és a kóser étkezést, mert gyakran üzleti úton volt, hotelban lakott és éttermekben étkezett. Panaszkodott, hogy Pesten nagyon rosszul főznek a zsidó étteremben. Én sem tartottam a böjtöt különösképpen, nem tartottam fontosnak. Amúgy is nagyon rosszul ettem, lánykoromban gyakran fájt a gyomrom.

Újév napján [Ros Hásáná] a gyerekek otthon maradtak, a szülők pedig elmentek a zsinagógába és imádkoztak. Este díszes vacsorát ettünk. Zsófi néni ízletes tyúklevest, fokhagymás sültcsirkét és finom süteményt sütött.

Egy nappal a Jom Kipur előtt egy áldozati szertartást csináltak. A nagymamák vagy az anyák megtisztították a kiválasztott baromfi kaparóját és szalagot kötöttek rá. A fiúk feje felett kakast, a lányok feje felett csirkét forgattak meg. Közben megáldották őket, és azt remélték, hogy szépek és egészségesek lesznek az eljövendő évben [lásd: kápóresz].

Jom Kipur napján a felnőttek böjtöt tartottak. Nem ehettek, sőt nem is ihattak semmit. A zsinagógában imádkoztak, és birsalmához szagoltak, hogy ne legyenek éhesek. A gyerekek és a betegek nem voltak kötelesek betartani ezt a böjtöt. A szüleim rendszerint elmentek a zsinagógába, és imádkoztak a halottakért. Ezt az imát úgy hívták, hogy maszkir [mázkir].

Nagyon szerettem a sátoros ünnepet. 8 napig tart-e vagy hány napig? Szukot alatt zöld ágakkal és fehér margarétakkal díszítették ki a negyedi zsidó imaházat. A gyerekek sok édességet, cukorkát és csokoládét kaptak. A zsidók olyankor nem a házukban, hanem kint a sátorban étkeznek. Az udvaron sátrat állítanak fel, falábakkal. A sátor teteje ponyvából, deszkából vagy nádból van. A nádat a negyedi halastón vágták. A rabbinál is állítottak egyet az udvaron. A sátor tetejének olyannak kellett lenni, hogy a csillagokat is lehessen látni, mintha a szabad ég alatt vacsoráznának. Nagy fehér lepedő volt ráterítve, nagyon elegáns volt. A rabbi felesége a gyerekekkel fényes papírból csillagokat készített. Versenyeztek, hogy ki tudja szebben kidíszíteni a sátrat. Díványpárnákat tettek ki a székekre, hogy ünnepélyes legyen. Mindig olyan embereket hívtak meg, akik a rabbival akartak vacsorázni. Az egyik halat vitt, a másik húst. Nézték a csillagokat.

Télen Hanukát tartottunk. Ez az ünnep egybeesett a keresztény karácsonnyal. Apám mesélte, hogy ezzel az ünneppel egy csodára emlékezünk vissza. A Jeruzsálemi Templomban olajjal táplálták az örök lángot, de abból már csak egy napra való maradt, mégis nyolc napig égett. Zsidó szokás szerint minden este gyújtottunk egy-egy gyertyát a nyolcágú gyertyatartón, a kilencedikkel a többi gyertyát gyújtottuk meg. Ilyenkor a jókai rokonaink rendszerint meglátogattak minket Negyeden.

A Purim vidám ünnep volt, nagyon szívesen emlékezem vissza rá. Ez egy szeretett ünnep volt, a zsidó ember ezzel részben a tavaszt is üdvözölte. Az ünnep egy napig tartott. Anyám és a Zsófi néni rengeteg süteményt sütöttek, tányérokra helyezték, és letakarták fehér szalvétával. Mindig engemet és a kis húgomat, Margót küldték a rokonokhoz ezzel a kedves ajándékkal, amit a negyedi zsidók slachmónesznek hívtak. Anyám a szomszédokhoz is elküldött bennünket, sőt a szegényebb családoknak pénzt is rakott a sütemény mellé. Ahol nem voltak gyerekek, megkértek egy rokon lányt, vagy a cselédlány hordta szét a szeretet ajándékát. Amikor Farkasdon 1936-ban vagy 1937-ben megnyílt a zsidó alapiskola, a gyerekek színdarabot mutattak be a szülőknek a Fischer vendéglőben. A színdarab előtt a gyerekek az utcán álarcos felvonulást rendeztek. Én már abban az időben az [érsek]újvári Flenger női ipariskolába jártam, de a farkasdi zsidó alapiskola tanárnői felkértek, hogy segítsek a Purim ünnepség szervezésénél. A gyerekek különböző álarcokban léptek fel. Emlékszem, Margó is járt már ebbe az iskolába, és egyszer takarítónőnek volt beöltözve. Volt, aki rabbi álarcot viselt, ki milyen szerepet kapott a színdarabban. Este a szülők bálba mentek a Fischer vendéglőbe. A cigányzenészek különböző zsidó és magyar nótákat játszottak. A mulatozók meg táncoltak és énekeltek reggelig.

Egyszer Purim alatt apám kéményseprőnek öltöztette be Margót. Az asztalosokkal csináltatott neki egy kis létrát, felszerelte öreg kulccsal, fekete kéményseprűvel, fehér sapkát és fehér kesztyűt húzott rá. Mivel huncut ember volt, elküldte ilyen szerelésben a faluba. Az öregasszonyok meg nem ismerték meg Margót, azt hitték, hogy egy kis kéményseprő. Megsajnálták, hogy már ilyen fiatalon muszáj neki dolgozni, és jól megrakták kaláccsal és más finomságokkal. Csak később derült ki, hogy apám tréfálta meg őket. Utolsó nap bált rendeztek. Minden faluban két vőlegényt választottak, akiknek volt pénzük vállalni a vacsora költségeit, mert nekik kellett fizetniük.

A Pészah hét napig tartott. Otthon maceszt ettünk. Apám ilyenkor mindig elmesélte, hogy mikor a zsidók eljöttek Egyiptomból, a pusztában vándoroltak. A sivatagban nem volt kenyér. Ha lisztet szereztek, abból a napon sült tésztát készítettek. Ennek a tiszteletére készítik máig is a maceszt, a kovásztalan kenyeret. A húsvéti ünnepen a zsidók nem esznek kenyeret, hanem maceszt. Szüleim húsvétkor szép tálat készítettek, almát meg tormát reszeltek rá. Külön pészahi edényt használtunk, ami formájában nem különbözött a többi edénytől. Máig megvan a szüleim házának padlásán, de én már nem használom. Sok levest is főztek az ünnepen. Tavaszkor mindig hízott libát, marhát főztek, abban a lében főzték ki a maceszgombócot. Ennek a levesnek az volt a neve, hogy maceszgombócleves. A húsvéti ételeket nagyon szerettem, Zsófi néni, a szolgalányunk főzte, aki valószínűleg a zsidóktól tanulta – ilyen maceszdarabok cukros borban. Az úgy etette magát. Sok tojást ettünk húsvétkor. A Pészahot minden évben egész a második világháborúig megtartottuk. A holokauszt alatt az egész családom Auschwitzban halt meg. A háború után nem tartottam meg többé a zsidó ünnepeket. Húsvétkor annyiban különböztek a szokásaim a keresztény szokásoktól, hogy néha ettem maceszt is, amit Izraelból küldtek a rokonok. Jómagam sosem készítettem maceszgombóclevest, és nem használtam külön pészahi edényt sem.

Apám az első világháborúban szolgált. Van is róla egy fénykép a negyedi szülői házban. Helyes kis katona volt. Olaszországba vezényelték el őket, valahová a Pó folyó mellé. Ott nagy harcok folytak. Édesapám nem harcolt a fronton, irodai munkát végzett. Sajnos, a bátyjának nem volt ennyi szerencséje, az egyik csatában megsebesült, deréklövést kapott. Televízió helyett édesapám gyakran mesélt az ott történtekről.

Szüleim a farkasdi gyógyszerésszel és annak a családjával barátkoztak össze. A zsidók általában összejártak. Gyakran bridzseztek, eljártak a farkasdi Fischer vendégfogadóba. Ott hétvégén, szombaton, vasárnaponként halászlét is szoktak főzni, színdarabokat is játszottak. Nem csak külön zsidók találkozgattak ott. Negyeden is összejárt az elit társaság, mondjuk, a patikus, orvos, tanítók… Együtt kártyáztak meg sakkoztak, jókat beszélgettek. A szüleimnek nem annyira a vallás számított, mint a karakter és a műveltség. Ezért sosem beszéltek nekem a barátaik vallásáról sem.

Anyám nyolc testvér közül származott. Feldmár Adél, tehát Adél néni volt a legidősebb. Azt hiszem, hogy lánykorában ő is Pöstyénben, a fürdőben dolgozott. A Szabolcs megyéből származó Fekete Józsefhez ment férjhez. Mivel Józsi bácsi nem volt zsidó, gondolom, az esküvőt sem tartották a zsidó hagyományok szerint. Adél néni hamarosan megbetegedett, megdagadt a térde, a keze, az ujjai, nem tudott már írni sem szegény. Azt mesélték, hogy 1936-ban Palesztinából két barát [szerzetes] látogatta meg őket. Ez a két barát azt mondta, menjenek el Palesztinába, és ott a tenger mellett meg fog gyógyulni a néni. Józsi bácsi mindenét eladta. Elindultak Palesztinába. Az út két hétig tartott. Szerencséjük volt. Egy francia farmer 60 holdas birtokát hitelbe megvásárolták. A farmon narancsot termeltek. A narancsos jól jövedelmezett, a bankhitelt is törlesztették. Itt a zsidó hitközösség hatására kezdték aktívan gyakorolni a zsidó vallást. Megtartották a zsidó ünnepeket, a szombatot, zsinagógába jártak, és ápolták a zsidó hagyományokat. Én már nem találkoztam velük, csak levelezés útján tartottuk a kapcsolatot. Meggazdagodtak, Izraelban éltek egészen a halálukig.

Anyám egyik bátyját Feldmár Jenőnek hívták. Nagyon gyenge testalkatú volt, ráadásul még rosszul is látott. A családban az volt a szokás, hogy aki gyengébb volt, de okosabb, azt taníttatták, mert abból nem lehetett hentes. Léván tanult a tanítóképzőben, majd matematikát tanított a bányász gimnáziumban Ózdon. A felesége, Rózsi néni kalapszalont nyitott, szintén Ózdon. Valószínűleg zsidó származású volt, de nem lehetett nagyon vallásos, mert azt beszélték róluk a rokonok, hogy ezek mindig hurkát gyúrnak. Rózsi néni szép asszony volt. A fiuk, Karcsi, két méter magas, fekete, csodálatos fiú volt. Gondolom, nem részesült szigorú zsidó nevelésben. A vallásról nem szoktunk ilyen nyíltan beszélni, és nem emlékszem, hogy bármelyik unokatestvérem bár micváján részt vettem volna. A második világháborúban halt meg. Eltűnt a barátnőjével, Török Erzsivel együtt Pesten.

Anyám nővére, Feldmár Friderika varrónőnek tanult ki. Ózd mellé, Hangonyra ment férjhez Kormos Mórhoz, akinek a mestersége hentes volt. Nem tudom, hogy zsidó származású volt-e Mór bácsi, mert nálunk nem volt szokás a rokonok vallásáról beszélni. A Kormos családnak volt egy malma is. Amikor leégett a malmuk, meg kellett téríteniük a falusiaknak a búza árát is. Nagyon elszegényedtek. Négy gyermekük született – Dezső, Lujzi, Miklós és Aladár. Miklós kovácsmesterséget tanult. Egy lovat is fel tudott emelni, akkora ember volt. Anyám csomagban küldözgetett nekik kávét, lisztet, cukrot, kinőtt ruhákat meg anyagot. Friderika néni és a férje Auschwitzban halt meg. Miklós és Aladár fiatalon valahol a Don kanyarban a fronton nyom nélkül eltűnt.

Anyám következő nővére Feldmár Regina volt. Beleszeretett egy fodrászba, aki fiatalon meghalt. Regina néni aztán soha nem ment férjhez, pedig nagyon szép nő volt. Nyáron mindig ujjatlan ruhában szeretett járni [Ezzel a megjegyzéssel az interjúalany föltehetően arra utal, hogy a nagynéni kifejezetten szakított az ortodox hagyományokkal, az ortodox nők ugyanis hosszú ujjú ruhát (és harisnyát) viseltek nyáron is. – A szerk.]. Ruhaüzlete a negyedi főutca sarkán állt, nem messze az anyai nagyapám hentesüzletétől. Gyönyörű nagy épület volt. Jól ment neki, sok anyagot kaptunk tőle. Nagy futballdrukker volt. Fényes biciklin járt, az ülésre mindig egy zsebkendőt kötött. [Érsek]Újvárba is elment biciklin. A háború alatt megbetegedett, Érsekújvárba vitték kórházba, ahonnan aztán eltűnt. Azt sem tudjuk, hogy deportálták-e.

Miska bácsi, tehát Feldmár Miklós [Mihály?] Negyeden született körülbelül 1904-ben. 98 évig élt, és Izraelban halt meg. A felesége, Judit szlovák nem zsidó asszony volt, Nyitrakorosról [Nyitra vm.-ben lévő, 1200 lelkes kisközség volt. – A szerk.] származott. Beteges asszony volt. A házasságból három gyerek született. Judit néni Negyeden halt meg. Miska bácsi aztán egyedül nevelte a három fiút. Fogadott melléjük egy dadát, aki éjjel-nappal vigyázott rájuk. Márti néninek hívták. Negyedi magyar parasztlány volt, és sosem ment férjhez. Feri volt a legidősebb, őt követte a Tibor és az Endre. A harmadiknak tumort találtak az agyvelején, Pesten megoperálták, de belehalt. Az unokatestvéreim zsidó nevelésben részesültek. Apjukkal jártak zsinagógába, és megtartották a szombatot és a zsidó ünnepeket. Feldmár nagyapámnál laktak. Miska bácsi átvette a hentesüzletet, és a kocsmában is segítettek nagyapámnak. A holokauszt alatt Auschwitzba deportálták Miska bácsit és két fiát, Ferit és Tibort. Mivel Miska bácsi hentes volt, kutyát nyúzott a raboknak. Így hozzákerültek egy kis élelemhez és sikerült túlélniük. Amikor visszajöttek a koncentrációs táborból, kimentek Palesztinába. Tibor építész volt. Izraelben összeházasodott egy kövér zsidó lánnyal, aki két gyermeket szült neki. Sajnos, az esküvőre nem sikerült kijutnom, de mesélték, hogy zsidó szertartás szerint tartották. Később Tibor Svájcban kapott munkát, ezért ott telepedett le a családjával. 52 éves korában szívgörcsöt kapott és meghalt. Feri most is Izraelben, Petah Tikvában él. Egy német származású zsidó lányt vett feleségül, akit Cipórának hívnak. Az esküvőjüket Izraelben tartották meg zsidó hagyományok szerint. Feri nagyon vallásos zsidó. Rendszeresen látogatja a zsinagógát, szombaton sosem dolgozik. A gyermekeit is a zsidó vallás szerint neveli. A lánya, Judit, aki nagymamája után kapta a nevét, talán a legvallásosabb a három gyerek közül. Mózes és Rami vagy Romi, sajnos nem tudom pontosan, fiatalabbak tőle. Az, hogy Izraelben élnek, nagy hatással van a zsidó vallás gyakorlására.

Feldmár Gizi már harminc éves is lehetett, mikor férjhez ment Lőwinger Józsefhez. Tallóson [Pozsony vm., majd Csehszlovákia] laktak, pék volt a férje. Ilona grófnőnek, aki a tallósi kastélyban élt, kiflit, zsemlét, péksüteményt sütöttek. A háború alatt Ilona grófnő meg az olasz szeretője kimentek Olaszországba. Nem kellett már a pék, így hazajöttek Negyedre. A negyedi főmolnár elesett a fronton, ezért behurcolkodtak a malomba, hogy ne álljon üresen. A házasságból nem született gyerek, így Gizi néni mindig nálunk ült. Őt is és Józsi bácsit is valószínűleg elvitték lágerba.

Anyám következő bátyja Feldmár Vilmos Gyula. Vilmos bácsi is [Nagy]Tapolcsány mellé nősült. Felesége, Viktória néni Rajcsány faluból származott. Vika néninek szólítottuk. Ő is szlovák származású nő volt. Négy gyerekük született: Misi, Piroska, Laci és Pali. Az unokatestvéreim idősebbek voltak nálam, mert anyám volt a legfiatalabb a nyolc testvér közül. Mikor én még csak baba voltam, Misi már igazgató volt a [nagy]tapolcsányi likőrgyárban. A háború alatt a hegyekben bujkáltak, és a háború után a feleségével együtt kimentek Palesztinába. Misi már meghalt, a felesége és a gyerekeik ma is ott élnek. Nem tudom, hogy Vilmos bácsit elvitték-e, vagy természetes halállal halt meg.

Schultz Izsák, apám bátyja műkritikus volt, írók és költők műveiről értekezett. Egy magyar hetilapnak dolgozott Pozsonyban [lásd: Pozsony város]. Nagyon okos ember volt, rengeteget olvasott. Barátjával, Mészáros Józseffel kiadtak egy „Véreimnek” című verses kötetet, de valószínűleg csak Mészáros József neve alatt jelent meg. Blanka néni, a felesége, egy nagyon híres nagyszombati zsidó festőművésznek, Reichentalnak volt lánya vagy a unokatestvére [Inkább az utóbbi, mint a lánya. Reichental Ferenc (Nagylég, 1895 – ?) – expresszionista festő. Pozsonyban élt, több nagysikerű kiállítása volt külföldön. – A szerk.]. Gondolom, hogy a művész úr nem tartotta be szigorúan a zsidó hagyományokat, mert amikor meglátogattuk őt szombaton a pesti lakásán, amely közel volt a Hősök teréhez, dolgozott, nem tartotta be a munka tilalmát. Két lányuk született, a Magdus meg a Lea. Koncentrációs táborban haltak meg, valószínűleg őket is elvitték Auschwitzba. Az első világháború alatt Izsák bácsi derekát az olasz fronton megsebezték. Sérülésébe később belehalt. A zsidó temetőben temették el Negyeden, de a szertartásra már sajnos nem emlékszem. Blanka néni többet nem ment férjhez. Apám segítette az özvegyet. Negyeden a legutolsó házban a töltés mellett, a Vág folyó mellett egy kis ruha- meg élelmiszerüzletet nyitott neki.

Apám fogadott lánytestvérét Schultz Sárikának hívták. A negyedi artézi kútnál hagyták ott állítólag a vándorcirkuszosok. A szociális gondozók gyerekotthonba akarták vinni. Nagyapámék azonban örökbe fogadták, és az első nagymamám után Sárikának nevezték. Nagyon jó, aranyos, fekete hajú lány volt. Az is lehet, hogy cigány vér folydogált ereiben. Sárika mindig ragaszkodott a mostohaapjához. Pöstyénben megismerkedett a hatvanéves Vogel úrral, akihez később feleségül ment. Az esküvőt Negyeden tartották. Az anyukám gyönyörű menyasszonyi ruhát varratott Sárikának. A mennyasszonyt és a vőlegényt hüpe alatt adta össze talán még a negyedi Trotzer rabbi [az anyai] nagyapám udvarán. El nem felejtem soha, a lagzit az udvaron tartották, és a Schultz nagyapának Pöstyénből a liszttől kezdve Vogel úr gabonaraktáraiból mindent elhoztak. Kóser ételeket tálaltak – húslevest, sült kacsát és libát, és nem hiányozhatott a híres negyedi túrós rétes sem, amelyet viszont csak később, a húsos fogások után néhány órával kínáltak a vendégeknek [A húsos és tejes étel fogyasztása között legalább hat órának kell eltelnie a zsidó étkezési törvények szerint. – A szerk.]. Nagy nagysága lett a Sárika. Vogel úr egyike volt a leggazdagabb pöstyéni gabonakereskedőknek. Szép szál gazdag zsidó ember volt, elegáns, nagy lánc lógott az óráján. Pöstyénben szobalányt tartottak, ő nyitotta a látogatók előtt az ajtót. Hamarosan megszületett a kislányuk, Jucika. Jucikának német nevelőnője volt. Zongoraművész lett belőle. A szájhagyomány szerint a háború alatt kiutaztak Amerikába, de azóta senki sem hallott róluk többé semmit.

1921. szeptember 16-án születtem Negyeden. A zsidó nevem Sarah. Az első [vérszerinti] apai nagyanyámat hívták így. A szomszédasszony, Léni néni mindig azt mesélte, hogy „Anyád itt főzte szeptemberben a paradicsomot, de már én raktam üvegbe.”

Én voltam Negyeden az első unoka. Regina néni és a Gizi néni, anyám nővérei nagyon elkényeztettek engem. Egy este náluk voltam, de kitaláltam, hogy vigyenek engem haza. A fatelep, ahol mi laktunk, jó egy kilométerre volt a házuktól. Beleültettek egy ruhakosárba és a két néni vitt haza. Útközben meg rájuk parancsoltam, hogy ringassanak is.

Az volt a baj, hogy beteges, apró termetű kislány voltam. 12 éves koromig nagyon soványka voltam. Amikor a levest beleszedték a tányérba, inkább kifordítottam az abroszra. Anyám meg sírt a vízparton, engem siratott, mert mindenki azt mondta, hogy nem maradok életben. Amikor aztán 12 éves koromban kivették mandulámat Pozsonyban a Zochova utcai nem zsidó kórházban, egy éven belül utolértem a kortársaimat.

Nekem nagyon szép gyerekkorom volt. Tulajdonképpen két otthonom volt, mert az anyai nagymamámnál is éltem, aki megözvegyült. Apám ott hagyott mellette, hogy ne legyen egyedül a nagymama. Az iskola is közel volt onnan. Nagyanyám főztjét is jobban szerettem. Gyakran énekelt szlovákul nekem. Hosszú haját este befontam, és vele aludtam. Megtanultam szlovákul is, mert apám azt tartotta: „Csehszlovákiában élünk, legalább egy lányom tudjon jól szlovákul, ha valami hivatalosat kell intézni.” Nagymamám megtanított húsvéti tojást festeni. Mocsonoki ornamentikával díszítettük a tojásokat. Mindenszentekkor [Mindenszentek (november 1.) – katolikus ünnep, az összes mennybeli üdvözült emléknapja. Mint halottak napja (november 2.) előestéjén, ezen a napon szokták földíszíteni a temetőket. – A szerk.] elvitt magával a mocsonoki keresztény temetőbe, így jöttem rá tizenéves koromban, hogy a keresztény temető különbözik a zsidó temetőtől. Nagymamám mélyen hitt az egy Istenben. Katolikus templomban keresztelték, de miután hozzáment nagyapámhoz, aki zsidó volt, a negyedi zsidó hitközösség befogadta. A negyedi zsidók tisztelték és szerették őt. Nagymamám betartotta a zsidó hagyományokat, ennek ellenére Jézuskáról, angyalkákról, kerubokról is mesélt nekem otthon. A keresztény és a zsidó vallás nem zárták ki nála egymást, és nagyapám ezt tiszteletben tartotta. A szüleim megtartották a zsidó ünnepeket. Megtartottuk a Hanukát, de nekünk, gyerekeknek megszakadt volna a szívünk, ha nem lett volna karácsonyfánk úgy, mint a többi falubeli gyereknek. Pészah ünnepén maceszt és maceszgombóclevest ettünk, de [az anyai] nagymamámmal piros tojást is festettünk. Így a zsidó szokások mellett a keresztény szokások is megfértek. Én gyermekkoromban zsidónak vallottam magamat. Amikor Pestre kerültem az ápolónői tanfolyamra, már nem számított nekem annyira a vallás, mert elszakadtam otthonról, és Pesten a sok nem zsidó ismerősömmel és barátommal jól kijöttem.

Az apai nagyapám is sokat foglalkozott velem. Ő volt a negyedi krónikás, én is segítettem neki az iniciálékat rajzolni. Tanult is velem, nagyon okos ember volt. Elmesélte nekem Negyed alapításának történetét, és sokat mesélt nekem a zsidó történelemből, a rabbikról, akik valamilyen csoda által megmentették valakinek az életét. Mesélt a zsidók üldöztetéséről és a hit erejéről. Szívesen hallgattam érdekes történeteit a gazdag várurakról, akiknek zsidó tanácsadóik és orvosaik voltak.

Másfél évig az érsekújvári Flenger női ipariskolát látogattam. Mindenképpen divattervező szerettem volna lenni. Apám elkísért a felvételire. Nehéz volt bejutni erre az iskolára, mert csak az igazán tehetséges lányokat vették fel ide. Apám nagyon büszke volt rám, mert én lettem a második legjobb a felvételi vizsgán. Azt remélte, hogy egyszer akár festőművész is lehet belőlem. Mindegyik gyermekének be akarta biztosítani, hogy rendes szakmát tanuljon. Apácák tanítottak bennünket, nagyon szerettem oda járni. Hittanra is jártam, mert apám azt tartotta, hogy ha nem vagyok is katolikus, ez hozzá tartozik az alapműveltséghez. Első évben csak kombinékat és fehérneműt rajzoltunk. Amelyik modell szép volt, azt kiraktuk a folyosóra, és öt koronáért eladtuk a szalonoknak. Aztán kitört a háború, lebombázták egész Érsekújvárat. Kinek kellett már a divat? Ápolónőkre volt szükség. Apám úgy döntött, hogy valami praktikus foglalkozást kell tanulnom, aminek a háború alatt hasznát veszik az emberek.

1939-ben Pestre mentem ápolónő-tanfolyamra, az Egészségügyi Orvos Továbbképzőbe [Valószínűleg a Szabolcs utcai Zsidókórházban működött ez az ápolónőképző. Schwarzmann Pál (1904–1980) itt volt orvos, belgyógyász. – A szerk.] Ezt a kórházat a pesti izraelita hitközség támogatta. Nagyon sok híres zsidó orvos tanított minket, például Dr. Schwarzmann Pál, Dr. Räder Andor, Dr. Rosenberg, Dr. Neumann György, Dr. Grossmann Ferenc, Dr. Lévy Lajosné. Egy orvos megbízott az előadásai jegyzetelésével. A jegyzeteimet javítás után ki is nyomtatták, és később tankönyvként használták. Egy gyönyörű diákotthonban laktunk, a Hősök terén Pesten. Rajtam kívül csak egy felvidéki lány lakott itt, Nagy Kati Komáromból. A többi lány többnyire Szarvasból, Erdélyből származott. A háború miatt négy év helyett három év alatt fejeztem be a tanulmányaimat.

Pesten sokat tanultam. A szülészeten egy farkasdi bába, a Rózsi is dolgozott. Szlovákul beszéltünk, ha nem akartuk, hogy a többiek valamit értsenek. Délután kimehettem a Széchenyi strandra, nagyon szerettem oda járni a lányokkal. A barátnőim nem voltak zsidók. Egyik legjobb barátnőm, a Székely Kati húsz évvel volt öregebb nálam. Milánóban volt orvostanhallgató, de miután Mussolini hatalomra került Olaszországban, Pesten folytatta tanulmányait az ápolónő-tanfolyamon. A strandon napoztunk, fürödtünk, zuhanyoztunk, és fiúkkal is beszélgettünk. Mindig azt hitték, hogy Kati az édesanyám. Moziba is eljártam. Kevés pénzem volt, ezért csak az első sorban ültünk a lányokkal a diákotthonból. A nyakunk is kicsavarodott, de azért tízszer is megnéztük a Karády [Karády Katalin (1912–1990), ünnepelt filmcsillag volt az 1940-es években. 1948-ban Nyugatra távozott. – A szerk.] filmjeit. Pesten a háború alatt is voltak színházi előadások. Én a Bajor Gizin és Gobbi Hildán [Bajor Gizi (1893–1950) a Nemzeti Színház tagja volt, Gobbi Hildát (1913–1988) pályafutása leghosszabb szakasza szintén a Nemzeti Színházhoz kötötte. – A szerk.] nőttem fel. A mai színésznők nem tudnak már így játszani. A Kaméliás hölgyet háromszor is megnéztem. Szerettem a színházat, balettra is jártam. A jegyek viszont nagyon drágák voltak, de a kórház ingyenjegyeket is kapott.

Pesten élt Schultz Géza nagybácsim is, apám rokona. A felesége, Schultz Gézáné, született Mautner Lili gyakran elvitt magával különböző rendezvényekre. A zsidó női egylet tagjai a Délibáb utcában, Baracs zsidó báró palotájában szoktak összejárni. Özvegy Baracs Marcellné [sz. Schmidl Etelka – 1922 óta a Magyar Izraelita Nőegyletek Országos Szövetségének volt az elnöke. – A szerk.] az egyik termet mindig átengedte a jótékonysági célú rendezvényekre. A palotában bálokat és estélyeket rendeztek, és az összegyűjtött pénzt árvaházaknak adományozták. Az egyik ilyen összejövetelen ettem először parfét, sült fagylaltot. Persze, fogalmam sem volt azelőtt, mi az a parfé. Falusi lány voltam, csiszolódnom kellett a nagyvárosban. Mivel a bárónő a diákotthonunkat is támogatta, elnevezték Etelka diákotthonnak.

Kiskoromtól rajzoltam, apámtól örököltem ezt a hajlandóságomat. Apám képeket is festett. Lefestette Petőfi Sándort is, én meg sírtam, hogy félek a Sándortól – mert olyan sötét kép volt. Zongorázni is tanított a jegyzőné, viszont engem ez nem érdekelt, az ének sem, pedig jó hangom volt. Szlovákul a mocsonoki nagymamámtól tanultam, az anyanyelvem magyar. Franciául is beszélek egy keveset, megtanultam a lányomnál, Sonjikánál Párizsban. Héberül és ivritül sajnos nem beszélek, Negyeden csak a zsidó fiúk tanultak héberül írni és olvasni a rabbitól. Ezért nem is imádkoztam soha héber imakönyvekből. A héber ábécéből csak a hé-t ismerem, mivel sok zsidó viselt ilyen láncot a nyakában Negyeden és Izraelben.

Nyaralni Tallóson szoktam, anyám nővérénél, Gizi néninél. Egy magyar kislánnyal barátkoztam ott össze, akivel gyakran eljártam az Ilona grófnő kastélyába játszani. Liszteszsákból varratott nekem ruhát. Ilona grófnő, nagyon kedvelt engem.

Schultz Ferike, a kistestvérem 1924-ben született. Hámlott a bőre, elvitték Gútára orvoshoz, kapott is valamilyen kenőcsöt, de nem segített rajta. Hat hónapos korában meg is halt. Nem tudom, hogy körül volt-e metélve, mert csak három éves voltam, amikor meghalt, és a szüleim erről nem meséltek nekem. Úgy emlékszem, hogy egy magas ember vitte ki a vállán a kis koporsót a szobából. Emlékszem, anyukám hogyan sírt a szobában, le volt borulva az asztalra. Negyeden temették el a zsidó temetőben. A temetés után egy ideig az anyai nagymamámnál hagyott az apám, mert nagyon kicsi voltam, és a szüleim sivát ültek [lásd: gyász, süve]. Úgy gyászoltak, hogy csupán a földön ültek hét napon keresztül. Zsidó szokás szerint nem főztek, a szomszédok és a rokonok látták el őket különböző ételekkel és süteménnyel. A gyászolás többi részletére sajnos nem emlékszem. Az anyai nagyapám, Feldmár Ferenc is nagyon siratta az öcsikémet, mert ő volt az első fiúunokája, és ráadásul a szüleim nagyapám után nevezték el Ferikének [A hagyományt tartó zsidóknál a gyermek nem kaphatta élő hozzátartozójának nevét. Lásd: névadás. – A szerk.].

Schultz Irénke, a középső húgom 1926. április 25-én született Negyeden. Mancika húgom, akit Margónak szólítottunk 1928. vagy 1927. szeptember 14-én született Negyeden. 6-7 éves voltam, mikor Margó született, mindig én voltam a második anyja. Én tologattam, én ajnároztam.

Irénke, a középső testvérem fogtechnikusnak tanult Komáromban. Amikor befejezte a tanulmányait, ott maradt Komáromban az Újvári és Kreška laboratóriumában dolgozni. Újvári magyar származású volt, Kreška cseh ember. Irénke gyönyörűen tudott hegedülni, akárcsak apám. Irénke is mindig a hegedűt fogta. Négyéves korában apám odarendelte a cigányprímást, Vízvári Lacit. Naponta bejárt hozzánk, és délutánonként foglalkozott Irénkével. Persze az órákat megfizette neki apám. Irénkének először kis hegedűje volt, aztán apámtól kapott egy nagy hegedűt. Olaszországból is hozott neki gyönyörű hegedűt. Komáromban is fellépett.

Margó [Vág]Sellyén járt polgári iskolába, aztán egy ottani kalapszalonban kitanulta a szakmát, és ott is dolgozott később. Ez a kalapszalon a főutcán volt azon az oldalon, ahol jelenleg a körzeti hivatal van, nem messze tőle. Mancikának két főnöknője volt, Gelb Rózsi és Paula, akik testvérek voltak. Nem vagyok benne biztos, hogy zsidók voltak-e, de nagyon kedvesek voltak. Amikor rossz időjárás volt, a húgom náluk hálhatott. Margó művészien tudta a kalapokat készíteni. A „Margó-kalap” lassan fogalommá vált. A vevőkkel is jól tudott bánni, jó fizetést is kapott. Apám mindig azt mondta, hogy Vácon nyit neki kalapszalont, mert oda nemcsak vonat jár, hanem Vácon hajóállomás is van.

A szüleim betartották a zsidó hagyományokat, de nem neveltek minket szigorúan a zsidó vallás szerint. Szabadon választhattunk magunknak házastársat, nem hangsúlyozták, hogy zsidó férfit muszáj választani. Irénke nagy magyar volt, mindig Komáromba húzta a szíve, nem is akart soha szlovákul tanulni.

A háború alatt Pesten éltem, mert 1939-ben felvettek az ápolónő-tanfolyamra az Egészségügyi Orvos Továbbképzőbe. Mivel erre az iskolára nagyon sokan jelentkeztek, apám felhívta egyik pesti orvos ismerősét, hogy segítsen nekem. Amikor három év múlva befejeztem a tanulmányaimat, férjhez mentem Neumann Gyulához, aki a kórház alkalmazottja volt, és Pestről származott. A kórházban laktam egy darabig. Sorban érkeztek a vonatok, tele sebesültekkel. Egyiknek szilánk volt a fejében, a másiknak hiányzott a lába, néhányan alig éltek már, de voltak olyanok is, akik útközben meghaltak. Annyit mindig megtettem, hogy a haldokló helyett levelet írtam a családnak. Egy falusi asszonynak fontos, hogy otthon ápolja halálosan beteg férjét, vagy legalább otthon temethesse el. Gyakran megírtam a katonák hozzátartozóinak, hogy jöjjenek el érte Pestre, mert itt közös sírban temetik el a halottakat.

A férjemmel mint diáklány ismerkedtem meg. 13 évvel volt idősebb nálam. Én a szülészeten dolgoztam. A főnővér kölcsönadott engem a gégészeti osztályra, ahol öt gyereknek kivették a manduláját. Elküldött engem fagyiért. Neumann az irodán dolgozott, ő felügyelt a rendelésekre. Biztosan megtetszettem neki, mert még mi is kaptunk fagyit, kávésat és vaníliásat. A gégészeten nem értették, miért kaptunk ennyi fagyit. Aztán nem láttam őt, nem is gondoltam rá, de mondták, hogy keresett engem. Végül a kórház kertjében találkoztunk.

Egy év múlva összeházasodtunk. Igazából nem gondoltam én még a férjhez menésre, inkább dolgozni akartam. Csak azért házasodtunk össze, mert mindenkinek be kellett vonulnia. Gergely, a férjem unokabátyja, aki gazdasági igazgató volt a kórházban, szintén azt mondta, hogy jobb lesz, ha összeházasodunk. Fél évig fogom kapni a fizetését, lehet, hogy a fronton is könnyebb lesz majd neki, ha megnősül. A lakodalmat Pesten tartottuk, megérkeztek a szüleim és a húgaim is. A Csáky utcai [jelenleg Hegedűs Gyula utca – A szerk.] neológ templomban tartottuk az esküvőt. Az apám is meg a munkaadónk, a kórház is úgy akarták. A szertartás magyar nyelven folyt, a Hevesi főrabbi adott össze bennünket, orgonaszó mellett. Apósomék a Nyugati pályaudvar mellett laktak Pesten. A lagzin apósom hegedült, gramofon is szólt. Csak a rokonságot hívtuk meg, de mindenki eljött. A kórház személyzete is eljött, de azért nem éhezett senki, mert bőrönddel hozták a túrós rétest, a szilvóriumot, a negyedi halat. A sógornők kirántott halat sütöttek.

A férjem 1907. szeptember 23-án született Pesten. Az anyanyelve magyar. Pesten járt gimnáziumba. A harmincas években diétás főnök volt a kórházi konyhán. Nagyon tudott számolni. A kórháztól ingyenes mozijegyet is kaptunk néha, de előfordult, hogy nem mehettünk el, mert még este kilenckor is dolgoznia kellett.

Anyósomnak a bátyja nyugalmazott ügyvéd volt. Az idősecske Róza néni meg a Jakab bácsi befogadtak a lakásukba, a Szent István körút 13. szám alatt, volt ott hat vagy nyolc szoba… A két öreg megörült, hogy odamentem, bevásároltam és segítettem nekik. 1944-ben indult a „nagy hajrá“ – a zsidókat elkezdték munkaszolgálatba toborozni. Tizenhattól negyven évesig mindenkinek munkába kellett állnia, katonagombokat varrni, gyárakba, főzni stb. A házban több zsidó asszony is lakott. Értünk jöttek a katonák meg rendőrök. A munkaszolgálat kötelező volt, de azért választhattunk több lehetőségből, hol akarunk elhelyezkedni. Kitaláltam, hogy menjünk főzni a ferencvárosi pályaudvarra a magyar vasút alkalmazottjainak. Valójában nem kellett ott főzni, csak tisztogatni, de olyan helyen éhen nem halhatunk. Egy Parádi nevezetű vasutas vitt el oda. Haza nem lehetett menni, mert a bombázás miatt nem jártak villamosok. A konyhán körülbelül 12 zsidó vagy kommunista nő dolgozott, a többiek künn a síneket tartották rendben, és szedték az ólmot, ami a bombák után maradt. Az ólmot a magyar hadsereg újrahasznosította. Nagyon sok munkaszolgálatos férfi dolgozott ott. A konyhán sokkal jobb volt a munka, mint a nőké, akik a mozdonyokat pucolták, olajozták kint a forró napon. Zsuzsi néni, a főszakácsnő kiválasztott engem, hogy segítsek az ebédet feltálalni. A merőkanállal 2000-szer merítettem a levest. Azt hittem, hogy kiszakad a karom. Később Zsuzsi néni megbízott engem és egy másik lányt, mert fiatalok és csinosak voltunk, hogy a tiszteket szolgáljuk ki. Azok a magasrangú katonák nem szenvedtek semmiben hiányt, minden este kurvákat hoztak magukkal. Reggelre sok csikk meg női bugyi hevert mindenfelé.

A második világháború alatt a testvérem, Margó eljött hozzám Pestre. Elmentünk a Corvin áruházba a Rákóczi úton. Megtetszett neki egy drapp kosztüm zöld selyem gallérral. Vékonyka testalkatú volt, illett neki. Nem volt elég pénze, ezért felajánlottam, hogy kölcsönzök neki. Az eladó odahívta az igazgatót, aki a Margónak manökeni állást ajánlott fel, mondván, hogy nagyon fellendítené az üzletet egy ilyen manöken. Margó már nem dolgozott sehol, a Gelb testvérek kénytelenek voltak bezárni a kalapszalonjukat a háború miatt. Nem kellett a kalap, a divat senkit sem érdekelt, mindenki bevonult, nem volt mit enni. Megkapó jelenség volt, az a szőke haj, az ujjára csavarta, sosem kellett neki fodrász, nem is rúzsozta magát. Nem volt magamutogató típus, így sajnos nem is fogadta el az ajánlatot, pedig ha akkor ott marad, még ma is élne. Pesten könnyebben lehetett bujkálni, és sok zsidó menekült így meg.

A testvéreim lágerban haltak meg. Irénke fogtechnikusként dolgozott Komáromban, amikor elvitték lágerba. Margót is elvitték Negyedről. Miért nem maradt Pesten? Akkor az utolsó percben – még megvan az anyámnak a levele – hazajött Negyedre, mert anyás volt, az volt a veszte. Túlélte volna a háborút. Gyönyörű lány volt, 16 és fél vagy 17 éves volt akkor. Sarlachot kapott az auschwitzi lágerban, még élve vitték a kemencébe. Föltették az autóra magas lázzal, még életben volt.

A Horthy-korszak alatt kommunistaellenes hangulat uralkodott. Szedték Pesten a kommunistákat meg a zsidókat. Mégis mindenhol rosszabb volt a helyzet, mint Pesten. Itt maradtak életben legtöbben. Egyszer el akartak vinni bennünket is a ferencvárosi pályaudvarról. Jöttek nyilasok meg a kakastollas rendőrök [Kakastollat a csendőrök viseltek, akik viszont speciális eseteket kivéve nem léphették át rendőrőrssel rendelkező települések (városok) határát. Lásd: csendőr. – A szerk.]. Az összes zsidót és kommunistát buszokba terelték. A KISOK-pályára, Újpestre [A KISOK-pálya Zuglóban volt. – A szerk.] akartak vinni minket. Itt már várták a zsidókat és a kommunistákat a vonatok, amelyek továbbszállították volna őket. Persze, mi nem is sejtettük, hova kerültünk volna. Aztán leszálltunk egy helyen a városban, és a járdán ültünk estig. Már messze jártunk, mikor a Parádi botrányt csapott, mondván, ha minket elvisznek, akkor éhen halnak, mert nincs senki a konyhán, a leventék megszöktek, a 15 éves kölykök fognak ott pucolni? Az ilyen emberek voltak azok az igazak, akik zsidókat, katonaszökevényeket mentettek meg. Énekeltük mindig, hogy „Három mázso burgonya, félig sincs megpucolva. Ha Parádi tudna rúla, leesne a dunna rúla”.

1944 vége felé már naponta bombázták a ferencvárosi pályaudvart [lásd: Budapest bombázása]. Ada, a férjem unokatestvére eljött értem, így elkerültem a Sóváry szobrászművészhez [Sóváry János (1895–1966), szobrász, portrék, köztéri szobrok, sportplasztikák alkotója. – A szerk.], aki Zuglón lakott. Sóvárynak a kislánya, Katinka három hónapos volt akkor. A művész felesége a nyilas irodában [lásd: nyilasok] dolgozott. Gyakran hosszabb időre is elmaradt Budán. A babával ezért én törődtem, attól jobb helyem nem is lehetett. A kislánynak Karády volt a keresztanyja. Pesten nem lehetett tejet kapni, és Karády, ha tudott szerezni tejet meg tejport, mert ugye az színésznő volt, elhozta a babának. Meg is halt volna éhen az a három hónapos baba. Amikor csak tudott, eljött, és megdicsért: „Nagyon szép a baba, nagyon jól csinálod.” Az édesanyja is hazajött néha, az nem szólt semmit. Olyan szomorú szép nő volt. Karády ruhát, gyönyörű sálakat adott nekem. A háború vége felé, mikor már nagyon bombáztak, a sógornőm elvitt a pesti lakásukra.

Apám a lágerból küldött képeslapot. Nem volt címük, csak a tábori posta működött. Nem írt igazat. Németül írt, hogy a saját szakmájában, az építészetben dolgozik. Nem Auschwitz volt feltüntetve a cím helyén, hanem Svájc, Waldsee. Az Svájcban van, egy gyönyörű város [Randolph L. Braham „A népirtás politikája. A holokauszt Magyaroszágon“ (Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003) című könyvének glosszáriumában olvasható: „Waldsee: a deportálandó magyar zsidók lecsillapítására a nácik által kitalált helynév. A deportált zsidóktól, akik közül sokat mindjárt elgázosítottak, megkövetelték, hogy e »helységet« feltüntetve írják meg haza, hogy jól vannak.” Egyébként van egy Waldsee nevű település Dél-Németországban, Svájcban nincs Waldsee. – A szerk.]. Senki nem tudta, hogy hová vitték, és hogy Lengyelországban haláltáborok léteznek. A férjem a frontról küldött tábori lapokat. Munkaszolgálatos volt a vasúti századnál. Ahol lebombázták a síneket, ott építették, hogy tudják a katonákat szállítani a frontra. Erdélyben dolgoztak. Azt mesélte később, hogy egész Csíkszentkirályig építették a vasutat. Erdélyben nagy szegénység volt akkor. A koldusok tizennégy éves lányaikat árulták a katonáknak. Csak tábori szám alatt érkeztek az uram levelei, amelyekbe sosem írhatott konkrét dolgokat a tartózkodási helyéről és a helyzetéről. Általában azt írta nekem, hogy jól van, nagyon szeret, és hogy vigyázzak magamra.

Az összes negyedi zsidót deportálták [Negyed az első bécsi döntést követően átmenetileg visszakerült Magyarországhoz. – A szerk.]. Magyar csendőrök lovas kocsikon vitték őket a [vág]sellyei vasútállomásra. A szomszédjaik mesélték ezt, akik egész [Vág]Sellyéig mentek velük. A zsidók nem tudták, hova mennek. Azt hitték, munkaszolgálatba szállítják őket, és a háború után majd hazatérnek. A szüleimet és a testvéreimet a lágerba vitték. Akik utoljára maradtak Auschwitzban, azoknak volt a legjobb dolguk, mert a tapolcsányi rokonok, akik főnökök voltak a konyhán, maguk mellé vették őket. Irénke az édesanyámmal dolgozott a konyhán. Nem szállították őket tovább gyárba, hanem végig ott maradtak Auschwitzban. Mancika még élt, sarlachja volt, amikor feltették egy autóra. Még élt, amikor a halálba vitték. 1944 novemberében Himmler utasítására a németek felrobbantották az auschwitzi gázkamrákat, hogy ne maradjon semmi nyom. [Auschwitz II-ben, azaz Birkenauban, ahol a magyar zsidókat meggyilkolták, négy létesítmény (gázkamrák és velük egybe épült krematóriumok) működött. A IV. számút az 1944 október 7-i fogolylázadás során robbantották fel a felkelők, a II., III. és V. számút Himmler parancsára 1945 januárjában. 1944 őszén még nem robbantottak, de november első felében leszerelték és elszállították az alkatrészeket. Ekkor már nem folyt tömegmegsemmisítés. – A szerk.] Ezek a zsidók mind ott haltak meg. Anyámat és Irénkét valószínűleg kivégezték. Amikor az amerikaiak elfoglalták a táborokat, sok felszabadult zsidó halt meg, mert a hosszú éhezés után megették a húskonzervet. Apámnak is valószínűleg ez volt a sorsa. Egy sóki származású kommunista nő mesélt nekem a családomról. Ápolónőként dolgozott az auschwitzi koncentrációs táborban, megmenekült, és a háború után hozzáment egy negyedi zsidóhoz. Amikor rákérdeztem, mi történt az édesanyámmal, azt felelte, hogy „Az anyád már ott ment ki a füstben a kéményből”. Már annyira nem volt szíve, az átélt események miatt elfásultak az érzelmei. Borzalmas dolgokat csináltak a koncentrációs táborban. Azt mesélte, hogy nyugtatók és narkózis nélkül vették el a gyermekeket az állapotos nőktől és kísérleteztek velük.

Élt Negyeden egy jövendőmondó púpos zsidó kocsmáros. Akadt olyan is, aki röhögött, mikor vitték a zsidókat. Azt mondta ez a kocsmáros: „Ne röhögjetek, mert benneteket is el fognak vinni.” Akkor ismét kinevették: „Hát hová vinnének minket, mi itt születtünk, Negyeden.” A kocsmárosnak igaza lett. Nemsokára, 1948-ban kezdetét vette a magyarországi és csehországi kitelepítés [lásd: szlovák-magyar lakosságcsere].

A háború vége felé az uram az egyik bajtársával, akit, azt hiszem, Betlen Jánosnak hívtak, elszökött a hadseregtől. Sajnos, már nem emlékszem, hogyan sikerült nekik. A férjem azt mesélte, hogy egy magyar–orosz szótár mentette meg az életét. Valahol szerezte vagy kapta, és belerakta a hátizsákjába. Mély árkokban húzódtak meg, hogy ne találják meg őket az orosz katonák. Egy kirgiz katona viszont rájuk lőtt a tankból, és eltalálta a hátizsákját. Az a nagy szótár meg felfogta a golyót, és így az uram is megmenekült. Az ellenséges katona kiszállt a tankból, és mikor észrevette, hogy a férjem túlélte, még kenyeret is adott nekik. Aztán elkérte az uramtól a szótárt, mert úgy gondolta, hogy jól jön még az neki Magyarországon. Munkácson olyan nagy házakba mentek be, ahonnan elvitték a zsidókat, svábokat, ruszinokat, magyarokat. A pincékben üres üvegeket találtak. Ezeket kimosták, és eladták a patikusnak. Munkácsról Debrecenbe lehetett menni. Az uram abból élt, hogy inget mosott az orosz katonáknak, és éjjelenként az autókaravánt őrizte élelemért. Onnan aztán hazajött Pestre. A kórházból sokan ismertek, így valakitől megtudta, hogy élek. Meg is talált engem Pesten. Az anyósoméknál bujkáltam Adával, a férjem unokatestvérével. Ada Karádynak volt a barátnője. A pincében éltük meg a felszabadulást. Azért mentünk le oda, mert Ada félt, hogy lebombáznak.

A háború után nem mentünk rögtön Negyedre, hanem Debrecenbe utaztunk. Az uram ugyanis tartott az orosz katonáktól, akik valószínűleg még Negyeden tartózkodtak. Egy idő után viszont hazamerészkedtünk. Felültünk egy vagonra, amely szenet szállított. A férjem egy mélyedésbe terített nekem pokrócot. Ott majdnem az egész utat végigaludtam. Talán három-négy napig tartott az út [Vág]Sellyére. Egy királyfai bácsi is utazott velünk. Azt mesélte, hogy Erdélyben ragadt, mikor kitört a háború. Nagyon kedves öregember volt, ellátott minket kenyérrel és a sonkával.

1945-ben jöttem vissza Negyedre. Nem emlékszem pontosan, melyik hónapban érkeztünk haza, de tél volt, azt tudom. Egy üres ház várt minket. A szülői házunkból és a fatelepről mindent szétloptak és elhordtak a falubeliek. Még a kerítést is szédszedték. Az udvaron volt egy kemence, amelyben anyám és Zsófi néni kenyeret és süteményt szokott sütni. Azt is lebontották. A szüleim háza Negyeden elég rossz állapotban volt, orosz és román katonák laktak benne, a falat is bemaszatolták. A szomszédaink azt mesélték, hogy a falubeliek az egész könyvtárunkat elégették. Nem látták, ki tette, mert a gyerekek sem mertek a nagy zsivalyban kimenni.

Negyedre rajtam kívül tíz zsidó férfi tért vissza, asszony nélkül. Nem sokáig maradtak itt, Palesztinába vándoroltak ki. Volt, aki megnősült, negyedi nem zsidó lányt vett feleségül, aztán feleségestül kivándoroltak. Ezek a férfiak fiatal lányokat vettek el, a nők pedig követték a bizonytalanságba az idősebb férjet. Én nem akartam Negyeden maradni. Csak azért jöttünk a férjemmel haza, hogy a szüleimet lássam. A családomból nem tért vissza senki. Nem maradt senkim Negyeden. A férjem Pozsonyban kapott munkát, csak ezért maradtunk. Az oroszok Pozsony mellett, Ivánkán egy kacsafarmot építettek. Negyedről már többen dolgoztak ott, egy évig ő is ott volt alkalmazásban. Innen egy pozsonyi építési vállalathoz került, amely az épületek felújításával foglalkozott. Az uram 35 évig mint raktáros dolgozott. Csupán olyan munkatársat tűrt meg, aki nem lopott.

A háború után minden megváltozott. Apám mindig azt mondta: „Építek neked valahol Pesten egy kis házat, hogy ne kelljen lakbért fizetned. Megállj, milyen szép lesz!” A háború mindenemet elvitte. Elvették az apai nagyapám, Schultz Sámuel házát, ledöntötték. Az anyai nagyapámnak nagyon sok földje volt, azt is elvették. Szegény maradtam, árva lettem.

A háború után hazajöttünk. A szüleim házában laktunk Negyeden. Nagyon rossz állapotban volt, de sokat dolgoztunk, lassan rendberaktuk és berendeztük. Az apai házhoz nagy fatelep tartozott, ahol dolgozott egy Drinóci nevezetű ember, aki Nagyfödémesre nősült. Hazajárt Negyedre. Azt tanácsolta, hogy ültessük be a kertet. Hozott magot, az első paprika, amit kitermeltünk, sötétzöld volt. Negyeden már termeltek paprikát előttem, de nem sokat. Inkább hagymát, káposztát és újkrumplinak való krumplit ültettek. Drinóci elvitte a szép paprikát, Szentendrén eladta, a paprika apraját meg eladta a gyárban, ahol káposztát savanyítottak. Sok pénzt hozott, a férjem annyi fizetést nem kapott.

Közben Ilus néni – egy negyedi ismerősöm – megtanított tyúkot ültetni. Egy tanyáról hoztak nekem a férjével olcsón két negyven kilós malacot. Kellett a zsír, hús meg a kolbász, az embereknek enniük kellett. Megtanultam libát tömni, baromfit nevelni. A libamájat eladtam a [vág]sellyei Blau jéggyárnak, amely még gyerekkoromban nyílt meg a vonatállomás közelében, a mai temető területén. Többet kaptam a májért, mint az egész libáért.

A férjem családja mindig összetartott, és senki nem volt a másikra irigy. A Neumann család Námesztóból [Námesztó – Árva vm.-ben lévő, túlnyomórészt szlovák anyanyelvűek által lakott kisközség volt, 1910-ben 1600 lakossal. – A szerk.] származott, ott született az anyósom, apósom. Nagy éttermük volt közvetlenül a lengyel határon, még ma is emlegetik a rokonok, akik arrafelé járnak, hogy még áll a „Piváreň u Neumanna“ [Neumann söröző – A szerk.]. A tulajdonos ugyan már más, de a név megmaradt. Anyósomat Goldstein Dáliának hívták lánykorában. Nagyon szép asszony volt az anyós, szőke. Az apósom neve Neumann Simon. Magas, csúnya, hosszú fekete hajú, de elegáns ember volt. Bakombardot [Pakombart: pofaszakáll, oldalszakáll; német – A szerk.] és szakállt is viselt. Iskoláit érettségivel végezte, ez nem volt mindennapos dolog akkor. Anyósommal Námesztóban házasodtak össze, majd felmentek Pestre munkát keresni. A Sas utcában egy kendő-nagykereskedésben kapott állást mint főkönyvelő, jól is ment nekik. A házasságból hét gyerek született, de jött az első világháború, elszegényedtek. Az otthoniak [námesztóiak] drogériát nyitottak nekik Pesten. A gyerekek szétszóródtak a nagyvilágba, Párizsba és Palesztinába. Gondolom, az uram családja már nem volt annyira vallásos, mert a férjem már nem tudott a zsidóságról szinte semmit. A gyerekeinket is katolikus templomban kereszteltette meg Pesten [Ebből akár arra is lehet következtetni, hogy a férj vagy már a szülők kitértek és katolizáltak. De az is lehet, hogy a zsidókkal a holokauszt során történtek miatt döntött úgy a férj, hogy megkeresztelteti a gyerekeket. – A szerk.].

A férjem lánytestvérei Párizsba kerültek. A legöregebb nővére, Neumann Blanka a banánbehozatali társaság hivatalában dolgozott, ott ismerkedett meg Hajekkal, aki hajóskapitány volt. Boldogan éltek, megszületett a kislányuk, az Ada. A második világháború alatt Hajekot a francia vizeken megölték. Blanka Franciaországban házat, pénzt és nyugdíjat kapott, ott is maradt, és mint varrónő kereste a kenyerét.

Neumann Ilonkának, a férjem másik lánytestvérének egy nagyon híres pesti szabó volt a férje, Bernard Bélának hívták. Béla bácsinak nem volt zsidó származása. A második világháború alatt Jugoszláviába vezényelték, ahol Tito  [lásd: Josip Tito] házi szabójává nevezték ki. Szolgálataiért Tito húsz hold földet ajándékozott neki Óbecsén, de ő szabó volt, és nem paraszt. Jugoszláviából egyenesen Palesztinába mentek, mert otthon nem volt munkájuk. Palesztinában egyáltalán nem volt igény a munkája iránt, az nem az ő világa volt. Robert fiuk négy éves volt akkor. Vettek egy kis házat, Ilonka ott maradt Izraelban, Béla elment Párizsba. Be is vették egy angol szabóságba, mert kiállta a próbát. Így már egy kis pénzhez jutott, ki tudott venni egy lakást, munkája már volt. Ilonka eladta Izraelban a házat, és mindnyájan utánamentek Párizsba. Robi fiuk megtanult ivritül és angolul. Magyarul is tudott.

A férjem a zsidóságról nem tudott semmit. Elküldték egyszer a maceszgyárba. Vajas kenyeret evett, nem tudta, hogy egy morzsának sem szabad ott leesnie, ugyanis a kenyérben élesztő is van, nem tudott az semmit a zsidóságról. Azok, akik a családunkból Námesztóból származtak, nem voltak vallásosak. Az apjuk azt tartotta, hogy ne higyjenek a rabbiknak, mert azok mind csalók. Annyi szerencsétlenség érte őket, rájuk zúdult a hegy, koldusok voltak, szegények, azoknak hiába mondták, hogy imádkozzatok, majd a másvilágon… Ha zsidó volt, ha nem volt zsidó, ezeknek a vérükben volt a hitetlenség.

Nem tartottuk az ünnepeket és szokásokat. A zsidó ünnep is cirkusz, a keresztény ünnep is cirkusz, csupa üzlet az egész. Húsvétra a tojást veszik, karácsonykor a karácsonyfából és a szaloncukorból gazdagodnak meg. Az apósom szerint minden ünnep kész üzlet. A keresztény temetés is cirkusz, minek a koszorú annak, aki nem él.

Két gyermekem született. A lányom, Neumann Sonia 1947. április 23-án született Negyeden. Otthon szültem, mert nem volt kórház. A fiam, Neumann Peti 1949. december 23-án született Negyeden. Az uram Pesten kereszteltette meg őket.

Sonia nagyon jól tanult. Óvónőképzőbe járt Modorban. Mindig óvónő szeretett volna lenni. A papának nem tetszett, de nem lehetett lebeszélni róla. Miután befejezte a tanulmányait Modorban, Pozsonyban talált helyet. Ott tanított egy évig, de nagyon alacsony volt a fizetése, 900 koronát kapott. Nyáron Párizsból megérkezett az Ilonka, a férjem lánytestvére és a fia, Robi, akik meghívták Párizsba.

Akkor már az egész pesti Neumann család kiment Párizsba. Az óvoda igazgatónőjének a férje zenész volt, s a társaival folkkoncertre repültek Párizsba. Sonia még maga sem tudta, hogy végleg elmegy, nyaralni indult, nem is vitt téli holmit. A papa megérezte, azt mondta, hogy Sonia soha nem jön vissza. Sonia Párizsban 32 évig idegenvezető volt. Nyugdíjas korában nyitott egy ékszerbutikot. Sonia nem igazi üzletasszony, azt nézi, hogy tiszta legyen a kő, szép legyen a kirakat, de nincs rábeszélő tehetsége.

Én is szerettem volna a lányomat meglátogatni. Galántán volt egy rendőr, aki csak azoknak adott utazási engedélyt, akik fizettek neki. Nekem nem volt se apám, se anyám, senkim, aki segítsen, nekünk csak a négy kezünk volt. Ez a rendőr azt mondta nekem: „Maga csak szeretne Párizsba menni! A lánya is már ott van, a sógornői ott vannak, maga csak maradjon!” 1971-ben megszületett a Natalie unokám Párizsban, de nem mehettem ki a lányomhoz. Csak amikor két és fél éves volt az unokám, akkor vigyáztam rá Párizsban egy hónapig.

Sameš Oskar, Sonia ura, 1943. július 20-án született Cziferben [Czifer (Cífer) – Pozsony vm.-ben lévő kisközség. – A szerk.]. Elment a lányom után Párizsba, és ott házasodtak össze. Két lányuk született, Natalie és Laetitia. Natáliának két lánya született, Stacy és Claiton. Sonia katolikus, a gyerekei is. Mindegyiket Párizsban, katolikus templomban keresztelték meg. Nem beszélnek vallásról. Natalie sem vallásos.

Péter fiam víz- és gázszerelőnek tanult Pozsonyban. A szakmája egyáltalán nem érdekelte. Hanyag volt, nem szeretett tanulni. A kommunizmus alatt a szerelők jól kerestek. Jelenleg zöldséget vásárol fel, dinnyét árul a pozsonyi „Miletič” piacon. Tonka Anna, a felesége, [érsek]újvári, nem zsidó. A házasságból egy fiú született, Erik. Nagyon elfoglalt, 21 éves. A vallás sosem volt fontos számára. Sem a fiam, sem az unokám nem hívők. Az én hitemet tiszteletben tartják. Én hívő ember vagyok, mert hiszek az egy Istenben, de nem tartom magam vallásos zsidónak. A holokauszt által árva maradtam, és nem ápoltam úgy a zsidó hagyományokat, mintha a szüleim éltek volna. A gyermekeimet sem neveltem vallásosan.

A fiamat és az uramat a sportújság érdekelte. Az uram sakkújságra fizetett elő, egy regényt életében el nem olvasott, de újságot annál többet. Én mindent olvasok, az összes Dumas-t, az Üvöltő szeleket [Emily Brontë], Thomas Mann, Hemingway összes műveit. Gyakran a galántai és a [vág]sellyei könyvtárból is kölcsönöztünk könyveket. A gyerekekkel az apjuk foglalkozott. Sonia is nagyon szeretett olvasni.

A férjem a második világháború előtt az MTK-ban futballozott Pesten, úszott és motorozott. Szeretett színházba is járni. A háború után nem értem rá sportolni és nyaralni, pénzt kellett keresnem, még úszni sem tanultam meg, pedig közel volt hozzánk a halastó Negyeden. Minden vasárnap délután kivittem a gyerekeket a farkasdi moziba, pedig ott mindig ugyanazt játszották. Az orosz és a csehszlovák meséket annyiszor megnéztük, hogy már a könyökömön jöttek ki.

A férjem nagy sakkozó volt. Olyan sakkozókkal barátkozott, mint például a Hrdlička doktor Peredről. Galántáról is sok sakkozó jött, meg egy peredi szakember, aki a sakkot pártolta. Nekem volt egy barátnőm Farkasdon, Kesztyűs Terézia. Sok mindenről beszélgettünk, a zsidóságról is. Zsidó imádságot is tudott fejből. Vasárnap délutánonként együtt jártunk moziba.

A szocializmus alatt a piacon kerestem a kenyeremet. Először gyümölcsöt és zöldséget árultam. Apám 1938-ban Kecskemétről 40 magyar gyümölcsfát hozott, állítólag azok a legjobbak. Amikor hazajöttem Pestről a háború után, már gyönyörűek voltak. Rengeteg barack termett, 5 koronáért vásárolták fel pálinkának. Keveset tudtunk belőle eladni a Vág mellett nyaraló cseheknek. Bitter bácsi, a volt szolgalegényünk, a pozsonyi piacra hordta az árut. Összevásárolta Negyeden a káposztát, besavanyította, és elvitte lovas kocsival a pozsonyi piacra. Mikor szültem, a felesége hozott nekem sült csibét, tortát, ezt-azt. Bitter bácsi elvitte a mi barackunkat is, később én árultam. A piacról nagyon sok pénzt hoztam. Húsz évig árultam a kertből a pozsonyi Miletič piacon. Csak a saját termésemet árultam.

Eléggé szigorú rend uralkodott a pozsonyi piacon, bárkit megbüntettek, aki nem tartotta be a szabályokat. Reggel kiírták egy táblára, hogy milyen árban árulhatjuk a zöldséget. Szerencsére a pénzszedőnővel jóban voltam. Magyar asszony volt, dunaszerdahelyi. A negyedi halastónál nagyon megnőtt karfiol, a többi kofa jóval kisebbet árult. Egy férfi, aki nyitott piros autóban jött, az öt-hat legnagyobbat kiválasztotta, én pedig tíz koronát kértem darabjáért. Mutogatott a táblára, hogy hat van kiírva. Bement az irodába panaszkodni rám. Kijött a Balázsné, megnézte a karfiolt, majd fogta a krétát, és kiírta a táblára: Extra, „desať korún” [az extra méretű, azért tíz korona].

Az egyik kofának karácsonykor ostyát is árultam, jól megfizetett. A pozsonyi lakásában aludtam. Csak az volt a baj, hogy a sütőjén rajta volt a kereszt. A kommunizmusban keresztet, Jézuskát nem szabadott árulni. Adtam neki egy tippet. Tíz ostyát árultunk egy csomagban, a tetejére olyat tettünk, amelyen nem volt kereszt, a közepébe beletettük a kereszteseket. Az ostya jól elfogyott, karácsony előtt egy nappal már nem volt mit árulnunk. Húsvétkor korbácsot és piros tojást árultam neki. A tojásfestés úgy kezdődött, hogy észrevettem, hogy a szomszéd asztalra kirakodtak a szép fejkötős morvák a hímes tojásokkal. Az villant az agyamba, hogy a mocsonoki nagymamámmal gyerekkoromban milyen szép húsvéti tojásokat festettünk. Kipróbáltam én is. Volt olyan év, hogy hétezer koronát is kerestem a piros tojással. Éjjeleken át dolgoztam, de megérte, mert két hónap alatt sem keresett annyit az uram.

A kommunizmus alatt mindenkit megaláztak. Van, aki azt mondja, hogy jobban éltünk akkor, mert olcsóbb volt minden. Azonban nem azt kell nézni, hogy milyen olcsó az élet, hanem hogy milyen megalázott az ember, mert nem csak szája van az embernek, hogy egyen. Jön egy tahó orosz vagy egy tahó magyar vagy éppen szlovák a hegyekből… Ezek a drótos tótok [A vándoriparosokat vándorló életmódjuk, szegénységük vagy csak a helybeliektől különböző szokásaik miatt sok helyütt enyhe lenézéssel emlegették. – A szerk.] lejöttek hozzánk, ezek lettek a falu urai, a partizánok. Megszállták a magyarok üzleteit, mert a magyar nem lehetett üzletes, a nyakára ültek a magyarnak. A malomigazgató is analfabéta volt, az uram állította össze helyette a kimutatásokat. Vágbesztercéről érkeztek hozzánk. Az okos embereket megalázták. A magyarokat Magyarországra meg Csehországba vitték, ugyanazt tették velük, mint a zsidókkal, csak éppen nem ölték meg őket. Betelepedtek a magyarok elhagyott házaiba. A szomszéd házba is betelepedett egy olyan házaspár. A szobában tartották a malacokat, mivel azt hitték, hogy télvíz idején megfagynak, ezért a malacokkal aludtak. Tavasszal meg látom, hogy a szomszéd kisollóval nyirkálja a szőlőfürtöket. Kérdem: „Mit csinál?” „Hát, azt mondta a szomszéd, hogy ha sok van rajta, le kell vagdalni.” A szomszéd persze becsapta. Én nem szóltam neki – „já nerozumiém” [én nem értem] –, vagdald csak, gondoltam magamban. A többségük eltűnt, csak egy-kettő maradt, aki a faluban megnősült.

Én szerettem volna kivándorolni Palesztinába. Azt mondta a Miska bácsi, az anyám bátyja: „Ne maradj itt, gyere velünk, egy család vagyunk, Negyedről is sokan mentek. Gyere velünk együtt, vonattal megyünk, a hajón megleszünk, nincs asszony, nincs rokon semmi, gyere velünk.” Annyit írta ez a Fekete Józsi bácsi, anyám sógora: „Itt ápolónő leszel, úgy meggyógyult az Adél néni [anyja nővére], gyertek a Szentföldre, itt minden gyógyító.” Az uram nem akart menni, mert nem bírta a meleget.

Az 1990-es években utaztam ki Izraelba, addig nem lehetett kimenni. Még akkor is vízum kellett. A vejem, Oszi intézte. Nagyon kíváncsi voltam Izraelra, de nagyobbnak képzeltem el. Egy vonat jár végig az országban, 150 kilométer hosszan, amilyen az ország. A repülőtér szintén kicsi volt, az első benyomásom az volt, hogy verekednek ott. Nem voltam hozzászokva ehhez a kolhozrendszerhez. Ha valaki kivándorolt, a mezőgazdaságba vették be, amíg nem talált jobbat, oda mindenkit felvettek. Ennivalót, lakást biztosítottak. Furcsa volt ez nekem, azt hittem, hogy olyan, mint az orosz rendszer. Együtt vannak, együtt dolgoznak, de azért az nem olyan. Mindenkinek van külön lakása, aki nem akar, nincs ott, nem erőszakkal veszik el a földjét, mert ott senkinek nem volt földje, az a zsidó államé. Nem értettem eleinte.

Izraelban éltek és élnek a rokonaim. Anyám bátyja, Miska bácsi visszatért a két fiával, Ferivel és Tibivel Auschwitzból. A két fiú nem akart katona lenni. Nemsokára lehetőség nyílt a kivándorlásra. Kibéreltek egy vagont, belepakoltak. A vagont fölemelték a hajóra. Anyám nővérének, Adél néniéknek, akik már a második világháború előtt kivándoroltak Palesztinába, Petah Tikvában volt a házuk egy nagy udvarral. Miska bácsiék aztán ott laktak egy darabig Adél néninél. Miska bácsi nagyon értett a tehenekhez. Népbíró is volt később a bíróságon. Jó fizetést kapott. Házat épített, telket kapott. A fia, Feri ma is ott lakik.

Katica nénim, az édesapám anyjának volt a testvére, Jókáról származott. Lánykorában nevelőnő volt, gyönyörű szőke hajú nő volt. Férjhez ment valakihez, a férjét nem tudom hogyan hívták és hogy zsidó volt-e, de azt mesélték, hogy a hajón esküdtek. Tudom, hogy Amerikában élt, van egy fia, művész, Gusztinak hívják. A címek, sajnos, elkallódtak. Katica néni már azóta meg is halhatott. Aranycsipkével szegett sapkát viselt, amikor hazajött Amerikából.

Amerikában is élt egy negyedi rokonom, Tildának hívták, anyámnak volt az unakatestvére. Elvitte egy nem zsidó amerikai legionárius, akivel Pozsonyban ismerkedett össze. Férjhez ment Amerikába, négy lánya született, és egy kis kantint nyitott. Nem tért vissza, ott halt meg Amerikában. Anyámmal levelezett, fényképeket és csomagot is küldött.

Közvetlenül a rendszerváltás után, 1989 után nem történt semmi, még azután is kommunizmus volt. Kérvényt be nem adhattál, semmit nem intéztek el. Egymásnak segítettek, úgy volt az – aki akkor neked jót csinált, nos add vissza a jót, minden le volt tagadva… Most érzem csak a változást, hogy 2004-ben az Európai Unióba került Szlovákia.

Például az anyai nagyapámnak sok földje volt, azt mind elvették. Én nem kértem vissza, mert a fiam a kertet sem tudja bedolgozni. Az apai nagyapám házát ledöntötték, helyette felépítettek oda egy tűzoltószertárt. Ott állt pár évig, aztán eladták a telket. Megvette volna egy szlovák kommunista nő. A telek az artézi kútnál van, az a legjobb hely, ott akármit árulsz, minden megy. Százezer koronát adott volna érte zsebből, hogy a barátnőjével egy ruhaüzletet fog nyitni. A helyi polgármester azt mondta, hogy nem lehet eladni a telket, a tűzoltószertárat le fogják dönteni, és a helyén parkot létesítenek. Hazudott, park sem lett ott soha. Az a kommunista pedig megvette volna tőlem. Az új polgármester már nem is tudta, hogy kié meg mié a telek, a község eladta, engem meg sem kérdeztek. Két ember lakik a házban, átalakították. Hogyan vehette meg az a két ember, mikor a telek ott nincs tisztázva?!

1990-es években már szabadon kimehettem Párizsba. Nagy kár, hogy megöregedtem, mert ha most is fiatal volnék, biztosan nem ülnék itt. Farkasdon pékséget nyitnék, vagy virággal kereskednék. Most van rá lehetőség. Aki ügyes, az most megél. Hiába mondják, hogy munkanélküli. Az, aki nem talál, az nem ügyes. Ez a rendszer, ez az ügyes embereké – kapitalizmus. Mindenkinek van lehetősége, ha cigány, ha zsidó, ha paraszt, ha szegény, ha gazdag. Csak esze legyen meg ügyessége. Ma ilyen világ van. Így van a franciáknál, így van Amerikában – nem nézik, hogy néger vagy cigány, hanem hogy milyen ügyes.

Nyolc-tíz évvel ezelőtt [az 1990-es évek második felében] költöztem a jelenlegi galántai lakásomba. Negyeden mindenki nagyon elfoglalt, én meg nagyon szeretem a társaságot. Részben ezért is mentem el a szülői házamból, és jöttem ide Galántára. Gyakran részt vettem a galántai hitközség által szervezett rendezvényeken, de most már az egészségügyi problémáim miatt egyre kevesebbet járok össze a maradék zsidóval. Én voltam a legöregebb a galántai zsidó hitközösségben, nagyon megbecsültek. Galántán már alig él zsidó, aki betartja a zsidó hagyományokat. Én is csak két ilyen asszonyt ismerek. Én hiszek az egy Istenben, tehát hívő ember vagyok, de nem tartom magam vallásos zsidónak. Otthon megtartom a jeles keresztény ünnepeket is, mint például a karácsonyt és a húsvétot. A zsidó ünnepeket annyiban tartom meg, hogy eljárok a galántai imaházba, mikor a halottakért imádkoznak, és mikor meghívnak valamilyen rendezvényre. A zsidó hitközség zain adar [Zájin ódor – ádár hó 7. napja a hagyomány szerint Mózes születésének és halálának évfordulója. – A szerk.] nevezetű ünnepséget is szokott rendezni. 2003-ban negyedi, galántai, nagyszombati, pozsonyi zsidók vettek részt rajta.

Nemrég hoztak egy rendeletet, hogy aki üldözve volt meg ingyen dolgozott, kaphat kárpótlást. Valamit kaptam Magyarországtól, mert a második világháború alatt ingyen dolgoztam mint ápolónő. Gyakran le sem jött rólam a fehér köpeny, tiszta vér voltam. A Claims Conference-től kaptam körülbelül 42 ezer szlovák koronát, amit három részre osztottam. Két részét a gyerekeimnek adtam, hogy emlékezzenek az apjukra.
 

Mariasha Vasserman
Tallinn
Estonia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of interview: September 2005

I met Mariasha Vasserman in the Estonian Jewish Community 1. Mariasha was going to take a tour in Spain with her friend the day after, so she had a lot to do before her departure. Nevertheless, Mariasha agreed to an interview. For me not to spend too much time to get to Mariana’s house, we had a talk in the hotel, where I was staying and which is very close to the community. Mariasha is a slender petite woman. She has an elegant hair cut. She is wearing a close-fit suit, which looks good on her. Mariasha was a little bit worried before the interview and said that her education and cast of mind was mathematical, thinking that she was not a good story-teller. It seems to me that the interview with her turned out to be engaging. Her carefree childhood was over when she turned 12, with coming dreadful circumstances: her father’s death, and the deportation 2 of her entire family to Siberia. But even speaking of all that - her life in exile, the daily fight for survival, she had to go through - Mariasha kept her sense of humor seeing the humorous even in horrible things.

My father’s family lived in Latvia. There was a small town named Friedelstadt not far from Riga. Now it is a part of Riga, which grew rapidly after war. In tsarist times Jews were not permitted to live in cities, but Friedelstadt was in the Pale of Settlement 3. It was a Jewish town. If Jews came to Riga on business, they had to be through with their matters by midnight, as they weren’t allowed to stay in Riga overnight. Friedelstadt was at such a distance from Riga that it was possible to take care of all things there during the day and come back by night. That is why Jews preferred to settle in that town, and made up most of its population.

I never met my paternal grandfather. He died such a long time ago that even my father couldn’t remember his name or the way he looked. I asked him, but he couldn’t tell me anything about his father. Grandfather died, when Father was a baby. Grandfather’s last name was Vasserman. This is all I know about him. My paternal grandmother’s name was Libe-Leya. She had seven children, and my father was the youngest. He was born in 1884. Father was called Nafral-Hertz. Father explained to me that the first name was biblical to be mentioned in the synagogue, and the second name was secular.

I met only one of Father’s brothers. It was way back in my early childhood. I remember that my uncle lived in Riga. Once, the whole family went to see him for a couple of days. I don’t even remember his name. He died a long time ago, in the 1930s. As far as I remember, he had three daughters, and all of them immigrated to Palestine, when Uncle was still alive. One of them died shortly after arrival. I don’t know anything what happened to the other cousins.

The rest of my father’s siblings left for different countries. I don’t have information about them. I don’t know anything about Father’s childhood and adolescence either. Of course, he got religious education. It could not have been otherwise in such a town as Friedelstadt. He also got some secular education. At any rate, Father knew how to read and write in Russian, Lettish, German, knew mathematics and accounting.

Mother’s family also lived in Friedelstadt. I don’t know where her parents came from, but both their daughters were born in Friedelstadt. Grandfather Perets Gordon owned a hat shop. He worked as a hatter and took some apprentices, who worked for him for some time after their apprenticeship was over. Grandmother Yoche-Hinde was a housewife. My mother Dayle was born in 1887. Her sister Breine was ten years younger than Mother. She was born in 1897. I know that my mother and her sister had a middle brother, but he died in childhood.

Mother’s family was an ordinary Jewish family, like most families in Friedelstadt. Neither Grandfather nor Grandmother were pious, but they respected and observed Jewish traditions. There was a synagogue and several prayer houses in town. On Sabbath and Jewish holidays the entire Jewish population of Friedelstadt went to the synagogue. They prayed at home on working days. Grandmother strictly observed the kashrut. There were separate dishes and tableware for meat and dairy dishes. Grandmother was a unique cook. She had a true culinary talent.

They had a small one-story house. Grandfather’s shop was next to it. There was a small plot of land by the house, where grandmother made a garden. She planted greenery there. Grandmother kept poultry in the coop- chicken and geese. The husbandry was not big, but still it was helpful.

My parents got married in 1914. They had a traditional Jewish wedding, there was no other way. Father was a tradesman and mother was a housewife. Father went to Riga to take goods for his store, and in the evening he came back home. Father was deeply respected in town. He was considered to be an intelligent and decent man. Father was one of the few dwellers of Friedelstadt, who got the Jewish newspaper. It was issued in Yiddish. Father was subscribed to that paper, and when the new issue came out, the town dwellers came to my parents to discuss the news. After the wedding, my father bought a small house, the same size as that of my grandparents’ and of other residents of Friedelstadt. Following Grandmother, my mother took care of the garden and bred poultry. They had a regular calm life.

In 1914 World War I was unleashed. When the Germans entered the territory of the Baltic countries, as per order of the Tsar in 1915 all Jews were to be exiled from here to the remote areas of Russia within 24 hours. My parents and Mother’s family were not willing to go to the unfamiliar region. Nobody knew how long they would have to live far away from the vernacular place. Some distant relatives lived in Minsk and they decided to go to them. Military actions were being held in that direction and they couldn’t cross the front line. Then they remembered that some of their relatives, the Goldbergs, were living in Tallinn, so they went there as they had no choice. Thus, our family turned out to be in Tallinn.

Grandfather Perets Gordon died in Tallinn in 1915. He was buried according to the Jewish rite in Jewish cemetery of Tallinn. Shortly after Grandfather’s death in 1915 my parents had their first-born. My brother was named Perets after Grandfather. My sister was born in 1919. She was called Sore-Reyze. I was born in 1928, and I was named Mariasha.

My parents rented an apartment in the house of a rich Tallinn Jew named Berkovich. My paternal grandmother Libe-Leya, my maternal grandmother Yoche-Hinde and Mother’s younger sister Breine lived in our apartment. Breine remained single and lived in our family all the time. Grandmother Libe-Leya died in 1930. I was only two years old then. I don’t remember her at all. Grandmother was buried in the Jewish cemetery in Tallinn in accordance with the Jewish rite.

I don’t what Father did for a living when our family had just arrived in Tallinn. I know that he had to start from scratch. Maybe he managed to take some money and precious things from Friedelstadt and it helped for a while. At any rate, when my sister was born, Father had a store called ‘Gold, Clocks, Crystal.’ The building of that store is still there. The store was in downtown Tallinn, on Viru Street. It was a busy street, so there were a lot of customers at the store. Nowadays there is a book-store in its place. There were two stores in one building before. The largest area was taken by a drapery store, owned by Berkovich. The second part of the store was occupied by my father.

Father was respected in town; he was thought to be an honest tradesman. Of course it attracted the customers, as they knew they wouldn’t be swindled in Father’s store. Mother was always being constantly busy. She helped Father in the store. A governess was hired for the children. She took care of my sister, who was a baby, and my brother. She was a very nice woman. When my brother and sister grew up, the governess stopped working for us and she resumed her work when I was born. She raised me since I was a baby. My governess was Estonian. She was a very educated woman, fluent in German and French. She was single and she was affectionate to me and our entire family.

My parents were very busy at the store, and couldn’t pay me a lot of attention, so my governess taught me everything. Owing to her I learnt German and French. She tried to teach me Russian, but for some reason Russian was too complicated for me. My parents spoke Yiddish with each other and German with the children. German was my native language. My first words were spoken in German. I learnt Estonian by natural method, communicating with children in the yard. Our family knew Estonian. It went without saying for us: since we were living in Estonia, we were supposed to know the language of the country.

Jewish traditions were strictly observed at home. We always marked Sabbath. Grandmother Yoche-Hinde cooked for the whole family. She didn’t trust the maids in that. Grandmother was a wonderful cook and she enjoyed cooking. She was definitely the master in the kitchen. On Friday morning Grandmother cooked food for two days. She even baked Sabbath challah herself, in spite of the fact that there was a Jewish bakery in Tallinn, where challah was sold. In the evening the whole family got together. Grandmother lit the candles and prayed. Then all of us sat down at the table. During my childhood I was a bad trencherman, but Grandmother knew how to cook and serve the dishes so that even I didn’t have to be talked into eating. On Saturdays no work was done about the house.

All Jewish holidays were marked at home. The whole family went to the synagogue on holidays. I remember there was a synagogue on Makri Street, not far from our house. The synagogue was destroyed after the war. It was a choral, two-story synagogue. My mother, sister, grandmother and Aunt Breine were in the top gallery with other women. I was a baby, so I always sat with my father and brother in the lower gallery.

Pesach was my favorite holiday. People started getting ready for the holiday beforehand. There was something interesting every day. I liked that preparation for the holiday. Every year it was an event for me. Grandmother made wine for Pesach herself. Our apartment was heated by stove. When the apartment was not heated in the warm season, Grandmother kept the bottles of wine in the stove. The wine was made from raisins. It was sweet and very scrumptious. Matzah for Pesach was bought from Genovker. There was a confectionary, owned by a Jew called Genovker. My aunt Breine worked at Genovker’s confectionary factory. Tasty sweets and cakes were produced there. On the eve of Pesach the Genovker bakery switched for baking matzah. There was the ordinary matzah, from flour and water, and egg matzah. The latter was delicious, very crispy and tender. Of course, we had only kosher food.

When the thorough cleaning was over, Father walked into every room and the kitchen. Pieces of bread were put in certain places. Father swept them onto a wooden spoon with a goose feather. Then that spoon was wrapped in a rag and burnt in the stove. It was a Paschal ritual. Once the chametz was banished from the house, Paschal dishes were taken out. Of course, on ordinary days only kosher dishes were used and Grandmother looked into that. Paschal dishes were not ordinary, they were beautiful. When they were taken out from the package, I started feeling the holiday.

Grandmother always cooked delicious Jewish dishes. Unfortunately, I don’t know the recipe and cannot cook them myself. Grandmother made ‘Eingemachtes’ – radish was cut and soaked in honey, then boiled. It was really tasty. Grandmother took the pits from prunes and put almonds in the prunes. Then those prunes were to be boiled in honey. Of course, there was gefilte fish, chicken broth and all traditional dishes of the Jewish cuisine. I remembered the desserts most vividly.

In the evening father carried out the first Pascal seder. There was a large goblet with wine in the center. It was meant for Prophet Eliagu. All of us were supposed to drink four glasses of wine during seder. I was also given wine, though I drank it from a tot. There was another seder the next day, but it was not obligatory to have it at home. Sometimes on the second seder we went to our relatives, the Goldberg family. My parents chose Tallinn owing to that kin, and our families were very friendly. Sometimes, the Goldbergs came to us on the second seder. It was mandatory to have the first seder only at home, with your family.

On Rosh Hashanah the whole family went to the synagogue. Then Yom Kippur came. All adults fasted for 24 hours on Yom Kippur, the way they were supposed to. I was a child, and I didn’t have to fast. On this holiday people went to the synagogue for the whole day. The prayer lasted until the first evening star appeared. Father’s store was closed on holidays. I also remember the holiday of Simchat Torah. It was a very joyful holiday. Children hold apples in their hands. Small flags were stuck in those apples. Children were given desserts in the synagogue and I remember it. I remember that holiday for the reason that it was my mother’s birthday. Guests came to our place and we had fun. All my parents’ friends were Jews. They tried to get together. Apart from Goldberg family, my parents kept in touch with the Genovker family, the owners of the confectionary factory, the Berkovich family. There were some more Jewish families, but I don’t remember their surnames. In general, only Jews came to us.

We did not mark Estonian state holidays in our family. Of course, we did what we were supposed to: hang the state flag of Estonia on the balcony, but we didn’t have celebrations like we had on Jewish holidays.

All of us went to the Jewish lyceum 4 on Karu Street. At present that building belongs to the Estonian Jewish community. At that time there were two private Jewish lyceums. One of them, where we went to, had the teaching in Ivrit, the other one in Yiddish. When Perets was in the junior grades of that lyceum, some subjects there were taught in Russian; when my sister went there, all subjects were taught only in Ivrit. Ivrit wasn’t spoken at home.

One year before lyceum, I went to the kindergarten, where children were taught Ivrit. We had a wonderful teacher called Anna Klas, the daughter of the chazzan of the largest Tallinn synagogue 5, Gourevich. Then she became a pianist. Her son Erie Klas is the conductor of the Tallinn symphonic orchestra. Anna didn’t only teach us music; she also taught us the rudiments of Ivrit. Children perceive things quickly and after kindergarten we were ready to study all lyceum subjects in Ivrit. We stayed in the kindergarten from morning until noon. Probably it was not very different from modern kindergartens. We played different games, learned how to sing, draw, went for strolls. Many children, with whom I made friends in the kindergarten, were enrolled in the same grade in lyceum. All my friends from childhood were Jews. Most of them were my school friends. Some of them were children of my parents’ friends.

All of us were enrolled in Zionist organizations by school. There were Maccabi 6, Hashomer Hatzair 7, Betar 8. My elder sister and I joined Maccabi. We were focused on physical training. We had good gymnasiums and different circles. There were several groups in every circle for children of different ages. I remember when I was attended training classes in Maccabi, there was another group with adult, very beautiful girls. Isaac Goldman, my sister’s future husband was also in Maccabi. He was a great sportsman, a member of the Maccabi team.

All Jewish holidays were always celebrated in the lyceum in a very interesting way. We didn’t have classes on holidays, but all students and their parents got together on holidays. We organized a concert program and our parents were our audience. We sang, danced, gave performances. Our mothers baked desserts for our school holidays. The children got food from the school canteen. Charity raffles, auctions were arranged on such occasions. There was tuition for lyceum, but children from poor families, who couldn’t afford to pay the tuition, were also admitted. Their tuition was paid by the Jewish community, and some amounts of money were collected at charity events.

We always celebrated the birthdays of all our family members. All my friends were invited for my birthday. My sister, who was nine years older than me, always arranged very enjoyable holidays for us. It was engaging all the time. She organized games, performances and we all had fun.

We always spent summer in the picturesque Tallinn suburb Pirita. There was a wonderful coast with clean white sand. There was a thick pine forest along the coast line. We rented a dacha 9 and lived there all summer long. My parents couldn’t leave the store, so they stayed in Tallinn and came to see us on weekend. My sister, grandmother, Aunt Breine and I stayed there all the time. Pirita was an amazing place for me, an urban child. I could see a cow, while walking in the forest or feed chicken in the house. We spent time on the beach and in the forest. Even now when I come to Pirita, I am overwhelmed with joy recollecting my childhood.

Upon graduation from the lyceum my elder brother entered Tartu University, the Economics Department. Having finished her studies, my sister entered the Tallinn Arts Institute. My sister’s new friends, whom she met in the institute, often came to us. At that time her friends were not only Jews, but also Estonians.

In 1938 Fathers’ cherished dream came true - to have his own place to live. He bought half of a two-story house. There was a five-room apartment on each floor. The first floor was occupied by a Jewish family, and our apartment was on the second floor.

All of us knew that in 1933 the Fascists came to power in Germany 10. Probably, my parents discussed that. I don’t think any Estonian Jews were troubled by that event. Many of those who were deported by the Soviet regime in 1941 and sent into exile said that if they had not been deported, they would have definitely stayed in Estonia during the war. It was true, as many Jews were no willing to get evacuated and perished in Fascist concentration camps and during mass executions of the civilian population.

When in 1939 Soviet military bases were established in Estonia, it went by me. My parents must have been indifferent to that; otherwise I would have felt their anxiety, even if they hadn’t spoken about it. There was a normal course of life and military bases were beyond us. In 1940 we felt it, when Estonia became Soviet 11. Our Jewish lyceum was closed down, or to put it more precisely, it was made into an ordinary school. The last school year was in Yiddish, Ivrit was banned. I went to the 6th grade. All my classmates became pioneers 12. It was interesting for us, like a new game. We saw no politics in that, just took it as a new club, a new organization for children like Betar or Hashomer. There were some events for pioneers. We went on excursions. In general, we had fun and didn’t think that there was a change in our life.

My brother, who was studying at Tartu University, had to come back home. He quit his studies to help Father with the store. He worked as an accountant. Though, it didn’t last long. The Soviet regime commenced nationalization of the private enterprises. Father’s store was also nationalized. The process of nationalization was as follows: first the Soviet commissar 13 was assigned, who came to the store, reviewed business processes. Then there was the day, when that commissar should be given the keys to the store, safe and all documents, and that was it. The owner was turned out. Of course, there was no monetary compensation. My father had to go through that. On that day I saw my father crying for the first time, and I was worried. I remember, I climbed on his lap and tried to comfort him. Soon, I saw Father’s tears for the second time. Though his store was requisitioned, Father had to pay a large amount of money. He didn’t have enough to pay the debt.

First, some people came and made the inventory of our property, then they started taking all things from our house. And again I had to see my father cry. Father loved curio things, silver utensils and jewelry. He had collected them all his life and he used to say that those things would later remind his children of him. All those precious things were taken, as well as good pieces of furniture. Only the most necessary things were left: table, chairs and a bed. At that time I expressly understood that our calm and prosperous life was over and we didn’t know what was in store for us. 

In November 1940 my elder sister got married. She met her future husband, Isaac Goldman, in the lyceum. They were classmates and had been in love for a long time. My sister was married in a chuppah in the Tallinn synagogue. Rabbi Aba Gomer 14 led the wedding ceremony and gave them the ketubbah. Then their marriage was registered in the city hall. It was a mere stationary procedure. We had a wedding party at home. There were not a lot of guests, just close friends and relatives. It was in the Soviet time, so there was no way the newly-weds could have rented a separate apartment. My sister and her husband lived with us. Isaac was a good expert. He worked with jewelry, silver in particular. My sister kept on studying at the Arts Institute.

When the store was nationalized, my brother was hired there as an accountant. It was harder for my father to find a job. Finally he went to work in the clock repair shop, which was providing services for the Baltic fleet. Father was a very good clock mender and an honest man. Some of the people who knew Father recommended him for that work. Mother went to work as a cashier in a dish store, and Aunt Breine kept on working in the confectionary, which was also nationalized and taken from the Genovker family.

In January 1941 my brother got married. He was 13 years older than me, and he always treated me like a child. He loved and pampered me. When he studied in Tartu, he always brought me toys and presents. I got used to the idea that brother loved me best of all. I felt insulted and offended, when he brought a wife, or more precisely, a fiancée from Tartu. I was shifted to the second place. Perets’s wife was called Sima, nee Zak, and her Jewish name was Simcho-Dvoira. She explained that the name Simcho was a blend name as in Jewish families children were named after deceased relatives and at that time, in that period of time two of her relatives died. One of them was Simon, and I don’t remember the name of the second one, it began on ‘Cho.’ Sima was younger than my brother. She is still alive. They were wed at home under a chuppah. They also lived in our apartment.

Newcomers were housed in the apartments of the local dwellers. There were times, when the hosts were evicted from their houses. It happened to the Berkovich family, who leased us the apartment. They were told to leave the place within 24 hours and they had to do it and rent a small old house in the Tallinn suburb Nõmme. Fortunately, our family was not touched. We had five rooms, but there were a lot of us: my father, my mother, my sister and her husband, my brother and his wife, my aunt, my grandmother and I. Probably, the newcomers didn’t want to live with such a large family, and looked for a quieter place.

Father was getting unwell. He most likely couldn’t get over his anxieties. He died in April 1941. I didn’t see my dead father. I was 12 and I wasn’t allowed to say goodbye to him. I wasn’t taken to Father’s funeral. I caught a cold and under that pretext I was told to stay at home. I only know that my father was buried according to the Jewish rite: without a coffin, in a shroud. It was still possible at that time. After the war it wasn’t allowed to bury people without a coffin even in the Jewish cemetery.

Mother took Father’s death very hard. All of us were overwhelmed with grief. We lived as if in a haze. The most terrible day in the history of Estonia came: the deportation starting on 14th June 1941. It changed the life of our family completely. It was not during the day, but on the night of 13th June. Somebody rang at the door, when everybody was asleep. A couple of men came in. I don’t remember if they were wearing NKVD 15 uniforms or not. We were apprised that our family would be deported. We were given two hours to pack our things. Those people had the lists. They found our family name on the list and started demanding that we should wake up our Father. Those lists must have been compiled in advance. At any rate, Father was included in the list. Father had died two months earlier, and those people came to our apartment, looked for him and didn’t want to believe that he had died. How come, he was in the list!

Three families – my mother and I, my sister and her husband and my brother and his wife – were exiled. If Father had been alive, he would have been sent to the Gulag 16 as exploiter and ‘enemy of the people’ 17, and we, the members of the family of an ‘enemy of the people,’ were not sent to the Gulag, but into exile. Then I understood how lucky Father was to have died before that day. He had heart trouble and most likely he would have died in the train. If he was to survive the trip, it would be hard to imagine what a tormenting solitary death was awaiting him in Gulag, and we would never have known where his grave was. Only grandmother and Aunt Breine stayed in Tallinn as they formally were not considered as members of our family, and remained untouched.

Of course, for the time given, we were not able to pack all necessary things. We were panic-stricken. It was like a bolt from the blue. We were lucky that Aunt Breine came to a station, where our train stopped, and brought us many things, which were really helpful later on. We received no money in exile. The only way to survive was to sell the things or exchange them for products.

We were brought to the train station in a saloon car. The trains were ready for departure. These were trains for transportation of cattle. There were tiny windows in the cars almost under the ceiling. Of course adults were worried and despondent. Strange as it may sound, but it was very interesting for me. I took it as an adventure. I met a girl of my age in the car, and we made friends at once. We had fun. I don’t remember if we were fed on our way or whether there was an opportunity to buy food. At any rate, we were not starving.

We were taken to the town of Kotel'nich, Kirov oblast [about 800 km from Moscow]. It was a deportation depot, wherefrom people were allotted to the destination of exile. Our family was to go to the town of Sovetsk in Kirov oblast, about 100 km from Kotel'nich. We were not to live in the town itself, but we were to go to the place of the quarry, located about 10 kilometers from the town. Тhere were only barracks for the exiled and quarry workers.

There were terrible conditions in the barracks: 14 people were housed in one room. Of course, adults dreaded that, but I found it adventurous. We were lucky that my brother, and Isaac, my sister’s husband, stayed with us. They were not enemies of the peoples, just members of a family of an enemy of the people. Who knows what might have happened to Perets and Isaac, if they hadn’t been in exile. They might have been sent to the front and perished there. Apart from us there were was a man with a son of my age, a woman with a son, older than me, and another woman with a daughter. Two people shared one bed. I shared a bed with my mother. There was another room in the barrack, also meant for 14 people, and a smaller room.

On the first day all adults were sent to the quarry. Men blasted stone, fragmented it with picks. Women were to load the stones in the trolleys and took them to the embankments. After a couple of months, women over 50 were exempt from work. They were supposed to stay in the village. My sister and Sima kept on working in the quarry. Then people from the quarry were gradually moving to town, to Sovetsk. Very few were allowed to go – several people every month. Sovetsk was also in the area of exile and local authorities didn’t mind our moving there. My sister and her husband were the first to move to Sovetsk. They settled somehow, rented a room and invited Mother and me to go to Sovetsk. My brother was a very bona-fide and responsible man. He stayed in the quarry the longest and left the last. He said if he was assigned to that work, than it was needed. I think he stayed in the quarry for over a year, and then came to Sovetsk.

I had to go to school. It was complicated as I didn’t know the Russian language. Besides, the curricula of Estonian and Soviet schools didn’t coincide. We studied for 12 years, while in the USSR school lasted for ten years. Though I had finished the 6th grade in Estonia, I was admitted to the 6th, not the 7th grade of the Russian school in Sovetsk. I went to school in the second term, after the winter holidays. My sister, who knew Russian, spent a lot of time teaching me. We spoke Russian, and I wrote dictations. In general, when I went to school, the only problem I had was Russian. I got good and excellent marks in mathematics. I could learn the poems by heart and recite them. I got poor and very poor marks for writing. I couldn’t remember spelling and wrote the way I heard things. There was an enormous amount of mistakes. In summer I was transferred to the 7th grade with the reexamination in Russian language, which I had to pass in fall. It took me a year for my writing to be literate and my speech fluent.

I felt no anti-Semitism at school. Of course, I stood out among other children, at least with regards to my accent. But I was lucky, I was teased ‘Estonian.’ I would have probably been hurt if they had called me ‘kike.’ I did not care, when they cried ‘Estonian, Estonian!’ I was dressed like other children. It was very cold in Kirov oblast, so all of us wore ‘valenki’ [warm Russian felt boots], sheepskin and hats covering almost all of our face and ears. There was no other way.

Besides the exiled, there were a lot of evacuated wives of Soviet officers in Sovetsk. They received monetary certificates from their husbands, who were in the lines. So, they lived pretty comfortably. We got food cards 18. We could receive only bread on that card. That bread was very heavy and sticky. Sometimes, we were given salt. Once we even got a card for sugar. It was a real fete. We scraped through for the sake of exchanging things we had taken into exile with us for products. When Mother was alive, while she was still able to move, she went to rich villages and exchanged things. They willingly took our things, as they were rare for them. Then we started knitting jackets for the wives of the officers. All women knew how to knit in Estonia, so we also could knit. The customers brought us wool or old woolen things, which we remade. We had a fixed price. One piece from wool cost a pood [16 kg] of potatoes. We somehow managed to make a living.

There was no security. We were not entitled to leave the bounds of the city. Those who had passports were supposed to check in at the NKVD department once every ten days. In the USSR a passport was issued when people reached the age of 16, so I didn’t have to check like the other members of our family. My brother worked as an accountant in a local enterprise. He had to take financial statements to Kirov. He was supposed to get a permit from the NKVD for every trip. He would have been arrested right on the train, if he hadn’t had that permit with him. Passengers were constantly being checked.

Grandmother and Aunt Breine found us. They went into evacuation at the beginning of the Great Patriotic War 19, and lived in some kolkhoz 20 in Tatarstan, not far from Kazan’. My aunt worked in the kolkhoz. She and Grandmother got food cards. They were not exiled, but evacuated. Aunt Breine was very frugal and kept things very thriftily. She even managed to preserve some things that they took into evacuation. We kept no things, as we spent on food everything we could. Aunt told us later on, that they were not willing to get evacuated, but since we had been exiled, they decided to go. Our exile had not only saved our lives, but also theirs. If we had not been exiled, Mother would not have agreed to be far away from Father’s grave. He had died only two months earlier. Most Estonian Jews were not appalled by the Germans, they were more daunted by the Bolsheviks 21. We had a radio. It looked like a big black round wall plate. We listened to the news from the front. At that time we didn’t know that practically all Jews, who stayed in Estonia, were executed. Grandmother died in evacuation in 1943, and in 1944 Aunt Breine moved from Arsk to Kazan’.

I was afflicted with typhus fever when I finished the 7th grade. I most likely had enteric fever, аnd I was hospitalized in the typhus department, so I think I caught typhus fever. Nobody believed that I would survive, but I did thanks to my mother. She started getting sick. She had heart trouble. I was discharged from the hospital, but I was very feeble and had a fever. My sister took me to the doctor and it turned out that I had problems with my lungs. Fortunately, the Leningrad tuberculosis sanatorium had been evacuated to Sovetsk, both doctors and the patients. Somehow my sister made arrangements for me to stay there. The doctors had no hopes that I would get better as my case had been so neglected. Of course, I stayed in the sanatorium and went through the treatment. In spite of war times, I was fed very well there, because when having tuberculosis, nutrition is one of the most important factors.

My sister knitted for the doctors of the sanatorium and I was helping her. Again a miracle happened. I was convalescing. When I was in exile for the second time, I will talk about that later, I saw those doctors again. They took me from one office to another for all the doctors to see the miracle. The doctor, who treated me, reiterated that I would get better soon, and we would go dancing. She confessed to me later that she didn’t even believe that I would survive, nothing to say of recuperation. Everybody saw that I wouldn’t make it, and they were rejoicing when they saw me alive and healthy. Fate was on my side.

When I was discharged from the hospital, I was supposed to be operated on the lungs. I went through pneumothorax – air was blown in my thorax. There were adhesions, inhibiting air to go through. I was supposed to undergo operation for those adhesions to be removed. I was sent to Kirov. There was the necessary equipment for the operation, but there was no surgeon. So we came back. Shortly after my return in June 1944, my mother died. Of course, there was no Jewish cemetery in Sovetsk. All exiled from Estonia were buried in one sector of the town cemetery no matter what nationality they were. [Editor’s note: In the USSR city cemeteries were territorially divided into sectors. Usually all city cemeteries have common plots of land, plots for burial of children, sectors for burial of the titled militaries, a Jewish sector, plots for the political leaders etc. People were usually buried in accordance with the will of the relatives of the deceased or the testament.] Mother was buried there. When I lived in Tallinn, I went to Sovetsk to visit Mother’s grave. I wanted to bring it in order and set up a monument, but I couldn’t find her grave. There were no Estonian graves at all. Even in the undertaking bureau no record on the burial of the exiled was maintained.

After Mother’s funeral, my sister took me to my aunt in Kazan’. There was a surgeon in Kazan’ hospital but there was no equipment for the operation, therefore I was not operated on, but it was for the better, as I could do without it. I stayed with my aunt. I didn’t go to school in Kazan’, I decided to work. My aunt found me a job as an accountant’s assistant at a motor-transport depot.

In late 1944 Tallinn was liberated from the Germans, and evacuees started coming back home. I turned 16, but I didn’t want to receive a passport in exile. I procrastinated with that in order to come back home and get a passport as a citizen of the Soviet Estonian Republic. I was small and lean, so I looked much younger than my age. Thus, my aunt took me to Estonia without passport. My sister and brother stayed in Sovetsk. After some time, my sister and her husband managed to get the permit to move to Kirov. My brother was not willing to go to Kirov, as he dreaded the idea to address the NKVD to get the permit. He lived with Sima in Sovetsk until 1956. Their three sons were born in Sovetsk. The elder, born in 1947 was named Naftole after our father. The second son, Benjamin, was born in 1949, and the third, Avigdor – in 1954. My sister didn’t have children. After working in the quarry very many women became barren.

My aunt and I returned to Tallinn. Other people occupied the apartment we used to live in before our exile. My aunt got our apartment back by a ruling of the court. I lived with her. Now we also lived in the communal apartment 22. I wasn’t entitled to live in Tallinn : there was a law at that time: people were not permitted to settle in the place, wherefrom they were exiled. I couldn’t get a passport in Tallinn either. In general, there was no way the passport could be issued without a residence permit 23.

I went to school, submitting my birthday certificate. I finished the 8th grade there. It was dangerous to live without a passport and I had to find a way out. A motor-transport depot was established in a small settlement called Mardu in the vicinity of Tallinn. They needed an accountant, who was familiar with the automobile business. Since I had worked in the motor-transport depot in Kazan’, I was offered a job in Mardu and given the residence permit registered in the hostel of the motor-transport depot. Finally, I was able to receive a passport.

I lived with my aunt in Tallinn. When I was held up at work, I stayed in the hostel. In 1948 my aunt retired. She managed to get a permit for me on the grounds that I had to look after an elderly relative. Thus, I was able to live in Tallinn officially without being worried to be checked by the militia. Having got a residence permit, I left my job in Mardu and went to work for the Tallinn motor-transport depot. It seemed to me that everybody forgot that I had been exiled, the daughter of an enemy of the people, who illegally returned to her native town.

There were a lot of people in Tallinn, who came back from the exile, especially people of my age and a little bit older than me. In 1949 arrests recurred. It was not connected with the campaigns against ‘cosmopolitans’ 24, ongoing in the USSR since 1948. Only Jews were arrested, being charged with cosmopolitism, former exiled were detained in spite of their nationality. They were re-exiled. They must have decided that there were too many of those like I. The year of 1949 was auspicious for me, and I thought that there was nothing to fear, but I was mistaken.

I was arrested in 1950. Late at night in March 1950 the doorbell rang and there was continuous knocking. I opened the door and saw a militiaman. He told me I should come with him. I was 22 and had an adventurous feeling again. I was amused and scared at the same time. The militiaman took me to the NKVD. A military officer read me the order saying that being the daughter of a large tradesman and socially dangerous person I was to be exiled in the previous area.

After that I was sent to the transit prison. The cell was huge. When I entered it, I heard different people calling my name. When I looked around, I found a lot of people I knew: from the lyceum, and those who had been in exile with me. Some of the arrested had been exiled already. They sent away people in small groups and brought new ones into the cell. As soon as the door of the cell was opened and a newcomer was brought in, he was joyfully welcomed by others. Again some familiar persons came in.

All of us were young and optimistic. We took our incarceration in transit prison as a picnic: no living conditions, bad food and a vague future, but still we had fun. We sang songs, recited poems, chatted, laughed. I made friends with a girl, whom I knew from my childhood. We shared one barrack room in the quarry near Sovetsk. Both of us were sent to transit prison in Leningrad. It is the most horrifying recollection. The exiled were aligned and taken to the train, being convoyed by gunned soldiers on both sides. Some of them held the sheepdogs by the lead, and those dogs were barking and fidgeting. It was a scary scene. There were no things like that in other transit prisons. The cars of the train were one and the same: with bars on the windows, like for prisoners. We were fed with some insipid food on our way, but we were not starving. We still were optimistic, which was inherent in young people.

There was a huge transit prison in Leningrad. The cell where I was placed was also large. It was probably meant for about 100 people. Again, I had a kindled interest: new impressions, new acquaintances. Every morning the guards made a roll-call in the cell. They called a number and an inmate was supposed to say its first name, last name and the article of conviction. We proudly cried out ‘no article.’ I remember Lithuanian schoolchildren, who were in the cell with me. There was the whole class with the teacher. They were condemned for listening to either some German radio station or Voice of America 25, which were both banned in the USSR and listening to them was considered to be a crime against the Soviet regime. Each of those teenagers and their teacher were sentenced to 25 years in strict-security camps. They were waiting for their turn to go the camp. They were quiet. They sang songs in sotto voce.

We were not interrogated in prison. Everyone got his ‘tag’ and we were supposed to calmly wait for our turn. Sometimes the guards suggested a deal: we were to wash the floors in the hallway and then we would get a change to watch the concerts of the amateur groups. We willingly washed the floors, but we never attended the promised concerts. We were even scolded for washing the floors improperly. I don’t remember how long I stayed in that prison; from there I was transferred to the transit prison in Kirov. There I met my former classmate from the lyceum, whom I had seen in the transit prison in Tallinn before. She was sent to Kirov earlier.

We were supposed to get to Sovetsk. Now there is a connection with that region, but at that time we could get there by plane only. In spring and fall there was a mess on the roads, they were dirty, and the planes didn’t fly as the landing-strip was turned into the marsh. There was no navigation. We were to take a train to Kotel’nichi, which was half way to Sovetsk. And then it was up to us what to do. We decided to go there on foot and thumb a lift.

I had stayed in prison for a long time, and had collected quite a lot of things. My aunt was constantly bringing me clothes, footwear, books. I took all that and put it in my suitcase and backpack. When we got off the train and started walking, I momentously understood that I wouldn’t be able to carry that heavy load on me. We met two passers-by on our way, who were going to some village. One of them took my suitcase, and the other one took my backpack. When we decided to stay in their village overnight, I understood that I wouldn’t be able to make another step. There was a telephone in the rural authorities, wherefrom I called my brother in Sovetsk. He addressed the Sovetsk department of the NKVD with the request for me to stay in that village and wait for the steamboat.

Finally, I arrived in Sovetsk. My brother and his family were still staying there. My brother worked as an accountant at a glove-making factory, which had been evacuated to Sovetsk from Leningrad before the war and remained there. I couldn’t find a job. I was looking for a job opening and found some options. When I came to the HR department, it turned out that the vacancy was closed, they just hadn’t managed to close the announcement. In reality, they were afraid to hire a socially dangerous individual; they didn’t know what that individual had in mind.

In the end, my brother, with the help of his pals, found a job for me at the motor-transport depot, where they had an urgent opening for an accountant. They were in the nonplus and had to offer me a job. I thought that I would be working and attending evening school as I had finished only 8 grades. I had to work a lot in the first years, the job was new for me and I had to learn a lot. Work was much more important for me than school. Two years had passed, before I entered the 9th grade of the evening school.

Having finished school, I decided to continue my education. I went to the Teachers’ Training Institute in Kirov to submit the documents. I didn’t have a passport. Upon my arrival the NKVD had taken my passport and given me a temporary identification card instead. The entrance examination board of the institute didn’t accept that document saying that it was not a passport. I went to the NKVD, which called the examination board of the institute and told them to accept my documents. My name was included in the list of entrants, but I decided not to take the exams. I understood that they would be biased against me and no matter how good I was, I would be given a poor mark on the first exam.

I returned to Sovetsk. My friend, who went to the evening school with me, also was not admitted to the institute. She tried to enter the medical institute in Perm’. We decided to enter the next year. We chose Voronezh University. I wanted to enter the Mathematics Department, and she chose biology. We started getting ready for the exams. We wrote a letter to Voronezh University, and they sent us the forms and the invitation letters to take the exam. I was supposed to get the permit from the NKVD to go to Voronezh to take exams. It didn’t take my friend long to get such a permit. It took longer for me to get mine. I was to leave, but I still had no permit. So, we decided that I wasn’t predestined to enter that year. My friend decided to take a vacation. On the day of her departure I received my long-awaited permit. I dashed to her, but she said that she was tuned for vacation and didn’t want to change her plans. It was the second failure.

The next year, in 1953, I decided to enter the institute again. It was after Stalin’s death and the exiled were given passports 26. All of us were restricted in the residence area. I got a real passport, and it was very amusing: The page where the residence permit was to be filled in contained an entry saying ‘permitted to reside in Kirov oblast.’ Of course, the entry was made as a result of the illiteracy of the passport officer. It would have been clear if it had said ‘permitted to reside only in Kirov oblast.’ But in my case the entry implied that I was entitled to reside everywhere, including Kirov oblast. Owing to that entry I had no residence restrictions. I could go anywhere, not only in Kirov oblast!

Thus, I decided to go to Leningrad and enter the Mathematics Department of Leningrad University. My friend’s term of exile was over, so we decided to go to Leningrad together. She successfully passed the exams and was admitted to the Biology Department, but I flunked the exam in mathematics. I ploughed the exam; my knowledge was not underestimated. I had finished only evening school in the district center, in the small town of Sovetsk. I even prompted my mathematics teacher during the lessons. I couldn’t solve the tasks on the entrance exam. I didn’t even know the approaches. So I went back Sovetsk, got textbooks and took to studying. The next year I passed the exams and I was enrolled for the extramural Mathematics Department of Leningrad University. I moved to my sister, who was living in Kirov.

When I left for Estonia with my aunt, my sister and her husband were still staying in Kirov. They decided to take a risk. They were young, energetic and entrepreneurial. They left the place of exile without permit. They wanted to get to Estonia, but they were nabbed on their way and sent to prison, and later on to the camp. Thanks to Stalin’s death they were exempt from the camp pre-term. They came back to Kirov in late 1953.

I hoped that Stalin’s death in March 1953 would exempt us from exile. Right after Stalin’s death, Beriya 27 granted amnesty, but it referred only to political convicts, not the exiled. Only criminals were pardoned. I was writing a lot to the general prosecutor, the NKVD, to the revision commissions and other authorities! It was futile. I wrote that I was exiled when I was a child and I was not guilty of anything. I got the typical response: ‘you were exiled in 1941.’ And that was that.

The change in our life was brought by the Twentieth Party Congress 28, where Khrushchev 29 divulged Stalin’s cult of personality and exposed his crimes. The wife of my brother Sima and my sister’s husband Isaac were rehabilitated 30, as persons who innocently suffered from our family. They could go, but they stayed as my brother and sister were still in exile.

I worked and studied at the institute extramurally. Twice a year I was given academic leave to go to Leningrad to take exams. In Soviet times academic leaves were paid by the enterprise, and it was good. It was the only time, when I was able to communicate with my group mates. All of them were much younger than me. They entered the institute right upon finishing school, but I had to miss many years. They treated me very well. We were friendly and amiable. The first years of my studies I had to rent a room, later on I was given a room in the hostel. I was neither a Komsomol 31 nor party member. Once I was talked into entering the Komsomol at work. I was not willing to. No way. Why would an exiled want to enter the Komsomol? It was impossible and unacceptable for me.

Aunt Breine had lived in our family all the time, with the exception of our exile. She was a very kind person. She was single. We were her family, her children, and she loved us selflessly. When we were in exile, she visited us twice. My aunt’s trips to Sovetsk were funny. Small open aircrafts flew from Kirov to Sovetsk – one pilot and one passenger. The cockpit was open and the passenger was to wear a helmet. When my aunt took that helmet in her hands, it was teeming with lice. You can only imagine how shocked my aunt was! However, it didn’t scare her off, and she came to us for a second time.

In 1958 my sister, brother and I were informed that we were permitted to leave the area of exile. It was not rehabilitation. The latter happened much later, in the 1960s. At least, we were entitled to leave. Of course, everybody decided to come back to Estonia. My sister and brother knew that they were not permitted to reside in Tallinn, but they hoped that everything would be OK with time. I was not going with them. Nobody was waiting for me in Estonia. I had a job and a place to live in Kirov, I studied at university. I told my sister to go without me. I remember her and I having tea and crying. My sister said that she couldn’t leave me here by myself, and she would have to part with her husband. I understood her situation and agreed to go with them. I went to take the term exams in Leningrad, my sister and her husband went to Estonia, taking my things along with them.

I came to Estonia from Leningrad. We still were not permitted to live in Tallinn. My sister and brother with their families went to Tooste, not far from Piarnu. Sima’s distant relatives were living there and they helped everybody with work. I went to Mardu and was hired by the motor-transport depot I used to work for before my exile. I was an accountant. The chief accountant of the motor-transport depot was not qualified, so from the first days at work I did everything for him. Then there was a downsizing of the staff at the base, and one of the economists was removed from his position. I was to take his job as well. Then the base was liquidated.

By that time I had been officially rehabilitated and was entitled to live in Tallinn. Before that I lived in Tallinn at my aunt’s place, but it was fraught with danger. In that period of time my siblings and their families also moved to Tallinn. I went to work at the motor-transport depot in Tallinn. Soon I was put in charge of the planning department. I kept on studying at university. I lost a year of studies due to my departure from Kirov – I had to get settled in a new place, which was a hassle. I had to study for seven years instead of six. I was so sick and tired of everything that I even wanted to give up my studies. Then I thought that I had spent so many years on my studies, that there was no use in dropping everything at the very finish line. So I simply had to graduate from university. My personal life wasn’t happy, so I thought I should at least succeed in education.

When I obtained a diploma from the university, my relatives started convincing me to look for another job, connected with my profession. They thought I should quit work at the motor-transport depot. I started looking for a job. There was the Mathematics Institute in Tallinn, under the auspice of the Estonian Academy of Science. I was offered a job there. First, my salary was much less here, and secondly I was told to go on with my education and enter the post-graduate department. I was so fed up with my studies that I decided to turn down that offer. I suited them very well as I was a mathematician and had experience in working as an economist. They called me, invited me, but still I refused. When a computer center was established by the motor-transport depot, I gladly transferred there. I worked there until my retirement. I retired in 1987. I was 59 years old. I could probably continue working. Every employee of the computer center had his own theme to work on. When I was through with my topic, I didn’t find any new one to take an interest in. There was no need for me to work for the sake of earning my bread and butter. I was not willing to perform tedious work.

I had stayed with my aunt for the first years since my return. Then I got an apartment from the motor-transport depot and started living separately. My aunt kept on observing Jewish traditions, though the Soviet regime was strongly struggling against it 32. Of course, we didn’t observe the kashrut; it was next to impossible, as it was hard even to get common products. We would gladly have eaten kosher food, but we could not. We obligatorily marked all Jewish holidays. At first, there was no place to buy even matzah in Tallinn before Pesach. We baked it ourselves in strict compliance with the rules. Then matzah was brought from Riga and Vilnius, so we could buy it.

My aunt cooked Jewish dishes. She didn’t quite know how to cook them, as when grandmother was alive, she didn’t trust anyone to cook and cooked everything herself. Thus, my aunt only partially remembered how grandmother cooked, and cooked offhand in a way. In the end, the food tasted good.

The Tallinn choral synagogue was no longer there. It burned down in 1944. There was a small prayer house my aunt went to on holidays. We also marked the holiday of the foundation of Israel. It meant much for us to have our own Jewish state, recognized globally. We didn’t mark Soviet holidays at home. We took them as common days off. Though, it was mandatory for all working people to attend demonstrations on the days of revolutionary holidays – 1st May, 7th November 33. Directors were responsible for the presence of their employees, so I had to go there in order to not let my people down. It wasn’t hard for me to come over, meet people I knew, take a walk in the fresh air. It was fun. We even enjoyed those demonstrations.

My brother had worked as an accountant all life long. He worked for different enterprises, but only as an accountant. His wife Sima worked in the kindergarten in Tooste and after moving to Tallinn he worked as a secretary at the plant. Their sons live in Estonia. All of them are married to Estonians. They don’t identify themselves as Jews. My brother died in 1992. He was buried in Jewish cemetery in Tallinn. The Jewish community of Estonia had already been founded and so my brother’s funeral was Jewish. Perets’s wife Sima is still alive. We keep in touch.

Upon her return to Tallinn my sister couldn’t resume her studies in the Arts Institute as it was too late. She finished seamstress courses and taught at a vocational school. She didn’t have a higher education and it was reflected on her salary. My sister tried to choose between the philology and mathematics department. She chose mathematics and finished Tallinn Teachers’ Training Institute extramurally. She taught mathematics at the vocational school until her retirement. Her husband Isaac was a wonderful sportsman. He took an active part in coaching children. He worked in school as a physical training teacher and a coach.

Anti-Semitism appeared in Estonia in the postwar years. I didn’t come across it in everyday life. Maybe I could escape it as I had a very neutral appearance. I didn’t look like a typical Jew. Anti-Semitism was definitely displayed on the state level. I felt it in Soviet times. I loved traveling. At that time it was possible to buy a trip voucher only to socialistic countries. Besides that, the candidate to take a trip was supposed to be approved by the district committee of the Party, even if the candidate was not a member of the Party. I bought a trip to Bulgaria, but I wasn’t permitted to go. When I came there to find out the reason for refusal, I was told to try visiting Bulgaria next year. Of course, I made no attempts. Then I found out, that under the Soviet regime there was an admission quota for Jews in the institutions of higher education as well as for the trips abroad, purchased by Jews with their own money.

The second time I came across that was when our director decided to award a couple of our employees for their performance with a trip to Finland. There were three-day trips. All candidates were approved, but me. Our chief was a very good man. He was persistent. He took efforts and addressed all authorities to make it possible for me to fly to Finland. I went there but only owing to my chief, his persistence and the sense of justice. It wasn’t connected with my exile, but only with nationality. It was the politics of the Soviet Union.

In the 1970s Jews were permitted to go to Israel for permanent abode. At that time none of my relatives could leave for different reasons. I didn’t even consider such an opportunity for myself. I was not willing to go alone. My kin, the closest people to me, were staying in Tallinn. It was the period of time when we couldn’t think of going somewhere on the invitation of somebody or invite somebody over. Even ordinary correspondence might have been dangerous for those who stayed in the USSR 34. I understood if I was to leave, I would never be able to see my loved ones. It was a very dear price for welfare. When perestroika 35 started, we had the opportunity to travel, visit any country, but it was impossible for me for another reason: I couldn’t afford it.

I went to Israel for the first time in the 1990s. I went to see my sister and her husband. They left for Israel in 1990, before Estonia gained independence 36. My sister was scared that they wouldn’t be permitted to immigrate because of their exile. At that time it was still hard to leave the USSR. It was easier only after breakup of the Soviet Union. In the end, they got the permit to leave. They settled in Ashdod. Unfortunately, my sister’s husband Isaac couldn’t get acclimatized for some reason. The reason was the heat. He was a healthy man, a sportsman. There he started having problems with his health. They hoped that he would get adjusted to the climate with time, but he was getting worse. They had to come back to Tallinn after five years. Even now, many of Isaac’s ailments are connected with his stay in Israel.

I went to Israel only thanks to visiting them. My impressions of the country were probably spoiled by the fact that I lacked money and couldn’t visit all places I would have liked. Of course, I saw a lot in Ashdod, admired that town. Then I found a travel agency offering cheap excursions. I took a tour to the northern part of the country. I went to Tel Aviv, Jerusalem, Haifa and Galilee. I didn’t have enough money to go to the South of Israel. Of course, I had an indelible impression from that trip. The country is wonderful, the people are amazing. It took me long to get used to walking in the street among Jews only. Then I finally became aware that it was our country, and all Jews were at home there.

I saw my aunt very often, though we lived separately. I asked her to move in with me, but she refused, saying that she wasn’t willing to be a burden. Then it was hard for her to be on her own. When I retired, we finally started living together. My aunt was a wonderful person. She treated me like her own child and she was like a second mother to me. I looked after her the way I would look after my mother. When Mother was sick, there was nothing I could do for her, as I was in one hospital after another. I was trying to give my aunt things I could not give my mother. My aunt wasn’t picky. She never complained. Sometimes, I wanted to pamper her with something tasty and said that we didn’t have anything and she replied, ‘Is there bread?’ ‘There is.’ ‘Is there butter?’ ‘There is.’ ‘What else do we need?!’

Aunt Breine died the same year as my brother. She was almost 95. Perets died a couple of months earlier, but I didn’t tell my aunt about that. When she asked how he was doing, I just made up impromptu stories. Thus, she didn’t find out that he had died. My aunt was buried in the Jewish cemetery in Tallinn. Her funeral was in accordance with the Jewish rite. My aunt never talked to me about her funeral, and I didn’t know what she really wanted. She lived like a Jew, and was buried like a Jew.

When the putsch commenced in Russia 37, I was horrified. I dreaded to imagine that previous times may recur. Thank God, it didn’t happen. The Soviet Union broke up and I think it was the right and proper thing to happen. Estonia regained independence. I don’t mean this from a personal view. I don’t think about what it meant to me. I simply think it was needed for the entire Estonian people, and for me as well. Liberty is the most important thing for every individual and for the country as a whole. Only the country, its peoples are entitled to decide what to do, how to live, but not to fulfill somebody’s orders. Of course, sometimes things don’t happen to be the way one expects. At times, when I watch on TV the representatives of different parties in the parliament being at loggerheads, I loathe that and don’t even want to hear it. What are we to do? There should be time for learning something, including learning how to hear somebody else’s opinion.

When the Jewish community of Estonia was established I was happy about that. At that time I couldn’t take part in its foundation, in its work. I had to take care of my sick aunt, who needed me. When she died, I came to the community and asked for a task. At that time they started making the lists of the lonely and needy. I was also taking part in that job. I made friends with Eugenia Gourina, the daughter of the former director of our Jewish lyceum, Samuel Gourin. She was a very smart woman, knowing what she wanted and how to get it. It was a pleasure to work with her. Eugenia gave me some work to do and I willingly performed it.

Eugenia also talked me into joining the revived WIZO 38. Once, she took me there. I wasn’t impressed as there was more talking than doing. I wanted to have a concrete work. When Rita Blumberg came to WIZO, she invited me once again. I said if she found some work for me, I would gladly go there. I didn’t want to be a mere member of WIZO without doing anything. She promised to find something for me.

Once a month alumni of the Jewish lyceum get together in our former lyceum, now the Jewish community of Estonia. There are not very many of us. Every year we are getting less and less. Many of those who are still alive cannot come over, as they are sick and cannot leave the house. There were 24 people in our class, and only four are left. Those, who were younger than us, come over rarely either for the reason of not having studied together for a long time or because they were not as friendly as our class. I come to the community on Jewish holidays as well. I always go to the synagogue on commemoration day. I read the newspaper published by our community.

Lately I go to visit some country every year. I’ve visited many European countries. Our government raised the pensions for those who were either repressed or deported from Estonia during Stalin’s reign. I put away that money for my trips. It is very interesting. It is a pity that I got such an opportunity so late. I am not complaining about my life. I am repining that life is fleeting, and I won’t be able to travel as much as I’d like to. I am trying to see as much as possible while I can.

Glossary: