Travel

Mark Derbaremdiker
Kiev
Ukraine
Interviewer: Ella Orlikova
Date of interview: May 2002

My family background
Growing up
During the war
Post-war
Married life
Glossary

My family background

I was born into a family that was in direct succession to Leivi-Itshak, the Berdichev tzaddik. The tzaddik's grave is still in Berdichev and is a place of pilgrimage for pilgrims from all over the world.

According to some data Leivi-Itshak was born in 1740. At first he was a rabbi in various Jewish communities. He lived in Berdichev as of the 1780s and was one of the famous Hasidism 1 priests. He treated common Jews with love and that has been vividly remembered in the Jewish communities up until now. Leivi-Itshak spoke Yiddish and said his prayers and addressed God in this language [God is addressed in Hebrew]. However, common Jews understood prayers in Yiddish better. His prayer Toyre tsu got in which he prayed to God to help his Jews is famous. There are also songs written by Leivi-Itshak, such as Meyerke, mayn zun [Meirerke my son - a lullaby in Yiddish].

The origin of my family name also dates back to him. In 1804, during the reign of Alexander I, the officials issued a decree to give last names to the Jews. When a clerk came to the house of Leivi-Itshak, the latter was saying his prayer shmoy yisrey [shma yisrael-] - Listen, Israel - and couldn't stop praying. But the clerk kept asking, 'Tell me the last name you want for yourself". When the prayer was over the tzaddik said in Yiddish, 'merakhemdiker got, vos vil fun mir?', which means, 'Merciful Lord, what does he want of me?' And the clerk said, 'What? Derbaremdiker?' and put it down in his roster. Leivi-Itshak had three sons and two daughters. Successors of his older son, Meyer, stayed in Berdichev and the rest of his family moved to other towns. I have no information about them. The tzaddik died in 1809. There have been no rabbis in our family since then.

Berdichev was a special town even within the restricted area of residence [see Jewish Pale of Settlement] 2. This town is mentioned in almost all jokes about Jews, and for obvious reasons. There was a very strong Jewish community in Berdichev. In 1897 the Jewish population was 57,000, which was about 90% of the population. Our people didn't only use the Yiddish language and culture, we lived in a Jewish cultural environment. The town's life was based on Yiddish. This language could be heard everywhere: at home, in the streets, and all street signs were in Yiddish, too. The rest of the population - Russian, Ukrainians and Poles - were bound to adjust to this way of life. They all spoke fluent Yiddish and could sing Jewish songs. All stores and shops were closed on Friday. On Saturday Ukrainian boys and girls came to the Jewish families to light kerosene lamps and serve at the table. On the eighth day after his birth a boy was to be circumcised. When a boy reached the age of four he was taken to cheder in his father's tallit and given into the care of a teacher - melamed - to study the alphabet, learn prayers and interpret the Torah.

On Saturday all men went to the synagogue. The most famous synagogue was Der berditsever ruvkloyz. Kloyz means synagogue. There was a very fancy old synagogue, Di alte filts. The town consisted of two parts - the old town and the new town. These two parts were very different. In the new town the buildings were high - two or three-storied. The local 'aristocrats' and people in administration lived there. The leaders of the community had their meetings in this part of town, too. The community was so strong that even during the Civil War 3 there were no pogroms 4 in town. Self- defense was well organized and strong: butchers with knives and blacksmiths with sledge-hammers came out and presented a real threat to the bandits. Presently there are very few Jews left in Berdichev. Most of them were exterminated during the Holocaust and the survivors moved to Israel, the USA or Germany.

I remember well my great-grandfather, my father's father, born in 1830. His name was Yoil Derbaremdiker and he lived in the old town. He was a small, thin old man with a thin red beard. He wore a black jacket and a big black hat. He always smiled exposing his toothless mouth while patting me and treated me to apples from his big garden. They said my great-grandfather was a merchant and a successful businessman. He was a very religious man. He strictly observed all Jewish traditions and rules. At the time I remember him he couldn't go to the synagogue any more, but he was constantly praying at home. He died at the age of 103 in 1933 when I was 13 years old.

My grandfather, my father's father, was born in 1859. He was a merchant as well, but not as successful as his father. He died of Spanish flu in 1919 before I was born. Thousands of people died during this epidemic. My grandfather's name was Mordko Derbaremdiker and I was named after him.

My father's mother - I don't remember her name - was born in 1869. She had seven children: Lazar, the oldest, was 11 and Zakhar, the youngest, was still a baby when their mother died of cholera in 1896 at the age of 27. My grandfather didn't remarry and some relatives helped him to raise his children. All children received Jewish education, studied at cheder and got professional education. My grandfather probably couldn't afford to give them any further education.

My grandparents' family was religious. They strictly observed all Jewish traditions. On Friday my grandmother lit candles and the family got together at the table, which was covered with a white table cloth. On Friday afternoon my grandmother made chicken broth in ceramic pots and cholent. Cholent was a dish made from beans, potatoes and meat. The pots were left in the oven and that way the food was kept warm until Saturday, when no work was allowed. The family strictly observed the kashrut. My grandmother had different dishes for dairy and meat products and the children were learning this tradition at an early age.

My grandparents went to the synagogue every week. My grandfather wore a kippah at home and a hat outside. My grandmother wore a shawl and long black gowns in all seasons. At Chanukkah they lit one candle a day in the chanukkiyah. My father also liked Chanukkah because children received some money - Chanukkah gelt. My father had the greatest memories of Pesach. The house was to be all clean and all children took part in the cleaning process. They swept and burned all garbage, even breadcrumbs and took the Pesach dishes down from the attic. There was a bakery that was managed by the synagogue and my grandparents brought matzah from there. The family was big and they usually bought several bags of it. Then my grandmother and her daughters began to cook stuffed fish, chicken broth with dumplings from matzah and stuffed chicken necks. My granny tried to make this holiday a remarkable event to remember.

Zlata, my father's older sister, born in 1883, lived in Berdichev and was a housewife. During the war she evacuated to Stalinabad [Dushanbe at present] with her children. She died in Berdichev in 1970. In the late 1970s her family emigrated to Israel. She had four children: two sons and two daughters. Abram, her younger son, is still alive. The rest of her children died in Israel.

Lazar, my father's older brother, was born in 1885. He was a shornik [leather cutter]. In the 1920s he moved to Leningrad with his family. All his children received higher education: Asia, born in 1912, an engineer, has already died. Abram, born in 1915, an economist, lives in Rostov-on- Don. Frieda, born in 1920, is an economist, and Haya, born in 1928, is a dentist. The two of them live in New York now. Lazar died in 1943 during the blockade of Leningrad 5.

My father's sister Hasia, born in 1890, died of some illness in Berdichev in 1911. His other sister Milka, born in 1892, died during the famine 6 in 1932 in an effort to save her four children from starving to death, and giving them every last piece of bread. Her two girls, Klara and Honia, were sent to an orphanage - her husband, who was a tinsmith couldn't provide for them, and her boy, Lyova, also disappeared at that time. Elka, the youngest girl, and her father perished in 1941 when the Germans occupied Berdichev.

Feiga, the youngest of my father's sisters, born in 1893, moved to Birobidzhan 7 with her family in 1932. Life was hard and miserable there. In 1942, when Zlata was in evacuation in Stalinabad, Feiga's family moved in with her. Her older son Grisha perished at the front and her second son Matvey, born in 1928, and her two daughters, Asia and Shyfra, left for Israel in 1989. Shyfra died there. Feiga died in Dushanbe in 1969. I correspond with all my relatives in Israel.

My father Levi-Itshak was named after his famous great-grandfather. He was born in 1887. Before the Russian Revolution [of 1917] 8 he worked as a clerk in a store. During World War I he served in the tsarist army as a private in Kiev. He learned to speak and write in Russian. After his retirement from the army he became a craftsman. After the Revolution my father changed many professions to provide for his family. I remember he was a soap-boiler at some stage. He worked in our kitchen where he had a big boiler to make soap. He bought beef fat and all necessary ingredients, mixed them together and boiled them for a long time stirring the mixture with sticks. Then he poured it into special forms. The whole family was involved in this process. Of course, it smelled awful but we got used to it.

In 1928 the NEP 9 came to an end and my father went to work at a shop. At one time he even was the manager of a shop, as he was more intelligent than the others. The Soviet power struggled against religion 10 and declared Saturday a working day. My father didn't like to argue. He went to work on Saturday but didn't do anything on this day. For the rest of his life my father was involved in soap and soda powder production. He was a kind, wise and considerate man. In the evening he used to read books and newspapers in Yiddish to the family. I still have newspaper cuttings from 1897-1898. They certainly have historical value. When the Jewish center opens in Kiev I will take them there. My mother was always my father's most passionate listener.

My mother came from the family of Kventsel - a very respected family in Berdichev. Her father Oizer Kventsel was born in 1860. He owned a kerosene store. Unfortunately, I never met my grandfather. He and his wife Entel died of Spanish flu in 1919. But I remember well my grandfather's brother Meyer. He was my first teacher of Yiddish. Meyer taught Yiddish to many boys in Berdichev. He died in the late 1930s. His daughter Eti lived in Moscow and also died a long time ago.

My mother's name was Perl. She was born in 1890 and received a good education at home like many other girls in Berdichev. She was taught to read and write in Yiddish, do the housekeeping and meet Saturday in accordance with all the rules: clean up the apartment, bake challah on Friday, light Saturday candles, be a faithful wife and cook Jewish food.

I don't know whether my mother had any brothers or sisters. My father and mother were introduced to one another in 1911. On some Jewish holiday their mothers met in the synagogue, discussed the issue with other relatives and arranged that they should meet each other. The young people liked each other and got married in 1912. They had a Jewish wedding with a chuppah, a bunch of relatives as guests, and there were merry songs and dances, freilakh.

My older brother Abram was born in 1913. He studied in cheder and then, after the Revolution, in a Ukrainian school for a few years. He studied for eight years and entered a Jewish technical school. He studied very well. Before the war he finished the physics and mathematics department of Berdichev Pedagogical Institute. Then he was recruited to the army and was on the front during the war. After the war Abram decided to change his profession and entered the Academy of Agriculture. He became a specialist in the field of electrification of the agricultural sector. He worked in Lvov for many years. In 1947 he married his co-student Fania, who is also a Jew, of course. In a year their son Eduard was born. They are a wonderful family. They emigrated to the USA and lived in New York now. Fania died in 1987. My brother is a pensioner and Eduard is a programmer.

My younger brother Yontoh, or Yan, followed them to New York in the 1990s. Yontoh was born in 1923. He finished school before the war and was recruited to the army. He served as a private at the front during the war. Thank God he survived and came back. He studied at the Kiev Institute of Light Industry and became a good footwear specialist. He lives in New York with his family now. His son Peter, born in 1956, became a businessman and his grandson Igor works in a bank. Both my brothers are active members of the Jewish community in New York; they live a Jewish life. They promote the Jewish culture and Yiddish. We write to each other and they often call me on the phone. We have been very close throughout our life.

Growing up

I was born in Berdichev on 9th July 1920. My Jewish name is Mordke-Oizer Leivi-Isaakovich. The leadership of the Jewish community issued my birth certificate in two languages: Yiddish and Hebrew. My date of birth is also given according to both the Jewish and the modern calendar. I was born a few days after the Red Army entered Berdichev and declared the Soviet power. The Civil War was over for Berdichev. My father told me that the Bolsheviks began shooting the ten richest Jews in town, not because they were Jews, but because they were rich.

The house where I was born was located in Kachanovka between the old and the new town on the hilly bank of the Gnilopiat River. However, I didn't live there long. It was damaged during the Civil War - when the town was occupied by the reds 11 and by the greens 12 many times in a row - and our family had to move to another house on the corner of Zolotoy Lane and Kachanovskaya Street. We lived in the apartment that previously belonged to Moiher Sforim Mendele 13, the famous Jewish writer. Later Zolotoy Lane was renamed Moiher Sforim Mendele Street.

The house was located at the bottom of the hill; therefore it had two floors, one from the street and one floor from the side of the yard. We lived on the second floor. We had two big rooms and a big kitchen, which also served as my father's shop. We had antique furniture in the rooms like carved wardrobes, etc. My parents had a big nickel-plated bed, which was their wedding gift. Mama baked bread every Monday and challot for Saturday on Thursday. This was a difficult time and Mama couldn't always afford to cook a festive Saturday dinner. Sometimes we just had potatoes and herring, but the kashrut was strictly followed anyway. Dishes for dairy products were on a separate shelf. Before Pesach Mama took special dishes out of a box and cleaned the apartment thoroughly. Mama only spoke Yiddish. When peasant women brought food products from the nearest villages Mama could hardly communicate with them in Ukrainian.

At the age of four I went to cheder like many other boys in Berdichev. I studied there until I reached the age of seven. There were about 20 of us in cheder. We were sitting at a long table and took turns to come to the teacher [rebbe] to read prayers. The rebbe was allowed to spank naughty boys or those that didn't read well. I can't remember being punished, so I suppose I behaved and studied well. The rebbe's name was Itsyk Galitskiy and he was an old man. His daughter was a nurse. During the intervals we played games in the hallway and in summer we played outside. My younger brother Yontoh also went to cheder.

In 1922 the authorities began an active campaign against religion - any religion was called obscurantism. It reached Berdichev several years after I had finished cheder. Our cheder was closed before my brother could finish it. At the age of seven I went to the Jewish secondary school. In 1922 the authorities decided to open schools for national minorities. Jews also were considered to belong to the national minority. There were five or six Jewish schools in Berdichev. My school was named Grinike Boymelakh - a green sapling. The teaching there was in Yiddish, but there were no special subjects related to Jewish history or traditions.

I remember my first teacher Fania Abramovna Rabinovich. She was a Jew. She taught us arithmetics and poems about Lenin in Yiddish. We all became pioneers, but I wasn't an activist. My father believed that one shouldn't live in conflict with the authorities, but at home we could have our own way of life, observing our rules and traditions. At school there were small groups of children that visited other children's homes to see how they celebrated Pesach or ate matzah and then condemned them at the meetings. But these 'inspectors' and those that were 'inspected' enjoyed eating all Jewish food! We had classes on Saturday, but we tried to leave pens and textbooks at home and therefore we didn't really do anything in class. We were like marans [Editor's note: Jews in medieval Spain that were forced into Christianity, but practiced Judaism in secret]. We were like this: we were pioneers at school, and at home we followed the rules of Judaism.

In 1933 I reached the age of 13 which means for a Jewish boy to come of age - the bar mitzvah. My parents hired a rebbe for me to review the Torah and the Talmud. I answered all questions, learned by heart articles from the Torah, passed my test in front of the rebbe and my relatives and became an adult. This was all kept secret. If somebody had found out my parents would have had a problem. They had a difficult life anyways. My father was looking for a job to provide for us. He traveled to small towns and took me along once in the summer of 1927. We went to Pogrebysche. My father was boiling soap there, too. We went there by train and then on a cart on the bridge across the Ros River. I woke up when we were halfway across the river and got very scared. This was my first trip ever. Later my father got a job at a shop. Mama also found a job at a shop, but she often took home work, as she had a sewing machine.

I remember well the early 1930s, the period of collectivization 14 and famine. We saw dead corpses in the streets. Many Jews in Berdichev were starving to death. We had charity lunches at school and it was a big joy to see a piece of cabbage in the soup that we got. The teachers were as hungry as their students. Many people moved to bigger towns that had better supplies. They sent parcels with bread or crusts from there. When the parcels were delivered the bread inside was already covered with mold but we ate it with pleasure. My father and older brother were working and we managed somehow. They received bread cards.

My parents still went to the synagogue. My father went there each Saturday and my mother went on holidays. At Yom Kippur everybody fasted. We, children, were allowed to have some food after 3pm. There was one synagogue in Kachanovka. There was one servant there, a humpback. I heard later that when Germans came they ruthlessly killed him at the threshold of the synagogue. All synagogues were closed [there were over 100 synagogues in Berdichev before 1920].

The former Choir Synagogue housed a Jewish club of polygraphic employees. It was called 'Epikoyres', which means 'heretic' - there could be no other name for this club. There was a library in this club. I remember the 'Cleaning up the Party' meeting in this library. [Editor's note: In 1930 the Communist Party decided to get rid of any doubtful members and there were many meetings held to condemn unfaithful members.] I remember one Jew had to report in front of his comrades. They asked him, 'Who is Stalin?', and he said, 'He is the chief of the Soviet power'. This was tragic and comic at the same time.

We subscribed to Jewish newspapers and magazines as long as it was possible. We also attended the literature club at the town library, led by Moshe Gelmont, a poet. There were teachers and editorial staff there and just amateurs of all ages. Vevik, Sholem Aleichem's 15 brother, also attended this club. He was a glove maker. He wrote and published a book called My brother Sholem Aleichem with the assistance of Gelmont. The Jewish regional newspaper published works by members of the club. A poem of mine in Yiddish was also published there. It was later translated into Ukrainian and published in the local newspaper.

Back then we all wrote, but this was in adolescence only, afterwards I didn't concern myself with this task. My friend Shmuel Aizenwarg was the most talented among us. He perished on a submarine in 1943. In 1985 his poems were published in 'Leaderkrantz', dedicated to the deceased Jewish poets. This book was published by the Moscow publishing house Soviet Writer. There were many books in Yiddish in our library, including translations of world classics: Shakespeare, Cervantes, Goethe, etc. I read Crime and Punishment by Dostoevsky 16 and Les Miserables by Victor Hugo in Yiddish. I was very fond of literature but my parents understood that literature at that severe time was similar to politics and they tried to stay away from any politics.

My father recommended me to study to become an engineer. My Russian and Ukrainian was poor and I started learning these languages at 15. We had Pushkin 17 in Russian and Shevchenko 18 in Ukrainian. I learned their poems by heart and wrote them down. This helped a lot. I did well in mathematics, physics and chemistry. I studied a lot and finished the 9th and 10th grades in one year. I had to rush with my studies to start helping my father. In 1936 I arrived in Kiev and entered the chemistry department of the Institute of Leather Industry. I liked chemistry. My father was a soap-boiler, almost a chemist you could say. He could make other chemical materials like shoe polish, soda powder, etc. Almost all my co-students were Jews. There were probably three students that weren't Jewish. The director and dean were also Jews, and so were many lecturers. It was the same in many other educational institutions. It was because previously Jews hadn't been allowed to study [see five percent quota] 19.

In the 1920s we were the first to go to schools and then continue our studies. I was an excellent student; we all were trying to do our best. I became a Komsomol 20 member when I was a 2nd or 3rd-year student. However, during the war I lost my Komsomol membership card and never restored it. I also tried to avoid becoming a party member, not because of my political views but because I wasn't interested. I lived in a hostel on 32, Gorvits Street [Bolshaya Zhytomirskaya at present]. The building of our institute was under construction in Pechersk. We used to go to the construction site. We stated our studies there when we were in our second year. Chemical laboratories were on the first and second floors in the new building and our hostel was on the third and fourth. I lived there until 1939. Then we had to move to another hostel on Vladimirskaya hill, as our floors were to house some official institutions.

There were six of us in the room. They were all different people. One was Geifman, a Jew; his uncle worked for a Jewish newspaper. Two or three other tenants were Ukrainians. We were on friendly terms. We received scholarships but they didn't last long and we either starved or borrowed a glass of tea and some vegetable salad to survive until the next pay-day. My parents couldn't support me. When I visited them my mother gave me some food to take with me. She melted some butter and honey and mixed them together. I couldn't keep Jewish traditions. My mother cooked kosher food, but what we ate in our canteen wasn't kosher food. We had no choice. We never ate pork in my childhood, and, although I didn't follow the kashrut, I didn't eat pork. I remember the authorities were planning to close two synagogues in Podol 21, Kiev, before the war. They were collecting signatures among the students. They didn't get my signature. In Kiev I still read books in Yiddish and bought newspapers. There was a Jewish theater in Kiev before the war. I saw all the performances. I remember when the Moscow theater Goset [Jewish state theater] under the leadership of Mikhoels 22 was on tour. I am still under the impression of his acting - never again have I seen such a great King Lear!

During the war

I finished my studies at the institute in 1941. On 20th June I defended my thesis. I was about to receive my job assignment to the leather factory in Berdichev, but on 22nd June the Great Patriotic War 23 began. We heard explosions at night and we didn't understand what was happening. We went to Vladimirskaya hill and then down to Kreschatik [main street in Kiev] and we still didn't know anything until we heard the 12 o'clock announcement on the radio. I was aware that the situation had been alarming for some time. But we thought we were friends with Germany following the Molotov- Ribbentrop Pact 24 signed in 1939.

The situation in the city changed beyond recognition. Within a few days we were summoned to build defensive structures. Quite a few were recruited to the army right from the construction site. I wasn't taken to the army due to my poor sight. We worked at digging anti-tank ditches. We met young people escaping from Poland that told us about the Germans' attitude towards Jews. Nobody knew how the situation was going to develop. I don't think Germans realized what kind of public opinion their actions would result in. Therefore, Babi Yar 25 and the tragedy in Berdichev were the beginning of the tragedy they were heading to. Perhaps, the world might not have seen Auschwitz or the gas chambers if there had been a decisive reaction of the world community to the beginning of the war.

At the Institute I received a [mandatory] job assignment 26 to Kursk. This gave me the right to leave Kiev. My parents had left Berdichev on 6th July - one day before the German army arrived there. The families that were leaving put their luggage on a horse-drawn cart and walked to Mironovka station. They were trying to get on the train there, but it was so overcrowded that they only managed to push Mama in the train. My father and my younger brother stayed in Mironovka. I was still involved in the digging of those anti-tank ditches. Once we were woken up at night and somebody said, 'Run away from here, the Germans are approaching. Go to Kiev'. We went to Kiev on foot. I arrived at the hostel in the morning.

My father's younger brother and his family lived nearby, on Kostyolnaya Street. I decided to visit them and met with Mama. Her Russian was poor and she could hardly find their building. We lived with them for several weeks. Later my uncle and aunt evacuated to Dnepropetrovsk with the Opera Theater. I stayed with Mama. My father and brother joined us in a few days. We all went to the Botanical Garden [railroad ticket offices were located there] and saw people from all parts of Ukraine sitting around on benches and everywhere. We waited for a while when a truck arrived and somebody told us to board it if we wanted to get away. We got on the truck - my mother was still weak, as she had been ill for some time - and got a ride to the railway station where we got on a train, on an open platform, and the train left.

We were bombed many times and got off the train when it stopped. We reached Kupiansk and were trying to get to Kursk. But people weren't allowed to go to Kursk because there were already too many evacuated people there, so we got on a train again to move on. We got off at some place in Stalingrad region. It was a Kazak village. We were helping the locals with the harvest. They treated us all right. Nationality didn't matter. We were all in common trouble and facing a common danger. We were accommodated in a house. We slept on the floor. It was summer and hot, so sometimes we also slept outside. We didn't stay long in Stalingrad region.

My brother went to Stalingrad. He wanted to finish his second year at the institute. He was mobilized to the front from there. We knew we had to move farther to the East. Orsk nickel factory in Chkalov [today Orenburg] region employed people and we went there. Here is what happened at the railway station in Chkalov: An old man asked me, 'Who is a Jew here? Tell me, dear, who is a Jew here?' I replied, 'I am'. He said, 'It can't be. They say Jews have horns'. People in these areas had never seen Jews before the war, and there were all kinds of incredible rumors that made them be anti-Semitic.

We went to Kuibyshev [Samara at present] on a boat. We saw the Germans bombing the boats. One boat ahead of us sank, but we reached Kuibyshev and from there we traveled on to Orsk. I found out that there was a leather factory under construction there and I went to work there. We produced thick leather for special boots for the metallurgical industry and later we began with the production of sheepskin coats for army commanders.

We got a small room for the shop and plastered it. My father made a stove to heat this room. Orsk has continental climate - very cold in winter and hot in summer. The factory where I worked was about two kilometers from the city. I had to walk there when either the heat was oppressive or when it was exceedingly cold. There weren't many Jews in Orsk. Some of them were residents and some had been evacuated from other regions.

Within some time my father went to work at the soap-making factory. We were paid in cards for which we could receive bread. After a while our factory fused with the meat factory. They boiled bones in big bowls and we could have this broth. We planted potatoes around the factory to have some additional food to survive on.

When it was time for Rosh Hashanah and Yom Kippur my parents got to know that there were Jews in Orsk and that one of them had a prayer house at his home. My mother and father went there, but I didn't. Somehow I didn't quite feel like going there. There were many Jewish refugees from Poland. I remember an artist from Lodz and a clock specialist with his daughters.

I heard about what was happening in Kiev and Berdichev in 1943. I read the article by Erenburg 27. By the way, I was a regular attendant of the town library where I read Eimikait - in Yiddish - the newspaper published in Moscow by the Jewish Anti-Fascist Committee 28. All members of this committee were shot by the Soviet authorities in 1940 for their true description of the genocide of fascists on the Jews and the indifference of the authorities. Although I worked 12-14 hours, I always found time to take an interest in the Jewish life. At 3am on 9th May 1945 [Victory Day] 29 we were at work at the factory when we heard that Germany signed the document about its unconditional surrender. Everybody was outside shouting, 'Victory!' My mother was crying. My older brother wrote to us saying that he had been in Berdichev. Some people lived in our house. I was told later that there were only few Jews left in Berdichev.

Post-war

I returned to Kiev in 1945 after I received a request to work and an invitation to continue my post-graduate studies. Professor Kotov, our former head of department, became the director of the Research Institute of the Leather Industry. He liked me a lot and sent me a request to accept a job offer at the institute that gave me an opportunity to return to Kiev.

My parents returned with me. I got a room in a hostel. My parents lived at my uncle's for a few days and then left for Berdichev. They didn't receive a warm welcome there and they didn't get their apartment back. The attitude towards Jews changed dramatically in Berdichev. They decided to leave it at that and moved to Kiev. We received some kind of a dwelling in the basement of a building. It was dark and damp there and my father and I did some renovations to make it a livable place. My parents lived there for many years. My mother died in 1952. She was ill for the last three months of her life - there was something wrong with her stomach or something. My mother and father went to the synagogue in Podol until their last days and tried to observe Jewish traditions, however hard it was in these conditions. In 1961 my father received an apartment in a new neighborhood in Kiev, Otradny, but he didn't stay there long. He wasn't feeling well and we took him to our place. He died in 1972.

My father always said to me, 'You live in this new difficult world. You were raised as a Jew and you went to cheder. Whatever happens in your life don't change your nationality'. And I never did. I followed what he told me. [Editor's note: At that time quite a few Jews were assimilating into communities by having a different nationality written in their passport or marrying someone of a different nationality, etc.] We heard that wives were giving away their Jewish husbands to the fascists. Once an officer - he was a Jew - returned from the front to find out that all his family members had been killed by the Germans. When he heard the word 'zhyd' [kike] in the street he shot somebody and he was sued and shot.

During my post-graduate course at Kiev Light Industry University, in 1947, I met my future wife. She was a student at the institute. Her name was Fira, Esphir Salimanovna Rabinovich. She was born into a respected Jewish family in 1923.

Her father Saliman Rabinovich came from a big assimilated Jewish family. He came to Kiev from Riga. He was a big china specialist and worked in famous china factories. He met his wife, Rosalia Ratmanskaya in 1911. He died of spotted fever in 1933. My wife didn't know Yiddish. Her father took her to the synagogue several times when she was a child. Fira worked at a hospital at the front. She was awarded the Order of the Great Patriotic War. Her grandmother and grandfather were killed in Babi Yar. Her grandmother's name was Lubov and her grandfather's Wolf Ratmanskiye.

After Fira and her mother returned to Kiev in 1944 they lived in the hospital for some time and then they received a room on Saksaganskogo Street - and that replaced their nice apartment in Pushkin Street that they had before the war.

Married life

We got married in 1948. We didn't have a wedding party, only a civil registration ceremony. Fira was a very nice, talented, intelligent and reserved Jewish woman, exactly the woman that my parents would have wanted me to marry.

Our daughter Sulamyth was born in 1950. She got her name from my wife's sister Sulamyth, who died of spotted fever when she was young. Our daughter finished school and worked as a masseur specialist for some time. But she hasn't worked for a long time, she is very ill and I don't want to talk about her disease. [The interviewee's daughter is mentally ill.]

It seemed at first that Jewish life was improving in Kiev. There was a Jewish theater in the beginning but it didn't stay here because the building in which it was housed was destroyed. The theater moved to Chernovtsy. The Jewish culture department at the Academy of Sciences was restored. Spivak, an outstanding scientist, was its director. I went to all open meetings arranged by this department. Once I went there on business. We had a relative in Berdichev, Frenkel. He was a cantor in synagogues and sang Jewish songs. This department of culture had a music section, headed by Beregovskiy. I took Frenkel to Beregovskiy. I don't know what their discussion resulted in as I had to go somewhere else. In 1948 I received the last issues of Der Shtern magazine. Its editor was Grigoriy Polianker, a Jewish writer. I even wanted to go to the post office to find out why they had stopped delivering it to me. But somebody told me to not even mention that I had ever received this magazine. I heard at that time that the authorities were arresting all Jewish writers. They arrested Polianker, too. The Department of Culture employees were also arrested. Spivak died in jail.

In 1953 Stalin died. I was naïve enough to think that Stalin hadn't known about what was going on in the country. I grieved a lot after him.

After I finished my post-graduate studies I waited for my job assignment. I found a job at the Institute of Communal Hygiene and they sent a request to have me there. But my institute refused to let me go and offered me a job. In less than two months I was fired due to staff reduction. They fired almost all Jews at once. In that other institute they also told me that the vacancy had been filled. I wrote to Moscow but in vain. I realized this was part of the anti-Semitism, which was at its height in the late 1940s.

My wife was finishing her course at the Institute. She was an excellent student but of course there were no good vacancies in store for her due to her typical Jewish surname - Rabinovich. She was sent to the rubber factory. I had no job. I wrote to different institutes, but I had no success. Then I found a job at the leather factory. They had a research institute there and I asked them to send me to work there, but they told me it was out of the question. I worked at the plant and became a rationalization engineer, chemical engineer and then I was promoted to head of a shop. Later I became head of the central laboratory and worked there until 1965. From then on and until 1996 I was a senior researcher and director of the laboratory.

In 1962 I received a small three-bedroom apartment on the outskirts of Kiev. It took my wife about two hours to get to work. Then she got a job at the institute of extra-solid materials, located in our neighborhood. She was successful at her new workplace and created many new materials and tools. She defended her thesis. We lived a good life. We had interesting jobs and many friends. We never celebrated Soviet holidays, but we got together at weekends and had parties. We celebrated birthdays and always tried to celebrate Jewish holidays, although my wife didn't know anything about traditions. But she learned to cook Jewish food and we fasted at Yom Kippur. However, we didn't go to the synagogue.

I've always been interested in Jewish literature. Between 1948 and 1961 nothing was published in Yiddish and I read the books that I had bought before 1948. Books about the Warsaw Ghetto Uprising 30 or about the Minsk ghetto were published before 1948. Yiddish authors were also published before 1948. In 1961 they began to issue the magazine Sovyetishe heymland in Yiddish. Of course, this magazine published the works that were praising the Communist Party. They allowed no stories about anti-Semitism.

I've never concealed my nationality or my interest in the Jewish culture. I've always treated people nicely and they were nice to me, too. Neither I nor members of my family faced any anti-Semitism in our day-to-day life. I always behaved in a manner that people respected my nationality. If I ever heard any statements related to this subject I talked back in such a way that people tried to avoid arguing with me.

Life has changed a lot in the recent 12-13 years. There is a young enthusiastic rabbi in Kiev - Rebbe Yankel. He brought the people interested in the Jewish culture together. A Jewish school was opened and Igor, the son of my brother Yankel, went there. We all began to go to the synagogue. I went on Saturdays and heard there about a group of people called 'Yidish gayst oyf Yidish' - 'Jewish spirit in Yiddish'. They got together for discussions. Rebbe Yankel held speeches several times. After I retired from work I started to go to the synagogue twice a day - in the morning and in the evening. I recalled everything that my parents had taught me. I am following the kashrut now. We also celebrate Jewish holidays. When Solomon University [Jewish University in Kiev, established in 1995] was opened I created a course in Yiddish for them. It doesn't exist any more now. I took part in all conferences of experts in Yiddish. Regretfully, there are fewer and fewer people that understand the language of Eastern European Jews, the language of Sholem Aleichem. The culture that gave the world great artists, musicians and scientists is about to disappear.

My brothers live in America. I was supposed to move there, too, but it happened so that we couldn't leave due to my wife's illness. She died in 1995. She had trombophlebitis and lymphostasis, but she was infected with an injection. It doesn't make sense to try and prove anything - she is gone. It's difficult to talk about it.

It's not possible to leave this country with my daughter because she is ill. There is a totally different culture in Israel and any efforts of Eastern European Jews to restore the Yiddish culture fail. I work and write articles in Yiddish and about the history of Jews from Berdichev.

I'm very interested in the life in Israel. Regretfully, I haven't had a chance to visit this country. The situation there gives me much concern. Why don't they leave the Jewish state alone? This terrorism is just awful. I think it's even worse than a war. At least one realizes during a war that one is in a war. I wish that everybody could live in peace, have no fear and be happy.

Glossary

Nina Polubelova
Riga
Latvia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of interview: July 2005

I interviewed Nina Polubelova in the premises of the social center Rahamim, which is under the auspice of the Latvian Society of Jewish Culture 1. Nina is a member of Rahamim's choir. I came to the choir premises and had to wait for the rehearsal to end. While I waited, I listened to the choir. It was amazing. Elderly people, even those who could hardly stand, were singing in beautiful, clear, inspired voices. I think that their singing would touch anybody. When the rehearsal was over, Nina with her eyes scintillating came up to me. Later on, after hearing her life story, I understood how important the choir was for her reviving background, being cut away by Soviet life, coming back to friends and like-minded people. Nina is a buxom, bright woman. She looks young for her age. She has nice neatly done fair hair and bright young-looking eyes. She is sociable, affable, and willing to reminisce over the past.

My father's family lived in Riga. There was a Jewish pale of settlement 2 in tsarist Russia, and Jews with the exception of doctors, lawyers and merchants weren't permitted to settle in big Latvian cities. My paternal grandfather, Zalman Levin, dealt with timbering. He evidently got a permit to reside in Riga. Grandmother Hanna was a housewife, which was customary back in that time. Married Jewish women didn't work as they were looked after by their husbands. I don't know where my grandparents were born. All I know is that they were both from Belarus. My father never told me how his parents came to move Latvia. Maybe he didn't know either. My father and his siblings were born in Riga.

My father was the eldest. He was born in 1904 and named Meyer. Samuel was born after my father. The third child was a daughter, who was given the Russian name 3 Rosa, and her Jewish name was Reizl. Then came Vulf. I don't know when my father's siblings were born. The gap between them wasn't big; it was between one and two years.

My grandfather was in charge of timber stock. He purchased logs in wholesale. They were processed at his enterprise and then that timber was sold further. The family did well. I don't know if they had their own house.

My father's family was religious, observing all Jewish traditions. I remember that my grandfather always wore a kippah at home. My grandmother wore high-necked dark dresses: woolen in wintertime and silk in summer. She had dark-colored dresses even in summer. My grandmother didn't wear a wig. Her hair was done in a roll, backcombed over the forehead. Jewish traditions were observed in my father's family; Sabbath and Jewish holidays were marked. On holidays the whole family went to the synagogue. My father and his siblings got Jewish education. Each of them had a bar mitzvah at the age of 13.

My grandfather understood the importance of a good education and assisted his children in that. Of course, everybody in the family knew Yiddish, but Russian was mostly spoken. At that time Latvia belonged to the Russian empire and the national language was Russian. All children were fluent in German. My father went to a Russian lyceum in Riga. Probably the rest of the children also studied there, I can't say for sure. Having graduated from the lyceum my father entered Riga University. I don't know which department. At that time there was an admittance quota for Jews in institutions of higher education, i.e. 5 percent 4 out of the overall number of students. Upon graduation from the university, my father spent some time in Paris, France. I don't know anything about that period of his life.

None of my father's brothers followed in the footsteps of my grandfather. Samuel and Vulf had a joint venture, but they had nothing to do with timbering. I don't know what they did for a living by 1940. Both of them were married. Of course, they married Jews; it couldn't have been otherwise in a traditional Jewish family. I vaguely remember Samuel's first wife. Samuel's son Valentin was born in 1930 in his first marriage. He had a daughter: Noemi, my coeval, in the second marriage. Vulf married a Jewish girl from Riga. I think her Jewish name was Rohl. She was tenderly called Raya in the family. Their only daughter Sarah was born in 1938. Of course, both brothers had traditional Jewish weddings. My father's sister Rosa immigrated to Paris in the late 1920s. I knew that she worked there, but I don't know where exactly. In Paris Rosa married a French Jew. I don't remember his first name, but his last name was Zilberman. Rosa's husband was a boxer and our kin didn't approve of that marriage. Their only son Lucien was born in Paris in 1936.

My mother's family lived in the small Latvian town Krustpils, not far from Riga. My grandparents were born in Latvia. I think my maternal grandfather was born in Krustpils. I don't know anything about my grandmother. My grandfather's name was Leib Levites, I don't know Grandmother's name. She died long before I was born. We didn't even have her picture. My grandfather owned an apothecary in Krustpils. My grandmother took care of the household. They had two daughters: my mother Rosa, born in 1905, was the elder one, and her sister Irina was born in 1910. Of course, my mother and her sister had Jewish names, but I don't know them.

Krustpils was a Jewish town like most small Latvian towns. Most of them were included in the pale of settlement, so sometimes there were more Jews in those towns than Letts, Russians, and Germans. Most of Krustpils Jewish population were craftsmen. All town tailors were Jews. Most tinsmiths, joiners, hairdressers and locksmiths were Jews as well. There were small shops in the houses of the hosts, where one or two people worked. There were large workshops with hired people. The trade was mostly under Jewish control. There were big and small shops, where poor people could buy necessary goods even on credit. There was local Jewish intelligentsia: doctors, pharmacists, teachers, and lawyers. There was a synagogue and a shochet in Krustpils. Apart from cheder there was also a compulsory Jewish school. Jewish families from Krustpils had a traditional Jewish mode of life. Probably in small towns like that, where almost all the people knew each other, nobody would take a risk in being a freethinker. Jewish people married only Jews. Traditional Jewish weddings were mandatory. I know that from my mother. I was in Krustpils only in my childhood. Now the town has changed.

My mother's parents observed Jewish traditions. Sabbath was always observed, and Jewish holidays were marked. On holidays the whole family went to the synagogue. Nobody worked on Saturdays and my grandfather's apothecary was closed. My grandmother observed the kashrut. I don't know where my mother and her sister got Jewish education, but both of them knew how to read in Ivrit and knew the prayers. My mother and her sister went to a Russian lyceum. After the Russian Revolution of 1917 5, Jews in Russia got a permit to live in any cities they chose, and they moved to Riga. My grandmother died in Krustpils and was buried in the Jewish cemetery. My grandfather settled in Riga with his daughters.

My grandfather closed down his business in Riga. My mother began working as a pharmacist in a private apothecary. She was educated, but I don't know the details. My mother had worked for a year in the apothecary and in that time she met my father. Her sister Irina also studied somewhere besides the lyceum. Irina worked as a librarian. She took vocal lessons. Irina left her job after getting married. Her husband was a Jew from Riga: Ieruhim Gurvich. They didn't have children.

I don't know how my parents met. I know for sure that it wasn't a pre- arranged marriage. They must have had a traditional Jewish wedding, as both my paternal and maternal grandparents were religious and wouldn't have agreed to a secular wedding. At that time my grandparents' opinion was of importance.

After the wedding my parents rented an apartment. It was a big four-room apartment in downtown. My mother kept working after getting married. I was born in 1933. I was named Nina. When I was born, my mother didn't want to quit her job and become a housewife. My parents hired a baby-sitter for me. My mother did all the work about the house. The baby-sitter was Lett from a village. She lived with our family. Her bed was in the children's room. When I got older, I had a governess instead of a baby-sitter. She spoke Lettish and German with me, and it was she who taught me those languages. I knew German best of all. I spent my childhood with those two loving women. My parents worked and came back home in the evening, but they always found time to play with me, to read me a book and tuck me in.

Russian was spoken at home. When my parents wanted to conceal something from me, they spoke French. I understood Yiddish since childhood as my paternal grandparents spoke it. My father spoke Yiddish with his brothers in the presence of my grandparents. If they weren't around, Russian was spoken. Apart from Yiddish, my grandparents knew Russian and German.

On Sabbath and Jewish holidays we went to see my grandparents. My father's brothers came there with their families. I was close with my cousins and always was happy to see them. On Sabbath my grandmother lit candles and prayed over them. Then everybody sat at a festive table. I remember my grandfather blessing the bread before starting a meal. On Jewish holidays my father, his brothers and my grandfather went to the synagogue, and my grandmother went there with her daughters-in-law and grandchildren. After the synagogue everybody came to their parents' place. My grandmother was a great cook. I remember how tasty her dishes were. The holidays were marked with all rules being observed. All men wore kippot. My grandfather put his kippah on every day, but my father and his brothers only on Sabbath and holidays.

On Pesach my grandfather led the seder. It was the only night in a year, when children weren't made to go to bed, but stay with the adults at the table. We felt grown-up on that day. My grandfather, clad in white attire, would recline on the pillows. His seat was at the head of the table, which was covered with a white cloth. There were festive dishes and goblets with wine on the table. The largest goblet with wine for Prophet Eliagu was in the center of the table. My elder cousin Valentin asked my grandfather the traditional paschal questions. Grandfather hid the afikoman, read the Haggadah. Everybody sang mirthful paschal songs. In general, things were done the way they were supposed to. On Yom Kippur my parents fasted for 24 hours. I was a kid, so I could get away for not fasting. Other Jewish holidays were marked, but I don't remember them.

There was a large Jewish community in Riga until 1940. Before 1917 Riga Jews mostly lived in Moscowskiy forstadt 6, the district of the poor Jews on the outskirt of the city. Jews made the most population of that part of the city. Jewish houses were in the Old City. Well-off Jews could settle in the downtown area. There were no Jewish streets and houses in downtown. People lived in the parts they could afford. I remember one time, when my mother took me to a Jewish wedding. Her friend who lived in the Jewish house in the Old City was getting married. All the neighbors came to her wedding, and that astounded me. It was the first time in my life when I saw a true Jewish wedding, with a chuppah, rabbi, Jewish dances and musicians playing Jewish music. Maybe my love for Jewish songs stems from that. My parents noticed my musical talent and in 1940 they found a singing tutor for me. He always gave me kisses and I hid under the grand piano from him. My music classes lasted less than a year, since the war was about to be unleashed.

In 1940 Latvia became a part of the Soviet Union [see Annexation of Latvia to the USSR] 7. I remember tanks moving in the downtown Riga. We went out to welcome the Soviet army 8. I remember that everybody was with flowers. The faces of the people were blithe. Tank hatches were open and Soviet soldiers got out of them. People hugged them and gave them flowers. There was no shooting, no resistance. There was normal life. It seemed to me there were barely any changes for our family. Of course, the adults perceived it in a different way. From the scraps of conversation of my parents I remember that the newcomers' behaviors and manners surprised them. At that time that didn't affect me. Before 1940 Russian was spoken at home, so it was easier for us than for those who didn't know Russian.

In 1940 before Latvia was annexed to the USSR, my father's sister Rosa Zilberman, her husband and son Lucien came to see us. Paris had been occupied by the Germans and they fled from Paris miraculously. They moved in with my grandparents, who lived in a large apartment by themselves. I made friends with Lucien.

In May 1941 Grandmother Hanna died. She was buried in the Jewish cemetery in Riga. She had a traditional Jewish funeral. One month after my grandmother's death, the war was unleashed 9. On Sunday 22nd June 1941 my parents were going to take me for a stroll in the park. We had breakfast. While my mother was doing things about the house, my father listened to the news on the radio. Then I found out that the German army had attacked the Soviet Union and battles were held in Belarus.

Soon after the German aviation started bombing Riga. When the signals of the air raid alarm were heard, we were supposed to go down to the air-raid shelter. Most often they bombed at night for some reason. Probably from Aunt Rosa, my parents knew that the Germans didn't spare Jews. They decided to evacuate. Not everybody in the family was willing to leave. Grandfather Zalman flatly refused to leave his house. He said he was too old to drop everything and run away, besides he said that during World War One he had seen Germans and their good attitude towards Jews. My mother's father also didn't want to evacuate. Of course, we could understand the old people, but my father's younger brother, Uncle Vulf, also decided to stay in Riga with his family. The rest of the people weren't against departure.

The four families went into evacuation: us, my father's brother Samuel and his family, Aunt Rosa, her husband and son, Aunt Irina and her husband. Vulf helped us a lot. He made arrangements for the truck driver to get us to the train station. We packed hastily. We decided not to take many things. The only thing I could talk my mother into was to take my new coat. In spring I had a coat made with rabbit fur collar and fur muff. I loved that coat and couldn't leave it. Then I had been wearing it in the postwar years and it was the only piece of warm garment I had. That coat and muff took most of the room in a small suitcase, carried by my father. My mother was pregnant at that time and couldn't carry heavy things. On the way to the train station Letts were firing at us from the buildings. Those people were definitely Letts, as Germans hadn't come into the city yet.

All of us were able to take one train. It was very hard as there were no tickets, people were squeezing in the cars pushing away the feebler ones, but still we got onto a train and took seats. We didn't know where the train was heading. The only thing we knew was that we were going to Russia. There were frequent air raids on our way. When the Germans started bombing, everybody jumped out of the cars trying to hide. Such bombings were at the Doroshino station. We darted into the forest, where huge mosquitoes were about to eat us alive. We reached Pskov [today Russia, about 300km from Riga]. There we were told to leave the train as it was needed for militaries.

Passengers were supposed to get on locomotives. We were guarded by fate. As soon as all the passengers had left the train, it was blown up. There was a locomotive for us to take. We were on the road for a long time and then were told to get off the locomotive at some station and take the barge. Again we were moving in an unknown direction. Finally we happened to be in Almaty [today Kazakhstan, 3500km from Moscow]. All four families got there safely. We and some other evacuees were housed in barracks. I don't remember the details. After a month my mother gave birth to a girl. She was named Anna after Grandmother Hanna. Anna lived only for a month. I don't remember her funeral, as I didn't attend it. I only remember that my father carried a tiny casket under his armpit. It was a little bigger than a shoebox.

My father was drafted into the army in Almaty. His eyesight was poor and the medical board by the military enlistment office disqualified him from military service. My father was drafted into the labor army 10 in Kazakhstan. There he worked as a truck driver by the end of the war. My mother and I remained on our own. We didn't have a place to live and it was problematic for my mother to find a job. There were crowds of evacuees in Almaty: separate families and entire organizations. My mother thought that it would be easier for us to survive in a small town or a hamlet. We stayed in Almaty for a while and headed for the small town Issyk [today Kazakhstan]. Aunt Rosa, her husband and Lucien went with us. Uncle Samuel and his family stayed in Almaty.

Unfortunately, my mother's expectations were unmet. She couldn't find a job as a pharmacist or as a nurse, so she started working in a kolkhoz 11: in the field. Rosa also worked with my mother. They were given 450 grams of bread for work from dawn till sunset. My mother found lodging for us in a basement. Aunt Rosa lived with her family separately. Apart from us there was another Jewish family in the basement. They were evacuated from Kiev [today Ukraine]. We had a hard life. Rosa's husband died a couple of months after our arrival in Issyk. He was a big agile man and it seemed to me he suffered from malnutrition most of all. Of course, Rosa tried to feed their son in the first place. Her husband was getting feebler. I think he died of hunger. It's miraculous that we survived as all of us could have starved to death. The only thing we had to eat was 450 grams of bread and boiled water. One Kazakh lady had pity on us and gave us some dried corn seeds. Local people fed poultry, chicken and geese, with that. Those seeds were hard like stones and we had to boil them all day long.

It was time for me to go to school, but I couldn't go to the first grade, as I didn't have clothes. My mother and I left with one outfit each, which was on us: each of us had one summer dress and one pair of sandals. The only warm clothes we had were my coat with rabbit fur and my mother's woolen jacket. She put it in the suitcase thinking that there might be cool summer nights. The Soviet mass media stated, even before war reiterated, if somebody dared to attack the Soviet Union, the enemy would be defeated on his territory. My mother must have taken those words seriously. At any rate our clothes and shoes were unsuitable. My mother bought us both wooden shoes from the market, and I was wearing those clogs all winter long.

All of us were emaciated. I hardly left the house being shattered by feebleness. The hardest was to stand winter frosts. My mother had to work in order to feed us. Our neighbors, whose living conditions were much better than ours, gave us potato peelings. My mother washed them and made soup, but it was impossible to get by with that. Our neighbors were constantly doing some commerce. They went to the villages and brought potatoes and salt from there. Once they convinced my mother that I should sell their salt at the market. They promised to give us potatoes for that. I had been standing at the market all day long, but I wasn't able to sell anything. The salt wasn't fine, and besides it was dirty. People came over, took a look and left. I didn't know how to praise my goods like other salespeople did, or talk people into buying. Thus, I came home with nothing. That was the sales experience in my life. My mother was worried that I would get sick. Garlic was the only thing she could buy at the market. Every evening she gave me a clove of garlic. Maybe it really helped me, as I didn't get sick during evacuation. Then there appeared an organization in Issyk, which helped the evacuated. They were supposed to give some food, but instead they gave some beet kvass. I remember my mother brought large bottles of that kvass and we drank it. It tasted good.

The local population sympathized with the evacuees. There was no animosity. Issyk was mostly inhabited by Kazakhs, but there were some Russian people as well. They had never seen Jews, but still soon they started using the word 'kike.' I remember when I went out, local boys were running around and crying, 'Kike, running on the rope.' I don't know if they knew what that word meant, but they teased me constantly.

I don't remember why we had to move out from the basement where we had been living since our arrival in Issyk. It was hard to find lodging. My mother and I roamed from one house to another. There were times when we had to stay in forsaken stables.

My mother was lucky to find a job as a nurse in a local children's hospital in Issyk. There was a barrack by the hospital, where its employees were living. My mother was given a place there, even shabby linen. I was emaciated and the chief doctor suggested that I should be hospitalized to be nourished better. I remember the time spent in the hospital. It was scary. Children were weary, looking dystrophic, like cadavers. I followed my mother in the wards, where she gave injections. She always told me to go away as there were some people with contagious diseases. I was scared to stay without my mother.

We didn't hear from my father. My mother knew where he was and was worried whether he was alive. My mother corresponded with her sister Irina, who lived in Almaty. We found out from her letters that she had a baby, who died shortly after parturition. Uncle Samuel also passed away. His family lived in Almaty.

In 1944 Rosa and Lucien went to Almaty from Issyk. My mother wasn't willing to go with her, but she didn't want to stay in Issyk either. We covered a distance of over 1500 kilometers and went to Novosibirsk [3000km from Moscow]. We were housed in long barracks, where evacuees lived. It was easier to live in Novosibirsk as compared to Issyk. There were coal mines not far from Novosibirsk and evacuees were given coal for heating. My mother and I were given warm clothes. My coat was too small for me. We weren't suffering from cold neither outside nor inside. My mother found a job at a bakery plant. Apart from food cards 12, plant employees were able to buy bread at the plant. There was a canteen where the employees and their children were given food once a day. It was easier with products in a big city, not like in Issyk. My mother got food cards for both of us: one worker's card and one dependent's card. We didn't receive only bread for the cards, but also cereal, fat and a little bit of sugar. I put on weight for some time and didn't look like a skeleton anymore.

Finally, I went to school in Novosibirsk. I was ten and was supposed to go to the third grade for my age, but I didn't know letters, I didn't know how to read and write. In spite of that the teacher talked my mother into letting me go to the third grade in order to give me a try. I remember my first teacher with gratitude. She paid a lot of attention to me and taught me after classes. At first, I merely listened to the teacher in the classes and memorized things, listened in the class, as I didn't know how to read. I remember, once she called me to go to the blackboard and I got 1 [Editor's note: '1' means 'very poor']. I came home feeling really proud and told my mother about my 'success.' Gradually things were getting better. Either the teacher was very good, or I was capable, in about half a year I caught up with the majority of the class. I went to my mother's plant after classes. She fed me at her canteen. If there was time during lunch break, I sang for the employees of the plant. I had been singing since childhood and enjoyed when people liked my singing and applauded me.

We had lived by spring 1945 in Novosibirsk. Aunt Irina persistently invited us to Almaty and in the end my mother decided to move there. I don't remember now how long it took us to get to Almaty. We had to change trains, and sometimes wait for our train for hours. We moved to Almaty in early May and rented a room in the house of a local family. We knew that Latvia had been liberated from the fascists by Soviet troops. On 9th May 1945 we found out about the end of the war and the unconditional surrender of Germany. Of course, all of us understood that the war was about to end, but still we took the news as unexpected joy. Unacquainted people hugged each other in the streets, congratulating each other. In the evening everybody was out singing, dancing, watching festive fireworks. Everybody rejoiced in regained peace.

Irina started packing for home straight after 9th May. We had stayed in Almaty for about a year. Finally, my mother decided to move. Irina found out that the apartment we used to live in before the war, was occupied by other people. She went to Ispolkom 13 to apply for lodging in another house. We moved to the apartment, where I'm currently living. My mother went to our previous apartment hoping that some of our things were still there, but she came back empty-handed. In evacuation we learned how to get by with minimal things. Upon our return we hoped for a better life. When we returned to Riga, my father came. He had been demobilized from the army. He started working as a driver. My mother worked in a pharmacy. I went to the third grade of a Russian school. It used to be a Lettish school before the war and the teachers spoke poor Russian. Half of the children in my class were from Latvia, and half the newcomers from the USSR. It was of no importance for us. Maybe it would be harder for adults to get along, but the children were more flexible. All of us were pioneers 14, and then Komsomol 15 members. In other words, we were Soviet children. Though, people let me feel that I was a Jew. Teachers treated me well, anti- Semitism was displayed among children, but I never felt it coming from Lettish children. Offensive words were spoken by children who came to Latvia from the USSR.

When we came home, we found out about the fate of our relatives, who hadn't left Riga. All of them perished: both my grandfathers, Uncle Vulf, his wife and three-year old daughter Sarah. We don't know the circumstances of their death, whether they died in the Riga ghetto 16 or during the execution of ghetto prisoners in Rumbula Forest 17. We didn't find out about all the fascist atrocities right away. Only in 1947 the Nazi and politsei were tried. None of them remained alive.

After school Aunt Irina gave me music classes. She had taken lessons with a singing tutor and she taught me everything she knew. I always sang during school holidays. When I studied at school, I found out that there was a people's conservatoire in Riga, where gifted young people were admitted. Unlike in ordinary conservatoire here no diplomas were given, but the classes were taught by the professors from real conservatoires. I found out about the entrance exams. When I saw the members of the board, renowned singers and professors from the conservatoire, I lost my voice from fear. I was asked to sing, but I couldn't produce a sound. I turned back and left. Then Irina scolded me, and I didn't make any more attempts.

The events taking place in the USSR in the late 1940s, early 1950s, didn't affect our family. During the Doctors' Plot 18 my mother was working in the pharmacy, but she wasn't fired, not even nagged. In general, it was almost unnoticeable for us. I remembered the day of Stalin's death: 5th March 1953. I was in the tenth grade. Everybody was crying, when there was an announcement on Stalin's death. I don't know why but I also burst into tears. Maybe I was influenced by the fact that everybody was crying around me: teachers and students. The situation was solemn: there were wreaths everywhere; the school orchestra played a funeral march, there was mourning. I remember that I had to answer a question on the blackboard in my chemistry class before the mourning meeting. The teacher gave me an excellent mark saying that even on such a hard day for the country I did well. I was flattered by her praise. I cried and mourned after lessons.

Everybody was at a loss. We got used to the fact that everything in the Soviet Union was done in Stalin's name. He was a decision-maker and we couldn't picture our lives without him. Life went on. In a while people started coming back from the Gulag 19, those who were deported in 1940 20. Then one of our distant relatives was released from the camp. He came to Riga. I knew nothing about him; I didn't even know that he existed. My parents had a long conversation with him, but I didn't take part in it. I remember that I was curious to see the man who had spent many years in Northern camps. After the Twentieth Party Congress 21 and Khrushchev's 22 speech I learnt a lot, but I wasn't interested in politics that much.

I was fond of chemistry in school. I liked that subject from the first class, and it became more interesting when we started organic chemistry. I got excellent marks in chemistry and before finishing school I firmly knew that I would like to become an organic chemist, but my mother wanted me to become a doctor and insisted that I should enter a medical institute. Maybe during my entrance exams for the first time in my life I felt that I was different from anybody else. I can't say that the examiners tried to lower my grade, but I felt that the attention was focused on me and that I was tested by other criteria, not only knowledge. I entered the dentistry department of the Medical Institute in Riga and found out soon that my mother, who had worked in medicine for a long time and knew a lot of doctors, pleaded with her acquaintance doctors for me in the board. Probably my mother could understand things were unperceivable for me at that time, and that there would be no chance for me to enter. I finished two terms at the Medical Institute and understood that it wasn't my cup of tea. I wasn't willing to work as a doctor all my life. I was lucky to transfer to the second course of the Chemistry Department of Riga Polytechnic Institute. I did well. I had excellent marks during the entire period of studies. I didn't feel anti-Semitism. Both teachers and students treated me fairly. I sang at the first course.

I got married during my studies at the institute. I'll tell you a funny story of how I met my husband. During my studies me and some of my group mates left for training in Leningrad [today Russia]. Of course, after work we took a walk along the city, went to the theaters, museums. We went dancing almost every night. I loved dancing as much as singing. I couldn't live without that. One guy from Riga was my dancing partner. He wasn't from our institute. He left earlier than me and asked me out to the dancing club in Riga. I was shortsighted since childhood and was shy to wear glasses. I went on the date and thought that I saw my guy, white dance was announced, and so I asked that guy for a dance. It turned out that it wasn't the guy who had asked me out for a date. We got acquainted and danced all evening long. Then he saw me off. That guy was my future husband Vladimir Polubelov.

Vladimir was born in Leningrad in 1937. He spent his childhood there. During the war he and his mother were in evacuation and his father was in the lines. After the war they settled in Riga. Vladimir was an only child. He also studied at the Polytechnic Institute, the radio department. Neither my parents nor I cared that Vladimir was Russian. I was practically raised during the Soviet regime and went to a Soviet school with internationalist spirit. After the war my parents took it calmly as well. It was important for them that my husband and I got along. They were right. Vladimir wasn't only a good husband, but he became an excellent father to our daughter and loving son-in-law. After getting married, we lived with our parents. Upon graduation I started working in the laboratory of the chemistry plant in Riga. Vladimir worked as a radio engineer in the military unit. Our daughter Elena was born in 1964.

Upon return to Riga from evacuation my parents didn't stick to Jewish traditions and didn't mark Jewish holidays. Soviet holidays were celebrated such as 1st May, 7th November 23, Victory Day 24, Soviet Army Day 25, New Year. Of course, we marked birthdays of all members of the family. At that time Jewish holidays, Jewish religion, seemed obsolete to me and I thought it would be ridiculous for educated people to follow it.

In 1964 my father died shortly after Elena was born. He was buried in the Jewish cemetery in Riga. There was my grandmother's grave, so my father was buried next to his mother. My father's name was embossed on my grandmother's tombstone. His funeral was secular, not in accordance with the Jewish rites. My mother died twelve years later, i.e. in 1976. There was no space by my grandmother's and father's graves; therefore, my mother was buried in another alley, but in that cemetery. Aunt Irina died in 1957. She was also buried in that cemetery.

In the 1970s, the Soviet regime permitted Jews to immigrate to Israel. I didn't even consider that opportunity. My husband was Russian and it was unlikely for him to immigrate to Israel. There was no sense in leaving. I liked my job. My colleagues treated me loyally. I didn't think our lives to be too bad, so I didn't even consider immigration. I sympathized with those who were immigrating, I even pitied them as they were doomed to live far away from their friends and kin and have a different mode of life. I understood that they would have to get acclimatized and take trouble in finding a place to live and a job. At that time many of my friends left as well as my relatives: my cousin Valentin, Uncle Samuel's son, cousin Lucien. Uncle Samuel's daughter Noemi immigrated to America. I was worried about them. I was happy that they were able to blend in with new life. We keep in touch. They send me nice letters. The most important thing is that they are confident in the future of their children and grandchildren.

My daughter did well at school. I must have plied her with love to chemistry as having finished school Elena decided to enter the chemistry department of the Polytechnic Institute. Though she was more attracted to inorganic chemistry, and it was okay. Upon graduation my daughter found a job in her specialty. Elena got married after graduation. Here she also followed into my footsteps. She didn't marry a Jew, but a Lett. Her husband's name is Morov. They live separately. Their first daughter Yana was born in 1990. When her daughter was born Elena was on maternal leave for a year, and when it was time for her to go to work, it turned out that the firm she worked for, didn't exist any more. It was a hard period when Latvia regained its independence 26. Many enterprises closed down at that time, as they couldn't survive under new conditions. There was huge unemployment that we didn't come across with in Soviet times. Elena couldn't find a job for a long time. When she found a job finally, the company was liquidated after a while and again she remained unemployed. My neighbor was a director of a kindergarten. Once I asked if there was a vacancy for Elena. She hired my daughter. Elena didn't expect to like working with children. Now she is deputy director of the kindergarten. She is happy with her work. Elena's second daughter Dana was born in 2001. Yana goes to a Lettish school. My younger granddaughter goes to a kindergarten.

I retired in 1988 during perestroika 27. Many people admired the early stage of perestroika and were agog to see the changes in life. I took it as another action of the Soviet regime and was skeptical towards it. Even now I can't say what perestroika gave me. I wasn't at the age to rejoice in liberty of words, press, traveling. Of course USSR citizens got an opportunity to go abroad and invite their relatives after perestroika, but I was elderly and sick, so there was no use in going anywhere. Perestroika resulted in runaway unemployment, lower living wage, and empty shelves in the store. Soon there was the breakup of the Soviet Union [1991]. I took it hard. All of us got used to the Soviet Union, and the entire system was ours, our reality. We lost something when it broke up. It was many years ago. Nowadays life is as if the Soviet Union had never existed. Latvia and other former Soviet republics became independent and all of us had to learn how to live with a new reality. I can't say that it was easy for everybody or that the life now is easier.

The current mode of life is for young people who are able to adapt to new life conditions. Even many young people can't find a job, as one of the mandatory requirements is to know Lettish. Many people don't know this language, as it was enough to be fluent in Russian during the Soviet regime. It takes time to learn the language, but it's hard to go by in the period of studies without having any income. In general, common people have a hard living fearing that there would be no certainty in the future. During the Soviets we were guaranteed that we would live comfortably when reaching old age; medicine was free of charge, and now having skimpy pension and wages we have to pay outrageous amounts of money for medicine, and most people don't have it. It's the hardest for the pensioners, as they can't afford even necessary things.

Probably the only thing that perestroika gave me is revival of Jewish life in Latvia. The Latvian Society of Jewish Culture, LSJC, was founded during perestroika. It's an unreligious Jewish community. There is a religious community, which finally became legal during perestroika. The Soviet regime always struggled against religion 28, not only against the Jewish one. Approximately at that time I started coming back to Jewry. We kept friends with one Jewish family, which lived in our house. They invited me for the celebration of the Jewish holidays. At that time my reminiscences from childhood came back. I remembered how Jewish holidays were marked in the house of my paternal grandparents, and the way my grandfather carried out the paschal seder. I wanted it to be in my family as well. I learnt from my neighbor how to cook Jewish dishes. I didn't know what they were called.

I baked hamantashen, strudels, made forshmak, gefilte fish. I don't know why I wanted to learn how to cook those dishes. The first holiday marked in our house was Pesach 1995. That year our neighbors immigrated to Israel, and my husband and I decided to organize a feast at home. My husband approved of my kindled interest in Jewish traditions and history. Of course, there was no one who would be able to make a true seder in our family, but still I made traditional paschal dinner: there was matzah, mandatory dishes like bitter herbs, horseradish, salted water, a goblet for Eliagu, etc. My daughter also celebrated Pesach with us. It was the time when she started taking an interest in our history and traditions. Of course, she knew that I was a Jew, but she didn't pay much attention to that. I explained to her that the Jewish nationality was identified by my mother, thus my daughter is a Jew. Probably it wasn't important for her, but I wanted her to know.

In about that period of time I came to the LSJC. I wanted to learn Yiddish, find out more about Jewry. I also went to the synagogue for the first time. I knew nothing. I didn't understand anything. At that time I felt myself hurt and deprived and I wanted to fill the gap. There's a pretty good library at the LSJC. I tried to find Yiddish and Ivrit textbooks there, but failed. The circle of Yiddish language studies by the LSJC dealt with colloquial language only. I was enrolled there. My spoken Yiddish is pretty good: both listening comprehension and oral speech, but I didn't learn how to read in Yiddish. I don't think my parents knew how to read in Yiddish either. So, I can't read Yiddish, but my pals who know how to read Yiddish retell me the most interesting articles. I often go to the library, read books by Jewish authors in Russian and German. I read a lot about Jewish traditions and history. It's very important and interesting to me. I made many friends in the LSJC and my husband is happy for me.

When the Jewish choir was founded by the LSJC, I joined it. At first, I didn't attend rehearsals regularly, but within the last five years I try not to skip any single rehearsal. Besides, I feel happy when I'm singing. Besides, I have the opportunity to communicate with people. When people retire, they are cooped up most of the time, and it makes them despondent. When I attend rehearsals I feel fully-fledged, which is important for me. I know that people need our choir. We often take tours to different Latvian towns. We have a full house at our concerts, which aren't attended only by Jews, but also by people of other nationalities. We are often thanked after concerts, given flowers and I see tears in the eyes of the audience. It's very important for me to know that even now I can do good to people. Our choir is like a family. We get together to mark birthdays of our members, and celebrate Jewish holidays. The community, the social center Rahamim became our second home where we come with joy or with trouble, where we would be helped in everyday issues and given succor.

Glossary:

Életrajz

A 84 esztendős Illés Szidónia kis termetű, dús ősz hajú asszony. Egyedül él egy régebbi, többlakásos házban Temesváron, a Műegyetemhez közel. Az ő lakásában két nagy szoba van, a falakon képek, többnyire a fiáról. Van egy szobakerékpárja, amelynek segítségével minden nap mozog. A szabadidőruhába öltözött Illés Szidónia, hajában hajcsavarókkal, „a halál elijesztése végett”, erős pszichikummal megáldott nő, az életében megtapasztalt nehézségek ellenére. Férjének egy unokahúga gyakran meglátogatja és ápolja, mikor beteg. Szomszédaival nagyon jól egyezik, különösen azzal a szomszédnőjével, aki meg szokta hívni videokazettára felvett opera-előadásokat nézni. Még mindig tele van élettel és tudásszomjjal. Eljár a közösséghez vagy a Német Fórumhoz, ahol dokumentumfilmeket néz, könyvbemutatókon és más kulturális rendezvényeken vesz részt.

Katz nevű apai nagyszüleimet nem ismertem, és róluk nem tudok semmit, sem azt, hogy hol születtek, sem azt, hogy hol haltak meg, csak azt tudom, hogy szigorúan vallásosak voltak. Apám mesélte, hogy a szülei nagyon vallásosak voltak. Apám örökölte ezt az apjától, és nálunk, a házban szigorú vallásosság uralkodott. Apám, Katz Mózes Magyarországon született, Hajdúnánáson [Hajdúnánás – rendezett tanácsú város volt Hajdú vm.-ben, 1891-ben 14 500 (90% református, 5% római katolikus, 4% izraelita) lakossal. – A szerk.], 1890 körül. Hogy jött Szatmárra [Szatmárnémeti], nem tudom, de nem egyedül jött, hanem a szüleivel. Nem hiszem, hogy lett volna katona, mert gond volt az állampolgárságával, lévén, hogy Romániában élt, de Magyarországon született. Apámnak volt még egy testvére, aki Tornón lakott [Tornó – nagyközség volt  Krassó-Szörény vm.-ben, 1910-ben 3500 román lakossal. Trianon óra Romániához tartozik. – A szerk.], és akit Katz Simonnak hívtak. Ismertem, jó viszonyban voltunk, de nem tudok róla valami sokat. Csak azt tudom, hogy azért ment Tornovára, mert oda nősült: ott lakott, volt felesége, gyermeke, de mi történt vele a [második világ]háború után, nem tudom.

Anyai nagyszüleim, Moskovits Zsigmond és Braha Halmin [Halmi – Ugocsa vm.-ben lévő kisközség volt, 1891-ben 2100 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság); 1910-ben már nagyközség, 3500 lakossal. Trianont követően Romániához került. – A szerk.] születtek, de nem tudom, mikor. Anyai nagyapámat nem ismertem, és nem tudok róla semmit, mert korán meghalt, 1921-ben. Amikor megismertem Braha nagymamát – Braha héberül egy imádságot jelent [broche, áldás] –, ő szintén Halmin lakott, ami egy Szatmár[németi] melletti város [A két település légvonalban kb. 40 km-re van egymástól. – A szerk.]. Nagyszüleim tanult, művelt emberek voltak, bár vallásosak, de nem voltak annyira szigorúan vallásosak, mint az apai nagyszüleim. Minden nagyszülőmnek jiddis volt az anyanyelve. Braha nagymama szigorúan betartotta a vallást, de az anyai nagyszülők nem voltak annyira vallásosak, mint az apaiak. Anyai nagyanyám hagyományosan öltözködött, ahogy megkövetelte akkor a hagyomány, parókát hordott, persze. Olyan paróka volt a fején, ami hajutánzat volt, de amikor zsinagógába ment, kendőt kellett tegyen a fejére, nem föltétlenül feketét, mert ünnepkor fehéret szoktak. Nagymama haláláig parókát hordott. Nem tudom, hány osztályt végzett nagymamám, mindenesetre nagyon szép írása volt. Tudom, hogy nagymama vezette az anyakönyvi hivatalt [Ezt a tevékenységet valószínűleg nem a községi közigazgatás keretén belül, hanem a helyi hitközség mellett végezte. – A szerk.], az ő föladata csak a nyilvántartás volt (a születések, házasságkötések, elhalálozások bejegyzése). Emlékszem, hogy amikor meglátogattam, volt egy nagy füzete, amibe a születések voltak bejegyezve, és igazolványokat bocsátott ki. Nagyapám, Moskovits Zsigmond halála után, 1921-ben nagyanyám foglalta el az ő állását, ami köztisztviselői állás volt, egyrészt, mert nem mehettek a saját fejük után, minden a köz javára volt, a város lakossága számára. Amikor valakinek szüksége volt a születési bizonyítványára, házasodás vagy katonáskodás miatt, nagymama kiadta. A nyilvántartást otthon vezette nagymama. Tőle tudom, hogy sok magyar név volt, mert a zsidó vallás szerint volt egy nevük [lásd: névadás], de az anyakönyvi hivatalban másképp írták be. Az utóbbi időben románul írták, de előtte magyarul írták. Akkoriban, abban a környezetben, a társadalomban a magyar nevet használták.

Halmiban, nagymama házában három szoba volt – az egyik, a legszebb a vendégszoba, egy másik nagy szoba volt a nappali, és végül egy másik szoba négy ággyal, aztán volt konyha, benne kenyérsütő kemence, és volt padlás. Nagymamám nem tartott állatokat. Volt egy nagy kertje, az udvaron kívül, ami nagyon szép volt, sok-sok virággal, és volt még egy kertje gyümölcsfákkal. Nem voltak cselédei, és a rokonaimnak sem voltak cselédeik, bár jobb anyagi helyzetben voltak, mint mi. A feleségek otthon ültek, és ők végeztek el minden munkát.

Halmin nemcsak zsidók voltak, volt sok román is, de emlékszem, nagymama szomszédjai zsidók voltak. Szemben volt egy ház, és hátul egy kastélyféle. Elöl volt a zöld kert. A szomszédok általában nagyon jól egyeztek egymással. Én nem emlékszem, hogy nagymama történetekkel vagy mesékkel traktált-e minket, de tudom, hogy nagymamát nagyon tisztelte az egész közösség, az egész város, mintha mindenkinek anyja lett volna. Tudom, hogy nagyra értékelték, tisztelték, és a helység bölcs asszonyának tartották. Nem létezett, hogy valaki jöjjön hozzá, és ő ne kínálja meg valamivel.

Nem tudom, hogy lettek volna nagymamának testvérei, de volt négy fia, akik közül emlékszem Pinhászra és Móricra, és hat lánya: Blanka, Eugénia, édesanyám, akit Bellának hívtak, Etelka, Rózsi és Olga. A rokonaim nem laktak mind egy helyen. Anyám egyik fivére, Moskovits Pinhász, gyémántcsiszoló volt, nem ékszerész. Először Halmiban lakott, mert ott élt nagymám is. Tudom, hogy kiment Amerikába, még 1939 előtt, valószínűleg jobban akart élni. Azt hiszem, Izraelben [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.] is élt egy ideig, mielőtt kiment volna Amerikába, mert ott főleg briliánsok csiszolásával foglalkozott. Én ismertem, de ez nagyon régen volt, és nem tudom már, hogy volt-e itt családja: amikor én ismertem, nem volt gyermeke, aztán meg túl távol volt, és nem tudtam meg.

Etelka, édesanyám testvére, nagyon szép volt, és tudom, hogy Csehszlovákiában élt, Beregszász város mellett [Kárpátalján], és a birtokot, ahol ők éltek, úgy hívták, hogy Mujái. Etelka nagynéném azért lakott Csehszlovákiában, mert oda ment férjhez egy zsidóhoz, aki szőlőtulajdonos volt. Normális dolog volt, hogy szintén zsidóhoz ment férjhez, de már nem emlékszem, hogy hívták a férjét, özvegy volt, és tudom is én, hány gyereke volt, de nagyon szépen éltek, és gazdagok voltak.

Eugénia nagynéném Kolozsvár mellett, Désen [lásd: Dés város] lakott, mert oda ment férjhez. Eugénia férjét Teszlernek hívták, és szintén zsidó volt. Józsua volt az egyetlen fiuk, de volt még egy lányuk is, aki megmaradt, és akit Havának hívtak. Most már nem él, már rég meghalt, de nem tudom, mikor. Elment a testvérével Izraelbe. Csak Eugénia néném gyerekei, vagyis ez a két unokatestvérem menekült meg Auschwitzból, mindenki más meghalt a családjukból. Teszler Józsua, az unokatestvérem, akit Siunak becéznek, most Izraelben él, a második világháború előtt Désen lakott a szüleivel. Jött néha ő is a nagymamánkhoz, de nem mindig ugyanakkor, amikor mi. Gázában él a családjával. A feleségét Eszternek hívják, és van két lányuk: Ráhel és Cipóra. Ráhel férje zsidó, mezőgazdász, és van már, azt hiszem, kilenc gyerekük.

Blanka nagynéném Szatmáron [Szatmárnémetiben] élt, és férjét, aki szintén zsidó volt, a családnevén úgy hívták, hogy Freund. Voltak gyerekeik is. Volt egy unokatestvérem, akit mi Jáhcsinak neveztünk, de Jolánnak hívták valójában. Körülbelül velem egykorú volt. Voltak még más gyerekeik is, de rájuk már nem emlékszem.

Rózsi nagynéném nem volt férjnél. Szintén Halmin lakott.

Olga nagynéném volt a legkisebb a lányok közül.

Anyám családja nagyon civilizált, művelt volt, a kultúra első helyen volt náluk. Onnan örököltem én is ezt a tanulás- és tudásvágyat. Aztán elvesztettem a kapcsolatot ezekkel a nagynénikkel és nagybácsikkal, mert Bukarestbe mentem.

A szüleimet Katz Mózesnek és Bellának hívták. Édesanyám 1900-ban született, Halmin. Halmi volt az első nagyobb város Szatmártól [Szatmárnémetitől], és valószínűleg ezért jött Szatmárra. A szüleim nem meséltek arról, hogyan ismerkedtek meg. Akkoriban a házasságokat a szülők rendezték, főleg a vallásos zsidóknál volt így [lásd: házasságközvetítő, sádhen]. Abban az időben nem volt szabad a fiúknak és a lányoknak ugyanabba a baráti körbe járni, mert nagyon vallásosak voltak. A zsidóknál a házasságokat abszolút a szülők rendezték. Akkor voltak házasságközvetítők, aki ezzel foglalkoztak. Ez egy mesterség volt, és aki ezzel foglalkozott, tudta, kinek van nagy hozománnyal rendelkező lánya, vagy kinek van tanult fia. A vallásos zsidóknál általában a pénzes lányok tanult fiút kerestek. Tehát a lány szüleinek kellett legyen némi pénze, hogy tanult fiút találjanak a lányuknak. Biztos az én szüleim házassága is el volt rendezve, mert nagyon vallásosak voltak, és nem volt hol találkozzanak. Így voltak nevelve, hogy ez az élet, ahogy mi most el sem tudjuk képzelni.

A szüleim 1918-ban házasodtak össze, egy évvel a születésem előtt. Nem mesélték el, hogy zajlott le az esküvő, de én láttam Szatmáron [Szatmárnémetiben], hogy volt, hiszen ott éltem. De láttam Halmin is, ahol zsidók éltek, ez volt a hagyomány. Az eljegyzésen a zsidóknál eltörnek egy tányért, mert azt mondják, hogy eltörik a láthatatlan fal [ami közöttük van], most már ismerik egymást, de még nincsenek együtt. Így volt a szokás, nemcsak Szatmáron [Szatmárnémetiben], hanem ez volt a dolgok rendje. Az eljegyzéstől az esküvőig eltelt idő a szülők anyagi helyzetétől függött, vagyis hogy mikor tudták megszervezni az esküvőt. A költségektől is sok minden függött, mert a házasság olyan volt, mint egy szerződés: megígérték, hogy a lány kap bizonyos dolgokat, viszont a férfi nem hozott semmit a házasságba. A zsidóknál, akiknek volt pénzük, a lányuk számára tanult fiút választottak, például diákot, főleg teológust [Azaz: olyan ifjút, aki jesivában tanult. – A szerk.]. Voltak intézetek, ahol judaisztikát tanultak, és az ott tanuló fiúkat nagyra becsülték. Az eljegyzést otthon tartották, a családban, és mindig a család helyzetétől függött. Ha jobb helyzetűek voltak, akkor vendégeket is hívtak a mulatságra.

A zsidók, amikor esküsznek, a férfi egy szép, csipkés inget vesz föl, amit kitelnek [lásd: kitli] neveznek – ugyanazt, amelyben el fogják majd temetni –, hogy a legboldogabb napon se feledje, hogy egyszer majd meg fog halni. A nők a ruháikat varrónőnél csináltatták, nem ők varrták maguknak. A zsinagógai szertartásnál a menyasszony fehérben van, fátyollal, a férfin az a fehér ing (a vallásosaknál). A beszéd után a menyasszony és a vőlegény a zsinagóga udvarán levő baldachin [A hüpéről van szó. Lásd: házasság, esküvői szertartás. Az ultraortodox askenázi közösségekben a hüpét a szabad ég alatt állítják föl, mivel a csillagok a termékenység jelképei. A zsinagógán belüli hüpe-állítást számos ortodox zsidó kifogásolta, mert szerintük ez a templomi esküvők utánzása. – A szerk.] alá megy, isznak egy pohár bort, előbb a vőlegény, azután a menyasszony, aztán eltörik a poharat [A poharat a vőlegény töri el a jobb lábával. – A szerk.], ami azt jelenti, hogy a fal, amely eddig elválasztotta őket, látták egymást, de még nem voltak együtt, leomlott [Ez Illés Szidónia szubjektív interpretációja, van olyan változat, amely szerint ez az aktus a zsidók kivonulását szimbolizálja. Más változat szerint a házasság fölött érzett öröm nem lehet maradéktalan, ha a Szentélynek már a romjai sincsenek meg, a zsidók száműzetésének pedig még nincs vége. – A szerk.]. Aztán asztalhoz ülnek, vannak zenészek, akik hegedülnek, ez hagyományos a zsidóknál. Táncolnak a menyasszonnyal, de a vallásos zsidóknál külön ülnek a férfiak, külön a nők. A férfiak a férfiakkal, a nők a nőkkel táncolnak [Az ultraortodoxoknál, valamint a haszidoknál voltak ilyen szigorúan szétválasztva a férfiak és nők. – A szerk.]. Szatmáron [Szatmárnémetiben] és Halmin volt egy nagy rabbi, aki a párokat összeadta, de nem emlékszem, hogy hívták. Híres rabbi volt a vallásos körökben. A vallásos esküvő mellett polgári esküvőt is kellett tartani, az anyakönyvi hivatalnál, különben nem ismerték el a házasságot. A gyerekeket aztán nyilvántartásba kellett venni a lakosság-nyilvántartónál [azaz az anyakönyvvezetőnél].

Az esküvő után a vallásos zsidóknál a nők haját levágták, és parókát hordtak. A nők, mindenütt a vallásos zsidóknál, fedett fejjel jártak. Az idős nők is parókát hordtak, és kendőt tettek rá. Édesanyám is parókát hordott és rajta kendőt, de általában csak parókát. A paróka a hajat utánozta, de minél vallásosabb volt a nő, annál kevésbé hasonlított a paróka a természetes hajhoz, mert akkor léteztek mesterséges hajból készült parókák is. Amikor a zsinagógába mentek, föltétlenül be kellett legyen kötve a fejük kendővel. Az esküvő nagyon vallásos esemény volt a zsidóknál. Minden nagyon szigorú volt, mert nagy fontosságot tulajdonítottak a tisztaságnak, és a nőnek nem volt szabad nemi kapcsolata legyen a férjével, csak a menstruáció után, és el kellett menjen a közfürdőbe, a mikvébe, ami pontosan ezt a célt szolgálta, ahol volt egy felvigyázó. Ebbe a fürdőbe mentek a nők, és háromszor megmerítkeztek, miután elmúlt a vérzésük, hogy teljesen megtisztuljanak. Tudtam egy ilyen fürdő létezéséről Szatmáron [Szatmárnémetiben], és oda járt minden nő. Ott alá kellett merülni, és volt egy felvigyázónő, aki nézte, hogy a nő tiszta legyen. A víz természetesen meleg volt. Nem tudom, létezett-e férfiak számára fürdő, mert azt nem kérték [A férfiak is használták a mikvét, természetesen nem a nőkkel egy időben. – A szerk.]. A nők a menstruáció miatt kellett fürdőzzenek, mert a zsidóknál minden, ami a vérhez kapcsolódik, nagyon szigorú elbírálás alá esik. Isten megbünteti az asszonyt, ha akkor van nemi kapcsolata a férjével, amikor nem teljesen tiszta. Élt a félelem a büntetéstől, de senki nem tudta, milyen büntetéstől, csak Isten tudja, hogyan büntet. Általában az egész vallás az istenfélelemre alapul, amikor azt mondja, megbüntet Isten, ha nem csinálod ezt vagy azt, de nem mondja, miképpen büntet meg. Édesanyám havonta, menstruáció után járt a mikvébe, nehogy tisztátalan legyen [A menstruáció első napjától kellett várni minimum öt napot, majd utána meleg vízben alkonyatkor megfürdeni, és meg kellett győződni róla, hogy a havi vérzés valóban befejeződött-e. Ha igen, akkor kezdődött a „hét tiszta nap számlálása”, és csak ezután jöhetett szóba a mikve és a házasélet. Lásd még: Nidá. – A szerk.]. Ez volt ott, Szatmáron [Szatmárnémetiben], ahol egyetlen ilyen női fürdő működött.

Emlékszem, hogy édesanyám mindig az akkori divat szerint öltözködött. Alapjában véve szép volt, én annak tartottam, hiszen minden gyerek szépnek látja az édesanyját. Magas volt, szép melle volt. A nők akkoriban nem dolgoztak házon kívül, mert a gyermekeket kellett gondozzák, mostak, takarítottak, főztek, minden házimunka elvégzése a nők kötelessége volt. De édesanyám műveltebb nő volt az átlagnál. Azt hiszem, csak elemi iskolája volt. Jiddis volt az anyanyelve, de nagyon jól tudott magyarul. Miután férjhez ment, kevesebbet olvasott, mert a gyerekek gondozásával és nevelésével, a háztartással volt elfoglalva. Nemigen olvasott irodalmat, kivéve a vallásról, a gyermeknevelésről vagy a családban betartandó szabályokról szóló olvasmányokat. A könyvek, amiket olvasott, héberül vagy jiddisül voltak írva, és a szüleitől, a családtól vagy édesapámtól kapta őket. Nagymamánál voltak modern irodalmi művek is, vagyis regények, többnyire magyar nyelvűek, a szüleimnél viszont inkább héber nyelvű vallásos könyvek voltak.

A szüleim vallásos, becsületes és szegény zsidók voltak. Édesapám tanító, melamed volt, édesanyám pedig háziasszony. Édesapám ünnepekkor különleges viseletbe öltözött, amit csak a vallásosak viseltek. A zsidók közt vannak még vallásosabbak, még bigottabbak is, és ő ahhoz a kategóriához tartozott, amelyik nagyon vallásos volt. Általában öltönyt viselt, de szombaton hosszú, fekete selyem kaftánt vett föl, és prémes sapkát tett a fejére, amit strájmlinak neveztek. Édesapámnak szakálla és pajesze volt. Nem végzett pedagógiai iskolát, de judaisztikát tanult, és tanított a héderben. Nem volt állami tanító. Volt egy bérelt lakás, egy melléképület a zsinagóga mellett, ahol összegyűltek zsidó szokás szerint, és a judaizmust és a vallást tanulmányozták. Tanítványait, akik nála tanultak, megtanította a héber írásra is. A magántanítványai fizették. Közszájon forgott egy anekdota a szatmári zsidóknál. Azt mondják, az embernek van egy jó és egy rossz lelke. A jó lélek helye a fejben van, a rosszé viszont a fenékben, ezért veri meg a tanító a gyereket, ha az rosszalkodik.

Én 1919-ben születtem Szatmár [Szatmárnémeti] városában. Négyen voltunk testvérek: én, két öcsém, Zsigmond, aki 1921-ben született, és Jenő, aki 1923-ban és egy lánytestvérem, Ráhel, aki 1929-ben született. A zsidóknál létezik egy szokás, ami szerint a gyerek egy halott nevét kapja, és annál inkább így van, minél közelebbi hozzátartozó a megboldogult. Zsigmond öcsémet anyai nagyapámról nevezték el így [lásd: névadás]. Édesapám a zsinagógában, ahol a névadó ünnepséget tartották, két nevet adott az öcsémnek, de édesanyám nem tudta, hogy az édesapja azelőtt meghalt. Akkor, ott hallotta meg, hogy a gyerek az ő apjának a nevét kapja, s rögtön megértette, mi történt, és elájult. Ezt tudom, mert mesélte, hogy nem tudott addig az apja haláláról. Nem akarták szomorítani ezzel, mert várandós volt, és közel állt a szüléshez [Illés Szidónia valószínűleg összekever más-más időpontokban történt eseményeket. A zsidó fiúk a körülmetéléskor, tehát rendszerint nyolcnapos korukban kapják zsidó nevüket. Ebben az időpontban az anyja nem állhatott még közel a szüléshez, hiszen alig volt túl Zsigmond fia születésén, a következő gyerek pedig két évvel később, 1923-ban született. – A szerk.].

Az utcát, ahol Szatmáron [Szatmárnémetiben] laktunk, Károly király utcának hívták. A ház, amelyben laktunk, még létezett 1955-ben, miután hazajöttem Transznisztriából [Illés Szidónia kb. 1940 és 1955 között – mint a későbbiekben még szó lesz róla – a Szovjetunióban élt. – A szerk.]. Nem a mienk volt, hanem béreltük. Földszintes ház volt, vagy három lakással. Középen lakott a tulajdonosnő, aki magyar volt, és akit házinéninek hívtunk. Volt egy folyosó és egy közös udvar, ahol a fából készült budi volt. Egy szoba-konyhás lakásban laktunk, négy gyerekkel: két fiúval, két lánnyal. Normális körülmények voltak, de persze nem volt központi fűtésünk. Téglát melegítettünk, mert rosszul álltunk a fával, meleg vizes üvegeket tettünk az ágyba, és dunyhával takaróztunk. Este a szobában petróleumlámpával világítottunk, és annak a fényénél olvastunk, nem volt villanyáram. Nem volt szinte semmi a falakon, mert a vallásos zsidóknál nem volt szabad bálványt vagy faragott képet imádni [A Tóra azon tiltását alapul véve, hogy „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amik a fent az égben, alant a földön, vagy a föld alatt a vizekben vannak” (Móz. 20, 4), a rabbik megtiltották emberek, ill. állatok képi ábrázolását, hogy a zsidókat így védjék meg a bálványimádástól. Ezért nincsenek figuratív elemek a zsinagógák, sírok, vallásos könyvek díszítésében. – A szerk.]. A gyerekek egy része a szobában, a másik része a konyhában aludt. Mi ilyen szegényebbek voltunk, anyám egész családjától eltérően, akik gazdagabbak voltak. Mi voltunk a legszegényebbek [a rokonságban].

Szatmáron [Szatmárnémetiben] mindig nehéz volt albérletben lakni, fával fűteni, ez volt a család legnagyobb gondja. Másoknak mind saját házuk volt, tehát jobb anyagi helyzetben voltak. A vizet a városból hozták. Így volt ez nálunk is és nagymamánál is, Halmin. Egy ember hozta az ivóvizet, akit „vízhordó embernek” hívtunk. Nagy bödönökben hozta a vizet. Az udvaron volt kút, de az ivóvizet és a főzéshez való vizet néhány utcával távolabbról hozták. Elöl volt egy kerítés, amin keresztül látni lehetett az egész kertet, ami tele volt virágokkal. Az emberek megálltak a kerítés előtt, hogy lássák, mert az volt a legszebb kert. Akkoriban az élelmet, mindent a piacról vagy a boltból vették. Szatmár [Szatmárnémeti] mégiscsak város volt. Emlékszem, hogy amerre hazafelé jöttünk, volt egy cigánytelep. Az utcánk felé jövet át kellett menjünk egy cigányok lakta negyeden, amit „gyehennának” neveztek.

A szüleim tudtak magyarul, de a családban, a házban jiddisül beszéltünk. A gyerekek általában három nyelven tudtak: magyarul, románul, amit az iskolában tanultak, és jiddisül. Magyarul is beszéltek persze a családunkban, és én kicsi koromban megtanultam ezt a nyelvet. Ott Szatmáron [Szatmárnémetiben] általában mindenütt magyarul beszéltek. A szüleim olvasták az akkori, főleg magyar újságokat. Nagyon szegények voltunk, így a szüleim nem vettek gyakran újságot, és nem fizettek elő rájuk. Most már nem tudom, hogy hívták azokat az újságokat, amiket akkor olvastak a szüleim. Nekik nem volt egy bizonyos politikai meggyőződésük. Általában szokás volt evés közben újságot olvasni. (A férjem és később a fiam is evés közben olvasták az újságot.) Ez volt a szokás nálunk.

Édesapámnak judaizmusbeli képzettsége volt, a szatmári [szatmárnémeti] jesivában tanult, ahol a judaizmust felső fokon oktatják (ahonnan, mint mondtam, a gazdagabb lányok számára választották ki az úgynevezett jó, művelt fiúkat). Ebben az értelemben nagyon képzett volt. Nagyon vallásos volt, súrolta a miszticizmust, tehát nagyon ortodox volt, haszid volt. Ezért nevelkedtünk mi, gyerekek ilyen vallásos környezetben. A zsidó nép körében is vannak különböző fokozatok: modernebb vagy bigottabb. Nekem nem volt szabad színházba mennem, nem viselhettem rövid ujjú ruhát, és ha akkor férjhez mentem volna, le kellett volna borotválnom a fejemet, a vallási előírás szerint. Ugyanez volt a húgom helyzete is, de ő még akkor kicsi volt.

Volt nekünk a házban Talmud-Tóránk, ami alapvetően fontos könyv a zsidóknál. Ezek a Talmud-Tóra könyvek olyan nagyok voltak, hogy két polcot foglaltak el a könyvszekrényben [A Talmud Tóra azt jelenti: „a Tóra tanulmányozása”, ez a neve az iskolának, ahol vallási dolgokról tanulnak, és nem egy bizonyos könyvet jelent. Illés Szidónia itt a Tórát tanulmányozó különböző könyvekre, azaz Talmud-kötetekre utal. – A szerk.]. Na mármost, a zsidó közösségeknél léteznek Talmud-Tóra csoportok, amelyek judaizmust tanulnak, vagyis Talmud-Tórát. Ezek nagy könyvek, amelyek bizonyos törvényekhez és filozófiai tételekhez fűzött kommentárokat tartalmaznak. Minden a Bibliához is kapcsolódik, de megértésükhöz szükséges, hogy az illető a judaizmus bizonyos fokán álljon, mert nem a beszélt nyelven, vagyis jiddisül íródtak, hanem héberül. Édesapám fölolvasott hangosan a gyermekeknek. Gazdag gyermekeket tanított, és kiadta a lelkét is azért, hogy tudjanak, és így megbetegedett a tüdejével.

Édesapám szombaton mindig elment a zsinagógába, de édesanyám csak Újévkor [Ros Hásáná] ment, amikor kötelező, és Jom Kipur idején, amikor a nőknek is kötelező menni. A gyerekeket már nem emlékszem, hogy vitték volna a zsinagógába. Szatmáron [Szatmárnémetiben] különböző zsinagógák voltak. Némelyik olyan imaházféle volt, kevésbé díszes. Volt egy nagy zsinagóga, ami hasonlított a temesvári Fabric negyedbelire, de nem nagyon emlékszem rá. Sok imaház volt tehát, ahol összegyűltek az emberek. Édesapám járt az imaházba is, nem csak a zsinagógába. Nagyon jó hangja volt, és ünnepek alkalmával megbízták az illető ünnepre előírt imádságok elmondásával. Nem tudhatom, hány zsidó élt Szatmáron [Szatmárnémetiben], de nagyon sokan voltak [A Magyar Zsidó Lexikon adatai szerint (megj. 1929) a szatmári hitközség – amelynek területéhez 25 község is tartozott – lélekszáma kb. 20 000 fő volt, a családok száma kb. 2000. A hitközségnek egy főtemploma, 5 nagyobb és 20 kisebb imaháza volt. 1866-ban nyílt meg a hitközség elemi iskolája (működése 1902 és 1926 között szünetelt), volt jesivája és Talmud-Tórája. A hitközségnek számos egyesülete és intézménye is volt (Hevra Kadisa, Zsidó-kórház, amely 1927-ben épült, árvagondozó, zsidó iparostanonc-intézet, Kishitelintézet, talmudisták menzája, nőegylet, hittanítási egylet, jótékonysági egylet stb.). – A szerk.].

A zsidó vallás szerint a gyermekek kicsi koruktól judaizmust kell tanuljanak. A testvéreim otthon tanulták ezt, édesapámmal. A gyermekek viseletét is a hagyomány szabályozza. A nagyon vallásos zsidóknál a fiúk pajeszt növesztenek, a zsinagógában pedig kipa kell legyen a fejükön, mert becsületükön esik csorba, ha nem viselik. A zsinagógában a nőknek is kell legyen valami a fejükön. A testvéreimnek szőke hajuk volt és göndör pajeszük. Tulajdonképpen mind szebbek voltak, mint én. A húgom olyan volt, mint én, nem szőke, hanem gesztenyeszín hajú. Öltözködni úgy öltözködtek, mint a zsidóknál szokás. A vallásos zsidóknak volt egy bizonyos viseletük: valamilyen prémes kalap, ünnepekkor hosszú kaftánba öltöztek, fehér harisnyával [lásd: haszid öltözék]. Nálunk a családban édesapám öltözködött így. Amikor gyermek voltam, minden vallásos zsidó hagyományt megtartottunk a családban. Bár micvót is csináltak, de csak a fiúknak. Izraelben a lányoknak is csinálják [lásd: bát micvá].

Édesanyámnak külön edényei voltak az ételnek. Ez szabály volt. A konyhában külön edényei voltak a tejtermékeknek, és külön a húsnak. Még csak nem is mosogatták egyszerre ezeket az edényeket. A zsidók nem ettek disznóhúst, és édesanyám betartotta a kóserséget [lásd: étkezési törvények]. Amikor hozták a húst a mészárszékből, vízbe kellett tenni és állni hagyni, hogy kijöjjön belőle a vér. Megsózták, és egy ideig állni hagyták [A jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. És nem szabad húsétel fogyasztása után néhány óráig tejterméket fogyasztani [Izraelben hat órában állapították meg a tilalom időtartamát, de pl. a franciaországi és a németországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik tejes étel fogyasztását a húsos ételek után. A tejes étel után fél óra elteltével már lehet húsos ételt fogyasztani. Az alapelv: minden vidék a maga szokását kövesse. – A szerk.], csak valami semlegest. Ezt héberül parvénak nevezik, ez semleges, se nem kövér, zsíros, nem hús, tej vagy vaj [Parve vagy páros ételek: hal, tojás és zöldségfélék. Ezeket hússal is és tejes ételekkel együtt is lehet fogyasztani, kivéve a halat, mert azt hússal fogyasztva egészségtelennek tartják. – A szerk.]. Tehát egy néhány óráig ehetsz kenyeret, ami semleges. Gyümölcsöt is szabad. Most is vannak emberek, akik ezt betartják, de mind kevesebben. Nem volt szabad a zsidóknál saját kezűleg levágni a majorságot [A helyi szóhasználatban a majorság a házi szárnyasokat jelenti. – A szerk.]. Létezik egy szakember, aki ismeri a majorságok anatómiáját és tudja, hogyan vágja le őket fájdalom okozása nélkül. Így van a zsidó vágóhidakon is [lásd: sakter; kóser háztartás; étkezési törvények; sehita].

A szombati ünnepnapra készítettek egy hagyományos zsidó ételt, ami nagyon finom volt, úgy hívják, hogy sólet. A kemencében készítik. Egy lábosba édesanyám fehérpaszulyt tett, vizet és füstölt húst és töltött libanyakat, rántás (pirított liszt) nélkül, gerslivel [A gersli hántolt és párolt árpaszem, malomipari termék. – A szerk.]. Kivették a libanyakat, és megtöltötték liszttel, tojással [Ezt hívják kuglinak. – A szerk.]. Mikor elkészítették, elvitték a pékhez, és betették a kemencébe, vagy megsütötték, mint a sültet. Másnap mentek utána. Pénteken vitték a pékhez (édesanyám vagy egy gyerek), szombaton pedig hazahoztuk mi, gyerekek [Azért a gyerekek, mert ők cipelhettek terhet szombaton is. Lásd: szombati munkavégzés tilalma. – A szerk.]. Ezek olyan hagyományok, amelyeket ma már nem nagyon tartanak. Én nem főztem sóletot, de édesanyám igen. Péntek este édesanyám meggyújtotta a gyertyákat a két gyertyatartóban, és mondott egy imát. Ez az édesanya szerepe volt [lásd: péntek esti gyertyagyújtás]. Az asztalnál volt egy rítus: édesapám megáldotta a fonott kenyeret, ami olyan kalácsszerű volt [lásd: bárhesz]. Sábeszkor nem volt szabad világot gyújtani, ami azt jelentette, hogy vagy tovább világított valami, vagy már nem gyújtottak meg semmit [lásd: szombat]. Azon a napon nem volt szabad dolgoznunk, helyette sétáltunk, ettünk, jól éreztük magunkat, mint egy ünnepnapon.

A legnagyobb ünnep Újév volt, Ros Hasóne, ami két napig tart [A naptár szerinti ünnepnapokat az Újhold megjelenése szerint számolták ki. Amikor a jeruzsálemi Bét din küldöttei nem értek el időben a szétszóratásban élő zsidókhoz, hogy tudtul adják, mikor van Újhold, akkor szokásba jött, hogy egy nap helyett inkább két napban ülték meg a Tórában említett ünnepet. (Csak Jom Kipur ünnepe maradt egy napos a böjt miatt.) Ros Hásáná azonban Izraelben is kétnapos ünnep. – A szerk.]. Nincs Újévkor különleges étel, de jókat esznek. Van még egy hagyomány a zsidóknál, hosszúnapkor, vagyis Jom Kipurkor tort tartottak régen. Réges-régi hagyomány szerint a nagyböjt [A „nagyböjt” kifejezés kifejezetten a húsvét előtti, nagypénteki keresztény böjtöt jelenti. Figyelemre méltó, hogy egy zsidó a Jom Kipurt így nevezi. – A szerk.] napján minden halott után áldozatot kellett bemutatni. Férfinak kakast, nőnek tyúkot. Azt mondják, ez a Bűnbak. Ez megmaradt régi zsidó hagyományként, de nagyon kevesen tudnak róla. Láttam én is, hogyan történnek ezek az áldozatok, mert otthon nálunk is csinálták ezeket, mint minden szatmári zsidó családban. Volt egy szakember, aki levágta a tyúkot vagy kakast, oly módon, hogy ne szenvedjenek az állatok. Egyszer egy évben csinálták ezt [Illés Szidónia itt a kápóresz szertartásról beszél, noha azt az élőkért végzik, nem a halottakért. Lásd: kápóresz. – A szerk.].

A sátoros ünnep [lásd: Szukot] a termés ünnepe, és a vallásos zsidóknál úgy ünneplik, hogy sátrakat állítanak föl a ház udvarán, és majdnem minden család állított. Mi is állítottunk sátrat az udvaron. Náddal fedték be a sátrakat, és szőlőt, gyümölcsöket meg virágokat aggattak rá.

A fény ünnepén, Hanuka alkalmával, minden nap eggyel több gyertyát gyújtottak a menórában, nyolcig. Mi, gyerekek rendszerint pénzt kaptunk a családban, vagyis „hanuka gelt”-et. Azok a fiatalok, akik a zsinagóga kórusában énekeltek, onnan is kaptak egy kis pénzt. Volt még a Purim, ami egy örömünnep. Ennek az alapja szintén hagyomány: a perzsa királynak volt egy főembere, Hámán, aki elrendelte a zsidók megsemmisítését. Purimkor tésztát készítenek, amit hámántáskának hívnak, három sarka van. Kenyértésztából készítik, ami megkel, középre lekvárt vagy valami mást tesznek és összehajtogatják. Egy másik tésztát kindlinek hívnak, olyan, mint a bejgli, dióval, mindenfélével. Édesanyám is készített ilyen tésztákat [süteményeket], és akkor az volt a szokás, hogy ünnepkor a rokonok és a szomszédok küldtek egymásnak egy tányér tésztát, és kaptak is, cserébe. Így kérte a hagyomány. Néhány tésztát sütöttek, kinek mennyire tellett. A gyerekeket küldték a tésztával a szomszédokhoz, nemzetiségtől függetlenül. Egyes gyerekek beöltöztek (már nem emlékszem, hogy minek), de nekünk nem volt erre lehetőségünk. A szüleim nem mentek Purimkor bálba.

Aztán volt a Húsvét, a Pészah, amit szintén szigorúan megtartanak, és amikor bizonyos ételeket főznek. Kenyeret nem szabad olyankor enni, a zsidóknál mácót [pászka, mácesz többes számban] van. A húsvéti edényeket a padláson tartották, hogy ne vegyüljenek a többivel, mert a lakás nem volt nagy. Húsvétkor elsősorban mindent megváltoztattak: az edényeket különleges módon előkészítették, abszolút tisztaságot teremtettek a lakásban. Nem ettek kenyeret, és különleges ételeket készítettek burgonyából, tojásból kis pogácsaféléket sütöttek. Édesapám vezette a szédert, ami Húsvét előestéjét jelenti. Olyankor minden szertartásos, rituális, és a családapa vezeti a szédert. Az asztalra tormát is tesznek, ami a zsidó nép rabságának keserűségére emlékeztet. A legkisebb gyereknek három kérdést tesz föl az apja [A legfiatalabb gyermek teszi föl a má nistánát, azaz a négy kérdést annak, aki a szédert vezeti. – A szerk.]: miért van ez az este [Miben különbözik ez az éjszaka az összes többi éjszakától?], miért esszük ezeket az ételeket, miért van téve torma az asztalra [Minden más este ehetünk kelt és keletlen ételt, ezen az estén csak keletlent? Más estéken ehetünk különböző zöldségeket, ezen az estén csak keserű gyökereket. A másik két kérdés arra vonatkozik, miért fűszerezik meg kétszer a zöldségeket, és miért ülnek párnázott székeken. – A szerk.], és akkor ő elmeséli, hogy mindez a zsidó nép rabságból való szabadulásának emlékére van. Az áfikóment a szülők elrejtették, hogy a legkisebb gyerek megtalálja, minekutána jutalmat kapott.

Gyermekkorom idején biztosan voltak óvodák Szatmáron [Szatmárnémetiben], de én és a testvéreim nem jártunk óvodába, otthon ültünk. Én voltam a legnagyobb, nekem kellett vigyáznom a többiekre, ha a szüleim nem voltak otthon. Emlékszem, hogy amikor édesanyám elment otthonról, mi székekkel verekedtünk. És amikor megjött édesanyánk, azt mondta: ”Jaj, nem tudtok egy cseppet sem szépen ülni, míg nem vagyok itthon.” Gyerekek voltunk

Hat- vagy hétéves koromban mentem iskolába. Nem jártam zsidó iskolába, mert Szatmáron [Szatmárnémetiben] csak román iskola volt [1902 és 1926 között éppen nem működött a zsidó elemi iskola. – A szerk.]. Román tanítónőm volt, de már nem emlékszem, hogy hívták. Voltak magyar osztálytársaim is, mert ott nagyon össze voltak keveredve. Nem mondhatom, hogy antiszemitizmus lett volna abban az időben, mikor én iskolába jártam, vagy legalábbis én nem észleltem. Abban az iskolában hét osztályt végeztem. Jól tanultam, és nagyon szerettem tanulni. Az irodalom mindig is, kicsi korom óta tetszett nekem, azóta, hogy olvasni is alig tudtam még. Édesapám nem segített a leckéimben, mert nem volt rá szükség. A családban olyan szigorúak voltak bizonyos szabályok, hogy nem is került ez szóba. Ez volt a zsidó törvény [Illés Szidónia zsidó törvényeknek tekinti a házi szokásokat. -- A szerk.]. Akkor nem volt egyenruha [az iskolában], de nem volt szabad dekoltos ruhában vagy rövid ujjú ruhában járni iskolába. Nem tanultam vallást az iskolában vagy az iskolán kívül, legalábbis nem tudok arról, hogy lettek volna vallásórák az iskolában, amikor én oda jártam. A vallást a szülőktől tanultuk, nem az iskolában. Szombaton ünnep volt, nem tanultam édesapámmal. 

Gyerekkori barátokra, osztálytársakra nem nagyon emlékszem. Csak egy Borgida nevű lányra emlékszem, akivel együtt mentünk iskolába. Azt hiszem, magyar volt, de nem tudnám pontosan megmondani, mert egymás közt mindenképpen magyarul beszéltünk. Ugyanabban az utcában lakott, mint mi. Nagyobb volt nálam, és emlékszem, azt mondta édesanyámnak, felső iskolába kellene adjon, mert szeretek tanulni. Többet nem tudok, mert én nagyon korán elkerültem otthonról, és megszakítottam minden kapcsolatot az ottaniakkal.

Soha nem mentünk a szüleimmel nyaralni, mert nagyon szegények voltunk, és nem volt erre anyagi lehetőségünk. Amikor a nagymamámhoz utaztam Halmira, a szüleim kikísértek az állomásra, és egyedül utaztam a vonaton – az első vonatutam egy ilyen út alkalmával volt –, aztán Halmin fiákerre ültem, ami elvitt egészen a nagymamám házáig. Szatmáron [Szatmárnémetiben] is lovas fiákerek voltak, azzal mentek az állomásra. Halmi körülbelül kétórányi vonatút távolságra volt Szatmártól, kevesebb mint száz kilométer távolságra [pontosan 32 km].

Anyai ágról származó rokonaimmal ritkán találkoztunk, rendszerint csak a nagymamámnál. Csak a közeliekhez látogattunk el. Blanka nem lakott messze, de a többiek házasok voltak, és más városokban laktak. Csehszlovákiában nem voltam, Désen sem. Viszont minden évben jöttek a testvérek nagymamához, hogy találkozzanak egymással. Emlékszem, úgy intézték, hogy találkozzanak a másfelé élőkkel, mert tartottak a családhoz, mert szép család volt. Édesanyám testvérei, a nagynénéim, tudom, hogy látogatták egymást. Az unokák, akik jöttek a nagymamához, a három szoba egyikében aludtak, de nem mindig jöttek mind, lévén, hogy különböző helységekben laktunk, úgyhogy volt elég hely.

Én egyedül mentem nagymamához, és ott töltöttem az egész nyarat. A szüleim nem mentek, mert el voltak foglalva, de mi vakáción voltunk. Emlékszem, hogy elolvastam minden könyvet, amit a nagynénéim. Azt hiszem, a könyvtárból is vettek ki könyveket, mert mindig sok könyvet láttam náluk. Gyerekkoromban, nagymamánál jiddisül beszéltünk, de nagyon sok könyvet olvastunk magyarul. A nagymamám és a nagynénéim egyformán jól tudtak magyarul és románul. A legjobban azért szerettem ott, mert ott szabad voltam, nem kellett semmit csinálnom, és egész nap a kertben voltam, a fák között. Otthon viszont vigyáznom kellett a kisebbekre, ők nem jöttek a nagymamához, csak a nagyobbak mentek. Nagymama főzött és vigyázott ránk. Halmin volt egy barátnőm, Schwartz Ráhelnek hívták, és azt hiszem, szintén zsidó lány volt. Édesanyjának volt egy nagy, hosszú kertje, sok gyümölcsfával, és mi odamentünk, és ottfelejtettük magunkat, amíg Móric nagybátyám utánam nem jött. Emlékszem, ez a nagybácsim egyszer megvert, mert nem mentem haza ebédelni, amikor az ebédidő volt. Ő nem volt nős, és Halmin lakott a nagymamámmal. Rózsi is ott lakott. A többiek akkorra már elmentek Halmiról.

Mivel a szüleim szegények voltak, én igyekeztem pénzt keresni, hogy segítsem a családomat. Így aztán tizenhat éves koromban, 1935-ben, Bukarestbe mentem munkát keresni, mert azt hallottuk, hogy ott lehet munkát kapni. (Én elmentem otthonról, és a testvéreim még kicsik voltak, úgyhogy nem tudom, mi történt velük.) Az édesanyámtól kapott neveltetésem miatt, aki kicsit szabadabb gondolkodású volt, én nyitottabb voltam a világ felé, és része akartam lenni, de otthon nem lett volna mit csináljak, hol dolgozzak. Édesanyám nem tanított egy bizonyos mesterségre, de egyetértett azzal, hogy dolgozzak valahol, hogy jobban élhessek.

Amikor Bukarestbe mentem, vonaton utaztam. Voltak ismerőseim Szatmárról [Szatmárnémetiből], hozzájuk mentem először, amikor Bukarestbe érkeztem, és ők találtak nekem egy albérletet, ahol lakjak. Az elején egy kolozsvári családnál laktam albérletben (ezt a szatmári ismerőseim szerezték), akik szabók voltak, és én a szabóasztalon aludtam. Már nem emlékszem, hogy hívták ezt a családot, de szintén zsidók voltak. Ott [Bukarestben] nagyon könnyű volt munkahelyet találni. A Sărindari utcában, ami a Katonakör közelében van, egy hirdetés írta, milyen munkahelyek vannak: „Alkalmaznak itt, ott…” Elmentem én is egy ilyen helyre. A Június 11 nevű gyárban kaptam munkát, ami egy cipőgyár volt, és a Június 11 utcában volt. A Június 11 utcával szemben volt egy panzió, ahol zsidó ételeket is lehetett kapni, és mivel jó volt, nem csak a zsidók étkeztek ott. Ez egy különleges panzió volt, ahol magyar ételeket is főztek. Én akkor nem ismertem ezeket az ételeket, és nem szerettem a mártásos főtt szárnyashúst és a többi olyan ételt, amivel nem voltam megszokva, de ott volt miből válogatni. Ha jót akartál enni, és volt pénzed, megtehetted, ha nem volt pénzed, ettél kenyeret halvával. Ott mindig találkozhattál ismerősökkel, főleg azok, akik tudtak magyarul, oda gyűltek össze, mert nagyon sokan voltak Erdélyből. Az úgy van, hogy a magyar nyelvet beszélők könnyebben közelednek egymáshoz idegenben, mivel tudják a nyelvet. Nem vettem föl a kapcsolatot a zsidó közösséggel, de szereztem barátokat, a magyar nyelv nagyon közel hozott egymáshoz.

Ez a szabómesterséget űző család kevés ideig segített, amíg elkezdtem keresni. Addig ott aludtam, aztán közös szobát béreltem egy lánnyal, akit a gyárban ismertem meg, és akivel összebarátkoztam. Úgy hívták, hogy Rosa Boiarskaya, és besszarábiai zsidó lány volt. Vele románul beszéltem. Emlékszem, egyszer a Sfinţii Apostoli utcában laktunk, a központ közelében. Sok ideig laktam Rosával, és nagyon erős barátság kötött össze bennünket. Még laktam vele egy másik utcában is, a Văcăreşti utca közelében. Szintén albérletben laktunk, több helyen, mert oda mentünk, ahol jobban megfelelt nekünk.

Aztán dolgoztam a kötöttárugyárban, aminek nem volt neve. Ott szezonmunka volt, nem állandó. Egy időre vették föl az embert, amennyire szükségük volt rá, aztán keresni kellett más munkahelyet. És mivel volt elég munkahely, ha nem volt valaki túl igényes, hogy mit akar dolgozni, könnyen kapott munkát. Dolgoztam különböző gyárakban, mert fiatal voltam, és nem féltem az élettől. Dolgoztam egy szalagszövő gyárban, és ügyesen tudtam dolgozni a szövőgépen. Bukarestben, ahol dolgoztam, nem éreztem antiszemitizmust, de nem is volt időm ilyesmit érezni, mert darabszámra, nem órára kellett dolgoznom [vagyis darabbérben dolgozott, nem órabérben].

A bukaresti társasági életre vonatkozóan elmondhatom, hogy csekély elvárásaink voltak, és beilleszkedtünk abba, amit meg tudtunk engedni magunknak, és nem volt kapcsolatunk a felső társadalmi rétegekkel. Nem voltunk elegánsak, nagyon egyszerűen öltözködtünk, és elégedettek voltunk, mert mindnyájan ugyanahhoz a körhöz tartoztunk. Fiatalok voltunk, hét közben dolgoztunk, és vártuk a szombatot, hogy vasárnap kirándulni menjünk. Volt egy fiatal társaság, ami mindig körülvett engem. Időközben sok barátra tettem szert Bukarestben, mert fiatalok voltunk és kirándultunk, például Snagovra [40 km-re Bukaresttől] és a környékre. Emlékszem, hogy mentünk egyszer Giurgiura is [72 km-re Bukaresttől]. Akkoriban autóbusszal mentünk, mert nem volt még senkinek saját autója. Ezeken a kirándulásokon azokban az években vettem részt, amikor Bukarestben voltam, és ebben a fiatal társaságban forogtam. Nagyon szerettünk a Károly parkban sétálni, nem is laktunk messze tőle. A Június 11 és a Sfinţii Apostoli utca közel volt a Károly parkhoz.

A barátokkal többnyire magyarul beszéltem, de ott vegyesen voltunk, voltak románok is, magyarok is, és nem volt zsidó jellege a barátságnak. A barátok közül senki nem volt éppen bukaresti, hanem mindenki máshonnan jött oda dolgozni, mert könnyebben lehetett munkát találni. Volt egy barátnőm, aki szatmári volt, mint én, Kohn Manyinak hívták. Ő közelebb állt hozzám. Rendeztünk egy-egy összejövetelt egymás lakásán is. A barátokkal akkor találkozgattam, amikor teadélutánokat rendeztek egy jobb helyzetű társunknál. Amikor lehetett, színházba is mentem a barátokkal, és nekem nagyon tetszett a színház. Nagyon szerettem az operát is, és mentünk az Athéneumba is a barátokkal, akik szintén kedvelték az operát. Akkor is elég sokba került, és takarékoskodtam a pénzzel, nem költöttem el ételre, hogy mehessek az operába. Az első opera, amit láttam, a „Bajazzók” volt [Ruggiero Leoncavallo, 1857–1919], és nem fogom soha elfelejteni, mert nagyon tetszett. Később gyakrabban jártam operába, szintén Bukarestben, mikor több lehetőségem volt erre. Láttam a „Rigolettó”-t is, és megmaradt a dallam is az emlékezetemben. Bálokba én nem jártam, és nem is tudtam táncolni. Más barátaim jártak. Engem nem vonzottak a bálok. Nem voltam soha megelégedve magammal, nem a szépség szempontjából, hanem mert mindig többet akartam tudni.

Nem jártam vendéglőbe a barátaimmal. Volt mégis egy diákvendéglő, ami olcsó volt, és ahol lehetett ingyen kenyeret enni. A Călăraşi utca mellett volt egy kis utcában. Olyan menzaféle volt, ahogy akkor nevezték. Elsősorban az számított, hogy akármennyi kenyeret lehetett enni, és minden olcsóbb volt, ezért ott gyűlt össze a fiatalság.

Ha volt miből, küldtem haza pénzt, de nem volt nekem sem sok pénzem, így aztán ritkán küldtem. Tartottam a kapcsolatot a szüleimmel, levelezés útján vagy a Szatmárra [Szatmárnémetibe] utazó ismerősök révén. Később, egy idő után hazamentem Bukarestből Szatmárra [Szatmárnémetibe], hogy lássam a családomat. Bukarestben nem tartottam az ünnepeket, sem a Pészahot, se nem böjtöltem Jom Kipur alkalmával.

Aztán, körülbelül 1939-től kezdődően, a zsidókat fajilag üldözték [lásd: Zsidó Statutum Romániában]. Mindenütt tudták, hogy ki zsidó. Amikor a Baba Dochia utcában laktunk Rosa barátnőmmel, kerestek minket – nem lehetet tudni, ki követett, hiszen titkos volt –, és aztán elköltöztünk onnan. Tudtuk, hogy keresnek minket, mert mondták a szomszédok. Az emberek érezték ezt, mert kérdezték tőlük, hogy laknak-e ott zsidók. Tudtam, hogy ha megtalálnak, elvisznek, mert már tudtuk, hogy a zsidókat üldözik. Hogy hova akartak vinni, nem lehetett tudni. Hivatalosan senki sem értesített, ez szájról szájra terjedt. Tudtuk, hogy más zsidókat elvittek, mert eltűntek. Akkor nem hallottunk Auschwitzról, csak azt tudtuk, hogy a zsidókat elviszik és bezárják. Azt sem lehetett tudni, kik voltak azok, akik elvitték a zsidókat.

Állandóan üldözve éreztem magam, mivel otthon is kerestek, és elhatároztam, hogy elmegyek. Úgy gondoltam, így életben maradok. Körülbelül 1938–1939-ben mentem el Bukarestből, a második világháború kezdete előtt, amikor Románia határai nyitva voltak. Nem beszéltem meg a családommal, csupán levelezés útján tartottuk a kapcsolatot, de akkor én nem tudtam már semmit a szüleimről. Csak Rosa Boiarskaya barátnőmmel hagytam el Bukarestet. Nem féltem elmenni Bukarestből máshová, mert tudtam, menekülnöm kell. Nem volt nálam sem megtakarított pénz, sem értéktárgyak, de voltak emberek, akiknek volt pénzük is, értékeik is, és azoknak volt mit enniük. A fizetésünk nem volt olyan nagy, hogy megtakaríthassunk pénzt, és fiatalok lévén, ha volt némi pénzünk, kirándulni mentünk, nem gondoltunk arra, hogy pénzt tegyünk félre. Minden állomáson a kitelepítettek kaptak főtt ételt. Elmentem tehát vonattal Bukarestből Iaşi-ba [Jászvásár, Iaşi megye székhelye, Moldva hagyományos központja. – A szerk.]. Nem tudtuk pontosan, hová fogunk menni, mi lesz velünk, de tudtuk, meg kell meneküljünk, másképp nem lehet. Mindenki tudta, hogy nyitva van a határ. Csak Rosával mentem, de menet közben, amikor leszálltunk a vonatról, több zsidó gyűlt össze és összebarátkoztunk, úgyhogy egész „banda” voltunk.

Iaşi-ban leszálltunk a vonatról, aztán Kisinyev [Oroszul Kisinyov (1812–1918, 1940–1941 és 1944–1991 között); románul: Chişinău (1918–1940 és 1941–1944 között, valamint 1991-től ismét); Moldova fővárosa. A később jelentős kereskedővárossá fejlődött település 1812-ben Besszarábiával együtt került Oroszországhoz, 1818-ban kapott városi rangot. 1918-ban Románia elfoglalta, és 1940-ig Romániához tartozott. 1940-ben megszállták a szovjet csapatok, és az 1940 augusztusában megalakult Moldvai Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosa lett. 1941–1944 között román megszállás alatt volt, 1944 augusztusában ismét a köztársaság fővárosa lett, majd 1991-től a függetlenné vált Moldovai Köztársaság fővárosa. – A szerk.] felé mentünk, ugyanazzal a vonattal. Kisinyevben Rosával először egy albérletet kerestünk, és találtunk egy öreg családot, akik az állomás közelében laktak. Egy öreg házaspár volt, akiknek volt egy kicsi házuk. A házuk a kisinyevi villanytelep közelében volt. Az ottani emberek is albérlőket kerestek. Én megkérdeztem ezeket az öregeket: „Nem vesznek föl két fiatal lányt albérletbe?” Nem emlékszem már, hogy hívták őket, sem arra, hogy románok voltak-e vagy zsidók. A férfi paplankészítő volt, a nő nem tudott járni, le volt bénulva. Volt egy fiuk, kicsit nagyobb, mint mi. Egyáltalán nem féltek idegent venni a házba, hiszen nem voltunk mi olyan veszélyesek.

Akik evakuálásban voltunk, igyekeztünk valahol munka után nézni, hogy ki tudjuk fizetni a lakbért, mert nem tudtuk, mi lesz azután. Nagyon jól emlékszem arra az időre, amikor Kisinyevben laktam. Egy szabósági szövetkezetben, ahol géppel varrtak, ott vállaltam munkát, Rosa Boiarskayával együtt. Az nem kolhoz volt, mert Kisinyev város volt, kolhoz pedig csak falun létezett. Ott dolgoztunk, este pedig iskolába jártunk. Középiskolába jártunk, ahol volt egy osztály azoknak, akiket evakuáltak, mert mi nem tudtunk oroszul. Elkezdtem oroszul is tanulni. Ezt az iskolát estin végeztük, egy vagy két évig. Az iskola moldvai nyelven [Moldvai nyelv – moldován; román dialektus. – A szerk.] volt, nem oroszul, és tanultunk minden iskolai tantárgyat, beleértve az orosz nyelvet, hiszen így tanultam meg oroszul. Tehát több ideig maradtam Kisinyevben, amíg megkezdődött a háború, 1939–1940-ig [Valószínűleg tovább maradtak Kisinyevben, hiszen a várost 1940-ben foglalták vissza a románoktól a szovjet csapatok. Nyilván ezután járt esti iskolába, ahol oroszul is tanult. – A szerk.]. Aztán megkezdődött a második világháború. Abban az évben volt, amikor megtámadták a Szovjetuniót, azt hiszem, 1940 körül [Valójában Lengyelországot támadták meg a németek 1939. szeptember 1-jén, a Szovjetunió pedig megtámadta Lengyelországot szeptember 17-én, ugyanabban az évben. Németország 1941-ben támadta meg a Szovjetuniót. – A szerk.]. Ezek az öregek, akiknél laktam, az elektromossági központ mellett laktak, és amikor a németek elkezdték Kisinyevet bombázni, bomba érte a házat, ahol laktam, az öreg paplankészítőnél. Kicsi háza volt, és az egyik szobát kiadta nekünk. A felesége az ágyban volt, a fia szintén, és éjjel bomba érte a házat. Valami nehezet éreztünk ránk esni. A sötétben tapogatóztunk, hogy kikerüljünk a ránk esett téglák alól. Az öreg meghalt akkor, de a felesége, aki le volt bénulva, túlélte. A fiuk is túlélte. Akkor kimásztunk a romok alól. Ezután ott laktam a szövetkezetnél, ahol dolgoztam, a műhelyben, és mindenki ott aludt, ahol tudott.

A szövetkezetben varrógépen dolgoztunk, és különböző dolgokat készítettünk. Egy csoport fiatal lány voltunk, és a végén azt mondták, hogy bezár a szövetkezet, mert veszély van, és mindenki menjen, ahová tud. Adtak valamilyen élelmiszerjegyet [A Szovjetunióban először 1929-ben vezették be a jegyrendszert. 1931-ben eltörölték, majd 1941-ben ismét bevezették (kenyérre, húsra, olajra, cukorra, sóra, gabonaneműre stb.). Hogy ki mekkora adagra volt jogosult, az attól függött, hogy mely társadalmi osztályhoz tartozott, és milyen munkát végzett: a nehéziparban, valamint a hadiiparban dolgozó munkások fejenként napi 800 gr kenyeret kaptak (a bányászok 1 kg-ot), más munkások 600 gr-ot. A nem fizikai munkások napi 400 vagy 500 gr kenyeret kaptak (attól függően, hogy népgazdasági szempontból mennyire jelentős vállalatnál dolgoztak), a gyerekek 400 gr-ot. Élelmiszerjegyet csak az ipari munkások kaptak és a városi lakosok (a falusiaknak nem járt élelmiszerjegy). A jegyrendszert 1947-ben törölték el. – A szerk.]. Mindenkit, aki annál a szövetkezetnél dolgozott, fölírtak egy listára. Ahonnan elindultunk, volt egy igazolványunk, amiben mindenkinek a neve szerepelt, hogy lehessen tudni, kit evakuáltak. Amikor egy város állomásán leszálltunk, fölmutattuk ezeket az élelmiszerjegyeket, és hoztak egy nagy fazék ételt és kenyeret. És akkor kezdtek az emberek visszavonulni olyan területre, ahol nem volt háború, és mentünk előre, de nem tudtuk, hová, merre megyünk. És mi elindultunk gyalog. Ahogy vonult vissza a szovjet hadsereg, úgy vonultak vissza az emberek is. Ha visszavonultak, tudtuk, ott nem maradhatunk, mert ha a német hadsereg ott talált volna engem, zsidót, a halál lett volna az osztályrészem. Azokkal a zsidó barátokkal mentem, nagy csoportban, akikkel együtt utaztam. Bombázások voltak az úton, és mi kör alakban hasra vetettük magunkat, és fejünket összedugva lapultunk, mert azt hittük, ha a fejünket összedugjuk, úgy megússzuk. Szerettük egymást, és naivitásunkban egymás védelmét kerestük. Éjjel ott aludtunk, ahol lehetett. Ha házban akartunk aludni, adnunk kellett valami értéket abból, ami velünk volt, ezt-azt adtunk is. Egyeseknek több volt, másoknak kevesebb. Akiknek értékes dolgaik voltak, általában ékszerek és ruhák, vajat és más dolgokat kaptak cserébe, és megengedték nekik, hogy a házban aludjanak. A szabad ég alatt is háltunk, ha nem került fedél a fejünk fölé. Csak egy hátizsákunk volt, mert útitáskáink nem voltak. Azt ettünk, amit találtunk.

Nem tudtuk, melyik magyar közülünk, mert magyarul is, románul is beszéltünk, nem tettünk különbséget magyarok és románok közt, mindenkivel jóban voltunk. Nemcsak romániai, hanem lengyelországi zsidók is voltak köztünk. Hogy magyarországiak voltak-e, nem tudnám biztosan megmondani, mert akkoriban a magyarul beszélőket nem kérdeztük arról, hogy hová valók.

Nem tudtuk, hogy mennyi ideje mentünk, mert nem számoltuk a napokat. Az idő már hidegre fordult, ősz volt, és néha esett az eső. Több mint egy hónap múlva elértünk Odesszába. Emlékszem, egy barátnőmmel bementünk a városba, megtudni, hogy hol tudnánk megmosakodni. Egy ottani család megengedte, hogy megmosakodjunk, anélkül, hogy fizetnünk kellett volna ezért, sőt még egy fogkefét is vásároltak nekünk. Ott sehol sem kértek pénzt tőlünk, az emberek segítőkészek voltak, mivel tudták, hogy evakuáltak és nem csavargó koldusok vagyunk. Az evakuáltakért felelős hatóságok Odesszában egy iskolába szállásoltak el, és akiknek nem jutott hely az osztálytermekben, a lépcsőkön voltak kénytelenek letelepedni. Találtunk némi sátorvásznat és khakiszínű férfiingeket. Az előttünk ott lévők sürgős menekülés közben más dolgokat is hátrahagytak, amiket mi megtaláltunk. Én többnek hátizsákot varrtam. Ha nem volt is sok ruhám, néhány váltás fehérneműm csak volt. Nem sokat ültünk Odesszában, legfennebb néhány hetet. Emlékszem, egy parkban üldögéltem, amikor a bombázások megkezdődtek. Mintha petróleumlámpák hulltak volna az égből. Meggyőztek arról, hogy tovább kell mennünk. Tömegpszichózis volt: mindenki azt csinálta, amit a másik, mert nem volt, ahonnan tudni, hogy mit is kellene tenni. De mivel mi hiányosan voltunk felöltözve, úgy gondoltuk, hogy melegebb helyre kellene vonulnunk, nem Szibéria felé. Senki sem tudta, merre kellene mennünk, és a helybélieket sem kérdeztük meg. Csoportunk egyre növekvőben volt. Transzportnak nevezték a helyjegy nélkül beálló vonatokat, amiken a bombázások elől tovább lehetett menekülni, de nem tudhattad, hogy hol fogsz kikötni velük.

Miközben a fronttal együtt vonultunk vissza a Szovjetunió területére, Odessza után Rosa barátnőm megtalálta besszarábiai fivérét és családját, akikhez csatlakozott. Nem akartam terhükre lenni, és a csoporttal maradtam, akikkel akkoriban voltam. Ő a családjával együtt másfelé ment, és elvesztettük egymást. Bár folyton kerestük egymást Oroszországban, csak évek múlva, 1950 körül találkoztunk Csernovicban [ma: Csernovci; lásd: Csernovic/ Czernowitz/ Cernăuţi/ Csernovci], ahol egyedül lakott, miután a szülei elhaláloztak, és a testvére máshol lakott. Haláláig tartottuk a kapcsolatot. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor hunyt el, de leveleztünk, miután Temesvárra költöztem.

Odesszától nem gyalogoltunk többé. Nem tudtuk, merre megyünk, de távoztunk az első befutó vonattal, amire föl tudtunk ülni, hogy elkerüljük a bombázásokat. E vonatos menekülések közben ismertem meg jövendőbeli férjemet, Illés Ferencet. Még Odesszában ismerkedtünk össze. Magyar volt, nem zsidó, de Transznisztriába került kommunista politikai meggyőződése miatt. 1913-ban született, Temesváron járt iskolába, de nem fejezte be a középiskolát. Nem tudom, hol volt katona. Kitűnő mesterember volt, a mesterségét Temesváron tanulta az apjától, aki szintén asztalos volt. Szegény gyerekként nehéz élete volt, az apja még az ő gyermekkorában elhalálozott. Mint akkoriban a munkások zöme, ő is kommunista lett. Részt vett egy tüntetésen, és elítélték tiltott gyülekezés miatt, nem azért, mert megölt volna valakit. Elment [az országból], mert a tárgyalásra nem jelentkezett, s a távollétében elítélték. Még a kommunisták nem voltak akkor hatalmon, és éppen őket ítélték el. A kommunisták előtt Averescu tábornok volt hatalmon [Alexandru Averescu (1859–1938): a román hadtörténelemből ismert név, 1907-ben nevezték ki hadügyminiszternek, 1930-ban katonai tevékenységéért előléptették tábornagyi rangba. – A szerk.], Antonescu, a király [I. Hohenzollern Mihály román király]. Tehát a kommunistáknak több ellenfelük is volt.

Ferenc egyfajta szervező volt, volt a szavának súlya. Ügyességével, hozzáértésével, igazságosságával a vonaton kivívta mások tiszteletét. Egyes megállókban az evakuáltak, indulási lista szerint, élelemfejadagokat kaptak. Például húsz deka kenyeret osztottak személyenként, de egészben adták. Mérleg híján a férjem (akkor még nem volt az), aki nagy autoritással bírt, fölosztotta annyi részre, ahányan voltunk, mondván: „Mindenki vegyen, és az utolsó, ami marad, az legyen az enyém.” Ezek után egy üstben levest adtak, és én mentem érte. Mivel fiatal voltam és szegény, és kezdett hideg lenni, a tehetősebbek egy nagy orosz sálat adtak nekem. Én hoztam a hústalan laskalevest, és mivel én cipeltem, jutalomképpen elsőnek kaptam belőle. A vonatban az, akinek nagyobb poggyásza volt, nagyobb helyet foglalhatott el, akinek nem volt, szinte nem is volt helye. Ez tehervagonokban volt, mert tehervagonokban utaztunk tovább. Egyesek még inkább igyekeztek elterpeszkedni. Az emberek önzőek, s amikor semmid sincsen, akkor látni igazán, hogy ki a civilizált, művelt ember. Én akkoriban húszas éveimben voltam.

Így értünk el Szaratovig, ami egy nagyobb város. Ez a vonat csak addig ment. Nem tudom pontosan, mennyire, de elég messze volt Odesszától [Szaratov a Volga mellett fekvő város, légvonalban nem egészen 1300 km-re van Odesszától. – A szerk.]. Ott leszálltunk, és hiányos öltözékünkben, dacolva a hideggel, másik vonatra vártunk. Mi melegebb helyekre igyekeztünk. Szaratovon túl (mivel nem tudtuk, merre lyukadunk ki) egy fölszereltebb lengyel zsidó házaspárhoz csatlakoztunk. Szintén zsidók voltak, másképp nem lakoltatták volna ki őket. Ezek az emberek jobban föl voltak készülve az útra, és mindegyiküknek volt vagy a „szuharit”-nak nevezett kétszersültje, vagy másvalamije. Minden állomáson hozzá lehetett jutni a forró vízhez, amit teakészítéshez használtak és „kipeátok”-nak nevezték oroszul. Ennek a lengyel zsidó párnak a gyereke az úton elpusztult. Amikor én találkoztam velük, már nem volt meg a gyerekük, de az asszonynak még mindig volt teje, és emiatt szenvedett.

Üzbegisztánban, amikor közeledtünk Taskenthez, elhelyezési lehetőségek hiánya miatt a vonatot tilos volt elhagynunk. Mivel azonban az oroszul nem beszélő lengyel zsidó asszony rosszul lett, fölajánlottam, hogy elkísérem az állomásbeli Medpunktig, az Egészségügyi Ellátóig, mert el kellett magyaráznom az orvosnak, mi baja van az asszonynak, ő nem tudott oroszul. Közben a vonat elindult, és mi mindketten lemaradtunk. Hideg volt, mert még nem értünk melegebb helyre. Elindultunk megkeresni az állomásfőnököt, hogy a legközelebbi vonat után érdeklődjünk. Tudtunkra adták, hogy a vonat, ami éppen elment, Szamarkandig ment. Mi, a csoport tagjai, megállapodtunk korábban, hogy leszállunk az első állomáson, és nem megyünk tovább. Már nem bírtuk, hogy annyit utazunk. Az állomásfőnök azt mondta, jön egy másik vonat, amelyik szintén Szamarkandig megy. Megvártuk a másik vonatot és fölszálltunk, de mivel jegyünk nem volt, az ütközőkre ültünk. Így érkeztünk Szamarkandba, ahol találkoztunk a többiekkel, akik időközben fölfedezték, hogy hiányzunk, és már vártak ránk. A lengyel zsidó házaspár továbbra is hozzánk – hozzám és a jövendőbeli férjemhez – akart csatlakozni, mert látták, hogy föltaláljuk magunkat. Velük oroszul értekeztünk, a nyelvük kicsit hasonlít az oroszra. A férjem ekkor azt mondta: „Eddig s ne tovább. Ha ti végig tudtátok nézni kenyérevés közben, hogy mi napokig nem eszünk semmit, nekünk viszont egy falást nem adtatok, hát én ilyen emberekkel nem társulok.” Mi nem kértünk, s ők nem adtak. Úgyhogy szétváltak útjaink.

Mikor Szamarkandba értünk, én elsőnek kaptam meg a maláriát [Malária (mocsárláz, váltóláz): szúnyogok terjesztette, magas lázzal és hidegrázással járó járványos betegség. – A szerk.], lázam volt, s az állomás cementjére feküdtem, amíg össze nem szedtek. A terület jellege miatt kaptam maláriát. Ahogy üzbég területre érkeztem, egészen addig, amíg el nem hagytam, maláriám volt, de nem állandóan, hanem krízisekben. Magas lázam volt, ami egy-két órát tartott, hidegrázásos kríziseim voltak, aztán úgy elmúltak, mintha nem lett volna semmi bajom.

Szamarkandból, a kolhoztól szekerekkel jöttek utánunk, és összegyűjtötték az embereket. Oroszok voltak, a vezetők meg üzbégek, de ők is oroszul beszéltek. Egy Szamarkandtól tizenhat–húsz kilométerre fekvő kolhozba kerültünk, ami nem annyira szövetkezetnek, mint inkább földműves közösségnek bizonyult. Nem emlékszem, hogy hívták a kolhozt. Vályogházaival olyan volt, mint egy falu, a kolhozlakók maguk is ott dolgoztak. Voltak ott meghatalmazott személyek, akiknek az volt a föladatuk, hogy a kitelepítettekkel foglalkozzanak. Minden kolhoznak volt vezetősége, egy hivatalos szervezet, és összegyűjtöttek, hogy a munkát kiosszák nekünk, ez volt a cél, mert kellett valamit csináljanak velünk, evakuáltakkal. Például minden hat emberre jutott egy-egy szoba, függetlenül attól, hogy párok voltak vagy nem. Ezek nem a helyiek házai voltak, hanem volt egy szoba a raktár fölött, ahova ágyakat tettek be. Engem jövendőbeli férjemmel és még egy párral egy szobába helyeztek el: a nő román volt, a férfi zsidó. A férfit Dollynak hívták, a nőt Maricának, de a családnevükre már nem emlékszem. Aztán munkára osztottak be, amire lehetett: szedtük kézzel a mezőn a gyapotot, mert kesztyűt nem adtak, vagy dolgoztunk rizsföldeken, térdig vízben reggeltől estig, és más hasonló munkákat végeztünk. Reggeltől estig dolgoztunk. Egyszer egy héten terményben fizettek a munkánkért: krumplit, répát és retket adtak [A kolhozban 1966-ig nem fizetést kaptak a tagok, hanem munkaegységet (trudogyen). Egy munkanap alatt 0,5–4 munkaegységnyit lehetett összegyűjteni. Az őszi betakarítás és a termények leadása után kiszámolták, mennyi pénzt vagy élelmiszert ér egy munkaegység, és ezt kapták meg a tagok. Az élelmiszer egy részét egyébként már év közben kiosztották. – A szerk.]. Napi harminc deka kenyeret kaptunk. Ennyi ennivalót kaptunk csak. És néha valamennyi pénzt is kaptunk, de nagyon keveset. Ebből élelmeztük magunkat. Kenyeret csak fejadagban, megállapított jegyre osztottak. Az ételt kint a szabadban, cserepeken, a forgáccsal tüzet rakva készítettük el. Nekem sikerült megismerkednem egy közeli falu tanítójával, aki orosz volt. Így, amikor volt időm, takarítottam az iskolában, és ezért napi negyven deka kenyérhez jutottam.

Ebben a kolhozban több mint egy évet voltunk, 1941–1942 között. Idővel, miután jobban megismertük a környéket, szombat este a városba [Szamarkandba] indultunk gyalogosan, és vasárnap reggel érkeztünk meg a piacra. Egyszer az ócskapiacon cérnát kerestünk. „Nézd, cérna!”, mondtam a férjemnek magyarul. Hát odajön valaki: „Hogy mondtad? Cérna?”  Tudott magyarul. Nem tudtuk, magyar-e vagy zsidó. Elkezdtünk beszélgetni, s kiderült, hogy erdélyi, magyar zsidó családból származik. Idősebb ember volt, a nevére már nem emlékszem. Mondta, hogy van egy ismerőse, aki gyárban dolgozik, és akihez elvisz, és ha akarom, akkor segít nekem ott elhelyezkedni. Ezt a barátját Fuchsnak hívták, [nagy]váradi zsidó volt. Nem volt éppen cipész, de cipőt varrt, és a gyárban és otthon is dolgozott. Fölkerestük, megismerkedtünk vele meg a feleségével, aki magyar zsidó volt, és háziasszony. Volt egy nagy házőrző farkaskutyájuk, és mi erősen irigykedtünk arra a kutyára, mert kosztot, sőt kockacukrot is kapott. Azt mondta a férfi, hogy elvisz a gyárba, s ott majd falubelijeként mutat be. Így kerültem a szamarkandi gyárba. Ekkor Szamarkandba költöztünk, de nem  laktunk együtt, mert akkoriban csak barátok voltunk. Neki az orvosi egyetemen sikerült elhelyezkednie és szállást találnia asztalosként.

Fölfedeztem ott egy bukaresti ismerősömet, egy hölgyet, aki segített bekerülnöm a szamarkandi közgazdasági egyetemre, ahol oroszul tanultam. Felvételi vizsga nélkül kerültem be, nappal dolgoztam, este az előadásokat látogattam. Egyetemista könyvecském is volt, amibe a jegyeket kaptam. Egy közösség formálódott ott, voltak ott lett nemzetiségű lányok, akik nagyon műveltek voltak, de a nevükre már nem emlékszem. Egyikük ápolónőként dolgozott, de az egyetemen is tanult. Az ottani egyetemi bentlakásban laktam. A matracok alatti ágydeszkákból darabokat vágtunk le, s azokból a fedetlen folyóson a téglák közt tüzet raktunk, s úgy főztük meg az ételt. Csak két évig jártam erre az egyetemre. Eközben maláriás voltam, és amíg el nem hagytam az üzbég terület, nem szabadultam meg ettől a betegségtől. Ferencnek is egy csomó betegsége volt, köztük tífusz és malária, mert mi, európaiak nem vagyunk hozzászokva az ottani klímához, hogy a nagy melegben dolgozzunk.

Ebben az időben, nyáron, mentem sarlóval aratni a búzát. Nem voltam egyedül, mások is dolgoztak nyaranta. Én azelőtt városi körülményekhez voltam szokva, és soha nem dolgoztam falun, mégis ragaszkodtam hozzá, hogy ezt a munkát végezzem (ők nem köteleztek), mert így búzához, tehát liszthez jutottam, amiből aztán a téglatűzhelyen valamiféle puliszkát főztem.

Ott könyveket és újságokat olvastunk, igyekeztünk értesülni a világ dolgairól. Még a kolhoz idején is tizenhat kilométert gyalogoltunk a szamarkandi moziig, ahol egy jegy olcsóbb volt, mint egy kenyér. Főleg orosz filmeket láttunk meg fekete-fehér zenés darabokat. Emlékszem, egyszer „A csavargó” című indiai filmet láttuk, ez nagyon tetszett a férjemnek [Radzs Kapur (Raj Kapoor) 1951-ben készült filmjéről van szó, amely hatalmas sikert aratott Ázsia-szerte és a Szovjetunióban is. – A szerk.]. Ezt a filmet nemrég újra láttam egy este a televízióban, és egy pillanatra elérzékenyített.

Közben mindenfelé elkezdtem a szüleim felől érdeklődni írásban, mert amíg Transznisztria területén voltam [Illés Szidónia Bukarestet elhagyva, ezen a térségen átvágva került végül Szamarkandba. – A szerk.], semmit sem tudtam róluk. Romániába is írtam, nem a zsidó hitközséghez, hanem a szatmár[német]i hatóságokhoz: „Keresem az illető családot…”. Olga nagynéném az újságból értesült, a háború befejeztével, 1945 körül, hogy a szatmári Katz család kerestetik. Megírta, hogy családunk minden tagja meghalt Auschwitzban, és csak ő és Teszler Józsua nevű unokatestvérem tért vissza onnan. Szüleim, testvéreim, a családom ötvenkét tagja halt meg Auschwitzban.

A háború végén első reakciónk az volt, hogy hazamegyünk, mert mindketten minél hamarabb haza akartunk kerülni, de a nagy távolság miatt ez csak álomnak tűnt. 1944 nyarán, a hónapra már nem emlékszem pontosan, vonattal tértünk vissza Szamarkandból Csernovicba [Csernovciba]. Csak én és a férjem jöttünk el onnan, mert hazavágyódtunk, más barátaink ottmaradtak. A repatriálást a moszkvai követségen kellett kérnünk. Bár a háború befejeződött, mi mégsem tudtunk hazatérni, mert az oroszok nem engedtek. Bár iratokkal rendelkező szovjet állampolgárok voltunk, a román állampolgárságról soha nem mondtunk le. Hivatalosan a szovjet állampolgárságot még a határ átlépésekor, Csernovicban kaptuk meg, még az elején. Ahányszor el akartuk hagyni Csernovicot, nem engedélyezték. Nem utazhattál akárhova békeidőben sem [A szovjet hatóságok korlátozták az utazást a Szovjetunión belül. E célra szolgált az ún. tartózkodási engedély. A Szovjetunióban mindenkinek regisztráltatnia kellett tartózkodási helyét egy, az útlevélbe bélyegzett állandó lakcímmel. E nélkül az igazolás nélkül nem lehetett elhelyezkedni, nem lehetett utazni az országon belül sem. Külföldre pedig egyénileg szovjet állampolgárok szinte a rendszer fennállásának végéig nemigen utazhattak. – A szerk.]. Mindenki számára sok korlátozás volt a diktatúrában. Ez nem olyan ország volt, ahol akármit megtehetett az ember.

Akkor ott, Csernovicban 1947-ben összeházasodtunk az anyakönyvi hivatalnál, hogy a férjemmel közös néven legyek. Egyházi esküvőre nem került sor, lévén, hogy a férjem református volt, így különböző vallásúak voltunk. Nem mentem zsidóhoz, mert már más generációhoz tartoztam. Azt hiszem, egyedüli voltam a családban, aki áthágta a szabályt, mert modernebb gondolkodású voltam. Lehet, hogy ez a szüleim mellett másképp alakult volna, de én azt gondolom, akkor sem hallgattam volna rájuk. A férjem, valahányszor a Szovjetunióban kérdezték tőle, hogy ő micsoda, mindig azt válaszolta, hogy asztalos, bár jól tudta, hogy a nemzetisége felől érdeklődtek. Ő elsősorban embernek tartotta magát. Nem volt hagyományőrző nacionalista. Más közegben nevelkedvén, nem ragaszkodtunk ahhoz, hogy ne keveredjünk más nemzetiségűekkel.

Csernovicban, a háború utáni időben nem jutottunk lakáshoz. Lakás nélkül nagyon nehéz volt, mindketten külön laktunk. Ő egy bútorgyárban dolgozott, és annak a bentlakásában lakott [azaz munkásszálláson]. Nekem volt egy lengyel származású barátnőm, a nevére nem emlékszem, neki volt egy pincelakása külön vécével és folyosóval. Akkoriban a külföldi származásúak keresték egymás társaságát abban a reményben, hogy megtudnak valamit a családjukról. Így ismerkedtem meg vele is. 1945–46 táján a férjemnek volt a gyárban egy kis balesete, a gép levágta a kézujjainak a hegyét. Akkor hozzám költözött, ebbe a pincelakásba, ami aztán az otthonunkká vált. Volt egy ágyunk, amit a férjem készített, egy komódunk, meg még egypár bútordarabunk. Itt született a fiam, Ferenc 1950 júniusában. A családban a gyerekkel magyarul beszéltünk; én nem neveltem zsidó szellemben, de ő magát zsidónak tartotta, mert a zsidóknál az anyai leszármazás számít. Bár micvó szertartáson nem vett részt, mert nem is volt körülmetélve.

Csernovicban végeztem el a hároméves könyvtári technikumot, a bibliográfusi szakot, ami az érettségivel egyenértékű volt. Technikumnak hívták a sok gyakorlat miatt. Az iskolában oroszul, nem románul tanultunk, és én ezt a gyereknevelés mellett végeztem. Emlékszem, hazajövet az iskolából gyakran folyt a mellemből a tej, mert a gyerek etetési ideje következett. Volt egy zsidó szomszédasszonyom, akinek két lánya volt – az egyik most Amerikában él, de megszakadt a kapcsolat velük. Egy lépcsőházban laktunk, de mi egy kis szobában, ők viszont a lépcsőház másik felében laktak. Barátnők voltunk a lányaival, ő meg olyan volt nekem, mint egy anya. Loshadnak hívták, és segített, mert sokszor nála étkeztem.

Csernovicban még más helyen is laktunk. Állandóan kérvényeztük a hatóságoknál a lakáskiutalást, mivel nem volt, hol laknunk. Ők arra buzdítottak, hogy keressünk mi helyet, ők majd adnak parancsot az elfoglalásra, így hívták akkoriban a lakáshoz való jogot. Valaki értesített, hogy van egy szoba-konyha-fürdőszobás lepecsételt, üres lakás, ami egy börtönben levő elítélt nőé volt. Elmentünk az illetékes adminisztrátorhoz, vastag kenőpénzt adtunk neki, és így megengedte, hogy ott lakjunk. Megkérdezte: „Hogy akarják, bútorral vagy a nélkül?” „Üresen” – válaszoltuk. Ő fölvitette a bútorokat a padlásra, és javasolta, hogy még aznap költözzünk be, mert másképp nem áll jót a lakásért. Beköltöztünk, és az első dolog, amit elhoztunk, a gyerekágy volt. Lassanként a férjem mindent elkészített, ami kellett, és így normális körülmények között tudtunk ott lakni.

Az ünnepek szempontjából jól megértettük egymást a családban, mert én lényegileg nem voltam vallásos, tehát nem ragaszkodtam az ünnepekhez. Azt mondtam magamnak: a szüleim nagyon vallásosak és nagyon szegények voltak, senkit sem csaptak be, becsületesen éltek, mégis így végezték, míg mások, kevésbé becsületesek, életben maradtak. Én, aki nem voltam vallásos, és nem tartottam a tradíciót, mégis életben maradtam. Így aztán minden hitem elhagyott. Nagyon sokat tudok a vallásról, de engem csak mint a civilizáció fejlődésére ható jelenség érdekel. Nem tartottam be többé a zsidó ünnepeket, viszont míg a fiam kicsi volt, mindig díszítettünk karácsonyfát.

Csernovic civilizált város, egyetemmel és szép színházzal. Eljártunk a színházba az ukránokhoz is. Amikor a rádióban először hallottunk magyar nyelvű zeneműsort, a férjem sírva fakadt örömében. Így elérzékenyült, amikor románul vagy magyarul hallott valakit beszélni. A rádiót hallgattuk, akkoriban még nem volt televíziónk. A rádiót hallgatva értesültünk Izrael állam megalakulásáról is, nem voltunk mi elmaradottak.

Amikor megalakult Izrael [lásd: Izrael Állam megalakulása], nagyon örvendtem akkor. A férjem, aki nem volt zsidó, ő is örvendett, mert a gyerekek számára nagyon sok társadalmi segítséget ígértek a továbbtanuláshoz. A férjemnek volt Izraelben egy magyar unokatestvére, aki egy zsidóhoz ment férjhez, és akinek két fia és egy leánya volt. Ezt mi csak később tudtuk meg, Temesvárra visszatértünkkor. Lényegében mi ott senkiről semmit nem tudtunk. Itt, Temesvárott tudtam meg, hogy ő az anyósomtól ment el Izraelbe, még 1948-ban, mindjárt az állam megalakulása után, mert nem akarta hallani, hogy a gyerekeit „büdös zsidóknak” csúfolják. Borár Katinak hívták, és most kibucban lakik. Temesvárra való áttelepülésem után sokáig leveleztünk, tartottuk a kapcsolatot, de az utóbbi időben semmit sem tudok már felőlük, mert megszakadt a levelezésünk. Még most is ott laknak és dolgoznak a kibucban, kertészetük van, a fiaik meg a légierőnél szolgálnak. A kibuc egy közösség – sajnos újakat már nem alapítanak –, közös a munka, a gazdaság, van egy kantin, mindenki ott eszik, és ahol szükséges, élelmiszereket is adnak, ha valakinek kedve szottyan otthon tésztát sütni.

Én nem mentem Izraelbe, mert a férjem nagy hazafi volt, és Temesváron kívül sehol sem akart lakni. Az édesanyja és a testvérei Temesvárott voltak, nagyon ragaszkodott hozzájuk, és nem akart elmenni. Nekem már nem volt kihez ragaszkodnom. Számomra mindenhol mindegy volt. Talán Csernovicot sem hagytam volna ott, ha ő nem ragaszkodik, hogy jöjjünk Temesvárra, ahol családja volt. Nekem sehol senkim sem volt.

1955-ig laktunk Csernovicban. Akkor apósomék Temesvárról meghívót küldtek, és mi azt mondtuk, látogatóba jövünk, nem végérvényesen. Ha nem lettünk volna szovjet állampolgárok, akkor nem tudom, ha elengedtek volna. Ezt nem említették, de lényegileg senkit sem engedtek el. Mikor az országba jöttünk, meg sem gondoltuk, hogy még visszamenjünk Csernovicba, de nem voltunk meggyőződve, hogy sikerülni fog. Onnan egy aragázkályhát [= Gázkályha román-magyar keveréknyelven. – A szerk.] hoztunk a vonaton, három tányért és kanalat. Az aragázkályha volt az egyetlen és legfontosabb dolog, amit onnan vettünk, az összegyűjtött pénzünkből. Megvettük, mert kellett. Egyébként nem sok tulajdonunk volt.

A férjemnek az édesanyja, Ilona Temesváron élt, volt egy húga [a férjnek], akit szintén Ilonának hívtak, és ugyancsak Temesváron élt, és 1998-ban halt meg, valamint egy testvére, akit mi Lacinak szólítottunk, de Lászlónak hívták. Ő meghalt már, de volt neki egy fia és egy lánya, az unokahúgom, aki még most is törődik velem. Őt Menyhárt Ildikónak hívják, és a testvérét, aki haláláig Marosvásárhelyen élt, Illés Imrének hívták. Ott is nősült, felesége és gyermeke volt, de már meghaltak. Apósomat szintén Illés Imrének hívták. Magyarok voltak, és otthon, a házban magyarul beszéltek. Apósoméknak nem kellett szenvedniük, mivel nem zsidók, hanem magyarok voltak. Tudtak róluk, hogy Ferenc fiuknak el kellett mennie, mert távollétében elítélték. Kereste a rendőrség is otthon, a szüleinél, de ő már Bukarestben volt, és nyomát vesztették.

Tizenöt évet éltem az ország határain kívül, 1940-ben elmentünk és 1955-ben tértünk vissza. Nem volt nehéz nekünk visszailleszkedni, hiszen itt születtünk, és ismertük a nyelvet. Mikor visszatértünk Transznisztriából, Temesváron laktunk, anyósomnál és a férjem húgánál, akiknek egy szoba-konyhájuk volt. Apósom, Illés Imre már nem élt. Leterítettünk egy matracot a földre, és azon aludtunk a férjemmel és ötéves kisfiunkkal, míg anyósom és a sógornőm egy rekamién. Akárhogy is, egy nagyon szép család volt abban az értelemben, hogy megvolt a kellő összhang.

Akkor a szovjet követségtől levelet kaptunk Temesvárra, amiben mint szovjet állampolgárokat, fölszólítottak a mielőbbi visszatérésre. Aztán egy egyezmény jött létre a szovjet hatóságok és Románia között, aminek következtében megkérdeztek, hogy vissza akarunk-e térni, vagy Romániában maradunk. Azt válaszoltuk, hogy itt születtünk, és sohasem mondtunk le a román állampolgárságunkról.

Olga nagynénémmel csak hazatértem után, 1955-ben találkoztam. Eljött Kolozsvárról Temesvárra csak azért, hogy láthasson. Elmesélte, hogyan bántak a zsidókkal Auschwitzban. Elmondta, hogy a bőrébe, mint mindegyiküknek, számot tetováltak, amit sosem lehet letörülni [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt- vagy hatjegyű számot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.]. Neki csak egy véletlennek köszönhetően sikerült megmenekülnie. Kettéosztották őket azokra, akiket rögtön elgázosítottak és azokra, akik még munkaképesek voltak. És akkor egy anya megkérte a nagynénémet, hogy cseréljen helyet a leányával azért, hogy együtt maradhassanak, és ennek a cserének köszönhetően maradt a néném életben! Egy rendkívüli eset volt. Akiket elgázosítottak, azokat elégették, aztán szappant csináltak belőlük [Két, egymásnak ellentmondó vélemény létezik „szappan-kérdésben”: az egyik szerint az emberi zsírból készült szappan egy – félreértelmezésen alapuló – legenda. A német megszállók a lengyel gettókban „Rif” feliratú szappanokat osztogattak. A Rif betűszót a gettóbeli zsidók úgy oldották fel, hogy „Rein jüdisches Fett”, azaz „tiszta zsidó zsír”, és ennek alapján terjedt el az a hiedelem, hogy a koncentrációs táborokban a zsidó holttestekből szappant készítenek. A RIF valójában azt jelenti, hogy „Reichstelle für Industrielle Fettversorgung” (Birodalmi Ipari Zsíradékellátási Hatóság). – A szerk.]. A munkaképes fiatalok Auschwitzban minden munkát elvégeztek, amire odatették őket, és bíztak a túlélésben, de nagyon nehéz volt. Időszakos, nem állandó munkákon dolgozott. Részletekről nem beszélt. Én 1977-ben ellátogattam Auschwitzba, és virágot tettem a krematórium ajtajához, ahol a szüleimet elégették. Aztán Olga nagynéném elmesélte, hogy Auschwitzból való visszatérése után Kolozsvárra ment, nem Szatmárra [Szatmárnémetibe], ahol összeismerkedett egy Jakobovics Tibor nevű zsidó fogtechnikussal, akihez feleségül ment. A férjének magánrendelője is volt, ahol a nagynéném segédkezett, és ebből jól éltek. Szabadabb szellemének köszönhetően a paróka szokását nem tartotta meg. Rendes ember volt, és minket is kedvesen fogadott, amikor Kolozsváron meglátogattuk. Miután elvált, a néném nem vette ismét fel a leánykori nevét, hanem a férje után megmaradt Jakobovicsnak. Időközben megtanult masszírozni, és ebből élt. Nem volt gyereke. Elváltak, és aztán külön-külön Izraelbe települtek. Ez volt a helyzet. A néném és Teszler Józsua unokatestvérem 1960 körül települt ki Izraelbe. A néném ott is masszírozással foglalkozott, és bőven voltak kliensei. Folyamatosan leveleztem vele. Szép írása és választékos stílusa volt. Okos nő volt. Időskorában is, amikor a hallása már megromlott, mindig nagyon elegánsan öltözködött.

Temesváron a férjem a bútorgyárban dolgozott egészen a nyugdíjazásáig. A gyárban bútormodelleket tervezett, és kivitelezte a prototípusokat. Én a temesvári Műszaki Egyetem könyvtárában dolgoztam könyvtárosként 1955-től 1978-ig. Mikor visszatértem a Szovjetunióból, ismerősökön keresztül érdeklődtem munka után, így szereztem tudomást erről az állásról. Nem volt vizsga az alkalmazásomkor, de megvolt a képesítésem és az az előnyöm, hogy beszéltem idegen nyelveket. A többieknek volt ugyan egyetemi végzettségük, de nem tudtak idegen nyelveket. A munkahelyen sosem éreztették velem a zsidó származásomat. Két volt kolléganőmmel most is jó kapcsolatban vagyok. Az egyikük Brânzan, akinek a fia most az egészségügyi miniszter. A másik Weisser, aki zsidó, tulajdonképpen jogtanácsos volt, de szintén a könyvtárban dolgozott. Én látogatom őket. Weisser asszony betöltötte a kilencvenedik évét, de nagyon tiszta az értelme, és művelt, tanult nő. Velük cserélek olvasnivaló könyveket.

Nagyon szerettem a hegedűt, de nem volt alkalmam megtanulni. Úgy akartam, hogy a fiamnak legyenek zenei tanulmányai. Nem föltételeztem, hogy művész lesz, de elvégzett nyolc osztályt a „Ion Vidu” zeneiskolában. Volt egy felkészítő tanára is, így nagyon jól megtanult hegedülni. Mikor otthon hegedülve találtam, tudtam, hogy valami nincs rendben az iskolában, mert ilyenkor mindig a hegedüléshez menekült. A politikával szemben érzett ellenszenvem hozzájárult ahhoz, hogy a fiamat valami politikamentes pályára szánjam, ezért azt akartam, hogy mérnök legyen, és a zeneiskola helyett matematika szakos líceumba adtam. Bejutott a műszaki egyetemre, és elvégzett három évet, de nem szerette, inkább a művészi hajlamait szerette volna kiélni. Nekem viszont nem volt lehetőségem Bukarestbe küldeni, a Művészeti Főiskolára. Világot akart látni. Akkoriban egyetlen lehetőség a távozásra Izrael volt. Mivel én zsidó vagyok, neki lehetősége volt törvényesen Izraelbe menni. Nem kimondottan oda vágyott, de ez volt az egyetlen törvényesen járható út, hogy kijusson az országból. 1981-ben elment, és két évet ült ott. Nem rokonoknál volt, hanem ott dolgozott, ahova rendelték, egy Tel-Aviv melletti településen, ahol a frissen érkezett zsidók elhelyezkedhettek. Volt ott egy szervezet, ahol ő valamiféle pszichológusként emberekkel dolgozott. Mivel a fiam elég szép volt, mesélte nekem, hogy fölkeltette más férfi érdeklődését. Aztán elment onnan, mert a katonai szolgálatot el akarta kerülni. A művészetek iránt vonzódott, és Németországba ment. Münchenben egy szállodában recepciósként dolgozott, mert tudott franciául és angolul, a németet pedig ott sajátította el. Eleinte éjjel dolgozott, és csak reggelre ért haza. Ekkor még nem volt nős. Szép lakásában nagyon sok könyve volt. Volt egy sakkautomatája, amivel nagyon szeretett sakkozni. Tehát intellektuális beállítottságú volt. A felesége német volt. Nem házasodtak össze hivatalosan, mert a fiam a saját erejéből akarta a német állampolgárságot megszerezni, nem pedig házasság által. Ha még életben lenne, eddig megkapta volna. A fiam 1998-ban halt meg leukémiában. Gyerekük nem volt, így hát nincsenek unokáim. Saját kívánságára nem zsidó temetőbe temették, hanem közösbe. Naponta fölhívott Németországból. Most időnként a volt felesége telefonál, akivel nagyon jól megértjük egymást. Ragaszkodik hozzám, és én azt tanácsoltam neki, hogy próbálja meg az életét újraszervezni, mert nem szentségteleníti meg a fiam emlékét, ha ezt teszi, de ő azt mondja, hogy nem könnyű neki a fiamat feledni. Németországban 1990-ben látogattam meg, majd utoljára már a fiam halála után, 2000-ben voltam ott.

Olga néném Jeruzsálemben halt meg 1998-ban, nyolcvanhat éves korában. Nagy hazafi volt, minden vagyonát az izraeli hadseregre hagyta. Száz dollárt hagyott rám, amit elküldtem a fiamnak Németországba, a többit a hadseregre hagyta azért, amiért az életüket áldozzák, mert mást nem tehetnek. Tíz hónap múlva, 1999-ben a férjem is elhunyt, akit nem a katolikus temetőbe temettünk, hanem elhamvasztottak.

Izraelbe először 1978-ban látogattam, majd aztán 1980-ban. Akkoriban száz dollárt és egy meghívót kellett küldjenek ahhoz, hogy elmehessen az ember. Nekem sok barátom van Izraelben szétszórva, Románia minden részéről. Izraelben mindenki zsidó, de ők a származási ország szerint román zsidók. A Siunak szólított Teszler Józsua unokatestvérem most Gázában lakik az egész családjával: Eszter nevű feleségével, Cipóra és Ráhel nevű leányaival, azok férjével és gyermekeikkel. Ráhelnek és férjének most még több gyermeke van, mert az ortodox zsidóknál tilos a terhességmegszakítás, valamint azért, mert az arabok sokan vannak, és ennek ellensúlyozására minden zsidó családnak legalább három gyermeke kell legyen. Az unokatestvérem veje közgazdász, üvegházuk van, és virágokat exportálnak. Ottjártamkor Józsua unokafivérem megmutatta a narancs- és avokádókörte-kerteket, amiket ők ültettek. Nagyon sokat dolgozott a meggyökereztetésükkel, mert a talaj elég terméketlen, és a vízzel takarékoskodni kell. Elsősorban maguknak termelnek, de minden kibucnak van egy üzeme is, ami exportra termel. Mindenki termel valamit. Például a férjem unokatestvére olyan szabászaton dolgozott, ahol a gyermekek számára javítómunkákat is végeztek. Nagyon érdekes, hogyan van ott az életük megszervezve. Ők nem túlzottan vallásosak, bár a zsidó ünnepeket, kevésbé szigorúan, de megtartják. A rokonaim Izraelben már nem viselnek parókát, hanem a saját hajukat hordják, és észrevettem, hogy sokan a kipát sem viselik. Ők már felvilágosultak. Vannak azonban Izraelben ortodox zsidók is, akik szombatonként lezárják a határaikat, ahol ők élnek. Ezeknél 1978-ban láttam egy sátoros ünnepet, ahol a férfiak egymással táncoltak, és a strájmli nevű bundás fejfedőt viselték.

Izraeli látogatásomkor nagyon sok helyre eljutottam, Olga néném minden múzeumba elvitt. Láttam a Jad Vasemben a Holokauszt-emlékházat. Nagy hatással volt rám a gyerekek emlékműve. Mikor belép az ember, a villany kialszik, és mintha az égboltot látszana, majd a sötétből a halott gyerekek nevét, korát és származási helyét kiáltják angolul, németül és más nyelveken pár percen keresztül. Nincsenek friss híreim Józsuáról és a családjáról. Nehéz tudakozódni. Nemrég fölhívtak telefonon, és örvendtek, hogy életben vagyok. Amikor az ottani terrorcselekményekről hallok, aggódom értük.

1989 után [lásd: az 1989-es romániai forradalom] az életem nem alakult biztatóan. Ebben az értelemben, megmondom őszintén, hogy azelőtt meg tudtunk élni két nyugdíjból. Szerényen, de kijöttünk valahogy, manapság azonban nagyon nehézzé vált a megélhetés.

Eljárok még ritkán a hitközséghez, de csak ünnepnapkor, hagyománytiszteletből. Voltam jizkor alkalmából, Jom Kipur előtt, mert akkor emlékeznek meg a halottakról. Onnan vettem a naptáromat is. A hitközségben nincsen sok barátom, mert különböző beállítottságúak vagyunk. A barátságok ifjúkorban kötődnek, ebben a korban már nem alakulnak ki új barátságok. A rokonait nem választhatja meg az ember, úgy kell elfogadni őket, amilyenek, de a barátokat meg lehet válogatni, és az én koromban már nem sok választási lehetőségem maradt. Maradnak a régi barátok, de mindenfelé szétszóródva. A hitközséghez is eljárok különböző alkalmakkor. Rendszeresen tartanak előadásokat, amikről sosem hiányzom. Meghívnak vagy telefonon értesítenek, és ha képesnek érzem magam, elmegyek. Van, akiket a hitközség élelemsegélyben részesít, de én semmit sem kapok tőlük. Néha, adományok esetén előfordult, hogy én is kaptam csomagot. De most már értesítettek, hogy az alap elfogyott, és többet már nem kapok. Viszont a közösség fenntartására tagdíjat fizetünk.

Temesváron van egy, a zsidók számára árusító mészárszék. A temesvári hitközségé ez a mészárszék, kóser, vagyis a zsidó törvények szerinti tiszta húst árulnak. Ha nem megfelelően van levágva, nem szabad a húst fogyasztani. Temesváron a Iozefini negyedben van ez a mészárszék, de csak a hithű zsidók vásárolhatnak onnan. Az állatokat általában a vágóhídon vágják le, majd megtisztítják és földolgozzák ebben a mészárszékben. Itt, Temesváron van egy vágásban szakosodott emberünk, és egy másik, aki ellenőrzi, hogy a zsidó törvények szerint történt a vágás [lásd: sakter; sehita]. Én a közösségtől máceszt vásárolok, nem másért, hanem mert ízlik nekem. Só nélküli lisztből készül.

Olvasom a zsidó újságokat, mert tetszik nekem minden, ami a kultúrával kapcsolatos. Elsősorban a „Realitatea Evreiască”-t [Zsidó Valóság] olvasom, de más temesvári újságra is előfizettem, mint például az „Agendá”-ra [Napló] és a „Prima oră”-ra [Első Óra]. A zsidóknak is megvoltak a tudósaik. A zsidók létszámához viszonyítva nagyon sok, mindenhol elismert értelmiségiről van szó.

1990 után nem beszélhetek már antiszemitizmusról. Nekem itt román barátaim is vannak, és sosem éreztem megkülönböztetést a részükről. Amikor pedig éreztem, nemcsak személyem ellen nyilvánult meg, hanem az egész zsidó közösség ellen. Sosem tagadtam a zsidóságomat. Nem magyarnak, hanem elsősorban embernek érzem magamat. Nem érezhetem magam másnak, mint aminek születtem. Így aztán én sosem fogom letagadni a zsidóságomat, mert ezt tulajdonképpen nem választja az ember magának. A barátait megválogathatja, de ezt nem. A hagyomány megkívánja, hogy a zsidók a zsidó temetőben térjenek nyugovóra. De én nem oda leszek temetve, mert a férjemmel van közös sírom.

Életrajz

Lili néni mosolygós, szép arcú, molett, 74 éves asszony. Másfél szoba hallos, lakályos, 1960-as évekből származó bútorokkal berendezett világos lakásban él a VII. kerületben. Rendkívül jó kedélyű, optimista és felvilágosult gondolkodású, talán éppen ezért barátai között fiatalok is vannak. A legrészletesebben a háború alatti eseményekről beszélt. Hangsúlyozta, hogy csak a személyes szimpátia miatt vállalkozott rá, hogy a történetét elmondja. Megrázta a hangos visszatekintés. Az interjú 5 ülésben készült.

Az egész családom, körülbelül 200 évre vissza tudom, Kisunyom, Nagyunyom és a környékén éltek, tehát dunántúliak [Mindkét község Vas vm.-ben volt, Kisunyomnak 1910-ben nem egészen 500, Nagyunyomnak nem egészen 400 főnyi lakossága volt. – A szerk.]. A nagyszüleim – a Svéd és a Rosenthal család – jóban voltak.

Anyai nagyszüleim, Svéd Ármin és Svéd Árminné [szül. Fischer Paula] kóserok, tehát nagyon vallásosak voltak. Anyai nagyapám 1867-ben született Tata-Tóvárosban [A Komárom vm. tatai járásában fekvő Tóvárosnak 4900 főnyi lakosa volt az 1910-es népszámlálás idején. Már az 1930-as években is szinte összeépült Tatával, de még önálló nagyközség volt. – A szerk.], Szombathelyen élt és ott is halt meg 1926-ban. Vízszerelő és bádogos volt. Saját üzlete volt tizenegy segéddel. Az üzletben alkatrészeket is árult. A munkája miatt megfázott, ezért minden évben a Dolomitokon gyógyította magát. Jót tett a levegő a köhögésének.

A Svéd családot mindenki ismerte, mert bádogosok voltak. Nagyapám testvére, Svéd Mór is bádogos volt, üzlete is volt a Kőszeg utca 13-ban, így bár 1926-ban meghalt a nagypapám, a Svéd család neve továbbra is ismert maradt. Nagypapa teletette a várost vízvezetékkel, mindenhol ott volt a neve, még a közkórházba is ő szállította és szerelte a vizes dolgokat. Sokat tett a városért, köztiszteletben álló ember volt, még megyebizottsági tag is volt. [Megyebizottságnak a vármegyék törvényhatósági bizottságát (a vármegyei közgyűlést) nevezték, amely a vármegye legfontosabb szerve volt. Létszáma 120-600 fő lehetett, felük a legnagyobb adófizetők (virilisták) közül került ki, másik felüket választották. Legfontosabb feladatai: szabályrendeletek alkotása, a vármegyei költségvetés megszavazása, gazdasági, építési ügyekben való döntés, a tisztviselők választása és ellenőrzése, a községi ügyek másodfokú ellenőrzése voltak. (A vármegyék működéséről és jogállásáról az 1870. évi XLII. tc. és az 1886. évi XXI. tc. rendelkezett.) – A szerk.]

Nem tudom, hogy a nagymamám mikor és hol született. Szombatot tartott, nagyon vallásos asszony volt. Flokon [Vékony, mintás pamutanyag. – A szerk.] anyagból készült hosszú ruhában járt, amire kötényt kötött, és a feje mindig be volt kötve. Háztartásbeli volt, a nagypapa tizenegy segédjére főzött, egy pillanatra meg nem állt. Miután megözvegyült, kosztosokat tartott.

A ház, amiben laktak, földszintes ház volt, de nagy, mert két négyszobás lakás volt benne. Fürdőszoba volt már az 1920-as években. Nagypapám bádogos volt, a saját lakásába csinált fürdőszobát. Az egyik lakást lakták csak, a másikat kiadták a Fleischer családnak, akik távoli rokonok voltak. Nagyon jóban voltunk velük, és a nagymama a nagypapa halála után abból élt, hogy kapott lakbért. Cseléd nem volt. Az egyik szoba mindig ki volt adva magányos úriembereknek. Akkor régen az volt a divat, hogy az ablak előtt szép nagy udvar volt, és ott volt a gyerekeknek a pingpongasztala.

Igazi polgári otthon volt, nagyon szépen volt berendezve. A nagyszobában cseresznyefa bútor volt, az asztalokon bársonyterítők voltak, és az ülőbútorok is ugyanazzal az anyaggal voltak behúzva. A konyhában a sparherten kívül mindenből volt külön tejes és külön húsos. A sarokban állt egy nagyon szép cserépkályha, arra lehetett szombaton rátenni az ételt melegedni. Máshol ettük a tejeset és a húsosat. A tejes szekrénynek volt egy kihúzható része, azon ettük a reggelit, a zsíros ételt pedig az asztalnál.

Anyukám, Svéd Rózsa 1898. talán május 23-án, Szombathelyen született. Két bátyja, Svéd István és János az 1914-es háborúban, tizenéves korukban estek el. Mindketten építészmérnöknek tanultak. Az anyukám három éves volt, mikor az édesanyja, Hirsch Franciska meghalt gyerekszülésben [1901]. Egy évvel később a nagypapa elvette az árva lány Fischer Paulát. 1911-től háromévenként született a lányok.

Anyuka idősebbik húga, Svéd Erzsébet, aki 1911-ben született, kereskedő volt. Úgy emlékszem, 2001-ben halt meg. Az első férjétől, Steiner Dezsőtől elvált, utána huszonöt évig nem ment férjhez. Miután a második férje, Leichtman Lajos meghalt, hozzáment Fischer Lajoshoz, aki után megint özvegyen maradt. Mindhárom férje zsidó volt. Nagypapának a kapuvári unokatestvéreivel közösen volt Pesten, a Szondy utca 61-ben fűszerüzlete, ahol zöldséget, gyümölcsöt és mindenféle élelmiszert árultak. Amikor Erzsi férjhez ment, Pestre költözött, és átvette az üzletet. Kiszolgált, beszerezte az árut, nagyjából mindent ő csinált.

1914-ben született a Svéd Magda. A vőlegényét egy héttel az esküvőjük előtt vitték el a németek, Jungreisz Tivadarnak hívták, és úgy nézett ki, mint József Attila. Negyven évvel később egy túratársához ment férjhez. Magdusnak három szakmája volt: gyermekgondozó, szülésznő és ideggondozó. Nyugdíjazásáig kórházban volt szülésznő, utána hetvenéves koráig egy ideggondozóban dolgozott.

Aztán 1917–18-ban született Svéd Valéria. Nem tudom, a Valikának mi volt a foglalkozása. Nem hiszem, hogy ő tanult volna valamit. Kreol bőrű, fekete szemű lány volt. 8–9 éves volt, amikor 1926-ban meghalt a nagypapa. Nagyon rossz és nehéz volt. A nagymama egyedül nevelte a Valit. Talán éppen ezért nagyon anyás kislány volt, otthon maradt a nagymamával, ameddig férjhez nem ment egy szőke, fehér bőrű férfihez, akivel Pápára költöztek. Amikor a férjét elvitték munkaszolgálatra, Valika visszaköltözött Szombathelyre a nagymamához. Mariska mesélte, hogy a gyereknek hatalmas fekete szeme volt, hófehér bőre és koromfekete haja, mint a Valinak, és hogy még olyan gyönyörű stramm gyereket nem látott. Kilenc hónapos volt, azt nem tudom, hogy fiú vagy lány volt-e, de avval együtt vitték a gázkamrába, és Paulával, a nagymamámmal együtt. A férje túlélte a háborút, még ma is él.

Anyuka Szombathelyen kitanult varrónőnek. 1928-ban egyedül felköltözött Budapestre, és nyitott egy varrodát, amire a nagypapa adta a pénzt. Találtam egy 1929-es újságban egy hirdetést – sajnos elveszett, de olvastam –, oda volt írva, hogy „Svéd Rózsi varrodáját megnyitotta, úri lánykák tanítását elvállalom”.

Ha egy magyar embert kellene mintázni a történelemben, akkor az apai nagypapám, Rosenthal Sámuel igazi magyar parasztember volt, még a bajuszát is pödörve hordta. Kisunyomban vagy Nagyunyomban született, nem tudom, melyikben, és azt sem tudom, mikor és hogyan került Szombathelyre. Nagypapa cipész volt. Úgy tudom, nem volt saját műhelye, de otthon se láttam a nagypapát kalapálni, sarkalni. Amikor kicsi voltam, a nagypapa már idős volt. Mindig bottal a kezében járt, és soha nem tudott megütni, én pedig csak ezért is igyekeztem rosszalkodni.

Apai nagymamám, Bauer Julianna bábaasszony volt. Ő is parasztosan nézett ki, mindig sötét hosszú ruhában, a fején kendővel járt, nem is láttam másként. Mindenki imádta a nagymamámat, nagyon ügyes bábaasszony volt. Ismert mindenkit, akár volt vele dolga, akár nem. Arról volt híres, hogy állandóan bement a menhelyre, és megkérdezte, hogy hoztak-e be zsidó gyereket. S akkor kérdezték tőle az ottaniak, hogy Júlia néni, miért tetszik kérdezni. És azt mondta, hogy azért, mert zsidó gyereket nem lehet bevinni a menhelybe, azt add ide nekem, hazaviszem. A nyomortól nem láttak, de azt mondta a nagymama, ahol öt ember eszik, ott eszik a hatodik is.

A háború után találkoztam a férfival, akit a nagymama elhozott a menhelyről. Vezérigazgatóm volt a vállalatnál, akkor került oda. Elmentem hozzá, mert szerettem volna megismerni. Bejelentkeztem nála, és fogadott, és mondtam, hogy elnézést, nem állásért jöttem, semmi ilyen problémám nincs, én most magánemberként jövök. Engem úgy hívnak, hogy Rosenthal Lívia, Szombathely, és hogy ismerős-e önnek ez a név. Az én nagymamám volt a Bauer Julianna, aki bábaasszony volt Szombathelyen. És én azt hallottam most nemrégen, hogy önt a menhelyből hazahozta a nagymamám, és nálunk nevelkedett föl. Igaz, hogy szegénységben, de családban. Szerettem volna azt az embert megismerni, akit az én nagymamám fölnevelt. Azt mondta, hogy ő egyáltalán ilyen dolgokra nem emlékszik, és ő nem ismer semmilyen Bauer Júliát. Mondom, akkor elnézést kérek, hogy föltartottam, a viszontlátásra.

Az apai nagyszüleim igazi falusi, neológ, jó hitű, Istenben hívő zsidó emberek voltak. Nem ettek kósert [lásd: étkezési törvények], de megnézték, hogy mit ehetnek. Sakterhez vitték a húst [Természetesen nem a húst vitték a sakterhez, hanem a baromfit levágatni. – A szerk.], és péntekenként a péknél süttették ki a sóletet. A tejes és a húsos ételek nem voltak különválasztva. Az ünnepekkor elmentek a templomba, de a fiúkat nem járatták zsidó iskolába. A nagypapa halottöltöztető volt a hitközségnél [lásd: Hevra Kadisa; holttest előkészítése a temetésre; temetés], és nagyon büszke volt rá, hogy ő micvét tehet és dolgozhat. Kétszoba-konyhás lakásban laktak. Az udvaron volt két kis faházuk, egyikben a vécé, a másikban a tüzelő. Nem volt angol vécéjük.

Rosenthal nagymamám 1936-ban, a nagypapa pedig 1943-ban természetes halállal halt meg. 1936-ban este tíz óra felé csöngetett a postás, s hozta a táviratot, hogy meghalt a nagyanyám. Életemben nem láttam férfit úgy sírni, zokogni, mint az én apámat, erre emlékszem.

Édesapám 1893. október 20-án, Budapesten született. El nem tudom képzelni, hogy mi lehetett az oka, mert előtte is, utána is Szombathelyen éltek. Az elemi iskola után pék tanonciskolába járt, kitanulta a szakmát. Miután befejezte az iskolát, Szombathely legjobb pékségében, az Ungárnál inaskodott két évig, utána segéd lett. 1926-ban vagy 1927-ben jött fel Pestre a jobb megélhetés reményében.

Apám bátyja, Rosenthal Zsigmond körülbelül 1890-ben születhetett, Szombathelyen volt cipész. A feleségét Popper Herminának hívták, egyetlen gyermekük, Károly asztalos volt. Ők is a neológ vallás szerint éltek, a Schöntag néninél vágatták a húst, de nem verték a fejüket a falba. Zsiga a 18 éves fiával együtt a vagonban halt meg [a deportálás alatt] a felesége karjaiban.

Apám öccse, Rosenthal Jenő sofőr volt. A háború alatt munkaszolgálatos volt. Weiner Mariska volt a felesége. A Rosenthal nagypapám velük lakott a nagymama halála után. Mariska sárvári [Sárvár – Vas vm.-ben lévő nagyközség volt, 1910-ben 9100, 1920-ban 9900 lakossal, járási hivatalokkal, nagy cukorgyárral és műselyemgyárral. – A szerk.] születésű volt, és a szombathelyi cipőgyárban volt tűzőnő. Ellátta a Jenő bátyámat, a nagypapámat. Őnekik egy kétszoba-konyhás lakásuk volt, és a kisszobába Mariska odavette az egyik munkatársát, mert megsajnálta, hogy az egyedül nevelte a gyerekét, és nem volt hol laknia. Így inkább a nagypapámmal laktak egy szobában, mert az a nagypapám szobája volt. A Mariska dolgozott szombaton is, akkor nem volt szabad szombat [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Mariska édesanyja egy kisebbik gyereke születésekor megvakult, és Mariska hétvégeken hazajárt Sárvárra, és megfőzött, kitakarított meg mosott. A nagynéném két családot látott el: a sajátját is meg az otthoniakat is, leutazott hétvégén. Gyerekük nem volt. Jenő Szombathelyen halt meg, azt hiszem, a második vagy a harmadik infarktus vitte el 1962-ben.

A nagymamám egy áldott jó asszony volt, nem tett különbséget a gyerekei között, de az én apámat másképp nem említette, mint hogy „az én drága Pali fiam”. Jenő meg a Zsiga mondták, hogy jön a Pali fiad Pestről, meglátogat, hozza a kis unokádat. Az apám egy különleges ember volt.

Nem tudom, hogy anyuka és apuka hogyan találkoztak össze, de Szombathelyről már korábban ismerték a családok révén egymást. A szüleim 1928-ban esküdtek. Én 1930-ban születtem. Apám nagyon jó szakember volt, ő volt az első segéd, és akkor csak maszek világ volt, az apámért kapkodtak. Ha bárhova bement, neve volt. A Rosenthal Pali, azt fölvesszük. Nem váltogatta nagyon a munkahelyeit, hosszabb ideig a Kádár pékségben dolgozott meg két nagyobb pékségben. Amikor a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] miatt nem jelentették be, akkor a Galambos cukrásznál volt a Váci utcában. Egy akkora ládát hordott a hátán, amibe befértek régen a krémes tepsik, és úgy biciklizett.

Amikor az első világháború után hazajött, három-négy évig maláriás volt az apám [Malária (mocsárláz, váltóláz) – szúnyogok terjesztette, magas lázzal és hidegrázással járó járványos betegség. – A szerk.]. Nem 1918-ban jött haza, hanem 1921-ben, tehát akkor már rég vége volt a háborúnak, de maláriája volt, és nem jöhetett haza. Amikor én már négy éves voltam, 1934-ben lehetett, már másodszor jött ki rajta a malária, és dobálta magát az ágyban. Jött az orvos, és adta neki a kinint.

Nálunk otthon minden péntek este gyertyagyújtás volt, engem megáldott az anyám. Encindolt. Úgy mondta anyuka, hogy encindol, amikor gyertyát gyújtott [A „Kerze zünden”, azaz gyertyát gyújtani német kifejezésből. – A szerk.]. Csak nálunk, zsidóknál nem térdelnek le. De nekem le kellett guggolnom, mert az anyám csak a vállamig ért, és akkor a fejemre tette a kezét, és megáldott. Alig vártam, hogy megáldjon. Ez egy nagyon jó érzés volt, és olyan büszke voltam, hogy engem megáldott az édesanyám. Szóval nagyon szép családi életet éltünk mindnyájan.

Szombaton nem hívtuk be a szomszédasszonyt, hogy gyújtson villanyt, de amit péntek este meg szombaton szoktak enni, azt ettük, azt csinálta anyám mindig [A vallásos zsidók még a villanyt sem gyújtják fel vagy oltják el, mert az is munkának számít és szombaton nem szabad vallásos zsidónak dolgoznia. Lásd még: szombati munkavégzés tilalma; sábesz goj. – A szerk.]. Disznóhúst nem ettünk, disznózsírral nem főztünk. Rendes neológ vallás szerint éltünk. A neológ az nem egy ilyen bigott vallás, hogy meg van adva, mit lehet enni, meg mit nem lehet. Pészahkor mi nem vettünk elő új edényt. Megtartottuk a széderestéket, és az ünnep alatt végig maceszos kávét ettünk, de ettünk kenyeret is. Hát ilyen cirkuszokat nem is tudtunk a konyhában csinálni.

Pénteken mindig csinált sóletot anyukám, azt nagyon szerettük, libahúsból, csak libából. És persze volt libahúsleves, ludaskása és isteni barhesz vagy mazsolás kuglóf is. Gyönyörűen volt megterítve az asztal, anyuka kézimunkájával volt letakarva a kalács [A bárheszt rituális okokból fedték be az ún. kenyértakaróval, vagyis ez is a hagyomány egyik eleme volt, amit a család – tudatosan vagy nem tudatosan, ezt nem tudni –megőrzött. – A szerk.]. Anyuka húsvétkor [Pészahkor] és Purimkor is sütött kimblit. A kimbli abból a zsíros tésztából készül, amiből a beigli, nagyon finom [Más szóval: kindli. Ez a hagyományosan Purimkor készített tésztaféle lényegében ugyanolyan tésztából készül, mint a beigli, csak zsiradéknak libazsírt használnak, nem vajat. Fűszeres dió- vagy máktöltelékkel töltik meg, és fölcsavarják. – A szerk.]. Aztán anyukának ott volt a saját találmánya, a libacajne macesz – így hívta, de hogy miért, nem tudom. Az annyi volt, hogy letört egy darab maceszt, egy pillanatra borba mártotta, tojássárgáját kikevert cukorral meg maceszliszttel, rárakta a tetejére, és beledobta a zsírba, és abban lett kisütve, és az olyan finom volt.

Pészahkor apuka felolvasta a Hagadát, és én mondtam a „má nistáná”-t, mert mindig a legkisebbnek kellett kérdezni. Hanukakor minden nap gyújtottuk a samesszal a gyertyát [A nyolc plusz egy karos, Hanukakor használt gyertyatartó, a hanukija egyik gyertyáját hívják samesznak vagy szolgagyertyának, ezzel gyújtják meg a többi gyertyát. – A szerk.]. Bár karácsonyfánk nem volt, megtartottuk azt az ünnepet is. Kaptam valami kis ajándékot, és anyuka főzött egy jó halászlét. Nekünk is volt piros tojás, mi is megtartottuk a húsvétot, de sonkát meg ilyeneket nem ettünk.

Amíg kicsi voltam, az apám gyakran levitt engem Szombathelyre, anyám nem jött velünk. Akkor legalább látta a szüleit meg a Jenőt és a Zsigát. Egy napot ott maradt, és jött vissza dolgozni. Amikor már nagyobb voltam, előfordult, hogy egyedül utaztam.

Minden nyaramat Szombathelyen töltöttem. A Svéd nagyanyámnál laktam, aki mikor kicsi voltam, minden pénteken kitett az ablakba, és aki bement a velünk szemben lévő zsidó templomba, az mind mondta, hogy Svéd néni, megjött a kis unokája, milyen szép, és akkor a nagymamám őrjöngött a boldogságtól. És mikor már mindenki bement a templomba, akkor megfogta a kezemet, és bevitt a templomba. De engem mindenkinek meg kellett csodálni, mert az egyetlen unokája voltam.

A Svéd nagymamáék nagyon vallásosak voltak. Nem otthon vágta le a csirkét, hanem elvitte a sakterhoz, és azzal vágatta le a tyúkot, csirkét, libát, mindent. S a következő utcában volt a Schöntag néni, a libás meg a csirkés asszony. A nagymama nem tartott otthon állatot, tehát a Schöntag néninél vásároltunk. A Schöntag néninek már úgy hozták oda levágva meg szépen elkészítve, meg le volt pucolva meg minden. Amikor nagyobb lettem, a nagymama engem küldött át pénteken a Schöntag nénihez, hogy kis szatyorban elhozzam a megrendelést. Jenő felesége, Mariska csütörtökön vagy pénteken – mielőtt elment a gyárba dolgozni – elkészítette a sóletot, és elvitte egy nagy vasfazékban a pékhez, de Svéd nagymama inkább otthon csinálta a sóletet a kis csikós sparhertjén.

Pesten a Munkás utca 6-ban laktunk. Nagyon rendes volt, munkásemberek laktak ott. Kétszoba-konyhás lakásunk volt. Az utcai szobában fehér bútor volt: egy háromajtós szekrény, egy tükrös asztal és egy vaságy. Az udvarra néző kisebbik szobában egy réz gombos vaságy és egy sezlon volt. Egy időben nálunk lakott a Magdus is, akkor a kis szobában az ágyon aludtak a szüleim, én meg a sezlonon. A vécé a folyosó végén volt, a sarokban. Nem volt spájzunk, hanem a konyhaszekrény mellett volt két tízliteres bödön, amiben anyám a libazsírt, mikor libát vett, kisütötte, mert mi csak azzal főztünk.

A Hernád utca környékén elég sok zsidó élt. Polgári, középosztálybeli környék volt, és jobb emberek lakták. Szóval munkások vagy irodai emberek. Nagyon szép környék, de azért itt volt a Csikágó is, meg itt volt a [Város]Liget [Csikágó – szleng, egy VII. kerületi városrész, amely arról kapta a nevét, hogy igen gyorsan épült fel, miként annak idején Chicago. A háború után rossz szociális összetételéről és közbiztonságáról volt nevezetes. – A szerk.]. Ez a fele a Munkás utcának kupleráj volt, és az Alsóerdősor utca is, ahol most az iskola van, ott is két igazi kuplerájház volt.

Tudtam, hogy nagyon szegények voltunk, mert mindent előttem tárgyaltak. Soha nem mondták, hogy ne a gyerek előtt. Attól idegrohamot kaptam volna. A szüleimet meg is szólták a nagynénik, hogy miért kell a gyereknek mindent tudnia. És akkor azt mondta apukám, 1936–1938 előtt, hogy olyan világot élünk, hogy a gyereknek mindent tudnia kell, mert soha nem tudhatjuk, hogy az élet hova sodorja. És a gyereket már most felnőtté kell nyilvánítani. Tudom, hogy nem volt pénzünk, hogy szegények voltunk, de még valahogy mindenre tellett.

Még a Munkás utcában laktunk, amikor jött egy férfi, és a hátán volt egy doboz, és abban volt a friss, meleg sült tök. Az udvar közepére állt, és kiabálta: friss, meleg a tököm. Nekünk ugye a konyhaajtó kinézett, s én nekitámasztottam az orromat az ablaknak, és éreztem föl a meleg tök illatát, és imádtam. S tudtam, hogy nincs pénzünk. „Anyukám, ne vegyél ám tököt, anyukám, ne vegyél ám tököt, anyukám, ne vegyél ám tököt.” Abba nem hagytam. És az anyu nem is vett. Mondom, nem kell, anyuka, nem azért állok itten, ne vegyél ám tököt. Ezt soha nem felejtem el. Annyira össze voltunk nőve, és most áldom, és nem tudom, hány évvel ezelőtt is áldottam a szüleimet, hogy így neveltek.

1936-tól 1940-ig a Bethlen térre jártam, a zsidó elemibe. A nagyon híres Schwarz Benjámin volt a rabbi, aki egy fehér hajú, tündéri aranyos, szép ember volt. [Schwarz Benjámin Brottományon (Bihar vm.) született 1880-ban. A budapesti Rabbiképzőn tanult, és 1926-ban megválasztották a VII. kerületi templomkörzet rabbijává. – A szerk.] Kicsi, alacsony. Imádta mindenki a Schwarz Benjámint. És volt egy aranyos bácsi, a samesz, azt is nagyon szerettük. Nagyon édes tanító nénik voltak, a Bethlen téren, jó volt ide járni. Gyönyörű iskola volt, belülről nagyon szép, ahogy két sorban megy föl a lépcső. Érdekes módon, iskolán kívül nem találkoztunk, az nem volt akkor divat. Minden gyerek ment haza. Hát kicsik voltunk, öt-hat évesek. 1936-tól 1940-ig, hatéves koromtól tízig egy iskolába jártunk. Nem jártunk össze, de nagyon jóban voltunk az iskolában.

Polgáriba [lásd: polgári iskola] a Tisza Kálmán téri iskolába jártam, mert addigra a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon] miatt apám nem volt bejelentve, és már nagyon szegények voltunk, és nem tudtuk fizetni a zsidó iskolát, mert nagyon sokba került anyagilag. Az egyik tanárnő, gróf Andrássy Ilona, ha véletlen óra alatt látott beszélni, vagy ha nem is beszéltem, akkor elkezdte: büdös zsidó, mész a vörös copfoddal együtt Galíciába, menj, dűtsd a falat. És akkor oda kellett állnom a falhoz.

1936-tól 1940-ig a Bethlen téri templomba jártam [hittanra]. A Tisza Kálmán téri polgáriban külön hittan volt zsidóknak és keresztényeknek. A Dohány templomba jártunk. Ott volt a Goldmark Terem [Rendezvényterem a neológ hitközség épületében. – A szerk.] meg a hitközség is. Meg persze a MIKÉ-re emlékszem, ami a zsidó színészek egyesülete volt. Egy csoport volt, és azok fölléptek mindenütt [Az interjúalany feltehetően az OMIKE Művészakciójára gondol. – A szerk.].

A mi kálváriánk 1938-ban kezdődött. 1938-tól 1940-ig három zsidótörvényt fogadtak el [A harmadik zsidótörvényt 1941-ben fogadták el; lásd: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.], úgy éltünk, mint egy koncepciós perben. A Munkás utcában a mellettünk lévő lakásban lakott Cuci [Ledács-Kiss Ibolya] barátnőm, akivel nagyon jóban voltunk. Ő kitűnő tanuló volt, és tanított engem számtanra külön, mert az nekem nehezen ment. Nagyon szerettük egymást. Még 1944-ben is leszedte rólam a csillagot [lásd: sárga csillag], és vitt a Nemzeti Színházba, ahol a legszebb darabokat láttam. Ők nem voltak zsidók, de nagyon nagy kommunisták voltak. Esténként, míg mi a konyhában játszottunk, sokan jöttek oda, összegyűltek, és bent a szobában susmusoltak. 1938-ban, az első zsidótörvény után már mindenhol lehetett zsidózni. A Cuci teljesen lelki beteg volt, és a többiek is, az Irén is, akivel egy házban laktunk, de nem mertek megszólalni. És akkor hazafelé mind ölelgetett és puszilgatott. Ne törődj vele, mi szeretünk téged. Ne törődj vele. Te se vagy másabb, mint mi.

Amikor jöttek a zsidótörvények az apám állandóan attól rettegett, hogy ha nem tud elhelyezkedni, hogy tudja a családját fönntartani. De szerencsére jó szakember volt, és kapkodtak érte, mindenki szívesen alkalmazta. Az apám nem volt lusta azt a nagy dobozt a hátán vinni biciklivel. Szóval egy igazi becsületes munkásember volt, akinek egy célja volt, hogy a családjának megteremtse mindazt, amennyi lehetősége volt, hogy normálisan éljünk. Ital nem volt nálunk, azt tudom. Se sör, se bor nem volt, nem láttam soha az asztalon, csak vizet. Nem ivott senki.

Annyira zárt közösségben éltünk, mint egy család. Visszahúzódtunk. És akik barátok voltak, és nem zsidók voltak, azok is sajnálattal vettek körül minket, de nem mertek közeledni, mert nem volt jó zsidóval barátkozni.

Nagymama és Vali a szombathelyi gettóban volt. [A szombathelyi gettót 1944 májusában állítottak fel, az összegyűjtött zsidókat június végén a Magyar Motor és Gépgyár Rt. vasúti állomására vitték, és július 4-én bevagonírozták őket Auschwitz felé. – A szerk.]. Mariska is odament hozzájuk, mert miután Jenőt elvitték munkaszolgálatra, nem akart egyedül lenni, és egyébként is a Vali barátnője volt, és a Svéd nagymamát imádta. Rosenthal Zsiga, Popper Hermina és fiuk, Karcsika is a gettóban volt.

Magdus nem volt a gettóban, mert vöröskeresztes ápolónőként szabadon közlekedett. Volt egy brótzsákja [kenyérzsák], amiben mindig volt májkonzerv, meg amit éppen szerezni tudott. Feljött meglátogatni minket a pesti gettóban, és utána alig tudott kimenni. Erre azt mondta, hogy ő vöröskeresztes ápolónő, és valakihez hívták. Magdus lement a [szombathelyi] gettóba a nagymamát meglátogatni, és ott akart maradni, hogy a családdal legyen, de a Svéd nagymama azt mondta neki, hogy menjen vissza Pestre, és maradjon a Rózsival. Az utolsó pillanatban tudott eljönni, a huszonnegyedik óra hatvanadik percében jött ki a gettóból. A nagymamát, Valit [Svéd Valéria, Lórántné anyjának húga], Zsigát, Herminát és Karcsikát [Rosenthal Zsigmondról, az apa testvéréről és családjáról van szó ] ott látta utoljára.

Mariska [Rosenthal Jenőnek, az apa testvérének feleségéről van szó] mesélte, hogy amikor megérkeztek Auschwitzba, Mengele intett, hogy „rechts, links”, jobbra, balra. Aki balra ment, az a gázkamrába ment, aki jobbra, az dolgozni ment. A nagymamát balra küldte. Egy SS-tisztnő odajött, és a Vali kezéből kivette a gyereket, és a Valit belökte jobbra. És mondta neki a Vali németül – Szombathelyen mindenki tudott németül –, hogy adja ide a gyereket, mert ő a mamához megy, ő nem hajlandó a mama nélkül. Visszaadták neki. Intett a Mengele, hogy adja vissza a gyereket, és odalökték a mamához, úgyhogy együtt mentek a gázkamrába a mamával, mert ő nem hagyja el a mamáját. Valika nagyon boldog volt. És egy perc alatt elment.

Mariska mesélte, hogy kapott két sült krumplit, és az egyiket eltette a párnája alá, hogy majd este hazajön, megeszi. Egyet megevett reggel, és elment dolgozni. Nagyon vigyázott magára, mert aki nem dolgozott, azt betették a gázkamrába. Első nap már tudta, hogy itt mi van. Okos volt, mindig feje, füle mindene járt. És ott feküdt a lengyel nő a priccsen, a földön mellette. Aztán hazajött a Mariska délután, azt mondja neki, te, nem tudod, mi az a – németül mondta neki – nagy kémény, ami folyton füstöl, ott nem tudod, mi van? Ő nem tudja, mondta a lengyel nő. Azt mondja neki a Mariska: te loptad el a krumplimat? Igen, azt mondja. És miért loptad el a krumplimat? Azért, mert te most jöttél, és jól vagy lakva, de mi 1942 óta itt vagyunk, és ki vagyunk éhezve. És miért nem mész dolgozni? Ha nem mész dolgozni, azt mondja, akkor meglátod, mi lesz a te sorsod. Sokáig nem fognak itt hagyni téged feküdni. Agyonlőnek, és kész. Mondta a Mariska. Állj föl, és menjél dolgozni. Aztán mi lett utána, nem tudom. Másnap vagy harmadnap jött haza a Mariska, és mondja neki: hát ti nagyon hülyék vagytok, én két napja vagyok itt, és tudom, hogy ott égetnek el minket. Te itt vagy két éve, a krumplimat ellopod, és azt nem tudod, hogy ott égetnek minket abban a kéményben!? Már a fele családom ott égett el – mondja a Mariska. A nagymamára gondolt meg Valira. Azt mondja, én, ha négykézláb kell, akkor is megyek dolgozni, mert én haza akarok menni, mert nekem van családom, és látni akarom, és találkozni akarok a férjemmel meg a családommal.

1944-ben apuval, aki 190 centi magas, sovány ember volt, előfordult, hogy jött haza, és a vállán volt ez a zsák, amiben a kenyér volt meg a zsemle, és véletlenül a bal felén, ahol a csillag [lásd: sárga csillag] volt, arra rá volt téve, így hozta. Biztosan elfáradt a keze. És akkor egy 15 éves kiskatona, akinek a puskája szuronya ért föl az apámig, fölugrott – mert nem tudott másképp apámhoz érni, csak ha fölugrott –, s adott neki egy pofont. És az én 51 éves apámnak leesett a szemüvege. És rálépett. Le akart hajolni érte, és rálépett. Azt mondja, neked erre már nem lesz szükséged – mondta az apámnak. És bevitték őket egy házba, s itt volt egy elegáns nő, akin egy ezüstróka bunda volt, vagy kabát volt ezüstróka kucsmával. S apu elmesélte nekem meg az anyunak, hogy képzeljétek el, majdnem elnevettem magam, csak nem mertem, azt mondja, mert ott ütöttek, rúgtak, pofoztak minket ott az udvarban, s mindenkinek ki kellett raknia, amije volt. Egy kupacba a földre. És tudjátok, olyan muris volt, mikor az én zsömlém meg a kenyerem az ezüstrókára esett rá. Majdnem elnevettem magam, olyan komikus és olyan megalázó volt, mint a mi egész életünk – mondta az apám. És akkor kék-zöld volt az arca, minden a pofonoktól, és úgy tudtam sajnálni.

1944. júniusban költöztünk a csillagos házba a Munkás utcából. Este 10 óráig el kellett hagyni a lakást. Aki nem tudott magának szerezni, annak a hitközség megpróbált valamelyik csillagos házban kialakítani…, szóval lakást keresni. Hajnalban fölkeltünk, fölöltöztünk, és aztán jött értünk a kocsi, és akkor jöttünk ide, az István út 20-ba, a csillagos házba, a IV. emelet 50–51-es lakásba.

Meg kell említenem a házmester néninket, aki egy kis 57 év körüli, törékeny asszony volt, aki a háborús idő előtt is egy hatvanlakásos, ötemeletes házat vitt el, és akkor a házmesternek sokkal több tennivalója volt. Keszte Margit néninek köszönhettük az egész házban, hogy elvitt minket [azaz intézte a ház dolgait], úgyhogy ott nálunk semmilyen probléma nem volt, és nagyon sokan laktunk ott. Mert abban a hatvan lakásban több család lakott, legalább háromszázan laktunk ott. Nagyon sok idős volt, és családok is voltak.

Azon csodálkozom, hogy ez a kis törékeny asszony mennyi mindent meg tudott tenni, és sok harc árán ilyen okosan vezette a házat. Nem volt elég a Margit néninek a velünk való törődés, hanem még azt is palástolnia kellett, hogy az egyik lakó, aki igazi báró volt, stikában csinálta a menleveleket. A harmadik emeleten laktak. Ott csinálta, szaggatták az emberek a kilincset, be se tudták csukni az ajtót, jött a következő. Nemcsak a házbelieknek csinálta, hanem külső embereknek is ezeket a slusszpasszokat [helyesen: Schutzpassokat], a menleveleket. Le volt húzva a roló, ott összejöttek a rendes baloldali érzelmű emberek, és ott volt mindig a tanácskozás. A báró a Wallenbergék csoportjához tartozott, és a háború után sürgősen el kellett mennie innen családostól, mert elvitték volna. Úgyhogy mikor mi 1945-ben hazajöttünk, ő pár hónapra rá családostól elment.

Margit néni fia, Lajos, aki műbútorasztalos volt, készített például egy nagy veretes, háromajtós szekrényt. Az ötödik emeleti lakásba a padlásajtón, tapétaajtón át lehetett menni. És oda lett téve ez a nagy, háromajtós, nehéz szekrény. Alul telerakták nehéz rongyokkal, és a Lajos megcsinálta, hogy a hátsó lapot ki lehetett venni. A szekrényen keresztül lehetett közlekedni. Kinyitotta a szekrényt, hátul kivették a lapot, és beadták az ennivalót. Oda bújtunk, amikor jöttek a nyilasok.

Mi, a házban lakó fiatal gyerekek nagyon szerettük Margit nénit, és mindig ott tanyáztunk nála. Nekünk kellett a lakókat fölkísérni, hogy a lift ne romoljon el. Be voltunk osztva. Liftkezelői igazolványom volt már 1944-ben, mert Margit néni minket megtanított liftet kezelni, hogy ne kelljen a liftszerelőt annyit hívni. Mindenkit fölkísértünk, meg lehoztuk a liftet. De a Margit néni magát is beosztotta, mert amikor jött a nyilas, akkor a Margit néni körülnézett, s mondta, hogy gyerekek, be a liftbe. A liftnek volt alul egy ilyen másfél méteres doboza, ami lemegy a liftaknába. Annak is a hátlapját megcsinálta, hogy ki lehetett venni, s oda beültetett minket gyerekeket. És mondták, hogy milyen nehezen megy ez a lift. Majd megfulladtunk, úgy fogtuk a szánkat, hogy nehogy valami legyen. De mondom, ott nem gondolkodni kellett, ott ösztönösen kellett egész idő alatt cselekedni.

A kapuban mindig állt egy fiatal Wermacht-katona, akit elneveztünk Matyinak. Csak ott állt, és nem eresztett be senki idegent, nem tudom, mit kapott parancsba. Amikor visszajöttünk, kerestük, hogy hol lehet, akkor mondták, hogy nemsokára rá, hogy minket elvittek, neki is el kellett mennie, és a Budapest-harc [lásd: Budapest ostroma] közben elesett. Nagyon sajnáltam, mert egy 21 éves fiú volt. És egy nagyon rendes fiú volt. Szorgalmasan jött minden nap, reggeltől estig ott állt, oda nyilas be nem jöhetett.

1944. október 15-én anyukával együtt vittek a Tattersalba. Ott a meleg szarnak vettük a hátunkat. Másnap reggel a keretlegény vagy a nyilas fölállt a trágyadomb tetejére, és – de az, hogy köszönés nem volt, az olyan természetes – kiabálta, hogy maguk szarok. És akkor súgtam anyunak, hogy ő áll a trágyadomb tetején, akkor miért nekünk mondja. Azt mondja anyu nekem, de drága volt, te a hátadat hova rakod? A trágyához. Ugyanolyan vagy, mint ő. Ezek a dolgok úgy megmaradtak az emberben. Minden megpróbáltatásban volt egy csöpp humor, egy csöpp jó. Akkor hazajöttünk, és egy kicsit még otthon lakhattunk.

1944. október 20-án, apám születésnapján megjelentek a nyilasok. Jött föl egy kövér nyilas, olyan 40 körüli férfi volt, és szuronyos puska volt rajta, és mondta, hogy 16-tól 60-ig szedi össze a férfiakat. És akkor én eléálltam megint – a nagypofájú Lili –, mondom, ne tessék elvinni az én apukámat. Az én apukámat az éjjel nagyon összevissza verték, és most jött haza hajnalban, és neki dolgozni kellett volna mennie, és nagyon fáradt. És azt mondta a férfi, hogy őt nem érdekli, mert a puska szuronyával döfi be az ágyakat, hogyha az ágyba betemetjük vagy eldugjuk. És akkor apukám azt mondta nekem, amikor visszamentem, inkább elmegyek, nehogy nektek valami bajotok legyen. És apám fölöltözött szépen és kikelt az ágyból – tán egy órát fekhetett –, és lement a földszintre, mert onnan kellett egyből elmenni. Sopron és Balf környékére vitték munkaszolgálatra [Randolph L. Braham írja: Budapesten „A zsidók ellen indított módszeres kampány október 20-án kezdődött. Hajnalban rendőrök kíséretében nyilas elemek hatoltak be a csillagos házakba, és megparancsolták, hogy minden zsidó férfi gyülekezzen az udvarokon. Ott közölték velük, hogy minden 16 és 60 év közötti férfi készüljön föl rá, hogy egy órán belül útnak indul. Még ugyanaznap délelőtt a nyilasokból és rendőrökből álló különítmények által kiválasztott zsidókat a Kerepesi úti lóversenypályára vagy a KISOK sportpályára vitték.” (A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003). – A szerk.].

1944. november elején megint jöttek értünk, elvittek az óbudai téglagyárba. Kilenc napig voltunk ott, a nyerstéglán ültünk. Nem ettünk, nem ittunk, hogy ne kelljen a latrinára kimenni, mert ha kiment valaki a latrinára, akkor oda- vagy visszafelé menet lelőtték. Még akkor nem voltunk a gettóban. November elején volt. Akkor hazajöhettünk. Amikor mi jöttünk át, a Margithíd már le volt bombázva, s olyan pontonhídon lehetett jönni, hogy csak az egyik oldalán volt korlát, fadeszka volt, és alatta kis csónakok voltak bedugva. [1944. november 4-én robbant fel az aláaknázott Margit híd baleset következtében. – A szerk.] Azon átjöttünk, és mikor átértünk, fölsorakoztattak minket a Duna-partra. És akkor fölsorakoztunk a Duna-parton, s azt mondták, hogy mindenki vegye le a cipőjét. Miközben levettem a cipőmet, megláttam Kleinberger Évát az anyjával. Éva a Bethlen téren volt osztálytársam. Körülbelül egy tízzel arrébb levágták a sort, hogy ti majd holnap következtek. És mondták, hogy na, tűnjünk innen. Még láttam, amint Évát meg az anyját belőtték a Dunába [lásd: zsidók Dunába lövése].

Miután elindultunk a Dunától, betereltek minket egy SS-nyilas házba a Lipót körút 2-be. Nem fértünk el az udvaron, ezért levittek minket a pincébe, ahol csak egy méternyi hely volt. Oda letereltek minket, és a földszinti lakásokból gázt akartak levezetni a csöveken keresztül. A pinceablakok ki voltak törve, ezért a pince nem volt hermetikusan elzárva, jutott egy kis levegő. A gumicsöveken gázt akartak levezetni, ezt akkor láttuk, amikor már feljöttünk. Én már nagyon fáradt voltam, és leguggoltam, ezért jobban észrevettem a szagot. Fönt elemlámpával a kezükben azt kiabálták, hogy „ütött a halálotok órája”. Aztán valamelyik azt mondta, hogy induljunk el, de nagyon gyorsan.

A Hollán Ernő utca 8-ba mentünk be, amiről nem tudtuk, hogy védett ház. Becsöngettünk, mert világos volt. A házmester, a jóisten áldja meg, beengedett minket, sőt éjjel friss kenyeret hozott nekünk valahonnan. Káromkodott, hogy lefeküdtünk elöl a foyer-ba, és akkor levitt minket a kazánházba hármasával, és ott kezet moshattunk a kazánnál, kérte, hogy csöndben legyünk, mert ez egy védett ház. „Nagyon megkérem magukat, engem megbüntetnek, ide nem szabad beengedni senkit”, és mondta, hogy hajnalban el kell menniük. Velünk volt egy harmincéves, gyönyörű szőke, aki megbolondult, elkezdett kiabálni, hogy ő a Hitler felesége. Akkor azt mondta a házmester, hogy küldjük ki ezt a nőt, mert bajt hoz a házra. Sokáig figyeltük, hogy ment az utcán végig, és kiabált, hogy ő az Adolf Hitler felesége. Borzalmas volt. Aztán elmentünk. Jött egy lovas kocsi, és mondta a kocsis, hogy mindenki a csomagját rakja föl, ő emerre megy, ott mindenki, ha éppen útba esik neki, leveszi a csomagját. Mondtam anyunak, ne rakjunk föl semmit, ez a táska nem olyan nehéz, ebben jóformán semmi nincs. És onnan valahogy hazajutunk gyalog. Hazajutottunk az István útra gyalog [Az István utca a Dohány utca folytatása a Rottenbiller utcától a Dózsa György – akkor: Aréna – útig. Ma is így hívják. – A szerk.].

Mielőtt bevittek minket a gettóba, úgy emlékszem – abban nem vagyok biztos, hogy a gettóba menéskor volt, de azt hiszem, igen –, hogy a Klauzál téren volt magas, gyalulatlan deszkából egy láda, aminek föl volt hajtva a teteje, és hát mindenkitől leszedték, ami még rajtunk volt, igen. Volt rajtam egy gyűrű, nagyon sokáig, évtizedekig meglátszott az ujjamon, volt egy nagyon pici kis pecsétgyűrűm. Nem volt több egy grammnál, egészen vékony volt, és bele volt gravírozva, hogy „Lili”. Talán a születésnapomra kaptam. S volt egy kis aranyláncom, amin egy pici kis könyöklős angyalka volt a medál. Egy nagyon pici volt, az se volt két grammnál több az egész, lánccal együtt. Ezeket a dolgokat nem akartam odaadni. A nyilas fogta, és kitépte a láncot, a pecsétgyűrűt lehúzta az ujjamról, ahogy beletette az ujját, hát egy pillanat alatt elpattant, hát egy vékony kis valami volt.

Néhányan inkább hátradobták a bokorba, amijük még volt, mert azt mondták, hogy inkább azé legyen, aki ott megtalálja. Még a gettóba vivésnél is, utoljára, még amit lehetett, elloptak, elvettek, megalázták az embert. Szóval nem tudom, hogy egy ilyen ember, mikor hazament, hogy tudott a családja szemébe nézni. Vagy hogy tudott a gyerekére mosolyogni, amikor tudta, hogy két órával ezelőtt ő egy ekkora gyerekkel mit tett a Klauzál téren.

1944. november végétől egészen január 18-ig voltunk a gettóban [lásd: budapesti gettó]. Anyuka velem volt a gettóban. Együtt voltunk mindenütt. Vittem magammal mindenhova. Nem engedtem el sehova. A Wesselényi 13-ban volt a központi konyha, és ott laktunk a negyedik emeleten az oldalsó saroklakásban. Azért dolgoztam a gettóban a konyhán, mert nem bírtam ki az életemet, mert már nem volt hely, az előszobában egy ebédlőasztalon aludtam télvíz idején, és majd megfagytam. S egyszer valaki, egy néni meghalhatott vagy mi, és így összekerülhettem anyámmal. És én nem akartam ott tengeni-lengeni és látni azt a sok megaláztatást, és jelentkeztem dolgozni a konyhára. Mert mondták, hogy aki tud jönni, fiatal, hogy sok öreg van, és én rögtön jelentkeztem. Nagyon boldog voltam, hogy reggeltől délutánig dolgozhattam, nem azért mentem, hogy egy tányérral több ételt kapjak, nem is jutott ilyen eszembe.

Először tehát egy előszobában, egy ebédlőasztalon aludtam a nagy hidegben, kabátban, mert nem volt még helyem, az anyunak tudtam valami kis helyet szerezni. Aztán egy kis szobában voltunk, egy nagyon kicsi kis szobában az anyuval kettesben. Egy sezlonon aludtunk ketten. Egy idős hölgyé volt a lakás, aki szintén a lakásban lakott. Nagyon szép biedermeier bútorok voltak, és a hölgy mindig bejött, és mindig kinyitotta a szekrényt. És mondtuk: néni, kérem, ne tessék félni, mi semmit nem viszünk el, mi nem nyitunk ki se egy fiókot, se egy szekrényt, mert nekünk nem érdekünk.

A botot is ennek az időszaknak köszönhetem. Az ízületeim tönkrementek a téglagyárban, a Tattersalban, a Duna-parton és a gettóban. Tizennégy éves korom óta vagyok ízületes. A gettóban olyan ízületi gyulladásom volt, hogy ordítottam. A pincébe se tudtunk volna lemenni, mert ilyen ordítással nem lehetett. Anyukám ült a sezlonon, és masszírozta a lábamat.

Úgy tudom, hogy az apukámra rágyújtották a barakkot Nagycenken, de a falusiak kimentették őket, mert a németek addigra már elmentek. Égtek a barakkok Nagycenken. Anyukám a felszabadulás után kapott a hitközségtől egy levelet, amiben azt írták, hogy „Kedves Rosenthalné, értesítjük, hogy a veszteséglistán rajta van az ön férjének a neve, és a csontjait fölszállítjuk, és akkor közös sírba fektetjük őket a temetőben ekkor és ekkor”. A Kozma utca 6-ban van egy nagy márványtábla, és oldalt hosszan, stólákban vannak a nevek fölírva, és mindenkinek ott van benn a csontja, ahogy összeszedték. Azt, hogy az én apám csontja vagy nem az én apám csontja, azt nem lehet tudni [Randolph L. Braham írja, hogy ahogy egyre jobban közeledett a Vörös Hadsereg Budapest felé, egyre inkább koncentrálták a munkaszolgálatos századokat Nyugat-Dunántúlra. … Novemberben kezdődött meg Budapest kitelepítése. A Szálasi-kormány Kőszegen rendezkedett be. Körülbelül 8000 munkaszolgálatos volt a környéken. … Fedél nemigen került a fejük fölé, enni alig kaptak, s hosszú órákon át dolgoztatták őket az 1944–1945-ös tél hónapjaiban. Aki összeesett a kimerültségtől és nem tudta folytatni a munkát, azt a helyszínen agyonlőtték és tömegsírba lökték. … A felszabadulás után egész sor tömegsírt tártak föl, és exhumálták a tetemeket. Hidegségben 790 munkaszolgálatost találtak a tömegsírban, Ilkamajorban 400-at, Nagycenken 814-et, Sopronbánfalván 350-et, Mosonszentmiklóson 300-at és Hegyeshalom közelében 220-at” (A magyar Holocaust, Gondolat, Budapest/Blackburn International Inc., Wilmington, é. n. /1988/, Első kötet, 277–278. oldal). – A szerk.].

A felszabadulás nagyon érdekes volt. 1945. január 18-án, csütörtökön szabadultunk föl. Akkor már lent voltunk a pincében, mert fönt nagyon lőtték az embereket. Az orosz katonák a pincéken keresztül jöttek, az egyik kezükben egy vekni kenyér volt, a vállukon puska, a másik kezükben meg csákány. Emlékszem az arcára annak a fiatal fiúnak, amikor meglátott minket a pincében; volt anya, aki szoptatott, volt öreg, nyolcvanéves néni, volt tizennégy éves lány, mint amilyen én voltam, és látta azt a sok riadt arcot. A nyilasok meg a keretlegények lejártak a pincékbe, és halomra lőtték a gettóházakban lévő embereket, a halottakat pedig otthagyták. Azért volt olyan riadt a fiú, mert nyilván ahány házon keresztül jött, halottól kezdve mindent látott. És akkor odadobta a kenyeret. Hát csak mindegyik egy kenyérrel jött. Jöttek át, és mentek tovább. S meg akarták állítani, puszilgatni akarták, és mondta, nem, nem, nem, siettek tovább. Mentek végig, hogy föl tudják a többi házat is szabadítani.

És milyenek a gyerekek? Budán még lőttek, zaj volt minden, tetűtől külön járt a copfom, amit levágtak, tiszta tetű volt a fejem, a vitaminhiánytól sebes volt a fejem, és büdös voltam, hogy elájultak a mellettem lévő emberek. Állandóan sárgaborsó volt, de örültünk annak is, hiszen kell az ember gyomrába egy kanál meleg étel. Az István út 20-ba mentünk vissza. Az első emeletről a németek amit elvittek, elvittek, amit nem tudtak, meghagytak. De a lakók közül senki nem vitte el a másét, senki nem lopott, mindenki a saját kis motyóját kereste. Én már kedden moziba mentem. „Tovaris P”-t, egy orosz [szovjet] filmet vetítettek. Abszurd volt ez a helyzet; ott voltam 14 és fél évesen, és nem érdekelt, hogy min mentem keresztül, amikor végre szabad voltam, mentem a moziba. És így dörgött a mozi, rengett, mert Budán még bőven lőttek, egész a Gellértről, minden volt.

Anyukával azon voltunk, hogy rendbe hozzuk az ablakkeret nélküli lakást. Majd megfagytunk, olyan hideg volt. Bepapíroztuk valahogy, de a papír nulla, nem segített. Aztán anyám elkezdett megint varrni, hozták a ruhákat. Anyu szépen varrt, nagyon keveset kért érte, éppen hogy megéltünk. Más is szegény volt, nemcsak mi. És akkor a kis pénzből, ami összejött, megcsináltatta az ablakot.

Mariska május végén gyalog jött haza Auschwitzból. Olyan vékony volt, hogy amikor megérkezett Szombathelyre, a szomszédok összetévesztették a testvérével. A hátán hozta haza a barátnőjét, mert az olyan beteg volt.

Többször felmerült bennem a gondolat, hogy el kéne menni, és el is akartak vinni sokan. De egyrészt nem hagyhattam itt az anyámat, mert beteg volt. Volt egy trombózisos lába, egész életében ilyenek voltak a lábai az anyámnak. De nem olyan volt, aki elhagyta magát. Nagyon stramm asszony volt amellett, de ő tudta, hogy őrá vigyázva van, és egyedül biztos nem bírta volna ki. A másik pedig, hogy semmink nem volt, mivel indultunk volna el!? Mert én elmehetek, bárhol találtam volna állást, ha mást nem, egy vendéglőben mosogatni vagy valami. De a másik embert el kellett volna tartani, és két ember hogy tud lakáshoz jutni? Én tudtam volna egy lágerban lakni, de az anyámmal mit csinálok? Irigyeltem a barátaimat, akik elmentek. Irigyeltük őket, hogy nekik jó, és fiatalok, és ott kezdhetik az életüket, és talán mennek valamire. Mert itt csak a bánat maradt volna nekik és a keserűség. És itt nem találtak volna magukra.

Mikor visszajöttünk a gettóból, akkor az édesanyám a bölcsessége, a gyermekéért való aggódása és a kötelezettség miatt azt mondta, hogy igenis, nekem az iskolát el kell végeznem, úgyhogy 1945-ben, tavasszal elmentem az iskolába [a Tisza Kálmán téri polgáriba], és megkérdeztem, hogy mikor fejezhetem be az iskolát. Nem tudom, hogy maradt meg, de a bizonyítványom megvolt, és 1945-ben befejeztem az utolsó osztályt. Akkor már gróf Andrássy Ilonával nem találkoztam.

Nem emlékszem, milyen volt visszamenni az iskolába. Azért nem emlékszem, mert nem is akartam foglalkozni vele, és nem volt rendes ruhám, és nem tudom, mi. Féltem és szégyenérzet volt bennem. Tulajdonképpen mindnyájunkban volt egy elképzelés az életről, amikor még boldog gyermekkor volt. Nyolcéves koromig volt a boldog gyermekkor. De mégis valahogy azért átevickéltünk. Azokra gondolok, akikkel egy házban laktunk az István utcában, és akikkel együtt voltunk. Nem akartuk elhinni, hogy most már a mi számunkra is béke van, nemcsak a világon, hanem nekünk is. Egy picit két énünk volt akkor, sőt három énünk: akartunk élni, szégyelltük, hogy élünk, és valahol még gyerekek voltunk. Mentünk moziba, és talán a moziba menéssel az elveszett gyerekkornak egy részét akartuk pótolni, mert tulajdonképpen mégiscsak gyerekek voltunk.

Egy személyben több embert alakítottunk: gyereket, felnőttet, családtagot. Felelős voltam változatlanul az anyámért. Tudtam, hogy nekem kell megteremteni azt, hogy éljünk. Nekem kell a kommunális dolgokat megcsinálni. Okos, olvasott kislány voltam, mert szerettem a verseket, és szerintem volt egy kis intelligenciám, ami átsegített a dolgokon. Volt, amikor el voltam keseredve, és akkor magamban verseket mondogattam.

Amikor 1945-ben bementem a volt házunkba a Munkás utcában – én, nem az anyám –, és bekopogtam, hogy az első emelet 14-ben laktunk, és akkor kijön egy nő, és mondtam, hogy néni, kérem, mi laktunk itt 1944 előtt. Azt mondja, hát kislányom, mi vagyunk itt. Mi meg innen nem tudunk hova elmenni, a lakást nem adjuk vissza. Mondtam, jó, csak megkérdeztem, elnézést kérek, és elmentem.

1944 után már nem volt annyi zsidó gyerek, ezért akik megmaradtunk, még jobban együtt voltunk. Például a szomszéd házban volt a Pick Gyuri, azok pékek voltak, és mellette a Spiegel fűszeres. A Singer Gyuriék, akiből orvos lett, is itt laktak. Az édesapja el akarta venni az anyukámat feleségül, hogy megözvegyült. Mondtam az anyukámnak, ha férjhez mész, akkor elmegyek innen lakni. És ha találkozom veled, átmegyek a másik oldalra, mert vedd tudomásul, hogy teneked az én apukám csak a férjed volt, de nekem az apám volt. És hát te férjhez mehetsz, mert neked csak a férjed volt. De ha az én apámat te egy másik férfivel fölcseréled, akkor nem vagy az anyám. Minden gyerek önző, és én nem hagytam. És én nem akartam összeköltözni. Inkább eltartottam az anyámat az egy keresetből, de oda senki idegen nem jöhetett.

Nem sokkal a felszabadulás után, miután befejeztem a polgárit, Jenő bátyám [Tulajdonképpen a nagybátyja, apja testvére. – A szerk.] elvitt Szombathelyre. Azt mondta, hogy meg kell erősödnöm, és valami szakmát kell tanulnom. Bementünk a hitközséghez, ahol a Jenő megkérdezte, hogy hol lehet valamit tanulni. Mondták, hogy menjen a Lili Pestre, mert elmehet a zsidó árvaházba, ahová félárvák is mehetnek, és például tanulhat varrni. Joint varrodának hívták a helyet, mert a Joint tartott el minket.

Bementem, de én már a felsőruhavarrásba nem kerültem be, mert betelt, csak a fehérneműben volt hely, és akkor odamentem. És akkor ott tanultunk varrni, és ott dolgoztunk. A Ruhaipari Tervező Vállalattól volt egy tündéri tanárnőnk, aki tanított bennünket varrni [Ez az állami vállalat, a Magyar Divatintézet elődje lépett 1950-től a divatot irányító nevesebb egyéni divatszalonok helyébe. Mind ezeket a szalonokat, mind az egyedi szabóságokat zömmel államosították, a textilruházati iparban 1948-ban dolgozó több mint 57 000 iparosból 1953-ra alig több mint 9433 maradt. – A szerk.] Nagyon szerettem, nagyon jó fiatal társaság volt, és tündéri volt a tanárnőm, a jóisten áldja meg. Egy nagyon bűbájos nő volt, és annyi szeretettel vett minket körül, de szigorú is volt mellette. De mi jó gyerekek voltunk varrás szempontjából, szóval igyekeztünk azért talpra állni. Körülbelül másfél évig voltam a Joint varrodájában, amíg a tanidő tartott, s az ipartestülettől jöttek vizsgáztatni, és ott kellett előttük megvarrni egy férfiinget.

Teljes ellátás volt. Ott laktunk, és akinek voltak szülei, a hétvégén hazamehetett, de nem alhattunk otthon, mert tulajdonképpen az intézet felelt értünk. Csak egy pár órára mehettünk haza, de az nekünk elég volt, mert az édesanyám úgyse tudott volna nekem enni adni, örült, hogyha neki volt valamije. Amikor végeztünk, mindenkinek megpróbáltak valahogyan segíteni. Akik nagyobbak voltak vagy férjhez mentek, azokat lakáshoz segítették. Nekem nem kellett, mert nekem az édesanyámmal volt lakásom. A körülöttem lévő árvaházi lányok legnagyobb része később külföldre ment.

A varrodában voltunk, amikor a Népruházati Szövetkezet indult az Akácfa utcában, és akkor oda elhelyezkedtünk. [A Budapesti Népruházati Szövetkezet helyisége az Akácfa utca 54-ben volt, ahol a 20. század elejétől 1944 őszéig a Polgár kávéház működött. – A szerk.] Mindenki máshol helyezkedhetett el, én oda kerültem, de arra nem emlékszem, hogyan. 1949-től 1954-ig dolgoztam ott, akkor átcsaltak a Kézműhöz [ruhaipari vállalat] az ismerősök. A Kézműben dolgoztam nyugdíjazásomig. Összesen két munkahelyem volt, 35 évet töltöttem egy helyen. Negyven évet dolgoztam. Nagyon nehéz munka volt, sokat jártunk vidékre, nagy csomagokat kellett cipelni, úgyhogy az ízületeimet nemcsak a 1944-es megpróbáltatások tették tönkre a téglagyárral, ahol nyerstéglán ültünk kilenc napig meg egyebek.

Amikor átléptem a Kézműhöz, bizalmi lettem, és a nyugdíjazásomig szb-tag [szakszervezeti bizottság] és bizalmi is voltam. Két évig tanultam a szakszervezetben jogot, és meósiskolát [A „meó” – a minőségellenőrzési osztály rövidítése. – A szerk.] meg több egyéves, másfél éves, kétéves iskolát végeztem. Ha összeszámolom, akkor annyit tanultam, mintha leérettségiztem volna. Nem akartam sehova se csapódni. Szimpatizáltam ugyan a kommunista párttal, de csak kívülállóként. Mégiscsak egy baloldali párt volt, és miután az oroszok szabadítottak föl minket, érthető is, hogy miért mentek oda sokan.

1956-ban rám mutogattak, hogy engem is le kéne csukni meg agyon kéne lőni [a vállalati bizalmi funkció és az szb-tagság miatt], és még ráadásul zsidó is vagyok. De azt se tudom, ki volt az illető. Úgyhogy szép csöndesen lapítottam az életben. Én az utcán úgy közlekedtem, a mai napig is, hogy a saját anyám is elmehetett volna mellettem, és a saját anyám mellett is elmentem volna az utcán. Soha senkire nem néztem rá.

Anyuval az István utcában laktunk, egy kétszobás lakásban, ami az udvarra nézett. Minden szobában cserépkályha volt. Fürdőszoba is volt, gömbölyű kályha volt, amiben fűteni kellett [azaz ún. fürdőszobahenger volt], és volt vécé. A konyhából nyílt a spejz, kellemes, komfortos lakás volt.

Bár már 19 éves voltam, még mindig anyu adott tízóraipénzt nekem, mert én hazaadtam a fizetésem. Anyukám otthon varrt, bedolgozó volt egy szövetkezetben. Hozzánk nem vittem be, mert nem tartottam összeegyeztethetőnek. Egy keresetből éltünk. Nyugdíja anyukámnak nem volt. Idős volt már, amikor a sok-sok kérvényre – már idegrohamot kaptak tőlünk – a Munkaügyi Minisztériumból – kapott havi 366 forint kegydíjat apuka után. Ez nagy dolog volt, mert elég volt a lakbérre.

Annyira megszoktuk a nyomort meg a nélkülözést, hogy nem is vágytunk másra, csak hogy élhessünk szabadon és nyugodtan, és ne jöjjenek értünk, és ne vigyenek el minket. És örültünk, hogy egyik napról a másikra fönntartottuk magunkat, és a kis otthonunkban volt meleg szobánk. Mert ugye jegyre kaptunk tüzelőt, énnekem hónaponként vonták le, és akkor így legalább volt miből fűteni [Amit az interjúalany „jegyként” említ, az a munkahelyi szakszervezeti bizottságtól igényelhető tüzelőutalvány volt, amellyel bizonyos mennyiségű tüzelőanyagot részletre lehetett megvenni. Az ellátás nehézségeihez lásd még: jegyrendszer – A szerk.].

Az 1960-as években már nem kellett annyira félni, hogy esetleg valaki rám mutat és elvisznek. Akkor nem volt divat zsidózni. Nem zsidóztak az emberek annyira, mint most. Elvétve azért előfordult. Ahhoz hozzá kellett járulni a másik félnek is, hogy az ember kifakadjon. Tehát kölcsönös volt. Például egy mógen Dóvidot [lásd: Dávid-csillag] nem rakott senki a láncára, mint ahogy én később már aztán. Az nem baj, ha más fölrak egy keresztet, de zsidó ne rakjon föl mógen Dóvidot.

Megmaradt bennünk a régi dolog, s amennyire tudtuk, megtartottuk [a zsidó hagyományokat]. Sok mindenről lemondtunk; mondjuk, nem volt pénzünk akkora ünnepet tartani esetleg, egy libát venni, legfeljebb részeket vehettünk meg. A nagyünnepeken anyuval elmentünk a templomba a mászkerra [lásd: mázkir]. Először is mindenkinek van halottja, akiért imádkozzon. Ma már sokkal jobban azért kell elmenni, mert nem mindenki természetes halállal halt meg, és ennyit megérdemel.

Év végén mindig kaptunk részesedést a szövetkezetben. És akkor egyszer egy nagyobb összeget kaptunk, és akkor arra gondoltam, hogy kifestetem a lakást. Nem ruhát vettem meg cipőt, egy fiatal lány, hanem örültem, hogy kifesthettem a lakást. De nem volt elég pénzem, és életemben én kölcsön soha nem kértem. Elmentem a nagynénémhez, a Bözsihez, és 1000 forintot kértem kölcsön, ami hatalmas pénz volt.

Trolival jöttem haza Bözsitől, és a troli közepén állt a Lóránt Pista, akivel szomszédok voltunk régebben. Nagyon szerettem Mancit, a feleségét, aki 1961-ben meghalt agyvérzésben. Amikor leszálltunk, azt mondta a Pista, hogy azért nagy szemét vagyok, amiért eszembe nem jut egy este átmenni, megnézni, hogy mi van vele. Egészen odavolt, hogy ő milyen egyedül van. Mondtam neki, hogy nekem senkim nincsen, és ha van kedve, akkor jöjjön értem délután négykor a Váci utca 12-be, ott volt a műhelyünk, és akkor együtt hazajövünk. Attól kezdve mindig értem jött. Együtt hazajöttünk, ő hozzá ment haza, én meg mentem anyukához, és akkor egyszer csak megkérte a kezem.

Mondtam, hogy nem mehetek hozzá, mert anyukámat el kell tartani, én ezért neki hazaadni pénzt nem tudok, és így nem lehet férjhez menni. Az anyuval nagyon jóban voltak, mindig úgy hívta az anyut, hogy Rózsi. Azt mondja anyu, hát Pista, most tulajdonképpen mit akarsz a Lilitől? Erre azt mondta, hát el akarom venni feleségül. Ez 1964-ben volt, körülbelül 33-34 éves voltam. Pista egyedül volt nagyon, és tudott főzni meg mosni, tehát neki nem azért kellett valaki, hogy egy tányér ételt elé tegyen. Végül igent mondtam, és akkor elmentünk a Dohány utcába, és vettünk egy csokor rózsát a saját esküvőnkre.

Pista 18 hónapig börtönben volt a Rákosi rendszer [lásd: Rákosi korszak] alatt, 1953-ban engedték ki [Amikor Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt enyhülés kezdődött; lásd: Nagy Imre. – A szerk.]. Az ÁEK revizoraként dolgozott egy gyárban [Állami Ellenőrzési Központ – 1948 és 1955 között Budapesten működő központi szervezet, amelyet az állami politika rangjára emelt bizalmatlanság szült. Az ÁEK munkatársai könyvvitelben jártas revizorok voltak, akik kiküldetésben ellenőrizték az ország összes állami vállalatát. Ebben az időszakban a vállalatoknak nem volt belső ellenőrzésük, azaz saját revizoruk. – A szerk.], és amikor kint volt ellenőrzésen, följelentették a férjemet, meg akivel még ott volt, az igazgatót, hogy olyan gépet selejteztek le, ami még jó volt. Rámutattak valakire, és vitték. A férjem volt az egyik ilyen ember, és rögtön elvitték.

A rajkosokkal [lásd: Rajk-per] együtt ült a Markó utcában, és elmesélte nekem, hogy egy parányi kis szobába voltak bezsúfolva tizenegyen, és ő volt a szobaparancsnok. A vécé is ott volt, takarítani, tetvészni kellett. Nagyon beteg ember volt, legalább száz cigarettát szívott egy nap még a börtönben is, teljesen tönkrement. Budapesten kőfejtőként dolgoztatták, aztán Kazincbarcikára került, ahol már bérelszámoló volt, és ezért jobb dolga volt. A Markóban kilenc hónapig azt se kérdezték, hogy miért van ott.

A férjem sofőrtől a főkönyvelőig minden volt, mert abban a világban nem lehetett egy szakmából megélni. Volt, amikor nem kellett főkönyvelő, s volt, amikor nem kellett sofőr. Németül és franciául is jól beszélt.

Nem szerelemből házasodtam. A férjem úgy kérte meg a kezemet, hogy azt mondta nekem, te Lili, olyan jó gyerek vagy – ugye, 1944 óta ismert –, olyan jó gyerek vagy, s olyan jó vagy az anyádhoz, biztos hozzám is jó leszel. Gyere hozzám feleségül. Ez nem egy leánykérés, de azt hiszem, egyikünk se bánta meg.

Megtanított főzni. Nagyon okos, értelmes, aranyos ember volt, és volt egy nagyon jó száraz humora, és igazi számszaki ember volt, nagyon precíz. Esténként eljárt a barátaihoz kártyázni változatlanul, tehát úgy élte az életét, mint egy agglegény. Semmi megkötés nem volt, nagyon szépen megvoltunk.

Az anyám csodálatosan kézimunkázott, én annál ügyetlenebb voltam. A hobbim volt az olvasás, a verseket imádtam. A József Attilától, az Adytól, a Petőfitől, az Arany Jánostól kezdve mindent és mindig mondogattam. És ha sütött a nap, és úgy mentem az utcán, egyszer csak eszembe jutott: „Ó, dicső természet, mely ember mer versenyezni véled”. Operabérletem is volt. De nem azért, hogy jaj, hát én operába járok, hanem azt akartam megvalósítani, hogy ha már nem jártam iskolába, és nem olyan közegben éltem, ahol könyvtár lett volna a lakásban, vagy nem tudós emberek között nőttem fel, legalább alapműveltségem legyen. Amire egy embernek szüksége van, azt az intelligenciát szerezze meg.

A lakást modernizálni kellett, a kályhát átépíteni gázfűtésre stb. Engedélyt kellett kérni, amit még a férjem kért. Ez 1979 tavaszán volt. Mire az engedély megjött, meghalt a Pista, de a felújítást ettől függetlenül meg akartam csinálni. Pista barátja mindig jött, hogy miben segíthet. A szemben lévő házban lakott, és a felesége, Matild nem sokkal korábban halt meg.

Így kerültünk össze Sanyival. 12 éves volt az unokája, és természetes volt, hogy akkor mondtam, hogy ez a lakás – az ő lakása – majd az unokájáé lesz, de nagyon rosszul fogadtak a családjában. A fia rögtön azzal kezdte, hogy miért kell neki egy zsidó nővel kezdeni. Sanyi nagyon odavolt, mert neki csak zsidó barátai voltak. Én nagyon szerencsés voltam. Tíz évet voltunk együtt. Mindig mondta, hogy szívesen elvesz, de nem akartam férjhez menni még egyszer. Nagyon sokszor mondtam neki, hogy menjen haza, mert nekem nem éri meg, én nem kezdek a családjával. Nehéz dolog volt. Azért békeidőben is érték megaláztatások az embert. Sanyi 1991-ben halt meg.

Mariskával, aki túlélte Auschwitzot, nagyon jóban voltunk. Nem csak úgy, mint nagynéni és unokahúg, hanem mint barátnők is. Nagyon szerettem őt. Gyakran jött hozzám Pestre, és én is meglátogattam Szombathelyen.

A férjemmel nem utaztunk együtt sehova. A barátnőmmel, kolléganőimmel – akkor már egyedül voltam – elmentünk Sopronba, Szombathelyre, Magyarországon többfelé. Munkahelyi szervezés volt, vagy kinéztünk az IBUSZ-nál valamit, és elmentünk És nagyon jó és kellemes volt.

Nagyon sok kitüntetésem volt. Nagyon sok jutalmat kaptam fizikai dolgozóként, miután a könnyűiparban nagyon keveset fizettek. 1989. július 1-jén, 60 évesen mentem nyugdíjba. 40 év után nekem 5600 forint nyugdíjam lett volna, és azért lett 7600 forint, mert négy évet rádolgoztam azért, hogy kapjak négyszer hét, azaz 28 százalékot.

1989-ben kezdődött a rendszerváltozás. Annyira föl voltunk bolydulva, nem csak én. Aztán később rekonstruáltam, hogy sok ismerős és közeli barát, akikkel beszélgettünk, majdnem mindenki így volt, elmentünk azokra a helyekre, ahol a háború alatt voltunk. A zsidósággal kapcsolatos érzelmeim egyre mélyebbek lettek. Nemcsak a büszkeség miatt, hanem miután annyit szenvedtem én ezért a vallásért, büszke voltam az én vallásomra a sok szenvedéstől.

Benyújtottam az igényt [kárpótlásra], amikor felszólítottak minket. Mindegyiket. A másik honfitársam, mert külföldön él, nyugaton, és 1956-ban vagy előtte valamikor kiment, abban a pillanatban beadta a papírt, segélyt kapott, nyaralási pénzt kapott, orvost, gyógyszerpénzt kapott.

Tavaly [2003] decemberben megkaptuk a pénzt. És utána például a svájciak adtak egyszer 1000 dollárt, egyszer 500 márkát. Csak ők mindig azt írták, hogy ezt a Claims Conference-től függetlenül Svájc adja. Mert maradt nekik pénz a bankban, ugye sokan nem jelentkeztek, nem jöttek vissza, nem tudták odaadni, család se jött vissza, hogy kikérje, és hogy maradt pénz, és hogy ezt adják. És akkor úgy kaptuk onnan is ugyanúgy a pénzt. De mi egyszer így kaptunk, és megismételhetetlenül, és akik nyugaton élnek – nem irigységből mondom, isten őrizz –, azok több tíz éven keresztül kapták és kapják, és már fölemelték, és már a végére, azt hiszem, majdnem ezer márkát kaptak havonta meg gyógyszert, meg amiket elsoroltam mindent.

Nagyon csodálkoznak azon, hogy mi [zsidók] miért vagyunk ilyen érzékenyek, és miért félünk állandóan. Azért, mert állandóan lóg felettünk a Damoklész kardja, és ha rossz a helyzet, vagy bármilyen más helyzet van, természetes, hogy mi vagyunk az okai. Tehát az okok megvannak tulajdonképpen, csak napvilágra kell hozni. Nagyon-nagyon sokszor eszembe jut. Reggel, amikor fölkelek, és reggelizek itt magamban szépen egyedül, nagyon sokszor könnyes a szemem. Aztán elindul az élet, kinyitom a tévét, szól a Napkelte stb., reggel meghallgatom aztán estig nem tévézem. Mindig van valami, amit csinál az ember. Reggelente megköszönöm az Istennek, hogy újra fölébredtem, és újra adott egy napot.

Egyszer nevettem saját magamon nem is olyan régen, mikor mondtam a jóistennek, hogy igazán vigyázzon magára, mert nagyon sokat kell rajtunk, jó embereken segítenie. Most ezt vallás nélkül is mondhatom. Sokat kell rajtunk segíteni, mert nagyon nehéz helyzetben vagyunk lelkileg, fizikailag és mindenképpen. Az ember nem tud felejteni, és hiába nem élnének már egyébként sem a családtagjaim, ezek a borzasztó körülmények nem jók. Amikor azt hallom, hogy a világban mennyi minden rossz van, mindig azt mondom, hogy nem kell ide háború, igyekszünk magunkat elpusztítani így is, úgyhogy nem probléma.
 

Életrajz

Egyetlen távoli rokonom, akire emlékszem, anyai nagyanyám [Hubert Adolfné, született Klein Eszter]. Tíz gyereke volt. Amikor megszülettem, anyám két fivére és három nővére még élt. A lányai Rozi, Julis, Irén voltak, a többi gyereke nevére nem emlékszem. Nagyanyám Szabadkán született, de nem tudom, mikor. Mire megszülettem, már öregasszony volt.

Nagyanyám háziasszony volt, és nem dolgozott, bár gondozott egy öregembert, aki a közelben lakott. Magas, nagydarab nő volt. Mindennapi ruhákat hordott, hosszú ruhát viselt, de nem olyat, mint az ortodox asszonyok. Nagyon konzervatív miliő volt, úgyhogy az asszonyok, bármilyen nemzetiségűek voltak, ilyen ruhát hordtak. Akkoriban az volt a szokás, hogy a zsidó hitközség idősebb és rászorult tagjairól azok gondoskodtak, akik jó fizikai kondícióban voltak, és nem volt más munkájuk. A hitközség gyűjtött pénzt azoknak az embereknek, akik az idősekről gondoskodtak. Így keresett egy kis pénzt. Otthon magyarul beszéltek, és ez volt az anyanyelve is.

Nagyanyám neológ volt, és rendszeresen járt zsinagógába a nagyünnepeken. Gyakran a lányával, Mariskával ment, aki tébécében halt meg. Arra nem emlékszem, hogy a nagyapám mivel foglalkozott, mert már meghalt, mire én megszülettem. Nagyanyám nem politizált. Az első világháború alatt azonban, az oroszországi kommunizmus kezdetekor és Magyarországon az első világháború után a fia, Miklós aktívan részt vett a politikai eseményekben, és ki is végezték 1919-ben, amikor Horthy átvette a hatalmat.

Nagyanyám Szabadka elég szegény részében lakott, az erdő mellett. A ház, ahol élt, a lánya, Donát Rozika tulajdona volt. A lánya nagyon gazdag volt, volt még ezen kívül három háza. Tipikus falusi ház volt nagy kerttel. Mivel Rozika használt vassal [ócskavassal] kereskedett, ami jellemző zsidó foglalkozás volt abban az időben, az udvarnak elég nagynak kellett lennie, hogy elférjen benne a vas. Nagyanyám csirkéket nevelt a kertben, és volt egy csodálatos kutyája, amit Citromnak hívtak. Azért hívták így, mert a fejétől a farkáig sárga volt. Én voltam nagyanyám kedvence, úgyhogy gyakran jártam hozzá. Nem volt különösebb esemény, amiért mentem, inkább akkor mentem, amikor a szüleim elengedtek. Nagyon boldog voltam, amikor ott voltam, mert nagy volt a kert, és ott volt a kutya, amivel játszhattam. A szomszédai nem voltak zsidók, de jó viszonyban volt velük.

Az apai nagyszüleimről nem tudok semmit sem mondani, mert soha nem találkoztam velük.
A családomban mindenki neológ volt. Apám, Blumenberg Herman 1914-ben meghalt a fronton, ahol katonai szolgálatát teljesítette, abban az évben, amikor megszülettem. Sajnos, soha nem látott engem. Anyám újra férjhez ment egy Mojsija Trilnik nevű férfihoz, akinek volt két fia az első házasságából.

Apám, Blumenberg Herman Kassán született, a mai Szlovákiában 1890 körül. Szabadkán kapott munkát kántorsegédként és sakterként. Miután összeházasodtak, anyámmal [Magyar]Kanizsára  mentek, ahol ő volt a kántor [Magyarkanizsa (Ókanizsa, Stara Kanjiža) – rendezett tanácsú város volt Bács-Bodrog vm.-ben, 1910-ben 18 100 főnyi, 92%-ban magyar ajkú lakossal. Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Én soha nem találkoztam vele, az arcára csak fényképekről emlékszem. Magas volt, mindenki azt mondja, rá hasonlítok. Abban az időben a kántor szakma igen sokoldalú volt; rabbi volt, rituális vágó és kántor. Egy olyan kisvárosban, mint [Magyar]Kanizsa, ahol a zsidó hitközség kicsi volt, egy ember csinált mindent. [Magyar]Kanizsán két hitközség volt, az ortodox hitközség, aminek kevesebb tagja volt, és a neológ hitközség, aminek sokkal több. Apám a neológ hitközség tagja volt. Anyanyelve a szlovák volt. Anyám azt mondta, soha nem tanult meg rendesen magyarul, és mindig erős szlovák akcentussal beszélt. Annak ellenére, hogy a kassai zsidók magyarul beszéltek, ami az anyanyelvük volt, apámék szlovákul beszéltek.

Több okból is azt gondolom, hogy tanult ember volt. Először is kántorként dolgozott, és biztos vagyok benne, hogy ehhez el kellett végeznie valamilyen iskolát. Olvastam leveleket, amiket édesanyámnak írt, szóval írástudó volt. Tudom, hogy kitűnően énekelt és zongorázott. Körbe volt párnázva, és olyan családból származott, ahol gondoskodtak az iskoláztatásáról és neveltetéséről. Nagyon vallásos volt, de nem ortodox. Amennyire emlékszem, a családja fele ortodox volt, de a második világháború után minden megváltozott. Találkoztam két fivérével, miután elkezdődött a háború. Az egyik fivér szabó volt, a másik utazó ügynök. Még a gyerekeikkel is találkoztam: Gréta Venezuelában él, a másik gyerek, egy fiú Amerikában, ahol asztalos és két gyereke van.

Anyám, Hubert Flóra Szabadkán született. Anyanyelve a magyar volt, és németül is beszélt. Ő volt a legidősebb gyerek, és ő is halt meg utoljára. Kitűnő varrónő volt. A középiskolában tanulta ki a szakmát, de nem tudom, melyikben. Egyedül varrt.

Voltak fiú- és lánytestvérei is. Rudi, akit nagyanyám a legjobban szeretett, és akivel én is találkoztam, a Bánságban élt, ahol fával kereskedett. Volt egy lánya, akit nem ismertem. A háború alatt a Staro Sajmiste táborba vitték Belgrádban, ahol meg is ölték. László, akivel szintén találkoztam, nős volt, és volt egy fia, akinek a nevére nem emlékszem. László nagybátyám utazó ügynök volt, és Horvátországban ölték meg. Írt egy levelet Rozi nővérének, amit én is olvastam, mielőtt meggyilkolták volna, hogy valaki jöjjön el a fiáért, mert meg akarta menteni. A nagynéném nem talált senkit, aki Szabadkára hozza a fiút, úgyhogy a fiúcska is meghalt. Donát Róza vassal kereskedett, és nagyon gazdag volt. Szabadkán élt egy házban a nagyanyámmal. Volt férje, de nem voltak gyerekei. A háború előtt halt meg. Miklóst, aki hithű kommunista volt, Magyarországon a Horthy-éra [lásd: Horthy korszak] alatt likvidálták. Engelsman Julis egy vaskereskedőhöz ment feleségül, de az nem volt olyan sikeres, mint Rozika néném. Julisnak volt egy fia, Djurija, aki elpusztult a háborúban. Djurija felesége és lánya túlélték, és Izraelbe mentek a háború után. Azt hiszem, mindketten élnek még Izraelben, de nem tartom velük a kapcsolatot. Szemző Klára nemrégen halt meg. Férjével, Miklóssal Izraelbe ment. Miklós orvos volt, és Izraelben halt meg már régen. Volt egy fiuk és egy lányuk. A lányuknak reklámügynöksége van Izraelben, és ott is él. Nem tudom a nevét, sem azt, hogy hol lakik. Schwartz Irén Bajmokon volt kereskedő [Bajmók – Bács-Bodrog vm.-ben lévő nagyközség volt, Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén királysághoz került. – A szerk.]. Volt egy fűszerüzlete, és eljárt a parasztok piacára is, ahol nagyban vette a csirkét, aztán újra eladta.

Legtöbbet Irént, Juliskát és Rozikát láttam. Nem nagyon szerettem Rozikát, mert nagyon gazdag volt, és tudta, hogy én szegény vagyok, mégsem segített soha. Legjobban Juliskát szerettem, mert ő bőkezű volt. Korombeli gyerekei voltak, és sok időt töltöttünk együtt. Klárával, Juliska lányával sokszor mentünk nyaralni, és mindaddig kapcsolatban voltunk, amíg ki nem ment Izraelbe.

Nem tudom, hogyan ismerkedtek meg a szüleim. Azt tudom, hogy a zsinagógában házasodtak össze [Magyar]Kanizsán [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A zsinagóga kántoraként apámnak jó fizetése volt, anyám pedig varrónőként dolgozott, úgyhogy jól éltek. Én [Magyar]Kanizsán születtem 1914. augusztus 18-án. Kisgyerekként anyámmal éltem [Magyar]Kanizsán. Hat éves voltam, amikor anyám újra férjhez ment. Ekkor Szabadkára költöztünk. Anyám és Mojsije Trilnik, a mostohaapám már sokkal korábban ismerték egymást. Ez egy elég érdekes történet. Trilnik felesége anyám egyik rokona volt. Halála és apám halála után elhatározták, hogy összeházasodnak, mert a mostohaapám egyedül maradt két gyerekkel. Meggyőzte anyámat, hogy menjen hozzá feleségül. Egyedül volt, és azt gondolta, könnyebb lesz a gyerekek nevelése, ha van valaki mellette. Kis lakásunk volt, és egy zongoránk, amit alig tudtunk bepréselni. Mostohaapám, Mojsije Trilnik pénzbeszedő [Valószínűleg ő szedte be a hitközségi adót. – A szerk.] volt, és samesz a szabadkai zsidó hitközségen. A két gyereke velünk lakott. Öten voltunk gyerekek a házban, két nővérem, az ő két fia meg én. A nővéreim, Magda és Sári voltak. Magda [Magyar]Kanizsán született 1909 körül, és Sári szintén Kanizsán született 1913-ban. Az ő két fia pedig Lajos és András. A kapcsolatom a mostohaapámmal borzalmas volt, de jól kijöttem a fiaival. A mostohaapám engem soha nem ütött meg, de a saját két fiát verte. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem szeret és átnéz rajtam. Sikertelennek és butának éreztem magam. Ezt az érzést nem lehet megmagyarázni. Ugyanígy viselkedett Magdával és Sárikával is, és ők ugyanúgy éreztek vele szemben.

A szabadkai zsidó elemi iskolába jártam. Tanárom, Várnai csodálatos, okos ember volt. A diákokra nem emlékszem. Aztán a mostohaapám jobb munkát kapott Kutinában, úgyhogy a világi iskola (gimnázium) negyedik osztályát ott végeztem el [Kutina – Belovár-Körös vm.-ben (Horvátország) lévő község, 1910-ben 3100 főnyi lakossal. A lakosoknak mindössze 8%-a volt magyar anyanyelvű, a túlnyomó többség horvát (77%) volt, és volt 9%-nyi német ajkú lakos. 1920 után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz tartozott. – A szerk.]. Nem emlékszem a tanárok nevére, de mindenki jól bánt velem. Kutinában csak kovácsok, lakatosok és szabók számára volt szakiskola. Mivel én ezek közül a szakmák közül egyiket sem akartam tanulni, visszamentem Szabadkára, ahol a nővérem lakott. Ő elvégzett négy év gimnáziumot, aztán beiratkozott egy privát papi iskolába. Nem jött velünk Kutinába, mert tisztviselőként jó állása volt a Literarijánál, ami magyar könyveket és újságokat importált Szabadkára, és itt nagyon jó fizetése volt. 18 éves volt, és el tudta tartani magát. Gazdag nagynénémnél, Rozikánál lakott. Amikor megérkeztem Szabadkára, olvastam az újságban, hogy fogtechnikusi iskolába diákokat keresnek, akik elvégezték a négy év gimnáziumot. Tanulni kezdtem, és Magda nővérem támogatott.

A másik nővérem, Sárika, akinek a beceneve Csányi volt, 1913-ban született. Kutinában fejezte be a négy év gimnáziumot. Jogi tisztviselőként dolgozott, és soha nem ment férjhez. Nagyon jó atléta és tornász volt. A mostohaapám idősebbik fia, András rabbinak tanult egy szarajevói rabbiiskolában. Ez a fajta iskola két vagy három évig tartott, és utána a fiú képes volt levezetni az istentiszteletet a zsinagógában. Miután elvégezte az iskolát, megnősült és Nova Gradiškába ment, ahol rabbiként dolgozott [Újgradiska – Pozsega vm.-ben (Horvátország) lévő község, 3600 főnyi lakosának többsége (60%) horvát anyanyelvű volt az 1910-es népszámláláskor, s a lakosság töredéke (5%) volt csak magyar ajkú. – A szerk.]. Amikor kitört a háború, visszament Szabadkára, ahol a magyarok besorozták, Ukrajnába vitték, és soha nem tért vissza. Van egy lánya, Boriska, aki szociálismunkás-tanár Izraelben. A mostohaapám fiatalabbik fia, Lajos elvégezte a gimnáziumot, és egy műszaki iskolába iratkozott be Zágrábban. Ebben az időszakban hithű kommunista lett, és négy év börtönre ítélték Szávaszentdemeteren, Sremska Mitrovicában. Ezután Párizsba ment, ahol megnősült, és született egy lánya. A lánya valamilyen szívprobléma miatt meghalt. 

Fiatal fiúként jártam zsinagógába. Volt bár micvám, együtt a mostohaapám fiával, aki három hónappal volt fiatalabb nálam. Nagy ünnepséget tartottunk Kutinában az összes rokonunkkal. Sokat tanultam a judaizmusról, amíg mostohaapám a szabadkai zsidó hitközségen dolgozott; ezeket a témákat megvitattuk a Hasomérben is [lásd: Hasomér Hacair Jugoszláviában]. Minden héten megtartottuk otthon a sábeszt, mert a mostohaapám nagyon vallásos volt. Kóserül evett, de a részletekre nem emlékszem. Azt tudom, hogy az istentiszteleteket ő vezette a hitközségen, ahová elmentünk sábeszkor és a nagyünnepeken. Ezenkívül anyám otthon is megtartotta a sábeszt. Amíg [Magyar]Kanizsán laktunk, anyám öt gyertyát gyújtott sábeszre, de nem tudom, miért [Feltehetően az öt gyermek után gyújtott öt gyertyát. – A szerk.]. Emlékszem, hogy sábeszkor a mostohaapám mindig megáldotta a fiait, de minket soha. Ez jó példa arra, hogy mennyire nem szeretett minket, és miben bánt velünk másképpen. Utána megvacsoráztunk. Anyám elvitt magával a zsinagógába, lent hagyott a földszinten a férfiakkal, ő pedig felment az emeletre. Legjobban a Pészahot szerettem, amikor maceszt ettünk, a ma nistanát olvastuk, kitakarítottuk a lakást, és más edényekből ettünk. Ez alatt az ünnep alatt minden más volt.

Nagyon szegények voltunk az iskolás éveim alatt, úgyhogy a szüleim nem tudtak privát nyelv- és zeneórára járatni. A mostohaapám taníttatta a fiait, de rám nem volt pénz. A mostohaapám egyszer azt mondta, csak egy gyereket lehet taníttatni, kettőt nem. Úgy döntött, az lesz a legjobb, ha kereskedő leszek, azaz először tanonc egy boltban, és amikor már eleget tanultam, kereskedő leszek. Rozika néném, aki nagyon gazdag és elég fösvény volt, felajánlotta az anyagi támogatását. Hajlandó volt fizetni nekem, hogy kántoriskolába menjek. Amikor azonban eljött az ideje, hogy beiratkozzam, kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű. Jugoszláviában nem volt kántoriskola, csak Budapesten, és ott már nem akarta támogatni a tanulmányaimat. A nővérem, akihez a legközelebb álltam, olvasta az újságban, hogy egy szabadkai fogtechnikus tanoncot keres, aki már elvégzett négy osztályt [középiskola]. Megfeleltem a követelményeknek, felvett magához, és elkezdtem a tanonckodást. Mindkét nővéremnek volt munkája, és ők segítettek nekem anyagilag. Emlékszem, hogy Sárika 200-300 dinár költőpénzt küldött nekem minden hónapban. Kedvenc elfoglaltságom a sport volt: a barátaimmal gyakran futballoztunk és eljártunk futni.

Miközben fogászati tanonc voltam, csatlakoztam a Hasomér Hacairhoz, aminek elnöke Sporer László volt, az egyik legjobb barátom. Tanoncéveim alatt egyre többet jártam össze a Hasomér Hacair tagjaival, és ők javasolták, hogy lépjek be a szervezetbe. Anyám nagyon örült, amikor beléptem, mert ez azt jelentette, hogy több barátom lesz. A Hasomér Hacairral sokat jártunk kirándulni [Magyar]Kanizsára, Palicsba és más közeli kisvárosokba. Nagyon jó volt. Sátrat vittünk és az egyenruhánkat a szürke inggel, mint az igazi cserkészek. A megvitatott témák gyakran Izraellel kapcsolatosak voltak; tanultunk óhéberül [bibliai héber], amit az imakönyvekben használnak, de tökéletesen soha nem sajátítottuk el.

Aztán Kragujevacban [Belgrádtól délre fekvő város. – A szerk.] kaptam munkát egy zsidó fogorvosnál; körülbelül 18 éves voltam akkor. Fogorvosi asszisztensként dolgoztam Ernest Lászlónak öt évig. Ezek voltak a legjobb évek. Jó fizetésem volt, és sok mindent megengedhettem magamnak. László kedvelt és tisztelt engem. Egy szobát béreltem, amit magam fizettem. Amíg Kragujevacban éltem, megalapítottam egy cionista szervezetet, mert ott egy sem volt. Én voltam az elnöke, amíg ott laktam. Nagyon sok barátom volt, köztük néhány zsidó is. Érdekes megjegyezni, hogy egy olyan vendéglőben étkeztem, ahová sok szlovén járt. Összebarátkoztam velük, megtanítottak síelni és táncolni. Fiatal voltam, tele élettel, és tényleg ezek voltak a legjobb évek. Tartottam a kapcsolatot a szüleimmel, és egyszer egy évben hazamentem meglátogatni őket. Egyszer anyám is eljött meglátogatni.

Később, Ernest László segített munkát találnom Belgrádban egy Horváth Jancsi nevű fogorvosnál. Mivel képtelen volt elvégezni kutatásait ebben az országban, bezárta a praxisát, és Németországba ment. Az asszisztenseként dolgoztam. Ebben az időben a zsidó kávéházba jártam, és ott ismertem meg a feleségemet, egy joghallgatót, Flóra Fincit. Bijeljinában [Bosznia-Hercegovina északkeleti részében található város. – A szerk.] született 1913-ban.

Flórának rengeteg bátyja és nővére volt, mind idősebbek nála. Az apja a harmadik házasságában élt, mert mindkét előző felesége meghalt. Flórának csodálatos mostohaanyja volt, aki úgy gondoskodott róla, mintha a saját lánya lenne. A mostohaanyjának nem voltak saját gyerekei, úgyhogy Flórát a magáénak tekintette. Nem sokat tudok a gyerekkoráról. Mire megszületett, az apja már nagyon szegény volt, és az élet nem volt könnyű. Abban az időben egy zsidó lány nem mehetett férjhez hozomány nélkül. Flóra apjának ott volt a lánya meg az új házassága Flóra mostohaanyjával; mindenkit el kellett tartania, és valamiből meg kellett élnie. Nem sokra emlékszem a taníttatásával kapcsolatban; csak arról az időszakról tudok, amikor Belgrádban volt, amikor megismerkedtünk. Flórának két nővére volt, akik nem tértek vissza a háborúból, és egy bátyja, aki fogságban volt, de hazatért. Bijeljina muzulmán város volt, és a háború után egyetlen zsidó sem maradt ott. Lerombolták a zsinagógát. Amikor a bátyja, aki nagyon vallásos volt, hazatért a fogságból, öngyilkos lett a stressz és a háború negatív hatása miatt. Az összes nővér és fivér közül végül is Flóra maradt meg egyedül.

Kutinában házasodtunk össze 1938-ban. Hüpe alatt esküdtünk, de nem zsinagógában [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A hüpét a mi kertünkben állították fel [Az ultraortodox askenázi közösségekben a hüpét a szabad ég alatt állítják föl, mivel a csillagok a termékenység jelképei. A zsinagógán belüli hüpe-állítást számos ortodox zsidó kifogásolta, mert szerintük ez a templomi esküvők utánzása. – A szerk.]. Két rabbi adott össze bennünket: az egyik András, a mostohaapám fia volt, a másik a mostohaapám. Az első gyerekünk, Vlada 1940-ben született, aztán én bevonultam a hadseregbe. Flóra a gyerekkel Belgrádban maradt. Újvidéken szolgáltam, ahol fogtechnikusi munkára jelöltek ki. Kitört a háború, és szerencsésen, néhány nappal Belgrád bombázása előtt Flóra a gyerekkel együtt Bijeljinába ment, hogy a mostohaanyjával legyen.

Én Szabadkára mentem egy magyar barátommal, és a fogtechnikusi rendelőjében dolgoztam. Ez nagyon rövid ideig tartott, mert mire dolgozni kezdtünk, kitört a háború. Amikor a háború felerősödött a mi környékünkön, közelebb akartuk hozni hozzám Flórát és a gyereket, de nem tudtuk, hogyan. Jól dolgoztunk együtt a barátommal, míg 1941-ben kényszermunkára nem vittek. Egy darabig még azután is, hogy elvittek, az én részemet a pénzből Flórának adta. Azonban amikor megnősült, a felesége megtiltotta, hogy segítse a feleségemet és gyerekemet. Mivel nem volt miből élnie, Flóra kötni kezdett. Abból a pénzből tartotta el magát és a fiunkat, amit a kötéssel keresett. A háború után bíróként kezdett el dolgozni.

Magda és Sárika [a nővérei], anyám, mostohaapám, feleségem és Vlada fiam mind kényszermunkán voltak a Cseh Köztársaság [akkor: Cseh–Morva Protektorátus] és Ausztria határán; a pontos helyet nem ismerem. Egy-másfél évig voltak ott. Vlada kicsi volt, és senki nem bántotta. Az a ritka eset voltak, akiket kényszermunkára és nem táborba vittek [A szabadkai zsidókat először a városban kijelölt gettóban koncentrálták, innen a többségüket 1944. június 16-án Bácsalmásra szállították. A bácsalmási bevagonírozási központot június 25-én hagyták el, és „amikor a vonat befutott Szegedre, néhány tehervagont mintegy 700 zsidóval, akik, mint kiderült, főképp Szabadkáról jöttek, egy másik vonathoz csatoltak, melyet Strasshofba irányítottak” (más forrás szerint Felsőzsolcánál kapcsolták le a vagonokat). (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat /Wilmington, Blackburn Inc. é. n. /1981/). Strasshof egy Bécs melletti tábor volt, ahol kelet-ausztriai ipari és mezőgazdasági üzemekben dolgoztatták az oda irányított mintegy húszezer embert. A munkaadókon és munkavezetőkön múlott, hogy milyen bánásmódban részesültek. Mintegy háromnegyed részük – köztük idősek és gyermekek is – túlélte a deportálást.  – A szerk.]. Egy filmszínházban aludtak, és egy cukorgyárban dolgoztak, ahol a legnehezebb fizikai munkákat bízták rájuk. Viszonylag jól éltek ebben az időben, mert a többi munkás sokszor adott nekik kenyeret. Más táborokkal összehasonlítva, ők legalább nem éheztek. Annyi cukruk volt, amennyit csak akartak. Szerencsére a kényszermunkatáborból nem küldték őket tovább más táborba, így mindannyian visszatértek. Amikor már látni lehetett a háború végét, a családomat és még egy magyar családot Szegedről elrejtettek egy bunkerban, amit lefedtek szalmával. A csehek gondoskodtak róluk, élelmiszert vittek nekik, és amint véget ért a háború, találtak nekik egy vonatot, ami hazavitte őket.

1941-ben kényszermunkára vittek. Egy napon a magyar hatóságok [tehát már az 1941 áprilisát követő időszakról van szó; lásd: Jugoszlávia magyar megszállása] behívtak Zomborra [Bács-Bodrog vm.-ben lévő város. – A szerk.], hogy jelentkezzem kényszermunkára, ahová minden korombeli zsidót elvittek Szabadkáról. Egy iskolában helyeztek el bennünket. Zomboron a repülőtéren dolgoztunk. Onnan Szentivánra vittek, ahol istállókban helyeztek el [Valószínűleg a Bács-Bodrog vm.-ben lévő Bácsszentiván településről van szó, ahova Zomborból vittek egy ún. közérdekű munkaszolgálatos századot. (1943 folyamán innen Borba vittek munkaszolgálatosokat.). – A szerk.]. Azt kell mondanom, mindez elviselhető volt; még azt is megengedték, hogy télen hazamenjünk. Később egy vasúti egységhez (Rákos rendező), Budapest legtöbbet használt pályaudvarára raktak át minket, ahol a magyar katonák mellett dolgoztunk.

Időzített bombákat ástunk ki, és nagyon szerencsések voltunk, hogy egyik sem kapcsolt be, és senki nem sérült meg. Mivel ezt az állomást használták katonai szállításokra, váratlanul elmozdítottak minket, és a szlovák határ közelébe vittek, nem tudom, pontosan hová. Hirtelen Szombathely közelébe vittek, ahol volt egy erdő. Az volt a feladatunk, hogy új utat csináljunk, amit szerintem arra használtak, hogy a bombázások alatt oda rejtsék a mozdonyokat. Ez az, amikor a durva zsidó tragédia megkezdődött számomra; ekkor volt az, amikor borzalmas dolgokkal kezdtem találkozni. Egyik nap felsorakoztatták az egységünket, és Szombathelyre vittek. Az első dolog, amit megláttunk, egy iskola volt kitárt kapukkal. Látnunk kellett, mi van ott. Holttest-halmokat rendeztek el úgy, mint a fát, egyiket a másikra, halomban. A magyarok egy szobába kényszerítettek bennünket. Az első utasítás az volt, hogy vetkőzzünk le. Miután meztelenre vetkőztünk, ütlegelni kezdtek. Mindent oda kellett adnunk, ami nálunk volt: pénzt, ékszert, igazolványokat, fényképeket, imakönyveket. A szó szoros értelmében megölték azt, aki elesett és nem tudott felállni. A magyarok egy barakkba raktak bennünket, ahol megsirattuk halott barátainkat, akik nem voltak elég erősek. A következő napon egy rosszindulatú tiszt átadott minket az osztrákoknak.

Két csoportra osztottak bennünket. Nagyon nehéz volt, mert elválasztottak bennünket a barátainktól, akikkel a kezdetektől fogva osztoztunk a fájdalmon. A mi csoportunkat Sándorfalvára vitték egy iskolába, ahol borzalmas ételt kaptunk, és rettentő éhesek voltunk. Két hónapig voltunk ott. Az volt a feladatunk, hogy gödröket ássunk, hogy a tankok ne tudjanak átjönni. Egy nap felsorakoztattak bennünket, és elvittek egy úthoz, ahol már egy csomó zsidó volt más egységekből. Itt újra összetalálkoztunk néhány barátunkkal és rokonokkal. Aztán elindultunk Mauthausen felé. Az út napokon át tartott, alvás és élelem nélkül, a menet pedig nagyon hosszú volt. Olyan éhes voltam, hogy füvet ettem.

Emlékszem egy szomorú eseményre a tíznapos úton. Abban az időben a németek nagy számban menekültek Jugoszláviából. Amíg a menettel vonultunk, láttuk őket elmenni mellettünk. Lovon vagy autóban robogtak el mellettünk. Egy teherautó ment el mellettünk, és a német katonák kiabálni kezdtek: „Gyerünk, másszatok fel!” Néhány barátunk felkapaszkodott a teherautóra. Én is majdnem felmásztam, de az utolsó pillanatban egy barátom megállított, és azt mondta: „Ne!” Hallgattam rá, és mentem tovább. Nem sokkal később megláttuk a barátainkat, akik felmásztak a teherautóra, amint holtan hevernek az út szélén. Napokon és napokon át meneteltünk. Végül elértük Mauthausent, ahol akkor már nem volt krematórium, helyette hatalmas lyukak és sátrak voltak. Találkoztam ott egy rokonommal, Hubert Klárával, az anyjával és két lányával. Amikor felismertük egymást, összecsókolóztunk, nagyon megörültünk egymásnak, amennyire az csak lehetséges a táborban. Addigra a németek, akik a tábort őrizték, már likvidálták Mauthausent, és az embereket más táborokba küldték. Klárikának Günskirchenbe, Mauthausen egyik részlegébe kellett volna mennie két lányával és az anyjával, de az anyja nagyon beteg volt, nem volt olyan állapotban, hogy utazzon. Az anyja egy sátorban volt, amit „kórháznak” neveztek, de ott már mindenki majdnem halott volt. Megígértem neki, hogy minden nap meglátogatom az édesanyját, amíg ott vagyok. Így is történt. Minden nap meglátogattam. Nem élte túl, de Klára és a két lánya igen. Az egyik lánynak én voltam a tanúja az esküvőjén, mielőtt Izraelbe ment volna.

Mauthausen után a németek Günskirchenbe vittek minket. Amikor odaérkeztünk, már majdnem vége volt. Hamarosan megérkeztek az amerikai katonák teherautókon, és azt kiabálták, hogy felszabadítanak bennünket. Először mindenki a raktárakba rohant, hogy megnézze, van-e még élelem, mert nagyon éhesek voltak. A mi csoportunk úgy határozott, hogy nem megyünk be a raktárba, mert annyian voltak bent, hogy egymás hegyén-hátán másztak át, és kapkodtak az étel után. A következő reggel elindultunk hazafelé. Az úton találtunk egy német raktárat tele élelmiszerrel, felpakoltuk a ruhákat, élelmet és minden egyebet, amit találtunk. Nem váltottunk ruhát azonnal, mert meg kellett szabadulnunk a tetvektől, nehogy tífuszosak legyünk. Dr. Barna István velünk tartott. Ő volt a legtalpraesettebb mindannyiunk közül, és ő gondoskodott rólunk. Elmentünk egy újonnan készült épület mellett, amin a Hitlerjugend. felirat állt. Bent olasz katonák voltak, akik nagyon kedvesen üdvözöltek bennünket. Enni adtak meg szappant, hogy megmosakodhassunk és ruhát cserélhessünk. Tiszta szerencse volt. Néhány nappal később Pruci [Dr. Barna István] elment a vasútállomásra, hogy a Jugoszláviába tartó vonatok felől érdeklődjön. Megtudtuk, hogy Linzbe kell mennünk. Amikor megérkeztünk Linzbe, találtunk egy nagy német raktárat tele bőröndökkel. Bőröndökbe pakoltuk a dolgainkat és az élelmet. Néhány napot a barakkokban töltöttünk, aztán átmentünk egy orosz táborba. Egyszer csak egy csodálatos szlovén, egy jugoszláv tiszt bukkant fel, aki megszervezte, hogy egy sóderszállító vasúti kocsi vigyen haza bennünket. Ott találkoztam újra az unokatestvéremmel, Klárával, akit Mauthausen óta nem láttam

Emlékszem egy érdekes történetre. Egész úton hazafelé a táborból azon gondolkodtam és attól rettegtem, kit fogok megtalálni érkezésemkor. Nem emlékszem, melyik városban voltunk, amikor leszálltam a vonatról, és bementem a restibe. A restiben egy nagy papír volt kiakasztva azoknak a zsidóknak a nevével, akik áthaladtak ott. Ezen a darab papíron ott volt az egész családom. Próbálják csak meg elképzelni, milyen csodálatosan éreztem magam; hazaérek, és az egész családom ott vár majd. Egy voltam a nagyon kevesek közül. Amikor hazaérkeztem, az egész családom ott várt. Tényleg szerencsém volt ebben a borzalmas háborúban. Sajnos, a feleségemnek már nem: az egész családját kiirtották.

Az életet a legelejéről kellett kezdeni, ami nagyon nehéz volt. Egy kis szobában kezdtük újra az életet, és egy kis helyiséget béreltem irodának. Igen hamar megtudtam, hogy fogtechnikusi iskola nyílt Újvidéken, ami fél évig tart. Elvégeztem az iskolát, és fogász lettem. Miután megkaptam a diplomámat, elkezdhettem dolgozni.

Az első fogorvosi székem közönséges borbélyszék volt, de elég jól elboldogultam ilyen szerény felszereléssel is. Magánpraxisban dolgoztam. Egy idő múlva azt hallottam, hogy emeltebb szintű fogászati diplomát lehet szerezni. A tanfolyam követelményei között négy év gimnázium és két év fogászati iskola szerepelt. Egy kollégámmal beiratkoztunk ebbe az iskolába. Sokat tanultunk, átmentünk minden vizsgán, és elvégeztük a tanfolyamot. Ő és én voltunk az első igazi fogászok Szabadkán, a többiek mind csak fogtechnikusok voltak. Egy egészségügyi klinikán dolgoztam, később a vasúti munkások egészségügyi klinikáján, utána pedig privátként.

Be kell vallanom, hogy a háború után el akartam menni Izraelbe, de volt egy kis gond. A háború után anyám nem akarta a mostohaapámat Jugoszláviában hagyni, én viszont nem akartam, hogy velünk jöjjön. Tehát itt maradtunk, mert nem akartam itt hagyni anyámat. Mivel egy cionista szervezethez tartoztam, támogattam a kivándorlást Izraelbe, ahol minden zsidó ugyanazon a földön gyűlik össze. Nővérem, Sárika nagyon jó munkát kapott Belgrádban, és nem akart menni. A másik nővérem, Magda kiment Izraelbe. A háború után kevésbé vallásos lettem. Azonban továbbra is járok zsinagógába az ünnepeken, és otthon is megtartjuk az ünnepeket a feleségemmel, Flórával.

A háború utáni időszakban a gazdaság borzalmas volt. Semmi nem volt. Gyerekeink voltak, és az élet nehéz volt. De ami fontos volt, hogy egészségesek voltunk. Flóra nagyon hamar talált magának munkát a bíróságon, és elkezdtünk élni. Mire a gyerekek elkezdték az iskolát, már jobb anyagi helyzetben voltunk, és ki tudtuk fizetni a taníttatásukat.

Arra tanítottuk a gyerekeinket, hogy senki nem menekülhet saját maga elől, és hogy ne rejtegessék azt a tényt, hogy zsidók. Mivel nem voltunk vallásosak, azt tanítottuk meg a gyerekeinknek, amit tudtunk. Eljártak a zsidó hitközségbe, ahol a többi gyerekkel barátkoztak, és a vallásról tanultak. A nagyünnepeken elmentünk a hitközségre, és a többi zsidóval ünnepeltünk. Sábeszkor nem mentünk zsinagógába, és gyertyát sem gyújtottunk.

Sem a háború előtt, sem utána nem voltunk párttagok. Teljesen normális polgárok voltunk, akik az életüket igyekeztek újjáépíteni. Magánrendelőm volt, és ebből semmi problémám nem volt. A feleségemnek, annak ellenére, hogy a bíróságon dolgozott, állami munkahelyen, semmilyen problémája nem volt a vallása miatt. Vladának és Mikinek [Miroslávnak] nem volt gondja az iskolában, a barátaik között. Szabadka soknemzetiségű város volt, és ez soha nem volt téma.

El voltam ragadtatva, amikor megalakult Izrael Állam. A Hasomér Hacair régi tagjaként kész voltam Izraelbe menni és ott élni, de anyám miatt nem mentem, nem akartam itt hagyni őt ezzel a férfival, aki nem volt valami jó ember. Sári, aki hithű párttag volt, nem akart elmenni, mert megfelelt neki, hogy Jugoszláviában maradjon. Végül csak Magda ment ki a férjével és a lányával. Néhányszor meglátogattam őket. Borzalmas érzés volt, amikor elkezdődtek a háborúk Izraelben. Még ma is felizgatom magam, valahányszor történik valami. Ezért sűrűn tartom a kapcsolatot a Jugoszlávián kívüli rokonaimmal.

A háború után a barátaim főleg Flóra munkatársai voltak a bíróságról, nagy részük nem zsidó. Az ünnepek alatt összejártunk zsidókkal, de ez csak a zsidó hitközségen volt.

A kommunizmus vége előtt nem éltünk valami jól. Nyugdíjba mentünk, de szerencsénk volt, mert a gyerekeink segítettek nekünk, hogy átvészeljük a nehéz időket. A betegségeken kívül mind a mai napig nincsen semmi komoly problémánk. Most kapunk támogatást a Claims Conference-től, ami nagyon sokat segít.

Amíg Szabadkán laktam [azaz gyerekkorában], voltak zsidó barátaim, de amikor átköltöztünk Kutinába, a baráti köröm főleg nem zsidókból állt, mert nagyon kevés korombeli zsidó élt ott. Azt kell mondanom, nem volt antiszemitizmus, az ott élő zsidók kereskedelemmel foglalkoztak, és nagyon jómódúak voltak. A zsidókon kívül a szerbek is kereskedtek, de a horvátok nem. Sok zsidónak volt kávéháza is.

Szabadkán mindig is volt némi antiszemitizmus, főleg a magyarok körében. A többiek nem voltak annyira ellenségesek. Nem emlékszem semmilyen nagyobb támadásra. Az antiszemitizmus sokkal erősebb volt a háború előtt. A háború után az élet olyan nehéz volt mindenkinek, hogy nem törődtek a zsidókkal és az antiszemitizmussal. Amikor Belgrádban éltem, semmi ilyet nem éreztem. Kragujevacban sem. Szlovén barátaim körében, akiket már említettem korábban, időnként érzékeltem az antiszemitizmus jeleit, de ez nem volt következetes, egy-egy vicc, történet. A szerbek mindig kedveltek, meghívtak a szentjük napjára, húsvétra és karácsonyra [Szt. Száva nap – Szt. Száva Szerbia védőszentje, a középkori szerb ortodox egyház alapítója. Athosz hegyi szerzetes lett, majd visszatért szülőföldjére, Szerbiába, ahol több kolostort alapított. 1219-ben Szerbia metropolitájává szentelték. 1222-ben testvérét Szerbia királyává koronázta (II. István). Lefordította a szent szövegeket, és hazai egyházat és papságot adott nyájának. Halálának napja január 14., később Szent Száva napja lett. – A szerk.]. A  háború után, a kommunizmus alatt nem engedték meg nyilvánosan kifejezésre juttatni az antiszemita érzelmeket.

Említettem, hogy van egy fiunk, Vladislav. Fogorvos, akárcsak én, Svájcban él a feleségével és a lányával. A fiam egy bunyevácot vett feleségül. [Bunyevácok – vitatott eredetű horvát népcsoport, tagjai a 15. században, a törökök megjelenése után kerültek elvándorlással vagy telepítéssel a horvát–bosnyák határon fekvő Dinári-Alpok környékéről későbbi lakóhelyeikre, Horvátországba és Észak-Bácskába. Részben földműveléssel foglalkoztak, de tekintélyes számú városlakó népességük is volt. A magyarországi horvátság legpolgárosultabb elemeként tartották számon őket. – A szerk.] Otthon megtartják a zsidó és a katolikus ünnepeket is. Tudom, hogy minden nagyünnepet megtartanak, Vlada böjtöl, és barátainak a többsége zsidó. Annak ellenére, hogy keresztény, nagyon szeretjük a menyünket. A vallás nekünk nem fontos. Vlada és a felesége a kereszténységre és a judaizmusra is megtanították a gyereküket. Amikor Vlada elvégezte a fogorvosi iskolát, egy szabadkai klinikán kezdett el dolgozni. A főklinikán kapott munkát, ahol a főnökök készítették a fogsorokat, a többiek kezeltek és fogat húztak. Ez nagyon zavarta, és elkezdett utánanézni annak a lehetőségnek, hogy elhagyja az országot. Az első ajánlatot Svájcból kapta, és el is ment. Szerencséje volt ott, és ma nagyon jól él.

A másik fiam, Miroslav Szabadkán született 1950-ben. Egy orvosi egyetemen tanít New Yorkban, tudományos kutatást végez az emberi bőrön. Terv szerint szervezte meg az életét: elvégezte az egyetemet, megnősült, aztán elment Amerikába. Nem tudom, miért ment el. Azt tudom, hogy aktív volt a szabadkai zsidó hitközségben. Megboldogult barátjával, Klein Péterrel írták és adták ki a zsidó fiatalok lapját, ami több témával is foglalkozott. Amikor az újságnál dolgozott, meghívták egy ifjúsági szemináriumra Amerikába, és el is ment. Amerika elbűvölte, és hamar megtalálta a módját, hogyan szerezzen támogatást Amerikában. Felesége van, egy fia és egy lánya. Miki zsidó nőt vett feleségül, minden héten eljárnak egy modern [reform] zsidó hitközségbe, ahol nő a kántor. Minden ünnepet megtart otthon. Soha nem mondta, hogy vallásos lenne, de ez a benyomásom, mert mindig azokban a körökben forog, megtart minden ünnepet és a sábeszt is. A háború után sokat meséltem nekik a háború borzalmairól. Vlada nem emlékszik a háborúra, sem arra, hogy az anyjával kényszermunkán voltak.

Be kell vallanom, hogy amióta megöregedtünk Flórával, nagyon hiányoznak a gyerekek. Egyedül vagyunk, és nagyon nehéz nekünk, hogy a gyerekeink ilyen messze vannak. De azt nem szeretném, hogy visszajöjjenek. Biztos vagyok benne, hogy nem is akarnak, mert jó életet teremtettek maguknak másutt. Vladának csodálatos, nagyon jó praxisa van négy asszisztenssel, és Miki is sikeres.
 

Livia Diaconescu
Bucharest
Romania
Interviewer: Anca Ciuciu
Date of the interview: January 2004

Livia Diaconescu is an expert in food chemistry who discovered her vocation of an archivist some time after she retired. She is a dynamic person with an extraordinary memory. At 72, she is still very stylish, paying much attention to her appearance. Her white, wavy hair still adds a lot of personality to her posture. She has been living on her own since her husband died and her only child left for Israel, then Canada. She resides in a green neighborhood, where streets are named after famous composers – a connection of sorts with the old piano in her living room. The walls are decorated with watercolors (the most valuable of which she gave to her child as a gift), while the massive, Viennese furniture, with leather-upholstered chairs, comes from her parents’ home in Focsani.

My family background
Childhood memories
During the war
Post-war
Married life
Glossary

My family background

My paternal grandfather was named Avram Filderman. I don’t know my grandmother’s name, as she died before I was born and they wouldn’t talk about them much at home. They were born and lived in Focsani, but I don’t know what they did for a living. I do know they had four children: Leon, Lazar, Mayer and Rebeca.

The first boy was Leon Filderman. He was born a few years before 1890, went to college in Germany and was an engineer. Back in the country, he became an oil engineer, lived in Ploiesti for a few years and married Malvina Bischoff. He had two children: Rozita (shortened to Zita) and Albert. Zita married for love, becoming the wife of Oscar Holsman, that is Oscar Lemnaru [a journalist who Romanianized his name]. Zita’s daughter taught Latin at a school in Lehliu [a town at about 100 km. from Bucharest] until she flunked the boy of a party member; she was forced to quit her teaching career and she stayed like that [unemployed] until she left for America. Albert Filderman ended up in Israel. I only met him once, in 1988, when I went to visit the children. I called him and, to my surprise, he came to see me. He didn’t invite me at his home in Tel Aviv and I never met his family.

My father, Lazar Filderman, was the second child. Mayer Filderman was the third. I know about him that he lived on Moise Nicoara St. [a residential area in Calarasilor quarter, in the eastern part of Bucharest], where he owned a vila [a residence larger than a house, of some pretensions to elegance], and that he didn’t have children.

The fourth child, Rebeca Filderman, married a Reichmann Her husband worked together with Leon Filderman in the oil business, but he wasn’t an engineer – he did something in the administration. They had two children: Rudolf and Edmond. Rudolf Reichmann went to the Commercial Academy and married the daughter of a fervent Communist. He had met her before the war, in college. She had been baptized before the war, her name was Angela, but she had to return to the religion she had been born into, whether she wanted it or not [in observance with a State decree of 8th August 1940 establishing the criteria to determine who was a Jew and who was not]. They didn’t have children. Edmond Reichmann went to study industrial chemistry, but only graduated after World War II because he had to register again. He worked at the Ministry of Paper and Wood (I don’t know the exact name) and was a manager at the Cellulose Institute. He got married, but he didn’t have children.

My father, who was born in 1890, was very bright, but lazy, and it was with great pains that he completed 4 years of high school. He didn’t want to go any further with his education. He later regretted this very much, for he was very fond of reading and listening to heavy [classic] music. He spoke French and German. While he was serving in the army, during World War I, they wanted to send him to a military academy, but he deemed it pointless. When he returned from the war, he went to work for his cousin in Bacau. Then he left for Constanta, where he took up the grain trade.

My father came to Focsani in the 1920s. He married my mother, Fanny Filderman (nee Finkelstein), both religiously, in front of a rabbi, and civilly. I don’t know more about this, since my parents didn’t talk about this period. My maternal grandfather, Lewi Finkelstein, owned a store called ‘Lewi’s’ and gave it to her after the wedding. Even after my grandfather died, the business kept its old name, in his memory.

My mother’s father was named Lewi Finkelstein. Although he didn’t wear traditional clothes, my grandfather was a very religious man, who went to the synagogue on a regular basis. At his place they kept all the holidays, used separate vessels for milk and meat and had special vessels for Pesach, which they only used once a year, on that particular occasion. My grandmother, Perla Finkelstein (nee Rabner), kept all the holidays and the Sabbath She observed the kashrut and went to a hakham-butcher who slaughtered poultry and animals in a ritual way. They only ate the parts that were allowed. There were also traditionalist Jews, but my grandparents would dress in a manner that was modern for that period, without breaking the religious prescriptions They spoke Yiddish and Romanian, but they didn’t teach us Yiddish so that they could speak freely about things we weren’t supposed to learn. My grandfather died in 1927 and my grandmother – in 1946.

My mother had taken piano lessons at the boarding school and my grandfather, having six daughters, kept three pianos at home. She had five sisters – Clara, Maria, Mina, Rebeca, Sofie – and two brothers, Oscar and Mayer. My grandmother was very busy looking after so many children. The eldest child was Clara Finkelstein, who got married, settled in Bucharest and, shortly after, died, at 21 or 22 years of age; she is buried at Filantropia [Jewish cemetery in Bucharest]. My mother was the second child; she was raised at the boarding school. Of course, she also stuck around the store to give a hand or learn the trade She loved piano. My piano is from my mother. She was very proud of it because it had bronze keys.

The third child was Maria Finkelstein, who married Jacques Ianconescu, a very good lawyer, nicknamed Jacques ‘silver spoon’, who was registered in a Masonic lodge. Another child was Mina Finkelstein, who married a Librescu and lived in Focsani. Her husband was a very good lawyer, but his practice was rather small. During World War II, he was sent to Transnistria 1 and this Mina stayed at Maria’s. I believe, however, that they provided for themselves. But what is praiseworthy for me is that my cousin, Isidor Librescu, aged 9, was the one who supported the family. The Germans had moved into the commercial school and he had come to do small business with them – he would buy and resell drugs or food that the Germans probably brought from somewhere else. One evening, he offered me some food I had never seen in my entire life. The Germans had an inspection once and he stayed hidden in a wooden box until the inspection was over. After the war, he went to high school and college, worked with Prof. Carafoli, then left for Israel. He married there and had two children.

Rebeca was another child of my grandmother’s; she was also called Rebecuta, hence the short form Cuta. She was a beautiful woman who also married a lawyer, Moritz Terdiman. They lived in Husi, in a beautiful house, with a vineyard; during the war, they stayed at Mita’s. Her husband was sent to the labor camp in Targu Jiu. My cousin, Angelica Terdiman, went to college in Husi and was appointed to work in Brasov She fell in love with a foreman from the 1 Mai Plant and married him. She became Angelica Sfetcu after the marriage. She supported her husband in learning more and becoming a technician. She had a boy, Adrian, who was raised by aunt Mita. They left for Israel in the 1970s, but didn’t stay there for long; then they went to Canada, where they had a hard time at the beginning. Today, Angelica Sfetcu owns 110 apartments in Montreal that she rents. Adrian Sfetcu, who was a very good student, works for Bell Helicopters.

Another sister was Sophie Finkelstein. She married a lawyer herself (and a good one too), Bernard Simiu. He also attended the Commercial Academy (this is where they met) and worked at the Bragadiru brewery. They bought a house, a vila on Alba St [a street in the center of the city that still exists today, in the vicinity of the Regina Maria Square]. Their next door neighbor was Lucretiu Patrascanu 2. During the war, the house was taken away from them and they rented a place from a Romanian who lived on Masina de paine St. [in the Colentina quarter, in the eastern suburbs of Bucharest]. They moved back after the war and he continued to work. My cousin, Lidia Simiu, who is five months older than me, went to the Jewish school during the war. She registered for the medical school and married a doctor, Marcel Solomon. They had a boy, Emil. She was appointed to work somewhere far away and quit the medical school. She worked as a translator for an institute.

Oscar Finkelstein, my mother’s brother, left for France after World War I, married a French Jewish woman and owned a stationery factory near Paris. I got a pencil box with everything from him. During World War II, his family was supposed to be sent to the Drancy camp, but they managed to hide. They had two children (a girl and a boy), Michelle and Jean-Jacques. While they were hiding, aunt Germaine had an intestinal occlusion. They couldn’t get a doctor, for they would have all been caught, so she died earlier than she should have. After the war, he lived in Paris, in a very nice apartment on Avenue de Versailles. The daughter became a doctor, got married and moved to Caen. After Oscar’s death, Jean-Jacques inherited the factory. But he changed his name a little, making Finkelstein a bit more French. He once manufactured some object at the factory and named it Perla, after his grandmother. The other brother, Mayer Finkelstein, attended the Faculty of Pharmacy in Germany. He was a very good pharmacist. Unfortunately, he was shy. He never married and didn’t have any children.

Childhood memories

I love Focsani, the town of my childhood, though it looks terrible now. I couldn’t even recognize the Cotesti St., where we lived. All I recognized was a house that was opposite from the school and which lost its courtyard. Modern buildings were erected and the old ones stand neglected, dilapidated – it’s such a pity. Foscani was a quiet, patriarchal town, with large courtyards and nice, neat houses. The streets were paved. There were two Jewish streets: one of them was Dindos St., near the Jewish elementary school, the other one was Artelor St. At the end of Cotesti St., which opened on to the Main Street, carriages would wait for customers. Their owner was a Jew named Poitas, whose daughter, Lili Poitas, was a fellow-student of my sister’s in high school.

The Zamfirescu family lived on Cotesti St. too. Mrs. Stela Zamfirescu had preconceptions about the Jews. I once entered her courtyard and was heading for the main stairs, when she told me ‘Get out, jidoavco [abusive word for female Jew in Romanian]!’. I didn’t know what jidoavca meant, but I thought it sounded like an insult, so I replied ‘You’re the jidoavca!’ and left the courtyard. They later turned out to be nice people and we became close.

Focsani was a town with many Jews. There were two Jewish quarters. They were situated pretty close to each other, but then again, the town itself was small. I lived, however, in a Christian quarter, inhabited by many officers. The Jews in Focsani were tradesmen – some of them had big businesses. There was a Chamber of Commerce and my father was a member. We had manufacturing workshops and tailor’s shops, many stores, drugstores, pharmacists, craftsmen, clocksmiths, hatters, tinsmiths, photographers, physicians. The town had many synagogues – there were eight Orthodox ones 3.

Since the minute I saw the light of day for the first time, I remember my father being a community man. He was tall, had a stately appearance and made himself noticed everywhere. He was severe by nature and very intelligent. He cared a lot about the Jewish community and he held many offices – he was a president for 3 years, around 1938, and then a vice-president. I have a photo of my father with Heinrich Israel, the president of the community in the period before World War II. My mother observed the tradition; she kept the Sabbath. She had a candlestick with one branch that she would light for Sabbath on Friday evenings. She would cover her hair with a white kerchief and would say the prayer above the candle. She had a very nice siddur, with a nacre cover. She went to the synagogue each Saturday and wouldn’t have it any other way. Men were separated from the women at the synagogue – women stood upstairs. I rarely went there as a child and this didn’t change as I grew up. I don’t know the name of the rabbi, but I know he was also a religion teacher. I enjoyed the classes when he spoke about the history of the Jews. My mother and father regularly went to the synagogue on Rosh Hashanah and Yom Kippur, until the synagogue burnt. I don’t know whether the fire was set by the Germans or by the Legionaries 4. It was pulled down during the war and it remained in ruins after the war – walls only. I don’t know if they recovered anything. I didn’t think of the sacred rolls back then.

My mother was a very gentle person. She gave birth to several children, but they didn’t survive for long. At 2, Adolf caught diphteric angina and died of asphyxiation. Rodica died at 2 and my mother was walking around the room with the child in her arms and couldn’t believe she was dead. My sister, Clara, was six years older than me. She was born in Focsani, in 1922. I was born in October 1928, in Focsani. Clara wore braids and was pretty. When she was 11, they realized she had diabetes. After the disease was spotted, they took her to the clinic, but an assistant told them to take her to Vienna. In those times, at the beginning of the 1930s, getting a passport wasn’t a problem; generally speaking, money wasn’t a problem either. They went to a sanatorium there and the doctors managed, through diet, to bring her to the minimum risk level. They also gave her a book about how she had to be nursed – she had to use scales to portion her food. There was a time when she had to weigh her cherries and, to get another portion, she also added the weight of the pits. My mother cooked specially for her. Clara had to measure her glycosuria twice a day using a solution, she dosed the insulin on her own and injected it in her leg by herself – she did that from 11 to 22 years old.

My mother had the works of Goethe, Schiller, Molière. She loved to read. She had a very beautiful hair and wore it in a knot that was not to her best advantage. Even at 72, her hair was still wavy and beautiful. The only time she had her hair done was when she left for Paris with my sister. She had long hands, slender fingers and beautiful nails; when she played the piano, she stroked the keys. She had an unusual sensitiveness. When she felt upset or moved, she would sit at the piano. She particularly liked Beethoven (symphonies, sonatas and overtures), Chopin (nocturnes and waltzes), Brahms, Liszt and Schubert. Before we got to go to opera performances, she had already played for us at home the entire Rigoletto and The House of the Three Girls. She loved Gounod’s Ave Maria. When I was a child, I would sit next to my mother while she played. She would often play the Pastoral Symphony in the evening and that was the time when cows came back from the pastures. Every time I listen to this work, I can’t help recalling this episode, which I kept deep down in my heart. She also liked The Moonlight Sonata a lot. All I know about music I learnt from her. When I was 15 or 16, they hired a piano teacher for me. I enjoyed studying. One day, I was returning from her place and the air-raid alarm sounded while I was still on the street. I interrupted the piano lessons in high school.

When she was in high school, my sister, Clara, had her friends come over on Saturday and my mother would play the piano for them. She was so thorough that she chose her repertoire every week and rehearsed it lest she should make mistakes. I turned the pages for her and she used to ask me how she had played. I didn’t know too much, but everything my mother did was very good. She sometimes played together with a schoolmate of my sister’s, Misu Mendel, who played the violin. It was a pleasure to listen to them. We didn’t have too much dancing at our place, though I suppose they liked it. We would also go to Clara Zeidman’s. She was our neighbor and she sang extremely beautifully. I once enjoyed it so much that I started to sing along and my sister urged me to shut up. Mrs. Zeidman told her to let me sing, for they couldn’t hear me anyway – her voice was strong and covered mine, and thus I was able to indulge in singing. They served chocolates there and everyone helped themselves except Clara. Both their place and ours were nice. There was another family, Csato, who came from Transylvania. According to the records I researched, their sons were sent to forced labor. There was also the family of the pharmacist Rudich, who used to go out in the morning and walk barefoot in the dew. I recently heard this is a healthy thing to do. Mrs. Rudich was a walking encyclopedia; she read enormously.

There were some nice pillars in the front part of our house; the stairs were large and the entrance door had a stained-glass window. There were two doors: a wooden one and a glass one. After the hallway, came a huge room, like a ballroom, then some other rooms and a spacious kitchen; it had a stove with a range, a cupboard and a rack of vessels which were so tidy they shone. We had Viennese furniture, nice and enduring. (Later, my husband made friends with a Greek lawyer who tried to persuade me to give up this massive furniture. He failed.) We also had a crystal Venetian mirror, in my sister’s room. Her bed was covered with a large bedspread that had Arab letters on the four sides. This bedspread now belongs to Diana, my granddaughter.

We always had a maid. We had a water pump in the courtyard and I would carry water in a bucket. My mother taught me that, although there was a maid, it wasn’t beneath my dignity to do chores (like carrying water, cleaning windows or removing snow) once in a while. We had a Turkish toilet [a flat, ‘elephant’s feet’ type of toilet on which one squats rather than sits], but it was properly maintained and tidy. I once grew fond of a Russian maid. She tried to teach me a few Russian words so that I would impress my father. But I forgot them before I got to utter them. I was very upset when she left. Then we had another one, a stout girl from the countryside. She had white, shiny shirts made of a fabric that I liked. During the war, we kept a girl whom we hid with us. My mother knew how to spare her – she would ask for the least possible from her and did all the hard work herself. The girl used to sleep outdoors; it was nice, because there were the flowers – queens of the night, irises – which spread their perfume all over the courtyard. I wanted to sleep next to her too, but my parents wouldn’t let me. In the summer evenings, I looked at the sky and saw the Milky Way and other constellations. I wanted a little dress made of dark blue velvet, with silver stars. It was a child’s dream. A woman did our laundry once a month, for three days in a row. She washed, boiled, dried and ironed it.

Wednesday was the market day, when peasants would come to town. If one didn’t get to the marketplace in time, chances were the peasants wouldn’t be there anymore. My mother went there with the maid, who carried a large basket. They would take me with them – it was a very rich market and I enjoyed it. I never asked for anything – I knew they wouldn’t buy candy because of my sister with diabetes. I used to eat at least one kilo of fruits daily: apricots, plums, cherries, apples. In the fall, a cart with cretesti apples [a local variety of green, slightly flattened, crisp, tart apples] would come by our place. We would buy for the winter and store them under the table in the big room, which wasn’t heated. Other foods supplies were also delivered at home: there was the woman who brought us quality milk, cheese and cream, the cart loaded with water melons, the peasants carrying yokes with yogurt loads, the man who sold pretzels and croissants.

Our store wasn’t a large store [near Moldovei Sq., perpendicular on the Main Street, a ten minutes’ walk from home] My father sought to extend it and bought other stores next to it. When I was very young, my father kept a second store together with a German, Leon Proschinger, who often came by. I couldn’t say why they broke up, but I was sorry. He employed clerks (shop assistants) at ‘Lewi’s’. Two of them were about 25 years old. The others were raised at the store from the age of 12-13. Before World War II, he had a contracting agent who would travel to many places and order merchandise. My father set the prices so that his own benefit would not encumber the customer. He sold small wears, clothes, ties, peaked caps, silk stockings, photo cameras with a tripod. My father had turned the little room next door into a small lab where he developed the films; I don’t think he charged much for this – it was fun for him. My sister, Clara, received an Acqua camera as a gift. It was very easy to use.

The Zamfirescu sisters would come to the store and talk to my father, who was always willing to learn from the others, if there was something to learn. The program at the store was from 8 a.m. to 1 p.m., then from 4 to 8 p.m., but I think my father had a replacement during the time he spent at the community. He came home for lunch at an exact hour. At 1, the table had to be laid. In the summer, we ate outdoors, in the courtyard. There was always a bucket of cool water with a bottle of soda and a bottle of wine in it. He didn’t drink in excess, but good wine was never missing. A friend of his would provide a demijohn of wine. He would pour it into bottles, put a cork and some bitumen, and kept it in the cellar. In the afternoon, when the store was closed, he liked to sit on a small chair and clear the grass growing between the stones in the courtyard – one part of the courtyard was a garden and the other one was a playground and a space of transition. He wasn’t harsh with the children. However, if he asked something of you and you let him down, you would go crazy only if he looked at you. I remember one time when I climbed the fence with my sister to eat cherries and she squeezed some in my hair. My father disentangled my hair and pulled a bit too hard. When he was done combing, I was so upset that I took hold of my hair and got it all tousled. My father said something to me. Pretty naughty as I was and not knowing the value of the words he had told me, I talked back. He gave me a hard glance and I left walking on the tip of my toes.

I didn’t go to the kindergarten much. There was a teacher there, Betty, who prepared a Chinese dance for a festivity. I was in it and wore a crepe dress. When there wasn’t anyone I could play with – there weren’t many children in the neighborhood – I would sing on my own and jump up and down to the tune of the songs I had learnt in school.

I studied at the Jewish School in the first three grades. I did my homework by myself and I never thought of asking for help. I remember Mrs. Weber, a very good teacher, Mrs. Leslean from Falticeni, Mrs. Vigder. Towards the end of the school year, I usually caught some contagious disease and could not attend the festivities marking the end of the school year. In the 4th elementary grade, they transferred me to the Romanian school, the School no.1 for girls, which was very close to home. One day, during the break, I was summoned to the entrance gate – my former mates from the Jewish School, Suzy Leibovici and Felicia Marcus, had come to ask me if I wouldn’t return there. I didn’t go back – even if I had wanted to, the decision had already been made. It was pretty hard at the beginning, but I had a tutor and I caught up fast. I enjoyed everything I studied in the 4th. I was good at math, I liked Romanian and physical training. I had heard there would be some exams at the end of the year and I was terrified because I wondered whether I would remember anything I learnt. It wasn’t like that. One of my teachers at the School no.1 for girls was Mrs. Popescu. Her husband was the headmaster of the School no.1 for boys; they were very nice people.

I had both Jewish and Romanian friends. My mother thought I wasn’t old enough to go see my schoolmates, Suzy Leibovici or Felicia Marcus, by myself (they didn’t live far from the end of the Cotesti St.), and so I made friends with Romanian girls. My mother began to teach me French. Then my sister took care of me. My mother would have me memorize fables by La Fontaine, fragments from Corneille’s Cid and Racine’s Athalie She would constantly check on me – there was no escape from that. Before the school started, she made me study the history and geography lessons. I felt frustrated then, but now, when I look back, I realize what she did was right.

During the war

In the summer of 1939, my mother took my sister to Paris for treatment. They left on 13th July, although my sister wanted to catch the parade [the parade on 14th July, France’s national holiday]. While in Paris, my sister bought me a hardback fairy-tale book gilded at the edges, with thin pages and nice pictures, and a picture of Santa Clause and other characters. (I gave them to my son in 1988, but I don’t know if they made it to my grandchildren.) On their way to Paris, they made stops in Milan and Venice. They were gone for a month, but my mother had wanted to come back sooner. From Venice, my sister brought home some gondola-shaped brooches for her schoolmates and two coral necklaces for me. She was friends with almost everyone in her grade, especially with Adina Rabinovici. Her father was an engineer and later taught geometry and Hebrew at the Jewish High School. When she was sick, she sent me over to Adina’s to get the lessons for her. She had very nice schoolmates, but, unfortunately, the war came and those friendships had to come to an end. During the war, Dorina Gheorghe got married. While she was in love, mail was exchanged through my sister. When she was 16, her mother wanted to marry her with someone else and arranged for a ‘viewing session’. Dorina claimed she would teach her mother a lesson and, when the suitor came, she laughed all the time and acted funny. Dorina came to our place and told my mother (who was her confidante) everything. During the war, Clara began to break the rules of the diet and had to increase the dose on insulin. Insulin was hard to get – it came from Germany. When she was with friends, she had to eat; she couldn’t say she had diabetes. This was a shameful thing back then and brought about complications – girls couldn’t find a husband anymore. Clara tutored in literature and studied English.

What I particularly enjoyed about the school for girls was strajeria [the scouting] 5. As a strajera [girl scout], I was sub-chief of unit. I loved it – I don’t know why children like this military thing so much. There were six of us in a unit. In the morning, we would sit in a square, the flag would be raised, we would report, then sing Long Live the King: ‘Long live the King / In peace and honor, / Who loves his country / And defends his country. / May he be eternally victorious / In war, / May he reign eternally / Over us / Oh, holy Lord, oh, holy Lord, / Heavenly Father, / May Thy hand protect / The Romanian Crown.’ [text reproduced by Mrs. Livia Diaconescu] 6 On 10th May [Heroes’ Day], I went to the Stadium with my class. There were other schools too – not the Jewish school though. I sang and I exercised with my scout uniform on. I had the country’s coat of arms sown with silk, a tie fastened with a ring, a white blouse with shoulder straps, a folded navy-blue skirt and a belt on whose buckle was written ‘Always ready, for the country and King’ I was really into it. I had a picture of the royal family [the family of King Carol II] 7 which I recall with pleasure. This is how I grew up – with the king and the royal family [in the sense of a monarchist education]. I didn’t experience anti-Semitic episodes at the public school; my fellow-students were very nice.

My father didn’t come with us on vacations, he stayed at the store – he said he couldn’t close it. My mother would take us and the maid. First, we would go to Techirghiol [a lake near the Black Sea], then to Carmen Sylva [a spa at the Black Sea]. I loved the seaside. We went sunbathing between certain hours, like it was recommended. Other relatives of ours would come too – Mita Ianconescu, my mother’s sister, with her children, Dori and Bernel. We were a small pack. Then we went to the mountains, to Soveja [close to the Vrancei Mts.], where the air was very good. We used to go to the park, where Tita Pavelescu, Zelea Codreanu’s godmother 8, would sell croissants with nuts. Other relatives and acquaintances would come there too and it was nice. When I was 19, I went with my mother to Poiana Tapului, and I was amazed by all that beauty. Two friends came along, Ernest and Lazar Rudich, and we went together on short trips, for my mother would have never let me go climbing mountains with two boys. Years later, my mother took her grandson, Gabriel, to Poiana Tapului; the boy tired her very much, but she had an advanced sense of duty.

My father used to tell us about Poland, Czechoslovakia and the Ribbentrop-Molotov Pact 9. In 1939, we sheltered Polish refugees at our place – they were clean and very refined. Uncle Leon Filderman from Bucharest also had Poles living with him – one of them even sculpted him a bust. When they took Bessarabia and Transylvania away from us [the Second Vienna Diktat] 10, we all felt hurt. Although I was only a child, I suffered for these losses. I was a Romanian Jew, I lived in this country, I was born here and I love my country. There were suspicions about a Jewish involvement [in connection with the so-called Jewish Communist conspiracy], but I think all the Jews were hurt by these territorial losses.

In 1940, a colored square with two dots in the middle was painted on the wall of our house – a warning that we were Jewish. I strived to wipe them off – it was a black paint, very hard to remove. We had a Telefunken radio that we hid. [Jews were not allowed to keep radio sets so that the lack of information would make them even more vulnerable. Any failure in observing this rule was harshly punished.] My father did everything he could and got a 2nd-category Jew certificate [as a WW I Romanian veteran, he could gain certain civil rights, proving that he had been ‘loyal’ to the Romanian nation], so that we could enter a public high school, but it wasn’t meant to be, it turned out useless. I went to high school in the 1st grade, but I had to quit. [In October 1940, Jewish pupils and students were forbidden access to public education of any level. Jews were left the liberty to organize private primary and secondary schools.]

I was lucky the Jewish High School was founded pretty soon after, in 1940. There were engineers and teachers in the staff: Sami Lazar, who was the president of the Jewish community until a few years ago, taught law, Romanian history, and some geography; Mr. Gabor was also the headmaster; Mrs. Ida Kholf, a teacher whom we loved and who taught us Romanian language and grammar in an exemplary way. I liked the Latin teacher and the one who taught German (and did it beautifully). I also liked the physical training teacher, because I liked physical training. My father bought me skates, took me to the Maccabi 11, put me on the ice and let me learn to skate by myself. He wasn’t a Maccabi member.

I could keep in touch with the girls from the Jewish School, as I would meet them in the religion class; in the period when I attended the Romanian school, I studied religion separately, with the Jewish children. One time, at the Jewish High School, during the war, I was so naughty that the rabbi told me to leave the classroom. I met Iosefina Grunberg in the schoolyard. She wanted to go home, but was afraid to, because it was time for the boys from the Romanian high school to come out. I offered to help. We went out on the street together and the boys tried to scare us. But they mustn’t have been too brave, after all, since they let a girl intimidate them! As the windows of our classroom opened on to the street, our boys heard us and wanted to join me and beat up the other kids. Luckily, the rabbi (who was usually a soft man) had the strength to forbid them to get out; a fight between the Romanian and the Jewish students was not a good thing to happen.

At the festivities, we used to sing in a choir. While at the Jewish elementary school, I witnessed an unforgettable seder, held in a large hall, at the public School for boys. My schoolmate, Felicia Marcus, who had an exceptional voice, was a soloist. A boy played the father, another boy – the son who was supposed to find the hidden matzah and ask ‘Ma nistana?’. We sang certain fragments and we all wore white veils on our heads. I had a booklet with religious songs and I sang them at home too. We also had festivities during the war, but the authorities had to be present to supervise us. [The law forbade the Jews to organize gatherings, on the grounds that they could plot against the State. Even the religious gatherings had to be announced in advance at the Police. They were attended by representatives of the State. The punishment for failing to observe this provision was the deportation to Transnistria.] Some schoolmates would organize a ‘jour’ [tea-party], but with few guests, as Jews weren’t allowed to gather in great number. I was happy to go, as we couldn’t have that at our place, because of my sister’s diabetes. When friends would come over on Saturday, they weren’t offered anything, for my sister would have wanted some too.

During World War II, I had some troubles with anti-Semitism when my mother sent me with a basket to buy bread. The rations were small, so I had to be there at a certain hour. Well, that cursed hour [at noon] was also the time when the girls came out from the vocational high school. I got called a jidoavca sometimes, but I grew used to it in time and stopped being afraid. An unpleasant episode took place when I was walking on the roundabout route – I wasn’t allowed to take the Main Street [the Jews’ access to the central areas was restricted]: a carriage stopped, the passenger stood up, spit me in the face, and then signaled the driver to move on. That was humiliating. He knew I was Jewish because I wore the Star of David, which wasn’t yellow, but was sown with blue on a white background (that is the colors of the tallit and of today’s Israeli flag). I don’t remember how long I had to wear the Star; it didn’t bother me though. We didn’t have too much trouble – however, we couldn’t see our Romanian friends anymore.

A curious thing: our neighbors, the Gheorghe family, kept on inviting us at their place; Dorina Gheorghe came to my mother to learn how to make hamantashen, which she liked very much. Communications were exchanged through my sister and me. Mr. Gheorghe was in a forced labor commission and could provide some help [he could remove those who had large families to support from the forced labor lists, or could help them by sending them to less demanding places]. The relationship with our neighbor, Coca Radulescu, was resumed after the war. We didn’t have problems with our neighbors – we would talk to them over the fence. I would hear Mistress Aretia call ‘Ioane, Maria, come and get a load of these songs!’. Of course, those were songs of the Legionary Movement 12: ‘The Guard, the Captain and the Archangel from Heaven’. Our friends, the Leustean family, wouldn’t have us over anymore. Lucian, however, was too young to be an anti-Semite. I once went skating on the street (I had nowhere else to go) and Lucian began to sing me ‘The Guard’ loud. I sang just as loud myself, I wasn’t intimidated.

My father kept his store during the war. I think even the Germans bought from him and sent many items back to Germany. It was a store with quality products, which were hard to find under war circumstances. I enjoyed working there. I remember that, during the war, he gave me the key from the shutter and I was the one who would open the shutter, the door, the store. At a certain point in 1941, Jewish clerks were doubled by Romanians [because of the numerus clausus] 16. I was on my summer vacation, but I wasn’t allowed to walk on the Main Street. I would stay at the store till 6 p.m., when my father would send me home. However, there were times when I came back home with him, in the evening. I had a double too at the store [the employers had to hire one Romanian for every Jewish employee they kept]; she was a very kind-hearted girl, who also went to work in the campaign hospitals on the front; she told about how she washed the frostbitten feet of soldiers and her hand dived into live flesh. One would wonder what those poor men had gone through and why they had to suffer so much.

During the Holocaust, we lived in fear; we had heard talks in the town about us being deported too, I don’t know whether it was to Auschwitz or to Transnistria. I talked to my friends about what we would take with us, for the luggage was limited. Thank God we stayed at home! [Editor’s note: The Jews of Focsani were not mass deported. There were only individual cases caused by certain incompliances with the rules.] I didn’t know much about the massacres in Transnistria, but I wasn’t totally ignorant of them either – my father thought I shouldn’t become a wimp. I learnt about ‘that Sunday’, how they called it [the pogrom in Iasi, 1941] 14, in college, from a fellow-student whose father had died on the Death Train. I knew everything about the forced labor – including the places where it was performed.

We received a notification that we had to move, as the house was to be taken by the CNR [Centrul National de Romanizare – The National Center for Romanianization]. A plate with the initials of the CNR showed up on our door. We went to see a place to rent and my mother pulled out the roses from the garden and gave them to the neighbors Eventually, we were allowed to remain at our place, on condition that we paid a rent. My father had to give clothes, footwear, linen and blankets [the Jewish population had to contribute effects towards supporting the war effort of the Romanian army and population]. I don’t have the receipts to prove it, but I think my father contributed money to help the needy – there were several categories of Jews who could no longer work or whose clientele had diminished. Towards the end of the war, they summoned my father with only one day’s notice and he did forced labor at a German military airfield near Focsani, although he had exceeded the age limit. He was afraid he would go there just so that they could shoot him. In exchange, the Germans gave them papers with the eagle of the Third Reich, certifying they had worked there.

Until the Russians arrived [before 23rd August 1944] 15, there was peace and quiet. The Germans had requisitioned the front part of the house and had brought Russian girls there. When the Germans had to withdraw, the girls were very frightened, as they had left Russia with them by their own choice. In the vicinity of our house, was a spirits factory, where a man named Cosnita would manufacture alcoholic beverages When the Russians came, they carried the liquor cases in our garden and took great pleasure in emptying them. They lived opposite from us, but they also lived at our place – they never asked if we agreed. They turned a part of the place in a warehouse. Because of it, I found myself facing a rat one night – it was on me. I got up, turned on the light, caught it and threw it away. My father was glad to see I had guts. After the warehouse routine was over, it was their turn to settle in. I was 16, they called me Liduska and I was stunned with fear. I was in mourning for my sister, Clara. My mother and I, wearing veils on our heads, went to spend the night at some relatives’. They protested – they said they had sent their wives to a safe place only to find themselves stuck with us. The Russian captain – who was in a good mood – looked for me at home with a lamp in his hand. Thank God I wasn’t there!

Another time, it was in the evening and my father told us: ‘Pay attention, when they start to sing, you get inside, lock yourselves in and, when I say «Now», you jump out of the window’. We stayed in the courtyard until the ‘choir’ began and my father sent us inside. They were talking with him and, at a certain point, we heard him say ‘Now’ My mother (who was 53 at that time) and I both jumped out of the upper window and went to a Jewish family who let us spend the night at their place. Afterwards, I found out the Russians had broken the door open, but found no one. They got over it and had my father drink with them. They brought a wine demijohn which had also contained gas and water melons. My father, who was used to quality wines, had to drink that!

The Russians didn’t linger long, they left for the front. I felt pity for them a couple of times. A small creature once entered the courtyard… It was a man on a carriage, a Russian soldier whose legs had been amputated. Russian women were so crazy about nice things that they would take the Milanese silk lace chemises and wear them on the street. There was a time of such great shortage. They had their picture taken while holding watches.

A family who lived on our street was deported to Siberia because one of them, who worked at the camp for German prisoners of war, was said to have done some favors to the inmates. The Romanians sent one of our shop assistants to Transnistria because she had organized a party – I don’t know if the authorities actually caught her red-handed. Nothing could be done for her and she was never heard of again.

Hard times came after the war, after 23rd August 1944. It wasn’t very hard at the beginning though. I went to the public high school, where I studied with many of my former teachers. My schoolmates from the Jewish High School sat at desks in the back of the classroom, but I didn’t want us to look as though we were keeping our distance, so I sat in the third row. I interrupted my piano classes so I could study properly. My father, who wasn’t used to seeing me so persevering, would send me to bed, but I always had something extra to do. I was an ordinary student, but I caught up with what I had missed at the Jewish High School, where I had been able to choose the subjects I liked more. They didn’t give me this opportunity at the public high school.

Post-war

I thought of emigrating to Israel. Misu Leibovici, a very smart boy, came to me and said ‘We can use someone like you in Israel, Livia!’. I never knew boys appreciated me, in spite of my being rather boyish. I wanted to go, but my parents told me about the conditions there. My father donated money to Keren Kayemet 16 and Keren Hayesod 17, but there was no real interest in emigrating to Israel. I joined the Hanoar LeZioni, but got disappointed: the leader of the group didn’t manage to persuade me, he didn’t explain anything to us, nor did he tell us about Israel. All we did was get together and dance. I later found out that a friend of ours was with the Betar – this would have tempted me, for it was a combative organization. I also know of the existence of Hasomer Hatair; a high school mate was there – he was a left-winger. I rejoined the Maccabi and I had a very nice time. I did gymnastics, volleyball and table tennis. We also had dancing parties, but not often.

I continued to live in Focsani. I was sick for two years, stayed indoors and lost contact with my schoolmates. I wasn’t allowed to make any effort; they confined me to the bed and protected me as if I were an eggshell. My mother took me to Poiana Tapului, as the doctor recommended.

After two years, I had had enough and began to study really hard in order to catch up for admission to college. But what college was I supposed to choose? I was drawn towards the Letters, as I had enjoyed reading ever since I was a child. But my frustration about not having studied chemistry at the Jewish High School and about having had a chemistry teacher who used to humiliate us at the public high school made me go for the Faculty of Chemistry in Bucharest. I also had to learn about the nationalization, the laws and so on, and about the rights of the socialist woman: how ‘she used to be long-haired and short-minded in the past’ and how things had changed for the better after the war [the emancipation of the socialist woman and the parting with the bourgeois traditions, according to which a woman could be successful in life only through marriage]. My average was over 8 and I took the exam. I was very delighted. I went to college with Dori Ianconescu and Lili Bercovici, her former classmate, who had to leave for Israel soon. My fellow-students were very special, both the Romanians and the Jews. I didn’t keep in touch with the community in Bucharest, as I was very busy. My daily schedule was always full, I studied a lot and didn’t go to parties much. Looking back, I feel frustrated about that. In the first two years, they didn’t give me a free ticket for the canteen, as my father was an owner (he still had one shop assistant). In the 3rd year of college, the State took away his store [through nationalization] 18, and moved him to another store. Things became more difficult for us. I had to find another place to rent in Bucharest.

Married life

I met my husband, Ioan Diaconescu, while I was in college, in the 3rd year, at the Calarasi student canteen in Bucharest. We married in Bucharest, at the City Hall. It was a simple ceremony, with only a few members of the family attending. We didn’t go to the meal they had prepared for us. We thanked them, took the train to Focsani and went to my parents’. We didn’t have a religious ceremony – it would have been impossible anyway, as my husband was a Christian Orthodox –, though any girl wants to be a bride. Ioan was a very hard-working man. Even as a student, he would work in the summer to make some extra money, as he didn’t get much from home. His parents came from the countryside and didn’t have money, and the scholarship wasn’t enough to cover the expenses. He was born in Bucharest, but grew up in Malureni [a village in the Prahova County]. He went to high school in Pitesti and attended the Faculty of Law in Buhcarest. In 1954, the year of his graduation, he was hired at the Prosecutor’s Office. His mother came from the countryside; she had worked at the Filatura Factory in Bucharest and had lost an arm in a work accident. His father was modestly employed as a lamp maker. They had a plot of land in the countryside which they labored. My husband supported them. 3 or 4 years before he died, he became a lawyer. He was earnest, didn’t charge big fees, like other colleagues did, and helped everybody.

The Jewish origin was not a criterion in choosing my husband. I chose the one I loved, the one who had charmed me at that age. My husband was a very agreeable, intelligent, civilized man. Although he was ailing and weakened, everyone loved him for his conduct and his good heart.

After graduation, I first worked for the State Committee for Planning I stayed with them for just a month or two, because I wanted to actually work in my field, chemistry; so I got employed at a new factory, called Electroizolantul, based at the exit from Bucharest, on Catelu Dr. It was hard to get there. After I got married, my husband and I lived in Focsani for a year, in 1958. I worked in the local industry, at a factory that processed meat and made tin cans, then at a medical lab where I did tests. I only encountered overt conflicts because of my Jewish origin once: it was in Focsani, in the food industry. I had discovered some shocking errors. Someone told on me to the party. They called my husband there, told him that, if it hadn’t been for that regime, I would have never married him, and asked him to divorce me.

Our boy was born in 1955, in Bucharest. My husband gave him the name of Gabriel and my mother named him Paul, after grandmother Perla. In 1959, we moved back to Bucharest. I worked for a little while at the lab of the Vasile Roaita Hospital, then I applied for another job and, after passing an examination, I was employed at the Food Research Institute. I stayed there until 1979, when the Sugar section was closed and a new institute for the cultivation and processing of the sugar beet was founded. I worked for them till 1st January 1986, when I retired.

In Bucharest, we first lived in an apartment on Mosilor Ave. As he was working for the Prosecutor’s Office, my husband was supported by the housing authorities to get an apartment. I worked in Catelu [outside the city], where access was hard, by bus, and the work day was more than 8 hours long. We would come back with the factory’s truck, even when it snowed or rained. This is where the winter of 1953-1954 caught me. Bucharest was buried in snow and I once left to work on foot and went in a wrong direction. When we came back from Focsani [she only stayed there for a year; she returned in 1959, after her father’s death.], my husband obtained a two-room apartment on Beethoven St., where we lived together with my mother and our son. The following year, we changed the apartment with a place on J. S. Bach St.

Having a job and a small child, I didn’t have much time for anything else. After my mother moved in with us and started to look after the boy, we could go to the theater and the opera once in a while. We loved to buy books – literature and anything else. We would return from business trips with a suitcase full of books. [During the communist regime, light books were the only way of evasion for many; the television, the press and even the theatrical performances were politicized.] After the war, my father had received a book about Antonescu’s trial 19 from a friend. My husband tore it to pieces and burnt them, because he was afraid [possessing books that rendered history differently from the official version was dangerous]. When I went to Israel, in 1988, I also destroyed the sale purchase papers of my father’s store, for I feared the Securitate 20 Now I have no proof left. But it’s not a great loss.

We would celebrate both Christian and Jewish holidays. Speaking of holidays: we were under the communist regime, the Romanians refrained themselves from going to church, many priests had been imprisoned, people were afraid. Jews kept their holidays, even though some of them didn’t go to the synagogue. I would make hamantashen for Purim, as my mother had taught me. On Pesach, my husband would make me a surprise and bring me matzah, or we would go to the synagogue on Adamache St. and buy it from there.

One time, we went on vacation to my husband’s parents’, who were simple, decent people, and we slept at his aunt’s. When we returned, we found the priest there, who had performed a service because a Jew had set foot in there. My husband got very upset and didn’t speak with her anymore. But I don’t think it was her fault, but the fault of the environment in which she had grown up. [The rural environment is full of superstitions about the image of strangers, especially if they belong to another religion, like the Turks or the Jews. Her husband’s aunt probably feared for her very own salvation or that bad luck would fall upon her house because a Jew had been there.]

When Gabriel became older, we went on vacations to the mountains. My husband took him to the Black Sea. I couldn’t accompany them there [because of the health problems]. We sent Gabriel to youth camps in Navodari [at the Black Sea; children of school age or under school age would board special trains and go to youth camps where they were under the strict surveillance of their teachers]. I was waiting at the station for their return once. The train had already emptied and Gabriel was nowhere to be found. I was desperate. All that had remained on the platform was someone small, weak and with a suntan. It was Gabriel.

Gabriel was a good boy. He went to school in the Floreasca quarter, where we lived. Then he went to the D. Cantemir High School, which was a good high school. Though he enjoyed reading all sorts of books, he was inclined towards science. He went to the Thermal Engines Department of the Faculty of Mechanics, at the Polytechnic After graduation, he was employed at the National Institute of Thermal Engines. He worked there until 1987, when he emigrated to Israel. He married Carmen Matei. Her father was a manager at the Craftsmen’s Cooperative and her mother worked for the Ministry of the Light Industry. My daughter-in-law is a Christian Orthodox. They met in college (she went to the Polytechnic too), got married in 1979 and had three children. The eldest, Diana, was born in 1981, in Bucharest, and got married in 2003, with an engineer born in Timisoara. Her husband is an expert in computers, while she studies medicine at McGill, in Canada. The second child, Marius, was born in 1984, in Bucharest. He wants to study medicine too, and now goes to a Jewish school in Canada. The youngest child, born in 1987, in Israel, also goes to a Jewish school.

Gabriel didn’t receive any special religious education; we let him choose his religion at an adult age. He probably had an inclination towards Judaism, as he left for Israel, where he stayed for 7 years. He now lives with his family in Montreal. He moved to Canada in 1994 to seize a new career opportunity. He keeps both Jewish and Christian holidays. They celebrate Christmas too – it’s a happy holiday, they adorn the tree, buy presents. They even celebrate Halloween.

Many people in our circle of friends would brag about the trips they had taken abroad, in the socialist countries [Hungary, Bulgaria, Czechoslovakia, the Soviet Union, Poland, East Germany etc.]. I would remain quiet, I had nothing to say about this. My husband decided I couldn’t go on like this and sent me on a trip to Czechoslovakia by coach. I enjoyed it a lot and felt sorry I was alone – he couldn’t come with me, as he was busy. Then I went to Vienna for a month, at a cousin of my mother’s, and to Paris, in 1976, at my mother’s brother, Oskar Finkelstein, with whom I kept in touch. While both in Paris and Vienna, I went to museums, performances, and even to cemeteries. When I came back, I was nervous, as I carried books by Solzhenitsyn in my luggage 21.

We would listen to Radio Free Europe 22 on a regular basis during the communist period. At a certain point, a prosecutor who had fled the county made a positive comment about my husband on air. I don’t know if my husband, who was still a prosecutor, had troubles because of it. I knew from this radio how the Securitatea acted against those who had responsibility positions and tried to eliminate them physically.

My relatives are buried in different places. My sister, Clara, and my father are buried in Focsani. My husband placed a special order for two marble monuments for them – he thought it was his duty. My mother is buried in Bucharest, at Filantropia, a Jewish cemetery. She died in 1964. My husband is buried at Izvorul Nou, a Christian cemetery; he died in 1977. I wanted to bury him at the Bellu cemetery, but it was impossible those days, so I took him where I could find a place. I held requiems for each commemoration of his death until now. The other relatives’ funerals were always attended by a rabbi and a cantor; someone would recite the Kaddish for them. I kept the Yahrzeit, the day when their death is commemorated.

The birth of the State of Israel was a great achievement. Although I was married to a Romanian, that made me happy and my husband was happy with me too. While in high school, I wanted to do aliyah. Several decades after, my son wanted me to come with him to Israel, but I wasn’t young anymore and I was afraid. I was used to this place and I thought it best for the children not to live with the old folks. I don’t know whether this was a right decision or not. I hadn’t been to Israel before 1988. If my husband had still been alive, maybe we would have gone to Canada together, after 1994. The parents of my daughter-in-law, Carmen Diaconescu, the Matei family, have lived there for almost 5 years. Before 1989, I had relatives in the US and kept in touch in them in writing. We couldn’t exchange very detailed news – it was dangerous, as the mail was read by the secret police – so we would write what we could. Uncle Oscar Finkelstein from Paris paid our subscription to Paris Match. We regularly received the magazine for as long as he lived, and it was a delight.

I was very glad after 1989 23. When things started to happen, I was just queuing – like we all used to, for hours, in order to get one liter of milk or oil, or half a pack of butter. Today, at my age, I realize how cruel it is to do this to an elderly. At the beginning, the market was flooded with all the products that Ceausescu had denied us 24. I was delighted with the freedom of speech, the food, the export clothes [of superior quality compared to those manufactured domestically]. Then, slowly but surely, we couldn’t afford them anymore [due to the decrease of the standard of living]. When the Berlin Wall fell, I was glad the Germans would be reunited. I will never forget the news I heard in the 1980s, about how they shot the Germans trying to get across the wall.

During the mineriada in 1991 25, I was preparing to get out from the subway station, when a lady warned me it was dangerous. At the University, there was this student girl coming my way, crying, with a miner behind her. Playing the brave and totally unaware, I asked her why she was crying. She didn’t replied, so I asked the miner ‘What have you done to her to make her cry and unable to speak?’. He didn’t pay any attention to me either. I climbed a large stone, to see what was going on. I made some comment, but was quickly silenced [by their allusions]. I had a sack full of medicines from abroad and I was afraid I would only provoke them. I left on foot and came across more miners. All that made a very unpleasant impression on me.

After I retired, I got closer to my Jewish origins. I could afford to make anything I wanted of my spare time and I wasn’t tired anymore. I went to Israel and met Romanians who acquired the Jewish lifestyle. There is another atmosphere there. Every time I hear Ivrit, I prick up my ears, because I like how it sounds.

From a professional point of view, I turned from chemist to archivist [at the Center for the Study of the History of the Romanian Jews, where she has been working for 9 years]. I like this work. I processed documents from the time when Jews would leave [emigrate] on foot [until the end of the 19th century]. These were things I hadn’t heard about before, and there were others just like them. I am delighted I can work, for I feel totally useless at home. [Mrs. Livia Diaconescu deals with the compensation claims submitted by those who were discriminated during the Holocaust]. I received damages from Switzerland myself, and they were welcome.

Glossary

Judita Jovanovic
Belgrade
Serbia
Interviewer: Rachel Chanin

My parents were Jews who lived in Subotica before the war, but they didn’t meet until afterwards, when both returned to Subotica to find that many of their relatives and friends had been killed.

Family background
During the War 
After the War

Family background

My maternal grandfather, Martin Rozenfeld, was born in Janoshalma, Hungary. He was deported from Backa Topola and was probably killed in Auschwitz. He had six brothers and one sister. His sister married a man named Goldner whose family had a factory in Serbia that made cooling equipment—refrigerators, freezers, et cetera. They had an ad in the first issue of the Politika newspaper advertising their equipment.

Grandfather Martin had a hardware store in the center of Subotica with two of his brothers, Ignac and Sandor. The store was successful and the family was quite well off. Ignac, the youngest brother, was the only one in the hardware business who finished university. I don’t know what he studied. Sandor changed his last name to Barzel, which means “metal” in Hebrew or Yiddish. He died in the 1960s in Subotica.

My grandmother, Aranka Rozenfeld (nee Span), was born in Szikszo, Hungary in 1892, and died in Belgrade on March 7, 1981. She had six sisters and one brother. Her brother Andor moved to Mexico before the war. When he left for Mexico, his parents, Adolf and Laura Span, sat shiva (mourned) for him and never mentioned his name again, because his wife, Kato, was not Jewish; perhaps there was another reason as well.

One sister, Elizabeta, married my grandfather’s brother, Ignac Rozenfeld. Elizabeta and Ignac travelled a lot. Before the war broke out, they were thinking about moving to Mexico. They deliberated too long and then were unable to leave. Ignac survived the war itself  but died in 1945 from a war-related condition. After the war, Elizabeta took their three children to France as soon as she got passports, and then to Mexico, where they settled.

Another sister, Ica, went to Palestine before World War Two and survived the war there. She came back to Belgrade after the war and married Aca Stajn. The two of them returned to Israel, where they lived the rest of their lives. They had no children, but Ica acted as a mother to Vera, my mother’s sister, and her children.

Before World War Two, my grandmother’s third sister, Alice, moved to Mexico, where she met and married a Hungarian Jew. In 1945, they left Mexico for political reasons and returned to Budapest. In 1956, her husband was arrested in Hungary for political reasons. After this he became the general director of a large pharmaceutical company and then the Hungarian General Council in Bonn. They had two sons, Misi and Petar, who live in Budapest and the U.S., respectively.

Marika and Ancsa were two of my grandmother’s sisters that I heard about for the first time from my cousins from Mexico.
Grandmother was a housewife with great talent in the kitchen. She wrote several cookbooks, including the Jewish Women’s Cookbook, in Hungarian. One of her kosher specialities was a special parve (non-milk, non-meat) bechamel sauce that was made from soup and flour and could be used with fleischig (meat) meals.

The family was formally observant of the Jewish religious practices. A typical Neolog (Conservative) family, they kept kosher at home and observed the holidays. I believe that the Rozenfeld family was considerably more observant than my paternal grandparents, the Biros.

Mother had her first introduction to the non-kosher world in the late 1930s, during a business trip with her father to Kragujevac. Grandfather took my mother to a local restaurant where she was introduced to rolovana djigerica, grilled pig livers wrapped in bacon. Of course, she was instructed not to mention the discovery of this culinary delight to anyone back home.

My mother Eva Biro (nee Rozenfeld) was born in Subotica in 1923. She had a sister, Vera, who was born in 1931 in Subotica. A brother, Imre Rozenfeld, was born in Subotica in 1926. My mother spent much of her childhood outside her hometown. As was the custom among the well-to-do in Subotica, Martin and Aranka sent their daughter to finishing school in Switzerland. There she learned French and German, among other things. She left this school without finishing and returned to Subotica. For a while she worked as an accountant at her father’s hardware store. In 1939 she went to London to attend a business secretary course with another Jewish girl from Subotica. When the Germans invaded Poland, my grandfather insisted that my mother return to Subotica. Meanwhile, her friend’s family told their daughter to stay put. They joined her in London.

My grandfather, Imre, was born in Kisber, Hungary, in 1885. He changed his name from Mirko Bohem to Imre Biro in order to ease his assimilation into the local life. My grandmother Ilona Biro (nee Mendelssohn) was born in Budapest in 1891. My father, Zoltan Biro, was born in Budapest on March 30, 1912, and died in Belgrade on April 2, 1998. His father worked for the Yugoslav railroad and was stationed in Vinkovci, Yugoslavia at the time of Zoltan’s birth. My grandmother did not want to give birth alone in this town where she didn’t know many people, so she returned to Budapest, where her family lived. She gave birth in her parents’ apartment in Budapest and remained there for a brief time before returning with her newborn son to Yugoslavia.

My father spent most of his childhood moving around, because of his father’s job with the railway. When he was born they lived in Vinkovci. After that, from 1914 to 1918, they lived in Subotica. There, they lived close to the train tracks. My father liked to watch the trains go by. One day, at the end of World War One, his curiosity got the better of him and he wandered off to watch the trains for longer than usual. He was mesmerized by the Moroccan soldiers returning from Thessalonica through Subotica. He spent the day watching these dark, strange-looking soldiers passing through his town, and he lost track of the time. When he returned home at 7 pm, his parents were distraught. Once they saw that he was safe, Grandfather gave him the worst beating the child was ever to receive.

When my father finished primary school, they moved from Subotica to Mostar. He completed high school in Mostar and then enrolled in law school at the University of Zagreb, where he lived in the student dormitory. I don’t know whether this was a Jewish dormitory. If there was a Jewish dormitory in Zagreb at the time, he certainly would have lived there; if not, he lived in the regular dormitory.

He shared a room with a Jew named Tibor Szekely. Tibor was a fascinating character who happened to look like a short version of Lenin. He finished law school but never practiced as a lawyer. Instead he became a professional traveler and anthropologist. He wrote many books, many of them travelogues, and knew many languages. In his later years he became the director of a museum in Subotica. He died in the 1980s in Subotica.

My father finished his first year at the University of Zagreb and then transferred to the University of Belgrade, because his father had planned to retire and to move to Belgrade that year. However, Grandfather's retirement was pushed back one year, so Father spent his second university year in the King Alexandar dormitory in Belgrade on Revolution Boulevard. The next year his parents were in Belgrade and he lived with them in their apartment on Charlie Chaplin Street. During his studies, my father was an active member of the leftist students’ organization, but I do not know whether he was a member of the Communist Party before the war.

He finished his law degree in Belgrade and then served in the Yugoslav Army from 1934 to 1935. His service included completing an officers’ training course. After leaving the Army he began his apprenticeship with a Belgrade law firm.

During the War

Father was mobilized in 1941, shortly before the Germans invaded, and soon after he was taken prisoner in Pristina. He escaped from the camp in April of 1941 and fled to Belgrade. He returned to his parents’ apartment but found it empty and blocked off. When the Jews in Belgrade had been forced to register at Tasmajdan Park, my grandparents had escaped to Subotica, where they remained until they were deported in 1944.

When my father saw that his family was no longer in Belgrade, he hoped that they had escaped, and went to look for them in Subotica, where he stayed with them until 1943. During this time he worked as a brush maker at a workshop.

In the summer of 1943 he was taken to a forced labor camp in Prigrevica near Sombor, and subsequently to Bor to work in a train station. In Bor he was with Jewish prisoners from all over Vojvodina.

In September 1944, the Germans left the camp and the prisoners began escaping. Father fled to Zajecar with friends from the camp. They spent a month in the forest until the partisans came, then accompanied the partisans back to Belgrade, entering the city on October 22. He left Belgrade with the partisans and continued on northwards to Subotica. There he found that most of the family and many friends had been killed. His parents had been deported in 1944. It is known that Ilona was killed in Auschwitz. It is assumed that Imre was also killed there, but no records concerning his death have been found.

My mother was deported to a labor camp near Vienna with her sister, Vera, her mother, Aranka, and Aranka’s sister, Elizabeta and her three sons, Ivan, Pavle and Peter. After liberation they all returned to Subotica.

At the beginning of 1942, my uncle Imre Rozenfeld was in high school in Novi Sad. On January 20, the day before the raid on the city, a Hungarian army officer from Subotica recognized him as Martin Rozenfeld’s son and ordered him to leave Novi Sad and return to Subotica, thereby sparing him from what was to happen the next day (editor’s note: the Hungarian Army carried out a pogrom against Jews and Serbs).  But two years later Imre Rozenfeld was executed in Budapest for his activities in the resistance movement. Grandfather Martin did not survive the war either.

After the war, my grandmother Aranka Rozenfeld continued to live in Subotica. However, her life was not the same and she had trouble adapting to her new conditions. Prior to the war she had been quite rich and lived a very comfortable life, and she could not accept the poverty the end of the war thrust upon her.

After the War

In the 1960s, she went to Budapest and quarreled with the Hungarian authorities until they granted her a Hungarian pension. She believed that she had a right to this paltry sum because her son had been killed as a Hungarian resistance fighter. The pension was so small it hardly seemed worth the effort. She traveled as much as she could, and frequently returned from trips weak and ill. She spent much of these journeys arguing with people she met, and was even known to go on a hunger strike from time to time. At home she practiced yoga and worked on her books.

Vera did not get along with her mother, which was probably the motivation for her abrupt marriage, at the age of seventeen, to Istvan Pirnicir and their subsequent aliya (emigration to Israel) in 1948. In Israel they changed their last name to Or and had three children: Ruben in 1948, Gabi in 1956, and Daniella in 1967. The family still lives in Israel.

As I mentioned earlier, Elizabeta left Yugoslavia with her three sons after the war and settled in Mexico. Her husband, Ignac Rozenfeld, survived the war but died of a war-related illness immediately afterwards.

My parents married in Subotica in 1944 before moving to Belgrade. In Subotica my father worked for a military court in 1944 and 1945. In Belgrade, he worked as a lawyer and then held the position of judge on the Economic Supreme Court of Belgrade. After retiring he worked as an international trade arbitrator.

Mother worked for the Ministry of Information. Her boss was Veljko Korac, Zarko Korac’s father. Her knowledge of many languages—Hungarian, Serbian, French, German, English—was extremely beneficial in this position. In the 1950s she left the ministry and opened her own photo news agency called Jugo Photo. This was the first photo news agency in Yugoslavia and was extremely well-known. In the late 1950s, it merged with Tanjug and became known as Photo Tanjug. My mother was the director of this agency until her retirement.

I was born in Belgrade on January 26, 1950. I have an elder sister, Jelena Blumenfeld, born in Belgrade on July, 4 1947. Her nickname, Murci, was given her by our maternal grandmother, Aranka Rozenfeld. It comes from the Hungarian word for grumpy and was said to suit Jelena’s mood and personality immediately after her birth. This name was used at home and in the Jewish community, but in all other places she was known as Jelena. I believe that their friends in the Jewish community did not know, and maybe still do not know, that Murci’s real name is Jelena.

Throughout our early childhood, Jelena and I spent a lot of time at our maternal grandmother Aranka’s house in Subotica. During these extended visits we would speak mostly Hungarian, and when we returned to Belgrade we would continue speaking Hungarian. So, before beginning school we spoke mostly Hungarian, and after that, almost none. This was an unsettling irony for our mother, Eva. Although it was her mother tongue, after the war she tried to limit the amount of Hungarian she spoke, in protest of the horrors that Hungarians had committed against the Jews. Her commitment was overcome by nature, and she and my father continued to speak Hungarian at home. She remained committed to the idea that her daughters should not speak Hungarian, and hearing us speak Hungarian after trips to our grandmother’s house frustrated her. It can be assumed that she was pleased when we began school and ceased speaking Hungarian. Today, I do not speak Hungarian, but I believe that if I were in a Hungarian-speaking environment for a few days, I would once again pick it up.

Jelena and I grew up aware of our Jewishness and had contact with the Jewish community, but our family was not observant of any of the Jewish practices. Our religious observance was limited to the Purim and Hanukkah social celebrations in the Jewish community, although we did have friends from the community. Our grandmother, Aranka, was more observant. While I do not remember spending any holidays with her, I'm sure that Grandmother observed them to some extent, including lighting candles and fasting on Yom Kippur.

I completed the university in Belgrade with a degree in pharmacology and currently work as a pharmacist in the Jewish community. I was married to Nebojsa Jovanovic, a journalist for the Tanjug news agency, who died of cancer in 1998. We have two children, Djordje and Jelena, who live with me and our golden retriever, Benjamin, in Belgrade. Djordje and Jelena are students at Belgrade University, and in their spare time, Djordje practices and performs with his rock band and Jelena gives aerobics classes.

My sister Murci currently lives with her husband, a Jew from Subotica, and their two children, Adam and Lily, in New York City, where her husband does research in a NYU laboratory.

Many members of my parents’ families were killed during the war. Some escaped by leaving Europe before the outset, some survived. Today, I have family in Yugoslavia, Europe, Israel, the U.S., Mexico and elsewhere.

Kitty Schrott 
Wien 
Österreich 
Name des Interviewers: Tanja Eckstein 
Datum des Erstinterviews: Mai 2002 / März 2005 

Kitty Schrott wohnt mit ihrem Ehemann Herbert im 9. Bezirk in Wien.

Sie besitzt viele Fotos und Dokumente und erzählt mir gern ihre Geschichte und die Geschichte ihrer Familie, die einmal sehr groß war.

Familienmitglieder lebten am Land in Niederösterreich, aber auch in kleineren Städten und in Wien.

Die Familie blieb immer beisammen, auch wenn es leichter gewesen wäre, getrennte Wege zu gehen. Eine Tradition, die Kitty Schrott im Laufe ihres Lebens fortgesetzt hat.

• Meine Familiengeschichte
• Meine Kindheit
• Während des Krieges
• Mauritius
• Rückkehr nach Österreich
• Glossar

• Meine Familiengeschichte

Mein Urgroßvater Bernhard Drill wurde 1838 geboren und starb im Jahre 1912. Seine Frau, meine Urgroßmutter Hanni, eine geborene Koch, wurde 1842 geboren. Sie heirateten 1863 in Nikolsburg [tschechisch Mikulov, Tschechien], in Südmähren. Als sie noch jung waren, ich glaube, mein Urgroßvater war zu dieser Zeit Hausierer, übersiedelten sie nach Laa an der Thaya, einem sehr schönen Städtchen in Österreich, das unmittelbar an der tschechischen Grenze liegt.

Mein Großvater Sigmund wurde 1872 in dem Dorf Gaubitsch geboren, das nur wenige Kilometer von Laa entfernt liegt. Ich vermute, dass dort ein Teil der Familie lebte und die Urgroßmutter zur Entbindung nach Gaubitsch gefahren ist.

Sieben Geschwister hatte mein Großvater: Hermann, Leopold, Moritz, Wilhelm, Lotte, Ignatz und Jakob. Der Urgroßvater hatte einen Bruder Heinrich Drill in Wien, der kinderlos war. Drei seiner Söhne, den Wilhelm, den Hermann und den Leopold schickte er zu diesem Bruder, vielleicht ging es dabei um eine bessere Ausbildung. Jedenfalls blieben diese drei in Wien und machten sich dort selbständig.

Wilhelm war mit Paula Mandel verheiratet und hatte zwei Söhne. Alfred, der 1902 geboren wurde war mit Adi verheiratet, sie hatten keine Kinder. Er wurde im Oktober 1939 nach Nisko 1 deportiert und kam dort um. Fritz war mit Trude verheiratet, auch diese Ehe war kinderlos. Ihnen ist die Flucht nach Amerika gelungen, wo sie sehr alt wurden. Zum Schluss lebten sie in Kalifornien, aber Genaues weiß ich nicht. Wilhelm und Paula Mandel wurden im Holocaust ermordet.

Hermann war Ledergroßhändler und hatte sein Geschäft im 15. Bezirk, in der äußeren Mariahilferstrasse. Seine Frau Anna Geiringer kam aus der Tschechoslowakei. Sie hatten zwei Töchter, Grete und Ida. Ich weiß, dass Ida 1896 geboren ist. Grete war nach dem Krieg einmal in Wien, da habe ich sie kennen gelernt. Sie waren nach dem Einmarsch der Deutschen nach Amerika geflüchtet, aber ich hatte keinen Kontakt mit dieser Familie.

Leopold war Eisenhändler in Wien, hat aber irgendwann ein Kaffeehaus im 10. Bezirk eröffnet. In erster Ehe war er mit Käthe Klamper verheiratet, die bereits im Jahre 1904 gestorben ist. Sie hatten zwei Töchter und einen Sohn: Adele, Hermine und Robert. Adele hat einen Herrn Grünsteidel geheiratet und hatte zwei Söhne: Eugen und Harry.

Hermine, verehelichte Haas, hatte eine Tochter Lia und einen Sohn Robert. Lia lebt in Israel und ist mit Pinchas Zuckerman verheiratet, aber das ist nicht der bekannte Geiger. Sie haben drei Kinder: Amira, Ronit und Ethan. Robert war verheiratet mit Grete. Sie hatten eine Tochter Gerda, verehelichte Rech.

Gerda hat einen Sohn Thomas, der Maria geheiratet hat. Leopold und seine zweite Frau Katharina hatten eine Tochter Johanna, die vor dem Holocaust nach England floh, Laszlo Reti heiratete und fünf Kinder hat. Leopold und Katharina wurden im Holocaust ermordet.

Ida war mit Arthur Zeisel verheiratet, dem eine Maschinenfabrik im 8. Bezirk, in der Kaiserstrasse gehörte. Sie hatten zwei Kinder: Gerda Kitty, Guki genannt und Ludwig, Luis genannt. Arthur starb bereits im Jahre 1935 an einem Gehirntumor. Nach dem Tod ihres Mannes, hatte Ida die Maschinenfabrik in der Kaiserstrasse übernommen.

Ida, Luis und Guki sind 1938 gemeinsam mit dem Bruder vom Arthur, dem Hermann und seiner Frau Anna, nach Belgien geflohen und haben dort während des Holocaust in Brüssel, wahrscheinlich mit falschen Papieren, überlebt. Guki lernte nach der Befreiung in Belgien einen amerikanischen Offizier kennen, heiratete ihn und ging mit ihm nach Amerika.

Dort bekam sie zwei Töchter. Die anderen gingen nach Wien zurück. Hermann starb 1953 und Anna 1961 eines normalen Todes. Sie sind am 1. Tor auf dem Zentralfriedhof begraben. Luis hat nach dem Krieg Maschinenbau studiert und dann die 1938 arisierte, und nach dem Krieg zurückbekommene Maschinenfabrik, übernommen.

Ich glaube, es gab während der Kriegszeit einen Verwalter, den sie kannten und der ihnen die Fabrik nach dem Krieg zurückgegeben hat. Später ist aus der Maschinenfabrik ein Maschinenhandel entstanden, hauptsächlich mit Werkzeugmaschinen.

Luis war mit Veronika verheiratet, sie haben eine Tochter Angelina, die mit Robert Keil verheiratet ist. Angelina und Robert haben eine Tochter Roberta und einen Sohn Max. Die Familie lebt in Wien. Luis ist erst vor wenigen Monaten in Wien gestorben und liegt auf dem Zentralfriedhof am 1. Tor begraben.

Über den Bruder Leopold weiß ich nur, dass er mit Katharina verheiratet war und im Holocaust ermordet.

Moritz war Fruchthändler in Laa und mit Karla verheiratet. Sie hatten zwei Töchter: Herta, die 1912 geboren wurde und Hilda. Moritz und Karla sind 1938 oder 1939 nach Amerika geflohen. Die Töchter Herta und Hilda emigrierten nach Australien. Herta, die im Jahre 2003 starb, war dort mit Sigmund Tery verheiratet, sie haben eine Tochter Lilian. Hilda starb vor vier Jahren. Sie war mit Ray White verheiratet und hatte zwei Kinder: Caroline und Allen. Die Familien leben noch heute in Australien.

Lotte war mit Nathan Blau verheiratet. Sie hatten eine Tochter Tina und einen Sohn Max. Max war mit Lina verheiratet. Auch ihnen gelang die Flucht, sie starben nach vielen Jahren in Amerika. Ich weiß, dass mein Vater in den 1950er- Jahren noch mit ihnen korrespondierte. Über Tina weiß ich nichts. Ich glaube, Lotte und Nathan wurden im Holocaust ermordet.

Ignatz war mit Dora Kolb verheiratet, sie lebten in Laa und hatten einen Sohn Albert, der an einer Heizungsvergiftung starb. Mehr weiß ich über diese Familie nicht.

Dann gab es noch einen Bruder, der Jakob hieß, bei meinem Großvater Sigmund lebte und sehr jung starb.

Mein Großvater Sigmund besuchte sechs Jahre die Volksschule und wurde danach 'Frucht- und Produktenhändler' und Pferdehändler in Laa. Er besaß einen Import und Export für Zwiebel, Knoblauch, sämtliche Sämereien und Futterartikel und kaufte und verkaufte Pferde, die für die Arbeit auf den Äckern verwendet wurden.

Ich weiß, dass die Pferde hauptsächlich in Ungarn eingekauft wurden. Im Sommer, noch in der Dämmerung, um vier, halb fünf in der Früh, bevor der Bauer mit seiner Arbeit begann, hieß es dann auf den Bauernhöfen:

'Der Drilljude ist da!' Mein Großvater wickelte später mit meinem Vater Karl, der am 1. April 1902 in Laa geboren wurde und seinem Bruder Ernst, der am 15. Mai 1904 in Laa geboren wurde, die Geschäfte ab. Gegen halb acht waren sie dann wieder zu Hause und nahmen ihr zweites Frühstück ein.

Mein Großvater war nicht beim Militär, irgendwie schaffte er es, nie eingezogen zu werden, aber seine Brüder wurden eingezogen. Ich weiß, dass sie nicht begeistert darüber waren und immer versuchten, dem zu entgehen.

Die Eltern meiner Großmutter Gisela waren Hermine und David Hauser. Vor kurzem war ich mit meinem Mann am Jüdischen Friedhof in Hollabrunn. Dort habe ich das Grab des David Hauser, meines Urgroßvaters, gefunden. Er starb am 14. Mai 1922 im 76. Lebensjahr, also wurde er 1846 oder 1847 geboren.

Auf dem Stein steht noch, dass er aus Laa an der Thaya stammte. Ich nehme an, er hat seine letzten Jahre bei seinem Sohn Willi in Hollabrunn verbracht. Dies ist aber nur eine Vermutung. Über Hermine Hauser, meine Urgroßmutter, habe ich nichts Neues erfahren.

Meine Großmutter Gisela, geborene Hauser, wurde cirka 1880 in Kostel, das heute Podovin heißt und an der Österreichisch - Tschechischen Grenze, in der Nähe von Nikolsburg liegt, geboren. Sie war eines von zwölf Kindern. Ich glaube, es waren eigentlich siebzehn Kinder, aber zwölf hatten überlebt - die anderen starben als Babys oder Kleinkinder. Ich möchte kurz erzählen, was ich über die Geschwister meiner Großmutter und ihrer Nachkommen weiß:

Max Hauser war Viehhändler und lebte mit seiner Frau Berta und der Tochter Erna, die 1913 geboren wurde, in Laa. Er beging 1935 Selbstmord und liegt auf dem jüdischen Friedhof in Mistelbach begraben. Warum er sich umgebracht hat, weiß ich nicht. Seine Frau Berta und die Tochter Erna flüchteten 1938 oder 1939 nach England.

Berta starb 1942 in London. Erna heiratete einen Engländer namens Georg Liddle, die Ehe blieb kinderlos. Erna kannte ich gut, denn sie kam nach dem Krieg oft nach Wien. Sie war eine schillernde Persönlichkeit und führte bereits, lange bevor Emanzipation für Frauen selbstverständlich wurde, ein emanzipiertes Leben. Leider litt sie später an Parkinson und starb im Jahre 1986 in London.

Willi Hauser und seine Frau Hermine lebten in Hollabrunn und hatten drei Söhne, Emil, Fritz und Otto und zwei Töchter Hilda und Irma. Emil war Viehhändler und mit Erna Schidlof verheiratet. Ihre Tochter Inge, verheiratete Meier, lebt in Wien. Sie wurde im August 1933 geboren und hat zwei Kinder und drei Enkel.

Mit Inge war ich lange Zeit sehr befreundet. Emil war der Erste der Familie, der nach Palästina emigrierte. Inge und ihre Mutter blieben mit meiner Familie in Wien. Wir flüchteten dann gemeinsam über die Donau nach Palästina. Hilda wurde 1905 geboren, war mit Herrn Tauber verheiratet und emigrierte nach London.

Die Ehe blieb kinderlos. Fritz, der mit Wally verheiratet war, starb vor dem Krieg. Wally flüchtete nach England. Fritz und Wally hatten eine Tochter Susi Pepper, die zwei Söhne hat. Susi lebt in England ein traditionelles jüdisches Leben. Ich habe aber keinen Kontakt mehr zu ihr. Otto Hauser starb 1938, woran, weiß ich nicht.

Irma wurde 1902 geboren und war mit Jakob Kohn verheiratet. Sie besaßen ein Konfektionsgeschäft in St Pölten, mehrere Häuser und Geschäfte. Ihre Tochter hieß Renee Delphina. Jakob Kohn hatte zwei Brüder. Heute leben in St. Pölten zwei Juden, der Herr Kohn und der Herr Dr. Morgenstern, der ein Verwandter vom Jakob Kohn ist.

Im Jahre 1938 sind Irma und Jakob mit einem sogenannten Kapitalistenzertifikat, das man für viel Geld bei den Engländern für die Einreise nach Palästina kaufen konnte, nach Palästina geflüchtet. Nach dem Krieg kamen sie nach Österreich zurück, bekamen ihr Geschäft wieder und blieben in St. Pölten.

Irma starb im Jahre 1971. Ihre Tochter lebt in Argentinien und hat einen Sohn Michael. Willi und seine Frau Hermine wurden im Holocaust ermordet. Sie wurden am 26. Februar 1942 in das Ghetto Opole in Polen deportiert, wo Hermine bereits einen Monat später starb.

Ernestine war mit Herrn Ullmann verheiratet. Sie hatten zwei Söhne, Hugo und Leo, aber über diese Familie weiß ich nichts.

Else war mit Michael Eisinger verheiratet und zog mit ihm nach Tulln. Sie hatten zwei Söhne, Paul und Oskar, der 1908 geboren wurde. Else starb vor dem Krieg an einer Blutvergiftung in Tulln. Ihr Mann Michael heiratete ein zweites Mal. Mit Lotte hatte er noch zwei Töchter: Liese und Mimi.

Die Töchter waren 1938 ungefähr zwischen 17 und 20 Jahre alt. Sie sind, genauso wie wir, 1939 nach Palästina geflüchtet und waren dann mit uns auf Mauritius. Liese heiratete auf Mauritius, bekam nach dem Krieg in Israel eine Tochter und starb irgendwann in Israel.

Mit ihr hatte ich vor dem Krieg guten Kontakt, mit Mimi nach dem Krieg. Mimi kam aus Israel zurück nach Wien, hat dann aber einen amerikanischen Soldaten geheiratet, mit dem sie nach Amerika ging. Sie hatte zwei Kinder und ist an Krebs gestorben.

Oskar war Viehhändler in Tulln. Er ist 1938 nach Palästina geflüchtet und kam nach dem Krieg nach Österreich zurück, wo er wieder in Tulln als Viehhändler gearbeitet hat. Er heiratete Grete, mit der er zwei Töchter, Else und Susi hatte, die beide in Tulln leben.

Paul hatte keine Kinder, ist nach Amerika geflüchtet, und ich glaube, dass er inzwischen gestorben ist.

Michael wurde im Holocaust ermordet.

Lotte überlebte den Holocaust und hatte während des Holocaust das Gelübde abgelegt: 'Wenn ich gesund zurückkomme und meine Kinder wiedersehe, werde ich fromm.' Sie kam zurück, ihre Kinder hatten den Holocaust überlebt, und sie lebte nach dem Krieg bei ihrem Stiefsohn Oskar in Tulln wirklich ein frommes Leben.

Als sie einmal im Spital in Tulln war, wurde sie von einer Klosterschwester betreut und ging mit ihr spazieren. Die Klosterschwester soll gesagt haben: 'Das 'Neue Testament' stützt das 'Alte Testament'. Lotte starb 1983 und Oskar 1985 in Tulln, beide liegen in Wien begraben.

Über Berta, die einige Söhne hatte, weiß ich nichts.

Bernhard lebte in Wolkersdorf und hatte mit seiner Frau Hermine zwei Söhne, Fritz und Max. Fritz war mit Marianne Körner verheiratet und hatte eine Tochter Susanne. Während des Krieges versteckten sich alle drei in Frankreich, aber Marianne wurde verhaftet und ins KZ Auschwitz deportiert, das sie zwar überlebte, aber an ihr wurden im KZ medizinische Versuche durchgeführt, an deren Folgen sie bis an ihr Lebensende gelitten hat.

Sie reagierte ganz gegensätzlich zur Lotte Eisinger. Sie hat gesagt: 'Ein Gott, der den Holocaust erlaubt hat, an den glaube ich nicht mehr.' Sie hatte ihren religiösen Glauben verloren. Fritz und Susanne haben den Holocaust in Frankreich überlebt und sind in den 1950er-Jahren mit Marianne nach Australien emigriert. Susanne heiratete in Australien Harry Miles.

Max war auch in Australien, hatte eine Frau und einen Sohn. Ich weiß nicht, ab wann er dort gelebt hat. Deshalb emigrierte sein Bruder Fritz mit Familie auch nach Australien. Was genau mit Bernhard und Hermine während des Holocaust passiert ist, weiß ich nicht. Ich weiß nur, dass sie ermordet wurden.

Julius starb in jungen Jahren.

Gustav war mit Irma verheiratet und hatte einen Sohn, der bereits im Alter von vier Jahren starb. Mehr weiß ich nicht über ihn.

Siegfried Hauser war der jüngste der Geschwister und hat in Wien gelebt. Er starb 1956 in London, wohin er mit seiner Frau Mizzi, geborene Scamperl, vor dem Holocaust geflohen war. Sie hatten keine Kinder. Ich weiß nur noch, dass meine Großmutter ihren jüngsten Bruder im Kinderwagerl geschoben hatte - so groß war der Altersunterschied zwischen ihnen.

Meine Großmutter war die Älteste, und als alle schon erwachsen waren, blieb sie der Mittelpunkt, das Zentrum der großen Familie. Das hatte ich von meiner Großmutter übernommen. Wenn ein Feiertag war, war immer ich diejenige, die alle versammelte. Nun übernimmt das meine Schwiegertochter, die ein Gesellschaftsmensch ist, und ich hoffe, dass sie das weiterführt.

Die Urgroßeltern mütterlicherseits stammten aus Ungarn, aus der Gegend von Komarom. Der Urgroßvater Moritz Ungar war Rockschneider und die Urgroßmutter Therese war Köchin bei einem Schochet 3 in Guta. In dieser Familie hat es einen Josef gegeben, ich glaube, das war ein Bruder vom Moritz, aber es könnte auch ein Onkel gewesen sein, der diente in der k. u. k Armee 4 und wurde geadelt. Ich besitze sogar den Adelsbrief.

Mein Verwandter in Chile, Johnny Ungar, hat sich mit Familienforschung befasst und das herausgefunden. Dieser Adelstitel allerdings war nicht vererbbar. Man hat ihn bekommen, wenn man eine gewisse Dienstzeit beim Kaiser absolviert hatte.

Meine Großmutter erzählte oft, dass der Schochet, bei dem die Urgroßmutter gearbeitet hatte, zur Urgroßmutter gesagt hat: 'Nimm den Moritz zum Mann, der ist ein anständiger Mensch!' Und so heiratete sie den Moritz, meinen Urgroßvater. Eine Mikwe gab es in dem Dorf nicht, aus dem die Großmutter kam.

Darum hatte sie dort irgendeinen Fluss als Mikwe 5 benutzt, das hat sie mir einmal erzählt. Nach dem Schabbat 6 saßen immer alle Frauen um einen großen Tisch und sortierten Gänsefedern. Damals wurden die Gänse noch selbst gerupft. Das war ein gesellschaftliches Zusammensein, man plauderte und sortierte die Federn. Die Urgroßeltern waren sehr religiös, die Urgroßmutter trug noch einen Scheitl [Perücke]. Irgendwann übersiedelten sie nach Bad Vöslau.

Vor einigen Jahren war ich in Chile zur Bar Mitzwah 7 meines Verwandten Daniel Ungar eingeladen. Das ist eine große jüdische Familie dort, denn auch die Nachkommen von Max und Jakob, den Brüdern meiner Großmutter Rosalia, haben Nachkommen in Chile, die sehr zusammenhalten.

Viele Verwandte traf ich dort das erste Mal, und ich war sehr aufgeregt. Ich hatte meine Rede, die ich halten sollte, gut vorbereitet, und ich wollte diese Geschichte über die Urgroßmutter Therese und den Urgroßvater Moritz erzählen, aber da protestierte mein Verwandter John:

'Du kannst doch nicht erzählen, dass der Urgroßvater ein Schneider und die Urgroßmutter Köchin war! Wir leben hier seit Jahrzehnten mit der Geschichte, dass unsere Familie seit Generationen im Konditorwesen tätig ist.' Das stimmt schon, dass die Nachfahren Max und Jakob, die Brüder meiner Großmutter mütterlicherseits, aus Ungarn nach Bad Vöslau kamen und dort eine Konditorei und einen Kiosk beim Kurpark besaßen.

Irgendwann sind sie nach Wien übersiedelt, einer hatte ein Lebensmittelgeschäft und der andere ein Automatenbuffet, im 6. Bezirk, in der Mariahilferstraße - heute würde man dazu Espresso sagen. In dem Automatenbuffet waren die Sandwichs wie auf einer Tortenplatte, die man drehen konnte, wenn man Geld hineinwarf, konnte man sich ein Sandwich nehmen.

Also es stimmt, dass sie ein Konditorengeschäft besaßen, aber der Vater dieser Nachfahren war Moritz Ungar und der war Rockschneider. Mein Verwandter sagte: 'Nein, wir leben seit Generationen als Konditoren und da passen der Rockschneider und eine Köchin beim Schochet nicht dazu.' Und so musste ich meine Rede ändern!

Moritz und Therese hatten zwei Söhne und zwei Töchter: Rosa Siklos, meine Großmutter Charolta Rosalia und die zwei, über die ich gerade erzählt habe, den Max und den Jakob. Rosa Siklos wurde im Holocaust ermordet. Ein Sohn, Lazslo, überlebte den Krieg und 1956, während des Ungarnaufstandes flüchtete er nach Österreich. Von Österreich wanderte er nach Kanada aus.

Über Max weiß ich nur, dass er mit Irma Kobler verheiratet war und sie zwei Kinder, Kurt und Liese, hatten.

Jakob, später Jaques Ungar, war mit Stella, später in Chile hieß sie Ernestine, verheiratet. Sie hatten eine angenommene Tochter Edith, die Diti genannt wurde. Diti heiratete Kurt Ungar, ihren Cousin, da sie ja nicht blutsverwandt waren. Sie hatten drei Söhne: Johnny, Fredy und Andy. Liese Ungar heiratete Kurt Goldschmied und hatte zwei Kinder.

Meine Großmutter Rosalia Wollmann, geborene Ungar, wurde in Guta-Komarom um 1867 geboren.

Kurz gegen Ende des 19. Jahrhunderts heiratete meine Großmutter Rosalia meinen Großvater Michael Wollmann in Guta, wo 1896 mein Onkel Eugen geboren wurde. Mein Großvater bekam dann einen Posten als Buchhalter in Budapest, wo mein Onkel Alexander 1900 geboren wurde.

Irgendwann übersiedelte die Familie nach Bad Vöslau. Meine Mutter Etel wurde am 8. Februar 1905 in Bad Vöslau geboren, obwohl ihre Eltern zu dieser Zeit bereits in Wien lebten und in der Hietzinger Hauptstraße ein Lebensmittelgeschäft besaßen. Die Urgroßeltern lebten in Bad Vöslau, und meine Großmutter fuhr zur Entbindung zu ihren Eltern, was damals üblich war.

Meine Großmutter war sehr fromm. Sie hielt alle Traditionen und betete jeden Tag. Ich sehe die Großmutter noch mit dem Gebetbuch vor mir: sie betete in der Früh als auch am Abend. Auch nach dem Krieg führte sie in Wien noch einen koscheren Haushalt, mischte milchig und fleischig nicht, aber sie ging nicht in den 2. Bezirk einkaufen, das wäre ihr zu mühsam gewesen. Bis zu ihrem Tod im Jahre 1956 blieb sie eine fromme Frau.

Über den Großvater Michael Wollmann weiß ich eigentlich nichts. Mein Onkel Alexander, den ich einmal nach seinem Vater befragte, sagte: 'Den Vater hat man nicht gefragt, denn er war eine Respektsperson. Wenn er nichts erzählt hat, hat man ihn auch nicht gefragt.' Der Großvater starb 1918 im Alter von 51 Jahren an der Spanischen Grippe.

Die Brüder meiner Mutter waren schon erwachsen, meine Mutter war damals fünfzehn Jahre alt. Sie besuchte eine Haushaltsschule mit einer Schneiderausbildung und arbeitete dann gemeinsam im Lebensmittelgeschäft mit ihrer Mutter und Onkel Alexander.

Eugen besaß ein eigenes Lebensmittelgeschäft auf der Wiedner Hauptstrasse und war mit Alma Kobler verheiratet. Sie hatten eine Tochter Johanna, die 1927 oder 1928 in Wien geboren wurde. Die Familie floh nach Chile. Was mein Onkel in Chile arbeitete, weiß ich nicht genau. Ich glaube, er besaß wieder ein Lebensmittelgeschäft. Johanna wurde in Chile zu Juana.

Sie heiratete Franz Müller, einen deutschen Juden, und hat zwei Kinder, Thomas und Doris, und alle haben Kinder und Enkelkinder. Thomas heiratete Marta Ramirez und hat Kinder, Doris heiratete Jaime Farji und hat ebenfalls Kinder. Anfang der 1970er-Jahre, als Salvador Allende 8 zum Staatspräsidenten Chiles gewählt wurde, kam die Familie aus Chile nach Wien, da sie sich bedroht fühlte.

Wir sehen das anders, und ich kann mit ihnen auch nicht diskutieren, denn der Sozialismus dort wäre ein anderer als hier gewesen - er hätte kommunismus- und diktaturähnliche Züge gehabt. Davor hatten sie Angst. Sie transferierten ihr Geld nach Amerika und kamen nach Wien.

Der jüngste Bruder meines Cousins Johnny, Andreas Ungar, ging in Wien aufs Gymnasium und absolvierte danach auf Geheiß seines Vaters das Konditorfach in der berühmten Wiener Konditorei 'Demel'. Ich glaube, sie gingen 1980 zurück nach Chile. Dort eröffneten sie eine Konditorei mit dem Know How vom 'Demel', und Andy besitzt heute bereits zehn Konditoreien mit bester Wiener Qualität in Chile.

Fredi absolvierte in Wien die Hotelfachschule und studierte dann Fremdenverkehr. Johnny war schon gelernter Diplomkaufmann und wurde später selbständig. Fredi heiratete eine Israelin und übersiedelte vor ungefähr 15 Jahren aus Chile nach Israel, wo er als Fremdenführer lebt. Eugen aber war schon alt und krank und starb 1972 in Wien.

Meine Eltern wurden in Wien einander vorgestellt. Mein Onkel Alexander kannte jemanden, der meinen Vater kannte, und so trafen sie einander. Nachdem meine Mutter keinen Vater mehr hatte, führte mein Onkel die 'Verhandlungen', dabei ging es unter anderem auch um die Mitgift. Meine Eltern heirateten am 11. Februar 1934. Am 11. Februar 1934 gab es einen Aufstand 9, Kämpfe im Karl-Marx Hof. Das war der Aufstand der Sozialisten, also ein prägnanter Tag. An diesem Tag haben meine Eltern im Hietzinger Tempel, in der Eitelbergergasse, geheiratet.

Die Hochzeitsreise ging zum Semmering, ins Hotel 'Panhans'. Nur neun statt 14 Tage verbrachten sie dort, weil mein Vater es nicht so lange aushielt und nach Hause wollte. Mein Vater fuhr auch nach dem Krieg nicht viel umher. Er sagte immer: 'Ich habe so viel Zeit am Land verbracht, ich brauch nicht aufs Land fahren, um mich zu erholen.'

Er wäre gern einmal nach Paris und in andere Weltstädte gefahren, aber im Alter war er krank und finanziell nicht so gut gestellt, darum konnte er sich diesen Wunsch nicht erfüllen. So nur zum 'Erholen fahren', das war nicht seine Sache. Meine Mutter war bei ihrer Hochzeit fast neunundzwanzig Jahre alt, für damalige Verhältnisse war sie wirklich eine alte Braut. Als junges Mädchen war sie allein nach Venedig und ans Meer nach Abbazia [heute: Kroatien] gefahren, das war damals sicher emanzipiert.

Nach der Hochzeit zog meine Mutter zu meinem Vater und seiner Familie nach Laa. Mein Vater, sein Bruder Ernst und der Großvater arbeiteten mit dem Großvater als Pferde - und Fruchthändler, und meine Mutter und die anderen Frauen der Familie führten den Haushalt. Sicher war das kein einfaches Leben, das meine Mutter unter dem Regime ihrer Schwiegermutter führte.

Wahrscheinlich wurde ich im Hotel 'Panhans' gezeugt, denn die Hochzeit war im Februar, und ich wurde am 23. Dezember 1934 als einziges Kind meiner Eltern in Wien, im Rudolfinerhaus geboren, denn in Laa wurde nicht entbunden. Meinen jüdischen Namen Mindl erhielt ich nach dem Namen meiner Urgroßmutter Hermine Hauser.

• Meine Kindheit

Die ersten vier Jahre meines Lebens, verbrachte ich im Kreise meiner väterlichen Familie. Ich heiße Kitty, weil mein Vater einmal eine Freundin hatte, die Tänzerin war - er liebte Tänzerinnen - und die Kitty hieß.

An die ersten Jahre kann ich mich nicht mehr so gut erinnern. Aber ich weiß, dass am Schabbat immer zum Abschluss die Havdala, der Segen über die Kerze, gesprochen wurde, und ich erinnere mich an die herrlich geflochtene Kerze.

Vor dem Krieg schlachtete der ganz normale Fleischerhauer in Laa das Fleisch koscher. Das weiß ich aus Geschichten von Verwandten. Der Großvater war angeblich nicht sehr belesen, er war kein Bibelforscher, aber er befolgte alle Regeln, die er von seinen Eltern übernommen hatte. Ich erinnere mich noch an mein Gitterbett; jeden Abend kam er an mein Bett und betete mit mir. Als mein Großvater 1941 auf Mauritius starb, war ich sechs Jahre alt.

Die finanzielle Situation meiner Eltern damals war eigentlich recht gut, denn sie hatten ein Auto - das war zu dieser Zeit nicht selbstverständlich - sie hatten Angestellte, zwei Häuser, Felder, Grundstücke, es gab sogar Schmuck. Meine Großmutter in Wien besaß ein Lebensmittelgeschäft. Ich würde nicht sagen, dass sie reich waren, aber von arm kann nicht die Rede sein.

Wir hatten sogar ein Wohnhaus mit fließendem Wasser und einem Badezimmer. Als meine Mutter nach Laa kam, kamen Verwandte, die kein Badezimmer hatten, immer zu ihr zum Baden. Der Badeofen wurde noch mit Holz geheizt, aber so ein Badezimmer war etwas Besonderes.

Im Geschäftshaus gab es auch ein Wohnzimmer mit einer Küche, wo sich immer die ganze Familie traf. Wir hatten einen Hund, einen Bernhardiner, der hieß Barry. Eigentlich mag ich Tiere nicht besonders, aber den Barry mochte ich sehr. An ein Dienstmädchen erinnere ich mich auch, das mich sehr gern hatte. Hinter dem Haus war ein großer Hof mit Stallungen.

Es gibt ein Foto, auf dem wir im Hof sitzen und meine Mutter strickt. Sie hat sehr gern genäht und gestrickt. Erna, die Cousine meines Vaters, die auch in Laa mit ihrer Familie gelebt hat und dann nach England emigriert war, kam nach dem Krieg oft nach Wien.

Sie erzählte mir, dass sie einmal vormittags am Geschäftshaus vorbeiging und meine Großmutter gerade aus dem Fenster schaute und rief: 'Erna!' 'Tante Gisela, was machst du heute?' 'Ich tu kochen.' 'Und was tust du am Nachmittag?' 'Wir werden beim Fenster rausschauen' und Erna sagte daraufhin:

'Gut, ich komme auch!' Also das war die Beschäftigung vom Samstagnachmittag oder Sonntagnachmittag. Man schaute aus dem Fenster heraus und unterhielt sich mit Vorübergehenden.

Gebetbücher gab es, das weiß ich. Ob es Romane gab, weiß ich nicht, ich war noch zu klein. Mein Vater las immer die Zeitung, meine Mutter las in Büchern. Ich denke mir, dass meine Eltern vor dem Krieg zusammen in Wien ins Theater gingen, aber ich war zu klein, um eine Erinnerung daran zu haben.

Die Großeltern fuhren, wenn sie überhaupt irgendwohin fuhren, zur Kur nach Baden, aber da waren ihre Kinder bereits erwachsen. Wirklich reisen, in andere Länder, konnten sie nicht. Dafür waren meine Eltern und Großeltern nicht reich genug, das war eine andere Verdienstklasse, die reiste. Wenn meine Großeltern nach Baden fuhren, oder Verwandte besuchten, blieben sie auch nur für ein paar Tage, aber so genau weiß ich das auch nicht.

• Während des Krieges

Im Jahre 1938, nachdem die Deutschen in Österreich einmarschiert waren, mussten wir aus Laa nach Wien ziehen, denn die Juden aus den Bundesländern wurden in Wien versammelt. In Wien gab es Familie und Freunde meiner Eltern, ich erinnere mich noch an die vielen Cousins und Cousinen. Zuerst wohnten wir, meine Großeltern väterlicherseits, meine Großmutter mütterlicherseits und meine Onkel Ernst und Alexander, im 2. Bezirk in der Praterstrasse, ganz in der Nähe des Durchgangs zur Czerningasse.

Die Wohnung war groß und komfortabel. Da sie zu teuer war, zogen wir dann alle in eine kleinere, billigere Wohnung in der Czerningasse. Meine Großeltern und ich schliefen gemeinsam in einem Zimmer, wo die anderen schliefen, weiß ich nicht.

In der Wohnung gab es auch einen großen Raum voller Kisten, die verschifft werden sollten, und dort kletterte ich oft mit einem Cousin, der Richard Eisinger hieß, und meiner Cousine Inge auf den Kisten herum. Hausrat, Geschirr und Bettzeug waren in den Kisten verpackt, Möbel und Bilder mussten wir in Laa zurücklassen.

Ich habe immer aus dem Fenster geschaut und auf meinen Vater und den Onkel Ernst gewartet, die damals irgendwo arbeiten mussten und nachmittags mit der Straßenbahn nach Hause kamen. Solche Straßenbahnen kann man heute nur noch im Straßenbahnmuseum besichtigen.

Erinnern kann ich mich auch daran, dass ich mir beim Spielen mit anderen Kindern in der Czerningasse Läuse eingefangen habe. Das hat schrecklich gejuckt und meine Mutter kämmte mir die Haare mit diesem speziellen Kamm, den man Staupier nennt.

Wenn ich mit meinem Vater oder Großvater unterwegs war, durfte ich bei Ansammlungen nie stehen bleiben. Es gab Militärparaden, da sah man zu, dass man nicht dabei war oder möglichst nicht auffiel. Einmal kam meine Mama nach Hause und erzählte, dass Juden den Gehsteig säubern mussten und sie gerade noch daran vorbeigekommen war.

Man durfte als Jude nicht mehr in die meisten Parkanlagen, auch nicht in den Prater. Liese, die Tochter von Michael und Lotte Eisinger, war sehr hübsch, ungefähr 20 Jahre alt und sah überhaupt nicht jüdisch aus. Sie ging mit mir schon vor 1938 ins Kino, und wir sahen einen Film mit Shirley Temple - das war mein erster Kinofilm. Liese ging, trotz Verbot für Juden, mit mir in den Prater Ringelspiel fahren.

Ich wusste natürlich nicht, dass wir etwas Verbotenes tun. Alle waren glücklich, als wir wieder gesund zurück waren. Mit meinem Vater waren meine Cousine Inge und ich auch gemeinsam im Prater, aber da hat uns niemand erkannt. Mein Großvater ging einmal mit mir auf der Hauptallee im Prater, da wurden wir aber verjagt, daran erinnere ich mich, ich war damals fünf Jahre alt. Ich habe mit einer gewissen Angst gelebt, aber ich verstand natürlich nicht, was da los war.

Meine Eltern und Onkel haben versucht, eine Möglichkeit zur Flucht aus Österreich zu finden - Einreisezertifikate in andere Länder zu bekommen. Aber nachdem wir acht Personen waren, gelang es nicht.

Am leichtesten hätten mein Onkel Alexander und Onkel Ernst ein Permit 10 nach England bekommen, sie waren noch Junggesellen. Aber die Familie hatte beschlossen, zusammen zu bleiben. Es hätte vielleicht auch für meine Eltern und mich eine Möglichkeit gegeben, aber für die Großeltern nicht.

Die meisten der Familie meiner Mutter waren nach Chile geflüchtet, ohne meine Eltern von ihrem Vorhaben zu unterrichten. Erst als sie alles unter Dach und Fach hatten, haben sie von ihrer bevorstehenden Reise erzählt. Mein Vater warf es ihnen nie vor, aber er verzieh es ihnen auch nicht. Ich sehe das heute anders, denn ich glaube, jeder dachte zuerst an sich und seine Familie. Und sie haben, so wie wir, die Großeltern mitgenommen.

Die alten Menschen waren ein großes Problem bei der Flucht, denn kein Land wollte sie haben. Ich glaube, ab Anfang Fünfzig galt man damals als alt. Einige unserer Verwandten ließen ihre Eltern in Wien, die dann in den KZs umkamen.

Letztendlich verließen wir Wien alle gemeinsam illegal auf einem Schiff die Donau abwärts bis ins Schwarze Meer. Mit uns waren Erna Hauser und ihre Tochter Inge. Emil Hauser, Inges Vater, war ja schon in Palästina und wartete dort auf Frau und Tochter.

Im rumänischen Donauhafen Tulcea wurden wir auf die 'Atlantik' in Richtung Palästina umgeschifft. Was ich später über diese Reise gelesen habe, war, dass rund 3.500 Flüchtlinge aus Österreich, Deutschland und der Tschechoslowakei, die Anfang September 1940 auf vier Schiffen ihre Reise Donau abwärts antraten, auf drei Hochseedampfer umgeschifft wurden.

Es herrschte großer Platzmangel. Die 'Atlantik', die höchstens 150 Passagiere hätte aufnehmen können, fuhr mit 1.800 Menschen los. Unter dem Deck hatten wir eine selbstgezimmerte Koje, da waren wir alle acht untergebracht. Die Koje hatte ein Dach, war aber irgendwie auch offen. Ich ging auf dem Schiff herum, mein Onkel Alexander arbeitete in der Küche, und ich besuchte ihn dort manchmal.

Obwohl ich damals fast sechs Jahre alt war, erinnere ich mich nur an bestimmte Dinge. Das Schiff brauchte Heizmaterial, es wurden die Maste abgesägt, um zu heizen. Ich war sehr viel krank, und meine Mutter brachte mich zum Schiffsarzt. Ich erinnere mich an meine Waschschüssel aus Wien und meinen Nachttopf.

Hunger hatte ich nie. Es ist möglich, dass ich wenig zu essen hatte, aber ich hatte nie Hunger. Alle Erwachsenen kümmerten sich um mich, ich war ja das einzige Kind der Familie. Woran ich mich aber erinnere, sind Wasserbegräbnisse. Man versenkte die Verstorbenen ins Wasser.

Im Herbst 1940 kamen die Schiffe im Hafen von Haifa an. Die Engländer wollten uns nicht, und die Schiffe standen im Hafen. Man sagte, dass die Passagiere der 'Atlantik', die nun ein verwahrlostes, schmutziges Wrack war, auf die 'Patria' gehen sollten, um sich dort zu waschen. Zuerst sollten die Mütter und Kinder hinüber.

Meine Mutter aber sagte: 'Wir bleiben beisammen! Wir waren bisher beisammen, und wir bleiben beisammen!' Und sie ist mit mir nicht hinüber auf die 'Patria' gefahren. Aber Erna mit ihrer Tochter Inge fuhr hinüber. Sie schafften es, sich von der sinkenden 'Patria' 11 zu retten, die von der Haganah 12 durch zuviel Sprengstoff gesunken ist, obwohl sie nur verhindern wollten, dass das Schiff nach Mautitius, einer englischen Kolonie, mit den Geflüchteten geschickt wird. 200 Leute ertranken, Richard Eisinger, mit dem ich in Wien in unserer Wohnung gespielt hatte und seine Mutter waren darunter.

Erna und Inge durften dadurch, dass sie auf der Patria waren und beinahe ums Leben gekommen wären, in Palästina bleiben, während meine Familie nach zehn Tagen im Internierungslager in Atlith hinausgetrieben und nach Mauritius weiter geschickt wurde.

Das Lager wurde von jüdischen Aufpassern bewacht. Ich erinnere mich, wie sie in unsere Hütte kamen und sagten: 'Ihr müsst jetzt die Baracke verlassen', aber mit den Händen deuteten sie uns, wir sollen liegen bleiben. Die Frauen zogen sich nackt aus, blieben liegen und leisteten so Widerstand, aber das half nichts. Um das Lager war Stacheldraht, hinter dem Stacheldraht waren die Überlebenden der Patria, und wir konnten der Inge und ihrer Mutter zum Abschied winken.

• Mauritius

Unser Schiff von Haifa nach Mauritius hieß 'Neuseeland'. Ich erinnere mich, dass ich auf dem Schiff sechs Jahre alt wurde. Ich war krank, lag in der Kabine und hatte starkes Nasenbluten. Zu dieser Zeit hatten wir den Äquator erreicht, und mein Vater kam zu mir und sagte: 'Jetzt wirst du gleich den Rucker spüren', und sie versuchten mir zu erklären, was der Äquator ist.

Bis zu dem Zeitpunkt, als ich durch ältere Leute und durch mein Erwachsenwerden begriff, was das alles bedeutete, war mir die Situation, in der sich die Leute auf Mauritius befanden, überhaupt nicht bewusst - ich wuchs da einfach hinein. Wir lebten unter englischer Aufsicht viereinhalb Jahre in einem Lager.

Frauen und Männer waren getrennt. Die Camps waren durch Mauern getrennt. Am Anfang durften sich die Männer und Frauen nur zeitweise sehen. Das Lager verlassen konnte man zuerst nicht, später aber mit einem Passierschein, den man von Zeit zu Zeit bekam. Tagsüber durften sich die Männer und Frauen im Lager relativ frei bewegen, und es wurden auch Kinder dort geboren.

Die Frauen und die Kinder waren in Wellblechbaracken untergebracht, in denen 25 bis 30 Betten nebeneinander standen, über die Moskitonetze gespannt waren. Ich schlief mit meiner Mutter in einem Ehebett, unsere Beziehung zueinander war sehr eng. Meine Mutter hatte eine wunderbare Stimme und sang mir oft etwas vor, auch Opernarien sang sie. Daran erinnere ich mich sehr gut. Die Liebe zur Musik habe ich von meiner Mutter geerbt.

Die Männer waren in Steinhäusern, dem ehemals von Napoleon errichteten Gefangenenlager, untergebracht. Das Frauenlager wurde später abgerissen, das Gefängnis, in dem Männer untergebracht waren, ist noch heute ein Gefängnis.

Für uns Kinder war das Leben im Lager lustig. Ich war ein Einzelkind, aber diese viereinhalb Jahre war ich nie allein. Am Abend, wenn wir niedergelegt wurden, saßen die Frauen um einen Tisch und tratschten darüber, wer mit wem zusammen ist, wer heiratet und wer ein Kind bekommt. Wir Kinder, natürlich noch völlig unaufgeklärt, stellten uns dann immer schlafend und versuchten etwas von den Gesprächen mitzubekommen.

Im Lager gab es eine Schule. Es gab Lehrer, die entweder Lehrer waren oder Menschen, die gut mit Kindern umgehen konnten. Sogar Klavierunterricht hatte ich eine zeitlang auf Mauritius. Die Klavierlehrerin, die wir sehr gern hatten, starb dann aber leider an Kinderlähmung.

Ich war eine recht gute Schülerin, und ich glaube, wenn ich nicht so viele Schulen in so vielen Ländern besucht hätte, wäre ich es auch geblieben. Es gab zwei Synagogen, eine liberale und eine fromme. Dr. Bieler, mein Religionslehrer auf Mauritius, hat mich sehr geprägt. Er hat uns die biblische Geschichte anschaulich und interessant erzählt. Wir Kinder waren gern bei den Gottesdiensten, und besonders gerne gingen wir zu den Hochzeiten.

Herr Grau spielte mit uns Kindern Theater. Ich bekam die Hauptrolle in dem Stück 'Die Prinzessin und der Schweinehirt' nach einem Märchen von Hans Christian Andersen. Im Unterschied zu Andersens Märchen ging unser Märchen gut aus, zum Schluss kamen sie zusammen.

Ich als Prinzessin, und mein Partner der Schweinehirt, saßen in der Endszene auf einem Thron und er sagte: 'Endlich allein', woraufhin das Publikum schrecklich lachte. Ich verstand damals natürlich überhaupt nicht, warum die Leute so lachen. Die Musik und die Lieder kann ich heute noch. Die Kinder von Herrn Grau - er hat fünf Kinder - leben in Israel, und ich wundere mich, dass sie diese Melodien und Texte nicht vermarkten, das wäre ein wunderbares Kindermusical!

Mein Partner von damals, der Schweinehirt, war meine erste Liebe. Er war elf, und ich war zehn. Ich traf ihn bei einem Mauritiustreffen, und bin jetzt noch mit ihm in Kontakt. Er lebt in Jerusalem, und wir rufen uns zu den hohen Feiertagen immer an. Und als wir uns das erste Mal wiedersahen, sagte er:

'Na Kitty, was hast du die letzten 50 Jahre gemacht?' Leider ist er  jetzt schwerhörig, und es ist schwer, mit ihm zu kommunizieren. Aber wir haben uns alle nicht vergessen. Ein Anderer komponierte Lieder für uns. Noch heute kann ich diese Lieder. Kein Wunder also, dass ich das Leben dort auf Mauritius positiv erlebte.

Einige Frauen der Insel organisierten im Lager für die Kinder einen Pfadfinderclub. Wir bekamen Uniformen, lernten den Schwur der Pfadfinder, es gab Prüfungen, zum Beispiel Lagerfeuer selber entzünden, einen Knopf annähen oder Kompott herstellen. Auch Ausflüge ans Meer machten wir.

Die Eltern schauten immer darauf, dass es den Kindern gut geht. Manchmal streichelten mir alte Menschen über den Kopf und sagten: 'Du sollst das in Freuden erzählen können!' Und wenn ich es in Freuden erzähle, kommen mir gleich die Tränen.

An Hunger kann ich mich auch da überhaupt nicht erinnern, denn ich hatte nie Hunger. Allerdings glaube ich, dass man vom Lageressen allein nicht richtig satt wurde. Meine Familie führte ein 'Kaffeehaus'. Es war in einer Wellblechbaracke, in der Tische, Stühle und eine Tischtennisplatte standen.

Meine Großmutter Gisela kochte, sie war eine phantastische Köchin. Es gab Hühnersuppe - die Nudeln machte sie selber -, und ich sehe noch vor mir, wie sie immer 14 Eier für die Nudeln nahm und dann die Nudelsuppe kochte, mit der sogar die Babys gefüttert wurden.

Sie machte auch Semmelknödeln, die sie mit Cornedbeef füllte, oder es gab Guavenknödel. Guaven sind eine Frucht, so ähnlich wie Mango, und die Großmutter stellte Marillenknödel ohne Marillen, eben mit diesen dort wachsenden Guaven her. So verdiente meine Familie Geld. Mein Vater und mein Onkel arbeiteten außerdem mit einem Chinesen zusammen, brachten Obst ins Lager und verkauften es.

Es gab auch Werkstätten, zum Beispiel eine Schneiderei mit Nähmaschinen, die man mit der Hand betrieb. Meine Mutter nähte dort Kleider für mich, und es gab eine Spenglerei mit Lötkolben, die im Kohlefeuer erhitzt wurden, und aus Konservedosen wurde Geschirr hergestellt. Eine Hilfe waren auch Pakete, die wir von unseren Verwandten aus Australien bekamen.

Es gab aber auch Leute in dem Lager, die nicht so geschickt waren und keine Hilfe von außen bekamen, an der Hitze litten, an Krankheiten - zum Beispiel an der Malaria - starben oder allein waren und nicht wussten, ob ihre Angehörigen noch am Leben sind. Dann war das Leben dort natürlich sehr tragisch.

Zwei oder Drei haben sich sogar umgebracht. Auch die japanische Gefahr 13 war da. Ich erinnere mich, manchmal war es möglich Radio zu hören und Zeitungen zu lesen, dass es nicht ausgeschlossen war, dass die Japaner in Mauritius einfallen könnten. Das war eine richtige Kriegsbedrohung! Wir Kinder wussten, dass Krieg ist, und wir hatten immer ein wenig Angst. Trotzdem war Mauritius ein Sanatorium gegenüber einem Konzentrationslager.

Mein Großvater wurde krank und starb am 17. März 1941 auf Mauritius. Er war schon eine Weile kränklich, er hatte Herzbeschwerden. Die Mama fuhr zu seinem Begräbnis. Ich spielte im Lager mit den Kindern, und sie winkte mir noch aus der Ferne. Ich wusste, sie fährt aufs Begräbnis.

Der Friedhof, auf dem mein Großvater begraben liegt, wurde einmal durch Zyklone zerstört. Aber es gibt auf Mauritius einen Verein mit dem Namen 'Amical Moris Israel', der cirka 300 Mitglieder hat, die sich unter anderem um den Friedhof kümmern. Das sind keine Juden, denn auf Mauritius gibt es nur drei jüdische Familien.

Natürlich war und blieb unser Ziel Palästina! Im Jahre 1945 wurden die Lager geräumt, und die Engländer ließen uns endlich nach Palästina einreisen. Wir wollten in die Nähe von Tel Aviv, weil eine der vielen Cousinen meines Vaters in Tel Aviv lebte.

In Rechovot, wenige Kilometer von Tel Aviv entfernt, wurden wir vier Wochen zur Erholung von Wizo-Frauen aufgenommen. Jeder kam in einen anderen Haushalt, in einem Shikun - einer Siedlung -, alle nebeneinander. Ich war bei russischen Juden untergebracht, der Vater der Familie war Autobuschauffeur.

Bevor wir Wien verlassen hatten, hatten wir die neunzehn Kisten und Koffer, auf denen ich in unserer Wohnung in der Czerningasse mit meinen Cousins und Cousinen gespielt hatte, mit unserem Hab und Gut nach Palästina geschickt. In den Kisten war Bettzeug, Kristall und Tischgedecken, die die Frauen der Familie ja massenhaft gestickt hatten.

All die Jahre, die wir auf Mauritius waren, hatte sich eine Cousine meines Vaters um unsere Sachen gekümmert und 1945, als wir von Mauritius kamen, haben wir 17 von den 19 Gepäckstücken bekommen und konnten ab und zu etwas verkaufen, um unser Leben zu finanzieren.

Meine Familie fand eine Wohnung in Rechovot, und ich ging wieder in die Schule. Ich glaube, ich hätte in die fünfte Klasse kommen sollen, wurde geprüft und kam erst einmal in die vierte Klasse. Ich war in Palästina als Ole Chadasch, das bedeutet Neueinwanderer, privilegiert, und ich hatte Freunde, die mich sofort akzeptierten.

Die Wohnung in Rechovot lag im jemenitischen Viertel und war nicht besonders komfortabel. Meine Familie zahlte eine Wohnung in Holon an, die gerade gebaut wurde. Einige Monate später war das Haus fertig gebaut, und die ganze Familie übersiedelte.

Mein Vater und mein Onkel Ernst arbeiteten schwer als Schichtarbeiter in einer Fabrik der Engländer, und meine Mutter musste nun zu Leuten flicken gehen, um Geld zu verdienen. Als sie das erste Mal zur Arbeit ging, weinte sie und mein Papa weinte auch, denn dass seine Frau arbeiten gehen musste, das war schrecklich für ihn. Das bedeutete für beide den sozialen Abstieg.

Gegen Ende des Schuljahres unternahmen wir Neueinwanderer einen Sommerkurs und lernten den Unterrichtsstoff der 5. Klasse. Ich war gut im Unterricht, man bekam aber keine Noten, es hieß 'durchgekommen', 'nicht durchgekommen', oder 'durchgekommen mit Nachprüfung'.

Den Neueinwandern wurde viel nachgesehen. Nach dem Schuljahr durfte ich die 6. Klasse besuchen. Mein Lehrer in Holon hieß Ariel, den mochte ich sehr. Auch die Lehrerin Dinah mochte ich sehr. Die Lehrer in Palästina durfte man beim Vornamen nennen, das schaffte eine sehr gute Atmosphäre.

Die Jugendlichen waren organisiert, und ich wurde von der Klasse angehalten mitzumachen, aber mein Vater sagte immer, ich soll lieber nicht gehen. Es gab die Haganah, und meine Eltern hatten Angst, dass ich bei Lagerfeuern mit Kartoffelbraten in eine bestimmte politische Richtung agitiert werde.

Sie passten immer auf, dass ich ja nicht zu sehr in irgendetwas hinein gezogen werde, noch dazu, wo mein Vater sicher schon von Anfang an im Kopf hatte, nach Österreich zurückzukehren. Meine Mutter wollte nicht nach Österreich zurück, denn sie wollte nicht, dass ich in Österreich aufwachse.

Es war die Einstellung meiner Eltern damals, sich nicht zu sehr zu öffnen, sich lieber anzupassen, denn man muss ja nicht jedem erzählen, wer man ist. Ich bin zwar ein offener Mensch geworden, aber auch ich mache keine Reklame damit, jüdisch zu sein. Wenn es sich ergibt, sage ich es, aber ich würde das nie in den Vordergrund stellen. Ich würde auch nie jemandem meine Meinung aufdrängen.

• Rückkehr nach Österreich

Onkel Ernst war die treibende Kraft, dass wir wieder nach Österreich zurückgingen. Als wir Palästina verließen, begann ich gerade, ohne Punktierung lesen zu können. Auch die Familie Hauser - Emil, Erna und die Tochter Inge - gingen 1947 nach Österreich zurück. Familie Hauser wohnte wieder in Hollabrunn und Emil war wieder Viehhändler. Inge zog nach ihrer Heirat nach Wien.

In Österreich hatte unsere Familie noch Besitzungen - Häuser und Äcker - und es gab den Plan, dass der Onkel und die Großmutter vorfahren und erst einmal alles anschauen. Aber dann starb meine Mutter an Krebs. Als die Ärzte den Krebs erkannten, lebte sie noch drei Wochen.

Meine Mutter war eine von fünf Leuten, die auf Mauritius keine Malaria hatten, und dann starb sie mit 42 Jahren an Krebs. Begraben wurde sie in Nachlad Yzchrak, in der Nähe von Holon. Ich war nicht auf ihrer Beerdigung, ich wollte nicht. Es war furchtbar für mich, ohne meine Mutter zu sein. Meine Großmutter Gisela hatte kurz vorher einen Schlaganfall, das war im Dezember 1946.

Sie war tagelang bewusstlos. Meine Mutter starb im März 1947, und ich sehe noch vor mir wie meine Großmutter geschrieen hat: 'Warum nicht ich, warum nicht ich?' Das war die Mutter meines Vaters. Meine Großmutter Rosalia, die Mutter meiner Mutter, eine liebe und gar nicht strenge Großmutter, war ganz ruhig; sie schaute nur aus dem Fenster.

Onkel Alexander, der Bruder meiner Mutter, wollte auch nicht nach Österreich zurück und emigrierte 1947 mit meiner Großmutter Rosalia von Palästina nach Chile. Wir anderen, meine Großmutter Gisela, mein Vater, Onkel Ernst und ich übersiedelten 1947 von Palästina nach Österreich.

Mit dem Schiff fuhren wir von Haifa nach Alexandria. Dieses Mal hatten wir eine Kabine, und ich war seekrank. Im Hafen von Alexandria stiegen sehr schöne Frauen ein. Die wohnten oben am Deck, wir wohnten unten. Mein Vater sagte: 'Wenn wir Israel wieder besuchen, dann werden wir auch 'Erster Klasse' reisen.' Er ist nie mehr nach Israel gereist, und ich dann nicht mehr mit dem Schiff, sonder schon mit dem Flugzeug.

Von Alexandria fuhren wir nach Genua und von Genua mit der Bahn nach Wien. Ich glaube, fünf Tage dauerte die Reise. Wir fuhren mit dem Zug abends aus Genua weg und waren vormittags in Wien. Wir überfuhren am Semmering die Demarkationslinie, kamen in russisches Gebiet, und am Bahnhof hörte ich Kinder, die Tee verkauften und deutsch miteinander sprachen. Das war komisch für mich, denn die Kinder, mit denen ich zusammen war, sprachen ivrit miteinander.

Ich hatte einen Hut und einen Mantel bekommen, bevor die Reise losging. Mein Papa hatte gesagt, in Wien würde es mir gut gehen, aber es war fremd. Als es kalt wurde, wartete ich auf den Schnee, denn ich glaubte, bei Null Grad muss es schneien.

Anfangs wohnten wir bei einem Bekannten im 5. Bezirk. Das war der Pferdehändler Arnold Sagl, auch ein Jude. In Laa hatte es eine Nachbarin gegeben, die Frau Brandthuber. Ich habe sie nach dem Krieg kennen gelernt. In Laa war sie eine Persönlichkeit.

Ihr Mann war Baumeister, und sie hatte sehr jung geheiratet und war dann, vor dem Krieg, die Freundin meines Onkels Ernst gewesen. Frau Brandthuber kümmerte sich sehr um mich, als ich als Zwölfjährige ohne Mutter nach Wien kam. Sie ging zum Beispiel mit mir ins Dianabad schwimmen und sorgte sich überhaupt um unsere ganze Familie.

Auch die Brauereibesitzerin von 'Hubertus Bräu', Gülnar Hoffmann, war eine Freundin der Familie, die wir dann auch nach dem Krieg wiedertrafen. Dann gab es die Familie Prantl. Der Herr Prantl war Tierarzt in Laa, und er war der Erste, mit dem mein Vater nach dem Krieg brieflich Kontakt aufnahm.

Als mein Vater starb, fand ich diesen Brief und schickte ihn an die Familie Prantl. Ein Sohn ist auch Tierarzt wie sein Vater, der andere Sohn ist Tischler. Einige Möbel in meiner Wohnung wurden von dem Tischler Prantl angefertigt.

Im Oktober kam ich nach Wien und die Frau Brandthuber aus Laa, sie hieß dann Wittmann, weil sie noch einmal geheiratet hatte, besorgte mir einen alten Professor, das war der Professor Reibenspieß, als Nachhilfe. Professor Reibenspieß gab mir ein halbes Jahr, von Oktober bis Februar, Privatunterricht.

Meine Familie hatte ja immer deutsch miteinander gesprochen, aber mein Deutsch war nicht gut. Besonders die Schrift beherrschte ich nicht so gut, dass ich in der Schule hätte bestehen können. Im Februar 1948 konnte ich die dritte Klasse der Hauptschule in der Embelgasse besuchen. Den Privatlehrer hatte ich dann noch viele Jahre.

Bald ging ich schon allein durch Wien. Ich fuhr mit der Straßenbahn immer wenn ich Zeit hatte, jedes Mal in einen anderen Bezirk und ging die Straßen entlang. Oder ich lief in Schönbrunn umher, das machte ich alles mit meinen 12 Jahren allein.

Dann haben wir eine herrliche, sehr große fünf Zimmer und drei Kabinette Wohnung im 4. Bezirk, am Brahmsplatz, gemietet. Die ganze Familie blieb zusammen, wir wohnten gemeinsam in dieser Wohnung. Als mein Onkel Ernst 1949 heiratete, zog auch seine Frau Anni dazu, und als der Sohn Peter geboren wurde, wohnten wir auch noch zusammen.

Jeder wusste, dass ich aus Palästina komme, aber Antisemitismus von Lehrern oder von Mitschülern habe ich nicht direkt erlebt. Ein einziges Mal war ich mit der Schule auf einem Schikurs. Das war nichts für mich, denn damals hatten wir Holzski, die nicht einmal eine Bindung hatten, und ich war nicht sehr geschickt - ich konnte damit nicht gut fahren.

Es machte keinen Spaß dieses Rutschen, bis heute vertrag ich das Rutschen unter den Beinen nicht. Eines Abends sangen die Mädchen auch noch Lieder aus der Nazizeit. Da hatte ich ein sehr ungemütliches Gefühl. Aber was ich nicht weiß, ist: sangen sie die Lieder, weil sie sie eben kannten oder weil ihnen die Ideologie gefiel.

Diskutiert habe ich sicher nicht mit denen, dafür war ich viel zu schüchtern und dumm. Außerdem hatte ich zu Hause gelernt: 'Lass dich auf keine Debatten ein!' Ich hatte aber auch einige Freundinnen in der Klasse, die nicht mitsangen.

Onkel Ernst heiratete nach dem Krieg Anni Holzer aus Reichenau an der Rax, die 1920 geboren wurde. Anni ist ein Zwilling und lebt heute als Witwe mit ihrer Schwester Edith zusammen in Wien. Die Schwestern arbeiteten bis zu ihrer Deportation nach Theresienstadt und Auschwitz im Rothschildspital.

Ihre Eltern und ersten Ehemänner gingen ins Gas. Anni heiratete meinen Onkel Ernst am 4. August 1949. Ihr Sohn Peter Drill wurde 1950 geboren. Nach dem Krieg wurde Anni chirurgische Schwester im Spital und Edith in der Fürsorge und Kassa der Israelitischen Kultusgemeinde. Peter Drill heiratete Serap aus der Türkei, die zum Judentum übergetreten ist. Sie leben aber kein religiöses Leben.

Unsere Besitzungen in Laa haben wir zurückbekommen. Mein Vater, Onkel Ernst und Arnold Sagl wurden Kompagnons und waren wieder Pferdehändler. Herr Sagl hatte ein Pferdegeschäft in Wien. Mein Vater und Onkel Ernst mieteten in Laa einen Stall, hatten wahrscheinlich wieder ihre ehemaligen Kunden von vor dem Krieg und begannen wieder mit dem Pferdehandel.

Die halbe Woche war mein Vater in Laa, und die andere Hälfte der Woche war Onkel Ernst in Laa. Sie hatten in einem Gasthaus, das damals Stimson hieß, ein Kabinett gemietet, in dem sie, wenn sie in Laa waren, wohnten. Im Hof des Gasthauses war der Stall und der Stallbursche, der die Pferde betreute. Er übernachtete bei den Pferden, das war damals üblich.

Mein Onkel hatte ein Auto, mein Vater fuhr immer mit dem Zug. Obwohl er einen Führerschein besaß, wollte er kein Auto chauffieren. Der Onkel kaufte meistens die Pferde in Wels. Mein Vater und er gingen zusammen in Wien in den Stall, der im 5. Bezirk war und dem Herrn Sagl gehörte, und sahen sich dort die gekauften Pferde an.

Manche Pferde blieben dann in Wien, manche kamen nach Laa in den Stall. Es gab dann noch einen Kompagnon, der hieß Herr Holler. Der Sohn dieses Herrn Holler blieb im Pferdegeschäft, und ich habe gehört, er oder seine Nachkommen sind heute noch Pferdetransporter. 1960 gingen die Geschäfte so schlecht, dass sie verkaufen mussten. Mein Vater und Onkel Ernst hatten nichts modernisiert, sie hätten vielleicht auf Reitpferde umsteigen können, aber sie hatten weiterhin Nutzvieh.

Daraufhin verkauften sie Schlachtvieh und am Naschmarkt Zwiebeln und Knoblauch. Mein Papa schnitt außerdem den Pferden, bevor sie geschlachtet wurden, die Schweife ab und handelte mit Rosshaaren. Damals gab es noch Bürstenbinder, die echtes Rosshaar verwendeten. Das Haar vom toten Tier ist schlechter als das Haar vom lebenden Tier. Aber einem Pferd den Schweif abschneiden ist gefährlich, denn es kann ausschlagen. Wirklich gut ist es meinem Vater nicht mehr gegangen.

Ich war immer mit meiner Großmutter zu Hause. Fernsehen gab es nicht, wir hörten viel Radio, ich erinnere mich, um viertel 9 war immer 'Das Hörspiel'. In meiner Erinnerung waren das gute Stücke. Meine Großmutter Gisela und ich gingen oft ins Kino. Als ich dreizehn, vierzehn Jahre alt war, gingen wir drei bis vier Mal in der Woche ins Kino. Ich sekkierte sie immer:

'Oma, komm ins Kino, gehen wir ins Kino'. Ins Theater wurde ich von meinem Vater und Onkel Ernst mitgenommen, in die Oper ging ich auch mit meinem Vater und meinem Onkel, aber auch sehr oft allein. Mein Onkel Ernst ging jede Woche einmal ins Theater, und alle vierzehn Tage nahm er mich mit ins Burgtheater, ins Theater an der Josefstadt und das Volkstheater, das alles konsumierten wir damals.

Mein Papa ging schon in der Früh ins Kaffeehaus 'Kremser', das am Ring bei der Oper war. Er nahm ein Getränk vor dem Mittagessen, zum Mittag kam er nach Hause, nachmittags ging er wieder ins Kaffeehaus, dann entweder ins 'Kaisergarten' am Ring, später gab es das Kaffee 'Carlton', das wurde dann sein Stammkaffe.

Wenn ich meinen Vater sehen wollte, musste ich ins 'Carlton' gehen. Im Kaffeehaus wurde wenig konsumiert, man trank nur Kaffee. Er ging auch ins Kaffeehaus, um Frauen kennen zu lernen, und am Wochenende ging mein Vater dann mit seiner jeweiligen Freundin in ein Wirtshaus essen, und danach gingen sie ins Kaffeehaus oder in eine Bar.

Man ging auch zum '12 Uhr Tee' zum Beispiel ins 'Parkhotel' in Hietzing oder in den 'Kursalon' ging man zum 5 Uhr Tee. Im Sommer fuhren wir oft zum Cobenzl, dort war eine Liegewiese und um 6 Uhr fuhren wir dann zum Heurigen, da war aber meine Großmutter schon gestorben. Das Essen nahm man mit, das war noch der Ur- Heurige.

Die Frau von Onkel Ernst hatte immer haufenweise Schnitzel gebraten, die wir mitnahmen, und dazu wurde heuriger Wein getrunken. Oft waren wir beim 'Mayr am Pfarrplatz', das ist ein bekannter Heuriger. Wir bestellten Getränke, aßen unsere Schnitzeln, das war immer ein billiges Vergnügen.

Mein Vater hatte immer wieder Beziehungen zu Frauen, die vier bis fünf Jahre bestanden, aber da er meinetwegen nicht mehr heiraten wollte, gingen die Beziehungen auseinander. Außerdem waren das immer Nichtjüdinnen, und er hätte nie eine Frau geheiratet, die keine Jüdin ist.

1949 kamen mein Onkel Alexander und meine Großmutter Rosalia aus Chile nach Wien - sie hatten sich in Chile nicht einleben können. Sie nahmen sich eine Wohnung im 7. Bezirk, in der Neubaugasse. Die Wohnung lag im dritten Stock und hatte keinen Lift. Das Geschäft der Großmutter war arisiert worden und existierte nicht mehr, aber das Geschäft eines Onkels von Alexander, ein Espresso auf der Mariahilferstraße Nummer 107, kaufte Alexander seinem Cousin ab.

Als er in Pension ging, übergab er es seinem Nachfolger auf Leibrente und wurde dann 97 Jahre alt. Jetzt ist seit einiger Zeit das Geschäft 'Geo-Schuhe' in dem Lokal, aber sehr lange konnte man noch auf einem Schild über dem Lokal 'Gebrüder Ungar' lesen. Als Großmutter Rosalia gesundheitlich Probleme bekam, übersiedelte sie ins jüdische Altersheim in der Seegasse und starb 1955 an den Auswirkungen eines Oberschenkelhalsbruches.

Nie war die Rede davon, dass ich auf ein Gymnasium gehen soll. Mein Vater sagte immer, ich soll auf die Bürgerschule gehen, und ich war ein sehr braves Kind und tat immer das, was die Erwachsenen von mir erwarteten. Er sagte, ich soll etwas lernen, was Kaufmännisches, damit ich auch den Haushalt führen kann und es hieß immer:

'Na ja, sie wird eh heiraten!' Und dieses 'sie wird eh heiraten' ging mir so in Fleisch und Blut über, dass ich eigentlich gar nichts anderes wollte als 'eh heiraten'. Rückblickend tut es mir nicht leid, aber wenn ich heute jung wäre, würde ich mir mein Leben anders organisieren. Ich weiß nicht, ob das besser wäre, aber ich würde es versuchen.

Es wurde beschlossen, dass die Hotelfachschule für mich am besten sei, weil es da kaufmännische Fächer, wie auch Haushaltsfächer gab. Das hinter diesem Hotelfach auch ein Beruf steht, nämlich das Hotelfach, der mir gefallen hätte, wie ich dann da hinein gerochen hatte, das steht auf einem anderen Blatt.

Die Hotelfachschule habe ich in nicht in so guter Erinnerung, weil ich überfordert war und es auch keine Lehrer gab, die sich um mich gekümmert hätten. Zweiundzwanzig Gegenstände, glaube ich, waren es, die man in der Hotelfachschule zu lernen hatte. In zwei Jahren musste man das bewältigen, da war ich überfordert und dadurch eine schlechte Schülerin.

Die Absolventen der Hotelfachschule, besonders die, die nach der Matura die Hotelfachschule gemacht hatten, gingen zum Teil danach in die Schweiz, denn Österreich war damals als Fremdenverkehrsland nicht sehr interessant.

Mein Vater wollte nicht, dass ich weggehe und brachte mich zum Praktikum im 'Ambassador' Hotel' in Wien unter. Während des Sommers war ich in der Küche tätig. Ich musste zum Frühstücksdienst da sein, aber im Restaurant war eigentlich nicht viel zu tun, weil die Touristen nicht im Hotel essen wollten, sondern lieber zum Cobenzl auf den Kahlenberg fuhren.

Das Grand Hotel, das heutige 'ANA Grand Hotel' war zerbombt, und die Kellner, mit denen ich arbeitete, waren die Crew vom Grandhotel. Das waren alte Herren, die oft interessante Geschichten aus ihrer Hotelpraxis erzählten. Die lustigste Erinnerung für mich ist, bevor das Mittag oder das Abendessen begann, kam der Ober und fragte in der Küche:

'Was wollt ihr loswerden, was muss weg?' Dann sagte der Koch: 'Diese Karrees oder das oder das...' und der Ober pries das dann den Gästen mit den Worten an: 'Das hätten wir heute besonders frisch!' Es war ja auch nicht schlecht, es musste nur weg. Das war meine Karriere im Hotel 'Ambassador Kranz'.

Nach dem zweiten Schuljahr absolvierte ich meine Praxis in Velden am Wörthersee. Da war ich inzwischen schon 16 Jahre und erstmalig allein von zu Hause weg. Ich begann im Hotel 'Mösslacher' zu servieren. Sehr geschickt war ich nicht, ich zerbrach viel Geschirr. Ich wurde für meine Arbeit bezahlt, aber die Hauptbezahlung steckte der Oberkellner ein. Er sagte zu mir: 'Du bist ein junges Mädchen, für dich ist das nur ein Taschengeld, ich muss die Kohle für den Winter verdienen.'

Als ich in der Hotelfachschule war, entstand die 'Freiheitliche Partei'. Da gab es eine Schülerin, die sagte, sie wählt diese Partei. Und es gab einen Jungen in der Klasse, der aus einer Nazifamilie kam und von dem wusste ich, dass er mich ablehnt, weil ich Jüdin bin. Aber das wurde nie thematisiert, das war eher hinter vorgehaltener Hand: 'Die ist doch eine...' oder so.

Kurz bevor ich meine Abschlussprüfung hatte, starb meine Großmutter Gisela 1951 in Wien an einem Verkehrsunfall. Ich konnte sie noch besuchen, aber einige Tage nach dem Unfall starb sie.

Mich hätte das Hotelfach interessiert, aber da sagte mein Papa: 'Du bist ein anständiges Mädchen und kommst dann in weiß Gott was für Kreise!' In Wien gab es die jüdische Firma Leopold Prinz. Er war der Besitzer mehrerer Filialen: Wäschererzeugung, Stoffverkauf, gefärbte Lammfelle; Kürschner waren seine Kunden.

Mein Vater kannte in der Firma jemanden, und ich wurde im Büro aufgenommen. Darüber war ich nicht sehr glücklich, denn sie nahmen mich sozusagen gnadenhalber auf. Dann traf mein Vater jemanden von der Firma Reichfeld. Das war eine jüdische Familie, der eine Chemikaliengroßhandlung, die als Familienbetrieb geführt wurde, gehörte, und die suchten eine Bürokraft.

Ich begann da zu arbeiten, und ich blieb dort bis zur Geburt meiner Kinder. Ich hatte in dem Beruf keine Erfahrung, aber ich kann nicht sagen, dass ich unglücklich war. Man nahm es nicht so genau mit der Arbeitszeit, wenn ich mit meiner Arbeit fertig war, ging ich nach Hause, auch wenn es noch nicht fünf Uhr war. Wenn viel zu tun war, arbeitete ich länger. Eigentlich war das eine angenehme Zeit.

Onkel Ernst starb 1972.

Politisch engagierte ich mich nie besonders. Mein Vater wählte nach dem Krieg in Wien immer Rot. Er war kein Sozialist in dem Sinn, aber er war eher ein Sozialist, als alles andere. Bis heute ist mein Mann derjenige der immer sagt: 'Wenn ich dir das nicht sagen würde...', oder: 'Lies das doch...' Dann gibt er mir etwas zu lesen, aber ich komme mir so machtlos vor gegen die große Politik.

Mein Leben, nach dem Tod meiner Mutter, das Zurückkommen nach Österreich und das Leben als Jüdin in Österreich veränderte mich sehr. Ich wurde dick. Ich war nie schlank, aber ich wurde dick, und ich glaube, ich übte, als ich älter wurde, keinen besonderen Reiz auf Männer aus.

Während meiner Schulzeit ging ich in die Tanzschule Elmayer und später gern auf Bälle. Heute gibt es die sogenannte Perfektion nicht mehr. Man ging am Samstagabend in verschiedene Tanzschulen und tanzte, lernte Leute kennen und amüsierte sich. Ich ging in das Institut Kulka turnen, und ich wanderte gern.

Ich wandere noch heute, ich wandere und schwimme jede Woche bei der Hakoah 15. Jahrzehnte waren mein Mann und ich aktiv bei der Hakoah, jetzt ziehen wir uns langsam zurück. Meine Liebe zum Sport gab ich an meine Tochter weiter, sie machte ihren Magister Phil. und studierte Deutsch und Sport. Sie arbeitet als Mittelschulprofessorin in Wien.

Lange Zeit hatte ich überhaupt keine jüdischen Freunde. Erst als ich einen Englischkurs in der Volkshochschule der Urania besuchte, zu dieser Zeit arbeitete ich schon im Büro, lernte ich zwei jüdische Mädchen kennen. Dann lernten wir einen jungen Mann, der auch jüdisch war, kennen, und wir befreundeten uns mit ihm. Der hatte dann wieder einen Freund, und so kam ich langsam, ich war 18 oder 19 Jahre alt, zu einer jüdischen Gesellschaft. Leider sind einige bereits gestorben.

Die jüdischen Feiertage wurden selbstverständlich immer gefeiert. Ich habe einen Sitz im Tempel und dadurch, dass ich meine Mutter sehr früh verloren hatte, ging ich immer zu Iskor [jüdisches Totengedenken] in den Tempel, schon also junges Mädchen. Es gibt einen Frühgottesdienst für Berufstätige, und damit ich in den Tempel gehen konnte, kam ich später ins Büro. Das war selbstverständlich, auch dass die Feiertage gehalten wurden.

Für mich war es sehr wichtig einen Juden zu heiraten - mehr noch, es war eigentlich selbstverständlich. Ich hatte einige Bekanntschaften, die nicht jüdisch waren, bemerkte den Unterschied aber immer ziemlich schnell. Einmal hatte ich einen nichtjüdischen Freund, der mich in seinen Freundeskreis mitnahm. Wir besuchten ein Ehepaar, das jung verheiratet war.

Die Männer saßen um einen Tisch und spielten Karten. Die Art, wie sie Karten spielten - sie knallten sie auf den Tisch und tranken Bier dabei - da wusste ich, das ist nichts für mich. Er war eigentlich der Einzige mit dem ich näher befreundet war.

Einmal stellte mir eine Freundin einen Burschen vor, der eine Liebesenttäuschung hinter sich hatte und eine Freundin suchte. Mit dem ging ich aus, der Religionsunterschied war kein Problem, aber er hing noch an seiner ehemaligen Verlobten und erzählte ständig von ihr, was mir natürlich auf die Nerven ging.

Meinen Mann, Herbert Schrott, lernte ich 23jährig, im Juli 1958 kennen. Er wurde am 4. Oktober 1926 in Wien geboren. Seine Eltern Emanuel und Klara Schrott, geborene Altschüler, kamen im Jahre 1914 ungefähr 16jährig, mit ihren Eltern vor den Auswirkungen des 1. Weltkrieges flüchtend, nach Wien.

Die Großeltern meines Mannes mütterlicherseits waren Fanny und Chaim Altschüler, der Landesproduktenhändler in Podhajce war. Die Familie Schrott floh aus Tarnopol, Familie Altschüler aus Podhajce. Beide Städte lagen in Galizien, das zur k. u. k. Monarchie Österreich-Ungarn gehörte, und gehören heute zur Ukraine.

Meine Schwiegereltern lernten sich cirka 1924/25 in Wien kennen. Mein Schwiegervater arbeitete in Wien bei der Firma Berndorf Metallwarenfabrik, dann bei der Firma B. Wolkenstein, das war eine Silberwarenfabrik, und die Schwiegermutter arbeitete bis zur Heirat in verschiedenen Firmen. Die Eltern meiner Schwiegermutter, Fanny und Joachim Altschüler, wohnten mit im Haushalt, in der Lerchenfelderstrasse.

Mein Mann ist ein Einzelkind wie ich. Er besuchte die Volksschule in der Lerchengasse im 8. Bezirk, danach besuchte er zwei Jahre ein Gymnasium. Nach dem Einmarsch der Deutschen im März des Jahres 1938 durfte er, wie alle jüdischen Kinder, nach kurzer Zeit nicht mehr in seine Schule, und ging dann in den 20. Bezirk auf das Zwi Peres Chajes Gymnasium, das war das jüdische Gymnasium.

Die Familie wurde 1942 nach Theresienstadt deportiert und von Theresienstadt im Oktober 1944 in das KZ Auschwitz. Mein Mann und sein Vater wurden zur Arbeit in das Arbeitslager Doppeln in Bayern weiterdeportiert, denn im KZ Auschwitz blieb man für immer oder, wenn man noch arbeitsfähig war, wurde man weiter geschickt. Die Mutter war von ihnen getrennt worden und arbeitete in einer Munitionsfabrik.

Der Vater meines Mannes starb an der schweren Arbeit und den unmenschlichen Lebensbedingungen. Mein Mann hatte Glück, er war jung und arbeitete in der Tischlerei. In der Tischlerei musste man immer den Leim wärmen, und es war warm im Winter.

Nach dem Krieg kam er nach Österreich zurück und fand seine Mutter wieder. Die Mutter heiratete ein zweites Mal, den Hermann Baum, den sie schon aus der Zeit vor dem Krieg kannte, und der seine ganze Familie verloren hatte.

Mein Mann arbeitete nach dem Krieg als Hilfsarbeiter und versorgte auch seine Mutter. Durch ihre Heirat war sie finanziell versorgt, er absolvierte die graphische Lehr- und Versuchanstalt und heiratete eine Jüdin. Die Ehe hielt nur wenige Jahre, dann gingen sie auseinander. Ein Jahr später lernten wir uns kennen.

Ich wurde meinem Mann vorgestellt. Seine Mutter klagte ihr Leid, dass ihr Sohn niemanden habe, und da war jemand dabei, der mich kannte, und der sagte zu mir: 'Willst du ihn ganz unverbindlich kennen lernen? Also begegneten wir einander nicht zufällig - ich suchte jemanden, er suchte jemanden.

Ich kann nicht sagen, dass es Liebe auf den ersten Blick war, aber die Liebe wuchs. Allerdings, was ich sofort wusste, war, dass ich einen Partner fürs Leben gefunden hatte. Als ich meinen Mann kennen lernte, passte er auch in meine Gesellschaft gut hinein. Wir waren dann fünf, sechs Ehepaare, und einer davon war sehr aktiv bei der Hakoah.

Mein Mann war als junger Mann auch bei der Hakoah, allerdings war er nicht des Sportes wegen dabei. Das war Ende der 1940er-Jahre. Sie trafen sich immer im Kaffeehaus 'Blumenfeld', das war im 7. Bezirk, am Urban- Loritz- Platz. Mein Mann wollte eigentlich nur Mädchen kennen lernen.

Wenn er eine kennen gelernt hatte, zog er mit ihr ab, und der Sport war Nebensache. Das tut ihm bis heute leid, aber so war es. Als ich meinen Mann kennen lernte, arbeitete er in der Dunkelkammer als Reproduktionsfotograf. Das ist ein Beruf, den es heute durch die Computerisierung nicht mehr gibt.

Daneben arbeitete er noch für eine Verpackungsfirma. Verpackungen am Weg zum Entstehen mussten fotografiert werden. Das war eine jüdische Firma. Er bat den Chef, ob er nicht versuchen könne, die Verpackungen zu verkaufen, und so arbeitete er nebenher noch als Vertreter in der Firma.

Dabei verdiente er nicht viel, und gerade als wir heiraten wollten, wurde er Vertreter für eine Firma, die es noch heute in Oberösterreich gibt. Er wurde dort Vertreter für Verpackungen und Folien. Es gab ein Wiener Büro, und er bearbeitete Wien, Niederösterreich und dem Burgenland. Dort blieb er bis zu seiner Pensionierung.

Mein Mann und ich haben zwei Kinder. Unsere Tochter lernte mit fünf, sechs Jahren schwimmen und wie sie es halbwegs konnte, gingen wir mit ihr zur Hakoah. Beide Kinder wurden aktive Schwimmer, und meine Tochter ist es noch immer. Mein Mann war Vizepräsident und ich veranstaltete circa zwanzig Jahre lang Wanderungen.

Aber nachdem immer weniger Mitglieder kamen, teilweise aus Mangel an Interesse, teilweise weil sie gestorben sind oder nicht mehr so marschieren konnten, gab ich es 1999 auf. Jeden ersten Samstag im Monat treffen sich heute noch einige Senioren der Hakoah, ungefähr 15 kommen regelmäßig, im Kaffeehaus 'Schottenring'.

In der Volksschule hatte unsere Tochter eine sehr junge Lehrerin und aufs Gymnasium gab ich sie bewusst in die 'Lange Gasse' im 8. Bezirk, da war eine Direktorin Meysel, die den Ruf hatte, sehr judenfreundlich zu sein. Ich glaube, zu dieser Zeit endete der Geschichtsunterricht vor dem Holocaust.

Sie maturierte 1978/79 und erst, als die nächste Generation Lehrer in die Schulen kamen, wurde über den Krieg gesprochen. Einen Sommer, sie war schon ein junges Mädchen, verbrachte sie in Israel in einem Kibbuz als Volontär. Als sie in Israel ankam und in das Kibbutzimbüro ging, stand da ganz groß: 'Bedenke, der Kibbutz ist nicht für dich da, sondern du für den Kibbutz.'

Damit war alles gesagt:

Man kann sich den Kibbutz nicht aussuchen und du kannst dir auch die Arbeit im Kibbutz nicht aussuchen. Sie arbeitete dann mit anderen jungen Leuten aus verschiedenen Nationen zusammen. Die Volontäre wohnten separat und hatten keinen Kontakt zu den Kibbutzniks, wurden nicht in die Familien integriert und meine Tochter war ziemlich enttäuscht.

Sie wurde Lehrerin, studierte Deutsch und Sport und unterrichtet an einer Privatschule das Unterrichtsfach Deutsch. Sie organisiert Schikurse, in der Erwachsenenbildung ist sie Wellness Trainerin, dafür hat sie auch eine Ausbildung. Im Jahre 1982 heiratete sie. Sie ist geschieden und hat zwei Kinder.

Natürlich wollte ich die Traditionen an meine Kinder weitergeben und habe es auch getan. Meine ganze Familie lebte ein traditionelles jüdisches Leben und unser jüdisches Leben mit den Kindern war so, dass wir uns an Feiertagen mit Freunden trafen, die auch Kinder hatten, und gemeinsam versuchten wir, unseren Kindern etwas Traditionelles mitzugeben.

Mein Vater besuchte regelmäßig den Tempel, Jahrzeit 16 hielt er immer sehr genau, und zu den Feiertagen ging er selbstverständlich auch in den Tempel. Zu Pessach 17 aß er acht Tage lang Mazzot 18 und sagte jedes Mal: '...und noch ein Tag und noch ein Tag und ich habe es wieder gehalten!'

Eine Zeit lang hielten wir Pessach nicht mehr so genau, meistens nach zwei Tagen aßen wir wieder Brot, und meine Tochter sagte dann einmal, als sie schon Studentin war, glaube ich: 'Mama, das ist doch eigentlich wie eine Woche lang Diät, das müssten wir doch schaffen!' Und seither habe ich mir das Mazza essen wieder angewöhnt.

Wir waren vergangene Woche zum Essen eingeladen, ein Freund aus Amerika lädt immer seine Freunde ein, wenn er einmal im Jahr in Wien zu Besuch ist. Da waren wir sechzehn Personen und ich habe mich zu Hause gefühlt, weil alle sinnbildlich die 'gleiche Sprache' gesprochen haben.

Für mich bedeutet meine Zugehörigkeit nicht nur das 'Religiös sein' sondern das 'Sich wohlfühlen' in der jüdischen Gemeinschaft und das 'Sich nicht so wohlfühlen' in einer Gemeinschaft mit anderen Traditionen, mit anderen Gewohnheiten. Dieses Gefühl ist bei mir sehr stark vorhanden.

Meiner Tochter ist es selbstverständlich, dass sie Pessach zum Seder kommt, es ist ihr selbstverständlich, dass wir Chanukka 19, Rosh Haschana 20 und Jom Kippur 21 zusammen sind, zu Kol Nidre 22 kommt sie meistens auch in den Tempel, aber das genügt ihr nicht.

Sie hinterfragt die Dinge, studiert sie und befasst sich mit so vielen Dingen und ich verstehe manchmal nicht wirklich, was sie meint. Ihre Tochter ist 20 Jahre und studiert in Krems am IMC, einer Fachhochschule. Sie studiert dort Wirtschaft in englischer Sprache. Ihr Sohn, der zum Schomer Hatzair 23 geht, besucht die Vienna International School, wird 18 Jahre alt und maturiert nächstes Jahr.

Unser Sohn Felix ist am 28. September 1965 geboren. Er ist in die Schopenhauerstraße aufs Gymnasium gegangen und hatte einen sehr fortschrittlichen Klassenvorstand. Er war beim Schomer Hazair sehr aktiv, meine Tochter fühlte sich im Schomer nicht so gut und schloss sich dann einer Gruppe unabhängiger jüdischer Jugendlicher an.

Felix ist das erste Mal mit dem Schomer nach Israel gefahren. Er traf Freunde im Kibbutz, die bereits ein Jahr dort waren, aber die waren auch nicht integriert, denn die 18-21jährigen sind in Israel beim Militär und die Kibbutzniks wollen sich mit den jungen Leuten nicht einlassen, denn die fahren eh bald wieder weg. Bestimmt unter anderem auch durch diese Situation blieb keiner von den jungen Leuten im Kibbutz, obwohl es wohl das Ziel damals war, junge Juden für das Leben im Kibbutz zu gewinnen.

Mein Sohn absolvierte eine Lehre als Großhandelskaufmann und war dann im Sporthandel bei der Firma Klett tätig. Die Firma gibt es nicht mehr, und seitdem arbeitet er bei der Firma Intersport und ist jetzt Filialleiter und eigentlich Reisender in Sportartikeln Österreichweit. Er ist verheiratet und hat einen Sohn Samuel. Die Frau meines Sohnes konvertierte zum Judentum und wurde eine richtige Jüdin.

Sie trennen milchig und fleischig, haben milchiges und fleischiges Geschirr zu Hause, allerdings außer Haus, fragt man nicht. Natürlich feiern sie alle Feiertage, am Seder 24 sind sie den ersten Tag bei uns, am zweiten Abend feiern sie zu Hause noch einmal mit ihren Freunden.

Jom Kippur sind sie zum Einfasten bei uns und zum Ausfasten haben sie eine große Feier zu Hause. Sie haben einen jüdischen und nichtjüdischen Freundeskreis. Mein Sohn ist Kultusrat, der achtjährige Samy geht in die jüdische Schule und zum Schomer Hatzair.

Als meine Kinder in die Schule kamen, gab es keine jüdische Schule. Das non plus ultra damals war die französische Schule, die wir uns aber finanziell nicht leisten konnten. So gingen unsere Kinder in ganz normale Schulen. Während des christlichen Religionsunterrichtes verließen meine Kinder die Klasse, sie gingen jede Woche in die Seegasse in eine Haupt - oder Volksschule in den jüdischen Religionsunterricht.

Da kamen am Nachmittag fünf, sechs Kinder zusammen und lernten jüdische Religion. Ich glaube, meine Tochter empfand dieses 'anders sein'' also dieses angehören einer Minderheit, während der Schulzeit mehr als mein Sohn. Ich erinnere mich aber nicht, dass meine Kinder jemals Probleme hatten, weil sie Juden sind.

Um Österreich irgendwann einmal wieder zu verlassen, war ich wahrscheinlich zu bequem. Als gefährdet empfand ich mein Leben in Österreich eigentlich nie, auch in politischen Krisen, wie der Waldheim-Affäre oder der Blau- Schwarzen Regierung mit Haider nicht.

Zu Hause fühle ich mich in Österreich nicht, nur in meiner Wohnung bin ich zu Hause. Mit den Wienern geht es einigermaßen, mit den Österreichern überhaupt nicht. Gestern gab es im Fernsehen einen Film vom Alfred Komarek, der in Bad Aussee spielte und wie sie am Stammtisch saßen, Karten spielten und sangen - das ist eine Atmosphäre, die ich nicht einmal im Fernsehen vertrage. Ich lebe mit meinen Freunden in einem Ghetto, aber das heißt nicht, dass ich keine anderen Kontakte habe.

Die Existenz des Landes Israel ist sehr wichtig für mich. Israel ist ein Halt für mich, es gibt das Gefühl von Sicherheit, aber Leben würde ich da nicht wollen, obwohl ich mich dort mehr zu Hause fühle, als woanders. Alles ist jüdisch, sogar der Straßenkehrer.

Sie sprechen meine Sprache und sie teilen meine Gefühle. Ich habe es vergangenes Jahr genossen, zu Pessach in Israel zu sein, denn wo ich hinkam, gab es das richtige Essen, egal ob wir eingeladen waren oder in Restaurants. Aber man gehört dennoch nicht dazu.

Man ist - in anderer Form - genauso Außenseiter wie man hier Außenseiter ist. Mein Ivrit ist nicht so gut, dass ich Nachrichten verstehen und an der Kultur teilhaben könnte. Ich bin aber natürlich keine Verlorene, ich kann den Alltag dort leben.

Israel wäre für mich die erste Wahl, wenn ich aus Österreich weg müsste, aber Heimat ist auch Israel mir nicht. Alle zwei bis drei Jahre reisen mein Mann und ich nach Israel, nach Tel Aviv. Ich habe dort so viele Freunde, dass ich nicht dazu komme, wirklich Urlaub zu machen, weil ich jeden Tag woanders eingeladen bin.

Teilweise sind das Freunde aus Mauritius, weil es ja regelmäßig Treffen gibt, zuerst alle fünf Jahre, jetzt alle zwei bis drei Jahre, weil es immer weniger werden. Manchmal denke ich, man müsste inkognito nach Israel fahren, aber das bringe ich dann doch nicht fertig.

Ich hoffe, dass jetzt, nach dem Tod Arafats und dem ausgesprochenen Willen des Palästinenserpräsidenten Abbas, eventuell Frieden einkehrt. Wenn ich im Fernsehen sehe, wie sich die Araber untereinander streiten und morden, so kann ich mir wiederum nicht vorstellen, dass sie plötzlich mit den Juden Frieden schließen wollen.

Ich glaube, dass nur noch ein Wunder helfen kann, dass in Israel Frieden wird, aber nachdem die Mauer in Deutschland gefallen ist, und es im Großen und Ganzen keinen Kommunismus mehr gibt, was man ja nie geglaubt hätte, so glaube ich, dass auch in Israel vielleicht einmal Ruhe werden wird. Das wäre wunderbar!

Als wir im Jahre 1947 aus Palästina nach Wien zurückkamen, ging es uns relativ bald wieder einigermaßen gut, aber dieses Anderssein als die Anderen, das bleibt einem. Keine Heimat zu haben, das bleibt einem auch.

• Glossar

1 Nisko: Ort im Karpatenvorland. Im Rahmen der 'Umsiedlung nach dem Osten' gelangten Ende 1939 zwei Transporte mit 1.500 Wiener Juden nach Nisko. Nur 200 Männer gelangten in das Lager, die Mehrheit wurde über die deutsch-sowjetische Demarkationslinie gejagt.

Nach dem Abbruch der Aktion wurden im April 1940 198 Männer nach Wien zurückgeschickt - viele von ihnen wurden mit späteren Transporten neuerlich deportiert.

2 Ungarnaufstand: Im Ungarischen Volksaufstand versuchten die Ungarn im Oktober 1956, sich von der sowjetischen Unterdrückung zu befreien. Er begann am 23. Oktober 1956 mit einer Großdemonstration in Budapest und endete am 4. November 1956 durch den Einmarsch der Roten Armee.

3 Schochet [hebräisch für Schächter]: Die halachischen Vorschriften bestimmen ein exaktes Verfahren für das Schächten [Schlachten von Tieren].

4 k.u.k. steht für 'kaiserlich und königlich' und ist die allgemein übliche Bezeichnung für staatliche Einrichtungen der österreichisch- ungarischen Monarchie, z.B.: k.u.k. Armee; k.u.k. Zoll; k.u.k. Hoflieferant....

5 Mikwe: Ritualbad

6 Schabbat [hebr.: Ruhepause]: der siebente Wochentag, der von Gott geheiligt ist, erinnert an das Ruhen Gottes am siebenten Tag der Schöpfungswoche. Am Schabbat ist jegliche Arbeit verboten.

Er soll dem Gottesfürchtigen dazu dienen, Zeit mit Gott zu verbringen. Der Schabbat beginnt am Freitagabend und endet am Samstagabend.

7 Bar Mitzwa: [od. Bar Mizwa; aramäisch: Sohn des Gebots], ist die Bezeichnung einerseits für den religionsmündigen jüdischen Jugendlichen, andererseits für den Tag, an dem er diese Religionsmündigkeit erwirbt, und die oft damit verbundene Feier. Bei diesem Ritus wird der Junge in die Gemeinde aufgenommen.

8 Allende, Salvador wurde 1970 zum Staatspräsidenten Chiles gewählt und bildete eine Mehrparteien- Volksregierung. Durch Militärputsch gestürzt. Während das putschende Militär am 11.09.1973 den Präsidentenpalast La Moneda erstürmte, wählte er den Freitod.

9 Bürgerkrieg in Österreich [Februarkämpfe 1934]: Die Gegensätze zwischen den Sozialdemokraten und den Christlichsozialen bzw. der Regierung führten im Februar 1934 zum Bürgerkrieg in Österreich. Die Februarkämpfe brachen in Linz aus und breiteten sich nach Wien aus. Der unorganisierte Aufstand forderte mehr als 300 Tote und 700 Verwundete [auf beiden Seiten]. Außerdem führte er zum Verbot der Sozialdemokratischen Partei und der Gewerkschaften sowie die Ausrufung 1934 des Ständestaats.

10 Permit [engl.: Erlaubnis]: Visum, Einreisegenehmigung

11 Patria [Schiff]: Jüdische Flüchtlinge aus Deutschland, Österreich, der Tschechoslowakei und Polen, hatten bereits eine Odyssee hinter sich, als sie im Spätherbst 1940 den Hafen von Haifa erreichten. Nach wochenlanger Fahrt durch das Schwarze Meer und den Bosporus, erreichten drei Schiffe im Spätherbst 1940 nacheinander den Hafen von Haifa.

Als am 24. November die 'Atlantik' als letztes der drei Schiffe ankam, befanden sich die Passagiere der 'Pazifik' und der 'Milos' bereits auf der 'Patria'. "Unter Quarantäne", wie man sagte. Sehr bald stellte sich jedoch heraus, dass die Briten die unwillkommenen Ankömmlinge nach Mauritius im Indischen Ozean deportieren wollten.

Um die Verschleppung ihrer Kameraden zu verhindern, schmuggelte die jüdische Widerstandsgruppe Haganah Sprengstoff an Bord der 'Patria'. Das Schiff sollte seeuntüchtig gemacht werden. Am 25. November 1940 morgens gegen neun Uhr erschütterte eine gewaltige Explosion den Hafen von Haifa. Die Haganah hatte die Menge des Sprengstoffs falsch berechnet. Bei der Explosion, die die 'Patria' in die Luft jagte, und dem anschließenden Schiffbruch, verloren cirka 270 Menschen ihr Leben.

12 Haganah [hebr. 'Verteidigung]: 1920 gegründete zionistische Militärorganisation in Palästina während des britischen Mandats [1920- 1948], die Juden vor arabischen Überfällen schützen sollte. Die Hagana unterstand der Histadrut [Gewerkschaft]. Sie wurde so zum Vorläufer der israelischen Armee, in der sie nach der Staatsgründung aufging.

13 Japankrieg: Im Dezember 1941 bombardierten die japanischen Luftstreitkräfte Pearl Harbour und eröffneten den Pazifischen Krieg. Japan konnte sein Territorium innerhalb der nächsten sechs Monate im Westen bis nach Indien und im Süden bis nach Neu Guinea ausweiten. Das Blatt wendete sich mit der Schlacht von Midway im Juni 1942. Von diesem Punkt an gewannen die USA langsam das große Territorium zurück, das die Japaner erobert hatten.

14 Wizo: Akronym für Womens International Zionist Organisation. International tätige zionistische Frauenorganisation.

15 Hakoah [hebr.: Kraft]: 1909 in Wien gegründeter jüdischer Sportverein. Bekannt wurde vor allem die Fußballmannschaft [1925 österreichischer Meister]; der Verein brachte auch Ringer, Schwimmer und Wasserballer hervor, die internationale und olympische Titel errangen. Nach dem Anschluss Österreichs 1938 an das Deutsche Reich wurden die Spielstätten beschlagnahmt und der Verein 1941 verboten.

16 Jahrzeit: Nach jüdischer Tradition wird eines nahen Toten an seinem Todestag der 'Jahrzeit', gedacht. An diesem Tag pflegt man ein 'Seelenlicht' [Kerze] anzuzünden, das Grab zu besuchen und besondere Gebete zu sprechen.

17 Pessach: Feiertag am 1. Frühlingsvollmond, zur Erinnerung an die Befreiung aus der ägyptischen Sklaverei, auch als Fest der ungesäuerten Brote [Mazza] bezeichnet.

18 Mazzot [Einz. Mazza]: Ungesäuertes Brot, für das nur eine der fünf Getreidearten Weizen, Gerste, Dinkel, Hafer oder Roggen verwendet werden darf. Die Mazzot wird als das 'Brot der Armut' bezeichnet, 'das unsere Väter in Ägypten gegessen haben'. Es gilt aber auch als das Brot der Erlösung, die so schnell kam, 'dass der Teig unserer Vorfahren keine Zeit hatte zu säuern', bevor er gebacken wurde. Mazza essen gilt nur am ersten Abend des Pessachfestes, dem Sederabend, als Pflicht. An den restlichen Tagen des Festes darf man zwar weiterhin nichts Gesäuertes [Chamez] zu sich nehmen, muss aber keine Mazza essen.

19 Chanukka [hebr.: Weihe]: Das achttägige Chanukkafest erinnert an die Wiedereinweihung des Tempels in Jerusalem im Jahr 164 v. Chr. nach dem erfolgreichen Makkabäeraufstand gegen hellenisierte Juden und mazedonische Syrer.

Die Makkabäer siegten und führten den jüdischen Tempeldienst wieder ein. Laut der Überlieferung fand sich Öl für nur einen Tag; durch ein Wunder hat das Licht jedoch acht Tage gebrannt, bis neues geweihtes Öl hergestellt worden war.

20 Rosch Haschana [heb.: Kopf des Jahres]: das jüdische Neujahrsfest. Rosch Haschanah fällt nach dem jüdischen Kalender auf den 1. Tischri, der nach dem gregorianischen Kalender auf Ende September oder in die erste Hälfte des Oktober fällt.

21 Jom Kippur: der jüdische Versöhnungstag, der wichtigste Festtag im Judentum. Im Mittelpunkt stehen Reue und Versöhnung. Essen, Trinken, Baden, Körperpflege, das Tragen von Leder und sexuelle Beziehungen sind an diesem Tag verboten.

22 Kol Nidre: Abendgottesdienst vor Jom Kippur

23 Haschomer Hatzair [hebr.: 'Der junge Wächter']: Erste Zionistische Jugendorganisation, entstand 1916 in Wien durch den Zusammenschluss von zwei jüdischen Jugendverbänden. Hauptziel war die Auswanderung nach Palästina und die Gründung von Kibbutzim. Aus den in Palästina aktiven Gruppen entstand 1936 die Sozialistische Liga, die sich 1948 mit der Achdut Haawoda zur Mapam [Vereinigte Arbeiterpartei] zusammenschloss.

24 Seder [hebr.: Ordnung]: wird als Kurzbezeichnung für den Sederabend verwendet. Der Sederabend ist der Auftakt des Pessach-Festes. An ihm wird im Kreis der Familie (oder der Gemeinde) des Auszugs aus Ägypten gedacht.

Galina Levina is a beautiful, medium-height woman. She has a huge mane of wonderful curly black hair. 

She lives in a small apartment not far from the Park of Victory. She has been walking here, in this park, for many years with her many dogs.

Nowadays she has two nice and clever miniature schnauzers, the father and his son.
Galina knows a lot about her ancestors; she tells me about them with great pleasure and humor, she is interested in what she is talking about.

Since the ‘old times’ she keeps numerous high quality photos – after all her maternal grandfather was a merchant and,
as a rather wealthy man, could afford such photos.

My family background

My parents

Growing up

During the war

Post-war

Married life

My present-day life

Glossary

My family background

According to my impressions, one of my great-grandfathers was an industrialist. This was the father of my maternal grandfather. I don’t think he was a big industrialist, but my grandfather got some start-up, some money for starting a business, from his father. In my opinion, he was somehow connected with timber industry, and he lived in Ukraine. Grandfather never told me about his mother. I don’t know exactly if they were religious or not, but I think they were, because they raised my grandfather in a religious atmosphere.

My grandfather and grandmother, my mother’s parents, lived in Kiev [today capital of Ukraine]. Granddad had a shipping business on the Dnepr River, he had six or seven ships; one of them was called ‘Mikhail’ in his honor, and another was named ‘Anna’ after my grandmother. 1 The Jewish name of my grandfather was Mendel, his family name was Makhover, and this family name was very well-known in Ukraine and Belarus. He told me, ‘Galenka [short for Galina], I never signed anything.’ This means everyone trusted in his word, and if he gave his word, the problem was solved. Grandfather taught me: you should live in such a way that your word would be enough for everyone. My maternal grandmother was a beauty, naturally, she never worked, and she kept the house and raised her two children: my mother Debora and her brother Mikhail.

Grandfather was a merchant of the First Guild 2, that’s why if he wanted, he could live in [St.] Petersburg or in Moscow 3 before the [Russian] Revolution 4. Of course, he was quite a rich man, he had a couple of houses, and he rented them out, and also his ships gave him a certain income. Granddad loved his ships very much, and also he loved dogs and horses and in Soviet times he was very sad for he couldn’t keep pets and horses any more.

Once someone told my grandfather, ‘While you were at sea, your wife got a lover.’ In Jewish families, especially of this kind – I mean rich and well-known – such things happened very seldom. My grandfather was sad about this fact itself, but also he didn’t like that this lover was ginger and small. I don’t know if they knew each other and were introduced, but my grandfather certainly had seen him somewhere. Grandfather himself was a really handsome man. And soon seven Jews, representatives of Ukraine and Belarus, the most honored community members, divorced my grandparents. Their children, Mikhail and Dora – this was my mother’s home name – stayed to live together with their father. They said they wanted to live together with their beloved father, when one asked them about it. Of course, Granddad had a strong personality, he was the cleverest person, and people came from everywhere to get his ‘wealthy’ advice. And also he had the features of a real merchant; it was hard to break him.

Maternal Granny Anna – in the family they called her Anyuta only – got married, and she lived together with her second husband in Moscow later on. I went to see her, while in the 7th or 8th grade of school, and my mother met her, too, after the Great Patriotic War 5, I think. Granny Anna died in Moscow; she didn’t have any more children.

When the revolutionary events started, Grandfather didn’t emigrate, even though he had an account in one of the Swiss banks. Later he explained his decision to me: ‘It was interesting to watch and see how the entire story with all those down-and-outs would finish. I couldn’t believe that something would come out of it. I thought that since I’d transferred money I would be able to leave in some extreme case.’

Just after the Soviet power was established, he got to know another Jewish woman, Olga, my step-grandmother, my second Granny, and married her. She had two children, too – daughter Teresa and a boy, unfortunately, he died very soon, and I don’t remember his name. Her first husband, Nesnevich – of course, he was Jewish, how could anyone marry a non-Jew then – was a journalist, he couldn’t take the establishment of the Soviet power and threw himself into the Dnepr River. He threw himself from the bridge, obviously, there was some ice on the river, and he killed himself.

When the searches started, and someone came, my maternal grandparents put all expensive things like different diamonds and so on, in a sack and threw this sack from their window into the snow. They thought they’d find this sack later. But someone else found all those treasures and took them away. Finally, Grandfather was arrested, and the shipping on the Dnepr stopped. But, after all, the Dnepr isn’t a regular river somewhere in Zhmerinka [small town in Ukraine not far from Vinnitsa]. The workers said, ‘you should prove to us that our owner is alive, otherwise, none of us will go to work, and you wouldn’t be able to do anything with us.’ And how can you stop the shipping? So they held my grandfather for three days, and all his seven ships were anchored, not moving…

Grandfather told me that when the Bolsheviks 6 let him out, all the ships were anchored in the port and met him with loud hooting. All the staff were in their places. Soon the authorities proposed Granddad to become head of the Leningrad Trade Harbor. And then Granny Olga – I call her Granny because she raised me – said, ‘Mikhail, you shouldn’t have contact with these down-and-outs, I wish you to die in your own bed in your time and day.’ She was a clever woman, wasn’t she? So he agreed, ‘Yes, Olga, you’re right.’ However, it was impossible to stay in Kiev any longer; they were very well known and so on, so they moved to Leningrad [today St. Petersburg]. They moved together with my mother, her brother Mikhail and Granny’s daughter Teresa; her son was dead already.

In Leningrad Grandmother together with Grandfather settled in a big communal apartment 7, which was situated on the corner of Mayakovskaya Street and Baskov Road. Earlier it belonged to one rich Jew, so rich that he was allowed to live in St. Petersburg in Tsarist times. And after the Revolution they divided this apartment into separate rooms. Granddad had some jobs in Leningrad, but, as a matter of fact, he didn’t have any serious job, perhaps, he decided to behave very modestly, not to attract attention to himself. Granny didn’t ever work.

In 1934 – you remember, they moved from Ukraine to our awfully wet climate – Teresa, the daughter of my step-grandmother died from tuberculosis. She was a girl, she was almost of the same age as my mother, and my mother was born in 1907. Anyway, in 1934, just after Teresa died, I was born. And Granny was always happy to hear when people told her, ‘your granddaughter is very much like you.’ This continued till her death. Of course, it was completely impossible, but everyone said that we looked alike. To tell the truth, my grandparents were the ones, who really raised me. They told my parents, ‘Live and enjoy your life, and we will take care of your child.’

Grandfather gave me a lot in this life. He always talked to me just as if I were an adult, and he talked to me a lot. He taught me many truths, which are completely right for me till today. For example, he said that among two people arguing you should blame the cleverer one. I remember, even after the war, Grandparents lived in Ozerki [earlier outskirt of Leningrad, today part of the city], we walked for a long time, and when we came back, Grandmother went out to the courtyard and started to cry, ‘Oh, Mikhail, we worried so much. You left and took the child with you. You are an adult, you are old, and you took the child away.’ She had something in her hands, maybe, a towel and threw it at us. So Grandfather said, ‘Okay, let this woman rest a little, we’d better walk a bit more. She is tired, and we’ll be very quiet.’ His ‘don’t pay attention,’ his understanding… this is what he gave to me. Granny, of course, loved me very much, too; she even had a broche with my picture in it. And also she worried very much, because I was very small. She said, ‘Mikhail, what would happen, what would happen?’

Also I remember walking with Grandpa in a garden not far from ours and he said: ‘My dear, what can I say? Do you see these women? A man would do nothing for these tired women with bags and sacks. Do you know why this State will die? Because they destroy the family.’ So it happened. Or he started to discuss various women, ‘I should tell you that I never liked Parisians.’ – ‘And whom did you like?’ – ‘I liked Warsaw women the best, they are tall and stately. While those Parisians are small and dark…’

It is necessary to outline that my maternal grandparents understood each other very well. My maternal grandparents never argued, never tried to understand what kind of relations they had, because those relations were still very good. They formed a classic Jewish family, they both were ironic people, and they could make fun of each other. They never argued over anything and what should they have argued about? After all, they had such a life, they survived together…

Grandmother Olga didn’t have any brothers or sisters, otherwise I would know about them. And Grandpa had a big family. But he told me only about one of his brothers. This brother was small and a blunderer. This brother, Yankel, had a daughter, whom my Grandpa called Nurka Demishigina [the female form of the Yiddish word meshuge, meaning crazy.] ‘Of course, – my Grandpa said, – could Yankel give birth to another daughter? He himself always was a little bit crazy. His daughter is simply like him.’ Yankel was Grandpa’s younger brother, and I know nothing about all the other ones. Granddad said that he always supported Yankel, because he never had any business of his own.

Certainly, my maternal grandparents knew Jewish traditions. Grandfather had a tallit and a prayer book, he knew the prayers, and he read and wrote Hebrew. At home, at ours in Leningrad, they baked matzah. Adults made the dough, made the holes with a fork, and then we, the children, carried this matzah to the stove. We celebrated Pesach: we drank wine, Grandmother always made kneydlakh out of matzah, I remember that you shouldn’t put any fat in these kneydlakh. She cooked other Jewish meals, too: red beef, teyglakh, kugel, tsimes 8. But I have to say that Grandpa never had any religious faith, especially after World War II. He said he couldn’t understand the God, who killed his children in gas-chambers. ‘I don’t understand Yehova [one of the Hebrew names of God], – he said, – perhaps, I just cannot understand Him.’ I remember well his other words: ‘Darling, there is no God, but He watches everything.’ As for Granny, she wasn’t religious at all, and that could be seen from the fact that her first husband was a liberal.

My maternal grandparents were both buried at the Jewish cemetery. I had a service for them in a synagogue, according to Jewish laws. But now I wouldn’t find their graves, because I lost them somehow: once I didn’t want to go to the cemetery, everybody blamed me then. Grandpa died, at the age of 91, this happened in 1962, which means he was born in 1871. Granny Olga Evseevna died, at the age of 76, also in year 1962; this means she was born in 1886.

I have no idea what my paternal grandparents did. They had some small business, I don’t know what exactly. I know they were from Belarus, later they lived somewhere in Ufa [big town in Ural, capital of Bashkortostan], and there they had some craft, connected with furs. After the [October] Revolution started, they fled to Petrograd [today St. Petersburg], where their elder daughter happened to live. My paternal Grandpa was called Mark Girshevich Markman, and Granny’s name was Chaya. Even though we lived in the same apartment, I spent much more time with my maternal grandparents, and I visited my paternal grandparents from time to time only, so I had much fewer contacts with them. I can’t say we had bad relations, but they had many grandchildren, apart from me.

I don’t know if my paternal grandparents were religious, however we celebrated Jewish holidays all together. I remember Pesach better than all the other holidays, perhaps, because celebrating it, they cooked the best and the most remarkable food. Of course, Grandpa Mark and Granny Chaya knew Yiddish; they usually spoke it to each other. My maternal grandparents did the same. Not to hide something, it was just easier for them to speak Yiddish. Anyway, all my grandparents spoke both – I mean Yiddish and Russian – languages and dressed in an absolutely secular manner.

My maternal grandparents had good neighborly relations with the paternal ones. I can’t say that they kissed each other or showed their feelings somehow. Probably, my paternal grandparents considered that my mother wasn’t good enough for their son, and on the contrary, my maternal ones didn’t think their daughter should have such a husband. Those were eternal Jewish ‘mices’ [discussions in Yiddish]. Then they tried to divide the child. Anyway, they never had conflicts. Apparently, we never had such things, something like conflicts and arguing. All that started after the grandparents died and another generation appeared, everyone began to hate my husband, and of course, he irritated them on purpose.

My parents

My mother was of the same age as my father, they both were born in 1907. Mother spent her childhood and youth in Kiev. Of course, she had babysitters and tutors and servants and so on, everything usual for rich families. She studied at the gymnasium [high school], she took music lessons, she learned to sing and, maybe, she had a chance to finish one or two years of Conservatoire. In Leningrad she didn’t have any possibility to get university education, so she entered secretary courses and worked as a typist. 

My grandfather told me that earlier, still in Kiev, he had scared away my mother’s fiancé. He didn’t like his checked trousers, while my mother was almost dying for him. Grandfather didn’t want to forbid his daughter anything, so he organized a party and even fireworks on one of his ships on some occasion. And he asked the sailors to act like they were washing the ship deck and to throw cold soap water over this guy in his checked trousers, all over him. Mother, being 15 only, saw all that and never met him again, of course she stopped dating him, because he looked funny.

My mother got to know my father just after they came to Leningrad, straight at their home. The point was that in this communal apartment, where my grandparents settled, my paternal grandparents lived, too, they lived there together with their numerous children, including my father. My Dad, Moses Markman, was a very handsome man, huge, very tall, with wonderful, gorgeous hair and big eyes. He even had to order his personal shoes. Then there were very few such tall people, and at a small factory, called ‘Skorokhod’ [today this is one of the biggest shoe factories in the north-west of Russia], they made shoes for those, whose size was bigger than 42. And even though my mother was of a very modest appearance, she wasn’t nice or tall, she was much smaller than him and reached only his shoulder, still he liked her, and they got married. It happened in May 1933. I know nothing about their wedding; my parents never recalled it or talked about it.

My parents were completely different people. Mother was a strict woman, she liked to have order everywhere, especially in the wardrobe, and she liked everything lying in a certain order, while my father was a bit bohemian, it’s enough to mention that ‘Carmen’ was one of his favorite operas. All the time he wanted to go out, but my mother was very strict: she said that she wouldn’t go there and would think if she should go to some other place. So they ended up with quite difficult relations, while my maternal grandparents took me in to let my parents stay alone. I think my parents were unhappy together. Granny told me often, ‘Darling, you should remember this for your entire life. Dora is our daughter, that’s why we must be on her side, but it is the woman, who makes the family, and it’s her fault that they aren’t happy.’ 

All her life Mother worked as a secretary at the factory, nowadays called ‘Samson’; it’s not far from Kirovsky factory [biggest factory in Leningrad at the time]. Father worked at the factory, too, but he had some engineer’s position. Of course, he graduated from high school, but I don’t know if he got some more education, if he studied somewhere else. They earned good money, and as for money we didn’t have any troubles. We lived like regular cultured people of this time. Certainly, our family wasn’t a professor’s family; my parents were working intellectuals. Our house was a typical house of people, who had to leave their native places and move to another one; here they built something necessary for everyday family life. We had ancient furniture, but I doubt it was the furniture of my grandpa, which he took with him; I think we rented a furnished apartment from the very beginning. Also, we didn’t have a library at home, nevertheless both Mother and Father liked reading. Of course, we had some books, but not too many.

My parents weren’t religious people, not at all. Certainly, they celebrated some Jewish holidays together with their relatives, but they didn’t pray. Mother never cooked Jewish meals, and they wore secular dress only and didn’t speak Yiddish.

In the communal apartment, where I grew up, everyone was my relative, only my aunts and uncles lived there. Grandpa Mikhail together with Granny Olga lived in the former cabinet, the Lobkovsky family, some other relatives, lived in the hall, Granny Chaya together with her husband Mark lived in the dinning-room, and Father’s sister Maria together with her family lived in the former bedroom. We lived in one more room. We always communicated a lot with my father’s relatives. He had a brother, called David – his home name was Dolya – and four sisters: Nina, Irena, Maria and Sophia. All of them, except Sophia, lived in Leningrad, and I had contacts with them till their deaths. Sophia lived in Vitebsk [today Belarus] and later she moved to Moscow.

Apparently, the husband of Nina, the elder sister, was that certain Jew, who was previously the owner of this apartment. Nina never worked, neither did Irena or Sophia, because their husbands were some bosses and earned money. For example, Nina’s husband, Mark, worked in the sailing industry; however in 1937 he was arrested. After he came back from prison, he married for the second time, because Nina had died in the Blockade 9, and went to America with his second wife. Irena’s husband – I think his name was Felix – was an engineer, he worked as a head engineer in some institution, connected with water supplies. And Sophia’s husband was a civil servant. The younger sister, Maria, graduated from the Medical Institute; she was the only one among all children, who got university education. She was married to a Leningrad radio editor-in-chief, who was responsible for the news department. His name was Zinovy Lifshitz. David, just like my father, worked somewhere as an engineer.

Mikhail, my Mom’s brother, got university education, he studied in the evenings or, maybe, at external courses. He worked in ‘Svetlana’ industrial co-operation. Mikhail together with his family lived in Lesnoy [far-away city district]; Mother didn’t communicate with them too much. I can’t say they weren’t friends or something; it just so happened. He had a not very pleasant wife, she was a Russian woman, and her first husband was a policeman. She had two adult sons. Everyone wasn’t too happy with Mikhail’s choice, above all my Grandpa. Later they had a daughter, my cousin Vera. Before World War II my grandparents went to the South for vacations and they brought her a present from there: some eastern national costume. Of course, they loved her; she was their own granddaughter, after all. Later we lost touch with each other, and I don’t know what happened to her further.

Growing up

I was born in 1934 and I could never understand why my documents say that I’m ‘Galina Shmuilovna,’ since my father’s name was Moses. They say this was a joke of my uncle David, my Dad’s brother – I don’t know why it was a joke, maybe they meant my mother had some boyfriend, called Samuel, or maybe my uncle didn’t think that I was the real daughter of my father? Anyway, my relatives thought it was funny, but I never considered it funny and hated this name very much! I never had tutors or babysitters. However, I had a German teacher, Bertha Samsonovna, she taught children both German and good manners. She kept a private kindergarten: we were seven or eight children in one group, and every day we went to one of our homes, including our apartment, too.

My maternal grandmother together with my grandfather took care of my health and feeding. Every half a year they showed me to some professor, famous pediatrician, who put his hand on my ass and said, ‘Absolutely healthy girl, but it is necessary to eat porridge.’ And every day in the morning I had the duty to eat a plate of porridge and drink a glass of juice.

When I was a little girl, we went to a dacha 10 in Sestrorezk [small town, famous spa and dacha place not far from Leningrad], but I can’t recall any details. My maternal grandparents went to Kislovodsk [town in the south of Russia, famous for its spas] every year in the pre-war times. They didn’t take me together with them, because scientists considered that a child under the age of five or six shouldn’t change the climate. So they were going to take me with them in 1941. They thought I would start going to the music school the same year.

In my childhood I was a very nice and good-looking girl, my childhood photos even hang in the art photo studio on Nevsky Prospekt. My parents dressed me well, Mother sewed and knitted. Also I had splendid long hair, and just after the war started, they cut it. This happened while I was going to another kindergarten, attached to my Mom’s factory.

During the war

Just after World War II started, my Dad was mobilized to the army. He was in regular troops, served as an ordinary soldier somewhere, not far from Luga [small town, 180 kilometers south of Leningrad], maybe even in Nevskaya Dubrovka [small settlement, 120 kilometers from Leningrad]. There he disappeared without any explanations.

I was evacuated together with my kindergarten. There was such a mess! So the kindergarten went to Pestovo railway station [not far from Leningrad], and German troops arrived there, too. All our tutors ran away, leaving the children. I don’t know what was going on with other children, I heard that somebody gathered them back and put them on some train or echelon, and it was bombed all over. However, outwardly I looked typically Jewish – big dark eyes, dark, almost black hair – and local inhabitants started to hide me in their homes. They took me together with another boy, I don’t know if he was Jewish or not. I remember this entire situation quite dimly, I know that they transferred me from one house to another, and also that I had some plastic dolls and I was playing with them. Then Mother reached this station somehow and took me away together with this boy, before the blockade [of Leningrad] ever started. She went to Pestovo by horses and echelons, and we returned back with numerous stops and transfers. I can say only that I’m very thankful till today to all those people, who hid me, risking their lives, and there were no Jews among them.

Finally we came back, and then, almost at the same time the Leningrad Blockade started. Earlier Mother had some lung troubles already, and now she got an open form of tuberculosis. It was impossible to leave her and we had to stay. I remember very well Granny asking Granddad something about fire-wood, Mother was then lying in bed. Granny said, ‘Mikhail, what about the fire-wood?’ and he replied to her, ‘I went to the cellar, there is no more fire-wood, there are dead people, put in rows.’ Apparently the best food I ever had was so-called ‘duranda,’ or blockade bricks. I still recall its taste. Somebody gave me, perhaps, more than the usual ratio, my relatives supported me. When the blockade was partly lifted in 1942, we were evacuated, we crossed Ladoga [large lake in Leningrad region], and bullets fell very close, just nearby [Road of life 11].

So far we were evacuated to Siberia, to Kemerovo [big town in South-Western Siberia] region. Mom was very weak, almost dying. And here Grandfather used all his sharpness, intelligence and skills. He said, ‘Exchanging our stuff, we couldn’t live too long, while we need to take care of Dora and raise her child.’ Near the village, where we were living, seven kilometers away, there was a forest logging area. It was derelict, and Granddad asked some Communist Party bosses to let him work there, he promised to organize the work, if he got a house, where his family would be able to live. He wanted to sell the wood, and for the money he expected to earn, he wanted to buy hay for the Red Army.

So they offered us a house with a Russian stove 12, and almost at the same time I began to shout. It was a big scandal, and I was demanding a dog. I cried and asked and so on, and my grandparents didn’t want to listen or to see me crying, so they went to the neighbors and found some doggy. I named him Marsik, after the Mars Field [one of the best known places in Leningrad, where they organized military parades before the Revolution], like a real Leningrad child that I was. At first we could take only one cup of milk, and this milk was given to my doggy. So Mother raised him, and he became an adult dog: small, white and with a nice short tail.

So we finally found a place, Grandfather organized the work on this forest logging area, and then the first thing he did, he bought a cow. Of course, my Granny couldn’t milk a cow, but Grandfather said ‘you should’ and she learned how to do that. This cow was called Sedanka. Mother drunk some milk, too, and step by step she felt much better, and she started to work too, she was employed somewhere in raikom [regional committee of the Communist Party], as usual she got a job as typist. In my opinion, this cow gave less milk than an ordinary goat. Then Grandfather went to where they cut the meat, and they agreed to exchange Sedanka for Manka, a cow of some better kind. Someone loaded the herds and directed her to us. This cow Manka gave us fifteen liters per day, I learned to make butter in a bottle, and we got sour cream, cottage cheese. To tell the truth, we started to live much better. I have very nice memories about those times. I remember us somersaulting naked in the haystacks, and how I pastured the cows together with local children. There were a couple of cows in the village, in the morning we went to the pasture, in the daytime we made them go back – for the milking. Local children taught me which grass the cows eat, how to dig out roots, I learned many other cunning things, too.

While we were evacuating to Kemerovo, my mother said, ‘You can take three things only.’ So I took ‘A Captain at Fifteen’ [adventure novel by French writer Jules Verne (1828-1905)], a doll and a bear. Together with this ‘Captain at Fifteen’ book I came to the first grade of a local village school. The teacher asked, ‘Did you read it?’ I answered, ‘Yes, I read it,’ and started going to this village school. If it was warm outside, I walked, and when it was cold, like forty and more degrees below zero, Granddad drove me there on the sledges. My cut hair grew a little by this time, and local children exhibited me, walking from one house to another. I was like a wonder! For they were all blond, they had bad hair. I recall them taking my hair in their hands, looking at it and saying, ‘Wow, what a dark color! What black hair!’ There was nothing like anti-Semitism, on the contrary, they said, ‘Black haired girl, so nice, so neat.’

My paternal grandparents, on the contrary, didn’t go into evacuation. I don’t know why, probably, they were very weak by this time. They died of starvation, and the same happened to Nina, my father’s elder sister. Obviously, Mikhail, my mother’s brother, was an important engineer, that’s why he didn’t have to go to the army. So he stayed in Leningrad, he got some ration, but, perhaps, he gave it to his family. So he died during the blockade, and his wife died, too. We didn’t keep contact with him and his family, because even though he lived in Leningrad, he lived quite far from us and we didn’t have the strength, we were too weak to go there. After all, my mother lay ill and my grandparents had to take care of her and me and they didn’t have time to go there, too. So we didn’t communicate a lot during the Great Patriotic War – we didn’t see him often before it either – and then he died.

Post-war

Anyway the war was finishing, and we had to go back home. However, Grandfather didn’t want to go empty, without anything he earned. So he found an echelon, transferring horses, and made an agreement. They had to take us with them. Our place was separated into two parts: their horses in one part, and our family together with the cow in another one. Grandfather took this cow with him! We went for 21 days together with all those horses, our cow, a supply of hay and my dog Marsik. However he needed to be walked, and after we arrived to Novosibirsk [big town in Siberia], we left him there after we found somebody, who agreed to take him. We left him, but we kept the cow and were dropped off with this cow at Efimovskaya station, it is somewhere in Novgorod region [as a matter of fact, a village called Efimovsky is situated in Leningrad region, not far from Novgorod region, perhaps, long ago the station was really called ‘Efimovskaya’]. There we lived for almost two years, I think.

I started school at the age of eight and I studied in Siberia for two years only. In Efimovskaya they had only one school, and there I studied for two more years. However, studies didn’t attract me too much. One little girl asked me later, ‘Galina, of course, you were the best pupil, you had only excellent grades?’ I replied to her, ‘Dear Catherine, not at all, I never got good grades.’ She was so happy about it, ‘Thank God, you are the first adult I ever met, who wasn’t the best pupil with all excellent grades.’ I remember myself sitting in Efimovskaya and playing with knives, while our teacher walked nearby. Then she told me, ‘You’d better not play, you’d better go and study,’ she said because I’d just got another ‘three points’ [grade, equal to American C].

Once my grandparents discussed my school successes. They spoke Yiddish, using Russian words very seldom, from time to time, and of course they thought I didn’t understand them. But I understood everything very well; although I never spoke Yiddish before. Granny didn’t like that I had ‘three points’ for Math and for Russian, too, and she continued, ‘You pamper her too much, you should stop it, you need to talk to her.’ And Granddad replied, ‘If the child has got a bad grade, this means only that the teacher didn’t try to make his subject interesting.’ My maternal grandparents were sincerely sure that their granddaughter was the cleverest and most beautiful girl in the world. I listened to all that, listened and after some time I couldn’t take it any more, so I interrupted their discussion and they had to understand: ‘she knows Yiddish.’

Later, while in Germany, I understood German as well. Two drivers were talking. They agreed to tell a group they’ll be coming at one time, but as a matter of fact they wanted to come later. So I went to our group and translated this conversation, being proud of myself. Group members asked me, ‘How do you know? How did you understand them?’ and I explained to them, ‘They speak German, and German is a bit like Yiddish.’ 

So I should return to the postwar times. Finally we sold our cow and moved to Leningrad in 1946. Our room in Leningrad was preserved, because we were the family of a military, killed at the front – at the end of the Great Patriotic War we got a message from the military authorities, where it said that my father had died, but it wasn’t a usual so-called ‘funeral paper,’ it was a regular letter, saying he died somewhere, and the place of his death was unknown. However, my grandparents couldn’t live in their room any more, for someone was registered there, too 13. They had no place to go, and since they didn’t have a room, they had to rent a house in Ozerki. We continued to live in Leningrad, in our communal apartment, and I left for Ozerki on my vacations. In front of their house in Ozerki there was some campus, it is still there, and I always see it going somewhere in that direction. They lived in a wooden house, which doesn’t exist any more, and then the authorities gave them their room back.

In Leningrad I studied at school #193 14, which they wanted to rename and give it the name of Krupskaya, Lenin’s wife 15, but they never did. The school was situated very close to our house, it was almost next door, and I didn’t even put on a coat to run from our entrance to the school hall. After school lessons together with my classmates and friends we ran back to mine, because we had a large, 28 square meter room, and it didn’t take any time to walk. My maternal grandparents encouraged these meetings. I communicated a lot with my schoolmates, I was friends with all our class, and we were quite friendly teenagers. I didn’t have any friends outside of school.

I can’t say that I liked any subjects more than other ones. Nevertheless, I was keener on Physics. Otherwise I wouldn’t have worked as an engineer and constructor for so many years… I don’t remember anything special about my teachers either. Perhaps, only the Russian language teacher, a wonderful woman, she had been arrested and exiled in 1937 16. She was always surprised, ‘You are reading a lot, why do you write with mistakes, why is your spelling no good?’

That’s true, I read a lot. I remember my childhood books very well: Chukovsky [Chukovsky, Korney Ivanovich (1882-1969): Soviet poet and writer, famous for his books for children], Marshak 17, later another favorite book appeared, and that was ‘Uncle Tom’s Cabin’ [by American novelist Harriet Beecher Stowe (1811-1896)], then I liked ‘A Captain at Fifteen’. As a very little girl, way before school, I very much liked ‘Peter the First’ by Tolstoy [Tolstoy, Aleksey Nikolayevich (1883-1945): Soviet writer, author of many famous novels, including the trilogy ‘Road to Calvary’ (1946) about the Russian Revolution of 1917 and the historical novel ‘Peter the First’ (1959)]. Studying at school, I remember very well, I asked Mom about Lev Tolstoy 18 and she said, ‘I don’t advise you to read ‘Anna Karenina’ [novel by Lev Tolstoy] now, because you will understand nothing.’ Mother seldom advised me what to read and what not to read; nevertheless her recommendations were always very clear.

Teachers never loved me the most. My friend Tatiana, whose father was the head Surgery of the Leningrad Military Unit and a general, was the teachers’ favorite. She was some super excellent girl with excellent grades; everyone paid attention to her, liked her and told her parents, ‘She is such a good girl, why is she a friend of this Galina Markman.’ However, Tatiana wasn’t impressed with all those conversations and her parents, I should thank them, too, they didn’t pay any attention to them either. Anyway Tatiana had real a professor’s home with a huge library, with leather furniture and with all those things, which are the real heritage and are passed on from one generation to another. Later Tatiana applied to Leningrad University and entered it, now she is retired, but she still works in Pulkovo observatory.

I can’t say if I felt any anti-Semitism from my teachers’ side, anyway, they didn’t ever demonstrate such sentiments. Perhaps, they were anti-Semites, and it could be seen in their eyes? However I’m such a person, who doesn’t pay attention to some things, I’m able not to hear, if not needed, that is my grandfather’s influence, too. People wouldn’t tell me something unpleasant, because I could talk back, or it wouldn’t make a big impression on me, like on other, more sensitive human beings. Later, as an adult, I heard things like: ‘look, there’s a kike going,’ or ‘your friend is a kike’, or ‘so many kikes everywhere.’ But I never reacted to all this.

As a school girl, I wasn’t just a pioneer 19, I just loved it! Maybe, it’s because I’m a social animal. I liked meeting people and going to pioneers camps a lot. After all, it was something quite different, because I did nothing more on my vacations. And I must mention my school vacations were quite boring: I spent them in Leningrad and did all the same as on the other days. However, I’ve been a bad Komsomol 20 member; I joined it for I knew it was necessary to do so. That was the only reason. Still I never joined the Communist Party.

I didn’t cry when Stalin died. I understood more or less what was going on, perhaps, they discussed politics at home. Maybe, my parents talked about it, maybe my Grandpa. Anyway, I knew what I should talk about outside and what I shouldn’t. Thank God, none of my relatives was arrested or exiled, but all this performance in 1953 after Stalin’s death was real fun for me.

I ran around all the time to find a book, I knew exactly that I had to find Akhmatova 21, or Yesenin 22, and you had to read them ‘under the table,’ otherwise it was dangerous. I’ve heard about Kirov’s 23 plot and what was going on in 1937. I never felt any delight because of Stalin or Lenin, not at all. Probably it happened because they raised me as a sensitive, intellectual girl, without any idols. Also none of my relatives were Communists; none of them joined the [Communist] Party.

Just at the time I finished school, my Grandpa was completely handicapped, and also his cataract worsened. He was a very big man; his weight reached 100 or 110 kilograms. Mother was ill, too, she had tuberculosis. Naturally, I couldn’t even dream of university, I had to work. I needed to earn money as soon as possible, so I entered some Mechanics College of Instruments and Equipment. It was quite a hard time, but, still I ran around somehow, dated boys, went to theaters and museums, I’d be queuing for hours for tickets to the philharmonic. Apparently, as I understand now, it was a very interesting and amazing time. We read poems – Akhmatova, Tsvetaeva 24, I had many friends at college.

Later, in 1954, my mother died. So we stayed, the three of us: a completely sick Grandpa – lying in bed and not walking – Granny, who never worked in her life, and I. So my Granddad was lying in bed for nine years, sick and blind. Everyone told me, and the doctors, too, ‘You have to take him to the home for the handicapped, the house of invalids,’ they promised me to help with it, and they asked me, ‘Why do you want to keep him, you are a little girl, what a horror to have this ill person!’ But I said ‘no.’

I started to work at the steel-rolling factory, in the instrument department, where I worked my entire life. First I was an assistant to the master, and then I became an engineer-technologist, later I got a constructor position. I spent my entire life in the rolling shop; I didn’t want to leave for the research institute, even though they offered it to me hundreds of times. I thought the rolling shop was something alive. I had wonderful relations with everybody, although my colleagues were very simple people, they could curse with rude words and so on. Anyway, they were representatives of the real working class, not like today. After all, the instrumental rolling shop is always the elite. One of the workers told me once: ‘So, I went to the impressionism exhibition and looked at all those Degas dancers. And what? There are fat blue women standing, nothing else. That is no good, it doesn’t make any sense.’ [Degas, Edgar (1834-1917): French painter, associated with the impressionists, who portrayed, among others, ballet dancers, milliners, laundresses and women at their toilette.] So, we discussed this topic. But as a matter of fact they took care of me; they liked to have something extraordinary like me.

I remember only one occasion, but they told me about it many years later. There was a lay-off, and in the dressing room one of the workers said, ‘Why did they discharge Ivanova, and leave Levina? She is Jewish, they’d better dismiss her!’ Then my other mates beat him. And later, many years later, somebody was talking to me and said, ‘Don’t you remember this guy; we even beat him because of you?’ I asked, ‘How come you beat him? Why?’ Then they told me this entire story. When I first came to this factory, there were quite many Jews, but later we were the only ones [because of the campaign against ‘cosmopolitans’ 25]: me, because I was nothing, assistant to the master, and a stove-maker. So we, this stove-maker and I, crossing the courtyard, smiled at each other. They dismissed many people, even the head of the industry, and who cared about me?

The grandson of Grandpa’s brother Yankel, son of his daughter Anna, Lazar Berman became a famous piano player. Anna taught music, and even when Lazar was very little, he was lying in his child’s bed and wasn’t speaking, she decided he had wonderful ears, a good ear for music, and announced him to be a wunderkind. And really, Lazar Berman became the laureate of numerous competitions, he played together with Maria Goldshtein, they even got watches from Zhdanov [(1896-1948), Soviet political and ideological leader] and other gifts. Later he got an apartment in Moscow, and then he built a ‘cooperative apartment’ [in the USSR apartments were not private, the State decided itself where citizens should live] in the same house, where Alexandra Pakhmutova [famous Soviet composer, born in 1929, wife of Nicholas Dobronravov, a poet, they wrote their songs together] and other musicians lived. I went there for some holidays, for New Year for example.

Lazar was surrounded by interesting people; he had good friends and company. He often came to Leningrad, too, he gave concerts here and was courting me, but I couldn’t marry him because I couldn’t leave my grandparents alone. I remember one funny situation: once after his Moscow concert we went to the zoo, and his mother Anna followed us, she kept the distance of three or four cages, but still followed us. She observed us crossing the road, because she was afraid something would happen.

When he understood that we wouldn’t ever be together, he made one very foolish step: he married a French woman, she was called Christine. Of course, the authorities didn’t let him go abroad any more [in the USSR authorities decided which people should go abroad and which not, people, married to foreigners, were included into the group of risk]. We were friends till his emigration from the USSR. Later he sent me a piece of newspaper – then the information about weddings and divorces was published in two newspapers: ‘Evening Moscow’ and ‘Evening Leningrad’ – where it was said that ‘Mister Berman, living at the following address: Moscow, Cheremushki etc, is announcing his divorce from Madame Christine, citizen of France, living at the…’ They got married on Bastille Day, on 14th July, and lived together for half a year only. Later he got married again, now he is married for the third or even for the fourth time. Nowadays he lives abroad, in Italy, I think. We don’t keep in touch any more, the connection was broken somehow. I don’t know exactly if he became really famous abroad, too, perhaps, he is known to great music fans, but I don’t think he is considered a world famous musician.

In 1962 Granny died, and Grandpa was completely blind by then. So I stayed alone with a bed-ridden old man, of more than 90. The same year he died in my arms, too. It was summer, and according to Jewish traditions, I had to burry him in three days and I had to hurry, because the weather turned to be very hot. Somehow I bought 21 meters of fabric, and together with my relative we took my grandfather to the synagogue at the Jewish Preobrazhenskoe cemetery. There they said: ‘For the first time we observe two women, a girl and another one, accompanying a 91-year-old patriarch.’ Also they were very surprised that he’d been lying in bed for nine years, but there were no bedsores on his body. So they washed him, cut his cloth and buried him in the same place where my mother and Granny were buried earlier. Also there was a Kaddish, and everything necessary. Numerous relatives of my father came to the funeral; however none of my mother’s came, because almost all of them were dead by that time.

After my Grandpa’s death I stayed to live in the room, where my grandparents had lived; our room – I mean the room, where I lived together with my mother – was already given to someone else. And once I came home, all my neighbors, who were mostly my relatives, met me and said, ‘Some American woman came to see you.’ I thought, ‘It is the last thing I would dream about! It is the only thing, needed to kill me.’ So they said she left an address, ‘you should call the hotel near Art Cinema.’ I went to this hotel, found this woman and learned the following story from her:

When she was seven or something like that, the Revolution took place, my Grandpa gave money to people, who were going to emigrate. He himself decided to observe what was going on, to wait a little, and to watch how all this would end up, and gave his money to others. So the parents of this girl left with her and later they asked her to find Mikhail Makhover, when she could, and thank him and bow to him. She found me with the help of the information service and came, while I was at work. She was quite an old woman, or she seemed to be old, and the first thing she said was, ‘I want to complain!’ I was surprised, ‘Why do you complain?’ She spoke Russian, obviously, her parents taught her. ‘You are the granddaughter of Mikhail Makhover, – she continued. Shame on you, you rent out your apartment! Some unknown people went out from their rooms and none of them offered me a cup of tea!’ So I had to explain to her that everything was different than she imagined.

This woman lived in Leningrad for about ten days only, but I told her a lot about Soviet reality, we went on excursions to Leningrad and Petrodvoretz [Peterhof, town on the outskirts of Leningrad, before the Revolution it used to be Tsar’s summer residence, was founded by Peter I], visited the cemetery. She was surprised seeing people reading serious literature, non-fiction instead of comics on the underground. Later we had to talk cars:
– Why can’t we drive your car?
– What car?
At first she didn’t understand, but soon she guessed why I didn’t have a car, earning 690 rubles, not a good salary. Most of all I was afraid they would pick me up after she left… 26 However, nothing happened; the authorities didn’t arrest me, didn’t exile or even invite me for a talk. The only thing I had left from her was a lipstick she gave to me. She didn’t give me anything more or write me later, but I don’t complain because I didn’t expect any better, since I didn’t like her too much.

Married life

Once I was at home, not looking particularly good, I was wearing a home dress and didn’t wear any make-up. At the same time my cousin, who was living in our apartment, too, had a birthday party. I, due to some reason, didn’t want to participate in it and said I wouldn’t go, I don’t remember exactly what happened. Anyway I was sitting alone and acted like I was very angry. My cousin invited a young man, who was dating her at the time, and he took his friends with him. So they had more guests than they could host, and they were looking for an additional table. My cousin said, ‘We can take Galina’s table, but she is angry, who is going to ask?’ So this boy, a friend answered, ‘I don’t care. I never knew her and won’t know, let me go, which room is it?’ Soon he called and asked something about the table. I said, ‘This is the table. Here you go!’ He left, but then he came back and said he was bored with them. This guy turned out to be my future husband.

My husband, David Levin – I always called him simply David – was really a handsome man and a very easy-going person. Then you couldn’t marry quickly, we had to wait for two months, but he arranged it. He said he was going to have the so-called Komsomol wedding, that’s why we had to pronounce slogans for the Soviet power and so on. I was already 30, and he was five years younger, he was born in 1939.

David’s ancestors came from Staraya Russa [town in Novgorod province, 300 kilometers south of St. Petersburg], there were plenty of sanatoriums in this region, and his father Samuel played the accordion there. David’s mother, Asya Davidovna, finished the music college, she had a good ear for music, and she was an accompanier for various sport competitions, she played for gymnasts and other sportsmen. When David was a little boy, she took him to those competitions and he grew up a sporty boy. His mother earned good money; she was an absolutely bohemian woman, who never paid attention to her home duties or her family. She didn’t like her husband, I can say she hated him; she didn’t need him at all. She wasn’t keen on her son either, I would say, she never paid attention to him, and until the age of 14 it was his Granny, her mother, who took real care of David. This grandmother was an ordinary Jewish woman, she never worked, she was a housewife. After she died, they buried her at the Jewish cemetery.

David’s father was killed during the Great Patriotic War somewhere not far from Staraya Russa, I know he was very young; he was only 25 or 26. David’s family moved from Staraya Russa to Leningrad, here he finished college. He inherited some talents from his parents: he had a good ear for music and dancing skills.

Seeing me for the first time in her entire life, his mother, looking in her sons’ eyes, said the following: ‘You always dated such beautiful women. What did you find in this one?’ David asked me not to pay attention to her. During our Komsomol wedding, which looked like a real madhouse, she said to my aunt: ‘You have such a nice girl. What did she find in my foolish boy?’ My aunt ran to me with eyes wide open and asked: ‘If his own mother says he is a fool, maybe you shouldn’t marry him…’ I answered her just the same: ‘Don’t pay attention.’

When we got married, David was keen on classical jazz. At this time I was completely indifferent to this jazz: I was raised in museums and philharmonic halls. There was a famous conductor, Mucin, and his son was courting me, he accompanied me to classical music concerts. Anyway, David invited me to a jazz concert. Oh, my goodness, we went to the jazz club ‘The square’ [famous Leningrad jazz club] for the first time. And the concert was a long one, because all jazz concerts last for quite a while. I don’t know why I didn’t leave. However, I went there for one more time, when he invited me once more, but this next time I wore a different dress, not that one I put on for classical music concerts. Later we often went to these jazz concerts, I got used to his hobbies and he tried to participate in my usual activities. I put on some bright make-up, put on some necklaces and so on, and all of David’s friends marveled in amazement: ‘Wow, what a beautiful woman, what a wife, she accompanies him, while ours don’t want to.’

We lived very well, of course, we argued sometimes, but as a matter of fact we ‘complemented each other.’ We looked absolutely different, we had different characters and hobbies, but we were alike in our feelings and in our thoughts. That’s why I wish everyone to live as good a life as we had together. We had only one trouble. I couldn’t ever have children. Those were the consequences of the blockade; nevertheless nobody gave me any diagnosis or explanation. We didn’t want to adopt children, I don’t even know why. Just didn’t want to take somebody else’s child.

I had one more special feature: I had milk teeth, as an adult. I found it out when I went to the dentist polyclinic not far from Maltzevsky market, and some very nice woman, a dentist, said I have milk teeth. She directed me to the x-rays, and they found out that I really had four teeth without the roots, and since it wasn’t nice and those teeth were very weak, they pulled them out. So I got artificial teeth and wore them for the rest of my life. In the dentist polyclinic on Nevsky Prospekt, near ‘The North’ [famous patisserie; café and a shop] they had statistics, but even they didn’t have such cases in their database. Of course, all that happened because of the blockade. So you can consider me the only person, whose teeth didn’t change as it usually happens.

Just after we got married, I said to David, ‘I’m a woman with a simple college diploma, that is no good, but still I get some respect at the factory. While a man with just a college education is nothing; that’s no good at all. So would you please, my dear, apply for university.’ So he entered the Engineering Energy Institute, he graduated from it after some years of external studies, and his specialization was called ‘specialist in energy.’ While he studied, his friends and mates often came to us to study and he invited them in such a way, ‘Let’s go to mine. I will introduce you to Galina.’ After all I was a constructor, so I drew well and helped them a lot. We had many friends, later some emigrated, other ones died… His friends Eugene Ivanov, Anatoly Afanasiev and Isaya Shnaider – he is Jewish and lives in America nowadays – came over frequently. They were friends even after the graduation. I adored Eugene, he was a very clever person, and the only trouble was that he liked to drink. We always kept a very hospital home, and our life was bright and active.

During the first years of our common life David worked at the small plywood factory as the head specialist in energy, and they built the youth camp called ‘Sputnik’ in the South of the USSR, in Vishnevka, near Tuapse [famous Russian spa resort on the Black Sea]. We rented an apartment in the neighborhood, and we ate in the camp, and also we took part in various activities, provided mainly for foreigners. This was a fine time! The sea, splendid conditions, plenty of excursions, and we could wear shorts! When we went to town, everyone pointed at us with their finger, while inside the camp it was considered absolutely normal. While David was studying, we went to this ‘Sputnik’ all the time, climbed the mountains, talked to foreigners, and David participated in ‘Ogonyoks’ [evenings of amateur activities, jokes and performances], danced rock-n-roll. There were quite many foreigners, from everywhere, even from Cuba, nobody forbid us to talk to them, to communicate with people we wanted to communicate with. Of course, there were plenty of informants, but we didn’t suffer from them.

I wanted to have a dog very much. But you have to feed a dog according to a strict schedule, almost every other hour, while we both were working hard. So when David was writing his diploma, I gave him a fox terrier, thoroughbred, with a pedigree. Of course, I warned my husband about this gift, and he said, ‘I was expecting a tape-recorder,’ but then he agreed. And till his graduation he went to all pre-diploma seminars with the doggy in his arms.

This fox terrier played an important and very positive role in our common life. We had two former servants’ rooms in our apartment. One was very small, something like a store room and the other was a bit larger, and there some woman, not a relative, settled. She didn’t like dogs, not at all; she dreamed of getting rid of this fox terrier and offered me some exchange. Of course, our dog wasn’t the real matter; she simply wanted to unite with her mother, who lived in a one-room apartment on Kuznetsovskaya Street. This apartment wasn’t big, the room itself was almost tiny, 13 square meters only, but I loved this idea, it was a chance to get out of the communal apartment... My husband, of course, a snob and hussar, was capricious, ‘I won’t go to the Moscow gates area. I got used to living here; here I have the Nevsky Prospekt nearby.’ And I replied to him: ‘Very well. You won’t go. And I will!’ Of course, we both left and lived in our new apartment. I started to sign the papers, to make an exchange, to collect our stuff and he left, what else could he do?

The last drop, which killed our neighbor from this communal apartment, was the story about the partisans, which took place the last year we lived there, in our communal apartment in the center of Leningrad. As usual I came home from work – I woke up at five o’clock every morning – and stood in the kitchen. In our apartment no one worked, but they all adored teaching me how to live. So this time the same started: I don’t boil the potatoes right, I do something wrong, and so on. Life was much easier for my husband, who was sitting in our room. So I stood listening to all that and suddenly my husband crept out on all fours, and our fox terrier ran, following him. I asked, ‘What’s the matter?’ and he answered, ‘Please, be quiet. We are playing partisans. Do you understand?’ I said, ‘As for me, I understand, but as for our neighbors…’ Then this neighbor, not a relative, said, ‘I can’t take it any more.’ So if we hadn’t had a dog, we would have stayed in this communal apartment for ages. We said good-by to our old house in such a way: we threw an old buffet from the upper floor and watched it flying and breaking into small parts. We got great pleasure from the whole process.

Although we left the huge room and exchanged it for the tiny apartment, I just ‘blossomed.’ I went to the kitchen, and there was nobody else in it, what a pleasure! But the pleasure wasn’t too long: two years later David’s mother broke her leg, and we had to take her to us. So later we had to exchange apartments once more: we exchanged her room and our apartment for another apartment, a bit larger. Then I told David that I didn’t have any time to make this exchange, because I was working and taking care of his sick mother, who was lying in bed, not moving. ‘Try to find something, I said, but I have one demand only, please look for an apartment in this city district only, because we can’t walk our dog in the center, and here we have an opportunity to walk in the park or on the waste plots of land.’ Some time later David said, ‘Do you want to exchange for an apartment in the same house?’ I answered him, ‘With great pleasure.’ So since those times I’ve been living here.

My husband changed many jobs after he left this plywood factory; he worked in his field everywhere, continuing to be a specialist in energy. His last job was at the tram park. David was a very non-conformist person, and it bothered him a lot. When we got him a travel passport, we found out that we can’t put all his jobs on one sheet of paper and we had to write on the additional sheet while I had only one line there, saying I was an engineer at the steel-rolling factory. I still have this travel passport, because he never had a chance to use it. We never left the dogs to anyone, and when we decided to get travel passports and go abroad separately, he was already very ill. I asked him to go abroad, while he wanted to go to the sea, to play volleyball because he was a very sporty man. I could sit near the bonfire, and he didn’t like it, he wasn’t such a person, he liked doing other things.

As for me, I went abroad a few times. However, I’ve not been a Communist Party member, that’s why they examined and made fun of me in raikom. This was such a horror! And every time they said ‘no.’ I didn’t react: ‘no, then no, I don’t really need it.’ Then they called me up to our factory party committee and said, ‘You are going.’ How could they not let me go? I was working in the rolling shop, all the staff knew I was a good employee, I was enough of an erudite and intellectual person. After all, I wasn’t head of department; I didn’t have a car or something like that. So if they wouldn’t let me, I wouldn’t be silent, I would tell about it, and the conversations would start, so people around would think: why didn’t they let her go? Finally they would decide that the authorities didn’t let me because I was Jewish.

So all the time the same story repeated itself: at first fools from raikom and all those dames with awful haircuts and those back combings argued, then they called me up to our factory local party committee and let me out. However, to tell the truth, when I wished to go to Finland, they wanted to dismiss the woman, who brought my documents and papers. They told her, ‘What do you think you are doing? This is a capitalist country!’ Anyway, I had a chance to visit Yugoslavia, the German Democratic Republic, Bulgaria and Czechoslovakia.

Every year my husband and I separated and spent our vacations on our own. It was so: I’d come back, and then David left me the dog and went to the seaside and so on. Somebody always had to stay with the dog. I went on my tourist trips, I liked it very much. I’ve been to plenty of places: to Central Asia, to the Caucasus, to the Baltic Republics, to Solovki [Islands in the North of the USSR, where authorities banished people in Stalin times], to the Golden Ring [picturesque old towns in Russia]. At our factory you could get the vouchers quite simply, that’s why my friend Silva and I, we traveled a lot. Of course, the conditions were not very good, they were even bad, but still we traveled a lot, because it was very interesting. David went mainly to the Black Sea or to the Baltic. In winter we both, David and I, went skiing, we even rented a winter house on the outskirts of Leningrad.

It’s weird but I never wished to emigrate, I don’t even know why exactly. David’s pals came to visit and said he was living with a crazy woman: ‘Definitely, she is crazy. People are doing everything to become Jewish, while you are real Jews, pure Jews, perhaps, from Moses. What else do you need? Why do you stay with this crazy woman and her beloved dogs?’ Besides, then I had only one dog and I could take it with me easily, without any troubles. I worked in a very hard industry, in metallurgy, in dirt, I woke up at five o’clock, I never had any ‘greenhouse’ conditions, but I didn’t want to leave. David said he wanted to go and I told him, ‘Well, if you want to. No one has the right to insist, a person is a person, so if you want to, you should go… I’ll pack all your stuff. You can go alone. Maybe later I will come to join you. But now I’m not going to.’

Perhaps, I didn’t want to live abroad because I wouldn’t earn anything there, because somebody would need to give me things. I don’t know, maybe I made it all up; maybe those are the features of my grandfather, who never wanted to go either, maybe, I don’t have any explanations at all. The most remarkable thing is that I never thought I wasn’t right; I still think the same and never had any regrets about this decision.

When our friends and pals left, I reacted quite normally, I didn’t fall down of tender emotions: ‘Oh, ah, they left.’ Of course, our pals immigrated to Israel, to Germany, to America, and I can’t recall any place where they didn’t go. What could I change: if they left, this means they left? Thank God, today we have an opportunity to meet again. People are calling, people are coming.

I was studying all the time. I finished sewing courses, knitting courses, but my main hobbies always were the dogs. I was involved in the dog business very seriously; I finished the courses, organized exhibitions, participated in them, too. All that took a lot of time, money and strength. Twice per week I went to the club. My husband liked my dog activities, too, he ran around on my dog businesses, too. Our fox terrier lived for thirteen years, we went to an exhibition twice, but they needed a field diploma there [fox terrier is a hunting dog], he had to catch a fox and so on, but he demonstrated his hunting skills only if he found chocolate, not a fox… Since we didn’t get any diplomas we stopped exhibiting him. After he died, after a long pause we went on vacations together. Being on holidays we understood that we needed a dog, we couldn’t live without a dog, so we took a miniature schnauzer, which someone offered to us. Schnauzers were rare dogs; in the USSR it was the second generation only. I didn’t know what this dog looked like. When they showed me a schnauzer for the first time, I recalled that I’d seen such dogs in Czechoslovakia. So we took Duck.

I’m a calm person, but I’m able to get upset and so on. If one told me something bad about my dogs, then I’d lose control and may say awful things. As for David, he was a very impulsive person, as well as his cousin Mark. David didn’t have brothers, but he was big friends with one of his two cousins. Mark was very tall, a meter and ninety seven, and also he was a sport master in fencing. Once I went together with David, Mark, his Russian wife Olga and their little son Vladimir to their dacha to Komarovo [famous elite dacha village near Leningrad]. Vladimir studied in the first grade then, and in the morning he proudly announced to us that it was a day of birds and we had to go to the dacha to hang the bird-houses. So it was done. We made one bird-house and all together went to the dacha to hang it up. In the train we were moving to the exit: I was the first one, holding Vladimir’s hand and this bird-house, then David with his obviously Jewish appearance, then Olga, a tall, beautiful woman, a real Kustodiev [Russian artist famous for his pictures of merchants’ wives] lady, and suddenly some man addressed her, ‘Look around! What fat kikes walked by!’ Mark was following Olga; she turned to him and said, ‘Look, kikes walked by and this citizen doesn’t like it.’ Mark without any word took this man and put him onto the platform. We were standing there with David and Vladimir, his nephew. David asked calmly, ‘What’s going on?’ Mark replied, ‘This person doesn’t like kikes.’ So David beat him, and Mark added some, one of them was a real sportsman; the other played all possible sport games, so this man had enough for one time…

David told me this story many times: ‘I’m going in the bus and see a man making fun of an old Jew. He asks why this Jew isn’t in Israel. So I tell him, ‘Why don’t you ask me the same, you’d better ask me, not him.’ And then this man replies, I have no reason to talk to you.’ ‘Of course, it doesn’t make sense to talk to me, I’m tall and strong.’ So my husband usually said, ‘If you don’t wish to, I will talk to you.’ Finally he beat such anti-Semites and left them.

It’s hard to say if there were many Jews among our numerous friends. Two of my close friends are Jewish, they both live abroad. Another friend, who stayed to live here, is half-Jewish, her mother was Jewish and her father was Russian. My very close friend, unfortunately, she died, was absolutely Russian. My dogs’ ‘friends’ are Russians, too. Nelly Bronislavna, with whom I am quite close, is Russian and Catholic. I never paid attention to nationality, my friends were chosen due to other features. They were people who read ‘The Foreign Literature’ [fiction, essays etc. by foreign writers], we gave this magazine to each other, because it was hard to find it.   Working at the factory, I still had friends there. They were people of a completely different circle.

Working at the factory, I never suffered from any anti-Semitic incidents, because I never reached high positions. Maybe, if I had entered an institute, I would have felt more anti-Semitism. I retired upon turning 55; of course, I was very tired and couldn’t continue working. According to our Soviet laws, it was necessary to work two months more, and I remember, some bucket stood near my work place. All that took place in May. So my friends and colleagues came and brought some flowers. They brought these flowers from their dachas: ‘What’s going on? Do you really plan to leave? Please, Galina, stay here. We don’t want you to go.’ Anyway, if I’d had problems or troubles because of my nationality, I wouldn’t have worked there for more than 30 years, what do you think?

I had other troubles working at the factory. Just like all others, we lived in the atmosphere of lies and fears. During all my years at this factory, I never had a lunch, because during lunch break we were hunting for food and products. One of us went to the milk department, and another one went to the grocery. Later we divided everything we bought, we separated it equally. Once we bought a huge set of sausages, and Ludmila Alferova, a blond fat woman with a nice smile, said, ‘If we count those sausages, we’ll never go home, we’ll stay here and count till the end of the world.’ And I said, ‘No, we won’t count, we will put it together, and then put it together once more and so we’ll divide them.’ So we stood in our working room, dividing those sausages, and suddenly the head of the rolling shop approached and cried: ‘you are going completely crazy, what an impossible imprudence. What are you doing here with all those sausages?’ That’s how we were living.

Also I never went to demonstrations, I never wanted to go there, I never agreed to. And every time they reproached me: ‘Why haven’t you been to the demonstration?’ I answered, ‘I don’t have time for it.’ They were very surprised, ‘You don’t have children. Why don’t you have time?’ I continued the same: ‘Anyway I don’t want to go.’ So they made a conclusion: ‘So we are refusing to pay the thirteenth salary’ [so-called ‘thirteenth salary’ was paid at the end of the year for good work]. What could I do? So I didn’t get it. And those who agreed to go to the demonstration got some extra pay: 50 rubles for carrying the banner and 100 rubles for carrying the flag. One of our colleagues lived on Nevsky Prospekt, she told me, ‘So I go to the balcony and see people carrying the flags. And I begin to count: this is one hundred rubles; this is fifty rubles and so on.’ David, my husband, never participated in the Communist activities either; he never went to demonstrations and so on. Fortunately, we both never joined the Soviet Communist Party and never liked Soviet authorities either.  

I don’t understand those, who recall these demonstrations with nostalgia: ‘it was so nice, we sang songs, and there were holidays and dances.’ I mean I’m a social person, I liked different activities, but to go, when one makes you go, when you know what’s underneath... I knew exactly and know today that I hate the Communist regime and everything connected to it, I hate all that so much! I don’t understand people of my age; people of my generation, who saw all those horrors, all that hypocrisy, lies, dissimulation and pharisaism, but they still continue to go to demonstrations.

While working at the factory and taking trips all over the country I’ve been to Solovki – which is a nice and interesting place; that’s why both nowadays and in Soviet times people go there for short and long trips, they stay there to see wonderful nature and historical sights, too – in the concentration camp 27, so-called SLON [short for so-called ‘concentration camp of special purpose’], where our best people died in the 1930s during the Great Terror, and when people died, other prisoners hid their bodies in snow to get their ration. I stayed there for four days and saw everything preserved there. There is no need to tell me, who worked at the factory her entire life and knows exactly how they made up all those plans etc, what they signed and so on, to tell me how much the sausage cost [i.e. how wonderfully cheap things were]. Old workers told me, what was going on: ‘We are coming for work and aren’t seeing five more people, seven more people. And we couldn’t even ask where they went, why they disappeared.’ Here I’m talking about the 1930s, about the times of the Great Terror, but it also happened just after the Great Patriotic War; of course, it took place more seldom, but still it was horrible.

When our dog Duck turned 13, I realized that I needed ‘new blood,’ because I had nobody to ‘marry’ my doggy children and grandchildren. I ordered a dog in Finland, and finally I bought some dog from Lapland. All my friends were thinking I behaved crazy buying an unknown dog from an unknown owner. That’s how my Mika appeared in this apartment, my first Schnauzer with tail and ears [in Russia they usually cut them off].

Soon, on 11th August 1994, my husband died from lung cancer. We argued a lot because of his health, ‘David, please, you need to put on the scarf, because you have troubles with your throat.’ And he said, ‘No, I’m not going to, I don’t want to.’ Besides all that he smoked a lot, and this played a role, too. David is buried at the Jewish cemetery; of course, I visit his grave quite often.

In a month, on 16th September, Duck died. I exhibited Mika for the first time, we took part in some junior competition, and he won the ‘best in show’ category. This was a shock! What was going on! I almost cried, while I was walking the lap of honor and cried, because it was such a pity that David couldn’t see us. I couldn’t find the right way. Mika performed very well: in the world championship he won the third position among 362 dogs participating. I consider it wonderful; it was a great result for my dog. So finally I remained living with Mika. And if sometime before I hadn’t learnt cutting the dogs [Galina means that some breeds of dogs have to have their ears and tails cut, and she does it and charges for it], I wouldn’t have a chance to survive. Now I cut the dogs, and for my family, which includes me and my dog, that’s enough. Not long ago I took a little dog, because if something happened to the elder dog Mika, I would stay alone while I’m used to dogs.

My present-day life

As a matter of fact I’m alone now. My father’s sisters all died, his brother David also died about 15 years ago, and his daughter Anna, my cousin, moved to Moscow, because she got married to some Moscow guy. She has a daughter, my niece, who comes here twice a year. She is 26 and, obviously, we are great friends. Anna’s brother, the son of Uncle David, lives in Leningrad, we call each other from time to time, quite seldom.

I’m still in touch with the son of Aunt Maria, my father’s sister, Felix. He is younger than me, he was born in 1936. At the beginning of the war, Maria worked in Nevskaya Dubrovka, and the bomb fell just onto the house where they lived. And she, together with her husband Zinovy, was trapped under this destroyed building. Everyone stayed alive, but Maria had problems with her eye, she was injured. Zinovy was injured, too, and Felix became handicapped: there was something wrong with his leg and something wrong with his head, too. He is a very nice person, but he has teenage brains. However, he happened to have a good ear for music, he finished the music school and later graduated from the Conservatoire. By this time both his parents died. Aunt Maria died of some heart attack, when Felix was studying in the seventh or eighth grade. So Aunt Irena took care of him, then I followed her and started to take care of him, too. Of course, he isn’t married.

Two years ago Felix called me, terrified, ‘Someone rang the doorbell, I opened the door, and they beat me and took all the money.’ He lived then in a one-room apartment on Pulkovo Road, and I asked him not to open the door to anyone. In a couple of days he called me again, ‘Galina, I opened the door, they came again. They beat me; they left a knife and took the TV-set.’ I picked him up, all his teeth were broken, his face like a mask and I said, ‘Felix, you worked in the field of fine arts, so you should go to the House of Stage Veterans on Krestovsky island and ask for a room.’ He argued, ‘I won’t go now, looking like this. I insisted, ‘No, you will go now, with all those injuries.’

So I had to sell his apartment, now he lives in much better conditions, of course, it is a bit sad over there, I go there with pleasure and leave with pleasure, too. However, he is a fine fellow. He feels beauty very deeply, almost every day he goes to the philharmonic hall, or watches ballet on TV: he compares the ‘Swan Lake’ productions with Makarova, Ulanova or Plisezkaya dancing [world-famous Russian ballet dancers]. I had some money left after selling his apartment, that’s why I bought him all new things: a new TV-set, new furniture, and new clothes. He calls me everyday, telling me what happened to him. I don’t have any more relatives alive.

But people I don’t know want to talk to me quite often. Some time ago I met a woman who said that she just loves the portrait of Stalin in which he holds a girl. She argued with me because she didn’t want to agree that this girl was arrested and put in prison upon his order. Finally I had to tell her that she had lived in those times and seen that everyone around her was exiled, that’s why she’d better go tell her stories to those, who don’t know the truth, to those, who didn’t see all these horrors. Really, I can’t understand who is voting for the Communists today, I can’t understand how it is possible?

Another story, connected with my Jewish roots and appearance, is the following one. Once I met a small old Jew, who tried to tell me that I’m Elina Bystrizkaya [a famous Soviet actress, acted in numerous movies, a Jew]. He wouldn’t let me go until I told him that I was her secretary, signing the autographs instead of her, and getting ten percent for such a hard job. So I learned I look like a great actress and have a possibility to earn big money!

Even though I’m a pure blooded Jew, perhaps, from those, who were searching for Israel together with Moses, and my husband was a Jew, I live in Russia, and unfortunately, I read nothing of Jewish literature except Sholem Aleichem 28. After all, I read Russian books, and I speak Russian. I look at Chagall 29 paintings with pleasure, I like Levitan [Levitan, Isaac Ilyich (1860-1900): World famous Russian-Jewish artist, known for his wonderful landscapes] too, but I like other artists just the same, especially the impressionists. Once I went to the synagogue on an excursion, and I’ve never been to the repaired Petersburg synagogue. Besides, we always wore ‘magen David’ on necklaces, we never hide that we are Jewish. However, my husband David always said, ‘Yes, we are a clever people, but if a Jew is a fool, that’s terrible. You would never find such fools among others.’

I don’t participate in the life of the local Jewish community; I don’t even know what’s going on inside it. Earlier I got postcards and newspapers from Hesed 30 Abraham Charitable Center. They invited me to get medicines for half the price. I don’t get packages from them; Felix gets them and calls me to offer me something he doesn’t need. The staff from Hesed bring those packages straight to the House of Stage Veterans, and also every year he buys matzah in the synagogue. I like matzah, but as a matter of fact I eat everything edible.

Glossary:

Frieda Portnaya
Kiev
Ukraine
Interviewer: Zhanna Litinskaya

I was born in Kiev on  February 25, 1928. 
My grandfather (my mother's father) Yankel Mandemberg lived in the town of Makarov not far from Kiev.  He was a rabbi in the synagogue there and was a widower when he married my grandmother, Frieda, after whom I was named. They had a private house in Makarov; it was a good house, built of stone with two floors and eight or nine rooms -- very appropriate for a rabbi. It was surrounded by a garden and fruit trees. My grandfather and grandmother were well-to-do people. On Saturday they had a Ukrainian housemaid to do all the housework, as my grandmother didn’t do any work on Saturday. They had a kosher kitchen, with separate utensils and dishes, and strictly observed all kosher food rules. My mother told me that all religious Jews in town used to go to her father.  They came on the eve of Judgement Day (Yom Kippur) and he swung a rooster over their heads. That was the ritual of purification on the eve of Yom Kippur. 

At Pesach my grandfather conducted a seder in the synagogue. My mother and her brothers always attended it. People did not only go to my grandfather during holidays or to pray. He was a very wise man and people came to ask his advice. He found words of support and consolation for every Jew. He had a good piece of advice for each of them (how to bring up children, how to conduct relations with their wives, how to follow a household budget). He taught his children a lot of things, too.  My mother knew all the prayers. Much later, when we were living in Kiev, people she knew from Makarov used to come to see her, and she explained the prayers to them and told them what her father had taught her: how to greet the  Sabbath, how to light candles, how to celebrate Pesach and other religious holidays.

Grandfather had four children from his first wife. I knew three of them well -- Rivka, Berl and Pinia. We knew each other before the Second World War. My mother’s stepsister Rivka was much older than my mother was, but I don’t know when she was born. She was married and her last name was Wainshtein. Her husband died before the war.  During the Great Patriotic War her daughters were in the evacuation, but Rivka didn’t go with them.  She was killed at Babi Yar1 near Kiev along with thousands of other Jews. The way they put it at that time was that she “left for Babi Yar”. My mother’s stepbrother Pinia Mandemberg and his wife and son Yakov also perished at Babi Yar. Boria, Berl Mandemberg, was in the evacuation. He came to Kiev after the war and died there some time in 1950.

My grandmother Frieda was my grandfather’s second wife. My mother Tsylia Yakovlevna Mandemberg was their first child. She was born in 1897 in Makarov. She had a two brothers, Lyova and Iosif,  and a sister, Fiera. Fiera died before the [1917] Revolution.  Lyova was born in 1899, and Iosif was born in 1900. Both Lyova and Iosif were laborers, locksmiths at a factory. My grandfather Yankel Mandemberg died in 1912 in Makarov and my grandmother Frieda  died in 1916.

My mother loved to sew and wanted to learn this profession. There was a tailor in Makarov and my grandfather arranged for my mother to take lessons from him. Once my grandfather was passing by this tailor’s house and saw my mother babysitting his child. My grandfather got angry at this - he was paying the tailor to teach my mother. He told the tailor that Mandemberg’s daughter could not be a baby sitter for an ordinary tailor’s child. He took my mother home and bought her a sewing machine. He told her to sit down and sew and do whatever she wanted, but she wouldn’t go to study any more. And she learned to sew.

My mother went to the Jewish school in Makarov. Her brothers Lyova and Iosif studied there, too. I don’t know how many years my mother attended this school, but I know that it was all the education she got. She read and wrote well in Yiddish.

My mother’s brother Iosif married a young woman named Sonia, and her brother Lyova married Sonia’s mother. Her name was Frieda, and she was much older than Lyova, but they got along very well. Iosif was missing in action during the Second World War, and Lyova was in the evacuation in Zelenodolsk, in the Tatarskaya Soviet Socialist Republic. He was evacuated with the “Lenin’s Smithy” plant where he was working at the time. After the war he returned to Kiev but he didn’t live long afterwards and died some time in 1950.

My father, Anatoliy Mikhailovich Waldman was born in Lodz, Poland, in 1899. I guess he had a Jewish name but I don’t know it. He came from a very poor family. His father died during an accident at the plant, leaving my grandmother alone with five children. My father was captured when he was in the Polish Army fighting against the Red Army. He stayed in Russia and got to Kiev somehow. He got a job as a sailor at the Dnipro Fleet in Kiev and met my mother there.

By this time my mother and her brothers sold the house in Makarov and moved to Kiev. Those were very difficult years. My mother worked very hard. She traveled around to villages and sewed in exchange for food and food products. She was actually the provider for her brothers. They were renting a room in a private house in Demeyevka, on the outskirts of Kiev. During pogroms in Kiev they would hide in basements. My mother and father met often and loved each other very much. My father didn’t look like a Jew, and he was able to go out into the town to bring them some food. My parents got married in 1921. They didn’t have a real wedding. They just registered their marriage and started their life together. They bought an apartment in a house in Podol. In 1923 my older brother Mikhail was born, and I was born in 1928. There were just two of us children. My mother continued to work as a dressmaker and also taught my father to sew. He became a very good tailor – he learned to make trousers. He worked at a tailor shop, but he worked at home and took the finished items to the shop.

I knew the words “financial inspector” from my early childhood. We were very much afraid of these people in our house. The reason was that my father had just learned to make leather coats, which were in fashion. But he didn’t have a license to make them, so this business of his was illegal. The license was very expensive. He was only allowed to keep items that were registered in the shop at home.  And we kids always knew that we were not supposed to talk either at school or in the courtyard about what was going on at home.  Financial inspectors came to our home often and searched the house, but my father always managed to hide the items on time and everything went well.
We had two small rooms in an apartment that we shared with other people. There were Primus stoves in the kitchen and each family had its own table. My father earned good money [on the side], but we couldn’t afford good clothes or food, as our neighbors could report to the police that we were spending more than we were supposed to. Now I understand that they did report on us every now and then, which is why the financial inspectors used to come.

My mother was religious. She always tried to celebrate the Jewish holidays and cooked all the traditional food. There was matzo at home for Pesach. But as my father wasn’t religious these celebrations were quite modest.  My mother’s brothers Lyova and Iosif used to visit us, and her older stepbrothers and stepsister also often visited us at the holidays. They came with their families and at those times we had a big Jewish family, or as we say in Yiddish, a “mishpocha”.

At home we also always celebrated the Soviet holidays – May 1 and the Anniversary of the October Revolution. My father loved these holidays. He loved it when my mother’s relatives came to visit. His own relatives had stayed in Poland, where  they had a very difficult life. My father used to send parcels there while it was allowed.  In the middle of ‘30s it became rather unsafe to have any relationships with foreigners – one could be arrested and put in prison for this – so my father broke all contact with his family.

In 1932 my father’s cousin Wolf came to Kiev illegally. We called him Volodia. In 1937 my father’s other brother came from Poland. He crossed the border with his two daughters. It was a surprise for us when he came. He only stayed a few days, then the police came for him and his children and sent him to the North.  My father never found out what had happened to them. Later another cousin, David, came. My father knew that he shouldn’t stay in Kiev and took him to the town of Belaya Tserkov. His cousin lived there until the beginning of the war. He visited us every Saturday, and my mother did his laundry and cooked delicious food. She felt very sorry for him. In 1939, when the fascists entered Poland and the persecution of Jews began, my father’s sister Manya Mordkovich and her husband and son came to us. They didn’t have the legal right to live in the city, so my father took them to Korostyshev. Every time his relatives from Poland arrived, our divisional policeman showed up as if from nowhere. I think our neighbors reported on the relatives. My father paid the fines and took his relatives 100 km away from Kiev. 

My mother went to a synagogue that was not far from where we lived. We kids often went with her or just ran there ourselves. We were very curious, but this curiosity couldn’t be taken for any interest in religion. My mother often told me what her father had taught her: the history of the Jewish people and the ancient Torah, but frankly speaking, I wasn’t interested that much in these subjects. My mother talked to me in Yiddish. I understood what she was saying but I couldn’t answer her in the same language.

My brother Mikhail went to a Jewish school. Later, all Jewish schools were closed and he went to a Russian school. I went to a Jewish kindergarten, whose teachers  were Jewish. They spoke Yiddish to us, but we kids communicated in Russian. They celebrated Jewish holidays in this kindergarten, too. This didn’t last long, though. By the time I had to start elementary school they had closed the Jewish schools and the kindergarten, so I went to a Russian school. There were children of various nationalities in our class. We never felt any difference in attitude towards the Jewish children. We all got along very well. There were other Jewish children in our courtyard, and the few Russian children there also spoke Yiddish. We all understood each other well. At school I became a young “Octobrist” and then a pioneer. It was interesting at school. We went to the circus, to performances at the Puppet Theater and on excursions. 

In the middle of June 1941 my mother and I went to stay at Aunt Manya’s in Korostyshev for few days. She wanted to leave me there for the summer vacation. My brother Mikhail stayed in Kiev as he was taking his final exams at school. We were at Korostyshev when we head about the beginning of the war. I didn’t quite understand what it was all about, but I got scared looking at the adults. My mother and Aunt Manya were sobbing, listening to foreign minister Molotov’s speech.  My mother tried to rush back to Kiev immediately, but the buses were not running, and panic burst out. We stood on the road for a long while until we got a ride to Kiev on a truck filled with soldiers.  When we arrived home my father and brother had already received call-up papers from the recruiting office. My father was 44 and the age limit for the army was 45. We said our farewells to my father in the yard of School 124, where all the new recruits were gathered. Misha, along with other young people, was sent to Donbass to harvest the crops. They were trying to save the younger people and sent them to the East rather than to the front. My father’s military unit was sent to Lubny. Somewhere on the way my father met  Misha and gave him the photographs that he had with him.

Just two of us were left at home: my mother and I. I remember air raids in Kiev. During these air raids the airplanes flew very low and shot at people.  This was very frightening, and we hid in the entrances of houses.  At night my mother sent me down to our neighbor’s basement, as there were raids at night, too.

We received a letter from my father letting us know that he was in Lubny. My father’s brother Wolf was involved in the evacuation of factories. He insisted that we be evacuated and promised my father to evacuate us from Kiev. By that time we knew that Hitler was exterminating the Jewish people. Wolf sent us away in September, along with my uncle Iosif’s wife and her neighbor. This woman’s husband was an officer, and we all were put on the train as an officer’s family. Our trip was long, and there were bombardments along the way. We finally arrived at the Northern Caucasus and were all accommodated in the court building in Piatigorsk. There were many families, and we all slept on the floor. One night somebody knocked on the door, and when I went to the window to see who it was, I saw Misha standing there! It turned out that when the Germans approached Donbass all the mobilized young people were dismissed. Misha knew where we were from a letter and managed to reached us.  I was so excited that I jumped from that window, on the first floor, into his arms and my mother ran to him with tears. At that time we had no information about my father. But we all knew that our army was surrounded near Lubny, and in fact they all died. My mother had lost any hope of seeing my father alive again. When the Germans approached the Northern Caucasus, we had to flee. We boarded horse-driven wagons and moved along the mountainous roads to Nevinnomyssk. My brother and two girl neighbors were hiding under our clothes, as they could be mobilized for trench excavation. My mother said she wasn’t going to let my brother go. In Makhachkala we didn’t manage to get on the train because there were too many people. My mother was crying and begging the soldiers to take us with them, but they didn’t do so. It turned out for better, though - this train was destroyed by bombs. We reached Makhachkala on the next train. From there we went to Astrakhan by boat. In Astrakhan we sat on the pier for a long time. It was cold as it is in December. There were many Jews from Bessarabia there. They had been on the pier for a long time as they were afraid to leave their luggage. It was here, on this pier in Astrakhan, that for the first time in my life I saw people dying from cold and hunger. In a few days they announced that they would be evacuating the families of soldiers. We were on the lists as the family of an officer. They put us on a train going to Central Asia. It was a long trip. We hardly had any clothes that could be bartered for food. Sonia, the wife of my mother’s brother Iosif, was with us. She had a baby girl named Fiera, after my mother’s sister who had died. Sonia didn’t have any milk. We were starving. At one point, when the train stopped my brother ran to the fields to get some snow and melted it on our little stove. We gave this drink to the baby, but Firochka, the baby, died. Sonia held her, afraid that somebody would take her baby away. Our neighbor who was traveling with us asked her “Why is Fiera so silent? Why isn’t she crying?” and Sonia said “I don’t know. She may be asleep.” The neighbor looked at the baby – Dear Lord! She was dead!  And she began to cry saying that Fiera had died. Soldiers came immediately and said they had to take the dead baby to a special car of the train -- many people were dying on the train, and their bodies were taken to a special car. It took my brother some effort to take the dead girl from Sonia. He took her to that car. At one point, the train stooped and all the dead people were buried in a common grave. And our Fierochka stayed there too, in a common grave somewhere,  we don’t even know where it is.

Eventually, we arrived in Semipalatinsk, a town not far from Alma-Ata. We got accommodation with a Russian family. The hostess was a pig-tender at the collective farm. She brought intestines from where she worked and my mother made sausage from them. She taught us to make this sausage and our life became easier. My brother was conscripted into the Army in 1942, from Semipalatinsk. He took part in the defense of Stalingrad and it was a miracle that he survived. Afterwards his unit was sent for R and R in Kazan, and later he was sent to the First Ukrainian Front. He wrote us that he was in an anti-tank gun service unit. After reading this letter my mother said that she would never see her son again. This was true. Misha sent his last letter from somewhere near Kiev. He wrote, “I will be in my native town soon” and we understood where he was. Later we received a letter from the commanding officer of the unit, informing us that Misha had been severely wounded on  September 2 and died on the way to the hospital. This was a terrible blow to my mother. Her brother Lyova arrived to help us cope with this grief. He took us to Zelenodolsk, in the Tatarskaya SSR. I finished seventh grade there and went to work at  a factory. It was very hard work. I carried heavy cast iron blanks. I felt very sleepy, especially during night shifts. Once I fell asleep on a box during the night shift. The chief of the shift woke me up and told me to go on working. A woman said to him “Let her have a nap, she’s just a child.” But he answered, “If she wants to receive her bread card, she must work.” I was entitled to 500 grams of bread with my card. My mother worked at the cattle and vegetable yard of this plant, but after her legs started swelling she couldn’t go to work any more.

Victory Day,  May 9, 1945, found us still in Zelenodolsk. I remember people coming into the streets, kissing and rejoicing. Soldiers were shooting off their weapons. It was a happy day, but it was also filled with sorrow for the lost ones. This was true for our family, too. We returned to Kiev in 1946 with the “Lenin’s smithy” plant. Somebody told us that our neighbors had seen our father in 1941 near Lubny. He told them that he was going back to Kiev to find out what happened to us. Then somebody told us another story. They said that when uncle Pinia and his family were being sent to Babi Yar, they were accompanied by a blond man. All her life my mother believed that this was my father. We were notified by the recruitment office that my father was missing. We still don’t know for sure what happened to him.

My mother was a religious person before the war, but after she lost her loved ones, after Babi Yar, she couldn’t believe any more. She said “How could He let this happen? How could He allow the death of all, whom I loved? I believed in him all my life!”

My mother’s brother Iosif also perished during the war, and his wife Sonia couldn’t bear the loss of her husband and daughter and died in 1947.

My father’s cousin David Waldman went to the front as volunteer from Belaya Tserkov at the very beginning of the war. Later he was wounded and sent to Central Asia, where he got married. After the war he moved to Poland and then to Canada, where he died in 1990. When he was in Poland he found out that my grandmother (my father’s mother) and all his relatives in Poland were exterminated in the Warsaw Ghetto.

My father’s cousin Wolf Waldman returned from the front to Kiev, where he died in 1956.

When we ourselves returned to Kiev we didn’t have anywhere to live because our apartment was occupied, so we moved in with our relatives. My mother applied to a court to get our apartment back, but the court refused her. Then the man living in our apartment allowed us to move in. He divided a room and we received a section that measured 10 square meters. The conditions were terrible – we didn’t have enough living space, and the water and toilet were outside. But we were happy to have what we could have. My mother went to work at a shop and I entered a trade school at shoe factory #4. I finished this school and got a job as assistant shoemaker.

Soon I met my future husband. His name is Vladimir Haimovich Portnoy. He was born in Kiev in 1925. He had a sister and two brothers. Yasha Orlov, one of his brothers, died near Oryol and was posthumously awarded the title of Hero of the Soviet Union. My husband’s parents, Haim  Portnoy and Sheindl Portnaya, were very religious people. I didn’t know his father: he died during the war in the evacuation. His mother Sheindl always attended synagogue and had a seat there. She celebrated all the Jewish holidays. We visited her frequently. Actually I learned about the Jewish holidays from my mother-in-law. In 1948 Volodia and I got married. We didn’t have a wedding, our marriage was just registered at the registration office. I made myself a new dress, but we didn’t have any rings. My mother baked some pastries and sweets and we invited our neighbors to celebrate our wedding. In 1949 our daughter Tatiana was born. The four of us were living in that 10 square meter room.  We were not allotted  an apartment.
This was the period of anti-Semitism, the so-called “doctors’ plot” in Moscow and the struggle against “cosmopolitans.” We actually didn’t face much anti-Semitism personally, except for the fact that we couldn’t get an apartment because we were Jews.  And the situation at the factory was very difficult. David Raigorodetskiy, the director of the factory, was a Jew. He was a dedicated and honest man. He was director during the evacuation and restored the factory after the war. In 1953 they [the authorities] fired him and wanted to open a case against him. Fortunately, they were late in taking him to court; by that time Stalin had died. During this period many Jews were removed from their official positions  in Kiev. My husband couldn’t find a job for a long time, even though he was just an assistant shoemaker. So he signed a contract for a job in Sakhalin, in the Far North. I stayed in Kiev alone with my child. It was very difficult to place a child in a kindergarten. I claimed that my husband had abandoned us, so I could get the status of a single mother and my daughter could go to kindergarten. In 1956 our son Efim was born. We were still living in that same room. My husband was supposed to be allotted an apartment, but in 1961 my mother died. The authorities told us that we couldn’t get an apartment, as there were [only] four of us left. We received an apartment in 1963, when my daughter was 14 and my son –7 years old.

My children knew well what anti-Semitism was like. One day when my son was eight or ten years old he came home from school  in tears asking me why the other children called him “zhyd”. When he was in the army he was also taunted for being a Jew.  Once he lost control and beat the guy who was baiting him. His commanding officer was Georgian. He called my son and asked him why he had beaten that guy. My son answered “He called me a zhyd.” Then his commander said to him “You should have beaten him more.”
After the army my son graduated from a construction technical school and went to work in Kiev. He moved to Israel in 1990, as soon as it became possible. He lives there now with his wife and his sons Oleg and Anatoliy and works for construction companies as an engineer. Oleg is 20. He is in the Israeli Army. [At the time of the interview he was based in  Gaza.] Basically, my grandchildren have turned into real Israel citizens.

My daughter Tatiana worked in a department store for many years and was Head of the Komsomol unit there, but for several years in a row she was denied entrance into the Commerce and Economy Institute. She also was recommended to be elected to the local council. Of course, she didn’t get enough votes, but an acquaintance told her, “Tania, why are you doing this? You won’t be accepted.”  She asked “Why?”and he said “Have you forgotten your item (item 5 in the Soviet passport – nationality)?” Tania married a Jew – Alexandr Zeltser. They have two sons, Mikhail, born in 1969 and Victor, born in 1978. After finishing school Misha decided to enter the technical school at the radio plant. They rejected his documents and explained to him that they couldn’t admit Jews to a technical school related to the radio electronic industry. This happened in 1986 at the beginning of Perestroika. My son-in-law wrote a letter about it and sent it to the authorities in Moscow. A few weeks later we received a letter from the school asking Misha to re-submit his documents.  But my grandson refused to enter that school. He went to the town of Tallinn in Estonia and entered the Polytechnic Institute there. He met a girl in Tallinn, Natasha, and fell in love with her. Natasha and her parents emigrated to Israel, and Mikhail followed her some time later. He loved Natasha and wanted to be with her. They got married and recently moved to the United States. They have a daughter Nicole, my great-granddaughter. My younger grandson Victor entered the technical Institute in Kiev in 1996 with no problems. He works as a programmer in Kiev.

My husband Vladimir Portnoy died in 1996. Toward the end of his life we always celebrated the Jewish holidays. Nowadays my daughter Tatiana and her husband celebrate them. They go to concerts at the Jewish Cultural Center. I also go to concerts at the Jewish Center Hesed and read Jewish newspapers. I have been in Israel several times and I like that country so much. I hope the war will be over there, and I won’t be concerned about my children and grandchildren any more. Thank you for listening to my family story.

Max Wolf
Braila
Romania
Interviewer: Roxana Onica
Date of the interview: December 2004

Max Wolf is a retired gym teacher and a big sports enthusiast. Even at 85 years of age he moves a lot, taking long walks and thus maintaining his physical and mental health. He’s tall and thin, and lives on his own in a modest studio in the town of Braila. The few things he keeps in his home are always in perfect order. He has a maid who cooks for him from time to time. For a while he served as the secretary of the local Jewish Community. He’s a good storyteller and a meticulous and thorough person. He has an active lifestyle, going out every day to take care of all sorts of things.

I couldn’t tell you much about my grandparents. I know my maternal ones were religious and simple people. But I never had a photo of any of them and I have no idea where they were born and what family roots they had.

My father had a couple of brothers: Samy Vorensthein and Moritz Vorensthein. The reason why their last name differed from my father’s is still a mystery to me. After they were gone I wondered what had caused this difference, but I never found out.

My father was born in Buzau in 1892 [the city of Buzau lies near the right bank of the Buzau river, between the Carpathian Mountains and the lowlands of the Baragan Plain]. His name was Heinerich Wolf and he made clothes. To be more specific, he was a cutter, a craft in which he had specialized in a school in Vienna. His job was to take the client’s order, cut the fabric for the future garment and pass it to his craftsmen. He didn’t do the sewing; there were others who had been hired specifically for that. This is what he did for as long as he lived. And he was good at it.

My father had served in the army and was recorded as a veteran and a war invalid of the 1918 campaign. He was seriously injured while fighting on the Bulgarian front. He was very close to losing his left arm, and it was with great risk and difficulty that the doctors managed to save it from amputation. However, he lost two fingers and the limb was affected by ankylosis, so he couldn’t use it anymore. He was still able to do his job because he had got used to working with his right hand very well. I don’t know when he moved to Braila.

My parents didn’t tell me how they met. I don’t know whether their marriage was arranged or not. They got married in Braila. Their marriage was solid and they lived in understanding. I never heard them insult each other or fight over something. They were religious people, but their devoutness didn’t go to the extreme.

My maternal grandparents were still alive when I was a small child, but I can’t remember what their first names were. I can only recall that their last name was Moscovici.

My mother had two brothers who lived in Paris. They had a good material situation: they were jewelers and watchmakers. One of them came to Braila and I met him on that occasion. Unfortunately, I lost track of them. My parents kept in touch with them for a while, but all correspondence was lost at a certain point, I don’t know why. One of her brothers invited my mother to Paris once; she was ill and needed to be examined. So I know for sure that our families used to exchange letters. But, strangely enough, I wasn’t able to find one single envelope from either uncle.

My mother, Rebeca Wolf, was born in Braila in 1900. Her maiden name was Rebeca Moscovici. Before she got married she owned a millinery store. I don’t know whether she had inherited the business from her parents. After she got married to my father she became a housewife. My mother was a very elegant woman; she always dressed up.

For many years my father owned a clothing business. He was an elite tailor, if I may say so, because he was an expert in apparel. My parents didn’t dress in any peculiar way; they wore the same clothes as everyone else in town. I mean, they dressed according to the fashion of the time. They were modern, not traditional Jews. They worked hard and earned good money while I was a child. So we did pretty well from a material point of view. My father would go to the store at 8am, would come home for lunch, and then he would spend the rest of the day back at the store. He didn’t have time for anything else.

Most of the Jews in Braila were small craftsmen: tailors, carpenters, tinsmiths etc. The tailors, for instance, were further divided according to their specialization: some made trousers, some made jackets, and some made vests. No single tailor made the entire suit. Our community also had a few grain merchants who ran import-export businesses. They were doing particularly well.

The former ‘Jewish street’ in Braila is known today as Petru Maior Street. But Jews lived in other neighborhoods too. I, Max Wolf, was born on 14th December 1919 in a house on Sfantu Petru Street. Later my family moved.

My only brother was 5 years older than me, having been born in 1914. His name was Elias Wolf. He graduated in journalism and changed his name to Mihai Lupescu in 1924 [lup means wolf in Romanian]. He moved to Bucharest, where he spent most of his life, working as a journalist and a gym teacher. His wife’s name was Coca.

Like I said, my family was rather well-off at first. My parents sold the house where I was born and we moved to a rented place. We had ordinary furniture. I mean, it wasn’t antique or custom-made. It was ready-made furniture that my parents had bought. Ours was a clean and well kept place. The town had electricity and plumbing – and so did our house. We used stoves for heating. The fire wood was bought in fall.

We used to have a garden. My mother loved flowers, so she kept a very beautiful garden in our courtyard. We also had a cat and a dog, but they weren’t allowed to stay inside or sleep in our beds like pets are today. Still, we loved them and we took good care of them. My parents didn’t raise poultry. My mother employed a maid who cooked for us.

Not all our neighbors were Jewish. People lived in individual houses and didn’t develop the kind of familiarity that is common among apartment building dwellers nowadays. Neighbors just didn’t have the time to bother one another. I mean, we all lived peacefully, but we weren’t that close. Everyone had his own house and courtyard.

We went shopping for groceries to the main marketplace called the Saraca Marketplace. My mother was the one in charge of that. In order to have poultry slaughtered ritually or buy kosher meat, we went to a hakham’s [a wise person; he is probably referring to someone trained to be a ritual slaughterer] on Tamplari Street.

I don’t know what kind of education my parents had, but the language they used was Romanian. My father could also read Yiddish, which he did on holidays. My mother could read Yiddish too, but to a lesser extent. We had a small home library with ordinary books. Some of them were partly in Yiddish and partly in German, and my parents would read the part they understood better. They also read the press: ‘Dimineata’ [‘The Morning,’ a Romanian-language daily newspaper, published intermittently in Bucharest from 1904 to 1938] and ‘Adevarul’ [‘The Truth,’ a Romanian-language journal of democratic opinions. It was first published in Iasi as a weekly, from 1871 to 1872, then intermittently in Bucharest as a daily, from 1888 to 1951.]. They encouraged me to read too. I gradually got the hang of it and ended up reading a lot. There was a public library in our town, ‘Nordau and Dererea,’ but my parents didn’t frequent it because they were far too busy with their everyday work.

When I was a child my family kept the common Jewish holidays. On such occasions we would observe the rituals, eat kosher, cook traditional Jewish dishes and the like. My mother used different vessels for milk and meat. She was a thorough homemaker. On Friday evening she would say the Sabbath prayer – Sabbath was a very special day. I didn’t study with my father on Sabbath. I mostly remember the High Holidays: Rosh Hashanah and Yom Kippur. The New Year was my favorite holiday because of its festive feeling; it was really a day like no other.

Many Jews lived in our town when I was a child. There were as many as eight synagogues, plus the Choral Temple, which was located opposite the headquarters of the Jewish Community, on Petru Maior Street. My parents used to take me to the synagogue quite often. They weren’t very religious, but they regularly observed the holidays. They were members of the Jewish Community and they would go to the synagogue, especially on High Holidays.

In the early 1930s my parents moved to Bucharest, where my father started a new business of making clothes and selling fabrics. They left me in Braila, at an aunt’s. As years went by, I would spend more time in Braila than with my parents because I wasn’t very keen on Bucharest: it was too frantic for my taste and, since I didn’t know anyone, it made me feel lonely. This wasn’t the case with Braila, the place where I was born and where all my friends were. My father didn’t do very well in Bucharest, so he and my mother had to come back to Braila about ten years later, in the early 1940s.

My father was not affiliated with any political party or cultural organization. Most of my parents’ friends were Jewish. They ate out regularly, usually on Friday, Saturday and Sunday. They often took us, the children, along. They led a quiet life, with little partying. In the summer, my mother would go to health resorts like Calimanesti or Sovata, as she had liver and stomach problems that she sought to cure using mineral waters. We, the children, would accompany her. [Sovata: A health resort in central Romania, in Mures County, open all year round. Sovata owes its reputation to its lakes with mineral waters rich in chlorine and sodium that have therapeutic effects.]

I didn’t go to kindergarten – my mother was there to look after me. I didn’t have a nanny either. We only had a cook.

There was a Jewish elementary school in Braila, but I didn’t go there. Instead, I attended the School no.1 for the first four years. Studying in a regular public school, alongside the Romanians, we, the Jewish kids, became familiar with their traditions. So we celebrated Easter, Christmas or the New Year as if they were our own. Then I went to the ‘Schaffer’ Middle School, which was in the same building as the ‘Hirsch Baroness’ School [for girls], located on Cuza Avenue, next to the public bathhouse. The School for Nurses is located there today.

My favorite subject was physical education. I also liked geography, history, and Romanian. I didn’t like math and wasn’t good at it. One of my favorite teachers was Mr. Balanescu, who taught chemistry. In fact, he’s the only one I can remember. I also had a number of tutors who helped me with my homework from time to time. They were hired by my parents.

I didn’t study Hebrew in school. The middle school was a Christian establishment where the Jewish children studied alongside the Romanian ones. For the religion classes, we would separate: the Christian kids studied with a local priest, while we studied with the Chief Rabbi. At that time, the Chief Rabbi was Dr. Thenen. [Rabbi Dr. Mayer Thenem is one of the most important Jewish personalities in Braila. He served until 1940. He authored the first Romanian translation of the Rosh Hashanah and Yom Kippur prayers. One should also mention Rabbi Ihil Michel Dobruschin, who served at the Beth Iacob Synagogue from the age of 20 (1932) until 1956, when he left for Israel. He was the town’s last rabbi]

There weren’t Talmud Torah classes in my time. Still, at the age of 13, I celebrated my bar mitzvah like I was supposed to, in the synagogue my parents went to. This synagogue was located opposite the Maccabi 1, on Coroanei Street. There were actually two synagogues there, which have both been demolished and replaced with other buildings. My parents regularly attended one of those two synagogues on holidays like Rosh Hashanah and Yom Kippur. [There were a total of 14 synagogues in Braila, including the Sacred Synagogue and the synagogues of the various craftsmen’s guilds, none of which still stands. The Beth Iacob Synagogue, which was open until 1943, was the last sacred place to be built in Braila, probably in 1924.]

To prepare for my bar-mitzvah I took Hebrew classes with a Jewish man. I was able to read Hebrew very well and I could recite the prayers too. When the day came, there was a special service where numerous people were invited. There was a brief speech, and then we put on tefillin, the small leather boxes with sacred texts from the Torah. One is attached to the left arm, one is placed over the heart, and one is put on the forehead. [Actually, there are only two cases: one is attached to the left arm and the other is placed on the forehead. Mr. Wolf probably means that the front side of the former must face the direction of the heart.] This was a classic Jewish ritual signifying the religious coming of age. It was the last tradition I observed.

When I was little I used to play with other kids. I used to play a lot! I was an ordinary kid. I ran around all day long, climbing trees, jumping fences, and causing my mother to worry a lot. Hardly had I finished my homework, when I was already outside playing. We played with marbles, we played ‘turca’ [A game in which a small rectangular piece of wood with sharp ends, called turca, is thrown using a two-foot-long stick called batac], we played soccer using a ball made of rags. When I grew up, I played ‘real’ soccer and I exercised.

Being a rather frail kid, my parents wanted me to exercise a lot in order to strengthen my body. As for me, I can’t say I didn’t enjoy exercising. When I was 12 or 13, they signed me up for the Maccabi, a Jewish sports association. I trained there as a kid and, later, I worked for them as a coach. Gymnastics was a beautiful sport. It wasn’t compulsory, but the environment there was nice and the coaches were very well trained. All in all, I got a good education and I had a happy childhood. My parents were well-off and I didn’t lack anything.

On certain holidays there were military parades in our town. They taught us patriotic songs in school too. We, the Jews, used to be and still are highly adapted to the customs of the country and of the place of our birth. There wasn’t any discrimination. We all lived in peace and understanding with one another.

Back then [in the interwar period], cars were very scarce in Braila. Only a handful of people owned one. One could safely lie in the middle of the street, as there was little or no risk of him being run over by a car.

While I was a kid, I came to no harm from anti-Semitism. I was completely unfamiliar with the issues of race and faith. Many of my friends were Christian. Many of my classmates, first at the public school and, later, at the ‘Schaffer’ Middle School, were Christian. We didn’t discriminate and had no sense of being discriminated against. We didn’t perceive ourselves as being different from the rest. It all lasted until the late 1930s, when discrimination showed its fangs [When the anti-Jewish laws were enforced by the Goga-Cuza cabinet] 2. Then the war came and we were forced to realize just how ‘different’ we were.

Right before the war, in 1938 or so, the Maccabi was forced to close because of the political situation, with the Legionaries 3 and all. From 1940 I worked as a gym teacher. I didn’t have an actual degree in physical education, but I had enough experience from my days at the Maccabi association. I wasn’t able to get a college degree because the times made it impossible for a Jew to go to college.

In 1940 we really became aware of Hitler. We heard stories from Jewish refugees from Austria and began to realize that something was going on. The persecutions against the Jews gradually became less of a story and more of a fact; when the Legionaries came to power, we were affected directly. I, for one, was arrested by the Legionaries on the grounds that I had been a member of the Maccabi association. The legionary doctrine was ‘Jews are Communists’; they considered us the worst wrongdoers, so they had us seized. I was beaten, had my teeth broken and my hair torn out. I suffered a lot. This kind of abuse happened over a short period, for one month, at the time of the legionary rebellion 4; those were particularly hard times for the Jews. The Legionaries wanted to seize power, but Antonescu 5 stepped in.

Like I said, going to college was out of the question for a Jew [because of the anti-Jewish laws that were passed] 6. We weren’t even allowed to travel anymore. There were times when we were forbidden to leave town altogether – not to mention the daily curfew. In addition, our radios were confiscated, which cut us off from the free world; we used to tune in to the Voice of America 7 or to the BBC in London, before that.

Such were the times that on 22nd June 1940 I was drafted into the labor detachments. The anti-Jewish laws enforced under Antonescu’s administration prevented the Jews from being drafted into the regular army. I wouldn’t have minded serving in the army because I was in good shape; in fact, I was looking forward to joining the troops. Instead, it was forced labor. I did my time partly in town, partly outside the town, and encountered all the expected hardships: the wartime, the digging. Conditions were very rough. I was lucky enough to be sent to places within Braila county. Some of the Jews were sent to other counties and some even ended up in Transnistria 8. I had the hardest time then.

At a certain point, many friends of mine set out for Bessarabia 9 and their track was lost. Many died on the way, from starvation, cold or typhus. You couldn’t imagine what wretched times those were.

My parents were too old to be drafted in the labor detachments. In addition, my father was a veteran and a war invalid. My brother was in Bucharest. There were periods when it was possible for some people to get exemptions from forced labor, and my brother seized such opportunities. I was able to keep in touch with my parents: every now and then, I would go AWOL. My detachment was located 25-45 kilometers away from Braila, close enough for me to go home for a weekend from time to time. I would have my laundry washed and get food and money from my parents.

They later took us to Cotu Lung and Cotu Mihalea [27 and 29 kilometers north-west of Braila]. Most of our work was concentrated on the banks of the Siret River, around the pillboxes [Editor’s note: pillbox is a military term for a type of bunker]. The ground on which they had been erected was being eroded by the stream and we had to reinforce it. Those pillboxes had been designed to protect us from the Soviets, but they were never used. When the front was broken, the Russians simply went round them. They were equipped with heavy machine guns. Our work consisted mainly of digging, and I can assure you that was hard work. In fact, working with iron and dirt was the most difficult kind of labor. I pity those who had to work in a mine. We were lucky to be used only on the surface, doing that reinforcement work.

We lived in huts dug in the dirt. We had found them there, covered with planks. Rats were abound and hygiene was precarious. Food came in a bucket and it often had maggots in it. We would pick them and eat the food anyway, because we simply had to eat something.

I served in the labor detachment until 1944, until the very end. I walked out of there on 23rd August 1944 10. I was in Vadeni, 10-12 kilometers away from Braila [Editor’s note: 22 kilometers north-west of Braila] when the Russians [Editor’s note: the Germans] started bombing the town of Galati. At midnight I was sitting on top of a pile of hay and saw the town being lit up by the bombing. It was so bright that you could read a newspaper! I kept turning my eyes towards Braila, to check on the town where my parents were. Fortunately, it remained covered in darkness. I felt more relaxed knowing my native town was not a target. However, some 30 kilometers northward, Galati was being bombed like crazy. [As a result of the events of 23rd August 1944 – when Romania broke the alliance with Nazi Germany and joined the Allied Powers – the German forces unleashed a fierce attack on Bucharest, on Hitler’s order. In the days that followed, heavy fighting took place in Bucharest, on Prahova’s Valley and in some other areas. By 28th August 1944, the Nazi resistance had been annihilated.]

Things changed radically for us when the commander of our detachment and his soldiers fled. We were free to leave for Braila. It took us eight hours to get there, because we had to avoid the ordinary roads. They were definitely not the place to be at that particular time, as they were crawling with the withdrawing German tanks and troops. So we got on a freight train that headed to Braila. The trip lasted for 4-5 hours, because the train kept stopping. At one point, all trains were halted in order to block the Nazi withdrawal. When we finally got to Braila, our families were happy to see us, happy the war was over, and happy the whole forced labor routine had become a thing of the past.

My father died at the age of 64, in 1956. My mother died in 1953. They are both buried in the Jewish cemetery in Braila. Their funerals observed the traditions of a religious ceremony and were officiated by a religious assistant. We had a tombstone made for each.

After the war, I resumed my teaching career at the ‘Schaffer’ Middle School, which became the ‘Schaffer’ High School. I taught there until 1948, when all private schools were closed. Then I worked at some public schools in Braila: the School for Nurses and the Steel Industry High School, for instance. I never was a swimming champion, but only a good swimmer. I used to teach swimming classes by the Danube River for the School for Nurses of the Red Cross. I also taught at the Workers’ Faculty for as long as it was open. I was rather sought-after, being one of the best gym teachers in town. At the workplace, I never had any problems because I was a Jew. I loved my job because I was so fond of sport. If you see me move around easily despite my age, it’s because I’ve always exercised. That kept me in shape. However, old age is claiming an ever-rising toll.

I never chose my friends according to their religious affiliation. For me, it was never a big deal whether they were Jewish or Christian. I spent a lot of time among Christians and never found it unnatural. I sort of consider Easter or Christmas my holidays too.

I married a Christian woman in May 1940, so there you have it: an inter-ethnic marriage. Her name was Elena Zalumis, but I used to call her Lilica. She was born in 1914 and was a Christian-Orthodox of Greek descent. Her native tongue was Romanian, but she also spoke Greek, of course. Her native town was Braila too. She went to school here, but I can’t remember for how many years. Her father worked in the town harbor for an import-export company. He was the leader of the teams who moored the ships that docked in Braila. His name was Stavru Zalumis and he was Greek. His wife, Maria Zalumis, was Romanian.

Braila had many ethnic groups: Romanians, Greeks, Armenians, Turks, Jews etc. They all lived together peacefully. The Jews were particularly close to the Greeks. I mean, we were on good terms with everyone, but we had a special affinity for the Greeks. We were on best terms with them.

There was no religious ceremony at my wedding, it being a mixed marriage. To me, it didn’t matter whether my wife-to-be was Jewish or not, as I never had any problems with Christians. My wife and I got along well as far as our traditions were concerned, and the fact that neither of us was very religious helped. We had agreed to keep both my holidays and hers. So we celebrated the Jewish holidays, but we also celebrated Easter and Christmas. And everything was fine.

After I got married I lived at my wife’s for a while, until the two of us rented a place. After my mother died we moved in with my father; his health had deteriorated and he couldn’t look after himself any longer. Two years later, his turn to pass away came too. We stayed in his house for a while, and then we moved to another place. One last move got us to this studio, the one I currently live in, located in the Hipodrom [district]. My wife wasn’t employed. Back then, it was customary for the wife to stay at home.

My wife and I rarely went to theater performances or to concerts. We spent most of our spare time visiting friends and relatives, like my wife’s sisters, for instance. We also kept in touch with my brother, who lived in Bucharest. We led a quiet, ordinary life. We didn’t use to go on vacation out of our town either. My wife died in 1982, at the age of 68. We didn’t have children.

I was happy when the State of Israel was founded 11. It was a great victory for the Jews worldwide. While I followed with great interest and satisfaction every step of the way towards the new Jewish state, I was saddened by the way things turned out. I deeply feel for the suffering of the Jewish people, for all the innocent lives that were lost and are still being lost in those terrorist attacks. I didn’t read Jewish books or newspapers.

I have never been to Israel and I never considered emigration. Being in a mixed marriage, I drifted away from the ideal of moving to Israel. But yes, I would have liked to go there and see how things are. Many of my former pupils are now living in Israel. I didn’t keep in touch with them, but I hear from them every now and them, from those who visited Romania.

The communist regime didn’t give me a hard time because I’m Jewish. I never did patriotic labor 12 or farming labor. I was never involved in politics and I wasn’t a member of the Communist Party. They never made me join the Party, but they did ‘court’ me, so to speak. No radical changes occurred in my life; after 1950 the Jews who held key positions were gradually dismissed 13. I, for one, didn’t have to hide the fact that I was Jewish. But I know others were under a lot of pressure and were forced to change their name.

The Jews were able to observe their traditions under the communist regime. My personal opinion is that, in this respect, the Old Kingdom [What Mr. Wolf means by ‘Old Kingdom’ here is, in fact, the region of Walachia.] was more liberal than Moldova 14, where the Jewish population was more numerous.

The events of 1989 15 had a positive effect on me, definitely. I felt the taste of democracy, of free speech once again. Things changed radically. What happened in that period, and not only in Romania, but in the whole Eastern Bloc, was a positive thing altogether. Switching from totalitarianism to democracy can only be a good thing. As an elderly man, I also experienced democracy before World War II. But the communist regime came and changed it all.

When one retires, one goes through a psychological shock and through a material shock as well, since one’s income diminishes. Pensions are quite small and the various illnesses of old age claim extra money. At least we have the Joint 16 and the Federation of the Jewish Communities in Romania. They help us, the assisted Jews, with clothing and medicine. The Jewish community in Braila is very active. The members meet regularly, on holidays and other occasions. Some of us meet on a daily basis. Our secretary is an energetic man. I myself served as secretary from 1983 to 1993, for ten years.

The Jewish families in Braila are quite mixed. There are families in which both spouses are Jewish, but there are also mixed families. Numbers are not known exactly, but it’s safe to say that our community is on the brink of extinction: it will disappear when the biological life of the last remaining Jew ends. In my opinion, there are only 25-30 genuine Jews left. The rest are half-Jewish descendants.

Glossary:

Gertrude Mechner
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Februar 2003 Interviewer: Tanja Eckstein

Gertude Mechners Wohnung ist voller Bücher. Wenn man mit ihr spricht, kommt man nicht auf die Idee, dass sie fast 90 Jahre alt ist. Sie ist mittelgroß, sehr schlank und - für ihr Alter - gesund. Jeden Tag liest sie die Zeitung und am Abend, vor dem Einschlafen, sechs Seiten eines Buches. Sie geht mit Freunden in Konzerte, denn sie liebt die Musik. Jedes Jahr besucht sie die Familie in Israel: ihre Schwester Anna, ihre Tochter Janina, ihren Schwiegersohn und die Enkelkinder.

Gertrude Mechner stirbt im September 2006.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Palästina
Rückkehr nach Wien
Glossar

Meine Familiengeschichte

Mein Großvater väterlicherseits hieß Jakob Samek. Er wurde in Mähren geboren und kam irgendwann nach Wien. Ich weiß, dass mein Großvater einen Bruder hatte, der Michael Samek hieß und in Wien ein Antiquitätengeschäft besaß. Das war im 2. Bezirk in der Praterstraße, ungefähr dort, wo die Tempelgasse beginnt. Mein Vater hat ihn einmal besucht und mich mitgenommen.

Die Großmutter Johanna Samek, geb. Österreicher, wurde um 1855 in Laa/Thaya [Niederösterreich] geboren. Von meiner Großmutter weiß ich, dass sie sieben Brüder und eine Schwester hatte. Ich kannte aber nur zwei der Brüder.

Ich glaube, die Schwester meiner Großmutter hieß Jeanette [Jetti]. Sie starb ungefähr 1913 in Mattersburg [Burgenland]. Ich habe dort auf dem Friedhof ein Grab mit diesem Namen gefunden. Meine Großmutter hat nie über sie gesprochen, aber es gibt ein Foto, das alle Brüder mit meiner Großmutter zeigt, und es ist noch eine Frau auf dem Foto, die genauso aussieht wie meine Großmutter.

Mit dem Onkel Siegmund Österreicher waren wir in sehr engem Kontakt. Er war Besitzer einer Lederhandlung in der Schottenfeldgasse und wohnte in einer wunderschönen alten Villa in Hietzing [Wien, 13. Bezirk]. Ich kann mich an den Garten mit den herrlichen Blumen erinnern. Seine Frau Paula war sehr musikalisch. Sie hatten eine Tochter, die hieß Lilli. Fast jeden Sonntagvormittag haben wir sie besucht. Das Mittagessen hatten wir dann zu Hause. Als Hitler kam, hat Onkel Siegmund sich aufgehängt. Paula ist wenige Monate danach gestorben. Lilli ist in die USA emigriert.

Onkel Adolf Österreicher war mit einer Christin verheiratet. Die Tochter Charlotte hat den Krieg in Wien überlebt. Ich habe sie 1957 gesehen, hatte aber nachher keinen Kontakt mehr zu ihr.

Onkel Johann Österreicher habe ich nie kennen gelernt. Er ist lange vor 1938 nach Amerika ausgewandert. Ich weiß, dass er Kinder hatte.

Meine Großeltern Johanna und Jakob Samek hatten drei Töchter und einen Sohn.

Clara Samek war verheiratet mit Herrn Földvary. Clara starb in den 1890er- Jahren bei der Geburt ihres Sohnes Karl. Herr Földvary heiratete nach dem Tod von Clara ihre Schwester Camilla, mit der er noch zwei Kinder hatte: Otto und Clara. Meine Großmutter Johanna liebte ihren Enkel Karl sehr. Sie wollte nicht, dass er 1914 in den Krieg muss und schickte ihn nach Lateinamerika. Auch Karl, der sich dann Carlos nannte, liebte seine Großmutter sehr. Er lebte in Guatemala und wurde ein sehr guter Kaufmann. Er handelte mit Fahrrädern und Metallwaren, heiratete nie, hatte keine Kinder und war noch einige Male in Wien. Er starb in Guatemala. Als Herr Földvary starb, heiratete Camilla den Journalisten Norbert Freuder, der für den Ullstein Verlag arbeitete. Camilla emigrierte mit ihrem Mann in die USA. Norbert Freuder übernahm dort die Vertretung einer sehr bekannten Wiener Strickwarenfabrik. Tante Camillas Kinder Otto und Clara Földvary emigrierten nach Palästina und später auch in die USA.

Tante Sidonie Kaufmann, geborene Samek, war mit einem Früchtehändler verheiratet. Sie hatten Kinder, aber wie die hießen, weiß ich nicht. Sidonie Kaufmann wurde in Jugoslawien ermordet.

Die Großeltern hatten eine wunderschöne Wohnung in der Taborstraße 24A. Meine Großmutter Johanna war klein und schwerhörig. So lange ich sie kannte, benützte sie ein langes Hörrohr. Sie besaß ein Geschäft mit Bettwaren in der Glockengasse 4, im 2. Wiener Gemeindebezirk und war eine gute Geschäftsfrau. Meistens ist sie an der Kassa gesessen. Ihre Töchter Camilla und Sidonie haben sie im Geschäft unterstützt. Ich besitze noch einen Waschlappen mit Reklame für das Geschäft meiner Großmutter.

Mein Großvater hatte eine Rohhäute- und Fellhandlung in der Judengasse. Ich war einmal dort und erinnere mich noch an den schrecklichen Gestank der abgezogenen Hasenhäute, die zu Zylinderhüten verarbeitet wurden. Er hat immer einen Hut getragen, und ich erinnere mich an seine große Nase. Die war blau und man konnte die Adern sehen.

Der Großvater hatte eine kleine Kehille, eine kleine jüdische Gemeinde, die war in der Glockengasse. Es gab einen privaten Tempel mit einem Minjan 1. Er war sehr fromm und war sehr böse, wenn seine Enkelkinder Schinkenbrot gegessen haben. Ich habe selbst einmal eine Watschen [Ohrfeige] bekommen, als ich auf seine Frage: 'Was hast du denn heute schon gegessen' geantwortet habe: 'Eine Schinkensemmel.' Nachher haben meine Eltern mir gesagt: 'Das hast du nicht zu sagen, das darfst du doch nicht!' Ich war damals sechs Jahre alt und habe nicht gewusst, dass eine Schinkensemmel nicht koscher ist.

Das Geschäft meiner Großmutter existiert noch und der Name Samek steht noch an der Hauswand. Es wurde arisiert, das weiß ich von meinen Eltern. Als ich aus Israel zurückkam, habe ich mir das Geschäft angeschaut. Die Leiter meiner Großmutter befand sich noch drinnen. Diese Leiter konnte man mittels einer Rolle, die oben angebracht war, bewegen.

Am Morgen des 29. Oktober 1926 ist mein Großvater tot im Bett gelegen. Ich war zwölf Jahre alt und man hat mir nicht erlaubt, zum Begräbnis zu gehen. Er ist am 1. Tor auf dem Zentralfriedhof begraben.

Der Großvater mütterlicherseits hieß Michael Brüll. Er wurde 1856 in Mähren geboren, kam irgendwann nach Wien, ging aber weiter nach Innsbruck, weil die finanzielle Situation der Familie schlecht war. Meine Großmutter Nina, die er 1884 geheiratet hat, hieß mit dem Mädchennamen Bauer. Sie stammte aus einer jüdischen Familie, die früher Schischa geheißen hat und der gemeinsam mit der Familie Schwarz das Kaufhaus 'Bauer und Schwarz' in Innsbruck gehört hat.

Der Großvater hat sich 1908 eine Möbelfabrik aufgebaut und besaß ein Möbelgeschäft und ein Holzlager in der Nähe von Innsbruck. Er war ein frommer Mann und die Großeltern hatten neun Kinder. In Innsbruck war eine sehr nette jüdische Gemeinde entstanden, und er war für die Chewra Kadischa 2 zuständig. Ich kann mich noch an einen Besuch mit meiner Mutter bei den Großeltern in Innsbruck erinnern. Ich bin auf einem Schemel im Schlafzimmer gesessen. Mein Großvater ist auf einem Bett gelegen und hat mir auf Tirolerisch ein Soldatenlied vorgesungen: 'Mein Vater ist in Oberland, ich waß nit, wann er kimmt.'

Die Schwester des Großvaters hieß Libussa. Sie war mit einem Herrn Lehrt verheiratet, der Musiker war. An die Tante Libussa erinnere ich mich. Sie hatten ein Haus in Gersthof [18. Bezirk] in Wien, nahe zum Schlosspark. Da gingen Stiegen hinauf und rückwärts gab es eine Tür, die sich zu einem Riesengarten öffnete.

Ein Bruder meines Großvaters hatte ein Möbelgeschäft in Wien. Ein anderer Verwandter des Großvaters war der Ignaz Brüll, ein bedeutender Komponist und Dirigent, der 1907 gestorben ist.

Der Großvater, der Rheumatismus und Gicht hatte, starb 1919 in Innsbruck.

Meine Mutter Leontine und ihre Schwester Elisabeth waren die einzigen der neun Geschwister, die nicht in Innsbruck, sondern in Wien geboren wurden.

Meine Tante Elisabeth Reitzer, geborene Brüll, wurde 1886 geboren und war mit dem Onkel Jakob, den alle Jaques nannten, verheiratet. Jaques war ein ungarischer Jude. Als ich drei Jahre alt war, besuchten meine Mutter und Tante Lotte mit meiner Schwester Anna und mir die Stadt Arad im heutigen Rumänien. Meine Mutter und ihre Schwester haben dort viel Spaß miteinander gehabt. Nach dem I. Weltkrieg übersiedelten Elise, wie Tante Elisabeth genannt wurde, und Onkel Jakob von Innsbruck nach Wien. Onkel Jakob arbeitete als Architekt und hatte ein Büro am Schottenring. Sie hatten zwei Kinder, Alexander und Paul. Alexander und Paul sind 1938 nach Brasilien emigriert. Paul hat in Brasilien eine Christin geheiratet. Onkel Jakob und Tante Elise sind 1938 nach Budapest geflüchtet, wo Onkel Jakob erschlagen worden ist. Tante Elisabeth hat einen der Todesmärsche 3 von Ungarn nach Österreich überlebt. Nach dem Krieg ist Tante Elise nach Brasilien zu ihren Söhnen gefahren und mit Paul und seiner Familie nach Österreich zurückgekommen. Sie hat zuerst in Wien das Geschäft meines Vaters als Tauschhandelsgeschäft geführt, dann ist sie zum Onkel Rudolf nach Innsbruck gegangen. Elise starb 1969. Ich weiß, dass Pauls Tochter und Enkeltochter in Innsbruck leben. Alexander blieb in Brasilien.

Rudolf Brüll, der älteste Bruder meiner Mutter, wurde 1887 geboren. Er war verheiratet mit Julia Steinharter aus München. Sie hatten eine Tochter: Ilse, die 1925 geboren wurde. Onkel Rudolf hatte die Fabrik und das Geschäft des Großvaters übernommen. Als ich 1928/29 in Innsbruck in der Lehre war, hat er sich sehr um mich gekümmert. Er hat mich oft auf Spaziergänge mitgenommen, und im Winter sind wir mit einem Schlitten nach Hall gefahren. Onkel Rudolf hat im dritten Stock des Hauses seiner Eltern, in der Anichgasse Nr. 7, gewohnt.

1938 wurde Ilse von ihrem Vater zuerst mit meiner Cousine Inge nach Wien und im April 1939 mit einem Kindertransport nach Rotterdam [Holland] geschickt. Das St. Jakobus Heim in Eindhoven nahm sie auf. Die Nonnen haben Ilse geraten, sich taufen zu lassen. Aber Ilse hat gesagt: 'Nein, ich bin Jüdin und ich bleibe Jüdin.' Ilse wurde eines Tages verraten, verhaftet, ins KZ Westerbork 4 und von dort nach Auschwitz deportiert. Im September 1942 wurde sie ermordet. Aus Westerbork schrieb sie eine Karte an die Nonnen. Diese Karte habe ich nach Yad Vashem 5 geschickt, die wird dort aufbewahrt. Das war die Geschichte von Ilselein. Meine Cousine Inge hat überlebt und lebt in Innsbruck.

Onkel Rudolf und der Tante Julia hat man 1938 alles weggenommen. Sie haben das Ghetto Theresienstadt überlebt, und nach dem Krieg haben sie sich in Innsbruck alles wieder zurückgeholt. Nur ihr Kind haben sie sich nicht mehr holen können. Onkel Rudolf war bis zu seinem Tod Vorsitzender der Israelitischen Kultusgemeinde in Innsbruck. Er ist 1957 an einem Herzanfall gestorben. Tante Julia ist 1971 gestorben.

Josef Brüll, Onkel Pepi genannt, wurde 1889 geboren. Er war Fellhändler. Er war mit der Tante Antonia, geborene Wasserer, verheiratet. Antonia war Christin. Sie hatten eine Tochter: Ingeborg. Inge, wie sie genannt wurde, war die Cousine, die mit meiner Cousine Ilse zusammen in Holland im Kloster versteckt war. Sie hat den Krieg dort überlebt. Onkel Josef hat in Innsbruck, im Keller des Hauses der Großmutter, in der Anichstrasse 7, sein Magazin gehabt. Im 1. Weltkrieg ist er zum Alkoholiker geworden. Vor den Schlachten hat man den Soldaten immer Alkohol gegeben. Er war einige Male in Behandlung, man hat ihn immer wieder gerettet. Onkel Josef starb 1941 in Wien.

Tante Charlotte Brüll, genannt Lotte, wurde 1891 geboren. Sie war nie verheiratet und lebte in Innsbruck. Um 1939 nach Palästina fliehen zu können, ging sie eine Scheinehe ein. Wir haben sie bei uns in Haifa aufgenommen. Sie hatte Friseurin gelernt und war dann in Haifa die Familienfriseuse. Nach dem Krieg ging sie wieder nach Innsbruck zurück, wo sie 1978 starb.

Es gab noch einen Bruder, der Fritz hieß. Er wurde 1894 geboren und ist im Alter von 30 Jahren gestorben. Er war während des I. Weltkrieges auf Sizilien in Kriegsgefangenschaft. Als er nach dem Krieg nach Hause kam und fragte: 'Wo ist der Papa', mussten sie ihm sagen, dass der Papa gestorben war. Seither war er krank.

Helene Gewitsch, geborene Brüll, wurde 1900 geboren. Sie heiratete in Wien Robert Gewitsch. Robert Gewitsch kam aus einer sehr berühmten Familie. Der alte Gewitsch, den ich noch gekannt habe, war mit Herzl befreundet. Robert hatte vor dem Holocaust in Haifa Land gekauft, auf dem ein Haus gebaut wurde. In dem Haus haben wir dann gewohnt, bis wir eine Wohnung hatten. Robert Gewitsch und Tante Helene sind mit ihrem Sohn Peter, der damals 10 Jahre alt war, nach Haifa emigriert. Nach dem Krieg hat mein Onkel Rudolf seine Schwester Helena und ihren Mann Robert nach Innsbruck zurück beordert, weil er in seinem Geschäft Hilfe brauchte. Helene starb 1980 in Innsbruck. Peter Gewitsch ist in Israel geblieben und hatte eine sehr hohe Position in der Bank Leumi 6. Jetzt ist er Pensionist.

Felix Brüll wurde 1901 geboren. Vor dem Holocaust ist er nach Schanghai [China] emigriert. Er hat den jüngsten Bruder, Onkel Franz, geboren 1906, mitgenommen. In Shanghai hat er seine Frau Riva kennen gelernt und geheiratet. Riva war aus Charbin in der Mandschurei. Die Familie war aus Russland nach China ausgewandert. Nach dem Krieg sind sie nach Innsbruck gegangen. Onkel Felix hat die Möbelfabrik und das Geschäft geführt, nachdem der älteste Bruder, Onkel Rudolf, gestorben ist. Onkel Felix starb 1984.

Der Franz hat nach dem Krieg in Innsbruck seine Frau Bertha, eine Christin, geheiratet. Ihr Sohn Michael lebt in Innsbruck.

Meine Kindheit

Meine Mutter Leontine war die älteste der Geschwister und wurde am 18. Januar 1885 in Wien geboren. Sie hat mit ihren Eltern in Innsbruck gelebt und im Geschäft ihres Vaters Möbel verkauft. Meinem Vater in Wien hat man über ein nettes Mädchen aus einer jüdischen Familie in Innsbruck erzählt, und er ist zu ihr gefahren. Sie haben sich gut verstanden und es wurde Verlobung gefeiert. 1908 haben meine Eltern in Innsbruck geheiratet.

Meine Schwester Anna, jüdisch Chana, wurde 1909 geboren. Mein Bruder Michael wurde 1920 in Wien, in der Mariannengasse, im Sanatorium Löw geboren. Er war der Jüngste. Ich bin zu Hause, im 8. Bezirk, in der Piaristengasse 1, am 6. Januar 1914 mit Hilfe einer Hebamme zur Welt gekommen.

Meine Eltern hatten mit einem Kompagnon - Herr Pauli, ein polnischer Jude - in der Lerchenfelderstrasse ein Geschäft mit Bettwaren. Zu Beginn des 1.Weltkrieges wurde mein Vater zum Militär, zur Kavallerie, einberufen. Meine Mutter hat dem Herrn Pauli nicht sehr getraut. Als sie erfuhr, dass er das Haus kaufen will, befürchtete sie, dass er sie hinausschmeißen will. Daraufhin hat sie ihm die Teilhaberschaft aufgekündigt. Mit dem Geld, das sie sich von ihrer Familie in Innsbruck ausgeborgt hat, hat sie das Haus gekauft, in dem ich noch heute wohne.

Meine Kindheit war schwer. Während des 1. Weltkrieges war ich ein kleines Kind, und ich kann mich nur an Zwiebelsuppe erinnern. Man hat sich um Brot anstellen müssen, und es war kalt. Wir hatten keine Pelzschuhe, nur bis zum Knie gestrickte Strümpfe aus Baumwolle. Als ich etwas älter war, wusste ich nicht, was eine Semmel ist.

Mit sechs Jahren kam ich in die Schule in die Lange Gasse, im 8. Bezirk. Nach Ende des 1. Weltkrieges hat die amerikanische Armee Ausspeisungen für die armen Kriegskinder organisiert. In der 1. Klasse wurden wir in einer Schule im Keller von den Amerikanern mit Kakao und Reis gefüttert, damit wir nicht verhungern. Mir hat das aber nicht geschmeckt. Zu Hause hatten wir Brot aus Mais, das ist immer zerfallen. Ich war schon acht Jahre alt, als ich zum ersten Mal einen Milchstriezel [österr. für Hefezopf, große Brioche] gegessen habe. An die Care - Hilfspakete aus Amerika mit Corned Beef und Kondensmilch kann mich auch noch genau erinnern.

Ich musste schon früh selbständig sein. An meinem zweiten Schultag hat meine Mutter vergessen, mich von der Schule abzuholen. Ich bin dann allein über eine Straße gegangen, auf der eine Straßenbahn gefahren ist, aber das habe ich ohne Probleme geschafft. Danach bin ich immer allein zur Schule und nach Hause gegangen. Während der Volksschulzeit bin ich in den Religionsunterricht in die Lerchengasse gegangen. Der war in eine Bubenschule, und die jüdischen Kinder aus mehreren Schulen wurden dort von einem Rabbiner unterrichtet. Einmal, ich war auf dem Weg von der Lerchengasse nach Hause, hat einer geschrieen: 'Saujuden'. Ich habe 'Sauchristen' zurück geschrieen. Diese Erinnerung ist mir geblieben.

Ich bin mit Musik aufgewachsen. Als Kind bekam ich Klavierunterricht bei Professor Wolffsohn, einem polnischen Juden. Er war ein berühmter Pianist - aber er war bucklig, und ich habe mich vor ihm gefürchtet und wollte nicht zu ihm gehen.

Als ich elf Jahre alt war, fuhr ich mit der Großmutter nach Mattersburg, wo es eine große orthodoxe Kehille [jidd. Gemeinde] gegeben hat. Wir haben dort unsere Verwandten besucht. Die wohnten in der Judengasse, die es heute nicht mehr gibt. Ich erinnere mich genau: es führte eine Stiege hinauf. Oben ist ein Bruder der Großmutter gesessen, der hat immer am Donnerstag gefastet. Er war einer von den Letzten, die dort gelebt haben. Die anderen sind alle nach Innsbruck gegangen. Die Brüder in Innsbruck waren nicht so fromm.

Als Kind war ich oft bei Großmutter Nina in Innsbruck, damit sie mich ein bisschen aufpäppelt, und ich erinnere mich, wie der Onkel mich mal in den Tempel in der Sillgasse mitgenommen hat. Die Synagoge wurde 1938 zerstört und dem Hausmeister als Brennholz übergeben. Die Torahrollen konnten aber gerettet werden.

Meine Eltern waren tüchtige Geschäftsleute. Sie haben beide gearbeitet, und das Geschäft ist gut gegangen. Wir wohnten in der Lerchenfelderstraße in unserem Haus in einer sehr großen Wohnung, hatten eine Köchin und mein Bruder hatte eine Kinderfrau: die kam aus Radstadt, hieß Fräulein Ina, und blieb bis zu seiner Schulzeit.

Meine Mutter hat den ganzen Tag im Geschäft gearbeitet, hat eingekauft, und die Köchin hat gekocht. Mein Großvater väterlicherseits hatte von meiner Mutter am Anfang verlangt, dass sie koscher kocht, aber nach einem oder zwei Jahren hat sie gesagt 'genug', sie wolle nicht mehr. Mein Vater hat darin kein Problem gesehen.

Meine Mutter war herzlich, aber sie war ein Sportlertyp und hat sich nicht übertrieben viel um uns gekümmert. Sie war eine große Sportlerin, hat als erste Schiläuferin in der Schischule Sdarsky trainiert und ist in Lilienfeld schon Ski gefahren.

Als Kinder waren wir auch auf Sommerfrische. Wir waren zum Beispiel in Kärnten am Millstätter See und ich erinnere mich, wie meine Mutter gesagt hat: 'Kinder schaut's, wie man ins Wasser springt.' Sie ist oben gestanden auf einem Trampolin und wir unten. Und als wir schon schwimmen konnten, hat sie uns Kopfsprünge vorgeführt. Meine Mutter war auch künstlerisch sehr begabt. Sie hat Gitarre gespielt, Gesangsunterricht und Malunterricht genommen, und hat Porzellan bemalt. Es gibt noch ein Bild von ihr, ein Stillleben. Das hängt in Israel bei meiner Tochter.

Meine Eltern hatten ein Opern-Abonnement. Sie haben viel von Musik gehalten. Und mein Vater liebte das Kaffeehaus. Sein Stammkaffee war das Café Heinrichshof, vis-à-vis der Oper. In dem Kaffeehaus traf er sich mit verschiedenen gut situierten Familien. Das Haus wurde im 2. Weltkrieg zerstört, aber nachher wieder aufgebaut.

Als ich 15 Jahre alt war, kaufte mein Vater einen schönen Renault im Autohaus Strakosch. Die Sitze waren mit Samt bezogen. Mein Vater hatte einen eigenen Chauffeur, der hieß Herr Fayer und war ein Wiener Jude. Er war immer in der Nähe, und wenn mein Vater ihn brauchte, fuhr er ihn. Vorher hatte unser Hausbesorger, ein sehr netter Mensch, unseren Lieferwagen chauffiert. Mit dem Auto haben wir auch Ausflüge gemacht, zum Beispiel nach Baden, das hat zwei Stunden oder länger gebraucht. Mit einer Geschwindigkeit von 60 km/h zu fahren, war damals eine Raserei.

Meine Eltern gingen in den Tempel in der Neudeggergasse. Das war auch mein Tempel, als ich aufs Gymnasium auf der Tuchlauben ging. Damals begann ich, zu den Jugendgottesdiensten zu gehen. Daher stammten meine Hebräisch- Kenntnisse und meine Kenntnisse über Religion. Ich hatte in der Neudeggergasse einen phantastischen Rabbiner im Jugendgottesdienst, das war der Dr. Bauer. Der hat mich sehr beeinflusst, ich war dann etwas fromm und sehr jüdisch.

Das Gymnasium habe ich mit 15½ Jahren verlassen, weil der Onkel aus Innsbruck gesagt hat, ich müsse meinem Vater in Wien helfen und das Tapeziererhandwerk lernen. Mein Vater hatte keine Lizenz für die Tapezierersachen. Meine Schwester, die mit Modezeichnungen beschäftigt war, hat sich für das Geschäft nicht geeignet, und mein Bruder war sechs Jahre jünger als ich. Ich bin ohne weiteres aus der Schule gegangen. In Innsbruck wurde ich in die Möbelfabrik und in die Tapezierer-Werkstätte aufgenommen. Gewohnt habe ich die ganze Zeit bei meiner Großmutter Nina. Die Wohnung war sehr hübsch, es gab viele große schöne Räume, aber ich habe mit ihr zusammen im Schlafzimmer schlafen müssen. Das war nicht sehr angenehm für mich. Die Großmutter hatte immer eine Angestellte, die gekocht hat. Zu dieser Zeit hat sich meine Großmutter nicht mehr um das Möbelgeschäft kümmern müssen. Das hatte ihr Sohn, der Onkel Rudolf übernommen.

In einer Werkstätte mit vielen Burschen habe ich mein Handwerk gelernt: Tapeziererei mit Leder und mit Seegras und mit Wolle arbeiten. Das Leder habe ich bearbeiten müssen, Ledersessel habe ich angefertigt. Meine Hände waren geschwollen und mit dem Klavierunterricht habe ich aufgehört, obwohl ich sehr begabt war. Ich kann auch heute ohne Musik nicht leben. Drei Jahre war ich in Innsbruck, dann habe ich die Gesellenprüfung gemacht. Das ist sehr gut gegangen, aber dann hat mein Onkel Rudolf gesagt: 'Ich habe in Frankfurt durch meine Frau Verwandte, du gehst nach Frankfurt. Dort gibt es eine Fachschule für Tapezierer.' Reichsfachschule hat sie geheißen, und ich bin nach Frankfurt gegangen, ich war ja schon 18 Jahre alt.

Meine Tante Julchen hat mich mitgenommen und mich dort in die Familie eingeführt. Das waren Frankfurter Juden, ich habe zur Untermiete gewohnt und die Schule zusammen mit zwanzig Burschen besucht. Ich habe auch eine Begabung fürs Zeichnen und hatte dort einen wunderbaren Zeichenunterricht. Es war die Bauhaus-Zeit [Architekturrichtung 1919-1933], und wir haben Geometrisch Zeichnen gehabt, Perspektiven und Inneneinrichtungen gezeichnet. In dieser Frankfurter Zeit habe ich meine 'Jüdischkeit' kennen gelernt: Sie wollten mich zu einer Christkindlfeier mitnehmen, und ich sollte das Christkindl spielen. Da habe ich mich mit Händen und Füßen gewehrt, bis sie mich so gequält haben, dass ich gesagt habe, ich spiele kein Christkind, ich bin eine Jüdin! 'Juda verrecke', stand dann auf der Schultafel, da war der Hitler schon im Anzug. Neben der Schule war ein herrliches Gebäude. Das war die Festhalle, da hat der Hitler schon seine Ansprachen gehalten. Ich bin zum Direktor der Schule gegangen und habe gesagt: 'Herr Direktor, ich lass mir das 'Juda verrecke' an der Tafel nicht gefallen.' Der Herr Direktor war ein Freimaurer, und mein Vater war auch ein Freimaurer.

Nach einem Jahr war eine Meisterprüfung, aber die konnte ich nicht machen, weil ich noch nicht großjährig war, also noch nicht 21 Jahre alt war. Ungefähr Anfang der 1930er-Jahre, das war in der Zeit, als Hitler seine Reden gehalten hatte, bin ich nach Wien zurückgekommen.

1931 starb meine Großmutter Nina in Innsbruck.

In Wien war ich Mitglied der zionistischen Gruppe Miriam; mein Mann war bei der zionistischen Jugendorganisation Haboneh. Eine berühmte Frau, ich weiß nicht wie sie hieß, hat die Gruppe Miriam geleitet. Wir haben unsere Zusammenkünfte am Judenplatz gehabt. Da habe ich auch noch mehr hebräisch gelernt. Die Kinder sind mit der Büchse in der Hand Geld für den Keren Hajessod 7 sammeln gegangen. Ich bin nicht sammeln gegangen, denn ich habe im Geschäft gearbeitet. Bis ich großjährig war, habe ich bei meinem Vater gearbeitet. Danach, das war 1935, habe ich die Meisterprüfung gemacht. Ich musste alles wissen: wie man Wolkenvorhänge anfertigt, wie man die zuschneidet - einfach alles. Es war eine interessante und es war eine schöne Zeit. In einem Artikel in einer Wiener Zeitung, stand dann über mich geschrieben: 'Die erste Frau in Österreich ist Tapezierermeisterin!'

In dieser Zeit habe ich meinen Mann, Kurt Mechner, kennen gelernt. Meine Familie war sehr oft in Kritzendorf. Dort gab es einen herrlichen Strand mit vielen jungen Leuten. Der Strand war geteilt: links waren die Christen und rechts die Juden. Mein Vater hatte in Kritzendorf ein Häuschen gekauft. Dort habe ich ihn kennen gelernt. Er war zwei Jahre älter als ich, er wurde am 24. Dezember 1912 in Wien geboren und hatte in einer technischen Schule in der Währinger Straße gelernt. Die Schule hieß Technisches Gewerbe- Museum. Als wir uns kennen gelernt haben, hat er schon als Elektroingenieur gearbeitet.

Meine Führerscheinprüfung habe ich in Mistelbach gemacht, weil man in Wien mit Brillengläsern keine Autoprüfung machen durfte, in Mistelbach hat man es erlaubt. Ich bin dann auch wirklich unseren Lieferwagen gefahren, und eines Tages, da war ich schon verlobt, hat mein zukünftiger Mann gesagt: 'Du kannst nicht so um die Kurven fahren, du schmeißt uns ja hinten im Wagen um.' In der Emigration habe ich einmal ein Auto gelenkt, und da hat mein Mann gesagt:'Du fährst schon wieder auf der Seite.' Da bin ich ausgestiegen und habe seither nie mehr ein Auto gelenkt. Das war sehr gut, denn ich hatte einen Augenfehler, was ich nicht gewusst hatte.

Meine Schwester Anna ist 1933 mit ihrem ersten Mann, Oswald Skall, nach Palästina ausgewandert. Anna ist vier Jahre älter als ich und sehr intelligent. Sie hat an der Kunstgewerbeschule in Wien beim Professor Wimmer Modezeichnen gelernt und dann verschiedene Modelle an große Firmen verkauft. Sie war nicht fest angestellt, hat zu Hause gelebt und hat nur wenig damit verdient. Wir haben uns in unserer Kindheit nicht so verstanden, wie man es von Geschwistern erwartet; wir waren zu verschieden. Erst später, in der Emigration, wurde das Verhältnis besser. Meine Schwester hat ein sehr bewegtes Leben gehabt. Die Eltern wollten nicht, dass sie heiratet. Aber sie hat es doch getan. Sie hatte ihren ersten Mann schon mit 15 Jahren in Millstatt, einem Ferienort in Kärnten, kennen gelernt. Die Familie Skall war eine sehr große Familie. Der Vater war Direktor vom Kaufhaus Gerngross. Sie hat dann mit ihrem Mann in Haifa gelebt und als Modezeichnerin gearbeitet. Später hat sie Verkaufstechnik unterrichtet. Nach dem Tode ihres Mannes hat sie Otto Fuhrmann geheiratet, der aber auch schon gestorben ist. Sie hat keine Kinder und lebt in einem Altersheim in Israel. Meine Tochter ist die Einzige, die sie regelmäßig besucht.

Schon als Kind habe ich meinen Bruder Michael geliebt. Er war sechs Jahre jünger und ich habe ihn als Pupperl [österr. für Püppchen] aufgezogen. Er war unser aller Liebling, er war lieb, nett und ein süßes Kind mit goldblonden Locken. Knapp vor seinem Eintritt in die Schule wurde mein Vater wahnsinnig energisch und forderte: 'Dem Micki muss man die Locken abschneiden.' Mein Bruder hat lange Locken gehabt. Meine Mutter war sehr gekränkt. Wir sind damals auf Urlaub auf den Semmering gefahren und mein Vater hat gemeint, am Semmering muss man wie ein richtiger Bub aussehen.

1938, mit 18 Jahren, wurde er aus dem Gymnasium in der Albertgasse rausgeschmissen 8. Er ist nach Innsbruck gegangen und Onkel Rudolf hat einen Bergführer engagiert, mein Bruder war ein richtiger Pfadfinder, damit er ihn über die Berge in die Schweiz führt. Der Bergführer hat viel Geld genommen und ihn dann mitten auf dem Weg stehen gelassen. Er hat aber den Weg gefunden, trotzdem es Nacht war. Ein Schweizer Beamter hat ihn in einen Zug nach Chur gesetzt, und in Chur wurde er von einem phantastischen Polizeipräsidenten empfangen. Er hat für ihn in seinem eigenen Haus auf dem Dachboden ein Zimmer eingerichtet und etwas Taschengeld von der jüdischen Gemeinde besorgt. Er durfte bei ihm bleiben und hat eine Fliegerschule besuchen können. Segelfliegen war schon sein Hobby, als er noch ein Kind war. Dann bekam er von einem unserer Verwandten ein Affidavit 9 nach Amerika. Dieser Verwandte hat Affidavits an viele Familienmitglieder ausgeteilt. Nach neun Monaten bei dem Polizeipräsidenten in Chur ist mein Bruder nach Amerika ausgewandert.

Palästina

Auch ich habe an Auswandern gedacht. Angefangen hatte es mit 'Juda, verrecke' in Frankfurt. Ich bin zurückgekommen und habe mich mit dem Zionismus beschäftigt. 1934 war ich mit meinem Vater in Palästina. Meine Schwester hat schon in Haifa gelebt. Ihr Mann war Geometer und hat mit Drusen Böden des Barons Rothschild 10 vermessen. Ich habe meine Schwester besucht und kam nicht wie geplant nach vier Wochen zurück, sondern habe die Reise ein bisschen verlängert. Ich hatte Verwandte in Binjamina 11 und habe viele Deutsche und Österreicher getroffen, die schon früh als Zionisten nach Palästina gegangen waren. Es hat mir gut in Palästina gefallen, und ich konnte nach meiner Rückkehr in Wien die grauen und verdreckten Häuser nicht mehr sehen. So beschlossen mein zukünftiger Mann und ich: Wir gehen nach Palästina!

1938, knapp vor unserer Abfahrt nach Palästina, haben wir im Tempel in der Neudegger Gasse [im 8. Bezirk], geheiratet. Meine Mutter hat in unserer Sechszimmerwohnung für 60 Personen einen Polterabend veranstaltet. Es war eine sehr hübsche Hochzeit. Ich war eigenwillig und habe nicht in Weiß heiraten wollen; ich habe mir ein schwarzes Samtkostüm mit einer weißen Blüte gemacht. Meine Schwiegermutter war Pianistin, und mein Mann und meine Schwägerin waren auch sehr musikalisch. Mein Mann hat Klavier und Violine gespielt, er war ein begabter Musiker.

Mein Vater hat Geld für uns aufgetrieben, wie, weiß ich nicht mehr. Das Geschäft war arisiert worden und auch sein Auto hatte man ihm weggenommen. Wir haben aber noch Zertifikate 12 gekriegt, und ich habe dann sechs Verwandte dazu überredet, auch nach Palästina zu gehen. Als wir in Palästina waren, haben wir meine Eltern, meine Großmutter Johanna, die Eltern meines Mannes sowie die Schwester meines Mannes und ihren Mann aus Österreich herausgeholt. Meine Mutter hatte in Wien als Vorbereitung auf Palästina noch einen Backkurs besucht und dann in Haifa für die ganze Familie fleißig gebacken.

Zuerst haben wir mit meinen Schwiegereltern zusammen gewohnt. Dann haben wir auf dem Carmel [höchstgelegene Teil Haifas] ein Templer-Haus 13 gefunden. Mein Mann hat einen alten Lieferwagen gekauft und Waren für ein Warenhaus ausgeliefert. Dann haben wir ein größeres Haus gefunden, und da haben wir dann mit Vater, Mutter und meiner Großmutter gewohnt. Später haben mein Mann und ich am Carmel ein sehr hübsches Häusel gemietet, und meine Großmutter hat bei uns in einem Zimmer gewohnt. Sie war immer fleißig und hat für Bettwäsche wunderschöne Ausbesserungen gemacht. Sie konnte Flicken einsetzen und hat alles mit der Hand gemacht - das war wunderbar. Sie hat auch sehr gut gekocht. Am ärgsten war, dass sie immer das Hörrohr benutzen musste. Als sie 1943 starb, war ich schon schwanger. Sie hat ihr Urenkel leider nicht mehr erlebt.

Als ich schwanger wurde, war ich schon fast 30 Jahre alt. Unsere Tochter Janina wurde 1943 in Haifa geboren. Damals kam es zu Unruhen in Haifa, da sind die Araber mit Messern herumgerannt. Wir haben Freunde meines Mannes aus der Schulzeit zu uns genommen, die im arabischen Viertel gewohnt haben. Es waren sehr schwierige Zeiten. Mein Mann hatte in dieser Zeit in Haifa ein Elektrogeschäft mit einem Kompagnon, und da musste er mit einem gepanzerten Auto fahren, weil die Araber auf uns geschossen haben.

Ich habe ein kleines Geschäft aufgemacht. Unten war der Verkaufsraum und im ersten Stock war noch ein schmaler Raum. Ich habe Matratzen, Sessel, Daunendecken aus alten Tuchenten und Steppdecken machen können. Ich hatte sehr bald gute, nette Kunden - deutsche Emigranten - und ich war ziemlich bekannt. Dann habe ich ein anderes Geschäft in der Nordaustrasse in Haifa eröffnet. Das war eine Gegend, die viel belebter war. Mir gegenüber befand sich das berühmte Kaffeehaus 'Sternheim', in dem sich alle Emigranten trafen.

Mein Vater ist jeden Tag gekommen und hat mir geholfen. Wir hatten ein sehr gutes Verhältnis zueinander. Wir haben in Haifa sogar einen Mann gefunden, der eine Federreinigungsmaschine aus Österreich importiert hatte. Ich habe die Federpolster von den Kunden angenommen und diese reinigen lassen. Mein Vater war als junger Mann sehr oft in England gewesen und hat dort in der Firma Sanderson´s ltd. für uns eingekauft. Die haben speziell daunendichte Satins und auch Tapeten hergestellt. Einmal noch war er von Haifa aus in England und hat mir Satins gebracht. So konnte ich aus Tuchenten die herrlichsten, schönsten Decken machen. Ich habe immer besser verdient als mein Mann.

Während dieser Zeit in Israel hatte ich keine Zeit, an Religion zu denken. Ich musste arbeiten, und ich war sehr flink und tüchtig und wirklich begabt für das Handwerk. Da hatte mein Onkel, Gott sei Dank, den sechsten Sinn gehabt.

Mein Mann hat dann später mit einem Herrn Goldklang, der in Wien bei der Hakoah 14 gewesen war, ein Kaffeehaus betrieben, das zwischen der Herzl- und der Nordaustrasse lag. Dorthin kamen viele junge Leute, die wir alle gekannt haben; der Gerhard Bronner 15 zum Beispiel. Er hat Klavier gespielt, er war schon damals ein sehr begabter, wunderbarer Musiker.

Mein Bruder hat als Pilot eines Lastenseglers in der amerikanischen Armee gegen Hitler gekämpft. Während der Invasion auf Sizilien kam es zu einem Unfall, und bis auf ihn sind alle Insassen ertrunken. Er konnte sich aus dem Flugzeug retten und bekommt noch heute Herzschmerzen, wenn er daran denkt. Nachdem ihn ein englisches oder amerikanisches Boot aus dem Meer gefischt hat, wurde er auf Erholung nach Ägypten geschickt. Von Ägypten aus hat er in Haifa angerufen, hat sich Urlaub genommen und ist zu uns gekommen. Meine Eltern und ich hatten ihn viele Jahre nicht gesehen. Mein Vater ist mit ihm am Carmel spazieren gegangen und die Leute haben gesagt: 'Mit was für einem Goj [Nichtjude] geht eigentlich der Herr Samek hier spazieren', denn mein Bruder sah gar nicht jüdisch aus.

Rückkehr nach Wien

1950 waren wir das erste Mal wieder in Europa. Nach dem Krieg ist die Familie aus allen Teilen der Welt nach Österreich zurückgekommen. Wir sind nach Innsbruck gefahren, die Tante Lotte aus Haifa war schon wieder zurück. Sie hat sich um unsere Tochter Janina gekümmert, und mein Mann und ich sind nach Paris zu Verwandten gefahren. Tante Lotte hatte sich auch in Haifa um Janina gekümmert und sie im Kinderwagen immer spazieren geführt. Sie war nicht verheiratet, und wir waren ihre Familie.

Nach der Rückkehr von unserer Europareise hat mein Mann gesagt: 'Ich gehe zurück!' Sein Freund, der auch in Haifa gelebt hat, wollte auch zurück. Ich wäre gern geblieben und habe innerlich schwer gekämpft. Aber mein Mann hat auch die Hitze in Israel nicht vertragen. 1957 sind wir nach Wien zurückgekommen. Meine Mutter war schon 1947 wieder in Österreich auf Besuch. Sie war in Seefeld in Tirol mit ihrer Schwester Lotte und ihrem Bruder Rudolf und ihrer Schwägerin Julia, die beide Theresienstadt überlebt hatten. 1950 fuhr sie nach Wien und bekam unser Haus zurück. Das Geschäft war natürlich arisiert gewesen - alles hatten sie weggenommen und ausgeraubt. Meine Mutter fuhr auch noch nach Amerika, um meinen Bruder zu besuchen. Sie starb am 29. Juni 1952 in Haifa.

Meine Tochter Janina war 1957 dreizehn Jahre alt und ist in eine sehr gute Schule am Carmel gegangen. Bis heute muss ich mir von ihr anhören, was ich ihr mit der Rückkehr nach Wien angetan habe. Der Anfang in Wien war nicht besonders gut. Mein Mann hat wenig verdient, wir haben in Untermiete gewohnt, bis wir im eigenen Haus eine Wohnung kriegen konnten. Wir haben eine Ablöse zahlen müssen, es war sehr schwer, es gab sehr viel Zorres. Dann habe ich bei der Firma Herrenhuter am 'Neuen Markt' fast 10 Jahre die Vorhangabteilung geleitet. Danach bin ich in Pension gegangen. Mein Mann ist zu einer sehr großen Firma gekommen, die haben Kronkorken hergestellt. Die Firma gehörte einem amerikanischen Juden, der in Wien einen Filialleiter brauchte. Und mein Mann hat das übernommen.

Meine Tochter hat in Wien die Matura gemacht, danach einen Handelsakademie- Kurs für Abiturienten absolviert und bei IBM gearbeitet. 1965 hat sie sich zu IBM nach Tel Aviv versetzen lassen. Ihr Mann Norman ist Amerikaner. Sie haben ein Jahr in den USA gelebt und sind dann wieder zurück nach Israel gegangen. Er ist Chiropraktiker und hat eine Ordination in Ramat Hasharon. Meine Enkelkinder Daniel - er ist 25 - und Shira - sie ist 21 - sprechen sehr gut Deutsch, weil meine Tochter mit den Kindern im Sommer immer in Wien oder in unserer Sommerwohnung in Bad Vöslau war, und die Kinder haben dadurch sehr viel Deutsch gehört.

Mein Mann starb 1982 in Wien.

Ich bin über einen befreundeten Arzt zu Or Chadasch 16 gekommen. Ich gehe meistens freitags und zu den Feiertagen, und ich bete meistens um Shalom für Israel. Aber es ist ein bisschen sehr 'nicht jüdisch' geworden: es sind viele Christinnen dort, die zum Judentum übertreten wollen.

Ich habe in Wien fast niemanden mehr. Ich fahre regelmäßig nach Israel und fühle mich dort sehr zu Hause, obwohl mir vieles dort nicht gefällt. Im Haus meiner Tochter habe ich meine eigene kleine Wohnung. Ich bin eine Israelin geblieben. Das geht nicht anders, denn ich habe mein Kind, die Enkelkinder und sehr viel Mischpoche in Israel. Ich bin nicht sehr fromm aufgewachsen, aber mit dem Herzen bin ich Jüdin geblieben, und das werde ich immer sein.

Glossar