Travel

Életrajz

Sz. Anna az interjú készítésének idején 85 éves. Amilyen pici és törékeny, olyan aktív és mozgékony. Budapesten, közel a belvároshoz, egy tágas, szépen rendben tartott lakásban lakik. Egyedül él, de mégsem magányosan: napi kapcsolatban van a fiával, aki a családjával pár háznyira lakik tőle, és majdnem minden nap nála ebédelnek a huszonéves unokái.

Egyik nagyapámat se ismertem, mire én születtem, ők már meghaltak. Otthon kevés szó esett róluk, én gyerekként nem érdeklődtem, most meg már nincs kitől. Az apai nagyapám valamikor az első világháború alatt halt meg, nem tudom, hányban, pedig rá volt vésve a sírkövére, de az ott maradt Tamásiban. Eredetileg Nagykónyiban temették el [(Nagy)Kónyi – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben is, 1910-ben is, 1920-ban is 2300 lakossal. – A szerk.], de édesapám exhumáltatta, és áthozta Tamásiba a zsidó temetőbe, mert Nagykónyiban nem volt zsidó hitközség, csak pár zsidó ember lakott ott, Tamási meg nagy hitközség volt, ott volt minden. Jártunk is utána édesapámmal sokat a sírjához. Azt tudom, hogy nagyapámék is kereskedtek, de nem tudom, mivel. Jómódúak lehettek, mert annyit hallottam, hogy szegény hadikölcsönbe fektette a kis vagyonkáját, és természetesen elúszott minden [lásd: hadikötvény az Osztrák–Magyar Monarchiában]. Az apai nagymamámat Alstetter Rozáliának hívták, ő Kővágóörsön született 1856-ban [Kővágóörs – kisközség volt Zala vm.-ben, 1891-ben 2100 lakossal. – A szerk.]. A nagypapa halála után velünk egy háztartásban élt.

Anyai nagyszüleim is kereskedők voltak, anyai nagyanyám ott élt Tamásiban az egyik lányánál [Tamási – nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 4900, 1910-ben 5500, 1920-ban 5800 főnyi lakossal (járási szolgabírói hivatal, királyi közjegyzőség, járásbíróság). – A szerk.]. Nagyon helyre menyecske volt, élelmes, ismert mindenkit, mindent, és ügyesen csinálta az életét. Vezette a nagynénim háztartását, elfoglalta magát, varrt, kötött, horgolt. Egyáltalán nem volt vallásos, de szombat délelőttönként azért elment a templomba. Ezt onnan tudom, hogy útba estünk neki a zsidó templomból jövet, és mindig meglátogatott minket, ott ebédelt nálunk.

Az apai nagyanyám velünk élt, és gyerekkoromban nagyon sokat voltam vele. Akkoriban a hatvanas éveit taposta, és 1933-ban, amikor meghalt, hetvenhét éves volt. Vele éltem, egy szobában is aludtunk, én kéretőztem be hozzá. Nekem is volt külön szobám, neki is, egymás mellett, és este mindig átmentem. Aztán ezt olyan fölöslegesnek tartottam, hogy mondtam édesanyámnak, hadd aludjak az ómamával! A külön szobám arra jó volt, hogy tanuljak, napközben pihenjek. Nagymama bűbájos  volt, intelligens, és imádtuk egymást. A többi unokája meg a gyerekei szerteszét voltak, egyedül én voltam a közelében, és én voltam a legfiatalabb unoka. A többi gyereke hamar kirepült, és ott gyorsabban lettek unokák.

Nagymamám sokat imádkozott. Vallásos volt, mélyen vallásos, és tanított imádkozni engem is, az kötelező volt. Péntek este gyertyát gyújtott, szabály szerint, de ő külön gyertyát gyújtott, és aztán megnézte anyám szobájában, hogy megvan-e a mi gyertyánk is. De ő úgy, ahogy kellett, kis ezüst tálcán, ezüst nagy gyertyatartókban meggyújtotta, megáldotta, és péntek este apámat is mindig behívta, és elmondatta vele a péntek esti imát. Szombaton, aki szabad volt, az elment templomba. Én mint gyerek  mentem, vagy a nagyanyámmal, vagy valamelyik szülőmmel. De az apám szombaton is ugyanúgy dolgozott, mintha nem lenne szombat, szóval azt nem lehetett betartani [lásd: szombati munkavégzés tilalma].

Nagyanyám megkövetelte anyámtól – aki nem is értett hozzá, mert az ő családja egyáltalán nem volt vallásos –, hogyan kell kóserolni, mikor levágják a húsokat meg libákat [A kóserolás menete: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. Nem jöhetett be a házba disznóhús, csak marha, borjú és baromfi. Marhahúst, borjúhúst lehetett kapni, baromfit vágtunk, egyszerre öt-hat darab baromfit. Amikor tél volt, libatömések ideje, hogy meglegyen nyárra a főzéshez való zsír, hát akkor libát, kacsát, nem tudom, mennyit. Nagymama az edényekre is odafigyelt, be volt tanítva mindenki! Arra, hogy mihez nyúlhat, hogyan mosogassa el azokat [lásd: étkezési törvények]. Gyönyörű szervizünk volt, ha vendégek voltak meg szombaton, más teríték volt, de csak vacsorára, mivel akkor volt együtt a család. A zsidó nagyünnepeket megtartottuk, akkor édesapám is bezárt mindent. Az őszi nagyünnepekkor, a három nagyünnepen [Ros Hásáná, Jom Kipur, Szukot]. Sátoros ünnepkor sátor nem volt, az nem ment, hiszen szekerek járkáltak az udvarban, árut rakodtak stb. Nagyanyám az mindig beszereztette a hozzá való kegyszereket, mit tudom én, mi volt az akkor, de apám az nem. Amit az édesanyja előírt vagy szeretett volna, azt teljesítette, de éreztem mindig, hogy inkább kötelességből csinálja.

Édesapám, K. Dezső Bedegen született [Bedeg – kisközség volt Tolna vm.-ben, 1891-ben 1100 lakossal. – A szerk.]. 1884. június huszonegyedikén, az év leghosszabb napján, azért tudom. Édesanyámét már kevésbé, azt hiszem, 1896. Édesapámnak kereskedelmi érettségije volt [lásd: kereskedelmi iskolák], és nagybizományos, nagykereskedő volt Tamásiban. Több gyárnak, cégnek volt a bizományosa. A vasútállomás mellett volt egy lerakata a Vacuum Oil Companynek, gáz, petróleum, benzin, mint az ÁFOR kutaknál, csak nagyban [Az amerikai Vacuum Oil Company of New York 1899-ben jegyeztette be a magyar cégbíróságon a magyar Vacuum Oil Company Rt.-t. A cég kezdetben csak az Amerikából hozott kenőanyagok értékesítésével foglalkozott. Magyarország területén az első kőolaj-feldolgozó üzem a Vacuum beruházásával valósult meg (Almásfüzitő, 1907). – A szerk.]. Az udvarunkban volt egy sörlerakat meg nagy raktárak élelmiszereknek: cukor, só, liszt stb. Nem kicsiben adta el az árut, hanem mondjuk, a cukrot ládaszám, a benzint hordószám. A helyi meg a környékbeli kereskedőket látta el, olajjal, benzinnel pedig a gazdaságokat. Voltak, akik hozzánk jöttek az áruért, voltak, akiknek kiszállítottuk, voltak lovaink, szekér, kocsis, alkalmazottak.

Édesapám nagyon jómódú volt, a helyi bankban igazgatósági tag volt, felügyelőbizottsági tag, megyei képviselő volt, szóval beválasztották mindenbe, mert nagyon tehetséges, nagyon kreatív valaki volt. Tekintélyes ember.

Három testvére volt. A legidősebb Aranka, utána az édesapám következett, a harmadik volt Irma, és a negyedik Lajos, aki orvos lett. Aranka nagynéném 1877-ben vagy 1878-ban született, férjhez ment egy állatorvoshoz, doktor Bihari Jenőhöz. Eleinte Szegeden éltek, majd Resicabányára költöztek, ami Trianonnal átkerült Romániába [Resicabánya  – nagyközség volt Krassó-Szörény vm.-ben, 1891-ben 10 200 lakossal (62% német, 14% román, 9% szlovák, 7% magyar; hitfelekezet szerint 79% római katolikus, 13% görögkeleti, 3% evangélikus, 2% református, 1% izraelita; járási szolgabírói hivatal székhelye), 1910-ben már 17 300 főnyi lakossal. A 19. század végén Magyarország egyik legnagyobb gyárvárosa, 1854-től az osztrák–magyar államvasút-társaság bánya- és kohóműveinek és óriási uradalmainak egyik gócpontja volt. – A szerk.]. Egy jó darabig csak levelezés útján érintkeztek, mert nem volt szabad jönniük. Akkor olyan rendelkezések voltak, hogy az elcsatolt területekről nem jöhettek, nem kaptak útlevelet. Aranka nagynéném csak nagyon sokára tudott jönni. Volt három gyerekük, de én csak kettőt ismertem, mert az egyik meghalt korábban. Akkor még Szegeden laktak, a gyerek nagyon sportos volt, tizenöt éves korában beugrott a Tiszába alacsony vízállás mellett, és meghalt. Beütötte a fejét, koponyaalapi törés. Gyönyörű lány lehetett, én csak a fényképét láttam. A legidősebb lány Pesten végzett, gyermekorvos lett, Temesváron élt, és 1991-ben vagy 1992-ben halt meg. A fiútestvér drogista volt, most azt mondanák, hogy illatszerüzlet, ő is Temesváron élt, az 1970-es években halt meg. Őket nem érintette a holokauszt, Aranka nagynénim pedig addigra már meg is halt.

Irma itt élt Budapesten, az ő életét pontosan tudom, mert nála négy évet töltöttem, de erről majd később.

Édesapám orvos testvére, Lajos bácsi Eszék mellett, Dolni Mihojácon élt, ami Jugoszlávia lett, és Trianon után ő sem jöhetett egy ideig [Alsómihojlac – ún. adóközség volt Verőce vm.-ben, Eszék mellett, 1910-ben 4200 lakossal, több mint háromnegyed részben horvát lakossal. Trianont követően a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került (Donji Mihojlac). – A szerk.]. A Dráván útlevél nélkül valahogy áthozták őket, és mivel Harkány volt oda legközelebb, édesapám lement, és ott találkoztunk. Lajos bátyámnak nem volt gyereke. Nagyon késői házasságot kötött egy orvosnővel,  Brüll Margittal. Velük olyan keveset találkoztunk, hogy nem nagyon tudok róluk. Ahogy gyerekkoromra visszaemlékszem, csak egyszer voltam náluk. Az usztasák vitték el őket. Összeszedték a zsidókat, bevagonírozták és rájuk gyújtották a vagont. Ott égtek el a vagonban a feleségével.

Édesanyámnak három nővére, egy fivére és egy öccse volt. Hatan voltak testvérek, de csak egy nővére – két vagy három év lehetett köztük – és az egyik fiú lakott Tamásiban. A többiek szétszóródtak, a lányok férjhez mentek, Kaposvárra, Érsekújvárra, ide-oda kerültek, a legidősebb bátyja – Sándor Ödön – Budapesten élt, építészmérnök volt, méghozzá híres építész. A faluban maradt nővére nem messze lakott tőlünk, és az anyai nagyanyám is velük élt. Ezt a nővért Irénnek hívták, Spitzer Irén. Kétszer ment férjhez, mert a háború alatt elesett az első férje, Singer Gyula, aki a Felvidékre való volt. Méghozzá hősi halott volt, mert valamilyen rendjele is volt, emlékszem rá, hogy mesélték. A második férje pedig óbudai volt, Klein Jenő. A nagynénémnek az első házasságából volt egy fia, György, Singer György, aki meghalt fiatalon, huszonegy évesen. Tébécéje volt. Bécsben tanult, valahogy már betegen jött meg, és nem tudták meggyógyítani. Ismertem őt, nagyon szép, okos gyerek volt. Nagynénémnek a Klein Jenővel egy közös gyermeke volt, az István. Kereskedők voltak ők is, jól menő rőfösüzletük volt. Anyám öccse, aki szintén Tamásiban lakott és fakereskedése volt, legényember maradt. Ő volt a családunkból a másik, aki túlélte a háborút. Behívták munkaszolgálatra, de dolgozott nála az irodán egy fiatal keresztény teremtés, és ő bújtatta. Beágyazta az ágyba, meg minden volt, ahogy hallottam, és így ő megmenekült. El is vette aztán feleségül ezt a lányt, pedig nagyon nagy korkülönbség volt köztük.

Apám Nagykónyiban élt a szüleivel, Tamásitól tízegynéhány kilométerre. Ismerték egymást anyámmal, de hogy hogyan kerültek össze, az számomra sose derült ki. Jó pár év különbség volt köztük. 1913-ban esküdtek, és apámat, ahogy kitört a háború, rögtön bevitték katonának. A háború alatt orosz hadifogságban volt négy és fél évet, végül Szibériában kórházba került, és onnan szökött meg egy hadifogolytársával, a Szemes bácsival együtt. A Vöröskereszt eltűntnek nyilvánította, és úgy tudta édesanyám is, nagyanyámék is, hogy eltűnt. Sokáig nem is tudtak róla. Szemes bácsi egy nagyon egyszerű, drága ember volt, nincstelen, napszámból élt, de nálunk házi ember lett. Ő vágta fel a tűzifát, ő volt apám bizalmasa, engem úgy kezelt, mintha a gyereke lennék, mert nekik nem volt gyerekük, ami ritkaság volt akkoriban. Nem tudom, milyen viszontagságokon mentek át. Mindig mondtam, meséljen, Szemes bácsi, és akkor mondta, jaj, itt is voltunk, ott is voltunk, itt éheztünk, ott bujkáltunk. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire hazatértek. Apám akkor adott postán hírt magáról, hogy életben van, amikor már megközelítették Magyarországot. Ez 1918 elején volt, és én 1919-ben születtem. Aztán édesapám korán meghalt betegségben. Már betegen jött haza. Skorbutja volt, átment malárián, haja kihullt, foga kihullt, negyvennyolc éves volt, mikor meghalt.

Az esküvő után Nagykónyiban éltek az apai nagyszülőkkel, és amikor nagyapám meghalt, felszámoltak mindent, és Tamásiba jöttek. Amikor apám hazajött a hadifogságból, akkor már Tamásiba jött. Ennyit tudok. Valahogy annak a kornak megfelelően sose beszéltek róla, én meg bátortalan voltam kérdezni ilyesmit. Csak annyit tudok, amennyit a családi elbeszélésekből meg a nagyanyámat kifaggatva megtudtam. De nagyon jól éltek. Apám egy kreatív, modern ember volt, olyan, akire ma azt mondanák, hogy életrevaló. Anyám visszahúzódó, szerény, jóságos, mosolygós, igazán csak a családnak élő valaki volt. Amikor apámat ápolni kellett – hisz beteg volt ő végig –, azt olyan becsületesen csinálta, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga.

Tamásiban nagy családi házunk volt, hat szobás. A falu egyik legnagyobb háza volt, hatszáz négyszögölös nagy kerttel. Egy L alakú sarokház volt, és az egyik része az egyik utcára nyílott, ott laktunk mi, a másik részében pedig egy ügyvéd lakott, doktor Látrányi Imre. Apám átadott neki három szobát egy irodával. Nagyon jó, baráti kapcsolat fűzte édesapámhoz, egyidősek voltak. Ott ügyvédbojtárkodott valahol, és mikor végzett, és ügyvéd lett, akkor apám azt mondta, lakjál itt. Az anyagi részét nem tudom, valószínű lakbért fizetett. Gyerek voltam, ezek a részletek engem nem érdekeltek. Félzsidó volt, és a feleségét el is vitték, de ő már meghalt arra az időre.

Ahol laktunk, az nem volt zsidó környék. Vidéken az határozta meg, hogy ki hol lakik, hogy ki milyen házat épített, vagy ki milyen házat tudott fenntartani. Mi nagyon szép környéken laktunk, egy mindenki által ismert utcarészen. Mellettünk volt egy orvos, a Sterk doktor, aki gyönyörű házat vitt, kertésze volt. Egyedül élt egy házvezetőnővel, és ott is két ház volt a kerten belül. Ott lakott az utcában Hirsch Ignác, „Náci bácsi”, a hitközségi elnök, aki korábban földbirtokos volt, mellette egy ügyvéd. Szóval ilyen polgári környezet volt. Velünk szemben volt az anyai nagymamám egyik testvérének, Saroltáéknak a háza, hatalmas kerttel. Sarolta férje, Abelesz Adolf a Takarékpénztárban volt pénztáros. Nem volt gyerekük, és nagy szőlőbirtokuk volt, gazdálkodtak is. Nem messze tőlünk, a harmadik ház volt az evangélikus templom. Az utcán járda volt, sőt az udvarunk is ki volt némileg kövezve, ahol a teherforgalom volt, az kockaköves volt, nagy kockaköves.

A házunkban két konyha volt. Az egyik óriási nagy volt, mert alkalmazottaink voltak. Ugye a sörlerakathoz volt négy ember, akik palackoztak, teherhordás, minden, amihez „fogdmeg” emberek kellettek, aztán volt egy kocsisunk, aki a lovakkal bánt, és kiszállította az árut, volt egy segédünk és egy pénztáros-könyvelő, szegény druszám, a Pannika, volt egy bejárónőnk, egy mindenes, egy szakácsnő és cselédlány. Mosás-vasalásra meg mindig hívtak egy megfelelő embert, aki le volt szerződve. Ha fát kellett vágni, akkor apám volt fogolytársa, a Szemes bácsi jött. Nem tudom pontosan, hogy mikor hány alkalmazott volt, azt tudom, hogy sokszor tizenketten ültünk asztalhoz. Az alkalmazottak is ott ettek nálunk, azért volt ilyen nagy konyhánk. Ott főztek, ott voltak a nagy edények, a padlásfeljáró, ahol minden tároltak, aztán volt egy kisebb konyha, ami anyám előkészítője volt, és onnan tálaltak.

Cserépkályhával fűtöttünk, fafűtés volt mindenhol. Én még a petróleumlámpákra is emlékszem, mert az utcán például ilyen gyertyás kis lámpával tudtunk közlekedni, sötét volt mindenhol. És amikor már megengedhettük magunknak, hogy valami fényesebb lámpa legyen nálunk, akkor gázlámpánk lett, ami nekünk már egy borzasztó nagy dolog volt. De ezt csak mi hívtuk gázlámpának, mert nem az volt, ez is petróleummal működött, de már technikailag jobb kivitelű volt, mint a rendes petróleumlámpák. Az izzó azbesztből volt, de mi úgy hívtuk, harisnya. Olyan pókhálószerű fehér valami volt, és amikor meggyújtottuk egyre vörösebb lett, aztán  fehérre kiizzott, és fényt árasztott. Amikor ez a harisnya elhasználódott, mint a villanykörte, akkor egyszer csak kipukkadt. Aztán valamikor bevezették a villanyt, még azt édesapám megérte, még végigcsinálta a villannyal kapcsolatos rumlit. Mert az egy óriási ház volt, és az egész házba bevezették, az istállótól a szalmapadlásig, hát nagy munkával járt. Sőt, a fürdőszobában, vécében nekünk vízvezeték is volt, amit a kútból szivattyúval oldottak meg. Nem is emlékszem más vécére. Fürdőkád is volt. Gyerekkoromban esténként kötelező volt lefürödni. Volt meleg víz, meleg fürdőszoba, csak azon múlott, hogy be kellett fűteni, mert ilyen fűtőalkalmatosság volt, ahol a víz felmelegedett, és esténként befűtöttek. Mindenkinek kötelező volt, mielőtt hálóruhát vett, hogy a fürdőszobába menjen. Két külön vécénk volt. Egyikbe járt a személyzet, a másik a mienk volt, de már akkor vízöblítéses volt. Ennek az volt a hátránya, hogy bizony sokszor kellett tisztítani. Jött a szippantós kocsi, nem tudom, milyen időközönként, és akkor én „világgá mentem”, mert azt érezni lehetett. Volt egy felnyitható cement fedele ennek a borzasztó nagy gödörnek, és kiszivattyúztak belőle mindent.

Négy lovunk volt, két kutyánk és sok macska. Más állat nem is fért volna el, ezzel nem foglalkozott édesapám, de minek is. A községben volt mészárszék, hetenként kétszer nagy piac, ami kellett, megvettük. Az udvarunk inkább gazdasági udvar volt, épületekkel. Volt egy bekerített része, közvetlen a kijáratnál, egy virágoskert kerítéssel, azután pedig csak a kocsiknak a teherfuvarra való kikövezett rész, ami annyira ki volt kövezve, hogy mikor a zsidótörvény után mindnyájunkat elvittek, akkor ott a Földműves Szövetkezeti Központ rendezkedett be. Rögtön igénybe vették, aminek az lett a következménye, hogy amikor visszajöttem, és visszaadták az elkobzott házakat, akkor én nem kaphattam vissza, mert volt egy olyan rendelet, hogy ha állami vállalat vette igénybe, akkor a tulajdonost csak kárpótolni lehetett. Hát a mi házunk az éppen megfelelő volt egy ilyen szövetkezetnek: hatalmas gazdasági udvar. A sörlerakat például egy háromszintes épület volt, legalul a jégveremmel, aztán ahol a hordókat elhelyezték, fönt pedig a palackozóval. Minden betonból volt. Úgy volt megalkotva – egész modernül –, hogy fönt ki lehetett nyitni egy fedőt, és egy csúsztatórendszerrel gurították le a hordókat meg a ládákat a jégverembe, mert a sört hűteni kellett.

Karácsonyt nem csináltak a szüleim, nem is ajándékoztunk, csak kis fenyőágakat raktak vázába, hogy mégis legyen valami megemlékezés, de hát az körülbelül a Hanukával majdnem egybeesett. Hanuka-gyertyákat viszont mindig gyújtottak, de ahogy gyerekkoromra visszaemlékszem, valahogy az a karácsony nekem is olyan jó volt, mert olyan szép volt, az egész falu, az egész ország ünnepelt. A zsidó húsvétot [Pészah] is tartottuk, a nyolc napot. Hozzánk nem jöttek olyankor locsolkodni, de máshová jártak. Nem is vártam el, mivel akkor nem volt szokás, hogy zsidó házakhoz keresztény fiúk járjanak. Akkor azt nagyon betartották. Tojást kaptam, hozott ez, hozott az, és az nagyon aranyos volt, szép volt, csináltunk kis fészket. Az osztálytársaim nem zsidók voltak, és ezért úgy áttételesen részt vettem ebben. De nálunk a házban, a családon belül ez nem volt szokás. A cselédség, a személyzet is csinált kis fészket, hozott hímes tojást, de az csak ilyen kívülről jött dolog volt. Maceszt ettünk, sőt sok más ételféleséget is készítettek abból a maceszból, nem csak gombócot. Amíg nagyanyám élt, addig mindent meg kellett tartani.

A nagymama mesét olvasott, sőt német mesét olvasott nekem. Nagyon sok könyv volt otthon. Apám minden klasszikust megvett, ami megjelent. Olvasott ember volt. Volt  egy dolgozószobája íróasztallal meg könyvszekrénnyel. Ott nem volt más, csak az apám dolgai és a könyvek. Nagyon szép volt, válogatott bútorokkal, ahogy vissza tudok emlékezni, mert semmim nincs belőle. Mindent széthordtak a gettó után, mert a mi házunkban volt a gettó. A könyvtárunk nagyjából magyar nyelvű volt, mivel édesanyám nagyon keveset tudott németül. Apám úgy beszélt, mint magyarul, ő perfekt német volt, de abban a korszakban ez szinte kötelező volt. Majdnem anyanyelvi fokon olvastak, írtak, beszéltek, a nagymama is. Anyámék családjában nem. Írni, olvasni ők is megtanultak, de a házi nyelv már kevéssé ragadt rájuk németül. Anyám nem tudott annyira, hogy egy könyvet folyamatosan tudott volna olvasni. Amikor németül beszéltek, megértette, sőt hozzá is szólt, mert elég sokat folyt nagyanyám és apám között német nyelven is a diskurzus, de ő általában átváltott magyarra. Nagymamám sokszor németül beszélt velem is, mondta, tanított, de én iskolában is tanultam. Kötelező volt. Zsidó elemibe jártam, és ott kötelező volt a német és a héber írás-olvasás.

Testvérem nem volt, nem lehetett utánam, mert anyám sajnos majdnem egy évig feküdt gyerekágyban. Hashártyagyulladást kapott, nem tudták gyógyítani. Szoptatós-dajkám volt, egy napszámos megesett lánya, aki akkor szült. Szép, vörös hajú, Fábián Teri, ma is előttem van, szeplős, nagydarab parasztlány volt, és odaköltözött hozzánk a gyerekkel, úgyhogy volt egy tejtestvérem. A házunkban volt egy alkalmazotti cselédszoba, a konyha mellett, és úgy csinálták, hogy Teri oda beférjen a kisfiával. Apám később férjhez is adta. Egy alkalmazott lakott még ott, a többiek tamásiak voltak. Egyetlen alkalmazottunk sem volt zsidó, inkább ilyen rászorulók voltak. A kocsisunk is, János bácsi, egy nagyon rendes ember, végestelen-végig ott volt, gyerekkoromtól, amíg eljöttem otthonról. Még a temetésére is elmentem.

Gyerekkoromban soha nem babáztam. Nem vonzott a baba mint játék, inkább fiú barátaim voltak, akikkel fiús játékokat játszottunk. Mászkáltunk az erdőben, gyönyörű erdeje volt Tamásinak, az Esterházy-birtok. Gyönyörű aranyérmes dámvadakkal volt tele az erdő, hát ez egy hercegi birtok volt, negyven holdas, Kádárék is ott vadásztak. Aztán a fiúkkal mászkáltam ki a learatott földekre, ott játszottunk, mezítláb, anyám majd megőrült. Fiús gyerek voltam. Arra is nevelt apám, mert fiút várt helyettem. Amikor a nagybácsim megjött Jugoszláviából, egyszer egy csodálatos babát hozott, amilyet Magyarországon talán nem is lehetett kapni. Mindenki rájárt, nézegette, mert olyan volt, mint egy élő baba. Hát én megnéztem, és akkor mondta édesanyám, hogy na varrunk neki csereruhát. Varrt is, de engem annyira nem érdekelt, hogy végül ő öltöztette át a babáimat. Volt építőjátékom, volt kuglim, korcsolyáztunk a folyó mellett, úsztam, mindent csináltam, ami nem lányos játék volt.

Úszni édesapám tanított meg. Volt egy ág a Koppány folyón, egy malom volt mellette, ahol ki volt mélyítve a folyóágy, ezt aztán a falu kiépítette, és ott lehetett úszni nyáron. Hat-hét éves lehettem, amikor tanított. Aztán már később engedett egyedül is úszni menni. Édesapám néha, mikor letette a munkát, vagy bezárt mindent, azt mondta, na, Panni, most megyünk, és akkor az egyik kutyával elindultunk. Apám hajtotta a hintót, néha átadta nekem a gyeplőt, aztán visszavette. Édesanyám sose jött. Legfeljebb ha látogatóba mentünk valahova, de akkor is apám hajtott. De legtöbbször kettesben mentünk. Apám nagy lószakértő volt, és imádta a lovakat, ezt belénevelték. Lovagolni nem lovagoltam, ezek nem olyan lovak voltak, nem hátaslónak valók. A kezemből ettek, apám fölültetett egyik-másiknak a hátára, de nagyon tört, mondtam, hogy nekem nem kell, nem jó. De a hintóban átadta a gyeplőt. Ostor sose volt a kezemben, azt nem engedte, de gyeplő az igen. Mikor olyan szépen simán trappban mentek a lovak, akkor átadta: na, Panni, most te vezess!

Engem otthon Panninak hívtak. Nem becézett senki, ez nálunk nem volt szokás. Apám mondta néha, hogy Pannikám, mikor este elbúcsúzott tőlem, mert az előírás volt, hogy el kellett este mindenkitől búcsúzni. Nagyanyámnak minden este kézcsókot adott, úgy búcsúzott, engem homlokon csókolt, anyám is, és jó éjszakát kívántunk egymásnak. Aludj jól, Pannikám, mondta néha apám, de nem mindig, az attól függött, hogy milyen hangulati vagy egészségi állapotban volt. De nagyon szeretett engem, tudta, hogy rajtam kívül már nem lehet több gyereke, és én is nagyon ragaszkodtam  hozzá. Valamelyik ősöm után kaptam az Anna nevet, valaki volt a családban, aki meghalt, mert az volt a szokás a zsidóknál, hogy valaki olyan után nevezték el a gyereket, aki már nem él [lásd: névadás]. Mondták akkor, de már nem tudom, hogy ki után kaptam. És aztán sose szólítottak Annának. Panni lettem, így szoktam meg.

Édesapámmal Ausztriában is voltam. Kettesben. Anyám nem, valakinek otthon kellett maradnia, nem lehetett mindent bezárni. Talán hat éves voltam, mikor először mentünk apámmal, nyáron. Vöslauban voltunk és Baden-Badenban, rákövetkező évben Gasteinban. Apámnak a betegségéből kifolyólag – magas vérnyomása, szívbetegsége volt – az orvosok hegyi levegőt javalltak, és azt ő be is tartotta. De annyira szeretett, és úgy látszik, annyira nem voltam terhére, hogy vele mehettem. Vöslaura pontosan emlékszem, Badenra nem annyira, mert az már akkor is egy nagy szórakozóhely volt, kaszinóval, mindennel. Oda biztosan nem mentem, de szánkóztam, korcsolyáztam, azt vittük magunkkal, és lehetett bérelni is, úgyhogy ezekkel elvoltam. Később Pörtschachban voltam, a Wörthi-tó mellett. Általában Ausztriában voltunk, és mindig kettesben. És mikor Pörtschachban voltunk, az volt az utolsó, mert utána már nem vállalkozott utazásra, annyira nem volt jól. Mellettünk lakott a háziorvosa, véletlenül így alakult, és akkor nem volt gyógyszer annyira, hanem injekció volt a vérnyomás csökkentésére. Az orvosnak majdnem naponta kellett jönnie injekcióadásra.

Iskolába először zsidó elemibe jártam, ami nagyon jó iskola volt. Az épülete nem volt messze tőlünk. A házunk udvarán át kellett menni – hatszáz négyszögöl volt az udvarunk területe –, és az egyik kapu arra az utcára nyílott, ahol az iskolám volt, a másik kapu a másik utcára. Ha az alsó kapun mentem, akkor körülbelül a hatodik-hetedik ház volt az iskola. Eleinte édesanyám mindig vagy elkísért, vagy a kerítésen fönn nézte, hogy beérek-e az iskolába. Egy nagyon színvonalas tanítónőnk volt, aki négy osztályt tanított. Kertész Karolinának hívták. Nem ment férjhez, nagyon katonás, nagyon félelmetes teremtés volt, nagy fegyelmet tartott, de igazi pedagógus volt. Minden gyereket megtanított írni, olvasni, számolni, héber, német írás-olvasásra. Négy osztály volt egyben, osztatlan iskola. Elsőben és másodikban sem untuk magunkat, adott feladatot, és fegyelem volt a végtelenségig, nagy fegyelem. Én egy nagyon mocorgós kislány voltam, nehezen tudtam sokáig egy helyben ülni. Első osztályban történt, az első napokban, hogy mivel nem volt szabad hátrafordulni a padokban, és többször rám szólt, hogy ne fordulj hátra  – mert én figyeltem azokat, akik feleltek hátul –,  nem tudott mást csinálni, fogott egy nagy rajzszöget, és az egyik copfomat lerajzszögezte a mögöttem levő padhoz. Na, akkor tényleg nem tudtam megmoccanni sem, úgyhogy hozzászoktatott a nyugalomhoz. Pálcázás is volt, ő körmösöket is adott, de én nem kaptam soha [A körmösnél össze kellett zárni az ujjakat, és úgy vertek rá pálcával a gyerekek ujjhegyére, körmére. – A szerk.]. Ahhoz nagyon nagy véteknek kellett lenni. Általában nagyon szeretett, élénk gyerek voltam. A reáltárgyakat, számtant nagyon jól tudtam, nagyon szerettem.

A zsidó iskola udvarán volt a kántorlakás, a tanítói lakás – tehát ez a zsidó hitközség tulajdona volt, szolgálati lakások voltak –, és ott vágták a baromfikat, valahol hátul, az udvar mögött. És ott volt egy mészárszék, amelyiknek az egyik felében kóser mészárszéket csináltak, de úgy, hogy amikor vágtak – mert volt vágóhidunk is Tamásiban –, ott volt a kántor meg még egy kijelölt ember, és azt a részt, amit azok kóserítottak a marhából, borjúból, azt azután ott mérték ki abban a mészárszékben, az ő jelenlétükben [Négylábúak kóser részei – a négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákov angyallal vívott harca nyomán nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. (Ráadásul a négylábú állatok hátsó része a drágább hús, az eleje csontosabb, ezért olcsóbb). – A szerk.]. Voltak napok, amikor lehetett húst venni, és akkor ők ott voltak. Mi nem ettünk sertéshúst, de a pajtásoknál, akikkel együtt játszottam, titokban ettem kolbászt. Nagyon szerettem. Most már nem szeretem, de akkor nagyon szerettem. Annyira szerettem, hogy az iskolában már voltak ilyen csereuzsonna partnereim, mert én mindig kaptam uzsonnára libamájas kenyeret vagy vajas kenyeret sajttal, és aki kolbászos kenyeret hozott, boldogan cserélte el velem. Úgyhogy én ettem, csak otthon nem vallottam be. Talán nem is kaptam volna ki a nagymamától, de nem esett volna neki jól. Akkor féltem, de később már úgy gondoltam, hogy megértette volna, csak nem volt bátorságom bevallani. Gyerek voltam.

A polgári iskola is Tamásiban volt, az már állami iskola volt. Nagyon jó tanuló voltam, sok-sok kitüntetést kaptam, akkor már magyarból. Nagyon szerettem az irodalmat. Nagyon szerettem olvasni. Jártak nekem ilyen ifjúsági könyvek. A Tutsek Annára emlékszem, az egy sorozat volt, a Tamás bátya kunyhója [Harriet Beecher Stowe „Tamás bátya kunyhója, avagy a négerek élete Észak-Amerika rabszolgatartó államaiban” c. könyve (1852). – A szerk.], meg hát minden, ami ifjúsági volt [Tutsek Anna (1865–1944): 1894-től a „Magyar Leányok” c. képes hetilap szerkesztője. Különösen a női olvasóközönség polgári rétegeiben voltak olvasottak erkölcsjavító célzattal írt konzervatív szemléletű írásai (Viola története /regény/, Cilike /regénysorozat/ 1904–14). – A szerk.]. Nem kaptam a nagy klasszikusokat, akkor ez nem volt előírás, hanem Mikszáthot adtak a kezembe édesanyámék, aztán persze a kedvencem, a versek, Arany János. Abból írtam nyelvtanversenyt is, nem tudom, hány költeményét kellett megtanulni kívülről, elemezni, s abban nyertem. Nagyon szerettem Jókait is. A polgáriban már voltak lánybarátaim is, egy Mester nevű igazgató-tanítónak a lányai, aki katolikus iskolában tanított. Ikrek voltak, és én Kató mellett, aki a szelídebbik volt, ültem végig négy éven át. A másik Mari volt, egy élénk lány, az élete is úgy alakult, de Kató nem. Az egy nagyon rendes teremtés volt, bár azt elmondom, hogy mikor a zsidótörvények bejöttek, eléggé megváltoztak, pedig addig sülve-főve együtt voltunk, mert a zsidó iskola mellett laktak. Gyakran összejöttünk, tanulni is, játszani is, meg kirándulni az iskola keretén belül.

Különórára először zongorát tanulni jártam, de abszolút tehetségtelen voltam. Apám akart venni egy zongorát, hogy tudjak gyakorolni, de a Xantus tanárnő, akihez jártam, azt mondta, kár a gőzért, mert bennem aztán semmi nincs. Nincs hallásom, és hát fölösleges. De azért szeretem a zenét, ismerem, mindig volt hangversenybérletem, anélkül, hogy mondjuk, különösebben bele tudtam volna mélyedni. Apámat  bántotta a dolog, azt mondta, hogy kirívok a családból, és mindig kereste a családfában azokat, akikre ebben hasonlítok. Mert ő tudott hegedülni, anyám meg cimbalmozni. A nagyanyám kívánsága volt néha, hogy apám zenéljen, de ő mindig mondta, édesanyám, inkább pihenek. Beteg ember volt. Nem tudom, hol hagyta anyám a cimbalmát, nem hozta magával, de állítólag nagyon-nagyon ügyesen játszott. Én hallottam őt cimbalmozni. Volt Tamásiban egy úgynevezett társaskör, összejövetel, teadélután, ott mindig voltak zenészek, és tudták anyámról, hogy ő tud, és némelykor odaült a zenekarhoz cimbalmozni. A társaskörbe polgárok jártak, és apám hivatalból tagja volt. Zsidó nőegylet is volt, annak anyám volt a tagja. Ez a társaskör gyakran összejött, de mi nem jártunk, csak ha valami ünnepség volt, húsvét, farsang vagy névnapok. Ha estébe nyúlt, akkor engem nem vittek, de ha délután, akkor mehettem velük. Családok, gyerekek is voltak, nyáron volt kerthelyisége, fagylalttal, zenével. Nagyon hangulatos lugasok voltak. És hát csupa ismerős, ott az ember mindenkit ismert. Akkor hallottam anyámat párszor zenélni, nagyon tehetséges volt. De a körülmények olyanok voltak, hogy igazán nem volt nagy kedvük otthon zenélni. Nem is volt talán idő sem, mert igen elfoglaltak voltak. Anyámat borzasztóan lekötötte ennyi embert etetni, a háztartás, rendben tartani a házat, apám betegsége.

Otthon muszáj volt segítenem. Anyám ehhez ragaszkodott. A vizespoharakat, a vizesedényeket és az üvegeket mosogatni. A zsíros edényekhez nem nyúlhattam. Feladatom volt a reggeli edény elmosogatása, és amikor már nagyobbacska lány voltam, akkor lehordani és rendbe rakni az asztalt. Ha apámnak tárgyalása volt, vagy el kellett mennie, akkor ő előbb reggelizett, ha iskolába mentem, akkor nagyanyámmal reggeliztem. Ez nem volt egy olyan szertartás. Hétköznap nem lehetett. Vasárnap, szombat reggel, amikor együtt volt a család. Előtte pénteken úgyis kalácsot kellett sütni, az előírás volt, és akkor kalács, kakaós kalács volt a reggeli. Az ebéd, az megint olyan volt, hogy először a személyzetet kellett megebédeltetni, de volt, amikor együtt ettünk, vagy vendégek voltak. Nyáron az előszobában, ami nagy folyosó volt, a nagy ablakokat ki lehetett nyitni, télen pedig az ebédlőben, ahol az asztalt ki lehetett nyitni, tizenkét ember elfért.

Még a polgári iskola alatt jártam külön németre és tornára, de az nem olyan torna volt, mint amilyet ma csinálnak, hogy gimnasztika. Inkább játszottunk, meg labdajátékok voltak, ahogy visszaemlékszem. Télen a tanárnő levitt bennünket korcsolyázni. A folyót valahol átvágták, kifolyt a víz a rétre, és ott korcsolyáztunk. Nagy kiterjedésű volt, és nagyon-nagyon modern volt az akkori korban. Saját korcsolyám volt, nem  cipőre szerelt, hanem csavaros, de alkalmas cipő kellett hozzá, úgyhogy bizony az drága volt. De erre befizetett édesapám, ragaszkodott hozzá, hogy tudjak korcsolyázni.

Volt mozi is Tamásiban, még a némafilmekre is emlékszem. Néha vasárnap délutáni előadások voltak, akkor mehettem valamelyik szülővel. Voltak kártyapartik, apám sakkozott, szóval megvolt a szórakozás, nem volt akkor még televízió. Ott nekünk óriási rokonságunk volt. Akik kívülről jöttek, nem is voltak zsidók, édesapám üzletfelei voltak. Sőt voltak napok, amikor meg voltak híva kötelezően. Újévkor mindig meghívta őket, akkor elég sokan jöttek, ki voltak nyitva a szobák, anyám terített, díszített, főzött, kínálás volt, és kétszer volt egy évben, amikor az üzletfelek még vidékről is meg voltak híva.

A polgári után kereskedelmibe mentem Pesten, a Jurányi utcába jártam [A Jurányi utcai iskola lényegében 1916 októberében létesült, ideiglenesen a Mester utcai felső kereskedelmiben indult meg a tanítás, és 1917-től folytatódott a Jurányi utcában mint Budapest Székesfőváros II. ker. Jurányi utcai Boldog (Szent) Margit Közösségi Női Felső Kereskedelmi Iskolában. – A szerk.]. Akkor már apám nem élt. Második polgáriba jártam, amikor meghalt. Tizenkét éves voltam. Édesanyám akkor egy csodálatos átalakuláson ment át. Senki nem tudta volna elképzelni, hogy az a szelíd, visszahúzódó ember valaha képes lesz folytatni azt, amit apám csinált. Igaz, hogy megmaradt mellette olyan két alkalmazott, akikben száz százalékig meg tudott bízni, de mégis. Minden ment tovább úgy, ahogy eredetileg. Ezt senki el nem tudta volna képzelni. Akkora akaratereje volt, és annyira meg akarta talán mutatni, talán magának is, hogy ő ezt nem hagyja, és képes lesz rá. És a bank – mert ugye bankgarancia kellett, hiszen vagonszám kaptuk a cukrot, a sót, az olajat, a benzint, ami óriási érték volt – adott bankgaranciát. Valószínű, hogy az apám elért eredménye vagy tekintélye alapján kapta meg anyám is, és így tudta folytatni. Szóval nem változott semmi, csak egy rövid időre nézett ki úgy, legalábbis az én szememben, hogy megáll az élet. Pedig nem is hirtelen halál volt.

Nagyon apás voltam, és anyám ezt megértette, sőt elősegítette. Gondolom azért, mert apám nagyon akart egy fiút, de nem lehetett másik gyerek. És mivel apám annyira ragaszkodott hozzám, rajongásig szeretett, és fordítva is ez volt, anyám szeretetét is éreztem. És én nem vettem észre, hogy ezt rossz szájízzel tette volna. Amikor apám meghalt, akkor is engem nézett és vigasztalt, hogy megy minden tovább, hidd el, őriz tovább bennünket. Engem borzasztóan megviselt, több napig iskolába se mentem, mert ez iskola közben volt. Annak ellenére, hogy mindenki tudta, hogy a napjai meg vannak számlálva. Csak én hittem abban, hogy ez nem fog megtörténni, és még élni fog. Egy hétig agonizált otthon, végül a szíve fölmondta a szolgálatot. Abban az évben én bizony nemigen mentem játszani. Megszűnt vele a gyerekkorom is.

Akkor anyámnak nagyon sokat segítettem. Az üzletben is. Nyáron hajnalban jöttek hordószám a benzinért, olajért – akkor traktorok szántottak, arattak, és ott szerezték be a nyersanyagot –, amik a vasút melletti raktárban voltak, mert háznál nem lehetett tárolni ilyen gyúlékony anyagokat. Elég távol volt a vasút tőlünk, nagy kiterjedésű falu volt, és akkor felültem a szekérre, amivel vitték volna tovább, és én adtam ki. Átfejtettük az olajat, benzint, szóval ebben segítettem. Tizenkét éves voltam. Akkor már anyám rászorított, hogy mindenben segítsek. Befőzésben tudjam, hogy mit kell csinálni, és bizony kavartam azt a pöfögő lekvárt, össze-vissza égetve a kezemet, mert muszáj volt. De nem is tiltakoztam. Csak fájt a szívem, mikor a nyári melegben a barátnőim mentek le a folyóra, nekem pedig otthon el kellett végezni anyám helyett.

Hogy kereskedelmibe menjek, azt a család döntötte el. Irma nagynénim ötlete volt. Összeült a családi tanács, hogy most mi lesz velem: hát végezni kell tovább, nem lehet megállni. Minden vágyam az volt, hogy jogász legyek, de ez nem ment. Nem ment, mert oda gimnázium [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák] kellett volna, és a nagynénim közelében – aki Pesten lakott – ez az iskola volt a legközelebb, hát el lett döntve. Ilyenkor nincs mese, a család döntött minden fölött. Anyám özvegy volt, ő nagyon örült annak, hogy felügyelet mellett leszek.

Irma néni egy nagyon jómódú nő volt. A Rózsadombon, a Herman Ottó utcában lakott egy tizenkét szobás villában. Csodálatos hely volt. Az ura földbirtokos volt [lásd: a földművelés szerepe], Szlovákiában, Pozsony mellett volt nagy birtokuk, és itt, Pesten nagy házat vittek. Irma néni nagyúri életet élt, inas volt, szakácsnő, szobalány, a nagybátyámnak titkára volt. Reggel bement Irma nénihez az alkalmazott, ő lediktálta az aznapi tennivalókat, azt főztek – többfélét –, amit ő mondott. Az egy nagyszerű háztartás volt. A nagynénim zseniálisan csinálta, annak ellenére, hogy ehhez nem volt meg az előélete, de erre születni kell. A lánya, Ágnes visszahúzódó volt, megvolt a saját társasága. Olyan öt-hat évvel volt idősebb nálam, és az első házasságából született, mert ez volt Irma néni második férje.

Nekem külön szobám volt, egyik a tizenkettőből. Mindegyik szoba csodálatosan volt berendezve, hatalmas nagy park, ott lakott a kertész, aki a feleségével együtt besegített a háztartásba, gondozta a kertet, volt autó, garázs, sofőr, minden. Irma nénivel alig találkoztam. Ebédkor se láttam, mert az iskola miatt nekem általában külön tálaltak. Nagy társasági életet folytattak, és amikor társaság volt, akkor én nem mentem be. Volt, amikor olyanok voltak éppen, hogy kedve támadt, és akkor azt mondta, behozom a húgomat, hadd mutassam be. De előre mondta, hogy ne maradjak sokáig, csak ismerjenek meg! Én meg éreztem, hogy mikor kell kimenni. Nem volt kellemetlen, mert én is élhettem a magam életét.

Pesten először megmutatták, hogyan kell elmennem az iskolához. A Fillér utcán lementem gyalog, át a Széna téren, és ott volt az iskola. Eleinte nem ismertem ki magam, de ez csak egy fél évig tartott, aztán már megtanultam a villamoson is közlekedni, volt diákbérletem. Utána már pesti lettem, vagy inkább budai. Nem voltam túlságosan barátkozó természetű, de az iskolában nagyon jó kapcsolatom volt egy-egy lánnyal, akikkel korcsolyázni jártam vagy úszni, mert uszodába jártunk, a Margitszigetre, a „Fedettbe”, hát ahova lehetett télen. A tornapályánk fel volt öntve, ráeresztették a vizet, amikor jött a fagy, és ott korcsolyáztunk lámpafénynél. Nyáron ott teniszezhettünk, fel volt szerelve rendesen. Udvarlóim is voltak, de azokkal nem voltak közös programok. Nem volt szabad, tiltották. Titokban találkoztunk, megvártak az iskolánál, vagy moziba mentünk, amikor a nagynénim nagyon nehezen belement. A Csalogány utcában, ahol most a Hattyú-ház van, volt egy mozi, a Budai Apolló [A budai oldalnak ez az új építésű mozija 1918 és 1945 között működött, 1200 személyes, a kor hivatalos szóhasználatával élve: mozgófényképszínház vagy mozgófényképüzem volt. – A szerk.]. Ott találkoztunk, de nem nagyon lehetett. Nyáron meg hazamentem, és akkor otthon segítettem. De azért otthon is volt társaságom, úgyhogy mentem én ide-oda, de többnyire csak akkor, ha az édesanyám azt mondta, hogy most mehetsz. Nekem akkor már inkább a rokonság felé hajlott a kapcsolatom. Mert ott már voltak unokatestvérek és családi programok. Nyáros főleg úszni jártam sokat, ha lehetett, meg teniszezni. Két nagy teniszpálya is volt Tamásiban.

A kereskedelmi iskolában soha nem találkoztam olyan helyzettel, ami érzékenyen érintett volna a származásom miatt. Soha. Pedig lehetett tudni, hogy ki a zsidó, mert hittanra járhattunk. Jelentkeztünk, mert bejött az iskolába a katolikus, a református, az evangélikus és a zsidó pap. Ez nem osztályonként volt, akik jelentkeztek hittanra, azok minden osztályból együtt voltak, és ott, az iskolán belül kaptunk egy külön szobát. A barátaim között nekem nem számított, hogy ki zsidó. De aztán nekik már számított, hogy én zsidó vagyok. Ez így fordult. A zsidóságommal először akkor szembesültem mint negatívummal, amikor találkoztam egy iskolatársammal Tamásiban. Akkor már erősen hatottak az antiszemita megnyilvánulások, már zsidótörvény is volt, és én közeledtem hozzá, mint azelőtt, mire elfordította a fejét, és továbbment. Te úristen, hát ez miért van? De ez a periódus nagyon rövid ideig tartott, mert amikor jöttek ezek az igazán nehéz idők, akkor én már Auschwitzban voltam.

Az érettségit követő hónapban férjhez mentem. A férjem is Tamásiba való volt. Lett volna más, aki nekem nagy-nagy szívszerelmem volt – banktisztviselő volt, és tényleg az első nagy szerelem –, de édesanyám, a család tiltotta. Nem tudom, miért. Valahogy az ő családja nem volt az anyám szempontjából elfogadott. Főleg az anyai nagyanyámnak voltak kifogásai. Akkor már két éve tartott, és tudtam, hogy anyámék soha nem egyeznének bele, én meg el nem szökhettem, akkor ez nem is volt divat. És azt mondtam, ha az nem, akkor mindegy, hogy ki.

A férjem, Boda Dezső mérnökember volt. Zürichben végzett, a numerus clausus odakergette [lásd: numerus clausus Magyarországon]. A szülei ott éltek Tamásiban. Az ő édesapja és az én apám barátok voltak, úgyhogy mindent tudtam róla, tudtam, hogy Zürichben van, csak nem ismertem. Mikor hazajött Tamásiba, annyira gyerek voltam még, ő meg inkább a felnőttekkel tartott  – tizenhárom év volt köztünk, ő már harminc elmúlt, amikor megismerkedtünk –, meg keveset is volt otthon, úgyhogy nem ismertem. Akkor ismertem meg, amikor Svájcból hazajőve, már Pesten élt. Följárt a nagynénimhez, ahol laktam. Szimpatikus volt, intelligens, jóképű, tényleg egy művelt ember volt. Zsidó volt, de egyáltalán nem volt vallásos. Nem ment vissza Svájcba, hanem Magyarországon maradt, elhelyezkedett, amibe talán az is belejátszott, hogy megismert engem. A sok-sok asszonykapcsolata után én akkor egy gyerek voltam, tizennyolc éves. És aztán megkért. Édesanyám nem akarta, soha nem is tudták egymást anyós és vőként tudomásul venni, annyira fiatal volt anyám, és annyira koros a vő.

Tamásiban volt a polgári esküvőnk, és Pesten volt az egyházi [lásd: házasság, esküvői szertartás], a Fő utcában, a budai zsinagógában, a vár alatt, amit aztán lebombáztak [Az I. Öntőház utca 5. sz. alatti zsinagógáról van szó. Lásd: zsinagógák Budán a második világháború előtt. – A szerk.]. Az esketett bennünket, aki az imakönyvet írta, a Kiss Arnold főrabbi [Kiss Arnold (1869–1940): Mirjam. Imádságok zsidó nők számára (1899); Noémi. Imádságok zsidó leányok számára (1906). – A szerk.]. Ő volt a budai hitközség főrabbija. Csak a család volt az esküvőn, a szűk rokonság. Hiszen a férjem szülei is vidékiek voltak, az én édesanyám rokonságának is csak egy része lakott Pesten. 1937 augusztusában volt az esküvő, és aztán elutaztunk nászútra Velencébe, Abbáziába.

Férjemnek élt Budapesten egy nővére, a Karolin, a Linus. Ők egy ideig Párizsban éltek, és aztán valahogy hazahívta az édesapja. Amikor mi összeesküdtünk, már ő is Budapesten lakott a családjával, de a kislányuk, az Anette-ka még ott született, Párizsban. Még a neve se volt magyar. Karolin állítólag gyönyörű lány volt, én már csak asszonykorában ismertem, és sokkal idősebb volt nálam. Egy katonatiszt volt a férje, méghozzá egy keresztény ember, aminek a szülők nem nagyon örültek, talán ezért mentek inkább Párizsba. Úgyszólván kiszöktek, mert a férfi katonatiszt lévén nem vehette volna el, kauciót kellett volna letenni, mert zsidó lányt nem lehetett akkor egy keresztény katonatisztnek elvenni [Ezt a házasságot valószínűleg az 1920-as években vagy az 1930-as évek legelején kötötték. Formálisan semmi nem akadályozta meg, hogy egy keresztény vallású katonatisztnek zsidó származású felesége legyen. A kaució (házassági óvadék) másra szolgált. Lásd: kaució (házassági óvadék). – A szerk.]. Szerelmi házasság volt, de miután hazajöttek, elváltak. A válás után Karolin hazajött Tamásiba, és őt is meg a kislányt is kivitték a gettóval. De én már akkor nem voltam itthon.

Mi a Kresz Géza utcában laktunk, ahol a férjemnek egy háromszoba-összkomfortos lakása volt. Ő elektromérnökként dolgozott a Láng Gépgyárban, nagyon szép állása volt. Én otthon voltam, és tanultam, hogy mit kell csinálnom. Hát az iskolából egyből odakerültem. Voltak itt ismeretségeim, régi osztálytársaim meg a nagynénim – elfoglaltam magam. Nem kellett dolgoznom, akkor egy évig nem dolgoztam. A férjem egy nagyon sportos, kreatív, szórakoztató, kedves valaki volt, egy rossz szót nem lehet rá mondani, és nagyon szeretett engem. Gyerekként szeretett. Mindig azt mondta, gyereket vett el, és ez nekem olyan jó volt, olyan érdekes. Szerettem. Megszerettem. És mikor a gyerek született, pláne. 1938-ban született a kislányom, Klára, aki nekem újság volt, aranyos volt, egy gyönyörű, kedves, szelíd gyerek.

Társasági életet éltünk, az ő társasága meg az enyém is akkor úgy összekeveredett. Neki már csupa-csupa harminc év körüli társasága volt, hozzám képest idősebbek, de jól éreztem magam velük. Nagyon szerettek, vidámak voltak, kártyáztunk, bridzseztünk, jártunk a Sváb-hegyre síelni, szóval jó volt akkor. Bérletünk volt az Operába, aztán eljártunk, ahova a társaság kívánta. Budakeszin volt egy barátja, oda kijártunk. Ott volt teniszpálya, pingpongoztak, azt én sose csináltam olyan igazán, csak amatőr módon. Moziba is jártunk. Ötórai teára ment a társaság együtt, megvolt a helyünk, de külön kettesben nem mentünk oda. Volt bejárónőnk, aki egy héten egyszer jött, elvégezte a nagy munkákat. Mosógép persze nem volt, tisztítóba adtuk a ruhákat, finom mosodák voltak akkor, az apró dolgot meg én kimostam, az nem volt probléma.

Aztán a férjemet elvitték munkaszolgálatra. Egyik napról a másikra, az első zsidótörvény után [A parlament 1938 márciusában fogadta el az első zsidótörvényt. A munkaszolgálat – mint olvasható – 1939. július 1-jei hatállyal lépett életbe. (Legelőször az 1916-ban születettek korosztályát hívták be, közülük is azokat, akiket fegyveres szolgálatra alkalmatlannak minősítettek). – Lásd: zsidótörvények Magyarországon; munkaszolgálat (musz). – A szerk.]. Nem is tudom, hogy hol kezdte, de azt tudom, hogy amikor a németek bejöttek 1944-ben, akkor Újvidéken volt. Először mint katona ment, azt hiszem, zászlós vagy milyen rangot ért el. Katonaruhában volt az első bevonuláskor [Azaz az első zsidótörvény után még katonának hívták be, nem munkaszolgálatosnak. – A szerk.]. Aztán hazajött egypár hónapra, és akkor megint bevonult. Amikor átöltöztették őket, a rangjelzést levették a katonaruháról, zsávolyt kaptak, mert nyár volt, és sárga karszalagot mint zsidó munkaszolgálatos. Ő mérnökemberként mindig valami olyan munkát kapott, amit irodán kellett csinálni. Ha utat csináltak, akkor valamit ott megtervezni, de volt, amikor kemény munkája is volt. De nem panaszkodott. Azt mondta, ennek vége lesz. Majd meglátod, vége lesz, csak bírd ki türelemmel. De amikor édesanyám azt mondta, hogy haza kell mennem a gyerekkel, mert nagyon kemény idők voltak már, akkor ő is azt mondta, hogy igen, feltétlenül. Ő is nyugodtabb, hogyha én hazamegyek, és van valaki mellettem, mert ez nem állapot. Talán, ha Pesten maradunk, talán máshogy alakultak volna a dolgok. De akkor én hazamentem a kislánnyal, és ez lett a vesztünk.

1942-ben mentem haza. Otthon édesanyám, szegény, még dolgozott, még volt tennivalója, egészen addig, amíg fokozatosan el nem vettek tőlünk mindent a zsidótörvény alapján [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Hol a jogot vették el, azt kellett átadni keresztény kezelésbe, hol a bizományi lerakatot vonták meg, mert zsidó nem üzemeltethette, úgyhogy a végén összezsugorodott minden. Volt tartalékunk, úgyhogy nem féltünk attól, hogy kimegy alólunk az egzisztencia egészen. Mert a sörlerakathoz kineveztek egy keresztény embert, na de ott voltak saját tulajdonú dolgok, amiket kivihettünk volna, de akkor anyám azt mondta, hogy ott hagyja, mert szükséges az üzemeltetéshez. Az az ember valamit fizetett érte. Ugyanez volt a lovakkal, hogy az saját tulajdon volt, de azokat aztán el kellett adni. A felszerelést is, mert volt ott szecskavágó, szekér, hintó, szánkó, szánkótalp, szóval minden, ami a kereskedésnek a velejárója volt. Hát ezeket eladtuk, nem volt mit csinálni. Volt rá vevő, mert minden nagyon jó karban volt, igazán vigyáztunk rá, és felújították vagy újat vettek, ha kellett, úgyhogy ezeknek megvolt az ellenértéke pénzben. De anyám ezt borzasztóan fájlalta.

Majd elvettek tőlünk lakóhelyiséget is. Betelepítettek oda egy hivatalnokot a családjával, odahelyezték valahonnan, és akkor elvettek a házunkból számukra egy lakásrészt. És tulajdonképpen összébb szorultunk ezáltal. Borzasztó rossz volt, idegen volt, ismeretlen, féltünk tőlük. Ugye mi addig önállóan éltünk, nem volt kontroll alatt senki közülünk. A személyzeti részben ugyan még ott maradt egy férfi, aki az üzleti életben segített. Gombosi Ferenc volt a neve. Ott kosztolt nálunk, de volt egy külön szobája is, olyan volt, mint egy családtag. Tulajdonképpen hozzánk tartozott, mindenestül, de nem kívánt tőle többet senki, csak a munkaidőben amit dolgozott, de családtagként volt. Még a konyhába is bejárt, néha ott evett, néha velünk evett az asztalnál, szóval az akkor egy egész más világ volt.

1944-ben a férjem otthon volt eltávozáson Újvidékről. Március tizenkilencedikén, amikor a németek bejöttek [lásd: Magyarország német megszállása], éppen ebédeltünk. Ez annyira élénken él az emlékezetemben, mintha most lett volna. Éppen ebédeltünk, és bemondták a déli hírekben, hogy a németek bejöttek az országba. Megálltunk, letettük a leveseskanalat. Tudtuk, hogy vége mindennek. Ez egyértelmű volt, hiszen akkor már volt Anschluss, akkor már tudtuk, hogy ahova betették a lábukat, ott kő kövön nem maradt. De ennyire mégse gondoltuk, mert a lágerekről nem hallottunk semmit. Nem volt információnk. A férjemnek eltávozási engedélye volt, ez volt egy vasárnapi nap, és hétfőn kellett volna visszamennie Újvidékre. Azt mondta, hogy nem várja be, nehogy csendőrkísérettel kelljen mennie, mert nem lehet tudni, hogy a németek hol vannak megszállva. Elmegy az esti vonattal Pestre, és onnan Újvidékre tovább. Ez volt március tizenkilencedikén. Akkor találkoztunk utoljára. Amikor megérkezett, még hírt adott magáról Újvidékről, hogy írjak mindennap, hogy mi van velem, ő is gyakran ír, és telefonálni fog. Telefont nem kaptam, az valahogy nem jött be, viszont lapokat kaptam, postán, és én is írtam. Hogy mennyit kapott meg belőle, azt nem tudom. Aztán engem is elvittek. Hogy azt hogy tudta meg a férjem, nem tudom, mert anyámmal együtt vittek el. Senki nem maradt otthon.

Jött értem április tizenkettedikén két csendőr, és őrizetbe vettek. Bevittek a főszolgabíróságra, följelentettek. Semmi előzménye nem volt. Talán csak annyi, hogy amikor a németek bejöttek, akkor Tamási egy körzetnek volt a központja, és oda akkor frissen végzett ludovikás tiszteket, csendőrtiszteket neveztek ki parancsnoknak, akik mindenek fölött rendelkeztek. Hiába volt járási főszolgabíróság, hiába volt községi ügyintézés, jegyző, bíró, anyakönyvvezető, a csendőrség mindenki fölött teljesen rendelkezhetett, ő volt annak a területnek az ura és parancsolója. Na és egyszer eljöttek hozzánk. Mivel mi nagyon jómódúnak lettünk ott kinevezve, a hírünk így volt Tamásiban, hát természetes, hogy minket is meglátogattak. Egyszer csak becsöngettek a csendőrök két kutya kíséretében. Kakastollas csendőrök. Hogy házkutatást tartanak. Iratokat kerestek. Semmit nem találtak, mert ez csak egy ürügy volt. Szekrényeket kutattak, mindent, valamit el is vittek, nem iratokat, hanem értékeket, hogy ezt lefoglalják, mert a katonák harcolnak, és ennyit el kell hogy vigyenek. Valami értékek voltak, tőlem is, anyámtól is, a szekrényből, ilyen ezüstnemű, mit tudom én már, mi volt az. És egy cédulát adott, hogy ennyit a katonaság részére lefoglaltunk. Hát ez ellen nem volt fellebbezés. Aztán engem úgy megnézett, hogy én miért vagyok otthon meg a gyerek, hát mondtam, hogy hazajöttem. És hol a férjem? Ő éppen úgy tudta, mint én. Egyszer egy este, talán egy pár nappal azelőtt, hogy elvittek, zörögtek az utcai ablakon. Mert a kapu zárva volt, vaskapunk volt. Spalettás táblák voltak az ablakokon, és én megnyitottam résre, késő este volt, április, aránylag egy szép este, és látom, hogy ott áll lenn a csendőrhadnagy. De akkor egyedül. Na, szépasszony, engedjen be. Részeg volt, tökrészeg. Lehetett látni az egész mozdulatából. Én visszacsuktam a spalettát, és nem nyitottam ajtót. Zörgetett, verte az ablakot, borzasztó volt, nagy félelmem volt, és egyedül voltam a gyerekkel abban a lakrészben. Lehet, hogy mint nőt akart engem igénybe venni, lehet, hogy csak valamit el akart vinni, ez máig se derült ki, csak annyit mondott, na, szépasszony, engedjen be. Aztán valamikor elment, és rá két-három napra két csendőr jött értem. A gyerekemet megcsókoltam, és kértem, hogy vigyék át egy közös rokonunkhoz, aki imádta a gyereket, és ő is ragaszkodott hozzá. Addig, míg visszajövök. Hát ki tudta? Csak azt mondták, kihallgatásra visznek.

Az anyósomat is elvitték, valami öt-hat embert, lenn találkoztam velük a főszolgabíróságon. Annyi volt a deportálásom oka – mint utólag olvastam –, hogy a fiatalokra és az idősebbekre káros hatással vagyok, és „azonnali őrizetbe vételemet, és a községből való eltávolításomat rendelték el”. Ez volt. Édesanyámmal is a főszolgabíróságon találkoztam. Hát te itt vagy? Dacára, hogy egy házban voltunk, nem tudtunk egymásról, ugye engem is elvittek, meg őt is, csak másik kijáraton. Akkor vártunk, vártunk, és egyszer csak behívatott a főszolgabíró bennünket, és közölte, hogy a mai nap haza már nem mehetnek, a Mosonyi utcai toloncházba visznek. Ennyi! Elvittek még éjszaka vonattal, csendőrök, étlen, szomjan, abban a ruhában, amiben bevittek bennünket, abban vittek tovább.

Hogy a többieket miért vitték el, nem tudom. Az anyósom, anyám, mondjuk, az én hozzátartozóim voltak, de hogy a többit miért, azt nem tudom. Az egyik nem is volt zsidó, csak zsidó volt a férje. Iskolatársam volt a másik. Ráfogták, hogy nem viselt sárga csillagot, mert akkor már kötelező volt [lásd: sárga csillag Magyarországon]. De nem is kellett akkor még jóformán, hát ez a kezdet kezdetén volt, áprilisban. Márciusban jöttek be a németek, akkor jöttek ezek a rendeletek, hát jóformán talán föl se tűzhettük azt a sárga csillagot, én nem is emlékszem, hogy nekem lett volna.

A Mosonyi utcában  a papírokkal együtt leadtak bennünket, belöktek az utcalányok közé, akiket összefogdostak az utcán, és vártuk a sorsunkat [A VIII. kerületi Mosonyi utcában, a rendőrkapitányság épületében működött a kisegítő toloncház, a letartóztatott, internált emberek ideiglenes őrzésére kijelölt épület. Az épület ma is rendőrségi használatban van. – A szerk.]. Öt napig voltam ott, és akkor egy szép nap annyit mondtak, hogy visznek bennünket munkára. A fiatalokat. Ez három ember volt közülünk. Anyámat és az anyósomat otthagytam. Akkor láttam őket utoljára.

A kistarcsai transzporttal mentünk [lásd: kistarcsai internálótábor], az első magyar transzporttal, politikai fogolyként, marhavagonban. Egyszerűen bevagoníroztak bennünket. Azt se tudtuk, hova megyünk. Megjelölést is kaptunk a ruhánkra, ilyen sárga  háromszöget, „vinklit”, úgy hívták. A többiek azok szocialisták voltak, kommunisták, férfiak, nők, vegyesen. Jó pár napig tartott az út, nem tudnám megmondani, négy nap talán. A vonatúton nem tudtuk a napokat, mert mindig sötét volt. Ahogy kinéztünk, ott néha láttunk világosságot, akkor tudtuk, hogy nappal van, de általában sötét volt. Hát április volt, akkor még nincs nyár, nincs még derült ég. Ha borús volt, sötét volt. És a Kárpátokon mikor mentünk át, ott mindig sötét volt. Időnként bedobáltak kenyeret, meg behoztak „küblit”, amibe elvégeztük a dolgunkat. Úgy hívták „kübli”, egy ilyen vashordó, bádogból volt talán. Bent volt a vagonban, velünk együtt, és időnként kicserélték üresre. De nem sokszor. Borzasztó volt. A civil életből egy ilyen átszállás az rettenetes volt. Kiszállni nem lehetett, tisztálkodni nem lehetett, feküdni nem lehetett, annyi hely nem volt. Aki még szerencsésebb volt, az a szélén támaszkodni tudott, de feküdni már nem. Aki rosszul lett, azt kivették a vagonból. Nem tudjuk, mi történt vele.

Jómagam biztos voltam benne, hogy bennünket kivégeznek valahol. Nem magam gondoltam, hanem ott mondták a többiek, hogy ez nem lehet más. A rácson kinéztek, és olvasták a vasúti helységkiírásokból, hogy megyünk fölfele, a Kárpátokon túl. Úgyhogy ők mondták, hogy kivégzés lesz ennek a vége, de senki nem tudott táborról. Az nem hangzott el, hogy Auschwitz, csak kivégzés. Ennyi.

Amikor megérkeztünk Birkenauba, kiszórtak bennünket a vagonból csíkos ruhás lengyelek meg német SS-ek, kutyákkal. Ordítoztak: aus, aus, gyorsan. Nagyon durvák voltak, nagyon. Ott mondták a lengyelek, hogy mi vár ránk, mutogattak, hogy füstöl a krematórium. Azt se tudtuk, hogy mi az. Ők tudták, ők már hosszú ideje ott voltak [1940-ben állították föl az auschwitzi tábort. – A szerk.]. Meg a csehek [valószínűleg inkább szlovákok] is. Letereltek a vonatról, és akkor a Mengele válogatott. Csak utólag, jóval később tudtuk meg, hogy az a Mengele volt. Csak azt láttuk, hogy egy nagyon jóképű, nagyon jóvágású SS, egy kutyával pórázon, és los, los, ez volt, hogy gyorsan, gyorsan, menni, menni, és jött közénk, és a kezével intett, hogy az egyik erre, a másik arra. Azt nem tudtuk, hogy ez mit jelent. A nőket külön, férfiakat külön, de azokat is kettéválasztotta.

Utána minket betereltek egy nagy tusolós helyiségbe. Lezuhanyoztak bennünket, és elvették mindenünket. A szőrzetet levették rólunk, leborotváltak hajat, mindent, hónaljat is, utána kaptunk jelet, az enyém 76406. Alatta a háromszög: politikai fogoly [A fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelezte (pl. a lengyeleknél: P = Polen). Az egyes színek a következő csoportokat jelentették: vörös háromszög = politikai védőőrizetes, zöld háromszög = hivatásos bűnöző, fekete háromszög = munkakerülő (főképpen oroszok), rózsaszínű = homoszexuális, ibolyaszínű = bibliakutatók szektájának tagja. A zsidó foglyok megjelölése csak annyiban különbözik a fent leírt módtól, hogy a megfelelő háromszög (legtöbb esetben vörös) kis sárga hatszögekkel (Dávid csillaggal van) kiegészítve. – A szerk.]. Cseh és szlovák lányok csinálták. Durvák voltak, borzasztó durvák, mert hát ott voltak az SS-ek mellettük. Azok felügyelték őket, foglyok voltak ők is. Majd adtak valami rongyot meg egy csíkos felsőruhát és facipőt. A többiek, akik akkor bekerültek velem együtt, teljesen ismeretlenek voltak számomra. Akkor még ismeretlenek. Egy valaki volt, akivel végig együtt voltam, az is tamási volt, Ipolyi Margit, akivel majdnem egyidősek is voltunk, fél évvel volt, azt hiszem, nálam fiatalabb.

Ahol én voltam, az „A” lágerben, ott csak nők voltak. A férfi láger külön volt, aztán volt az úgynevezett „C” láger, ahol gyerekek voltak, olyan tíz-tizenkét-tizennégy éves gyerekek. Szeparáltak voltunk mindentől, mindenkitől. Óriási terület volt a birkenaui láger területe. A barakkban emeletes faágyak voltak, két- vagy háromemeletesek, arra már pontosan nem emlékszem, föl kellett mászni, azt tudom. Úgy hívtuk, hogy „kólya”. Hogy miért kólya volt, és ki nevezte el? De ezt átvette az ember. Ott volt egyetlenegy ilyen szalmás betét, amin feküdtünk, de öten-hatan egy keskeny ágyon, csak élével tudtunk feküdni. Egy takarót adtak az összes embernek, húzkodták egymásról. Hát fáztunk, télen ott borzasztó hideg volt. Ott voltunk egy ideig, aztán tettek bennünket ide-oda a lágeren belül, de mindegy volt, akárhova, legfeljebb csak a munka mineműsége változott. A barakk az egyforma volt, az elbánás ugyanaz volt. Ott is kübli-rendszer volt, nem lehetett vécére menni, csak szervezetten. Volt azért vécé, az úgynevezett „zélappel” [zahlappel – német: létszámellenőrzés], a sorakozó után lehetett menni, de hát ki tudja azt előre, hogy mikor kell?

Már a következő nap vittek is dolgozni. Hajnalok hajnalán kivertek bennünket, még csillagos volt az ég, és akkor jött a sorakozó, a zélappel [zahlappel]. Kiállítottak bennünket, óriási nagy terület volt, ahol megszámoltak. Hosszú órákig állítottak bennünket. Számoltak, hogy megvagyunk-e, nem szökött-e meg valaki. Ha nem stimmelt, újra. De szerintem tendencia volt ebben, mert gyorsabban is meg lehetett volna számolni. Akkor utána kiosztottak valami kenyeret, fekete kenyeret, szinte ehetetlen volt, de nem volt más. Pici marmeládét, azt a kemény lekvárt meg valami löttyöt, teát adtak hozzá. Ez volt az ellátásunk. Magunkkal vihettük, vagy megehettük, azt senki nem nézte. Ruhába betettük, mert nem volt idő, nem volt semmire idő, mert hajtották az embert.

Én minden nagyböjtöt megböjtölök – ma is [A nagyböjt a katolikus hitélet része, Sz. Lajosné – mint mások is – valószínűleg a Jom Kipurkor előírt egész napos böjtöt nevezi nagyböjtnek. – A szerk.]. Még a lágerban is megböjtöltem, pedig ott nem volt nehéz, mert az a tíz deka kenyér, vagy amennyit adtak, azt hogy este rágcsáltam el, vagy előtte való nap ettem utoljára, az mindegy volt. De tudtuk, hogy mikor van, mert a lengyelek azok pontosan tudtak mindent, azok ott már berendezkedtek. A lengyel kápók mondták, hogy most van Jom Kipur, böjtöljetek [Kápó – a lágerekben kisegítő rendőri, fegyelmező és munkairányító feladatokat ellátó, több-kevesebb kedvezményben részesülő fogoly. – A szerk.]. De ők nem böjtöltek, ők azért ettek, akiket én láttam. De én nemigen gondoltam a zsidósággal akkor. Ott annyira vegetáltunk, hogy a nap minden percében az ember az életéért küzdött, és ott annyian voltak. Csehek, lengyelek, szlovákiaiak, a pozsonyi részről, hollandok, franciák. Ott ilyen dolog már az embert nem foglalkoztatta. Már egy alaphelyzet volt, amihez vagy be tudott illeszkedni, vagy el tudta fogadtatni magával, hogy mint az állat, reggel fölébredt vagy fölkeltették, este behajtották, szóval ott filozófiára nem volt mód.

Mindig éhesek voltunk. Az volt a legnagyobb téma. Meg a gyerekek. De nem beszélgettünk, nem volt ott arra sem mód, sem lehetőség, és annyira ki voltunk zsigerelve, meg ránk is szóltak. A barakkban volt egy fűtött kis kunyhószerűség, egy elkerített rész, és ott volt a lagerältester, aki SS-nő volt, meg a lengyelek vagy szlovákok. Ők jó körülmények között voltak, ágyak voltak, megfelelő takarójuk volt, ettek rendesen. Egy ablak volt az ajtajukon, és jöttek-mentek, belátták az egész szobát, villany égett, éjszaka is, az egész barakkban, hogy átlássák. A legkegyetlenebbek azok voltak, akiket Oroszországból hoztak el, nőket, politikaiakat, nem tudom, milyen jogcímen. Szíjból összefont korbács volt a kezükben, és azzal vertek. Kutyával haraptatták meg azt, aki egy kicsit, mondjuk, nem egyenesen ment a sorban a munkahelyig.

Ugyanabban a ruhában aludtunk, amiben dolgoztunk napközben, nem is volt más. Úgy mostuk magunknak, hogy ne tetvesedjünk meg. Volt egy hosszú-hosszú mosdószerű tusoló, külön épületben. Odahajtottak bennünket minden reggel. Erre adtak egy félórát talán, még annyit sem, az ember csak összekapkodta magát. Nem volt szappan, nem volt semmi, hanem lapos kis köveket szedtünk, hogy ledörzsöljük a testünkről a hideg vizet. Havi vérzés nem volt, mert az ételünkbe tettek valamit. Nekem még itthon se volt, mikor már hazajöttem. Azt mondják, hogy rabságban a nőknél általános dolog, hogy megszűnik egy rövid időre. Orvosoktól hallottam. De aztán, mint később kiderült, hogy senkinek se volt, hosszabb időre se, hát azt mondják, hogy tettek az ételünkbe valamit, bróm vagy mit mondtak annak idején, nem tudom, hogy ez most az volt-e, de ez volt a közszájon elterjedve [Nyugtató adagolására (brómozásra) semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. De valószínű, hogy nem is volt szükség a brómra: a kevés ennivaló, a verés, a hideg vagy éppen a forróság, a kevés alvás, a szörnyű munka stb. nagyon gyorsan kiszívta a foglyok erejét, megtörte az ellenállásukat. – A szerk.].

A tábor bejárata egy félköríves kapu, és sínpár volt alatta. Azt a sínpárt mi építettük. Nem tudom, hogy milyen hosszan, de azért – ami a legborzasztóbb volt, és amit utólag tudtunk meg –, hogy a bejövő vagonokat egészen a birkenaui táborig lehessen behozni. Mert akkor indult meg annak a borzasztó sok embernek a gettó utáni deportálása [vagyis a zsidók tömeges deportálása Magyarországról], és azt mi építettük fel. Amíg a magyar társaság be nem jött, addig fel kellett építeni azt a rámpát. Cementágyakat csináltunk, és fahasábokat  raktunk le, amire aztán a férfiak a síneket rácsavarozták. De azt a nehéz, kemény munkát mi csináltuk. Áprilisban kerültem oda, ez körülbelül olyan két hónapig, talán hat hétig, nem tudnám az időt megmondani, meddig tartott. Mert mikor a transzportok bejöttek, akkor már az úgynevezett „Brezinka” brigádban voltam, ahol is a transzportok ruháit pakoltuk, amit levettettek velük, iratokat, pénzt, mindent, még aranyat is, kincseket, mindent, amit szegények a gettóba bevittek, és hoztak magukkal, mert azt mondták nekik, hogy munkára viszik őket. Ki kellett üríteni a zsebeket, retikülöket, mindent tökéletesen külön kellett szelektálni. Felügyelet mellett, SS-ek mellett csináltuk. Sűrűn álltak mögöttünk, nehogy eltulajdonítsunk valamit. Azért mikor lehetett, és briliáns gyűrűt vagy amit találtunk, bedobtuk a vécébe. Olyan mindegy volt, csak az emberben az ösztön működött, hogy ne kerüljön minden nekik, mert nagyon sok érték került be.

Akkor tudtam meg, hogy bejött a kislányom a lágerba azzal, aki vigyázott rá, a másod-unokatestvéremmel, akit Kabos Verának hívtak. Vele együtt nőttünk fel, szinte testvéri kapcsolat volt köztünk. Ő áldozatul is esett a gyereknek, mert kézen fogva vitte, és aki gyerekkel ment, ilyen kisgyerekkel, azt rögtön elgázosították. Szóval helyettem ment a gázba.

A kislányomnak volt egy kis pelerinje – eső ellen, mikor óvodába vittem –, kis kockás, sötétkék, sárga, fehér vízhatlan körgallér, és ez ott a válogatásnál a kezembe került. Láttam már a papírokból, amit a zsebekből kivettünk, meg a táskákból, hogy csupa ismerős hely és név került be a lágerbe. A gyereknek ez a kis körgallérja összetéveszthetetlen volt, mert ilyen „ankergombok” voltak rajta, ami tengerészhorog-utánzat, aranyozott, kékkel. Ezekkel a gombokkal csukódott. Egyszer, amikor indulni akartunk az óvodába, leszakadt egy gomb, és nem volt más cérnám, egy egész idegen színű cérnával varrtam meg, nem a szokott színnel. Megtaláltam ezt az ismertetőjelet, mert ugye ilyen pelerin lehetett még, de így biztos voltam, hogy a gyerek bekerült. Hát képzelhetni, hogy mi éreztem! Füstölt a krematórium, a férfiaktól megkérdeztük, hogy gyerekek kerültek-e be a válogatásnál, és azt mondták, nem, úgy, ahogy voltak, a krematóriumba. És én meg ott voltam. Hát ezt átélni! Míg élek, ezt elfelejteni nem lehet, de nem is akarom!

Utána különböző munkákra vittek bennünket. A Visztula ott folyt, és gyeptéglákat kellett kivágnunk a partszakaszból. Beállítottak bennünket a folyóba mezítláb, hogy megmaradjon a facipő, majdnem térdig ért a víz, és azokat a gyeptéglákat megfelelő kapával, ásóval, csákánnyal kellett kivágni, hiszen fagyos volt minden. Hogy akkor nem betegedtem meg?! A gyeptéglákat aztán másnap visszadobtuk a vízbe. Ez ilyen munka volt. Nem hasznos munka, egyáltalán nem. Aztán erdőt irtottunk. Télen erdőt irtani! A havas erdőt. Nem is láttuk a gyökerét, de irtottuk. Azt se tudtuk, hogy azt most miért kell kiirtani, senki nem közölte, csak zavartak, hogy ezt is vágjuk ki, azt is vágjuk ki. Fejsze nem volt a kezünkben, hanem ilyen csákányszerűség, amivel a gyökeret nem tudtuk kivenni, hanem csak úgy levagdostuk a törzsről az ágakat, meg gyengébb fákat kivágtunk. Aztán meg kihajtottak bennünket az országútra, ahol olyan buckák voltak, amit a tankok tönkretettek, és azokat fölszedették velünk, nem tudom, hány kilós volt, az ember majd összerogyott alattuk, de az nem volt érdekes, mert hajtottak. Ezt elmondani nem lehet! Hoztak ki üstben valami borzalmas répalevest. A csajkánkat azt vittük, egy spárgával a derekunkra volt kötve. Hogy hol szereztem kanalat, mert azt nem adtak, azt már nem tudom. Nem tudom, mim volt, amivel tudtam cserélni. Csereberéltünk ott, akinek valamire szüksége volt, kenyérért meg ilyenért. Biztos kenyéradagot adtam érte, nem volt más. Egy kanalam volt, amit őriztem, mert másképp nem lehetett azt a híg valamit enni.

A ruhát nem cserélték, hanem azt csináltuk, hogy amikor hétvégén, szombat vagy vasárnap korábban mentünk be, kimostuk, és rajtunk száradt meg, úgy feküdtünk le. Nem lehetett szárítani, nem volt fűtés. De én nem tetvesedtem meg. Nagyon sokan úgy pusztultak el, hogy nem tudtak mosakodni, nem tisztálkodtak, ruhát nem mostak. Én mindig mostam, amikor csak úgy gondoltam, hogy most már kell. Meg ez az ismerősöm is. Kimostuk, és fölvettük nedvesen. Párolgott rajtunk. Borzasztó volt. Borzasztó!! Volt valami fehérneműnk, de harisnyánk az nem volt. A facipőt kibéleltük rongyokkal, meg mindenféle szalmával. Azt megszokni rémes volt. Bakancs volt az, csak vastag fatalpa volt. Borzasztó volt, az embernek a lába ehhez nem volt szokva. Nem hiszi el az ember, hogy ezt ki lehetett bírni. De kibírtuk. Huszonöt éves voltam, hát úgy látszik, életre kellett hogy ítéltessek.

Olyan nem volt, hogy bent lehetett lenni. Soha! A betegeknek volt egy úgynevezett „revier”, úgy hívták, de ott tényleg csak rövid időre voltak, mert többnyire elgázosították őket. Az volt a veszedelem. Elmentek a revierre, erre az úgynevezett kórházi szobába, és egyszer csak már nem jöttek vissza. Mondták ott, hogy ezeket viszik a gázba. Csak az a borzasztó, hogy ők már tudták, hogy mi lesz velük! Nem is vallották be, ha valami bajuk volt, mert tudták, hogy az a következménye, hogyha munkára nem mehet az ember, akkor megsemmisítik. Egyszer én is beteg lettem, csak akkor szerencsém volt. Azt hiszem, hogy egy tüdőgyulladásfélét kaphattam, nagyon-nagyon gyenge voltam, nehezen mozogtam, és akkor én is bekéretőztem a revierre. Azt mondtam, legyen, ami lesz. Nagy szerencsém volt: egy jugoszláv illetőségű magyar származású orvosnő volt ott – fogoly, mert ott mindenki fogoly volt, csak egy volt SS-orvos, aki az egészet felügyelte –, és akkor ő engem bújtatott. Mindig azt mondta, hogy másnap már kiküld munkára. Ez volt a papíron, mert papírt kellett leadni a nevekről, nem is a nevekről, hanem a számokról. Hogy ki van a kórházban, és mi a baja. Ő egypár napig így tudott bújtatni, és szerzett nekem valamit, amitől lemehetett a lázam. Mert valahogy egyszer mondtam neki, hogy a nagybátyám szintén orvos, Eszék mellett. Ő nem odavaló volt, de úgy látszik, ez meghatotta, vagy legalábbis gondolkodóba ejtette, és meg akart menteni. Pár napig ott feküdtem, gyógyszert, teát adott. Hogy milyen gyógyszert, nem tudom, mihez jutott hozzá, de aztán fölépültem.

Januárban [1945], amikor a front közeledett, és hallottuk az ágyúdörgést nagyon közelről, akkor a lágert felszámolták. Én majdnem az elsők között kerültem el onnan. Egyszer csak jött egy civil ruhás úr a Mengelével együtt, rendkívüli zélappel [zahlappel] volt, sorakozó, és akkor ott jött-ment köztünk. Válogatott! Nem sokat, egy olyan száz-százhúsz embert, nem csak magyarokat, de közéjük kerültem én is meg az Ipolyi Margit is. Kiállítottak bennünket, és azt hittük, hogy hát ez a krematórium, mert a válogatásnak a következménye mindig az volt. Akkor kaptunk másik csíkos ruhát meg valamivel jobb cipőt, és másnap bevagoníroztak bennünket. Reichenbachba vittek, és bekerültem dolgozni egy föld alatti gyárba [A gross-roseni koncentrációs tábor egyik altábora működött itt.]. Repülőgépbe lámpákat csináltunk, rádiólámpákat. Ott tanítottak meg bennünket, hogy hogyan kell csinálni. Ott még jó sorunk is volt, mert meleg volt, gyári körülmények között voltunk. Civilek is voltak, német civilek, de azoktól elkülönítve dolgoztunk. Utólag megnéztem, hogy hol van ez a Reichenbach, hát ez Szilézián túl van, ez már akkor is Németországnak számított [Reichenbach mai neve Dzierżoniów, a helység Wrocławtól délnyugatra, Lengyelországban található. – A szerk.].

Ott is lágerben voltunk, de sokkal jobb körülmények között, mint Auschwitzban. De nem sokáig, hat hétig talán, aztán jött a front. Újra bevagoníroztak bennünket és Fallerslebenbe vittek [Fallerslebenben a neuengammei koncentrációs tábor egyik altábora volt. – A szerk.]. Ott ugyancsak ennek a Telefunken gyárnak volt egy föld alatti gyára, ugyanazt csináltuk, mint az előző helyen, és ott is lágerkörülmények között laktunk. De onnan is tovább kellett menni. Akkor jött Porta, úgy hívták azt a német kistelepülést, de sose láttuk a városokat, civilekkel nem találkoztunk, mert éjjel jöttünk, mentünk. Ott is dolgoztunk, ugyanazt csináltuk, de nagyon rövid ideig, nem tudom, meddig, mert Portát hamarosan felszámolták [Föltehetően szintén a neuengammei koncentrációs tábor valamelyik altáboráról van szó. A ’Porta’ név két altábor nevében fordul elő: Hausberge-Porta és Porta Westfalica, mindkét helység Hannovertől délnyugatra található. – A szerk.]. És akkor aztán elkezdtek vinni bennünket. Az volt a legborzalmasabb. Hajnalok hajnalán gyalog nekiindítottak bennünket az országútnak. Havas esőben, jégdara hullott. És elindultunk gyalog, aztán nyitott vagonban, össze-vissza. Borzalmas volt. Több százan mentünk ott, mert akkor már összeterelték az embereket több helyről is. Egyfolytában mentünk mindig, mikor a vagonba beraktak bennünket, akkor éjjel is ment az a vagon. Útközben majdnem semmit nem ettünk. Egyszer-egyszer dobtak be valami kenyeret, meg ilyen semmi teát adtak, vagy valami meleg löttyöt, de azt lehet mondani, hogy éhen, szomjan voltunk. Aztán mikor már a vasút nem működött, például a drezdai nagy bombázás után – az bennünket valahol egy vasúti vágányon kitolva ért – akkortól aztán gyalog [Valószínűleg nem Drezda bombázását élték ott át, mert Drezda ún. szőnyegbombázása, amelynek során a város szinte megsemmisült, 1945. február 13–14-én volt, amikor még a Telefunken-gyár valamelyik tábori részlegében dolgozott Reichenbachban vagy Fallerslebenben. Talán Magdeburg és a magdeburgi vasúti pályaudvar bombázását élték ott át. Drezda különben is nagyon távol esik attól a környéktől, ahol őket hurcolhatták. – A szerk.]. Ott már enni se tudtak adni. SS-ek kísértek bennünket kutyával. Ha megállt az ember, vagy nem bírta, akkor lelőtték az országúton. Néha ha megálltunk valahol, akkor összekuporodtunk, azt lehet mondani, állva aludtunk. Borzalmas volt. Nem is tudom, hogy bírtuk, sokan elhullottak. Végül Salzwedelnél álltunk meg, valahol Hannover közelében, fönn már egészen közel a német határhoz. Mi nem tudtuk, csak annyit tudtunk, hogy az Salzwedel [Szász-Anhalt tartományban található, Hannovertől kb. 80 km-re északkeletre, szintén a neuengammei koncentrációs tábor egyik altábora működött itt. – A szerk.].

Az volt a végállomás, ott szabadultam fel a végén. Ott egy lágerbe vittek megint, ami alá volt aknázva, azzal, hogy nem szabadulhat senki [A Szász-Anhalt tartományban lévő Salzwedelben, amely Hannovertől kb. 80 km-re északkeletre fekszik, szintén a neuengammei koncentrációs tábor egyik altábora működött. – A szerk.]. Ezt tudtuk, megmondták maguk az SS-ek. Hogy ti innen nem szabadultok. Igen ám, de a front nagyon közel volt már, és nem oroszok, hanem a szövetségesek, amerikaiak. A németek betereltek egy raktárszerű helyiségbe, és bezártak bennünket, se ki, se be. Amikor az országúton jöttünk-mentünk, ott voltak férfiak is közöttünk, de itt már csak nők voltak. Nem is tudom, az egy hét volt, vagy öt nap, vagy négy, nem tudom, mert összefolyik az éjszaka a nappallal. Étlen, szomjan voltunk, hát ott már haltak meg az emberek. Láttam olyat, hogy mellettem aki feküdt, a kövön, betonon – nem volt semmi alattunk, ott már nem adtak –, láttam, hogy a kis motyóját megigazította a feje alatt, mint aki aludni készül, és többet nem mozdult. És ilyen számtalan volt. Nem tudom, meddig feküdtünk, és hányan haltak meg, de nekem már jártányi erőm nem volt. Nem tudom, hány napja nem ettem, nem ittam. Vártuk a megváltó halált. Mindenki magában jól tudta, hogy itt nincs menekvés. Azt is tudtuk, hogy alá van aknázva a láger, de nem gyújtották alánk. Az SS-ek eltűntek, sehol senki. Be voltunk zárva. Egyszer csak nagyon közel hallottuk már a repülőgép-bombázást, a harci zajt a fülünk már megszokta, és fel tudtam fogni, hogy ez most milyen közel van. Mert a front mindig utánunk jött valahol. Na és akkor egy szép nap, ez volt 1945. április tizennegyedike, egyszer csak kitárult a nagy ajtó, világos lett, és megjelentek az amerikai katonák.

Hát azoknak már nem voltunk újság, mert már láttak lágereket, már ők megtapasztalták, hogy mi folyt. Akit mozdítani tudtak, aki még élt, azt egy úgynevezett szanatóriumba vitték, valahol benn az erdőben. Ez valamikor az SS-eknek volt üdülőtelepe. Hordágyra tettek bennünket, és vittek, autóval. Lemosdattak, enni adtak, már olyan ennivalót, hogy ne legyen baj belőle, mert sokan nekiálltak enni, és azok meg is haltak. Mert ugye ennyi idő után egy éhes gyomor! Ágyba, fehér ágyba fektettek, tiszta hálóing, minden. Ipolyi Margit is ugyanott volt, de szerencsésebb volt, ő járóképesebb volt, bekerült a konyhára, és nagyon jó körülmények közé került. Ez a szanatórium jól felszerelt volt, személyzettel. A városból – vagy falu, nem tudom, mi volt ez – a német nőket összeszedték, hogy ápoljanak bennünket. Azok nagyon-nagyon rendesek voltak, nagyon sajnáltak bennünket.

Egy szép nap bejött egy férfi katonaruhában, és leült az ágyam szélére. Egy zsidó rabbi volt, aki lelkészként szolgált az amerikai hadseregben. Magyar volt valamikor. Megszólított magyarul, és kikérdezett. El kellett mondani, hogy kinek vagyok a gyereke, honnan jöttem, mit csináltam, hogy történt, és aztán többször meglátogatott, mert elég hosszú ideig voltam ott. Ez a rabbi – ezredesi rangban volt, mint később megtudtam – már amikor lábadoztam, már minden rendben volt egészségileg, már tudtam enni, rendesen kaptam kosztot, tisztába voltam rakva, minden optimálisan rendben volt, akkor odaült egyszer hozzám, és azt mondta, „Na, mi a terve ezek után, ami történt?”. Hát, mondom, majd hazamegyek, hogyha lehet. És a férjem? Mondom, hát a férjem az egy sportember volt, hát csak kibírta, és vele akarok találkozni. Azt mondta, én jobbat ajánlok magának. Oda mehet, ahova akar: Ausztrália, Amerika, Svédország, Svájc, még azt is ajánlotta. Gondolkodjon. Ilyen fiatal nő, mint maga is, hát még az élet előttem van. A férjét majd kihozzuk, hogyha megvan. Főleg Ausztráliát mondta, mert ott állítólag kevés a nő. Ott szükség van a nőkre, mondta tréfásan, de én haza akartam menni váltig. Kétszer is megtette ezt az ajánlatot, aztán letett róla. El is került onnan, és aztán én már nem gondoltam erre, de életem legnagyobb sansza volt ez, amivel nem éltem. Mert ilyen még egyszer az életben nem kísérti meg az embert. De csak utólag tudom, hogy ez volt az, amit elmulasztottam. Mert tényleg tálcán vittek volna tovább, és legálisan. Aztán hogy milyen sors várt volna rám? Gondolom, dolgozhattam volna ott is, hát világéletemben dolgoztam, úgyhogy ettől nem féltem volna.

Novemberig voltam ott. De már nem ebben a szanatóriumban, hanem akkor már elhelyeztek bennünket csoportonként kiürült civil házakba. Az amerikaiaktól kaptunk pokrócot, civil ruhát, rendes lábbelit, mindent. Naponta kaptunk ellátmányt, kenyeret, nyersanyagot, ha főzni akartunk, mert ugye azok civil házak voltak. Úgyhogy elláttak bennünket, sőt úti okmányt is adtak, hogyha közlekedni akarunk. Ott laza élet volt, mint hogyha az ember vendégségben lett volna. Semmi munka nem volt, összeismerkedtünk egymással, beszélgettünk, ez a sors, az a sors, és így eltelt az idő. Meg érdeklődtünk a Vöröskeresztnél. Az volt a napi program, hogy a hozzátartozóinkról mit tudnak. De hát ki tudott akkor valakiről valamit?! Mindig mondták előre, hogy nem jött semmi, nem jött semmi. Mert a neveket fölírattuk, hogy ki után érdeklődünk.

Aztán aki haza akart jönni, azt átadták az oroszoknak. És bizony azok hazahoztak. November elsején, mindenszentek napján léptem át Ágfalvánál a magyar határt. Vagonban jöttünk, szalma volt leterítve ott is a tehervagonban, de ott kényelmesen tudtunk elhelyezkedni. Ágfalvánál fertőtlenítettek bennünket, mert ez előírás volt, és aztán mehetett mindenki, amerre akart. Akkor nem úgy mentek a vonatok, a tehervonatokat megállították, félretolták. Pestig jöttünk úgy-ahogy, de az már nem volt probléma, mert ennivalónk volt, nem fáztunk, ruhánk volt, akkor ez volt csak az igény. Több igényünk nem volt, hogy most mi lesz, hogy lesz. Mert én akkor azt mondtam, mondhatni, ez volt a jelszavam, hogyha én egyszer kenyérből jóllakhatok, boldog ember leszek. És annál mindig több volt. Egy volt borzalmas, hogy nem tudtam senkiről.

Tamásiba vonattal, rendes közlekedéssel mentem. Volt papírom, nem kellett jegyet váltanom, a papír arra szolgált. Arra szálltam föl, olyan közlekedési eszközre, ami kellett. Az állomásról először nem hazamentem, hanem a vasút mellett volt a nagybátyámnak egy fatelepe. Gondoltam, oda bemegyek, mert az volt legközelebb. Csak lesz ott valaki, hát az egész falut ismertem, úgyhogy, gondoltam, akárkivel találkozom, majd eligazít, hogy ki hol van. És ott találtam a régi kocsisunkat, János bácsit. Az ott dolgozott. Hát persze megöleltük egymást, összesírtam mindenfélét, és kisült, hogy otthon van az unokatestvérem, az István [Klein István]. Ő munkaszolgálatos volt, szökött-e vagy legálisan került-e haza, nem tudom, de otthon volt már. Rajtam és édesanyám öccsén [Sándor Imre] kívül ő maradt meg az egész családból. István apja, úgy tudom, munkaszolgálatos volt, a nagynénimet pedig gettózták, és kivitték Auschwitzba, amikor a gettót felszámolták Tamásiban. Pista akkor érettségi után volt, tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett. És akkor János bácsi elment, hogy megkeresse. Mert dolgozott valahol, volt egy földműves-szövetkezet, amit föltámasztottak, ott dolgozott. Úgyhogy elment érte, tudta, hol van, és közölte, hogy én itt vagyok. Hát azt a találkozást sose felejtem el.

Kérdezi az unokaöcsém, hogy hova mész most. Azt nem tudom, mondom. Ő visszaköltözött a régi családi házuk egyik szobájába, hát odamentem, és megosztotta velem. Azt mondta, nem engedlek sehova, itt legalább meleg van, legalább ennivalónk van. Ameddig neked kell, itt leszel, majd kitalálunk valamit. Kérdeztem, hogy mit tud a családunkról. Nem mondta meg. Ő már tudta, hogy a férjem nincs, hogy meghalt. Mert megjött a tanácsházára, az akkori községházára a jelentés, hogy kik haltak meg. Azóta megvan nekem is a jelentés, amit leadtak, hogy hősi halált halt. Mert elvitték Újvidékről. Mentek az osztrák határ felé, ki akarták vinni őket az országból, de csak Sopron mellett, Harkáig jutottak, a front már tovább nem engedte őket. A férjem ott halt meg, kiütéses tífuszt kapott. Huszonnyolc nappal azelőtt, mielőtt felszabadult volna. Eltemették, de amikor a felhívás jött, hogy exhumálják a tömegsírokat, akkor a bajtársai segítségemre voltak, és a hitközség segítségével kaptam a rákoskeresztúri temetőben egy sírhelyet a hősi parcellában, és meghozathattam a férjemet. Sőt azután exhumáltattam az egész családot, és az édesapám ága mindenki itt van a zsidó temetőben eltemetve.

Hogy milyen a sors! Júliusban volt a gettósítás [A gettó felállítása föltehetően májusban történt, mint másutt is az országban; július elején a deportálás történt meg. – A szerk.], és a tamási társaságot a gettóból a pécsi transzporthoz vitték, hogy azzal a vagonnal viszik ki Auschwitzba. Ezt hallomásból tudom, aki onnan visszajött, az számolt be erről, hogy a pécsi transzporttal kerültek ki. Közbeeső állomásként elhelyezték őket a kaposvári téglagyárban. Egy-két éjszakát töltöttek ott, szalma tetején aludtak. Mikor már elvitték őket, az unokatestvéremék – mint munkaszolgálatosak – azt a feladatot kapták, hogy tegyenek rendet a téglagyárban, és ő a szalma között legnagyobb megdöbbenésére ott találta a nagyanyám, édesanyám és az én fényképemet. Egy kicsi fotót, összegyűrődve, a hátoldalán nagyanyámnak a kézírása. Egy amatőr kép, négyen vagyunk rajta, a kicsi lányommal együtt. Valószínű, nagyanyám ejthette ki a retikülből, aztán a szalma között eltűnt. Hogy milyen a sors! Ez a kép még ma is megvan. Lehet látni rajta, hogy egy sokat szenvedett kép. Pista – az unokatestvérem – ezzel várt engem. Egyszer, amikor látta, hogy beszédes napom van – mert volt, amikor egy szót nem tudtam beszélni, azok után, hogy mindent megtudtam –, előhúzta, hogy na, adok neked valamit. Valami nylonból elővette a képet, és elmesélte a történetet. Innen tudom hát, hogy a nagymamát is elvitték. Nyolcvannégy éves volt. Úgy tudtam, hogy az édesanyám is a gettóval került ki, de nem. Ságvárra került, ahol állítólag ötvenkilenc embert agyonlőttek [Nem világos, hogy a Somogy megyei Ságvár községről van-e szó, és a Mosonyi utcából nem a Vas megyei Sárvárra vitték-e, ahol az ország egyik legnagyobb internálótábora volt. – A szerk.]. Ezt a Síp utcában, a hitközségben mondták nekem.

Akkor egy darabig ott maradtam az unokatestvéremnél. A férjemmel közös pesti lakásunkba mások beköltöztek, ott mindenünket elvették, Tamásiban meg a gettó volt a házunkban, azt is szertevitték. Semmit se találtam meg, semmit. Meg hát beköltözött a Földműves Szövetkezet, úgyhogy oda nem mehettem. Az unokatestvérem házának az első részébe is szövetkezet költözött, de más társaság. Az unokatestvérem dolgozott, és a Joint valami konyhát csinált Tamásiban, én ott segítettem egy darabig. Aztán megismerkedtem a leendő férjemmel, aki a rendőrségnél dolgozott, és az unokatestvéremnek jó barátja volt, összejártak. Az ismeretségből végül egy év után, 1946 novemberében házasság lett. Valahogy a sors összehozott bennünket. Ő meglett ember volt már, tizenkét év volt köztünk. A felesége és a gyerekei Nagymányokon voltak, ahol korábban laktak, a férjem nagyszüleinél.

A férjem nem volt zsidó. Sokszor elmondtam, hogy ha talán egy hasonló sorsú zsidó emberrel kerülök össze – lett volna módom, fiatal voltam –, akkor talán az életem sokkal nehezebbé vált volna. Ezek az emlékek egy zsidó embert, ugyanúgy, mint engem, egy életen át nyomasztanak. Neki ilyen nem volt, és úgy állt az én problémámhoz végig egész életünkön keresztül, hogy az nekem segítség volt.

Férjemnek két gyermeke volt az első házasságából, egy fiú és egy lány. A fiú, István akkor olyan öt éves volt, ő rögtön hozzánk került, és később hozzánk került a lány is, az Ilonka – aki tíz-tizenkét éves volt –, dacára, hogy azt az anyjának ítélte a bíróság. De egyszer eljött hozzánk látogatóba, és utána nem akart visszamenni. Egyszerűen nem akart. Mert az anyja összeházasodott egy nagyon rendes fiúval, aki udvarolt neki előtte is, és ott is lett gyerek, abból a házasságból, de az Ilonka nehezen viselte, úgyhogy nem akart visszamenni. Aztán mondtam, hogy mindegy már. Vállaltam őt is.

[Székes]Fehérváron esküdtünk, tanácsnál. Mikor összeházasodtunk, Székesfehérvárra költöztünk, oda nevezték ki a férjemet. 1948-ban megszületett a közös gyerekünk: András. Nagyon szegények voltunk. Egy kétszobás lakásunk volt, és mikor az Ilona jött látogatóba, akkor a szomszédoktól kaptunk kölcsön egy fekhelyet. Hogy ugye rövid időre jött, hát addig az megfelelt. De aztán muszáj volt valahonnan, nem is tudom már, honnan, szereztünk használt bútort, mert nagyon szegények voltunk. A férjem különben tanárember volt, és én mondtam neki, hogy inkább legyünk akármilyen helyzetben, de ne maradj a rendőrségen. Nem akartam. Volt rendes tanítói diplomája, aztán tanárit is szerzett, biológia, kémia, földrajz szakos volt, úgyhogy később már mint tanár helyezkedett el.

Amikor az Andris pár hónapos lett, muszáj lett elhelyezkednem, mert nyomor volt. [Székes]Fehérvár akkor egy romokban levő, borzalmasan lepusztult város volt, nem volt egzisztencia, nem volt pénz, nem volt lehetőség. Érdeklődtem, és azt mondták, hogy mivel kereskedelmit végeztem, irodai munkára mehetek. Akkor ott a Vas- és Műszaki Szövetkezetnél dolgoztam, és annak a könyvelését végeztem. Egy személyben voltam minden, mert akkor nem voltak elválasztott munkakörök, hanem adminisztrátor voltam, rendes fizetést kaptam. Ahol laktunk, abban a házban volt egy nagyon rendes házaspár, idős emberek, gyermektelenek, akik vállalták a gyereket. Mert nem volt bölcsőde, nem volt semmi. Ők vigyáztak rá. A munkahelyről szaladtam haza, volt egy szoptatási órám, és akkor hazaszaladtam, megszoptattam, és visszamentem. Az István iskolába került, azt már a férjem tudta intézni, de a kicsit nem, azt egy férfire nem lehet rábízni. Így kezdtük az életünket. Nagyon nehéz volt.

A munkahelyemen nagyon-nagyon szerettek, mert lelkiismeretes voltam. Úgy neveltek otthon is, meg talán a természet is, hogy mindent megcsináltam, meg voltak velem elégedve. Majd egyszer Pestről jött le a központból valami „személyzetis” tag, aki becserkészett engem. Behívatott az igazgatói szobába, és kérdezte, hogy nem volna-e kedvem Pestre jönni, a központba. Hát mondom, énnekem családom van, ez nem megy olyan simán. Kedvem lenne, de a lakás meg a gyerekek meg az egzisztencia meg a férjem állása, hát ilyenkor minden probléma. Azt mondta, hogy ők segítenek nekem lakáshoz jutni. Segítettek is, bár elég körülményesen, mert egy fél évig naponta jártam föl vonattal Pestre [Székes]Fehérvárról. Hajnaltól estig távol voltam a családomtól. Ez volt 1950-ben.

A munkahelyem a Gresham-palotában volt [Valószínűleg az ABOFORT, az Állami Borforgalmazási Részvénytársaság volt ez a munkahely. – A szerk.]. A vonat a Délibe jött, akkor nem volt metró, már nem is tudom, hogy jutottam oda. Hajnalok hajnalán indultam, egy óra vonatozás volt. Akkor valahogy lakáshoz jutottunk, egy lepusztult lakáshoz ebben az utcában, úgyhogy a család is fel tudott jönni. A lakás szép volt, három szobás, de nagyon le volt pusztulva. De hát mindegy volt. Akkortól viszont a férjem járkált vissza [Székes]Fehérvárra. Mert őneki mint pedagógusnak nem volt itt munkahelye. Az nagyon-nagyon nagy öröm volt, mikor már Pestre kerülhetett. Bonyolultan, nehezen, de akkor már meg tudtunk telepedni Pesten.

Amikor a szövetkezet megszűnt, akkor áthelyeztek a boriparhoz. A szövetkezet keretében volt a boripar mint ipar. Először a Begyűjtési Minisztériumhoz tartozott, az volt a felügyeleti szerve, aztán az Élelmiszeripari Minisztériumhoz [Begyűjtési Minisztérium – 1952-ben hozták létre az Élelmezési Minisztérium kettéválasztásával. 1956 decemberében megszüntették. Élén 1952. I. 5.  – 1954. július 6. között Nagy Imre állt, majd Szobek András, majd 1956. október 25. és 31. között Gyenes Antal. – A szerk.]. Nekünk még Nagy Imre is volt a főnökünk, mikor földművelésügyi miniszter volt, akkor oda tartoztunk [Nagy Imre 1944. december 22. és 1945. november 15. között volt az ideiglenes nemzeti kormány földművelésügyi minisztere. 1950. december 16. és 1952. január 5. között élelmezési miniszter volt, majd 1952 januárjától begyűjtési miniszter. – A szerk.]. Aztán 1956-ban nehéz időket éltünk át, azt lehet mondani, de nem politikailag [lásd: 1956-os forradalom]. A rádió ostroma itt volt, a közelünkben. Belőtték a házunkat, itt tankok is jártak, meg géppuskáztak. Lenn voltunk egy hétig a pincében, ott dekkoltunk. Mert fönt nem tudtunk lenni a lakásban, gyerekekkel pláne nem. A brikett tetején ültünk – mert akkor még fűtöttük a lakásokat –, egy hétig legalább. Ott ismertem meg a lakókat. Mert én azt se tudtam, hogy kik laknak ott, akkora volt az a ház. Időnként, mikor csend lett, felszöktünk főzni, muszáj volt, ott volt a két fiú. Muszáj volt menni is kenyérért, mikor osztottak, volt itt egy-két pék mellettünk, bizony veszélyes volt, de ki kellett menni. Sőt amikor a pártház ostroma volt a Köztársaság téren [lásd: Köztársaság tér, 1956], akkor ott jöttünk keresztül mind a négyen, mert a férjemnek az iskolája ott volt a Bezerédj utcában, és akkor ott osztottak ennivalót, hoztak vidékről, és bementünk. Nem akartam, hogy a férjem menjen egyedül, mondom, ha veszünk, akkor mindnyájan vesszünk. Úgyhogy még a gyerekek is velünk voltak. Aztán iszkoltunk hazafelé, mert bizony ott cifra világ kezdődött. Nem láttuk, csak hallottuk távolról.

A munkahelyemen engem sokszor agitáltak, hogy lépjek be a pártba, be is hívattak a pártirodára, mert hát a beosztásomnál fogva be kellett volna lépnem, sőt Szabad Nép- félórákat tartani meg ilyenek, de mondtam, hogy három gyerek mellett ez nem megy [Szabad Nép-félóra – a kommunista párt hivatalos lapjának közös olvasása, a fontosabb cikkek „megbeszélése” a munkahelyeken munkakezdés előtt. Kb. 1949 és 1953 között volt szokásban. – A szerk.]. Elfogadták, egy időben volt, amikor kellemetlen volt kitérni előle. De aztán a szakszervezet osztott rám némely dolgot, például rendezvényt szervezni. Élüzem lettünk, meg voltak híva ezek-azok, vacsora volt, abba belesegítettem. A férjemnek, amíg a rendőrségen volt, muszáj volt párttagnak lennie, de aztán szépen kifelejtettük magunkat belőle. Nem volt rá időnk. Kellett volna járnom párttaggyűlésekre meg népnevelni meg minden csudabogarat, egyszerűen nem volt rá időm [Az ötvenes években, a „fokozódó osztályharc” idején népnevelőpárosok járták munkaszüneti napokon az országot különböző propagandafeladatokkal: téesz melletti agitáció (még 1958 körül is; bár ők inkább a falujárók voltak), antiklerikális propaganda a vasárnap délelőtti mise után a templom előtt, békekölcsönjegyzés, agitálás gyapottermesztés mellett stb. – A szerk.]. Az ünnepségekre elmentünk, ki kellett vonulnunk. Alig tudtam megmenekülni, hogy ne kelljen zászlót vinni, mert én azt nem vittem soha, nem vállalkoztam ilyen külsőségekre meg bolondériákra. Néha elvittem a gyerekeket is magammal, mondtam, hogy nekik haza kell menni. Érzelmileg én biztos, hogy a baloldalhoz tartoztam mindig, most is. Mindig oda szavazok, oda szavaztam.

Amikor áthelyeztek a boriparhoz, ahol huszonegy évig dolgoztam, ott már kineveztek pénzügyi vezetőnek. Le kellett járni vidékre, ellenőrzésre a pincészetekhez, főleg szüretkor. Olyankor ellenőriznem kellett a felvett társaságot, mert azok ideiglenes munkaerők voltak, a szüret alkalmával vették fel őket, és akkor ilyen bérelt parasztházaknál volt a szőlő meg a mustátvétel. De annak a cégnek mindig változtatták nemcsak a nevét, hanem még a funkcióját is. Később átcsábítottak a külkerbe dolgozni, és amikor a nyugdíjas papíromat állította ki a szakszervezetis, azt mondja nekem: te vándormadár voltál. Mert a munkakönyvembe egy munkahelyhez volt hogy csak egy év volt beírva, mert a borosok állandóan változtatták a profiljukat, a nevüket. Tröszt volt, aztán központ, aztán ilyen-olyan elnevezés, minden változott, csak én maradtam és a dolgozók. Hát mondom, fogódzkodj meg, én egy íróasztalnál ültem huszonegy évig, csak a cégtábla változott.

A külkerben ugyanabban a beosztásban voltam, több volt a fizetésem, de keserves hat esztendő volt. Mert azok nehezen fogadták be a kintről jövőket. De engem nem érdekelt, a munkámat elvégeztem. Nem mondom, hogy kellemes volt, mert én  nagyon jól éreztem magam a másik munkahelyemen. Aztán amikor eljött az idő, elmentem nyugdíjba. Egy évet dolgoztam túl, betanítottam egy volt kolléganőmet. A férjem nagyon beteg volt, orvosi kezelésre szorult, szíves volt, és több mint tíz évig ápolni kellett, illetve karbantartani a szívét. Eleinte még nem volt magatehetetlen, az utolsó két év volt a legnehezebb. Akkor már tényleg mindenben segítségre szorult, na de hát kellett a pénz. Ő is nyugdíjas volt, mint pedagógusnak nagyon rossz nyugdíja volt. Nekem nem mondhatnám, de arra nem volt elég, hogy őt olyan helyzetbe hozzam, hogy minél tovább élhessen a rossz szívével. Akkor nyugdíjasként elkerültem egy külkereskedelmi vállalathoz, ahol is számomra teljesen ismeretlen munkát kellett elvállalni, a beruházások pénzügyi bonyolítását. Akkor tanultam bele. Aki előttem csinálta, egy fiatal srác, rém ügyes, okos fiú, boldogan betanított. De beletanultam, úgyhogy nem volt probléma, és jó sokáig csináltam. Nem is tudom, hány évig, addig, amíg felszámolt a vállalat, már a rendszerváltás után. A vezetővel együtt majdnem mi zártuk be az ajtót.

Amikor már lehetett, mentünk a férjemmel külföldre, társasúton Jugoszláviába, Görögországba [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Voltunk Csehszlovákiában, Prágában, aztán Romániában néha, mert Temesváron volt még egy unokanővérem, aki megmaradt. Én többször mentem, és a férjem is kétszer-háromszor átjött velem. De nem lehetett menni akkor Romániába, csak borzasztó nehezen, keservesen [lásd: Románia – utazás].

Volt operabérletünk, színházba is jártunk, amikor lehetett, amikor meg tudtuk engedni magunknak. A vállalaton belül volt színházszervező, jegyárusítás, akkor vettem jegyet, és elmentünk, elég sokat [(Üzemi) közönségszervezőknek hívták ezeket a jegyárusítással foglalkozó embereket a munkahelyeken: színház-, koncert- és cirkuszjegyeket és -bérleteket, va-la¬mint más rendezvényekre szóló jegyeket árusítottak munkahelyükön, ju¬ta¬lék ellenében. A kulturális intézmények jegyeinek jelentős hányadát közönségszervezőkön ke¬resztül értékesítették, sőt, nemegyszer csak rajtuk keresztül lehetett jegyhez jutni. A közönségszervezést – melyet mint társadalmi, kulturális tevékenységet pozitívan értékelt a felsőség – munkai¬dő¬ben végezték (Kozák Gyula nyomán. Lásd: Lábjegyzetek A hatvanas évek Magyarországa monográfiához /válogatás/). – A szerk.]. Sokszor meg se tehettük volna, de elmentünk. Mert azért az kellett. Aztán jártunk a férjem kollégáihoz is, meg voltunk híva ide-oda. Volt egy család, akik nagyon-nagyon közeli, jó barátaink voltak, gyerekekkel, akik majdnem egyidősek a mieinkkel. Ezekkel jártunk kirándulni, üdülni. Szakszervezeti beutalókkal is jártunk üdülni [lásd: SZOT-beutaló], de volt a cégnek saját üdülője is Csopakon, Bakonybélen, [Balaton]Bogláron. Kértünk beutalót, hogy ekkor és ekkor, és kaptunk, sőt együtt kaptunk. A gyerekek nagyon gyakran üdültek a Balatonnál. Sokszor többnapos kirándulásokra mentünk, volt, amikor a két gyerekkel, de az István néha elment az anyját meglátogatni, nyáron szünetben, vagy a nagyszülőket lenn, Nagymányokon, szóval ő nem mindig jött velünk.

Lengyelországba csereüdüléssel jutottunk ki, a minisztériumon keresztül. A fiammal, a férjemmel és azzal a baráti családdal mentünk. A Hell-félszigeten nyaraltunk, és az ottani minisztériumnak – mivel élelmiszer-ipari minisztérium, társminisztérium volt – a szakszervezeti titkárnője elintézte, hogy kapjunk egy kis mikrobuszt, és az a család – aki szintén érintve volt – és mi hárman, heten és a kísérők elmentünk Auschwitzba. Én akartam, hogy a családom lássa. Tizenhat éves volt a fiam, amikor erre sor került. Akkor még nem is tudtam, hogy milyen Auschwitz, mert az Birkenau volt, ahova minket vittek. Nekem borzasztó volt viszontlátni, de a fiamnak nem hiszem, hogy sok jót tettem azzal, hogy elvittem. Mert hát most egy pusztaság van ott. Csak a kémények, amit lerobbantottak a front után, vagy a front alatt. Kémények meredeznek a nagy pusztaságba. Ennyit látott, meg azt, hogy én borzasztóan a hatása alá kerültem az egésznek. Semmit se látott tulajdonképpen. Talán utólag tudta csak felfogni, amikor már filmeket nézett, amikor már képileg is előkerült sok minden, ami akkor történt.

A fiamat nem neveltük vallásosságra, azt az ő akaratára bíztuk. A felesége, Edit református vallású, de nem szól bele a családon belül ebbe a kérdésbe, mivel maga sem vallásos. A két fiukat, Dávidot és Mátét is ebben a szellemben nevelték. A fiam első házasságából is született egy Gábor nevű unokám. A fiam ismeri az előző életem alakulását, amit elmondtam neki, az unokáim is nagyjából tudják, hogy az életemben mi történt velem és a családunkkal.

1992-ben az anyóstársammal társasutazással voltam Izraelben. A gyerekektől kaptuk meglepetésnek, a fiamék befizették ezt az utat, és én nagyon örültem neki, mert hát hogy jut ki az ember oda egyénileg. Kéthetes út volt, egy nagyon jó úti marsallunk volt, egy hetedik kerületi, nagyon vallásos zsidó családból származó magyar ember, aki kivándorolt, és ő mutatta be nekünk Izraelt. Jött velünk mindenhova. Nagy élmény volt, de nekem nagyon idegen volt az egész. Annyira idegen, hogy én nem tudnék ott élni. Most már vannak kint ismerőseim, akik kivándoroltak, de akkor se laknék ott. Arra születni kell, vagy nagyon mélyen benne kell lenni az embernek a tudatában, vallásosságában, hogy ott azt mind el tudja fogadni, amit a hagyományos, a szokásoknak megfelelő ortodoxia és a neológok összekeveredve produkálnak. Akkor éreztem azt, hogy úristen, hát én itt nem tudtam volna élni.

A férjem nagyon jó családapa volt. Tanultunk, tovább képeztük magunkat, mert kellett az oklevél, nekem a mérlegképest el kellett végezni, az három és fél év volt, a férjem Szegeden a tanárképzőt tovább folytatta, úgyhogy tanultunk, meg a gyerekek is tanultak. Ilonka a Mester utcai közgazdasági szakközépben érettségizett Pesten, aztán férjhez ment, vidékre költöztek. István a Közlekedésipari Technikumban érettségizett, ő is vidéken él, András, a közös gyerek pedig vegyészmérnök lett. Bizony nem éltünk könnyű életet, de azt hiszem, becsületes, rendes élet volt. És ha visszanézek, csak egyet bánok: hogy nem mentem el külföldre. Azt örökké bánom. Sokszor mondtam a fiamnak, hogy bizony nem tudom, hogy lett volna-e ilyen két unokám, mert azokat meg imádom, szeretem. Ők még tanulnak, főiskolán és egyetemen. Délelőtt itt volt mind a kettő, főzök nekik időnként. Azelőtt mindennap főztem, de most itt van már a másik nagyanyjuk is, fél évre feljött, mert van itt, Pesten lakása, és most felváltva etetjük őket. Így legalább ismerjük az életüket, benne vagyunk, a gondjaikkal, az örömeikkel együtt.

Tavaly nyáron voltam Tamásiban, a gettó meg a zsidó templom lerombolásának hatvanadik évfordulóján volt egy kis megemlékezés. Az az unokatestvérem, aki szintén megmaradt a családból, még most is Tamásiban él. Ő aztán megnősült, velem volt deportálva a leendő feleségének az édesanyja. Az az érdekes, hogy ő sváb származású katolikus volt, és mégis elvitték. Ő is visszakerült, de nem velem együtt. Valahogy betegen felszabadult, kivitték Svédországba, és ott annyira helyrejött, hogy haza tudott jönni. Pista leendő feleségét meg valahogy a vagonból tudták kiráncigálni a keresztény rokonai. Ez az unokatestvérem gondozza a tamási zsidó temetőt, ami nagyon szépen rendbe van hozva, emlékművet csináltatott nevekkel, akik onnan származtak, onnan kerültek el. Ma egyetlen zsidó van Tamásiban, ő.

Én mindig igyekeztem távol maradni Tamásitól, amennyire lehetett. Annyi mindenkit elvesztettem. Az emlékeim olyanok voltak, hogy igazán nem kívántam ott lenni. Még azzal se nagyon szívesen találkoztam, aki velem együtt járt iskolába. Rossz emlékek ezek, úgyhogy én menekültem az emlékektől. Sokszor mondtam, hogy ha a gyerekkoromra visszagondolok – ami szép volt –, annyira beárnyékolja a későbbi dolog. Borzasztóan hat rám még ma is. Ha kimegyek a tamási temetőbe, és látom a sírjukat azoknak az embereknek, akik velem egykorúak, eszembe jut, hogy ez itt ült a padban, ez ott volt iskolatársam, akkor menekülök abból a városból. Rosszak az emlékeim. Legalábbis én nem tudok felejteni. Vannak emberek, akiknek olyan könnyű dolguk van, hogy nagyon gyorsan tudnak átlépni, de énnekem ez végigkíséri az életemet. Ahogy idősödöm, ahogy a kor elkap, az ember egyre jobban és egyre többet foglalkozik a régmúlt dolgokkal. És mindig csak a rossz jut eszembe, igen. Mindig csak a negatív dolog. Ami szép volt, az rövid ideig is tartott, mert a gyerekkoromat is beárnyékolta apám betegsége, úgyhogy igazán nincs sok kapaszkodnivalóm a régmúltba. Sokszor mondom, hogy a jóisten ilyen hosszú életet adott nekem, de hogy miért? Mert ettől nyugodtan meg lehetett volna válni hamarabb is.
 

Életrajz

Grün Magda 93 esztendős, több mint fél évszázada él Nádor utcai lakásában. A lakás egy szobás, rendezett, a szobában régi bútorok és képek vannak, külön kis olvasósarok. Magdi néni egészen a közelmúltig rendszeresen járt a zsinagógába, ezt körülbelül egy éve nem tudja már megtenni, mert nehezére esik a járás. Fizikailag gyenge, de szellemi frissességét megőrizte. Élő rokonai már nincsenek, sem neki, sem a testvéreinek nem születtek gyermekei. A zsinagógai ismerőseivel ma is tartja a barátságot. Amikor hosszúra nyúló üléseink alatt egyszer megkérdeztem tőle, hogy nem fáradt-e még el a sok mesélésben, azt válaszolta, hogy hogyan fáradt volna már el, amikor csak üldögél.

Az anyai nagyszüleim Pomázról származtak, pomázi születésűek voltak [Pomáz – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1891-ben 3500, 1910-ben 4500, 1920-ban 4800 magyar, német, szerb és szlovák lakossal. – A szerk.]. Illetve édesanyám édesapja, Krajcsik Jakab horvát származású volt. Azért viseli a Krajcsik nevet, mert Horvátországból származott, de hogy melyik városból? Bizonyára akkor jött el, mikor megnősült. És Pomázra nősült, és ott is halt meg. A nagymamám lánykori neve Srézinger Berta, ő 1850 körül született. A pomázi zsidó temetőben huszonegy sír van, ami a mi családunkhoz tartozik. Én már nem tudok odamenni. Mikor voltam a háború után, benőtte a gaz. Szóval nem tudtuk, de megmondták, hogy huszonegy sír van visszamenőleg, az ősök, szóval nagyon régi család volt ez. Akik Pomázon voltak a családunkból, mind ilyen borkereskedők meg bortermelők voltak. Ott van Pomáz mellett Pismány, egy hegyvidék. Az tiszta szőlő. Az én nagyszüleimnek is volt ott szőlőjük. Az anyai házat elég jól ismertem, a nagymamánál sokat voltam Pomázon. A nagypapának Pomázon volt egy kis birtoka, és borkereskedő volt. Sok gyerek volt a családban. De segítség nem volt a háznál. A nagyobbak nevelték a kicsiket.

Az anyai nagyszüleim vallásosak voltak. Kóser háztartást vezettek. A szombatot is tartották mindig, persze. A régi divat szerint öltözködtek. Ezek a régimódi ruhák voltak akkoriban, nem népviselet ugye, hanem a régi polgári öltözködés. Ha nagyapa hétköznap kiment a szőlőbe, akkor sapkát hordott. Otthon meg volt rajta kis fedő, amit szoktak az öreg zsidók használni [Az interjúalany a kipára gondol, amelyet természetesen nem csak öreg zsidók hordtak. – A szerk.]. De utcára volt kalapja. Abban az időben – az édesapámnak is volt – az Eden-kalapot viselték, úgy hívták [A kalap sötétbarna vagy fekete, közepes karimájú, szalaggal van szegve, az ilyen típusú kalapok közül ez a legválasztékosabb. Az angol külügyminiszterről, Anthony Edenről nevezték el. – A szerk.]. Most is hordják Angliában az öregurak. Az Eden-kalap az egy olyan férfikalap, ami a legszélén föl van hajtva. Amit általában hordanak férfiak, az ilyen rendes, lefelé hajló, de ennek meg a széle föl van hajtva így egy kicsikét! A nagypapának Kossuth-szakálla volt, nem az a nagy bozontos szakáll, amit most is lehet látni. Szép kis Kossuth-szakálla volt, ilyen kicsike, és szőke volt. Nagymamának volt parókája hajdan, aztán már csak bekötötte a fejét ilyen csipkekendővel, azt mindig magán viselte.

Krajcsik nagymamának nyolc gyermeke volt, hét lánya és egy fia. Krajcsik Janka volt a legöregebb, valamikor az 1870-es években született. Utána született a Franciska, az kettő. Az édesanyám volt a harmadik gyerek, 1880-ban született Pomázon. Édesanyám magyar neve hirtelen nem is jut eszembe, mert ő zsidó nevet használt: Peszl. A magyar nevét sosem használtuk, ő Peszl volt. Olyan érdekes neve van, a személyi igazolványomban benne van a neve, majd mindjárt előveszem… Igen, Jozefának hívták. A negyedik volt Róza, Rozsári. Volt még Ilona. A nők részben háztartást vezettek. Egy volt tanárnő közöttük, a Sára, ő megözvegyült, amikor a férje elveszett az első világháborúban. Volt még Regina, neki három fia született. A többieknek nem született gyermekük. Sajnos a születési éveket nem tudom, csak azt, hogy kétéves differencia volt közöttük. Ilona és Franciska férje is az első világháborúban veszett el, ők teljesen egyedül maradtak, haza is jöttek a nagymamához a családi házba. Az egyetlen fiú volt Lázár, ő meghalt a spanyolnátha járványban, harminckét éves korában, 1919-ben [Spanyolnátha – a 20. század első nagy járványának, az influenzaszerű tünetekkel járó spanyolnáthajárványnak 1918–1919-ben 20-21 millió áldozata volt. Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben. – A szerk.]. Lázár gimnáziumi tanár volt.

A nagymamáék Pomázon egy családi házban laktak. A háború után lebontották. Ilyen boltíves, oszlopos, tornácos, régifajta ház volt, lehetett vagy két-háromszáz éves. Kertje is volt, patakra nyílt a hátsó rész, azt tudom. Nagymama nevelt kacsát meg kiscsirkét, azok a patakban úszkáltak. Én magam is gyerek voltam ugye, odaállítottak, de fogtak, nehogy én is bemenjek a vízbe. Én nagyon jól éreztem magam mint gyerek, ott.

A nagyszüleim az apai ágon Érsekújvárban éltek, ami az első világháború után Csehszlovákia lett [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság]. Akkor már nem lehetett érintkezni. A nagypapa Grün János volt, a felesége Weiner Emma. A nagypapa hentes és mészáros volt, a nagymama pedig természetesen háztartásbeli. A nagypapa nem kóser hentes volt, egyszerű mészárszéke volt neki. Vallásosak voltak. Édesapának két nő és két fiútestvére volt. De úgy tudom, hogy hatan voltak. Salamon volt a legidősebb, édesapám, Ignác, az kettő. A legkisebb Lajos, az három. Mária az egyik nő és Jolán a másik nő. Az öt. De ő mindig azt mondta, hogy hatan voltak testvérek, kellett még lennie egy fiúnak. Én nem emlékszem hatodikra. Nem tudom, hogy mivel foglalkoztak, csak az édesapám volt itt, a többiek mind ott voltak [Csehszlovákiában. – A szerk.]. Akkor szigorúan vették a határátlépést. Én nem voltam Érsekújvárban. A nagyapámnak 1919-ben tragikus halála volt. A vörösuralom alatt egyszer egy tehenet vezetett kötélen hazafelé, a tehenet el akarták venni tőle a vöröskatonák. Ő nem adta, agyonlőtték, és ott halt meg az országúton, vagy becsalták valahová, és agyonütötték, nem is tudom.

Az érsekújvári nagymama eljött az első világháború után, mikor a nagypapa már meghalt, és Pesten élt. Egy darabig volt nálunk is Szolnokon, aztán a pesti menyéhez, apám legfiatalabb öccsének, Lajosnak a feleségéhez költözött, mert nálunk a gyerekek állandóan zajongtak, nem tudott aludni. Itt halt meg, Pesten van eltemetve a rákoskeresztúri zsidó temetőben. De a nagypapa ott van Érsekújváron, és mi nem tudtunk elmenni. Édesapám elment az édesapja sírjához, kért útlevelet sírlátogatásra, egyszeri alkalomra adtak. De nem lehetett gyakorlatot csinálni belőle. A második világháború befejezése után már nem tudtunk kapcsolatot tartani az unokatestvéreimmel sem, senkivel, mert akkor nem lehetett utazni [A KSH adatai szerint 1954-ben mindössze 146 személy utazott külföldre, elsősorban nyilván szocialista országokba, és 2106-an utaztak be Magyarországra. Lásd: utazás külföldre 1945 után. – A szerk.]. És később, mikor már lehetett volna, akkorra meg is haltak.

Édesapámat Grün Ignácnak hívták, kereskedő volt. Érsekújvárban született 1881-ben. A zsidó neve Jichok volt. Azt nem tudom, hogy a szüleim hogyan ismerkedtek össze. 1906-ban esküdtek Pomázon. Polgári és templomi esküvő volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Akkor volt nagy hitközség Pomázon, volt templomunk.

Én 1911-ben születtem Pomázon, a zsidó nevem Máriem. Az öcsém, Grün Géza, zsidó nevén Eliézer, 1913-ban született. A húgom, lánykori nevén Grün Jolán 1914-ben született. A zsidó neve Lea volt, a férjhezmenetele után Rózsa Imrénének hívták.

Óvodába nem jártam Pomázon, mert nem volt, aki kísérgessen. Voltak kis óvodás barátnőim, de nem volt olyan, aki odavigyen, meg hazahozzon. Azokat a gyerekeket, akik óvodába jártak, odahozta a mamájuk, és együtt játszottunk.

Édesapám kereskedő volt. Szolnokon fűszerüzletünk volt a Fő utcán. Egy darabig ez volt, aztán átváltottunk rőfösre, ruhaanyagra, mert nem nagyon lehetett a fűszerből megélni. Hát nagy család voltunk, három gyereket taníttatni is meg felnevelni! Akkor már textillel foglalkoztak a szüleim, addig, amíg el nem vittek bennünket. A család anyagi helyzete közepes volt. Nem nélkülöztünk semmit, de nem is volt vagyonunk. A házunkban három szobánk volt, komfort nem volt akkor. A víz az udvaron volt. Egy komfort nélküli ház vályogból, de jó volt. Lakható. Szép nagy kert volt, jó levegő volt.

A szülők magyar anyanyelvűek voltak, de otthon sokszor beszéltek egymás közt németül, hogy ne értsük, mit beszélnek! A szüleim tudtak németül, mert Pomáz meg Csobánka nagyon sváb falu. És szerbek is voltak ott. A szüleim megtanulták a német nyelvet, ha akartak élni. De mi, gyerekek, már az iskolában megtanultunk szabatosan magyarul beszélni, és magyarul beszéltünk otthon. Nekem magyar az anyanyelvem, nem tudok más nyelvet. Használhatóan nem. Megértem a németet, de beszélni nem nagyon tudok.

A szüleim modern ruhában jártak. Édesapám rendes civil ruhában járt, nem járt kaftánban meg ilyesmiben. Polgári ruhákat hordott. Anyukám nem hordott parókát, rendes haja, frizurája volt neki.

Édesapám az első világháborúban volt négy és fél évig. A Novarán szabadult fel, az a Horthynak a hajója volt. Albániában szabadult fel. Az albán tengerparton voltak, amikor járvány volt, és vesztegzár alatt voltak. És az októberi forradalom alatt nem jött haza, mert akkor zúdultak haza a katonák, hanem valamikor télen jött haza, mikor a vesztegzár alól fölszabadultak [lásd: Horthy Miklós].

Az édesapám egy egyszerű vallásos ember volt. Az édesanyám is. Jó mamikám, bárcsak most is élne! Otthon azokat az ünnepeket tartottuk meg, amik mindenkire vonatkoznak. A naptár az megvolt. A naptárba beállított ünnepeket szigorúan megtartottuk. Több semmi. Aztán voltak ilyen vallási kultúrműsorok. Elvittek a szülők, meghallgattuk, de hogy mi volt az? Biztosan ugyanaz, ami száz év múlva, hisz a vallás nem változik! Mi megtartottuk az ünnepeinket. A családban vallásosak voltunk végig, egész a szülők haláláig.

Nekünk a vallásosság abból állt, hogy vágattuk az állatot, a csirkét meg a libát [lásd: sakter]. Nem kevertük össze a tejest a zsírossal [lásd: étkezési törvények]. Péntek este édesanyám mindig gyertyát gyújtott [lásd: gyertyagyújtás], ami nálunk szokás. És péntek este volt húsos vacsora, de nem nekünk, mert én nem bírtam sohase a húsos ételt enni este. Inkább kávét kaláccsal, ami hagyományos, ami most is divat. És a férfiak, az öcsém meg az édesapám zsíros ételt, húslevest vagy húst evett. Szombaton mi nem főztünk [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. És templomba mentünk ünnepekkor meg szombaton. A zsidóünnepek alatt jártunk, mert vidéken nem volt nő, aki ment volna a templomba. Az újév [Ros Hásáná], a hosszúnap [Jom Kipur], a sátoros ünnep [Szukot], ezeket tartottuk meg, semmi mást. Úgyhogy mi azok közé tartoztunk, hogy nincs kaftán meg ilyesmi, mert még az őseinknek sem volt. Ez egy olyan, hogy is mondjam, méltányos vallásosság, nem az a valódi, mint azoké, akik mondjuk, Izraelben vannak, akik szakállt növesztenek, kaftánban járnak, és mindennap imádkoznak reggeltől estig, estétől reggelig [A kaftán a 20. században a haszidok jellegzetes viselete volt. Lásd: haszidizmus; haszid öltözék. Az ortodox férfiak kipát és/vagy sapkát, kalapot hordanak, szombaton inkább a kalap a jellemző. Felső ruházatuk általában fehér ing és változó hosszúságú felöltő, kabát. Az ortodox férfiak nadrágja általában – attól függően, hogy tél van-e vagy nyár –, valamint az életkortól függően középhosszú vagy hosszú. – A szerk.].

Mi nem politizáltunk. A háború előtt édesapám a templomi ismerőseivel járt össze, én meg az iskolatársaimmal. Nyaralni nem voltunk. Ott volt a kertes ház, meg különben is, anyagilag abban az időben nem ment mindenki nyaralni. Külföldre nem utaztunk, a háború előtt kinek volt annyi pénze? Nekem nem. Jóformán ki se mozdultam Szolnokról. Csak ide jöttem Pestre, illetve Pomázra a nagymamához.

Iskolába Szolnokon jártam, mert közben elköltöztek a szüleim. Egyrészt azért költöztünk Szolnokra, mert kevés volt a hely a nagymamánál, Pomázon, másrészt azért, mert édesapám úgy gondolta, hogy egy nagyobb városban könnyebb lesz taníttatni a három gyereket. Hat éves voltam, amikor Szolnokra kerültünk. Beírattak iskolába, és aztán tovább is ott végeztem. Zsidó elemi iskolába jártam, de a polgári már állami iskola volt. Én az iskolában nem szerettem tanulni. Vagyis a magyar irodalmat azt nagyon szerettem, de a fizikát azt nem. Kedves tanárom nem volt. A zsidó iskolában egy tanító volt egy osztálynak, slussz. Először négy polgárit végeztem, aztán ott tanultam a szakmát.

A polgári iskolában nem csak zsidókkal barátkoztam. Egy keresztény kislány a szomszédom is volt, Szarvas Margitnak hívják. Ugyanolyan kis alacsony mamája volt, mint nekem. Párhuzamos utcában laktak, mi a Kazinczy utcában laktunk. Ők az Aradi utcában. Együtt mentünk az iskolába, együtt jöttünk haza. Az egy református kislány volt. Csodálatosképpen még tavaly, mikor Szolnokon lenn voltam, még megvolt. Nagy családja van, kétszer vagy háromszor ment férjhez, rengeteg unokája van. Föl is kerestem. Idős már, térdtől nem mozdult a lába, lebénult.

Szabadidőmben elkezdtem olvasni, nagyon szerettem olvasni. Voltak ezek az ifjúsági regények, fiataloknak szóló romantikus könyvek, azokat olvastam. Járattam ifjúsági újságot, de annak a címét nem tudnám megmondani.

Akkoriban sportoltam: úsztam és eveztem. Nem jártam sportklubba, hanem egyénileg eveztem, nekünk saját csónakunk volt, egy kétpárevezős kílbót. A Tiszán nem lehet mást, azon a környéken más szórakozás nincs. A Tiszán töltöttük a nyarat, amikor már tudtunk úszni.

A kalaposmesterséget tanultam ki. Szolnokon volt egy cég, annál mint tanulólány két évig tanultam. A polgári iskola után kezdtem, tizenöt éves voltam akkor. Aztán mikor felszabadultam, ki akartam váltani az iparengedélyt, de még nem voltam nagykorú. Az árvaszéki ülnök állíthatott ki hivatalos papírt az iparengedélyhez, amelyben meg kellett indokolni a kérelmet. Az árvaszéki ülnök azt mondta nekem: „Miért nem megy, kislány, táncolni? Ráér még dolgozni!” Azt mondtam, azért, mert pénzt akarok keresni! Nevetett rajtam az árvaszéki ülnök. Nekem nagyon jól jött, hogy pénzt kerestem, mert az édesapám egyedül keresett, édesanyám háztartásbeli volt, és a két kisebb gyerek tanult még. A húgom tanítóképzőbe járt Miskolcon. Az öcsém meg iskolába járt, és ők még nem tudtak keresni. Én hamarabb kerestem, mert felszabadultam két év munka után, és úgy-ahogy megcsináltam a kalapokat. No, nem lehetett volna kiállításra vinni!

Olyan sorom volt, mint általában a tanoncoknak. Kinevettek, akik már értettek hozzá. Csak azt tudom mondani, hogy megtanultam, mint aki más ipart megtanult. Miről lehetett szó vidéken akkor? Vagy varrónő, vagy kalaposnő. Harmadik eset nincs. Itt ma a fiatalok nagyon sok mindent tanulhatnak. De énnekem nem volt erre alkalmam. Jártam, pénzért csináltam kalapokat. Aztán önállósítottam magam 1930 körül. Huszonhárom éves voltam, mikor önállósítottam magam, és tizenegy évig volt az üzlet, aztán a deportálással megszüntették.

Az üzletem Szolnokon volt, a Fő utcán. Jó forgalmú üzlet volt. Mert eleinte nagyon kevés kalapos volt, akkor kezdtek szaporodni már. De nem ártott. Szolnok egy nagy mezőváros, jellegtelen. Nincs kirándulóhely, nincs ott semmi. De üzletileg nagyon jó volt. Ma már az se, mert ma ahhoz közel van Pest, mindenkinek van gépkocsija, komolyabb vásárlás vagy divatholmi miatt följönnek Pestre, és itt van száz kalapos. Akinek ilyen igénye van. De akkoriban Szolnokon nagyon sok vevőm volt. Hogy szép kalapok voltak-e, az ízlés dolga. Mindig az igénynek megfelelőt kellett hozni. Ott nem lehetett olyat, ami Pesten, a belvárosban kellett volna. Hanem ilyen egyszerű dolgokat árultam, amiben Szolnokon is lehetett lenni. Mert azért az mindig megvolt. Nagyon feltűnően nem lehetett öltözködni, vagy aki azt megengedhette magának, az már valami magas rangú volt. Hát ki számított Szolnokon? Vagy a jómódú ügyvéd – mert nem mindegyik, volt ott harminchat ügyvéd, de nem mindegyiknek ment jól –, szóval a jól kereső ügyvédek feleségei vagy orvosok feleségei, aztán a megyeháza meg a városháza vezető tisztviselői, azok tudtak öltözni. A pénz miatt is, na meg feltűnt, ha valaki túlöltözött. Az egy vidéki város. Ott megjegyzik, mindenkit ismernek. És akkor utánafordul, hazamegy, és már mondja is, hallottad, hogy nézett ez ki? Micsoda kalap volt rajta!

Kellett a választék, nekem volt. Én nagyon szerettem egy egyszerű vasutas vagy mondjuk, vasúti tiszt feleségét kiszolgálni, vagy egy városházi tisztviselőnőt, vagy banktisztviselőnőt, mert azok ugyanazt akarták, amit én. Csak színben, választékban esetleg mást, de azok se akartak feltűnő dolgot csinálni. Az üzletben csak női kalapok voltak. Meg volt gyerek is egypár, de a gyerekekkel probléma volt. Igen, mert a gyereknek a fejmérete kicsi, és ha fölhúzta az ember a fejére, akkor sikított, hogy nyomja a fejét! A gyerekdolgokat árulták a divatáruüzletek: pulóver, hálóing, mindenféle vegyesen. Ha a gyereknek vettek egy kiskabátot, vettek hozzá egy kis sapkát, nem kellett a kalap. Csak előfordult, hogy csináltattak valamit a gyereknek, és akkor az anyagból kellett csinálni hozzá kalapot. Az a kisebb gond volt.

A kalapok nagy részét én vettem készen, egy részét meg otthon csináltuk. Ami olcsóbb volt, és jobban megfelelt a választék szempontjából, azt megcsináltuk otthon. De főleg készen vettem. Pesten volt a nagykereskedés, kéthetente feljöttem a kalapokért.

A húgom tanítónőképzőt végzett Miskolcon. Pontosan nem tudom megmondani a dátumot. Négy polgári elvégzése után öt évig járt a tanítónőképzőbe. Rózsa Imre volt a húgom férje, 1941-ben esküdtek, egyházi és állami esküvőjük is volt. Imre nem volt eredetileg szolnoki, de ide nősült. Zsidó volt, 1910-ben született. Kereskedő volt, a háború előtt nem volt saját üzlete, alkalmazásban volt egy textilüzletben. A húgom nem dolgozott. Tanítónő volt, de nem ment állásba. Férjhez ment, háztartásbeli lett, az is maradt végig. Gyermekük nem született.

Az öcsém, Géza koraszülött volt, két ujja össze volt nőve. Az ujja úgy nőtt össze, mint ahogy a kacsának, a libának van ilyen hártya, ez volt a hibája, semmi más. Csak ő nagyon restellte. A Verseghy Gimnáziumba járt [akkor: Magyar Királyi Állami Főgimnázium]. Az érettségi után, egy darabig még abban az időben, foglalkozás mellett, mivel nem volt dolga, tanított buta gyerekeket. Korrepetált, magánórákat adott. Meg irodában dolgozott valahol, nem tudom már pontosan, a Városházán volt sokáig. A háború előtt nem tudott elhelyezkedni. Akkor nagy volt a munkanélküliség. Rendes, normális ember volt, köztisztviselő volt évekig.

Szolnokon két hitközség volt. Volt az ortodox hitközség, oda tartoztunk mi. És volt a neológ hitközség, oda tartozott a nagyobb tömeg. Meg a jobb módúak, szóval egy más réteg. A városban két zsinagóga volt. A mienk, az ortodox az egy kis templom volt. Mellette volt vágoda meg ilyesmi [lásd: sakter]. És a nagy neológ hitközség, hát gyönyörű templomuk volt, ugyanolyan, mint a szegedi! [A Magyar Zsidó Lexikon szerint formálisan nem szakadt szét a szolnoki zsidóság két hitközségre: a hitközség kongresszusi alapon működött, az ortodoxok pedig imaegyesületet létesítettek, amelynek a székhelye a régi zsinagógában volt. – A szerk.] De magtárnak használták a második világháború alatt, és az orosz [szovjet] uralom alatt is. És aztán többé nem lett templom, nem lett felújítva. Aztán renoválták, és most talán múzeum. [A Tisza-parti ligetben álló, 1898-ban épült nagyméretű, reprezentatív zsinagóga ma kiállítási csarnok. – A szerk.]

Mi ortodoxok voltunk. A neológok megették a szalonnát meg a tréfli ételt meg mindent. Nekünk külön sakterünk volt, aki levágta az állatot, és otthon a vallás szerint kikóseroztuk és úgy fogyasztottuk el [A kikóserozás menete a következő: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. Viszont a neológoknál nem, ott megfőzte a szakácsnő. A neológok legtöbbje az jobb módú is volt. Tudott szakácsnőt tartani, de amelyik nem tartott szakácsnőt, maga is ugyanúgy csak simán lemosta a húst, megették és kész!

Szolnokon általában modernebb emberek éltek, nem voltak régi vágású zsidó családok. Hanem kissé modernebbek. Csak kereskedő volt ott meg néhány iparos. De az nagyon kevés. A többi tisztviselő meg ügyvéd, orvos. Hogy ilyen zsidó foglalkozás volt-e, nem is tudom. A nagytemplomba jártak sokan. És volt egy nagyon művelt ember, doktor Heves Kornél. Mást nem tudok róla [Dr. Heves Kornél (1870–1945) – 1898-tól 1944-ig Szolnokon működő rabbi, hittudós, oktató. – A szerk.]. Volt egy könyvem is tőle, az ő életéről, de azt valaki elvitte. Őt a deportálásból kiemelték, mielőtt elindultunk, és elhozták Pestre. Ez a pesti rabbiságnak a munkája volt, hogy akit tudtak – nem mindenkit –, felhoztak Pestre, és valahol elmenekítették [Heves Kornélt és Herskovits József törökszentmiklósi főrabbit családjukkal együtt a szolnoki cukorgyárból az auschwitzi halálvonat indulása előtt Budapestre szállították egy védett házba. Heves rabbi átvészelte a nyilas (lásd: nyilasok) terrort és az ostromot. A felszabadulás után röviddel azonban az átélt borzalmak következtében meghalt. – A szerk.].

Szolnokon volt egy zsidó elemi iskola. Én is odajártam. A testvéreim is ott végeztek. Felekezeti iskola volt, de oda jártak csodálatos keresztény emberek is. Ott állítólag nívósabb volt a tanítás. És nagyon sok magas rangú tisztviselőnek, megyeházi meg városházi tisztviselőknek a gyereke oda járt. Állítólag sokkal többet tanultak, meg aztán nem keveredtek el. Mert voltak az elemi iskolában cigány gyerekek, meg ilyen kimondottan rosszul öltözött koszos, piszkos gyerekek, attól mentesültek. Mert a zsidó iskolában vizsgálták őket, és ha piszkos volt valaki, azt hazaküldték. Mert volt olyan zsidó gyerek is, aki mocskosan, piszkosan, mosdatlanul jött, de őt hazaküldték. Nem engedték beülni az iskolába. Valamennyire tartották a nívót, amennyire lehetett. Tanulni kellett, azt tudom, mert kaptam egypár nyaklevest, ha nem tanultam jól. Nekem véletlenül volt három vagy négy tanítóm. Egy férfi tanító volt, az nagyon szigorú volt. Az volt a szokásom, hogy néztem ki az ablakon, és nem figyeltem.

A polgáriban éreztük már az antiszemitizmust [Kb. 1921–25 között járt polgári iskolába. – A szerk.]. Volt egy Margit néni nevezetű tanárunk, hát ő örökké a templomot járta. Sőt, volt az úgynevezett lyukas óra, amikor katolikus hittanóra volt, akkor mi szabadok voltunk. De csúnya megjegyzéseket tett. Például minden egyes alkalommal felolvasta, hogy kik menjenek ki, mert most katolikus hittanóra lesz. Pedig mindenki tudta, hogy kik azok. Akkor nem értettük a dolgot. Akkor a köznép nem politizált. Akkor politikus volt egy szolgabíró, egy ügyvéd, egy földbirtokos, ezek voltak a képviselőházban. Minket nem is érdekelt, ők ott voltak, hozzájuk kellett fordulni valamiért, ha kellett. Például voltak birtokrendezések, azokat ők hajtották végre. De a hétköznapi emberek, mi legalábbis nem foglalkoztunk politikával.

Azt mondhatom, hogy a második világháború előtt Szolnokon antiszemitizmust nem éreztem. Mert a társaságom az zsidó volt. A kolléganők vegyesen voltak, de nem volt akkor az antiszemitizmusról szó. Volt egypár nő, már akkor, mikor felnőttem, akikről utólag tudtam meg, hogy a papokhoz jártak. Mert volt ott több iskola, nem csak elemi, hanem gimnázium is volt olyan, ahol vallástanárok tanítottak. Az a várban volt. És azokból antiszemitákat neveltek. Mi együtt játszottunk velük, együtt kirándultunk. Én nem vettem észre, nem bántott senki. Azt utána kinevelték belőlük, a szellem, a hitleri szellem jött nekik Magyarországra. 1933-ban jött Hitler. Mi meg még otthon csücsültünk. De a szellem az bejött. Megmondom őszintén, nem is foglalkoztunk vele, nem hittük, hogy ilyen tragédiához fog vezetni.

De az antiszemitizmus már a háború előtt jelentkezett. Járattuk „Az Újság”-ot, az egy demokratikus lap volt [„Az Újság” c. liberális szellemű politikai napilap 1903-ban indult, főszerkesztője (1919-ig) Gajári Ödön volt. A Tanácsköztársaság alatt, 1919 májusában betiltották, és csak ősszel indult újra. 1925-ben a belügyminiszter ismét betiltotta „Az Újság”-ot, és néhány hét szünet után ekkor indult újra „Újság” címmel. A munkatársak között volt Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc, Kozma Andor, később Móricz Zsigmond is. 1944 márciusában szűnt meg. – A szerk.]. Nem foglalkozott először a zsidó kérdéssel, aztán utána muszáj volt. Az újságíró szemén keresztül láttuk ott vidéken, hogy mi van. Az újságban figyelmeztettek, hogy valami komoly dolog készül, pedig ők sem tudtak mindent. Aztán többet nem tudtunk róla, mert mondom, nem is politizáltunk, nem jöttünk össze keresztényekkel. A szomszédainkkal csak, de azok nagyon rendesek voltak. Mikor elvittek deportálásra minket, lehúzták a rolót, nem nézett ki senki az ablakon, hogy lássák. Nagy szeretettel fogadtak, mikor visszajöttünk. De ezek a mi szomszédaink voltak, nem mindenkinek volt ilyen. Ott laktunk ugye, kicsi gyerekek voltunk, mikor odavittek, úgy ismertük őket. De amikor hazajöttünk, ők adták az első tányért kölcsönbe, meg a villát, kanalat, mert nem volt semmink.

Az öcsém nem volt katona, csak bevitték munkaszolgálatba. Abba a lágerbe olyanokat tettek, akiknek volt valami hibája, mert akkor még volt orvosi vizsgálat. Akkor még nem söpörték az embereket. Egy magyarországi lágerban volt, mert ő hibás gyerek. A beszéde is olyan furcsa volt, mi úgy hívtuk ezt a lágert, hogy nyomorékok lágerja. Ott mindenki olyan volt, akinek valami hibája volt [Sajnos, egyelőre nem tudjuk azonosítani ezt a Grün Magda említette „magyarországi lágert”, amelynek tagjait agyonlőtték. Mindössze annyi információnk van, hogy Püspökladányban a VI. munkaszolgálatos zászlóalj volt, legalábbis ott székelt a parancsnoksága. – A szerk.].

Az öcsémet az utolsó pillanatban sikerült kihozatni a lágerből. Nem sokkal utána agyonlőtték az egész társaságot, a tábort, ami Püspökladányban volt. Tiszta jóakaraton múlt csak, hogy elengedték. Az öcsémnek volt egy katonatiszt barátja, évfolyamtársa. Én ahhoz elmentem még a gettózás előtt, és mondtam, hogy hol van az öcsém. Persze mindjárt kérdezte is, hogy hol van. Mert osztálytársa volt. Azt mondta, megpróbálja kimenteni onnan. Mi már akkor a gettóban voltunk. A gettóba behozta egy katona, kísérettel, és letették. Gondolták, úgyis elvisznek a pokolba bennünket. Az a katonatiszt barátja kimentette, de sajnos a végzet, a sors milyen kegyetlen tud lenni! A fiút bombatalálat érte otthon. Hazajött szabadságra a mamájához, özvegy édesanyja volt, lement a pincébe, ott laktak a Liget utcában a vasutastelepen, a vasúti kolóniában. Akkor volt 1944-ben a szőnyegbombázás az állomáson. És ott halt meg a bunkerban [1944. június 2-án érte súlyos légitámadás Szolnokot. – A szerk.]. Pont a bunkert találta el a bomba, és az édesanyjával együtt ott halt meg. Ő, aki megmentette az öcsémet. Nem tudom, ez volt a jutalom? Isten kifürkészhetetlen akarata.

Szolnokon először a gettóban voltunk, körülbelül négy hétig, aztán a cukorgyárba vittek minket, ott egy hétig voltunk bezárva. Sokan voltak ott, ötezer ember. Szolnokon ötezer zsidó volt, mikor deportáltak bennünket. Jó, abban benne volt a vidék is. Mert a szolnoki lehetett olyan kétezer, és a többit meg vidékről hozták, Törökszentmiklósról meg minden faluból, városból a környéken. A megyéből hozták őket. A cukorgyárban borzasztóak voltak a körülmények. Nem volt vécé, csak latrina. Ennivaló nem volt, csak egyszer egy nap kaptunk egy levest.

A család együtt maradt. A holokauszt alatt odavoltunk, deportáltak Ausztriába, Strasshofba. Onnan még elvittek pár kilométerre, de annak már a nevét nem tudom. Strasshof Ausztriában van, egy kis nyaralótelep volt. Oda vittek bennünket, ott aztán elosztottak másfelé, Semmering meg ilyen helyekre. Ez a mi csoportunk volt, de a másik, a nagyobb részét a szolnoki zsidóknak Auschwitzba vitték. Azt mi, hála istennek, elkerültük.

Szolnokról két vonat ment, az egyik Ausztriába ment, a másik Auschwitzba. Na most lehetett jelentkezni, és mi olyan zsúfoltan voltunk, és úgy szenvedtünk a cukorgyárban a tömegtől, a szennytől meg mindentől, hogy azt mondtam, akárhová megyünk, csak menjünk innen. Én jót tettem, mert arra vállalkoztunk, pedig mi nem tudtuk, hogy hova fognak vinni, semmit sem tudtunk. De így abba a vonatba kerültünk, amelyik Ausztriába ment, na ez sem volt egy életbiztosítás, mert nagyon sokan meghaltak. Nálunk is. Kétszázan voltunk, kétszáz embert leválasztottak, elvittek valami helyre, de annak a nevét nem tudom, nem messzire. És egy padlástérben helyeztek el Strasshofban. És akkor ott voltunk. Jártunk a vasgyárba dolgozni, a Waagner és Bíró céghez [Waagner–Bíró A. G. Eisen- & Stahlwerk, Wien–Linz]. Ez már történelem, ugye?

Mind az öten – édesapám, édesanyám, az öcsém, a húgom és én – ott dolgoztunk a vasgyárban, a Waagner és Bíró gyárban. Fabarakkokban laktunk, priccsen aludtunk. Ágynemű persze nem volt, hanem szalma volt, és azon aludtunk. Kétszáz ember volt bezárva oda. Az a kétszáz ember meg tudott lenni, mert nem bántottuk egymást, elég nagy volt a bajunk. Kaptunk feketekávét reggelire, ami hát víz volt, fekete víz, persze nem feketekávéból főzve. És délben dörgemüzét kaptunk, dörgemüze, az egy közismert kifejezés, aki lágerban volt, vagy valamit hallott róla, az tudja, mi az. Marharépa, amit felaprítottak, megfőztek azonmód sárosan. Tele volt kukaccal meg minden. És délben ez a répa volt. Egy szelet kenyér, tizenkét deka lehetett. Megmérték. Egy valakit, akit megbíztak, annál volt mérleg is, és tizenkét deka kenyér, ennyi volt az egész. Éhenhaláshoz kevés, megélhetéshez, ahhoz is kevés! Mert azért aki megette, még életben maradt, nem halt éhen! De borzalmas volt! De voltak, akik kaptak rendes kosztot, akik a mezőgazdaságban voltak. Mi nem kaptunk, csak dörgemüze, az valami borzalom. Azért sorba álltunk. Vittünk magunkkal csajkát.

Aztán az embereket elhelyezték munkára, nem lehetett válogatni. Úgy voltunk ott, mint a katonaságnál, be voltunk valahová szállásolva, aztán ott felolvasták, hogy ki hova megy, és kész. Volt, aki a konyhán helyezkedett el, az onnan hozott egy kis ennivalót, vagy ott evett. A munkacsapat-vezető meg a többiek a vasgyárban azt mondták, hogy hogy gondolták ezt, mikor Ausztria is éhezik? Hogy gondolták azt, hogy ide küldenek, nem tudom, hány ezer embert? Nem tudtak élelmezni bennünket. Hadifoglyok lettünk, úgy dolgoztunk. A gyár az egy privát gyár volt, és úgy kért munkaerőt a táborokból. Mert a német munkás az katona volt, az nem tudott odajönni dolgozni, hát az itteni hadifoglyokat dolgoztatták. Én is dolgoztam, de tíz fillér hasznot nem csináltam. Gépeken kellett dolgozni a vasgyárban. Én ezzel az óriási termetemmel a vasgyárban!

A gyártulajdonos, a vezetőség rendes volt velünk. Ők kényszerültek fölvenni bennünket, foglalkoztatni, és ez volt a jobbik eset. Mert ha a vezetőség elrendelte volna, hogy ezeket ugyan kihozták, de munkát nem tudnak adni, agyonlőttek volna minket és kész. Senki nem vonta volna felelősségre őket. Mások kaptak mezőgazdasági munkát, mi meg gyári munkát. Egy felügyelő volt a hatóság részéről, az is rendes volt, már amennyire rendes lehetett, ha valaki elszökött, azt le kellett lőnie, az volt az állása. De aztán jött egyszer egy bizottság, egy tölgyfalombos tiszt [A Nagynémet Birodalom legmagasabb rangú katonai kitüntetése a II. világháborúban az 1813-ban alapított Vaskereszt volt, amely a harctéren tanúsított bátorság, eredményesség és a vezetési érdemek elismerésére szolgált. Magasabb rangú fokozata a lovagkereszt volt, amelynek tölgyfalombbal díszített magasabb fokozatait azok kaphatták meg, akik már rendelkeztek a Lovagkereszttel. A lovagkeresztet nyakba akasztott szalagon viselték. – A szerk.], egy német tiszt kiválogatta, hogy aki nem dolgozik… Mint az én drága anyám, hát már öreg volt. Az apám az dolgozott, hordta a kohókba a szenet talicskával. De a mama nem dolgozott. Jött egy bizottság, és olyan jó volt a láger vezetője, hogy azt mondta, a mama is vegyen egy porrongyot vagy egy seprűt a kezébe vagy valamit, mert jön a bizottság, és dolgozzon! Megmentette az életét! Mert ott harminc embert azonnal elvittek. Volt egy tüdőbeteg szolnoki bácsi meg a felesége, hiába könyörgött az asszony, hogy mi nem tudunk dolgozni! Nem dolgoztok, jól van, szálljatok be az autóba! És az az autó az gázzal volt feltöltve. És mikor elindult, akkor gázt engedtek rájuk, és az erdőben elszórták a holttesteket. [A történeti kutatások mai állása szerint Strasshofban és környékén nem voltak teherautókban működtetett úgynevezett mozgó gázkamrák. – A szerk.]  De nem csak mitőlünk vittek el, más lágerekből is. Nekem személyes ismerőseim voltak.

Nálunk a lágerban mindenki szolnoki volt, meg Törökszentmiklósról is voltak páran. Különben tiszta szolnoki társaság volt, persze. Ott volt mindenki, sőt még egy kisbaba is született! Annak el kellett titkolni a sikongatását, mert az olyan éhes volt. Úgy sikongott, mert az anyjának nem volt teje. A munkacsapat-vezető hozott tejet neki. Azt mondták, csak a száját fogjátok be, mert meghallják. Lehet egy pici babának befogni a száját? De túlélte, ma orvos, a Zsidókórházban van. Ott született a lágerban. Nagyon helyes orvos, nagyon jó belgyógyász.

Az osztrák nép az kritikán felüli. Ahogy meneteltünk, egy darab kenyeret megkenve valamivel a zsebünkbe dugtak, és hát szóval mindenkinek adtak valamit, amit tudtak. De hát őr kísért bennünket. Ha rajtacsípték, ötven méterről eltalálták, agyonlőtték. Az osztrák nép nagyon rendes volt. Persze voltak, akik ott is maradtak a mai napig is, Bécsben élnek. Mert az más világ. 

Ott szabadultunk fel, Strasshofban. Mi kezdettől fogva ott voltunk, júliusban értünk oda [1944], és a jövő év május kilencedikén szabadultunk. A felszabadulás az részleges volt, mert először kimenekítettek nem tudom, kik valakiket, egyenként, persze az is lehet, hogy rossz szándékkal vitték el őket, nem tudom. Mi arról semmit sem tudtunk. Azokat talán elvitték külföldre, valami kapcsolatuk lehetett. És aztán mi meg, minden ajtó nyitva volt, az őrök eltűntek, mi meg elindultunk hazafelé. Nem egyszerűen, mert gyalog jöttünk az országúton Pozsonyig. Drága anyámat toltam taligán az országúton.

Sokan voltunk ott Szolnokról. Nem tudnám megmondani, hogy hányan voltunk, mert nagyon sokan meghaltak a deportálásban. Voltak olyanok, akik már akkor nyolcvan évesek voltak, meddig bírta az az éhezést, semeddig. Például a Halász Sanyi szülei ott voltak végig, és velünk jöttek. Én mondtam nekik, hogy üljenek le egy fa alá, mert olyan gyengék voltak. Hiába volt itthon két sikerült gyerekük meg egy lányuk, de ott nem volt senki. Senki nem törődött velük. Ott is maradtak. Én mondtam, szaladtam fűhöz-fához, hogy ott van az öreg Halász! Hogy a Halászékat kellene elhozni! Üzletük volt nekik. De minálunk a kocsin nem volt hely, pedig a drága apám szerzett egy lovat egy kocsival. Mindenütt lakatlan osztrák falvakon mentünk keresztül. Valahol elkötött egy lovat kocsival a papa, értett hozzá, mert ő volt katona. És akkor arra fölpakoltunk. De odajött egy szolnoki házaspár, és felült rá. Én visszamentem a Halászékért, hogy jöjjenek, talán el tudom vonszolni, de mire visszaértem, ez a házaspár már elfoglalta a helyet. És egy szekéren többet nem tudtunk elvinni. Úgyhogy azok ott haltak meg. Én mondtam Sanyinak, mikor hazajöttem, mert a testvére, a Feri nem jött haza, az sajnos odaveszett valahol. És én mondtam neki, hogy induljon el, keresse meg, talán élnek még. Azt mondta, ő ezt nem meri megcsinálni, mert ha valahol elkapják az oroszok, elviszik dolgozni, „málenki robotra” – úgy hívták [lásd: málenkij robot]. Ő nem meri. Majd hazajönnek. Sajnáltam őket, olyan rendes emberek voltak. Ha a Feri jött volna haza, az elment volna értük. De a Sanyi nagyon önző volt. Senkin nem segített. Mikor már itt voltunk, és kellett volna – ő nagy valaki volt. Szégyellem elmondani. Pedig az öcsémmel összejártak, olyan rendes fiú volt.

Mikor Pozsonyba értünk, ott bezártak egy üres szállodába. Az oroszok figyelmeztettek, hogy ne menjünk ki az utcára. Bedeszkázták az ablakokat, mindent, mert részeg oroszok jártak a városban. Egy orosz tiszt volt ott, én nem tudtam vele beszélni, de az öcsém beszélt németül, és németül tudott az orosz is, ő egy műveltebb ember volt már. Nagyon sok kitüntetése volt. Azt mondta, ha kimegyünk, életveszélyben vagyunk. Elsősorban a nőket hajkurásszák, ha nem megy, akkor agyonlövik. Ezek részegek. Pozsonyban rengeteg borpince volt, egész sorok. Leitták magukat „egy nap a világ!” jelszóval. És akkor persze be voltunk zárva, de étlen-szomjan a szállodában, nem tudom, mennyi ideig. És akkor az oroszok segédletével kimentünk, fegyveres őr kísért bennünket egy pékségbe, ahol adtak kenyeret, meg feketekávét főztek. Aki otthon maradt, nem tudott menni, annak vittünk. Én tudtam az idős szüleimnek vinni, de akinek nem volt ott a gyereke, vagy nem volt ott hozzátartozója, ott halt meg Pozsonyban, mert kimenni nem tudott. Ennivaló nem volt, mert a szálloda nem működött. Csak ki volt ürítve. És akkor utána megint elengedtek bennünket, és elindultunk. Amikor az oroszok elvonultak, akkor kinyitották, és azt mondták, aki akar, mehet haza. Aki nem akar hazamenni, az kap útlevelet, és mehet a világ bármely részébe. Nagyon sok volt, aki azt mondta, hogy egyenlő esélye van az egész világon, nincs semmije és senkije, és elment. Persze ott akkor már rengeteg munkaszolgálatos volt, cseh fiúk voltak. Úgy, ahogy elláttak bennünket, aztán elindultunk.

Pozsonyból nem tudom, hová, mennyi ideig mentünk, míg kaptunk vagont. De elvitték az oroszok a mozdonyt. Nekik szállítani kellett, hát még állt a háború. Kellett nekik a mozdony. Vagonjuk volt. Egyszer csak akarunk menni, nem megy. És akkor valaki azt mondta, menjetek gyalog, nem vagytok már messze! Fogalmam sincs, hol voltunk már, valahol Magyarországon, már nem Csehszlovákiában. És akkor így kerültünk egy másik vagonba. Nem is a Keletibe érkeztünk, hanem a Józsefvárosi pályaudvarra. Aztán vizsgáztattak bennünket, adtak valami papírt. Hát, hogy honnan jöttünk, hányadikán és személyi adatok. Persze ez annak idején jó volt, mert kellett valami papír, hiszen a bizonyítványaink, az otthoni irataink azok mind elvesztek.

A háború alatt a Krajcsik nagymama nem volt velünk. Ő Pesten volt védett házban két özvegy lányával, Regina lányával és a sógorával. Először a Rákóczi úton voltak a lakásukban, és onnan beköltöztek a védett házba. A védett házban svéd védlevelük volt. A menlevél sok pénzbe került annak idején, sok svájci frankot kellett adni érte. Ők bent laktak Pesten, ismerték a forrásokat, ki tudták fizetni. Aztán onnan jöttek ki újra vissza a lakásba. Eljöttek, amikor lehetett. A védett ház sem volt egy életbiztosítás, mert előfordult, hogy feljöttek a nyilasok. Meg se nézték a papírt, hiába mondták, hogy itt vannak a svéd védlevelek stb. Oda se néztek. Leterelték az udvarra, és halomra lőtték. Vagy a Dunába [lásd: zsidók Dunába lövése].

A nagymama így menekült meg, hogy behozták Pestre a lányai. Átélte a háborút, és utána élt még, kilencvennégy éves volt, mikor meghalt, 1945 végén vagy 1946 elején. A nagymamáról a legutolsó kép akkor készült, amikor már kilencvennégy éves volt. Öreg, vallásos zsidóasszony. Be van kötve a feje. Teljes szellemi frissességben volt. A génjeit én örököltem.

Regina férjét Pál Fülöpnek hívták, három fiuk volt: Jenő, László és Andor. Nem voltak védett házban, munkaszolgálatosak voltak, az egyik, Pál Jenő harmincöt kilóval jött haza Buchenwaldból a háború után. Aztán rendbe jött. Szerencsésen hazajött mind a három fiú, de azóta már meghaltak.

A nagypapa meghalt a deportálás előtt. Miután ő meghalt, ott maradt a pomázi házban a két lánya, Ilona és Franciska, két özvegyasszony. Ezt a két nagynénémet Auschwitzba vitték, úgyhogy nyomuk se maradt. Mikor hazajöttünk, ők nem jöttek haza.

Amikor a két nagynénémet deportálták, ott maradt a pomázi ház üresen. Könyve a nagypapának rengeteg volt. Vallási könyve volt, vallástörténeti, de abból nem maradt egy gramm se. Valószínűleg olyan valaki vitte el, aki szétszórta szemétnek. Mikor hazajöttünk, mi fölkerestük azt a házat, de ott szemét szemét hátán volt. Keresgéltek, kotorták az egészet, a ruházati cikkeket elvitték. A könyveket biztos szétszaggatták, vagy kidobták az udvarra, és az eső meg a hó… Nagyon értékes, szép, régi-régi bibliatörténetek, sajnos nincs egy gramm se belőle.

Mire hazaértünk Szolnokra, a sógorom, Rózsa Imre már otthon volt, mert az megszökött időben. Magyar munkaszolgálatos volt, és akkor szökött meg, amikor át akarták vinni őket a határon Mosonmagyaróvárnál. Ő Mosonmagyaróvárról származott, ismerős volt arrafelé. Egy bajtársával együtt szökött meg, a temetőcsősz bújtatta el őket egy sírboltban az ottani keresztény temetőben. A temetőőrt Wimmernek hívták, ugyanolyan korú volt, mint Imre, ismerték is egymást. Éjjelente adott nekik enni, mosakodhattak, borotválkozhattak, aztán nappal meg a sírboltba rejtőztek. Ezek voltak az igazi demokraták, akik emberségből csináltak ilyet. Pénzt nem kaptak érte, és ha elkapják, agyonlőtték volna. Ő egy sváb ember volt, de azzal együtt nem volt németbarát, emberbarát volt.

Mikor megérkeztünk, drága szüleinket egy időre itt hagytuk Pesten, mi meg Szolnokra mentünk. Hazaértünk Szolnokra, otthon nem találtunk semmit. Csak arra gondoltunk, ott van a házunk, legalább fedél lesz felettünk! Hát hova menjünk lakni? És akkor ott kezdtük a nagy életet! Nem volt semmink. Teljesen üres volt a ház. El lehet képzelni. Tíz hónapig üres volt, nyitva volt a kapu. Hát az ment ki meg be, aki akart.

Amikor hazajöttünk, a szomszédok adták az első tányért kölcsönbe, meg a villát, kanalat, mert nem volt semmi. Kaptunk ételt, az iskolában főztek nekünk, és hazavittük. Nem is lehetett ételhordót kapni, kis tejeskannában vittük haza, a drága szüleink nem tudtak már járni, a végén voltak. Aztán hazavittük az ennivalót. Amit nem lehetett kapni csak valamiért cserébe, az nekünk nem volt. Mert nem volt, amit cseréljünk. Se egy szál bútor, se ennivaló, semmi a világon. A szüleim a háború után borzasztó gyengék voltak, és nem volt semmink. Se fekhelyünk, semmi, csak az üres ház. A megpróbáltatásukat le sem lehet írni.

Miután hazajöttünk, jó darabig ettük azt a kosztot, amit kaptunk. A Joint fölállított egy konyhát a zsidó iskolában, és főztek. Azok elláttak bennünket. De mondom, még evőeszközt se tudtunk szerezni hirtelen. Ettünk. A Joint adott enni, és küldtek csomagot is. Legyünk őszinték, küldtek egész hajórakomány takarót, mert nem volt mivel takarózni. És az oroszok lefoglalták és kivitték, vagy pedig a laktanyákban használták, fütyültek ránk. Az orosznál nem volt zsidó vagy keresztény. Azok ateisták voltak, nem is úgy gondolkoztak, hogy most a zsidó hazajött. Pechje volt, de az orosz katona is ugyanígy szenvedett. Az is hazajött, annak is kellett segíteni. Fél Oroszország hadifogságban volt, meg kellett egyezni a nyugati államokkal, hogy hazahozassák őket. Velünk is volt a gyárban ezerötszáz orosz, hadifogságban dolgoztak ott.

Én nem politizáltam. Én a háború után a szüleim egészségével törődtem, amíg magukhoz tértek, járóképesek lettek. Egy-egy edénydarabot vettünk, hogy főzni tudjunk. Vásároltam a piacon, amit lehetett kapni. Sokszor kimentem, és csak egy tök volt vagy ilyesmi, mert a jobb dolgokat már eltüntették. Nem volt könnyű az életünk, mert teljesen újra kellett kezdeni. Például jöttek le Pestről, ágyneműket hoztak, azért adtak a parasztok szalonnát, húst vagy valamit. De mi mit cseréljünk?

Voltak, akik maradtak, mi hazajöttünk. Nekünk nem volt rossz, mondjuk, negyven évig ez az uralom [szovjet], mert kisemberek voltunk mindig, nem is vártunk többre, mint ami volt. Újra beszereztünk használt bútort meg kölcsönbútort, abban laktunk. Visszakaptuk az életünket, nem sokat törődtünk mással. Persze, aki igényesebb volt, azok elmentek, a legtöbbje. Ma Szolnokon csak ötven lélek [zsidó] van, de az is vegyes házas. Azért van ott, mert oda nősült, és esetleg az asszonynak a szülei szolnoki keresztény emberek, és ő is oda beházasodott, elvegyült. Más nincsen. Van hitközség, névleg, de nincs élet. Amikor ott voltam egyszer pár éve, amikor bementünk Szolnokra, hogy megnézzünk mindent, nem engedtek be a volt templomba. Most múzeum, és épp zárva volt. Mellette volt egy kis mellékhelyiség, abból csinálták a templomot, egy kis épület. Azt hiszem, hogy az van most is. Most már ötven éve nem lakom ott. Mikor szegény testvérem meg drága anyám élt, akkor csak a kapuig mentem meg az állomásig. Nem érdekelt senki más. A szüleim és a testvérem [a húga] Szolnokon maradtak életük végéig.

Volt énnekem egy vőlegényem. Egy kis kép maradt róla. És maradt egyetlen tábori lap, amiben írja, hogy nagyon jól van. Dehogy volt jól! Már akkor munkaszolgálatos volt! Nem is jött haza többet. Sajnos! Egész más lett volna az életem. Utána lehetett volna férjhez menni, de Szolnokra nagyon kevés ember jött haza. Már 1942-ben besorozták őket, és a Don-kanyarba kerültek, a szolnoki fiúk nem kerültek haza! Én meg nem mozdultam el, mert örültem a háború után, hogy végre letehetem a fejem valahol nyugodtan szülői társaságban. És nagyon nélkülöztünk. El lehet képzelni, semmit nem kaptunk vissza, viszont nem is tudtunk szerezni. Van, aki ateista lett, van aki más vallásra tért át. Szóval az életkörülmények változtak meg, nem az emberek, hanem a körülmények. Történetesen én is áldozata vagyok annak, mert ha háború után nem lettem volna vallásos, keresztény ember elvett volna. De zsidó nem maradt, még írmagja sem. Aki maradt, az már elkötelezte magát valahol, vagy kivándorolt. A legtöbbje kivándorolt külföldre. Én meg itthon maradtam a szüleimmel. Nagy ritkaság, hogy a két öreg szülővel meg testvéreivel együtt, öten hazajöttünk. Az nagy ritkaság volt, még Szolnokon is. Csak még egy család volt, a Schwarczék.

A háború után 1951-ig Szolnokon maradtam sajnos. Mind Szolnokon maradtunk, ott is vannak eltemetve szegény szüleim a zsidó temetőben. Édesapám a háború után is kereskedéssel foglalkozott, fűszerüzletünk volt a Fő utcán még egy rövid ideig, bérelt új helyiséget. A háború előtt is ezt csinálta.

A háború után újrakezdtük, újra csináltuk, újra kértem az iparengedélyt. Benne volt egy lakó az üzletemben, az rögtön ki lett pakolva onnan. És akkor elkezdtem újra, ott akartam folytatni, ahol abbahagytam. Bár megmondták, hogy nem érdemes. Mert voltak nagyon gyakorlott emberek, akik Oroszországban éltek még a háború előtt mint illegális kommunisták. Azt mondták: „Magduska, ne csinálja, mert két éven belül itt még az utolsó trafik is államosítva lesz! Ez a marxista elmélet, és ennek így kell történni” [lásd: államosítás Magyarországon]. Én azt hittem, hogy mit számít egy kalaposnő a marxista elméletnek? Csinálja a kalapot, aztán nem számít. De sajnos számított, mert az üzlethelyiségre azt mondták, kell! Két év múlva le volt húzva a roló. Egy túlbuzgó mócsing, ahogy azt szokták mondani, az elrendezte. Államosították az üzletet. Bejött egy aktatáskás pasas, azt mondta, ha van valami kabát vagy ilyesmi, azt kivihetem, semmi mást. És aztán lezárták, és ők leltároztak, elvettek mindent. Nem tudom, mit csináltak a kalapokkal, mert azt csak el lehetett tüzelni. De nem engedtek hozzányúlni. Valami jó év múlva kihoztam a berendezést. De az is ugye, kinek kellett? Nem volt pénze senkinek berendezésre.

A háború után az élelmiszert úgy árulták, hogy egy ajtó nyitva volt, ott mértek krumplit, lisztet, ilyesmit. Nagyon kezdetleges volt. Ugye ott nem csak nekünk nem volt semmi, a keresztény lakosságnak sem nagyon. Csak a parasztoknak volt. A mezőgazdaságban azoknak volt liszt meg zsír. Meg az oroszoknak volt az, amit ők elszedtek a lakosságtól, de másnak senkinek se volt. Ablakot nem lehetett látni beüvegezve. Csak papírral lehetett beszögezni az ablakot. Egy kifosztott ország volt. Pesten is halomban állt a kőtörmelék. Meg kell mondani, az akkori emberek építették fel az országot. Nem volt lakható. A vízvezeték nem működött. Amelyiket nem zárták el, az folyt az utcán. Amikor már nem volt víz, akkor semmi se volt. Ez ma már csak történelem.

Mikor elvették az üzletet [1949], akkor próbáltam egy darabig otthon dolgozni. De hát mi olyan kertvárosban laktunk, oda nem jöttek. Pesten minden pincelyukba elmennek, ha van ott egy iparos, ha kell. De Szolnokon csak a Fő utcán lehetett. Egyetlen egy utcán lehetett üzletdolgokat csinálni, és abból nem lehetett megélni. Egyszer csak magához tért a város, kiszabták a lakbéreket, a boltbéreket. Utána egy-két kalapos maradt, aki hazament a lakásába, és aztán újrakezdte. A kalap mellett lehetett bizsut tartani meg apróságokat, szóval valahogy meg lehetett belőle élni. Mint egy fizetésből, amit akkor adtak annak, aki állásban volt.

A húgom egész életében Szolnokon maradt, háztartásbeli volt. Nem dolgozott, mert a sógorom azt mondta, hogy nem kell. Azt mondta, nincs gyerek, miért kellene dolgozni, kire hagyják, ha keresnek? Így kényelmesebb volt, a húgom főzött, nem kellett vendéglői kosztot enni meg minden. Ő elvégezte a házi munkát, meg kertészkedett egy kicsit. Egyébként Miskolcon végzett, tanítónői diplomája volt neki. A húgoméknak saját házuk volt, lakbért nem fizettek. Éppen elég kiadásuk volt, mert egy családi házuk volt, aztán a felét eladták, a felében laktak.

A húgom férje, Imre nem tartotta a kóserságot, mert ő mikor hazajött a munkaszolgálatból, teljesen egyedül maradt. Volt neki testvére, a testvérének gyerekei, senki nem jött haza, és azt mondta: semmilyen Isten nincs! A testvérének például karon ülő csecsemője volt, egy kislány. Azzal együtt megölték. Az ő szeme láttára falhoz vágták először a gyereket, aztán a szülőt meg a gázba vitték. Az én sógorom azt mondta, hogy ő teljesen egyedül maradt. Szerencse, hogy a felesége megmaradt, de senki, senki! Előtte Mosonmagyaróváron laktak. Senki nem maradt. Azt mondta, ő nem hisz! Sok zsidó van így, azt mondja, ha Isten volna, ezt nem engedte volna. Persze erről lehetne vitatkozni, mert az Isten nem jött le, az emberek voltak gonoszak. A húgom azért megcsinálta a baromfit úgy, ahogy kell, de a sógorom azt mondta, nem kell vele dolgozni, ő megeszik mindent, nem törődik a vallással soha többet. Mondjuk, a háború előtt sem volt túlzottan vallásos, de hát hozzánk nősült. Persze mi nem hagytuk, csak oda temettük a zsidó temetőbe. Most már ő meghalt, az akarata nem érvényesül. A húgomat akkor hoztam fel Pestre a Szeretetkórházba, amikor beteg lett [Budapesten a MAZSIHISZ működteti a zsidó kórházat. – A szerk.]. A húgom 1998-ban halt meg, aztán hazaszállíttattam a férje mellé, mert a férje tizenöt évvel előbb halt meg, mellé van temetve.

Az öcsém, Géza a háború után, az 1940-es évek végén és az 1950-es években gyári főkönyvelő volt a Danuvia Fegyvergyárban [Danuvia Fegyver- és Lőszergyár]. Itt volt Budapesten, Zuglóban. Az 1940-es évek második felében magyarosította a nevét, Grün Géza helyett Garami Géza lett. Társbérletben lakott.

Én 1951-ben eljöttem Pestre. Ennek egzisztenciális okai voltak. Ugyanis vidéken nem kellett a kalap, itt Pesten meg addigra szövetkezet alakult a mi szakmánkból. Szövetkezeti tag lettem mint kisiparos. De volt, akinek nem volt meg a mestersége, nem volt képesítése. Fölvettek, és teljesítménybérben dolgoztunk. Nem éltünk dúskálva, nem lehetett terveket szőni meg minden, de megéltünk. Én végig egy szövetkezetben voltam. Azt mondtam a főnökömnek, hogy én keresek másik helyet, mert egyre rosszabb a helyzet. Erre ő azt mondta, hogy másutt sem édesebb a szőlő. Ez politika, itt nem lehet nagy dolgokat csinálni. Ez az 1950-es években történt. Akkor nem volt senkinek semmije. Akinek voltak külföldi kapcsolatai, kapott esetleg nyugatról valami cuccot. Meg kis dollárt, aztán ha megtalálták, akkor becsukták érte. Mert előfordult, hogy valaki kapott és ráfizetett, mert nagyon szigorú volt a rendőrség, nem úgy mint most. Akkoriban a munkán kívül nem foglalkoztam semmivel.

1952 óta lakom a Nádor utcai lakásomban. Tíz évig voltam társbérletben, aztán leválasztottuk, és azóta önálló a lakás. Itt lakott egy család, aki most Ausztráliában él, azokat kitelepítették, mert gazdagok voltak [lásd: kitelepítés]. Engem ide vettek előtte, hogy ne tegyenek be lakót, idegent. Akkoriban ha valakinek nem volt lakása, és jó elvtárs volt, kerestek egy nagy lakást, akárki lakott ott benne, berámolták. Aztán ehette a vadkörtét, ahogy mondták, mert kirakni senkit nem raktak ki. Engem ide vettek, de megmondták, hogy ők elmennek. És elmentek novemberben, de akkor bezúdult a nép. Volt itt három nagy szoba, és hát valami házmesterné az Akadémia utcáról ismerte a lakást, a családja Csillaghegyen volt az ő lakásában. Ott háborús bűnös volt a férj, be volt zárva. Akkor azok ide bezúdultak 1956-ban.

1956-ot itt, ebben a lakásban éltem át. Az úgynevezett háborús bűnösök mind kiszabadultak 1956-ban sajnos. És akkor ide bejöttek valakik, és énnekem maradt egy szoba. Na most lehetett volna lemenni az utcára és keresni, mert rengetegen elmentek. Én nem mertem, mert lövöldöztek az utcán. A Földművelésügyi Minisztérium tetejéről lövöldöztek. [Grün Magda a Földművelésügyi Minisztérium közvetlen közelében lakik. – A szerk.] Volt olyan, aki lement egy falat kenyeret szerezni, mert ugye 1956-ban nem volt szabad a kereskedelem [lásd: 1956-os forradalom]. Nagy teherautóval hozták a kenyeret, sorban álltak. Előttem állt például egy fiatalember egy szatyorral, olyan necc hálóval. Megkapta a kenyeret, felszállt a biciklire, azt mondta, Újpesten várják őt. Nem ért tíz métert se, eltalálták, leesett a bicikliről, a kenyér ott maradt, nem tudom, meghalt-e vagy mi történt. Ma, ha ilyen ér valakit az utcán, akkor hívják a rendőröket, de akkor nem lehetett hívni senkit. Akkor mindenféle bűnözők jártak az utcán. Kiszabadultak a börtönökből a köztörvényes bűnözők. Akik csinálták a Köztársaság téren azt a nagy gyilkolást, azok köztörvényes bűnözők voltak már előtte. Istenem, az a Mező Imre micsoda rendes fiú volt! [A nyugat-európai mozgalmi múlttal – Belgium, Spanyolország, Franciaország – rendelkező Mező Imre a budapesti pártbizottság másodtitkára volt, ő volt a pártapparátus felső rétegének egyetlen olyan tagja, aki a forradalom előtt is kapcsolatban állt Nagy Imrével. 1956. október végén a veszélyes helyzetben sem hagyta el a budapesti pártbizottság Köztársaság téri épületét. Megkísérelte elérni az október 30-i ostrom békés befejezését, s mint egy háromtagú tárgyalódelegáció tagja, kezében fehér zászlóval lépett ki a kapun, azonban lelőtték, s sebesülésébe másnap, november elsején belehalt. Lásd még: Köztársaság tér, 1956. – A szerk.] Debreceni volt [Mező Imre Ramocsaházán született, Szabolcs vm.-ben, nem élt Debrecenben. – A szerk.]. És annak idején járt ott Szolnokon. 1956-ban azt vártuk, hogy mikor lőnek a házba! Ők nem válogattak. Akik a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről lőttek, azok a közönséget lőtték. Az ellenállókat, akik 1956-ban kivonultak, hogy le avval a rendszerrel!

Épp hazajöttem munkából hat órakor, állt a nagy tömeg, nem tudom, hogy ez pontosan melyik nap volt, egy hétköznap. Én megvettem egy fél liter tejet, akkor üvegben árulták. És egy fél kiló kenyeret és tíz deka vajat. Nem volt szatyrom, a két kezemben fogtam. És itt álltam, és néztem, de amikor hallottam, hogy a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről lőnek, akkor felszaladtam. Mondom a házmesternének: „Mi történt?” Mert akkor kulcsot kellett kérni, hogy ő nyissa ki az ajtót. Azt mondja, felvonulnak, forradalom van! Én nem láttam senkit, én hazajöttem a villamoson, és kész. Azt mondja, pedig az van. Ne is jöjjön le, Magdika, azt mondja, mert itt nagy baj lesz! Idős hölgy volt, ismerte a dörgést! És akkor bizony nem lehetett kimenni. Nekem nem volt háztartásom, hát csak a kenyeret meg kekszet, ilyesmit ettem. Nem lehetett lemenni, az üzlet bezárt. Ez úgy három-négy napig tartott. Az oroszok itt voltak. Nem igaz, hogy bejöttek, azok itt voltak. Csak nem mutatkoztak. Kivezényelték őket, és aki az utcán volt, az megjárta, mert lövöldöztek, vagy eltalálták, vagy nem. Volt olyan, aki itt lakott, de az édesanyja Újpesten lakott, és haza akart menni. Már nem jártak a villamosok. Jobb erre nem rágondolni, szörnyűség volt 1956-ban!

1956-ban a szüleim, a testvérem és a sógorom lent laktak Szolnokon. Szolnok egy olyan város volt, ahol valamilyen alagsorban voltak a Kádárék már, megszervezték az ellenállást, november negyedikére csend lett. Voltak másutt még villongások, de Szolnokon ilyen szempontból nem. Nagy volt a proletárközösség, meg az orosz hadsereg nagy része ott volt. Úgyhogy ott nyugodtan lehetett lenni. [1956. november első napjaiban Szolnokot szovjet csapatok szállták meg. Az általuk ellenőrzött szolnoki rádió hullámhosszán, de valójában Munkácson tartózkodva adták ki nyilatkozatukat Kádár Jánosék a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” megalakulásáról. Kádárékat a Szovjetunióból hozták vissza Magyarországra, és vitték Budapestre a szovjet páncélosok. Az, hogy a proletárközösség az 1956-os események elleni védelmet szolgálta volna, szintén csak a forradalom leverőinek önigazoló kijelentése. Az 1956-os forradalmi eseményekben a munkásság kifejezetten nagy és aktív szerepet vállalt. – A szerk.] Persze volt, aki elvállalta, és elindult 1956-ban külföldre.

1957-ben, hetvenhat éves korában édesapám agyérelmeszesedést kapott. Pestre kellett volna hozni, itt volt, meg van is a zsidóknak ilyen kórházuk, ahova mindenkit bevesznek. Azt hiszem, édesapám betegségéhez hozzájárultak a körülmények is. Nem tudta a megváltozott világot elfogadni. Olyan korban volt, amikor ez a megváltozott világ az ő részére elérhetetlen volt. Minden állami tulajdonba került. Az ő üzletét is elvették. Az agyérelmeszesedés az olyan betegség, hogy az egyik órában az ember tiszta, aztán meg már nem tudja, mit csinál. Szerintem az édesapám tudta, hogy hová megy. Ő olyan éles eszű ember volt, hogy nem tudta elviselni. Vissza tudott jönni a háborúból velünk, és mégis így végezte. És milyen nehezen találtuk meg, 1958. januárban veszett el, és májusban fogták ki a Tiszából. Aztán Szolnokra vitettük, ott lett eltemetve a zsidó temetőben.

Én az egész szövetkezeti munkát 1952-ben kezdtem [lásd: kisipari szövetkezet; a kiskereskedelem államosítása]. A szövetkezet sapkákat és kalapokat is forgalmazott, az egyensapkáktól kezdve a női kalapig minden oda tartozott. A vállalatnak több üzletében dolgoztam. Először a Tanács körút 8-ban, aztán a Szent István körút 15-ben, így dobálták az embert. Akkor tíz fiókja volt a vállalatnak. Mindig, ha kellett valahová, besuszteroltak. Évenként változott, hogy hol dolgoztam. Most már nincsenek meg ezek az üzletek. Ez mind kalapüzlet volt. A végén Csepelen dolgoztam, boltvezető voltam. Az már a vállalatnak az üzlete volt, ott vezettem egy üzletet, talán most is megvan, nem tudom, azóta sem voltam Csepelen. Voltak ott beosztottak. Egyik nap volt, másik nap nem. Nem volt vonzó Csepelen dolgozni, mert messze volt a várostól, meg nem is volt olyan vonzó, akkor már nyíltak az áruházak. A Corvin meg az egyik meg a másik, inkább oda mentek. Egyszemélyes vezetés volt, de szezonban volt valaki mindig, aki kisegített. Sok vevő volt, Csepel nagyon jó terület. Mai napig is jól megy ott, csak most már építettek áruházakat. Én nem voltam azóta kint, pedig hívtak. Sok üzletet megszüntettek, mert átépítették a boltokat. 

Külföldön nem jártam sajnos. Nyaralni voltam, Hajdúszoboszlón. Mert a lábaim olyanok voltak, mikor hazajöttem Strasshofból, mint egy oszlop, és nagyon fájt. Ilyen reumás. Amikor Hajdúszoboszlóra jártam, ott nagyon jó volt a fürdőben. Meg itt is eljártam a gyógyfürdőkbe úszni, muszáj volt úszni, hogy mozgassam.

Nem nagyon értem én rá barátkozni. Mert teljesen egyedül kellett itt [Budapesten] a kosztról gondoskodnom. Én nehezen tűrtem a kész vendéglői kosztot. Ettem itt, ahol kósert lehetett enni. A hitközségi konyhán nem tudtam enni, mert távol, Kispesten dolgoztam. Akkor esténként főztem magamnak kóser ételt, és másnap azt vittem magammal. Napközben, a piacon vásároltam be. Aztán Csepelen meg pláne. Nagyon jó a közlekedés, de ott kósert nem lehetett enni, tehát én főztem. Volt ilyen olajkályha, és annak a tetején nagyon jól lehetett melegíteni az ebédet. Amikor hozták a nagy dobozokat, megesett, hogy lesodorták, aztán szétgurult a gombóc! Ebből nem csináltam problémát. Ha más nem volt, egy vajas kenyeret ettem. Fél óra ebédidő volt, nem nagyon lehetett máshogy megoldani.

A szabadidőben elsősorban privát munkát csináltam az üzleten kívül. Mert pénzt kellett keresnem, a fizetés nagyon kevés volt. És nem volt apelláta, vagy megelégedtem vele, vagy elmentem máshova, ahol ugyanaz volt. Aki értett valamihez, például banktisztviselő volt, azt jobban fizették. De az ipari munkát nem fizették meg, csak a vasipart, mert akkor azt mondták, hogy az acél és vas országa vagyunk!

1974-ben kiléptem a szövetkezetből, ott nyugdíjaztak. Ötvenöt év volt akkor a nyugdíjkorhatár, és én hatvannégy éves voltam, mikor nyugdíjba mentem. Rádolgoztam hét évet. Megállapítottak kétezer-négyszáz forintot, csak úgy dagadt a zsebem! Volt olyan, aki hétszáz forintot kapott. Így mentem valamire. Társbérletben laktam, aztán leválasztottam a lakást. Nem szereztem semmit, de nyugodtan éltem.

Én is akartam még háború előtt, nagyon régen külföldre menni, mert nagyon sok barátnőm volt kint, aki fiatal korában elment. (A legjobb barátnőm New Yorkba ment, vele később is tartottuk a kapcsolatot.) Igen ám, de az idős szüleimet otthagyni? Bár ne hagytam volna később sem otthon! Mert a húgomra bíztam őket, ő nem dolgozott, együtt laktak egy házban, de nem jól tettem. Nem, én egészen másképp csináltam volna, mikor betegek lettek, én rögtön felhoztam volna őket Pestre. Ő ottan azt mondta, öregek, majd meggyógyulnak. Apámról már meséltem. Az édesanyám nyolcvannyolc éves volt, 1968-ban halt meg, a szolnoki zsidó temetőben temettük el.

Az antiszemitizmusról nem is vettem tudomást. Mert ezt már megszoktuk, hogy van ilyen. Nem is volt, és most sincs olyan jó keresztény barátnőm, olyan bizalmas valaki. Hivatalból az ember tudomásul veszi, és igyekszik megvédeni magát, ha valamit azért nem kap meg, mert zsidó, akkor tesz ellene valamit. Én már öreg vagyok, nem harcolok ellene semmit. Itt vannak szemben olyanok, akik „Heil Hitler”-t köszönnek! Szemben a folyosón meg mellettem is. Ezek újfasiszták, az apa kábé negyven éves, a fia húsz. Itt verik a bakancsot a lépcsőházban. Mit csináljak? Majd ha meghalok, szétszedik a lakást, az biztos, kirabolják. Én nem politizálok. Nekem mindegy, hogy ki csinálja a dolgokat, csak hagyjanak élni! Ne jusson eszükbe még egyszer irtani bennünket. Sajnos van ilyen. A rendszerváltás után megalakultak a pártok ugye, és valaki azzal indult el, hogy sok a zsidó itten. Ha nekik az a hatmillió ember kevés volt, akit megöltek…

A hitközség életében én nem vettem részt. Én nem kértem semmit, inkább dolgoztam. Nem is kaptam semmit. Most a német pénzt kapom, ez az első az életemben, hogy valahonnan valamit kapok! A hitközség segített ezt elintézni, megszervezték nekünk. Jelentkeztek, akik deportálva voltak, ki kellett állítani az iratokat, és aztán hetekig, hónapokig tartott az eljárás. Kapom, amit megállapítottak ugye. Az előző kormány nem, de most megállapították, hogy a deportálás miatt, az üzlet és a lakás elvétele miatt milyen kártérítést ítélnek meg. A nyugdíjszelvényen rajta van. Életjáradék.

Én nem akartam elmenni. Azt mondtam, már nem. Ha fiatal lettem volna, akkor elmentem volna. De ilyen öregen, másnak a nyakára? Nekem nincs odakinn rokonom sajnos. Baráti körömből nagyon sok volt. Egy darabig leveleztünk. A legtöbb Amerikában volt, de hát ők is már elmentek. Nyolcvan éves volt a barátnőm, mikor meghalt. Szolnoki volt ő is, aztán Pesten lakott egy darabig, mielőtt Amerikába ment. Ott kint a fia meghalt, és ő ebbe belebetegedett. Az egyetlen fiával menekült el innen, aki akkor tízéves gyerek volt, a hátán vitte ki az osztrák határon. Ausztriában lágerba kerültek, és utána kiment Amerikába. A bátyja kint volt. Nagyon nagy fiú lett, mélytengeri kutató lett. Nagyon jól keresett, de negyvenkét éves korában egy perc alatt meghalt. Olyan tekintélyes ember lett belőle, hogy az egyetem aulájában a mai napig is ott van a mellszobra. Egy külföldi zsidó gyereknek!

Izraelben is van egy barátnőm. Fiatalabb, mint én, hetvenöt éves most. Huszonegy dédunokája van, bizony! Három gyereke volt, de egy gyereke meghalt sajnos, a legidősebb, a fia. És maradt egy lánya, annak született nyolc gyereke, és a fiának négy, és ezekből vannak most már a dédunokák. Mondom, huszonegy dédunokája van. Izraelben élnek, és azt mondják, őket hagyják békében. Ha nem hagyják, akkor összeverik őket. Lebontják a házakat. És nagy falat építenek, olyat, mint ami itt volt a határon a két Németország között. Ott is építenek egy nagy falat. Persze a világ ellenük beszél, és nem értik meg, hogy védekezni kell nekik. Hát álljanak a határra, és várják, míg sortüzet adnak? Védekeznek is. A világ legnagyobb hadserege van náluk. Mindenki katona, még a lányok is. Persze nem a lövészárokban az első sorban, de nagyon hasznos munkát végeznek. Beteget ápolnak, élelmet szereznek.

A kommunizmus alatt nem lehetett kapcsolatot tartani a külföldiekkel. A külföldi barátaimnak is volt itthon közvetlen rokonuk, de akkor nem lehetett a határon átmenni, se ki, se be. A rendszerváltás után lehetett felvenni a kapcsolatot. És mi barátságban vagyunk. Többen akarták, hogy menjek ki, de én nem bírom az izgalmakat. Én már nem most, hanem harminc évvel ezelőtt sem bírtam. Tönkretett idegrendszerrel, szervezettel élni egy ilyen országban? Minden pillanatban számítani, hogy kimegyek az utcára, és lelőnek, ugye? Mit keressek ott?

A két testvérem itt halt meg, Pesten. Meghalt a húgom, aki négy évvel fiatalabb volt, mint én. 1998. március nyolcadikán halt meg. Az öcsém még 1982-ben halt meg. Szolnokon lettek eltemetve a zsidó temetőben. A testvéreimnek sajnos egyáltalán nincs gyerekük, a húgomnak negyvenhárom évi házasságban nem lett gyermeke. Nekem meg közbejött a háború, nem is akartam. És élő rokonom sincs. Nekem házastársam nem volt. Gyerekeim nincsenek.

A háború utáni időszak keserves volt. Én nem foglalkoztam politikával, mint ahogy most is utálom a politikát! Mert egyszer áldozata lettem neki, és soha többet nem leszek az, ami addig voltam. Attól kezdve az életem sajnos leromlott, és nem tudott felkerülni. És csak a puszta életem maradt meg. Utálom a politikát! Meg a háborúskodást! Az én vallási meggyőződésem abból áll, hogy ne bántsd a másikat! Az egyik állat a másikat nem bántja, ha az ember egy kismacskát kivesz a fészekből, és ott van a nagy macska mellette, az megmarja, nem engedi. De az egyik ember megtámadja a másikat. Egyiket azért, mert gazdag, másikat azért, mert ilyen vallású, a harmadikat másért. Irigyek, gonoszak. Az én emberi meglátásom nem ilyen. Sokan szidták a kommunizmust. De ennek kellett jönni, mert egy tönkretett országot senki nem vett pártfogásba. Nem lennének a lakótelepek, tizenkét év alatt az egészet fölépítették, hogy az embereknek legyen hol lakni. Csak politizáltak, ugattak, ahelyett, hogy odafigyeltek volna, hogy az emberek nyomorban éltek. Aztán mégiscsak igazuk volt, mert mindenkinek volt munkája. Megmondom őszintén, nem illik most bevallani, de nekem jobb volt. Mert nyugodtan éltem. Szegényen, de nyugodtan.

A vallásosságomat megtartottam. Mióta nyugdíjban vagyok, pláne. Addig nem lehetett. Amikor alkalmazásba kerültem Pesten, akkor nem tudtam megtartani a szombatokat, ünnepnapokat. Mert ugye állami üzletet kaptam, vezettem. Csepelen, Kispesten, és aztán idebenn is. De akkor szombaton még délben három óráig is nyitva voltunk. Nem lehetett semmi ilyesmit csinálni. Akinek volt férje vagy gazdag családja, az talán megtehette. Azért próbáltam tartani az ünnepeket, amennyire lehetett, Jom Kipurkor például szabadságot vettem ki.

A zsidó ünnepeket megtartottam, megtartom most is. Sajnos már mivel nem tudok járni, hát nem tudok elmenni a templomba. Most is el tudnék menni taxival a kapuig. Nagyon rendesek az ottani emberek, fel is vezetnének, de nem csinálok feltűnést. Ha nem jól érzem magam négy óra hosszát abban a templomban, akkor mi van? Orvost hívjunk meg cirkuszoljunk? Egyszer itthon kell maradni.

Ugyanazt a rendes házi kosztot esszük, mint amit bárki megehet. Csak a vallás szerint a vért eltávolítjuk belőle, és nem főzünk, mondjuk, tejfölös csirkepaprikást. Mert abban a tejföl a hússal együtt van [lásd: étkezési törvények]. És én ezt egész életemben betartottam. Ezt szoktam meg! Lehet, ha mást ettem volna, azt is megszoktam volna, mert a gyomor egy fizikális dolog. Mert mondjuk, vidéken nincsen sakter, vidéken nincs kóser, Miskolcon van meg Debrecenben, meg Pesten van. De én ragaszkodom hozzá. A röpke életemben még az se legyen? A Hannában szoktam étkezni. Elég jól megfizetteti a Hanna, de kóser koszt. A Révay utcai kóser vendéglőben is. [Nem világos, milyen vendéglőre gondol Grün Magda. A Révay utcában van a Bálint Zsidó Közösségi ház. Ennek azonban nincs étterme. – A szerk.] És mostanában egy bejárónő jár ide fel, segít a háztartásban, és főz is rám.

Én vallásos környezetben éltem és élek ma is, én nem megyek más templomba, csak oda, ahova mi tartozunk. Amíg járni tudtam, a Hunyadi téri templomba jártam. Körülbelül egy éve már nem tudok elmenni, nehezemre esik a járás, addig rendszeresen jártam. A Hunyadi téri templomban vannak ismerőseim, ma is tartom a barátságot velük. A barátnőm, aki mellettem ült a templomban, elhozza majd az imakönyveim, mert ott vannak. Mondtam, hogy én nem tudok elmenni, hozza el, és majd itthon is lehet imádkozni. A zsidóknál nem kell hogy bemenjen a templomba, és leboruljon. Éppen elég az, ha előveszi az imakönyvet, és helyben imádkozik. Úgy csinálom.

Életrajz

Hochman Tibor a feleségével, Valentyinával Ungvár egyik új lakónegyedében, egy nyolcemeletes házgyári épület kétszobás lakásában él. A házat az 1970-es évek végén húzták föl, a lakás berendezése is ezekből az időkből való, a bútorok ennek megfelelően kissé kopottasak, megviseltek, de kényelmesek, tiszták, meglátszik rajtuk a gondoskodás. Az ajtón belépve azonnal szembeötlik a lakást szinte teljesen elborító szobanövényözön. Cserepes virágok mindenütt, a polcokon, a padlón, az ablakpárkányokon. Hochman Tibor kimondottan hórihorgas, igazi atlétatermet, amelyet az eltelt évek súlya nem roppantott meg, a legszívesebben farmernadrágot és pulóvert visel. Dús, göndör haja van, itt-ott már őszül egy kicsit, szeme azonban tisztán, fiatalosan ragyog. Szűkszavú, lényegre törően fejezi ki magát, de szeret tréfálkozni.

Az apai nagyszüleim Kárpátalján, Munkácson éltek. Azt nem tudom, hogy ott is születtek-e, de az biztos, hogy mindketten, nagyapám is és nagyanyám is Kárpátaljáról származtak. Nagyapámat Hochman Dávidnak hívták, a magyar nevére nem emlékszem. Nagyanyám nevét sem tudom fölidézni. A szüleimmel együtt csak úgy szólítottuk: nagymama, a gyermekei pedig egyszerűen csak mamának hívták. Nem tudom, mikor születtek. A nagypapa sakter volt, a nagyanyám nem járt munkába, háziasszony volt.

Munkácsot jelentős részben zsidók lakták, számarányuk elérte, talán meg is haladta az ötven százalékot. A város két utcájában, a Zsidó utcában és a Dankó utcában csak zsidók éltek. A városközpontban máshol vegyesen laktak zsidók, magyarok, csehek, ukránok és cigányok. A Zsidó utca elején állt egy nagy zsinagóga meg egy mikve. Ebben az utcában volt a halpiac is, és volt jó néhány kóser hentes is az utcában. Munkácson sok zsinagóga volt, a pontos számot nem tudom, úgy húsz körül. A nagy központi zsinagóga rabbija a haszid Spira Lázár rebbe volt. Munkácsot tartották a haszidizmus központjának, a haszidoknak saját zsinagógájuk és héderük volt a városban. A Dankó utcában volt egy óriási haszid oktatóközpont, szinte egy kisebbfajta város, volt benne egy tágas héder és jesiva is.

Munkácson működött néhány cionista szervezet. A cionisták és a haszidok folytonos ideológiai háborúban álltak egymással. A haszidok abban hittek, hogy eljön a Messiás, aki az Ígéret Földjére, Izraelbe vezeti a zsidókat. Azt vallották, hogy nem kell semmit sem tenni, csak imádkozni, és várni a Messiás eljövetelét. A cionistáknak mindenféle szervezeteik voltak a gyerekek és fiatalok számára, hogy sportoljanak, megerősödjenek, olyan szakmákat tanuljanak ki, amelyekre Izraelben is szükség van, és így fölkészüljenek az utazásra. Munkácson volt egy világi zsidó gimnázium, amit a cionisták működtettek. A tanítás nyelve a héber volt, de a héderben alkalmazott gyakorlattal szemben itt az izraeli hétköznapi életben használt, modern hébert tanították, emellett ebben a gimnáziumban állították ki a város legjobb futballcsapatát. A vallást csak érintőlegesen, felszínesen tanulmányozták, és ez bizony nagyon zavarta a rabbikat.

A munkácsi zsidók a legkülönfélébb mesterségeket űzték. A kézművesek, mesteremberek javarésze zsidó volt. A kereskedelemben is meghatározó volt a szerepük. Volt néhány zsidó üzlet a külvárosban is, de azok sábát idején nem nyitottak ki, és ehhez a nem zsidó származású helybéliek is alkalmazkodtak, úgyhogy péntek délig elintézték a bevásárlást, ilyenkor két-három napra előre megvették azt, amire szükségük volt. No és ott voltak még a zsidó értelmiségiek, orvosok, tanárok, jogászok. Munkácson nem volt antiszemitizmus, sem az osztrák–magyar, sem a csehszlovák fennhatóság idején.

A nagyszüleim nyolc gyermeket neveltek, négy fiút és négy lányt. Apám volt a legidősebb, Ignácnak hívták, a zsidó neve Jichák volt. 1898-ban született. A testvérei születési dátumára nem emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy nem volt köztük jelentős korkülönbség, másfél, legfeljebb két év. Apám után két fiú, Áron és Salamon következett (Salamon zsidó neve Smuel volt), majd a négy leánytestvér, Frida, Fáni, Rézsi (Rejsl) és Eszter. A legkisebb testvére József volt, az ő zsidó neve Joszif.

A nagyszüleim vallásos emberek voltak. Nagyapám nem növesztett pajeszt, gondosan nyírt, nem túl nagy szakálla volt. Nem úgy öltözködött, mint a fekete ruhás haszidok, többnyire hétköznapi viseletben járt [lásd: zsido oltozkodesi szabalyok]. A nagyanyám – legalábbis szerintem – túlzásba vitte a vallásosságot. Parókát hordott, hosszú, nyakig begombolt, sötét ruhákat viselt. Szabadidejében mindig imádkozott. Otthon természetesen mindig megtartották a sábátot meg a zsidó ünnepeket. Az apai nagyszüleim házában többnyire jiddisül beszéltek, magyarul csak ritkán.

Nem tudom, hogy apámat és a testvéreit beadták-e a héderbe, egyáltalán, fogalmam sincs róla, hogy milyen iskolába jártak. Úgy gondolom, hogy a fiúk a héderben tanultak, akkoriban ilyen vallásos szülőknél nem lehetett ez másként. Emellett persze elvégezték az általános iskolát is [lásd: iskolarendszer Csehszlovákiában a két háború között]. Hogy aztán apám a későbbiekben tanult-e még valahol, azt már nem tudom. Nem emlékszem arra, hogy mesélt volna a gyerekkoráról vagy a fiatalságáról, ő is ugyanolyan hallgatag természetű volt, mint a nagyapám. Apám gépész volt a munkácsi erőműben, a nagy, dízelüzemű áramfejlesztőket javította, felügyelte. Gondolom, ehhez a munkához kellett valamilyen szakképesítést szereznie.

Amikorra már vissza tudok emlékezni, apám testvérei részben már családos emberek voltak, és elköltöztek a szülői házból. A lányok közül Frida és Fáni nem ment férjhez, Áron és József pedig nem nősült meg, akkoriban még ők is a nagyszüleimmel éltek.

Áron nagybátyám egy ruházati boltban dolgozott eladóként. Gyerekkora óta volt valamilyen krónikus betegsége, nyilván ez is szerepet játszott abban, hogy nem nősült meg, és a szüleivel élt. Salamon saját hentesüzletet nyitott. A boltban volt egy kicsinyke földolgozó részleg, ahol kóser kolbászt és virslit készítettek. Ebben a részlegben hárman dolgoztak. Salamon egy munkácsi zsidó lányt vett feleségül, akinek a nevére nem emlékszem. A felesége az esküvő után a háztartást vezette. Két gyermekük született. József nagybátyám egy háztartási boltban helyezkedett el, eladóként. Frida nem dolgozott, a nagyanyámnak segített a ház körül. Fáni varrónő volt, otthon varrt megrendelésre. Rézsi férjhez ment, a férje nevére már nem emlékszem, volt neki egy cukrászüzlete. Miután összeházasodtak, Rézsi besegített a boltban, merthogy nagyon jól tudott sütni. Eszter is férjhez ment egy Szerencsi nevű magyarhoz. Nem tudom, hogy a nagyszüleim mit szóltak ahhoz, hogy a lányuk egy gojt választott, de úgy emlékszem, jó viszonyban voltak egymással. Eszter lánya most nyolcvan éves, és Munkácson él.

Az apám és a testvérei nem voltak annyira vallásosak, mint a szüleik. Valamennyire mindannyian tiszteletben tartották a vallási előírásokat, és megtartották a zsidó hagyományokat, de inkább a szülők miatt. A zsinagógába csak Jom Kipurkor mentek el. Nagyapám nem erőltette a dolgot, de nagyanyám ragaszkodott hozzá.

Anyám családjáról csak annyit tudok, hogy Munkácson éltek. Anyám szüleit nem ismertem, jóval a születésem előtt meghaltak. A családnevük Berhida volt, de másra nem emlékszem. Anyámat Eszternek hívták, 1899-ben született, Munkácson. Egy fiú- és két leánytestvére volt. Nem tudom, hogy a testvérei mikor születtek, úgy rémlik, hogy anyám volt a legfiatalabb. A bátyját Jákobnak hívták, az egyik nővérét Fridának, a másik nővére nevére nem emlékszem. Anyám és a családja életéről jóformán semmit sem tudok. Azt tudom, hogy nagyon szép lányok voltak, Frida 1912-ben még egy párizsi szépségversenyt is megnyert.

Viszont sok történet keringett a családban Jákob nagybátyám háborús hőstetteiről. Jákob az első világháborúban a magyar hadseregben harcolt, és hősként tért haza, rengeteg kitüntetést kapott. De már nem emlékszem a történetekre, csak arra, hogy gyerekkoromban a testvéremmel gyakran hallgattuk csillogó szemekkel a történeteit. Anyám mindkét nővére férjhez ment, azután pedig a háztartásukat vezették. Jákob egy húsüzemben kapott munkát, anyám pedig a férjhezmeneteléig varrónőként dolgozott egy háznál.

A szüleim megismerkedéséről nem tudok semmit. Esküvőjüket szigorúan a zsidó hagyományok szerint tartották meg, akkoriban ez nem is lehetett másképp. Apámnak nem volt saját háza, ezért az esküvő után a szüleim egy bérelt lakásba költöztek. 1944-ig éltünk abban a lakásban, amely egy földszintes épület egyik felét foglalta el. Szoba-konyhás lakás volt, meg volt egy kamrának használt kisebb helyiség.

Hárman voltunk testvérek, az idősebbik fivérem, Miklós 1924-ben született. A zsidó neve Azril Majer volt. Én 1928-ban születtem, magyar nevem Tibor, zsidó nevem Jiszrael, Adalbert öcsém meg 1934-ben jött a világra. A zsidó nevére már nem emlékszem. A családban mindenki a magyar nevét használta. A zsidó hagyománynak megfelelően körülmetéltek minket, de lehet, hogy ezt csak apám szüleinek megnyugtatására tették.

Otthon magyarul beszéltünk. Ha a szüleink azt akarták, hogy mi, gyerekek, ne értsük, miről beszélgetnek, átváltottak jiddisre. Minket egyébként nem tanítottak jiddisül beszélni. A gyerekkori pajtásaim között szép számmal akadtak nem zsidó származásúak, ebben persze nem volt különösebb megfontolás, a véletlen hozta úgy, hogy az utcánkban csak egy vagy két zsidó család lakott, de az ottani gyerekek nem a mi korosztályunkhoz tartoztak, a velem egykorú utcabéli fiúk pedig nem voltak zsidók. Ha eljött hozzánk a nagymamám, gyakran korholta anyámat, hogy miért engedi, hogy goj gyerekekkel barátkozzam, de anyám kitartott amellett, hogy a gyerek olyan helyen játsszon, hogy az ablakon kinézve szemmel lehessen tartani. Arról, hogy más utcába járjunk játszani, szó sem lehetett.

Sem anyám, sem apám lánytestvérei és sógornői nem viseltek parókát, és nem fedték be a fejüket. Anyámnak nagyon szép kalapjai voltak, de ez inkább a divatnak és nem a vallásnak szólt. Anyám évente csak egyszer, Jom Kipur idején kötött fejkendőt. Gyönyörű, gesztenyebarna haja volt, és csinos frizurát viselt, emellett szerette az illatszereket és az ékszereket. Mindig divatosan öltözködött, ha a rövid szoknya volt divatban, rövid szoknyát viselt, szerette a világos ruhákat – különösen nyáron –, és magas sarkú cipőben járt. Apám szintén divatos holmikat viselt: öltöny, színes ing, nyakkendő vagy csokornyakkendő, kalap.

Most, hogy így fölidézem a múltat, kezdem úgy látni, hogy otthon elég sok zsidó hagyományt követtünk, de – hogy is mondjam – amolyan rövidített program szerint, nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget ezeknek a dolgoknak. Anyám például mindig fölkészült a sábátra, sütött ünnepi kalácsot, elkészítette az ételeket. Péntek este gyertyát gyújtott, de a sábát köszöntése ezzel be is fejeződött minálunk. Apám szombatonként dolgozott, vasárnaponként pihent. Ilyenkor csak egyetlen brigád tartott ügyeletet a munkahelyén, de ha történt valamilyen rendkívüli dolog, apámat vasárnap is behívhatták dolgozni apámat vasárnap is behívhatták dolgozni, hiszen ez az erőmű látta el árammal az egész várost. Akkoriban igen nagy becsben tartották, ha valaki állami alkalmazásban állt, apám esetében is ez volt a helyzet, éppen ezért nem kockáztathatta meg, hogy a zsidó hagyományok szerint megtartott sábát miatt esetleg elveszítse a munkahelyét. Úgyhogy sábátkor nálunk is égtek a gyertyák, volt ünnepi kalács az asztalon, de ettől eltekintve, a vacsora olyan volt, mint máskor, senki sem mondott áldást az ételre, senki sem imádkozott. Másnap pedig senki sem gondolt arra, hogy tiszteletben tartsa az ilyenkor szokásos tilalmakat, hogy ne dolgozzon semmit [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Mi, gyerekek legfeljebb annak örültünk, hogy nem kell leckét írnunk, de ez volt az egyetlen könnyebbség.

Pészah idején, közvetlenül az ünnep előtt előszedtük a külön erre a célra tartogatott edényeket, amelyek egyébként egész évben a padláson pihentek, a hétköznapokon használt konyhai holmikat pedig erre az időre fölvittük a padlásra. Anyám az ünnep idején kizárólag a Pészahra félretett edényeket használta, ezeken a napokon kenyér nem volt otthon, helyette minden nap maceszt ettünk, amit anyám előre beszerzett. Egyébként minden úgy ment, mint a hétköznapokon. A széderestét nem ültük meg. Hanuka ünnepén anyám minden este meggyújtott egy gyertyát a gyertyatartóban, Ros Hásáná idején pedig mindig volt méz és alma az asztalon. Úgy gondolom, hogy a szüleim nem valamiféle belső indíttatásból tartották tiszteletben ezeket a szokásokat, hanem a nagymama miatt. Nagyanyámat ismerve, úgy hiszem, hogy az anyám azért igyekezett legalább a külsőségeket fenntartani, mert nem akarta, hogy az esetleg betoppanó nagymama szemrehányásokkal illesse, ezekből ugyanis bőven kijutott volna, ha váratlanul beállít, és úgy találja, hogy valami hiányzik az asztalról, valami nincs rendben az ünnepi készülődésben. A család többi nőtagja is anyám példáját követte, így nagyanyám a külsőségek hiányát nem vethette a szemükre, a részletekbe pedig már nem látott bele.

A Jom Kipur volt az egyetlen zsidó ünnep, amelyet családunkban a szokásoknak, az előírásoknak megfelelően tartottunk meg. Az ünnep előestéjén elvégeztük a kápóresz szertartást, ehhez anyám magának fehér tyúkot, apámnak és nekünk, fiúknak fehér kakast vásárolt. A madarunkat óvatosan körbe kellett forgatni, miközben azt ismételgettük, hogy „Vidd el az én bűneimet…”. Hogy aztán mi lett velük, nem tudom, elképzelhető, hogy a lábasban végezték. Jom Kipur előestéjén anyám kiadós vacsorát készített. Enni csak az első esti csillag feljövetelekor lehetett, azután pedig egynapos böjt következett. Mi, gyerekek nem böjtöltünk, a felnőttek azonban szigorúan betartották a szabályokat. Emlékszem, ahogy nagyapám bezörgetett hozzánk Jom Kipur előestéjén, és szigorú hangon azt mondta apámnak, „Holnap légy a zsinagógában”. Másnap a szüleink elmentek a zsinagógába, és ott töltötték az egész napot, csak akkor indultak haza, amikor az égen fölbukkantak az első esti csillagok. A böjt ekkor ért véget, ezt követően már lehetett enni.

Amikor hat éves lettem, beírattak az iskolába. Ez egy cseh iskola volt, és a bátyám, Miklós is oda járt. Az osztályunkban volt még néhány zsidó gyerek, a tanárokkal és a diáktársainkkal jó volt a viszonyunk. A cseh fennhatóság idején nem éledt fel az antiszemitizmus, éppen ellenkezőleg, a csehek mindenfajta módon támogatták a zsidókat. Jó tanuló voltam, bár nem voltam különösebben szorgalmas. Élénk, mozgékony kölyökként jobban szerettem az utcán játszani a barátaimmal, mint otthon, a könyvek fölött görnyedni. A játszótársaim között egyaránt voltak zsidók és nem zsidó származásúak, nem tettünk különbséget, egyszerűen csak barátkoztunk egymással. Énekeltem az iskola kórusában, fölléptünk az iskolai ünnepségeken.

Amikor elsős lettem, apám a héderbe is beadott. Két hét után úgy határoztam, hogy elegem van az egészből. Minden bizonnyal ez volt életem első önálló döntése. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy héderbe járjak, de apám azt mondta, hogy semmi értelme kényszeríteni, abból semmi jó nem származik. Emlékszem, azt mondta anyámnak: „Majd csak elboldogul valahogy az életben a héder nélkül is.” A nagyanyámat persze fölizgatta a dolog, azzal vádolta a szüleimet, hogy gojt neveltek belőlem, de később elcsitultak a kedélyek, és nem kellett visszamennem. A bátyám, Miklós viszont járt a héderbe.

A cseh iskolában három osztályt sikerült befejeznem. 1938-ban Kárpátalja Magyarország fennhatósága alá került, amit Munkács lakossága nyugodtan fogadott [Ekkor még nem került egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá, csak Ungvár és Munkács környéke, amelyek az első bécsi döntéssel kerültek vissza átmenetileg Csehszlovákiától. Kárpátalját 1939 márciusában szállták meg a magyar csapatok. – A szerk.]. Sokan, akik még az osztrák–magyar időkben születtek, és éltek Kárpátalján, úgy gondolták, hogy a magyarok alatt is rendben mennek majd a dolgok. Az idősebb nemzedékhez tartozók többsége, akik felnőttként élték meg a csehszlovák fennhatóság húsz esztendejét, nem tanult meg csehül, mindig is magyarul beszéltek, ahogy mi is. Apám, állami alkalmazottként köteles volt jól elsajátítani a cseh nyelvet, anyám azonban legfeljebb ha néhány szót tudott.

A negyedik osztályt már magyar iskolában kezdtem meg. Egy évvel azután hogy Kárpátalját Magyarországhoz csatolták, még nem érzékeltük az antiszemitizmus erősödését. 1939-től aztán érvénybe léptek a zsidótörvények, de az antiszemitizmus csak állami szinten jelent meg, a hétköznapi életben nem érzékeltük [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Az elsők között lépett életbe az a törvény, amely kimondta, hogy tilos zsidó üzletekben vásárolni. A tulajdonosoknak át kellett ruházniuk az üzletük tulajdonjogát nem zsidó személyekre, de jogukban állt ugyanabban a boltban munkát vállalni. A későbbiekben aztán sorra került a többi zsidó tulajdon is, a gyárak, műhelyek. Ha a zsidó tulajdonos késlekedett az átruházással, akkor az állam mindenfajta ellenszolgáltatás nélkül kisajátította az üzletét. A zsidókat kitiltották a felsőoktatási intézményekből, nem teljesíthettek fegyveres katonai szolgálatot, ehelyett munkaszolgálatos zászlóaljakba sorozták be őket.

Apám csak úgy kerülte el a munkaszolgálatot, hogy jól képzett szakemberként állami alkalmazásban állt. A magyaroknak egyszerűbb volt megtartani apámat nagy felelősséggel járó munkahelyén, mintsem gyorsan kitanítani és a helyére rakni valami tapasztalatlan újoncot. 1939-ben, betegségben meghalt Áron nagybátyám, Munkácson. Nem emlékszem a temetésére, de mivel a szülei temettették el, gondolom, hagyományos zsidó szertartás volt. Apám másik bátyját, Salamont és öccsét, Józsefet 1941-ben behívták munkaszolgálatra. Salamon a fronton megbetegedett tífuszban. A járvány akkortájt olyan erővel dühöngött, hogy Munkácson kialakítottak egy fertőző betegeket kezelő kórházat a frontról érkezők fogadására és ellátására. Salamont 1943-ban szállították Munkácsra, ahol hamarosan meghalt a kórházban. József 1944-ben, munkaszolgálatosként halt meg, valahol Jugoszláviában [Föltehetően a Délvidéken, munkaszolgálatosként. – A szerk.]. Apám Rézsi nevű leánytestvérének és anyám Frida nevű testvérének férje sem tért haza a munkaszolgálatból.

Az iskola befejezését követően a bátyám, Miklós nem folytathatta a tanulmányait. Olyan idők jártak, hogy apám a fizetéséből nem tudott eltartani öt embert. A magyarok 1941-ben bevezették a jegyrendszert az élelmiszerekre, a zsidók csökkentett fejadagokat kaptak [lásd: jegyrendszer Magyarországon (1940–1950). A Közellátási Minisztérium 1944. május 1-jén kelt 108.500. K. M. számú rendelete szabályozta a zsidók élelmiszer-ellátását. A rendelet meghatározta a zsidóknak járó fejadagokat – például fejenként és hetenként 10 dkg hús, havonként 30 dkg cukor és 30 dkg étolaj járt. A zsidók közellátási szelvényívet nem kaphattak, a már kiosztott íveket 1944. május 3-ig vissza kellett szolgáltatni. A rendelet végrehajtásával kapcsolatos jegyek előállításáról és szétosztásáról a Közellátási Minisztériumnak, illetve a községi elöljáróságnak kellett gondoskodnia. – A szerk.]. A piacon minden nagyon drága volt. Miklós beállt tanulónak egy szabómesterhez. 1942-ben én is befejeztem az iskolát, és kénytelen voltam munka után nézni. Egy lakatosmesterhez szegődtem el tanoncnak, egy év tanulás után pedig munkába álltam a mester műhelyében. Ekkor 1943-mat írtunk.

1943-ban a zsidókat arra kötelezték, hogy sárga csillagot viseljenek a felsőruházatuk mellkasi és hátulsó részén [A rendeletet 1944. március 31-én hozták, a mellkas bal oldali részén kellett a sárga csillagot viselni. Lásd: sárga csillag Magyarországon. – A szerk.]. Sárga csillag nélkül nem lehetett kilépni az utcára, bármelyik arra járó magyar katona helyben agyonlőhette az embert, még csak be sem kellett kísérnie a parancsnokságra a szabályszegőt. Munkácson 1944 tavaszán jelölték ki a gettót. A Zsidó és a Dankó utcát körbekerítették szögesdróttal, a város zsidóságát pedig kötelezték arra, hogy odaköltözzenek. Az emberek csak élelmet és néhány holmit vihettek magukkal. Nagy volt a zsúfoltság. Ahol korábban legföljebb egy család élt, most minden szobára jutott egy család, néha több is. Menet közben kiderült, hogy az eredetileg kijelölt gettó túl kicsi ahhoz, hogy minden munkácsi zsidót befogadjon. Ekkor alakították ki a második gettót, az elsőként lekerített rész szomszédságában. Mindkét gettót kerítéssel vették körül. A gettót tilos volt elhagyni, és a két rész között is tilos volt az átjárás. Az őrséget magyar csendőrök adták. Az egyes gettórészeken belül szabadon lehetett mozogni az épületek között, azt nem tiltották meg. A gettóban velünk voltak apám szülei, a két hajadon leánytestvére, Frida és Fáni, anyám bátyja Jákob és a leánytestvére, Frida. Később megtudtam, hogy a magyarok sok, az első világháborúban kitüntetett zsidót nem költöztettek gettóba, és nem vittek koncentrációs táborba, de ez Magyarországon volt így, Kárpátalján viszont nem kivételeztek senkivel. Apám családos leánytestvérei, Rézsi és Eszter a másik gettóban voltak.

Már néhány hete ott voltunk a gettóban, amikor a kapunál kitűztek egy hirdetményt, hogy mindenki vegyen magához élelmet, szedje össze a holmiját, és készüljön föl az útra. Ungvárra vittek minket, a téglagyárba. A gyár igen nagy területen helyezkedett el, ott gyűjtötték össze az ungvári és a Kárpátalja többi részéből kitelepített zsidókat. Ideszállítottak minden zsidót az adott településről, és a szabad ég alatt, a gyár udvarán jelöltek ki számukra egy területet, városonként, falvanként osztották fel a térséget. A gyárban több, már régóta nem üzemelő, korábban téglaszárításra használt épület állt. A falak átnedvesedtek, a padlózatot téglatörmelék borította. Szellőzés nem volt, így nem lehetett bennük megmaradni. Voltak még valami építményféleségek, mindössze három oldalfal, tető nélkül. Az emberek ezekben próbálták meg elvackolni, egy kicsit fölmelegíteni magukat, de nem sokra mentek, a szinte folyamatosan zuhogó eső ellen a csupasz falak nem nyújtottak védelmet. Mégis, sokan úgy érezhették, hogy az építmény valamiféle menedékként szolgál.

A gettóban ételt nem kaptunk. Azt ettük, amit magunkkal vittünk, de a készletek gyorsan kimerültek. Időről időre fölbukkant néhány ungvári lakos, aki a kerítésen át ennivalót dobott be hozzánk. Voltak, akik az ismerőseiket, barátaikat akarták így támogatni, és akadtak köztük olyanok is, akiket fölháborított az, ahogyan a zsidókkal bántak, és egyszerűen csak segíteni próbáltak. A gettóból munkára vitték ki az embereket. Néhány brigád azt a feladatot kapta, hogy magyar csendőrök vezetésével kutassa át a zsidók által elhagyott házakat, és válogassa szét az ott talált holmikat, külön a ruhákat, külön a bútorokat, a képeket és így tovább. A szortírozás követően a holmik raktárba kerültek.

Körülbelül tíz napot töltöttünk az ungvári gettóban. A téglagyár mellett futott egy vasúti szárnyvonal. Amikor a gyár még működött, ezen vitték el a kész téglákat, illetve ezen szállították a nyersanyagot. 1944 áprilisában marhavagonok gördültek a téglagyárhoz, azokba a kocsikba szállítottak fel minket. Lefekvésről szó sem lehetett, éppen csak annyi helyünk volt, hogy nagy nehezen leüljünk a padlóra. A vagon közepén, a padlón egy fedetlen lyuk tátongott, azon keresztül tudtuk elvégezni a dolgunkat, mindenki szeme láttára. Élelmet, vizet nem kaptunk. Nem emlékszem arra, hogy mennyi ideig tartott az utazás, nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Tudtuk, hogy koncentrációs táborba visznek minket, a munkácsi gettóban már korábban keringtek híresztelések a táborokról. Azt viszont egyikünk sem tudta, hogy ezek megsemmisítő táborok. Azt hittük, hogy kényszermunkatelepekről van szó, valami olyasmiről, mint a munkaszolgálat.

[Randolph L. Braham szerint Munkácson két gettót hoztak létre: „A hozzávetőlegesen 13 000 munkácsi zsidót április 18-án parancsolták a gettóba. A gettó a város zsidónegyedében létesült: a Latorca, a Dankó, a Kálvin, a Töltés, a Zrínyi, a Munkácsi, a Szent Márton, a Mikes Kelemen, a Csokoli, a Zenész és a Malom utca tartozott hozzá”, a másik gettót pedig a Sajovits-téglagyárban állították föl kb. 14 000 falusi zsidó számára (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat /Wilmington, Blackburn Inc. é. n. /1981/, 1. kötet, 428. oldal). Braham szerint Munkácsról két részletben deportálták a zsidókat: először a Sajovits-téglagyárból (május 15-ig ez a művelet befejeződött), majd helyükre költöztették a munkácsi zsidókat, akiket május 19. és május 24. között deportáltak kilenc szerelvénnyel. Braham nem említi, hogy a munkácsiakat átszállították volna Ungvárra. Elképzelhető, hogy Hochman Tibort ezen a ponton megcsalja az emlékezete, és nem az ungvári téglagyárba  vitték át őket, hanem a városi gettóból kivitték a Sajovits-téglagyárba. De természetesen még az is lehetséges, hogy valamilyen okból egy részüket átszállították Ungvárra. Az Ungváron összegyűjtött kb. 18 000 embert a Moskovits-téglagyárban és a Glück-fatelepen zsúfolták össze, majd május 17. és május 31. között, öt transzportban deportálták Auschwitzba. – A szerk.]

Korán reggel érkeztünk meg Auschwitzba. A vagonok ajtajánál géppisztolyos német katonák álltak, mellettük fehérköpenyes alakok, valószínűleg orvosok. Az emberek egyesével, libasorban hagyták el a vagonokat. Azonnal megkezdődött a válogatás, külön az öregek, külön a kisgyermekes nők, külön a fiatalok, külön a középkorú férfiak. Majdnem tizenhat éves voltam, erős, jó felépítésű fiú. Engem és Miklós bátyámat elválasztottak a szüleinktől. Őket és az öcsémet beállították egy menetoszlopba, amelyet géppisztolyos német katonák felügyeltek. Estig maradtunk Auschwitzban, akkor ismét bevagoníroztak minket, és átszállítottak a katowicei táborba. Ez volt Auschwitz munkatábora. A bátyám másik lágerbe került [Föltehetően mindketten valamelyik gleiwitzi munkatáborba kerültek. Gleiwitz – lengyel nevén: Gliwice – Katowice tőszomszédságában volt. – A szerk.]. Akkor még semmit sem tudtam a hozzám közelállók sorsáról. Nem tudtam azt sem, hogy a szüleimet, Adalbert öcsémet, apám szüleit, anyám Jákob nevű testvérét, aztán a nővérét – az ő nevére nem emlékszem –, annak férjét és gyermekeit már akkor beterelték a gázkamrába, amikor arra vártam, hogy bevagonírozzanak, és Auschwitzból Katowicébe vigyenek. A gázkamrában halt meg apám nővérei közül Frida és Fáni, aztán Rézsi, Rézsi férje [Korábban azt állította, hogy Rézsi férje munkaszolgálatosként halt meg. – A szerk.] és gyermekei, valamint Eszter és gyermekei [Eszter férje nem volt zsidó, az interjúkészítés időpontjában 80 év körüli lánya még élt. Végül is nem tudni, Eszter mikor és hol halt meg. – A szerk.]. A koncentrációs tábort csak anyám leánytestvére, Frida élte túl. Frida gyönyörű nő volt, és úgy látszik, megszánták, nem küldték gázkamrába, ott dolgozott valahol. A gyermekei viszont meghaltak. A háborút követően Frida súlyos betegen visszatért Munkácsra, ahol 1949-ben meghalt.

Katowicében deszkafalú barakkokban helyeztek el minket. Keskeny, emeletes fapriccsen aludtunk, amelyen alig fért el az ember. Nagyon nagy barakkok voltak, így nem tudnám pontosan megmondani, hogy hányan lehettünk egy épületben – talán úgy ötszázan. A zsidók voltak a legtöbben, de akadtak ott lengyelek, csehek, szlovákok, osztrákok és más országokból érkezett rabok is. Leginkább a magyarokkal és a csehekkel érintkeztem, hiszen mindkét nyelvet jól beszéltem. Minden barakkban volt egy barakkparancsnok, akit a láger vezetése nevezett ki a foglyok közül. A tábort géppisztolyos német katonák őrizték, idomított kutyákkal. Mivel ez munkatábor volt, a németeknek nem állt érdekében, hogy éheztessenek minket, így ugyanis nem tudtunk volna rendesen dolgozni. Napjában háromszor kaptunk enni: reggel adtak egy bögre pótkávét kenyérrel, napközben ebédszünetünk volt, és akkor a táborból hoztak enni, este, miután visszatértünk a lágerbe, kását és egy kis levest löktek elénk. Ágyneműnk és párnánk persze nem volt, csak egy takarónk. Reggeli után mindennap fölsorakoztattak minket, és alakzatban vonultunk dolgozni. Katowicét is, akárcsak a többi lengyel várost, súlyosan megrongálták a bombázások. Szinte az egész város romokban hevert. Mi romot takarítottunk. Az ép téglákat különválogattuk és gúlába raktuk, a törmeléket saroglyákkal összegyűjtöttük, és fölkupacoltuk. Aztán teherautók jöttek, azokat kellett megpakolnunk a sittel. Így haladtunk utcáról utcára, amennyire lehetett, eltakarítottuk a romot a városban, takarítottunk. A szerszámokat, lapátokat a táborban kaptuk meg, cipeltünk mindent a munkába, aztán meg vissza a lágerbe. Pihenőnap nem volt, számolatlanul múltak a napok és a hónapok.

1945 januárjában megindult a szovjet és az amerikai csapatok támadása, közeledett a front Auschwitzhoz. Menetoszlopba állítottak minket, és fölfegyverzett konvoj kíséretében áthajtottak a mauthauseni koncentrációs táborba. Útközben nem kaptunk sem enni, sem inni. Ötezren indultunk el Katowicéből, de Mauthausenba már kevesebb mint ezren érkeztünk meg. Sokan éhen haltak az úton. Aki meg olyan gyönge volt, hogy már nem tudott továbbmenni, azt a fegyveres kísérők agyonlőtték, odamentek hozzá, és pisztollyal főbe lőtték. A holttesteket ledobálták az út mellé, hogy ne zavarják a menetet. Az oszlop végén haladt egy brigád, amelynek az volt a feladata, hogy eltemesse a halottakat. Később már nem temették el az áldozatokat. Borzasztó hideg január volt. Rabruhában voltunk, de azt megengedték, hogy a vállunkra terítsük a pokrócunkat. Volt úgy, hogy a puszta földön aludtunk, néha betereltek minket egy elhagyott istállóba vagy pajtába. Előfordult, hogy az emberek éjszaka szó szerint halálra fagytak.

Mauthausenban már nem dolgoztunk. Néha persze jöttek az őrök, és elvittek néhány rabot udvart takarítani. De rendszeres munkára már nem hajtottak ki bennünket. Napjában egyszer kaptunk enni, többnyire félig rohadt céklából készített kotyvalékot adtak. Kenyér nem volt. Szinte egész idő alatt a priccseken hevertünk a fűtetlen barakkokban. Itt is nagyon sok barakk volt, az egyikben angol hadifoglyokat őriztek. Velük sem bántak sokkal jobban. Havonta egyszer kaphattak élelmiszercsomagot, de nekik sem adtak sokkal jobb ételt, mint nekünk. A mi barakkjainkban naponta hullottak az emberek. Ki a betegségtől, ki a kimerültségtől. Tudtuk, hogy a front egyre közeledik, és hamarosan vége a háborúnak. A lágerben olyan szóbeszéd terjedt el, hogy a németek, mielőtt elvonulnak, minden foglyot megölnek. Szökésre nem gondoltunk. Az őrtornyokban ott álltak a fegyveresek, akik habozás nélkül lőttek, még akkor is, ha valaki nem az engedélyezett időben lépett ki a barakkból. A láger területén farkaskutyák rohangáltak, rávetették magukat az emberre, lerántották a földre, és darabokra tépték. Túl gyöngék lettünk volna ahhoz, hogy messzire jussunk, és ezzel valamennyien tisztában voltunk. A hidegtől reszketve feküdtünk a priccseken, teljesen elgyengültünk, tudtuk, hogy a halál elkerülhetetlen. Vagy az éhség, vagy az őrség végez velünk. Aztán beköszöntött 1945. május nyolcadika. Azon a reggelen az amerikai hadsereg egységei bevonultak a táborba. Ez a nap hozta meg számunkra a fölszabadulást [Pár nappal korábban, 1945. május 3-án szabadult föl Mauthausen. – A szerk.].

Nagyon legyengültem, úgyhogy azonnal kórházba vittek, a Bécs környéki Hörschingbe. Volt ott egy nagy reptér, és ahhoz tartozott a kórház. Két hónapot töltöttem ott. Ez alatt az idő alatt meggyógyítottak, föltápláltak. Az amerikaiak a kórházban összeírták, hogy ki honnan érkezett, és hol akarja folytatni az életét. Bármelyik országot választhattuk. Arra próbáltak rávenni minket, hogy válasszuk az Egyesült Államokat. Azt ígérték, hogy segítenek lakást meg munkát szerezni, támogatják a továbbtanulásunkat. Akkor még nem tudtam, hogy a németek csaknem az egész családomat kiirtották. Arról álmodoztam, hogy hazatérve megölelem az enyéimet, találkozom a barátaimmal. Amikor kezdték összeállítani a listákat, bejelentkeztem, hogy csehszlovák állampolgár vagyok, kárpátaljai lakos, és közöltem, hogy haza akarok menni Kárpátaljára. A listát összeállító amerikai tiszttől megtudtam, hogy Kárpátalja már nem tartozik Csehszlovákiához, átadták a Szovjetuniónak. A Szovjetunióról nagyon keveset tudtam. Azzal tisztában voltam, hogy ez az ország vállalta a háború legsúlyosabb terheit, hogy keményen küzdött a fasizmus ellen – ennyi, ami persze nem volt túl sok. De hát én Kárpátaljára akartam menni, és bíztam abban, hogy otthon nem változtak a dolgok. Kitartottam az eredeti elképzelésem mellett. Volt ott még néhány ember, aki szintén Kárpátaljára akart utazni. Elvittek minket Budapestre, és átadtak orosz tiszteknek. Megkaptuk az úti okmányainkat, meg kaptunk egy kis elemózsiát az útra. Néhány napot Budapesten tölthettünk. Elhatároztam, hogy elmegyek fürdőbe. Fürdés előtt beadtam a ruhámat és a fehérneműmet a mosodába. Megfürödtem, kijöttem, de a ruháimra még várni kellett. Ülök ott pucéran, csak egy törülközőt tekertem magam köré, és vártam, hogy hozzák a tiszta göncömet. Akkor lépett be az ajtón a bátyám, Miklós. Nagyon lefogyott, megváltozott, de azonnal megismertük egymást. Nem tudtunk betelni a beszélgetéssel, és egy pillanatra sem mertünk elválni egymástól. Együtt utaztunk haza.

1945 júliusában érkeztünk meg Munkácsra. Addigra már sok zsidó visszatért a táborokból, köztük anyám nővére, Frida. Tőle tudtuk meg, hogy mi történt a családunkkal. A koncentrációs tábor előtt Miklós szabóként dolgozott. A hazatérésünk után visszatért a mesterségéhez, és egy szabóságban helyezkedett el. Akkortájt mindenki szépen akart öltözködni, hiszen a háború véget ért. Olyan érzés volt, mintha újrakezdődött volna az élet. De az üzletekben már nem ment olyan könnyen a vásárlás. A szovjethatalommal megérkezett az, amit korábban egyik rendszerben sem tapasztaltunk – az üres polcok látványa. Éppen ezért az egyetlen lehetőség az volt, hogy az ember a szabónál csináltatott ruhát. Miklós sok megrendelést kapott, és elég jól megélt a mesterségéből. Én egy műhelyben helyezkedtem el lakatosként. A régi házunkban laktunk, szovjet személyi igazolványokat kaptunk, a Szovjetunió állampolgárai lettünk. A személyi igazolványomban a nevemet oroszosan Tiberijnek írták. Miklósból meg Nyikolajt csináltak. Munkácson ez idő tájt egyre több a Szovjetunióból, főként Ukrajnából érkezett ember tűnt föl. A bátyámmal együtt valamennyire megtanultunk oroszul. Azok az emberek, akik a Szovjetunióból érkeztek hozzánk, olyanok voltak számunkra, mintha egy másik világból pottyantak volna oda. A szovjethatalom hadjáratot indított Kárpátalján a vallás ellen. Elkezdték bezárni a templomokat, és nem voltak tekintettel sem vallásra, sem felekezetre. A hívőkre meg majdhogynem úgy tekintettek, mint a bűnözőkre szokás. A Szovjetunióban kedvezőtlenül viszonyultak azokhoz az emberekhez, akik kapcsolatot tartottak fenn a külföldön élő rokonaikkal. Ez nekünk nagyon furcsa volt, de a Szovjetunióból érkezettek ezt magától értetődőnek tartották. A bátyámmal együtt kissé szkeptikusan szemléltük ezt a világot, szkeptikusan, de érdeklődve. Megértettük, hogy korábbi életünk lezárult, meg kell szoknunk, hogy a Szovjetunióban élünk.

A Szovjetunióban a tizennyolcadik évüket betöltött állampolgárokat bármikor behívhatták a hadseregbe. Miklós bátyámat a hadkiegészítő parancsnokságon – megromlott egészségi állapota miatt – katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítették, engem viszont nyilvántartásba vettek, besoroztak. 1948 őszén értesítettek, hogy jelenjek meg a hadkiegészítő parancsnokságon, ahol közölték velem, hogy megkaptam a behívóparancsot a Szovjet Hadseregbe. Mi, újoncok a parancsnokságon gyülekeztünk, és innen indultunk tovább Fehéroroszországba, egy alakulóban lévő katonai egységhez. Onnan aztán elvittek minket az otthonunktól hétezer kilométerre fekvő távol-keleti régióba, Habarovszkba. Ott kaptam meg a kiképzést, majd ezt követően a csendes-óceáni szovjet flottához vezényeltek. Egy villanyszerelési munkákat végző zászlóaljba kerültem, amely repülőterek elektronikai berendezéseit építette ki. A zászlóaljunk a Vlagyivosztoktól harminc kilométerre fekvő Uglovajában állomásozott. Bár nem voltam Komszomol-tag, kineveztek a hadtápszakasz parancsnokává. Parancsnokoltam – én. Egy évvel később pedig szakaszvezetővé léptettek elő. Egy laktanyában helyeztek el minket. A zászlóaljban én voltam az egyetlen zsidó, de akkoriban egyetlen alkalommal sem kellett szembesülnöm antiszemita megnyilvánulásokkal. A barátaim különféle nemzetiségűek voltak, és senki nem törődött azzal, hogy zsidó vagyok. A parancsnokaimmal is jó volt a viszonyom.

Leveleztem a bátyámmal, az egyetlen rokonommal. A leveleiből tudtam meg, hogy Munkácson vattagyár nyílt, és őt nevezték ki igazgatónak. Megismerkedett egy zsidó lánnyal, aki szintén megjárta a koncentrációs tábort. A lányt Firának hívták, a családnevére nem emlékszem. 1953-ban összeházasodtak. Fira szülei vallásos emberek voltak, tiszteletben tartották a zsidó hagyományokat. Még a háború után is, a szovjethatalom idején is jiddisül beszéltek otthon, és megtartották a zsidó ünnepeket. Fira szülei hagyományos zsidó esküvőt rendeztek Miklósnak és a lányuknak. Természetesen volt polgári esküvőjük is, utána pedig a menyasszonyi háznál fölállították a hüpét. Az esküvő után nem sokkal átköltöztek Ungvárra. Miklós egy háztartási boltban helyezkedett el, eladóként.

Akkoriban öt évet kellett szolgálni a haditengerészetnél. Ez alatt az idő alatt egyszer voltam szabadságon. Tíz napra engedtek el, de ebbe nem számított bele az utazásra szánt idő. A Vlagyivosztok és Ungvár közötti utazás vonaton több mint egy hétig tartott, lehet, hogy ezért nem törtem magam különösebben, hogy elengedjenek szabadságra.

A feleségemmel a katonaság idején ismerkedtem meg. Valentyina Novikova a vlagyivosztoki villamosipari technikumban tanult. Pihenőnapokon néha kaptunk kimenőt a laktanyából, és ilyenkor bemehettünk a városba. Általában összeverődtünk néhányan, sétáltunk az utcákon, vagy táncolni mentünk. Valentyinával a technikumban rendezett táncesten ismerkedtem meg, az egész estét együtt töltöttük, táncoltunk, beszélgettünk, és megbeszéltük, hogy a következő kimenőmön ismét találkozunk. Valentyina velem egyidős, 1928-ban született Leningrádban. Az édesanyja belehalt a szülésbe. Az édesapja hivatásos katonatiszt volt, akit egyik szolgálati helyről a másikra vezényeltek, így nemigen tudta volna nevelni a lányát. Valentyina a Novoszibirszkben élő nagymamájához került, ő nevelte föl. Az apja elesett a háborúban. A feleségem orosz, engem azonban a származási kérdések gyerekkorom óta nem érdekelnek, nincs számomra jelentőségük. Őt sem zavarta, hogy zsidó vagyok. Csak az számított, hogy szeretjük egymást. Mindketten árvák voltunk, mindketten családra, gyermekekre vágytunk.

1953-ban házasodtunk össze, akkor még a katonai szolgálatomat töltöttem. Pénzünk nem volt, úgyhogy nem gondolhattunk valami fényes esküvőre. Bejelentkeztünk az anyakönyvi hivatalnál, kaptam három nap eltávozást. A három napot Valentyinánál töltöttük, aztán visszamentem az alakulatomhoz a laktanyába.

Az életemnek az a szakasza, amely a Kárpátalján egymást követő csehszlovák és magyar fennhatóság idejére esett, még gyerekkoromban lezárult, hiszen akkoriban mindössze tizenöt éves voltam. Ha nem számítjuk a koncentrációs táborban eltöltött évet, akkor elmondhatom, hogy a szovjethatalom idején értem felnőtté, abban az időben alakult ki az egyéniségem. Akartam vagy sem, az a rendszer alakította a természetemet, a világszemléletemet, igaz, nem olyan mértékben, mint azokét, akik beleszülettek a szovjet rezsimbe, vagy abban nőttek föl. Emlékszem, 1953. március ötödikén éppen a vonatom ültem – szabadságra mentem a bátyámékhoz –, amikor a szerelvény megállt a Bajkál állomáson. A rádió éppen akkor közölte Sztálin halálhírét, majd Berija mondott beszédet. A vonat minden utasa sírt, nekem is hullottak a könnyeim, jóllehet, rajtam nem uralkodott el a pánik, ellentétben azokkal a szovjet emberekkel, akik el sem tudták képzelni az életüket Sztálin nélkül. Tudatában voltam annak, hogy az élet megy tovább, nem dől össze világ, mégis, el kell ismernem, hogy a hír engem is szomorúsággal töltött el.

A huszadik pártkongresszuson elmondott Hruscsov beszéd után [lásd: Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson] végképp leszámoltam a Sztálinnal kapcsolatos illúzióimmal. Természetesen hittem Hruscsov szavainak. A bajtársaim elbeszéléseiből már azelőtt is tudtam, hogy embereket tartóztattak le minden alap nélkül, tudtam, hogy néha elég volt egy óvatlanul kiejtett szó, vagy még annyi sem kellett, elegendő volt egy följelentés. A hadseregben minden alakulatnál szolgált egy KGB-s, a Különleges Osztály munkatársa. A mi egységünknél Baranov kapitány vezette az osztályt. Mindenki félt tőle. Az alakulatunknál szolgált egy másik munkácsi fiú, Dasko, az autószerelő, aki Sztálin halálának napján, március ötödikén éppen dolgozott, egy autó alatt feküdt, és ott bütykölt valamit. Baranov odalépett a kocsihoz, és megkérdezte Daskót, hogy mit csinál. Erre azt a választ kapta, hogy meg kell javítani az autót. Mire Baranov azt mondta, hát te nem hallottad, hogy Sztálin meghalt? Dasko erre azt válaszolta, hogy nagyon sajnálja, de mit lehet tenni, ha eljött az idő… Ezért a mondatért huszonöt év lágert kapott, igaz, 1956-ban, a huszadik. pártkongresszus után [lásd: az SZKP XX. kongresszusa] kiszabadult, de azért néhány évet le kellett töltenie. Ezt az embert személyesen, tehát nem elbeszélésekből ismertem, és már az ő esete is azt az érzést keltette bennem, hogy itt valami nagyon nincs rendben. A második eset a Berija-ügy volt. Sztálin idejében Berija volt a második ember az államvezetésben. A huszadik kongresszus után aztán kiderült róla, hogy a nép ellensége, kém, akit agyon is lőttek. Fokozatosan ráébredtem arra, hogy a párt nem más, mint egy nagy hazugság.  Ez a fölismerés persze nem egyetlen pillanat alatt fogalmazódott meg bennem, időbe tellett, amíg eljutottam idáig.

1954-ben leszereltem. A feleségem befejezte a technikumot, és átköltözött Novoszibirszkbe, a nagymamájához. A leszerelésem után én is odamentem. Egy pár vízhatlan csizma, egy gimnasztyorka és egy köpeny. Ez volt minden vagyonom. Csak magunkra számíthattunk, segítséget senkitől sem várhattunk. Hármasban éltünk a nagymamával. Egy gépkocsitelephelyen álltam munkába, először karosszérialakatosként, majd sofőrként dolgoztam. Aztán az utóbbi lett az egész életemre szóló foglalkozásom. A feleségemmel ekkor már egy albérleti szobában laktunk, később pedig a munkahelyem kiutalt nekünk egy építési telket. Két év elteltével már állt a házunk. Jóféle téglaépület volt, négy szoba meg egy konyha. Bevezettem a vizet és a gázt. Valentyina nagymamája hozzánk költözött, és ott nőttek föl a gyermekeink. Natalja lányom 1955-ben, Viktor fiam 1956-ban született. A gyerekek születése után a feleségem nem ment vissza dolgozni. Otthon maradt, és iskoláskorukig a gyerekek nevelésével foglalkozott.

A hadseregben nem léptem be a Komszomolba, pedig gyakran fölajánlották. A munkahelyemen pedig igen erőteljesen biztattak arra, hogy lépjek be a pártba. A keleti országrészben voltunk, olyan területen, amely 1917-ben került a Szovjetunióhoz. Azok az emberek, akik már a szovjethatalom idején nőttek föl, hittek a kommunizmusban, és őszintén úgy gondolták, hogy a párt valóban „meghatározó és vezető erő”, pontosan úgy, ahogyan az újságok írták. Részben én is a hatásuk alá kerültem. Hittünk a Hruscsov által ígért kommunizmusban, hiszen a kommunizmus eszméje önmagában jó, az már más kérdés, hogy milyen gaztetteket hajtottak végre az eszme nevében.

Novoszibirszkben léptem be a pártba. A csoportunkból hármunkat vettek föl, engem, egy fiatal sofőrt meg a vezető szerelőnket, aki már negyvenöt éves volt. A felvételt megelőzően behívtak minket a városi pártbizottságra, ahol régi kommunistákkal kellett elbeszélgetnünk. Egyesével hívtak be minket, kérdezgettek, főleg egy idősebb tábornok. Tőlem például megkérdezték, hogy olvastam-e a párt alapszabályát, majd néhány egyszerűbb kérdés következett. Utánam a fiatal sofőrt, utolsóként pedig a vezető szerelőt hívták be. Tőle azt kérdezte a tábornok, hogy miért érlelte ennyi ideig magában a belépés gondolatát, erre a szerelő azt válaszolta, hogy rosszul locsolták, azért nyúlt el ennyire az érlelődés. Jót nevettünk, de az öreg bolsevikoknak nemigen tetszett a válasz. De azért mindhármunkat fölvettek a pártba. Így lettem kommunista. Tisztában voltam azzal, hogy ez jó lehetőség az előrejutásra. Egy párttag előtt minden ajtó kitárult. Igen, tisztességesen kellett dolgozni, és maradéktalanul teljesíteni kellett a tervet. Ha a terv nem teljesült, először a kommunistákat vették elő. Jól és becsületesen dolgoztam, de nem azért, mert ezt követelte tőlem a párt, hanem azért, hogy tisztességesen eltarthassam a családomat. Azt is tudtam, hogy bármilyen módon, de jól fizető munkához kell jutnom. A kommunisták pedig ilyenkor az elsők voltak a sorban. Mindenhol előtérbe állítottak, voltam alapszervezeti titkár, elnököltem a műhely pártbizottságában, de elég hamar elveszítettem a hitemet a pártban, a kommunizmusban. Lélekben nem voltam kommunista, jóllehet, közéjük tartoztam. Igazán mélyen csak az után gondolkodtam el ezekről a dolgokról, miután visszatértem Ungvárra, ahol az emberekkel beszélgetve, egyre gyakrabban szembesültem a véleményükkel. A kárpátaljaiakat kevésbé érintette meg a szovjet ideológiai befolyás, jobban megőrizték az önálló gondolkodás képességét. Sokat tanultam, és egyre kritikusabban szemléltem a Szovjetunióban zajló folyamatokat.

A Novoszibirszkben eltöltött évek során soha nem találkoztam antiszemitizmussal, sem személyesem, sem úgy, hogy valakitől hallottam volna ilyen jelenségekről. A gyermekeink iskolájában senki sem foglalkozott a származásukkal.

Otthon természetesen nem tartottuk meg a zsidó ünnepeket. Szovjet ünnepeink voltak: május elseje, november hetedike, a Győzelem Napja, a Szovjet Hadsereg napja [február 23.] és az Újév [November 7 a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, melyet minden évben nagy pompával, katonai díszszemlével ünnepeltek Moszkvában. Kisebb-nagyobb felvonulást, díszszemlét minden településen tartottak. A legnagyobb állami ünnepnek számított a Szovjetunióban. 2004-ben eltörölték. 1945. május 9-én 0 óra 50 perckor Berlin keleti negyedében, Karlshorstban véget ért az az ülés, ahol a győztes hatalmak elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli megadását, és aláírták az erről szóló okmányt. Ezzel Európában véget ért a második világháború. A Szovjetunióban ez a nap lett a Győzelem Napja, amit évente a moszkvai Vörös téren, a legfőbb párt- és állami vezetők előtt vezényelt díszszemlével ünnepeltek meg. – A szerk.]. A családtagjaim számára ezek voltak a bejáratott ünnepek. Tisztában voltam azzal, hogy ebben az országban élek, tudtam, hogy a későbbiekben is itt kell élnem, tehát alkalmazkodnom kell. Barátaink a kollégáim, illetve a feleségem iskolatársai közül kerültek ki, zsidók nemigen voltak közöttük, de ez egyáltalán nem zavart. Gyerekkorom óta ez volt a helyzet, a barátaim többsége nem volt zsidó.

Sajnos a családomra kevés figyelmet tudtam fordítani. Sokat kellett dolgoznom, hogy ne szenvedjünk pénzhiányban. Gyakran kellett hosszabb utakra mennem, ilyenkor napokig távol voltam. Reggeltől estig dolgoztam, jóformán csak enni és aludni jártam haza. A családi ügyekkel és a gyerekekkel a feleségem foglalkozott. Szerencsére tisztában volt azzal, hogy mindezt nem az én szeszélyem diktálta így, hanem a kényszer. A szabadnapjaim nem mindig estek egybe a feleségem és a gyerekek szabadnapjaival, de ha mégis volt egy kis szabadidőnk, akkor igyekeztük közösen eltölteni. Reggel elmentünk sétálni, moziba vittük a gyerekeket, valamilyen ifjúsági előadásra. Ilyenkor Valentyina valami különösen finomat főzött, ráérősen megebédeltünk, közben beszélgettünk mindenféléről, túlnyomórészt olyan dolgokról, ami a gyerekeket is érdekelte. Este ágyba dugtuk őket, és kettesben vendégségbe vagy színházba mentünk. De csak ritkán adódtak ilyen napok.

Amíg Novoszibirszkben éltünk, végig leveleztem a bátyámmal. Két gyermekük volt, a lányuk, Ljudmilla 1957-ben, a fiuk, Jevgenyij 1965-ben született. Jevgenyij születésekor szabadságot vettünk ki, és meglátogattuk a bátyámékat. Miklós és a felesége gyakran fölemlegette, hogy mindössze ketten maradtunk meg a családból, mégsem jó ez így, hogy ilyen nagy távolság választ el bennünket, és rábeszéltek, hogy költözzünk Ungvárra. A feleségemmel visszatértünk Novoszibirszkbe, eladtuk a házunkat, és három hónap múlva már Ungváron voltunk. A házért jó pénzt kaptunk, és könnyedén vásárolhattunk magunknak új lakást a bátyámék közelében. A gyerekeket beírattuk az iskolába, én sofőrként tudtam elhelyezkedni, a feleségem pedig egy műszergyárban kapott munkát, ahol különböző berendezéseket szereltek össze. Valentyinát nagyon megviselte a költözködés. Megszokta a nagyvárosi életet, Novoszibirszknek akkoriban másfélmillió lakosa volt, Ungvár ahhoz képest egy nagy falunak tűnt. Éjszakákat átsírt, és mindenáron vissza akart menni. Amikor aztán a munkahelyén összebarátkozott néhány emberrel, már könnyebb volt neki. Aztán új munkája is lett, elektronikai műszereket, hadiipari berendezéseket tesztelt, onnan is ment nyugdíjba. Egyébként az antiszemitizmussal az Ungvárra költözésünket követően találkoztam először. Az ötödik osztályos lányom egy nap azzal jött haza, hogy lezsidózták az iskolában, kicsúfolták. Megkérdezte tőlünk, hogy ez mit jelent, hiszen nem is ismerte a zsidó szót, úgyhogy el kellett magyaráznom, hogy mifélék is a zsidók, és hogy mi is azok vagyunk. Több csúfolódásra azonban nem volt példa.

Ungvári életünk nem sokban különbözött a novoszibirszkitől. Az egyetlen számottevő különbség az volt, hogy a munkahelyi új barátok mellett összefutottam néhány régi ismerősömmel, akik Munkácsról költöztek át Ungvárra. Igyekeztünk szorosabbra fűzni ezeket a kapcsolatokat, a visszaemlékezések, a találkozások szinte visszarepítettek a gyerekkoromba, és ami a legfontosabb, a bátyám is mellettem volt. Minden héten találkoztunk, hol ők jöttek hozzánk, hol mi mentünk hozzájuk.

Az Ungvárra költözésünkkel új szórakozásunk is akadt, a síelés. A várost szép hegyek övezik, bőven van lesiklásra alkalmas lejtő. Ha szombaton és vasárnap nem dolgoztam, és otthon volt a család, gyakran mentünk föl a hegyekbe. Télen síeltünk, tavasszal és ősszel pedig szerettünk nagyokat sétálni a környéken. Ha a szabadságomat sikerült úgy szerveznem, hogy együtt legyen a család, akkor is Kárpátalja valamelyik zugát választottuk pihenésre.

Novoszibirszkben éltünk, amikor a szovjet csapatok bevonultak Magyarországra, így ez az esemény számomra észrevétlen maradt. A csehszlovákiai történéseknek viszont magam is részese voltam. Megint behívtak a hadseregbe. Olyan katonai gépkocsitelepen voltam sofőr, ahonnan harci cselekmények esetén automatikusan berendelték az összes munkást katonai szolgálatra. Szlovákiába vezényeltek minket. Egy szállítási feladatokat ellátó szakasz parancsnoka voltam három hónapig. A helyszínen tartózkodva és saját szemünkkel látva a dolgokat, egyszerűen nem tudtuk elhinni a hivatalos propagandát, hogy a szovjet csapatok Csehszlovákia lakosságának kérésére vonultak be, mert a németek állítólag le akarják rohanni az országot, és már össze is vonták egységeiket a határ mentén. Nekünk azt mondták, azért megyünk Csehszlovákiába, hogy megmentsük az országot az agressziótól. A valóságban azonban a szovjet csapatok, az állítólagos veszélyre hivatkozva, azért foglalták el Csehszlovákiát, mert a csehek szerettek volna eltávolodni a szocializmustól, és nem akarták teljesíteni a Szovjetunió elvárásait. A Szovjetunió természetesen nem engedhette meg, hogy akár egyetlen ország is kilépjen a szocialista táborból, mert az lavinát indított volna el, más országok is követték volna a példát. A szlovákokkal beszélgetve gyorsan fölismertük a valódi helyzetet, olyan feliratokkal és jelszavakkal fogadtak minket, hogy „Iván, menj haza”, amiből mindenki számára világossá vált, hogy nem ők kérték a bevonulásunkat, a felszabadítókkal nem így szoktak viselkedni. Nem azért mentünk, hogy megmentsük, hanem azért, hogy tönkretegyük őket…

Az 1970-es években indult meg a zsidók tömeges áttelepülése Izraelbe. Szinte minden zsidó elment, aki még a szovjet idők előtt született és élt Kárpátalján. Elutazott az a néhány megmaradt barátom is, aki hazatért a koncentrációs táborokból vagy a munkaszolgálatból. Megértettem a döntésüket, együtt éreztem velük, én viszont nem akartam menni. A feleségem nem bírta volna az izraeli éghajlatot, nem viselte volna el a forróságot. Igen nagy csapás volt számomra, hogy a bátyám úgy döntött, emigrál, hiszen a családommal azért költöztem Ungvárra, hogy egymás közelében lehessünk, erre, tessék, a bátyám menni akar. Azokban az időkben a távozás örök életre szólt, az áttelepülőkkel vagy azonnal, vagy fokozatosan, de megszakadt minden kapcsolat. Még elképzelni sem tudtuk, hogy valamikor akadálytalanul el lehet hagyni a Szovjetuniót, vissza lehet térni, vagy barátokat, rokonokat lehet meghívni a Szovjetunióba, amelyet akkoriban vasfüggöny választott el a világ többi részétől. A bátyám és a családja 1971-ben hagyta el a Szovjetuniót. Néhány évig Izraelben, Tel-Avivban éltek, azután a lányuk, Ljudmilla férjhez ment, és a férjével együtt Kanadába, Torontóba költözött. Miklós és a felesége később szintén áttelepült Kanadába, hogy a lányuk közelében lehessenek.

A gyermekeim közben fölcseperedtek, szovjet iskolatársaikkal együtt úttörők voltak, beléptek a Komszomolba. Mindketten elvégezték a tízosztályos orosz általános iskolát. Ezután a lányom fodrász szakmunkástanuló lett, aztán elhelyezkedett a szakmájában. 1974-ben, amikor férjhez ment, a feleségem rendezett egy ünnepi ebédet a fiatalok barátainak, rokonunk már nem volt. Natalja ukrán férjet választott, a neve Dmitrij Galusko. Dmitrij rendes, megbízható ember volt, és tudtam, hogy a lányom boldog lesz mellette, és ez a legfontosabb. Hivatásos katona volt, szolgált Afganisztánban. Az esküvő után Dmitrijt áthelyezték, a Németországban állomásozó szovjet csapatokhoz vezényelték. Natalja vele tartott. Öt évig éltek Németországban. Nem sokkal az után, hogy visszatértek Ungvárra, lebontották a házunkat. Kellett a hely az új, többemeletes épületnek. A lányom egy háromszobás lakást kapott, nekünk egy kétszobás jutott, most is itt lakunk. Natalja és Dmitrij gyerekei Ungváron születtek, a fiuk, Oleg 1980-ban, a lányuk, Tatyjana 1985-ben született. Oleg már felnőtt férfi. Levelezőn tanul Kijevben, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében, és az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálatnál dolgozik. Megnősült, ukrán lányt vett el, aki még egyetemista. Gyermekük még nincs, előbb szeretnének a saját lábukra állni. A lányunokánk, Tatyjana idén fejezi be az iskolát.

Viktor fiam az iskola elvégzése után simán bejutott az ungvári egyetem autó- és traktorgépészeti szakára. Az egyetemen végig kitűnő volt. Diploma után az én korábbi munkahelyemen kezdett dolgozni, diszpécserként. A fiam okos, megvan a felsőfokú végzettsége, de valahogy mégsem tudott előbbre jutni. Diszpécserként kezdett, és hosszú éveken át ott is ragadt. A saját tapasztalatomra hivatkozva, azt tanácsoltam neki, hogy lépjen be a pártba. Sokáig ellenkezett, és azt mondta, hogy nem akar párttag lenni. Akkor már nős volt, a lánya, Jelena 1980-ban született. Miután megszületett a lányuk, Viktor felesége, Ljudmilla nem ment vissza dolgozni. Viktornak kellett gondoskodnia a család megélhetéséről, beadta a tagfelvételi kérelmet. Miután megkapta a tagsági könyvet, szinte azonnal lendületet vett a karrierje. Kinevezték fődiszpécsernek, aztán megtették a termelési osztály vezetőjének, és hamarosan ő lett a telep igazgatóhelyettese. Ahogy emelkedett a ranglétrán, úgy emelkedett a fizetése.

Viktor zsidó lányt vett feleségül, akinek a szülei a Szovjetunióból települtek át Ungvárra [A feleség szülei föltehetően Orosz Szocialista Szovjet Köztársaságból települtek át az Ukrán SZSZK-ba – ugyanis amikor áttelepültek, még létezett a (tagköztársaságokból álló) Szovjetunió. – A szerk.]. Ljudmilla Viktorral együtt tanult az egyetemen, ott ismerkedtek meg. Végzős korukban házasodtak össze. Hagyományos, polgári esküvőjük volt. Viktor lánya, Jelena az iskola elvégzése után úgy határozott, hogy kivándorol Izraelbe. A katonai szolgálatát már letöltötte, most egyetemre készül. Az unokám elégedett az életével, szereti Izraelt, és ott akarja leélni az életét. Viktor másik gyermeke, a fia, Eduard 1997-ben született, most kezdett iskolába járni.

Mihail Gorbacsov pártfőtitkár peresztrojkájához a kezdetektől fogva jól viszonyultam. Azonnal megtetszett, hogy törölte az alkotmányból a párt vezető szerepéről rendelkező cikket. Könnyebb, szabadabb lett az élet. Gorbacsov egy más, egy jobb élet felé akarta kormányozni a Szovjetuniót. Megértem, hogy ez nem tetszett a régi vezetőknek, akik úgy érezték, hogy kicsúszik a talaj a lábuk alól. Mindenben akadályozták, igyekeztek elégedetlenséget szítani a peresztrojka ellen a lakosság körében, de én támogattam Gorbacsov politikáját [lásd: gorbacsovi politika].

A peresztrojka idején végre leomlott a vasfüggöny, amely csaknem hetven éven keresztül elzárta a Szovjetuniót a külvilágtól. A szovjet emberek is lehetőséget kaptak arra, hogy külföldre utazzanak, nemcsak turistaként, hanem akár vendégségbe, rokonlátogatóba. Viktor fiammal 1990-ben Kanadába mentünk, a bátyámékhoz. Miklós akkor már nagyon beteg volt. Kanadában sok mindent megértettünk. Láttuk, hogy a munkások jól élnek, és nem foglalkoznak a politikával, láttuk, hogy ha valaki jól akar élni, akkor nem kell hozzá más, csak jól kell dolgoznia. A Szovjetunióban a pártfunkcionáriusokat, az ország vezetőit, a népi küldötteket és a hozzájuk hasonlókat a „nép szolgáinak” nevezték. Ez volt a hivatalos elnevezésük az újságokban [Szovjet-Oroszország parlamentje a néphatalmat manifesztálni hivatott munkás-, paraszt- és katonatanácsok (szovjetek) által választott népi küldöttekből álló Szovjetek Összoroszországi Kongresszusa volt. A Szovjetunió létrehozása (1922) után kétkamarás (Szövetségi és Nemzetiségi Szovjet). A kongresszusok között a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága (1934-től: Legfelsőbb Tanács vagy Szovjet) töltötte be ezt a szerepet. A „parlament” szerepe az egypártrendszer és a diktatórikus központi irányítás kiépülésével minimálisra zsugorodott. Ehhez a hagyományhoz nyúlt vissza 1985 után Gorbacsov, az ő pártfőtitkársága idején hozták létre a pártapparátus ellenőrzésére a Szovjetunió Népi Küldötteinek intézményét, egyfajta népi parlamentet. – A szerk.]. De milyen az az ország, ahol a „szolgák” sokkal jobban élnek, mint a „gazdák”, különböző kedvezmények és előjogok illetik meg őket, amiket saját maguknak szavaznak meg? Miután hazatértünk Ungvárra, a fiammal együtt bementünk a pártbizottságra, és leadtuk a tagkönyvünket a párttitkárnak, majd közöltük, hogy kilépünk, a taggyűlésre pedig nem megyünk el, nem fogunk magyarázkodni, mindenki döntse el magának, hogy miért cselekedtünk így. Ettől kezdve már nem voltunk párttagok. Minden rendben zajlott. Mindez még a Szovjetunió fölbomlása [1991] előtt történt.

A Szovjetunió szétesését eleinte nem helyeseltem. Utána viszont föltámadt bennem a remény, hogy ha Ukrajna függetlenné válik, akkor egy új, a Szovjetuniónál kisebb ország jön létre, ahol talán könnyebb lesz az élet. Hiszen Ukrajna igen gazdag ásványkincsekben, termékeny a földje, csak megfelelően, jó gazda módjára kell irányítani. Minden fordítva történt, teljesen kifosztottak minket, földönfutók lettünk. De ez gazdasági kérdés. A zsidó élet viszont a független Ukrajnában kezdett újjáéledni. Az emberek elkezdtek nyíltan járni a zsinagógába. A szovjethatalom idején bujkáltak, rejtőzködtek, titokban jártak a zsinagógába, ne adj isten, hogy valaki meglássa és följelentse őket. A párttagok helyzete különösen kényes volt, lebukás esetén kizárták őket a pártból, elbocsátották őket a munkahelyükről, ráadásul a munkakönyvükben föltüntették az elbocsátás okát, és ilyen bejegyzéssel nemigen lehetett újra elhelyezkedni. A független Ukrajnában azonban ezen a téren beköszöntött a szabadság. Zsidó újságok, folyóiratok jelentek meg, zsidó műsorok indultak a tévében, zsidó darabokat kezdtek játszani a színházakban.

Magam számára is váratlan módon találtam rá a vallásra. A családom nem volt túlzottan vallásos, gyerekkoromban nem igazán tartottuk a zsidó ünnepeket, hagyományokat. A koncentrációs tábor után, a Szovjetunióba visszatérve, a szovjet polgárok többségéhez hasonlóan ateista lettem, és őszintén szólva, nem hiányzott az életemből a vallás. Miklós bátyám és a Kanadában élő családja viszont vallásos volt. A zsidó hagyományok szerint éltek, megtartották a sábátot, a zsidó ünnepeket, zsinagógába jártak. Néhány hónappal az után, hogy Viktorral meglátogattuk őket Kanadában, Miklós bátyám meghalt. Zsidó temetőben, zsidó szertartás szerint temették el. A temetésről Miklós felesége, Frida [Fira] számolt be, és megkért, hogy mondjak kádist a bátyám emlékére. Fogalmam sem volt róla, hogy mit kell tennem, nem tudtam semmit. Elmeséltem egy régi, még a munkácsi időkben megismert barátomnak, aki maga is jól ismerte Miklóst, és akiről tudtam, hogy zsinagógába járó ember. Mondta, hogy egyszer tartsak vele. Akkor mentem el először a zsinagógába, és azóta is rendszeresen járok. Most, hogy nyugdíjas vagyok, bőven van időm, miért ne beszélgessek el az emberekkel? Amikor még aktív voltam, nemigen volt ilyesmire időm. Éjjel-nappal dolgoztam, szinte mindig úton voltam. És az igazat megvallva, kedvem sem volt eljárkálni, másokkal találkozni. Most pedig úgy érzem, hogy nagy szükségem van rá. Ahogy közeledik az este, már az jár a fejemben, hogy holnap mennem kell a zsinagógába. 1990 óta vagyok az ungvári zsidó hitközség tagja, néhány éve alelnökké választottak. Esténként sajnos már nehezebben indulok el a zsinagógába, mióta megromlott a látásom. Hetente négyszer gyűlünk össze, minden pénteken a zsinagógában köszöntjük a sábátot. Ilyenkor meggyújtjuk a gyertyákat, imádkozunk, azután elmondjuk a kidust, úgy, ahogyan kell. Pénteken mindig sok a dolgom, mindent elő kell készíteni, hogy az ima után az asztalokon ott legyen a kávé, az édességek, az ünnepi kalács és mindenkinek egy pohárka vodka [Az orosz szokásokkal ellentétben, ahol a vodkafogyasztásnál a hagyományosan szokásos mértékegység az 1 dl vagyis 100 gramm, itt ennek a mennyiségnek a fele kerül a poharakba. – Az orosz szerk.]. A szombati ima után szintén meg kell vendégelni a jelenlévőket. A zsidó ünnepeket közösen tartjuk meg, mindent a hagyományoknak, az előírásoknak megfelelően csinálunk. Otthon nem szoktam ünnepelni, hiszen ott nem lehet olyan jól előkészíteni a dolgokat, mint a zsinagógában.

Ungváron 1999-ben jött létre a Heszed nevű zsidó jótékonysági alapítvány, amelynek munkájában a kezdetektől fogva részt veszek. Nagyon hasznos szervezetről van szó, valódi segítséget nyújt a rászorulóknak. Sokan irigylik is mostanában azokat a főként idősebb zsidókat, akiket a Heszed támogat. El sem tudom képzelni, hogyan gondoskodnának magukról ezek az öregek a Heszed folyamatos segítsége nélkül. Az alapítvány munkatársai élelmiszert osztanak, az egyedül élő, beteg embereknek ebédet, gyógyszert visznek, orvosi segítséget is nyújtanak. A lehetőségekhez képest a gyerekekről is gondoskodnak, hiszen ma temérdek pénzbe kerül a gyereknevelés. De ez még nem minden. Az alapítvány korra, nemre való tekintet nélkül abban is segít, hogy az emberek jobban megismerjék a zsidóság lényegét, hogy többet tudjanak a zsidó vallásról, a hagyományokról, a történelemről, a nyelvről. Van tánckör, énekkar, színjátszó csoport, számítógépes tanfolyam, szóval mindenki találhat az érdeklődésének megfelelő foglalatosságot. És vannak olyan klubok is, ahol csak beszélgetni jönnek össze az idősebbek, hiszen a magányt, a társaság hiányát a legnehezebb elviselni. A Heszed olyan hely, ahol meg lehet nézni egy filmet, meg lehet hallgatni egy érdekes előadást, le lehet ülni, és egy kávé vagy egy tea mellett ismerkedni, beszélgetni. Én a Heszed szociális ügyekkel foglalkozó bizottságában dolgozom. Az alapítvány a családunk életét is átalakította. A vőm is itt dolgozik. Mint említettem, hivatásos katona volt, de negyvenkét éves korában leszerelt, és nyugdíjba vonult. 1999 óta dolgozik a Heszednél, az egyedülálló öregekkel foglalkozik. A Heszednek és a zsidó közösségnek köszönhetően teljes az életem. Nem érek rá arra, hogy a korommal foglalkozzam, mert tudom, hogy fontos és hasznos ügyet szolgálok.

.
Életrajz

Az idős férfi szellemileg friss, élénk, kedves. Kellemes beszélgetőtárs. Egy korábbi agyvérzés miatt botjára támaszkodva jár, de vállas termete és alig ráncos arca a fiatalkori képek magas, sármos, elegáns fiatalemberét idézi.

Apai dédapám Zemplén megyei földműves volt, már őt is Markovitsnak hívták. Hogy melyik településen éltek, azt nem tudom. Apám apjának Markovits Miksa volt a neve. Zemplén megyei nagyszüleim vallásosak voltak. Az apai nagyapámat nem ismertem. 1919-ben jött vissza Szibériából. A kommünben való állítólagos részvétele miatt kivégezték. [Életrajzi könyvében úgy fogalmaz, hogy „… nagypapát 1919-ben vagy 1920-ban Lasztomérban a Szibériából hazatérő Csehszlovák Légió tagjai megölték” (Markovits Pál: Egy „úri kalandor” botladozásai a XX. századon át, Tevan Kiadó, 2002, 19. oldal). – A szerk.] Apai nagyanyám Lasztomérban maradt, és végig ott is élt, másodszor is férjhez ment. Nagyapám egyszerű ember lehetett, de ahogyan a rokonaim később Amerikában mondták, a Markovitsoknak sármja van. Az egyik fiára, Hermanra maradtak a földek Lasztomérben, de gazdálkodni nem nagyon tudott [Lasztomér – kisközség volt Zemplén vm.-ben, 1891-ben 1400, 1910-ben 1300, főleg szlovák lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Elmélkedő volt, költő, és jesivában tanult. Herman bácsi nem élte túl a háborút. Az ő fia, Gyuri ment ki később Izraelbe, ahol aztán Eli Ben Cvi néven élt. Vele tartottuk a kapcsolatot. Először egy kibucban dolgozott, aztán a kibuchoz tartozó bútorgyár igazgatója lett. Két fia lett. Csehszlovákiában maradt apám egyik lánytestvére, Etus néném is. Sem a házasságaiban – kétszer is férjhez ment –, sem a munkában nem volt szerencsés. Ő sem élte túl a háborút.

Apám, Markovits Áron Zemplén megyében született, 1885-ben. Öt öccse és két húga volt. Apám Pesten végzett az állatorvosin, és lement Tolna megyébe praktizálni, Tolnából meg átjött Sárbogárdra. Apám sokat járt a faluban és a határban, földjei is voltak, a kertjét pedig egészen addig maga művelte, amíg 1924-ben meg nem választották községi körzeti állatorvosnak. Összesen mintegy hetven katasztrális hold földünk volt [lásd: a földművelés szerepe]. (Egyébként apám még 1939-ben eladta a földjeit.) A bakancsa télen mindig sáros volt. Bricseszt, harisnyát, rövid kabátot hordott, melyet mindig kigombolva hagyott, és csak ment, ment előre.  Magas, erős ember volt. Sárbogárdon ismerte meg anyámat, aki csinos, gazdag és válogatós lány volt. 1916-ban esküdtek. Nagy presztízs volt akkor állatorvoshoz menni feleségül. Anyám kiutazott apámhoz Lengyelországba [Galíciába], ahol akkor a fronton szolgált. A fronton esküdtek, voltak tábori rabbik, akik összeadták őket.

Apám két fiatalabb öccse is Tolna megyében, a gyönki gimnáziumban tanult. A legfiatalabb, Ödön Pozsonyban és Bécsben végezte a Kereskedelmi Főiskolát, azután Pozsonyban helyezkedett el egy biztosítótársaságnál. A második világháború előtt, 1939-ben a családjával kiment Wellsbe, és az angol expedíciós hadseregben őrnagyi rangig vitte, Ludvík Svoboda szárnysegédje lett [lásd: 1. csehszlovák önálló tábori zászlóalj]. A háború után Pozsonyban telepedtek le, a nagybátyám egy biztosítóintézet igazgatója lett. Onnan 1949-ben újra emigráltak, ismét Wellsbe. A nagybátyám egy nagy nemzetközi vegyi cégnél lett fordító és könyvtáros. Két gyereke volt: a fia ma Bristolban él, fizikus-informatikus, a lánya és a veje tanár. Ödön nagybátyám 1986-ban halt meg. Apám középső hat testvérének nem volt magasabb iskolája. Valószínű, hogy a pénz hiánya volt az akadály.

Apám testvérei közül három kiment Amerikába. Sándor, aki 1900-ban született, tizenhárom évesen, még gimnazistaként ment el Amerikába, aztán kivitette két bátyját is. Pincér lett, 1975-ben találkoztam vele, mikor Amerikában jártam. Egészen az étterem-főnökségig vitte. Allen nevű fia hites könyvvizsgáló lett, majd igazgatóféle egy amerikai textilgyárban. A felesége egy nagyon vallásos zsidó asszony volt. Sándor még hetvenöt éves korában is dolgozott New Yorkban, pedig rossz volt a lába. Külön cikkben még méltatták is.

Géza egy ottani keresztény lányt vett el feleségül, és a nevét is Marshalra változtatta. A felesége egyszer eljött Sárbogárdra bennünket meglátogatni. Géza egyik fia, Oszkár szintén valamilyen textilüzem vezetőjeként dolgozott, a másik fiú Olaszországban él.

Nándor hentessegéd lett, ő is vallásos zsidó asszonyt vett feleségül. A gyerekeik mint második generációs amerikaiak, már nagyon jól érvényesültek Amerikában. Nándornak négy gyereke volt.

Az 1930-as években az egyik nagybátyám, aki Amerikában élt, írt az apámnak, hogy menjen ki Amerikába. Apám pedig azt írta neki, hogy ők jöjjenek ide, de csak Géza felesége jött el látogatóba.

Anyai nagyszüleim Fejér megyeiek voltak, nagy dunántúli rokonsággal Sárbogárdon és Székesfehérváron. Anyai nagyapám, Deutsch Benő kereskedő volt. A feleségét Antóniának hívták. Sárbogárdon, a központban volt az üzletük. Anyai nagyapámat akkor ismertem meg, amikor már idős, kicsit hajlott ember volt. Tizenhárom éves voltam, amikor meghalt. Régimódian öltözött, szakálla volt. Akkor ez volt a divat, nemcsak a zsidóknak. Kereskedő volt, előtte kocsmáros, Nagylókon földjük is volt [Nagylók – nagyközség volt Fejér vm.-ben, 1891-ben 2200, 1910-ben 2400, 1920-ban 2100 lakossal. – A szerk.]. Sárbogárdon házat vettek üzletestől, egészen jó helyen, a piactéren, a falu közepén. Ez a nagyapám is egyszerű ember volt. Bottal járt, és mérgelődött, amikor a gyerekek összegyűltek, zajongtak a nagy udvarunkon. A nagymama rém édes lehetett, annak se volt sok iskolája, de az egész családban ő volt a legmodernebb és leghaladóbb. Az ő érdeme, hogy korán bevezették a villanyt, rádiót vettek, pedig akkor még a legtöbben petróleumlámpával világítottak. Haladt a korral. Én mint kisgyerek a nagymamával mentem színházba, amikor kijött egy vándortársulat. A mozi is szemben volt velünk, így gyakran átjártunk a vetítésekre.

Sárbogárdon nagy zsidó közösség volt. Az első család még az 1700-as évek végén települt be a községbe, de még a huszadik század elején is legalább száz család élt itt. Az emberek nem voltak annyira vallásosak. Hitük szerint ortodoxok és neológok. Az egyszerűbb emberek, például hentesek vagy effélék, jobban tartották a vallást. A gabonakereskedők világiasabbak voltak. Templom is volt, és zsidó iskolát is fenntartottak. Papot csak ünnepekre hozattak, de kántor élt a faluban. A Fejér megyei rokonaim kevésbé voltak hitbuzgók, mint a Zemplén megyeiek.

Anyám, Deutsch Erzsébet nagyon ügyes, rém mozgékony asszony volt. Pillanatok alatt rendet tett a fiókokban, sürgött-forgott.

A szüleimnek három gyereke volt. Én 1917-ben születtem. Volt egy húgom, nálam két évvel volt fiatalabb, és Györgyinek hívták. Anyám jól férjhez akarta adni. Végül is egy temesvári művészhez ment, Lieblich Pálhoz, egy nagyon jóképű fiúhoz, aki szociáldemokrata volt, és igazolványokat hamisított a rászorulóknak. Talán csak kétszer találkoztam vele, mert akkor már munkaszolgálatos voltam. 1944-ben elfogta a Gestapo, és többet nem láttuk. Györgyi 1947-ben házasodott össze Kocziha János mérnökkel, aki akkor a Széchényi Könyvtárban volt párttitkár. Később két gyerekük született.

Mi, gyerekek Pesten tanultunk. Apám ugyan jól keresett, de három gyerek után nehéz volt a kosztot és kvártélyt fizetni. Elvégeztem az állatorvosi egyetemet, két testvérem érettségizett. A húgom varrni tanult, majd később kozmetikusi képesítést szerzett. Az öcsém fényképészetet tanult. A háború után a húgom esti egyetemet végzett Budapesten, az öcsém pedig Filmművészeti Főiskolát Moszkvában.

Nem tartottuk a kósert. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne ettünk volna marhahúsos-tojásos sóletet vagy halkocsonyát, zsidó ételeket. De inkább az íze miatt került az asztalra, mintsem vallási okból. Nagyanyám egyszerűen, de fantasztikusan főzött, anyám meg sütött. Jó konyha volt. Nem úgy, mint az unokatestvéremnél. Egy alkalommal, még gyerekek voltunk, és ebédre hívtak. Zöldbablevest és zöldbabfőzeléket kaptunk ebédre. Mondanom sem kell, mit szóltak otthon. Gyerekek voltunk és őszinték. Szüleink néha vendégeket hívtak, például mikor apámat 1924-ben a helyhatóság megválasztotta körállatorvosnak. Akkor hét éves voltam. Barátok és az apai nagynénémék is átjöttek hozzánk egy-egy kártyapartira. Az apám szeretett kártyázni, főleg alsóst. Érdekes, a nagynéném, az öcsém és a húgom is nagy kártyások voltak. Én meg amikor állatorvos lettem Dunaszerdahelyen, nemegyszer minden pénzemet elvesztettem kártyán. Azóta nem nyúlok sűrűn a lapokhoz.

Az első években, amikor Sárbogárdon laktunk, a nagyszülők házában éltünk. Először a ház bal szárnyában, amely a kereskedés mögött volt. Volt ott sok szoba. Néhányat kiadtak tanároknak, hisz Sárbogárdon gimnázium meg polgári iskola is volt. A háznak  nagy kertje volt, tele virággal, azonkívül konyhakerttel. Nem volt vezetékes víz, de később csináltattunk egy artézi kutat. A padláson volt egy tartály, és én húztam föl a vizet. Később villanymotor váltott fel engem. A fűtést cserépkályhákkal oldottuk meg. Egy Tolna megyei ügyvéd, Hirsch Gyula is lakott nálunk legénykorában. Összehozták apám Ilona nevű húgával. Adtak arra, hogy zsidók zsidókkal házasodjanak, ez az ügyvéd is zsidó volt. Ilon néni és a férje elpusztult Auschwitzban, de a két lányuk, Éva és Babi, vagyis Paula túlélte a tábort. Oszkár unokatestvérem, aki mint amerikai katona Európában szolgált, talált rájuk Németországban. Végül Éva is és Babi is kikerült az Egyesült Államokba. A vendégszobában dúsan faragott szekrények, szépen megmunkált darabok voltak. Nekem nem annyira tetszettek, mint ahogy a kis szobroktól sem voltam elragadtatva. Szüleim szobájában sima fehér, tükrös bútorok voltak.

Elemi iskolában koedukált [lásd: koedukáció] osztályba jártam. Katz Zsigmond tanítónk a Biblián kívül a zsidó nép történetét is tanította. Elemi után a budapesti Szent István Gimnáziumba kerültem [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák]. Szüleim azért küldtek föl Pestre, mert Sárbogárdon megszűnt a gimnázium. Az első évet még a sárbogárdi reálgimnáziumban jártam. Tizenegy éves voltam, amikor 1928-ban fölkerültem Pestre. Jó tanuló voltam. Francia és német nyelvre is oktattak minket. A Szent István Gimnáziumban a hittant doktor Schwarz Benjámin (neológ) főrabbi tanította [Schwarz Benjámin Brottományon (Bihar vm.) született 1880-ban. A budapesti Rabbiképzőn tanult, és 1926-ban megválasztották a VII. kerületi templomkörzet rabbijává. – A szerk.]. Bibliaórára is jártam. Tízéves húgom az Erzsébet iskolába járt [lásd: Erzsébet Nőiskola]. Egy távoli rokonunk diákokat vett magához az István úti lakásába, én is nála voltam öt évig. Utána pedig egy monarchiás őrnagy, Komadina Konstantin özvegyénél találtam szállást. Az öcsém négy polgárit [lásd: polgári iskola] járt Sárbogárdon, majd ő is a Szent István Gimnáziumba került.

A Szent István Gimnázium klasszikus fiúgimnázium volt, átlagos követelményszinttel. 1928 őszén kerültem ide. 1929-ben kitört a gazdasági válság [lásd: 1929-es gazdasági világválság]. Amikor „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccelt”, akkor nyolcvan pengőt kellett fizetni a kosztomért és a kvártélyért. Apámnak kétszáz pengője volt, ami egy nagyon jó fizetés volt, főleg vidéken. A húgom bentlakásos intézetben, az Erzsébetben, a mai Vakok Intézetében lakott, ahol kitűnő oktatást kapott.

Csak ünnepeken jártunk haza, nem úgy, mint most. Szigorúan csak karácsonykor, húsvétkor. Anyám egyszer egy évben jött egy vagy két napra Budapestre. Akkor végigjárta az üzleteket, megvette a cipőket, mindent, amit kellett. Apám húsz évig volt körállatorvos, 1924-től 1944-ig, mindvégig Sárbogárdon. Nem tudott elmenni szabadságra, mert egyszerűen nem volt helyettese. Nem kérte meg helyettesítésre semelyik közelben lakó kollégáját, mert félt, hogy akkor elveszti az állását vagy a presztízsét. Egyszer volt szabadságon, Hévízen kezeltette magát két hétig. A helyi gyógyszerésznek volt autója, egyszer elvitt bennünket a Balatonra. Apámnak csak a biciklije volt. Mi nem, de ügyvéd nagybátyámék jártak Balatonlellére, ami akkor igazán elegáns dolog volt.

Amíg gyerek voltam, a társaim tucatjával jöttek hozzánk az udvarba. Hatalmas volt, mindenki elfért benne. Vegyesen zsidók és nem zsidók. Nem volt különbségtétel, mindenkivel egyformán játszottunk, verekedtünk. A három egyházi iskola már nem volt jó, mert elkülönítette a gyerekeket. Amikor gimnáziumba jártam, hivatalosan nem volt antiszemitizmus. Én akkor sportoltam, birkózni jártam, meg bokszolni is. Franciatanárom, Elek Oszkár úgy nézett ki, mint a filmszínész Chaplin. Csúnya volt, szemüveges, de elég jó tanár, aki engem „úri banditának” hívott. Később ez ihlette életrajzi könyvem címét.

Egy másik tanárunkat Erdősnek hívták, aki a nemrégen elhunyt világhírű matematikusnak, Erdős Pálnak [1913–1996] volt az apja [Erdős Lajosról van szó, aki 1925 és 1939 között matematikát és fizikát tanított a Szent István Gimnáziumban. – A szerk.]. Ilyen kiváló tanárok is voltak. A többiek szintén nagyon rendesek voltak, de hihetetlenül alulfizetettek. Tandíj nem volt. Nekem tanítványaim is akadtak, ebből lett egy kis zsebpénzem. Egy Zwillinger nevű ügetőhajtó fiának a tanításáért húsz pengőt kaptam egy hónapban, de több tanítványom is volt. Jó kis kereset volt ez nekem akkoriban. Nyáron egy katonaiskolás fiút tanítottam németre. Ebből kiderül, hogy valóban jó tanuló voltam. Hét évig jártam a Szent Istvánba. Volt hittanóra, mindenkinek a vallás szerint. Be volt építve az órarendbe, és mindenki ment a saját tanárához. A külön bibliaórákon tökéletesen megtanultam héberül olvasni. Szombaton is volt iskola. Nem kellett sokat tanulnom, mert könnyen megjegyeztem a dolgokat. Az osztályfőnökömnek, aki történelmet tanított, nagyon jó véleménye volt rólam. Csodálkozott is nagyon, amikor betegen feküdtem otthon, és a legközelebbi órán nem tudtam semmit. Honnan is tudtam volna, amikor abból éltem, amit az órán hallottam, nem pedig abból, amit a könyvekből bifláztam. Történelemből, magyarból elég jó voltam. Viszonylag keveset olvastam, azok is történelmi témájúak voltak. Később Párizsban a kerületi könyvtárba jártam. Újságot ritkán vettem a kezembe. Hitlerről onnan tudtam, hogy  elolvastam magyar nyelven a Mein Kampfot. Ezt a könyvet árulták akkor minden könyvesboltban, de nekem csak 1940-ben, az egyetem végén került kezembe a könyv.

Apám negyvenéves kora körül letette a doktori vizsgát. Korábban, amikor az apám tanulta az állatorvoslást, még nem kellett doktorátus, így ezt később pótolta. Már gyerekkoromban elvitt állatokhoz. Szeretem az állatokat, a lovakat, a teheneket. Volt is tehenünk, a nagyszülőktől. Hát innen jött, hogy én is állatorvos leszek, bár anyám figyelmeztetett, hogy a magánállatorvos éhen hal, hisz csak a községi állatorvosnak van elég fizetése. Sok állatorvos volt abban az időben. Csak Budapesten volt képzés, de képeztek annyit, amennyi kellett. Nem volt állatorvoshiány.

A szüleim azt mondták, legyek inkább orvos. Jelentkeztem is a pécsi egyetemre. Nem vettek föl, ezért 1935-ben elkezdtem az állatorvosi egyetemet [akkor még: Magyar királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Kar]. Az évnyitón megjelentek a Turul Szövetség tagjai az előadóteremben, és elmondták, ez itt nem lesz a zsidók paradicsoma [A Turul Bajtársi Szövetség 1919 őszén alakult. Az egyik legnépesebb és legnagyobb hatású egyetemista bajtársi egyesület volt, tagjai jogi egyetemisták, medikusok és bölcsészek voltak. Az egyetemeken ők szervezték a zsidó diákok megverését, 1927-ben hevesen tiltakoztak a numerus clausus megszüntetése ellen (aztán majd 1941-ben a numerus nullus bevezetését követelték). – A szerk.]. Nekik a hátsó sorban lesz a helyük, engem is oda küldtek. Ezért inkább zsidó hallgatókkal kerültem barátságba. Különben jó volt a hangulat, de a többiekkel egyáltalán nem jártunk össze. Még hétvégeken sem látogattunk közösen egyetlen szórakozóhelyet sem. De lehet, hogy csak én voltam társaságkerülő. Inkább a zsidó sorstársakkal barátkoztam. Mind jóban voltunk. Abban az időben csak két lány hallgatónk volt. Egyikük közénk tartozott. Freudot olvastunk, ami akkor hihetetlenül nagy divat volt, gyorsan elterjedtek Freud elméletei.

Az állatorvosi egyetemen általában kiváló professzoraim voltak, akik érdekes előadásokkal le tudták kötni a diákokat. Az első évben nagyon szigorúan vették az anatómiát. Volt egy nagyon öreg professzor, aki elővett legalább tíz egyforma nagyságú csontot, melyek lehettek éppen tehénből, de lóból is. Kivett egyet, átnyújtotta, és meg kellett mondanom, hogy milyen csont. Az elején a lelkesedés vitt előre, és kiváló eredményeim voltak, később közepes jegyeket kaptam akkor már változó teljesítményemre. Lehet, hogy ez csak kifogás, de akkor ezt a háborús hangulattal magyaráztam.

Én mindig is gyorsan tanultam, de a vizsga előtti éjszakán hamar bemagolt oldalakat viszonylag hamar el is felejtettem. A vizsgákon általában szerencsém volt, magabiztosabbnak és felkészültebbnek tűntem, mint voltam valójában. Amit az egyetemen megtanultam, az későbbi munkáim során Franciaországban és Amerikában is hasznosnak bizonyult.

Tudásomat később rendszeresen tanulmányutakon fejlesztettem. Nem voltam egyetlen pártnak sem tagja, de a háború után négy évig a FÉKOSZ nevű földműves szakszervezetben dolgoztam [FÉKOSZ – Földmunkások és Kisbirtokosok Országos Szövetsége].

Amikor 1939-ben befejeződött az egyetem, Bábolnára mentünk a kötelező gyakorlatra, ahol megmutatták az egész állományt [Bábolna – eredetileg Banához tartozó puszta Komárom vm. gesztesi járásában. Az itt levő állami ménesintézetről volt nevezetes, amit II. József uralkodása alatt, 1789-ben alapítottak. 1948-tól állami gazdaság. – A szerk.]. Főleg lovak voltak, de tartottak marhát, sőt birkát is. A főállatorvos, doktor Szabó Jenő egyben állattenyésztő nagyon ügyes ember volt. Ott kezdtem dolgozni 1940-ben, egyetemi gyakorlaton.

Első állatorvosi munkahelyként Dunaszerdahelyre készültem, de erről Győrben a megyei főállatorvos megpróbált lebeszélni, mondván, hogy túl sok már ott az állatorvos. Akkor már jöttek a zsidótörvények [lásd: zsidótörvények Magyarországon], de nem vették szigorúan. Ott mindenkivel jóban voltam, az „irodám” a Wosner kocsmájában volt. Kártyapartnerem Weisz Móric volt. Az emberem összeírta a másnapi teendőket, hogy ne kelljen kiszaladni tíz kilométerre, onnan hazajönni, és megint kiszaladni. Úgyhogy meg volt szervezve, hogy melyik nap hova megyek. Nem izgattam magam a többi állatorvos miatt. Nem kellett engedély, és elmentem mindenhova, ahova hívtak. Mint magánállatorvos jól kerestem. Az első évben jobban ment, mint a másodikban. Nyáron volt, hogy ezer pengő is összejött egy hónapban. Ez nagyon sok pénz volt. Karácsonyeste a községi állatorvos nem akart kimenni egy tehén elléséhez. Hozzám irányították a bérlő kocsisát, és karácsonykor, jóval éjfél után világra segítettem az ikerborjakat a tizenhat kilométerre lévő tanyán. A helyi állatorvos leinformált a sárbogárdi lelkészen keresztül, így kiderült, hogy zsidó vagyok. Én nem mondtam senkinek. Általában nem érdekelte őket, úgy csináltak, mintha mindegy lenne nekik, vagy nem tudnák, hogy zsidó vagyok. A munkám első évében szinte csak sikereim voltak, később már voltak melléfogásaim is. Két évig dolgoztam. A lakásadó kocsmárostól már korábban elvették a működési engedélyt. Ekkor ott már sűrűn voltak antiszemita megnyilvánulások. 1941-et írtunk. Erősen érezhető volt az antiszemitizmus, hisz a tizenkétezer  dunaszerdahelyi lakos fele zsidó volt [Dunaszerdahelynek 1941-ben 6600 főnyi lakosa volt, közülük 2645 fő (40,2%) volt zsidó. – A szerk.]. Amikor először elmentem az orvoshoz, hogy szállás után érdeklődjek, nem tudtam, hogy neki megvolt-e még a hivatala, vagy csak elnézték, hogy praktizál.

Jött tehát 1941. Huszonnégy éves voltam, amikor postán megkaptam a behívót, hogy menjek munkaszolgálatra Hódmezővásárhelyre [Csongrád vm.]. Az 5/4-es századba kerültem. Volt egy Salgó nevű oktató, másodéves munkaszolgálatos, aki őrvezető helyett volt velünk a szobában. Aztán voltunk Kiskunhalason [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.] és Orgoványban [Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.]. Orgoványban ONCSA-házakban voltunk, a többi helyen hol kaszárnyában voltunk, hol pedig házakban vagy kávéházi teremben [ONCSA-házak – az 1940–1945 között működő Országos Nép- és Családvédelmi Alap indította szociálpolitikai kísérlet keretében nagycsaládosok számára épített állami lakóházak. – A szerk.]. Körülbelül húsz hónapig voltam munkaszolgálatos Magyarországon, 1941 és 1943 között. Közben kétszer voltunk Kárpátalján. Télen utat építettünk, kora tavasszal pedig töltésbevágást. Számos mérnök volt köztünk, de nem használták föl a tehetségüket, mint ahogyan az én szakértelmemnek sem vették semmi hasznát. Nem vették komolyan ezt a munkaszolgálatot. Furcsa módon, a németek, ha kaptak embereket, komoly munkát adtak nekik. Gyárban vagy bányánál dolgoztatták őket, de hasznukat vették. Magyarországon a szegedi hidat söpörtük két társammal. Egyikük egy budapesti vendéglős fia, a másik pedig egy Seifert nevű felvidéki. Seifert és a másik igazi bundában volt, én meg szőrmegalléros rövidkabátban. Furcsa látvány lehettünk, ahogy elegáns, jó holmikban söpörtünk.

Kárpátalján kétszer két hónapot töltöttem. Első alkalommal két kilométer utat építettünk Izvor-Hután, és a hegyi patakból termeltük ki az anyagot. Nem volt megfelelő anyag, mert később szétcsúszott. Összetörték ugyan a köveket, és nagyon szép út lett, de szétcsúszott. Másodszor meg Kőrösmezőn voltunk két hónapra [Máramaros vm.]. Ott a hegyekben dolgoztam, nem is tudom pontosan, hogy mit, mert éppen fölértünk, amikor egy alezredes, valószínűleg az apám közbenjárására, rögtön a zászlóaljirodába helyezett. Egyszer a nyitott ablaknál beszélgettem végig egy éjszakát, és nagyon megfáztam, mellhártyagyulladást kaptam. Fogadtak a munkácsi honvédkórházban, ahol hét hetet töltöttem. Nem panaszkodhatom, tényleg rendesen kezeltek. A mellhártyagyulladás olyan betegség, hogy folyadék gyűlik össze a mellhártya és a bordák között. Apám, aki húsz évig volt állatorvos, és csak egyszer volt életében szabadságon, most kivett egy napot, és eljött meglátogatni. Hozott egy sült csirkét is otthonról, de nem láthatott. Apámnak előre be kellett volna jelentkezni, és megkérdezni, hogy jöhet-e. Nem kért engedélyt, mégis eljött vonattal Sárbogárdról Munkácsra [Bereg vm.].

Mint említettem, a munkaszolgálatosok felügyelőit akkor oktatóknak hívták, és nem tizedesnek vagy őrvezetőnek. Ott voltak velünk, és vigyáztak, hogy a teremben rend legyen. Például reggel hatkor fölkeltünk, és ahogy a katonáknál szokás, vizitet tartott.  Ő is zsidó volt. Fölötte volt egy szakaszvezető meg egy őrmester. Katonai gyakorlatok is voltak, díszlépést tanultunk, meneteltünk, még énekeltünk is. Az utóbbit este, munka után. Kárpátalján már repülőgépek is megjelentek. Amikor meggyógyultam, az orvos szárazon elmondta, hogy lehetséges, hogy tébécém van, mégsem adtak betegszabadságot. Nagyon rosszul esett. Szeged felé indultam el, de az utamat Pesten három napra megszakítottam. A húgom akkor volt fiatal házas. Őket látogattam meg, majd a harmadik napon Szegedre indultam.

1943. januártól júniusig Szegeden voltunk. Ott jó élet volt, mert egy másik századba (5/2-es „fehér karszalagos század”) kerültem [Fehér karszalagot a zsidó származású keresztények viseltek, vagyis azok a kikeresztelkedettek, akik a hatályos zsidótörvények értelmében zsidónak minősültek. Őket keresztény munkaszolgálatos századokba osztották be. Mint önéletírásából megtudható, 1939-ben a család katolizált. – A szerk.]. Először az Újszegedi Vigadóban voltunk. A Vigadó működött, a földszinten volt cukrászda meg kávéház. Vasárnap lementünk oda. Otthonról küldtek pénzt, de nem költött sokat az ember. Szegeden a hadsereg-parancsnokság alagsorát meszeltük két hétig. Aztán a Boszorkányszigetre mentünk ki. Nehéz csónakokat szállítottunk, melyeket egymás mellé helyeznek, ráteszik a deszkákat, és hidat építenek belőle. Nem volt annyira rossz dolgunk. A koszt jó volt, különösen vasárnap, a végén sütemény is volt. Munkaszolgálatos főzött. Az őrmester úgy „szórakoztatott” bennünket, hogy a katonaládánkra állított, és úgy kellett megennünk az ebédet, hogy a csajka a földön volt. A kapcsolatot levelezéssel tartottuk. A család is írhatott nekem. Szegeden történt, hogy elrettentésül elvittek egy kivégzésre, tudniillik 1943-ban már sok volt a szökés.

1943 júniusában Borba [lásd: bori rézbányák] vittek. Borban szabályos tábor volt. Szabványméret, direkt tábornak építették, Berlin-lágernek hívták. Ha jól emlékszem, nyolc hatalmas barakk állt benne, melyekben – úgy tudom – háromezer ember lakott összesen, de lehet, hogy még több is. A barakkban semmi se volt, csak háromemeletes ágyak álltak külön sorokban. Kényelmesen elfért egymás mellett két ember. A németek előzőleg szerb hadifoglyokkal dolgoztattak [lásd: német invázió Jugoszlávia ellen], de azok könnyen megszöktek, hisz ismerték a környéket. Szóltak a magyar hadügyminiszternek, Nagybaczoni Nagy Vilmosnak, hogy küldjön embert, de ő megtagadta a rossz viszonyokra hivatkozva. Persze, hogy leváltották, és kerítettek egy olyan hadügyminisztert, aki már másnap összegyűjtötte az embereket. 1944 tavaszán újabb háromezer embert küldtek Borba – több mint tíz környékbeli lágerbe [A bori Berlin-lágerről lásd: Csapody Tamás – Tomislav Pajic: A bori munkaszolgálat jugoszláv szemmel; „Új Honvédségi Szemle”, 2005. december. – A szerk.]

Egyik társam a délvidéki  Löwenberg Ottó volt, a másik pedig Rubin Péter barátom, aki nyelvtanár volt [Rubin Péter (1918–1980) – műfordító, író. Már a 30-as évek végén közölt művelődéstörténeti témájú cikkeket és esszéket különböző baloldali újságokban. 1941-ben magyar–francia szakos tanári diplomát szerzett Szegeden. A II. világháború idején partizánként harcolt. 1946–1948 között újságíró, majd Prágában diplomata. A hatvanas években az Akadémiai Kiadó propaganda- és sajtóosztályának vezetője. Elbeszéléseket, tárcákat, útirajzokat írt; angolból, oroszból, németből fordított szépirodalmi és tudományos műveket. – A szerk.]. Megtanultam szerbül szótárból. Olyan jól ment, hogy a végén azt hitték, szlovén vagyok. Ha nem is szerb, de másik szláv. Volt köztünk olyan, aki nagyon vallásos volt, mások kevésbé. Úgy vettem észre, hogy Felvidéken meg Erdélyben vallásosabbak voltak a zsidók, mint minálunk. Az ennivaló itt már nem volt valami jó, és kijárni sem lehetett. A tábor város felé eső felét szöges dróttal kerítették be, alatta pedig egy patak folyt. Ez volt a tábor határa. Egy régi rézbányában dolgoztunk. Sokféle munka volt. Legtöbben a külszíni fejtésen dolgoztak. Volt egy csoport, amelyik a kisvasutat építette, hogy elszállítsák a kibányászott rezet. A bánya mellett volt egy kis patak, amelyre azt mondták, hogy akadályozza a felszíni fejtést, ezért a föld alá kell vezetni egy alagútba. Én az alagutat fúrtam. Egy fiatal szerb bányásszal dolgoztam, aki a munkavezetőnk volt. Többnyire emberien bántak velünk. Nemcsak zsidók voltak a munkaszolgálatosok között, hanem később nazarénusok is, akik megtagadták a katonai szolgálatot. Jó viszonyban voltak a zsidókkal. Nagyobb összetartás volt köztük, mint a többi munkaszolgálatos közt. A nazarénusoknak volt egy lelki tanácsadójuk, aki azt mondta, hogy ne hagyják el egymást.  Csak később tudtam meg, hogy 1944-ben újabb háromezer ember érkezett Magyarországról, akiket főleg más, kisebb táborokba helyeztek el. A nazarénusok tulajdonképpen velük jöttek, ahogy a költő Radnóti is. Amikor 1944-ben az oroszok a Balkánra érkeztek, nagy volt a táborokban a zűrzavar. Sor került a kiürítésre is. Hazafelé csak Cservenkánál kábé nyolcszáz embert lőttek le, és ez folytatódott Sopronkőhidáig és egyeseknek egészen a Keleti-tengerig. Nagyon nagy volt a veszteség – köztük volta híres költő is [Randolph L. Braham írja, hogy a németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók első csoportja (kb. 3600 fő), kb. 100 főnyi magyar őrszemélyzet kíséretében szeptember 17-én indult el Borból. Embertelen körülmények között hajtották őket Belgrád, Újvidék és Zombor érintésével Mohácsra. Onnan Szentkirályszabadjára (Veszprém vm.) vitték őket, s valamennyiüket Németországba, a flossenburgi, sachsenhauseni és oranienburgi koncentrációs táborokba deportálták. A második csoport, kb. 2500 ember szeptember 19-én hagyta el gyalogmenetben Bort. Több száz embert legyilkoltak útközben, a többiek október 6-án érkeztek Cservenkára, ahol 7-én és 8-án 700–1000 embert, miután előbb megásattak velük egy hatalmas gödröt, és lerakatták velük minden értéküket, még a karikagyűrűjüket is, lemészároltak, az életben maradottakat pedig továbbhajtották Zombor felé. Innen – további gyilkosságok mellett – Bajára, majd onnan Szentkirályszabadjára vitték őket, ahonnan zömmel Buchenwaldba és Flossenburgba deportálták a még életben maradottakat (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). – A szerk.)].

1943. december huszonharmadikán Rubin Péter, a délvidéki Horváth Laci és én magam egy szerb bányász segítségével megszöktünk. A bányász egyszer szólt nekem, hogy meg tud szöktetni, de ne számítsak jóra, mert polgárháború dúl a csetnikek és a partizánok között [Csetnikek – eredetileg, az első világháború előtt törökellenes szabadságharcosok voltak, a háború után a királypártiakkal erősödött a mozgalom. Vezetőjük Drazsa Mihajlovics ezredes lett, akit a Londonban székelő emigráns királyi jugoszláv kormány tábornokká, majd hadügyminiszterré nevezett ki. A náci megszállás ellen harcoló királypárti csetnikek 1941-ben szembekerültek Tito partizánjaival, akik ugyancsak a fasizmus ellen fogtak fegyvert. – A szerk.]. December huszonegyedikén hívattak, hogy csomagom érkezett Magyarországról. Rubin is kapott csomagot. Volt benne bakancs és mindenfélék. Bepakoltunk mindent, és levittük a bányászhoz. December huszonharmadikán szöktünk meg. Azon az estén a bányásznál vacsoráztunk, aztán jött a tizennyolc éves unokaöccse, aki amolyan összekötőféle volt, és elvitt bennünket. A házhoz nagyon közel volt egy út, ahol egy német katona strázsált. Megvártuk, míg elhalad, és átmentünk az úton. Ennyi volt az egész. Faluról falura bújtattak. A második faluban megint tartottak egy ünnepséget. Két parasztember jött értünk, és felszólított minket, hogy esküdjünk föl, hogy Péter király [II. Péterről van szó] katonái leszünk. Nem volt választás. Tudtuk, hogy Péter király elismerte Titót mint fővezért [lásd: Josip Tito], és reménykedtünk a megegyezésben. Így kerültünk a csetnikek közé.

1944 januárjában elküldtek a hátországba egy csetnik vajdához, Kucsevóba. Ez a helység a majdanpeki bányához, Pozserováchoz és a Dunához van közel. A vajdának volt egy húszfős csapata. Én voltam a szanitéc. Állatokhoz egyszer küldtek, azt is azért, hogy ne legyek jelen egy kivégzésen. A legközelebbi parancsnokság Pozserovácon volt. A vajda alacsony, kövérkés, mindig mosolygós ember volt, és kocsmárosként kezdte. Volt még hat tiszt, köztük egy mérnökszázados, nagyon rendes ember. A többiek, mint például a vajda sógora, főhadnagyok voltak. Amikor odakerültem, már három éve háború és megszállás volt. A tisztek nagyobb részét elfogták, és elvitték hadifogolynak, néhányan az ellenállást választották. A csetnikek a jobboldali radikális vonalat képviselték.

Minden héten máshol szállásoltak el bennünket, gazdag parasztoknál. Addigra kiválóan beszéltem szerbül. Nem voltak különösen bizalmatlanok velem. Bár egyszer maga a vajda kérdezte meg tőlem, hogy miért mentem oda.

A körzetben volt húsz Tito-partizán is. Gyakorlott katonák voltak. Egy fiatal „kommandante” volt a parancsnokuk. 1944-re csak tízen maradtak. A partizánoknak sokkal nehezebb volt, mert úgy látszott, hogy a lakosság ezen a vidéken nem volt velük. Nem kérdezhettem senkit a jugoszláv történelemről. Nem jó, ha túl sokat kérdez az ember ilyen helyen. Gyanús lett volna ez egy a magyartól, hisz 1940 és 1941 között Teleki volt a miniszterelnök, aki örök megnemtámadási szerződést kötött Jugoszláviával [Teleki második miniszterelnöksége idején, 1940. december 12-én írták alá a magyar–jugoszláv barátsági szerződést. – A szerk.]. Aztán 1941-ben mégis betörtek a németek, és a magyarok is kaptak egy területet Jugoszláviából. A magyarok már az első világháborúban és most is ellenségnek számítottak. Ha azt kérdezték, ki vagyok, azt mondtam, hogy magyarországi zsidó. Szóltak, hogy ne csupán magyart mondjak, mert egyből bizalmatlanok lettek volna. Ennivalót a parasztok „szolgáltattak”, mint annak idején a királynak vagy a hadúrnak. Szanitécként elláttam a két utolsó, már fogoly partizánt is, a parancsnokot és egy tizennyolc éves belgrádi diákleányt, akivel franciául beszélgettem. Megkértem a lány háziasszonyát, hogy fürdesse meg, mert a ruhája és a haja teli volt tetűvel. Odaadtam neki az egyik vörös pizsamámat, amit viseltem. Nem szólt róla, de látszott, hogy örül, hogy megint tiszta és friss ruhában lehet. A parancsnoknak fejsérülése volt, azt is én láttam el. A pozserováci vajda szintén velem kezeltette magát, hiszen más orvos nem akadt a környéken. A belgrádi diáklányt és a partizán parancsnokot kivégezték. Nem volt hivatkozási alapjuk, nem láttam a jegyzőkönyvet, de hallottam a tárgyalást a másik szobából. A radikális képviselő, akit kihívtak a városból, hangsúlyozta, hogy nem szabad kivégezni, akárcsak a pozserováci vajda is. Mégis kivégezték őket golyó általi halállal.

1944 szeptemberében az orosz csapatok elérték a Balkánt [lásd: a második világháború vége Jugoszláviában]; a németek egy része Görögországban rekedt, a románok, a bolgárok és az olaszok pedig kiugrottak a háborúból. A partizánok bevonultak Kucsevóba. A partizánok városba érkezésének éjszakáján befejeződött a csetnik vajdánál töltött nyolc hónapom, és megkezdődött az alakuló Jugoszláv Néphadseregben való több mint egyéves tartózkodásom. Ekkor már állatorvosként is számítottak rám, de nem a klasszikus értelemben. A hadiöszvéreket kellett ellátnom. Szerencsétlen párákon nem volt nyereg, és a teherzsákot kötéllel kellett rájuk kötözni. Mondanom sem kell, hogy milyen ügyetlen voltam az efféle feladatra. Ahhoz persze jobban értettem, hogy a sérüléseiket vagy egyéb betegségüket kezeljem. Ennivalóval különben jól el voltunk látva. Később a lábamat úgy föltörte a bakancs, hogy kórházba kerültem Pozserovácra, ahol felvágták a lábamat. Jó ideig ott kellett maradnom. Ezalatt Rubin és a többiek Belgrád felé mentek, majd annak felszabadítása után Budapestre.

A kórházban huszonöt nap betegszabadságot kaptam, így 1944 decemberében elmentem Temesvárra a húgomhoz, onnan pedig Sárbogárdra. Budapesten és Kecskeméten még javában folytak a harcok. Szegeden találkoztam egy Szovjetunióból visszatért kommunista vezetővel, aki azt mondta, nem kell visszamennem Jugoszláviába.

Mire hazaértem Sárbogárdra, üres volt a ház. Csak a zongora állt az egyik szobában. Mindenkit elvittek Auschwitzba, az apámat, anyámat, nagynénémet és a férjét. Ők hazahívták két lányukat is Pestről az iskolából, nekik is menniük kellett. Az én két testvérem szerencsére Pesten volt, és ott is maradt [Mint az előző bekezdésből kiderül, a húga valamikor1943–44 folyamán Budapestről Temesvárra ment, amely dél-erdélyi város lévén, nem került vissza Magyarországhoz. Markovits Györgyi tehát nem Magyarországon élte át a megszállást követő hónapokat. – A szerk.]. Ők megmenekültek, de azok közül, akiket elvittek, csak kevesen jöttek vissza. A háború után találkoztam egy ismerősömmel, aki elmesélte, hogy együtt volt apámmal Auschwitzban, a táborban, ahol mind a két szülőm meghalt. Anyám rögtön a deportálás után, apám kényszermunka után 1944 decemberében. Nagyon elkeseredtem, pedig korábban már számoltam ezzel a szörnyű lehetőséggel.

Amikor Sárbogárdról visszamentem Szegedre, már nem volt ott a Szovjetunióból visszatért kommunista vezető, ugyanis Debrecenben alakult meg az új kormány. Újvidékre vettem ismét az utamat. Szerencsére volt már egy új, fekete félcipőm, melyet doktor Takács Zsiga adott nekem még Sárbogárdon a régi bocskor helyett. Győry Gábor kereskedőtől pedig egy pokrócot kaptam, amiből Gráczer Imre szabómester egy rövid kabátot készített nekem. Az újvidéki városházán aludtam, ahol harmincöt átutazó éjszakázott a kisebb-nagyobb termekben.

Újvidékről egy bútorszállító autó tetején utaztam Belgrádba. Különös út volt. Belgrádban, a Hadügyminisztériumban megmondták, hogy az egységem Boszniában, Tuzlában van. Most az Első Hadsereg 25. hadosztályának 18. századába osztottak. Átmasíroztunk Bosznián, Zágráb felé tartottunk, de nem volt szükség ránk, mert az oroszok elintéztek mindent helyettünk. Az Adriától visszamentünk  Szerbiába. 1945. májust írtunk. Ekkor már fegyverszünet volt. Utána áthelyeztek Uzsicébe, és kineveztek a 37. Montenegrói Divízió állatkórháza vezetőjének. Négy hónapon keresztül teljesítettem itt szolgálatot.

1945 októberében kerültem haza, Magyarországra. Amikor 1944 decemberében betegszabadságra mentem Sárbogárdra, szinte akadálytalan volt az utam. Most meg hiába volt nemzetközi útlevelem, a románokkal nem beszéltük egymás nyelvét, és franciául sem tudtak, pedig az a román nyelvhez közel áll. A csendőrség hadbíróság elé akart állítani kémkedés ürügyén. Az volt a szerencsém, hogy a vidéki csendőrség nem adhatott át a hadbíróságnak, csak a temesvári csendőrség. És micsoda szerencse! A temesvári őrmester beszélt magyarul. A magyar határig vonatjegyet kellett vennem az engem kísérő csendőrnek is.

Pesten megtudtam, hogy az unokahúgaim visszajöttek Auschwitzból. Ők 1946-ban kimentek Amerikába. Sárbogárdon csak nagyon kevesen élték túl a szörnyűséget, de nem tudnám név szerint felsorolni őket.
Az egyik munkaszolgálatos társamnak, Rubinnak az anyja Gimes Miklós anyjának a barátnője, pszichológus volt Pesten. Egy folyosón volt a lakásuk. Rubin Péter sokat mesélt rólam Magos Gábornak, aki 1946 legelején beszervezett a FÉKOSZ-ba. Előbb munkaközvetítő voltam, Gimes sógorával, Magos Gáborral dolgoztam a Mezőgazdasági Munkaközvetítő Irodák nevű intézményben, amelynek élén ekkor még Magos állt, aki tanult ember volt [Magos Gábor (1914–2000) – eredetileg kertészmérnök. A háború alatt sógorával, Gimes Miklóssal együtt megszöktek a munkaszolgálatból, és csatlakoztak a jugoszláv partizánokhoz. 1945 őszén az MKP a FÉKOSZ titkára mellé helyezte szervezőtitkárnak.  Az 1956-os forradalomban részt vett a Forradalmi Karhatalmi Bizottság szervezésében, a forradalom leverése után az ellenállás szervezője, a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom egyik alapítója, részt vett az „Október Huszonharmadika” című illegális újság előállításában, a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsának munkájában. 1957-től Svájcban élt. – A szerk.]. Hallottam, hogy Gimes anyja a „Lipót” Ideggyógyintézet igazgatója lett. Már 1919-ben, a proletárdiktatúra idején mint fiatal orvosnő egészségügyi miniszterhelyettes volt [Hajdú Liliről (1891–1960) van szó, aki pszichiáter-pszichoanalitikus volt. Az ő munkássága nyomán indult meg az Állami Lipótmezei Elmegyógyintézet Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetté fejlesztése. 1953-tól 1957-ig állt az Intézet élén. (Férje, Gimes Miklós a munkaszolgálatban pusztult el, fiát, Gimes Miklóst a Nagy Imre per harmadrendű vádlottjaként 1958-ban kivégezték.) 1960-ban öngyilkos lett. – A szerk.]. A FÉKOSZ vezetője egy Rácz Gyula nevű erdélyi parasztember volt, aki maga mellé vett négy-öt ilyen értelmiségit [Rácz Gyula (1900–1974) – napszámos volt, a romániai Magyar Dolgozók Szövetsége (MADOSZ) brassói értekezletén (1937) a szervezet titkárává választották. A második bécsi döntés (1940) után az újjáalakult illegális pártszervezetek egyik vezetője volt. Moszkvába küldték, ahol felvette a kapcsolatot a Kommunista Internacionáléval és a magyar kommunistákkal. Visszatérése után elfogták, 15 évi fegyházra ítélték. 1942 őszén büntetőszázaddal Ukrajnába vitték. Szovjet fogságba esett, partizánnak jelentkezett. 1945-ben hazatért, a FÉKOSZ-nak a főtitkára, majd a FÉKOSZ és az UFOSZ (Újbirtokosok és Földhözjutottak Országos Szövetsége) összeolvasztása után, 1948-ban rövid ideig még a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetségének (DÉFOSZ) főtitkára volt. Az 1950-es évek elején állami gazdasági igazgató, a Szövetkezetek Országos Szövetsége (SZÖVOSZ) elnökségének, az Országos Szövetkezeti Tanácsnak tagja. – A szerk.]. Székhelyünk Budapesten, az Üllői úton volt. Velünk dolgozott Hont János is, 1947 elején már ő állt Magos helyett a Munkaközvetítő élén, később pedig államtitkár lett. Ő ajánlott nekem egy lakást, ahol annak előtte egy bank működött. Amikor a húgom megjött Temesvárról, együtt laktunk, akárcsak korábban az öcsémmel, aki azután hamarosan a Szovjetunióba került filmművészetet tanulni. Sárbogárdi házunkat eladtuk.
1946 végén megnősültem. Akkor már huszonkilenc éves voltam. Feleségem Kondor Viktória volt. Akkoriban már nem számított, hogy valaki zsidó származású. Nagyon jól nézett ki. Barna haja volt. 1926-ban született. A FÉKOSZ-ban ismertem meg. Gépírónő, titkárnő volt a „Dózsa Népe” újságnál. Igazi törekvő, vidéki lány a Viharsarokból, a szocialista parasztmozgalmak tájáról. Az apja szegény volt, egy rokon kocsmájában dolgozott, aki aztán ráhagyta a kocsmát. Anyai nagynénje tanítónő volt, mindnyájan nagyon értelmes emberek. Viktória feljött Pestre. Hunya István kubikus megjárta Moszkvát, s amikor hazajött, ő lett a „Dózsa Népe” főszerkesztője, mellette Viktória pedig a gépíró [Hunya István (1894–1987) –  eredetileg földmunkás. Az orosz hadifogságból 1918-ban tért haza, 1926-ban elvégezte a KMP berlini titkárképző tanfolyamát, 1926-ban aratósztrájk szervezése miatt négy évi börtönbüntetésre ítélték. 1932-ben újabb fogházbüntetésének letöltése elől a Szovjetunióba szökött, a Vörös Szakszervezeti Internacionálé munkatársa. 1945-ben tért vissza Magyarországra. 1945–48-ban a FÉKOSZ titkára és „Dózsa Népe” című hetilapjának szerkesztője. – A szerk.]. Polgári esküvőnket a tanácsházán, Budapesten tartottuk, akárcsak nászutunkat egy Andrássy úti panzióban.

Időközben beléptem a kommunista pártba. 1946-ban Magos Gáborral dolgoztam a FÉKOSZ-ban. A munkaközvetítőn a fővárosba felkerült parasztok elhelyezkedését segítettük. Később tanfolyamokat szerveztem a központban és a megyékben, egyszerre ötven vagy száz személy részére. Olyan jó szándékú falusi emberek voltak, akiknek korábban nem vagy alig volt jogi vagy politikai ismeretük. Most általános felvilágosítást kaptak. Az előadók között volt Kéthly Anna, Rajkné és mások is [Rajk Júlia (szül. Földi Júlia, 1914–1981) – Az 1940-es évek elején az  SZDP tagja volt, 1944 februárjában kizárták a pártból, 1941-től az illegális MKP-nak is tagja. 1944 decemberében mozgalmi tevékenysége során Rajk László is, Földi Júlia is lebukott, ügyük végül polgári bíróság elé került, mindkettőjüket Mauthausenbe hajtották, ahonnan 1945 májusában érkeztek haza. Rajk László 1945 novemberére az MKP legszűkebb vezetőségébe tartozott, felesége a Magyar Nők Demokratikus Szövetségében (MNDSZ) dolgozott, s a szervezet főtitkáraként a hadifogoly-akcióért volt felelős. Rajk László letartóztatása után őt is letartóztatták (1949), és 1950-ben az MNDSZ-beli tevékenysége (hibás nőpolitika) miatt ötévi fogházbüntetésre ítélték (Pető Andrea). – A szerk.]. A tanfolyamok nagyon sikeresek voltak. Később minden megyében tartottunk ilyen iskolát. Egy év múlva Surányi Péter jogász, szürke eminenciás lett Rácz Gyula titkára. Azt tanácsolta nekem, hogy szervezzem meg a propaganda-nevelési osztályt. Az 1848-as márciusi forradalom és szabadságharc századik évfordulójára egy kiadványt szerkesztettem. Egy kicsit giccsesre sikeredett, de saját cikkeink voltak benne, és illusztrációkkal is elláttuk. Megkértük a Képzőművészeti Főiskolát, adjanak embereket, akik eredeti rajzokat készítenek, amiért csak minimális összeget tudtunk fizetni.

Minden évben mással kellett foglalkoznom. Nekem a változás jelentette az állandóságot. Akkor érthetetlen volt számomra, hogy amikor nagyon jól mentek a dolgok, akkor mindig a nyakunkra küldtek egy bizalmi embert. Rossz politika volt a kommunista párt részéről, hogy nem bízott a FÉKOSZ vezetőiben. Az újgazdák szervezetével (UFOSZ) való egyesítéssel végül is már 1948-ban megszűnt az addig kitűnően működő FÉKOSZ.

Négy évig dolgoztam a FÉKOSZ-ban. 1949 tavaszán a kommunista párt káderosztálya arra kért, hogy szervezzem meg a Mezőgazdasági Akadémiát, mégpedig a következő őszre. Volt hét egyetemi tanár, húsz mezőgazdasági középiskolai tanár, és engem neveztek ki vezetőnek és politikai oktatónak. 1949 tavaszán  már terveztem az Akadémiát saját elképzeléseim szerint. Eszembe sem jutott, hogy a Földművelésügyi Minisztériumtól kérjek szakmai tanácsot, pedig jó lett volna. Hét kiváló egyetemi tanár volt, köztük Nagy Imre is, aki agrárpolitikát tanított. Volt még néhány politikai oktató is. Az iskola Zsámbékon volt. Száz parasztember hallgatónk volt, a megfelelő alapiskola nélkül. Egy év alatt kellett a főiskolai anyagot megtanulniuk. A szervezés nagyon jól sikerült. Három hónapig, amíg nem voltak készen a jegyzetek, politikai oktatást tartottunk. Az aprólékos órarendbeosztás és egyeztetés után lehetővé vált, hogy a tanárok pontosan érkezzenek, és az órákat a terv szerint megtartsák. Azt is elintéztem, hogy a professzorok viszonylag jó különfizetést kapjanak. Vonatkozott ez a középiskolai tanárokra is. Családjuktól elszakadva éltek, így ezt teljes joggal megérdemelték. Hibáztam, hogy az év végén nem mertem levizsgáztatni a hallgatókat. Az első tizenhárom hónapos tanév (1949–50) nagyon rövid volt ahhoz, hogy a legtöbbször nem megfelelő alapképzéssel rendelkező felnőtt parasztemberek hároméves főiskolai anyagot sajátítsanak el. Az egy év tanítás zavartalanul lefolyt, de számunkra akadályt jelentett, hogy az iskola Gerő Ernő radikális elképzeléseivel indult, és év közben már Nagy Imre megfontolt elképzelései szerint kellett volna folytatni, anélkül, hogy a változást megvitatták volna.

1949 őszén minden készen állt, és megkezdődött az oktatás. Egy évig maradtam aztán a Mezőgazdasági Akadémián. Mire mindent megszerveztem, egyszerre nemkívánatos lettem. Tudniillik félévkor új ember került a minisztériumba, és másféle szelek fújtak. Úgy döntöttek, hogy az iskola menjen át Gödöllőre, és a gödöllői agráregyetem égisze alatt működjön. Valószínűleg azért lettem hirtelen nemkívánatos, mert szüleimnek, nagyszüleimnek földjük volt, amit időközben már eladtak ugyan, de ez nem számított. Az iskola átköltözött Gödöllőre. Minden tanárt átvettek, kivéve engem. Két hallgatónkból egyetemi tanár lett, volt aki külföldre szökött, a többiek sorsáról nem tudok. Ahogy az iskola átköltözött, megkezdődhetett az oktatás.

Engem 1950-ben segédagronómusként foglalkoztattak Rákospalotán. Innen a Hortobágyra kerültem. Borzalmas hely volt, megbuktatott emberek gyülekezete, mindenki mindenkit támadott, minden igazgató meg agronómus féltette az állását. Szerencsére én hamar túltettem magam ezen. Nem tudtam fél évnél tovább a Hortobágyon maradni. Akkor már megvolt Laci fiam is, és a feleségem is éppen elvégezte az egyetemet.

Amikor visszakerültem Budapestre, 1951-ben, már öt éve párttag voltam. Hogy miért? Ha megnézzük különböző vallások erkölcsi tanításait, mindegyikben szerepel, hogy szeresd felebarátodat, tiszteld az életet, ne kívánd mások vagyonát, feleségét, tiszteld szüleidet, ne hazudj, ne lopj, ne tégy hamis tanúságot. A vallások arra hivatottak, hogy az emberért legyenek. Ahogy a vallások, kezdetben a szocializmus és a kommunizmus is a szegényekért, a kisemberekért volt. Azt hiszem, hogy a Kommunista Kiáltvány [Marx és Engels, 1847] eszméit nem lehet összehasonlítani mindazzal, ami például az ötvenes évek elején Magyarországon történt. Hittem a szocializmusban. Hittem, hogy a szocializmus meghozza az emberek egyenlőségét. Nem volt-e fantasztikus, hogy betiltották a gyermekmunkát, bevezették a nyolcórás munkaidőt, a nőknek lehetőséget adtak, hogy otthon maradhatnak a gyerekekkel?! Egyébként nem vállaltam semmiféle aktív szerepet a pártban, de a szemináriumot elvégeztem, és időnként vezettem is [Szeminárium – sajátos oktatási forma, ill. kommunikációs alkalom volt a szocializmus évtizedeiben a pártvezetés különböző szintjei és a „dolgozók” között. A munkahelyeken szervezték, többnyire munkaidő után, a részvétel – főleg a diktatúra keményebb éveiben – nemcsak ajánlatos volt, hanem kötelező is. Szerveztek szemináriumot a párttagok ideológiai továbbképzése céljával, értelemszerűen a párttagoknak (és nem csak a részvétel volt kötelező, hanem a megadott brosúrairodalom ismerete is); de szerveztek szemináriumot aktuális (kül- és bel)politikai kérdésekben való eligazításra – az ilyen szemináriumokon illett részt venniük a nem párttagoknak is. – A szerk.].

Visszatérve a FÉKOSZ-ra, az egy kiváló tömegszervezet volt. Négy év után egyesült az UFOSZ-szal [Újgazdák és Földhözjutottak Országos Szövetsége]. Olyan emberek kerültek az élre, akik mind szakmai, mind emberi szempontból alkalmatlanok voltak. Mondanom sem kell, milyen légkör uralkodott abban az időben a munkahelyeken is. A kommunista párt hibáit, az ÁVO borzalmait alig akartam elhinni. Csak Sztálin halála (1953) és Hruscsov huszadik kongresszusi beszéde [lásd: az SZKP XX. kongresszusa] után értettem meg – lassanként – a hibákat. Amikor 1958-ban találkoztam egy rég nem látott ismerőssel a Széchenyi fürdőben, akkor értettem meg. Egyszerű kubikus volt, nem különösebben tehetséges, de becsületes ember. Az Andrássy úti kínzások teljesen összetörték. Szerencsétlen, még járni is alig tudott. [A FÉKOSZ-ról és főleg a Mezőgazdasági Akadémiáról alapos leírást tartalmaz Markovits Pál fentebb már említett önéletírása. – A szerk.]

Az 1956-os magyar forradalomban éppoly nehezen igazodtam ki, mint később Párizsban az 1968-as diáklázadáson. Elég elolvasni a „Csendes Don”-t és máris látja az ember egy forradalom (1917) változásait, kavargásait és a viszontagságait is. Az 1956-os forradalom Budapesten ért. Három napig otthon maradtam, de utána már folytatnom kellett a munkámat a Phylaxiában. Budáról, a Gellért-hegyről gyalog jártam Kőbányára mindaddig, amíg valamelyest helyre nem állt a közbiztonság és a közlekedés. Különben eleinte biciklivel jártam dolgozni, csak aztán tértem át a buszra és villamosra.

Feleségemtől 1962-ben váltam el. A lakást, amiben éltünk, a feleségem kapta. Nehéz erről beszélni. Apja származására hivatkozva – ahogy említettem, viharsarki szegényparaszt volt –, mindig szegényként tüntette fel magát. 1947-ben leküldték Szatmárra, a választásokra. Én is vele mentem. Láttam, hogy több cédulát is bedobott, de azt is észrevettem, hogy nagyon vívódott [lásd: kékcédulás választás]. Nem értettem, miért, hisz baloldali eszméket vallott, és úgy tűnt, mindenáron győzni akart. Rajta többet fogott a pártiskola, mint rajtam, hisz én nem felejtettem el, hogy ki vagyok, és honnan jöttem. Igaz, eleinte eszembe sem jutott, hogy a szüleimnek földje van. Nem érdekelt, nem érintett. Később mégis kellemetlenségem származott mindebből, annak ellenére, hogy tisztességes ember voltam. A feleségem apjáról mindeközben kiderült, hogy jelentős vagyont örökölt. Hatalmas csalódás volt, hisz a feleségem titkolózott előlem. Tán attól félt, hogy a vagyonát akarom, vagy attól tartott, hogy elárulom?  Akármiért is tette, nem tudtam elfogadni, hogy mindvégig azzal áltatott, micsoda szegényparaszt az apja.

Viktória történészként dolgozott a Történettudományi Intézetben, majd az Akadémia kézirattárában, míg nyugdíjba nem ment. Válás után ő nevelte Laci fiamat, akivel gyakran találkoztam. Az első feleségemmel azért megmaradt egyfajta jó kapcsolatom.

Második feleségemmel, Létmányi Judittal, 1960-ban ismerkedtem meg. 1941-ben született. Judit apja, Létmányi László a Pénzügyminisztériumban dolgozott. Anyja, Somogyi Erzsébet háztartásbeli volt. Judit is a Phylaxiában dolgozott. Először vegyésztechnikusi tanfolyamot végzett, aztán vegyészmérnök lett, majd Franciaországban két doktori tézist készített a kémia területén. 1962-ben házasodtunk össze, miután elváltam az első feleségemtől.

A Hortobágyról a Phylaxiába kerültem [A Phylaxia Oltóanyagtermelő Rt.-t 1912-ben alapította Dr. Köves János (1992–1977) állatorvos, egyetemi tanár állatgyógyászati oltóanyagokat (szérumokat és vakcinákat), valamint laboratóriumi diagnosztikumokat előállító intézetként. Nagyobb telephelyei Kőbányán voltak. Oltóanyagai már az I. világháború évei alatt jelentősen hozzájárultak a hazai állatállomány járványügyi helyzetének javításához. Párhuzamosan egyre nagyobb teret nyert a humán orvoslásban is az állati eredetű immunszérumok alkalmazása, főleg néhány súlyos fertőző betegség (pl. diftéria, tetanusz) kezelésében. Erre a célra 1924-ben külön osztály alakult a Phylaxián belül, melyet az embergyógyászati vonatkozás miatt Human Osztálynak nevezték el. A Phylaxia Rt.-t 1948-ban államosították, és egyesítették néhány kisebb magánvállalattal. – A szerk.]. Az igazgatója, doktor Elek Pál, volt egyetemi évfolyamtársam vett fel. Tíz évig nem voltam állatorvosi állásban sem. Háború volt, és utána mindenféle mással foglalkoztam. Jó lett volna eltölteni egy évet az állatorvosi egyetemen [akkor még: főiskola], hogy felfrissítsem a tudásomat, de a viszonyok nem voltak kedvezőek. 1951-től 1967-ig dolgoztam a Phylaxiában. Doktor Elek Pál olyan embereket vett föl, akikről hitte, hogy tehetségesek, de a pártvezetők szemében „problémásaknak” tűnhettek. Nem csoda, hogy később kivándorolt Ausztráliába. Sajnos úgy tűnik, azóta sem változtak a dolgok. Lehet, hogy hivatalosan igen, de ha az emberi kapcsolatok oldaláról vizsgáljuk, akkor elkeserítő a helyzet. Mindegy. Lényeg, hogy Kemény Loránd és Elek Pál akkoriban kerestek meg (1956-ban az előbbi Texasba, az utóbbi pedig Ausztráliába távozott). Azt mondták: „Foglalkozz azzal a kórokozócsaláddal, amely a báránynak hasmenést, az embernek gázödémát okoz!” Később olyan nagytekintélyű szakemberrel dolgozhattam együtt, mint Bíró Jenő, aki a vírus- és bakteriális fertőzések kezeléshez használatos szérumokat és vakcinákat készítette [Bíró Jenő (1883–1972) – állatorvos, mikrobiológus, jelentős tevékenységet fejtett ki a járványos állatbetegségek elleni oltóanyagok előállítása és gyakorlati alkalmazása terén. – A szerk.]. Bíró Jenő helyettese lettem és tanulmányokat is írtam. Bíró doktor nemzetközi szakember volt, és egy amerikai szérumtermelő céggel is kapcsolatban állt. Zsidó vallású volt. Osztálya a  sertéspestisszérum és -vakcina-termeléssel foglalkozott. Két sertéspestis osztály is volt a Phylaxiában: a Szállás utcában és a Kőbányai úton. Bár korábban is jó termékei voltak a vállalatnak, a konszolidáció után lassan, de biztosan a szabadabb gazdálkodás és termelés felé tendáltunk. Mondanom sem kell, a Kádár-rendszerben voltak bizonyos tervgazdálkodási keretek, amelyeket teljesíteni kellett, akárhogy alakult is a helyzet [lásd: tervosztály]. A fazékgyártásban például úgy oldották meg, hogy ötvenliteres fazekat gyártottak a kétliteres helyett, mert úgy hamarabb kijött a megadott litermennyiség. Mi nem voltunk könnyű helyzetben. Az oltóanyagoknak mindig kellő mennyiségben rendelkezésre kellett állniuk, ártalmatlannak és hatékonynak kellett lenniük. Az oltóanyagot a parasztoknak ingyen vagy nagyon olcsón adták. Ennek eredményeképpen kevés volt a bevétel. Ezért takarmánykeverékeket és vitaminokat is kellett készíteni. A bevétel inkább ebből származott. A Phylaxiában lelkiismeretes és kiváló szakemberek voltak, akiknek munkáját egyszerű, értelmes, szorgalmas és lelkes dolgozók segítették.
Volt nekem egy sárbogárdi földim, Balázs Tibor. Gyógyszerész volt az apja, ő maga pedig állatorvos az OKI-ban [Országos Közegészségügyi Intézet], ő vezette az Intézet állatházát. A pártból kizárták, és később az OKI-ból is elbocsátották. Elment Kanadába, majd az USA-ba, és mindkét helyen honosíttatta a diplomáját. Szóval, Tibor barátom javasolta, hogy menjek el az OKI vírustanfolyamára. Ebben az időben vezették be a Poliomyelitis [járványos gyermekbénulás] elleni Salk és Sabin vakcinát. Doktor Földes Páltól nemcsak a vírustant, hanem a szövettenyésztést is megtanultam. Földes Pál, a korán eltávozott, kiváló orvos elgondolása az volt, hogy az elpusztult szövetek pótlására az égési sebeket embrionális szövettenyészetből származó készítményekkel kezeljék [Földes Pál (1911–1965) – orvos, mikrobiológus. Berlinben, Bécsben, majd Budapesten tanult. 1936-ban szerzett orvosdoktori diplomát, utána a budapesti Szabolcs és a Maros utcai kórházban dolgozott. – A szerk.]. Mindez 1954-ben történt! Bíró doktor nem akarta elhinni, hogy tényleg szervezeten kívül lévő sejttenyészeteket lát a mikroszkóp alatt, amikor élő sejttenyészeteimet megnézte. Persze, ma ez már egyáltalán nem számít szenzációnak, de ne felejtsük el, hogy mindez ötven éve volt.
A Phylaxiából Kelet- és Nyugat-Németországba mentem tanulmányútra, a száj- és körömfájás intézetbe. 1965-ben Marton Tibor barátom, egykori középiskolai osztálytársam meghívott Franciaországba, szintén egy száj- és körömfájás intézetbe. Egy évet töltöttem a Párizstól egy órányira lévő, tanyára emlékeztető központban, a mezőgazdasági főiskola közelében. Oda már a második feleségemmel mentem, akinek szintén sikerült állást szereznie, végül az egyetemen Lederer professzor mellett dolgozott, aki előzőleg Bécsben tanított. A középiskolában tanultam franciát, de egy fél évnek kellett eltelnie, míg a folyó beszédet megértettem. Egy évig voltunk ott, ám akkor a feleségem hazament, hogy az egyetem negyedik évét folytassa. Nekem az volt az érzésem, hogy Franciaországban nem látta a jövőjét, de lehet, hogy a családja biztatta a hazatérésre. Én Franciaországban maradtam, de egy baleset után hamarosan én is hazatértem Budapestre. Egy év múlva kaptam egy másik állást a Curie Intézetben, Párizsban, a Pantheon közelében. Tizenöt évig voltam a Francia Tudományos Kutatási Központ (C. N. R. S.) alkalmazottja, és onnan mentem nyugdíjba hatvanöt évesen, 1982-ben. A Curie Intézetben vírusokkal foglalkoztam, és a különféle rákkeltő vegyszerek hatását vizsgáltam szövettenyészetben. A főnökömnek volt két fia és egy szép lánya. A lánya egy amerikai zsidó férfihez ment férjhez, de a házasság rosszul sikerült, ami úgy látszik, antiszemitává tette a főnökömet.

Még a Curie Intézeti idő alatt történt, hogy két nyáron látogatást tettem a Kentucky Egyetemen. Máskor kongresszusokra mentem, és a rokonaimat is meglátogattam Amerikában. Később, 1985-től 1986-ig másfél évet töltöttem a National Cancer Institute-ban, a feleségem kémiai kutatásokat végzett ugyanott már 1984-től. Az AIDS-programban vettem részt. 1986-ban Zairében is voltam, egy új AIDS elleni készítmény kipróbálásán. A program végén visszatértem Párizsba, és 1990-ig ott éltem mint nyugdíjas.

Mivel annak idején engedély nélkül maradtam Franciaországban, Pesten elvették a lakásomat, és elítéltek engem is és a feleségem is. Lacival tartottam a kapcsolatot. Először egyedül, később a lányával látogatott meg bennünket. 1990-ben hazajöttem, végül 1998-ban elváltam a második feleségemtől is. Judit nagyon tehetséges volt: tizennyolc évi tanulás, majd szakmai munkája során jó munkakapcsolati rendszert sikerült kiépítenie. Amerikában is a karrierjével foglalkozott, és ez nem tett jót a kapcsolatunknak. A tanulmányai során is és a munkahelyein is nagyon megdolgoztatták. Még mindig Franciaországban dolgozik, és jól érzi ott magát. Jól él. Egyébként a második feleségem sem zsidó származású. Nem tartottuk meg a zsidó szokásokat, de más vallást sem. Judit apja nagyon vallásos katolikus volt.

Az első feleségemtől való fiam, Laci a Műegyetemen tanult, és vegyészmérnökként dolgozott a Vízügyi Igazgatóságon, később saját céget alapított. Veszélyes hulladékokkal foglalkozik. 1977-ben nősült meg, doktor Balogh Erikát vette el. Hamar elváltak, de 1978-ban született egy unokám, Lili.

Pierre fiam 1970-ben, Sophie 1971-ben született. A gyerekek Franciaországban és két évig Amerikában végezték a gimnáziumot, majd két év „előkészítő” után kereskedelmi főiskolán tanultak. Sophie számára ideális volt a választás. Azt mondja, hogy az emberi kapcsolat kialakítása és az üzletszerzés a kedvenc területe, de könyveléssel, pénz- és kereskedelmi ügyekkel már nem foglalkozik olyan szívesen. Pierre-nek valamiért nagyon nehéz. Erről két elméletem is van. Egyik, hogy az értelmiségi családokban gyakoribb az idegrendszeri betegség és depresszió, mint másutt. Másik, hogy a második nemzedéknek Franciaországban sokkal nehezebb, mint az elsőnek. Nekem volt alkalmam hozzászokni a nehézségekhez, mire kimentem Franciaországba, Pierre viszont ott született. Előbb volt francia állampolgár, mint mi, és az országban borzalmas a nacionalista nyomás. Sokkal erősebb, mint Magyarországon. A gyerekeim franciául tanultak, ez az anyanyelvük, ha lehet ezt mondani. Magyarul akcentussal beszélnek. A lányom ugyan tud olvasni, de nem tudott mit kezdeni egy 1588-ban íródott könyvvel, amelynek megértése nem probléma egy magyar ajkú számára. Sophie 1994-ben Magyarországra jött, és Dunaújvárosban alapított egy céget, saját erőből. Tavaly már nyolc munkatársa volt. Két éve vett egy lakást, és ott él. Unoka még nincs, azt hiszem, még udvarlója sincs.

Pierre Párizs környékén lakik egy elővárosban, amelyet zsidó városnak hívnak. A fiam nehezen tudott elhelyezkedni, a főiskola elvégzése után vagy öt évig volt munka nélkül. Aztán francia nyelvet tanított a helyi iskolában olyan külföldieknek, afrikaiaknak, araboknak, akik nem beszélik a franciát. Most az Adóhivatalban dolgozik.

Györgyi húgom 1985-ben halt meg leukémiában. Két gyerek maradt utána, Kocziha Miklós és Kocziha Zsuzsa. Miklósnak két gyereke van, Zsuzsának három.

Öcsémék magyarosították a nevüket a háború után, a lányának Markos Kati a neve. Negyven éves, és zsidó származású férje van, fiát Markos Gábornak hívják, ő éppen most nősül. Az öcsém filmrendező volt [Filmjei: Micike és az Angyalok (1987), Villám (1981), Rab ember fiai (1979) , A csillagszemű (1977), Uraim, beszéljenek! (1974),  A dunai hajós (1974), Kölyök (1959), A komáromi fiú (tévéfilm). – A szerk.]. 2000-ben halt meg. 

1948-ban megalakult Izrael Állam. Magam még nem jártam Izraelben, bár az ott élő  unokaöcsém (apám testvérének fia), Eli Ben Cvi meghívott. 1992-ben volt agyvérzésem, azóta nemigen utazom – kivéve itthon.

Kaptam kárpótlást. Nem vagyok semelyik zsidó szervezetnek sem tagja, de életrajzi könyvemről tartottam egy előadást a Bálint Házban 2003 márciusában. Jól sikerült. Egyébként többször is jártam ott. Egyik évben még zsinagógában is voltam. 2004-ben nyolc bori túlélővel kiadtunk egy emlékkönyvet, amit 2004 novemberében a Holocaust Múzeumban [Holokauszt Emlékközpont] mutattunk be.

Örültem a hazai rendszerváltozásnak, de borzalmasan lassú, ahogy a dolgok haladnak. A zsidóknak negyven évig kellett vándorolni a sivatagban, hogy szabad néppé váljanak. Negyven évig, két teljes nemzedékig. 1945-ben és 1990-ben is azt hittem, hogy minden gyorsan megváltozik. Éjjel hallottam két politológus jövőkutató előadását. Azt mondták, különleges vidék ez a Kelet-Európa, hogy nem olyan, mint Nyugat-Európa. Sose lesz olyan. Én hozzáteszem, hogy Nyugat-Európa meg nagyon nehezen lesz olyan, mint Amerika. Most Európa törekszik Amerika beérésére. Sikerül-e? Kétlem… Nem csoda, hogy a társadalmi változások ilyen lassúak. Különösen nem csoda ez Kelet-Európában. Csak nagyon nehéz – ha egyáltalán lehetséges – a társadalmi változásokat kivárni, és még nehezebb újra és újra a régivel találkozni.

Eszembe jut, amit Sztálin mondott az első ötéves tervben: elérjük a Nyugatot, aztán lehagyjuk. Nem úgy tűnik, mintha beteljesedett volna. Azóta sem.
 

Életrajz

Gombos Endréné egyedül él egy budai polgári lakásban. Nagyon szívesen beszélt az életéről, emlékeiről, úgy gondolja, hogy a korosztályából minden ember élettörténete külön regény. Bár már nyugdíjas, igen aktív életet él, és tájékozott a közügyekben is. Férje, aki két évvel ezelőtt halt meg, aktívan politizált, és különböző újságokban jelentek meg zsidósággal is kapcsolatos cikkei. Családjával, fiával és két unokájával szoros a kapcsolata. A lakásban, ahol él, az antik bútorok és a modern technikai eszközök jól megférnek egymással.

Beszéljünk először az őseimről, már amennyit tudok róluk. Fogalmam sincs, hogy hívták az anyai dédmamámat. Nem is láttam, talán csak egyszer. Egész kicsike voltam, talán három éves. Csak arra emlékszem, hogy nagyon öreg kis nénike volt az én szememben. Óbudára mentünk a nagymamával meglátogatni őt, egy régi kis földszintes házban lakott. Csak arra emlékszem, hogy volt egy fülbevalója, és amikor mozgatta a fejét, az csilingelt. Ez maradt meg bennem mint kicsi gyerekben. Az életéről sincs fogalmam.

Anyai nagyapám, Krausz Simon 1932-ben halt meg, tehát én nem ismertem, csak hallomásból. Tatai volt [Tata – nagyközség volt Komárom vm.-ben, járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, királyi közjegyzőség és adóhivatal székhelye. Lakosainak száma 1891-ben 6900 (52% római katolikus, 36% református és 10% izraelita), 1910-ben 6600, 1920-ban 6500 fő volt. A 20. század elején főgimnázium, erdészeti szakiskola és polgári leányiskola működött Tatán. – A szerk.]. Tatán voltak a testvérei. Anyukám mindig hatalmas emlékként kezelte Tatát, ahova lejárt, és nagyon szeretett ott lenni. Nagypapám igazi magyar ember volt. A zsidók mindig kötődtek valahova. Általában nem a magyarságukkal tűntek ki. A nagypapám azonban nagyon magyarnak vallotta magát. A nagypapám ennyiből volt nagy magyar. Nem a mai értelemben, mikor magyarkodnak, és nem is a régi értelemben, ő nem volt magyar úr, ő egy egyszerű ember volt, a gyökerei Magyarországhoz kötötték. A nagyapám nem beszélt németül, mint nagymama, bár később valamennyire megtanult, nem beszélt jiddisül sem, viszont Petőfit szavalta. Sőt még a legkisebb lánya, Rózsika, aki Párizsban volt, az is Petőfit szavalt. Nagypapa nem volt vallásos ember, a gyerekei, ahogy születtek – más a Bibliába írja be a gyerekei születését –, neki volt egy Petőfi-könyve (sajnos nincs meg), Petőfi összes költeményei, és annak az elejére írta be mindig a gyerekei születését: Irénkém, Rózsikám és a születési évüket.

A nagypapám villamosellenőr volt, amire rettentő büszkék voltak a lányai. Óbudán szolgált mint villamosellenőr. Akkor nem foglalkoztak az egyszerű emberek politikával. Elfogadták az idő szellemét, Ferenc Józsefet és az akkori társadalmat. Őt még nem érintették a zsidótörvények, úgyhogy semmiféle politikai dolog nem volt, nem is lehetett. Őket csak az érintette, hogy akkor volt egy gazdasági fellendülés Magyarországon, a fehérterror bekövetkeztével. Horthynak ezt a javára szokták írni, hogy valamivel könnyebb volt a szegény emberek élete [lásd: bethleni konszolidáció]. Zsidó megkülönböztetés akkor még nem volt [lásd: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején]. Úgyhogy ezek az emberek abszolút nem politizáltak. Én a nagypapámat nem ismertem, úgy tudom, rákban halt meg.

A nagymamám, Krausz Simonné érdekes módon, lánynevén Krausz Betti volt. Halványan visszaemlékszem, 1875-ben született a nagymama is meg a nagypapa is, azt hiszem, egyidősek voltak. Nagymamám otthon nevelte a sok gyerekét. Nagymamámat ismertem, sajnos nagyon szomorú körülmények között halt meg, Auschwitzban. A nagymamám tartotta az ünnepeket. Én hoztam le a padlásról mindig az edényeket [Pészahkor, amikor a lakás homecolása után speciális pészahi edénykészletet vesznek elő. – A szerk]. Imádtam. Gyönyörűek voltak és vadonatújak, egyszer egy évben használtuk. Ő óbudai volt, meg a dédmamám is óbudai volt.

A nagyanyám jiddisül beszélt, elég erős német akcentussal. Akkor a zsidók jiddisül beszéltek [Budapesten igen kevés zsidó beszélt jiddisül, főleg a bizonyos vidékekről betelepültek és a szigorú ortodoxok. Elképzelhető persze, hogy Krausz Betti jiddisül beszélt, de Óbudán ez nem volt gyakori. – A szerk.]. Nem nagyon beszélt magyarul. Velem viszont csak magyarul beszélt. Nagypapám is megtanult németül. Ha veszekedtek, akkor németül, mert az könnyebben ment a nagymamának. Azt tudom, hogy anyukám is jól beszélt németül, és mikor már nagyon beteg volt, németül kezdett beszélni, visszajött neki a német. Azt mondta az orvos, ez természetes, hogy ilyenkor visszajön a gyerekkor. Hiszen ők a nagymamával csak németül beszéltek.

A nagymamám a Pacsirtamező utca 24-ben lakott, a Beszkárt-házban, a nagypapa által szerzett szolgálati lakásban [A Beszkárt, azaz Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság 1923-ban alakult meg. A Beszkárt kezelésébe tartozott a közúti villamosokon kívül a fogaskerekű, a sikló, a földalatti vasút és az autóbusz is. 1949-ben a Beszkártot megszüntették, majd többszöri átszervezés nyomán 1968-ban alakult meg a Budapesti Közlekedési Vállalat (BKV). – A szerk.]. Ott lakott a nagymama egy szoba-konyhás lakásban a gyerekeivel együtt. Szegény nagymamát onnan is vitték el. A nagymamám 1944-ben, még nyáron egyszer azt mondta: „Jaj istenem, csak már jönnének az oroszok, hogy az én szegény Béla fiam végre hazajöhessen!” És egy rohadt szomszéd följelentette. Hetven éves volt szegény akkor.

Elvitték az óbudai rendőrkapitányságra. Onnan a Rökk Szilárd utcába, a mostani Rabbiképző Intézetbe, ami egy gyűjtőtábor [kisegítő toloncház] volt, és onnan vitték Auschwitzba [lásd: budapesti zsidók deportálása]. Úgyhogy tudjuk, hogy Auschwitzban égették el. Drága nagymamám, olyan szép asszony volt, hófehér hajjal. Nagyon szeretett engem. Úgy érezte, csak én vagyok az unokája, miután az egyik unokája, a Bandika meghalt, a másik unokáját meg, a Gyuri unokabátyámat – nem mutatta, de – nem szerette, mert keresztény volt, pedig egy nagyon rendes, nagyon udvarias fiú volt. Érdekes módon ez a megkülönböztetés erősen élt benne, ma is vannak ilyenek. Nagymama nem éreztette vele, de én éreztem. Az egész család tudta, hogy nem szereti. Én már három évvel túléltem őt, és akkor milyen öregnek hittem. Ez a nagymama története.

Sok testvére volt anyukámnak, nem tudom, hányan meg is haltak. Nagymama szült, szült, szült, aztán volt, aki meg is halt. Öt testvér volt, aki megmaradt. Volt egy bátyja anyukámnak, a Józsi bácsi, ő volt a legidősebb. Az Adria Biztosítónál dolgozott. Ő és anyukám legkisebb bátyja, a Béla, mikor az nagy divat volt, az 1930-as évek végén, magyarosították a nevüket: Bodor József volt és Bodor Béla [Valószínűleg egy kicsit korábban magyarosítottak. Ugyanis „1937-ben a jóváhagyott zsidó névváltoztatások száma jelentősen visszaesett, 1938-ban pedig gyakorlatilag megszűnt a felekezeti zsidóság névváltoztatásának engedélyezése” – lásd: névmagyarosítás. – A szerk.]. Józsi bácsi, amikor megházasodott, elvett feleségül egy kalocsai keresztény lányt, és kitért a nagymamám legnagyobb bánatára [lásd: kitérés, vegyes házasság]. Egy középosztálybeli lány volt, akit nem szívesen adtak volna egy zsidóhoz, és ezért kitért a Józsi bácsi. Nagy keresztény volt, mint ahogy a kitért zsidók általában. Szegény nagymamám ezért nagyon sokat szenvedett. Mert ő mégiscsak egy jiddise máme volt. Józsi bácsi fia Gyuri. Neki se volt testvére, nekem se, és úgy éreztük, hogy mi testvérek vagyunk. Úgy is kezeltük egymást az unokabátyámmal. Gyurit papnak akarta az apja. Székesfehérváron, a cisztereknél nevelkedett, és aztán a jezsuitáknál érettségizett. Hiába akarták, hogy pap legyen, ő semmiképp nem akart pap lenni, orvos lett. Szerencsére. A László Kórháznak volt negyven évig a főorvosa, úgyhogy volt hova menni szegény beteg öreg nagynéniknek, nagybácsiknak. Ott halt meg az Irén néni, anyukám és apukám is hónapokig feküdt a László Kórházban. Ő egy nagyon rendes ember volt. Pár évvel ezelőtt halt meg.

Anyámnak a nővére Irén volt. Szép asszony volt, és a férje Karcsi bácsi volt. Az ő kisfiuk volt Bandika, aki hatéves korában meghalt. Akkor már a penicillint ugyan felfedezték, de itt még nem ismerték, így szepszis okozta a halálát [A penicillin tömeggyártása 1940-ben kezdődött meg az Egyesült Államokban. – A szerk.]. Irén néni hitközségi alkalmazott volt az 1920-as évektől kezdve. A budai hitközségnek volt az elnök-titkárnője. Ismert emberek voltak a hitközségi vezetők, általában a pénzügyi világban éltek, tőzsdések, illetve bankárok. A budai hitközségben nagyon pezsgő élet folyt. De nem volt közvetlen kapcsolatunk a tagokkal, csak ismertük őket névről. Akik oda jártak templomba, ők is ismert emberek voltak. Összejöttek, barátkoztak az elöljárók is, voltak rendezvények, ahol összejöttek az emberek, és egymással beszélgettek, ismerték egymást a híresebb budai emberek. Mind nagyon gazdag emberek voltak, legalábbis emlékezetem szerint. Én gyerek voltam még, csak hallomásból ismertem ezeket.

Anyukám másik testvére Rózsi néni volt. 1935-ben ment férjhez Párizsba. Úgy került oda, hogy a férje, Markovits Lázár már akkor kint élt az édesanyjával Párizsban, egy testvére viszont itt volt Pesten. Ők is színtiszta magyarok. Importtal foglalkoztak. Rózsi néni leendő férje itt járt Magyarországon üzleti úton, és összekerültek valamilyen társaságban a Rózsi nénivel, aki egy nagyon jópofa nő volt. Nagyon csinos volt, sikkes volt, modern volt. A nagybácsikám fülig beleszeretett, és elvitte magával Párizsba, ott esküdtek meg. Volt nekik négy fiuk, abból az egyik ikerpár, és a háború után azt mondták, még egyszer nekifognak, hátha kislány lesz. És kislány lett, egy nagyon aranyos, szép kislány. Nagyon szépen éltek, imádták egymást, nagyon aranyos házaspár volt. Sajnos az ikrek közül az egyik unokatestvérem rákos lett, meghalt. Ez nagyon megviselte a nagynénikémet, nagybácsikámat, nagyon betegek lettek, megháborodott az elméjük. A lányuk kétszer férjhez ment, mind a kétszer nagyon jól. Nizzában él, és oda elvitte a szüleit egy zsidó szeretetotthonba. Ott, Nizzában haltak meg mind a ketten, két év különbséggel a szeretetotthonban. Ők mind a ketten zsidók voltak, csak a gyerekeknek a házastársai nem voltak zsidók. Most már tovább terjedt ez a család. Annyi gyerek van, hogy nem is tudom a nevüket.

A legkisebbik bátyja [öcs volt] anyukámnak nagyon érdekes történet. Drága Béla, imádtam őt, ő is imádott engem. Nagyon érdekes ember volt, nagyon baloldali. És mint később kiderült, az illegális kommunista szervezetnek a tagja volt ott, Óbudán, ahol többnyire zsidók voltak, de ez borzasztó titok volt, a felnőttek tudták, én csak úgy hallottam. Bélának nem volt foglalkozása, alkalmi munkából élt. Behívták munkaszolgálatba, itt szolgált, ott szolgált. Gyertyánligeten [Máramaros vm.] meg mit tudom én, még hol. És aztán elvitték Borba. Ott volt Borban, és az erőltetett menettel jött föl Magyarországra Radnótival. Följött Magyarországra, és Abdán agyonlőtték, ahol közös tömegsírba került Radnótival [Randolph L. Braham írja, hogy a németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók első csoportja (kb. 3600 fő) szeptember 17-én indult el Borból, a második csoport (2500 ember) két nappal később. Embertelen körülmények között hajtották őket Szentkirályszabadjára (Veszprém vm.) (útközben több száz embert legyilkoltak), ahonnan a flossenburgi, a sachsenhauseni vagy az oranienburgi, a második csoport életben maradt tagjait pedig a buchenwaldi és a flossenburgi koncentrációs táborba deportálták (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/). Az első menet 1944. november 6. és 10. között járt Abda térségében, Radnótit valószínűleg november 9-én lőtték agyon. – A szerk.]. Onnan tudtuk meg, hogy egyszer Józsi bácsi olvasott az újságban egy hirdetést, hogy jelentkezzenek Bodor Bélának a hozzátartozói, mert Abdában feltártunk egy tömegsírt, az ismertető jele ilyen meg ilyen fogazat, és a zsebében találtunk egy nyakláncot Lilike felirattal. Ez én vagyok. Ezt akarta nekem hozni. Ezt ő csinálta nekem. Ez a féltve őrzött emlékem. Józsi bácsi lement az exhumálásra Abda községbe, és megállapította, hogy igenis, ez Béla. Fölhozták Budapestre, itt volt egy nagy temetés, a Hősök temetőjében, a Kozma utcában [Hősök temetőjének a Dohány utcai zsinagóga melletti kis térséget nevezik, a Hősök templomának udvarát, ahol több mint kétezer, a gettóban elhunyt ember végső nyughelye van. A Kozmai utcai zsidó temetőben állított ún. Emlékezés fala (amelyen sok tízezer név látható a Vészkorszak zsidó áldozatai közül) közelében találhatók azok a tömegsírok, ahova a kivégzések helyszínén exhumált halottakat helyezték át. – A szerk.]. Egy időben mellette volt Radnótinak a sírja, az egyik sírban volt Béla, a másik sírban Radnóti. Aztán Radnótit elvitték a Kerepesi úti temetőbe. Ez a Bélának a története.

Az anyai nagyapám itt van eltemetve az óbudai temetőben, én ápolom a sírját. Egy sírban fekszik Irén nagynéném Bandika fiával, és van egy nagyon szép sírkő, amin egy nagyon szép vers van. A Bandikának is és a nagypapának is van egy táblája, és csináltatott a francia unokahúgom egy táblát az anyjáról, Rózsika néniről, a másik nagynénémről. Ő ugyan Párizsban van eltemetve, de a gyökerei Óbudához kötődnek. Anyuka és apuka is az óbudai temetőben van eltemetve.

Apai nagypapám, Goldklang Dávid egy pici kis emberke volt. Ők Galíciából, Lengyelországból valamikor a 19. század második felében jöhettek ide a nagymamával [lásd: galíciai zsidók bevándorlása Magyarországra]. A nagyszüleim – amennyit a családi mesélésből tudok – nem is voltak államilag megesküdve [Vagyis nem kötöttek polgári házasságot. Magyarországon 1894-ben vezették be a polgári házasságkötést és az állami anyakönyvezést (1894. évi XXXI. tc. a házassági jogról, ill. 1894. évi XXXIII. tc. az állami anyakönyvekről) 1895 óta csak az anyakönyvvezető előtt kötött házasságot tekintik érvényesnek. – A szerk.], hanem zsidóul, mint a „Hegedűs a háztetőn”-ben [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Mert akkor nem volt érdekes. Az egyik gyerek a nagymamám nevén volt, a másik gyerek meg a nagypapa nevén. És egyszer csak megesküdtek, hogy mindegyik gyereknek egy neve lehessen. Mikor ők megesküdtek, már az apu élt, ez körülbelül a huszadik század elején volt, mikor már a gyerekek nagyobbacskák voltak.

A nagyapám, drága ember, szobafestő és mázoló volt. Ő vállalta el az állatkertnek a mázolását és festését is. Akkor nyílt az állatkert [Valószínűleg az állatkert fölújításán dolgozott a nagypapa a fiaival: a Pesti állatkert ui. 1866-ban nyílt meg, de teljesen tönkrement, és 1907-ben átkerült a főváros tulajdonába. Ekkor kezdtek nagyszabású fölújításba, és a teljesen megújított állatkert 1912-ben nyílt meg (www.zoobudapest.com). – A szerk.]. A fiaival dolgozott: a Ricsi bácsival, a nagyon szép emberrel meg a Jenő bácsival, aki kiment Izraelbe. Kispesten laktak, apám nagy lokálpatriótája volt Kispestnek. Nagypapa ott volt festő-mázoló. És Kispestről, mikor a nagypapa már megöregedett, bejöttek a Wesselényi utcába. Ott laktak, és onnan járt a nagypapa a Nagy Fuvaros utcai templomba. Ott volt neki padja [A hitközségi adóbevétel egyik tétele volt a zsinagógák ülőhelyeinek bérletbe adása. A bérletet az őszi nagyünnepek előtt kellett megújítani a következő évre. Az ülőhelyen szerepelt a tulajdonos neve. Amennyiben valaki naponta látogatta a zsinagógát, a padhoz tartozó kis fiókban tárolhatta imakönyvét, táliszát és tfilinét. Az ülések ára különböző volt, attól függően, hogy a zsinagóga mely részén voltak. – A szerk.]. Én sose hallottam őt, csak magyarul beszélni meg jiddisül. Mert így beszéltek a vallásos zsidók. Sose hallottam lengyelül beszélni a nagypapát, velem mindig magyarul beszélt. Sokáig élt is Magyarországon, még mint fiatalember jött át. Először a nagymama halt meg, én a nagymamámat nem ismertem. Körülbelül 1932–1933-ban halt meg a nagymama. De semmit nem tudok róla, még azt se tudom, mi volt a neve. Azt se tudom, hogy nézett ki. Nem említették soha. Anyám annyit mesélt róla, hogy nagyon jó háziasszony volt. Péntek esténként odajárt mint menyasszony vacsorázni. Ennyi volt az összes, amit említettek, egyébként nem beszéltek róla soha.

A nagypapa így került nagymamám halála után a Szerén néniékhez, az egyik lányához. Ott élt velük, és ő tartotta mindig a széderestét. Nekem más széderest-emlékem nagyon nincs, csak amit a nagypapám tartott. Ő nagyon vallásos ember volt. Az a szédereste olyan volt, ahogy az le van írva. Amire én nagyon-nagyon emlékszem, az volt, hogy én voltam a kisgyerek, én mondtam a má nistánát. Azt is mondta mindig édesanyám, hogy amikor ő még menyasszony volt, és a nagypapáéknál volt széderestén, akkor eldugták a maceszt [lásd: afikómen]. Anyukám megtalálta, és a konyhabútort kapta ajándékba a nagypapától. Én arra emlékszem mint gyerek, hogy a prófétának [lásd: Élijáhú próféta] kitették a bort, kinyitották az ajtót, hogy ott fog jönni. Én gyerekként annyira átéltem ezt a mozzanatot, hogy a mai pillanatig is, pedig ennek már nagyon sok éve, látom, amikor a bor megmozdul. Mintha egy kicsit fogyott volna, mintha ivott volna belőle, ahogy jött tüzes szekéren.

A nagypapám az 1940-es évek elején vagy az 1930-as évek legvégén halt meg. Nem tudom, miben halt meg, de rendes betegségben, és ő a Kozma utcában van eltemetve. Anyukámmal, míg kisgyerek voltam, voltunk kint, de fogalmam sincs, hogy hol van a sír.

Apukámnak voltak testvérei, de nincs már meg egyik se. Volt a Goldklang Richárd öccse, nem tudom, hogy halt meg, de a háború előtt, szóval békés körülmények között, még az én születésem előtt. Őróla mindig csak azt hallottam, hogy nagyon szép ember volt. A bátyját apukámnak úgy hívták, hogy Goldklang Jenő. És ő menekült a háború elől, 1938-ban ment ki Izraelbe [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.]. Itt hagyta a feleségét, az egy keresztény asszony volt, őt anyukám sokáig istápolta, nagyon rendes asszony volt. Jenőnek hirtelen mennie kellett, mert akkor voltak a begyűjtések. Ő már előtte menekült, mert mint apukám, ő sem volt magyar állampolgár. Ők lengyel állampolgárok voltak, és nagyon veszélyes volt akkor az ittlét. Neki – nem tudom, miért – különösen veszélyes volt. Volt ez a kivándorlási lehetőség, ezzel a figurával ment ki Izraelbe. Netanjában volt, akkor az még nem volt nyaralóhely, még pusztaság volt. Ott dolgozott, és aztán ott halt meg. Az 1940-es években halt meg, de nem háborús körülmények között, hanem betegségben.

A nővére apukámnak Szerén, Braunné, szabó család voltak. A Nagymező utcában laktak, és ott élt velük az én nagyon drága nagypapám. Ők a férjével, Braun Lajossal vallásos család voltak. Engem mindig Pészahkor odaküldtek Pestre. Teri nénire, apukám húgára is nagyon jól emlékszem. Nagyon szeretett engem, és még a fiamat is borzasztóan szerette. Ő kétszer ment férjhez. Az első férje elpusztult a háborúban. Valahova elvitték, lehet, hogy a Donnál halt meg. A második férje halála után ő is kiment Izraelbe a Szerén néniékkel, méghozzá 1957-ben. Mikor a fiam született, bejöttek a kórházba, és elköszöntek tőlem. Szerén néninek akkor már kint volt a fia, Laci – akire mindig nagyon büszke volt, fiatalkorában nagyon szép fiú volt – és a lánya, Manci – mindig azt mondták, hogy én hasonlítok rá. A szülők és Teri néni, aki már megözvegyült a második férjétől, kimentek hozzájuk Izraelbe. Már nem találkoztak Jenő bácsival, ő már nem élt, de nagyon embertelen körülmények voltak akkor is. Akkor építettek mindent. Pusztaságban laktak, kígyók, békák között. Kibucban laktak a gyerekek, Laci és Manci, és oda mentek a szülők. Teri néni visszajött. Ő nem bírta. Itt lakott valahol, Pesten, a kilencedik vagy a nyolcadik kerületben. Anyukám járt hozzá sokat. Talán az 1960-as évek közepén volt, mikor meghalt. A Kozma utcai zsidó temetőbe temettük el. Manci és Laci kinn maradtak Izraelben, de soha nem hallottam róluk többet. Mikor a Teri néni meghalt, írtunk nekik egy lapot, mert megtaláltuk a címet. Soha nem válaszoltak. Nagyon idősek lehetnek, nálam idősebbek, a Laci már biztos nem él. Már kilencven éves lenne, ha jól utánaszámolok.

Anyukám Krausz Margit volt. 1905-ben született, Óbudán, és nagybetegen, az Amerikai úti kórházban halt meg, kilencvenhét éves korában. Négy polgárit [lásd: polgári iskola] végzett. Anyukám elsőrendű varrónő volt, gyönyörűen dolgozott. Együtt ültek, és varrtak apukámmal. Nagyon jó kis háziasszony is volt. A háború után stramm kis nő volt, semmi baja nem volt, huszonöt évvel élte túl apukát. Egyedül lakott a Frankel Leó utcában. Én naponta jártam hozzá, mégis egyedül volt.

Édesapám, Goldklang Herman 1898-ban született, Budapesten, és 1977-ben halt meg itt. Hat elemit végzett, és szakmát tanult. Női szabó volt, és végig szabóként dolgozott. Nekem annyit elmesélt, hogy dolgozott egy nagy szalonban, szabász volt. A Nagymező utcában vagy a Zichy Jenő utcában, azon a vidéken volt a szalon. Fiatalkorában a szabó szakszervezetnek volt nagyon aktív tagja. És ha a fizetés nem volt megfelelő, akkor sztrájkot szervezett. Olyan volt, hogy ott álltak a szalon bejáratánál többen, akik a szakszervezet tagjai voltak, és amikor jöttek a munkások, a varrónők meg a szabászok, nem engedték be őket, hogy sztrájk van, nem lehet dolgozni.

Apukám érdekes módon nagyon titkolta a lengyel származását, mert annyi baja volt vele. Borzasztóan szégyellte, hogy nem magyar állampolgár, szegénykém. Semmi olyanban nem részesülhetett, amiben a magyar állampolgárok. Nem kaphatott iparengedélyt – tudom, ez volt a legfájdalmasabb –, feketén kellett dolgozzon. Nagyon titkolta mindenki elől, hogy ő lengyel állampolgár. Ezt énelőttem, még a gyereke előtt is titkolta, hogy nehogy elszóljam magam, gondolom. Meg azt, hogy iparengedély nélkül dolgozott. De adózott – ez hogy lehetett, azt nem tudom, de így volt, biztos volt valami kibúvó. Iparengedélyt nem kapott, és adót kellett fizetnie. Emlékszem, én mentem vele az elöljáróságra lesírni az adót. Apu egy rokontól, aki nagyon szegény volt, kölcsönkért egy ütött-kopott kabátot, és elment az elöljáróságra, az adóhivatalba, hogy ott elsírja, hogy ő nem tud adót fizetni, mert olyan szegények vagyunk. Hogy ez sikerült-e vagy nem, arról fogalmam sincs. Amikor apukám hazajött a deportálásból, és megkapta a magyar állampolgárságot – akkor már mindenki megkapta –, rendkívül büszke volt arra, hogy ő magyar állampolgár.

Amit még apámtól tudok, hogy nagyon lelkes volt az 1919-es kommün [lásd: Tanácsköztársaság] alatt. Nagyon lelkes volt, és mindig elmesélte nekem, hogy ő akkor volt az Operában, és a királyi páholyban ült. Azután már kevésbé volt lelkes, rengeteget éhezett abban az időben. Aktívan nem vett részt benne. Nyilván elment a gyűlésekre, és meghallgatta. És Kun Béláról beszélt mindig. Nem úgy, mint most beszélnek róla. Én még azt se tudtam, hogy kinek lehetett igaza. Apu nagyon lelkes híve volt Kun Bélának, nyilván Kun hangadója volt ennek az egésznek. Apukám 1919-ben volt huszonegy éves, igazán lelkes lehetett. De azokra az emberekre nem volt jellemző az aktív politizálás, mint a mostani időszakban. Az emberek akkor csak maguknak éltek. A lényeg a mindennapinak a megkeresése volt, mert nagyon sokszor volt, úgy hívták a szabók, hogy holtszezon, amikor nem volt munka. Ez mindig nyáron volt, az 1920-as–1930-as években. Mikor a nagy válság [lásd: 1929-es gazdasági világválság] volt, nagyon sokan voltak munkanélküliek. Ez volt az uborkaszezon – én is apámtól hallottam, hogy mikor munka nélkül voltak, kint ültek a Duna-parton, és kovászos uborkát ettek kenyérrel.

A szalonban, ahol apukám szabász volt, anyukám volt a varrólány, és ott ismerkedtek meg. Ott kezdett udvarolni az apukám anyukámnak, és anyukám nagyrangú emberke lett azáltal, hogy a szabász udvarolt neki. 1927-ben ismerkedtek meg, akkor vették a varrógépet, régi Singer varrógépet. Anyukám azon varrta a kelengyéjét, ez egy ilyen rangos dolog. Ott van most a fiamnál a varrógép – a fiam a most épített elegáns nappali szobájának fő helyén tartja –, a varrógép működik, kipucolta, kiolajozta, ahogy ő azt látta az édesapámtól.

A szüleim 1929-ben esküdtek itt, a Frankel Leó [akkor: Zsigmond] utcai templomban. Minden ide kötötte őket. Az Edelstein főrabbi eskette őket [Edelstein Bertalan (1876–1934) – budapesti Rabbiképzőbe járt, majd 1902-ben avatták rabbivá, és még abban az évben a budai hitközség a rabbijává válaszotta, majd 1924-től budai főrabbi volt. Tanított a Rabbiképzőben, és számos tudományos cikke jelent meg a „Magyar Zsidó Szemlé”-ben, az „Egyenlőség”-ben, a „Múlt és Jövő”-ben, az „IMIT” évkönyvekben. – A szerk.]. Kinn is van a táblája a templomban. Ő volt a Benoschofsky [lásd: Benoschofsky Imre] előtti főrabbi. A szüleim esküvője akkor nem volt olyan nagy esemény. Akkor éppen nagy gazdasági válság volt. Örültek, hogy összekapartak annyi pénzt, hogy az esküvői ruhákra meglegyen. Semmit nem tudok erről, mert ők se nagyon meséltek. Csak azt tudom, hogy nagyon nagy szegénységben esküdtek meg. Apukám az esküvő után már nem dolgozott a szalonban, hanem önállóan otthon kezdett dolgozni. Ki kellett alakítania a vevőkört, de akkor még nagyon nem volt munka, nagyon sokat éheztek és nélkülöztek.

Budapesten születtem, 1931. március harmincegyedikén, a legrosszabb időben a gazdasági válság idején. Pestről, a Csengery utcából, mikor én születtem, elköltöztek a szüleim. Akkor a lakbérfizetés komoly megterhelés volt, úgyhogy átjöttek Óbudára, a Nagyszombat utcába, a Pamutiparral szemben, ott laktunk, amikor egész kicsi voltam. Egy szoba-konyhás lakásban laktunk, aztán egy óriási fordulatot jelentett, mikor hosszas megbeszélés után egy kétszoba-konyhás lakásba költöztünk, ugyanabban a házban. Megüresedett egy lakás, akkor szóltunk a házmesternek. Az a háziúrral megbeszélte, és úgy mentünk oda, ez akkor így ment. Ott laktunk, abban a lakásban egészen addig, amíg a csillagos házba nem mentünk.

A kétszobás lakásban az egyik szoba volt a hálószoba, a másik volt a műhely. Ott dolgozott az apu. A bejárati ajtó a konyhából nyílt. Akkor még sparheltünk volt a konyhában. Azon főzött édesanyám, aki egy nagyon nett és tiszta asszony volt. Gyönyörűen ki volt smirglizve a sparheltnek a széle. A konyhából nyílt a két szoba. A konyhából jöttek be az emberek a műhelybe, a kuncsaftok is. Ott éltünk, a szüleim ott ültek, és ott varrtak. Nekem volt egy padom, mint az iskolapad, az is a műhelyben volt. Ott tanultam, ez egy fehér pad volt, az volt az én gyerekszobám.

Óbudán ez egy háromemeletes, úgymond, proli ház volt. Bár ez a ház, ahol most lakom, lenne olyan rendes, mint az volt akkor, rendes és fegyelmezett lakókkal – akkor mások voltak a házviszonyok. Nem volt piszok, nem volt hancúrozás az udvaron, nem volt rendetlenség. Barátságos környezet, a lakók mind jóban voltak, mintha egy falubeliek lettek volna. Aztán később nagyon jól is jött ez. Olyan nem létezett ott, abban a közösségben, bár mi voltunk csak zsidók egyedül a házban, hogy ott valamilyen feljelentés legyen. 1941-ben, mikor a lengyel zsidókat begyűjtötték, és mi elmenekültünk vidékre, a szomszédasszony volt egyedül, aki tudta, hova mentünk. Jöttek a rendőrök, és mondta, hogy neki fogalma sincs, hol vagyunk. Később ennek a szomszédasszonynak a férje, aki egy kimondott nácibarát sváb volt, hozott be nekünk ennivalót – akkor már ketten voltunk anyukával, mert apu munkaszolgálatos volt – a védett házba, az Újpesti rakpart 6-ba. Megállították a nyilasok, hogy hova megy, mit csinál. Hogy mit mondott, nem tudom, de az biztos, hogy egy nagy kosárban hozott nekünk ennivalót. Ilyen szellemű volt ez a ház. Nekem azóta is Óbuda a szívem csücske, ma is nagyon szeretem, kivéve a panelházait. Anyukám is, apukám is az óbudai temetőben van eltemetve, nagypapám is, az egész család. Lassan már több ismerős van odakint, mint idebent!

Óbudán egyszerű munkásemberek éltek, akik nagyon-nagyon rendes emberek voltak. Túlnyomórészt udvari lakások voltak a házunkban, az egyik fronton voltak fürdőszobák, máshol nem volt fürdőszoba. A vécék kint voltak az udvaron. Nekünk nem volt fürdőszobánk, lavórban mosakodtunk. Fürdőszobánk akkor lett, amikor a felszabadulás után a Frankel Leó utca 49-be költöztünk. Utcai lakásban akkor laktam először, amikor férjhez mentem. Nagyon nagy szám volt nekem, úgy éreztem, mint egy státuszszimbólumot.

Nagyon szerencsés környezet volt Óbuda, mert ott abszolút nem volt semmiféle antiszemitizmus. Semmi ilyesmi nem volt abban a házban se, ahol laktunk. Sőt, hogy egyedül voltunk zsidók, karácsonykor a barátnőimnek, a többi gyerektársamnak volt karácsonyfája. Az egy örök életre kiható emlék nekem, és nagyon rosszul esett, hogy nekem nem volt. És ha megkérdeztem, miért nincs, azt mondták a szüleim, hogy azért, mert mi zsidók vagyunk. Abszolút nem értettem, de nagyon rossz volt. Mindig behívtak a barátnőim, egyik is, másik is. A sváb házaspár, közvetlen szomszédunk volt, gyerekük nem volt, és nagyon-nagyon szeretett engem az asszony. Akkor azt mondta, tudod mit, mi is csinálunk karácsonyfát. Maguknak nem csináltak. És csinált nekem karácsonyfát. Feldíszítettük, és úgy volt nekem karácsonyfám. Én olyan boldog voltam, hogy nekem is van, hogy mikor megszületett a fiam, azt mondtam, az én fiam sose érezze azt, amit én éreztem, hogy neki ne legyen karácsonyestéje. És én attól kezdve mindig csináltam karácsonyfát. És a férjem – nem volt nagyon érzelmes ember, vallásossága semmilyen nem volt – szintén borzasztóan ragaszkodott a karácsonyhoz. Én megrendeztem a karácsonyestét, úgy, ahogy azt mindig láttam a szomszédoknál is, a fiamnak mindig volt karácsonyfája, és a legelső karácsonyra, mikor egy éves volt a fiam, meghívtam – akkor még éltek, nagyon idős házaspár volt – az óbudai sváb házaspárt, hogy lássák, én is rendezek karácsonyt. A férjemnek az volt a legfontosabb ünnep. És a fiam – most már ő rendezi a karácsonyt – ugyanúgy csinálja, nagyon-nagyon fontos neki is, mindig is az volt. Mikor katona volt, és kérdezték, amikor elengedték őket eltávozásra, hogy mit választ, karácsonyt vagy szilvesztert, rögtön a karácsonyt választotta, hogy itthon legyen családi körben. Ennek ilyen hagyománya van.

Mi nem voltunk vallásos zsidók, hogy mondjam, inkább olyan öntudatos zsidók voltunk mindig. Én a mai napig is nagyon sokat adok a zsidóságomra – bár soha nem járok templomba –, a hovatartozásra, a történelmi múltra. Nem tartom a szokásokat, pedig nagyon-nagyon érdekel, és nagyon jól ismerem. Az édesapám részéről a nagypapám teljesen vallásos volt, hiszen aki Lengyelországból jött, az nagyon vallásos volt. Egyébként neológ család voltunk, nem voltak nagyon vallásosak, csak a nagyünnepeket tartották a szüleim. Édesapám sem volt vallásos, teljesen tisztában volt a zsidósággal, de soha nem járt templomba. A Jam Kipert [Jom Kipur] tartották, akkor nem dolgozott apám, de egyébként templomba nem járt. Bár abban a házban is laktunk sokáig, ahol a budai zsidó templom van, a Frankel Leó utca 49-ben. A tizenkilencedik században épült a templom, később körülötte egy lakóházat épített a hitközség 1928-ban, és ott a lakásokban csupa hitközségi alkalmazott lakott eredetileg [A Frankel Leó – akkor Zsigmond – utcai zsinagóga (az ún. Újlaki zsinagóga), amelyet 400 emberre terveztek, 1888-ban készült el francia gót stílusban, tervezője Fellner Sándor volt. 1928-ban Sós Aladár és Jakab Dezső tervei szerint hatemeletes bérházzal építették körül. – A szerk.]. Ez egy példátlan dolog, hogy az udvarban van benn a templom, azért híres [Több udvarba épített zsinagógát is ismerünk Budapesten, például a Nagy Fuvaros utcai és a Hegedűs Gyula  utcai zsinagóga. – A szerk.].

Ott, Óbudán a házban voltak gyerekek. Volt nekem egy nagyon jó barátom, Daninak hívták, ők vagonlakók [lásd: vagonlakók Budapesten] voltak. Volt ilyen vaksínje a HÉV-nek, nem volt lakásuk, és ott laktak a szüleivel ebben a vagonban. Télen fölhúztak sátrat. Volt egy húga is, nem volt babája, anyám egy puha fára rongyot tekert, és ráfestette a babának a fejét, erre emlékszem. De mi nagyon szerettük egymást, és ő is velünk együtt játszott a házbeli gyerekekkel.

A Duna-partnál volt a ház, ott volt két park, ahol az országút megy keresztül, az volt a mi fő játszóhelyünk. Csak a szüleim attól tartottak, hogy a HÉV-síneken át kellett menni. A parkban, ami egy nagyon rendezett hely volt, csősz is volt. Ott játszottunk mindenféle játékokat, például volt egy szentélyünk a bokrok között. Átjártunk a Bécsi-út feletti rétre is. Most be van építve, ott van a Könnyűipari Főiskola meg lakóházak. De akkor ott egy hatalmas rét volt, egészen föl, a Kiscelli Kastélyig, ami akkor nem működött [A Kiscelli Kastély valaha a trinitárius rendé volt, Johann Entzenhoffer bécsi mester építette a rend megrendelésére 1747–60 között. A rendet II. József császár 1783-ban feloszlatta, majd az épületeket katonai célra vették igénybe (volt kaszárnya, katonai kórház, raktár stb.). A laktanyát 1912-ben megvette a kincstártól Schmidt Miksa (Bécs, 1866 – Budapest, 1935, bútorgyáros, bécsi bútorgyáros, műkereskedő és gyűjtő, Bécsben és Párizsban tanult, kastélyok, követségek, üzletek /pl. a Gerbeaud-cukrászda/ és nagypolgári lakások berendezésével szerzett nevet). Gyűjteménye halála után a fővárosé lett. Az épület a második világháborúban súlyosan megsérült. – A szerk.]. Az egy lezárt, nekünk nagyon izgalmas hely volt. Azt hallottuk, hogy ott ölte meg Kudelkáné a férjét, amiről nóta is volt. Meg leugrott egy színésznő a kastély erkélyéről. Ezek nekünk nagyon izgalmas mesék voltak. Aztán a réten volt egy őskori temető. Kiástuk a csontokat mi, gyerekek, és elvittük a parkba, és ott a bokrokban csináltunk egy szentélyt. Persze borzasztó titokban, mert a csősz, ha meglátott, bottal kergetett minket állandóan. Nem volt szabad a fűre lépni meg a bokorba bemászkálni. Egy öreg csősz bácsi volt, attól nagyon féltünk, mert kergetett minket.

A Dunán egy kicsit följebb, Újlak [Óbuda egyik városrésze. – A szerk.] felé volt egy ingyenuszoda. Az azt jelentette, hogy el volt kerítve a Duna egy szakasza, ott voltak kabinok, és nem kellett befizetni semmit, oda lehetett menni fürödni. Az én szüleim tiltották, hogy én a Dunában pancsizzak. De mivel tiltották, nagyon izgalmas volt. Egyszer rá is fáztam, mert éppen nagyban fürödtünk a Dunában, mikor apukám lejött ellenőrizni. Hű, de kikaptam, apukám jól elporolt. Megtiltották, hogy az ingyenuszodába menjünk. De az egy nagyon jó hely volt. Maga a park is jó emlék volt. Volt gyereknap is. A gyereknapon az volt a pláne, hogy engedték, hogy a fűbe menjünk, és ott játszottunk társasjátékokat, a „Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecskét” meg ilyeneket. Jöttek ki tanító nénik, és ami a napnak a fénypontja volt, hogy kaptunk ingyentejet meg ingyenkakaót kétdecis üvegekben szívószállal [Jótékonysági céllal már a második világháború előtt is rendeztek gyermeknapot / gyermekhetet: az első gyermeknapot még a Monarchiában tartották meg 1906-ban, az első gyermekhetet 1931 májusában. – A szerk.].

Ott a parkban játszódott le a gyerekkorom. Nagyon szerettem. Ezek szép emlékek, csak tönkretették a parkot is, a ház sincs meg, mert fölrobbantották, mert a padláson oroszok voltak, és a németek fölrobbantották. Sokáig jártam oda nosztalgiázni, mikor már hazajöttünk, a fél ház úgy lógott, a lakásokat lehetett látni úgy félig.

Volt egy futballpálya is, az Óbudai Futballklubnak volt a pályája. Vasárnap anyukám leküldött apukámmal sétálni, ő belopakodott a pályára, ahol meccs volt, akkor azt mondta, hogy otthon meg ne mondjam, hogy ide mentünk, mert nagyon kikaptunk volna, hogy ez volt a séta. Én ott szaladgáltam föl-le a tribünön, nagyon meg voltam elégedve, és apukám is meg volt elégedve, mert meccset nézett. Nagy meccspárti volt. Apukámnak gyenge volt a tüdeje, nem tudott sportolni. Még csoda, hogy hazajött a deportálásból, szegény. A Kispesti Atlétikai Clubnak [KAC] alapító tagja volt a Puskás apjával együtt [A Kispesti Atlétikai Klub 1909-ben alakult, 1949-ben beolvadt a Budapesti Honvéd Sport Egyesületbe. – A szerk.]. Volt egy tagsági könyve is a KAC-nak. Apukám akkoriban minden vasárnap kinn volt a meccsen, sőt anyukámat is kicipelte. Szegény anyukám, olyan futballszakértő volt, mikor már öreg volt, alig látta a tévét, de a meccset mindig megnézte.

A szüleimnek a gazdasági válság után, azt lehet mondani, hogy jól ment. Egyedül dolgoztak, nem volt munkásuk. Apukám ügyfélköre teljesen vegyes volt. Volt közöttük egy katonatisztnek a menyasszonya, akinek a mátraaljai bányatulajdonos volt az édesapja. Sose felejtem el, mert tátott szájjal bámultam mint kisgyerek, olyan szép nő volt. Annak volt a vőlegénye egy főhadnagy. Teljes egyenruhában jött, karddal, én el voltam olvadva. Azt hittem, hogy a „Színházi Élet”-ből léptek ki [„Színházi Élet” – 1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. – A szerk.]. Itt lakott a nő a Keleti Károly utcában, amiről tudni kell, hogy csak nagyon rangos emberek laktak ott akkoriban. Katonatisztek meg a felsőbb rétegből való emberek.

Aztán voltak tőzsdések, oda én is szállítottam, a Rózsadombra, mert volt, hogy én is szállítottam. Általában középosztálybeliek voltak. Az Ullmann báróéknak is dolgozott apukám. A Hitelbanknak volt az elnöke a báró. Ott mindig csak a cselédbejárón mehetett be az apu, mindig mondta is. 1945-ben is varrt nekik; nyáron jött meg [a deportálásból], és ősszel már dolgozott. Az Ullmann báróék villáját lefoglalták az oroszok, és egy cselédszobában lakott az egész család. Apukának ez döbbenet volt. Valamit még átalakítottak, valami kabátot, és utána kimentek külföldre, disszidáltak, az egész család.
Szóval, 1938-tól kezdve egy kicsit a gazdaság javult [lásd: Győri program], a háború előtti időszakban és a háború alatt volt egy gazdasági fellendülés. És volt az apukámnak munkája, és egy kicsit jobban ment nekünk, könnyebben éltünk. Vettünk szép rádiót, amit aztán be kellett szolgáltatni [lásd: zsidótörvények Magyarországon], és amire vissza tudok emlékezni, hogy akkor jobb falatok is kerültek az asztalra.

Gyakran ettünk héjában főtt krumplit, az egy príma vacsora volt. Volt egy jancsikályhánk, kis kályha, kerek, és platnik voltak rajta, és volt két ajtaja [Az ún. jancsikályhák samottbéléses öntöttvas kályhák voltak. – A szerk.]. Avval fűtöttek a műhelyben. Befűtöttek, és a forró hamuban anyu megsütötte a krumplikat. Vagy libazsírral, vagy vajjal ettük mindig, príma vacsora volt. A zsíros kenyér is príma vacsora volt, sok kenyeret leszelt az anyu, megkente és egymásra tette, és teával az egy elsőrendű vacsora volt. Mi nem voltunk azok a nagyon nélkülözősek, de a szüleim nagyon sokat éheztek. Mikor én még nem voltam, akkor is, és mikor kicsi voltam, akkor meg pláne, nagyon sokat éheztek. Én nem éheztem, mert azért nekünk mindig volt ennivalónk, szóval az egyszerű ételeket én mindig nagyon szerettem, és szeretem ma is.

Mikor apu szállított, elvitte a kabátot valami elegáns kuncsaftnak – például az Ullmann báróéknak vagy tőzsdés zsidóknak –, kifizették a bért, és hazafelé vett egy szelet császárhúst, és az egy olyan ünnepi vacsora volt, hogy még ma is kellő tisztelettel gondolok rá. Az csodálatos dolog volt, hogy császárhúst ettünk. Meg Párizsból ha jött a nagynénikém, hozott a családnak banánt meg narancsot. Meg is etettek engem úgy, hogy azóta sem tudok a banánra rá se nézni. Azóta nem ettem egy falat banánt se, de még banánízű fagylaltot sem. Aztán már a háborús időkben nem jött a nagynéném. Úgy egyébként mi sose vettünk ilyen drága gyümölcsöt.

Engem a szüleim zsidó iskolába küldtek, mert otthon nem volt vallásos nevelés, hogy ne szakadjak el a tradíciótól, hanem tanuljam meg. Azt akarták, hogy én ne úgy nőjek fel, hogy semmit ne tudjak a vallási szokásokról, és legyenek fogalmaim a zsidóságról. Sok mindent megtanultam ott, tudok héberül olvasni, tudom az imákat, tudom azt, hogy melyik ünnepnek mi a jelentősége, nagyon szeretem a vallástörténetet.

Igen jó volt a zsidó elemi iskola a Zichy utcában, Óbuda belterületén. Érdekes volt ez a zsidó iskola. Ez egy nagyon kis közösség volt, egy bérházban. Elemi iskola volt, négy osztály. Oda jártam 1937-től 1941-ig talán. Tanultunk írni, olvasni, számolni, amit akkor más iskolákban is tanítottak. Amellett igen hangsúlyosan tanultuk a zsidó életet és a zsidó történelmet. Tanították nekünk itt a zsidó életet, a zsidó szokásokat, az ünnepek jelentőségét. Tanultunk héberül olvasni, írni, mindent, ami ünnepekkel kapcsolatos, és szombatonként mentünk a templomba. Ott volt ez a templomépület a Duna-parton. Gyönyörű temploma volt Óbudának, egy nagyon régi épület, aztán megszűnt mint templom, a tévé vette meg [„A főváros területén az újkorban Óbudán épült ki először …a zsidó község. … a zsidó élet a központ, a községi intézmények között szerveződött. Ez a központ a Zsidó / Lajos utcában volt, a zsinagóga környékén.” 1821-ben avatták föl az új zsinagógát a Lajos utca 163. szám alatt (az előző, részben lebontott zsinagóga helyén). Tervezője Landherr András volt. Az épület empire díszítésű klasszicista épület. 364 férfi számára, a karzaton pedig 298 nő számára volt benne számozott hely (Frojimovics–Komoróczy–Pusztai–Strbik: A zsidó Budapest, I., 64–71. oldal). – A szerk.].

Meg kellett ünnepelni, mondjuk, a Hanukát. Nekünk nem volt otthon menóránk, és akkor a Béla nagybátyám fadarabra föltette a gyertyákat, azt gyújtogattuk meg. És szerzett nekem trenderlit, és játszottunk vele. És anyukám Purimkor küldött a nagymamának sláchmóneszt, betette egy kendőbe, és akkor én vittem át – közel laktunk. Ilyesmik voltak, amit én az iskolában tanultam, azt otthon próbáltam gyakoroltatni a szüleimmel. A szüleim direkt akarták, mivel ők nem ismerték ezeket a szokásokat. A szüleimet nagyon megnyugtatta, hogy én ott ilyen zsidó nevelésben részesültem, még őket is otthon oktatgattam erre-arra.

Szerettem odajárni, amennyire visszaemlékszem. De barátaim onnan nem voltak, mert még annyira kisgyerekek voltunk, még vittek az iskolába is, mert viszonylag messze volt a lakástól. A szüleim reggel elvittek, délben értem jöttek. És arra emlékszem – ez nagyon nagy dolog volt az iskolában –, akkor nem nyílt napoknak, hanem nyilvános tanítási napoknak nevezték, amikor kiöltöztettek minket, és kérdezgettek, és mi nagyon okosan válaszoltunk. A szülők is ott ültek. Erre tudok úgy nagyjából visszaemlékezni. Össze-vissza talán egyvalakiről tudok, aki él azok közül, akikkel együtt jártam iskolába. Sokról tudom, hogy elhurcolták, hogy nincsenek már meg. Szegény összes tanítómat és tanító nénimet mind elhurcolták, egy se maradt meg közülük.

Az óbudai hitközséggel nagy kapcsolatunk nekünk nem volt, csak már később a budaival. Tulajdonképpen a budai hitközséget ismertük, mert a nagynéném, aki a Frankel Leó [Zsigmond] utcában lakott, hitközségi alkalmazott volt. A nagynénémen keresztül ismertük a hitközségnek a tevékenységét, a hitközségi funkcionáriusokat meg a képviselőket. Nem emlékszem rá, hogy óbudaiakat ismertem volna. Lehet, hogy a szüleim ismertek, neveket nem nagyon hallottam. A nagy neveket tudtuk, a Goldbergeréket, a nagy gazdag óbudai zsidó családokat. Egyébként nem volt semmilyen kontaktusunk velük.

Apukámnak mint idegen állampolgárnak állandóan jelentkeznie kellett, hogy meghosszabbítsák az itt-tartózkodását. Sokan voltak itt lengyelek, nem csak zsidók. Lengyelországból menekültek ide Magyarországra. És Horthyék befogadták a lengyeleket [1939–1945 között kb. 60–70 ezer lengyel katona menekült el Lengyelországból Magyarországon keresztül, hogy csatlakozzék Nyugaton a Hitler ellen harcoló lengyel hadseregekhez (elsősorban 1939–1941 között, a magyar hatóságok hallgatólagos beleegyezésével). Magyarország területén 1939-től 140 katonai menekülttábor létesült, ugyanakkor Budapest mellett még 114 olyan települést tartottak számon, ahol lengyel polgári menekültek tartózkodtak (az ő számuk is több tízezer volt). 1940 nyarától egészen az 1944-es német megszállásig Balatonbogláron lengyel nyelvű gimnázium működött, és volt számos lengyel elemi iskola is (Gömöri György: Lengyel menekültek és magyar barátaik, Európai utas, /2001/, 42. szám). – A szerk.]. És apám nagyon-nagyon titkolta ezt, én is csak később tudtam meg azt, hogy ő lengyel állampolgár, amikor menekültünk. A nagybácsikám hajóval Palesztinába ment. Akkor tudtam meg, hogy ő is azért menekült, mert lengyel állampolgár, és nagyon féltek, hogy milyen hatása lesz még ennek a lengyel állampolgárságnak [Esetükben természetesen akkor, az 1940-es években  nem elsősorban a lengyel állampolgárság volt már a probléma, hanem az, hogy magyar állampolgársággal nem rendelkező – a hatóságok által „hontalanak” nyilvánított – zsidók voltak. Őrájuk nem terjedt ki se a hatóságok, se a polgári lakosság óvó szimpátiája. Lásd: Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés. – A szerk.]. De akkor se fogtam fel én mint gyerek. Nem beszéltek erről, mert féltek, hogy kikotyogom valahol. Nem tartották az itteni lengyelek [vagyis a Galíciából Magyarországra „telepedett” zsidók] a kapcsolatot. Az is rizikó volt, nem volt közösségük. Egyvalakiről tudok, aki meg is halt, a nagybátyámnak a barátja, utóbb tudtam meg, hogy az is üldözött lengyel volt.

Azoknak, akik lengyel állampolgárok voltak, a KEOKH-nál, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságnál kellett jelentkezniük minden hónapban. Akik 1941-ben besétáltak jelentkezésre, azokat mind összeszedték. Nagyon sokat vittek akkor el. És ennek híre ment. Nagyon sok ismerősünket meg barátokat elvittek. A Béla nagybátyám jött haza, és mondta, hogy a barátait elvitték, és meg is ölték. Voltak ismerőseink, akikről tudtuk, hogy szintén jelentkeztek. De az apukám kapott egy fülest. A hitközségnek volt egy altisztje, egy keresztény ember, nagyon rendes volt. És attól kapott egy fülest, hogy ne menjen be jelentkezni a KEOKH-ba, mert összefogdossák, és azonnal menjünk el Budapestről, és így kerültünk mi el. Apukám még nem volt munkaszolgálatos 1941-ben; akkor még nem hívták be. Az egész család együtt volt. Akkor elég volt még az, hogy ne találjanak meg a lakásban, nem jöttek utánunk, nem kutattak föl. Ez egy olyan felületes begyűjtés volt. Ez volt az első ilyen komoly irtás Magyarországon, mikor 1941-ben összegyűjtötték a zsidókat – Horthy tudtával.

Pincehelyre mentünk, mert anyukámnak ott volt egy nagynénikéje, az anyai nagypapámnak a testvére. Ő ott lakott Pincehelyen, oda ment férjhez egy szatócshoz, és hozzájuk mentünk le [Pincehely nagyközség volt Tolna vm.-ben, 1930-ban 3700 lakossal. – A szerk.]. Csak annyit tudok róla, hogy Giza néni volt, de semmiféle képem nincsen róla. Az arcára sem emlékszem ennek a néninek, csak úgy beszéltek róla, hogy Giza néni. Egy nagyon rendes, jóravaló vidéki asszony volt. Tatáról, a nagypapám szülőhelyéről került Pincehelyre. Anyukám jóban volt vele. Nagyon szerette őt. Lementünk Pincehelyre, és ott voltunk tán egy hónapig, már nagyon nem emlékszem, hogy meddig. Fogalmam sem volt, hogy menekülünk, azt hittem, hogy nyaralunk. Én nagyon boldogan éltem ott mint gyerek, tudatlanságban. Nagyon sok emlékem nincs Pincehelyről, csak olyan gyerekes emlékek vannak, hogy mit tudom én, az anyám nagynénikéjének és a férjének fűszerboltja volt. Szegény anyám, ahányszor meglátott egy csendőrt, mindig rájött a frász, mert mindig azt hitte, hogy értünk jönnek. De én erről csak később vettem tudomást. Teljes nyugalomban éltünk ott, olyan falusi életet. Egyetlen falusi tapasztalatom volt, mert mindig városi gyerek voltam. Ez volt 1941-ben. Nem is voltam azóta ott, csak mindig a vonatról láttam, mikor mentem Pécsre. Olyan nosztalgikus volt.

Mikor elcsendesedtek ezek a dolgok, hazajöttünk, és még három évet itt éltünk, aztán jött a menekülés. Amikor feljöttünk Pestre, én polgáriba mentem, a Zsigmond téri polgáriba [lásd: polgári iskola]. 1941-től 1945-ig jártam ide. 1945-ben volt egy három hónapos kimaradás, és a háború után fejeztem be az iskolát. Nagyon rendes igazgató volt, Gál Vilmosnak hívták, aki a legvéresebb időkben azt mondta nekünk egy záróünnepélyen – és ez örökre megmaradt –, hogy a mi iskolánkban csak kétféle gyerek létezik, jó tanuló és rossz tanuló. Másmilyen megkülönböztetés itt nincs. Pedig ez már az 1940-es években volt. A polgáriban egyenruhánk volt, magyaros egyenruha, sújtásos. Meg Bocskai-sapkánk [A Bocskai-sapka hosszúkás részekből szabott, karima nélküli forma, oldalt zsinórrátét díszítéssel. – A szerk.]. Mikor mentünk be az iskolába – nagyon nagy fegyelem volt –, a kapuban volt egy ügyeletes, és annak köszöntünk, hogy „Szebb jövőt!”, és ő válaszolta, hogy „Adjon isten!”

Egyszer volt egy nagy ünnepség a polgáriban, mert jött Anasztázia grófnő, aki József főhercegnek volt valami rokona [József főherceg (1872–1962): tábornagy, kormányzó, az MTA tagja, József nádor unokája. IV. Károly, az utolsó magyar király 1918. október 27-én kinevezte homo regiusnak, azaz a király helyettesének. 1918. október 31-én a tömeg követelésére Károlyi Mihály grófot miniszterelnökké nevezte ki, és hűségnyilatkozatot tett a Nemzeti Tanácsnak. Miután Horthyt kormányzóvá választották, mellé állt. 1929-től a Kisfaludy Társaság tagja. Az MTA elnöke 1936-tól 1945-ig, a felsőház tagja 1927–44-ben. A nyilas hatalomátvétel után hűséget esküdött Szálasinak. 1945 után Nyugatra távozott. – A szerk.]. Nagyon nagy készülődés volt, és föl kellett vennünk ezt az egyenruhánkat: fehér burettblúz [A burettselyem a hernyóselyem hulladékából kártolt eljárással készült szövet. – A szerk.] volt sötétkék sújtásokkal, és fehér kötényt hordtunk. Az én anyukám nagyon sokat adott az öltözködésre, és gyönyörűen kikeményített fehér kötényem volt, és mivel ilyen szépen voltam öltözve, engem is beválasztottak a díszőrségbe. Olyan izgatottak voltunk, mikor megérkezett a grófnő – olyan ronda, aszott öregasszony volt –, ott álltunk órákig a díszőrségben, mire megérkezett. Végigvonult, és visszavonult. Erre borzasztóan emlékszem, szörnyű volt.

1940-ben volt az, ha jól tudom, hogy Teleki öngyilkos lett, amikor Jugoszláviát megtámadták a németek, és kérték, hogy engedjék át Magyarországról a német csapatokat Jugoszláviába [1940. december 12-én Belgrádban Magyarország örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával. Az ottani németellenes fordulat után azonban a berlini vezetés bejelentette igényét a magyar csapatokra. A miniszterelnök Teleki Pálnak választania kellett Németország és a Nyugat között. A német hadsereg Jugoszlávia elleni felvonulásának másnapján, 1941. április 3-án Teleki főbe lőtte magát. – A szerk.]. Az Árpád fejedelem útján – mi közel laktunk – lent álltak az emberek, én is lent álltam mint gyerek, és jöttek a németek katonai autókkal, motorkerékpárokkal, rettentő elegánsan felöltözve, és kiabáltak nekik, meg integettek, puszikat dobáltak. Én is nagy lelkesen ugráltam ott, integettem, nagyon tetszettek, nagyon elegánsak voltak. Tíz éves voltam, vagy kilenc. A műhely ablakából oda lehetett látni, és csak azt látták a szüleim, hogy én ott lelkesedek. Kétségbe voltak esve, és nagyon kikaptam. Nem értettem, miért kapok ki. Az apu nem magyarázta el nekem, hogy mi ez. Mondtam, hogy a többiek is ugyanúgy csinálták. Csak veszekedett apukám, meg kiabált, meg ideges volt. Erre emlékszem.

Mindig volt rádiónk, olyan régi rádió. Aztán vettünk egy nagy rádiót, aminek már skálája is volt, és este titokban apám halkan hallgatta az angol rádiót [A hitleri propagandát ellensúlyozandó, a BBC többnyelvű – és a célterületeken általában betiltott – világszolgálata (World Service) keretében a magyar nyelvű adás a második világháború kitörése után 4 nappal szólalt meg először. – A szerk.]. Azért vette azt a nagy rádiót, hogy tudja hallgatni az angol rádiót. Arra emlékszem, de a tartalmára már nem emlékszem, és arra se, hogy miért hallgatta olyan halkan. Aztán be kellett szolgáltatni. Nagyon fájt apukámnak, hogy a zsidóknak be kellett szolgáltatni a rádiót [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása. Április 7-től korlátozták a zsidók utazását, nem használhattak személyautót, motorkerékpárt, nem utazhattak vasúton, taxin, hajón vagy társasgépkocsin. Kijárási tilalmat a sárga csillagos házak kialakítása után vezettek be: 1944. június végétől ezeket a házakat csak meghatározott időpontok között volt szabad elhagyni. (Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945, 221–222 oldal, 226 oldal.) – A szerk.].

A zsidótörvényeket [lásd: zsidótörvények Magyarországon] olyan nagyon nem érzékeltem, nincsenek emlékeim, csak amiket most szedek össze. Tudom, hogy 1944. március tizenkilencedikén [lásd: Magyarország német megszállása] nagyon kétségbe voltak esve a szüleim. Jött az apám, akkor is valahova szállított, és jött haza mondani, hogy megszálltak bennünket a németek, és én nem értettem, csak tizenhárom éves voltam. Nagyon féltettek, úgy elzártak ezektől a szörnyűségektől engem. Nem is tudtam elképzelni, hogy ez egy olyan borzasztó dolog. Hogy a zsidótörvények hogy hatottak, akkor se értettem olyan nagyon, csak az már húsbavágó volt, mikor kiraktak a lakásból, hogy mennünk kell, mert zsidók vagyunk. Ezekről a dolgokról saját benyomásom nincs. Úgyhogy én mikor néztem filmeket, vagy olvastam ezekről az időkről szóló könyvet, mindig a férjemtől kérdeztem, hogy ez hogy volt. És nagyon szeretem ma is olvasni ezeket a könyveket, hogy erről valamit tudjak. Azt is csak mostanában mondják, hogy Horthy a budapesti zsidókat nem engedte deportálni [Horthy Miklós kormányzó 1944. július 7-én elrendelte „a zsidók Németországba szállításának” leállítását. A döntés közvetlen előzményei a gyorsan romló katonai helyzet mellett a következők voltak: június 26-án XII. Pius pápa nyílt levélben kérte fel a kormányzót (Angelo Rotta budapesti nuncius és az amerikai képviselőház egymástól független megkeresésére), hogy kímélje meg a magyarországi zsidók életét; ugyanezen a napon az Egyesült Államok elnöke a svájci követség útján eljuttatott üzenetében figyelmeztette a kormányzót, hogy a zsidók elleni atrocitásokért Magyarország felelősséggel fog tartozni („Magyarország sorsa nem olyan lesz, mint bármely más civilizált nemzeté…, hacsak nem állítják le a deportálásokat.”); június 30-án V. Gusztáv svéd király intézett felszólítást Horthyhoz (Magyarország tanúsítson "lovagias, hagyományainak megfelelő" bánásmódot a zsidókkal szemben), valamint magyar egyházi vezetők, továbbá Bethlen István és köre tiltakozása; július 2-án a szövetségesek légiereje az addigi legnagyobb bombázásokat intézte Budapest ellen, s ezúttal nemcsak az ipari negyedet bombázták, hanem magát a várost is (Forrás: Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2003; Frojimovics–Komoróczy–Pusztai–Strbik: A zsidó Budapest, II. 520–540. oldal). – A szerk.]. Nem volt, semmiről se volt tudomásom. Tizenhárom éves voltam, és otthon nem politizáltak. Újságot is ritkán olvastak; ritkán leküldtek, hogy vegyek „Esti Hírlap”-ot, de rendszeresen nem olvasták [Nyilván valamelyik délutáni lapért „küldték le”, talán „Az Est”-et olvasták olykor a szülők, legalábbis 1939-ig. Az „Esti Hírlap”-ot 1956 decemberében indították. – A szerk.]. Úgyhogy én a háborúról most visszamenőleg hallgatom és rögzítem a dolgokat.

Aztán az apu bevonult munkaszolgálatba. És mi anyukámmal mentünk a csillagos házba. Először a Frankel Leó utcába [vagyis a Zsigmond utcába] mentünk csillagos házba. Gyönyörű volt ez a ház, a Frankel Leó utca 49. De aztán a csendőrség megszállta. Akkor mi onnan eljöttünk. Óbudára, a Beszterce utcába kerültünk. Ott nem is tudom, hogy milyen lakásba mentünk, kinek volt ott ismeretsége. Mi voltunk ott anyukámmal és a nagynénikém, aki a hitközségben dolgozott. Nem sokáig voltunk ott, egy-két hónapot.

Hatalmas bombázások voltak. Az egy félig modern ház volt, az udvarról néztük, hogy az amerikai repülőgépek átrepültek felettünk, ezüst gépek voltak, onnan tudtuk, hogy amerikaiak. És látni lehetett, ahogy dobták le a bombákat. Nem volt csúnya látvány, én mint gyerek nagyon élveztem. Nem tudom, honnan jöttek össze a ház lakói. A szomszédok ott összejártak, együtt voltunk. De csak zsidók voltak. Ott is voltak gyerekek. Ott ért minket a nyilas uralom [lásd: nyilas hatalomátvétel]. A szomszédban hallgattuk a rádiót, és a Horthy-proklamáció után egész megtáltosodtak a zsidók. A házról letépkedték a sárga csillagot. A nagynéném nem engedte, hogy a mi házunkról leszedjék. Mondták, hogy várjunk, mi lesz még, és ne csináljunk ilyeneket.

Akkor volt az, hogy Óbudán, a Vörösvári úton szintén letépkedték a sárga csillagot a zsidók, őket mind kihajtották a nyilasok a Duna-partra, mindenkit kivégeztek [lásd: zsidók Dunába lövése]. Sok embert lőttek ott be a Dunába, nagyon sokat. Azt se tudtam, hogy a zsidókat belövik a Dunába, otthagyták a cipőjüket. Úgyhogy nagyon okos volt, hogy nekünk nem engedte a nagynéném. Aztán a nagynéném a Vöröskeresztbe ment, ha jól tudom, és mi megkaptuk az anyuval a portugál védettséget Párizsból. A párizsi nagynénikém szerezte meg a portugál követségen keresztül.

Akkor mi be akartunk menni a portugál házba, ami az Újpesti rakpart 6-ban volt. Ezeknek az egyforma nagy Palatinus-házaknak az egyike volt a Duna parton, a Jászai Mari térnél [Palatinus-házak – a Grünwald & Schiffer-féle Palatinus Építő Rt. házai, melyek többségét Vidor Emil (1867–1951) tervezte. A szorosabb értelemben vett Palatinus-házak a Margit híd pesti hídfőjétől északra vannak, a Rudolf (ma: Jászai Mari) téren és a Pozsonyi úton. Ezek még az első világháború előtt épültek (1911–13-ban). – A szerk.]. Azt mondja az anyu, menjünk el a Duna-partra, nézzük meg, hova fogunk menni. Fölkerekedtünk egy kompon, mert akkor már a Margit híd benne volt a Dunában, nem lehetett átmenni [1944. november 4-én robbant fel az aláaknázott Margit híd baleset következtében. – A szerk.]. Komppal átmentünk Pestre, megnéztük, hogy hol leszünk. Egy szobát kaptunk ketten, valahol a hatodik emeleten. És visszaindultunk, hogy összeszedjük a holminkat, ami még van a Beszterce utcában, és visszamegyünk, beköltözünk. És megyünk a Beszterce utcában a ház felé, mikor kijön egy házmester egy másik házból, kérdezi, hogy hova megyünk. Mondjuk, a Beszterce utcába, mert ott lakunk. Azt mondta, ne tessék tovább menni, mert most vannak ott a nyilasok. Lehet látni, ott sorakoznak az utcán, ezeket mind viszik a téglagyárba. Ilyen rendes ember volt. Erre megfordultunk gyorsan, és úgy, ahogy voltunk, egy szál semmiben elindultunk a portugál védett házba [„Portugália 700 (ténylegesen mintegy 800) … hiteles útlevelet adott ki” (Frojimovics–Komoróczy–Pusztai–Strbik: A zsidó Budapest, II.). – A szerk.]. Rögtön beraktak volna a sorba. Így menekültünk meg. Azokat mind Auschwitzba vitték, senki az égvilágon onnan a lakótársaink közül vissza nem jött [1944 novemberében már nem deportáltak magyar zsidókat Auschwitzba. Ugyan 1944 késő őszén deportáltak még Budapestről (november 21-ig folyamatosan, majd november 29-én is, vonaton, a Józsefvárosi pályaudvarról) munkaszolgálatosokat, és indítottak még deportáló transzportokat december elején és közepe táján is, ők azonban Ravensbrückbe és Mauthausenba kerültek. December 1-jén is indult egy transzport Ravensbrückbe (szintén munkaszolgálatos egységként, s ekkor a nemzetközi gettó házaiból a svájci menlevéllel rendelkezőket is elvitték). A legutolsó csoportot december 22-én indították el Pestről (a Toloncházban őrzött 1200 foglyot), őket gyalogmenetben. Valószínű azonban, hogy a szóban forgó emberek valamelyik téglagyárba kerültek, és onnan útnak indították őket gyalogmenetben Hegyeshalom felé (lásd: halálmenetek Hegyeshalomba). – A szerk.]. Visszamentünk az Újpesti rakpartra, és ott voltunk egészen [1945.] január negyedikéig.

Január negyedikén jöttek a nyilasok, és behajtottak minket a gettóba [lásd: budapesti gettó]. Hatalmas bombázás volt, úgyhogy ha meg akartunk volna szökni, egész könnyen meg lehetett volna, de hova mentünk volna. Sokan úgy féltek a bombázástól, hogy borzasztó – a németek [Gombos Endréné nyilván a nyilasokra gondol. – A szerk.] is, és szanaszét rohantak, otthagytak minket teljesen őrizetlenül. Ott mentünk végig, előttem van, a Nyugatinál, aztán befordultunk a Zeneakadémiánál. Ott feküdt egy hulla, a lépcsőn. Aztán átvittek minket a Klauzál téren, ahol volt az a híres patika. A patikában – rettentő hideg volt azon a télen – úgy voltak fölsorakoztatva a hullák, mint a fahasábok. Akik itt voltak Pesten, azok mind emlékeztek erre a patikára [A Klauzál tér és a Dob utca sarkán volt ez a patika. – A szerk.].

Behajtottak minket a Nagydiófa utca 16-ba, ahol már nem volt sehol hely, csak a pincében. Január negyedikétől egészen tizennyolcadikáig ott dekkoltunk az anyuval a pincében, éheztünk, mint a kutyák, ennivalónk nem volt. És tetvesek voltunk, ott megkaptuk a tetveket, telis-tele voltunk tetűvel. Elvállaltuk az anyuval, hogy a Síp utcából a kondérokat kimossuk, amiben paradicsomos káposztát nem tudom, hova szállítottak, és kikaparhattuk a maradékot [A háború alatt a  Síp utca 12-ben (ahol a neológ hitközség irodái voltak, és vannak ma is) a megszálló hatóságok által fölállított Zsidó Tanács működött, a Síp utca 5-ben és 22-ben pedig  konyhák működtek a gettó ideje alatt. Az interjúalany és édesanyja ezek valamelyikébe dolgozhatott be. – A szerk.]. Mindig föl kellett menni oda, mondták, aki kimossa, rendbe teszi – hóval mostuk –, megeheti azt, ami benne maradt.

1945. január tizennyolcadikán a Nagydiófa utca 16-ban, a gettóban szabadultunk föl. Előző nap anyám a gettó falánál egy Wehrmacht katonával beszélt, aki a jobbik német volt, nem úgy, mint az SS; ezek idősebbek voltak, és a valódi német hadsereg volt, nem voltak olyan elvetemültek. A gettófal őrzésével volt megbízva, ott üldögélt. Azt mondta a Wehrmacht-tiszt az anyunak, hogy legyen nyugodt, és bírják ki, mert itt vannak már az oroszok a Rákóczi úton, úgyhogy egy-kettőre itt lesznek már. Azon a napon egy bombatámadás érte a házat. Lebombázták felettünk a házat, ott voltunk a romok alatt. Mi a pincében voltunk, semmi bajunk nem lett azon kívül, hogy éhesek voltunk. Akkor már négy napja nem ettünk semmit, borzasztó éhes voltam. Kisgyerek, öregasszony, mind éhezve, szörnyű dolog volt, azt nem lehet elmesélni, hogy nézett az ott ki. Anyukám szegény ott ült, ekkorára dagadt lábbal. Én meg az ölében feküdtem, már mozdulni sem tudtam az éhségtől.

Aztán másnap jött valaki, és azt mondta, itt vannak az oroszok. Nem is tudtuk fölfogni. Egyszer csak – ez egy nagy drámai pillanat volt – valahogy kiástak minket, mert rajtunk volt a ház, és bejött egy orosz katona, szőke, nagydarab fiú volt. Jött mint a megszálló csapatok egyik tagja fegyverrel, de annyira megdöbbent, mikor meglátta, ahogy mi kinéztünk, az a sok öregasszony, a sok szerencsétlen éhes ember – könyörögtünk kenyérért, hogy „kleba, kleba” –, hogy megállt, letette a fegyvert, és elkezdett sírni. Ott állt az a nagy derék fiú, és sírt. Na, így szabadultunk föl. Az a szegény orosz katona azt mondta nekünk, hogy legyünk nyugodtak. Valaki tudott oroszul, és tolmácsolta az orosz szavait, hogy fog jönni egy gulyáságyú [A honvédségnél rendszeresített, fával fűtött, nagyméretű bukó üst. – A szerk.], és kenyeret is fognak osztani nekünk. De azt mondta anyu, ha éhen halunk, akkor is innen el, mert visszajönnek a németek, és végünk van.

Délben hozták a gulyáságyút, akkor görgették befele. Pillanatok alatt lebontották az oroszok a gettófalat, mi meg mentünk, mentünk az ostromlott Pesten. Ez valóban felszabadulás volt. El is megyek minden január tizennyolcadikán a gettófalhoz, ott van egy ünnepség, és április negyedikén is elmegyek mindig a Szabadság térre, a szovjet hősi emlékműhöz. Vagyunk sokan, akik teljes tisztelettel tartozunk a szovjeteknek, minket valóban fölszabadítottak. Anyu azt kérdezte tőlem a gettóban, hogy mit fogadok meg, ha felszabadulunk, és élve innen kikerülünk. Azt mondta, ő megfogadta, hogy minden január tizennyolcadikán böjtölni fog! Böjtölt is, amíg nem lett beteg, minden január tizennyolcadikán.

Amikor kijöttünk a pincéből, már nem volt gettófal. Anyám mondta, hogy menjünk, keressük meg az Irén nénit, aki a Sas utcában van, a Vöröskeresztnél. Hogy honnan tudta, nem tudom. Én azt tudom, hogy egy paplant húztam magam után. Hol szereztem, azt se tudom. Elindultunk a Károly körúton, minden tiszta rom volt. Még rohangáltak a katonák össze-vissza. Közben osztottak orosz kenyeret, ott sorban álltunk, kaptunk, boldog voltam, hogy ehettem.

Mentünk, mentünk, odakerültünk a Szabadság térre. A Szabadság téren én húztam a paplant, és kerestük a Sas utcát, onnan nyílik. Rettenetes, hogy ott mi volt. Én beálltam a Tőzsdepalotának – ami a mostani tévé palotája – a kapujába, ma is előttem van. Kis, alacsony lovak futkároztak ott a téren, kivont karddal futottak a kozákok. Előttem estek el. Szemtanú vagyok, ahogy lelőtték őket, mert a Várból lőttek át. Borzasztó, milyen harcok voltak. És mi ketten csak mentünk, mentünk, és húztam a paplant. Bementünk a Sas utcába – az egy keskeny utca, és pont a Várra néz –, mi ketten ott gyalogoltunk. Egyszer csak jöttek a lövedékek, puff, puff! [Valószínűleg még nem voltak bent a Sas utcában, hiszen az inkább párhuzamos a Várral, nemigen lehetett volna a Várból belőni a Sas utcába. – A szerk.] Mi csak mentünk. Egyszer csak egy orosz katona, irtó mérges volt, ott sáncok voltak, kiabált velünk. Letépte rólam a sárga csillagot, és engem átemelt, anyunak mondta, hogy itt nem lehet menni! Ott lőnek a Várból, micsoda dolog! Odaértünk a Sas utca nem tudom, hányba, ahol a nénikém volt. Egy katyusa volt a kapuban, azon átemelt engem az orosz katona [Minden bizonnyal egy géppuska vagy egy gránátvető volt az, amin a szovjet katona átemelte; a katyusa indítószerkezete tehergépkocsira vagy harckocsira volt szerelve. – A szerk.], és még mindig magyarázta, hogy menjünk be, de nagyon gyorsan! Meg is találtuk a nagynénikéméket, ott voltunk a pincében velük együtt. Már ők is felszabadultak.

Apuról semmit nem tudtunk. Mit tudom én, honnan, szereztünk ennivalót is. Rettenetesen voltunk öltözve. Én egyszer kimentem a Duna-partra, hogy átnézzek Óbuda felé, hogy tudunk egyszer majd hazamenni. Egyszer csak megállt egy orosz autó, egy szovjet magas rangú tiszt kiugrott, odajött hozzám, megsimogatott. Olyan szerencsétlenül nézhettem ki. Lefényképeztek, kaptam tőlük csokoládét. Megpuszilgatott, beült az autóba, és elment. Valami budapesti emlék voltam, egy szuvenír. Amiben megmutatta Budapest ostromát.

Nagynénikém, Irén néni a Duna jegén egyszer átmászott, amikor Buda felszabadult. Akkor úgy volt beállva a Duna, hogy át lehetett menni. Mi már csak akkor jöttünk át Budára, mikor a Szabadság – akkori Ferenc József – hidat nagyjából helyreállították [A szovjet hadsereg pótolta a Ferenc József hídnak a németek által január 16-án fölrobbantott középső szakaszát, és március 17-én megnyitották az ideiglenesen járhatóvá tett hidat. Véglegesen majd 1946. augusztus 20-ára készült el a híd. Ekkor nevezték át Szabadság hídnak. – A szerk.]. Pontonokon is át lehetett jönni [lásd: pontonhidak]. Utána volt, ami volt, mint minden megszálló csapat, amit tettek, amin nem csodálkozik az ember, mert a katona az katona: szabadrablás, és mindent tehettek, amit akartak! De minket fölszabadítottak. Ha ők akkor nem jönnek, akkor mindenki a hullaházban lenne. Úgyhogy ez volt a mi nagy történetünk, amit szoktam mesélni az unokáimnak, hogy legalább ennyi maradjon meg bennük, ami velem történt meg.

Nem tudtunk hazamenni, mert a Nagyszombat utca fel volt robbantva. Irén nénihez mentünk, ott laktunk valahol a Király utcában. Nem tudom, honnan szereztünk ennivalót. Nagyon éhes voltam, kamaszlány voltam, és a Teri nénihez elmentem, ott ettem nála bablevest, a Szerén néninél meg ettem lóhúsból pörköltet, életemben olyan jót nem ettem, arra mindig vissza fogok emlékezni. Biztos nagyon éhes voltam, és ő nagyon jó háziasszony is volt. Ők itt voltak Pesten, és túlélték az ostromot. A háború után visszamentünk a Frankel Leó utca 49-be. Itt üres lakások voltak, és anyukámmal elfoglaltunk egy üres lakást. És ott éltünk, anyukám majd hatvan évig. Onnan már nem költöztünk soha el. Én pedig onnan mentem férjhez.

Apukám 1945. július tizennegyedikén, a házassági évfordulójukon érkezett haza. Sokat nem mesélt erről az egészről. Megmondta, hogy egyszer elmondja, de soha többet ő erre nem akar visszaemlékezni. Egyszer elmondta, hogy őt hogy vitték ki. Fertőrákoson volt sokáig, tulajdonképpen az utolsó transzporttal vitték ki [Fertőrákos is beletartozott abba a Pozsonytól Kőszegig húzódó, ún. Niederdonau erődvonalba – Balf,  Hidegség, Ágfalva, Nagycenk, Donnerskirchen /Fehéregyháza/, Siegendorf /Cinfalva/ –, ahol harmincötezer munkaszolgálatost kényszerítettek sáncásásra 1944 végétől, és ahol sok ezer munkaszolgálatos pusztult el. – A szerk.]. Onnan ment azon a halálúton végig Mauthausenba. A fiam kint volt Mauthausenban a családjával jó pár évvel ezelőtt; kivitte a fiait is, kivitte a feleségét, és megnézték Mauthausent, hogy a gyerekek lássák és tudják, hogy mi volt ott. Apukám azt mesélte, hogy bizony ez nagyon keserves volt. Nem is gondolta, hogy valaha is át fogja ezt élni. De felszabadult. Az amerikaiak felszabadították, de akkor ő már nagyon beteg volt, kétféle tífusza volt: hastífusza volt és flekktífusza [A hastífusz több héten át nagyon magas lázzal járó heveny fertőző betegség; a flekktífusz vagy kiütéses tífusz is magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, amit a ruhatetvek terjesztenek. – A szerk.]. Bevitték egy német katonai kórházba, ahol a németek ápolták. Mert a németek, ha parancsot kaptak, még a zsidókat is megmentették az életnek. Apukám csak annyit mondott, hogy fantasztikus, elsőrendű ápolást kapott, azért maradt életben. Lefogyott egészen, nem tudom, talán harminc kilóra. És onnan jött aztán haza, mikor fölépült. Ott megkeresték őt a svédek – mert megkeresték a zsidókat –, édesapám szabó volt, felajánlották, hogy menjen ki Svédországba, ott adnak neki egzisztenciát, mindent, és minket is kivihet, amennyiben élünk. De apám hallani se akart róla, ő mindenképp haza akart jönni. Így jött aztán haza keservesen, mindenféle zónákon keresztül. Deportáltigazolványa is volt, és úgy jött végig haza vonattetőn, ahogy akkor lehetett jönni. Apukám testvérei a háború alatt bujkáltak, azt hiszem.

Édesapám sokáig nem kapott kárpótlást a deportálás miatt. Köztudomású volt, hogy Nyugat-Európában a németek annak idején hatalmas összegeket adtak deportáltaknak, holokauszt-túlélőknek. Akkor az Állami Egyházügyi Hivatal volt, ami egy sötét társaság volt, és nem tudtak harcolni a zsidók érdekeiért. Mikor a németek megtudták, hogy az állam lenyelte a pénzt, amit adtak – egyébként kevesebbet adtak, mint Nyugatra –, borzasztóan mérgesek lettek, és nem adtak több pénzt. Ezt is csak hallomásból tudtuk meg. Aztán adtak azoknak, akik deportálva voltak, hatezer forint kárpótlást az 1970-es évek elején. Ennyi volt a kárpótlás. Azt a hatezer forintot csak annak adták, aki a deportálásból visszajött, tehát a pokolból, gettósok nem kaptak. Hatezer forint már akkoriban sem volt olyan sok pénz. Mintha ma adnának hatvanezer forintot. Aztán később, az 1990-es években kezdődtek a megfelelő kárpótlások. Anyu megkapta az apu után, amiket adtak a későbbiekben, az apu akkor már nem élt. Apukám 1977-ben halt meg, és édesanyám onnantól kezdve egyedül maradt. Én gyakran látogattam, de nagyon nehéz volt neki. Ő 2002-ben halt meg.

A szüleim a háború után továbbra is szabók voltak, édesanyám varrónő volt, édesapám szabó volt. Rögtön a háború után, amikor hazajött apám a deportálásból, és már valamennyire magához tért, rögtön leültek varrni. Ők ketten dolgoztak – megvolt a vevőkörük –, és úgy varrtak. Keserves kenyér volt az akkor [A Magánkisipari adattár 1938–1971 (KSH, Budapest, 1972) adatai szerint az államosítás, valamint a kisipari termelőszövetkezetek szervezése következtében a textilruházati iparban 1948-ban dolgozó 57 384 iparosból 1953-ra mindössze 9433 maradt. – A szerk.]. Éjjel-nappal dolgozni kellett ahhoz, hogy megéljünk. A szüleim nagyon szép házasságban éltek. Apukám önálló szabó volt, és édesanyám segített neki, ő is szabónő volt, képzett szabónő. Engem nagyon szerettek, egyetlen gyerek voltam, végtelenül szerettek. Nekem mindig nagyon szoros kapcsolatom volt a szüleimmel, azért nem akartam soha disszidálni sem. Igaz, hogy 1956-ban terhes is voltam, és a férjem nem vállalta volna a kockázatot, de én a szüleimet sem akartam itt hagyni. Nagyon szerettem a szüleimet.

A háború után gyerek voltam, iskolába jártam. 1945-ben volt az utolsó tanév a polgáriban, három hónap alatt volt egy év, amit el kellett végezni. Sokan ezt nem végezték el az én korosztályomban, nem tudták. De mi akkor már itthon voltunk, átjöttünk Pestről Budára, úgyhogy én ezt akkor végigjártam. Júliusban fejeződött be a tanév. Kérdezte anyukám, hogy mit akarok díszebédre. Mondtam, rántott csirkét uborkasalátával. Anyukám, szegény, összevissza járkált, hogy szerezzen csirkét. És azon a napon, július tizennegyedikén érkezett haza édesapám Mauthausenből harminckilósan, gyalog, mikor befejeztem a tanévet, és mikor a házassági évfordulójuk volt. Nagy öröm volt.

1945 szeptemberében mentem a Jurányi Kereskedelmi Iskolába, és ott folytattam a tanulmányaimat. Nem is tudnám megmondani, hogy jött ez a kereskedelmi. Gimnáziumba nem akartam menni. Úgy látszik, divat volt akkor a kereskedelmi, hogy odamentem. Nem volt olyan nagy cirkusz az iskolában, odamentem, fölvettek, kész! A romok között tanultunk, borzasztó körülmények között, de azért nagyon érdekes négy év volt. Mi voltunk az első évfolyam a háború után, a Vár alatt, a lebombázott iskolában [A Jurányi utcai iskola lényegében 1916 októberében létesült, ideiglenesen a Mester utcai felső kereskedelmiben indult meg a tanítás, és 1917-től folytatódott a Jurányi utcában mint Budapest Székesfőváros II. ker. Jurányi utcai Boldog (Szent) Margit Közösségi Női Felső Kereskedelmi Iskolában. 1941-ben az iskolát Székesfővárosi Községi Árpádházi Szt. Margit Ker. Leányiskolának hívták, 1950-ben II. ker. Jurányi u. Közgazdasági Leánygimnázium lett a neve. – A szerk.]. 1945-ben kezdtünk, 1945-ben még semmiféle társadalmi forma nem alakult ki, mi még közgazdaságtant is tanultunk két évig, és csak aztán kezdtünk politikai gazdaságtant tanulni [Gombos Endréné minden bizonnyal arra utal, hogy a rendszerváltozás előtt a ’közgazdaságtan’ tantárgy neve ’politikai gazdaságtan’ volt, és a terminust sokan az akkor hivatalos ideológiához, a marxizmushoz kötik. Holott Marx maga is elődeitől, pl. Ricardótól vehette át a kifejezést, akik ezt a kifejezést használták a közgazdaság-tudomány jelölésére. Később a ’közgazdaságtan’ szinte teljesen kiszorította, újabban azonban a szakma ismét alkalmazza. (Kétségtelen azonban, hogy ahol hivatalos ideológia volt a marxizmus, ott a ’politikai gazdaságtan’ terminust használták a ’közgazdaságtan’ helyett.) – A szerk.].

A kereskedelmi nagy emlék, és a mai napig is tartom az osztálytársaimmal a kapcsolatot; most volt az ötvenöt éves érettségi találkozónk. Úgy nézett ki az osztályunk, hogy a folyosón mentünk, és egyszer csak elérkeztünk egy olyan helyre, ami le volt már bombázva. Addig tartott az iskola. Az ablakok csomagolópapírral voltak beragasztva, úgyhogy hajmeresztő hideg volt, ott ültünk az osztályban. Fűtött tanterem nem volt, sokszor a gyerekeknek az otthonában tartottuk az órákat. Konyhában ültünk, mert ott, mondjuk, még meleg volt, és nagyon sokat éheztünk, mert ennivaló nagyon nem volt. Nagyon szerettünk iskolába járni. Tele voltunk örömmel és boldogsággal, jókedvvel, mint ahogy a fiatalok általában. Jártunk tánciskolába a Cseh Gyurihoz a Kapás utcába. A Toldi gimnáziumnak a fiúosztálya volt a párhuzamos osztályunk. Akkor bizony nagyon öltözködni nem volt miből. Anyukám csinált egy világoskék ruhát egy világoskék lepedőből, és egy fehér ruhát egy fehér lepedőből. És az volt a tánciskolai ruhám.

Benoschofsky [lásd: Benoschofsky Imre] volt a hittantanárom, ő a budai főrabbi volt. Nagyon nagyhírű ember, az én korosztályomból nagyon sokan ismerik a nevét. Nagy tudósember volt, én nagy tisztelettel gondolok rá. Egy házban is laktunk.

A fiatalság mindig vonzódik valami közös társasághoz, valamilyen fiatalokat összetartó társasághoz. A házban, a Frankel Leó utcában régen zsidó cserkészek voltak, aztán később a cionisták voltak ott 1948 előtt, mikor még Izrael nem alakult meg [lásd: Izrael állam megalakulása]. A cionista mozgalom 1947-ben még nem volt tiltott dolog, később lett azzá [lásd: cionizmus ]. Nagyon sokan voltak. Nem tudtam akkor, hogy mi az a cionizmus, csak azt láttam, hogy együtt vannak. Énekeltek, mindenféle zsidó dalokat tanultak, rengeteget, meg táncoltak. A cionisták ugyanazt csinálták, mint más ifjúsági mozgalomban. Tartottak szemináriumokat. A cionista mozgalom megerősödött abban az időben. Jöttek cionista vezetők, akik tartottak szemináriumokat, előadást tartottak arról, hogy Izrael államnak meg kell alakulni, és hogy állnak a harcok [lásd: 1948-as függetlenségi háború Izraelben]. Szerettem volna közéjük tartozni, de a szüleim tiltottak tőlük. Tudták, hogy a végső céljuk az, hogy kimenjenek harcolni Izraelbe. El is mentek az első alijával 1948-ban. Ezek az első fiatalok voltak, akik megalapították a kibucokat. Akik még akkor harcoltak komolyan, fegyveresen Izraelben. Sokan voltak, akik csak ezt felhasználták, nem akartak Izraelbe menni. Velük kimentek, és onnan Amerikába mentek. De az én barátaim, akik ott a házban voltak, mind meggyőződéses cionisták voltak. Azoknak az volt a céljuk, hogy Izraelnek, zsidó államnak kell lenni. Aztán volt nagy ünneplés, mikor megalakult a zsidó állam, és kitették az izraeli lobogót, és énekeltek teli torokkal. Akkor még csak zsidók laktak a Frankel Leó utcai házban.

Akkor alakult itt, Budán az úttörőmozgalom is. Pikler Emmi doktornőnek [Pikler Emmi (1902–1984): orvos, gyermekgyógyász, 1945–46-ban a Nemzeti Segély munkáját irányította Szegeden. 1946-ban megalapította a Lóczy úti Csecsemőotthont (1965-től Csecsemőotthonok Országos Módszertani Intézete), amelynek első igazgató főorvosa volt. Fontos szerepet játszott az egészségügyi felvilágosításban, a csecsemő- és gyermekápolónő-képzés megszervezésében (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.] a lánya odajárt a Jurányi utcába, ott két iskola volt, a kereskedelmi és a Gizella gimnázium. Ő a Gizella gimnáziumba járt, és úttörővezető volt. Elmentünk a barátnőmmel hozzá 1948-ban, hogy mi be akarunk lépni az úttörőmozgalomba. Akkor mi már túlkorosak voltunk, úgyhogy őrsvezetők lettünk. Kaptunk őrsöt, rengeteget kellett szenvednünk, mert nagyon rosszak voltak a gyerekek [A Magyar Úttörők Szövetsége 1946 júniusában alakult meg a szovjet pionírszervezet mintájára. 1947-ben, a cserkészet megszűnésével az egyetlen gyermekmozgalommá vált. Kezdetben oktatási intézményektől független, szabadidős mozgalom volt, majd az iskolák államosítása után az általános iskolában szerveződtek az úttörőcsapatok. Hetilapja is volt („Pajtás”) 1946–89 között. – A szerk.].

1949-ben érettségiztem, és a nyarat még átvidámkodtam, nem mentem még el dolgozni. A szüleim mindenképpen azt akarták, hogy menjek egyetemre. Nem volt nagy dolog bejutni az egyetemre, sőt, jöttek is agitálni minket az utolsó évben, hogy menjünk a közgázra. De én csak pénzt akartam keresni, szó se volt róla, hogy menjek az egyetemre, akárhogy rimánkodtak a szüleim. Szeptemberben beléptem a [Magyar] Beruházási Bankba – nagyon sokan voltunk a kereskedelmi iskolából abban a bankban, mert toboroztak minket. Akkor alakult a bank, vadonatúj volt, és fiatalokat kerestek. Én nem akartam bankba menni dolgozni, én újságíró akartam lenni. De aztán rábeszéltek a barátnőim, hogy ott vannak mind, lépjek be én is. Én nem voltam olyan jó viszonyban a számokkal, hogy odamenjek. De aztán lehorgonyoztam. Nagyon jó volt. Én voltam az egyetlen dolgozó [a családban], mert apukám egy elvetemült maszek volt szegény! Nem kapott se élelmiszerjegyet [lásd: jegyrendszer.], se tüzelőjegyet, semmit [A tüzelőanyagra soha nem terjedt ki a jegyrendszer. Amit az interjúalany „jegyként” említ, az a munkahelyi szakszervezeti bizottságtól igényelhető tüzelőutalvány volt, amellyel bizonyos mennyiségű tüzelőanyagot részletre lehetett megvenni. – A szerk.]. Csak én kaptam, mert én voltam a dolgozó.

De nekem mindig írásmániám volt, hogy újságíró akartam lenni. El is küldtek az ifjúsági mozgalomból – Bányász Rezső, akinek ma ismert neve van, ő volt az ötödik kerületi ifjúsági mozgalom vezetője [Bányász Rezső (1931) – volt nagykövet Londonban és Kanadában, 1984–88 között a Tájékoztatási Hivatal elnöke volt, és ő volt az első magyar kormányszóvivő. – A szerk.] –, miután megjelent a „Szabad Ifjúság” lapban [A DISZ lapja volt. – A szerk.] egypár cikkem, az újságíró-iskolába. Ez az Újságíró Szövetségben működött, olyan tanfolyamszerűség volt. Jártam az újságíró-iskolát, le is vizsgáztam, és az osztálytársaimat el is helyezték újságokhoz, például a csepeli üzemi laphoz. De engem nem lehetett elhelyezni, mert rossz káder voltam, merthogy az apám maszek szabó volt. Maradtak az álmaim, és így nem lettem újságíró. Akkor nem úgy volt, mint manapság, hogy egyik állásból a másikba mennek, hanem akkor az emberek hűségesen szolgálták a munkahelyet, ahova először mentek [Elsősorban persze azért, mert a munkahely-változtatást még a nem fizikai dolgozók között sem nézték jó szemmel. Lásd: munkahely-változtatás korlátozása. – A szerk.].

A Beruházási Bank ott volt, ahol most a Tőzsde van, a Váci utca és a Deák Ferenc utca sarkán. A szemben lévő épület porig le volt bombázva, ott nem volt kő kövön, de a bank épülete csodálatos módon megmaradt. Eredeti márványfolyosók, márványterem, ami most a Tőzsde, ezek mind egy karcolás nélkül megmaradtak a bombázásban. Megúszták az ólomüvegek is, gyönyörű volt az az épület, mikor mi oda beköltöztünk. A Pesti Hitelbanknak volt eredetileg az épülete. A Beruházási Bank a Hitelbankból szakadt ki. 1949-ben oda beléptem, és 1986-ig ott dolgoztam, harminchét évet, onnan mentem nyugdíjba. Az életem nagy része a bankhoz kötődik. Itt mentem férjhez is; a férjem is ott volt a bankban. Itt született a gyerekem, itt járt bölcsődébe, óvodába, még az iskolába is ide járt, a Szent István térre.

Mikor bekerültem a bankba, a bankban beléptem a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalomba, volt egyenruhánk is, világoskék. Nagyon nagy élet folyt. Az egész fiatalságom ifjúsági mozgalomban telt el: a SZIM-ben, a DISZ-ben vezetőségi tag voltam, nagyon szerettem. Munka után ott maradtunk, és éltük az úgynevezett mozgalmi életet. Felhőtlen, boldog csapatélet folyt. Minden volt ott, amit akartunk. Táncdélutánt rendeztünk közösen, volt egy szobánk, ahol mozgalmi dalokat énekeltünk.

Volt az úgynevezett Vörös Sarok is. Ez a legsötétebb 1950-es években volt, amikor mindent ünnepelni kellett. November hetedikét például. Az volt az októberi szocialista forradalom évfordulója. Semmi közünk nem volt hozzá, ugye egy másik államnak az ünnepe, olyan ez, mintha ma a nagy francia forradalmat nekünk meg kellene ünnepelnünk. Nekünk akkor november hetedikét meg kellett ünnepelni, az ünnepnap volt [Magyarországon 1988-ig volt munkaszüneti nap. 2004-ben egyébként a Szovjetunióban, ahol a legnagyobb állami ünnepnek számított, szintén eltörölték. – A szerk.]. Április negyedike volt Magyarország felszabadulásának ünnepe, én még mindig azt tartom, de sokan nem biztosak abban, hogy április negyedikén mentek ki végleg innen a németek, de az is ünnepnap volt. Az ilyen ünnepeket akkor borzasztóan felfújták. Rettenetes nagy ünnepek voltak, ünnepség volt, ünnepi beszéd, és akkor a [hivatali] szobákban kellett csinálni díszsarkokat, díszítéseket, az aktuális ünneppel összefüggésben. Kivágtunk betűket, és gombostűvel föltettük a falra: „Éljen április 4-e!”, „Éljen a Vörös Hadsereg!” vagy „Éljen november 7, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (ennyi meg ennyiedik) évfordulója!”. Nagy jelszavakat raktunk a falra, és ezt mi, fiatalok csináltuk éjjel-nappal, ott voltunk este későig, és díszítettünk feliratokkal, képekkel, Sztálin képpel, Rákosi képpel, meg amit össze tudtunk szedni. És akkor jött egy bizottság, az végigjárta a szobákat, és eldöntötte, hogy melyik szoba a legszebb, és akkor díjakat osztottak ki. Akkor ez nagyon nagy divat volt, oklevelet is adtak. És ezt úgy hívták, hogy Vörös Sarok. Például a második emelet tizenhatos szoba Vörös Sarka elnyerte az első díjat. És ezt ünnepélyes keretek között adta át a bank párttitkára. Mi boldogan csináltuk, mert együtt voltunk, fiatalok, nevetgéltünk, izgultunk, dolgoztunk, mert a fiatalok, ha együtt vannak, akkor mindent szívesen csinálnak. És nagyon hittünk mindenben, a boldogságban, a szebb jövőben, Sztálin elvtársban, Rákosi elvtársban. Ezt a nevelést kaptuk, mentünk a szemináriumba, ott is ezt tanultuk. Énekeltünk együtt május elsején, nagyon jó volt. Kimentünk a Ligetbe, ott voltunk estig, táncoltunk, énekeltünk, ettünk virslit, szóval borzasztó nagy ifjúsági élet volt [A „Vörös sarok” kifejezés a magyar nyelvben nemigen honosodott meg, és nem terjedt el széleskörűen Magyarországon az ezzel a szóösszetétellel leírható ideológiai-politikai térhasználat sem. Kérészéletű jelenség volt, Sztálin halála után aligha rendeztek be ilyen sarkokat a munkahelyeken, és előtte is valószínűleg munkahelye válogatta.  – A szerk.].

Szabadságharcos tag is voltam [lásd: MHSZ]. Ez a partizánmozgalomnak volt egy utóhatása, mert mi a szovjet példát követtük. Ezek [a foglalkozások] munkaidő után, délután vagy vasárnap voltak. Kellett menni lőgyakorlatokra, negyvennyolcas mintájú kispuskával lőttünk. Kötelező volt az ifjúsági vezetőknek. Készültünk a békére háborúval. A bankban volt az alagsorban egy lőtér. Hoztak egy őrmestert, az tanított minket, rémes volt. Rá kellett feküdni egy lőpadra, azt mondták, csukjuk be a fél szemünket, és úgy célozzunk. Én mind a kettőt becsuktam, mert féltem. Meghúztam a ravaszt, és hatalmas dörrenés volt. Azt hittem, lelőttem ezt a pasit, nagyon meg voltam ijedve. Vaksötét volt, lelőttem a villanykörtét. Állandó mese volt a bankban ez. Kellett menni gyakorlatra is, legurultunk a hegyoldalon, ilyen harcias dolgokat kellett csinálni. Abban is részt vettem. Az MHK-mozgalom, „Munkára, Harcra Kész”, az volt a neve, egy sportmozgalom volt [Az MHK-mozgalmat 1949-ben indítottak a tömegek sportolásának megszervezésére. Célja elsősorban az volt, hogy a munkások és a parasztok azon tömegeit vonja be a sportba, akik addig nem sportoltak. A statisztikai adatok "növelése" érdekében a mozgalmat kiterjesztették az iskolákra, a hivatalokra és a fegyveres testületekre is. – A szerk.]. Az Úttörőstadionban is voltunk MHK gyakorlaton. A bank vezérigazgatója egy igazi, régi típusú úriember volt, Neményi, régi hitelbankos figura. Szegény, klottgatyában ugrándozott a Margitszigeten. Ez volt akkor az ifjúsági élet.

A bankban voltam akkor is, amikor megtudtuk, hogy Sztálin meghalt [1953-ban]. Levittek minket a kultúrterembe, és zokogtak az emberek. Az emberek nagy része teljes mértékig meg volt rendülve, volt, aki hisztérikus zokogásban tört ki – így voltak az emberek nevelve. Én ha visszaemlékszem a magam érzéseire, csak a legteljesebben meg voltam döbbenve. Valahogy olyan érzése volt az embernek, hogy ez az ember halhatatlan! És az, hogy meghalt, mi lesz ebből? Ilyen nem merült föl bennünk, hogy meghalhat. Akkor még nem gondoltuk azt, hogy egy embernek az élete az befolyásolhat egy fél világot, nemzeteknek, népeknek az életét, csak mikor egy ember meghal, akinek óriási nimbusza volt, és nagyon tiszteltük, és egyszer csak nincs az élők sorában. Emlékszem – azt mindig is emlegettük –, volt egy párttitkárnőnk, aki rosszul lett, úgy sírt, nagyon meg volt rendülve.

Aztán később minden kiderült, hogy halt meg, és mi történt. Jöttek a dolgok, ez az, amaz, azon is meg voltunk rendülve, mikor megtudtuk Sztálinnak a dolgait [lásd: Gulag; az SZKP XX. kongresszusa; Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson]. Lassan-lassan kiderültek a dolgok, a Gulag meg a rengeteg gyilkosság meg az orvosgyilkosság [lásd: orvosper] meg az antiszemitizmus [lásd: antiszemitizmus a Szovjetunióban] – ezeket csak később tudtuk meg, jóval később.

Akkor már tudtuk Rajkról is, hogy mit csináltak vele. És akkor tudtam meg, hogy mi minden van ezek mögött a dolgok mögött. A Rajk-ügy során tört össze az emberekben a hit. Amikor érettségiztem [1949], akkor volt a Rajk-per. Aztán Rajk újratemetése, akkor megdőlt az a fanatikus érzés az emberben, összeomlott bennünk valami, amiatt, hogy a saját emberüket föladták [Rajkot Lászlót 1955-ben rehabilitálták. – A szerk.]. Az én férjemben akkora változást idézett elő ez a Rajk-ügy, mikor kiderült a Rajkról, hogy mit csináltak vele. Teljesen megdőlt, ő, aki egy fanatikus kommunista volt, meg nagy híve a pártnak. Teljesen megdőlt a bizalma a pártban, hogy ilyet csinált. Kommunista maradt, de már nem hitt el mindent. És nagyon sok ember volt így, sokan ki is léptek akkor. Rajk újratemetésén rengeteg ember volt. Ez egy szimbólum volt egyébként. A férjem is ott volt és a barátai is, én nem. Nekem ott volt a gyerek, meg én nem mentem ilyen dolgokra.

A férjemet a bankban ismertem meg, 1953-ban. Ő a banknak az ifjúsági vezetője volt, és ott ismerkedtünk meg. Azt tudtuk magunkról, hogy zsidók vagyunk, de különösen a szülők nagyon ragaszkodtak ehhez, az anyósom is és az én szüleim is, hogy zsidók legyünk. Minket ez akkoriban nem érdekelt. Akkor olyan szellemiség volt, az 1950-es években. Mi nem voltunk vallásosak, közöttünk ez a kérdés fel sem merült.

A férjem, Gombos Endre 1928-ban született, és két évvel ezelőtt, hetvennégy éves korában halt meg hirtelen. Neki sem volt testvére. Ő is egyetlen gyerek volt, mint én. Pécsi származású volt, az édesapja is Pécsett született. Rendszeresen lejártunk Pécsre, a férjemet oda húzta a szíve. Ahányszor elvoltunk Pécsett, mindig elment a Munkácsy Mihály utcába, megnézni a házat, ami a nagybátyjának a háza volt, és ahol ő minden nyáron nyaralt. Én is elvittem oda az unokáimat, mikor lementünk megkeresni a családi sírt, amit alig találtunk meg. A vidéki temető borzalmas, alig-alig van rendezett sír, hiszen nincs, aki gondozza.

Már az apósom is Gombos volt, doktor Gombos Aladár. Az előző nevük Grün volt, és magyarosított név a Gombos. Ők magyarosították. A férjemnek egyébként az egyik lábfeje amputálva volt. Húszéves korában fölugrott a villamosra a Váci úton, és a villamos alá került. A mentődeszka mentette meg. Ez is egy családi tragédia volt. Úgyhogy egész életében sántított. Pécsett járt egyetemre, de a jogot itt fejezte be, Budapesten.

Az üldöztetés idején bujkált az édesapjával együtt. Lebuktak, igazoltatták őket, a férjemet bevitték a nyilasházba, az édesapját elvitték a Duna-partra, ott lőtték agyon [lásd: zsidók Dunába lövése]. A férjem megszökött a nyilasházból, és akkor ment be a gettóba. Az már 1945 januárjában volt, már amikor végét járta az ostrom. A férjem egész családját kiirtották Pécsett. A nagybácsikáját, Gombos Edét Mauthausenba vitték, onnan visszajött, de agyvérzésben meghalt 1945-ben. Doktor Gombos Ede nagyon híres pécsi ügyvéd volt. Nagyon gazdag ember volt, nagyon gazdagon nősült, és ő maga is egy nagyon jól menő ügyvéd volt, Pécs legjobb ügyvédje. Azonkívül virilista volt, ami azt jelentette, hogy a legmagasabb adót fizette. Az ő családját, a feleségét, a lányát, doktor Gombos Lillyt – egy végtelenül nagy tudású nőt, aki Svájcban végzett az egyetemen, a Sorbonne-ra is járt, történész volt –, őket is elvitték. A Lillynek a férje doktor Pinczési István volt, a férjem nagymamáját Grün Jánosnénak hívták. Ezeket mind, mind Auschwitzba vitték. Az egész családot Auschwitzban kivégezték [A mellékelt kép (huego002.jpg) szerint Pinczési István „Oroszországban” halt meg, 1942-ben – nyilván a Szovjetunióban, Ukrajnában mint munkaszolgálatos. – A szerk.].

A férjem jogász volt, a bank után az Erdőgazdasági Igazgatóságon kezdett el dolgozni, a jogügyi osztályon. Aztán amikor az megszűnt, átkerült a MÉM-be. A MÉM volt a Földművelésügyi Minisztérium elődje a szocializmusban, Mezőgazdasági- és Élelmezésügyi Minisztérium. Ott is a jogügyi osztályon dolgozott mint jogász az 1960–1970-es években. Aztán a Mérésügyi Hivatalban főosztályvezető volt, onnan ment nyugdíjba. Erősen baloldali ember volt, sőt, nagyon elkötelezett ember, 1945 óta párttag. Megvan most is a tagsági könyve. Én nem voltam párttag soha. A férjem komoly újságírói tevékenységet is végzett, még nyugdíjas korában is. Több újságnak is írt, a „Népszavá”-ba rendszeresen, de írt a „Magyar Hírlap”-nak, a „168 órá”-nak, majdnem minden újságnak. Sőt zsidó lapba is írt, az „Új Élet”-be. Politikai szempontból a zsidó létéért nagyon harcolt. Nem volt természetesen vallásos mint meggyőződéses kommunista, de erősen zsidó érzelmű ember volt. A zsidó népért mint népért harcolt mindig, a jogaiért, az antiszemitizmus ellen. Tulajdonképpen ez lett az ő életének a vége, ez az intenzív politizálás.

1954-ben esküdtünk. Az esküvőm sivár volt, mert 1954-ben nem volt nagy felhajtás. A második pár voltunk az Oktogonon, a nagy [akkori – némileg jellemző – szóhasználatban: központi] házasságkötő teremben, akkor nyílt. Menyasszonyi ruha, koszorú és fátyol akkor nem volt divat, hanem egy fekete kosztümöm volt meg fehér kalapom. Nagyon egyszerű esküvő volt, de a bankból az összes barátunk ott volt. Arról, hogy lakodalom, szó se volt, anyukám csinált egy fogadásszerűséget, feketén vettünk italokat. Arra nagyon emlékszem, hogy feketén tudtunk csak szerezni, mert másképpen nem lehetett hozzájutni. És olyan szegényes volt az egész.

Aztán a Frankel Leó utcában laktunk, anyósommal együtt. Nagyon rossz viszony volt közöttünk anyósommal. Ő egy elég furcsa teremtés volt, benne volt egy nagyon erős féltékenység a fia iránt, és mindig tönkre akarta tenni a házasságunkat. A férjem kettőnk között állt, kellemetlen volt. Húsz évig nem beszéltünk, pedig itt laktunk, egy lakásban.

Egyébként ugyanúgy zajlott az életünk, mint az akkori fiataloké, szerény körülmények között, nehezen, de örömmel éltük azt az időszakot. Mindennap együtt mentünk dolgozni, aztán jöttünk haza. Én nehezen láttam el a háztartást, mert nem voltam egy háziasszony típus, otthon el voltam kényeztetve, de próbáltam tanulgatni. Vasárnaponként a szüleimnél ebédeltünk, hogy segítsenek rajtunk valamit, mivel én főzni nem tudtam. Nagyon szerettünk szórakozni, volt társaságunk is. Mikor férjhez mentem, a baráti körünk legnagyobb része a férjem iskolatársaiból és munkatársakból alakult. A férjem iskolatársai – ő a Barcsayba járt [A Madách Imre Gimnáziumról van szó, amelynek elődje volt az 1881-ben alapított Barcsay Gimnázium. Ez volt a főváros első állami gimnáziuma, 1887-ben lett főgimnázium. – A szerk.] – nagyrészt zsidók voltak, a barátok is. Aztán 1956-ban volt, aki elment innen, úgyhogy akkor lecsökkent a baráti körünk. Mi nagyon sokat jártunk a Tisztiházba, a Váci utcába, mert volt köztünk olyan is, aki katonatiszt volt, és annak a belépőjével mehettünk. Ott olcsón adtak enni, lehetett szórakozni, táncolni, színházba menni, ilyesmi volt a mi szórakozásunk.

A későbbiekben, már akkor megvolt a fiam is, amikor már enyhült a helyzet [Az 1956-os forradalom utáni megtorlásokat követő enyhülésre utal. – A szerk.], nem rendezvények voltak a vállalatoknál és a bankban sem, hanem volt már bál. És az Erdőgazdasági Igazgatóság, ahol akkor a férjem dolgozott, rendezett egy nagy bált. Az felejthetetlen volt, a Gellért Szálló összes termét lefoglalták. Ez az 1960-as évek elején volt. A bank is rendezett, mi úgy hívtuk, hosszúruhás bált. Mindenki nagyon izgatott volt, mert mi nem voltunk a bálhoz szokva, legalábbis én nem. A férjem ugye vidékről jött, ő ismerte a jogászbált, ismerte a megyebált, ő bálozós volt, de én nem. És nagyon boldogok voltunk, anyukám, aki varrónő volt, nagyon szép ruhákat csinált nekem a bálra. Volt nagyestélyi ruhám a banki hosszúruhás bálra, ez jelmezbál volt, a férjem be is öltözött, láthatatlan ember volt, be volt fáslizva a feje meg a keze, és így volt láthatatlan ember. De általában nagyon szerettünk eljárni, jártunk nyilvános helyekre is, akkor még megközelíthető volt egy Gellért-terasz, vagy a Váci utcában volt egy énekes presszó, oda is jártunk. Ezek akkor vékonypénzű emberek számára is elérhetőek voltak. És nagyon sok fiatal volt ezeken a helyeken. A háború kötöttségei, feszültsége után egy felszabadult légkör alakult ki. Szóval fiatalasszony koromban nagyon sokat szórakoztunk.

Jóban voltunk Schweitzerékkel is. A Schweitzer budapesti főrabbi volt, előtte Pécsen volt főrabbi. A felesége pécsi születésű, őt pedig Pécsre nevezték ki mint fiatalembert. Az én férjem Pécsről származik. Schweitzerék nagyon jóban voltak a férjemmel, baráti kapcsolatban. És ez megmaradt, mikor följöttek Budapestre, akkor is. Nagyon-nagyon rendes emberek. A férjemet borzasztóan szerették, és mikor meghalt, az nagyon megviselte mind a kettőt. Akkor szinte a szárnyaik alá vettek engem, és azóta is nagyon jó, szoros barátságban vagyok velük.

Én egészen addig részt vettem az ifjúsági mozgalomban, amíg nem vártam a gyerekemet. Aztán szétbomlott minden. Kérdezték – de akkor már nagyon a végén voltam a terhességnek, 1957-ben –, hogy nem akarom-e megalapítani az ifjúsági mozgalmat a bankban. Már nem volt hozzá időm, de megcsináltam volna. 1957 áprilisában született meg a fiam, Iván. Aztán itt volt a gyerek, kicsi volt, úgyhogy korlátozva volt a szabadidőnk.

1956 őszén terhes voltam, és nagyon el voltam keseredve. Egy kolléganőmmel jöttem haza első nap, október huszonharmadikán [lásd: 1956-os forradalom], és sírtam. Azt mondtam: „Jaj istenem, mi lesz ezzel a gyerekkel?” Azt mondta nekem: „Jegyezd meg, hogy az Isten, akinek bárányt adott, ad legelőt is.” Ezt sose felejtettem el! De hogy mi mit szenvedtünk, az nem volt mindennapi. Először is éjszaka kellett elmenekülnünk, mert itt a házban a férjemet megfenyegette egy lakó, mert tudta róla, hogy ő hű párttag. Azt mondta a férjem: „Most pedig elmegyünk anyádékhoz.” „Én tudom, mikor kell menekülni”, mondta, és éjszaka elosontunk. Akkor már minden volt kiírva: „Rohadt zsidók, menjetek vissza Auschwitzba” és ehhez hasonlók. Falra firkálták fel már huszonharmadikán, itt, Budán, a Frankel Leó utcában. Elkezdődött az antiszemitizmus rögtön. Amikor a székházat megtámadták, és kiugráltak az ablakon az emberek, azon az éjszakán kellett menekülnünk [lásd: Köztársaság tér, 1956].

Aztán én mindennap bejártam dolgozni – ez volt októberben, félidős voltam. Mindennap gyalog bejártam a bankba, a Fő utcán mentem végig. Gyalog kellett menni, és egyszer, amikor a Batthyány téren mentem, valaki, egy emberre mutatva, elkiáltotta magát, hogy ez kommunista. És a szemem láttára szétszedték azt az embert. Borzasztó volt, én csodálom, hogy egészséges gyereket szültem. Bár elmenekültem onnan, de azért láttam, hogy az ember ordított, és kitépték a karját. Nem akarom részletezni, de borzasztó volt. Ez csak egy epizód, egy jelenet. Hogy az az ember ki volt, mi volt, egy puszta járókelő volt, nem tudom, de ez mindig előttem van. És a bankot is fegyveresen támadták. Azt hitték, hogy a bankban pénz van. A bankban nem volt pénz. Olyan lövöldözés volt itt, a Külügyminisztériumot támadták meg. Itt a Külügyminisztérium, egészen közel a lakásunkhoz. Ott ültem a földön, az íróasztal fedezékében, mert féltünk, hogy belőnek. Borzasztó időket éltünk át, a férjem el volt keseredve. Mi lesz velünk, hogy lesz?!

Föl se merült, hogy másodszor is fölszabadítanak az oroszok. Egyszer csak november negyedikén reggel arra ébredtünk, hogy orosz tankok állnak itt, a Frankel Leó utcában meg a Fekete Sas utcában – akkor jöttek be az oroszok. Mi olyan boldogok voltunk, mint 1945 januárjában. Még főztem teát is, és vittem le. Szegény katonák, fogalmuk se volt, hol vannak, miért vannak itt, mi történt. Fiatal kis gyerekek voltak, itt dideregtek, féltek. Nem úgy néztek ki, mint a harcoló csapatok. És el voltak ragadtatva, hogy vittem le nekik teát. Gőzük sem volt, hogy én ellenség vagyok, vagy mi vagyok. És akkor tényleg másodszor felszabadultunk.

A háború utáni időkben nekünk nem volt semmi konfliktusunk. Mi nem kerültünk azokba a körökbe, akiket kitelepítettek [lásd: kitelepítés]. Akkor nem voltak megkülönböztetve a zsidók és nem zsidók. Inkább akkor a származás volt az érdekes, hogy valaki arisztokrata-e. Mi nem éreztünk semmiféle antiszemita megnyilvánulást, semmit az égvilágon. Akkor ez nem is volt tulajdonképpen kérdés. A Szovjetunióban voltak ilyen megnyilvánulások, az orvosper meg hasonlók, de itt, Magyarországon nem volt. 1956-ban élesedett ki ez a kérdés tulajdonképpen. Akkor vált élessé az antiszemitizmus meg a zsidózás. A Kádár-korszakban nem lehetett, mert azt erősen megbüntették volna.

A Kádár időszak volt a mi életünk legbékésebb időszaka. Én nagyon nagy híve vagyok Kádárnak. Nem vagyok egy temetőbe járós, a szüleim sírján kívül csak és kizárólag a Kádárnak a megemlékezésére megyek el. Mikor meghalt, nem tudtam elmenni a ravatalához a tiszteletet leróni. Lementem, megvettem a virágot, átnéztem a Duna-parton a pesti oldalra, a Fehér Házhoz, és – ilyet még az életben nem láttam – a Fehér Háztól, mert ott volt felravatalozva, végig sűrű tömeg állt, állítólag a Szabadság térig, annyi ember volt, úgyhogy én végül nem mentem el.

Tudom, hogy minden vezetőnek megvannak a bűnei. Én csak két bűnt ismerek el. Egyik a Rajk-per volt, a másik pedig az 1968-as csehszlovák megszállás [lásd: prágai tavasz]. De mindezt Kádár azért csinálta, mert elkötelezettje volt az oroszoknak, és ha az oroszok úgy kívánták, ő mindent megtett nekik. Külföldön is olyan tisztelettel beszéltek róla az emberek, mint amilyen tisztelettel mi gondoltunk rá. Én nem vagyok egy politikusimádó, de őt végtelen sokra becsülöm minden szempontból. Kádár békességet, nyugalmat biztosított nekünk, ingyen diplomát a férjemnek, a fiamnak, a menyemnek. Szerény, de rendes megélhetést. Úgyhogy én annyira hálás vagyok azért a harminc évért, amit kaptam tőle. És nagyon nagyra tartottam, hogy egy puritán, egyszerű munkásember volt, akinek az egész világon olyan nagy nimbusza volt. Mert volt.

Nyaralni minden évben voltunk, kivéve, amikor még egész kicsi volt a fiam, akkor még nem tudtunk menni. Voltunk belföldön beutalásos rendszerben. Akkor úgy nyaraltak az emberek, hogy a gyáraknak, intézményeknek voltak saját üdülőik, és volt a SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) üdülő is [lásd: SZOT-beutaló]. És az ember minden évben mehetett nyaralni fillérekért. Megigényeltük a beutalót, és akkor kaptunk beutalót két hétre fillérekért. Megvolt a társaságunk, a kollégák, a barátok, a gyereknek is megvolt a baráti társasága. Tihanyban volt egy vitorlásklubja a banknak, a régi nagy uraknak a jachtklubja volt, amit államosítottak. Nagyon jó kosztot adtak, jó volt a társaság, nagyon kellemes volt. A MÉM-nek [Mezőgazdasági- és Élelmezésügyi Minisztérium] Zamárdiban volt egy nyaralója és [Balaton]Lellén. Sokkal később, mikor már a férjem az Országos Mérésügyi Hivatalban dolgozott főosztályvezetőként, a vezetők kaptak Őszödre, a kormányüdülőbe idény előtt vagy idény után beutalót. Oda is kaptunk egyszer egy beutalót, hát te jó isten, az szuper volt. Akkor is a főelvtársak egész különleges módon éltek és nyaraltak, és belenyaltunk mi is egy kicsit a mézespikszisbe. Ott fantasztikus dolgok voltak, voltak külön házacskák a „nagyon főelvtársaknak”. Nekünk is olyan ellátásunk volt, hogy ájuldoztunk, és fillérekért vettük az italt, volt külön bazár, ahol fillérekért lehetett mindent venni. Olyan lakosztályunk volt, hogy nem találtuk benne egymást, nappali szoba, két hálószoba, csodálatos fürdőszoba. Akkor még nem ismertük azt a csapot, amit le kell nyomni, és el kell fordítani, és akkor jön belőle a víz. Rohantunk a szobaasszonyhoz, hogy hogy megy a víz. Az egy nagyon jó üdülés volt.

Aztán később már minden évben csak külföldre mentünk, mikor már lehetett menni. Európa nagyvárosait, tengerpartot, mindent láttunk. Először 1963-ban mentünk külföldre, a nagynénémhez, Rózsi nénihez, aki Párizsban élt, mentünk ki egy hónapra [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Kértünk útlevelet, én megkaptam, a férjem nem. Az volt az elvük, hogy biztonság kedvéért az egyik maradjon itthon, hogy a másik visszajöjjön. A férjem elment a Belügyminisztériumba, és közölte, hogy irtó érdekes, de ő a feleségével szeretne kimenni Párizsba. A gyereket itthon hagyjuk. És a gyerekhez visszajövünk. És csodák csodája megkapta ő is egy hét múlva az útlevelet. Kimentünk a nagynénikémhez, és huszonnyolc napig voltunk Párizsban. Mindent megnéztünk, és vissza is jöttünk. Istenien éreztük magunkat, ott voltak az unokatestvéreim, ők is velünk tartottak sokszor. Akkor láttuk először a „Westside Story”-t, akkor mutatták be Párizsban, voltunk az Operaházban, Versailles-ben, láttunk mindent, amit egy turistának meg kell nézni. Naponta be volt osztva, hogy mikor mit nézünk meg. Ez volt a párizsi utunk.

Aztán az 1970-es években, mikor már engedtek háromévenként külföldre, akkor is mentünk [lásd: kék útlevél]. Később már minden évben mehettünk. Mindegyik nyaralás emlékezetes volt, ezek egyforma nyaralások voltak; tengerparton, napsütésben elterülve. Egy hétre mentünk mindig. Spanyolországban voltunk többször, voltunk Törökországban, Görögországban, Olaszországban, mikor divatos volt. Európában Románián kívül majdnem minden országban voltunk. Bulgáriában is voltunk az Aranyparton [Az Aranypart Várnától 17 km-re található a bolgár fekete-tengeri Riviéra északi részén. – A szerk.]. Az is egy divatos hely volt, nagyon kellemes volt. Bécsben többször voltunk. Nekünk eleinte csodálatos volt a külföld. Akkor egy bécsi bevásárlóközponttól elájultunk; az árubőség, a csodálatos külföldi áruk. Láttuk a csodás szép dolgokat, de pénzünk az nem volt. Csak csodáltuk a kirakatokat.

Én nagyon ki akartam menni Lengyelországba is. Ez az 1970-es években volt, mikor már a magyarok nagyon szerettek kijárni Lengyelországba, mert a lengyelek nagyon szerették a magyarokat [A magyarok akkoriban nem csak ezért szeretek kijárni Lengyelországba, hanem azért is, mert a „bevásárlóturizmus” kezdetén még a környező szocialista országokból lehetett behozni olyan árukat, amelyek a hiánygazdaság körülményei között Magyarországon keresettnek bizonyultak: a sajátos szocialista „magánimport” cikkei között Lengyelországból vászonnemű szerepelt, Romániából akkoriban például borsot és konyakot „importáltunk”, később Jugoszláviából szintén tömény szeszes italt és csokoládét, szovjet társas utakról pedig például barkácsgépeket. – A szerk.]. Én is elmentem egyszer a férjemmel Krakkóba, és apukám nagyon örült ennek. Akkor mondta apám – aki egyébként nagyon szűkszavúan nyilatkozott az életéről –, hogy az ő idejében a lengyelek nagyon híresek voltak a konfekciós árukról. Mi nem is emlékből mentünk ki, semmiféle zsidó emléket fel nem tudtunk fedezni. Nem volt összefüggésben apám lengyel származásával, akkor mi nem nagyon foglalkoztunk ezzel a kérdéssel. Kimondottan turistaútként mentünk Lengyelországba. Hárman mentünk a fiammal és a férjemmel, csak azért, mert nagyon érdekes volt. Akkor mi még nem tudtuk, hogy a lengyelek a zsidókat igazából nem szeretik, mert ott óriási nagy az antiszemitizmus. A lengyelek a zsidókat kiirtották teljes mértékben, alig vannak ott zsidók. Megnéztük a nevezetességeket, aztán elmentünk Zakopanéba, ott pihentünk egy kicsit.

Amikor férjhez mentem, föl se merült bennem, hogy kivándoroljak Izraelbe. Először is én itt nem hagytam volna a szüleimet. Aztán [1977-ben] anyám egyedül maradt, édesapám meghalt, végképp nem akartam elhagyni. De a férjem se akart hallani ilyesmiről. Nagyon tisztelte Izraelt meg az izraeli katonákat, Izrael szellemét, de hogy ő ott éljen, arról hallani se akart volna. Egyszer voltunk Izraelben, 1989-ben, rám nagyon nagy hatással volt. Körutazáson voltunk, hajóút volt, és egy kora reggeltől késő estig voltunk Izraelben. Végigvittek minket az egész országon, csak délre nem mentünk le, mert a Holt-tengernél voltak akkor zűrök. Mindenhol voltunk, Betlehemben, Tel-Avivban, Haifán, Jeruzsálemben, minden nevezetességre elvittek minket. Úgyhogy nagyon sűrítve, de megkaptuk Izraelt. Nekem mindig az volt a vágyam, hogy még egyszer visszamegyek egy többnapos útra, de itt van ez a háború, nem merek.

Csodálatos országnak tartom, olyan gyönyörű. A semmiből, a sivatagból kinőtt egy ilyen csodálatos szép kis ország. Itt vannak az én barátaim és a többi cionisták, akik kimentek a kezdet kezdetén a sivatagba építeni. Gyönyörű egy ország, és milyen biztonsági intézkedések voltak! Hogy nem kaptunk-e valakitől töltőtollat vagy valami gyanús ajándékot? Kérdezték, mielőtt felszálltunk a hajóra. Borzasztó ennek a lélektani hatása. Ez egy szerencsétlen ország. Mit szenvedett, és mit szenved, és mennyi vér omlott ezért az országért! Persze hogy félnek mindenkitől az égvilágon. Mikor elmentem Izraelbe, nagy benyomást tett rám, ebből a népi hovatartozásból ered az én zsidó érzésem. Érdeklődöm, elolvasom az „Új Élet”-et, hogy ezekkel a hitéleti dolgokkal tisztában legyek. De vallásos nem vagyok, istenhívő gyerekkorom óta nem vagyok. A férjem is így népnemzetileg kötődött a zsidósághoz.

A fiam 1957-ben született. Mikor megszületett, nagyon nehéz helyzetben voltam, akkor nem volt még szülési szabadság, mindenféle csalásokkal az orvos segítségével öt hónapos koráig voltam vele otthon [A gyes bevezetése (1967) előtt összesen 12 hét szülési szabadság illette meg az anyákat, ebből legfeljebb 4 hetet terhességük utolsó szakaszában is kivehettek. Amikor valaki – legkésőbb a gyerek 3 hónapos korában – visszament dolgozni, valameddig még kapott ún. szoptatási munkaidő-kedvezményt, amit akár összerakva, naponta „egy tételben” is kivehetett. – A szerk.]. Utána dolgozni kellett mennem, és anyukámnak adtam oda a fiamat, szegény, még a varrás mellett a gyerekre is vigyázott. Aztán bölcsődébe került, a banknak volt egy nagyon jó bölcsődéje, de nagyon beteges gyerek volt, állandóan tüdőgyulladása volt, és éjszaka soha nem aludt rendesen, mert a csecsemőmirigye nagy volt, és nem kapott levegőt. Úgyhogy volt olyan éjszaka, hogy egész éjjel fogtam a kezét, hogy megnyugtassam. Aztán még kétéves kora előtt kivették a manduláját, hogy ezzel segítsenek rajta. Nagyon jó orvosa volt a bölcsődének, és aztán ő volt végig a gyerek orvosa. Sokat betegeskedett a gyerek, sokat voltam vele itthon, egészen az iskoláig, akkor magához tért. Általában hatéves korban szoktak a gyerekek megerősödni. Nála is így volt, és nagyon rossz kisgyerekké vált, sokat verekedett, sokat mérgelődtünk miatta. A Bem József utcai általános iskolába járt, az egész környék oda járt, úgyhogy ma is itt a környéken mindenkit ismer, akik itt maradtak. Aztán általános iskola után a Táncsics gimnáziumba járt, az a tizenkettedik kerületben van, ott már megkomolyodott, még elsőben verekedős volt, de aztán megkomolyodott.

Ő már tízéves korától kezdve villamosmérnöknek készült. Ilyen szerencsések voltunk. Csak a villanyszerelés érdekelte. Még három-négy éves volt, mikor az óvodában a villanyszerelő szerelt, és ő ott állt mögötte. Akkor mondta a villanyszerelő bácsi, hogy ezt a gyerekeket taníttatni kell, villamosmérnöknek kell lennie, mert komolyan érdekli őt ez a dolog. És valóban ő nagyon céltudatosan tanult, a humán tárgyakat utálta, nem tanulta, történelemből majdnem bukott az érettségi előtt, de a matekot, a fizikát, azt tanulta. Nem volt ő jó tanuló soha. Közepes volt. Csak matekból és fizikából volt ötös, mert azt tudta, hogy felvételi tárgy. Az osztályfőnöke volt a matektanár, és annak szóltunk, hogy amennyiben úgy látja, hogy a gyerek segítségre szorul, szóljon, akkor fölveszünk mellé egy tanárt, mert a műszaki egyetemre készül, villamosmérnök szeretne lenni. Ez elsőben volt. A tanár rettenetesen csodálkozott, hogy ilyen nincs, de van, aztán rájött, hogy van. És valóban, első nekifutásra fölvették.

Bekerült az egyetemre, elvégezte az egyetemet, ott ismerkedett meg a feleségével is, az úgynevezett E-klubban, ahova a fiatalok jártak és járnak. Az egyetem kezdetétől a fiamnak társadalmi ösztöndíja volt a Transzvill vállalattal, az akkor nagyon divatos dolog volt. Ő kapott minden hónapban egy bizonyos összeget, ösztöndíjat, és amikor elvégezte az egyetemet, a Transzvillhoz ment dolgozni. Akkor még kapkodtak a munkaerőért. Azt hiszem, egy évig kellett ott lenni az ösztöndíj miatt, de nem sokáig volt ott, aztán ment különböző vállalatokhoz. De mindig voltak neki különleges dolgai, találmányok, újítások, például hangpostafiók meg ez a bélyeg, amit most ad ki a posta saját fényképpel, ennek a programját is ő csinálta. Ennek nem nagyon örültek sehol az idős kollégák, nem szerették, ha a fiatalok kezdeményeznek. Aztán valamilyen összeköttetés révén bekerült egy műszaki főiskolára tanársegédként. Ott volt másfél évig, de nagyon rossz főnöke volt, valami korrupt egyén, aki kihasználta a fiatalokat, velük íratta a kandidátusi disszertációját is. A főiskolán a fiamnak volt egy kollégája, akivel nagyon jóban volt, ő is utálta ezt a főnököt, és ő aztán elment egy nagy amerikai céghez. A fiam akkor már elment a főiskoláról egy vállalathoz, ott megkereste ez a régi kolléga, és felajánlotta, hogy jöjjön ő is ehhez a céghez. Nem sokat teketóriázott a fiam, most már nyolcadik éve dolgozik itt. Ez egy nagyon jó amerikai vállalat, sok külföldi úttal. És a fiam nagyon szereti, amit csinál.

A feleségével az egyetemen ismerkedett meg, és még egyetemre jártak, amikor összeházasodtak. Mi kétségbe voltunk esve, hogy a fiunk abba fogja hagyni a tanulmányait, de akkor még nem ismertük a menyünknek azt az oldalát, hogy ő nagyon törekvő, nála szó se lehetett arról, hogy abbahagyni a tanulást. Így a fiam is, a menyem is elvégezte az egyetemet. A menyem vegyészmérnök lett. Aztán jöttek a gyerekek, és a menyem közben a közgazdasági egyetemet is elvégezte. Most egy külföldi cégnél a pénzügyi osztály vezetője, és van egy saját maszek könyvelői vállalata. A fiamnak is van, csak ő nem nagyon ér rá a maszekkal foglalkozni.

A fiamat mindenféle vallási szellem nélkül neveltük, a férjem ehhez ragaszkodott. A mai napig sincs a fiam ezekkel a dolgokkal tisztában, csak amennyit hall. A fiam felekezeten kívüli. Ez kimaradt az életéből, és nagy szerencséje volt, hogy sose került antiszemita társaságba, nem csúfolták ezzel. Az én menyem vidéki lány és keresztény, de nem tartja a vallását, nem tulajdonít a vallásnak semmiféle jelentőséget, az unokák sem nevelkednek vallási szellemben. Ez egyrészt nem volt baj, nem volt rossz; de másrészt rossz volt, mert a műveltségnek egy bizonyos fokát vagy ágát nem ismerték meg. Később [az unokák] már tudták, hogy ők zsidó származásúak, mert tudták, hogy az én édesapám, az ő dédapjuk Mauthausenban volt. Én meséltem nagyon sokat nekik.

Az unokák sajnos egyáltalán nem ismerik a vallást. Annyit tudnak a zsidóságról, amennyit az iskolában a holokausztról elmondanak, és amennyit én mesélek. Elvitte őket az apjuk Mauthausenba, elvitte őket Auschwitzba, hogy lássák a zsidóság történetét. De tulajdonképpen őket ez a kérdés nem érdekli. A fiamnak van zsidó vénája, mert bár nem politizál, semmilyen pártnak nem tagja, nem is vesz részt politikai kérdésekben, de nagyon baloldali érzelmű. És nagyon érzékenyen hat rá az antiszemitizmus. A baráti köre teljesen vegyes, még MIÉP-es barátja is van, de a baráti körében sem politizál. Szóval ő tulajdonképpen a zsidókérdéssel mint olyan nem is foglalkozik. És nagy szerencséje, hogy sose ütközött antiszemitizmusba közvetlenül, a személyét érintően.

Nagyon jó gyerekem van, figyelmes, szerető. Az unokáim is nagyon rendesek, a menyem is. A nagyobbik unokám, Gellért 1981-ben született, a kisebbik, Endre 1983-ban. Ők a Vendéglátóipari Főiskolára járnak. Mióta egyedül vagyok, a családom rengeteget törődik velem. Naponta többször telefonálnak, minden hétvégén itt vannak, én is ünnepekkor mindig náluk vagyok. Nekem, hála istennek, olyan természetem van, hogy magamban vagyok bús, kifele soha senki nem látja, hogyha szomorú vagyok. Igyekszem csak a szépre emlékezni, és nem visszaemlékezni a sok rosszra.

1986-ban nyugdíjba mentem, és még a bankból valaki kiajánlott engem egy főiskolára. Nem akartam már dolgozni, azt mondtam, elég volt egy életre, de aztán jött a főiskoláról egy ember, hogy csak átmenetileg menjek oda, hogy betanítsak egy beruházót, aki akkor lépett oda be. Odamentem átmenetileg, a munkaügyi és bérosztályra kerültem, és tizennégy évig ott voltam. 2000-ig voltam ott, akkor összevonták a főiskolákat, és lett a Budapesti Műszaki Főiskola. De ott is jó volt. Az a szerencsém, hogy nagyon könnyen be tudok illeszkedni, és tudok barátkozni. Ezért sose éreztem magamat rosszul munkahelyen.

A rendszerváltást nehezen éltem meg. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmi előfordulhat a világon, és nagy csalódás volt számomra. Nekem ez a véleményem a rendszerváltásról. Szegény férjem azt mondta, mikor kérdezték, hogy vagy: „Ha ez a rohadt rendszer nem volna, akkor nagyon jól.” Mindig ez volt a válasza. Hát ez volt nagy vonalakban az életem története.
 

She has quiet gentle manners, a clear mind and a bright memory.
She speaks slowly due to her stuttering since childhood. She is taciturn and not emotional.
She says she devoted her life to work.

Her husband Isaac Verkhovski died in 2002. She lives alone in a three-bedroom apartment near the State University in Moscow.
Her apartment is very clean and cozy. Her husband Isaac Verkhovski was a stage designer.
He had a collection of folk craft items: brightly painted Zhostovo trays.
 

[1]They are placed on the walls and there are also pictures and drawings by famous artists that have been given to him.
Rachil Meitina has no problems with her day-to-day issues. She has a housemaid from ‘The Hand of Help’, a Jewish Public Charity Fund’.
This woman cleans her apartment. Her son Gleb Verkhovski often visits her, too.
She willingly gave this interview. She enjoyed talking about her life and hopes the story of her life will be remembered by her son and grandson.

My family background

Growing up

During the war

After the war

Recent years

Glossary 

My family background

My paternal parents lived on Zadonovska Street in the suburb town of Vitebsk 2. My father’s parents died before I was born. All I know about my paternal grandfather is that his name was Moisey Meitin. My parents didn’t tell me anything about him. He probably died when my father was just a child. 

In my childhood my parents often took me to Vitebsk in summer. Vitebsk is a lovely town on the Dvina River, about 450 kilometers from Moscow. It is a very green town. There is a nice historical museum housed in the former town hall building. There was a Polish and a Belarus population in Vitebsk, but the majority of the population was Jewish. There was no Jewish neighborhood or district in the town: Jewish houses neighbored upon Belarus houses and this caused no problems whatsoever. People respected the traditions of other nations. My husband, who was born in Vitebsk, told me that his family lived in a communal apartment 3 and their neighbors were a religious Russian family. Their neighbors prayed for them and brought them Easter bread on holiday. They were friends. 

My father’s parents were middle class, as they would say nowadays. I guess, they were involved in crafts and one of them had something to do with medicine. My father’s parents must have been religious people. They attended the nearby synagogue in Vitebsk. 

I know very little about my paternal grandmother Gelia Meitina. I have her photograph. She had a beautiful and intelligent face. She was born in 1852 and died in New York in 1919. She emigrated to New York with her four children before 1915. My father didn’t want to go there since he was actively involved in the revolutionary movement here in Russia. My father Tsala Meitin was a member of the Bolshevik Party, propagated revolutionary ideas and was even exiled for this to the town of Beryozov, about 2,000 kilometers from Moscow. [Beryozov: a town in Tobolsk region, exile destination at the beginning of the 20thcentury]. Inmates in Beryozov called him Alexandr and when he obtained his documents later he had this first name written in there. He was exiled in 1905 during the tsarist regime and served his term until 1917, the October Revolution [see Russian Revolution of 1917] 4. My father finished cheder, but didn’t continue his studies in any institution afterward. He was self-educated but an intelligent man.

My grandfather and grandmother had five children: three boys and two girls. Regretfully I can’t tell you their names or dates of birth or death. I remember one of them well: Aunt Rosa. She had a son, but I don’t remember his name or any details about him.My parents corresponded with him, but at some point they stopped corresponding. My father had two brothers, Ruvim and Mosha, and another sister, whose name I don’t remember. My father was born in 1878. He was the second oldest brother in the family. Ruvim was older and Mosha or Moila – that’s how his family addressed him ‑ was younger than my father. 5I remember that they sent dollars when Torgsin stores 5 were opened6. These stores sold food products and other goods for dollars while other stores only accepted Soviet money. I remember that our parents bought my sister a coat with a white collar. My father corresponded with his brother until theearly 1930s when it was allowed. After 1937, when the political situation in the Soviet Union was strenuous [during the so-called Great Terror] 6, correspondence with relatives living abroad was dangerous and my father stopped writing to them[see keep in touch with relatives abroad] 7. He must have been afraid of being arrested and destroyed their photographs. The only photograph I have is of my grandmother and her grave. My father didn’t tell me anything about his mother, brothers or sisters. We lost track of them.

My mother’s parents lived in the village of Kazarnovichi near Vitebsk. My mother was born there in 1883. Later her family moved to Vitebsk where they lived on Smolenskaya Street in the center of town. I know very little about my maternal grandfather. He died before I was born. I think he died during World War I. They told me he was very greedy. He literally starved to death on bags of food stocks. His name was Morduch Kazarnovski. He was born in Kazarnovichi, but I don’t know the dates of his birth or death. 

My maternal grandmother’s name was Feiga Rokha Kazarnovskaya. I was named after her. She died shortly before I was born. It probably happened in 1917.She was also born in Kazarnovichi.near Vitebsk. I believe she was born in the late 1850s. My grandmother had a younger sister, Esfir. She married Ruvim Okunev, a Jewish man. She died shortly before World War II. They had four daughters. Her older daughter Sophia was my husband’s mother. She was born in 1891 and died in 1968. The second daughter’s name was Mary, born in 1892. The third daughter was Anna, born in 1894. And there was another Sophia. Probably, one of the girl’s name was Seina in Yiddish, but when they changed their names to Russian ones [see common name] 8 they both happened to have the name of Sophia. She was born at the beginning of the 20thcentury and died in 2001. 

All of them finished grammar school. Mary moved to Kaunas before World War II [see Great Patriotic War] 9. When Germans occupied Lithuania she ended up in a ghetto. Mary had two sons. One of them was a talented violinist. Both sons must have escaped from the ghetto, but they perished somewhere since they never showed up again after the war. Mary survived. After the war her sisters took her to Moscow where they moved to after evacuation. The sisters were accommodated well there. Anna was the secretary for the Chief Prosecutor of the Soviet Union for many years, Sophia junior was the secretary for the Chairman of the Moscow Council and Sophia senior was a teacher of mathematics. 

My maternal grandparents were religious. I don’t know any details since it was only my parents who told me about them. They had two daughters and a son: Frada, my mother,,born in 1883, Dvoira, born in 1890, and Isaac, who died in infancy. 

My mother’s sister Dvoira Kazarnovskaya lived in Vitebsk. She married David Levitan, a Jewish man. He was a well-known attorney in Vitebsk. During the period of collectivization 10 he saved many people from dispossession [see Kulak] 11. I saw them bringing him food products to thank him for his services. I remember once we spent our vacation in the house of a man that my uncle had saved from dispossession. 

When she got married Dvoira Kazarnovskaya became Vera Levitan. They had a son named Alexandr, born in 1908, and a daughter Sophia, born in 1910. Dvoira was a pharmacist. She worked in a pharmacy in Vitebsk. Before the Germans occupied the town during World War II Dvoira and her family evacuated.After the Great Patriotic War they didn’t return to Vitebsk, but stayed in Sverdlovsk [present-day Ekaterinburg] where they had been in evacuation. We corresponded with them occasionally: we sent greeting cards for holidays and birthdays. Dvoira died in 1990 at the age of 100. 

Her son Alexandr was a promising surgeon. During World War II he was a surgeon in the army, but since he was a weak person and had access to drugs he became a drug addict. He died in Leningrad in 1950. Her daughter Sophia was a lawyer. She married Felix Kaminski, a Jewish man, who was arrested and executed in 1937. Their son Edward Kaminski is a correspondent member of the Academy of Natural Sciences. Sophia died in Moscow in 1985. 

My mother finished lower secondary school and the medical/obstetrical school in Vitebsk. She entered a medical college in Petrograd, but quit after finishing her 2ndyear when I was born. My mother was also interested in politics when she was young. She was a member of the party of Mensheviks 12. She told me little about it, but I know that she even went to Geneva to a meeting with the Menshevik Party leaders: Plekhanov 13 and Martynov 14. She also went to meet Lenin in Paris, but I don’t know any details, of course.

My mother and father met in Vitebsk, probably during some [revolutionary] activities,that they were both involved in. They got married in Vitebsk in 1912. I don’t know whether they had a wedding at the synagogue or just a civil ceremony at the registry office. I know that they were both atheists. My parents’ mother tongue was Yiddish, but they always spoke Russian. They switched to Yiddish when they didn’t want their children to understand the subject of their discussion. 

My parents moved to Petrograd in 1916. The name of this city changed to Leningrad in 1924 and now it’s called St. Petersburg. I don’t know why my parents moved – probably because this city was the center of revolutionary activities. My parents rented an apartment and my father went to work as a typesetter in a printing house called Printing Yard. My mother was a medical nurse in a town hospital.Around this time my parents changed their Jewish names to Russian ones: my father became Alexandr and my mother became Fania Meitina. 

In 1917 my father was mobilized to the army. I know very little about this period of his life. I have a photograph from the time when he was in the army before the Revolution of 1917. He served in the tsarist army that didn’t exist any longer after the Revolution. My father returned home because of the Revolution. 

Growing up

My sister Vera Meitina was born in Vitebsk in 1912. I was born in Petrograd in 1918. 

My parents received a very nice apartment in a very beautiful pre-revolutionary building in the center of Petrograd. There were six rooms in the apartment. We used only three of them and our housemaid lived in another room. Two rooms were locked. There was a toilet near the kitchen and another one next to the bedroom. There was a wood stoked stove and also a Primus stove used for cooking. There were beautiful stoves for heating the rooms. Our janitor Alyosha brought wood for stoking the stoves. There was running water in the apartment. 

I had many toys. My father loved me a lot and always bought me toys. I remember my father saying that I had 24 dolls. The other three rooms in our apartment were called ‘cold rooms’,since they were not heated in order to save wood. My parents dressed me in warm clothes and we went for a stroll there. Later some students rented those rooms. In 1927 this apartment was divided into two. They made a kitchen in the hallway, a bathroom and a toilet and separated three rooms from us. Another family lived in this apartment – they had their separate entrance. Our apartment belonged to a scientist in the past. Before I was born his family left Russia for Prague. My older sister told me that their son came to pick up some of their belongings. This ex-tenant left a huge collection of books. I maintained a book log where I registered each book that members of our family took from there. I was like a librarian. My parents, my sister and I read books from this collection. There were Russian classics: Turgenev 15, Pushkin 16 and Dostoevskiy 17.

My parents had housemaids. When I was small I had a nanny. 

Her name was Kamilla and she was a Chukhon woman 18.
Another Chukhon woman brought us milk. She lived in the suburbs of Leningrad.
She perished during the blockade of Leningrad 19 during World War II.

My father was very cheerful and witty. He was the heart and soul of all gatherings. He was very sociable and easy-going. He was very intelligent and well read. It was amazing considering that he actually only had elementary education. He wasn’t strict with the children. When we lived in Petrograd he and I were called ‘Papa, buy’as a joke, since I was always asking him to buy a toy. He never turned me down. I think he had an influence on us. My sister and I made our way in life. He helped me a lot when I was working on my candidate’s dissertation. He typed the first draft. 

My mother obviously liked my sister more. She was never satisfied with me and constantly reproached me with her ‘she can sew’, or ‘she is so handy while you aren’t’. The only time I heard my mother praise me was when I defended my thesis. My mother called her friend and said ‘Rachel has defended her thesis today’. This was the only time in my life that she complimented my achievements. She was strict and greedy. Her father was greedy and she probably took after him, as well as my sister and her son. My mother was prudent. She was a cold person. I was never as close with my mother as I was with my father.

Our parents had many friends that often came for a cup of tea. They had a discussion and the children played in another room. I remember Christmas trees that we decorated in Petrograd. We celebrated Christmas and Easter. I remember a wooden bowl with the letters ‘CR’ [Christ is Risen] engraved on it. We didn’t celebrate Jewish holidays, but I remember that gefilte fish was made whenever our friends and relatives visited us on Soviet holidays, birthdays of family members and even at Christmas. Most of my parents’ friends were Jewish. My friend from that time had a Jewish father and a Russian mother. When another family moved into our apartment, after it had been divided into two, we became friends with them. There was a boy of my age in this family and I remember his mother taking the two of us to the Botanical Gardens. We were friends with our neighbors, although the door separating our apartments was always locked. 

My mother and father spent their vacation with the children at the dacha[cottage]. When we lived in Petrograd we rented a dacha on the bank of a lake somewhere in the suburb of Petrograd. We had a boat and went rowing on the lake. We often went to visit our parents’ relatives in Vitebsk. In summer 1934 we stayed in Shpili near Vitebsk. I think now it’s a suburb of Vitebsk. There were many apple orchards there. It was a lovely spot. I remember the sound of apples hitting the terrace of the house where we lived: sweet small Belarus apples. That summer the family of my future husband Isaac Verkhoski lived there, too. He is my second cousin. His mother Sophia Verkhovskaya and grandmother Esfir Okuneva were there, too. That was when I met him and we made friends, but many years passed before we got married. There are no relatives of ours left in Vitebsk. 

Our family was rather well off. Although my parents took an active part in the revolutionary life of the country when they were young they became rather neutral later. They didn’t discuss any political subjects with me and didn’t share with me their attitudes about what was going on. However, they were interested in the events. My father used to say, ‘When I die please come there and tell me what is happening in the world’. Fortunately, Stalin’s terror didn’t impact my parents. 

I spent my early childhood in Petrograd. I recall this town as a fairy tale. I found it very beautiful. There was a nice yard with a garden in it. We lived on a quiet street. There were stores and schools on the nearby lanes. My sister studied in one of them. Matveyevskaya church was on our street. It was demolished in 1930. We had already left for Moscow by then. There were synagogues in the city that I never went to since it wasn’t a custom in the family. They were destroyed in the 1930s when the authorities struggled against religion 20. It was a clean town with numerous private shops. I remember the period of the NEP 21 when stores were full. I remember delicious chocolate. My mother gave me some change and I bought a chocolate teddy bear. 

At the age of five I went to a state budget kindergarten near our house. The director of this house was a scientist in the field of pedagogy whose name I don’t remember. We learned music and dancing and had other classes. It was a very good kindergarten. I went to a Russian school in Petrograd and also attended a nearby music school where I learned to play the piano. I studied for three or four years in the music school. 

Lenin died when I was six years old. I remember that my father and I went to Troitskiy [Trinity] Bridge where we could hear gun shots from the fortress. There were crowds of people and the traffic stopped. I was too small to grasp the importance of the event, but I understood that something terrible had happened. 

In 1924 the printing house was closed and my father lost his job. He went to Moscow looking for work and we stayed in Leningrad. My father met an acquaintance of his in Moscow. He offered him a job as a corrector in the committee for standardization and development of state standards that had just been established. Later my father became a technical editor. My father rented a room in a house in the very center of Moscow. We moved to Moscow in 1930 and got accommodated on Kropotkinskaya Street. We exchanged our huge apartment in Leningrad for a small two-bedroom apartment, about 27 square meters, in Moscow. There was central heating and gas in this building, which was very rare in Moscow in the 1930s. There was also a bathroom, a toilet and a small kitchen in the apartment. In my class I was the only one living in an apartment with gas and heating. My mother went to work as a medical nurse at the medical facility of the University of Working People of the East and my sister entered Chemical Technological College. I was getting acquainted with Moscow. I used to take a tram to tour the city. I got used to Moscow, but I always liked Petrograd better. I still have warmer feelings for Leningrad than for Moscow. 

My mother couldn’t afford to pay for my musical education any longer. We were pressed for money. My mother and father’s relationships also changed for the worse. My father must have met somebody when he was alone in Moscow and didn’t terminate these relations. My sister told me later that she asked our mother why they stayed together and my mother said that my father didn’t want to leave his children. 

I studied in school 22, a former grammar school, in Moscow. A few years ago it celebrated its 75thanniversary. Many of our teachers used to teach in this former grammar school. I remember Sergey Fyodorovich, our teacher of mathematics. He addressed all his students with the formal ‘You’. Our teacher of physics was the author of a textbook in physics and our German teacher Albina Ivanovna was a teacher of the former grammar school. I had good marks at school. I was good at biology, but didn’t have any favorite subject at school. I had many friends. There were more boys than girls in our school. We kept in touch after we finished school and we are still in touch. There were Russian and Jewish children, but we didn’t care about each other’s nationality then. It was of no importance. We didn’t face any anti-Semitism, but I think there was some when looking back. I had a friend, Dima Zotov, a Russian boy. Our friendship stopped all of a sudden when we were in the 9thor 10thgrade. Now I understand that it must have been his strict mother that forbade him to have a Jewish friend. 

I became a pioneer at school. It was a routinely matter for me. I wasn’t an active pioneer. I remember we went to parades on Soviet holidays. The Iskra newspaper printing house was a patron organization supporting our school. Employees of the printing house went to parades with us. We got together near the printing house and marched to the Red Square. It was fun. There was a brass orchestra playing and we danced and sang.

After finishing school I decided to continue studying sciences related to chemistry and biology. I could take a tram that turned left to university or another one that turned right to the College of Fine Chemical Technology. Both institutions weren’t far from where I lived. The first tram that came to the stop was the one turning left, so I entered the Faculty of Biology of Moscow State University in 1936. I enjoyed studying there. There was no anti-Semitism. The dean and deputy dean at the university were Jews. Jewish scientists were lectures at the university, but later the situation changed. 

My specialty was the physiology of animals – biochemistry. My group was the best of the faculty and university. We were awarded two red banners for our academic success at university. It was a big honor. I studied well. I didn’t look my age when I was a 1st-year student. I remember my exam on morphology of plants. I wore a plain polka-dot dress with a white collar. I noticed that our teacher gave me a ‘5’ and a smile spread across my face. The teacher asked, ‘How old are you?’ I said, ‘19’, although I hadn’t turned 19 yet. He looked at me and said, ‘Well, at your age it is all right to be pleased with a mark. You won’t when you get older’. I wrote an interesting diploma thesis. My tutor was a professor, a scientist of the institute of biochemistry. This thesis actually became a part of the scientific work for which this institute received a ‘Lenin Award’ 23.

My friends were Mila Ginzburg, Ruth Berkman, Nina Gelmanand Shura Tseitlin, all Jewish girls. The only Russian girl was Natasha Melitsyna, the daughter of a well-known professor of medicine. We were always the first to take any initiative and we were called ‘presidium’. I joined the Komsomol 24 in university. I spent all my time studying and being involved in students’ scientific activities. I didn’t take part in any public activities. 

1937 had its impact on the university. Some outstanding professors and students disappeared. I remember a meeting where a student was expelled from university because his father had been arrested. I felt awkward at this meeting. I knew that he wasn’t to blame for his father’s ‘sins’ and that he was suffering already – so why add to his suffering? My father told me about the legal persecution of leaders of the Party. He understood that not all of them could possibly be ‘enemies of the people’ 25, but he never discussed this with me. 

My sister graduated in 1936  and got a [mandatory] job assignment 26 at the Scientific Research Institute of Glass where she was involved in scientific development. She defended her candidate’s dissertation in 1950. She met her future husband Pavel Prushak, a Russian man, when she was a student. Upon graduation from college he was a teacher at school. They got married in 1940. They had a civil ceremony, but no wedding party. It was the custom at the time. They lived in his room in a communal apartment in the center of Moscow. In January 1941 their son Leonid Prushak was born. My mother left her job to look after her grandson. She never went back to work. 

During the war

In 1939 when I was a student at university a pact with Germany was executed [see Molotov-Ribbentrop Pact] 27. I didn’t think that there was to be a war. On 22ndJune 1941 I passed my last exams. The beginning of the war was quite a surprise for me. It was a warm day. My sister took her baby son for a walk when she heard about the war on the radio. Shortly afterwards her husband was mobilized to the front. He perished at the front in 1942. 

Upon graduation from university I was going to work at the biochemical laboratory in a children’s hospital in Moscow where I had some training during exams. I went to this hospital, but it had already been turned into a military hospital. Well, I had to think about my mother and sister and her baby. We evacuated to Kineshma, about 350 kilometers from Moscow. My father stayed in Moscow since the institute where he was working stayed there, too. He stayed there until September 1942 when the Germans came close to Moscow and panic began in the town. He joined us in Kineshma and stayed there until he was called back to Moscow. 

We decided for Kineshma since our friend from Leningrad was there. My friend’s father had been arrested in 1937. Her father’s investigation officer had notified the family that they would be ordered to leave Leningrad within 24 hours in a few days. He advised them to think about a town where they wanted to go. They decided for Kineshma in Ivanovo region. My friend Galia Lifshytz was a student then. There was a technical college in Ivanovo and a chemical and ceramic plant and she thought that she would study and then go to work. This was in 1938. I visited them several times there. It was a nice town. 

When we came to Kineshma I went to the military registry office and they issued an assignment to me. I was to work in a hospital. There were many Jews in evacuation in Kineshma. The local population didn’t demonstrate any ill-mannered attitude. I worked as a lab assistant in hospital for two years. We worked from 8am till 8pm. We received a meal in the hospital and I even managed to take a bowl of shchi [cabbage soup] to my relatives. The family was having a hard time. We settled down in an empty house. Its owners had left. 

My mother and sister didn’t go to work. My sister had a baby son to take care of. She sold our belongings at the market to get some money to buy food. Later my father, who worked in a printing house, began to send us paper that my sister exchanged for food products in a kolkhoz 28 on the opposite bank of the Volga. My sister crossed the river by boat in summer and in winter she walked on the ice. We survived and two years later my father sent us a document enabling us to return to Moscow. We returned to Moscow in 1943. Moscow hadn’t been bombed, but there was hardly any food available. My father was very thin and looked awful. I hadesome potatoes and a three-liter jar of melted butter with me. I sat on the upper bench in the train the whole night holding it in my hands. When I returned my father and I went to the canteen at his workplace where we had nettle soup.  

We returned to our apartment in Kropotkinskaya Street. My sister went back to work at the Institute of Glass and my mother looked after my little nephew. 

I went to work at the biochemical laboratory of the central skin and veneorology hospital in Moscow. I worked there from 1943 till 1949. I defended my candidate’s thesis ‘Vitamin B and its influence on carbohydrate metabolism’ in 1949. We injected this vitamin into the brain of animals by the method of Lina Shtern 29 and watched how the skin was changing. This work also had practical significance: we offered treatment to patients by my method. 

After I had defended my thesis I got an invitation from the Academy of Sciences.
They said my thesis was very interesting,
but that there were too many references to Shtern and they wanted me to cross out this name. 

A professor, who used to be Shtern’s student and I sat down to do the corrections.
What else could we do? If we hadn’t done what we
were told the Higher Certification Commission wouldn’t have approved my dissertation.
A few days later it was approved. Shtern was a world-known scientist.
Employees of her institute were her followers and supporters. Later I attended a meeting
where an academician grabbed Shtern’s books yelling, 

‘On our Soviet money! On our money they’ve published these books!’ throwing them off the stand.
In 1949 Lina Shtern and members of the Jewish Anti-Fascist Committee 30 were arrested.
Her institute was closed, employees fired and another institute was created on the basis of the previous one.

The management of the institute where I worked was replaced.
The attitude towards Jews changed dramatically.
We were suppressed and abused.
There was such a hostile environment that we realized it was time to leave. 

I submitted my documents to the biochemical laboratory of Vishnevski Institute of Surgery where I became a junior scientific employee. I was employed on 1stDecember 1949 and on 3rdJanuary 1950 I was fired due to reduction of staff; they explained to me that since I was a new employee it was all right to fire me rather than somebody that had worked here for a long time. However, it was crystal-clear that they fired me because I was a Jew. Other employees felt sorry for me. One of them was acquainted with Bakulev, who was opening a laboratory at that time. He began to study lungs and needed to learn about gaseous metabolism, blood gases. He needed employees. 

Alexandr Bakulev was a famous surgeon. He was chief surgeon in the Kremlin hospital for many years and a full member of the Medical Academy of Sciences. He was the director of the surgical clinic at the town hospital; a very decent and intelligent man. He was a multifaceted surgeon. When I began to work with him he was organizing a lung department. In 1948 he performed the first heart surgery. He employed me. There were several broken units in the room where I was to work. They opened the door saying, ‘This is where you will be working’. I started work on 28thJanuary 1950. 

I actually set up the laboratory that lay the foundations for the Bakulev Institute of Cardiovascular Surgery. I was one of its founders. I was head of the laboratory. I worked there from 1950 till 1989. 

I met Isaac Verkhovski, my future husband, in 1934. In 1943 his mother, two aunts, Anna and Sophia junior, and he moved to Moscow. They lived in a room in a communal apartment. We met again on his mother’s birthday in 1948. We dated until we decided to get married in October 1950. We had a civil ceremony. Isaac was a designer and he was surprised at the dull interior design of this registry office. There were only dusty palm plants decorating the room. At home we had a small dinner. We settled down in my apartment on Kropotkinskaya Street. My mother, my father, my sister Vera and her son also lived there. There wasn’t much space. 

Isaac Verkhovski was born in Vitebsk in 1919. His father Samuel Verkhovski was an assistant accountant before 1917 and after 1917 he worked in trade companies in Vitebsk. He died in 1935 and was buried in the Jewish section of the town cemetery in Vitebsk. His mother Sophia Verkhovskaya, nee Okuneva, was a teacher. She finished a grammar school and was very good at teaching. She lived in Vitebsk before World War II and during the war she evacuated to the Urals with her relatives. 

After finishing lower secondary school in 1935 Isaac entered the art school in Vitebsk. He finished it in 1939. Afterwards he got a job assignment with the Lepesh regional theater near Vitebsk where he worked until the beginning of the war in June 1941. This was a traveling theater that was on tour in Western Belarus in 1941. He was chief stage and costume designer. When the war began the theater closed. They loaded all items on carts and walked beside the carts. My husband had a winter coat made in Belarus. It was a hot summer and he got tired of dragging this coat along. He threw it away. Since then he never had a winter coat made and did without. They got to Vitebsk and in some time my husband managed to evacuate with his relatives. 

In December 1941 he was mobilized to the army. He was wounded in his right hand at the front and was demobilized from the army in 1942. In November 1943 he began to work as art director in the Moscow Jewish State Theater of Solomon Mikhoels31. My husband participated in making arrangements for the Freilakh performance and many other performances produced by Mikhoels. He did the stage sets and costumes for almost all performances staged by Mikhoelsin the theater. My husband worked with a well-known artist called Alexandr Tyshler 32. They were friends. In 1948 Mikhoels was murdered in Minsk. My husband went to his funeral and helped his relatives to make all necessary arrangements. Isaac was very sad about the death of Mikhoelsand the subsequent closure of the Jewish theater. He stayed in the theater until the last day and helped to save the stage sets. The Jewish theater operated until early 1950. In the same year Isaac began to work in Maly Theater 33. He obtained an assignment by the Ministry of Culture. He worked there for over 30 years until he retired in 1989.

Our family didn’t have much to live on. I received a salary of 80 rubles when I was a lab assistant, which wasn’t a lot of money. My husband received 60 rubles. We lived with my parents until my son was born. We gave my mother 100 rubles of housekeeping money every month and had little left. My mother wasn’t really fond of my husband and that was mutual. My mother believed that I deserved better while my father was easy about it. In 1954 my husband mother’s sisters insisted that my mother-in-law lived with us. She was living with her sisters in a room in a communal apartment up until then. Living with my mother and mother-in-law under one roof wasn’t easy. 

After the war

Well, in 1950 I joined academician Bakulev’s group. I was senior lab assistant.
Senior lab assistant was a low position, the lowest one for a person with higher education and I was already a candidate of medical sciences. Later,
when we had our laboratory equipped my boss introduced me as our senior lab assistant and head of laboratory. I had a low position and a small salary because I was Jewish.
Once in early 1953, when the Doctors’ Plot’ 34 was at its height, I got a telephone call from the academy.
They notified me that I was fired due to reduction of staff in Bakulev’s group. I and another woman were fired. She was Russian, but her husband, a well-known physicist, was a Jew. The next day my manager went to see Bakulev. Bakulev had the habit of leaving town when something like this happened. My boss returned and said that Bakulev told him there was nothing he could do at the moment. My husband became the sole breadwinner in our family. 

In 1952 my father lost his job. He worked at the editorial office of a scientific research institute for over 30 years. He was one of their best employees. He began to work for free at the library near our house. My sister, who worked at the Institute of Glass and defended her thesis, was also fired. Our family of six lived on my husband’s small salary. It was very difficult. We could hardly manage to make ends meet. 

On 5thMarch 1953 Stalin died. We had idolized Stalin during and after the war, but at that moment we already understood that he was to blame for the suppression of Jews. His death was a liberation. On 6thMarch my boss called me and told me to come back to work immediately. My colleagues told me that Bakulev adamantly demanded that I returned. I held the same position, but soon I became a junior and then a senior scientific employee. Then I became head of the laboratory. Some time later my sister also resumed her job. 

However, Stalin’s death didn’t put an end to the persecution of Jews. I had almost an analogous story with my doctor’s dissertation that I defended at the Academy of Medical Sciences. I got all votes ‘for’ it. I was approved by the first council of VAK certification commission: the highest body of federal executive authority awarding titles, the Russian equivalentsof PhDs, MAs, etc]. Then another council was conducted. Somebody told me that a professor didn’t like my surname and demanded an additional reference for my work. Once an acquaintance of mine called me to say that her neighbor, who was a well-known scientist, had got my dissertation to write a reference letter. He said that he was unfamiliar with the subject and asked me to write a reference letter that he would sign. My boss and I wrote the letter and he signed it. On the next day my dissertation was approved. 

My father died a sudden death of infarction in 1958. The day he died his colleagues from the library called to find out why he wasn’t at work.
After Stalin’s death he didn’t go back to work. They would have probably hired him, but he was over 75 years of age then.
He had never been late or missed a day at work. He was buried in the town cemetery. 

My son Gleb was born in Moscow in 1958. Two months after he was born I went back to work. My mother and mother-in-law looked after him. 

I worked a lot before and after my son was born. I specialized in pathological physiology. In the laboratory I worked on the issues of breathing, gaseous metabolism and gaseous content of blood. We examined hearts and often surveyed blood from various parts of the heart. I worked with patients with heart and lung problems that were later operated. My dissertation was entitled ‘Gaseous exchange and gaseous content of blood in patients with congenital heart diseases’. ‘This was the first dissertation on this subject in the Soviet Union. I’m satisfied with my scientific accomplishments since we were the first to do it and I provided assistance in establishing similar laboratories in a number of leading clinics of the country. 

When I was promoted life became easier. A senior scientific employee received 400 rubles per month. This was enough at that time. I couldn’t afford to buy expensive things, but we were doing all right. We went to theaters, art exhibitions and concerts at the Conservatory. My husband was fond of ballet and we attended all ballet contests. We often had guests over at birthdays and on Soviet holidays. Isaac was a sociable man. His colleagues liked him. His friends were producers and artists of the Maly Theater. We liked to spend our summer vacation at the seashore in Riga, Latvia. 

My sister married Valentin Estrovich, a Jewish man, in 1959. She bought a cooperative apartment for my mother and her son and lived with her husband. My mother died of a stroke in 1967. We buried her in the town cemetery where my father was also buried.

Recent years

In 1976 we moved to another apartment, which my husband received at work, and where I live to this day. 

My son Gleb studied at secondary school. He studied well. He became a pioneer and a Komsomol member at school. He didn’t take part in public activities. He had many friends and was the heart and soul of any company. He probably took after his grandfather. We aren’t religious and never observed Jewish traditions and our son wasn’t raised in the environment of Jewish traditions. 

Gleb failed to enter the College of Chemical Machine Building in Moscowthe first time. Perhaps, his nationality played a role. The following year Gleb had private classes with a teacher ofmathematics from that college. This teacher was also there during an exam. Gleb passed his exams, entered Moscow College of Engineers of Railroad Transport in 1975 and graduated in 1980. He never mentioned any problems regarding nationality in college. Upon graduation he got a job with the Moscow metro. He has worked in the laboratory of corrosion for many years. At night, when there is no traffic, they inspect the track for corrosion. He joined the Party at work for the sake of his career. He wasn’t an active party member. All he did was attend meetings and pay his monthly fees. His membership was over at the beginning of perestroika 35. By the way, my son was the only member of our family, who became a party member. Neither my father, a former Bolshevik, nor my mother, a former Menshevik, ever joined the Communist Party. 

My son got married in 1980. His wife Irina Charskaya is a Jew. He met her at school. Their son Vitali Verkhovski was born in 1981. My son divorced his wife twelve years ago. She fell in love with another man, who emigrated to Canada. She followed him there alone. So, my grandson stayed here with his father. He finished 13 years of school and works in a bank. We never thought he would go to live there [in Canada]. My daughter-in-law’s cousin went on a visit there and took my grandson with her. When they arrived Vitali’s mother insisted that he stayed in Canada. It wasn’t his wish. He studied here in a good school where they learned English. I believe he would have got a higher education if he had stayed, but there in Canada it is very costly and besides, he isn’t eager to get it. My grandson has lived in Canada with his mother for eleven years now.

Well, I think emigration is a positive thing, but not always. My relative,my husband’s niece Inga Levit, followed her children and moved to Israel. She is better off there, but she regrets she had agreed to move there. I think it’s a good thing there is Israel, but if you take European countries Israel is like a backyard. A number of our acquaintances moved to other countries from there. I’ve never traveled abroad. In 1980 I got an invitation to hold a speech at a conference in France. I obtained a passport and got tickets. But at the last minute I wasn’t allowed to travel there. Again, the reason was my nationality.

I retired in 1989 at the age of 71. My boss had retired before I did and his replacement didn’t respect my accomplishments and honors. My former boss even said once, ‘You need to understand that Rachil and I were organizing things here, you just barged in’. I didn’t like working with him. It happened so that my boss died on the day I left my job. Actually, nobody pushed me to quit, but I couldn’t work with a person like my new boss.

I retired during perestroika. Perestroika didn’t bring anything good into our life. We lost all our savings that we had made for old age. Our society divided into the classes of rich and poor. My pension is too small to lead a decent life. It’s too bad that my husband and I have to rely on our son’s support when we had worked hard all our life. When my husband fell ill he needed expensive medications and medical care. If it hadn’t been for my son I wouldn’t have managed. 

My husband fell severely ill in 2000.
I had to take care of him. It was exhausting.
He died in 2001. We buried him in the town cemetery near the graves of our relatives. 

I think Isaac and I had a good life. We were different and had different professions.
However, we didn’t have major disagreements.
Although I earned more than my husband it didn’t disturb me.
My husband was an interesting individual. 

Now I don’t work any more. I receive a pension of 3129 rubles, approximately $100 USD. It’s not a lot of money.
My son Gleb supports me. The Jewish Charity organization ‘Helping Hand’ provides medications for a certain amount of money. 
They also send a cleaning woman once a week. I’m not a member of any Jewish organizations. 

I don’t know Jewish traditions, but I identify myself as a Jew: I’m a Russian Jew. My father and mother are Jews and that is my nationality as well. I wouldn’t want things to be otherwise. I had problems in this regard, but it was the political situation in the country that allowed it to happen. I suffered a lot from having a Jewish surname, but I’m not ashamed of having it. I became a Doctor of Sciences and a respected person in my sphere regardless of any obstacles.

Glossary:

Manin Rudich
Brasov
Romania
Interviewer: Andreea Laptes
Date of interview: May 2003

Mr. Rudich is a 71-year-old man, but he looks much younger than his age. He is in good shape, wears glasses and dresses rather well. He lives in a two- bedroom apartment in a house; the place is spacious, with nice furniture, and very sunny. He doesn't have problems communicating, he is a very talkative person, and very hospitable. He keeps repeating the phrase 'You understand me?', as though he wants to make himself absolutely understood. He talks with a lot of pathos about his life, and sometimes it is hard to interrupt him. He is especially passionate about the Holocaust period, but when he remembers it, he doesn't seem to be in pain. It is like the child he was back then has survived and retells the story, as if it had been some kind of childhood adventure.

I never knew my paternal grandparents, I only know that they died when my father was very young and still in school, about 15 years old, sometime in the 1910s. My father had a younger brother, Samuel Rudich, who was some sort of shopkeeper, I think. He was married and had a son, Izu Rudich. He died in Transnistria 1.

My maternal grandparents also died before I was born, in the 1920s. My maternal grandfather, Mose Weiselberg, had run the shop my parents inherited later. I remember I saw photos of him and my grandmother Weiselberg; I don't remember her first or maiden name. He had a long white beard and she wore a kerchief, but they weren't dressed traditionally. My mother had ten siblings, two sisters and eight brothers, but I didn't know them all. I know one brother was married and went to Peru. However, he was married and they had three sons here in Cuciurul Mare, all about my age. When their mother died, he came back for them and took them with him, in 1939. They became diamond polishers. Another brother left for the USA, married there, and had two children, a son and a daughter. They wrote a bit right after the war, but after a while we lost contact. Both his children studied medicine, and the boy became a military doctor. One of my mother's sisters, Cecilia - we called her Tili - was married and had two children, Leopold, whom we always called Poldi, and another boy we used to call Ficicu. Her husband left for the USA, and was on the Struma ship 2. Cecilia was shot in front of her house along with her son Ficicu, and one of her brothers, Bubi Weiselberg, in 1941. Bubi was the youngest of my mother's brothers and sisters. Her other sister, Roza, was married to Iosif Glaubach and had two children, Izu Glaubach and Clara Beraru, nee Glaubach.

My father, Iacob Rudich, was born in Cernauti in 1900. He spoke Yiddish, Romanian and German, and also some Ukrainian. When he was young he had worked as a clerk for a lumber station, and he had to come and work in Cuciurul Mare. He used to come to the shop my maternal grandparents kept, and that's how he met my mother, Gusta Rudich, nee Weiselberg. She was born in Cernauti in 1907 and spoke Yiddish, Romanian and German. They married in the synagogue, but I don't know exactly when. My father started to run the shop, along with my mother. He wasn't fanatical as far as religion was concerned, but every morning he put on his tefillin and tallit and prayed, and he went to the synagogue every Saturday. My mother was rather religious: she lit candles every Friday evening; on Sabbath the shop was closed and all the family went to the synagogue. All food was kosher and she kept separate pots for dairy and for meat products.

My father had been in the Romanian army during World War I. He told us he had traveled a lot, he had been in Czechoslovakia and in Italy, where people used to eat cats. But he didn't talk much about the war; they weren't things for a child to hear, I assume.

My elder sister, Rozalia Adler, nee Rudich, was born in 1927 and I was born in Cuciurul Mare in 1932. We had a good financial situation; I don't remember ever being in need of food or clothes. We lived in a house with two bedrooms, a large living room and a kitchen. I slept with my parents in one room, and my sister slept alone in the smaller room. The shop was in the house as well, in a separate large room: it had two big windows and a door for the customers to enter. It was a big, big room with a counter and all sorts of merchandise on shelves, and it had a cellar as well, for wine because there were no refrigerators back then. We entered the house through the courtyard, which was rather big. We had no running water or electricity, but we had oil lamps and a fountain in the courtyard. There were some nut trees and plum trees in the yard as well. A Christian woman came with her husband to take care of the garden: they delved, sowed and hoed. They didn't live in the same house with us, they just came and went. We also bred poultry, ducks and hens. I don't think my parents often went to the market, since we had what we needed in the garden, but they went to different warehouses to buy merchandise for the shop. They had a shopping list with them all the time.

They used to go to Cernauti with the cart, and I accompanied them two or three times. I remember one of those times, when my parents took me and my sister to Cernauti to eat out in a restaurant because it was kosher. The restaurant was somewhere in the basement of a building, and we ate there. But we never ate out unless the food was kosher. My parents were very generous to us, kids: whenever they went to Cernauti to buy merchandise they bought something sweet for us, the kids. They never came home empty- handed! As far as I know, my parents never went away on a holiday.

We didn't keep books in the house, except for religious ones, but I think my parents read newspapers because they knew what was going on in the world. They never advised my sister or me what to read, but they took us to cheder. Back then, both boys and girls went to cheder; it was normal. There was an old Jew, who was our neighbor and gave cheder classes in his house.

On Sabbath we didn't cook, and during the winter a woman came and lit the fire. My mother cooked challah on the day before, on Friday evening. The shop was closed, nobody in the family worked, but otherwise it was a regular day. We, kids, had to go to school on Saturday, we couldn't skip classes. I studied with my father very rarely.

On the high holidays we went to the synagogue with our parents, we listened to the prayer, came home, ate, rested, and in the evening we went back to the synagogue. As a kid, I loved all holidays because I didn't have to go to school. We could play in the synagogue's courtyard; we were too small and my parents didn't force us to listen to all the prayers, they let us out to play and came to check on us from time to time.

On Purim my mother used to send us to friends and family members with shelakhmones. We tried to disguise ourselves by dressing like a peasant, or in an even funnier way. I remember me and my sister went to an aunt in disguise, and the dog recognized us and jumped onto us; we were so annoyed that the dog gave us away. My aunt said that she hadn't recognized us, but of course she had, she just said so to cheer us up. On Chanukkah my parents always gave us Chanukkah gelt, and we lit the chanukkiyah at home. I did it when I got older, and my father said the blessing.

On Pesach we, the children, received gifts like new sandals or new boots. But my parents gave us small gifts all the time, like sweets, candy, or some chocolate. My father said the kiddush, the prayer, and we ate. On seder I asked the mah nishtanah and I also looked for the afikoman. But we kept it simple, compared to what I have seen others do nowadays: I saw Jews from Israel who were visiting Brasov with beards, payes and tallit coming to the prayer and then dancing and singing in the street... you don't see this here in the community of Brasov. And we never built a sukkah on Sukkot; we weren't religious to that extent.

My family got along well with the neighbors, most of whom were Christians. The Jews lived a bit further from where our house was. I don't think they were close friends with their neighbors, but they had good relations, and my father gave them merchandise on credit. Relatives often came to visit, and we also visited them. I remember my mother's sister, Roza, who moved to Radauti after the war and had two children, Izu, a boy of my age, and Clara, a daughter younger than me. They lived in a different neighborhood and went to a different school, but on Saturdays my parents told us to stay home because Izu and Clara would come, or they sent us over to their house. There was also the chief of the railway station, a Romanian, who visited us a lot. He used to call me a Bolshevik, I don't know why. My mother didn't know what that was either, only later, when the Russians came, she said, 'I haven't known till now what a Bolshevik is. Now I know!' On Christian holidays, my father always sent packages with gifts to the mayor, the prefect, the chief of the police. All Jews did that, not just my father. But they, the Christians, respected our holidays as well. We were closed on Saturdays, we had a special approval from the city hall, I think. We were open on Sundays though. They used to greet and wish us happy holidays. The world was more civilized then, and Cernauti had been under Austro-Hungarian rule for a long time. It was a different education.

I didn't go to kindergarten when I was little; my mother took care of me. I also had my sister to play with, and I was mostly in the garden, playing with the dog or with the chickens. I never actually studied with my father, although he explained a lot of things to us; but it was mainly my mother who told us stories about Esther and the exodus from Egypt. For us, as kids, it was a miracle how Moses managed to part the waters with just a stick.

I went to the regular state school when I was seven; it was compulsory to go. I got along well with my classmates. We would meet on the way to school - all the boys from my neighborhood - because someone had a gander and let it loose. We were afraid of it because it pinched. I had no problems in school, but I remember the teacher slapped me with the ruler over my palm one time - I don't remember why, but I probably deserved it. My sister was also in school, in a higher grade, and she studied Orthodox Christian religion with Gica Petrescu. [Gica Petrescu is a well-known Romanian singer.] We got along very well, me and my sister; she helped me with my homework until we were deported. I didn't like mathematics then, and I didn't like it later, in high school, either. I was more fond of literature. My cousin Izu had a problem in school. The teacher pulled him by the side whiskers and said, 'You Jew, I will thrash you so badly you won't know your own name anymore!' My uncle was very upset, and he went to speak with the principal, and the teacher was sent away. He was a rather influential person, my uncle; he had a restaurant and many good relations.

I made friends with everybody in school, Jew or not. We, the boys, would play football in a clearing with a stocking we filled with rags. I don't remember the names of my friends back then; it was a long time ago.

When I was in the first class in school the teacher took us to Cernauti, to the railway station: King Carol 3 and his son, King Michael 4, were coming. We were dressed as watchmen [see Strajer] 5; it was compulsory. I was right near the red carpet, and we were singing 'Long Live the King', which was the national anthem back then. I stopped singing at one point, and the teacher pulled me by the side whiskers: 'Sing!', she said. Michael was also in a watchman's uniform. He was older than us, and he stuck his tongue out at us. After that they got into a carriage and drove away.

Once, in the late 1930s, when I was already in school, I went to see a movie with my parents in Cernauti. I was so scared, I cried all the time! We were sitting in the front of the theater, and I had the impression that all the carts and horses on the screen were really coming into the room.

Cernauti was a beautiful town, and there were a lot of Jews. I don't know how many, but there were two beautiful synagogues. In Cuciurul Mare, where we lived, there were also two, but not as big as the ones in Cernauti, where one was for those who were well-off, and one for the poor Jews. There was a shochet and a chazzan in Cuciurul Mare, and we had a cheder, but we had no rabbi and no mikveh. An old Jew was teaching at cheder. I remember he had a stick he used on us sometimes. I went to the mikhveh in Cernauti once or twice, and I remember going there with my father, and sitting on benches. We had to pour water on ourselves, and use some small branches with leaves on them for our backs.

I remember my father went to see the rabbi in Cernauti. He needed advice because a Christian had opened a store across the street, and our business was going worse because most Christians would go shop there. And the rabbi told my father, 'Go home and be patient. He will mess up his business himself with his problems.' And so it was: he started drinking and in the end the shop was closed down.

All the Jews in Cuciurul Mare met in the synagogue on Saturdays and on the high holidays. They lived everywhere in the city, and many were watchmakers, jewelers, barbers or tailors; they had easy jobs. I remember the father of a friend of mine who was a tinsmith. His son, my friend Walter Beno, lives in Australia now and we still keep in touch.

Before World War II started, there were many Jews brought to our town from Transylvania; this was back in 1939 or 1940. One could feel the war approaching, and there were all these Jews who had to dig up trenches. They were forced laborers, brought by the Romanian authorities I think. They lived in some barracks, but they could say their morning prayers, and I remember some of them paid not to be forced to work on Saturdays. Some of them, not all, wanted to eat kosher food, and they ate in our house and paid us for it. My mother couldn't understand a word they said: they spoke mainly Hungarian, but some spoke Yiddish as well, so they understood each other.

I remember the flight of the Poles; there were many who came our way, to Cernauti or Cuciurul Mare. Some of them even settled here. There was a Polish family with two children who rented a house near ours. I don't remember their names, but I remember that he was a handicraftsman. It was easy to make contact with them: Polish people spoke German very well, and so did I; and children always relate very easily to other children, even if they don't know the language. I learnt a few Polish words from them, like 'pan polski' [mister Pole], and some others I can't remember right now. In our house, my parents were discussing the invasion of Poland 6, or the arson of the temple in Germany [Editor's note: the interviewee is probably referring to the Berlin Great Synagogue being in flames on Kristallnacht]. They said it was bad news, that they killed Jews. But I, a child, didn't fully understand the threat of those events.

My parents weren't politically involved, but they went to vote when there were elections. I remember that before election days, my father told my mother that they would have to get up very early the next day, so that they could vote before the brawlers appeared. They were back before we, kids, were up. They never had problems with voting, as far as I know, but I remember they used to say - they probably exaggerated for us, kids - that when you went into the booth to vote, someone was looking over the booth wall and marked your coat with chalk if you didn't vote for the National Peasants' Party 7. Their supporters were usually causing rows, and my parents said that if you had that mark they would hit you on your way out.

When I was in the third class of elementary school, the Russians came to Cuciurul Mare. I still remember the day I first saw them, in the summer of 1940. They came during the night, and took over our courtyard with their carts and horses. There was this silly hearsay, especially among kids, that Russians had a horn on their foreheads. And my mother came to wake me up and told me, 'You know, it's not true Russians have horns. Don't be frightened, they are in our courtyard!' But I was frightened. Then I went to the window and saw they were normal people. The story with the horn was because of the fur caps the Russian soldiers wore in winter.

They took over Bukovina, Bessarabia 8 and Cernauti. They immediately imposed Russian in schools, so half of that year I studied in Russian. I can't say it didn't help later: when we were deported, I could already read in Russian. A lot of people, like the mayor and other functionaries, ran away with carts, with what they could take along, and I remember the mayor came to our house and asked my parents to store a trunk for him, until he came back. The trunk was closed, and we didn't look what was inside. He came back in 1941, before we were deported, and took it back. He opened the lock, and I saw there were papers, files, and stamps. He said everything was alright and thanked my father.

Our family wasn't affected by the anti-Jewish laws in Romania 9, and neither was the shop. I think that, if it hadn't been for the Russian occupation in 1940, we would have never been deported. Some young men, like my cousin Leopold, welcomed the Russians, and wore red buttons on his coat; he thought Russians were a marvel. And when the Russians retreated, some of the older boys, like my cousin, who was ten years older than me, left with them. And everything was perceived as if we, the Jews, had brought the Russians, and that's why the Romanian authorities deported us.

In 1941, I remember it was afternoon, a neighbor came to us hastily and said that the German troops that entered the village, had shot my aunt Cecilia, her son Ficicu and my uncle Bubi, and told us to hide in his house. We did so. We ran out of our house with our clothes on and nothing else. After a while he came inside as well and told us that our Christian neighbors had started robbing our house. One took our counterpane, one other things... And this neighbor, who came to us - I don't remember his name - had a house with a garden, and we heard that they were shooting other Jews as well, so we, the whole family, hid there, in the garden, under some berry bushes, and we slept there, on some blankets, all night.

In the morning we heard that all Jews were asked to come to the city hall, to have their names taken down, and the Romanian authorities promised that nothing would happen to them on the way. So we went to the city hall, and in the courtyard there were already lots of people: you had to go to a clerk, who put your name down on a list. We all had to sleep in the courtyard, on the ground, till the next morning. Then another official came and said, 'Whoever wants to abandon their religion and become a Christian, let them come inside, and they will be released at once and will be free to go wherever they please!' There was one family - they had a son - who accepted immediately. My parents knew them, and I remember they were cursing them.

The rest of us had to fall into line and march all the way to Transnistria. We had no time to take anything with us. It was the end of June or the beginning of July, but it was already getting cold. At night we slept in the field, no matter where we were, and in the morning, when we woke up, they were counting the dead: one, two, three... We were escorted by Romanian gendarmes; some of them let us bury the Jewish deportees who had died during the night and say a prayer, others just buried them quickly and rushed us on. There were people and people, even among them. I remember once or twice, when there was cold rain, the gendarme said, 'Just so that you won't say we're accursed people...' and they let us sleep in the barn of some peasants, on straw. It was terrible and crowded, but it was better than outside. We got one slice of bread all day, and that was it; we only stopped for water at fountains. We walked for almost three months, it was already fall, September, when we reached Snitkov. [Snitkov was a small camp in Transnistria.] Many Jews were left behind in Mohilev-Podolsk 10, but we were taken to Snitkov. We had reached Snitkov only a few days before they brought that family as well; the one that had abandoned Judaism.

Snitkov was a ghetto. And it happened in the fall of 1941, that one morning I got out underneath the barbed wire and went to beg in town. I was on the outskirts of Snitkov, and I went to a house. It belonged to a Ukrainian woman, and I asked her for something to eat. She asked me to come in. I was afraid at first, but then I did. She warmed a mug of milk and gave me a slice of bread, and then I started crying and I couldn't stop. And she comforted me. She wrapped some bread and some cheese in a newspaper. I spoke Ukrainian because I was from Cernauti. And she told me to be careful not to be caught and asked me to come back. Her name was Irina Petrovna, and her husband was at the front - a huge Russian, she showed me photos of him. She had a small boy, three years old I think he was. I went back to my parents, who were scared because they didn't know where I had been, and gave them the food. It was a true joy for them; in the ghetto we only got to eat a piece of pea-flour mush, the size of half a brick, and that was all our food for one day. The food was very bad.

I told my parents I would go back to that woman because she asked me to, but they said, 'No'. They feared I would be caught. But I went anyway. The winter was drawing close, so she took a padded coat that belonged to her husband and cut its sleeves, and gave it to me, along with a pair of big rubber boots, and some food. And again she told me to return. I went back only one time after that because in the winter of 1941 I fell ill with typhoid fever. It was a very hard winter, I remember the sacrifices my parents made for me: they didn't eat so that I could have something to eat. My mother was crying because she couldn't help me more. I wasn't afraid of dying, I had seen death one too many times and I knew it didn't hurt, people mostly died silently. But I was lucky, my days weren't over yet.

In the meantime Irina had found out my name, came to the ghetto, bribed the sentry and showed him what she brought into the ghetto. She came weekly, and she brought milk, food; it was unbelievable. Other Ukrainians were very mean, especially to Jews. Thanks to her, I recovered and when spring came, I went back to her. She offered me some work - to graze her cow - and I accepted. Many people went out of the ghetto to work. There was a list at the entrance and on that list there was also my name, a nine-year-old child! I went to graze cows with some six or seven Ukrainian boys, and Irina asked them not to say anything about me if a patrol should come along. Indeed, we became friends. We met a patrol once, and they shouted, 'Deutsch? Deutsch?'[German, German?] But we all shrugged our shoulders. Then they said, 'Partisan?' - there was a forest nearby where they thought partisans were hiding. But we didn't say a word, and they left saying, 'Ach, Scheisse!' [Oh, shit].

The colonel of the military unit in Snitkov - Lange was his name - asked which one of us spoke German and Ukrainian. My father knew Ukrainian and he had also studied German in school, so he became a translator for the colonel, and my mother was a cleaning woman for the offices because she was considered trustworthy with her husband working as a translator. It was better than what the others had, at least we got some extra bread there. The others had to go to work; there were a lot of bombed houses and they had to clean and gather materials.

One night, when the colonel was away, the SS-officers gathered all the Jews and took them to a place, where a common grave had already been dug. They started selecting us - the old and the very young were to be shot, and the young and strong were to be sent to work. I was sent to the children's row, to the ones to be shot, and my sister was sent to the other. And I say, it was a miracle, you could find kind humans among the Germans as well, because the colonel [Lange] had meanwhile come back and talked to the SS- officer. He said that he needed a translator, that it was impossible to manage without my father, and that he needed his children as well because they were sent to gather information about the partisans, and so on. I didn't hear him word for word, I was too far away, but my father told me later. I just saw my father waving at me and calling me to join them; in the row of people who were going to live. So the colonel took us all back.

On the way back, we heard tractors, but only later we understood why, somebody told us: those tractors, usually used to plough, were let to run in order to cover the noise of the shots and to hide the mass grave. In the whole ghetto, the only Jews left were us. The colonel took us to live in a house, and after three days he came and talked to my mother and father. He said, 'I will not be able to protect you much longer. We will leave with the front and I cannot guarantee that you'll make it.' And he went on, 'Are you Romanian citizens?' My father said we were. 'Then I will take you over to the Romanian side.' The ghetto was split in two parts, and the colonel took us to Copaigorod, to the Romanian side. [Copaigrod was a ghetto in Transnistria.] He talked to the Romanian commander, who, as you can imagine, was scared of a German officer, who ordered, 'These people will get a house, and I will come to check on them. If something happens or if they aren't happy, I will send you to the front.' And my father was the one to translate all this to the Romanian officer, who was shaking! But he did what he was ordered to do. The colonel didn't do us much good, although he wanted to. The Romanians put us in the ghetto, where indeed, we had a nice house, but all the other Jews were afraid of us; they thought we were spies.

I remember we were also in a place called Shargorod 11, but only briefly; it might have been that place where they dug the common grave, I'm not sure.

We were on the Romanian side, in the spring of 1944 - it was April, I think - when a Russian armored car with the red star on it appeared, and a big fat Russian woman looked out through the cock-pit and shouted, 'Comrades, liberation!'. Some among us said we should open the gate of the ghetto and get rid of the barbed wire. Others were afraid; they said you never know what would happen. And the armored car left, and for three days nobody, neither the Germans nor the Russians, came. Everybody in the ghetto stayed behind the barbed wire and was afraid to go out. All the sentries were gone and the men who usually went out of the ghetto for work didn't go anymore: you never knew whom you would meet. They were afraid of getting shot.

I left the ghetto with a cousin of mine, to gather firewood, somewhere near some bombed houses, and some Romanian soldiers caught us and beat us both. I took the most of the beating. They threw us to the ground, my cousin over me, and they beat us with the belt, and it had an iron buckle. My cousin was twisting and turning, and the buckle hit me almost most of the time. It was some beating, I can tell you! After a while they let us go. I couldn't sit up for a few days.

The Ukrainian woman who had helped me, Irina, came to the gates of the ghetto and told us to stay still because the Soviet army was drawing near; it was just a few kilometers away. The first to arrive were the Cossacks 12 on horseback; lots of them. They dismounted, and their commander ordered to remove the barbed wire, and people braced up and came out. Then trucks started coming, and my father went up to them and talked to the people, and we rode with the front. It was the first time I was in a car. I remember it was very weird for me to see the bow of the car moving before we actually did. They fed us as well. I said goodbye to Irina. She gave me a loaf of bread for the road. I wrote to her when we got home, but I never received an answer.

When we came back to Cuciurul Mare in 1944, we just found wasteland: our house had been demolished. But we had a surprise: the school's principal, Cimbru, had saved from our house the only thing he could and brought it to my father. It was the book into which my father had written all his debtors; the people he had given merchandise on credit. And shortly afterwards a neighbor came and told my father he owed him money from before the deportation. He gave my father rubles - Cernauti and Cuciurul Mare were already Russian territories by then. My father told this neighbor who else owed him money, and word spread around. People came and brought the money they owed. They knew we were poor now; and we had been very well respected in Cuciurul Mare before the war.

I was twelve years old when I came back from Transnistria, and I studied two more years in Russian, because Cuciurul Mare was under Russian rule by then. In these two years we spent in Cuciurul Mare, my father was a supervisor in a food warehouse; he distributed food to different shops. My mother had suffered from frostbite, especially on her legs. She was a housewife.

We were still in Cuciurul Mare, I remember I was 14, and it was the first and only time when my father slapped me. He caught me smoking corn silk rolled up in paper with some other boys. I took a few puffs and got sick, when my father appeared out of nowhere. And I have smoked for more than 36 years of my life, but I have never smoked in front of my parents. Even though they knew I smoked because when I was in the army they sent me packages with cigarettes in them as well. I remember later, when we were in Brasov, I was smoking in the street with some friends of mine when we met my father. I hid my cigarette in my left hand, and it was burning me, but I didn't say a thing. I shook hands and talked for a while with him and his friends.

We stayed in Cuciurul Mare until March 1946, when the Russian authorities announced that everybody who had been deported and was a Romanian citizen could emigrate to Romania. Almost everybody left; at least us, who had been deported, knew what Ukraine was like, and we realized that Cuciurul Mare would become the same thing.

I was already here, in Brasov, when the state of Israel was born. We went to our synagogue, to the Neolog 13 one: everybody was in the courtyard; there were so many people singing and celebrating! We also went to the Orthodox synagogue because some of my friends' parents were Orthodox: there was also dancing, but there were two separate ring dances; one for women and one for men. And they served beer and nuts, I don't know why, probably somebody had a stock kept away somewhere and took it out to celebrate. Over at the Neolog synagogue, we had cookies and sweets. The women had prepared them beforehand, they probably knew of the birth of Israel before. And we celebrated far into the night. Later, I was upset to hear about the wars in Israel. Luckily, I didn't have any relatives in Israel back then; that would have been worse.

I never thought of emigrating, I considered it was too difficult, and so did the rest of the family. When we got to Brasov, some of our acquaintances from there left for Israel, but they had to stay in Cyprus first for a probation period and then pass the border to Israel illegally. We had a family council, and my father said, 'We already started from scratch after the camp [in Transnistria], I don't think I have the strength to start all over again.' So he worked as a shift supervisor in a food shop. He worked there from 1946 until he retired in 1960.

When we moved to Brasov, I was 14 years old and I hadn't had my bar mitzvah. There were three or four other boys, from all over the country, in the same situation, some older than me, and we got Rabbi Deutsch's approval to have our bar mitzvah in the synagogue, all at once, because we had been deported. We had our bar mitzvah in the Neolog synagogue.

There was a Jewish teacher, who had been deported to Transnistria as well, and he moved to Brasov, too; that's where we met. He tutored me, along with others, for the seven grades examination that you needed back then to pass to start high school. I studied with him in his house for two and a half years, and then I took my seven grade graduation diploma here, in Brasov. It was easier in high school, there wasn't so much to catch up with once I got there. I made friends easily and with everybody. One of our favorite hobbies was to collect the little keys in the Nivea boxes; when we found one, we fought for it. For I don't remember how many thousand keys you got a football - which we got - and for tens of thousands you got a bike, but I don't know if anybody got that one. If you only had a few keys, you would get a soap or a toothpaste. The prizes were handed over at the gate of the factory here, in Brasov.

I went camping with colleagues of mine when I was in the last year of high school, in the 10th grade, to Slanic Moldova, and to Costinesti. [Slanic Moldova is a spa in Moldova and Costinesti a Romanian resort at the Black Sea.] We were there with some of our teachers. Back then Costinesti was more of a village, and we slept in rented rooms; six boys in one room because we didn't want to be separated. We slept on the floor, only on straw and sheets, and cooked ourselves in the courtyard, but it was very nice.

We had sports classes in high school, but I also played football in the team of the Jewish community here, in Brasov. The team's name was Hacua, and I and other boys, like Gut, a friend of mine, were playing in the junior team; I was 17 then, I think. The team may have belonged to a Jewish organization, but I don't know for sure. There was also a senior team that was playing some championships, but it was too long ago for me to remember exactly.

After high school I started working at Carpatex textile factory. That was in 1951 and I worked there until I retired in 1990. I had no problems at work for being Jewish. There was another Jew working there, Weinberg, the technical director. When we had to attend meetings, he was the one to make the report on the nationalities present. He always used to say, '80% Romanians, 10% Hungarians, 8% Saxons and 2% others.' The two per cent others were actually the two of us, him and me, and he always giggled and gave me a nudge when he said that.

I joined the Communist Party because I didn't have a choice, although I had no political convictions. The director of the factory summoned me one day, and told me that Staicu, a colleague of mine, was retiring. I knew it already, I worked in the same department with him. And he told me I was to be made chief of the department. I said, 'Thank you', and he said, 'Now run over to Deliu - Deliu was the Communist Party secretary - to join the Party!' When I went to Deliu, he already had my file ready with two recommendations; all I had to do was sign. I didn't get upset back then, the salary was better and I was chief of department.

I was even decorated by Ceausescu 14 himself. I received a citation for the medal of work from him. In 1973 the factory celebrated its 150th anniversary and some top ranking workers were decorated. Ceausescu came to Brasov, to Casa Armatei [House of the Army, a building which belongs to the Ministry of the Armed Forces], somebody called out our names and we had to step forward and say, 'I serve the Socialist Republic of Romania! Good luck, comrade!', and afterwards we shook hands with comrade Ceausescu. I should have said, 'It is for this [decoration] that I serve the Republic.' - it would have been closer to the truth. It was December, I remember, and I was in mourning over my father, who had died that year, but they didn't let me wear a black tie, I had to wear another one. I buried my father in the Jewish cemetery here in Brasov, with Rabbi Deutsch present, and I recited the Kaddish at the cemetery. I also recited it in the synagogue the following year, whenever I had time to go.

Of course we had to march on 1st May and on 23rd August 15. We also did public work: we had to dig and build new roads, like Calea Bucurestilor [one of Brasov's main streets], where back then there was no street, just a small railway with a train that went to Sacele. We also worked on the road that now leads to Poiana Brasov, and at the Drama Theater in Brasov. [Poiana Brasov is Romania's premier ski resort located 12 km from Brasov.] Each factory from Brasov had its specific tasks to carry out: to gather leaves, dig, clean.

I remember, one time Ceausescu was about to come and visit the factory, and an activist, Rujan, said, 'Where is comrade Ceusescu's painting?' I was in charge of all the flags. We had a painting of him [Ceasusescu] but not one of Mrs. Ceausescu. He told me she was a weaver, too - although I had never heard she was one before. So in 24 hours we managed to get a painting of her as well. After the Romanian Revolution of 1989 16, I met this activist again. He had been a journalist for Drum Nou [New Road was a Romanian communist newspaper in Brasov], and I asked him about the story with the painting. And he said, 'The hell with it! Of course she was no weaver, but that was my job, I was paid for that!'

In the communist period I lived in a rented room in a house, so I didn't suffer so much from the heat restrictions. The room was warm, although the gas supply we used for heating didn't have enough pressure and sometimes the electricity went out, and we had to use a candle. The queues for food were terribly long; we had food stamps for milk and bread, but again I managed. Textiles were something you couldn't find back then, and there were a lot of people who needed a good fabric for a wedding, or something like that. I knew all the ladies at Universal [Brasov's largest universal store], so I gave them textiles and they gave me meat, salami, so it wasn't so bad for me personally. You could get extra gasoline, a lot of things; you just had to have the right merchandise; the black market was flourishing and you could make extra money.

I went to the synagogue during communism, but only on the high holidays, and if a high holiday was on Sunday. On Saturdays we had to work. I didn't observe the kashrut; after the deportation I ate anything.

I used to listen to Radio Free Europe 17 constantly when I was at home, in the evening; I was interested in all their broadcasts, all they said that was going on in Romania we didn't know.

My sister Rozalia worked in a knitwear factory, after she finished high school. She married in 1955, I think. I remember I was in the army and I had to go on furlough. Her husband was Alter Adler, a Jew as well. He had been deported to Auschwitz, and he was the only one of his family who survived. He was a tailor and worked at a cooperative. They were married in the synagogue here, by Rabbi Deutsch. They had a son, Iosif Adler.

Iosif studied English and French in Bucharest. He graduated first in his class and because of that he could choose the town he wanted to work in. He had a teacher, Farcas, who was also a Jew, and was from Beius. And Farcas told Iosif that if he went there to work, he could stay with his parents and didn't have to pay anything. Iosif and his future wife, Mihaela Csiszar, had been colleagues in Bucharest, but because she didn't graduate among the first, she was assigned to Dambovita. They were separated for two years. After two years, the professor's parents left for Israel, and Iosif didn't want to stay in Beius anymore. So I helped him with a job here, at Timpuri Noi [famous Romanian leather goods factory], as a painter: he had studied arts in high school. He had to write slogans, or make templates for street names. And Mihaela came here as well; she worked in a coop farm. They married soon after that, and in 1986, I think, they left for Israel.

My sister and her husband left for Israel as well, in 1990, because their first grandson was born, and they couldn't stay away. They live in Rishon le Zion, and Iosif is an English teacher there. Iosif and Mihaela have two children, Jonathan, who was born in 1989, and Karina, who was born in 1992. We keep in touch. My sister calls us often, it's not so expensive for her. We also write letters when we have news. She sends me photos as well. As far as I know, my sister didn't have problems with the letters she received from Iosif from Israel during the communist era, but they weren't about politics or anything like that.

I had a small problem during communism with a cousin of mine, Izu Glaubach, who lived in Israel. His mother, Roza, had been my mother's sister. He came to visit, and he was allowed to stay with my mother, but not with me because I wasn't a first degree relative. I went to the militia with him and registered him, and said that he would live with my mother. In fact, he intended to stay over at my place from the very first night. And so he did for one night, the first one. The next morning, the Securitate 18 officer in charge of the factory, a friend of mine, called and asked me why I caused him trouble. It was because my cousin had slept at my place and not at my mother's. 'How do you know?', I asked him. 'We know everything', he said. I told him he came over to visit and we talked and it got late, so he stayed. He told me my cousin wasn't allowed to stay with me, and asked me to give him in writing a deposition of everything we had talked about. We hadn't talked politics, just things you would discuss with a relative you haven't seen in years. But he didn't stay over at my place afterwards; it was safer that way.

Just before the revolution broke out, in September 1989, I went on a trip to Chisinau, to visit my cousin there. This cousin, Leopold Weiselberg, was the one who left with the Russian army when they retreated. After he left, we were interested to keep in touch with him; we wrote letters, but got no answer. His mother, Cecilia, had been shot in front of her house when the Germans came, and his father had died, too: he had been on the Struma ship. Anyway, after several unanswered letters, my father wrote to the Soviet Red Cross, and they replied that there was no person by the name of Weiselberg in the Soviet Union. So we had no news of him until 1987, when the workers from Steagu revolted [see 1987 Workers Revolt of Brasov] 19. In that year we had guests from Russia, from Cernauti. They were a young Jewish couple, husband and wife, and their parents had emigrated to Israel. They wanted to meet their parents, but they couldn't go to Israel, and the parents couldn't come to Russia. So they all came to Romania. The parents stayed at a hotel, and the couple over at my sister's. When I was taking their parents to the train station, we started talking about relatives, and I told the man about this cousin of mine. And he said, 'We were in the army together, I will give you his address!' I couldn't imagine this happening; after 40 years!

Leopold lived in Dubosar, near Nister, and then he moved to Chisinau. That's where I went to visit him. I took a vacation and I stayed in Chisinau for a month. I was there when the Berlin wall fell, on 7th November. I saw the parade in Moscow on TV, and Gorbachev 20 talking to the people. But there was no parade in Chisinau: there were men, children and women sitting on the highway, who didn't allow the Russian army to march. The people from Chisinau said to the Russian army that they were Romanians. I was afraid, especially because Leopold was proudly wearing his jacket with all the Soviet decorations from the war. He had a limp as a result of a wound.

Life was better in Chisinau: I remember we went into a coffee shop to have some coffee. We were standing at one of those tables without chairs, and we were talking. A waitress near us was eavesdropping, I noticed. And she went to whisper something to another waitress, packed something in a napkin and came to me. She asked me in a low voice, 'Are you from Romania?' I answered I was. 'Then take this!' It was a lump of sugar. Back in Romania it was a real problem: we had food stamps for sugar, for bread. I was very touched by the solidarity there. People heard us talking Romanian in the street and they just followed us. There were some gypsies in a parking lot, who heard us talking in Romanian, told us they had relatives in Bucharest and asked us if we knew them; of course we didn't. When I drove back to Romania and had to stop at the boarder, the car's trunk was full with bread, roast turkey etc; all from my cousin. The custom officer said, 'Don't let the doctor here see it, he will confiscate everything from you!' There was a doctor assigned at the customs office. The officer was a nice man, he let me pass. When I came back I gave my sister half of everything I had got.

Right before the revolution started, I was about to move. The house I lived in - a rented place - was to be demolished. All the houses on that street had long gardens, and they demolished everything to build a block of flats. A woman from ICRAL [local institution that administrated the state's housing facilities and made repartitions for the apartments] and a militiaman came to tell me that I had been assigned a one-bedroom apartment in a far away neighborhood of Brasov, Triaj. I went to see my future apartment, but the block wasn't even finished. And when I came back from Chisinau, I found out that a Jewish acquaintance of ours, Schemweter, had died. He lived in an apartment with two rooms, in a house that belonged to the Jewish community. I went to the community's president, Mr. Roth, and asked him to give me that place. He did, and ever since then I've paid the community rent for this place. I renovated it, which was quite costly, and moved in after the revolution. The room where I have the kitchen now wasn't mine at first, it was the community's health unit. Mr. Roth agreed to give it to me if I took care of the necessary renovations for the new one, in a different location. I did, I still knew a lot of people who were willing to help me with the work for the house.

The revolution started on 20th December, and I was at home, I think. I heard voices in the street, and I went out to see what was going on. It was the workers from ICA Ghimbav [Romanian aeronautics construction factory], with slogans like 'The army is with us!', or 'Away with Ceausescu!'. The revolution had already started in Timisoara on the 16th, and some party officials came to the factory and told us that there were only vandals, who broke windows and stole from shops, and they would be caught and punished. But we already knew what was going on, we had heard it on [Radio] Free Europe.

Then the phone rang. It was a colleague from work, who was on duty at the gate that day; she was crying, she was scared because all the workers from Steagu and Tractorul [Brasov's largest factories] were at the gates, and all the workers from the textiles department at the factory wanted to come out and join them. I advised her to call the managers, but she told me none of them was to be found. And I told her, 'Margareta, rather than get in trouble, open the gates!' She told me that the two militiamen guarding the factory had run away and were hiding somewhere in the plant. After I hung up, I called the technical manager, the one who was a Jew, and asked him where he had been. He told me he had been at home, but he was afraid to answer the phone.

Beginning with 21st December nobody worked in the factory. I went there and left the car in the factory's courtyard because it was dangerous to drive. There were army filters all over the town; they stopped you, ravaged your tapestry looking for guns, probably. One man got shot because he didn't want to stop. Across the street from my house, there was a military unit. If you were over 18, or 20, I don't remember exactly, and if you had your ID with you, they gave you a gun and 10 cartridges. People wonder today who was shooting in 1989? We were! There were drunk people with guns in the street, firing into the air or somewhere else. When I was coming home, I also heard gunfire from machineguns, I think they came from somewhere near Tampa. [Tampa is a hill in the very heart of Brasov.]

I never left the Communist Party, they left me! After 1989 things changed for me. I retired at the age of 56, according to the decree issued in 1990 - during communism I would have retired at 62. Immediately after that the Jewish community called me and asked me to be a cashier. I accepted; I didn't want to turn down Mr. Roth after he had been so nice to me with the apartment and all, and moreover, I had something to do. As a cashier I worked from 11am until 3 o'clock in the afternoon, when lunch was served at the community's canteen, and then I went home. But after that Mr. Roth asked me to be the canteen administrator, and I had some more work to do. The salary is small of course, but the money is useful for me, and I also eat for free. So now I supervise the activities of the cook, and the supplies. I work from 8am until 2 o'clock in the afternoon, but when we get meat delivered from Bucharest, I work longer hours. The meat is specially prepared by the hakham there, and it is sent in a sealed car. There are no more shochetim or hakhamim in Brasov. The hakham in Bucharest is also a rabbi, he is called Eliezer Glanz. There are two more hakhamim, one in Moldova, called Bruckmeier, and one in Cluj [Napoca]. But Brasov is closer to Bucharest, so we bring the meat from there.

I create the menus, along with the cook. We cannot be very diverse with veal only, but we try: we cook stews, schnitzels, steaks. There are about 30 persons eating at the community's canteen, mainly elderly people. Other kosher food, like eggs, we get by special orders from the farms near Brasov. On Pesach we don't have bread, we only eat matzah, and for dessert some sort of cake made up of matzah flour and stewed fruit. On Purim we bake hamantashen and shelakhmones. The canteen is closed on Saturdays and Sundays, so we give out food for two days on Fridays.

The community helps me with my medicine because I have worked for them for more than ten years. I can buy medicine worth 350,000 lei, but the ones I need cost more than one million. However, I'm lucky that I can get some of them for free, according to law 118, because I was deported. I also receive funds from Germany, a pension of 125 Euro every month, because I was deported.

I keep in touch with my sister's family, of course, but I also have some cousins and friends abroad. I have a friend in Australia, as I mentioned before, Beno Walter, who calls me rather often. I met him after the camp [in Transnistria] here, in Brasov. He left for Australia during communism, in the 1960s. He inherited something there from a relative. I don't know exactly how it happened, but the whole family left; they didn't have trouble getting out of the country. Probably somebody from Australia paid something for them.

You know there was this popular joke about Israel and communism, it goes like that: Ceausescu calls a meeting; he wants to know how he could get more foreign currency. And his economic adviser answers, 'The trucks bring in that much foreign currency, the tractors that much foreign currency, and Israel that many dollars because they pay for every Jew we let go!' And Ceausescu said, 'We will breed Jews!'

I also keep in touch with Armand Beraru - we call him Puiu. He was married to Clara Glaubach, my cousin. He is a photographer. Clara died of cancer, her brother, Izu Glaubach, was electrocuted while working, and Izu's wife also died of cancer. It was like a curse, they all died within a year and a half. Izu's daughter is married and has three children. Clara also had a boy and a girl; both are married now and have children. I also have a Jewish friend, Alexandru Horia, who had been a conductor with the musical theater here in Brasov, and lives in Israel now.

I have been to Israel on two occasions: once in 1972, when I was invited by my cousin Izu. He was a truck driver, he worked in the construction business, and I traveled with him in the truck. We got up at 4 in the morning, and came back at 11, before noon. The heat was unbearable. But I saw Jerusalem, the Red Sea; I slept on the beach. I was only there for a month because I couldn't take a longer vacation. The things that most impressed me were the life style, the shops, the freedom. Back then in Romania everything was low-standard. The second time I was in Israel was in 1998 or 99, when I went with my wife, but we weren't married back then. So she needed an invitation from my sister's family; I didn't need one anymore, like I did before the revolution, because I was a relative.

I married my wife, Dorina Draghici, in 2000, after we had been together for 25 years. We don't have children. We met in the plant in 1978. She was working in the textiles section, and I was her boss. There were over 200 women, but she was my favorite! We married in February. We were standing by the stove one day, and she said to me, 'Don't you think we should get married?' And I said, 'Who do you think will want to marry us?!' We married in the city hall. She isn't Jewish, but we still celebrate both Jewish and Christian holidays; we have never had problems with that. She comes to me for seder, we have a Christmas tree in the house and celebrate Christmas with her family; we share everything.

I have no problems with accepting my Jewish identity, I never had, and I never hid it. Except the deportation, I never experienced any kind of anti- Semitism, I have always had good friends and colleagues who weren't Jewish.

Glossary

Életrajz

Endrei Istvánné kedves, barátságos, szellemi frissessége lenyűgöző. A smink, a parfüm és az elegáns kosztüm még 92 éves korában is elengedhetetlen része mindennapjainak. Károly körúti lakása, ahol 1941 óta él, nagyon barátságos. A fehér abrosszal terített asztalon a porceláncsésze, hozzá az ezüstkanál és az édes keksz mindig ott áll kikészítve, ez kijár még a váratlanul betoppanó vendégnek is. Kedvességével vonzza a látogatókat, ritkán van egyedül. A szobája falán kiakasztott családi fényképek az Endrei család tagjait örökítik meg, mindennapi emlékezésre késztetve ezzel a család egyetlen még élő tagját.

Az anyai nagyszüleim Tolna megyeiek voltak. Bonyhádon éltek. Reich Adolf volt a nagyapám. Arra már nem emlékszem, hogy voltak-e a nagypapának testvérei. A nagyapám családja és a rokonok nem annyira földműveléssel, inkább állattartással foglalkoztak. Földszintes kertes házra emlékszem.

A nagyapám kétszer nősült. Az igazi nagymamáról a család soha nem beszélt. Róla semmit nem tudok, mert nagyon korán meghalt. Valószínűleg ő is bonyhádi volt. Ott ismerkedtek meg. Valamilyen Betti néni [Reich Bettina] volt a mostoha nagymama. Hogy a Betti néni budapesti volt-e, nem tudom. Őrá csak itt, Pesten emlékszem. A nagyapám és a mostoha nagyanyám Budapesten van eltemetve. A nagyapám első házasságából született két lány, anyám, Reich Róza és a nagynéném, Reich Hermina. Az anyám és a Betti nagymama között jó volt a viszony, szerették egymást. Legalábbis nem tudok róla, hogy lett volna köztük konfliktus.

Nagyapám második házasságából négy gyerek született, három lány és egy fiú. Reich Jenő volt a fiú. A lányok voltak a Reich Frida vagy Frici, Reich Sára és Reich Eszter. Anyám volt a legidősebb, utána jött a Hermina, majd a mostohatestvérek: a Frici, a Sári, az Eszti és a Jenő, ő volt a legfiatalabb. Egymás után születtek, nem volt sok a korkülönbség köztük. Tehát anyámnak egy édestestvére és négy mostohatestvére volt. Ennek ellenére jól kijöttek egymással, amíg éltek, szoros testvéri kapcsolat volt közöttük. Anyám mostohatestvérei mind kalaposok voltak. A Vámház körút 12-ben volt a Frida női kalapüzlete. Eszti nagynénémnek is volt a Klauzál utcában, és a Jenőnek is kalapüzlete volt a Rákóczi út 57-ben. Később dolgoztam is ott nála. Jenő felesége a Jolán volt. Dadogott, azt tudom, és zsidó lány volt ő is. Kalapos volt ő is, a Rákóczi úti üzletükben együtt dolgoztak. A Jenő katona volt az első világháborúban. Mikor én megszülettem 1915-ben, ő még harcolt, és amikor hazajött, nem is tudta, hogy megszülettem. A bátyámat gyerekként nagyon érdekelte a katonai ruha meg a fegyverek, ment mindig utána, és kérdezgette a fegyverek nevét. Persze nekem is mint kicsi gyereknek, ott kellett lennem. És mindig félretolt a nagybátyám, mert nem tudta, hogy ki vagyok. Én mindig sovány és sápadt voltam, és egyszer, amikor már többször eltanácsolt a Jenő, megkérdezte, hogy ki ez a zöld béka. Ez szállóige lett a családban később, de az anyám akkor halálosan megsértődött, hogy az ő lányára ilyet mondott az öccse, hogy zöld béka.

A Sári nem volt egyedül kalapos a testvérek közül, ő háztartásbeli volt.

Az Esztinek volt egy lánya, a Médi, az első férjétől, aki Ungár nevezetű volt. A második férje Schwartz László volt, attól volt a Gyuri. A gyereket és a férfit is deportálták, meg is haltak. Esztit nem vitték el.

A Hermina otthonban halt meg, vidéken.

Sárinak volt két gyereke, a Baba és a Frédi. Ő még él, egy öregek otthonában van, a Baba is él Budapesten. Elég sokat van kórházban. Sárit deportálták a férjével együtt, és nem jött vissza.

Fricinek nem volt gyereke. Ő hamarabb meghalt, még a deportálás előtt. A Jenőnek volt a Bandi [Andor] és a Lucy [Aliz]. A fiút nem deportálták, mert a háború alatt sikerült neki kimenni a feleségével együtt Izraelbe [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.], de visszajött – már jóval a háború után –, nem érezte jól magát. Neki két lánya és két fia van, az egyik tolókocsis közülük. Andorra nem emlékszem, hogy mivel foglalkozott, azt nem tudom, de most halt meg, nem olyan rég. Lucyt nem deportálták. Ő is Budapesten élt a férjével. Közvetlen a háború után üzletet is nyitott, mert a férje szabó volt. Nem tartott sokáig ez az üzlet, talán pár hónapig, mert aztán kiment külföldre, azt hiszem, Chilébe, és kint is maradt. Egyszer lement valami gombot venni – mert akkor otthon dolgozott, varrt az édesanyjánál –, és nem jött vissza soha. Senkinek sem szólt, csak nem jött haza. Hogy ezt hogyan tervelte ki, azt nem tudom.

A bonyhádi rokonok nagyon vallásos ortodox zsidók voltak Mi mint gyerekek nyaraltunk többször Bonyhádon, elég sokat voltunk lent. Ez az 1920¬–30-as években lehetett. Ott nagyon tartották az ünnepeket, például a péntek estét. Péntek délután minden munkát abbahagytak, a lakást kitakarították, utána megfőzték a vacsorát. Húsleves volt és paradicsomos marhahús elég gyakran. Azt kellett majdnem minden pénteken enni. Amikor lent nyaraltunk, péntek este mentünk a bonyhádi zsinagógába. És senki nem dolgozott szombaton [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Természetesen kóser háztartást is vezettek. Nagyapám szigorúan betartatta a kóser háztartás szabályait [lásd: étkezési törvények]. A bonyhádi rokonokról nem tudok semmit. Elképzelhető, hogy elvitték őket.

Mikor jöttek föl nagyapámék Bonyhádról Pestre, nem tudom, de anyám és apám itt találkoztak Pesten, a Ligetben. A nagyapám a két lányával, a Herminával és a Rózával mindig ment a Városligetbe sétálni vasárnap délelőtt.

Nem ismertem az apai nagyszüleimet. Budapestiek voltak, azt tudom. Az apai nagypapáról sajnos nem sokat tudok. Weisz volt a vezetékneve, és annyit tudok, hogy vak volt. Még gyerekkoromban, emlékszem, amikor egyszer volt nálunk a nagypapa, és beütötte a fejét az egyik polcba, és megkérdeztem tőle mit sem sejtve, hogy fáj-e. Akkor nagyon kikaptam a szüleimtől, hogy vak embert nem szabad megkérdezni, hogyha valami olyan helyre kerül, vagy valami olyat csinál, ami az ő haladását vagy életvitelét akadályozza. Akkor még nem tudtam, hogy vak, és nem tudtam, hogy erről nem szabad beszélni. Azt se tudom, hogy úgy született-e, vagy egyszer csak megvakult. Nem volt ez téma, főleg a gyerekek előtt. A nagypapa akkor halt meg, amikor én a polgáriba jártam. Az apai nagymamát soha nem láttam. A nevét se tudom. Valószínűleg budapesti volt ő is.

Apámék hárman voltak. Apám, Weisz Albert, a húga, Regina és a Vajda Géza. A Regina férjhez ment Reisz Árminhoz. Fűszeresek voltak. Hogy mi volt a neve a boltjuknak, azt nem tudom, csak azt, hogy jól menő fűszerkereskedés volt a háború előtt. Ott is laktak a Rózsa utcában, és a lakásukkal szemben volt az üzlet. Ők nem voltak vallásosak, inkább neológok voltak. Három gyerekük volt, két lány egy fiú: a László, az Irén és a Babi. Az Árminéknál párszor voltunk csak, nem szerettünk ott lenni. A fiú író lett. Az Irén velem volt Lichtenwörthben, táborban. Visszajött, de nem sokkal a felszabadulás után meg is halt. Annyi mindent összeszedett ott, hogy nem bírta sokáig. Itt van eltemetve, a lichtenwörthi parcellában. A Babi csípőficamos volt. Akkor még nem operálták ezt a betegséget. Nem volt deportálva a betegsége miatt. Itt halt meg a saját lakásukban, a Rózsa utcában, szívelégtelenségben. A Regina és az Ármin elég sokáig élt, a háborút is túlélték.

A nagybátyám Weisz Gézáról Vajda Gézára magyarosította a nevét, amikor megnősült. A feleségét Szerdahelyi Ilonának hívták. A Szerdahelyi családból származott. Többen voltak testvérek. Az egyik bátyja, Szerdahelyi Aladár dugógyáros volt. Ő találta fel a parafa dugót, és ő csinálta először [Már a középkorban is használtak parafából készült dugót a borospalackok lezárására, s az első parafadugógyárat 1750-ben létesítették Portugáliában, a paratölgy hazájában. – A szerk.]. Ők gyártották a dugókat a borosüvegekhez. Nagyon jómódú ember volt. A nagybátyám könyvelő volt. Itt, Budapesten a Visegrádi utcában laktak, és úgy egészítette ki nagynéném a férje fizetését, mert akkor nem tudtak volna megélni tisztviselői fizetésből, hogy kosztos diákokat tartottak. Olyan lakásuk volt, hogy volt egy kisszoba, és abban vidéki diákok laktak, akik itt tanultak Pesten. Nem az volt a fő szempont, de mégis főként vidéki zsidó gyerekek voltak, ritkán volt nem zsidó is. Ez így egyrészt olcsóbb is volt és megnyugtatóbb is a szülőknek, hogy megbízható embereknél vannak. A család vállalta a felügyeletet, például a nagybátyám vállalta, hogy tanul a gyerekekkel, hogy jó eredményük legyen. És nem volt szabad tíz után hazamenni, és kosztot is ők adtak, nemcsak lakást. A nagynéném főzött rájuk, ezért a szülők részben fizettek, részben pedig tojást meg állatot, csirkét meg ilyesmit küldtek.

A nagybátyám ugyan elég korán meghalt, de volt Balatonzamárdiban egy telkük, és ott nyaraltatott a nagynéném gyerekeket, nemcsak saját gyerekeket, hanem idegeneket is. A rokongyerekek is fizettek neki. Mi is ott nyaraltunk minden nyáron. Mi, a család gyerekei velük együtt egy nyaralóházban laktunk, ami a nagynénémé volt, de csak a szűk család lakott ott. Volt ott egy szoba, konyha, és a spejz szobának volt megcsinálva. Angol vécé is volt beépítve. Ez a nyaralás sokáig, egészen a háború kezdetéig tartott.

A gyereknyaraltatással indult az egész, akkor még a „kisházban”, aztán jött az az ötlet, hogy egy szaletliben ebédeltet, majd 1935 körül a nagynéném úgy döntött, hogy épít egy panziót, és felnőtteket is fog nyaraltatni. Ezért a meglévő épületet bővítette, tehát hozzáépített még egy épületet – Vajda Gézáné Panziója, később így nevezték. Ez fából volt, és kiadta nyaralóknak, meg ott nyaraltatta később pénzért a gyerekeket is. Akkor nagy divat volt, hogy a pólyás kisgyerekekkel az asszonyok elmentek nyaralni két-három hétre, és a férjek az úgynevezett bikavonattal jöttek le szombat délután. A vasárnapot ott töltötték, és a nagynéném főzött. Ez egy szaletli volt, aminek csak oldala volt, teteje nem, és ha esett az eső, akkor ponyvát húztak rá, hogy ne ázzanak meg. Itt ebédeltek a kismamák a gyerekekkel hét közben, szombat-vasárnap pedig az egész család. A nagynéném fél adagot is adott, a kisgyerekeknek. Ebéd után, emlékszem, a hóna alá fogta a tálat, amiben gyümölcs vagy sütemény volt, és kivitte az udvarra, és ingyen szétosztotta. Néha kaptak a falubeliek is. Helybéli gyerekek ritkán voltak ott, de azért akadt az is. Vegyes társaság volt, nemcsak zsidó családok nyaraltak és étkeztek így. Ezek az emberek mind olyan módban voltak, hogy bírták fizetni a lakást és a kosztot. Az 1930-as évek második felétől egészen a háború kezdetéig működött a panzió [Erre a panzióra még a mai napig emlékeznek a Balatonzamárdin élő idős emberek. – A szerk.].

Zamárdiban volt egy bár, ahol egy Zamárdin lakó testvérpár táncolt. Ez a testvérpár is zsidó volt. A fiú László volt, a lány Piroska, a vezetéknevüket nem tudom. Ez a bár Zamárdi központjában, a Balaton és a vasúti pályaudvar között volt. A nagynéném kifőzdéje az Aradi utcában, a vasútállomás utáni első keresztutcában volt. Szombat este, amikor jöttek a hozzátartozók a bikavonattal, mindig elvitt minket a nagybátyám a bárba, és megtáncoltatta az összes lányt. Ez volt az egyetlen szórakozás akkor.

A nagybátyámnak volt egy lánya meg egy fia. A lánya, Vajda Júlia férjhez ment, és Budapesten két utcával arrébb lakott. Ő megszökött az óbudai téglagyárból, és így megmenekült. Férjhez ment, és neki is eltűnt a férje. Deportálták, de nem tudom, hogy hova. Nem élte túl a deportálást. Vajda Júlia másodszor is férjhez ment, Kálmán Györgyhöz, és ő nevelte fel a kisfiát, aki az első házasságából született. A fia még most is él. A nagynéném [Vajda Gézáné] fiát Vajda Györgynek hívták. Azt elhurcolták tizennyolc éves korában.

Az édesapám 1885 körül született, és nyolcvanöt éves korában halt meg, az 1970-es években. Ő Bécsben tanult képkeretezőnek. Nyilván a szülei küldték őt Bécsbe. Képkeretező-üzlete volt a Bródy Sándor utcában, a Múzeum-kert környékén. Ez bolt nem működött sokáig, pár évig talán, mert nem igazán ment. Nem emlékszem pontosan, hogy mikor nyitotta, valószínű, hogy 1930 körül. Arra emlékszem, hogy a kirakatban voltak keretek, onnan lehetett tudni, hogy ez egy ilyen bolt. Hogy a kollégái zsidók voltak-e, azt már nem tudom. Két-három évig tartott ez a képkeretezés, azt hiszem. Akkor az volt a divat, hogy a bekeretezett képet hazaküldték, nem kellett bejönni érte az üzletbe. És egyszer, mikor jöttem haza az iskolából, én vittem valakinek haza a képet, és kaptam borravalót. Én ezt visszautasítottam azzal, hogy én a főnök lánya vagyok. Amikor hazajöttem, és elmeséltem apámnak, nagyon kikaptam tőle, mert azt mondta, hogy nincs rád írva, és te megsértetted a vevőt azzal, hogy visszautasítottad. Jót akartam, de rosszul sült el.

Édesapám már egész fiatal korában megtanult könyvelni. Hogy hol, azt nem tudom. Fiatalon a család összes boltjában ő készítette az adóbevallásokat meg mindent, ami a könyveléssel járt együtt. A képkeretezés inkább egy próbálkozás volt. Apám több lábon akart állni, ezért nyitott boltot, hiszen ehhez megvolt a képesítése is. A képkeretező boltnak is ő csinálta a könyvelését, de ott aktívan részt vett a fizikai munkában is. A könyvelést sokkal korábban kezdte. Arra emlékszem, hogy apám könyvelt már a bolt megnyitása előtt is. Egyre emlékszem, egy Hahn Mór nevű kereskedőnél, akinek vaskereskedése volt az Üllői úton. A háború alatt egypár hónapra elvitték munkaszolgálatra, de nem tudom, hová. Szerencsére visszajött, és a deportálásokat már Budapesten csinálta végig. Addig is folyamatosan könyvelt, nagyon sok boltnak. Mi ebből éltünk. Nem otthon dolgozott, hanem mindig oda ment, ahol éppen könyvelnie kellett. Adóbevallásokat csinált, és amikor a Déri utcai Kárpitos Szövetkezet [Kárpitosipari Szövetkezet] megalakult, odakerült könyvelőnek. Amikor belépett a szövetkezetbe, akkor már nyugdíjas volt.

A szüleim 1906 körül házasodhattak össze. A bátyám, Károly 1908-ban született. Én pedig 1915. május huszonkettedikén születtem, a Weiss Alice-kórházban. Károlyon kívül volt még egy testvérem, őt Jenőnek hívták. 1911-ben született. Másfél éves korában halt meg. Tüdőgyulladást kapott, és akkor azt még nem tudták gyógyítani.

A szüleimé jó házasság volt, de az elején voltak differenciák, főleg az étellel kapcsolatban. Egy ilyen történetre emlékszem, amit sokáig mesélt apám. Apám nagyon szerette a káposztás kockát, és anyám káposzta helyett karalábéval csinálta, mert az olcsóbb volt. Apám meg a karalábét nem szerette, és egyszer délben hazajött – mert ő hazajárt ebédelni –, és kérdezte, hogy mi az ebéd. Azt mondta az anyám, hogy káposztás kocka. Nem hitte el apám, hogy az káposztából volt, hazajött este, megint megkérdezte, hogy mi a vacsora. Káposztás kocka, mondta anyám. Ez így ment pár napig, és akkor az apám elment a Kisdiófa utcába, anyám anyjához, és elmondta neki, hogy ez és ez a dolog történt, és jöjjön a nagymama, és csináljon rendet. És a nagyanyám kijött, és megfogta a káposztás kockát, és kidobta. Azt mondta akkor, hogy idefigyelj, kislányom, amit a férjed nem szeret, azt nem kell főzni. Az apámnak pedig azt mondta, hogy amit a feleséged főz, azt mindig meg kell enni. Így tett rendet.

Az édesapám nagyon nyugodt, kedves ember volt. Soha nem veszekedett, soha nem kaptunk ki, nem vert meg, igaz, anyám se. Anyám nagyon jóindulatú ember volt. Mindenkit szeretett, és mindenkit segített. A Ráday utcában, ahol laktunk, volt egy fűszeres, aki a fűszeresinasokkal a nagyobb csomagot mindig felküldte hozzánk, hogy ne anyámnak kelljen cipekednie. Pénzért persze, de mindig felküldte a csomaggal az inasgyereket. Az egyik inasgyerek többször jött föl hozzánk, és anyám mindig megfürdette, adott tiszta pólót meg zoknit neki a bátyámtól, és úgy engedte vissza, tisztán. A fűszeres meg mindig morgott, hogy ha hozzánk jön a gyerek, akkor mindig olyan soká megy vissza. Anyám asztmás volt, és az utcán csak úgy tudott közlekedni, hogy a száját eltakarta valami sállal, mert a levegő előhozta nála ezt a köhögést. És ez a fűszeresinas a háború alatt följelentette, hogy azért tette az arcához a sálat, hogy eltakarja a sárga csillagot. Akkor be is vitték őt a rendőrségre. Egy napig bent tartották, de hogy mi történt vele, nem tudjuk, mert arról soha nem beszélt.

Az édesanyám fodrász volt. Nem tudom, hogy mikor és kitől tanulta anyám a mesterséget. Abban az időben nem fodrászüzletben dolgozott, hanem házakhoz járt. Fésülni járt reggelenként, mert akkor, az 1920–30-as években olyan divat volt, hogy műhajat tettek be a haj közé, és arra fésülték rá az eredetit, úgy, hogy fölfelé álljon. Meg kontyot is csinált annak, akinek nem volt műhaja. Ezt egyedül nem tudták megcsinálni otthon a nők, azért járt anyám hozzájuk házhoz. Fésülni megyek, mindig ezt mondta. Ez egy szakkifejezés volt akkor. Később pedig nagyon sokat dolgozott a valamikori nyilvánosházakban. Odajárt sokat fodrászkodni, mert azoknak volt pénzük. Anyám a családjával a Bástya utcában lakott, és a Magyar utca 29-ben volt egy nyilvánosház a földszinten [Ez a Mezonfrida volt, egy híres és előkelőnek tartott bordélyház. – A szerk.]. Ott voltak a kurvák, és a földszinti ablakokon rácsok voltak, nem lehetett ki- vagy bemászni. Anyám oda is járt fésülni, szinte minden nap. Később, mikor férjhez ment, a Vámház körútra költöztünk, és ott olyan lakásunk volt, hogy volt egy nagy szobánk és egy kis szobánk. A kisszobát rendezte be anyám fodrászüzletnek. Attól kezdve odajártak hozzá a vendégek. A vendégei főleg a Nagycsarnokból adódtak, mert a Vámház körút 10. közel volt a Vámház körúti csarnokhoz. Onnét jártak oda a jómódú libások meg baromfival foglalkozó zsidók. Nagyon sokat adtak arra, hogy pénteken a fodrász meg a tisztálkodás meglegyen. Szombaton tisztának kellett lenniük. Csak nők jártak hozzá, férfiak és gyerekek nem. Jómódú zsidóasszony volt a legtöbbje.

Anyám később betársult a testvéréhez, a Herminához, akinek paplanüzlete volt a Ráday utcában. Anyám mellette tanult bele ebbe. Ez 1938-ban vagy a körül lehetett. A bolt a Ráday utca 15-ben volt, és odaköltöztünk mi is a Ráday utca 18-ba. Attól kezdve ott volt az anyám. Itt négyen laktunk, anyám, apám, a bátyám meg én. Hogy miért költöztünk át, azt nem tudom, gondolom, a bolt miatt. Nagy konyhánk volt ebben a lakásban, és volt fürdőszobánk is. Ezenkívül volt egy kisszoba, előszoba és egy nagyszoba, tehát összesen két lakószobánk volt.

A Hermina férjhez egy római katolikus férfihez, Győrffy Péterhez ment hozzá. Gyerekük is volt, de meghalt gyerekkorában. Tulajdonképpen a Péter nyitotta ezt az üzletet, a felesége, a Hermina pedig társtulajdonos volt. Péternek volt két testvére, egy fiú és egy lány, akiket nagyon vallásosan neveltek. A Hermina nagynéném a férjével Kelenvölgyben lakott, akkor az még vidéknek számított, tehát a Ráday utcában csak az üzletük volt. Nagyon sokszor vasárnapi kirándulás címén kimentünk hozzájuk. Egy nagyon szép kertes ház volt ott Kelenvölgyben. Villamossal mentünk a Kelenföldi pályaudvarig, és onnan gyalog. Akkor még nem volt busz.

A Hermina mindennap bejárt, meg a férje is. Amikor anyám betársult, együtt vitték a boltot. Elöl volt az üzlet, hátul volt a műhely. Volt egy galériája is a boltnak, ott készítették a paplanokat. Volt egy kirakat is, ott volt a paplan kitéve. Jó sok vevőjük volt. A Magyari Imre cigányprímás  is ott vásárolt [Magyari Imre (1894–1940) – cigányprímás. Apja neves prímás volt Debrecenben. A debreceni konzervatóriumban tanult, 9 éves korában aranyérmet nyert a budapesti prímásversenyen. 1916-ban Budapestre költözött, és önálló zenekart alakított. 1920-tól haláláig a Hungária Szálló éttermében muzsikált, közben több ízben megfordult külföldön. – A szerk.]. A boltra még én is emlékszem, mert én is dolgoztam ott egy darabig a háború után, 1945 és 1950 között. 1944-ben bezárt a bolt, de a háború után egy rövid ideig még anyámmal dolgoztunk itt. A bolt másik oldalán bőrüzlet volt, arra is emlékszem. A Hermina a háború után bekerült egy öregek otthonába, én még látogattam. 1948–49 körül halt meg. Hogy a férje mikor halt meg, azt már nem tudom.

Mindig is volt cselédlányunk, a nélkül egy háztartás nem lehetett. Segített anyámnak bevásárolni, segített a főzésben és a takarításban. Az ő feladata volt a tűzgyújtás is. Néha cupringeren [Cselédközvetítő, cselédközvetítő iroda. – A szerk.] keresztül szerezte őket anyám, de legfőképp ismeretségen keresztül. Sok ismerőse volt, egyik ajánlotta a másikat. Sváb kislányok voltak a Budapestet körülvevő sváb falvakból. Hozzánk nem mint cseléd, hanem mint családtag kerültek. Ismertük a családot, és a kislányt akarták, hogy sok mindenre megtanítsuk, varrni, stoppolni, takarítani. Általában egy évig voltak nálunk a cselédek, aztán visszamentek a szülőfalujukba, vagy például aki megesett, az inkább fennmaradt Pesten, mert a falu kiközösítette volna. Sok ilyen eset volt, hogy teherbe estek. Nálunk volt cselédszoba, így ott laktak a cselédek. Anyám pontosan ugyanúgy tartotta a cselédeket is, mintha még egy gyereke lenne. Sok mindenre megtanította őket, és szépen bánt velük. Velünk ettek, használhatták a mi fürdőszobánkat, ünnepekkor kaptak ajándékot. Egyedül ez a kóserség okozott mindig gondot. Ez egy állandó gondja volt anyámnak, hogy megértesse a cselédekkel, hogy ne keverjék össze az edényeket, mígnem megunta. Nem az, hogy nem tudták megjegyezni a dolgokat, hanem hogy nem gondoltak rá, hogy ez milyen hiba. Szerintem nem készakarva csinálták, de valahogy nem tudták megjegyezni, hogy ez egy vallási előírás, mert nem más. Ezt Mózes hozta be a vallásba, ő nem vallást akart csinálni, hanem egészséges embereket, és ez az egészséghez tartozik, hogy a tejes étel két óra múlva távozik a gyomorból, tehát csak két óra múlva lehet zsíros ételt enni. Tulajdonképpen ezért nem lehet a zsidóknak disznóhúst enni, mert a disznóhús tart legtovább a gyomorban, a marhahús meg a szárnyas sokkal hamarabb kiürülnek. Az egész vallás a tisztaságon alapszik. Például a tejeslábast nem volt szabad összekeverni a zsíros edénnyel. Külön kellett elmosogatni. Anyám többször is észrevette, hogy a tejeslábas benn van a sütőben, nincs elmosogatva. A cseléd mindig összekeverte. Anyám ezért mindig vett új edényt. Hiába tanította, mindig rosszul mosogatott. Annak idején anyám is akart kóser háztartást vezetni, de aztán azt mondta, hogy ő nem csapja be saját magát. A cselédlány így is, úgy is összecserélte az edényeket. És áttértünk a neológ háztartásra. Úgyhogy attól fogva nagyapám mást nem evett nálunk, csak kemény tojást.

Volt egy törökbálinti cselédlány, őrá emlékszem a legjobban. Mindig népviseletben járt, Budapesten is ebben volt. Arra is emlékszem, hogy sok szoknyája volt, és nagyon nagy konyhánk volt a Vámház körúton, nagyon szép volt ott a kő, és a szoknyáját mindig ott vasalta. Gombostűvel letűzte a kőnek annak a részén, ahol a két kocka összetalálkozott, azért hogy szépen álljon. Mindenhova együtt jártunk. Ha moziba mentünk, ha színházba mentünk, őt is magunkkal vittük. Mindig jött velünk, de nekem mindig kellett segítenem neki. Takarítani például, vagy amikor mosogatott, akkor nekem kellett törölgetni.

Barheszt is ettünk, általában pénteken. A sóletet úgy csinálták régen, hogy otthon összekészítették, került bele szárnyas, füstölt dolgok, kemény tojás és bab. Agyagedénybe készítettük össze, és a Dob utcában volt egy kóser pék, odavitték a környéki zsidók. Ezek mind tarkakockás kendőkkel voltak lekötve, és mindenkinek rá volt írva neve. És mikor készen volt a kenyér a kemencében, akkor ezeket az edényeket betették. Másnap, szombaton mentünk érte. Fizetni is kellett érte [A sóletért valószínűleg a cseléd vagy a gyerekek mentek, mert felnőtt zsidó nem cipelhet szombaton magánterület és közterület között semmit. Fizetni pedig előre vagy utólag kellett. – A szerk.].

Olyan cserépkályhánk volt, aminek a közepén ki volt egy rész hagyva, és oda tettünk sokszor ételt sütni. Édesanyám nagyon sokat sütött ott sült krumplit, rakott krumplit – persze kolbász nélkül, csak krumpli és tojás volt benne. Amikor a cserépkályha már le volt oltva, a hamut elsöpörte anyám, és odatette sülni az ételt. A vasajtón kívül volt még egy ajtó, ami átlátszó volt, és azon át néztük, hogy megsült-e már a krumpli.

Én nagyon válogatós gyerek voltam, és anyám külön főzött nekem. A felvágott nagyon drága volt abban az időben, öt dekát vettünk pontosan kimérve, de nekem anyám mindig vett, hogy legalább valamit egyek. Rengeteg csukamájolajat ettem. Emlékszem, az ablak között tartottuk. Volt benne egy kanál, azt csak arra használtuk, mert az nagyon átvette a csukamájolaj szagát és ízét. Én nagyon édesszájú voltam, imádtam a csokoládét. Akkor árulták a Meinlnek a csokoládéját, ami pasztilla volt, gömbölyű dobozban volt, és minden csukamájolaj után kaptam ebből a csokoládéból. Annyit kaptam belőle, hogy a végén kiütött rajtam [A csukamájolaj egy bizonyosfajta tengeri hal májának földolgozásakor nyert melléktermék, gyógyhatása „kizárólag annak köszönhető, hogy mint a legkönnyebben emészthető, leggyorsabban felszívódó zsírok egyike, elgyöngült egyének táplálására, erősítésére igen alkalmas. Különösen a fejlődés korában gyermekeknek rendelik, mert könnyen elégő tápanyag lévén, fehérjemegtakarítás érhető el vele” (Révai Nagy Lexikona). – A szerk.].

Amikor még gyerek voltam, nem volt annyi szappan, mint most. Az Albus szappanra emlékszem. Hajat mosószappannal mostunk, és ecettel öblítettük le. Nagyon szép fényt adott a hajnak. A Vámház körúti lakásban volt egy spejzünk, közvetlenül a konyha mellett. Azt alakította át anyám fürdőszobává, egy pléh ülőkád volt benne, és mi abban fürödtünk. Mosófazékban melegítettük a vizet a sparhelten, és beleöntöttük a kádba. A Ráday utcában már rendes fürdőszobánk volt, kályha is volt benne. A konyha és a fürdőszoba között volt egy ablak, és azt nyitva kellett mindig tartani, mert ki kellett mosnom a fehérneműmet, és amikor anyám főzött, mindig benézett, hogy a szappannal meg a kefével hogy mosok. Tizenkét éves koromban lehetett ez. Anyám azt is nézte gyerekkorunkban, hogyan mosakodunk a bátyámmal, meg például hogy a fehérneműmet átváltom-e. Péntek este mindig váltottunk fehérneműt. Járt mosónő is, de gyakran a cselédlány mosott. Volt mosókonyha minden házban meg mángorló, a lépcsőházban, a lépcső alatt volt [A mángorló a száraz ruha, elsősorban vászonnemű megpuhítására, kisimítására szolgált; a berendezés egy lábakon álló lapból és keményfagörgőből állt, amelyet kézzel hajtott kerékkel működtettek. – A szerk.]. A ruhákat kimángoroltuk, és így könnyebb volt vasalni. Szénvasaló volt, és nagyon sokan kaptak fejfájást a széngáztól, amikor nem izzott be jól a szén [A szénvasalóban persze nem kőszenet, hanem faszenet izzítottak. Villanyvasalót az 1930-as években kezdtek használni a jobb módú városi háztartásokban. – A szerk.].

A tisztálkodási előírások, a rituális fürdők [lásd: mikve] két szempontból voltak lényegesek. Nemcsak a vallás miatt, hanem hogy feltétlenül minden héten úgy tisztálkodjanak az emberek, hogy hajat mossanak, szemüket, fülüket is megmossák. Azért is volt úgy a rituális fürdőben, hogy az asszonyok a víz alá merültek. Nemcsak a vallás szempontjából volt ez fontos, hanem hogy mindent érjen a víz, és tiszták legyenek. Mi már nem jártunk ilyen fürdőbe, mert fürdőszobánk volt. A nagyon vallásosak azt gondolták, hogy a valláshoz tartozik ez, de sokan tisztálkodni mentek oda, mert nem volt fürdőszobájuk. Anyám még lány korában járt ilyenbe, de később már nem [Mivel a nőknek férjhez menetelük előtt nem előírás mikvébe járni, az interjúalany édesanyja feltehetően nem a rituális fürdő részt (tehát magát a mikve medencét) vette igénybe, hanem csak a fürdő részt (zuhanyzó, kád). – A szerk.]. A háború előtt a Király utca környékén, a Kazinczy utcában volt ilyen fürdő, azt tudom. Több is volt, a Dohány utcában is volt [A második világháború előtt a Kazinczy utcában két mikve volt: a Kazinczy utca 40. szám alatt (a háború után lebontották, és a 16. szám alatt, ez utóbbi, „modern technikával felszerelt rituális” fürdőt 1928-ban építette az ortodox hitközség (Frojimovics–Komoróczy–Pusztai–Strbik: A zsidó Budapest, I. kötet, 208. oldal). Korábban több mikve is volt Budán, Pesten és Óbudán. Lehetséges, hogy a Dohány utcai zsinagóga épületében (vagy a közvetlen szomszédságában) is volt valaha mikve, de még nem sikerült a nyomára bukkanni (Uo., 158. oldal). – A szerk.].

Apám nem hordott semmilyen olyan ruhát, mint a vallásos zsidók, ő neológ volt [lásd: ortodox zsidó viselet; haszid öltözék]. Anyám nagyon vallásos volt. A zsidó ünnepeket gyerekkoromban mindig megtartottuk. Anyám erre mindig odafigyelt. Ő volt a legvallásosabb a családban. Apámnak ez nem volt annyira fontos. Csak anyámmal jártam templomba, mert apám nem volt vallásos. Akkor mindig a legszebb ruhát kellett felvenni. Én a mai napig, amit lehet, megtartok, például az újévet [Ros Hásáná] és a hosszúnapot [Jom Kipur]. Én minden évben veszek templomi jegyet a Dohány utcai zsinagógába, és el is megyek. Van külön helyem. Gyerekkoromban anyám járt mindig, és én mentem vele. Akkor még nem a Dohány utcába jártunk. A háború előtt még több volt a zsidóság, és akkor léteztek az úgynevezett bérelt imaházak. Mi akkor a Bródy Sándor utca elejére jártunk ünnepekkor, mert ott volt egy képviselőház a Múzeum-kert oldalán, és odajártunk akkor imádkozni [Az őszi nagyünnepek idején ideiglenes imahelyként üzemelt a régi Országház nagyterme a Főherceg Sándor (ma Bródy Sándor) utca 4. sz. alatti épületben, továbbá 1908-tól, amikor a hívek száma már több mint 23 és félezer volt a kerület akkori területén, a József körút 8. és a Szentkirályi utca 6. sz. alatti házakban is tartottak istentiszteleteket. Az előbbi épület (az úgynevezett Simplon-ház) első emeletén működött a Gyenes tánciskola, ahova a zsidó fiatalok jártak szórakozni-találkozni, s ahol ünnepi istentiszteletet is tartottak. – A szerk.]. Mert akkor is jegyet kellett venni, és nagyon drága volt a mi kasszánkhoz mérve a Dohány utcai zsinagóga [Mindig is a hitközségi adóbevétel egyik tétele volt a zsinagógák ülőhelyeinek bérletbe adása. A bérletet az őszi nagyünnepek előtt kellett megújítani a következő évre. Az ülőhelyen szerepelt a tulajdonos neve. Amennyiben valaki naponta látogatta a zsinagógát, a padhoz tartozó kis fiókban tárolhatta imakönyvét, táliszát és tfilinét. Az ülések ára különböző volt, attól függően, hogy a zsinagóga mely részén voltak. – A szerk.]. Azért jártunk többek közt imaházba.

Ez volt az újév, és tíz napra rá van a hosszúnap. A hosszúnapi böjt is előző este jön be, és gyertyát gyújtunk a halottakért, és akkor a csillag följövetelétől számítva másnap este a csillag följöveteléig kell böjtölni. Nem szabad enni, de még vizet sem lehet inni, semmit. Az ortodox zsidók úgy böjtöltek, hogy nem a templomba mentek, hanem otthon ültek a terített asztal mellett. Nagyon sok minden föl volt halmozva az asztalra, gyümölcs és étel, de nem szabadott belőle enni. Tulajdonképpen a böjt egy sanyargatás, úgy sanyargatták magukat, hogy látták az ételeket, de nem ehettek. A szüleim valamikor még így csinálták [Nem tudni, nem valamilyen helyi szokásról beszél-e Endrei Istvánné. A háláhikus előírásoknak megfelelően ui. Jom Kipur napját a hívő ember szinte teljes egészében a zsinagógában tölti. – A szerk.]. Az unokatestvéreim mind fiatalabbak voltak, azok ehettek [A gyerekeknek a bár micvójuk / bát micvájuk után kell a felnőttekhez hasonlóan egész nap böjtölniük, addig fél napot böjtölnek. – A szerk.]. És nekem kellett nekik adni az ételt, az volt a sanyargatás, hogy ők ehettek, én meg nem. Nekem nem kéne már böjtölni, de most is megtartom [A böjtölés elhagyása nincs korhoz kötve, de böjtölnie csak akkor kell az embernek, ha ez semmiben sem veszélyezteti az egészségét. Ezért gyerekeknek, betegeknek és időseknek nem kötelező böjtölniük. – A szerk.].

Akkor volt a sátoros ünnep, ami nyolc napig tartott. Négy egész ünnep és négy [nap] félünnep: kettő előtte, kettő utána. Az udvaron állítottak sátrat szalmatetővel, és a sátorban laktak és étkeztek olyankor. Most már itt, a Dohány utcában csak étkeznek. Gyerekként a sátoros ünnepekre a Dohány utcába jöttünk, mert a Bródy Sándor utcai ideiglenes imaházban nem tudtak sátrat állítani. A Dohány templom udvarán állt a sátor, és mi ide jöttünk. Mindig osztogattak ilyenkor kalácsot is.

Megtartottuk a széderestét is. Ez az ünnep annak az emlékére van, amikor kikergették a zsidókat Egyiptomból, és a pusztában vándoroltak, ahol semmi főzési lehetőségük nem volt, onnan datálódik a macesz, mert a kovászolt kenyérnek nem volt ideje megkelni, és nem volt idő megsütni. Homokban sütötték, lisztből, vízből és sóból állt [A macesz nem a vándorlás alatt sült homokban, hanem még Egyiptomban, a konyhában, megkelni pedig azért nem tudott, mert olyan gyorsan kellett a zsidóknak menekülniük Egyiptomból, hogy nem volt idejük megkeleszteni. – A szerk.]. Az ünnep előtt mindig nagytakarítást kellett végezni. Húsvétkor mi más edényből főztünk, mint a többi napokon, és a nagytakarítást úgy végeztük, hogy minden sarokból minden kenyérmorzsát, kovászos süteményt el kellett takarítani [lásd: homecolás]. Csak úgy lehetett a húsvéti ünnepet [Pészah] elkezdeni.

A szédereste úgy zajlott nálunk, hogy első este a vacsoránál az asztalt körülültük. Az asztalfőn ült az előimádkozó – ez rendszerint az apám volt. Két párna volt a karosszékén a háta mögött, és rátámaszkodva kellett ennie. A vacsora állt egy kemény tojásból, egy húslevesből, amiben maceszgombóc volt. Meg paradicsomos mártásos is volt, és az úgynevezett hremzli. A hremzli az olyan, mint egy fánk, és maceszlisztből készül. Maceszliszt, citromlé, dió, cukor meg tojás is kellett hozzá. Azt csinálta anyám sokat [A pészahi kremzli (hremzli) sóval és borssal ízesített reszelt krumpliból és tojásból készült, kanállal forró olajba szaggatott és kisütött étel. Krumpli helyett készülhet maceszliszttel, bors helyett tehetnek bele citromot vagy diót, az utóbbiakat esetleg meg is cukrozzák. – A szerk.]. Ebből [azaz maceszlisztből] később macesztortát is csináltunk. Nyolc napig nem volt szabad kenyeret enni. Apám meg anyám nem voltak vallásosak, és ők eljártak kenyeret enni máshova, de a lakásba anyám nem engedte be.

Szédertálat is készítettünk minden húsvétkor. Ez nagy tálból állt, azon volt egy hosszúkás terítő, amit három részre hajtottunk össze és három darab egész maceszt tettünk bele mindegyik részbe [A három, kendővel külön-külön betakart macesz Izrael három részét jelképezi: Kohént, azaz Áron ivadékait, Lévi leszármazottait és Jiszráélt, azaz Izrael többi gyermekét. – A szerk.]. A középső részben az egyik ima végén el kellett törni egyet, és azt eldugta apám a két párna közé, és az asztalnál ülő legfiatalabb tagnak el kellett lopnia [lásd: afikómen]. Egy bizonyos ima végén ebből kellett törni, és az asztalnál ülőknek egy pici darabot adni. De ha el volt lopva a macesz, akkor nem tudtak adni, és miután a legfiatalabb gyerek csak akkor adta vissza, ha valamit kapott érte, akkor mindig kellett valamilyen ajándékot ígérni. Hol egy cipőt, hol egy ruhát vagy valamit a legfiatalabbnak, és ezt minden körülmények között meg kellett hogy kapja. Így adta csak vissza, és nem szétosztva. A macesztálon a három tábla maceszon kívül volt egy hamuban sült liba- vagy kacsanyak, egy edényben sós víz, abban petrezselyem, egy tálban vagy bögrében volt dió, bor, alma összekeverve [lásd: hároszet] meg tojás, ez akarta jelképezni azt, hogy a zsidók vándoroltak a pusztában, és a hamuban sütötték meg a kenyeret, és ezt jelképezte a hamuban sült libanyak vagy csirkenyak [A hamuban sült vagy inkább megégetett hús valójában az egyiptomi kivonuláskor levágott bárányt jelképezi, illetve az áldozati bárányt, amelyet ennek emlékére Pészah ünnepén minden évben hoztak a Szentély lerombolásáig. – A szerk.]. A sós víz a könnyet jelentette, a macesz, az alma, a bor, a dió pedig a maltert, amivel a követ összeragasztották, és építkeztek. Építettek maguknak a sátoron kívül lakhelyet, ahol tudtak később lakni.

Mindig az apám olvasta a szöveget, és tudom, hogy gyakran a nagybátyám és a nagynénim is ott volt. Az egyik nagybátyámat az egész dologból csak a vacsora érdekelte, és apám könyvében [lásd: Hágádá] a harmincharmadik oldalig kellett eljutni, hogy lehessen enni. Ott volt az a történet, hogy estebédeltek. És a nagybátyám mindig mellettem ült, és bökdösött, hogy mikor jön már a vacsora. A vacsora előtt kemény tojás volt, azt kellett enni és utána levest. Magyarul olvasott apám, bár ő egy kicsit tudott héberül.

A szomszédból mindig meghívtuk a barátnőmet, Grósz Gabriella volt a neve. Körülbelül egy időben születtünk, és ott nevelkedtünk a házban. Ő nem volt zsidó lány, nagyon katolikusok voltak a szülei, de ő volt az én legjobb barátnőm. Én mindig náluk töltöttem a karácsonyestét, ő meg a húsvétot. Sokszor egybeesett a zsidó húsvét a kereszténnyel, így gyakran titokban ettük a sonkát a macesszal. Karácsonykor együtt díszítettük a karácsonyfát, és nekem is mindig volt ajándékom ott a karácsonyfa alatt. Akkor divat volt ajándékozni csokoládét. A Szerencsi csokoládégyárnak voltak akkor már finom csokoládéi. Mindig azt kaptam karácsonyra tőlük. Akkor ez egy vastag táblacsokoládé volt, hosszúkás alakú. Majd egész évig volt belőle.

A templomban volt reggeli ima meg délutáni. Délben szünet volt, és akkor van a tulajdonképpeni lejnolás.  Ez egy zsidó szó, ami azt jelenti, hogy a Tórát felolvassák, és akkor adományoznak a jómódúak a kórház javára vagy az iskola javára, az árva gyerekek otthonára. Nekünk nem volt sok pénzünk, de néha mi is adakoztunk [lásd: jótékonyság kötelezettsége; Pészahkor, mint a többi ünnepen, van reggeli ima (sáhrit) és egy plusz ünnepi ima (muszáf) délelőtt, és délután / kora este van a délutáni ima (minhá) és az esti ima (mááriv). A délutáni imát elvileg fél órával a nap fele utántól lehet mondani naplementéig, de szokás az esti imával összevonni, hogy csak kétszer kelljen elmenni a zsinagógába, így késő délután van a kettő együtt. Tóraolvasás a reggeli ima (sáhrit) végén, illetve a délutáni ima (minhá) keretében van, de az interjúalany valószínűleg a reggelire gondolt, mert az a fontosabb és hosszabb, akkor szokás adakozni is. Azért érzékelhette ezt ebédidőnek, mert ünnepnapokon elhúzódhat a reggeli ima. – A szerk.].

Nagyapámék a Kisdiófa utca 3-ban laktak, és vasárnap délután mindig az volt a program, hogy mi mentünk anyámmal a nagymamát meglátogatni, és az apám mindig beült a Múzeum Kávéházba, ami a Múzeum körút és a Bródy Sándor utca sarkán volt. Ő ott várt meg minket, ez volt a vasárnapi kikapcsolódása. Ivott ott mindig egy szimplát, kapott hozzá egy pohár vizet. A szimpla kávé volt a legolcsóbb a kávék közül. Mindig az újságokat olvasta. Hozzánk haza nem járt újság, azért ment az apám a kávéházba. „Friss Ujságot” olvasott, arra emlékszem [Friss Ujság – 1896–1944 (és 1947–1951) között megjelent nagy példányszámú, elsősorban vidéken kedvelt népújság volt. – A szerk.]. Meg volt a „Képes Ujság”, azt én is szerettem lapozgatni [Ezzel a címmel többször indult hetente vagy kéthetente megjelenő lap, már a 19. században is, majd harmadszor 1915-ben. – A szerk.]. Mikor jöttünk hazafelé a nagymamától, akkor beszóltunk neki, hogy itt vagyunk. Egy ilyen alkalommal történt meg az, hogy találkoztunk a fogorvosunkkal, ahová anyám elvitt, mert elég rosszak voltak a fogaim. Az orvos a Vámház körút 9-ben lakott, az első emeleten. Anyám egyszer felvitt, adott előleget neki, és mondta, hogy amikor majd kész lesz, akkor kifizeti neki az egészet. Kérte, hogy beszélje meg velem, hogy mikor tudnék én odamenni, de én soha nem mentem. Ő is ott ült a kávéházban egy alkalommal, és az anyám odament, és megkérdezte tőle, hogy hol tart a fogaimmal. Azt mondta akkor, hogy nem is láttam a gyereket. Akkor buktam le. Nem nagyon, de kikaptam, és utána anyám mindig eljött velem.

Óvodába, elemibe és polgáriba a Papnevelde utcába jártam a belvárosban. Az óvodában és az iskolában is vegyesen voltak a gyerekek. Mivel neológok lettünk, nem volt érdekes, hogy ortodox iskolába járjunk. A bátyám a Reáltanoda utcába, az Eötvös Gimnáziumba járt. Amikor elvégezte az iskolát, érettségizett, egyetemre akart menni, orvos szeretett volna lenni. De akkor lépett életbe a numerus clausus [Amikor Endrei Istvánné bátyja érettségizett, kb. 1926-ban, akkor a numerus clausus már hat éve érvényben volt. Lásd: Numerus clausus Magyarországon. – A szerk.], a zsidók nem mehettek egyetemre, és akkor beadták őt kárpitostanulónak. Egy nagyon híres kárpitoshoz adták be, akinek a József nádor térre nyílt az üzlete. Aranykoszorús mester volt. Nagyon jó szakember lett ő is, és azért, mert nem mehetett egyetemre, és kénytelen volt iparosnak kitanulni, a szüleim gyűjtöttek pénzt, és kiküldték egy évre Párizsba. Akkor már kész kárpitos volt. Amikor hazajött, nyitott egy paplan- és kárpitosboltot a Podmaniczky utca 2-ben. A bátyám 1925–30-ban magyarosította a nevét Vajdára [lásd: névmagyarosítás].

Négy polgárit [lásd: polgári iskola] végeztem. Ez egy vegyes iskola volt. Elég sok zsidó gyerek járt oda. Engem mindig csúfoltak az iskolában, még a vallástanárnő is, hogy kilógok a többiek közül, mert szőke vagyok. Én mindig szőke voltam, és általában a zsidók feketék. És azzal csúfoltak, hogy én nem vagyok igazi zsidó. A katolikusoknak és a zsidó gyerekeknek külön volt a hittan. Héberül az iskolában tanultunk, mert akkor kötelező volt a vallásóra. Én ott tanultam meg olvasni. Akkor még tudtam, de most már az imakönyvek is másként vannak. Szombaton volt tanítás, de vasárnap nem. A zsidó iskolákban szombaton soha nem tanultak. Helyette vasárnap délelőtt volt iskola, de nálunk ez nem így volt.

A kézimunka-tanárnőre emlékszem, ő volt az osztályfőnök is, már meghalt. Én nagyon sokat kézimunkáztam, mert anyámnak az volt a mániája, hogy nem szabad tétlenül ülni, mindig valamit csinálni kell, varrni vagy stoppolni vagy kézimunkázni. És én állandóan horgoltam meg kötöttem. Kis terítőket horgoltam, mert akkor divat volt az ételhordó tálca, amin bevitték a kávéskészletet, ha vendégek jöttek. Két üveglap közé tették ezt a terítőt, bekereteztették, és volt két fém füle is. Az éjjeliszekrényre is horgolt terítőt tettek. A szekrény hármas tükörrel volt ellátva [Ez a bútordarab az ún. toalettszekrény volt: egy középső állótükörrel, amelyet két mozgatható tükörlap fogott közre. – A szerk.], a tükör alatt volt a polc, ahová a szépítőszereket kirakták. Az éjjeliszekrény alatt [az éjjeliszekrény tetején] üveglap volt, és az alá tettek ilyen terítőt. Én mindig azokat horgoltam vagy kötöttem. Az egyik félévkor megbuktatott a kézimunkatanár, az anyám beszaladt az iskolába, hogy miért buktatott meg engem, aki annyit kézimunkázom, és olyan gyönyörű munkákat készítek. Azt mondta a tanárnő, hogy azért, mert nem készítettem el az előírt mennyiséget. Nem rossz volt, csak kevés.

Gyerekkoromban a Nemzeti Színházba jártak a szüleim sokat, és én is mentem velük. A Nemzeti volt nekünk közel [A korabeli Nemzeti Színház a Rákóczi út és a Nagykörút sarkán állt. Az épületet 1965-ben bontották le. – A szerk.]. Mindig a kakasülőn ültünk. Én gyakran mentem oda a korláthoz, mert onnan jobban láttam. Akkor még játszott az a rekedt hangú színész, a Rózsahegyi Kálmán [(1873–1961) – színész, színészpedagógus. Operettekben kezdte pályáját, de bohózatokban és klasszikus vígjátékokban is sikeres volt. Számos vidéki és fővárosi színházban megfordult, leghosszabban a Nemzeti Színházban volt. 1932–1956 között számos filmszerepet is kapott. 1909–1961 között színészképző iskolát működtetett, amelyben számos jelentős művész tanult. Származása miatt a második világháború idején nem szerepelhetett. – A szerk.]. A „Piros bugyelláris”-t [Csepreghy Ferenc (1842–1880) népszínműve (1877). – A szerk.] meg ezeket játszották. Egyszer voltam a Vígszínházban is velük.

Valamikor minden évben megrendezték az úgynevezett Nemzetközi Vásárt itt, Budapesten [Az első BNV (Budapesti Nemzetközi Vásár) – ezen a néven – 1925-ben volt, de előzményének tekinthető az 1906-ban először megrendezett Tavaszi Árumintavásár, amely később a Keleti Vásár nevet kapta. A Nemzetközi Vásárt egészen az 1960-as évekig a Városligetben rendezték meg. – A szerk.]. Emlékszem, apámmal és a testvéremmel minden évben kimentünk oda. Én arra emlékszem, hogy már felnőtt voltam, olyan húsz-huszonöt éves, amikor még mindig jártunk oda. 1940 elejéig biztosan. Hogy gyerekként is jártam-e, abban már nem vagyok biztos, de serdülő lány korom óta biztosan. Minden évben elmentünk a vásárt megnézni, mert az apám révén meg anyám testvérének a paplanüzlete révén voltak barátaink, akik kiállítottak ott. Mindig mentünk megnézni őket. Emlékszem, osztogattak reklámcédulákat. Akkor azt sokan gyűjtötték, többek közt én is. Én nem szalvétát meg gombot gyűjtöttem, hanem ilyen reklámcédulákat. Például a Hoffmann képkeretező, aki itt volt a Károly körúton, az ügyfele volt apámnak, és ő is mindig kiállított itt. Ő is mindig adott kistükröt, fésűt, tollat, ajándékba. Ez nekem egy szórakozás volt, hogy ezeket összegyűjtöttem. Csereberéltem a barátnőkkel, meg megbeszéltük, hogy ki mit kapott. Jót szórakoztam mindig. Ha valamilyen okból én nem mentem, akkor az apám hozott nekem mindenféle reklámdolgot.

Az 1920–30-as években nagy divat volt szombat−vasárnaponként a budapesti korzóra járni. A Duna-parton végig szállodák voltak, mindegyiknek volt utcai része terasszal, és ott játszott gyakran cigányzenekar is. Ott lehetett találkozni ismerősökkel, barátokkal. Lehetett ott ismerkedni is. Szombatonként gyakran mentünk a korzóra sétálni a zsinagógából anyámmal, és a kezünkben vittük az imakönyvet. Anyám kezében mindig egy fehér ruhában volt becsomagolva az imakönyve. Úgy jöttünk mindig haza, hogy tizenkét-egy órára essék az idő. Akkor kiürült a korzó, és délután megint benépesült. Gyakran azonban vasárnap is kimentünk, legalábbis én a barátokkal vagy a testvéremmel a cigányprímást hallgatni, meg az időt múlatni. A korzónál, ahol most a kettes villamos jár, volt egy vaskorlát. Mi oda felültünk, és ott hallgattuk a Magyari Imre cigányprímást. Az nekünk vevőnk is volt a paplanüzletben.

Arra is emlékszem, hogy a Múzeum-kertbe jártunk mint fiatal lányok, és ismerkedtünk a fiúkkal. Mindig nagyon elegánsan kellett felöltöznünk. Akkor az volt a divat, hogy a harisnyának, a kesztyűnek, a kalapnak meg a cipőnek ugyanolyan színűnek kellett lenni. Egy híres filmrendező volt a barátnőmnek az udvarlója. Nagyon csinos, szőke, göndör hajú fiú volt, és mindig sötétkék bársonynadrágban meg fölsőrészben járt. Nem volt zsidó. Ez volt a Vámház körúton a legjobb barátnőm, aki huszonhárom évig volt a barátnőm, és amikor hazajöttem a deportálásból, és mentünk a Kálvin téren keresztül a fertőtlenítőbe, összetalálkoztam vele, és nagy örömmel mentem felé, ő meg elfordította a fejét, és elment mellettem. Férjhez ment a Királydaróczi családból a Királydaróczi Zoltánhoz, akik egy nagyon előkelő családból, a Királydaróczi nemesi családból származott [Beregdarócot, királyi adomány eredményeképpen 1284 körül már a Gutkeled nemzetség Sárvásmonostori ágához tartozó Daróczi család kezén találjuk. Túlnyomórészt ők szerepelnek a faluval kapcsolatos oklevelekben, és a XV. századtól kimutathatóan ők voltak az itteni Szent Márton-templom kegyurai. – A szerk.]. A lakásukban fel volt függesztve a nemesi bőr [Vagyis a család nemes voltát igazoló pergamen nemesi levél, az ún. kutyabőr, ami valószínűleg inkább juh bőréből készült. – A szerk.]. Később el is váltak. Kiment Londonba. A bátyja disszidált, és a háború után kivitette a húgát meg a lányát. Én voltam nála kint Londonban egy hónapig az 1960-as években, mert mi később kibékültünk, és leveleztünk is. A barátnőm meghalt szívrohamban, a lánya még él.

Sokat jártam a bátyámmal és az ő barátaival. Az 1930-as években a bátyámnak volt egy csónakháza a Római-parton. Akkor nagy divat volt, hogy a Dunán voltak csónakházak, amit meg lehetett venni. A nyarat rendszerint itt töltöttük. Ez volt akkor a szórakozás. Nagyon szép és hangulatos volt. Eveztünk, halásztak a fiúk, meg szórakoztunk. Kint is lehetett aludni, de általában reggel mentünk, este jöttünk. A csónakházban volt egy lakrész, a part felé nézett négy szoba, és a víz felé szintén négy szoba. Minden szobának külön tulajdonosa volt. Az épület mellett volt a csónakgarázs, és ott álltak a csónakok. Mindenkinek volt egy csónakja, nekünk kajakunk volt. Volt a csónakházban terasz és zuhanyozó is. Konyha nem volt, hanem rezsón főztünk. Gyakran sütöttünk halat. Ami pici, apró halat kifogtak a fiúk, azt paprikás lisztben megforgattuk és megsütöttük. Én nem szerettem, de a fiúk igen. A Duna vize akkor olyan tiszta volt, hogy lehetett benne fürödni. Akkor még a Duna-uszoda is létezett. A Ferenc József híd és az Erzsébet híd között volt két Duna-uszoda, az egyik női, a másik férfi. A bátyám ott tanult meg úszni. Túrázni is jártunk a hegyekbe, itt, Budapest környékén. Mindig vasárnap mentünk. Ilyenkor piknikeztünk is.

Divat volt a háború előtt, hogy jött hozzánk egy házivarrónő három napra. Minden évben rendszeresen jött, általában télen. Nem aludt nálunk, hanem reggel jött, este ment. Akkor az összes olyan dolgot, ami egy év alatt elszakadt, például törülközőket, lepedőket megvarrt, vagy két lepedőből csinált egyet stb. Ezért neki fizettek, kapott reggelit, ebédet és vacsorát is. Én mindig segítettem ennek a varrónőnek az endlizésnél, a fölszegésnél. Úgynevezett dirndli ruhát is varrtunk vele, emlékszem, ami állt egy fölső részből, egy húzott szoknyából, és köténye is volt.

Régen minden lánynak kellett értenie a zenéhez, ha nem is volt versenyzenész. Általában mindenhez érteni kellett, a főzéshez, a takarításhoz, a kézimunkához, stoppoláshoz, tudni kellett fehérneműt foltozni, és ugyanúgy hozzátartozott az is, hogy a zenéhez értsünk egy kicsit. Ezért íratott be anyám zongorára. Egy magántanárnőhöz jártam az Erkel utcába zongorázni minden kedden délután. Négy évig tanultam, és volt is zongorám a Ráday utcában, csak mikor a csillagos házakat kijelölték, a miénket nem jelölték csillagos háznak, és ahová átköltöztünk, oda nem fért be a zongora, és ott maradt. Nagy zongora volt, nem pianínó. Nem volt híres [márkás] zongora, arra nem volt pénzünk.

A nagynénémnek, a Herminának, akinek keresztény volt a férje, annak a szülei nagyon vallásosak voltak. A szülei Baján éltek. A Győrffy családnak tisztítója volt Baján, ők tisztították többek közt az apácák ruháit a rendházban. Például az apácák fejfedőjét keményítették, mert ez különös szakértelmet kívánt, ezt csak tisztítóban tudták kimosni. Három gyerekük volt, két fiú és egy lány. A kislányt apácának akarták, de ő nem ment be a rendbe. Az egyik fiút papnak adták, Zircre került, és fehér reverendában járt [Zircen a cisztercitáknak volt rendházuk. – A szerk.]. Ő is tanult zenélni, hegedült. Ha jött hozzánk vendégségbe, akkor nekem mindig zongorázni kellett. Nekünk akkor cserépkályhánk volt, és előtte volt egy vaslap, frandolnak hívták azt a kályhát. Azért volt odaállítva a zongora, hogy ne fázzon a kezem, mert a billentyűk hidegek voltak, és emlékszem, hogy jött ez a pap, és nézte, hogyan játszom, és véletlenül hozzáért a reverendája ehhez a vaslaphoz, és a ruha kiégett. Mi nagyon odavoltunk, hogy most mi lesz. Ő azt mondta akkor, hogy ne törődjetek vele, kap másikat.

A polgári elvégzése után egy évet úgynevezett menyasszonyképzőbe jártam [lásd: háztartási iskolák]. Ott tanultuk a pénz, tehát a jövedelem beosztását. Ezenkívül varró- és szakácstanfolyam is volt. Tanultunk rétest sütni, meg főzni, és meghívtuk az iskolába járó gyerekeket meg a tanárokat is. A menyasszonyképzőben együtt jártam Palavicini Theodórával, akinek minden nap egy órára otthon kellett lennie, mire a papa hazaért, hogy az egész család együtt üljön az asztalhoz. Kocsi jött érte sofőrrel, de ez minket egyáltalán nem zavart, természetesnek vettük, nem is csúfoltuk érte, hogy ő ilyen előkelő. Egyszerűen öltözött, nem keltett feltűnést. Nem tudom, hogy hol lakhattak, valószínűleg a Vár közelében, mert autóval jöttek. Nagyon módosak voltak. De ugyanúgy dolgozott, mint mi. Én akkor voltam tizenöt éves, és utána az első szakmám a kalapos lett.

A nőikalapos-mesterséget részben iskolában tanultam. A kalaposiskola talán két éves lehetett, de már nem emlékszem pontosan. De sokat tanultam a nagynéném boltjában is, ott tanultam meg úgy igazán. A nagynénémnek kalapüzlete volt a Vámház körút 2-ben. Nagyon sokat voltam ott, szerettem odajárni. Négyéves koromtól, amikor anyámnak dolga volt, mindig elküldött az üzletbe. Én tehát sokat voltam ott, és azt mondta az apám, hogyha olyan nagyon szeretsz odajárni, legalább tanuld ki a szakmát. A nagynénémet Reich Fridának hívták, de a Fricit használta, mert azt tanácsolták neki, hogy mint kereskedő inkább egy jól hangzó fantázianevet használjon. A boltra ez volt kiírva: Magyar Királyi és Császári Szállító – Reich Frici. Ez a felirat volt a kalapdobozokon is.

A bolt egy négyszögletes előtérből állt. Jobbra voltak a tükrök és a bőrfotelek. Itt volt az eladópult is. A bal oldalon voltak a kalaptartó dobozok, hatvanszor negyvenes fölfelé nyíló dobozok voltak ezek. A műhely hátul volt. Hosszú asztalok voltak bent, amiknek volt egy lenti pereme, oda tettük fel a lábunkat. Fent az asztalon voltak a fából készített formák. A divat akkor a filcből készült kalap volt, amit selyemmel vontak be. A benedvesített filcet tették rá a kalapformára, és hagyták megszáradni. A kalap peremét külön varrógéppel körbevarrták – ezzel kezdődött tulajdonképpen a tanoncok első munkája. Én is így kezdtem, és nagyon szerettem a varrógéppel ezt csinálni. Frici néninek összesen hat alkalmazottja volt. A munkát reggel nyolckor kezdték, de Frici néni csak tizenegyre jött be a boltba, akkorra már ott álltak a kész kalapok, hogy ő már csak a díszítéssel tudjon foglalkozni. (A sasadi dűlőn lakott egy nagyon szép kertes házban, és mindennap taxival járt a boltba.) Általában csipkét tett a kalapokra, de nagy divat volt akkor például a cseresznyedísz. A kész kalapok díszítése a kalapkészítés egyik „legnemesebb” része volt. Mindig házhoz szállították a kalapokat, erre külön inasokat alkalmazott Frici néni.

Emlékszem, Auguszta főhercegnő is nála vásárolt, és ilyenkor iszonyatos felhajtást rendeztek a fogadására [Auguszta főhercegnő – Habsburg József (1872–1962) főherceg felesége, Ferenc József unokája (1875–?). – A szerk.]. Frici nagynéném fehér csipkekötényt vett, és ő maga ajánlotta a kalapokat. Más vendégnek nem, erre volt külön egy eladókisasszony. A főhercegnő egy angol autóval érkezett a Várból, természetesen külön sofőrrel, és az ajtóban a Frici férje fogadta, akit Erdős Pálnak hívtak, és ő is ott dolgozott a boltban. (Mivel a nagynéném még lány korában nyitotta ezt a boltot, így később sem változtatta meg a feliratot.) A bolt elé a lépcsőre piros kókuszszőnyeget is leterítettek, de ez csak az igen magas rangú vendégnek járt ki. A főhercegnőnek hatvanhármas fejbősége volt, még erre is emlékszem. Amikor próbálta a kalapokat, nekem megengedték, hogy nézhessem a kasszából.

A kalapszakma kitanulása után tanultam varrni is egy évig egy özvegyasszonytól és annak a lányától, aki vénkisasszony volt. Akkor lehettem tizenhét-tizennyolc éves. A Magyar utcában laktak, és én oda jártam varrni tanulni. Ez egy varrónő volt, aki időnként vállalt tanítást is, de ez nem volt tanfolyam. Egyedül tanultam nála. Anyám valahonnan ismerte ezt a nőt, és így kerültem én hozzá. Ott tanultam endlizni, fölszegni a ruhákat, ujjat bevarrni, kézimunkaszerű munkát elvégezni, szóval olyan dolgokat, amiket nem lehetett géppel megvarrni. Anyám fizetett ezért a varrótanfolyamért, és tízórait is kaptam. Naponta kilenctől tizenhárom óráig voltam ott, utána télen mentem, emlékszem, a Márkus jégpályára korcsolyázni, és aztán jött az anyám értem. A Márkus jégpálya a Rákóczi úton volt, az Astoriával szemben, a barátnőkkel jártam oda.

Miután a női kalapszakma azt jelentette, hogy ülnöm kellett, és mindig gyomorfájós voltam, az apám beprotezsált engem a Hahn Mór vaskereskedésbe, az Üllői út 101-be. Ennek volt egy fióküzlete a Thék Endre utcában, az a Soroksári út egyik mellékutcája volt, és én oda kerültem pénztárba, mert ott olyan pénztár volt, hogy nem ülni kellett, hanem állni; nyomógombos kassza volt. Lehettem olyan tizennyolc éves. A vaskereskedésben egy évig voltam, de lehet, hogy többet is. És utána kerültem a bátyámhoz, mert ő önállósította magát a Podmaniczky utcában, és akkor kellett a paplanos szakmát kitanulnom. Huszonhat éves koromban mentem férjhez, és a paplanos iskola közvetlenül előtte volt. A férjemmel úgy ismerkedtünk meg, hogy a nagybátyámnál, a Reich Jenőnél dolgoztam a Rákóczi út 17-ben – ez a kalapüzlet egyébként sokkal kisebb volt, mint a Frici nénié. Ott egy kolléganőmnek udvarolt a bátyja, és ő mutatta be a férjemet. Hét évig udvarolt nekem.

A férjem, Endrei István Budapesten született 1914-ben, de Debrecenben élt a szüleivel. Zsidó származású volt, de római katolikusnak nevelték. Az édesapja Edelsteinből magyarosította a nevét, a férjem már Endrei volt. Az apósomat Endrei Lászlónak, az anyósomat Roth Katalinnak hívták. A férjem édesapja az első világháborúban meghalt. Az anyósom másodszor is férjhez ment, és a második férjével végig Debrecenben maradt. A mi esküvőnk után egyszer voltam ott náluk. Az anyósom második férjének ruha- és fehérneműboltja volt Debrecenben. Kereskedett egészen 1944-ig. Endrei Imre volt a férjem testvére. Tisztviselő volt itt, Budapesten. A Nagykörúton laktak, a Nyugati pályaudvarral szemben. Nem volt gyereke, csak felesége. Annyit tudok róluk, hogy a családban mindenki tanító volt. A felesége is tanító volt. Az Imre beteg lett, és a felesége hajtotta, hogy dolgoznia kell, és jól ráfázott, Imre tüdőgyulladásban meghalt. Anyósom második házasságából is született két fiú, de én csak a Lacira emlékszem. A Laci tartotta férjemmel a kapcsolatot, néha feljött Budapestre szórakozni. Lacit az édesanyjával együtt hurcolták el Debrecenből, és nem jöttek soha vissza. Ott haltak meg a deportálásban, pontosan hol, azt nem tudom. A másik fiúról nem tudok semmit.

A férjem elég hamar feljött Debrecenből Budapestre, ahol az egyik nagybátyja istápolta. A nagybácsinak Földes volt a vezetékneve, a felesége, Etel volt a férjem apjának a húga. A férjemet ő a feleségével örökbe akarta fogadni, de a szülei nem hagyták. Úgy kezelték, mint a saját gyereküket. Volt egy beteg gyerekük, de az intézetben volt. Nagyon szerették a férjemet. Nagyon sokat törődtek vele. Őket a Dunába lőtték [lásd: zsidók Dunába lövése]. Bródy Margit volt a férjem apjának a harmadik testvére. Kártyaszalonja volt a Nádor utca és Szalai utca sarkán. Ott volt egy kávézó, és annak a pincehelyiségében volt ez a kártyaszalon. Abban az időben voltak kártyaszalonok, ahol römiztek, meg különböző játékokat játszottak. Ők is zsidók voltak. A férje, a Bródy István volt az Operaház rendezője, a lánya színésznő lett [Bródy István (Nagykároly, 1882 – Budapest, 1941) – rendező, színházigazgató, számos színházban volt rendező (Vígszínház, a bécsi Carl Theater, az Operaházban 1915-től 1918-ig, 1921 januárjától a bécsi Trocaredo művészeti vezetője, a Theater an der Wien és a Metropol Theater rendezője stb.). – A szerk.].

A férjem hivatásos magvizsgáló volt a tőzsdén. Ez azt jelentette, hogy akik a tőzsdére hoztak eladni búzát vagy valamilyen terményt, azoknak a zsákban levő terményét megvizsgálta. A zsákba bedugtak egy hosszú csövet, aminek a vége üreges volt, és belehullott a magból egy mennyiség, és a cső fölső részén volt egy lyuk, és ő megvizsgálta ezt a magot, hogy milyen minőségű. Megállapította, hogy a termény első osztályú, másodosztályú stb., hogy mennyit lehet érte adni. A nagybátyja intézte el neki ezt a szaktanfolyamot, mert ő is a tőzsdén dolgozott. Ez a nagybácsi csípőficamos volt, nehezen tudott járni, de mindennap járt a tőzsdére. A Batthyány örökmécsesre nyílt a lakásuk ablaka, ott lakott. A tőzsde meg a Szabadság téren volt, ott, ahol most a tévészékház van. Az volt a tőzsdepalota.

1941-ben mentem férjhez. Csak polgári esküvőm volt, mert a férjem római katolikus volt, és én zsidó. Reverzálist kötöttünk, hogy a születendő gyerek zsidó lesz. Így volt hajlandó anyám beleegyezni az esküvőbe. Rettentően el volt keseredve, mert a Dohány templomban szeretett volna nagy esküvőt, és ez nem lehetett. Amikor férjhez mentem, akkor kerültem a Károly körútra, és itt élek most is. Amikor férjhez mentem, külön szerettem volna költözni a férjemmel, és lakást kerestem. Anyám kitett cédulákat a kapukra meg fákra, hogy aki szerez egy lakást a lányomnak, az kap két paplant. A testvérem gyakran eljárt bridzselni, és egy ilyen kártyaparti alkalmával tudta meg, hogy ez a Károly körúti lakás kiadó. Az egyik nő, aki barátnője volt az itteni gondnoknak, kérdezte, hogyha ő szerez egy lakást, megkapja-e a paplant. Azt mondta a bátyám, hogyha idegennek adnánk, akkor miért ne adnánk neked is. Régi ismerősök vagyunk. Akkor fölhívott telefonon az üzletben a Podmaniczky utcában, hogy mondjam meg a Károlynak, hogy menjen megnézni a lakást a Károly körútra. Eljöttünk, megnéztük, és a bátyám azt mondta, elég nagy, gyere, vegyük ki. Akkor három hónapi lakbért kellett kifizetni. Ez volt 1941 áprilisában.

1942-től nehezen lehetett cselédet meg mosónőt kapni, mert a férfiak a fronton voltak, és a nők bementek a gyárba dolgozni. Ekkor már kénytelenek voltunk mi is besegíteni a házimunkába, főleg a vasalásba. Nálunk két napig mostak, mert sokan voltunk. Később már egyáltalán nem lehetett cselédlányt találni. Onnantól kezdve mindent mi csináltunk.

A férjemet közvetlenül az esküvőnk után behívták katonai szolgálatra. Be kellett neki vonulnia Gödöllőre. Kadét volt, de ott átöltöztették őt, és Gödöllőről vitték el. Még 1942. április végén találkozott vele egy unokatestvérem, kisegítette őt fehérneművel, és azóta nem tudunk róla semmit. 1943-ból van a Vöröskereszt által kiadott értesítésem, hogy eltűnt. Utána kaptam meg a halotti bizonyítványt. Zsitomirban, Oroszországban [Ukrajnában] halt meg. Nem volt gyerekünk, mert nem éltünk egy évet sem együtt. Miután megözvegyültem, inkább anyáméknál tartózkodtam, de gyakran jöttem a saját lakásomba, nehogy kiadják másnak.

A ház, ahova beköltöztem, a Kaufmann nevezetű textilkereskedőé volt, később magyarosították a nevüket Királyra. Az egész ház az övéké volt. A kapunál portás volt, és a kapu aljától egészen a félemeletig, piros kókuszszőnyeg vezetett – azt könnyen lehetett söpörni, tisztítani –, és a lépcsőn a szőnyeget rézrudakkal rögzítették, hogyha rálép valaki, nehogy elcsússzon. Volt a háznak egy gondnoka, aki minden reggel szidolozta a kilincseket, és tisztította a szőnyeget. Őt deportálták Auschwitzba, de visszajött, és majd százévesen halt meg. Annak idején a lakást tőle vettem ki. A háború előtt minden emeleten zárt folyosó volt üvegablakokkal és ajtóval. Amikor a háború alatt betörtek az ablakok, az ablakkereteket, amelyek vasból voltak, a „gyűjtsd a vasat” akció keretében begyűjtötték [A vas- és fémgyűjtési akció („Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!”) már a háború után, 1950 körül indult: „az elhatározott erőltetett ütemű iparosítás közepette elemi szükség volt az idehaza keletkező, újrahasznosításra alkalmas vas-, fém-, papír-, textil- és egyéb hulladékok gyűjtésére és feldolgozására.” Az általános és középiskolásoknak szinte kötelező volt részt venniük a vasgyűjtésben. Az ócskavasat a „MÉH”-nek lehetett leadni. (A „MÉH”-et /Melléktermék és Hulladék Egyesülés/ 1950-ben hozta létre a Népgazdasági Tanács a Tollkereskedelmi Vállalat Melléktermék és Hulladékgyűjtő Főosztályából /Forrás: HVG, 2005. március/). – A szerk.]. Azért nem lehetett már ezt visszacsináltatni, pedig nagyon szép volt az üveg is.

Az öreg Kaufmann bácsi meghalt, én már csak a feleségét ismertem. Ő volt tulajdonképpen a ház- és bolttulajdonos, és az egyik fia, a Király Jenő dolgozott vele. A Jenőéknek a félemeleten volt egy konfekcióüzemük, ahol felsőruhaneműt meg bundákat készítettek, és az utcai fronton volt a bemutatóterem. Nagyon előkelő bolt volt ez, csak rendelésre dolgoztak. Nagyon sok külföldi vevőjük volt, akik idejöttek megnézni a bemutatott ruhákat, és annak alapján rendelték meg. Manökenjeik is voltak. A terasz alatt volt az iroda, és az utcai fronton volt a bemutatórész. A Kaufmannék másik fia Király Dezső volt, aki humorista és író lett [Király Dezső (1896¬–1966) – író, humorista, sportújságíró. 1920-tól Rex néven rendszeresen publikált a „Sporthírlap”-ban és az Est-lapok sportrovatában, ő tudósított az 1924-es párizsi olimpiáról. 1927–1948 között számos sporttárgyú könyvet írt. Első humoros karcolata 1915-ben jelent meg, attól kezdve rendszeresen írt a „Népszavá”-ba. – A szerk.]. Az egyik lányuk, a Bözsi férjhez ment egy banktisztviselőhöz. A másik lányuk a Kaufmann Manci volt, őt pedig a Rozsnyai könyvkereskedő, akinek a Múzeum körúton volt könyvkereskedése, vette el. Ők ott is laktak a Múzeum körúton [Kaufmann Manci valószínűleg Rozsnyai Béla felesége volt. Rozsnyai Károly 1889-ben nyitotta meg antikváriumát a Múzeum körút 15. szám alatt. 1923-ban bekövetkezett halála után a cég vezetését a már jó ideje apjuk mellett dolgozó két fia, Béla és Róbert vette át. Az első években a cég kizárólag modern antikváriumként működött. Később új könyveket és zeneműveket is értékesített, és rövidesen megjelentek első kottakiadványai is. A cég az 1920-as évektől képosztállyal és gramofonüzlettel bővült. – A szerk.].

Eredetileg minden emeleten egy lakás volt. A harmadikon laktak az idős a Kaufmannék. A második emeleten lakott a háznak az ügyvédje. Ő is zsidó volt. Az elsőn a Király Bözsiék. Akkor döntöttek úgy a Kaufmannék, hogy fölosztják az emeleteket, amikor meghalt az öreg tulajdonos, a lányuk, a Manci pedig elköltözött. Így nem volt miért ilyen nagy lakásokat tartani. Én már úgy jöttem ide, hogy az emeleteken több lakás volt. A Király Jenő nagyon jólelkű ember volt, és amikor a házat elosztották, egyszobás lakásokat csináltak a ház hátsó részén, ahol a bolt személyzete lakott, és az utcai részen maradtak meg a nagyobb lakások. A dolgozók közül mindegyik kapott itt lakást, és egy évig nem kellett nekik lakbért fizetniük. De az alatt az idő alatt be kellett hogy rendezkedjenek. És megnézte a Jenő, hogy vettek-e bútort, és ha nem, akkor visszamenőleg meg kellett fizetni a házbért. A harmadikon maradt az öreg Kaufmann néni a fiával. A gondnok, az Aranka [Szöllősi Józsefné] a másodikon lakott, közvetlenül az ügyvéd mellett. A földszinten lakott a házfelügyelő. Amikor elrendelték a csillagos házakat, akkor költözött be a Sárkány család az ügyvéd lakásába, mert az ügyvéd közben meghalt. A Lukács család az elsőn lakott, ők voltak a szomszédjaim. Ők már hamarabb itt laktak, mint amikor én ideköltöztem. A Lukács Imréné, Margit volt itt a keresztmamája mindenkinek, mert ő nem volt zsidó. Azt hitték sokan, hogyha kikeresztelkednek, akkor megússzák a deportálást [lásd: zsidótörvények Magyarországon; keresztény egyházak és a zsidókérdés]. Ő minden embernek, aki kérte, elintézte a kikeresztelkedést. És eltett a házból sok embernek mindenféle dolgokat, például imakönyveket, gyertyatartókat, mindent, ami a zsidóságra emlékeztet. Sok zsidó vagyont mentett így meg. A férje fogtechnikus volt, aminek még később jelentősége lesz. Margit rákban halt meg, nem sokkal a háború után. Az első emeleten lakott még egy nő. Előtte nem volt különösebb barátság vele, csak amikor a kijárási tilalom volt, és mi esténként a teraszon összejöttünk beszélgetni.

Amikor elkezdődtek a rendeletek, a [Király] Dezsőnek két órán belül át kellett költöznie a testvéréhez, mert ide beköltöztettek állítólagos kibombázott családokat Kispestről, Újpestről meg a környékéről. Egy belövést is kapott a ház miattuk, mert jelezni akarták, hogy ők csillagos házban laknak, de nem zsidók, és egy anyagrolettát húztak fel az ablakra, és egy nagy keresztet varrtak rá. Persze az első belövést ők kapták. A Dezső a Mancinál lakott. Mi költöztettük át a Dezsőt, mert rengeteg könyve volt. A lakók összefogtak, hogy a bútorokat meg mindent ki lehessen vinni gyorsan. A Jenő koron túl volt már, és őt nem vitték el. A Bözsi meg a férje, a Laci kiment Franciaországba 1945 után. Valahogy megúszták a dolgot, hogyan, azt nem tudom. Franciaországból visszajöttek, mert valahol egy vendéglátó egységet nyitottak, de nem ment a dolog, és amikor már rendbejöttek itt a dolgok, visszajöttek. A Rozsnyai se élte túl, a Manci a Szász Károly utcában lakott Budán, ott is halt meg. A Kaufmann néni idős volt és meghalt, de a Jenő megnősült a háború után, és tovább vezette az üzletet. Született egy fia, hat éves volt, amikor az édesanyjával disszidált, mert az édesanyjának a családja kinn élt Amerikában. Most Svájcban lakik a fiú. A Jenő hetvenvalahány éves korában halt meg. A Dezsővel nem tudom, hogy mi lett.

1944. március tizenkilencedike vasárnapi nap volt. Délelőtt mentem át anyámékhoz ebédelni. Emlékszem, nagy csönd volt a városban, és akkor pusmogták az emberek, hogy bejöttek a németek. Akkor kezdődött nekünk igazán a háború. Utána elég hamar elrendelték a csillagos házakat. Ez a Károly körúti ház is az lett, és így anyámék költöztek hozzám, mert az övéké viszont nem volt az. Ideköltözött az anyám, a nagynéném, akinek a paplanüzlete volt, és az apám. Elég összetartó ház volt a mienk, és esténként – mert ugye kijárási tilalom is volt – nem mehettünk ki a házból, és mindenki hozta a kis sámliját, és itt, a teraszon összegyűltünk [Kijárási tilalmat a csillagos házak kialakítása után vezettek be: 1944. június végétől ezeket a házakat csak meghatározott időpontok között volt szabad elhagyni. – A szerk.]. Itt beszéltük meg a napi eseményeket. A sárga csillag viselését 1944. április ötödikén vezették be, úgyhogy április hatodikán már a fölvarrt sárga csillaggal volt csak szabad nekünk az utcán közlekedni [lásd: sárga csillag Magyarországon]. Így vészeltük át ezt az időszakot, persze elég nehéz volt, mikor ki kellett menni az utcára ezzel a megkülönböztető jellel. De mindent meg lehetett szokni. Délután öt órakor már nem lehetett kimenni a házból [lásd: kijárási tilalom Budapesten], és itt a házban, a harmadik emeleten lakott egy nyilaskeresztes fővezér a családjával, ő volt a kerületi nyilasháznak, ami a Semmelweis utca 6-ban volt, a vezetője. Ő tizenöt év elzárást kapott [A IV. kerületi nyilasház nem a Semmelweis utcában volt, hanem a Városház utca 14. szám alatt. A Semmelweis utca 6.-ban a deportálási akciókat irányító,  német és magyar szervek összekötőjeként működő Ferenczy László csendőr alezredes irodája volt. Rá gondolhatott az interjúalany. Ő azonban nem a Károly körúton lakott, hanem a Győri úton. – A szerk.]. Én mint tanú voltam a bíróságon. Tizenöt év után kiszabadult, és belépett a kommunista pártba. A felesége olyan rendes volt, hogy lejött hozzánk, amikor elment a csarnokba vásárolni, és anyámat megkérdezte, hogy mit hozzon nekünk. A háború után elvált tőle, nem maradtak együtt.

Amikor az első bombázások történtek Budapesten [lásd: Budapest bombázása], akkor kezdtek minket, fiatalokat a csillagos házakból elvinni romot takarítani. Végigbombázták a Soroksári utat, meg lebombázták a Fanto gyárat [1924-ben Fanto Művek Rt. néven egyesítették (1933-tól: Fanto Egyesült Magyar Ásványolajgyárak Rt.) a trianoni döntés utáni Magyarországon megmaradt kisebb olajfinomítókat. A Fanto Rt.-t az 1948–49 évi államosítások során fölszámolták. – A szerk.]. Csoportosan vittek el bennünket. Jött értünk egy fiatalember, nem zsidó, összeszedett itt csomó fiatalt, kivitt bennünket villamossal meg gyalog a Soroksári útra, és ott a félig lebombázott házakból kellett összerakni a téglákat stócokba, meg le kellett kaparni róluk a maltert, hogy újra lehessen velük építkezni. Minden reggel jött értünk, és este hozott bennünket vissza.

1944. november kilencedikén összeszedtek minket, fiatalokat, és elvittek a Szerb utcába, ahol a szerb templom volt, akkor ott volt a rendőrség. Bepréseltek minket egy kis szobába úgy, hogy csak állni tudtunk. Onnan vittek el minket a KISOK-pályára, és onnan vittek az óbudai téglagyárba. Az óbudai téglagyárban az első nap nem került ránk a sor, hogy továbbvigyenek, és hazajöttünk. Az itt lévő házfelügyelő elment a rendőrségre bejelenteni, hogy megszöktem és hazajöttem, pedig hazaküldtek minket. Másnap reggel vissza kellett mennünk a KISOK-pályára, onnan vittek el minket újra az óbudai téglagyárba, és onnan mentünk gyalog Kópházára, ami Sopron mellett van [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. Ez egy munkatábor volt. Egy hétig mentünk gyalog nappal, de este ott, ahol voltunk, kellett leülni vagy lefeküdni, és reggel továbbmenni. Sokszor fölébredtünk reggel, és láttuk, hogy egy tehéncsorda helyén aludtunk. Egy hétig kezet se tudtunk mosni, nemhogy levetkőzni vagy kabátot levenni. Amikor engem elvittek, a szüleim utánam küldték a szomszédomat, a fogtechnikust, aki nem volt zsidó. Lukács Imrének hívták. A Duna-parton voltak olyan csillagos házak, amelyek svéd védettség alatt álltak [lásd: védett házak]. Anyámék szereztek egy schutzpasst. Ez a papír arról szólt, hogy én svéd védettség alatt állok. És utánam küldték ezt az Imrét, hogy haza tudjak jönni onnan, de ő nem talált meg.

Kópházán dolgozni vittek bennünket, meg sáncot ásni, lépcsőzetes sáncot, úgy képzelték a magyarok, hogy az orosz tankok belemennek a sáncba, és nem tudnak onnan kijönni. Akkor még nem tudtuk, hogy magunknak is ássuk ezeket a sáncokat. Voltak, akik már ott meghaltak. Volt Kópházán egy férfiismerősöm. Anyám barátnőjének volt a fia. Már akkor nagyon sovány és rossz állapotban volt. Minden nap eljött engem meglátogatni, mert én már régebbről ismertem. Az egyik nap leborulva találtuk őt, meghalva a sáncok között. Amikor visszajöttem, anyám barátnője mindig jött, mert tudta, hogy együtt voltunk, hogy nem tudok-e valami hírt felőle. Anyám mondta nekem, hogy ne mondjam meg az igazat. A nő csak folyton jött. Egyszer anyám megunta, és mondta neki, hogy ne kérdezze folyton tőlem, mert így az emlékeket állandóan felszínre hozza. Aztán nem kérdezett többet a fia felől. Borzasztó volt. Lórinak hívták a nőt, a rendes nevét már nem tudom. Ő gyerekkori barátja volt anyámnak.

Kópházán még tudtunk ennivalóhoz is jutni, mert a falusi emberektől, akinek volt pénze, vásárolhattunk. Én vittem egy hálózsákot. A bátyám ugye kárpitos és paplanos volt, ő adta nekem ezt a hálózsákot. Ő egyébként sokat csinált ilyet. Előtte én ezt soha nem használtam, de a bátyám már akkor sejtette, hogy mi vár ránk, ő gondolta azt, hogy mégiscsak melegebb egy hálózsák. Kirándulóknak csináltuk mi ezt eredendően. Cipzáras volt, és le volt steppelve. A steppelt kockákba a bátyám és a szüleim belevarrtak tíz pengőként összesen száz pengőt, gondolván, hátha hasznát tudom annak venni. Abból vettem Kópházán almát meg gyümölcsöt, amit persze megosztottam a többiekkel is. Kézzel varrtuk be a pénzt.

Barna- és feketeruhás SS-tisztek vigyáztak ránk Sopronnál. Volt egy deportált, akinek volt egy bőrkabátja. Az SS-tiszt, ha meglátta, akkor mindig megütötte, mert tetszett neki a bőrkabát suhogása. Olyan lovaglópálcával ütötte. Ez meg már annyira félt, amikor meglátta ezt a tisztet, hogy próbált elbújni. Valamelyik azt mondta ennek a férfinak a zsidók közül, hogy fordítsa ki a bőrkabátot, hogy a selyembélés legyen kívül. A német, mint a tigris, úgy szaladgált a sáncon másnap, kereste a bőrkabátost. A selyemről nem jött rá, hogy melyik az. Soha többet nem bántotta. Amikor bombázták Kópházát meg Sopront, nekünk nem volt szabad dolgozni, hanem le kellett ülni a sánclépcsőre. A német SS-tisztek elbújtak a bokrok közé, hogy őket ne érje a támadás, mi meg a szabadban ültünk. Úgyhogy mi onnan néztük végig a soproni pályaudvar bombázását [Sopront 1944. december 6-án érte súlyos légitámadás. – A szerk.]. Eszünkbe sem jutott, hogy oda is eshet a bomba.

Kópházáról Wienerneustadtba vittek, majd tovább az ausztriai Lichtenwörthbe. Gyalog mentünk egy hétig. Semmiféle tisztálkodási lehetőség nem volt. Vécére ott mentünk, ahol tudtunk. Közben vigyáztak ránk. Lichtenwörthben egy gyárba vittek minket, ott laktunk. Két nagy teremben aludtunk a földön. Öten voltunk ott barátnők, és nagyon összetartottunk. Egy kárpitosnak volt a felesége az Éva, azzal jöttem később vissza, aztán egy vidéki lány, a Magda és a Klári. A Klári a Rotschild Klára divatszalonjának volt a manökenje [Rotschild Klára (1903–1976) – divattervező, 1934-ben divatszalont nyitott, 1945 után állami alkalmazottként a Clara Szalon művészeti vezetője volt. – A szerk.]. Az ötödik lány nevére sajnos már nem emlékszem, de azt tudom, hogy a Pozsonyi úton lakott.

Mi Kópházán jöttünk úgy jobban össze. A lágerben is úgy jött ki a lépés, hogy igyekeztünk egymás mellé kerülni. Kitaláltuk azt, hogy közösen leszünk a leterített pokrócon. Azt mindenki hozott magával. Könyvet nem vittünk, csak ruhaneműt, pokrócot, csajkát, fésűt. Mikor innen elmentünk, akkor úgy készültünk, mint a katonák. Csajkát vittünk magunkkal, meg evőeszközt. A csajkára szükségünk volt, de az evőeszközre nem. Feketekávé volt, és általában inkább levesek voltak. Abból tudtunk enni, amit otthonról elvittünk. Ha valakinek nem volt még pohara sem, akkor a másik kisegítette. Ott nem volt semmi. Ezt már nem vették el.

Mindig egy pokrócon ültünk, és nekem volt egy kardigánom, azt fölfejtettük. A fölfejtett kardigánt nem hiányoltam, mert volt egy télikabátom, akkor már az épületből sem nagyon engedtek ki, bent meg nem fáztunk. Ez az én ötletem volt, mert én tudtam kötni. Kézimunkázni gyerekkorom óta szoktam, szívesen csináltam ilyesmit. Fából faragtunk kötőtűt, talán nekem volt bicskám is. Mindenki kapott egy darabot, és kötögettünk. Semmi nem készült a felfejtett kardigánból. Ez csak olyan ötlet volt, nem volt semmi értelme, csak úgy szórakozásból, hogy teljen az idő. Lichtenwörthben nem dolgoztunk, csak Kópházán. A tisztálkodásnál is segítettük egymást, mikor sorba álltunk mosakodni, fésülködni, magunkat rendbe szedni.

Enni alig kaptunk. A kenyeret úgy osztottuk szét, hogy egy szöget beleszúrtunk a kenyér közepébe, és spárgával és krétával bejelöltük, és úgy vágtuk el. A fejünk alá tettük a kenyeret, nehogy ellopják. Hogy kinek volt krétája, azt nem tudom. Ezt az Éva csinálta. Mint a tortaszelet, olyan volt a levágott kenyérdarab. Úgy ettünk, hogy mi öten leterítettünk a szalmára pokrócot, és azon ettünk. Az már állati ösztön volt, hogy ellopták egymás ennivalóját, mert ilyen is volt. Sokszor arra figyeltünk föl, hogy hol az egyik sír, hol a másik, hogy ellopták a kenyerét. Mást nem nagyon loptak, erre már nem emlékszem.

Nekem volt hálózsákom, én abban aludtam. Közvetlenül mellettem feküdt egy férfi Lichtenwörthben, aki segítkezett az étel kiszállításában. Teherautóval ő ment többek közt az ételért. Nem tudom, hogy honnan hozták, de reggel kaptunk a csajkába feketekávét és délben valami levesfélét. Azért egyeztünk bele, hogy ő ott feküdhessen mellettünk, mert nekem hálózsákom volt, és azon a felén a zsák zárt volt, azonkívül rendben tartottuk az ő helyét, már amennyire lehetett, és akkor kaptunk egy csajkával több ennivalót. Így segítettünk egymásnak. Azért, hogy mi őt istápoltuk. Ő ott könnyebben tudott ételhez jutni. Nem tudom, mi lett vele később.

Nagyon sokszor volt az, hogy közben elkezdődött a légiriadó, és a kocsiknak le kellett állniuk, és csak este tudták továbbvinni az ételt. Sokszor éjjel tizenkettőkor ébresztettek fel minket, hogy megjött a kocsi, akkor adták oda a levest, és mindegyik olyan hasmenést kapott, hogy csak. A gyárépület végén volt egy kertkapu, rács kordonnal, de odáig nekünk nem volt szabad mennünk. Csak a gyárépület mellett volt szabad lennünk.

A táborban mi, öten írtunk egy receptes könyvet. A receptes könyv úgy született, hogy mi öten, asszonyok, akikkel egymásra találtunk, tulajdonképpen mind háziasszonyok voltunk, és rendszeresen főztünk. Lichtenwörthben már nagyon éhesek voltunk, folyton ennivalóról beszélgettünk. Én vittem magammal levélpapírt és borítékot meg ceruzát, arra gondolva, hogy majd haza fogok írni. Azért volt ez nálam, amit nem vettek el tőlünk, és a recepteket erre a levélpapírra írtuk. Mindegyikünk diktált egyszerű recepteket, olyanokat, amiket már otthon megcsináltak, mennyi liszt, mennyi ez, mennyi az kell. Én nem tudtam nagyon jól az arányokat, mert annak idején, ha kérdeztem anyámat, azt mondta, hogy egy kicsit ebből, kicsit abból, ő mindig így mondta. Ezek már mind ki voltak próbálva, „bejáratott” receptek voltak. Ezt mind fejből írtuk, ugye szakácskönyv nem volt nálunk. Ezt a könyvet naponta írtuk. Nagyon apró betűkkel írtunk, hogy több férjen a papírra.

Az volt a helyzet, hogy reggel korán keltünk, hogy meg tudjunk mosakodni. A gyárnak volt egy nyolcvanszemélyes fürdőhelyisége, mi háromezren voltunk. Volt egy hosszú vízcső, azon voltak bizonyos távolságra csapok, előtte egy vályú. Reggel hatkor ott sorakoztunk, hogy be tudjunk jutni, időben kellett menni, mert gyakran egy idő után elzárták a vizet. Ott mostuk ki a dolgainkat. A hátizsákból kihúztuk a zsinórt, azon teregettünk. Férfiak, nők vegyesen fürödtünk, nem volt arra idő, hogy egymást nézzük, és szégyenkezzünk. Örültünk, hogy bejutottunk.

Amikor megmosdottunk, akkor elkezdtünk tetvészkedni, sok volt a tetű és a bolha. Volt, hogy hetekig nem mosakodtunk, amikor bombáztak, mert akkor mindig lekapcsolták a vizet. Nem mindenkinek volt sűrűfésűje [A sűrűfésű speciális „célszerszám” – „Mindkét felén sűrű, rövid fogú fésű” (Magyar Értelmező Kéziszótár) volt, amelyet kifejezetten a hajhoz tapasztott ún. serkék – fejtetűpeték – eltávolítására használtak. – A szerk.], de nekem volt, mert anyám fodrász volt. Anyám valahogy ösztönszerűen ezt is becsomagolta nekem. Ennek aztán nagy hasznát vettük ott. A mosakodás után általában kimentünk az udvarra. A gyárépület mellé szabadott csak mennünk, és mindenki megfésülködött vele. Volt persze ruhatetű is, azt is kitetveztük. Ez napi rutin dolog volt. Utána fölöltözködtünk, és akkor leterítettünk egy pokrócot, odaültünk a fal mellé, ahol vagy írtuk a recepteket, vagy később kötöttünk. Ez egy menetrendszerű dolog volt.

Én írtam a recepteket, mert a papír és ceruza is az enyém volt. Így maradt ez egyébként nálam. Az egész receptgyűjtemény az enyém lett. Mindig valaki más diktálta a receptet az öt közül. Én nem emlékszem, hogy diktáltam volna, én csak írtam, nagyon apró betűkkel, hogy elég legyen a papír. Nem volt szempont, hogy milyen típusú ételeket írunk. Ami éppen eszünkbe jutott. Fűszerrecepteket, édes és sós süteményeket, húsokat, mártásokat meg hasonló ételeket írtunk le. Sok krumplis és húsos étel van benne, meg sütemény. Leves kevésbé, valószínűleg azért, mert ebből elegünk volt. Ha az ember megnézi a recepteket, inkább tápláló és „hizlaló” ételek vannak benne. Ez persze nem volt tudatos. Nincs rendszer a receptekben, ahogy jött, úgy írtuk. Ezt mindennap írtuk, egy-két órát. Beszélgettünk is közben természetesen. Ez is egy szórakozás volt, meg jobban telt az idő. Hogy kinek volt az ötlete eredendően, azt már nem tudom. Nálam maradt az egész, nem osztottuk szét. Hogy főztem-e belőle valaha is, nem emlékszem, valószínűleg nem. A háború után ez előkerült. Nem dobtam ki, volt nekem egy szakácskönyvem, oda tettem be ezt a köteget, így maradt meg. Sok olyan recept van benne, amit én is csináltam azelőtt, sokat ismertem közülük. Ez egy emlék nekem, úgy, ahogy általában a fényképeket is megtartottam, ezt a receptes könyvet is. Jelentős ez az én életemben. A háború után, mindenki elmesélte az élményét, mert mindenki máshol volt, és akkor előkerült a receptes könyv is.  Sokat meséltem róla a házbelieknek. Az emeleten lakott egy nő (Szöllősiné) a házban, ő Auschwitzból jött haza. Ő mesélte azt, hogy ott mindenkit levetkőztettek, és aztán találomra adtak nekik ruhákat. Ő egy gyönyörű estélyi ruhát kapott, aminek levágta az alját, hogy „komfortosabb” legyen. Ebben vészelte át az egész dolgot, szegény.

[Lichtenwörthben] Az udvaron volt a vécé, latrina volt, vályúszerű, fölötte egy keret fából, előtte egy kapaszkodó. Nem számított, hogy többen voltunk egyszerre, örültünk, hogy odamehetünk. A nőknél a menstruáció elmaradt, valamit belekevertek az ételbe [Nyugtató adagolására (brómozásra) semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. – A szerk.]. Sokan a latrinán keresztül próbáltak kiszökni, és elmenekülni. Az osztrák emberek nagyon rendesek voltak, megengedték, hogy fürödjenek, hajat mossanak, és volt, akit fölpakoltak ennivalóval, hogyha jönnek vissza, adjanak másoknak is. Hihetetlen, de volt, aki visszajött, mert nem volt hova mennie.

Volt olyan is, aki beárulta őket, és az őrök már várták őket a nagyteremben. A táborban volt egy tíztagú zsidó őrcsapat. Úgy hívták őket, hogy jiddische polizei, zsidó rendőrök, jupó [Juden Polizist (német) – zsidó rendőr]. Ezekkel értekeztek a német katonák, velünk nem álltak szóba. Úgy kellett kialakítanunk a fekvőhelyünket, hogy téglával kellett egy utat csinálni az SS-katonáknak, ahol ők végigmentek időközönként megnézni, hogy rend van-e. Nekünk nem volt szabad a tégla közelébe sem állni, csak a fal mellett, nehogy érintkezzenek velünk nehogy megkapjanak tőlünk valamit. Ők csak ezekkel a zsidó rendőrökkel érintkeztek. Minden hírt ők közöltek velünk. Ezért a munkáért ők kaptak egy szelet kenyérrel többet. És azokat, akiket lebuktattak [amiatt, hogy kiszöktek a táborból], azokat lefektették oda a keresztutakra, nekünk pedig oda kellett mennünk, és ütni kellett őket. Mi persze úgy csináltunk, mintha ütnénk, de igazából tapsoltunk, akkor mi is kaptunk, ha észrevették, pálcával és ostorral. Nagyon rosszak voltak a jupók. Volt egy házi kamra, és ott volt margarin, kristálycukor, lekvár, és azt az őrök és a jupók őrizték.

A gyárépületben, ahol aludtunk, szalma volt leszórva. Előzőleg katonák voltak ott, és tele volt a szalma tetűvel. És mi ezen feküdtünk, és a tetű terjeszti a kiütéses tífuszt [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Én voltam az első, aki megkapta a táborban. Fehér foltok maradtak a bőrömön, emlékszem. Sikerült valahogy átvészelnem. A táborban volt orvos a zsidók között, de nem volt se fájdalomcsillapítója, se gyógyszere. Csak széttárta a karját, és megállapította, hogy mi a bajom, de gyógyszert nem tudott adni. A tífuszt a táborban vészeltem át, a másik három, a Magda [a vidéki lány], a Klári és akinek már nem tudom a nevét, a végén kapták meg, közvetlenül a felszabadulás előtt. A Klári sokat hisztizett, hogy le kell vágni a haját, mert tetves volt, és csak úgy engedték be a kórházba. Többször kiszökött onnan.  Sokat civakodtunk vele. Hogy képzelik azt, hogy levágják a haját, hogy megy ő így be a szalonba – értetlenkedett. Ugye, manöken volt. Akkor ez óriási dolog volt. Mondtuk neki, hogy mire hazajössz, addigra megnő a hajad. Aztán letérdelt, úgy rimánkodott, de végül engedte, hogy levágják a haját. Az Éva nem kapta meg a tífuszt.

Volt Lichtenwörthben a gyárépület mellett egy kis kamraszerűség, ahova a halottakat rakták. Volt olyan kétkerekű kocsi, amin régen a szenet hordták, azzal tolták a tüzelőt. Arra rakták a hullákat egy stócba. De a kamrában legalább egy napig voltak, amíg összegyűlt egy mennyiség. És volt olyan, aki nem halt még meg, csak elájult, vagy tetszhalott volt, és éjjel, amikor mentünk ki a latrinára, akkor hallottuk, hogy kopognak, és akkor kiengedtük őket. Nem volt kulcsra zárva.

Tudom, hogy ott Lichtenwörthben gázkamrát akartak fölépíteni. Mondták, hogy két bejárata lesz. Az egyiken bemegyünk mi, a hátizsákunkba beletesszük minden holminkat. Minket lefertőtlenítenek, a mellettünk levő ajtón kijön a hátizsák, mindenki megkapja, és aztán fel is öltözhetünk. Mi ezt el is hittük, de ott volt egy orvosnő, aki nem engedte ezt a gázkamrát felépíteni. Azt hiszem, hogy ez egy osztrák nő volt, de nem tudom biztosan.

1945 áprilisában, az utolsó percben menekültünk meg, amikor jöttek az oroszok. Amikor fölszabadult a tábor, az egyik jupó azt kérdezte az egyik asszonytól, hogy kinek van fehér lepedője, hogy kitegyék a táborra, hogy azt ne bombázzák, mert ott zsidók vannak. Mi onnan tudtuk meg, hogy fölszabadultunk. Hat hónapig voltam ott [A lichtenwörthi koncentrációs tábort 1944. december 10-én állították föl, és 1945. április 2-án szabadította fel a szovjet hadsereg. – A szerk.].

Amikor megjöttek az oroszok, mindenki mondta, hogy igyekezzünk a tábort elhagyni, mielőtt visszajönnek a németek. Oldalkocsis motorral jöttek, és a kapukat a bajonett végével nyitották ki, és mentek tovább, nem maradtak ott.

Úgyhogy mi kijöttünk, és velünk szemben volt egy raktár, egy házi kamra, és ott volt margarin, kristálycukor, lekvár, és azt az őrök és a jupók őrizték. Tele volt csomagolt sajttal meg párizsival meg csomagolt virslikkel. Volt ott egy tizenöt literes rézbödön lekvárral, meg mindenféle, amit a németek ettek. Ebből a kamrából, amikor felszabadultunk, aki tudott, az ment csajkával, és próbált élelmiszert hozni magának. Cukrot, margarint, bármit. Emlékszem, kézzel kaparták a margarint, annyira éhes volt mindenki. A jupók persze még akkor is védték a kamrát, mert az nekik is érdekük volt, hogy nekik legyen mit enniük. Akik oda be tudtak menni, nem törődtek velük, sőt óriási gyűlölet volt irántuk, mert majdnem olyan gonoszok voltak, mint a németek. Ők tartották velünk a kapcsolatot. Tülekedés és verekedés volt, és kézzel martak mindent, ami a zsákokban volt. Szétszakították, és folyt a cukor és a liszt mindenhová. Bakancsokba meg mindenhová fogták föl. Volt a jupók között egy, a Heidecker gyár tulajdonosának a fia. Kerítéseket és ágybetéteket gyártottak egyébként. Azt összetaposták, mert elcsúszott a cukron. Ott meg is halt.  Volt egy ilyen hirdetés is, emlékszem, egy férfialak ugrált egyik ágyról a másikra, és így szólt a hirdetés: „Akár arra, akár erre, mindig csak a Heideckerre.” Ez volt a reklámjuk. Mi, akik mozogni tudtunk, összeszedtünk egy csomó ennivalót, és bevittük azoknak, akik nem tudtak eljönni a táborból. Azok ott meg is haltak, mert agyonették magukat. Mi pedig eljöttünk mind az öten, de hárman megkapták a tífuszt.

Amikor mi kijöttünk, még Neudorfban bementünk egy házba, ahonnan előzőleg a németek. Nagyon szép családi ház volt, középen volt a konyhában a tűzhely, volt egy szép spejz is, ami tele volt lóbabbal. Olyan láda is volt ott, aminek a tetejét föl lehetett nyitni. Ott találtunk lisztet, cukrot, babot. A csajkát telemerítettük babbal, fölöntöttük vízzel, és megfőztük. Ott voltunk jó pár napig. Először mind az öten ott voltunk, aztán elvittük a kórházba a betegeket. Az egyik közülünk annyira beteg volt már, hogy állandóan azt mondta, hogy süket vagyok, semmit nem hallok, de a másik is nagyon rossz állapotban volt. Lichtenwörthben volt egy kórház a falu szélén, és oda mentünk először. Nem engedtek be minket, kérdezték, hogy mit akarunk. Ott volt egy francia orvos, aki tudott németül, és annak magyaráztuk el, hogy hárman közülünk nagyon betegek, tífuszt kaptak, és nem tudnak velünk jönni, és mi szeretnénk hazamenni végre. Azt mondta az orvos, hogy nem tudja fölvenni őket a kórházba, mert tele vannak. De azt monda, hogy másnap reggel menjünk oda, mert igényelték a pincehelyiséget, és ha megkapják, akkor fel tudják őket venni. Másnap reggel odamentünk, és szerencsénkre fel tudták őket venni. És elmagyarázta nekünk ez az orvos, hogy ők már nem betegek, hanem gyógyulófélben vannak, de azért felveszi őket, hogy mi el tudjunk menni. Még két napig utána ott voltunk a házban, aztán elindultunk haza. A három lány mind meggyógyult és hazajött, de hogy mi lett velük később, azt nem tudom. Amikor hazakerültek, eljöttek hozzám, ide, a Károly körútra, mert tudták, hogy hol lakom, hogy megköszönjék, hogy elvittük őket a kórházba. Három hét múlva jöttek haza utánunk. A Klári visszament a Rotschildhoz, ennyit tudok. A vidéki lánnyal soha többet nem találkoztunk.

A visszaúton nagyon segítőkészek voltak az osztrákok. Olyan gyengék voltunk, hogy a lépcsőn nem tudtunk menni. Úgy koldultuk végig Neudorfot, hogy a barátnőmnek volt pulóvere, meg ami ruhánk volt, azt elcseréltük tojásra meg szalonnára, és úgy kerültünk gyalog valahogy haza. Persze általában a házba nem engedtek be, de az istállóba igen, gyakran ott aludtunk. Tudták az osztrákok jól, hogy kik vagyunk. Sok helyen kaptunk császárhúst meg kenyeret. Marhakrumplit is kaptunk megfőzve. Eljutottunk egészen Győrig. Győrben volt egy kórház, ott orosz katonák voltak, az udvaron meg lovak álldogáltak. Mint kórház nem működött, de az oroszok nagyon rendesek voltak, és beengedtek. Az egyik teremben orosz húsos zöldséglevest főztek, scsí volt a neve. Zeller, karalábé, kel, káposzta, fehérrépa és hús volt benne. Az egyik katona hozott nekünk, mert nagyon rossz állapotban voltunk. Mindig lökdösött, hogy egyél, majd megerősödsz. Nagyon rendesek voltak. Olyan is volt, hogy gyalog jöttünk, és orosz katonák ültek az árok szélén. Mi odamentünk, és kértünk enni, az utolsó falatig odaadták. Ez már Magyarországon volt. Onnan szenet szállító, nyílt vagonon jöttünk. Persze mindig félretolták.

Két hétig jöttünk haza Győrig, onnan pedig szénszállító vagonnal. Április tizenhetedikén a Vásárcsarnok előtt, mert a Kelenföldi pályaudvartól jöttünk, a Bartók Béla [akkor: Horthy Miklós] úton végig, szóval a csarnok előtt leültünk enni, mert nem bírtuk ki, olyan éhesek voltunk. A Duna-parton jöttünk végig, és én a Kossuth Lajos utcán keresztül jöttem a Károly körútra. Az Astoriánál jutott eszembe először az, hogy tulajdonképpen él-e a családom, egészben van-e még a ház, ahol laktam. Idejöttem a kapuhoz, a kapu zárva volt. Ugyanaz a házfelügyelő nyitott ajtót, aki akkor volt itt, amikor elmentem, és csak négykézláb tudtam felmenni az emeletre. Az édesanyám az ablaknál állt éppen, és nem tudott szóhoz jutni, mikor bejöttem a teraszra, és meglátott, csak visítani tudott. Apám nem nézett ki az ablakon, hanem odanézett őrá, hogy miért visít, és csak akkor vette észre, hogy én jöttem meg. Anyám mindent levett rólam, hiszen tiszta tetű voltam, és megfürdetett, és mindjárt le is fektetett. A házban nagyon sok beköltöző volt, akiknek az elhagyott lakásokat kiutalták.

Volt itt egy szanatóriumi főorvos, nem emlékszem a nevére, aki lejött megvizsgálni engem, és azt mondta, hogyha nem megyek el a Szent László kórházba fertőtlenítésre, lezáratja az egész házat. Úgyhogy újra fel kellett öltöznöm, és el kellett mennem a Szent Lászlóba. Akkor még semmiféle közlekedés nem volt. Gyalog mentem. Az édesapám egy darabig elkísért, de félútról visszafordult, mert gyalog kellett visszajönnie. Volt egy tanulógyerek a bátyám üzletében, és az kísért el egészen a Szent László kórházig. Én azt hittem, hogy bemegyek, fertőtlenítenek és hazajövök. De bementem, bezárták a kaput, és nem engedtek ki. Alig volt víz a városban. A kádban olyan kevés víz volt, hogy alig tudtak fertőtleníteni. Matracok voltak a kórtermekben a földre letéve, de annyi tetű volt bennük, hogy el se hittem. Ezek mind táborból visszajött zsidók voltak, akik ott feküdtek, meg katonák, de a legtöbbjük deportálásból visszajött ember volt. Másnap engedtek csak ki, úgy, hogy értem jöttek, és jöttem haza.

Amíg engem elvittek Lichtenwörthbe, addig a szüleim itt voltak a gettóban [lásd: budapesti gettó]. Át kellett nekik menni a Wesselényi utca 2-be. Ott egy kisszobát tudtak szerezni hárman. Január tizennyolcadikán szabadult fel a gettó, akkor döntötték le a kaput, és az előző nap voltak még bombázások, és a szüleim lementek a pincébe, és föl se jöttek addig, amíg föl nem szabadultak. Apám volt az első, aki átjött a másik oldalra. Itt még a lakók lent voltak a pincében. Egy házaspár lakott az én lakásomban. Odament az apám hozzájuk, és azt mondta, hogy kérem a lakáskulcsomat. Azok annyira megdöbbentek, hogy az apámmal találták magukat szemben, hogy szó nélkül átadták a kulcsot, és nem is jöttek ide vissza soha többet. Utána a szüleim rögtön átjöttek ide, így maradt meg a lakás.

Utána már végig itt laktak a szüleim, mert nem tudtak visszamenni a saját lakásukba. A beköltözők nem mentek ki a lakásukból. Anyám itt is halt meg 1946-ban. Hatvannégy éves volt. Emlékszem, hogy amikor anyám meghalt, a bátyám azt mondta, hogy nem érünk rá sírdogálni, mert nem lesz pénz a temetésre. Anyám ott feküdt holtan, és mi dolgoztunk, hogy a pénz meglegyen. Pénz csak abból lesz, ha dolgozunk, mondta a bátyám. Apám nyolcvanöt éves korában halt meg, 1970 körül, és abba a sírba tettük, mint édesanyámat. Apám temetésén a bátyám barátai vitték a vállukon a koporsót. Akkor ez volt a szokás. Őket még zsidó vallás szerint temették a Rákoskeresztúri temetőben. A halotti szertartást megelőzően kell lemosdatni a halottat, mert a zsidó vallás szerint a halott nem tiszta. Ez egy speciális dolog. Voltam egyszer én is halottmosdatáson. Én a nagynénémnek, az Esztinek voltam a halottmosdatásán. Ő volt anyám egyik mostohatestvére. A mosdatásnál közvetlen családtagok nem mehettek be. De kötelezően részt kellett vennie a család egyik távolabbi családtagjának vagy barátjának, ezért mentem én. A halottasház három részből állt, és két különálló részben végezték a mosdatást és az öltöztetést. Külön rész volt a férfiaknak, és külön rész a nőknek. A mosdatást szegényebb zsidók végezték. Voltak halottmosdató asszonyok és férfiak. A mosdatás legfontosabb eszköze az asztal volt, ahová lábbal az ajtó felé fektették a halottat. A mosdatás alatt imádkoztak is. Emlékszem, egy slaggal mosdatták le langyos vízzel, és nem volt szabad az arcát lefelé fordítani. A mosdatás után külön erre a célra használt fésűvel megfésülték a halottat, és a körmöket is kitisztították. Utána egy úgynevezett halotti ruhát adtak rá [lásd: kitli]. Ez egy fehér szoknya volt, meg egy kötény, meg ami előírás volt a hitközségnél. Anyám előre megvette magának, és elkészítette ezt a csomagot. A nagynéném meg kapta a zsidó hitközségtől [lásd még: holttest előkészítése a temetésre; temetés].

Nem sokkal az után, hogy hazajöttem, előkerült a bátyám is. Anyám ugyan nem nagyon szerette sem a vejét, sem a menyét, de állandóan őket várta haza. Például, ha kapott egy ruhaanyagot, akkor nem csináltatta meg, hanem eltette, hogy jó lesz az Ilinek, a bátyám első feleségének. A bátyámnak három felesége volt. Volt egy nála egy évvel idősebb nő, a Deutsch Ilona, ő volt az első felesége. A bátyám a Nádor utca 32-ben lakott. A negyedik emelet csupa garzonlakás volt akkor. A szobában volt egy szekrény, aminek az ajtaja lefele nyílt, és abban volt gázrezsó, fiók evőeszközöknek. Amikor először megnősült, ott laktak. A feleségét deportálták, és nem jött vissza. Valahol Oroszországban halt meg, de semmit nem tudunk róla. Az óbudai téglagyárból vitték el 1944-ben, akkor, mikor engem, mert mindenkit odavittek a KISOK-pályára, onnan a téglagyárba, és onnan vittek el mindenkit [Valószínű tehát, hogy Endrei Istvánné sógornője szovjet hadifogságba került, miután felszabadult a deportálásból. – A szerk.]. Károlyt nem vitték el, ő munkaszolgálatos volt. A felszabaduláskor Győrben vagy Győr környékén lehetett. Ott nyitottak egy hentesüzletet, mert Győr környékén voltak parasztok, akik disznót vágtak, és nem tudták fölhozni Pestre, mert semmi közlekedés nem volt, úgyhogy ott feldolgozták. És többen összeálltak fiatalemberek, és nyitottak egy hentesüzletet Győrben. Sonkát, kolbászt meg ilyesmit árultak. Amikor már volt közlekedés, akkor jött haza, és hozott a szüleimnek a lakásba húst. Lehet, hogy később ezt a boltot valaki továbbvitte, de a bátyám, amikor tudott, hazajött Pestre.

A konyhánkban volt egy polcunk, azon szögek voltak. Arra mindig fölakasztottunk szőlőt, meg ilyesmit, azon szoktuk szárítani a gyümölcsöt. Amikor a bátyám megjött a sonkákkal, ráakasztottuk ezeket a sonkákat, kolbászokat. Mikor hazaértem, ki voltam éhezve, és mindenáron enni akartam belőle, de nem volt szabad, mert közben rühes lettem. Volt itt egy orvos a Tanács körúton, a Madách térnél, oda átvitt anyám megvizsgáltatni, és az orvos azt mondta, hogy menjünk vissza, ő inkább följön hozzánk, mert ott minden ablak be volt törve, és ha levetkőztet, én még jobban megfázom. És akkor átjött, és megállapította, hogy rühes vagyok, meg a gyomrom az éhezéstől annyira legyengült, hogy semmi komolyabb ételt nem szabad ennem bizonyos ideig. Ágyban kellett lennem, nehogy minden ruhám átvegye ezt a ragályos dolgot, és mikor ebéd után anyám lepihent egy kicsit, én titokban kilopództam, és mindig ettem ezekből a dolgokból. Ez meg persze hátráltatta azt, hogy rendbe jöjjek.

A háború után nem tudtam rögtön elhelyezkedni, és apám azt mondta, hogy menjek be egy egyesületbe. A Kossuth Lajos utca 13-ban, a későbbi Úttörő Áruház épületében [Az egykori Úttörő Áruház volt Budapest első áruházépülete, Schmahl Henrik (1846–1913) tervei szerint épült a 19. század végén, de már az 1930-as évektől jelentős átalakításokat végeztek rajta. – A szerk.] volt az első emeleten egy lakás, ahol az MNDSZ-nek volt a központja. Ez volt a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége. Én 1945–46-ban kerestem meg őket. Tulajdonképpen az apám és a bátyám unszolására léptem ide be, mert azt gondolták, hogy ne legyek a szüleim nyakán, és esetleg tudnak nekem valamilyen munkát biztosítani. Munkát ugyan nem biztosítottak, de különböző tanfolyamokon vettem részt. Például elvégeztem a Vöröskereszt által szervezett betegápolói szaktanfolyamot. Tanultam ott kirakatrendezést is, amit később nagyon jól tudtam kamatoztatni a későbbi munkahelyeim egyikén, a Móricz Zsigmond körtéri cukrászdában. Olyan minden lében kanál voltam, mindenben részt vettem, amiben lehetett. Közben a bátyámmal dolgoztam az üzletében. A háború után a bátyám folytatta az üzletet a Podmaniczky utcában, és amikor indult a szövetkezetté alakulás [lásd: államosítás Magyarországon; kisipari szövetkezet], bement a Budapesti Kárpitos Szövetkezetbe. Ott volt műszaki vezető. Engem nem vitt magával, azt mondta, hogy valakinek segíteni kell a szüleimnek, és így maradtam itt, a Podmaniczky utcai üzletben.

1951-ben bekerültem a vendéglátóba. Először irodavezető voltam a Bukarest étteremben – akkor még Borostyán étterem volt –, a Móricz Zsigmond körtérnél. Az étterem tulajdonosa egy szappangyárosnak a fia volt, aki visszament a gyárba, és kerestek az üzletbe vezetőt. Én nem akartam elvállalni az irodavezetést, de nagyon győzködött a tulajdonos, hogy menjek oda [Ekkor, 1951-ben a Borostyán étterem már aligha volt magántulajdonban. Lásd: államosítások Magyarországon. – A szerk.]. Kábé öt-hat embert irányítottam. Ott dolgozott velem a Gundel Feri, a Gundel Károlynak a fia, ő volt az üzletvezető-helyettes. A Gundelék is zsidók voltak. Ő onnan jött vissza, ahol Sztálinváros volt, azon a környéken volt, mert odavitték a nyilasok, és ott dolgozott mint munkaszolgálatos [Az interjúalany feltehetően Dunapentele környékére gondol, ott épült fel Sztálinváros az 1950-es évek elején (1961-től a várost Dunaújvárosnak hívják). – A szerk.]. Akkor följött ide, de mert nemkívánatos személy volt, egy burzsujnak a fia, csak üzletvezető-helyettes lehetett [Gundel Ferenc (1917–1984): vendéglátó-ipari szakember, oktató, szakíró. A vendéglátó-ipari főiskola és több tanüzem egyik szervezője volt. Számos szakkönyv társszerzője, lektora volt. A Szakácsszövetség egyik alapítója volt. – A szerk.]. A Borostyánban volt egy román nemzetiségű, nagyon szorgalmas, nagyon jó kiállású konyhavezető, aki megtanított sok mindenre. Többek közt arra, hogy télen a nyersanyagot, például a krumplit hogy kell tárolni, hogy ne vesszen kárba. Később ezzel a román emberrel dolgoztam még a Szeged étteremben is. Egy nagyon híres szakácsunk is volt, vendéglátós iskolában is tanított. Alacsony sovány ember volt szakács létére. 1952-ig voltam itt.

1952-ben nyitottak a Himfy utca és Bartók Béla utca sarkán egy presszót és cukrászdát, és ott lettem üzletvezető-helyettes, majd üzletvezető. Akkor jöttek divatba az úgynevezett gebines üzletek [Ez tulajdonképpen az államosításkor megszüntetett magán kiskereskedelem felemás visszacsempészése a gazdaságba, amelynek keretében egy vállalat vagy szövetkezet bérbe ad egy vendéglőt vagy üzletet a forgalom meghatározott százalékáért. A kisvállalkozó így meghatározott összeg fejében szoros elszámolási kötelezettség nélkül gazdálkodhat. – A szerk.]. Ez olyan volt, mintha maszek lenne, a tulajdonosnak [Tehát aki kivette gebinbe az üzletet. – A szerk.] kellett elszámolnia a vállalaton keresztül az üzletben az árut, és a vállalat fizette be a jövedelmet, de úgy dolgozott, mintha önálló tulajdona lenne. Az üzletvezető könyörgött, hogy vegyem át a vezetést, hogy ő el tudjon menni gebines üzletbe. Ez a pasas, a felesége meg az édesanyja a Károly körúton lakott, ott, ahol én is. Volt egy kislánya, és én mindig is nagyon szerettem a gyerekeket. Három hét győzködés után elvállaltam. Akkor kerültem kávéfőzői tanfolyamra, fagylaltkészítő tanfolyamra, szakácstanfolyamra és üzletvezetőire is. Nyolc évig voltam ott, onnan kerültem át a Szeged étterembe üzletvezetőnek. Amikor átalakították halászcsárdának, akkor kerültem át a Királyhágó étterembe, a Böszörményi út 20–22-be, ott voltam négy évig, onnan mentem nyugdíjba, 1972-ben. Többször voltam visszaminősítve üzletvezető-helyettesnek, mert nagyon nehezen tudták elviselni a női vezetőt, és mindig akadt egy jó barátja az igazgatónak, akinek kellett egy üzlet, és kit minősítsenek vissza, ha nem engem! Pedig én voltam az egyetlen vezető, akinek nem volt hiánya. Két évig voltam a Borostyánban, nyolc évig voltam a Körtéren, nyolc évig a Szegedben, és négy évig voltam a Királyhágó étteremben. Nyugdíj után még dolgoztam az Aranyhordó étteremben, fent a Várban tíz évig. Kalkuláltam az árakat. Utána, nyolcvanhét éves koromig a Biarritzban dolgoztam.

A Szeged étteremben volt egy zenekar, és abban játszott a Laki István. Ő lett az én élettársam. Huszonnégy évet éltünk együtt, 1982 körül halt meg. Ő nem volt zsidó. Két gyereke volt, az István és az Andor. Az Andor lett a nevelt fiam, mert nekem sajátom nem volt. Az Andor nagyon sokat volt nálam az üzletben is. A másik, az István elég öntörvényű fiú volt. Vendéglátóba adta be az édesapja tanulni, felszolgálótanuló volt. Felszolgáló lett, és a Park étteremben szolgált fel, a Feneketlen-tónál. Nagyon ügyes, nagyon rendes, becsületes felszolgáló lett belőle, és onnan disszidált [lásd: disszidálás]. Bécsbe ment először, ott volt táborban [A disszidensek – amennyiben nem volt rokonuk, ismerősük stb., aki átmenetileg befogadta volna őket – egy Bécs melletti táborban töltötték azt az időszakot, amíg befogadó vízumot tudtak szerezni abba az országba, ahova menni szándékoztak, vagy ahova egyáltalán befogadták őket. Sokan akár éveket is eltöltöttek itt. – A szerk.], aztán ment tovább. Most valahol Brazíliában él. Andor 2001-ben, szívinfarktusban meghalt.

Az élettársammal viszonylag boldogan éltünk. A mi kapcsolatunk munka és egyben szerelmi kapcsolat is volt. Ő végig a Szeged étteremben zenélt, egészen a nyugdíjazásáig. Mivel az előző házasságából született gyerekeit nem ő nevelte, így nekünk viszonylag nyugodt életünk volt, bár a vendéglátózás megkövetelte a sok éjszakázást is. Nyaralni sokat jártunk a Balatonra. Külföldre nem jártunk. Sem én, sem az István nem politizáltunk, nem voltunk tagjai a pártnak. Ez az időszak viszonylag nyugodt periódusa volt az életemnek. A vendéglátózás töltötte ki a napjaimat. Mivel gyerekem nem született, rengeteget dolgoztam. Most a bátyám második házasságából született lánya, illetve az Andor második felesége gondoskodik rólam. Míg élt az Andor, sokat törődött velem. Ő vitt ki mindig a szüleim sírjához a Kozma utcába. Szinte anyjaként szeretett, én is nagyon kedveltem. 1945 után nekem szinte felüdülés volt az azt követő időszak. Nem kellett rettegnem a háborúban átélt borzalmaktól, nekem ez az időszak a megkönnyebbülést jelentette, még ha sokaknak ez nem volt is az. Sokkal jobban elgondolkodtatnak a mostani politikai események. Én mindig a liberálisokkal szimpatizáltam, le is jártam a Madách téren felállított sátrukba a választások előtt. Sokat nem vagyok egyedül, annak ellenére, hogy a szűkebb családból már csak én élek. A házból is gyakran meglátogatnak a lakók.

A bátyám nyolcvanöt éves koráig élt. A háború után újranősült. A második feleség is zsidó nő, Kiss Erzsébet volt. Férjnél volt, a férjét kivitték a háborúba, aknára lépett, és szétszakította az akna. A második feleségétől született egy lánya, ő az egyik nagy budapesti kórház patológusa volt, akivel van is kapcsolatom. Negyvenkilenc éves volt a bátyám második felesége, amikor meghalt vesebajban. A bátyám 1964-ben megnősült harmadszorra. Ő volt az Éva. Tőle nem volt gyerek. Ez már egy idősebb kori házasság volt. Károly egyáltalán nem volt vallásos, nem járt templomba. A feleségei se voltak vallásosak, a harmadik nem is volt zsidó. Pesterzsébeten lakott legutoljára. 1993-ban halt meg, a Rókus kórházban. A Rákoskeresztúri [zsidó] temetőben van eltemetve.

Bennem valahogy soha nem merült fel, hogy kimenjek Izraelbe. Talán a szüleim miatt, vagy nem tudom. Azt tudom, hogy ismerősök már a háború után sokan jelentkeztek, hogy meglepődtek, hogy engem nem találtak a kivándorlók között, mert azt gondolták, hogy én is elmegyek. Az izraelita hitközséggel van kapcsolatom. Mindig küldök nekik ezer forintot postán, ezzel járulok hozzá a költségeikhez. Járatom az „Erec” nevű újságot, azt szoktam olvasgatni. Újévkor és hosszúnapkor el szoktam menni a zsinagógába. Kapok jóvátételt a Claims Conference-től azért, mert deportáltak.

A kilencvenéves születésnapomon, 2005. május huszonkettedikén a ház lakói felköszöntöttek. A házban én vagyok a legrégebbi lakó. Hogy vannak-e még zsidó származásúak a házban, nem tudom, mindenestre nagyon kicserélődött a társaság. Viszonylag jó a lakóközösség, de a mostani politikai hangulat miatt kétfelé szakadt a ház.

Életrajz

Az interjúalany nevét kérésére kezdőbetűkkel jelöljük. F. N. 1983 óta él Genfben, de feleségével együtt évente kétszer ellátogatnak Magyarországra, és ilyenkor jut egy kevés idejük a régi barátok fölkeresésére is. F. N. gyakran használ internetet, a Centropát is így találta meg. Az interjút Budapesten, az egyik ötcsillagos szállodában készítettük, ahol F. N.-t már törzsvendégként ismerik. A beszélgetésre két alkalommal kerítettünk sort.

Az apai nagyapám neve F. Simon, született Losoncon, nem tudom pontosan, mikor. Ez a F. név az 1800-as évek második felében jöhetett be. Arra gyanakszom, hogy Fried lehetett korábban [lásd: névmagyarosítás].

Szabómester volt, és amikor megházasodott, eljött Losoncról Pestre. Ezek olyan bődületes magyarok voltak, hogy a nagyapámnak magyaros bajusza volt, nem járt zsinagógába. Büszkék voltak rá, hogy magyarok, és a gyerekeiket is így nevelték. Nem tudok róluk többet. A nagyapám Gyömrőn halt meg 1941-ben vagy 1942-ben [Gyömrő – nagyközség, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm., 1891-ben 1500, 1910-ben 4100, 1920-ban 5500 főnyi lakossal. – A szerk.].

Nagyapa egyik testvéréről, Adolf bácsiról tudok. Ő jobb módú volt, és később, az 1940-es években időnként anyagilag segített bennünket. Budán, a Bimbó úton lakott. De nem volt semmiféle szoros kapcsolat. Az anyagi segítség abból állt, hogy amikor nem tudtuk kifizetni a lakbért, mert az apám már munkaszolgálatos volt, akkor anyám végső kétségbeesésében elküldött Adolf bácsihoz. Én voltam tíz éves, elslattyogtam oda, gyalog persze, a Nagydiófa utcából, ahol laktunk, előadtam, hogy miért jöttem, ő már tudta, és adott húsz pengőt vagy harmincat vagy ötvenet. A lakbér ötven pengő volt. Ebből állt a kapcsolat. Nem ismertem jobban, a családok soha nem jöttek össze.

Az apai nagymama, Blau Natália. Róla szinte semmit nem tudok. Feltételezem, hogy Pesten született és élt, valamikor az első világháború után halt meg, mert a nagyapám másodszor is megnősült. Lehet, hogy a spanyolban [lásd: spanyolnátha] halt meg 1918-ban vagy 1920-ban. Pesten van eltemetve. Nem tudom, milyen iskolát végzett, mivel foglalkozott a nagymama. Valószínűleg ugyanúgy nem volt vallásos, mint Simon nagyapám. Ha hozzáment, akkor valószínűleg nem volt vallásos. Lehet, hogy mélyen hitt, de vallásos nem volt. Az ő testvéreiről semmit nem tudok.

Ez a Blau család valahogy kötődött a Budapesti Német Színházhoz. Úgy derült ki, hogy egy ősrégi, színházi újságot kaptam egy rokontól. Az ő apjának vagy nagyapjának van benne hirdetése. Színházi kellékek, ruhák kölcsönzésével foglalkozott. Amikor mi elmentünk Magyarországról 1970-ben, akkor még nem tudtam, hogy német állampolgárságot kaphattam volna azon a címen, hogy a felmenőim közül valaki a Duna völgyében a német kultúrát terjesztette a tizenkilencedik században [Pesti Német Színház –1812-ben nyílt meg a mai Vörösmarty téren, háromemeletes épületében 3500 néző fért el. Műsorán egyaránt szerepeltek operák (Rossini, Mozart és mások művei) és prózai darabok (Shakespeare, Schiller, Lessing, Goethe, Hugo stb.). A színház 1849-ig működött. És volt Budán is, a Horváth Kertben 1843 és 1870 között egy német nyelvű nyári színház (Ofner Tagstheater in der Christinenstadt). – A szerk.].

Anyai nagyapám Klein Lipót. Kocsmáros volt egy kis faluban a Felvidéken, a Garam völgyében. A helységet úgy hívták, hogy Csata, ma Szlovákiához tartozik, Esztergomtól lehet huszonöt kilométerre [Csata – kisközség volt Bars vm.-ben, 1891-ben 1400, 1910-ben 1800 főnyi lakossal. A trianoni békekötés után Csehszlovákiához került (Čata). – A szerk.]. A Kárpátok előtt, a dombosabb részen fekszik. Nagyon szép vidék. A nagyapám hogy mikor született, nem tudom, 1916-ban halt meg Esztergomban. A családi történet, amit anyámtól hallottam, az az volt, hogy amikor a fia – tehát az édesanyám testvére – katona volt az esztergomi laktanyában, nagyapám elment meglátogatni, de az őr nem akarta beengedni, de addig erőszakoskodott, amíg az őr puskatussal megütötte, és két nappal később meghalt. Ez 1916-ban történt. Nem tudom, hogy nagyapámnak voltak-e testvérei.

A nagyanyám Breuer Júlia. Szült, azt hiszem, nyolc gyereket, abból egy viszonylag fiatalon meghalt. N-nek hívták, és ezért kaptam én is ezt a nevet. A nagyanyám valószínűleg a Felvidéken született. A sádhenek, a házasságközvetítők általában nők voltak, akiknek volt egy listájuk, azzal mentek házról házra, s akkor jöttek a fiúk háztűznézőbe. Erről anyám mesélt. Az ő szülei is így ismerkedtek meg, és anyám is így házasodott. A nagyszüleim hogy hol házasodtak össze, nem tudom. A nagyanyám 1930-ban halt meg, Pesten. Egész életében a háztartást vezette, és valószínűleg segített az üzletben. Ez az üzlet 1918-ban, vagy már 1916-ban, mikor a nagyapám meghalt, megszűnt. A nagyanyám valószínűleg, mint általában a nők, vallásosabb volt a nagyapámnál. Csak azért tudom, hogy vallásos volt, mert a gyerekeit úgy nevelte. A nő megy a templomba, megy az istentiszteletre, de a férje sokkal kevésbé. Nem mindenütt, de általában így van. [Inkább a férfiak járnak el a zsinagógába, az asszonyok pedig elsősorban a nagyünnepeken. Különösen áll ez a péntek esti, a szombat bejövetelét megelőző zsinagógai részvételre. A gyertyagyújtás ui. az asszonyok három micvájának egyike. A Talmud szerint egy nőnek évente kétszer kell elmennie a zsinagógába: Jom Kipurkor, meghallgatni a sófár megfújását és Purimkor, az Eszter könyve fölolvasásakor. – A szerk.] A nagyapám feltehetően olvasta héberül a Bibliát és az imakönyvet. A betűket ismerte, és tudott összefüggően olvasni. Nem voltak ortodoxok. Nem hiszem, hogy a nagyapám föltette a tfilint [lásd: imaszíj]. Nem hiszem, hogy annyira ment volna ez a vallásosság. A ruházata a kornak megfelelő volt. Jóllehet nem volt földje, amit műveljen, de egy kis faluban, ahol lehetett néhány száz lélek, volt egy kocsmája, tehát egy paraszt zsidó volt lényegében, egyszerű ember. A gyerekeit polgáriba [lásd: polgári iskola] járatta. Az már egy nagy dolog volt, hogy négy elemit és négy polgárit, nyolc évet jártak a lányai iskolába. Az anyám is négy polgárit végzett. A nagymama testvéreiről nem tudok semmit.

Fogalmuk nem volt a világról és az életről. Sem akkor, sem később. A nagyanyámat fölhozták Pestre, mert hát ugye Trianon [lásd: trianoni békeszerződés] miatt minden elveszett, átszöktek, és ő is jött. Anyámékkal lakott, nem tudom, hol, el tudom elképzelni, hogy valamilyen nyomor helyen, és az ő számára szörnyű volt, hogy nincs rá szükség, csak teher a lánya, a veje, a gyerekei nyakán. Neki ott Csatán volt egy kertes háza, itt pedig egy lakás egy nagyvárosban, amikor egész életében falun élt. Anyám mindig azt mondta, hogy ebbe halt bele. Ki tudja? 1930-ban halt meg, pár hónappal a születésem előtt.

Édesanyám 1894-ben született, Csatán, abban a faluban, ahol az apja kocsmáros volt. Azt hiszem, hogy a Csatától tizenöt-húsz kilométerre, északra fekvő Lévára járt iskolába, mert ott volt polgári. Akkor, a Monarchiában, a Felvidéken minden magyar nyelvű volt. Ott járt iskolába, és utána segített a kocsmában.

Anyám testvérei közül a legidősebbet Viktornak hívták. Ő volt a nagy karrier ebben a családban, mert állomásfőnök volt valahol a Felvidéken, valami kis helységben. Az egy nagy dolog volt. Nem tudom, milyen iskolai végzettsége volt, én nem találkoztam vele soha. Az ő felesége, Ida néni, már nem volt zsidó, azt hiszem. Volt egy lányuk, Ilus. Ő tanító volt vagy tanár. Ilusnak született két gyereke. Az egyik Zsuzsi, ma Pozsonyban él, a másik fiú, akivel sose találkoztam, nemrégen halt meg, Miskolcon.

Viktor után jött, azt hiszem, Ernő vagy Jenő. Nem tudom, melyik volt az idősebb. Ernő az első világháborúban volt katona, megsebesült, és Szegeden kórházba került. Volt ott egy csinos nem zsidó ápolónő, egymásba szerettek, elvette feleségül. Ez volt Mariska néni, őt ismertem. Nekik született egy lányuk, Éva. Ernő Szegeden maradt, a szegedi színházban volt énekes. Csodálatos hangja volt. Túlélte az egészet, mert Finta, a gettó csendőr parancsnoka korábban szintén a színházban volt, és ismerte őt. Akkor már Kovács Ernőnek hívták, mert Kleinből magyarosított. Finta tudta, hogy Kovács Ernő zsidó, és szólt neki, hogy menjen ki egy tanyára, és bújjon el. [Finta Imre csendőr századosról, aki a szegedi gettó parancsnoka volt, lásd Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, II. kötet, 57. oldal, valamint a 68. és 69. sz. jegyzet a 70. oldalon. – A szerk.] Kiment valami parasztemberhez, ott elbújtatták, és így élte túl a második világháborút. Éva lányuk félzsidó. Éva férjhez ment egy fiúhoz, aki szintén nem volt zsidó, sőt vannak már leszármazottak, akiknek fogalmuk sincs a zsidóságról vagy a judaisztikáról. Évát egyszer megkérdeztem, hogy tudják-e egyáltalán, hogy a nagyapjuk vagy a dédapjuk zsidó volt. Azt mondta, hogy igen, tudják, de ez nem biztos, hogy igaz. Lehet, hogy Éva nem akarja kitenni a gyermekeit semmiféle veszélynek, atrocitásnak, ezért talán meg sem mondták nekik. A neveik is olyanok, hogy messze nem zsidó nevek. Ernő és a felesége is Szegeden haltak meg az 1950-es, illetve az 1960-as években, és ott vannak eltemetve.

Jenőnek Pesten volt fűszerüzlete. A feleségét úgy hívták, hogy Tilus. Tilus az üzletben segített. Ezek mind egyszerű emberek voltak, egynek sem volt érettségije, maximum polgárija. Az érettségi akkor egy nagy dolog volt. Úgy tudom, hogy Pesten vannak eltemetve, de az is lehet, hogy valahol az USA-ban. Volt egy lányuk, Vera, aki 1956-ban kiment Amerikába. Nincs semmi kapcsolat köztünk.

A lányok közül a legidősebb Gizi volt, 1870 körül születhetett, és a spanyolban [lásd: spanyolnátha] halt meg 1918-ban. A férj nagyon sok évvel túlélte a Gizit, kilencvenhat éves volt, amikor az 1960-as években meghalt. Pesten van eltemetve. Öt gyerekük született. Az öt gyerek közül az egyik, Tivadar száz évet élt, és Argentínában halt meg nem olyan régen. Gizi másik gyerekének, Mancinak a férjét elvitték munkaszolgálatra, őt pedig a kisgyerekével együtt Csornáról deportálták volna, de gyógyszerész volt, és amikor a vagonban látta, hogy mi történik, akkor mérget adott a gyerekének, és maga is bevette. A gyerek kiköhögte, ő viszont lenyelte, és meghalt. A gyerek életben maradt egész addig, amíg Auschwitzban el nem gázosították, és el nem égették.

A harmadik, Erzsébet szintén gyógyszerésztechnikus volt, Pápán dolgozott egy gyógyszertárban. Auschwitzban volt, és valahogy túlélte. Visszajött Magyarországra, Pápára, ahol nyugdíjazásáig ismét a gyógyszertárban dolgozott. A németektől kapott valami kártérítést, alamizsnát. Nemrégen halt meg Pesten.

Aztán volt Adél. Adél kikeresztelkedett, és annyira hívő katolikus volt, hogy – kis túlzással – már a templomajtótól térden csúszva ment az oltárig. Misére járt, gyónt. Mindent az égvilágon. Még jóval a háború előtt. Valószínűleg hitt, keresett valami támaszt. A lényeg az, hogy ez nem változtatott azon, hogy egy büdös zsidó maradt. Százszázalékos zsidónak minősült. Az, hogy katolikus vagy hivő katolikus, nem számított. Túlélte.

És volt Laci. Laci munkaszolgálatos volt, túlélte, visszajött, aztán 1949-ben vagy 1950-ben a gazdasági rendőrség letartóztatta, és hülyére verték. Utána próbálták kezelni, ami akkor azt jelentette, hogy elektromos sokkokat kapott, amivel teljesen elégették az agyát. Évekig volt kórházban zárt osztályon. Mennyi tragédia egy családon belül! És minden irányból.

Aztán volt Jolán. Nagyon szép volt, a lányok általában szépek voltak. Jolán 1914-ben vagy 1915-ben lefeküdt egy Tokody nevű helyi kisnemessel. Ebből született egy törvénytelen gyerek. Tokody ment a frontra, és elesett. A Jolán egy megesett lány volt, azért kapta a fia az ő nevét, mert nem volt férj, ami akkor egy szörnyűség volt, pláne egy zsidó családban. Jolán túlélte a holokausztot, mert az 1930-as évek vége felé csinált egy névházasságot. Így lett a neve Tóth Sándorné. Jolánt gyalogmenetben [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba] vitték 1944 novemberében vagy decemberében Pestről Ausztria felé. Egy ismerőse, aki csendőr volt vagy katona, meglátta, és azt mondta: maga, Tóthné mit keres itt ebben a menetben, ez tévedés, és kiemelte. Így menekült meg. Aztán később a fia, Klein Imre felvette a Tokody nevet, 1956-ban elment Magyarországról, végül Ausztráliába kötött ki, és ott halt meg. Jolán Pesten halt meg.

És volt Riza, aki nagyon későn ment férjhez, egy templomi énekeshez. Ő volt még a leginkább vallásos, és a Rumbach Sebestyén utcában lakott. A zsinagóga mellett voltak lakások a hitközségi alkalmazottaknak, ott lakott az első emeleten a férjével egy szoba-konyhás lakásban, vécé a földszinten, fürdőszoba nem volt. A férje Friedman Feledi Gyula a templomban énekelt, de nem volt kántor. Temetésekre, esküvőkre hívták, kapott valami kis fizetést, és ebből éltek. Nekik nem született gyerekük.

Apai nagyapámnak, Simonnak három fia volt. A legidősebb volt az apám, Imre. Középső volt Laci, és aztán Pista. Ez a három fiú Budapesten élt.

Laci nem tudom, mivel foglalkozott. A felesége Heda. Nem volt semmilyen iskolájuk, csak a minimum [azaz 6 elemi – A szerk.]. Baloldaliak voltak, gondolom, szociáldemokraták, nem tudom, miért. Két gyerekük született, egy fiú és egy lány. Lacit a második világháború alatt valahol megölték. Nem lehet tudni, hogy hol. Munkaszolgálatosként vagy deportálták. A gyerekek a második világháború után kimentek Izraelbe. Heda is túlélte a holokausztot, és egy ideig a Szociáldemokrata Párt balszárnyának volt a tagja. Gondnok volt Balatonon egy üdülőben, onnan nyugdíjazták, és akkor valahogy kivergődött a gyerekeihez Izraelbe, és ott halt meg az 1980-as években. A lánya, Lili egy hat elemit (?) végzett pékmesternek volt a felesége. Izraelben libák tömésével foglalkoztak, libamájat csináltak. Kemény munka. Egyszerű, dolgos asszony volt, néhány évvel ezelőtt halt meg. Az öccse, Robi bement egy kibucba, és azóta is ott van. Villanyszerelő, a malomban ő tartja rendbe a villanyt, most hetvenhat éves.

Másik nagybátyám, Pista cionista volt [lásd: cionizmus; cionizmus 1938 és 1940 között Magyarországon]. Az 1930-as évek végén már lehetett látni, hogy bajok lesznek, háború lesz. Pista próbálta meggyőzni a testvéreit, hogy menjenek ki Palesztinába. Az apám meg Laci azt mondták, hogy „magyarok vagyunk, és ha jön a háború, akkor majd együtt megyünk a tűzbe”. Ezek voltak a szavaik, erre emlékszem. Ezt úgy gondolták, hogy a fronton harcolnak Magyarországért. Hát mentek a tűzbe, csak nem együtt, és nem olyan tűzbe, amit gondoltak. Pista viszont valamikor 1939-ben kiment Palesztinába. Palesztina akkor angol protektorátus volt, oda kimenni borzasztó nehéz dolog volt [Az angolok éves bevándorlási kvótát állapítottak meg, amitől még a háború alatt sem voltak hajlandók eltérni. Ezért megpróbáltak minden, bevándorlókat szállító hajót elfogni, és az utasokat Ciprusra internálták, ahonnan minden évben csak bizonyos számú embert engedtek legálisan bevándorolni Palesztinába. – A szerk.]. Kellett egy bevándorlási engedély, ahhoz deponálni kellett ötven fontsterlinget. Ötven font az annyi lehetett akkor, mint ma ötszázezer forint. A cionista szervezet adta az ötven fontot, amit vissza kellett adni, hogy újabb zsidókat próbáljanak vele engedéllyel bevinni. Pistának itt már volt felesége, a Manci, aki nem volt zsidó. Manci meg a családja összeszedték valahogy a pénzt, és 1943-ban magyar útlevéllel Törökországba utazott Bulgárián keresztül. És utazhatott! Manci mesélte később, hogy a németek ellenőrizték az útlevelet és mindenkit, és a Mancinak az arcára rá volt írva, hogy nem zsidó. És kiment Izraelbe, csatlakozott a férjéhez. Nem született gyerekük. Pista és a felesége is most halt meg néhány évvel ezelőtt. Manci megtanult héberül, és nagyobb izraeli lett belőle, mint a férjéből. A Mancinak vannak itthon rokonai, akiket nem ismerek, csak hallottam, hogy később, amikor megenyhültek a dolgok, jött látogatóba izraeli útlevéllel a családjához.

Apám, F. Imre 1900-ban született Budapesten, és őt már gimnáziumba járatták, ami óriási dolog volt. De nem érettségizett le, mert rendkívül nagy magyar volt, és 1917-ben a hetedik gimnáziumból kiment a frontra mint önkéntes. Nem volt kötelező neki, nem is hívták be. Önként jelentkezett a frontra a hazáért harcolni, és otthagyta az iskolát, soha nem érettségizett le. Szerencsétlen. Ezzel a döntéssel teljesen tönkretette az életét. Az olasz fronton harcolt, fogságba esett, valamikor 1920-ban jött haza, és kitüntetést kapott. Akkor már érettségiről szó nem volt, egyetemről nem is álmodtak. Aztán jött a numerus clausus [lásd: numerus clausus Magyarországon], ha akart volna tanulni, akkor sem tudott volna, és senki nem tudta volna megfizetni, hogy Párizsba menjen vagy Peruggiába, ahol rengeteg magyar zsidó egyetemi hallgató volt, akiknek nem volt módjuk Magyarországon tanulni [lásd: egyetemi tanulmányok és numerus clausus].

Apám magyar volt, a legnagyobb mértékben. Nagyobb hazafi volt, mint sok más. Nem volt baloldali. Jobboldali volt, olyan mértékben, amilyen mértékben a környezete meg a nyomora engedte. Nem volt semmilyen pártnak a tagja. Ő egyáltalán nem hitt ebben a kommunista históriában. Ő Magyarországban, Horthyban [lásd: Horthy Miklós] hitt. Amikor kicsi voltam, hallatlanul hazafias nevelést kaptam. „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” [lásd: irredentizmus]. Nekünk mitől lett volna mennyország, azt ma se tudom. Emlékszem, egyszer gyerekkoromban Esztergomban voltunk, Párkánynál a Duna hídon, amit most építettek újjá. Rámentünk a hídra, és az apám mondta, látod, ez idáig a mienk, és innen már a cseheké. És akkor én megszámoltam, hány szegmens van a hídban, ha jól emlékszem, öt volt, és abból kettő volt a magyar, három a cseh részen. És akkor kifogásoltam: „Apa, miért van nekik három és nekünk csak kettő?”

Miután anyám és a nagyanyám 1920-ban átszöktek a határon, először a Kecskeméti utcában laktak, a születésem után pedig Árpádföldre költöztünk [Árpádföld 1950-ig nem tartozott Budapesthez, 1902–1927 között Rákosszentmihály, ezután pedig Cinkota része volt, neve 1935 óta Árpádföld, addig Árpád-telep volt. – A szerk.]. Az apám bejárt a városba dolgozni, és én mindig mentem ki a HÉV-hez. Apu, szép vonattal jöttél vagy a csúnyával? A szép az újabb kocsikból állt, a csúnya a régebbiekből. Lehettem négy éves. Nem tudom, mikor házasodott össze anyám apámmal. Nem tudom, hogy hol találkoztak, fogalmam sincs róla. Akkor anyám otthon dolgozott, a háztartást vezette, mert általában a férfi volt a kenyérkereső. Jól, rosszul, de eltartotta a családját. Amire én emlékszem, az már az, hogy apám az „Est-lapok” kiadóhivatalában dolgozott Kaposvárott, a terjesztéssel volt elfoglalva [lásd: Az Est-konszern lapjai]. A család is volt egy bizonyos ideig ott, aztán Pestre kerültünk. „Az EST” egy liberális polgári újság volt, de megszűnt, apám elvesztette az állását [A lap 1939-ben szűnt meg, ők viszont – mint lejjebb kiderül – már 1935 körül ismét Budapesten voltak. Apja tehát más miatt veszítette el az állását, nem a lap megszűnése miatt. – A szerk.]. Akkor először könyvügynök volt. Járt házról házra, és próbált könyveket eladni. Próbált pincérkedni, de ez azért volt problematikus, mert szemüveges volt, és a pincérek nem lehettek szemüvegesek, mert ha az étteremből visszamegy a konyhába, akkor bepárásodik a szemüvege. Nem nagyon szerették. De volt pincér a Margit-szigeten a Kaszinóban és egy rövid ideig a Grand Hotelben.

Először a Podmaniczky utcában laktunk pár hónapot, aztán kikötöttünk a Nagydiófa utcában. Ez 1933-ban vagy 1934-ben lehetett, de 1935-ben már biztos, mert itt jártam óvodában. Nem zsidóba, hanem a helyi óvodába. Ott volt a Dohány templom meg a Rumbach templom, és ott volt a Kazinczy utcai, de az ortodox volt, arról szó nem volt, hogy mi odakeveredjünk. A Rumbach templomba [Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga] jártunk. Lehet, hogy azért, mert az anyám nővérének, Riza néninek a későbbi férje ott énekelt a kórusban, és ott volt egy lakása. Oda járt anyám templomba. Én nem nagyon, ha tudtam, mindig meglógtam.

Anyám hozta hazulról a vallásosságot, apám nem. Apám családja egyáltalán nem volt vallásos, és a vége felé már anyám sem. Általában ahogy öregszenek az emberek, úgy térnek vissza a valláshoz. Anyám nem. Ő végig járt templomba, folyékonyan olvasott héberül, persze egy szót nem értett belőle, hogy mit olvas. És nagyon hitt, de csak mértékkel volt vallásos. Gyertyát gyújtott minden pénteken [lásd: gyertyagyújtás; szombat]. Apám nem foglalkozott ilyesmivel, aztán a munkaszolgálat miatt nem is volt otthon, úgyhogy anyám áldott meg. Elmondta az áldást héberül, a fejemre tette a kezét, és körülbelül ennyi volt. Ros Hásánákor és Jom Kipurkor templomba ment, Jom Kipurkor böjtölt is. Mást nem. Temetőbe járt az édesanyjához, és időnként vitt engem is. Egy évben egyszer-kétszer kiment a temetőbe.

Anyám hosszú időn keresztül csak kósert volt hajlandó enni. Igyekezett fenntartani azt, hogy a tejes és nem tejes edények külön legyenek [lásd: étkezési törvények]. De rendkívül szegények voltunk, és ahhoz kell egy bizonyos anyagi biztonság, hogy két lábas legyen, ne csak egy. Apám egyáltalán nem figyelt erre oda. Arra emlékszem, hogy apám hozott haza sonkát vagy szalámit, de nem tehette tányérra. Nekem ne tréflizd össze az edényeimet, mondta az anyám. Ha apám ilyesmit hozott, akkor letette a papírt az asztalra, és arról ette meg. Arra nem emlékszem, hogy anyám mikor kezdett el ilyesmit enni, de egy bizonyos idő után ő is evett, átvette.

Nekünk a zsidósághoz viszonylag kevés közünk volt. Anyám járt templomba, de a hitközségnek nem fizettünk, mert miből fizettünk volna. Nem is kértünk, és nem is kaptunk semmit, kivéve, hogy én ingyen jártam az iskolába. Mást nem. Újságot az apám olvasott, de ritkán, mert nem volt pénze megvenni. Rádiónk volt már 1936-ban vagy 1937-ben, amihez senki nem nyúlhatott hozzá, én pláne nem, mert elrontja. Ez egy fantasztikus dolog volt, nem néprádió [Ekkor még nem is létezett néprádió – ezt az olcsó rádiótípust az 1939/40-ben elindult ún. néprádió-akció során fejlesztette ki négy nagy európai elektronikai cég, a Telefunken, a Standard, a Philips és a magyar Orion Villamossági Rt. – A szerk.]. Amit a rádió mondott a zsidóüldözésről, arról tudtunk, és anyám időnként azt mondta, hogy hol az Isten, hát nem tudja megdögleszteni ezt a Hitlert?! Primitív, egyszerű emberek voltak. Hittek a Horthyban, hogy nem fogja a deportálást engedni. De a Horthy csak akkor mondta, hogy tovább nincs deportálás, amikor közbelépett egyebek közt a svéd király [V. Gusztáv svéd király 1944. június 30-án fölszólította Horthy Miklós kormányzót, hogy Magyarország tanúsítson "lovagias, hagyományainak megfelelő" bánásmódot a zsidókkal szemben. A kormányzó (egyes források szerint) július 6-án (más források szerint 7-én) állíttatta le a deportálásokat. (Döntését egyébként több tényező is motiválhatta: a pápa, Roosevelt elnök, a magyar egyházi vezetők, Bethlen István és köre tiltakozása és valószínűleg a hadi helyzet változása is.) – A szerk.]. Megfenyegették, hogy a háború után felelősségre vonás lesz. No meg egy puccstól tartott a Pestre hozott csendőrök részéről [lásd: csendőrpuccs]. Akkor leállította a pesti gettó deportálását, tehát meg tudta volna tenni korábban, de nem tette. Horthy keményen antiszemita volt. Ez az antiszemitizmus odáig ment, hogy embereket gyilkoltatott. Magyarország igen keményen és igen mélyen átitatott antiszemitizmussal volt megfertőzve.

Mi udvari lakásban laktunk. Akinek utcai lakása volt, annak fürdőszobája is volt [Fürdőszoba 1930-ban 100 budapesti lakásból 33-ban, az 1941-es népszámlálás szerint 44-ben volt. – A szerk.]. Hát ez gazdag, mondták. Tovább nem jutott a dolog, mert hát honnan tudták volna, hogy mi a gazdagság. Anyám soha nem látott gazdagságot, jómódot sem. Nem tudták elképzelni. (Anyám gazdagságot vagy jómódot csak jóval később látott, amikor kijött hozzánk, Párizsba.) A házban laktak zsidók is. A Deutsch nevű szabó a földszinti, utcai lakásban. Nekik volt fürdőszobájuk. Mellettünk lakott a házmester, Schäfelinné, az Olaszék, akik nem voltak zsidók. Akkor az Olaszéknak volt egy albérlőjük, az Oláh. Oláh egy nyilas pártszolgálatos volt, kerülte a zsidókat, és zsidózott is. Erre emlékszem. Ő is ugyanolyan nyomorult volt, mint a többi. Egy nyomorultnál lakott albérletben, egy ugyanolyan nyomorult, de primitív embernél, aki arról beszélt, hogy a zsidók milyen gazdagok, hogy a zsidók kifosztják meg kiszipolyozzák Magyarországot. Az első emeleten lakott még egy zsidó család, de nem tudom, mivel foglalkoztak.

A mellettünk lakó Olaszné járt hozzánk, viszonylag sokat beszélgettek anyámmal, és kölcsönkért ezt meg azt. Aztán meg az anyám ment oda, és kért kölcsön, ha éppen nekünk nem volt. Pénzt is, időnként előfordult, hogy két pengőt kért, azzal, hogy a jövő héten megadja. Ha tudott, adott, ha nem tudott, nem adott. Az 1930-as években Olasz Gábor volt a barátom. Teljesen asszimilálódott népség voltunk, és Olaszék a maguk szintjén be is fogadtak bennünket, mert ugyanolyan nyomorban voltak, mint mi. Anyám nem volt buta. Tanulatlan volt, ez kétségtelen, de a négy polgárival tudott helyesen írni-olvasni. Semmilyen idegen nyelvet nem beszélt, de számolni, összeadni, szorozni, kivonni tudott, és volt humorérzéke.

Anyám ha volt pénze, kiment a Klauzál téri piacra, de nem a hentestől vásárolt, hanem csak élő csirkét vett, és azt bevitte a Pesti Izraelita Hitközséghez. Ott volt a sakter, az levágta a csirkét. Ennek két oka volt, egyrészt egy vallási, rituális oka, másrészt ő soha nem tudta volna egy csirke nyakát elvágni. Anyám nem dolgozott egészen 1938-ig. Akkor apámat behívták katonának Vácra. Ezt énekelték, ahogy masíroztak: A nagy váci temető / honvéd baka sírja benne az első, / sírja körül hat szobalány, / szűk szoknyája reped a farán, / köztük van az én rózsám, / három arany gyűrű csillog az ujján.

A család kapott valamit, de mert zsidó volt, a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon] miatt még 1938-ban vagy 1939-ben áttették a hadseregből munkaszolgálatosnak, és akkor a család már nem kapott semmit [A családi segély elméletileg zsidóknak is járhatott, a gyakorlatban azonban a jogosultság, rászorultság megállapításánál szigorúbban jártak el. Hivatalos korlátozások is voltak: pl. az 1941. július 8-i, valamint az augusztus 12-i HM körrendelet szerint a zsidó munkaszolgálatosok hozzátartozói rendkívüli szolgálat (fegyvergyakorlat) esetén is csak a rendes családi segélyben voltak részesíthetők. Az 1942: XIV. tc. (a honvédelemről szóló 1939: II. tc., valamint az 1914–1918. évi világháború tűzharcosai érdemeinek elismeréséről, 1938. IV. tc. módosításáról és kiegészítéséről) szerint a meghalt (fogságba esett, eltűnt, megrokkant) közszolgálati alkalmazottaknak járó ellátás (19. §.) a munkaszolgálatosokra, ill. hozzátartozóikra (a honvédelmi özvegyekre és árvákra) is vonatkozott. Tehát ők a hadiözvegyekhez és árvákhoz hasonlóan hadigondozási járulékban részesülhettek. Hadipótlékot viszont e szerint csak tűzharcosok (tényleges frontszolgálatot teljesítők) hozzátartozói kaphattak. Az 1943. április 7-én kelt 23000/eln. 22. g. – 1943. sz. HM körrendelet biztosította a hadisegélyhez való jogot a bevonult zsidó munkaszolgálatosok családtagjai (feleség, gyerekek, szülők) számára. Igazolni kellett, hogy az eltartó kiesése miatt veszélybe került a megélhetésük (a limit családonként Budapesten havi 120 P volt). Nem járt segély a póttartalékos, ill. rendes katonaidejüket töltő személyek hozzátartozóinak. Ez nem vonatkozott az 1942. november 25. előtt bevonultakra. Utóbbi megszorítást 1943. november 24-én (83000/eln. 22. g. – 1943) szüntették meg. – A szerk.]. Akkor valamit csinálnia kellett, mert etetni kellett a gyerekét és saját magát. Anyám egyik nővére, Jolán varrt, de nem ruhákat, hanem klottgatyákat magyar falusiaknak. Fekete rövidnadrág, amit alsónadrágnak használtak, de amikor meleg volt, abban arattak. Anyám nővére betanította anyámat klottgatyát varrni. Lábbal kellett hajtani a gépet. Weingarten úrnak, aki ortodox zsidó volt, a Rumbach Sebestyén utcában volt üzlete. Egyebek mellett klottgatyákat varratott. Ott kapott anyám munkát. Amit kiszabtak, anyám otthon megvarrta. Négy vagy öt fillért kapott egy nadrág varrásáért. Ha reggel ötkor fölkelt, és este nyolcig, tízig dolgozott, akkor egy nap alatt megvarrt száz klottgatyát, és ezért kapott négy vagy öt pengőt. De nem volt mindig munka. Emlékszem, hogy bementünk az üzletbe, anyám mondta, hogy Weingarten úr, nézze, a fiamnak ennivaló kell, tudna nekem valamennyit adni. És akkor megsajnálták, és adtak ötven vagy száz nadrágra valót. Amikor viszont volt munka, akkor éjjel-nappal dolgozott. Aki az anyagot kiadta, az megbízott benne, hogy nem fogja elrontani, és időre visszaviszi. Amikor szezon volt, akkor hétfőn adtak kétszáz darabot, aminek szerda délután négy órára készen kellett lenni.

Ebből kellett kifizetni az ötvenpengős lakbért meg enni meg fűteni. A konyhában volt egy régi sparhert. Ezt a sparhertet télen bevittük a szobába. Ott lehetett főzni is, meg egyúttal melegített is. Én valamelyik sarokban ültem, és csináltam a leckémet. A lakás két szobából, előszobából, konyhából állt, és volt vécé meg spejz. Fürdőszoba nem volt. A stabil jövedelem az volt, hogy az egyik szobát kiadtuk albérlőnek. Egymásba nyíló szobák voltak. Az albérlő, Palásti úr és a felesége átjárt rajtunk, mert ők a belső szobában laktak, mi a külsőben. Palásti úr a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban vagy a Hitelbankban volt hivatalszolga. Ha éjjel ki kellett mennie vécére, akkor átment rajtunk. A konyhában pedig egy ágyrajáró volt, az csak este jöhetett, és reggel ment. Az volt a Klapka Fehér János, aki a Klauzál téri csarnokban egy fűszerüzletben volt segéd. Amennyire emlékszem, jópofa pasas volt. Öten laktunk abban a lakásban. A fürdés, mosdás, tisztálkodás eléggé nehéz, komplikált história volt, mert melegíteni kellett vizet, és csak lavór volt. Fürdőbe is lehetett menni, de az pénzbe került. Ezek egyszerű emberek voltak. Emlékszem, Palástiné azt mondta egyszer, hogy a kommunizmus azt jelenti, ami a tied, az az enyém is, ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd. Palástiéknak volt valami papírjuk valami erdélyi rokon menekültről, amivel 1944-ben lehetett volna menteni, de nem adták nekünk oda, hanem eladták valaki másnak, egy másik zsidó családnak, aki tudott fizetni.

Budapesten lakott anyám testvére, Jenő, akinek egy kis lyuk fűszerüzlete volt. Egy évben háromszor vagy négyszer elmentünk hozzájuk, ami nagy esemény volt, mert ott kaptunk süteményt. Sokkal jobb körülmények között éltek. Jenő elég izmos ember volt, a krumpliszsákokat tudta vinni a hátán. Jenő bácsi és a felesége hozzánk nem jöttek, mi nem tudtuk vendégül látni, valamivel megkínálni őket, és nálunk amúgy is albérlők voltak. Ő fűszeres volt, neki egyszerűbb volt valami kis süteményt meg teát adni, és nem voltak albérlői sem. A Csengery utcában laktak egy kétszobás lakásban.

Anyámnak két nővére volt még Pesten. Jolán, aki betanította a varrásra, és bevitte Weingarten úrhoz, és Riza, aki ennek a templomi énekesnek, Gyula bácsinak volt a felesége. Ernő Szegeden volt, Viktor valahol a Felvidéken. Nem volt különösebb kapcsolat. És apám családjával sem. Anyámnak volt egy kisebbségi érzése, mert a Felvidékről jött, és palócosan beszélt. Emiatt úgy érezte, hogy kicsúfolják, kinevetik a háta mögött. Erről szó se volt, de ő így érezte apám családjával szemben, akik pesti kiejtéssel beszéltek magyarul. Volt még az Adolf bácsi, a nagyapa testvére, akihez időnként mentem, hogy a lakbért ki tudjuk fizetni. Ő egy nagyvállalatnál volt tisztviselő. Volt még valami rokona apámnak, de soha nem volt semmilyen kapcsolat. Ők se kerestek minket. Talán jobb körülmények között éltek, és a szegény rokont nem nagyon preferálják az emberek.

Mi nem hívhattunk vendéget, mert amikor hazajött az albérlő, jó estét kívánt, és átment a szobán. Aztán kiment a konyhába kezet mosni, mert ott benn evett valamit, utána kiment a vécére. Ezt nem lehetett. Amikor már nagyobb voltam, szégyelltem az osztálytársaimat elhívni hozzánk. Az egyetlen dolog, ami az anyámat érdekelte, hogy előteremtse a jövő havi lakbért. Meg hogy honnan fog nekem kabátot venni? Nyolc üzletbe mentünk be a Kazár utcában, és alkudott, mint egy kofa, végül nagy keservesen kaptam egy télikabátot. Kicsit nagy volt, de majd belenő a gyerek. Nem lehet olyat venni, ami jó. Hamar kinövi. A legolcsóbb zoknit vette, aminek már a harmadik, negyedik nap kilyukadt a sarka. Stoppolásra nincs idő, varrni kell a klottgatyákat. Édes kisfiam, húzd le a zokni sarkát, hogy leérjen a sarkad alá, és akkor nem látszik ki a lyuk. És újságpapírt tettünk a cipőbe, ha nagy volt. Énekelt a nyomor, ahogy József Attila írja az egyik versében, körülbelül az volt. [József Attilának ilyen sora nincs, az interjúalany valószínűleg Ady Endre „Álmodik a nyomor” című versére asszociált. – A szerk.]

A játékaimat magam találtam ki. Dominókat ragasztottam össze. Egy vászoncsíkot vágtam, arra ragasztottam a vízben feloldott liszttel a dominókat. Az elsőnek kettőt tettem a tetejére, ez volt a vonat. Az álmom egy kilencvenhat filléres, fából készült villamos volt, nagyon szép, sárgára festve. Soha nem kaptam meg. Soha. Kilencvenhat fillér egy vagyon volt abban a nyomorban. Igyekeztem az iskolában jó eredményt elérni, mert volt egy ötpengős díj, amit meg lehetett esetleg kapni. A születésnapomra egy narancsot kaptam. A másik álom a Tibi csokoládé volt. Tíz fillérbe került a kis Tibi, és húsz fillérbe a nagy. Én kis Tibit se kaptam soha. Tíz fillér az komoly pénz volt akkor, három tojás ára, mert három fillér volt egy tojás, két vagy három fillér volt egy zsemle.

Hétéves koromban a köröttem lévő világról fogalmam sem volt. Egy osztálytársam,  Tomi, aki ma New Yorkban él, mivel jó tanuló voltam, meghívott a születésnapi zsúrjára. Valami ajándékot kellett vinnem. Azt gondoltam, hogy valami olyat viszek Tominak, amiről én álmodtam, egy húszfilléres Tibit. Megkerestem az apámat valahol, nem emlékszem pontosan, hogyan, és apám adott húsz fillért. Most sem értem, honnan. Megvettem a Tibit, és azt vittem el ajándékba. Én csak jóval később tudtam meg, hogy az apja cukorka- és csokoládé-nagykereskedő volt. Amikor vége volt a zsúrnak, adtak nekem egy csomagot, amiben benne volt az a Tibi, amit én vittem (ez volt a nagy pszichológiai balfogás), és volt még benne egy csomó más csokoládé meg cukor. Emlékszem, szörnyen bántott, hogy az ajándékomat visszaadják, másrészt viszont boldog voltam, hogy ehetek Tibit meg más csokoládét is.

Anyám azt mondta, hogy kisfiam, légy szíves, hozz egy negyed kiló cukrot. Kérem rá a pénzt, erre anyám azt mondta, pénzért a bolond is tud hozni. Menj a Feinl fűszereshez, és mondd meg, hogy írja fel! És ha a Feinl bácsi nem akarja felírni, mert túl sok van már felírva, akkor mondd azt, hogy elmész a Goldstein bácsihoz, mert ott is van cukor. Elmentem, és valahogy végül nagy keservesen szereztem egy negyed kiló cukrot. Egy darabig volt hitel, és amikor anyámnak volt munkája, és sok nadrágot varrt, akkor az volt a probléma, hogy a fűszerest fizesse ki, vagy a lakbért. Nyilvánvaló, hogy a lakbért kellett kifizetni. A ház tulajdonosa Budán lakott. Jómódú zsidók voltak. A házmester néninek kellett minden hónap ötödikéig kifizetni a lakbért, de volt olyan, hogy nem tudtunk fizetni, és anyám tizedikére vagy tizenötödikére szedte össze a pénzt. Odaadta, hogy vigyem el a lakbért a háztulajdonosnak. Villamosról, buszról szó nem lehetett. Tél volt, hideg volt, elgyalogoltam oda, kezemben az ötven pengővel, becsengettem, mondtam, hogy ki vagyok, honnan jöttem, és hogy hoztam a lakbért. Olyan szép lakást máshol nem láttam. Két idősebb nő volt ott, nővérek. Mondták, hogy tegyem oda le. Letettem, köszöntem és eljöttem, elszaladtam. Nagyon rosszul éreztem magam.

Mivel decemberi születésű vagyok, egy évet veszítve, 1937-ben kerültem a Pesti Izraelita Hitközség Elemi Iskolájába, a Wesselényi utca 44-be. Nem tudom, ki íratott be oda, valószínűleg anyám. Apám nem ellenezte, különösebben nem érdekelte. Ez egy jó hírű, jó nevű iskola volt. Bilinszkynek hívták az igazgatót, aki nagy cserkész volt. Az első három évben egy Kolman Kálmán nevű tanítóm volt. Akkor még nem volt úgy elnőiesedve az oktatás, mint most. Az osztályban lehettünk huszonnyolc-harmincan. Az egyik osztálytársamat úgy hívták, hogy Berkovics, ma Berend T. Iván néven közismert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt, most az USA-ban egyetemi tanár. Voltak tehetséges gyerekek, nálam jóval tehetségesebbek. Megtanítottak írni, olvasni. Analitikus módszerrel tanítottak. Egyszer az volt a feladat, hogy egy tízszer tíz centiméteres újságot ki kellett vágni, aláhúzni az „a” betűket, és azt bevinni. Hányat ismert fel, és hányat hagyott ki a gyerek. 1941-ben fejeztem be a négy elemit, utána ugyanott, a Pesti Izraelita Hitközség Polgári Iskolájába mentem tovább. A polgáriban egészen kiváló tanárok voltak. Gombos tanár úr például krétával olyan jól tudott célozni, hogy gyakrabban eltalálta a gyereket, mint nem. Olyan tekintélye volt, hogy csoda. Az egyedüli nő rajzot és éneket tanított. Németül is tanultam, de azt nem mondhatom, hogy beszélek németül, csak nagyon gyengén. Az osztálytársaim közül, akire emlékszem: Grünbaum Laci, vele Párizsban találkoztam a második világháború után. Schenker Pista, akinek az apja asztalos volt, és azt hiszem, az asztalosműhelyét örökölte. Ezek voltak a barátaim. Az egyik a Síp utcában lakott, ugyanolyan lakásban, mint mi. Fürdőszoba, melegvíz nélkül, ez volt az asztalosmester. A másik a Kazinczy utcában lakott szintén ugyanolyan lakásban, mint mi, és gombfociztunk. Mi ragasztottuk össze és csiszoltuk a gombokat, voltak csatárok, és volt a védelem. Óriási gombfocimeccsek voltak. Ez volt a szórakozás. Könyveket sem a Grünbauméknál, sem a Schenker Pistáéknál nem láttam. Nálunk sem voltak. Az apám újságot olvasott időnként, de könyvet nem, az nem volt, honnan lett volna? Az pénzbe került. A csokoládé-nagykereskedő fiával nem barátkoztam, messze magasan fölöttem állt, nagyon okos volt a fiú. Berkoviccsal sem, ő is egy más kategória volt.

Jó iskola volt, csak jó emlékem maradt róla. Fúiskola volt, nem vegyes iskola. Volt lány polgári is, a másik oldalon, ha jól emlékszem. Tizenhárom-tizennégy évesen csak bámultuk a lányokat. Fogalmunk se volt az életről. Anyámhoz nem fordulhattam, apám meg már nem volt otthon. Még a második világháború után is, amikor tizenhat-tizenhét évesek voltunk, Schenker Pista, aki most Kanadában él, azt mondta nekem, hogy te, ide figyelj, itt van az a lány, egy szép kislány volt, te vond el a figyelmét, én azalatt megsimogatom a combját. Ennyire fogalmunk nem volt az életről. Neki se volt apja.

Semmit sem fogtunk fel. Éltünk a magunk kis kreclijében, és gombfociztunk. Fel sem merült, hogy háború van. Egyszer a polgári iskolában az igazgató behozta az osztályba Löwit. Löwi német gyerek volt, Németországból menekültek Ausztrián keresztül Magyarországra, aztán innen mentek tovább, mert pénzért még el lehetett jutni Románián keresztül valahová. Löwi egy kukkot nem tudott magyarul. Az igazgató bemutatta, és azt mondta, segítsetek neki, nem tud magyarul. Lengyelországból is jöttek. Nálunk is lakott két nő, zsidó menekültek, cionisták, gondolom. A hitközségen keresztül találtak meg minket. Anyám azt mondta nekik, itt aludhattok egy hétig, de aztán menni kell, ki kell adnia a konyhát. A konyhában aludtak, mert éppen nem volt ágyrajáró. Az első nap nem tudták leoltani a villanyt. Kiálló villanykapcsoló volt, mutogatott, próbálta csavarni, és én mutattam meg neki, hogy a nyelvét kell föl- és lekattintani. Eszembe sem jutott, hogy úgy nézzek rájuk, hogy ők is zsidók, én is zsidó vagyok. Nem, én magyar vagyok. Ők nem magyarok, nem magyar állampolgárok, semmi keresnivalójuk nincs itt. Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek. Az eszembe sem jutott, hogy megölik őket. Honnan vette volna egy tizenkét-tizenhárom éves gyerek azt a gondolatot, hogy embereket csak úgy megölnek?! Eszembe nem jutott. Senki fel nem fogta, hogy itt miről van szó. El nem tudták képzelni.

1940-ben vagy 1941-ben, miután a Felvidéket visszacsatolták [A Felvidéket az első bécsi döntéssel csatolták vissza 1938-ban; 1940-ben Észak-Erdély került vissza a második bécsi döntéssel. – A szerk.], Csatán nyaraltam. Csatán volt a nagyapám kocsmáros korábban, mindenki nagyon szerette őt. Anyám nagyon jóban volt egy Kulucsi Boskó becenevű parasztemberrel, akik feljöttek Pestre, látták, hogy sápadt vagyok és sovány, mire azt mondták, hogy ők majd rendbe hoznak engem. Elvittek oda nyaralni. Mindennel elláttak. Nagyon szerettem annál a parasztháznál a háziállatokat, és imádtam a Garamban fürödni. Akkor nyaraltam életemben másodszor. Annál a parasztcsaládnál voltam két vagy három hétig. Csata egy kis falu volt. Nem hiszem, hogy laktak zsidók abban a faluban. Egy-két család talán.

Apám munkaszolgálatos volt. Először Erdélyben, Déván vasutat épített, onnan leszerelt 1940-ben vagy 1941-ben [A Hunyad vm.-ben lévő Déva a trianoni békekötést követően Romániához került, és lévén Dél-Erdélyben, a második bécsi döntés nem érintette. F. N. apja valószínűleg a Déda–szeretfalvi vasútépítésre került 1941-ben munkaszolgálatosként. – A szerk.]. Amikor visszajött, valahol még pincérkedett, és ez a könyvügynökség is akkor volt. A zsidó könyvkiadónál, az OMIKE-nél dolgozott, és zsidó családokhoz járt, nekik próbált könyvet eladni. Voltak, akik vettek, voltak, akik nem. Néhány hétig, néhány hónapig otthon volt, és akkor újra jött a behívója. SAS-behívót kapott. A zsidók közt azt mondták, hogy Siess Adolfnak Segíteni. Sürgősségi behívó, és azon mindenfélék voltak írva, hogy amennyiben elmulasztja, akkor kiheréljük, felkoncoljuk, felnégyeljük [SAS-behívó – névre szóló katonai behívóparancs (hivatalos nevén: behívójegy) volt a második világháborúban a nem tényleges állományúak számára. A posta expresszküldeményként kezelte, címzettje köteles volt 48 órán belül bevonulni a kijelölt helyre. Nevét az első szavak: "Sürgős, azonnal siess" kezdőbetűinek összeolvasásából kapta. – A szerk.]. Jelentkezett. Ma már mindenki tudja, hogy ezek mögött volt egy ilyen ördögi machináció, hogy a férfiakat leválasszák a nőkről, gyerekekről. Amikor a deportálások elindultak, ott, azokban a falvakban, városokban fiatal zsidó férfi nem volt. Nem mintha ellenálltak volna, eszükbe sem volt, elhitték a maszlagot, de nem volt senki, aki felvilágosította volna őket. Utána mikor Budapestre került, azt hiszem, egyszer kapott még kimenőt, hazajött, aztán visszament végleg. Nagyon keveset mesélt közben. Dolgozunk. Jól vagyunk. Ennyi 1944-ben. Apám nyugodtan maradhatott volna velünk a védett házban, de eszébe nem jutott, mert a parancs szerint ő munkaszolgálatos, a Magyar Királyi Honvédség keretén belül. Sokan voltak így. Később, a Szálasi alatt [lásd: Szálasi Ferenc] állítólag az apám azt mondta, megpróbálna elszökni, de nem tud, mert nincs rendes cipője, bakancsa, így az első nyilas rögtön felkoncolná, ha meglátja, hogy kapcarongyokba csavart lábbal megy [A munkaszolgálatosok ugyanis saját ruhát, saját lábbelit voltak kénytelenek viselni, nem kaptak a honvédségtől egyenruhát. – A szerk.]. Utolsó lapján, amiben lényegében elbúcsúzott, azt írja anyámnak: „Ha Isten megtart titeket, nevelj a fiamból egy istenfélő, becsületes embert. Sírig hű aputok.” Körülbelül ez volt a szöveg. Senki nem mondta meg, hogy mire megy ki a játék. Horthy meg a magyar vezetőség rég tudott Auschwitzról [lásd pl. Auschwitzi Jegyzőkönyv]. A csendőri jelentések azt írják, hogy jelentem, hogy letartóztattunk egy 1939-ben született személyt – egy ötéves gyereket –, de voltak hetven évesek is, akiknél ugyanaz a standard szöveg, hogy átadtuk a németeknek németországi munkára. Milyen munkavégzésre? Ez nem tűnt fel senkinek?!

A Grand Hotelben, ahol az apám dolgozott, én is dolgoztam 1941-ben vagy 1942-ben, mert kijött egy olyan rendelet, hogy a háború támogatására bélyeget kell ragasztani az éttermi számlára. Volt egy sötét ruhám, kis táskám meg egy kalauz-lyukasztóm. Amikor a vendég fizetett a főúrnak, akkor odaálltam, a főúr bemondta, hogy hat pengő nyolcvan, és én gyorsan kiszámoltam, hogy arra harmincnégy filléres bélyeg kell. Ráragasztottam a számlára, kilyukasztottam, és én is kaptam borravalót, amit megengedtek, hogy megtarthatok. Ez nem sokáig tartott, mert kiderült, hogy nem dolgozhatok, mert a törvények nem teszik lehetővé, hogy egy tizenegy-tizenkét éves gyerek este dolgozzon.

Jártam a polgáriba, anyám pedig varrt. A németek bevonulásáig, 1944. március tizenkilencedikéig [lásd: Magyarország német megszállása] ez volt a jövedelemforrásunk. A német bevonulásra emlékszem. A németek a Duna parton masíroztak. Rendkívül imponáló volt, énekeltek, nagyon jól. Negyedikes voltam, utolsó éves. Rövidített tanév volt, mert a németek miatt korábban befejezték.

Először a sárga csillag viselése volt kötelező, aztán jött a kijárási tilalom. Mi abba a Rumbach Sebestyén utcai zsidó házba [lásd: csillagos ház] kerültünk, ahol anyám nővérének, a Rizának volt a szoba-konyhás lakása. A nagynéném férje, a Friedman Feledi Gyula akkor már halott volt. Zsidók az utcára nem mehettek ki csak délelőtt tizenegytől délután kettőig. Akkor kellett bevásárolni, dolgokat intézni a sárga csillaggal. Aztán ezt meghosszabbították: délelőtt kilenctől délután ötig [A pontos „órabeosztást illetően lásd: kijárási tilalom Budapesten. – A szerk.]. Én mint futár kerestem valami kis pénzt a Síp utcai zsidó tanácsnál. Volt egy fényképes futárigazolványom, ami német és magyar nyelven volt kiállítva. Adtak egy biciklit, és ezzel hordtam ki leveleket a városban. Volt egy kalandom, máig nem felejtettem, bár semmit nem jelentett azokhoz az atrocitásokhoz képest, amik történtek. Tizenhárom-tizennégy éves voltam, és akkor találkoztam ilyenfajta igazságtalansággal először. Biciklivel mentem valahol Óbudán, és egy suhanc állt az út közepén. Ahogy elbicikliztem mellette, ököllel úgy hátba vágott, hogy elakadt a lélegzetem, és azt mondta, hogy rohadt, büdös zsidó. Alig tudtam továbbmenni, szóval valami olyan igazságtalanságnak éreztem, miért üt ez engem meg. Nem is ismer, semmit nem csináltam, nem vétettem se neki, se másnak. Akkor realizáltam, hogy az igazolvány se ér sokat. Lakott a házunkban egy templomszolga, aki nem volt zsidó, mert pénteken le kell oltani a villanyt. Ott lakott a földszinten, járt neki egy szolgálati lakás a hitközségtől. Ki volt téve az ajtóra egy nagy cetli, hogy itt nem zsidók laknak. Ha bejött valaki a házba, őket békén hagyták, mert nem zsidók. Bennünket már kevésbé.

Emlékszem 1944. október tizenötödikére, a Horthy-féle proklamációra, amit a rádióban beolvastak. Utána azt hittük, vége az egész cirkusznak, de akkor jött Szálasi, és a nyilasok átvették a hatalmat. Valahogy bekeveredtünk a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt lévő házba, a Csanády utcában. De hogy kerültünk ide, és hogy kaptunk ilyen menlevelet, azt nem tudom. Nem emlékszem, ki szerezte. Nem sokat ért, de hát az is valami.

November végén lehetett. [Délután] ötig lehetett kint lenni, és mentem haza a Csanády utcába. Bocskai-kabátom volt, ilyen sújtásos télikabát, és azon volt a sárga csillag [Bocskai-kabát – az 1930-as években divatos ruhadarab, szürke vagy fekete szövetből, fekete zsinórdíszítéssel. A Bocskai-ruha viselése, mely tipikusan a magyar középosztályra jellemző, jelzi az asszimiláció sikerét. – A szerk.]. A Margit híd már fel volt robbantva [1944. november 4-én robbant fel az aláaknázott Margit híd baleset következtében. – A szerk.]. A Szent István körút 2. előtt mentem el, ami egy nyilasház volt, de én nem tudtam. Kint álltak a nyilasok, és azt mondták, hogy tessék bemenni a házba, igazoltatás van. Bementem a házba, ott egy csomó más emberrel együtt lezavartak a pincébe, semmi papírt nem kértek. A pincében megpofoztak. Bődületes pofonokat kaptam, zúgott a fülem. Voltak ott öregek, gyerekek, nők, férfiak. Volt egy ember, aki állandóan arról beszélt, hogy ő amerikai állampolgár, és tiltakozik. De hát fütyültek rá, kit érdekelt. Az egész társaságot felvitték az udvarra. Az udvar négyszögletes volt, elöl a szép lépcső, hátul meg a cselédlépcső. Valami szenet kellett hordani, és szóltak, hogy valaki menjen föl. Én rögtön jelentkeztem, mert gondoltam, valahogy meg lehet szökni. Arról, hogy a Dunába lövik az embereket, fogalmam nem volt [lásd: zsidók Dunába lövése]. Csak az izgatott, hogy anyám vár, és izgul, hogy mi van velem. Volt ott egy munkaszolgálatos, őt kérdeztem, hogy lehet megszökni. Azt mondta, hogy innen nem lehet megszökni. Nincs kiút. Nos, felhordtam a szenet, és akkor visszaküldtek az udvarra. Az udvar és a kapu között, ahol ki lehetett menni, nyilas őrök álltak velünk szemben. Mondtam, hogy vécére kell mennem. Hátul, a cselédlépcső mellett voltak a vécék. Odamentem, és láttam, hogy hátulról nem őrzik a társaságot. Úgyhogy visszamentem a sorba, utána újra hátramentem, ott letéptem a csillagot, a sapkámat a zsebembe dugtam, ne nézzek ki egyáltalán zsidónak. Levettem a cipőmet, és mezítláb, zokniban fölmentem a melléklépcsőn az első emeletre. Ott fölvettem a cipőt, kihúztam magam, és a gangon végigmentem az első lépcsőhöz, ahol lejöttem az udvarra, és ezzel a zsidókat őrző nyilasok háta mögött voltam már. A kapunál is álltak nyilas őrök, de ott kijöttem azzal, hogy „Kitartás! Éljen Szálasi!”. Még arra is gondoltam, hogy úristen, inkább balra fordulok, a város felé, mert jobbra a híd nincs meg, gyanús lehet, ha arra megyek. Kijöttem, s mint egy öntudatos fiatal magyar nyilas, döngő léptekkel elindultam a Nyugati felé. Aztán az első utcán befordultam, és akkor ott elkezdtem futni. Loholtam hazáig, így úsztam meg. Azt hiszem, azokat, akik ott voltak, a Dunába lőtték. Így maradtam életben.

Karácsonykor rendőrök vittek be minket a gettóba. A rendőröknek Magyarországon volt egy azonosító számuk, az övükön lévő fémcsaton. Minden rendőr rátette a kesztyűjét, hogy ne lehessen tudni, hogy ki kicsoda, ne lehessen őket később megtalálni. Mielőtt beengedtek volna bennünket a gettóba, először megfenyegettek mindenkit, hogy aranyat, pénzt, gyűrűt, ékszert le kell adni. És ugyanakkor a hátunk mögött, a pincéből jöttek ilyen hangok, hogy muszosok vagyunk, adják ide hátra, a nyilasok úgyis elveszik maguktól, agyonlövik magukat, ha aranyat találnak maguknál, adják ide, mi eldugjuk, és majd visszaadjuk. Ilyen figurák. Nekünk nem volt semmink.

A gettóban a Nagydiófa utcai lakásunkba mentünk vissza, ahol akkor már ötven-hatvan ember volt. Oda befogadtak. Így aludtunk egymáson. Ennivaló nem volt. Kemény éhezés volt. Kukoricamálét meg kását osztogattak, de mi abból sose kaptunk semmit. Próbálták megszervezni, de semmiből se volt elég.

Voltak harcok a gettóban is. Egy német katona, aki a szemközti kapuban állt, amikor ki akartam menni, rám kiabált, hogy menjek vissza. Lelőhetett volna. Ennivaló nem volt, mentek az emberek, és az utcán heverő lótetemből vagdostak. Mi nem csináltuk, és nem tudom, hogy mit és hol ettünk. A Kazinczy utcában volt egy rituális fürdő [mikve], oda hordták a hullákat. A Klauzál téren is tárolták a hullákat, és ha jól emlékszem, a mi házunkban is volt egy lakás, ahová behordták a nálunk meghaltakat. Tél volt, ezek a holttestek megfagytak. [Légitámadáskor] az óvóhely tömve volt, nem lehetett bemenni. Voltak emberek, akik lementek az óvóhely melletti fáspincébe. Mi is ott voltunk, és egy idő után azt mondtam anyunak, hogy menjünk fel, ez elviselhetetlen, menjünk fel a lakásba. A miénk egy földszinti lakás volt. Aztán a háznak arra a részére, ahol a pince volt, bomba esett, beomlott, és akik ott voltak, azok meghaltak. Mi életben maradtunk, mert feljöttünk. Nem lehetett tudni, hogy mi a jó. Nem lehetett okosnak lenni.

A második világháborúnak úgy lett vége, hogy egyszer csak teljesen idegen nyelvű, idegen egyenruhás emberek jöttek, akik azt mondták, hogy „nyemecki jeszty?”. Valaki, aki tudott valamit szlovákul, az mondta, hogy nincs német, és akkor mentek tovább. 1945. január tizennyolcadikán szabadította fel a Szovjet Vörös Hadsereg a gettót. Egy öreg, ukrán paraszt katona letépte rólam a sárga csillagot, és a földhöz vágta. Kiszakadt a kabátom, hát istenem. Hogy hogyan éltük túl az első néhány hónapot, mit ettünk, fogalmam sincs. Abban a lakásban maradtunk, ahol voltunk a gettóban, amelyik a mi bérlakásunk volt. Apám nem volt, anyámmal voltunk ketten a Nagydiófa utcai lakásban. Anyám vékonyra lefogyva. Eszünkbe nem jutott, hogy bárhova is elmozduljunk. Anyám mindig azt mondta, hogy ha hazajön az Imre, az apám, akkor itt fog keresni, itt kell maradni. Mindenki hitt, és remélte, hátha a hozzátartozója túlélte. Voltak csodák. Volt olyan, hogy valaki betámolygott lerongyolódva, toprongyosan és tetvesen. Túlélte. Volt ilyen zsidók és nem zsidók között is. Rettenetesen vártam, hogy visszajöjjön az apám. Nem jött vissza. Aztán találkoztam valakivel, aki ismerte. Mert amikor az ember látott ilyen embereket az utcán, odament és kérdezősködött. És az egyik mondta, hogy az apád meghalt Engerauban. 1944. november huszonnyolcadikán vagonírozták be őket, és átadták az osztrákoknak. Ott tankcsapdát építettek, végül aztán az osztrák népfelkelők kivitték őket a temetőbe, megásatták velük a sírjukat, és belegépfegyverezték őket. Néhányról lehet pontosan tudni, hogy ki, de a többségnél nem volt okmány, nem volt semmi. 1945-ben, 1946-ban kezdtem keresni, hol van Engerau. Senki nem tudta megmondani, hogy hol van. 2001-ben vagy 2002-ben egy pozsonyi rokonom férjével beszélgetve megemlítettem Engerau nevét, és mondták, hogy az itt van Pozsony mellett, Pozsonyliget [Ligetfalu (Engerau) – Pozsony mellett fekvő kis falu, korábban főleg német és horvát nemzetiségű lakosai voltak. Ma Pozsony egyik városrésze (Petržalka). – A szerk.]. Kiderült, hogy ott van egy nagy tömegsír, körülbelül kétszáz-háromszáz ember, magyar muszosok, akiket valamikor 1945 telén lőttek agyon. Elmentem a hitközségre, és az archívumukból kiderült, hogy az apám százada valóban odakerült, ott lőtték agyon, és ebben a sírban van. Engeraut a második világháború környékén Ausztriához, illetve a Német Birodalomhoz csatolták, aztán a háború után visszacsatolták Csehszlovákiához, majd később Szlovákia része lett. Egészen véletlenül megtaláltuk az apámat.

1945 tavaszán Ernő bácsi [anyja testvére] feljött Pestre. Négy napig utazott, vonatközlekedés mint olyan nem volt. Levitt Szegedre, ott volt ennivaló, és sokkal biztonságosabb volt, mint Pest. Szegedre nem akartak beengedni, mert volt egy polgárőrség, amely Szeged városát védte, de aztán sikerült bejutnunk. Néhány hetet ott maradtam. Ernő bácsiék egy szobakonyhás bérlakásban laktak, vécé a folyosó végén balra. Volt egy szörnyű élményem: kimentem a vécére, és egy nagy patkány jött fel a vécén. Üvöltöttem, mint akit nyúznak, úgy megijedtem. Most is emlékszem rá. Arra nem emlékszem, hogyan kerültem vissza Pestre. Valaki visszavitt. Ernő továbbra is énekelt a Szegedi Színházban, Mariska néni otthon volt, és nevelték Éva lányukat. Éva kereskedelmit [föltehetően felső kereskedelmit; lásd: kereskedelmi iskolák] végzett, ami nagy dolog volt már akkor. Ebben a családban főiskolát egyedül én végeztem. Most van valami kapcsolat közöttünk, de korábban minden tíz-tizenöt évben egyszer eljöttek Pestre valamely oknál fogva, és akkor meglátogattak bennünket. Mi soha nem mentünk Szegedre. Az 1940–50-es években miért mentünk volna Szegedre?! Sokba került a közlekedés. A Jenő bácsihoz sem nagyon mentünk, ő a Csengery utcában, a Nyugatinál lakott. A két nagynénim, Jolán és Riza a Király és a Rumbach Sebestyén utcában laktak, de őket sem nagyon látogattuk. Ez egy rém egyszerű család. Itt nem voltak kiemelkedő tehetségek. Itt csupa egyszerű, szegény vagy még szegényebb, nyomorban élő vagy még nagyobb nyomorban élő ember volt. 1947-ben nem tudtunk felkelni, mert nem volt mit enni, és nem volt mivel befűteni a kályhát. Tél volt, és ott töltöttem a dunyha alatt az egész napot, mert fáztam. A lakáson belül megfagyott a víz a pohárban.

Voltak olyan gondolataim, hogy szívesen elmennék, itt hagynám az egészet úgy, ahogy van. A borzasztó élmények tömege eredményezte, hogy úgy éreztem, ez az ország engem elárult. De anyám nem volt hajlandó megmozdulni, mert azt mondta, hogy akkor én nem tudom, hogy hol fogok lefeküdni, álomra hajtani a fejem. Itt van az én rekamiém, itt van az én kuckóm a szobámban. Így maradtunk.

Hozzánk soha nem jött senki. Én nem akartam. Szégyelltem. Mindig én mentem Schenkerékhez, akik a Víg utcában laktak. Schenkeréknek már volt egy lakásuk, ahol volt fürdőszoba, meleg víz, bojler. Fantasztikus. Telefon ott se volt. „Kezét csókolom, Schenker néni, itthon van a Pista?” – ez volt a szöveg. Akkor beszólt, hogy Pista, itt van N. Összejöttünk. Barkochbáztunk, kézilabdáztunk, amennyire lehetett. Azt se tudtuk, hogy kell. Mi határoztuk meg a szabályokat. Schenker Pistának volt pénze. Elmentünk moziba, aki nem tudott fizetni, annak Schenker Pista vette meg a jegyet. Én viszonylag keveset voltam velük, mert nekem valamit mindig dolgozni kellett. Például kocsikísérő segédmunkás voltam. Csak az volt a baj, hogy rosszul voltam táplálva, gyenge voltam, és inkább a sofőr rakta le a vegyi anyagokat a festéküzletekben, mert én nem bírtam. Persze ez nem is ment túl sokáig. 1946-ban különbözeti vizsgát tettem, és magánúton a Kölcsey Gimnáziumban tanultam tovább, és iskola mellett továbbra is dolgoztam mindenfélét, a lehető leglehetetlenebb dolgokat.

Segédmunkás voltam a Szikra Nyomdában, ami a kommunista párté volt. Egy cingár tizenhét éves fiú, mint amilyen akkor én voltam, nem tudott megmozdítani sem, nemhogy gurgatni mázsás újságpapírhengereket. Fölhívattak az irodába, és azt mondták, hogy lenne a számomra más munka náluk a szerkesztőségben, az irodában. Valamennyit tudtam angolul, helyesen írtam, olvastam, volt már hat vagy hét gimnáziumom, de azt mondtam, köszönöm szépen, én nem vagyok kommunista. Erre azt mondták, jó, köszönjük, akkor menjen vissza a pincébe. Visszamentem a pincébe. Akkor még azt hittem, hogy meg lehet mondani az igazat.

Denis Healey egy zseniális pasas volt, az angol Munkáspárt egyik vezetője, hosszú időn keresztül pénzügyminiszter. Állítólag egyszer azt mondta, hogy ha egy fiatalember húszéves korában nem kommunista, akkor annak baj van a szívével, és ha huszonöt éves korában még mindig kommunista, akkor baj van az eszével. Hát körülbelül ez a folyamat zajlott le nálam is és elég sok barátomnál is. Az elején olyan jól hangzottak ezek a dolgok, hogy a kapitalistákat ki kell sajátítani, elvesszük a vagyont, akkor majd mindenkinek tudnak adni. Az senkinek nem jutott eszébe, legalábbis nagyon kevésnek, hogy annak a nagy vagyonnak jelentős része fikció. Mit jelent, hogy államosítanak például egy képtárat? Hogy ettől a „rohadt” kapitalistától elvesszük a képtárat, amit fenn kell tartani, mert a képtárban kondicionálni kell, télen fűteni, nyáron hűteni, a levegő nedvességét megállapítani, biztosítani kell stb. Mindez rengeteg költséggel jár. Még ha belépti díj van is, akkor sem hoz annyit, amennyibe a fenntartása kerül. Szóval, mit jelent az, hogy kisajátítani, elvenni a vagyont?

1947-ben egy dél-afrikai pasas volt az angoltanárom, és különböző kételyeket ültetett el a fejemben. Mert addig én hittem ebben a kommunista dologban, hogy az gyönyörű lesz, mert a munkások dolgoznak, és mindenkinek több jut. Az angoltanárom kérdéseket tett fel, és én elkezdtem gondolkodni, hogy is van ez. Például 1945 és 1947 között rengeteg ember ki akart vándorolni. Feltűnt nekem, hogy mindenki Amerikába akar menni, senki sem akar a Szovjetunióba menni, pedig ott van a munkások paradicsoma. Aztán láttam, hogy a szovjet vezetők, mint a Vorosilov marsall is, amerikai autókkal jártak. Miért nem szovjet autókkal? Hát hogy van ez? Szóval ilyen kérdéseket tettem fel, de nem hangosan. Baráti körben beszéltünk néhány dologról. Ott is nagyon óvatosan. Csupa zsidó barátom volt. Schenker Pista, aki ma Kanadában van. Juci, aki ma Al Nelson néven New Yorkban él. Rafi, aki egy Népszínház utcai cipészmesternek volt a fia, és aki Kanadában halt meg. Kéri Gyuri, akinek az apja fuvaros volt. Egy teherautója volt, ő volt a sofőr, és ő cipelte, rakta föl meg le a bútort, szállította fel Pestre az élelmet, de 1949-ben persze államosították. Ezek voltak a barátaim. Volt egy-két lány, akikre nem nagyon emlékszem. Jellemző. Az egyik Zsuzsa, aztán később Anita, aki ma Zuglóban él. De furcsa viszony volt a lányokkal, mert senkinek fogalma nem volt, mi az, hogy egy lány. Féltünk is tőlük, tele voltunk kisebbségi érzésekkel, én főleg azért, mert egyetlen ingem volt. Egy hétig hordtam, akkor otthon maradtam, amíg anyám kimosta, aztán újra hordtam. Emlékszem, hogy ebben az időszakban randevúm volt a Nemzetinél [Népszerű randevú-hely volt a korabeli Pesten: a Rákóczi út és a Nagykörút sarkán állt a Nemzeti Színház épülete, amíg 1965-ben le nem bontották, és volt a sarkon egy hirdetőoszlop órával. – A szerk.], és úgy mentem, hogy vittem a táskában a könyveimet, és azt mondtam a lánynak, hogy nem volt időm hazamenni átöltözni. Egy frászt. Nem volt mibe. Egy pár cipőm volt, egy ruhám volt, egy ingem volt, és valami kevés fehérnemű. Hetenként vagy havonta mentem fürdőbe, erre már nem emlékszem. Nyomor a tetőponton és az ezzel járó kisebbségi érzések csimborasszója. Nem tudtam meghívni a lányt egy kávéra, kimentünk a Margit-szigetre sétálni. A körúton is gyalog sétáltunk le, villamosra se volt pénzem. Semmire nem volt pénzem. Amikor egyedül voltam, abból állt az esti program, hogy a körúton elsétáltam a Nyugatiig, aztán visszasétáltam a Wesselényi utcáig a másik oldalon. Nem volt mit csinálni. Szóval nehéz idők voltak.

Már tizenhét-tizennyolc éves voltam, amikor gyerekeket vittünk nyaralnia, a MADISZ, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség szervezésében, mert akkor még nem mondták, hogy kommunisták vagyunk. Nekem valamit fizettek, és nyaraltam is, mert a Balatonba én is bemehettem a gyerekekkel. A gyerekeket fel kell hizlalni, mondták. A szülőket úgy gondolták megfogni, hogy elmegy a gyerek húszkilósan, és visszajön huszonnégy kilósan. Lám, milyen jó ez a kommunizmus, ez az egész szisztéma, népi demokrácia vagy demokrácia, aminek akkor hívták.

1947–1948-ban valamennyit tanultam angolul. Az akkori logikám az volt, hogy azt a kevés pénzt, amit keresek, jobb, ha arra fordítom, hogy angolul tanuljak. De például nem volt karórám. Tudtam, hol vannak a nagy órák Pesten, és a szerint tudtam tájékozódni. Volt egy órám, azt eladtam, hogy ki tudjam fizetni az angol nyelvórát. A logika az volt, hogy ha van pénzem, egy karórát három perc alatt tudok venni, de hiába van pénzem, három perc alatt nem tudok venni egy angol nyelvtudást. Úgyhogy én 1950-ben, mondjuk, iskolás szinten, de elég jól beszéltem angolul. Az akkori magyar viszonyoknak megfelelően jól tudtam, mert viszonylag kevesen tudtak tisztességesen. Ma már természetesen más a helyzet, brit állampolgár vagyok, Angliában éltem és dolgoztam, de itt-ott magyarul is beszéltem. Azt szoktam mondani, hogy magyarul már, angolul még nem tudok. Az érettségire készülve tanultam latint és franciát, jóllehet latinból nem érettségiztem. A francia nyelvtant akkor persze sokkal jobban tudtam, mint ma, de ma sokkal jobban beszélem, mert francia nyelvterületen élek.

Tizennyolc-tizenkilenc évesen voltak ilyen fordítói meg tolmácsolási munkáim is. Kiválasztottak, mondjuk, arra, hogy tolmácsoljak a VIT alkalmával Pesten [Világifjúsági Találkozó (VIT) – az 1945-ben alakult Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ), a világ kommunista- és munkáspártjai ifjúsági szervezeteinek nemzetközi szövetsége által szervezett fesztiválsorozat. Az elsőt 1947-ben rendezték Prágában, a másodikat 1949-ben Budapesten. A politikai cél az volt, hogy az egyre erősebb hidegháborús légkörben a Szovjetunió növelhesse és demonstrálhassa befolyását az ifjúság körében. Eleinte kétévente szervezték, 1959-től háromévente, 1968-tól ötévente szervezik. Mai neve: Világifjúsági és Diáktalálkozó. – A szerk.]. Utána megbíztak újra egy tolmácsolással, az ír bokszcsapat mellett voltam. Akik kiválasztottak, azok is körülbelül úgy tudtak angolul, mint én, viszont megbízható elvtársak voltak. Írország olyan távoli ország volt a számomra, hogy először is fogalmam se volt, hogy mi a különbség Írország, Anglia és Skócia között. Nekem mindenki angol volt, aki onnan jött, és ők magyarázták el, hogy ők írek, és ez egy önálló ország. És adtak egy jelvényt. Ezzel a jelvénnyel később volt problémám. Zöld színű ír lóhere-jelvény volt, nagyra becsültem, és elég sokat hordtam. Amikor 1954-ben, huszonnégy évesen életemben először utaztam nyugatra, Brüsszelbe, már üzleti ügyben, akkor is rajtam volt a jelvény. Volt egy utcabál, ahol fölkértem egy lányt táncolni. Tudott valamit angolul, meglátta a jelvényemet, és gondolta, hogy én ír vagyok. Ráhagytam, mert hát ha azt mondom, hogy magyar vagyok, én nem tudom, mi történik. Hogy kerülök oda egy kommunista országból?! Később valahogy odakeveredett egy izompacsirta pasas, és azt mondta, „I’m a real Irish man”. Ő tényleg ír volt, valódi, a kiejtésén lehetett hallani. Én kellőképpen betojtam, és villámgyorsan eltűntem. Ennyi volt a brüsszeli kislánnyal a kaland. Ha kinyitom a szám, kiderül minden.

Tanítottam angolt, ami azért volt jó, mert kulturált körülmények között lehettem. Azon kívül, hogy kifizették az óradíjat, nagyon sokszor megkínáltak, lehetett enni. Már akkor többet tudtam angolul, mint számos mai angoltanárnő a magyar iskolákban. Korrepetáltam matematikát is, nagyon jó voltam matematikából. Egyik család ajánlott a másiknak. Baráti kapcsolat akkor már nagyon kevés volt. Az emberek elkezdtek félni és tartani egymástól. Nem lehetett tudni, hogy ki kicsoda. Volt erről egy történet. Prágában a villamoson ülnek az emberek, és az egyik azt mondja, odanézz, micsoda autó, egy Mercedes! Azt mondja a másik, ugyan kérem, az semmi, nézze meg azt a Tátrát, az az igazi! Erre az egyik, uram, maga nem tud semmit az autókról. Erre a másik, én az autókról mindent tudok, de nem tudok semmit magáról. Az emberek kezdtek bezárkózni 1947–48-ban. Egy más világ jött. Anyám 1948–49-ben olyanokat mondott nekem, hogy kisfiam – tizenkilenc éves voltam –, egy ilyen népi demokráciában egy zsidó fogja be a száját! És milyen igaza volt.

Ne legyen véleményed, vagy ha van, akkor ne mondjad ki, hallgass! Ne vitatkozz, ne kérdezz! Ha kérdezel, akkor vigyázz, hogy mit kérdezel! Ha az egyik elvtárs valamit kérdezett, és a másik elvtársnak nem volt rá válasza, akkor azt mondta, provokatív kérdést tesz föl. Ha viszont nem kérdezett semmit, akkor azt mondták, hogy az elvtárs passzív, nem vesz részt a szeminárium munkájában [Szeminárium – sajátos oktatási forma, ill. kommunikációs alkalom volt a szocializmus évtizedeiben a pártvezetés különböző szintjei és a „dolgozók” között. A munkahelyeken szervezték, többnyire munkaidő után, a részvétel – főleg a diktatúra keményebb éveiben – nemcsak ajánlatos volt, hanem kötelező is. Szerveztek szemináriumot a párttagok ideológiai továbbképzése céljával, értelemszerűen a párttagoknak (és nem csak a részvétel volt kötelező, hanem a megadott brosúrairodalom ismerete is); de szerveztek szemináriumot aktuális (kül- és bel)politikai kérdésekben való eligazításra – az ilyen szemináriumokon illett részt venniük a nem párttagoknak is. – A szerk.]. Amiből az következett, hogyha valakinek egy kis esze volt, ki kellett találni olyan kérdéseket, amikre tudta, hogy a másiknak van válasza. Mert akkor aktív is a szemináriumon, kérdez is, de nem provokatív a kérdés. Nem volt nehéz. Kérdeztem az amerikai imperializmusról, hogy miért csak Afrikában és nem másutt van világhódító törekvése. Mert másutt fél a Szovjetuniótól, volt válasz. Például lehetett olyat kérdezni, hogy miért építünk aknazárat [lásd: határsáv] a határon, arra az volt a válasz, hogy azért, hogy az imperialisták ügynökei ne tudjanak behatolni. De hogy miért nem mehetek én oda, azt már nem lehet megkérdezni. Arra nincs válasz, nem illik bele ebbe a képbe. Nagyon kellett vigyázni, hogy ki mit mond, kivel áll szóba, és hogyan. A DISZ-titkár, aki egy Nyíregyháza mellőli tanyáról följött gyerek volt, azt mondta, hogy ő legszívesebben mindenkit megfojtana, aki autóbuszon utazik, mert az mind burzsoá, kapitalista, osztályidegen, ellenség. Ahonnan jött, ott nem volt autóbusz, legfeljebb szekér. Miután az autóbusz drágább volt, mint a villamos, a villamoson való utazást már elfogadta, de a buszt, azt nem. Az 1950-es években nem volt cukor. Egy időben bevezették az élelmiszerjegyet [lásd: jegyrendszer Magyarországon]. Hogy lehet, hogy nincs cukor? Ilyen imperialista összesküvés, hogy már cukor sincs. Már rögtön benne volt az, hogy valaki mást, az imperialistákat, az amerikaiakat kell okolni.

Úgy kellett hazudni, hogy az embert ne fogják rajta. Az én életrajzom úgy kezdődött, hogy apámat a német fasiszták megölték. Magyar fasisztákat nem lehetett mondani, mert magyar fasiszták nem voltak, csak kisnyilasok, akiket félrevezettek. És az életrajzomban első helyre beírtam, hogy külföldön soha nem jártam. Lényeges dolog! Engem nem szervezhetett be az amerikai, az angol vagy a francia állam, mert sose voltam ott. Külföldön sose jártam. Külföldön rokonaim nincsenek. Ez volt az életrajzom. Akkor már elfogadható. Apám vendéglátó-ipari szakmunkás volt. Ez sokkal jobban hangzott, mintha azt írom, hogy apám pincér volt. A pincér lehet egy uraságokat kiszolgáló lakáj. Azt nem írhattam.

1949-ben leérettségiztem, és 1950-ben felvettek az akkori Közgazdasági Főiskolára, amit ma Számviteli Főiskolának vagy Kereskedelmi Főiskolának hívnak. Valaha a Keleti Akadémia volt, és ennek a külkereskedelmi szakára kerültem. Volt nagyon sok gyerek, akit átirányítottak, az ipari vagy belkereskedelmi szakra, mert a háttere, a megbízhatósága nem volt biztosítva, mert az apja például nem vendéglátó-ipari szakmunkás volt, hanem kiskereskedő, kisiparos, középparaszt vagy mit tudom én. Munkás- és parasztgyerekeket kerestek, mert a szak elvégzése a dolgok természetéből adódóan külföldi – horribile dictu, nyugati – kapcsolatokat is jelentett, jelethetett. (Ezért választottam apám foglalkozásának definiálására a „vendéglátó-ipari szakmunkás” megjelölést. Ebben volt ipar és munkás, és nem hazudtam – pincér volt.) A külker szakon belül is volt további szelektálás politikai szepontok szerint: ki tanulhatott angolul vagy franciául (imperialista országok nyelvei!) és ki oroszul vagy németül (Szovjetunió, ill. NDK). Azért mentem oda, mert ez kétéves volt, nem négy. Fölvettek ugyan az egyetemre angol–francia szakra, de azt villámgyorsan otthagytam, egyrészt, mert négy év teljesen kilátástalan volt, másodszor pedig azért, mert nem különösebben érdekelt Molière nyelvtani összefüggése, amikor egy háborúból jöttünk ki. Nem láttam értelmét. Közgazdász oklevelet szereztem [Az említett Közgazdasági Főiskolát a Budapesti Gazdasági Főiskola (BGF) elődintézményei között tartja számon (F. N. aranydiplomáját a BGF Pénzügyi és Számviteli Főiskolai Kara állította ki). – A szerk.]

Akkor azt mondták, hogy Hegel dialektikáját a marxizmus állította a fejéről a talpára. Ezzel Hegel dialektikája be volt fejezve. Ha valaki azt mondta volna, hogy szeretne Hegelt olvasni, azt kirúgták. A marxizmus által talpra állított dialektikát lehet olvasni, ha van ilyen könyv, de nem biztos, hogy van. A Sztálin elvtársat, a Szovjetunió Kommunista Pártjának történetét azt lehetett olvasni és tanulmányozni [Sztálin könyvéről van szó: „A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története (Rövid tanfolyam); 1938-ban jelent meg, s már 1939-ben lefordították több nyelvre, így magyarra is, a Szikra Könyvkiadó 1949-ben jelentette meg, bár korábban, 1945 tavaszán már kinyomtatta és megjelentette a Szikra nyomda is. – A szerk.]. Marx Tőkéjét lehetett olvasni. Senki nem olvasta el, mindenki beleolvasott, és azt a részt fújta. Én is úgy irányítottam a mondandómat, amit ismertem, és azt nagyon szépen kifejtettem. Lehet, hogy a tanár se olvasta el.

Az egyik évfolyamtársamat meglátták, amint kijött a Szervita téren a katolikus templomból. Úgy rúgták ki, hogy lába sem érte a földet. Nagyon sok helyen kommunista papok voltak, akik eladták magukat. A vallás mindenkinek oly mértékben a magánügye volt, hogy a legmélyebb mélyre rejtette el. A gyerekeket otthon arra tanították, hogy az iskolában hazudni kell akár vallási, akár politikai üggyel kapcsolatban. Közismert az a történet, hogy a Szovjetunióban egy úttörő kisfiú a szüleit feljelentette, kivégezték a szülőket, és az úttörőt példaképnek állították az országban. Az ifjúságnál is volt olyan, hogy vesszenek a belső bitangok, a demokrácia ellenségei. Kik a belső bitangok, és kik a demokrácia ellenségei? Akik nem értenek velem egyet, az mind a demokrácia ellensége. A kizsákmányolók. Szólamok jöttek, szólamokat hangoztattak, és vigyázni kellett, mert nagyon gyorsan letartóztatták az embereket. Volt egy gazdasági rendőrség, és volt egy politikai rendőrség, és embereket tüntettek el. Nem kisembereket, hanem vezető beosztású embereket [lásd pl.: koncepciós perek; Kéthly Anna].

Ahogy a történetet „bennfentesek” nekem elmondták: volt itt egy gyár, a Schmoll cipőpasztagyár. A tulajdonosa és vezérigazgatója egy Kallós nevű zsidó férfi volt. A háború előtt és alatt segítette és támogatta a kommunista pártot. Kallós fia, Ödön munkaszolgálatos volt, és elvitték Ukrajnába. Amikor visszajött Ukrajnából, lerongyolódva, leromolva, akkor a Kallós papa elment a párthoz, amelyiknek sok pénzt adott annak idején, és azt kérte, hogy a fiának adjanak valamilyen helyet, ahol magához tud térni. Erre kinevezték a fiút Egyiptomba kereskedelmi tanácsosnak. Ott Kallós Ödön nem jött ki az egyiptomi magyar nagykövettel, voltak viták, veszekedések, és elkezdték egymást feljelentgetni. Ebben semmi újdonság nincs, nagyon sok helyen később is előfordult ez. Az egyiptomi nagykövet, Tildy Zoltánnak, a magyar köztársasági elnöknek volt a veje. Tildyt pedig ki akarták készíteni. A vejét hazahívták, a Kallós-féle feljelentések alapján perbe fogták, halálra ítélték és kivégezték mint árulót [Csornoky Viktorról van szó, lásd: Tildy Zoltán. – A szerk.]. Kallós erre akkor nem gondolt, hogy ennek ilyen vége lesz, de hát ilyen vége lett. Tildy nem lehetett tovább köztársasági elnök, hiszen egy hazaáruló veje. A dolog el volt intézve. Kallós Ödön akaratán kívül egy „persona grata” lett az ávónál. Ezt a Kallós Ödönt én jól ismertem, később a Kamarának volt az elnöke, többször találkoztam vele, a felesége, Kallós Hédi beosztottam volt egy ideig [Kallós Ödön (1917–1989) a föllelhető források szerint nem kapcsolódik a Schmoll cipőpasztagyárhoz. A Magyar Életrajzi Lexikonban a következők olvashatók róla: …Londonban szerzett közgazdasági diplomát, 1945-től 1947-ig az apja tulajdonában levő ELZET Gyár kereskedelmi tevékenységét vezette, 1948–55-ben Mo. kairói kereskedelmi kirendeltségének vezetője volt, 1955-től 1956-ig a MOGURT vezérig.-h.-e, 1956-tól Indiában kereskedelmi tanácsos, 1959-től 1981-ig a Magy. Kereskedelmi Kamara elnöke, majd társelnöke … Tizenöt éven át volt a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara Kelet–Nyugati Szekciójának társelnöke. A magyar evezős sport támogatója és elnökségi tagja volt.” – A szerk.].

1952-ben, amikor végeztünk, egy bizottság megmondta, hogy ki hova megy dolgozni [lásd: munkahely-változtatás korlátozása]. Nem nagyon lehetett vitatkozni, hiszen elvtársak, nincs kecmec, a Pártnak ez a kívánsága, alászolgája. Kész. A Külkereskedelmi Minisztérium kompenzációs osztályára kerültem, ahova különben nem nagyon lehetett volna bejutni, csak párttagsággal, de erről az én esetemben nem volt szó. Amikor elkezdtem dolgozni, nyolcszáznegyvennyolc forint volt a fizetésem, ami az éhenhaláshoz is kevés volt. Egy pár úgynevezett típus férficipő száznegyven forint volt. Anyámmal ketten, lakbér, villany, fűtés, enni, nem nagyon jöttünk ki a nyolcszáznegyvennyolc forintból. De nekem még volt egy másik problémám is, nevezetesen az, hogy még nem hívtak be a tartalékos tiszti kiképzésre azok az elvtársak, akik ezzel foglalkoztak, nem találtak elég megbízhatónak. Feltehetően azért, mert én voltam az egyike azon kevés zsidóknak, talán ketten voltunk zsidók ezen a szakon, akiket nem hívtak be. Tehát az annyit jelent, hogy én akkor voltam huszonkét éves, és akkor elvittek volna három évre katonának, ami teljesen elfogadhatatlan [1956 előtt még a háború előtti honvédelmi törvény volt érvényben (1939: II. tc.), e szerint a katonaidő maximálisan három év volt, tekintet nélkül az iskolai végzettségre. Haderő-, ill. fegyvernemenként a HM külön szabályozhatta a szolgálati időt, és lehetőség volt egyéni engedélyek kiadására is. Felsőoktatásban részt vevők számára az ún. előfelvételi rendszert csak 1964-ben vezették be, ugyanekkor a hadköteles kor 20-ról 18 évre módosult. A katonaidőt 1976-ban két évre csökkentették (Ehrenberger Róbert,  Hadtörténelmi Intézet és Levéltár). – A szerk.]. A Külkereskedelmi Minisztériumban dolgoztam, és a főosztályvezető meg a közvetlen főnököm meg a személyzeti osztály segítségével sikerült beiratkoznom az egyetemre, matematikára, esti tagozatra, és mint egyetemi hallgatót felmentettek a katonaság alól [F. N.-nek szerencséje volt, mert az esti, ill. a levelező tagozat nem feltétlenül mentesített valakit a katonai szolgálat alól. – A szerk.]. Aztán volt egy májhistóriám, sárgaságom, úgyhogy akkor már nem hívtak be katonának. Akkor viszont abbahagytam az egyetemet, mert munka mellett sok volt. Nyolc-kilenc hónap keserves kínlódás után én kértem, hogy a Külkereskedelmi Minisztériumból helyezzenek át egy külkereskedelmi vállalathoz, aminek a neve az volt, hogy „Importex”. A kompenzációs osztályra kerültem. Itt már ezeregyszázhuszonhat vagy ezeregyszázötven forint lett a fizetésem, óriási emelés volt, persze közben volt infláció is, de mégis többet kerestem. Ez a vállalat kilencvenkilenc-száz százalékban importtal foglalkozott. Gyapotot, gyapjút, textilipari nyersanyagokat importált. Rongyot is, amit itt feltéptek, és abból csináltak textilt. Akkor ez úgy nézett ki, hogy az állam a külkereskedelmet erre a célra létrehozott szervezeteken keresztül bonyolította. Persze a külkereskedelem is egy hamis kifejezés volt, mert kereskedelemről itt nem volt szó. Itt szó volt exportról; tehát magyar textilt meg magyar paprikát exportáltak az erre a célra létrehozott állami monopóliumok. Illetőleg importról, amikor megvették a gyapotot, a nyers pamutot, amiből itt fontak és szőttek textíliákat. De azt, aki fonta és szőtte a textíliákat, nem engedték a külföldiek közelébe, akiktől vásárolni lehetett, mondjuk, gyapotot; a kettő közé volt iktatva a külkereskedelmi vállalat.

A kompenzációs osztályra azért volt szükség, mert 1952-ben már erősen érvényesült egy gazdasági embargó Magyarország és a többi szocialista ország ellen, olyan értelemben, hogy olyan nyersanyagot, amely egy háborús felkészüléshez szükséges, nem lehetett eladni. Ennek az embargónak a megkerülése volt az egyik feladata a kompenzációs osztálynak, amit egy Arató Ferenc nevű zseniális férfi vezetett. A kompenzációs osztály azt is jelentette, hogy áruért árut, mert pénzünk (deviza), az nincs. Azt mondtuk, hogy kérem, Magyarországnak szüksége van nyers gyapotra, pamutra a fonodák és a szövőüzemek számára, hogy abból textíliát lehessen gyártani. Gyapotot lehetett vásárolni, ha valakinek volt pénze (devizája). De nekünk nem volt. Ezzel szemben volt szerszámgépünk, traktorunk, kész textilneműnk. És akkor le lehetett tárgyalni egy üzletet, hogy a nyers gyapotért én szállítok kész textíliát. Gyapotot vett Iránból, és fizetésképpen szállított fogkefét. Össze kellett rakni, kompenzáció, barter. Mert ha előbb jön a gyapot, akkor Irán azt mondja, na de mi van akkor, ha nem adsz nekem fogkefét. Mire azt mondtuk, hogy mi sem tudjuk elküldeni a hadsereget, hogy behajtsa rajtad a gyapotot. Hogy lehet ezt megoldani? Akkor azt lehetett csinálni, hogy a fogkefét leraktuk, ez csak példa, Bécsben egy raktárba, azzal az utasítással, hogyha odaérkezik a pamut, akkor add ki a fogkefét, és akkor kicserélték a kettőt. De akkor hátha a pamut nem az a pamut, amit vettünk. Minőséget kellett ellenőrizni. Komplikált históriák, és úgy ítélték, hogy nekem van olyan kombinatív készségem, hogy ezeket az üzleteket fel tudom építeni, és le tudom bonyolítani. Persze nem a minisztérium kompenzációs osztálya csinálta, az csak felügyelte. Minden állami vállalatnál volt egy kompenzációs osztály vagy konstrukciós osztály, és ezeket kellett segíteni, ellenőrizni és így tovább. Ez a munka életem végéig tartott, csak átalakultak a dolgok.

Innen, az Importextől utaztam életemben először külföldre, 1954-ben. Franciaországba, Belgiumba és Amszterdamba, Hollandiába kéthetes útra, ahol vettem magamnak egy ballonkabátot, néhány inget, egy öltönyt, órára már nem jutott. Elég jelentős üzleteket tárgyaltam, kötöttem, aláírtam, de órám nem volt. Otthon telefon nem volt, másnak sem volt [Nehéz kideríteni a budapestiek telefonnal való ellátottságát: annyi tudható a statisztikákból, hogy 1965-ben 127 100 magán telefonállomás volt fölszerelve, 1000 lakosra durván 70 főállomás jutott, 1970-ben 86 (de léteztek ikerállomások is, arról viszont végképp nem tudható, hogy hány volt közülük magánhasználatban), és még 1985-ben is csak 351 telefon-előfizetés jutott 1000 lakosra. – A szerk.]. Így nézett ki a dolog. 1955-ben neveztek ki Londonba, a Magyar Követség kereskedelmi osztályára kereskedelmi attasénak, ez a legkisebb rang. Ott már tudtam egy órát venni, sőt anyámnak egy télikabátot. Nem volt neki. Egy utazóval elküldtem Pestre. Ez az óra, amit 1955-ben vettem, még most is megvan. Londonban a főnököm, a kereskedelmi titkár, egy Tóth Lajos nevű villamosvezető volt, akinek a felesége egy Ákos Edit nevű zsidó nő, aki Altmanról magyarosított. Ákos Edit a pártközpontban Frissnek volt a titkárnője [Friss István (1903–1976) – közgazdász, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1935–1945 között Moszkvában élt. Mint közgazdász részt vett az 1946. évi stabilizáció munkájában, az 1948–49. évi államosítások kidolgozásában. Az MKP (majd MDP, majd az MSZMP) gazdaságpolitikai vezetője, 1954-től, megalapításától igazgatója volt az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének (1974-ig), főszerkesztője volt a „Társadalmi Szemlé”-nek (1955–56), ill. a „Népszabadság”-nak (1956–57). – A szerk.]. A papája, Altman doktor a kuplerájoknak volt az orvosa. A Dohány utcában laktak. Ákos Editnek kellett egy káder, és Tóth Lajos tökéletes volt. Tóth Lajosnak kellett egy értelmes nő, mert Tóth Lajos eléggé gyenge volt, és ez volt az Ákos Edit. Tóth Lajosnak fogalma sem volt arról, hogy mit, hogyan, miért kell csinálni. Ákos Edit csinálta, bár neki nem volt beosztása, a férj volt a főnök. Eléggé nehéz dolog volt, mert előfordult, hogy Tóth Lajos lehordott valami üzlet miatt, amiért Pesten ugyanakkor hatalmas jutalmat fizettek nekem ki, és megdicsértek. Nem értette, hogy miről van szó, nem tudta követni. Voltak ilyen humoros szituációk, hogy behívat magához a főnököm referálni, és ott ül a felesége. Aztán a főnök azt mondja, jó, köszönöm szépen, és nem szól egy szót se. Kimegyek, és tíz perc múlva vissza, mert a felesége megmondta neki, hogy mit kell kérdezni, és a főnök fölteszi ezeket a kérdéseket. Később aztán másképp alakult, mert a nő mindjárt beleszólt, és rákérdezett a dologra. A pasast ez rendkívül zavarhatta, borzasztó volt. Itt tanultam meg, hogy abban a világban sohase szabad azt kérni, amit akarok. Az ellenkezőjét kellett kérni, és akkor az elvtársak az ellenkezőjét adták. Ezt 1955 szeptemberétől csináltam 1956 elejéig. 1956 elején küldtem haza egy levelet futárral – mert levelezni nem volt szabad, telefonálni nem volt szabad –, amiben azt kértem, hogy azonnal hívjanak haza, haza akarok jönni, mert ezzel az emberrel én nem maradok együtt. Erre hazahívtak, és kineveztek Párizsba, ugyanilyen beosztásba. Ha mást kérek, akkor baj van. Franciául tudtam, nem túl jól, de tudtam. A párizsi kereskedelmi tanácsos, aki a főnököm volt, egy kulturált, hozzáértő, zseniális polihisztor volt. A kínai konyhával éppúgy tisztában volt, mint Wagner muzsikájával. Ez az ember igencsak jól beszélt németül és angolul, erre természetes, hogy Párizsba tették tanácsosnak. Miért tették volna máshová? Erre ötvenéves korában megtanult franciául. 1956-ban, Párizsban valószínűleg többet tudtunk arról, hogy mi történik Pesten, mint a pestiek, mert a francia rádió, a francia sajtó erről részletesen és sokkal pontosabban beszámolt, mint ami a magyaroknak itt jutott. Borzasztó volt, borzasztó volt, mert az emberben felforrt a vér, és kinyílt a bicska a zsebében, de hát semmit nem tudott csinálni. A franciák még velünk is, akik hivatalosan voltunk kint, rendkívül gálánsan és korrekten viselkedtek, rendkívül segítőkészek voltak. Ha bementem egy üzletbe, és kiderült, hogy magyar vagyok, akkor elengedték az ár felét. Nagyon sok ilyesmi volt. Aztán 1956-ban elment két kollégám, egy Mogyorósi nevű fiú és egy Szemerényiné nevű titkárnő. Visszahívtak őket Magyarországra, de nem mentek vissza. Más mindenki maradt a helyén.

1957-ben házasodtunk össze a feleségemmel, Újlaki Máriával Párizsban. Tulajdonképpen Párizsban ismertünk meg egymást, amikor ő úton volt Londonba hivatalos kiküldetésben, és én még csak kiküldetésben voltam Párizsban. Ő akkor elment Londonba, én visszajöttem Pestre. Aztán 1955-ben engem kiküldtek Londonba, és akkor már ott volt a jövendőbeli feleségem, hogy engem behálózzon. 1957-ben Párizsban Kutas Imre magyar nagykövet és Sulyok Béla magyar kereskedelmi tanácsos mint két tanú előtt örök hűséget esküdtünk egymásnak. Párizsból 1959-ben jöttünk vissza Pestre. Visszaraktak az Importexhez, ahonnan kimentem. A külkereskedelemben az volt a szabály, hogy oda kell visszamenni, ahonnan az illetőt kiküldték, hacsak nincs rá nyomós ok, hogy máshova tegyék. Visszajöttünk a feleségemmel, akinek akkor volt egy társbérlete. Azt elcseréltük ráfizetéssel egy kis garzonlakásra, és ott laktunk.

Én naiv voltam és ostoba. Mert utólag kiderült, hogy nagyon is jól tudták, hogy én zsidó vagyok. De én ezzel nem foglalkoztam, eszembe sem jutott, hogy bárkinek is fontos lehet, ahogy vége lett a náci rendszernek. Aztán később derült ki, hogy nagyon is jól tudták, kollégáim is mind, hogy ki a zsidó, ki a nem zsidó. Például a párttitkár az egyik külkereskedelmi vállalatnál Jom Kipurkor azt leste a vállalati étkezdében, hogy ki az a zsidó, aki nem megy enni, mert böjtöl. Ez a pártitkár is zsidó volt. Nem csinált semmit, csak lehívatta a pártirodába, és elbeszélgetett vele, nem jelentette föl. Még azt is lehet mondani, hogy jóindulatú volt, mert figyelmeztette, te marha, ne csinálj ilyet, inkább vegyél ki egy hét szabadságot, vagy jelents beteget, de ne csináld.

Sztálin halála [1953-ban] előtt elkezdődött a Szovjetunióban egy igen erős zsidó boszorkányüldözés, amikor zsidó orvosokat tartóztattak le azzal, hogy meg akarják ölni a szovjet állam vezetőit [lásd: orvosper]. Magyarországon Rákosi, aki zsidó volt, felhívta Bognár József belkereskedelmi minisztert, egy rendkívül tehetséges, nagy tudású közgazdászt, hogy Bognár elvtárs, úgy hallottam, hogy a belkereskedelemben nagyon sok a zsidó [Bognár József (1917–1996) – a Független Kisgazdapárt tagja, majd 1948-tól ügyvezető alelnöke volt, országgyűlési képviselő (1945–1990), tájékoztatásügyi miniszter (1946–47), Budapest polgármestere (1947–49), belkereskedelmi, ill. külkereskedelmi miniszter (1949–1956), a közgazdaságtudományi egyetem tanára, több akadémiai kutatóintézet igazgatója, akadémikus. – A szerk.]. Állítson nekem össze egy listát, hogy kik a zsidók! Bognár, aki nem volt zsidó, azt mondta: Rákosi elvtárs, ki minősül zsidónak, ki zsidó? Rákosi azt válaszolta, maga azt nagyon jól tudja! És letette a telefont. Hajszálra voltunk attól, hogy itt is újra mindenféle perek kezdődnek. Üldözés, amibe a magyar nép egy része boldogan beszállt volna. A nyilasok mindenhol ott voltak. Rajk nem volt zsidó, és amikor felakasztották, ilyen megjegyzéseket hallottam az utcán: ha egy zsidó felakaszt egy másik zsidót, ahhoz nekem semmi közöm. Nem volt zsidó, de ez nem zavart senkit. 

Az Importex vállalatnak egy Müller Sebestyén nevű sváb, volksbundista, erősen náci felfogású elvtárs volt a vezérigazgatója. Ez ott ki akart készíteni néhány embert, és neki én arra kellettem volna, hogy miután ezeket az embereket kikészíti, valaki, aki ért hozzá, vegye át az előzőnek a helyét. Az, hogy volksbundista volt, valószínűleg az életrajzában is benne volt. Annak a posztógyárnak volt a háború előtt vagy alatt az egyik vezetője, amelyik úgy hirdette magát, hogy az egyetlen árja textilgyár Magyarországon.

Még jóval korábban volt egyszer itt egy cirkuszom. Mindig az ment, hogy mettől meddig tart a munkaidő. Reggelente ott álltak a kapunál, hogy ki késik, ki nem késik. Az egyik termelési értekezleten felvetettek egy problémát, és én jelentkeztem, hogy én erre a problémára megtaláltam a megoldást. Igazán, mi az? Nem tudom elmondani. Miért nem tudja elmondani? Mert ez tegnap munkaidőn kívül jutott eszembe, a borbélynál. Óriási röhögés, azt hittem, hogy kirúgnak. A másik ilyen eset, a vietnami háború alkalmával volt, hogy ugyanis segíteni kell a vietnami elvtársakat [Vietnami háború – fegyveres konfliktus (1959–1975) a Vietnami Demokratikus Köztársaság és a DNFF (Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front), valamint a Vietnami Köztársaság (Dél-Vietnam) és az őt támogató Amerikai Egyesült Államok között. – A szerk.]. Felálltam, és azt mondtam, elvtársak, segítsük a vietnami elvtársakat, mindenki, akinek arany órája van, adja le, kap helyette egy szovjet gyártmányú Poljot órát, és az árdifferenciát adjuk oda a vietnami elvtársaknak. Olyan csönd lett, hogy aki vezette az értekezletet, azt mondta, menjünk tovább. Odáig nem ment el a segítség, hogy az elvtársak beadják az aranyóráikat, világos. Ezekből az apróságokból kiderült, hogy az egész szisztéma nem működött, és nem is működhetett.

1963-ban mentem el az Importextől. A feleségem tudtomon kívül elment Müller Sebestyén haverjához, aki akkor a Külkereskedelmi Minisztérium személyzeti főosztályának volt a vezetője, az asztalra csapott, és azt mondta, hogy hagyjanak engem békén. Ő megtehette, mert őt úgy hívják, hogy Újlaki Mária, nem volt zsidó. Ezek az urak antiszemiták voltak, csak nem deklarálták. Őket szórakoztatta, hogy itt, az Importexnél egy zsidót ki lehet nyírni egy másik zsidó segítségével. Nem humoros? Én lettem volna a másik zsidó, akinek a segítségével ki akarták nyírni az egyiket, csak ehhez én nem voltam partner.

Ha kirúgtak, elbocsátottak valakit, akkor annak nagyon nehéz volt állást találni. Állást cserélni csak áthelyezéssel lehetett [A szocializmus évtizedeiben sokféleképpen nehezítették a spontán munkaerőmozgást. Ha például a munkavállaló önként kilépett egy munkahelyről – amit a munkakönyvben „a munkaviszony megszűnésének módja” rovatban rögzítettek –, néhány évre elvesztette a tizenkét nap alapszabadságon felül járó, kétévenként egy nappal több pótnapot, átmenetileg csökkent a táppénze stb. Elkerülendő a hátrányokat, az illető ún. áthelyezési kérelmet vitt attól a munkahelytől, ahova menni szándékozott. A nyolcvanas évek közepétől azonban lényegében megszűnt ez a gyakorlat. – A szerk.]. A Belügyminisztériumtól, a politikai rendőrségtől minden nagyvállalathoz, főleg a külkereskedelmi vállalatokhoz, rendszeresen kijárt az ún. belügyi összekötő [lásd róla a „személyzetis” szócikket], aki érdeklődött a vállalatnál történtekről, vállalati emberekről, mindenről. Akkoriban volt a titkos irattár [TÜK volt a neve: titkos ügykezelés, ahol a különböző mértékben bizalmas, szigorúan bizalmas iratokat tárolták és kezelték. Ma is létezik ilyen szervezeti egység az intézményekben. – A szerk.]. Itt volt például a „Financial Times” is. A titkosba való betekintés rendkívül fontos jog volt, mert akinek nem volt engedélye az ávótól vagy ÁVH-tól, később a belügytől a titkos betekintésre, azt már egy bizonyos beosztáson felül nem lehetett alkalmazni. Üzletkötő, amely pedig viszonylag alacsony beosztás, már nem lehetett egy külkereskedelmi vállalatnál olyan ember, aki nem kapta meg a titkosba való betekintést, tehát nem olvashatta a „Financial Times”-t. Akit ki akartak nyírni, attól megvonták a titkosba való betekintést. Akkor az el volt intézve, azt ki kellett rúgni.

A kereskedelmi tevékenységet illető, Rákosi-korszakra jellemző rendkívül dogmatikus bürokrácia a Kádár-korszakban megenyhült. Ha nem is rögtön, de felfogták, hogy ez egy olyan dolog, amihez érteni kell, és kell hozzá egy bizonyos érzék. A Rákosi időben a külkereskedelem úgy nézett ki, hogy mi eladunk magyar paprikát, és azért behozunk lent vagy kendert a lenszövőnek. Vagy eladunk vágóállatokat az olaszoknak, és ezért behozunk rezet, mert az nekünk nincs. Ha a vágóállat ára lezuhant, és a réz ára fölment, akkor baj volt, mert kétszer annyi vágóállatot kellett volna adni, de nem volt. A Kádár-féle időben ez lassan átalakult, és lehetővé váltak kereskedelmi, pénzügyi kombinációk, amelyekkel – horribile dictu – pénzt lehetett keresni anélkül, hogy árut adtunk volna el. A hozzáértést, a gondolatot, az ötletet adtuk el. Például Jugoszláviában Tito alatt volt egy törvény, amely azt mondta, hogy minden áru, amelyet Jugoszláviába behoznak, és Jugoszláviában elvámolnak, az jugoszláv áruvá válik. Kapott egy származási bizonyítványt, ami igazolta, hogy ez jugoszláv termék. Ez mit jelentett? Azt, hogy az el nem kötelezett országok, mint például India, Egyiptom, Jugoszlávia az egymás közötti kereskedelemben vámkedvezményt adtak [„El nem kötelezett országok mozgalma” (Non-Aligned Movement) – politikai tömbökhöz, ill. katonai szövetségi rendszerekhez nem csatlakozott országok mozgalma (alapelvek a nemzetek egymás mellett élésével kapcsolatban: bandungi konferencia, 1955). 1961-ben Belgrádban 25 ország mozgalmat indított a nemzeti érdekek érvényesítésén alapuló független külpolitika, a békés egymás mellett élés politikája, valamint a szemben álló tömbök politikájától való távolmaradás érdekében.  – A szerk.]. Ha én a Goldberger textíliáját el akartam adni Egyiptomban, magyar áruként, mondjuk, harmincöt százalék vámot kellett fizetni – ez most fiktív szám. De ha bevittem Jugoszláviába, akkor öt százalék vám mellett jugoszláv lett, volt egy jugoszláv származási bizonyítványom, és a vevőmnek, aki tudta, hogy mit kap, mint jugoszláv árut adtam el. Arra Egyiptomban már nem volt vám. Ilyen kombinációkat Rákosi alatt nem lehetett volna csinálni, de Kádár alatt már lehetett.

Volt olyan figura, hogy a Szovjetunióból nyersanyagokat vásároltunk, amiért harmadosztályú, máshol eladhatatlan áruval fizettünk, például cipővel, egy dobozba két jobblábas cipő, a másikba két ballábas volt csomagolva, szörnyű dolgok. Ezért kaptunk szovjet nyersanyagot, azzal a kikötéssel, hogy ez a nyersanyag nem reexportálható, tehát Magyarországon kell felhasználni. Ha ez olyanfajta nyersanyag volt, amit Magyarország is előállított, akkor nem volt probléma, nem reexportáltuk a szovjet árut, hanem több magyart exportáltunk, és itthon a szovjetet használtuk fel. Ilyen kombinációk mentek. És akkor a végeredmény a magyar népgazdaság számára az volt, hogy az eladhatatlan cipőért dollárt kapott, mert megkapta érte a szovjet árut, azt lecserélte magyarra, a magyart pedig eladta dollárért. Ilyeneket lehetett csinálni 1958-tól.

1963-ban Egyiptomba helyeztek, én lettem a Külkereskedelmi Bank rezidens igazgatója Kairóban. Ott anélkül, hogy elmozdultam volna, anélkül, hogy átmentem volna a Magyar Követség kereskedelmi osztályára, átminősítettek, és papíron áthelyeztek kereskedelmi titkárnak, ami egy magasabb beosztás volt. Erre azért volt szükség, mert a magyaroknak Egyiptomban rengeteg pénze volt blokkolt számlán, amit az egyiptomiak nem akartak kifizetni. Csak egyiptomi áru vásárlására adták oda. Magyarország szívesen vett volna gyapotot Egyiptomtól, saját használatra is, meg el is lehetett adni jó pénzért, de erre nem adtak kiviteli engedélyt. Mire adtak? Például a hagymára. Az is eladható volt Nyugat-Európában, csakhogy a hagyma huszonöt kilós kiszerelésben jött, Nyugat-Európa pedig csak ötkilós csomagokban vette a hagymát. Nyugat-Európában a szakszervezetek elérték, hogy az ottani elvtársaknak ne kelljen huszonöt kilót cipelni. Tehát a Magyarországra jövő hagymát vagy át kellett csomagoltatni, ami költség, súlyveszteség, vagy nem lehetett eladni. Volt egy másik lehetőség: az Egyiptomból huszonöt kilós csomagolásban jövő hagymát a magyarok eszik meg, mi pedig több makóit adunk el Nyugatra. És akkor már ki is hoztuk a pénzt. Madáreledel, illóolajok, a legkülönbözőbb megoldások és lehetőségek – az én dolgom volt ezeknek a pénzeknek a felszabadítása.

1965-től 1968-ig Montrealban, a Magyar Kereskedelmi Irodában dolgoztam mint „assistant trade commissioner”. 1968-tól 1970-ig Budapesten a Külkereskedelmi Bankban voltam igazgatósági tag, majd a Külkereskedelmi Bank egyik igazgatója. 1970-ben elmentünk Magyarországról. Pedig tényleg nagyon jól fizetett állásokat kaptam, járhattam a világot, kivételezett helyzetben voltam, mégis elmentem. Itt hagytam a lakást, itt hagytam mindent, és elmentünk a feleségemmel. Mi váltotta ki? Két dolog. Az egyik: anyámnak azt mondta az egyik szomszédja, hogy magát nem tudta ez a Hitler elégetni. A másik: a banknál, ahol igazgató voltam, az udvart tatarozták, és valaki átszaladt az állványok alatt. Erre az egyik melós izzó gyűlölettel odakiabált a másiknak, hogy miért nem mondod neki héberül, akkor talán megérti, hogy ne menjen arra. Ez a kettő nekem elég volt.

A feleségem épp Montrealban volt, én pedig kérvényeztem egy útlevelet a Belügyminisztériumtól, hogy kimehessek a feleségemhez, aki törött lábbal várt engem. A Belügyminisztérium elutasította az útlevélkérelmemet azzal az indokkal, hogy tavaly már turistaként voltam külföldön [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél]. Abban az időben három évet kellett volna várni, hogy valaki újból turista útlevelet kapjon. Egy másik lehetőség volt, hogyha egy külföldi rokon meghívja az illetőt. Ebben az esetben nem járt a turista útlevélnél szokásos hetven dollár, viszont évente lehetett utazni. Nekem mint a Külkereskedelmi Bank igazgatójának dollárszámlám volt, kérvényeztem az újbóli utazást, de nem adták meg. Akkor kértem el az elnök-vezérigazgató belső telefonját, az úgynevezett K-vonalat, amit szigorúan csak a magas beosztású emberek használhattak. Megengedték, hogy ezen a K-vonalon felhívjam a Belügyminisztérium Útlevélosztályának az illetékes vezetőjét, aki nyilván azt hitte, hogy én olyan fontos személy vagyok, mint Kádár vagy Aczél [lásd: Aczél György], merthogy K-vonalon hívom [A K-vonalhálózat („zártkörű közigazgatási telefonrendszer”) kiépítése 1947-ben kezdődött, az 1980-as évek végén közel 3000 állomás tartozott a rendszerhez. (Egyébként nem ez volt a legzártkörűbb hálózat: a 30-35 tagú pártállami elitnek rendelkezésére állt egy, a szovjetek által üzemeltetett, lehallgathatatlan ún. VCS-vonal is, ahogy az egykorú zsargonban mondták, a „csajka”.) A K-vonalra való jogosultságról formailag a kormány határozott: az MSZMP vezetői, a minisztertanács tagjai, megyei párttitkárok, a fontosabb lapok főszerkesztői, vállalat- és szakszervezeti vezetők juthattak hozzá a státusszimbólummá vált vonalhoz. Az Antall-kormány 1991-ben újraosztotta a K-vonalakat, és nem egészen 1700-ra csökkentette a jogosultak számát. A rendszert 1998-ban megszüntették („Hetek”, 1998. március). – A szerk.]. Előadtam neki, hogy mi történt, és hamarosan megkaptam a kiutazási engedélyt a feleségemhez, Montrealba.

Különben nem élnénk már, ha itt maradtunk volna. Sem a feleségem, sem én. A feleségemnek olyan besugárzásos terápiára volt szüksége egy tumor kezelésére, amiről Magyarországon akkor még nem hallottak, és amit Svájcban már csináltak. Ha nincs, akkor nem él. A másik az én históriám. Az a osztrák professzor, aki engem „vagdosott”, egy magyarországi kongresszuson előadta az esetemet, és az itteni tudós professzorok tátott szájjal hallgatták. Fogalmuk sem volt, hogy ilyet lehet csinálni.

Montrealban 1970-ben nehezen kezdtem el dolgozni, mert az én szakképesítésemre ott nem volt szükség. Egy textilipari ügynökségnél dolgoztam fél évet, és utána kaptam egy ajánlatot Londonból, amit elfogadtam. 1971-ig Kanadában voltunk, 1971-től 1983-ig Londonban. 1983-ban eladták azt a céget, ahol dolgoztam, és az új tulajdonosok átirányítottak Genfbe. 1983-tól Genfben éltem és dolgoztam, ott mentem 1992-ben korkedvezményes nyugdíjba. 1992-től Genfben és Londonban éltünk, de 2002-ben eladtuk a londoni házat. Már túl sok és fárasztó volt ez a kétlakiság. Azóta Genfben élünk.

A lányom, F. Nicole Londonban született 1972-ben, de ahogyan a szülei, ő is gyakran váltott országot, kultúrát, nyelvet. Angliában volt általános iskolás, de gimnáziumba már Genfben járt, és ott is érettségizett. Két évet járt St. Gallenben egyetemre, majd Angliában, a Warwick Egyetemen folytatta a tanulmányait, és fordító-tolmácsként diplomázott. Jelenleg az USA-ban él, ott kapott egy közepes nagyságú cégnél marketing igazgatói állást. Tisztában van azzal, hogy származása szerint félzsidó, de ahogy a szülei, úgy ő sem vallásos. Ennek ellenére az USA-ban elment számos templomba, hogy megnézze, melyik számára a legszimpatikusabb, és végül a zsinagógát, a zsidó vallást választotta.

A második világháború után anyám változatlanul járt a zsinagógába. Én se előtte, se utána nem jártam, csak egy évben egyszer. Ma ezeket úgy hívják, hogy Jom Kipur-zsidók. Azt a házat, ahol laktunk Pesten, először az Üvegesek Ipartestülete vette meg 1946-ban vagy 1947-ben, azoktól aztán elvették [lásd: államosítás Magyarországon]. Annyiban változtak az albérlők, hogy két parasztgyerek lakott a belső szobában, akik katonatiszti iskolába jártak. Ez volt 1950–51-ben, és anyám kikötötte, hogy ide nőt nem lehet hozni. Erre a nőket az ablakon mászatták be. Ezek ilyen kalandos évek voltak a háború után. A házba senki semmit soha be nem fektetett a kommunista évek alatt, az csak rohadt le. Ez egy tanácsi bérlakás volt, amikor az anyám meghalt, 1983-ban. A lakás akkor is úgy nézett ki, mint korábban, de már volt cserépkályha. Óriási fejlődés. Fürdőszoba és melegvíz továbbra sem volt. Ki kellett menni a konyhába kezet mosni. Már csak egy albérlő volt, egy villamosvezető, és amikor anyám meghalt, ő maradt a lakásban. Hozzá rendszeresen jártam látogatóba, most halt meg egy évvel ezelőtt. A ház maga le van robbanva. A telek elég értékes. Lehet, hogy le fogják előbb-utóbb bontani, és egy irodaházat vagy valami mást építenek a helyére.

Hogyan történhetett meg [a Soá]? Ebben bődületesen nagy a bűne a katolikus meg a protestáns egyháznak Magyarországon is és mindenütt [lásd: keresztény egyházak és a zsidókérdés]. Ha az egyházak elítélik a deportálásokat, akkor a magyar csendőrség és a magyar honvédség sem hajtja végre, vagy nem így hajtja végre [A magyar honvédség a deportálásban nem vett részt, csak a csendőrség. – A szerk.]. Rengeteg ember hithű katolikus vagy protestáns volt, de nem ítélték el. Serédi Jusztinián sem, sőt úgy hallottam, a zsidó vagyonból követelte az egyház részét [Ilyenről azért nem volt szó, a katolikus egyház elvi állásfoglalása elítélte a magántulajdon ilyetén sárba tiprását, és az ezzel kapcsolatos helyi kezdeményezéseket (például: egyes plébániák ingatlan iránti kérelmeit) sem támogatták. Hasonló volt a protestánsok álláspontja is. – A szerk.]. Magyarország különben is fantasztikus szerepet játszott, mert az egyetlen úgy, ahogy érintetlen zsidó közösség 1944-ben Magyarországon volt. A többieket már jórészt kiirtották, kivéve Bulgáriában, ahol a bolgár cár megtagadta a zsidók kiadását, és Dániában, ahol a dánok átvitték nagyrészüket Svédországba. Ez a kettő. Mások nem [lásd: Dánia és a holokauszt; Bulgária és a holokauszt].

A zsidóság két-háromezer éves története során azt a tapasztalatot szerezte, hogy az esetek többségében általában pénzzel, arannyal ki lehetett váltani, el lehetett intézni dolgokat. Nem realizálták nagyon sokan, hogy itt most nem erről van szó. Ezek most nem pénzt akarnak, ezek az életüket akarják. Itt, Magyarországon is voltak olyan dolgok, amiket pénzért elintéztek még az SS-szel is. Ez a Weiss Manfréd család. Még a Hitlernek is voltak ilyen históriái. Kálmán Imrének, a zeneszerzőnek fölajánlottak egy tiszteletbeli árja státuszt, de ő ezt visszautasította, és elment Amerikába [Kálmán Imre (1882–1953) – zeneszerző; első nagy sikere a „Tatárjárás volt” (1908), amelyet Bécsben – akkor: az operett fővárosa – is bemutattak. 25 évesen Bécsbe költözött, bécsi operettszerző lett. A 20. század első évtizedében a „Tatárjárás”-t már játszották New Yorkban, Moszkvában, Londonban, Rómában, s ez volt az első magyar operett, amely Franciaországban színre került. Leghíresebb operettje a „Csárdáskirálynő” (Bécs, 1915). Az Anschluss után Párizsba költözött, majd Amerikába. A háború után visszatért Európába. – A szerk.]. Itt arról volt szó, hogy ki kell irtani az egész zsidóságot, úgy, ahogy van. Egészen fantasztikus, amikor olyat hallok, hogyha Hitler tisztességesen végezte volna el a dolgát, akkor most nem lenne zsidó probléma, és nem lenne izraeli probléma. Szóval lesz ezzel még probléma és gond.
 

Korina Solomonova
Sofia
Bulgaria
Interviewer: Dimitar Bozhilov
Date of interview: November 2002

Prof. Korina Solomonova is a nice old lady, devoted entirely to her five grandchildren. She talks eagerly and enthusiastically about the history of her family - her mother's side comes from Sofia and on her father's side from Sliven. She is very proud of her scientific achievements during communist times in Bulgaria - she discovered that elderly people over the age of 60 can be immunized against tetanus.

My paternal and maternal ancestors belong to the group of Sephardic Jews who lived in Spain and were banished by the Inquisition five centuries ago. They spoke Ladino. My paternal grandparents were born and lived in Odrin [a town on the southern part of the Balkan Peninsula, now in Turkey]. My grandfather was born in 1860, my grandmother in 1865.6I remember that they knew Turkish very well. My grandfather's name was Solomon Mihaylov Solomonov. He had finished the 3rd year of junior high school, corresponding to present-day 7th grade. He had a small grocer's shop.

My grandmother, Mazalto Mihaylova, was a housewife and devoted herself to looking after the children. She very strictly observed the separation of dairy and meat products, she never put meat and milk together on the table. The food was always kosher in her house. She dressed in traditional urban clothes. I know that my grandfather moved with his whole family from Odrin to Sliven [in southern Bulgaria], because his business wasn't going well. In Sliven he once again opened a grocer's shop, with which he supported his family.

My paternal grandfather was better-off than his father and he managed to build and open a small factory producing socks and blouses in Sliven. After he built the factory, he closed the shop. In order to start production in the factory, my grandfather bought ten hand-operated knitting machines for woollen socks. When my father was 18-19 years old, they bought new machines for the factory and modernized it. After my grandfather, my father ran the factory.

My father, Mihail Solomonov Mihaylov, was born in 1891 in Sliven. His first name was Mishel, but during the repressions against the Jews in the beginning of the 1940s he was forced by the authorities to change his name to Mihail. He studied in a high school, but he didn't graduate. He was the youngest among his siblings. He had two sisters and two brothers. His sisters, Duda and Klara, were the eldest. Duda lived in Sliven. Klara was married in Sofia. She was a very educated and cultivated woman; she had graduated from the high school in Sliven. Klara was a housewife; she looked after her children and took part in charity events.

The two brothers of my father were Leon Mihaylov and Nissim Mihaylov. They were no longer alive when I was born. Leon was a teacher and Nissim was a lawyer. They weren't religious, didn't have any religious books. They believed in socialism and had a lot of Russian literature. They had university education and were intellectuals. They both took part in the Balkan War 1. I don't know why, but I suppose that Leon was a prisoner of war in Tsarigrad [the Bulgarian name of Istanbul] during the Balkan War. Then my paternal grandmother, who hadn't gone to school, but knew Turkish very well, went to Tsarigrad herself and arranged for her son to be released from prison. But he came down with tuberculosis. He was put in a hospital in Vienna and my grandmother again accompanied him there in order to take care of him. He died in the hospital in Vienna before he reached the age of 30, and was buried there. His other brother, Nissim, also died young. He was a very intelligent man. I found many of the books he had read in the basement of our old house in Sliven.

My maternal great-grandfather was a rabbi and lived in Tsarigrad. I know that he had a daughter who married a Bulgarian. In order to marry a Bulgarian, she had to convert to Christianity and that was considered a betrayal. She changed her name to Tsvetanka and the whole family cut off all relations with her. Only after 20 years did some of the family get in touch with her. My great-grandfather thought this was a punishment from God and committed suicide by drowning himself in a well, because he couldn't get over the fact that his daughter betrayed her faith. This shows the incredible faith reaching to fanaticism that my great-grandfather had, who felt guilty for failing to raise his daughter to identify herself as a Jew.

My maternal grandfather, Nessim Kohen, was born in Tsarigrad in the 1860s. I don't know what kind of school he graduated from, but he could read very well in Bulgarian and Hebrew. He was a very educated man. He moved to Sofia and traded textiles. My maternal grandmother, Luisa Kohen, was a housewife. She died young, 56 years old, of typhus during the Balkan War [in 1914 in Sofia].

Grandfather was a very religious man. I remember that he was well-built and good-looking, with a long beautiful beard. He observed all religious rituals very strictly. Every night he read prayers, wore a kippah and tallit when he went to the synagogue. From my stays at my mother's family in Sofia I remember that the Jewish rituals were very strictly followed there. The whole family didn't work on Sabbath.

The house of my mother's family is on Opalchenska Street in Sofia. The street is located in the western part of the town near the center and passes through the Jewish neighborhood. The neighborhood was called Iuchbunar 1 and was on the west side of the street. The house is a very beautiful three-story building and it still exists today. My mother's family: my grandfather Nessim Kohen, my mother's elder brothers, Bohor Kohen and his family, Chelebi and Leon Kohen, and my mother lived together in it. The boys were quite a bit older than her, as she was a little girl when they married and had families. The house was big enough to accommodate the families of my mother's brothers as well. It was only my mother who left the house when she married; she moved to Sliven.

My maternal grandfather passed his business on to his sons, but when he had to prepare my mother's dowry, the shop went bankrupt and my uncles started their own businesses.

My mother, Matilda Mihaylova, finished high school in Sofia. She always dressed fashionably. Her family was modern and could afford to dress well. My father's sister, Klara, who was married in Sofia, introduced my parents to each other. They liked each other; they were both very good-looking. Their wedding was in Sliven, probably in 1922, and my mother went there to live in my father's house. After they married, they needed money in order to renovate the factory, which my grandfather passed on to my father. My mother's dowry was very useful because with it they could buy many modern and bigger machines to make socks, which increased production. Around 60 people worked in the factory. This was how our family earned their living before World War II.

My first name is Korina. This isn't a common name in Bulgaria, but I suppose it's typical for Romania. I'm named after a cousin of my paternal grandmother who lived in Romania. She wanted to have a granddaughter, who would carry her name. I was born in 1925 in Sliven. My elder sister, Luisa, was born in 1923 and my younger sister, Soli, in 1929.

The house where I was born had three rooms and a kitchen. My grandparents and my parents had their separate rooms and we, the girls, lived in the third room. When my elder sister, Luisa, was ten years old, she went to Lovech [a small town in Northern Bulgaria] to study in the American Girl's College and she lived in a dormitory. She came home only during the holidays and slept in our room. Thus, I lived with my younger sister, Soli, most of the time. Besides those three bedrooms we also had a ground floor, where no one lived, but the living room was where we stayed during the day, listening to the radio or relaxing. In the evenings we invited our guests there.

Our family, which included seven people, prepared winter supplies every year. My father made plum jam, which was put in jars. Under the ground floor in the house, we had a large basement, where we stored supplies in the winter. We also had a maid. She helped only with the cleaning. My mother did the cooking And my elder sister, who loved cooking, also helped my mother. From the household chores, I most liked cleaning and polishing the stove.

During my childhood, while my paternal grandparents were still alive, we observed all holidays strictly and we had enjoyable times. On the Day of Atonement, on Yom Kippur, we refrained from food and went to the synagogue. On our greatest holiday, Pesach, it was obligatory to eat kosher food. [In a traditional Jewish household not only kosher but unleavened food can be eaten at Pesach.] There was a chest with special dishes on the first floor of our house, which were used only on Pesach. The ritual for the holiday was very interesting. Some time before the holiday my grandmother asked us to bring out all the dishes from the chest and put them in a cauldron with boiling water on the stove. In the middle of the cauldron, I don't know why, my grandmother put a big stone. Thus, on the holiday we used these special dishes, many of which were copper and enamel ones. Some of our everyday dishes were made of ceramics and we used them as jars. For Pesach we put a white blanket on the table and arranged it beautifully. On seder we prepared matzah, put horse-radish, fish and wine on the table. My grandfather - from whom I later inherited a very beautiful white silky tallit with dark blue and black stripes and tassels - read the Haggadah in Ladino.

In my childhood we had very interesting Purim celebrations. On that day my paternal grandmother prepared delicious sweets and dishes, which only she knew how to make. A master confectioner made sugar sticks - they were quite big and you could write someone's name on them. In line with the tradition we organized a fancy dress party and even today I make masks for my grandchildren. When I reached the age of 12, I had my bat mitzvah in the Sliven synagogue.

Grandmother spoke Ladino very well and she taught us grandchildren the language. I understand and speak Ladino. My mother, however, insisted that we learn Bulgarian very well and we spoke mainly in Bulgarian at home. My mother was very intelligent and read a lot. We had a big library at home, including many books from famous Russian authors such as Chernyshevsky 2 and Dostoevsky 3, which had been bought by my father's brothers, who were intellectuals. I loved reading- I still do - and this helped me a lot in my job. When I started studying in Sliven high school, I became interested in left-oriented publications, which were distributed illegally at that time.

Both Bulgarians and Jews lived in our neighborhood in the center of Sliven. My parents got along very well with their neighbors; they had both Bulgarian and Jewish friends. As a child I didn't notice if the other children were Bulgarians or Jews. There was no evident anti-Semitism in Sliven. Our Bulgarian neighbors weren't of the fascist type.

The Jewish community included several thousand people. There was a Jewish municipality, whose management's offices were in the Jewish school. It was a new two-story building with a big nice yard, where we played. We also had a synagogue. It had its own building, situated near our house in the Jewish neighborhood. While in Sofia the Jews had no legal right to buy houses in the center of the city after 1939 [because of the so-called Law for the Protection of the Nation] 4, which led to the forming of the Jewish neighborhood [Iuchbunar], this wasn't the case in Sliven, where relatives wanted to live closer to one another. So, there was a big Jewish neighborhood in the center. We had a rabbi and a shochet. We didn't have a special store where kosher food was sold, but we went to the shochet at the synagogue where he ritually slaughtered hens and calves.

There was a Jewish elementary school, where we studied until the 4th grade. Both Shemaya Yomtov Geron, who was also born in Sliven and later became my husband, and I studied there. Besides the main subjects, we also studied Hebrew. Unfortunately, in Sliven, Hebrew wasn't taught in the higher grades, as it was in other towns where there were Jewish associations, which supported the teaching of Hebrew. I didn't manage to learn Hebrew very well. After the Jewish school I started studying in a Bulgarian junior high school until 3rd grade and then I enrolled in the Sliven high school.

There was a big hall in the Jewish school where we organized ceremonies and celebrated the Jewish holidays. When I was a student there, at the end of every school year, we had to prepare and act out short plays. Some of our teachers prepared us very carefully for these events. We invited the whole Jewish community to watch our theatrical performance. So, the Jews in Sliven had their cultural events. They also had their organizations. My father was a member of the Bnei Brit charity organization, which raised money to give scholarships to the poorer children. The other organizations were Hashomer Hatzair 5 and Maccabi 6. They were youth organizations and all of their members were young people. I was a member of Hashomer Hatzair. The organization took us on excursions, organized lectures in which they told us about Zionism, Israel, and we also collected donations for Palestine. In some towns the [Hashomer Hatzair] organization also taught its members Hebrew, but the one in Sliven didn't. Maccabi was the sports youth organization, which organized volleyball competitions.

When I studied in high school my friends were Bulgarians, since I was the only Jew in the class. In 1942 when the repressions against the Jews started, most of my friends in the class distanced themselves from me. During those times I spent time with the Jews in the neighborhood and met secretly with the members of the UYW 7.

When I was young, we traveled very often to Sofia to visit my mother's relatives. My mother was the favorite of her parents because they wanted a girl very much and they only had boys before that. I remember the time when I was a high school student and I got appendicitis. We visited my uncle, and my mother brought me to Sofia to the clinic of Dr. Varkony, who was a Jew from Hungary. Dr. Varkony himself did the operation.

My little sister became sick at the time when the Jews were forbidden to leave their towns. This happened at the end of 1939. The doctors recommended that my sister should be treated in Sofia and we had to request permission from the police to travel to Sofia to have my sister diagnosed and treated. So we traveled by train from Sliven to Sofia.

I started feeling the repressive measures against the Jews in Sliven around 1942-43, when I was in high school. I remember that we had to wear the yellow stars and we weren't allowed to walk on all streets. We weren't allowed to be out on the streets after 8pm, and we weren't allowed to leave Sliven. At that time there were even cases of violence against Jews. There were the organizations of the Legionaries 8 and the Branniks 9, who threw stones at the Jews and at their houses.

We also experienced such violence. The bedroom where my sisters and I slept had a window facing the street. Although it had big metal bars, one night a big stone fell onto my bed, which could have killed me. That stone was thrown by the Branniks. Very often they broke our windows and yelled insults at us. I felt the restrictions against the Jews the most when I finished school. I was among the students graduating with excellent marks, but I couldn't go to the graduation ball because it took place after 8pm and Jews weren't allowed to leave their houses after this hour.

In 1943 the school year finished earlier than usual. As early as April the high school in Sliven was turned into a hospital because of the war. Also in 1943 the pro-fascist authorities confiscated my father's factory. When I found out that I couldn't continue my education in a university, my older sister and I learned to work on the machines and worked for a while in my father's factory, earning our living as workers. At that time my father's chief accountant, Madjarov, had his friends in the police department appoint him director of the factory.

The Jews in Sliven were not interned to other towns, but Jews interned from Sofia and other towns came to Sliven. My father's sister Klara with her husband and two children came from Sofia to live with us. Her family made wicker baskets and tables for a living in Sofia. They and many other Jews were made to sell whatever they could from their belongings in order to gather some money for food. They weren't allowed to work in Sliven and their life was very hard.

During World War II my father wasn't sent to a labor camp. But as early as 1940 he was interned to the village of Dabnitsa near the town of Nevrokop [today Gotse Delchev in Southwest Bulgaria]. The reason [for the internment] was that he was a Jew and a factory owner. As long as he lived there, he had to report to the municipality every evening and sign his name.

In 1944 my whole family received letters with orders to be sent to concentration camps. Even my younger sister, who was still a student, received such a letter. I remember well that the letter said that after two days we had to appear at the school carrying only the most necessary belongings because we were to be interned. But we knew very well what would happen to us. I had Bulgarian friends who listened to London Radio, sometimes I also went to their place and so I realized that we would be sent to the camps. I remember that my mother made my sister and me sew a rucksack each so that we could carry our belongings separately.

I had a chemistry teacher in high school, who was fascist oriented. She knew that I was a Jew and tested me exactly at the time when we were receiving the orders at home and we were very worried about our fate. We were horrified of what might happen to us, but the teacher deliberately tested only me so that I would feel humiliated for not knowing the lesson. I had excellent marks in all subjects; only in chemistry did I have a three. [In Bulgaria school grading ranges from six, the best mark, to two, the poorest mark.] These events took place in March. I remember well that the deportation was cancelled on 9th March 1943 and the news came to Sliven on 10th March. Later I sat for a school-leaving exam in chemistry and had an excellent mark, but I never forgot that teacher. I heard that she married a German and went to live in Germany.

My family was informed about the course of events in World War II. We knew what was happening in Poland and about the concentration camps from the foreign radio stations and from what other people were saying. We didn't consider leaving Bulgaria because my parents didn't have much money. When I finished high school in 1943, I wanted to continue with my education. I wanted to study medicine, but I wasn't allowed to. My father was willing to give me money to study in Tsarigrad, but the authorities didn't allow us Jews to leave the country. I tried to enroll in a school for midwives in Sofia, but I couldn't to do that either, because I wasn't allowed to leave Sliven. At that time it wasn't possible to leave the country in any legal way. In some towns Jews were better organized and many of them left the country, but only illegally, and moved to Palestine as early as the 1940s. I guess the Jews in Sliven weren't as well organized.

My sisters and I were more involved with the UYW than with the Jewish organizations. We became UYW members very early - while we were studying in high school. I was a student in the last grade, when I became a member. At first we helped the Sliven partisan group. We distributed leaflets against the Germans from house to house, which was very risky. Some partisans killed by the authorities were put on display in our town's square. They had come from another town and were shot without trial or sentence only because they were involved with the communists. My largest contribution as a leader of our group was saving a political prisoner from a death sentence. We gathered money and bribed the judge and so we saved the man from a sure death. We gathered food from the Jewish families when food was distributed in rations and was scarce. We put aside from the little food we had to help the political prisoners, although that was very risky. Yet, there were good people, for example a policeman who was a friend of my father and who warned him that the police was following me and knew who I was meeting with.

There were a number of secondary schools in Sliven - a girls' school, a boys' school, a textile school, a professional school for tailors. They all had UYW groups, who had their leaders. As a leader of the UYW for my high school I met with the main leader of all the schools, Atanas Sandev. Suddenly he was arrested and tortured to betray the other people from the organization. However, he was physically strong and withstood the tortures. He didn't betray me and in this way saved my life. He was sentenced and imprisoned. On 9th September 1944 10 he was released.

At the end of 1943 and the beginning of 1944 I kept in touch with the partisan squad, which was ready to accept a few more people. At that time the persecutions of Jews increased and we were thinking of joining the partisan squad and going underground. We sewed clothes and knitted socks for the partisans. Around 9th September 1944 I was an active member of the Fatherland Front 11, the UYW and later I joined the Bulgarian Communist Party.

During the Holocaust my mother's three brothers were interned to Northern Bulgaria - in Vidin and Lom. In 1948 during the Mass Aliyah 12 all my mother's brothers and their families moved to Israel.

My family didn't want to move to Israel. The main reason was that right after 9th September 1944] my father was given back the factory for a short time and he started to work. I was a member of the UYW then and had work to do in Bulgaria. What's more, I preferred to continue my education rather than move to Israel. I decided that I wanted to study medicine when I was a student in high school. I started studying medicine in October 1944. At that time my mother came down with a very serious illness - block of the biliary tree. She was on the verge of dying. The physician told me that my mother's life depended entirely on me. I had to prepare hot compresses by soaking a towel in hot water, wring it out and then put it on her liver. He said that only this heat could unblock the biliary paths. Although both of my hands got blistered by the hot water, I was absolutely determined to do all I could to help my mother get well. In this way, thanks to my efforts and determination, my mother managed to overcome the illness.

Almost at the same time as I did, in 1944, my sister Luisa started studying dentistry, but didn't graduate. During her second year she married, had a child named Mihael Alhalel and moved to Israel. After she arrived in Israel, Luisa didn't live very well. The law degree of her husband Shalom Alhalel wasn't recognized in Israel and she had to work as an egg vendor and street cleaner while her husband took the exams for law degree once again in Israel. My sister also worked as a maid in a children's home. They settled in the town of Ramla.

My sister's life was very hard. When she was pregnant with her second child, Uri, in Israel, she didn't have anyone with whom to leave her first child and she stayed at home until the very last moment. When the delivery started, there was no time to call an ambulance and they tried to transport her to the hospital in a truck. She gave birth in that truck and her husband cut the umbilical cord. Later they had a third child named Bela. During that time my sister's husband finished his university education. Their children - two boys and a girl - are now adults. One of their sons is an obstetrician in Jerusalem, the other is an engineer and their daughter is a pedagogue and high school principal. My sister has nine grandchildren, but after her husband died, she went to a home for the elderly.

My younger sister, Soli, studied pedagogy and worked as a teacher in Sofia until she retired. Her husband, Mois Semov, is a philosophy professor. He had some problems with his heart and had to undergo an operation. The doctors in Sofia, however, warned him that the operation was very risky. He had a sister who had moved to Israel. She had a good friend, who was a very good heart surgeon. After he got acquainted with the case, he offered to operate my sister's husband for free. So my sister and her husband, with almost no money, left for Israel in 1992 and after ten days Mois was operated and recovered completely. So, they remained in Israel. My sister's two twin-daughters, Nina and Mati,who are engineers and computer specialists, moved to Israel with their parents.

My husband, Shemaya Geron, and I have known each other since we were kids. Our mothers were friends and even bathed us together. Our houses were very close to each other. My husband's father had a textile shop, which was closed by the authorities at the beginning of the 1940s. In high school we got along well and went out with the same friends. My husband is also a Jew, one year older than me and studied in a higher grade. My older sister was a classmate of his. We weren't in love in high school. I was in love with a boy from the textile school, who was from Pleven. I became close with my future husband when we went to Sofia in 1944 to study at university. He studied engineering and I studied medicine. My parents lived in Sliven, while my husband's whole family moved to Sofia. I lived in a rented apartment in Sofia and visited my future husband's home to give injections to his sister. In this way our friendship grew deeper and turned into love.

In 1948 my father's factory was nationalized by the communists. They also took all our money. My father wasn't well off any more; my parents had very little money. They lived in Sliven and it was quite expensive for them to travel to Sofia. I wasn't able to help them either. At that time I had to work while studying in order to support myself. I received 100 levs a month, with which I had to pay my rent and the other expenses. My flat wasn't always heated and sometimes I had to sleep with my gloves on. My life from 1944 until 1950 was very hard. The food I ate in the university canteens was poor and never varied.

In the 1950s my father started work as a clerk in a company in Sliven, and my mother in a Jewish sewing co-operative. After I married in 1956, I invited them to live with me in Sofia because their health was poor and they needed my care.

I didn't receive aid from Joint 13 in Sliven. I remember that the Jews in Sofia received some aid in the form of blankets and clothes. I myself didn't have a new dress even at the time when I graduated from university. Then my mother sent me a well-preserved dress of hers, onto which I sewed a pink collar that my landlady gave to me. I put it on for the graduation ball at university. At that time I felt very self-conscious about my clothes.

My parents were not present at my wedding. My husband and I married in 1956, with only the registrar present, and lived with my husband's parents in Sofia. My husband's sister, Ema Geron, and her family also lived there and the apartment was quite crowded. So, after one year we went to live in an attic in the center of Sofia, which we turned into an attic apartment. We bought it with many loans and we still live in it now.

I have two sons: Yoni was born in 1957 and Mishel in 1961. My children didn't study in a Jewish school. We didn't raise them to feel Jewish in particular; we brought them up to feel cosmopolitan. My husband and I are left-oriented and believe in the socialist idea. We also raised our children in its spirit. I think that the Jewish school is crucial in raising a child to feel Jewish and my two children didn't go to a Jewish school. For example, my oldest grandson in America, who has graduated from the Jewish school in his hometown, is proud of his Jewish origins.

During the Jewish holidays, the Jewish traditions were observed by my husband's parents. We often celebrated the holidays with them. We also celebrated Fruitas 14. My mother-in-law made pouches - with different kinds of fruit and nuts in them - for my children, too because when I started to work as a doctor I was very busy. However, to this day I always light a candle on Chanukkah. When my mother- and father-in-law were no longer alive I didn't have enough time to pass the Jewish traditions on to my children. I have worked on Sabbath, because at some point in time Saturday was a working day in Bulgaria.

My husband is an electrical engineer. He worked in the State Planning Committee for quite a long time. He was dismissed at some point in the 1970s because his sister, who was a psychology professor and chairwoman of the Association of Jewish Sports Psychologists didn't return to Bulgaria after one conference abroad and went to live in Israel. Then the head of the State Planning Committee told him that he couldn't continue to work there because his sister had 'escaped' from Bulgaria. He didn't regret his dismissal because there he had much work to do. He always worked until late then and I had to look after our little children. I love my husband and after he was dismissed, I supported him and told him I would follow him even to the countryside if he found a job there. My husband started work in the Energoprojekt Institute. There he was in charge of the planning of the production of the electrical stations in Bulgaria. He retired from this job. My husband and I were very active mountaineers and often in the summers went on holiday to the Bulgarian mountains.

I finished studying in 1950, my profession is microbiology and immunology. In January 1951 I started work in the Infectious and Parasitic Diseases Institute, where I was assigned to the laboratory doing research on tetanus. Later I became head of that laboratory. I became a second degree research associate , and in 1973 I became a first degree research associate , which is equivalent to a professor's degree. From 1973 until 1990 I worked in the institute as head of the laboratory and head of the department for vaccines and prophylactics, which involved 1,500 people, working on all kinds of vaccines. I also headed the production department of the institute. In my life I am the most proud of my personal achievement in the sphere of medicine. I was the first person in Bulgaria to introduce active immunization against tetanus and whooping-cough; furthermore I discovered that old people can develop immunity against tetanus.

I could say that there was some anti-Semitism in the institute where I worked. In the 1950s when the trial against the doctors [Doctors' Plot] 15 was taking place in the Soviet Union, there was a director at our institute, who was preparing to dismiss all doctors of Jewish origin working in the institute. Four Jews worked in the institute and the director said that he would fire us for our inefficiency at work. But the real situation was quite the opposite, because each of us had accomplished achievements in the research area. I myself was awarded for my contribution to the research work in the institute only three months before the director decided to dismiss us. Then we decided to file a complaint at the Central Committee of the Bulgarian Communist Party. They called the director and made him cancel his plan.

Before I became a first degree research associate , I defended my dissertation and wrote a doctorate. My husband was very understanding. Once, when I had to develop a new method for identifying the antibodies in human blood, I had to go to the institute and examine the mice on which I experimented. Although my husband was very tired, he didn't hesitate at all, but accompanied me. He was ready to do anything to help me continue with my research activities. When I had to write my dissertation, he did all the household chores so that I would have enough time.

It so happened that two Jewish women, a colleague of mine and I, were applying for the professor's degree. At that time the director of the institute had changed - now it was Prof. Shindarov. He was a kind and honest man. He had completed his education in the Soviet Union and he was a distinguished scholar. We were close and I asked him if he wasn't worried about proposing two professorships for Jewish doctors at the academic council. He told me that he was doing the right thing and the two of us deserved our professor's degrees. Our reviews were absolutely positive, at that time the reviews were made by three professors. Thus, there were no objections and we became first degree research associates.

There were people in the institute who were very good specialists in their areas. For example, I reviewed the whole world literature on the issue of vaccines against tetanus. I myself translated articles in French, German, Italian, English, Spanish and Russian. With some help, I also used Japanese and I was very proud that the Japanese researches had also written about me and my discovery that old people can develop immunity against tetanus. On the whole, in order to advance in my career, I had to rely completely on my own skills. The fact that I was a member of the Bulgarian Communist Party didn't help me at all and I always fought for everything. [During the communist regime in Bulgaria members of the Bulgarian Communist Party were often treated in a privileged way ]. Now I'm a member of the Bulgarian Socialist Party.

From 1948 until 1963 I didn't see my sister Luisa at all. I wanted very much to go and see her, but the police didn't allow us meet her - neither my mother, nor me. In the summer of 1963, before I left for Israel, I had an interesting experience at the institute. During a meeting at which more than 30 people were present, doctors, chemists and pharmacists, I requested to have my whole annual leave amount of 40 days. Then the head of the institute answered that production was increasing and there was a lot of work to be done. He asked me why I was requesting such a long leave. I answered in front of everybody that I had a sister living abroad, whom I hadn't seen for more than ten years. This separation was very painful for me since I had absolutely no news from her. My colleagues at the institute weren't ill disposed towards me. In the end, I was granted the requested leave and my husband and I traveled to Israel to visit my older sister Luisa. Our son remained in Sofia at my parent's place.

During the wars in Israel in 1967 [Six-Day-War] 16 and 1973 [Yom Kippur War] 17 I was also very worried about my sister and her family. I think that during those wars Bulgaria was not firmly against Israel. I remember that my colleagues at the institute encouraged me not to believe the news we heard about the war.

My son Yoni graduated as an engineer and is a specialist in radio and television equipment. He worked in an institute and there he became a research associate. Afterwards he married a Jew named Ameliya Bidgerano. They had a son, Vitaly, who is now a university student in the US. Yoni went to Hungary where his wife, who was a doctor, was preparing her dissertation. My son had a good job in Bulgaria, but he was ready to work anything, only to be with his wife. After his wife finished her dissertation, she took part in a conference of young scholars in London and there she met a doctor from America, who offered her a job in the US. She agreed and my son's whole family left for the US in 1991. But things went bad there. Less than a year after they left, my son's wife died in a tragic accident during an excursion.

Yoni remained to live with his child in Minneapolis. He was invited by the professor, with whom his wife worked, to work as a laboratory technician. In this way, he found a job and decided to stay in the US and look after his son by himself. Four years after the death of his wife, my son met another woman, who is also a Jew. Her name is Lora. They liked each other and got married. His new wife is involved in charity activities. My son has two children from his new marriage - a boy and a girl. Their names are Noah, who was born in 1998 and Eliyana, who was born in 2001.

In 1994 my husband and I visited our son in the US for the first time. We went for three months to look after our grandson. In Minneapolis summers are very hot and winters very cold. When I was in America, I was impressed to see people put small statues in their yards at Christmas time, picturing, for example, the birth of Christ or the Virgin Mary.

My other son, Mishel, has been in love with photography ever since high school and decided to pursue it as a profession. After he did his military service, he applied to the College of Photography in Sofia and became a professional photographer. Now he works as a photojournalist for the Noshten Troud newspaper [an evening weekly focusing on nightlife and crime]. He is married to a Jew, whose name is Jana,nee Kohen, and has two boys - Emil, who is eight years old and Mihail, who is seven years old. His wife graduated from the School of Economics and works in the Statistical Center.

I think that the opening up of the Eastern European countries to the West is very useful. I only wish that the economic situation of Bulgaria were better. I retired with a relatively big pension in 1990. I worked in the institute for 40 years: I started work there as a young doctor and left as a professor when I retired at 66 years of age. After the inflation, after 1990, my pension decreased drastically. Life became harder. The retired intellectuals in Bulgaria are at a very disadvantaged position. All retired people in the West live a better life. I know that they can even afford some charity donations with their saved money. My pension is such that I cannot afford to travel where I want to. A colleague of mine, a retired doctor living in Austria, has enough income to give some aid to the poor families living in the Vienna suburbs each month. What's more, he invites guests from abroad for a long time entirely at his own expense. I cannot afford to invite a guest even to a restaurant.

I have many acquaintances abroad, since I have traveled many times before to take part in conferences, and the situation here depresses me. It humiliates you, making you unable to help your children. I have always loved Bulgaria; I have always liked it. Years ago, my husband and I had opportunities to travel abroad. I have visited many countries in Western Europe - Spain, England, Germany, Hungary, Poland. I have been there for conferences and I went on excursions.

Glossary

Tili Solomon
Iasi
Romania
Interviewer: Francisca Solomon
Date of interview: June 2005

Mrs. Tili Solomon is a 74-year-old woman who takes care of her appearance and is very sociable. She used to live in Iasi in a three-room apartment, located in the vicinity of the railroad station. After the death of her husband in 2004, she chose the aliyah and joined her daughter's family in Beer-Sheva, Israel. At the time of this interview she was embarrassed and, at the same time, upset because her apartment wasn't in perfect order anymore: there were boxes everywhere, as she was preparing to sell the place and move to Israel for good. What one could still notice was the comprehensive bookshelf in the living room, with many titles. She was also preoccupied with finishing the work on her husband's tomb in time. Yet her face radiated with joy because she was soon to be reunited with her children and settle in Israel, thus fulfilling her lifelong dream.

I don't really know any details about my great-grandparents because they died long before I was born. Instead, I have quite a few childhood memories involving my grandparents: both maternal and paternal ones. They were all born before 1900, around 1870-1875. My father was born in 1900, so his parents must have been born in the 1870s. I don't know how many generations of ancestors had lived in Iasi before them. But I know that my grandparents were born in Iasi and died here. They were all buried in the Pacurari Cemetery [Editor's note: Pacurari is the Jewish cemetery in Iasi.].

My maternal grandfather, Volf Shaim, was a bricklayer. I don't think he had any siblings, at least, I can't remember any; we were little children back then. Here's a detail that I recalled yesterday. After World War I, immediately after 1918, he left for America on his own, planning to work as a bricklayer: people probably thought that America was the land of milk and honey. So he left his wife and six or seven children at home and went straight there. Of course, he came back after a short while. I think the reason why he went alone was that he wanted to see for himself what the situation was like: whether he could take his children there and somehow earn his living. I don't know how long it took him to figure out there was no future for him there and return to his children. His absence may have had an influence on his wife, who died right away. As for him, he remarried.

His second wife was called Clara, who I actually met. She lived with him for many years, including the war period: World War II. She didn't have children of her own and raised his very nicely and made sure they all married well. They applied for emigration with their children. But it was a time when most applications were rejected. Because they were pretty old, they got the approval but their children didn't. In 1950 or 1951 they emigrated [see Mass emigration from Romania after World War II] 1 to Israel. My grandfather, who had worked as a bricklayer in Romania once, believed that he could do this in Israel too and be somebody, despite his age. Since his children were denied the right to emigrate, my grandfather and his wife were all alone and signed up for an old age home. When they left for the station, they rode in a carriage and Clara had a bouquet in her hand. And all the daughters, sons-in-law and their children accompanied them in other carriages, as if it were a wedding procession. We kept in touch with them by mail. Back then we didn't have a telephone.

My maternal grandmother, Sifra Shaim, was a housewife. In those days, it was unusual for women to have jobs. They lived in Iasi on Aron Voda Street, in a large house with an entrance lobby, bedroom, elegant dining room, bathroom, another room, kitchen, large basement filled with goodies, and a summer kitchen. They later bought a gas stove. I never saw a gas stove in my parents' home, but the old folks bought themselves one right after 1944: my grandfather just brought it home one day. The house had a nice courtyard with a lot of ivy on the side; it was paved, and had a table with two benches on one side and also on the opposite. I remember that my grandfather's second wife, Clara, who was, in fact, our grandmother too, used to go to the synagogue on Sabbath and holidays, observed the kashrut, kept separate dishes for milk and meat products, and sometimes went with her daughters to the mikveh.

My mother, Clara Herscu [nee Shaim], Jewish name Haia Hinda, was born in Iasi, in the house on Aron Voda Street, around 1902. She had three younger sisters. The first one who was born after her was Toni Smilovici [nee Shaim], of course, the last name is her husband's; she was born in 1904, was a housewife and died in 1974 in Iasi. Her husband's name was Leon; he was born in 1901 in Iasi, and was a tailor. They had a son, Nelu, who was born in 1929 and died in 1994. Nelu was an economist. Paulina Scheinfeld [nee Shaim], my mother's second sister, was born in 1907 in Iasi. She was a housewife. Her husband's name was Strul; he was a hakham and did ritual slaughters, especially with poultry. They had a son, Avram, born in Iasi in 1932, who currently lives in Germany, and is a light industry engineer. He's married and has a son who's a surgeon. Paulina died in 1993 in Rehovot, Israel. Ceanca Siriteanu [nee Shaim], my mother's third sister, was born in 1920. Her husband's name was Sergiu and he was an accountant. They had a daughter, Sorana, who was born in 1944 in Iasi and currently lives in Israel. She's a chemical engineer. Ceanca left for Israel and was buried in Rehovot too. She died in 1997.

My mother was a housewife. She was a very beautiful woman. Someone once told me, many years after, 'I liked to passing by your window only to see your mother.' Her hair was always done and she was always fixed up. She wouldn't leave the house unless she looked perfect; she'd say, 'How can I go out if my hair isn't combed and done?' A truly beautiful woman: I say it with no hesitation. And so were her sisters. They were all beautiful and elegant girls.

My paternal grandmother, Debora Herscu, was a woman with little education. We, the children, all lived helter-skelter, so to speak, on Socola Street. The old man, Moisa Herscu, adored us. He was a grain merchant; he traded grain and there was even a time when he owned a grain store. I mean, it wasn't a grocery, he sold food and forage. This was around 1925, after he completed his military service. He also had the nickname of Moisa Stramola because he always wore a kopola [kippah]. I remember my father and grandfather once worked for an employer who did business with walnuts. He bought them from peasants, his employees cracked them and dried the kernels, and he then exported them to I don't know where. It was a seasonal job, in fall usually. The employer's name was Herman Schneer. He died during the pogrom [in Iasi] 2 with one of his sons, and one of his sons- in-law. In our house, Schneer was thought to be a very clever man. He used to pay his employees on Saturday evenings. On one of those evenings my grandfather wasn't satisfied with what he got and refused the money, claiming he deserved more. The employer told him, 'Let me tell you something. You may not be satisfied, but take the money first, then negotiate.' These words were remembered in my family for a long time.

My father had a brother whose name was Pincu [Avram]. He was a grain merchant too. My grandparents' house on Socola Street was rather modest. They used firewood for heating in winter. The stoves were ordinary, not made of terracotta, and there were no gas stoves back then. All they had was the so-called Primus stove. Later, some lamps were introduced, but they were worse than the Primus because they smoked heavily. During the war [World War II] we all gathered there; each family occupied a room. It was very difficult, but we did it to be together.

I only know that both my grandfathers wore kippahs, but I don't recall them having beards; they were religious, but not extremely devout. This was also true for the grandmothers: they didn't wear wigs and only put on a kerchief when going to the synagogue or cemetery. Both my maternal and paternal grandparents used to go to the synagogue on Friday evenings and especially on Saturdays, and they observed the kashrut. I remember that on holidays, especially on Purim, the whole family and some friends would gather at my maternal grandparents' place on Aron Voda Street. They had a rather good material situation and could afford to serve abundant meals, with cookies, chocolate cakes, traditional hamantashen: small cakes whose shape was reminiscent of Haman's hat. All the guests chatted, ate and had fun. My mother sometimes went to the mikveh, but we used to go to our maternal grandparents' because they had a bathroom; back then, few people had the chance to take a bath at home. They also went to Zisu Herman's, a communal bath. When my paternal grandfather died, the women sat shivah, i.e. they sat on the floor for seven days in his memory. My family used to say that his former employer, Herman Schneer, for whom my grandfather had worked in the walnut business, had personally come to express his sympathy, and this was a great honor for us.

My father had two brothers and a sister. Avram Herscu was born after my father, in 1903 in Iasi. In the beginning he worked as a grain merchant, just like my father. I was very fond of him. He was a great adventurer. During the war he served in the Red Army. Then he came back to Romania, stayed for a short while and left for Israel via Hungary, Austria and Germany. He stayed for a while in Germany, got to Israel, then returned to Germany, where he got married. His wife's name was Toni. He owned a restaurant there. Eventually he went to Israel again and died there in 1981 or 1982. The next brother was Ilie Herscu, born in 1906, a grain merchant too; he married a woman named Reghina who was from Campulung la Tisa [Northwestern Bukovina] 3 and spoke German fluently. I can tell you that she, her sister and mother stayed in Campulung and were deported to Transnistria 4; her mother died there and her sister returned. My father's sister was called Nety Herscu. She was born in 1912, was a housewife and married a man named Iosif; he had some roots from Bukovina too, but his family had moved here when he was a child. I'm not sure whether he spoke German like my aunt. He was a watchmaker. They had a daughter, Dori, who's currently living in Israel.

My father, Burah Herscu, was born in May 1900, in the house on Socola Street in Iasi. He was a grain merchant: he traded grain and there was even a time when he owned a small store where he sold hay, oat, grains, rye, bran, salt lumps, animal supplies, i.e. for cattle.

My parents got married in 1927 in the beautiful temple in Unirii Square. Since they lived in different neighborhoods, my mother in the Targu Cucu area and my father on Socola Street, they must have met through a common circle of friends; young people who went together to various shows and films. On Friday and Saturday evenings, they organized parties with dancing and snacks, at their places. This is how they met; they liked each other and got married. The wedding party took place in a very fancy hall where such events were organized. I think its name was 'Sport si muzica' [Sports and Music]. Many Jews used to go there, maybe Christians too, but it was very expensive and Jews usually had a better material situation. My mother used to tell us that balls were organized in this hall on Saturdays; young men and women would meet there to dance and snacks were served. In 1928 my sister, Silvi, was born. My mother was a very pedantic woman and dressed us in beautiful and neat clothes, but nothing fancy. My mother didn't have a job. In that period women didn't work. I had a rather hard time living with my parents.

My father was very talkative and read a lot. He enjoyed reading Sholem Aleichem's 5 books. I remember how he used to sit in bed in winter and read; at a certain point, he would start laughing and we didn't know why: he had come across something funny. So he would read us a fragment from Sholem Aleichem's book to amuse us. We didn't have an actual bookshelf, but he borrowed many books and newspapers. My mother read too. My father particularly liked the Jewish authors, he was happy whenever he came across someone like Aleichem. There was a bookstore on I. C. Bratianu Street, and they also lent books. My sister borrowed from there too. My parents probably borrowed from family and friends as well.

I was very fond of my father. My sister was my mother's favorite and I was my father's. I used to go with him to the marketplace and enjoyed accompanying him to the synagogue on Friday evenings. There were a few other children there, little girls and boys, and he often took me with him. My father was a big fan of amusement in general: he took me to the cinema and theater. I also went to several performances at the Jewish Theater [in Iasi]. Here's a little detail: it's nothing, but I'll say it, since we're telling stories now. It was my birthday and I woke up next to a huge bouquet of lilacs. My father had brought them for me because it was the lilac season. I think this happened right before the war, and I was probably very young. But, as you can see, I can remember this. I can still visualize the scene of me waking up with a huge lilac bouquet in my bed. It's amazing how such small things can touch your heart.

My father did his military service around 1925. He was assigned to the firemen. He had many stories from his army days. I remember my family used to say that if my father woke up at the sound of a fire engine's siren, he would jump through the window in his underwear or his pajamas and run after them to see where the fire was and give a hand.

I was born in Iasi in May 1931. My sister, Silvi, is two years and a few months older than me. She currently lives in Israel. I remember my sister had a friend, Coca Pomeranz, who had two brothers: Dedi and Sandu. I was the youngest and always insisted on going with her to her friends, but they would often leave me at home. They would send me inside to ask for my parents' permission, or so they claimed. I would ask for some sort of guarantee, to make sure they wouldn't leave in the meantime. To make fun of me, because I was so naive, they would give me a hairpin or button, something unimportant. This way they could leave without me, and it would make me upset and I would cry.

I've just remembered a game they used to play. I was desperate because I had no idea how it worked. They took two small pieces of paper and stuck them on their forefingers. And this is what they sang, 'Two swallows are picking up woodchips; one of them is Lina, the other is Paulina; when Lina flies, Paulina flies too; when Lina comes back, Paulina comes back too...' The paper stayed stuck on the forefinger and they changed it using the middle finger. And when they got to the part where Paulina and Lina come back, they brought those fingers back. I was little and couldn't understand how this flying away and coming back worked. So I kept nagging my parents to tell me how that was possible. This is a story I remember many times and laugh on my own every time I do.

We were a Jewish family, but weren't very religious. We observed all the holidays though. When a holiday, like Purim, was near, my father would try to tell us something about its traditions. On New Year's Eve, Rosh Hashanah, he told us why the Jews had started counting the years long before Christ was born, and many other things. They wanted us to know the basics about the holidays.

The eight days of Passover were observed rather strictly. We ate latkes; they were made of matzah flour to which they added an egg, salt and pepper, and they were roasted in oil. We occasionally ate potato salad with eggs. There was no question about having bread at home in that period. Wheat flour and rice were forbidden. On the seder evening my father went to the synagogue. We had to wait for him to come back before we could eat. My sister and I were already half asleep by then. My father read the Haggadah and my sister or I asked the mah nishtanah. During the war we baked a sort of unleavened bread: simple or with eggs. It was round and I can still see it before my eyes. We kept it in a special cupboard which was cleaned before Passover. The hakham would slaughter poultry, but this didn't only happen on Passover, poultry was always slaughtered by the hakham, to observe the ritual.

Purim was a happy holiday; every year we went to our maternal grandparents' where there was a large meal. Both my grandmother and mother made cakes, especially hamantashen. We dressed up and visited our relatives. The streets were full of fiddlers, usually Gypsies, who made a buck thanks to Purim. Passover, Rosh Hashanah, and other high holidays were very pleasant times. I remember that, on the first day of Rosh Hashanah, we used to go near a stream and shake our pockets. This custom was called 'ba da tashlehs' [Yiddish for 'at the pockets']. The entire Socola neighborhood used to go shake their pockets by the Bahlui River, which ran nearby. This meant that you shook off your sins and entered the New Year a renewed person. Others went to Zisu Herman's bath to shake their pockets. My parents went to the synagogue and took us with them; we would find a place to play there. I remember the children dug a hole in the ground and, as it was chestnut season, we played with chestnuts by that hole. These are my childhood memories which I cherish so much.

On the eve of Yom Kippur there was the 'shlogn kapores.' For this custom, they had to use a cock for a boy and hen for a girl. The chicken had to be donated to the poor afterwards. We usually went to our grandparents' as they were the ones who performed the ritual. A prayer was said and the chicken was swung around the child's head. This was supposed to erase the child's sins. Other times this was done with money which was later donated. On Yom Kippur there was a big fast. Everyone fasted; we, the children, fasted less strictly, for only half a day. But when we grew older, we began to fast the entire day. In the evening we would all sit at the table and, in the end, it became a pleasant holiday, because we all sat together and ate the traditional soup.

On Sukkot, those who could afford it built a sukkah. I can't remember having one at our place when I was a child. I think the men in the family went to the synagogue, where a sukkah was erected. I think people used corn stalks to make the walls of the sukkah, which was a sort of hut where you were supposed to stay. I saw it at our neighbors' houses and in the courtyards of the synagogues. Others improvised a table inside and sat at it.

My favorite holiday was Channukah. We would light candles: first my father, then my sister and I. They say only boys should do it, but there were only girls in the house. During the eight days of Channukah we made red beat borscht at least once; it had varnishkes, a sort of bow-tie pasta made of potatoes. Our maternal grandparents always gave us money, not gifts. They called it Channukah gelt. When we got a bit older, my sister and I tried to avoid going to our grandparents' on the very days of Channukah because we were ashamed to receive money. I had two cousins, one of them was older than me, and the other younger, who weren't embarrassed at all and had no problem with going to pick up their share. If we went the following week, the two of them laughed at us, 'Who didn't go on Channukah doesn't get the Channukah gelt!' Eventually, our grandparents gave us the money: it didn't matter that we hadn't visited them when we were supposed to. Of course, it was a small incentive for us, but it was something to remember over the years. Our parents sometimes gave us Channukah gelt too.

Most of the city's population was Jewish. There were a few neighborhoods inhabited exclusively by Jews. On Sarariei Street, Christians were predominant, but certain quarters had only Jews. Very few of us were devout: a few women wore wigs and few men wore caftans and payes. But my family, like most of the Jewish population, observed the Mosaic religion to a great extent. As far as I remember, Iasi had many synagogues and prayer houses. Counting from Podul Ros to the Marzescu School, no, I don't even go as far as the Marzescu School, to Tesatura [factory], there were at least ten synagogues, well, prayer houses, where my parents used to go. There were four of them only in a small corner. Further away, after Targul Cucului [Editor's note: quarter of Iasi, where the Jewish population was predominant until World War II], there were others: two or three on Halei Street, and just as many on Independentei Boulevard, which was called I. C. Bratianu back then. The one at Kantarski survived for a long time. Not to mention the Cahane synagogue on Stefan cel Mare Boulevard: this was only demolished in the communist period, in the process of urban systematization [see Systematic demolitions] 6. Today there are only two synagogues left in Iasi, both of them Orthodox 7. One of them is the Great Synagogue in Targul Cucului, where a service is held only on Saturdays. I think there is also a Friday evening service in the other synagogue, on Palat Street, where the few Jews from Podul Ros gather.

Before and during the war the city had a number of paved streets and it had streetcars between Socola and Copou, and between Nicolina and Pacurari. There weren't many cars, but there were a lot of carriages. We had neighbors who owned a few horses and carriages; they hired cabmen who drove the carriages and made money for them. In the evening they retired and others replaced them. A cousin of mine, Nelu, particularly enjoyed coming to Socola Street. They lived downtown, six or seven streetcar stops away. He remembered that, when they had to leave, my father went to where the carriages were on duty in the evening, and asked whether there was anyone going downtown to give them a ride from Socola Street to Alecsandri Street, where they lived. These last years, my cousin remembered this and told me: 'I really liked to come by your place!' 'Why is that, Nelu?' 'Uncle Buca [Mrs. Solomon's father] used to go next door to Iancu Fonea's and ask whether there was a carriage going downtown to take us home.' This was a great pleasure for him.

Our neighbors were Jewish. There weren't more than four or five Christian families in the entire neighborhood, from Podul Ros, Bahlui River, to the Marzescu School. It would have been inconceivable otherwise. Ninety-five percent of the inhabitants on Socola Street were Jews. The entire neighborhood was like that. Further away, towards Targul Cucului, on Aron Voda Street, where my maternal grandparents lived, it was the same thing. In fact, these were the two neighborhoods inhabited only by Jews.

As I lived on Socola Street, I went to a Romanian school, the Marzescu School; I studied there for two years, until 1940. Then several Jewish schools were founded because all the Jewish children were kicked out from the public schools [as a result of the anti-Jewish laws in Romania] 8. So, whether we wanted it or not, we had to go on. I attended the third and fourth grades at the Stern School on Palat Street. There was a shortage of teachers. For instance, one of my teachers in the third elementary grade was a chemist, Miss Blumenfeld. I started the fifth grade at the ORT 9 school on Sfantul Lazar Street. Half of the day was for learning a trade and the other half was theory. All the teachers were Jewish. There I learnt a little Hebrew and a little Yiddish, both speaking and writing, but it didn't really stick with me.

Yiddish and Hebrew were taught in those schools regularly. The ORT school had a tailoring and an underwear workshop. I was with the latter. I wasn't an outstanding student and couldn't say whether there were teachers that I preferred and teachers that I disliked. I remember I once wrote a composition with my sister's help when I was in elementary school. We were supposed to describe a cat or something like that; and I slipped a certain word. Anyway, that particular word got me a ten or a 'very good': I think this is what they used. Still, it wasn't my own doing, but my sister's. Another time, in an anatomy class, we were told to draw a heart and describe it. I got a ten or a 'very good' again because I really liked that subject. [Editor's note: In the Romanian grading system, the maximum grade is 10 and the minimum passing grade is 5.]

I studied Hebrew at the ORT school. In that period my father was no longer with us, having been sent to forced labor, and my mother was sick. Taking care of two children on her own wasn't easy; she didn't supervise me enough, so I got a failing final grade in Hebrew. I was supposed to get a prize for handiwork: they gave separate prizes for each subject. Because of my failing grade in Hebrew, when they called out the prizes, they said, 'Herscu Tili, prize for handiwork', but, in fact, they didn't give me anything: neither the diploma, nor that little piece of fabric which was given to us in recognition of our merit. I cried all the way from school to our house. My eyes were swollen. 'What happened?' they asked me at home. 'My friend Molca got a prize for handiwork and I didn't!' My problem wasn't that I hadn't got the prize, but that she had gotten it and I hadn't. I had to take private lessons. There was this young lady who taught Hebrew, a very nice young woman who did pro bono work for our school. I think she emigrated to Israel right after the war. She worked without compensation to help the Jewish community. My mother went to see her with tears in her eyes; she told her about my situation and that I wanted to continue my education. The lady recommended to us a girl who was two or three years older than me and I took some lessons with her that summer. I was able to pass my exam and enter the next grade. However, the fact that I didn't get that prize is something I'll always remember.

I started a very close friendship with a girl who was my age, Malvina Fischel. She had a little brother two or three years younger than her; his name was Michel. His Jewish name was Mehola. I became very attached to them. I went to their place more often than they came to mine. Throughout the war period I kept going there. We were in the same class at the Stern school, and then in the fifth grade at the ORT school. I also went to the sixth grade and maybe started the seventh, but she stopped after the fifth. He mother was very ill and I think her father prevented her from going to school so that she could help her mother at home. Her father was a carpenter and made custom-made furniture. He had a workshop. I went there a few times with Malvina and her little brother; I think that was the first time I ever saw a carpentry workshop. Right after the war they moved to Bucharest and our friendship ended. Today I'm over 70 years old, I'm an ole- hadas [emigrant] to Israel and would be very happy to find her and meet with these people who were my childhood friends, again. The Fischels were very devout. On Saturdays, they didn't light a fire or warm up the food; I don't know, but they had a way of keeping it warm. They were very devout indeed.

Here's a memory from the war days, in the 1940s. There were private grocery stores on our street. The closest one was about one hundred steps away from our house. One day, I think it was Friday, my father sent me to buy some pies. I remember they were puffy and dipped in sugar a bit and well baked: I can still see them today, so many years later. So I probably went to buy them for breakfast. At that moment I think the air raid sirens went off. When that happened they kicked us out of the grocery store; they wanted to close the door and couldn't have foreigners on the premises. So I had to run all the way from the store to our house, lest the bombing caught me on the street. I entered through the courtyard; my mother and sister were already in the trenches, while my father was waiting for me, because he knew I was away. The house had a porch with two small cupboards. They sort of replaced the refrigerator: in summer food was kept there, because it was cooler. My father and I sat on the floor between those two cupboards and heard the sound of the air raid. The first thing one could hear was the sound of the planes which flew over the city. We stayed there for a while. Then we heard the sirens again: they probably knew when the planes withdrew. And we came out. When we came out, my mother looked very worried, 'Oh my God! Where have you been? Relax, it's over now.'

Right after the war broke out, the Russians occupied Bessarabia in June 1940 [see Annexation of Bessarabia to the Soviet Union] 10. My father decided that we should move there. It was a sort of frenzy resembling the one about the aliyah, in the 1950s. Jews would pack two or three suitcases, and rush to the station to catch the train for Bessarabia. They thought it was better for us to stay there under the Russian occupation than here, in Romania, where the persecutions against Jews had begun. We took the train. I think it was my first train ride and I thought traveling in cattle cars was normal. There was total chaos: we were very crowded and surrounded by luggage, baskets, suitcases, bundles and the like. When the train got to the border we were told the border had been closed and that we couldn't cross it anymore. We waited in the field. My father and some younger men went to inquire about our situation. It started raining heavily. We had no food, because we had probably taken very few things with us. My poor mother held my sister and me in her arms, while my father and some other people were trying to get the trains moving again, so that we could at least get back home.

It was night when we got to Iasi. Where to go? It was a long way to our street and we were probably afraid too. Aron Voda Street, where my grandparents lived, was equally far. The relative who lived closest to the station was my mother's sister, Toni Smilovici, on Alecsandri Street. But she lived opposite the prefecture. Don't ask me how my father managed to get a carriage. One of our suitcases was stolen in the process. My father gave the cabman the address and we were taken there. When our relatives saw us they went, 'Oh dear, weren't you afraid to come here at night? Look, the prefecture is right there.' We slept over. In the morning they took us to my maternal grandparents' place. I don't remember how exactly we got there. We were afraid to go back to our place. The policemen who watched the street knew that the 'jidans' [offensive word for Jew in Romanian] had gone to Bessarabia 11. Still, five or six days later, we regained our house and the neighborhood policemen kept yelling at us, 'So, you wanted to go to the Bolsheviks?' This is pretty much what the situation looked like back then. This attempted departure affected my father so much, that he never wanted to leave again.

A neighbor of ours from Socola Street, also a Jew, of course, had a radio set. After the war began, in 1940, one or two of the neighborhood people, my father included, would risk going to that man's place to listen to the news in the evening. But it didn't take long till the radio sets were confiscated: maybe a few months later, I can't remember exactly.

Before the Legionaries 12 there were the Cuzists 13, for a shorter period. But it was during that very period that my father was hospitalized for an operation. My mother, who had two little children to take care of, had a hard time. She had to divide her time between going to the hospital and looking after us at home. At that time, the Cuzists saw my mother and, probably knowing she was Jewish, told her something that made her come home very upset.

It was difficult for us during the war, as my father was sent to forced labor camps. He had an extremely hard time: he kept going to places where the work was the most difficult. There was a place on Socola Street, about three streetcar stops away, on the outskirts of the city; they called it the 'Engineers Corps.' He had to walk to get there because we couldn't afford the streetcar tickets. The work there was the most difficult and only the Jews were assigned to it. Of course, they did it under military supervision. He came back home every night, but he was always full of scratches and dried blood. He was in a pitiful state. I don't know what exactly he did there, but I suppose he had to work with steel wire. It was a convict's work. One of us had to wash and disinfect him every night. I think this is why he died so young: he hadn't even turned 60.

In the meantime, my mother got very ill because she had two children to look after and my father was always away. She could hardly support our home. Her sisters rushed to help and her father brought her physicians. She underwent treatment and began to recover. Seeing what was going on at home, my father fled from the 'Engineers Corps' and became a deserter. This happened in 1940 or 1941. He was found, tried and sentenced to one month of imprisonment for being a deserter from labor. When he was released we had a big meal at our place, with potato dumplings. My mother also made a sort of cake like they used to back then: a few layers, milk cream and something to give it color. I distinctly remember the night he came back as it was very late, 11 or 12pm, and we were already asleep.

In 1941 there was the pogrom. Anti-Semitism burst out in Iasi. All the Jewish men on Socola, Nicolina and Crucii Streets were seized and taken to the bank of the Bahlui River, where machine guns had been installed, ready to shoot them. Only one neighbor got away. I think he had a mistress who lived opposite his house, a German woman who simply kept him at her place and refused to hand him over, although she already lived with a man. I later found out that this man was assigned to Tesatura [Editor's note: weaving mill in Iasi, founded before the war. In the communist period it became a state-owned textile enterprise.]; he was actually a German spy who had been sent to Romania. All the Jewish men were lined up on the river bank, ready to be executed. There was this police sergeant, Manuta; he had been a neighborhood policeman and knew all the Jews. He wasn't really an anti-Semite. He treated the neighborhood Jews decently. He often took bribes in order to let the merchants practice their trade in peace, but didn't ask for much; it was a way of making an extra buck.

It was Sunday. In that period he was the prefect's chauffeur. He drove downtown, he must have lived in Podul Ros, and saw what was happening on the river bank; he saw them [Jews] lying on the ground awaiting the execution. He probably went back and told the prefect about it. I don't know what really happened, but the fact is that they were all released instead of being shot. My father was among them. We didn't even know what was going on in the city. [Editor's note: Mrs. Solomon can't tell precisely how the release order was issued, but she thinks it was a less official action; she suspects Manuta of having persuaded the prefect.] After the war, somewhere between 1948 and 1950, Manuta was tried in Bucharest for things he had done during the war. I don't know what else he had done, but as you know, many people who only did their job during the Antonescian period 14 were prosecuted after the communists came to power. Manuta came to my father and maybe to some other neighbors too, and asked him to appear as a witness in his trial and testify about what had happened to the Jews on Socola Street who were close to getting shot by the Bahlui River. My father went to Bucharest and testified two times. As far as I remember, thanks to the people's testimonies, the man was acquitted.

I think my husband Aurel told me that he had been at the prefecture 'that Sunday.' Jews were being shot there. Aurel and some others were forced to wash the pavement with a hose. There were so many bodies in the courtyard that Sunday that the water flowed to the gutters on the street mixed with blood. On Monday morning two of my uncles who lived there went to their workplaces together. One of them was a watchmaker and had a workshop on Stefan Cel Mare Boulevard. When he got there and saw what was going on in the street, instead of opening the store he entered the courtyard, where some horrified relatives of his asked him, 'How did you get here? There's big trouble in Iasi.' The other one went further away. He was a clerk and worked for another Jew named Kratenstein who owned a small factory. He was supposed to get to I. C. Bratianu Street. Nobody knows whether he made it or not. But his wife and my cousin, who are now in Israel, claim that he was murdered on the street that Monday morning; he didn't get to the train. On Monday, 30th June 1941, the Jews who survived the pogrom of the previous day were forced to board cattle cars and were taken to Ialomita. Most of the bodies were unloaded and buried in mass graves in Podul Iloaiei and Targu Frumos. Few of them managed to stay alive: this is why they called them the death trains. My poor uncle never came back. My cousin asked me to light two candles for him; she is sure he ended up in the mass grave.

I also remember a schoolmate from the Marzescu school, a boy; whenever he walked on Socola Street, he would call me, 'Jidauca, jidauca!' [Offensive word for female Jew in Romanian.] When I spotted him from a distance, I hid inside the house or the courtyard so that he wouldn't see me and have his way with me.

It was still during the war, but the front had moved towards the Russians. One night the planes came. I think they were English, the Russians' allies; or that's what they told us. The sirens went off. Because it was night, they used some sort of lamps, so that they could see every house in the neighborhood. One of our neighbors had Romanian or German soldiers quartered with him. The attackers saw the soldiers and fired with the machine gun or dropped a bomb; they may have hit the soldiers, but they also hit that family of seven: husband, wife, two children, husband's brother, an old woman, and another brother who was a bachelor. There are seven tombs at the cemetery: the Aba Pesah family. The following morning all these bodies were loaded in a cart and you could see their shoes and feet stacked one over the other; seven dead people.

In 1942 or 1943 they made us wear the yellow star 15; it was a little piece of black cloth as wide as the opening of a glass, with a yellow star with six corners on it. It was attached with a safety pin. One day they simply told us that, as of the following day, we couldn't leave our houses without wearing that star. I remember that a neighbor of ours, an old man with a beard, went to the toilet one Friday and forgot to wear his yellow star. They beat and insulted him in a terrible way because of that. The yellow star wasn't worn by Jews countrywide. After I went to Israel I found out that there were cities where they didn't wear it. My brother-in-law used to live in Braila and told me that they didn't have to wear the yellow star there.

We could only go shopping after 10am. Purchase gas, for instance. We could only queue for gas after 10am, while the rest of the population could buy gas throughout the entire day. This was the same for bread too.

From 1943 until the spring of 1944 my father was sent for forced labor to Ghidighici [today Moldova], in Bessarabia. Then, in spring 1944, at the time of Passover, the Russians broke through the frontline and began to advance towards Iasi. My father was sent straight to Harsova, in Constanta County, to the other end of the country. He probably dug trenches. He once managed to come home from Harsova and stay for five days. They only allowed him to do that because they thought his child had died. I was that child. [Editor's note: The Herscu family managed to obtain a false death certificate for Tili Herscu in order to get the father home to the so- called funeral of his daughter.] He was escorted by an armed Romanian soldier. He had been given five days and had to return on Saturday. He reported to the [Military] Circle, to a man named Cotaie, and was given his return pass. My father then told the soldier escorting him, 'You know what? Let's pretend we got to the station too late and missed the train and let's postpone the pass for 24 hours. Since I'm here, I'd like to spend the Saturday with my wife and children.'

On Saturday they went to the Circle to pick up the pass for that day, which was the last day of his leave of absence; they intended to leave the following day, on Sunday. If someone asked them why, they would simply say that they had missed the Saturday train. So they didn't even go to the station on Saturday, only to the Circle. Instead of going to the train, they came home. This happened on Saturday at noon. On Sunday the frontline gave in and the Russians entered Iasi. Had he left on Saturday, this event would have caught him on his way back to Harsova and who knows how long it would have taken him to find a train to get back home. This was the only time he got lucky during the war: he happened to get his five-day leave of absence at the right time. Because of the Russians' arrival, he was able to stay in Iasi with his family.

Here's another story from the war days. It was a Friday morning. We didn't have tap water, so I had to carry two buckets of water because it was bath time for us children. I was always the one who carried the water. I used to have a neighbor who claimed her arms had stretched because she had carried too many buckets of water. I think I can say the same now. This happened in 1944, when the frontline was very close: it had reached Stanca Roznovanu located 10-15 kilometers from the city. So I went to another courtyard to get water. I was returning with the buckets full. Because the frontline had gotten so close, there was no time to sound the alarm when there was an air raid. We just heard planes and falling bombs. Our very neighborhood was hit that day. I was carrying the buckets, my mother was standing at the door waiting for me to return, and the few people who were in the street were trying to take cover. My mother waved at me urging me to abandon the buckets and come home running, as we didn't have time to get shelter. But I just couldn't make myself leave those buckets, for which I had worked so hard. Eventually, I carried them all the way home, but we didn't make it to the shelter.

I didn't have any brothers. I only have a sister who currently lives in Israel and is two years and a few months older than me. She was born in Iasi too. She finished the first four elementary grades in a Romanian school: the Marzescu school. Then she went for two years to the Commerce High School, until the war began and we were kicked out from the public schools. She didn't continue her education. After the war she was an activist in a Zionist youth organization, Hashomer Hatzair 16 [Mrs. Solomon was active in Hanoar Hatzioni 17, a branch of the Zionist organization for children and teenagers.]. This is how she met her husband. They met in 1947 or 1948 at the 'ahsara' [Editor's note: Hebrew for preparation for emigration to Israel under the guidance and with the financial help of the Zionist associations]. These Zionist organizations were dissolved in 1948 or 1949. Her boyfriend went home to Braila, where he founded an agricultural snif [Editor's note: Hebrew for branch; used here in the sense of agricultural settlement], which didn't work out. Because they weren't getting the results they expected, they moved to Piatra Neamt or Targu Neamt. The boys got jobs and provided the money, while the girls stayed at home and cooked, cleaned, did the laundry, and ironed. It wasn't enough, but they still got help from certain organizations like the Joint 18 who must have sent them many aids. My sister invited her boyfriend to Iasi; then he invited her to Braila, his native town. While she was there, they had a quick civil marriage. So she was still Miss Herscu when she left and returned as Mrs. Gottesman.

After a short while they had an actual wedding. Two or three years later, in the 1950s, my sister gave birth in Braila. In that period people had started to apply for emigration to Israel. My sister did that too, but, as she had had a second child in the meantime, she got a negative answer. Her father-in-law left, while she stayed in Braila with her two children and only one salary [her husband's]: a very difficult situation. They had to wait for two years before their application was approved. Living in Israel wasn't easy in the beginning. They only had one room; it was winter and raining, and the water infiltrated inside, so they had to place pots and basins here and there to collect the drops. Their little boy was about eight years old by then and the girl was still little. When they were preparing to leave and were packing the things in Braila, the boy asked, 'Mother, why are we leaving?' She replied, 'You'll see, Marius. It will be better for us there.' When the kid saw the pots and the rain drops falling inside the house and how they stayed there, he said, 'Mother, remember how you told me it would be better for us? What's so good about this?' She said, 'Patience, the good will come.' Today my sister has five grandsons. Her two children have very good material situations. The boy worked for many years in Africa, in Johannesburg.

I remember summer 1948 or 1949, when I went to a moshav in Vatra Dornei. I was still a member of the Hanoar Hatzioni. It was pretty nice. There were girls and boys, we had a campfire every evening and made a mamaliga as big as a cart's wheel. Everyone grabbed a piece of mamaliga and had a ladleful of milk and that was our dinner. Some recited poems, others sang something; it was nice. We went to the Hanoar about two times a week, and also on Friday and Saturday evenings. They usually organized something every day: singing, games, etc. We were divided into several groups and each group had a menahel [director, manager] who spoke about certain issues in Israel. When the State of Israel was proclaimed in 1948, the Zionist organizations were still legal in Romania and their representatives organized rallies of celebration. Girls in white blouses and navy-blue skirts and boys in white shirts and navy-blue pants marched on the streets.

After the war we didn't get involved in politics. We sort of supported communism though. Because anti-Semitism had given us such a hard time during the war, many Jews began to support Communism. Maybe some of them did it for material profit too. But neither my husband nor I were party members. And we also had relatives abroad. If you were an ordinary party member, having relatives abroad wasn't a big problem. Usually, only people in higher offices had this sort of problem.

In 1946 there was inflation [see Financial reforms in post-war Romania] 19. Before that there was a drought which lasted for one or two years or maybe more, and we had a food shortage. One kilogram of wheat flour cost millions. It was a very hard time. I, for instance, worked as a tailor for an employer; we settled for a certain sum but, by the end of the week, when payday came, the money couldn't buy me anything anymore. Inflation was booming. Money wasn't worth anything. You couldn't buy anything. Then they made the stabilization. A decree announced that people could exchange a fixed amount of money. No matter how much money you had, the State only exchanged a minimum amount. This happened in 1946 or 1947. I think the monetary reform was in 1951. Things were totally different then. My father worked for a food store. The evening news announced there would be a change with the money. My father didn't know anything. A neighbor came and told him, 'Look, Mr. Herscu, they just said on the radio that they are changing the money; something is about to happen tomorrow and I have some money. Couldn't you help me? Sell me some merchandise and I'll return it later.' My father told him, 'All right, but it's closing time now. Come here tomorrow and we'll do it.' The following morning he found a financial inspector at the door of the store; he inventoried the merchandise and any scheme became impossible. This is how I went through the stabilization process and monetary reform.

I met my husband in a common circle of friends. We sort of liked each other from the beginning. We dated for a while and, at a certain point, he proposed. We had a small engagement ceremony at home, only with the family. Almost one year later we got married: in 1957. We had a religious ceremony before the rabbi; I would have never considered marrying someone who wasn't Jewish. We had a beautiful wedding with guests: my sister, brother-in-law from Braila and his parents, my husband's relatives from Bucharest, a sister of my mother-in-law, and a brother of my father-in-law. We had a civil ceremony several months before the actual wedding. Today the custom is to have them both on the same day or one day apart. We got married on Purim, on a Sunday; we agreed with our parents and in-laws to have the wedding on Purim. The religious ceremony took place at the Cahane synagogue, and the meal for the family was organized in a synagogue in our neighborhood. The only shortcoming was the cold: it was winter and, although we installed a stove, we couldn't heat the large synagogue well enough. But I couldn't say that the wedding was a failure. After we got married we used to meet up with some friends every week, usually on Saturdays, and go to the cinema, theater, pool, or Ciric Forest for a picnic. It was nothing fancy, but we enjoyed spending time with them.

Three years later, in 1960, I gave birth to a little girl, Beatrice. May God help her! She's a grown-up woman now and has a boy who's almost 14. My husband was very happy when he learnt we had a girl. After I had the baby, he told me something very interesting. When I was pregnant he dreamt of a park with many children in it; a little girl came towards him, so he considered this a sign that I would give birth to a girl. But he didn't tell me about it at the time. After the baby was born he told me the story, 'You know, it would have been a surprise for me if you had given birth to a boy, because, you see, I had this dream...' We often make connections between dreams and reality and really pay attention to the dreams.

My husband, Aurel Solomon, was born on 4th August 1929 in Iasi. He was an electrician. When he was a teenager his father sent him to be the apprentice of a neighbor who was a sort of mechanic. But he always came home dirty and his father didn't like it, so, after a while, he sent him to the streetcar company. This was in 1950 or so; he worked for about two years there. They called it training at the workplace, because he hadn't gone to a vocational school. Then he was drafted into the army, where he spent three years and three months. It was bad luck. When the normal three- year period was over, instead of discharging him, they called him up for an extra three months. He had many stories to tell from his army days. He was very picky with food; there were many things which he had never tasted and didn't plan to taste either. While he was in the army his parents were forced to send him parcels so that he wouldn't starve. When he returned, the streetcar company hired him again and he worked there until his retirement. His work record counts 40 years spent in the same place.

After the war I let my parents know that I wasn't planning to continue my education. I wanted to get a job. There were two sisters in our neighborhood, young girls, who worked as tailors. My father knew their father very well. They were Jewish, of course. So he talked to him, 'Look, David, why don't you ask your girls if they need an apprentice?' One or two days later the reply came, 'Sure, tell your girl to come; my girls do want a new apprentice.' I went to their place, met them and stayed there. It wasn't easy at first because I adapt myself to change very slowly. I cried a lot in the beginning. But, eventually, I didn't want to leave anymore. I worked there from 1944 until 1950: six years. In 1950 the employer told us she didn't need the girls, working at her place, anymore; she had a boyfriend and they wanted the house all to themselves. So I went to a famous tailor on Nicolina Street, Madame Ilie: this is how they called her. I worked there for only a few weeks, but I couldn't say why I didn't like it.

It was the time when people were preparing to go [In the 1950s there was the first large wave of emigrations to Israel.]. Those who had filed their applications couldn't know for sure whether it would take a week or a month to get an answer, so they started ordering clothes. But they didn't just want a dress; they kept coming with a lot of fabric. So I thought that instead of working for Madame Ilie, I could stay at home and work there. The problem was that I didn't have a sewing machine back then. But we had a neighbor who told me, 'That's not a problem; whenever you need to, you can come to my place and use my sewing machine.' It was something temporary, of course. So I stayed at home and worked from 1950 until around 1954, when working at home became more and more difficult: there were inspections and I was starting to be afraid of getting caught. Times had become more difficult. I got a job at Tesatura, at the section for recycling waste [remnants of fabric less than one meter long], where I learnt to make shirts, women's blouses, and underwear. I worked there for about three and a half years.

In the meantime I got married. Then my section was closed and they wanted me to do something completely different. I didn't like that, so I resigned. I worked for two years or so for a tailor on Stefan Cel Mare Boulevard. He was the neighbor of one of my uncles and had a workshop where they made shirts. After 1960 there came a time when all the small craftsmen had to join the cooperative associations. Of course, he was forced to join as a foreman with his sewing machine and all. He asked me whether I wanted to work for the cooperative too. What was I supposed to do? I had a small child and a mother whom I was supposed to support. So I joined the cooperative. However, because I had a small child, they let me work at home. When my kid grew up a little and my mother got used to her, I told them, 'I want to come to work every day and make as much money as everybody else.' I think I started going to the cooperative on a daily basis in 1962 or 1963. My co-workers were very good people. In the beginning, there were several Jewish girls and the foremen were all Jewish. As time went by, some retired and some left for Israel, so I ended up being the only Jew. I couldn't say I didn't feel all right though. However, I was happy to retire in 1986. Times were getting difficult again. When winter came serious power savings were made.

I remember one of my co-workers was a lady named Bela Davidovici; she was Jewish and a party member. She organized this ritual: every morning at 10am, when people had breakfast or a snack, a young girl would read the editorial from a local newspaper or a party organ, be it 'Scanteia' [The Spark], or 'Flacara Iasului' [The Flame of Iasi]. There was a time when someone from a gym took us outside to exercise for five minutes; he had us carry weights. But this didn't last for long. We went there to earn money, not to exercise. When the communist holidays came they made us go to parades: on 1st May, 23rd August [1944] 20. We had to be there because otherwise we could have been in trouble. For instance, if you missed a parade, the head of personnel had you stand in front of the entire staff the following day and asked, 'And why didn't you come to the parade?' Then there was the patriotic labor. In fall they sent us to harvest corn.

In the communist period I went on vacation from time to time. I once went to the mountains, to Predeal, on a 'Mother and child' ticket. These tickets were sold through the cooperative and they were only for the mother and child. The husband could come too, but had to pay the full price. The ticket had a big discount: it included accommodation, and transportation at a very small price. We took the train from Iasi to Mangalia. There were many such programs: individual or family tickets were sold by the trade unions or the cooperatives. I also went to the seaside on my own, but I had to save a lot of money to afford that. I only went abroad twice, and both times to Israel, where I visited my sister. I first went in 1973 or 1974, and then I went with my husband in 1987 or so. I can't say we had difficulties in getting the necessary papers. And plane tickets weren't as expensive as they are now. I kept in touch with my relatives by mail. After I had a phone installed, I called them.

Until 1960 I lived on Socola Street with my parents. Then the systematization began and our house was demolished to make room for apartment houses. My father died on 5th or 6th April 1960, a few months before the house was demolished. But by then, we already knew we had to move out. My father died of a heart condition. We got a new place on Cuza Voda Street. I was pregnant already. We got two rooms, a kitchen, and bathroom in a basement. We were actually three people, not four, because one could hardly notice that I was pregnant. We had tap water, plumbing, water closet, but there were many downsides too. For instance, whenever it rained heavily, the apartment got flooded. At that time most of the Jews got new apartments either in the basement or on the last floor, so there was a sort of discrimination. I lived there for 24 years. In 1984, when the date for my daughter's wedding had already been settled, my husband received a three-room apartment on Garii Street. After they got married my daughter and her husband lived with us until my son-in-law received a studio apartment. My mother died in January 1986. She lived with us until she passed away. After the Romanian Revolution of 1989 21, a law was passed in 1990 or 1991, allowing the tenants to buy the apartments in which they were living. With tremendous efforts we managed to buy this apartment. This year I sold it in order to leave for Israel to be with my daughter.

My daughter is a chemical engineer. She went to college in Iasi. She has been living with my son-in-law and grandson in Beer Sheva, Israel, for nine years. She works for a large pharmaceutical factory. She's a very sociable person and likes to have many friends. She always had a very nice circle of friends when she lived in Iasi. They were girls and boys who threw parties, anniversaries, and hung out together. Most of her friends were Jewish, but they gradually left. In time, she made new friends at her workplace. They were Christians, but were very good kids; they were special, educated, and never showed the slightest sign of anti-Semitism. The Jewish Community used to have a youth choir composed mainly of students. The choirmaster was Izu Gott. Many friendships began through this choir. They sometimes went to the seaside [the Black Sea], in Eforie Nord, and the choir members got a place at 'Mira' Villa.

When my children got married, the [Jewish] Community offered them a ten day stay at this villa. This was their honeymoon. My daughter had to do her internship in Gheorghe Gheorgiu-Dej [the name of the town of Onesti during the communist period]. She spent three years there. It was very difficult at first. Her husband worked in Iasi, so she came home pretty often. This way, I didn't miss her too much. When she returned to Iasi she was unemployed for a long time. Then the Revolution came. This made them go to Israel. They now have their own house and everything they need, but they have to work very hard. I encouraged them to choose the aliyah. I was very happy when they decided to. I told them that, even if they had a hard time in the beginning, things would gradually improve. They come to Romania pretty often. They still have relatives here and hope they will be able to maintain the ties with them. They miss their country sometimes.

I remember how the Revolution [of December 1989] started. It was Friday, at about 1pm. My husband had already retired. I looked outside from the balcony and saw a kind of fuss that seemed to foretell something. A cousin of mine had already told us that on Thursday there had been open fire on the revolutionaries in Timisoara. But we didn't imagine things could get so serious. We turned on the radio and heard something rather confusing. Then we turned on the television and saw what was going on in the country; we began to follow the unfolding events. We didn't know what would follow. We thought things could get messy for us, considering that we were Jewish and all that chaos. But things were quiet in Iasi compared to the other cities.

I can't say that the change of the regime had any influence on how we asserted our Jewish identity. We observed the same traditions in the communist period and after. I went with my family to the synagogue and cemetery before the holidays and told my daughter what had happened to us during the war. We didn't build the obstacles on our own, it was the communists: we just kept on observing our Judaic traditions. For instance, in the communist period, I always celebrated Pesach: I cleaned the house, prepared the special dishes, had the hakham slaughter the poultry and went to seder evenings organized by the Community. We didn't wear the tallit in the street, but people did come to seder. Matzah was distributed through the Community: it was brought from Israel. And we had a waiting list for beef. When a beast was slaughtered in a kosher way we bought meat from the Community. At that time our chief rabbi was Moses Rosen 22, a very clever man who knew how to negotiate with the authorities on our behalf: that's why we didn't feel any restrictions.

When my father-in-law died in the 1980s my husband was still working, but he went to the synagogue every day for a whole year, in the mornings and evenings, to recite the Kaddish. He did that for his mother too. Once a year we organized a Yahrzeit, the commemoration of a departed member of the family. I would prepare a pound cake and bottle of wine and took them to the synagogue. We used to go to the cemetery before the holidays, especially before the high holidays. This is how we understood to observe the tradition and pay respect to the dead.

Before my husband died, we received a very substantial and timely help from the Federation [of the Jewish Communities in Romania] for one year. We got food and money for the heating in winter. When my husband's condition worsened, they sent us a woman once a week to help us around the house. I also received a compensation for the suffering endured during the Holocaust: there was a certain amount from Germany, Austria, Switzerland, from the Claims Conference.

I really wanted to emigrate, but my husband never agreed. We went to Israel as tourists; he liked it, but didn't want to stay. He wasn't a sociable man at all and maybe this is why he didn't want to leave for good. Yet, a few years ago, we had made up our minds and were determined to leave. We prepared a lot of papers and were planning to go to the Sohnut 23 to apply for emigration. But my husband got sick and never recovered. He died last year. And now I'll go to my children in Israel on my own.

Glossary:

Ronia Finkelshtein
Kiev
Ukraine
Interviewer: Inna Zlotnik
Date of interview: November 2002

Ronia Finkelshtein lives in the Pechersk neighborhood in the center of Kiev. She is a tall slim woman with gray curly hair. She has kind and vivid hazel eyes. She lives in a three-bedroom apartment on the first floor of a building constructed shortly after the war. She has all necessary comforts in her apartment. She has a collection of books on history and archeology and works by Russian writers and poets from the 1960-70s. The furniture in her apartment is 1960s style. It has become difficult for Ronia to leave the apartment, and Hesed has appointed an aid to help her about the house. Hesed provides food packages to her every month. Ronia's nephews call her from Israel, Moscow and Poltava. Her acquaintances and friends often come to see her. Ronia is a kind and sociable person and people like to be of help to her.

My family background
Growing up
My school years
Beginning of the war
Post-war
The Doctors' plot
Retirement
Glossary

My family background

My grandfather on my father's side, Moisey Finkelshtein, was born in Cherkassy in the 1860s. All I know is that my father came from a working- class Jewish family. He told me that Cherkassy belonged to Lithuania at some stage, then to Poland, and at the time my grandparents lived there it was part of Russia. The town had Polish, Jewish, Lithuanian, Ukrainian and Russian inhabitants. Jews constituted almost half of the population: There were about 1,000 Jewish families. There were several synagogues in town.

My grandmother was a housewife. The family was religious: They observed all traditions and celebrated holidays. My grandmother died when my father was a small boy, and my grandfather passed away in 1920, shortly before I was born. I wish I had asked my parents more about my grandparents during my childhood. After my grandmother died my grandfather remarried. I dimly remember my father mentioning his sisters, or perhaps, they were his stepsisters. Frankly speaking, I wasn't really interested in them. They lived in Cherkassy and perished during the Holocaust.

My father, Abram Finkelshtein, was the oldest child in the family. He was born in 1890. Two years later his sister Runia was born, Lisa followed in 1895 and Yunia in 1898. My father and Yunia finished cheder and the girls studied at home with a teacher. When my father was 13-14 years old he left for Poltava [350 km from Kiev]. Poltava was a big industrial town. My father was a laborer, then he finished an accounting course and got a job as an accountant.

My father's sisters and his brother also moved to Poltava after the Revolution of 1917. Runia finished a school for medical nurses and worked at the Jewish children's home. Lisa finished an accounting course and worked as an accountant. Uncle Yunia graduated from the Industrial Institute in Kharkov and became an engineer. When they left their parents' home in the 1910s, they stopped observing Jewish traditions. Young people were under the influence of revolutionary ideas at that time and atheists in their majority. Lisa got married. Her daughter, Vera, was born in 1930. Lisa, Runia, Vera and our family lived in Chkalov in the Ural [3,500 km from Kiev] during World War II, and after the war we returned to Poltava. Vera became a journalist and got married. She has two children: her daughter, Victoria, is the director of a swimming pool, and her son is a doctor. Uncle Yunia got married, too. He has a daughter, Ira. During the Great Patriotic War 1 he was at the front, and after the war his family returned to Kiev. Yunia was the chief engineer at the Geological Department.

My grandparents on my mother's side were born in Poltava, or in a town near Poltava, in the 1860s. After their wedding my grandfather rented an apartment and they settled down in Poltava. Now Poltava is a big town, a regional center. At the end of the 19th and the beginning of the 20th century Poltava was an industrial center: there were several plants, factories, smaller enterprises and shops. There were also theaters and libraries. Jews constituted about one third of the population in Poltava. There were also Ukrainians, Russians, Poles, Lithuanians and Belarus. My grandmother told me that the Jewish community was prosperous at the beginning of the 20th century: there were ten synagogues, a yeshivah, a cheder, a Jewish hospital, an old people's home and a Jewish library in town.

My grandfather' name was Moisey Izrailevich and my grandmother's name was Polina Izrailevich. They weren't a very wealthy family. My grandfather didn't have a house of his own. I remember the small building in which they were renting an apartment. They had a big verandah and two rooms, poorly furnished.

My grandparents were very religious and my mother, being their older daughter, did her best to please them. My mother, Adel Finkelshtein [nee Izrailevich], went to the market to buy a chicken and took it to the shochet to have it slaughtered, and she bought all kosher food for them. My grandfather knew Hebrew. He prayed every morning and evening and recited a blessing before every meal. They had a mezuzah on the door: a small box with a prayer inside. They touched it with their hands and kissed it before going into the house. It was believed to protect from evil. I liked the big bookcase in my grandparents' home: I enjoyed looking at the books. I couldn't read at that time and don't know exactly what kind of books they were, but I remember some bigger volumes in Hebrew and the Torah among them. The rest of the books were in Russian. My grandparents spoke Yiddish, especially when they wanted to conceal the subject of conversation from us. They also knew Russian. They celebrated all Jewish holidays and honored traditions. They went to the synagogue every Saturday and on Jewish holidays.

My grandfather was an accountant at the timber warehouse, and my grandmother was a housewife. She wore a white silk kerchief. She was a beauty: She was slim and tender and had a caring heart. My grandfather loved her dearly.

They had six children. Their oldest son, Savva, was born in 1887. My mother Adel was born in 1890, Sonia in 1892, Nyura in 1896, Aron in 1898 and the youngest, Tania, in 1902. Savva and Aron finished cheder, my mother and her sisters studied in grammar school for a few years. After that my mother didn't work or study. She was helping my grandmother about the house.

Savva didn't continue his studies after finishing cheder. His parents couldn't afford to pay for his education. Uncle Savva was a worker. He had a Jewish wife and three children: two daughters, Sarah and Nyura, and a son, Aron. Sarah had a son and a daughter, Sabina. When they were in evacuation in Leninabad their son fell ill and died. Uncle Savva died in Leninabad during the Great Patriotic War. After the war his wife, Sarah and Nyura moved to Ashgabad in Middle Asia. Sabina married a Russian man there and moved to Zhukovskoye near Moscow with her husband, and her mother Sarah. Sarah died there. Sabina and I correspond, and she often calls me.

Sonia married an accountant, Michael Rabichkin, a Jewish man. He worked at the sugar factory in Kolomak near Kharkov. Aunt Sonia moved to Kolomak. Their son, Boris, was born in 1914. Shortly after the revolution the Rabichkin family moved to Kharkov. Boris studied at the Jewish school. He spoke Yiddish fluently and even read Hugo in Hebrew. [Editor's note: Victor Hugo, French poet and novelist.] After school he couldn't enter a [higher educational] institute, as new Soviet laws only allowed young people from working class families to study in higher educational institutions. He finished an industrial school and became a worker at the Locomotive Repair Plant in Kharkov. Later he became a correspondent for the plant newspaper. He got married and had a son, Erik. His marriage didn't last long - they divorced. Boris entered the Faculty of Literature at the Pedagogical Institute in Kharkov. He married a Jewish woman, Fania Shtitelman. In the late 1930s their son, Sima, was born.

Nyura married a Jewish man, Ilia Gershinovich. Their son Volodia was born in 1926. In the 1930s the Gershinovich family moved to Moscow. During the Great Patriotic War Aunt Nyura and Volodia were in evacuation in Leninabad, Middle Asia, and after the war they returned to Moscow. Volodia finished a military school there and married a Jewish woman. They had two children: Galia and Alik. Their family often moved from one place to another because Volodia was a military man. Aunt Nyura lived in Poltava.

Aron finished a military college in Leningrad. He married a Jewish girl called Marusya and they had a son, Jacob. Aron served in a military unit in Leningrad and Marusya was a housewife. He finished a tank school shortly before the war. During the Great Patriotic War he went to the front and perished. Aron and Marusya were in the blockade of Leningrad 2. They starved to death.

My mother's youngest sister, Tania, graduated from the Pharmaceutical Faculty of the Medical Institute in Kharkov and worked as a pharmacist in a pharmacy. She was single. During the Great Patriotic War she lived in Chkalov in the Ural with Aunt Sonia's family. After the war she moved to Kiev with them and lived there until she died in 1982. She was buried in the town cemetery.

My mother's sisters and brothers were not religious: they didn't observe traditions or attend the synagogue.

My father worked as an accountant in Poltava in 1913 and could provide well for his family. I don't know how my parents got acquainted. Aunt Nyura told me that my father was engaged when he met my mother, but when he saw her, he fell in love with her at first sight. He left his fiancée and married my mother. My mother's parents were religious, so my parents had a traditional Jewish wedding. My grandmother told me that there was a chuppah installed in the yard of their house: a velvet canopy on four posts. My mother wore a fancy wedding gown and a white veil covering her head and face. My father wore a new suit. The rabbi said a prayer, gave his blessing and pronounced the marriage contract. My mother's relatives, neighbors and my father's friends came to the wedding. There were tables laid in the yard and klezmer musicians playing at the wedding party.

My father rented a room on the first floor in the center of Poltava. My mother became a housewife. My sister, Luda, was born in 1914. My mother was told that Jewish tradition didn't allow to name a child after a living relative, but she paid little attention to this. She liked the name Luda, which was the name of one of my mother's cousins. The girl was very pretty, blonde and had blue eyes, but there was something wrong with the way she was fed. The baby died of dyspepsia at the age of 7 months. My mother was grieving and wore mourning clothes for a long time. The revolution of 1917 didn't change my parents' life style. My father continued to work as an accountant and my mother remained a housewife.

Growing up

I was born on 22nd August 1920. I was named Ronia after my deceased great- grandmother on my mother's side. It's an ancient Jewish name. We lived in a 20 square meter room my father was renting from a Jewish landlord. We had a leather settee, my wooden bed and my parents' bed with nickel balls. My father had a desk with carved legs and a bookshelf. There was a small yard near the house with a big lime tree, two old apple trees, a few jasmine bushes and a dogrose plant.

My mother was a very nice and kind woman. She took care of my father, me and my grandparents. My father first worked as an accountant and then as an inspector at the Oil Sales Company. He loved me a lot and spent plenty of time with me: he bought me books and toys and allowed me to do anything I wanted. Naturally, I loved him more than I loved my mother.

Aunt Nyura lived in our neighborhood, so my cousin Volodia and I were growing up together. We spoke Russian at home. My father and mother knew Yiddish and Hebrew. My mother studied in Russian at the grammar school and got more accustomed to speak and write in Russian. When our parents wanted to conceal the subject of a discussion from their children they switched to Yiddish, but it didn't really work the way they had expected. We grew up in a Yiddish environment hearing it in the streets and at our grandparents' home.

Our landlord sang at the synagogue, and my mother and I went to listen to him. The synagogue was a one-storied building in Komsomolskaya Street. Men prayed on the ground floor and there was a special area for women. There was a bigger two-storied synagogue in Gogolevskaya Street. My father wasn't religious and didn't go to the synagogue, but my mother attended the synagogue on all big holidays. I liked Jewish holidays. I remember the celebration of Rosh Hashanah, Chanukkah, Pesach and Purim. My mother made traditional Jewish food for our family and for my grandparents. We didn't follow the kashrut, but we didn't eat pork and didn't mix meat and dairyproducts. My grandmother, though, followed the kashrut strictly and my mother made kosher food for her. Our family got together at the table at my grandparents' on Jewish holidays.

My mother had special dishes and utensils for Pesach that she kept in the storeroom for the rest of the year. Before Pesach she did a general cleaning of the house. She removed all bread and flour from the house. We celebrated the first day of Pesach at my grandparents'. The table was covered with white tablecloth and there was gefilte fish, chicken, sweet and sour stew and red wine. My parents hid matzah under a pillow for the children to search for it. My grandfather put on his tallit, sat at the head of the table and said a prayer. My cousin, Volodia, and I were supposed to take the matzah from under the pillow on the chair beside my grandfather in a way that he didn't notice. It was a challenge.

I remember how Volodia and I looked forward to Chanukkah because we got some money on this holiday. We celebrated it with our landlord. I liked it because he used to give me a silver ruble while my grandfather only gave me 50 kopecks. On Purim my mother made a sweet honey dish - hamantashen - triangle pies stuffed with poppy seeds. I remember my mother making teyglakh: she made small balls from eggs and flour, baked them and dipped them in boiling honey. Then she put them on a board, pressed them into a thick layer and cut them into small cubes.

My grandmother wanted to raise us religiously. I remember my cousin Volodia often saying to my grandmother, 'There is no God!'. I begged him to say to her, 'Yes, there is a God' because I saw how hurt she felt hearing this heresy. But he was stubborn and kept saying, 'There is no God and that's it!' This was the period of the official struggle against religion 3, and Volodia and I were growing up under the influence of this propaganda of atheism.

My grandfather had acute problems with his stomach ulcer in 1925. At that time my grandmother was dying in the room next door. She died from pneumonia within three days. I didn't go to my grandmother's funeral, but my mother told me later that she was buried in the Jewish cemetery and that there was a rabbi at her funeral. My grandfather was grieving over his wife and didn't recover for a long time. Aunt Tania lived with him, but my mother took him to our home after a little while, because Tania didn't take proper care of him. She didn't observe Jewish traditions. My mother cooked kosher food for him, lit candles on Saturdays, and we celebrated all Jewish holidays.

When I turned 5 I went to the group of a German governess, Mata, who had finished the Froebel Institute 4. There were 6 children in her group, Jewish and Ukrainian. We went to walk in the park and she spoke German with us. I learned to read and speak German that way. She also taught us manners, and we played a lot. There were several parks in the center of Poltava: a beautiful pioneer park and a birch garden.

I saw a chuppah in our yard at about the same time. Our neighbors' daughter had a wedding ceremony. Our neighbors were wealthy people and they made a beautiful chuppah on four posts. The bride was wearing a wedding dress and had her head covered with a light shawl. The rabbi said a prayer. It was a beautiful sight.

The son of our landlord and his family lived in a two-bedroom apartment next door. He had two sons: Misha and Izia. They were a little bit older than I and we often played together, but they didn't really enjoy my company. They were boys and had different interests. They were a wealthy family. It was the period of the NEP 5 and they had two cinema theaters in the center of Poltava: 'Record' and 'Coliseum'. Misha and Izia took me to all movies. We watched 'A Thief from Baghdad', 'New York', 'A Kiss from Mary Pickford' and others. I don't remember what they were about, though.

There was a theater in the center of Poltava, but there was no theatrical group in the town. Theaters from other towns came on tours. I remember opera and ballet performances: 'Red Poppy', 'Bayaderka', 'Swan Lake' and 'Sleeping Beauty'. There was no Jewish theater in Poltava, so no Jewish theater groups came on tour.

In 1928, at the end of the NEP period, these cinema theaters were nationalized and our landlords moved to Leningrad. We occupied one of their rooms, and my grandfather lived in his own room. I had many toys: Aunt Lisa and Runia, who lived nearby, gave them to me. They brought a beautiful doll from Kharkov. Later I got skis and skates. Misha, Izia and I were fond of walking on stilts and were very good at it. I also played chess and dominoes.

My school years

When I was 8 I went to a Russian secondary school near our house. There were many Jewish children in our school. They didn't know Yiddish because their parents believed it was better for them to study in Russian schools to make their further education easier. In 1929 our house was transferred to the military. We received a two-bedroom apartment in a two-storied building near a big market. I had a room of my own, my parents lived in the bigger room. My mother bought a new cupboard and put my grandfather's bed behind the cupboard. We also had a wardrobe and two sideboards. There was a bookshelf in my parents' room. I also remember a desk covered with heavy green cloth and a low marble table. I had a wooden bed, a wardrobe and a book stand with my textbooks in my room. I liked reading, but we didn't have many books at home. We borrowed books from one another at school. We mainly read Russian classics. I remember books by Sholem Aleichem 6 and Jewish writers in Russian. There were many children in our yard. We played together, planted flowers and fed dogs. I had Russian and Jewish friends.

When we moved to a new apartment I went to another school. It was a Russian secondary school. I became a pioneer at school. The admission ceremony took place in the cultural center of the knitwear factory named after Nogin. I was to turn 10 in three months' time. When I came onto the stage and the commission asked me how old I was, my classmates began to whisper that I should tell them that I had turned 10. I couldn't lie and said that I would be ten soon. I was very concerned that they wouldn't admit me because children only became pioneers after they had turned 10. I was admitted, and when I got my red necktie I felt very happy. There were also badges with pioneer fire flames. I remember how proudly we were marching home past the synagogue. We ran into the synagogue, but were told to get out of there. We couldn't understand why. My grandfather was skeptical about my becoming a pioneer, but he understood that it was the trend at the time. I continued to celebrate Jewish holidays with my family, but I didn't tell anybody at school about it.

We had various clubs at school, such as a defense club and a physical culture club. We issued wall newspapers and took an active part in electoral campaigns. We went around the town on trucks holding posters. On Soviet holidays we arranged amateur concerts, recited poems and sang Soviet songs. I studied well. I was good at all subjects, but my favorite one was mathematics.

My grandfather died in 1932. He was buried in the Jewish cemetery. I wasn't allowed to go to the funeral, but my mother told me that there was a rabbi there. After my grandfather died our family celebrated fewer Jewish holidays until we stopped celebrating them completely. The Soviet power struggled against religion. When the older generation was still alive their families celebrated Jewish holidays, but later I didn't see any family that observed any traditions. In our family only my grandparents were religious, and the following generations lost their commitment to the Jewish way of life. Of course, they all followed the covenants and carried God in their hearts, but there was no outward demonstration of their faith. They didn't go to the synagogue or follow the kashrut. However, my mother tried to keep some traditions: We celebrated Pesach and had matzah at home. My mother fasted on Yom Kippur. She fasted until I strictly forbade her to when she grew older. She had diabetes. I gave her injections and told her that it was said that if a person was ill this person was released from strict obedience to religious rules.

I had a Russian friend, Lyusia, who was lame. Her mother used to say, 'Ronia, how I wish that Lyusia married a Jewish man. Jews are such good husbands. He would take care of her'. It was a common opinion that Jews made good and caring husbands at that time. And Lyusia did marry a Jewish man when the time came.

I became a Komsomol 7 member in 1936, when I was in the 9th grade. It was a natural flow of events - from pioneers to Komsomol members. I never took part in public events, but it didn't ever occur to me that I might skip Komsomol. When I was in the 10th grade we were allowed to put up a Christmas tree at school, it was so lovely! Some traditions have ancient roots, and the tradition to decorate a Christmas tree dated back to the times of Tsar Peter [Peter the Great] 8. It was hard to eliminate old traditions from people's lives and many people kept having a tree. Christmas Trees were forbidden before with the excuse that it was a waste of trees. [Editor's note: Actually, Christmas trees were forbidden by the Soviet power as vestige of the bourgeois past.]

There was one Jewish lower secondary school at the Jewish children's home in Poltava. Aunt Runia, my father's sister, worked at this school as a medical nurse. She took children home to make them familiar with life at home. I had many friends from this school. Vera, the director of this children's home, was a very nice and kind woman. She was like a mother to the children. She spent all her time with them, and they loved her. They had clubs at school and organized amateur concerts. To complete their secondary education these children went to ordinary schools. There were some of the children from the children's home in our school. They lived in the children's home until they finished secondary school. My mother invited many of them to our home to treat them to something delicious - she cooked traditional food or gave them tea and sweets, just to support them and let them know what the warmth of a home feels like.

Two of my uncles were arrested in 1937 [during the so-called Great Terror] 9. One of them was my mother's brother Semyon. He was a prosecutor in Kharkov. He was a very smart and intelligent man. The other one was Nyura's husband, Ilia Gershinovich. He was chief engineer at Dnepro power station, and later worked for Kaganovich 10. My aunts went to numerous authorities to find out what they were charged for, but they got no explanation. Only when the process of rehabilitation began [following the Twentieth Party Congress] 11, we found out that our relatives had been executed in 1937 and only found 'not guilty' in 1953.

Back then a terrible tragedy struck my Jewish friend Musia Drobnis, my schoolmate. Her father was Chairman of Sovnarkom [Presidium of the government of the USSR]. He was a big official. He left Musia's mother and moved to Moscow in 1923 when one daughter was a year and a half and the other 3 years old. The girls' mother worked at the stocking factory. Her ex- husband helped her every now and then, but they were very poor. In 1937 Musia's father was the director of a huge industrial enterprise. He was charged for derailing trains and arrested. Musia's family became impoverished. I remember them buying jam and eating it with brown bread. They enjoyed it so much that I felt extremely sorry for them.

The girls' mother was also arrested. She was accused of distributing anti- Soviet flyers. We didn't believe it. We knew that she went to struggle for the Soviet power when she was 13. Musia and her sister were expelled from school and forced to move out of their apartment. Their lives were ruined, they didn't have any means of living and had to do any work they could find. They were treated as members of families of 'enemies of the people' and couldn't even hope to get a better job or any further education. After 1953 Musia's parents were rehabilitated posthumously - it turned out they had been executed in the late 1930s.

I finished school in 1938. My friends Shura and Nina and I submitted our documents to the Kharkov Chemical Technological Institute. We were admitted. I lived in a hostel in the first two years. There were four of us sharing a room: Dora, Shura, Nina and I. We enjoyed ourselves, went to the cinema, theater and to parties, read books and went for walks. When I became a 3rd year student I moved in with my Aunt Sonia. Her son had graduated from the Institute before the war and lived with his wife Fania, an archaeologist, in his own apartment.

Beginning of the war

After my 3rd year I went for practical training to Zaporozhiye [250 km from Kharkov]. On 22nd June 1941 we went on an excursion to the Dnepro power plant near Zaporozhiye. It was a beautiful sunny day. We got off the bus and saw a crowd of people listening to a radio on a post. It was Molotov's 12 speech about the beginning of the war in the USSR. I knew that Europe was in war, but we were assured by propaganda that Hitler wouldn't dare to attack the Soviet Union. We rushed back to our hostel, and our management called the Institute and told us that we were to go back to Kharkov. We managed to get train tickets and returned to Kharkov within a few days.

I soon received a letter from my parents in Poltava. They wrote that my father had got an assignment to the oil terminal in Orsk, Ural, and my mother and I could go there by train. My mother wrote that the train was to stop for a longer interval in Donbass, and I could join her there. She had had some time to pack our luggage, which made our situation during evacuation easier. We met two days later in the town of Solnechnoye, Donbass. From there we headed to the Ural. We saw bombed down trains on our way and our train avoided air raids only by some miracle.

We managed to get to Chkalov [3,000 km from Poltava]. Zholtoye village, where the oil terminal was located, was between Chkalov and Orsk. My mother and I were waiting for our father to arrive. We were helpless without him. My mother had never worked before, and I didn't have a profession. Some time later my father's sisters, Runia and Lisa, and Lisa's daughter, Vera, arrived in Zholtoye. We were informed that my father had arrived at the oil terminal, but that he was ill. He had pneumonia before the war. He had left Poltava on a truck and caught a cold which resulted in tuberculosis. He was very ill, but there was no hospital or medication in Zholtoye.

There were six of us living in Zholtoye: my father, my mother, Aunt Lisa, her daughter Vera, Aunt Runia and I. We all lived in one room where my father was lying in bed, ill with tuberculosis. My mother's sisters Tania and Sonia, Boris, his wife Fania and their son, Sima, also arrived in Chkalov, Ural. My father went to work, even though he was ill. From September 1941 to May 1942 my mother and I looked after him. My mother went to the neighboring villages to exchange clothes for food for my father: We got butter and white bread. We didn't have much luggage, just some dishes, a few clothes and books, but we had to exchange all for food. I put on my father's winter boots and coat and went to Chkalov - I don't know how I found my way in the snowstorms - to get white bread for father because he couldn't eat brown bread. He couldn't digest it. The illness was stronger. My father died in May 1942. The area where we lived was flooded, and we couldn't get to the nearest cemetery in Orsk. We buried my father near the station in Chkalov.

My mother didn't work and we had to decide what we were going to do. I corresponded with my co-students and they sent me an invitation to come to the Institute. My mother and I decided that it was best for me to complete my education and get a profession. My Institute was evacuated to Alma-Ata in Middle Asia [2,000 km from Chkalov]. My mother and I arrived in Chirchik [4,000 km from Poltava]. There was a rich market in Chirchik. I couldn't resist the sight of grapes. I ate some and fell ill with typhoid. It resulted in pneumonia. I stayed in hospital for two months. My mother also lived in this hospital.

We had sold all our belongings and were starving. We couldn't make a living and went to Leninabad [5,500 km from Poltava] where Aunt Nyura and Volodia lived. Aunt Nyura was a doctor at the preserved food factory. At that time students of the Odessa Technological Institute came for training to this factory. Aunt Nyura introduced me to some students, and they told me to study at their Institute in Stalinabad, as one got a stipend and food portions there. My mother and I went to Stalinabad, and I studied at the Odessa Technological Institute for a year and a half. We stayed in the basement of a hostel in the unfinished House of the Government. There were six of us: four students from Odessa, my mother and I. My mother and I shared a bed, which was a usual way of living at that time. Our co-tenants, Lyusia and Fira, were Jewish, and Luba and Tania were Russian.

In August 1944 the Institute was to re-evacuate to Odessa, but the director didn't allow me to take my mother with me. I said to him, 'In that case I'm staying too. I'll find a job and a place to live'. He felt sorry for me and allowed my mother to come with us. In Odessa we lived in the hostel and shared a bed again. My mother was too old to go to work, and we lived on my stipend and the food that I received at the Institute. In January 1945 we went to have practical training in Leninakan, Armenia, and I sent my mother home to Poltava. I couldn't take her with me - the tickets were too expensive. Our house had been destroyed, and my mother stayed with my father's sister Lisa. Lisa, Runia and Vera were back from evacuation. My mother helped them about the house. After a month and a half I returned to Odessa.

Post-war

I remember Victory Day on 9th May 1945. We celebrated it in Odessa. It was a day of great joy. I remember the fireworks, the trees in blossom, people infatuated with victory, hugging each other, crying and dancing. I graduated from the Institute a month later and got a job assignment to the packed food factory in Kiev. I was an engineer there and received a room in the factory hostel. My mother came to me from Poltava. However, soon this factory was closed as an non-profitable enterprise. I lost my job and place to live.

My father's brother, Yunia, who was chief engineer at the Geological Department in Kiev, helped me to get employment at the Laboratory of Secret Testing at the Geological Department. My cousin Boris, his wife Fania and their son Sima returned to Kiev from Chkalov. Boris and Fania worked at the Institute of Archaeology and lived at the Institute - there were five rooms for the staff. I moved in with Boris and Fania, and my mother left for Poltava again.

Boris, Fania and I were very happy to learn that the state of Israel was established in 1948 and that the Jewish people finally had their own home country.

I worked at the Geological Department for five years. In the early 1950s, during the campaign against cosmopolitans 13, five employees of our laboratory, including me, were fired because we were Jews. I had access to sensitive information before. This access was cancelled, and my photo was removed from the Board of Honor. I was looking for a new job, but Jews weren't employed.

Later the Geological Department offered me a job at a geological expedition near Genichesk [700 km from Kiev]. There was a vacancy there because it wasn't an attractive location to work at. I was offered the position of the manager of the laboratory. The expedition site was 35 kilometers from the railroad. We were searching for nickel and cobalt - this was also sensitive area, but I was allowed to go there. [Editor's note: Natural resources deposit areas were state secrets in the USSR.] I took my mother with me. I lived with her and a friend of mine in a small room. I was glad that my mother was with me. She was a great cook and a very hospitable person, and my colleagues liked to visit us. Those were two beautiful years in my life (1952-1954). We were a great team of geologists and enjoyed working together. We got together in the evening to sing songs, discuss the latest news and books that we had read, had tea and danced. Life seemed wonderful to us.

The Doctors's plot

Soon we heard rumors that the Soviet power was planning to deport Jews to the autonomous Jewish region of Birobidzhan 14. It was a trying period: the Doctors' Plot 15 was at its height. We were living in fear. We got up in the morning and listened to the radio. Of course, we didn't believe in Jewish doctors being murderers. We were old enough to understand that it was a plot. Then Stalin fell sick, and again we rushed to hear the news on the radio. On 5th March 1953 Stalin died, and there was mourning all over the country. My first thought was, 'What's going to happen now? If there were persecutions before what would they do to the Jewish people now?'. My mother and I remembered the repression of 1937 and didn't feel any sorrow about Stalin's death, but many people sincerely believed in his impeccability and cried. I was concerned about the uncertainty. Many years later Aunt Sonia recalled the time when Stalin died and said to Boris 'How we lowered our eyes to hide our joy from other people'.

Our expedition was over in 1954, and we returned to Kiev. We had no place to live and Aunt Sonia gave us shelter in her house. They exchanged their apartment in Kharkov for one in Kiev. I began searching for a job, but due to state anti-Semitism it was almost impossible. I never faced everyday anti-Semitism. My colleagues always treated me nicely. Uncle Yunia helped me again: He got me a job at GIINTIZ [State Institute of Engineering and Technical Survey]. We completed surveys for the construction of sugar factories and other industrial facilities. I submitted my request for an apartment for my mother and me. Meanwhile we were living with Aunt Sonia and Uncle Misha in their 30 square meter room. Their son, Boris, and his wife, Fania, played an important role in my life.

After the war Boris and Fania worked at the Institute of Archaeology in Kiev. Boris had finished the Faculty of Literature at the Pedagogical Institute, but he specialized in archaeology and had inventions in that field. In the early 1960s the Institute of Archaeology sent him to a reserve in Olvia [400 km from Kiev] where he was the director for two years. Boris was successful with his work in archaeology. He also wrote poems and short stories, but he wasn't ambitious and didn't publish his writings. Fania was very smart. She was the manager of the antique section of the Museum of Western and Oriental Art in Kiev in the 1970s. I liked to visit her at home. She always had gatherings of interesting people: archaeologists, historians, poets and writers. Her friends became my friends.

I got along well with my friends at GIINTIZ. We went to all concerts at the Philharmonic and the Conservatory. I liked performances of Russian and Ukrainian drama - there was no Jewish theater in Kiev at that time. Neither my friends nor I went to the synagogue. Of all Jewish holidays we only celebrated Pesach. My mother always got some matzah for Pesach, but we didn't really follow all the rules when we celebrated this holiday. We didn't light candles on Saturdays either. It wasn't customary in our circle.

When I was 43 I received an apartment. My colleague and I got a two-bedroom apartment in the Otradniy neighborhood, far from the city center. I got a room and my colleague got a room. My mother and I shared my room. My mother didn't have a right for this apartment as she wasn't an employee of our Institute. She was very happy that we had a dwelling of our own, but she only lived in this apartment for three years. She passed away in 1966. She was buried in the Jewish section of the Baikovoye cemetery.

Retirement

I retired in 1975. I received a good pension of 132 rubles. I would have stayed at work longer, but I had to retire: Fania and Tania were very ill and we had to look after them. Boris, Fania and I decided to exchange our apartments for a three-bedroom apartment in the center of the town. It was better to live together to look after Boris' parents and Aunt Tania. Aunt Sonia and Uncle Misha died in the late 1970s, Aunt Tania passed away in 1982. They were all buried in the Jewish section of the Baikovoye cemetery.

Looking back I realize that I lived my life looking after my relatives: I gave them injections, took them to hospitals and looked after them. I haven't got my own family. I never met the man that would have made me feel like changing my whole life. My relatives always came first in my life.

Sima moved to the US in the 1970s. Boris, Fania and I visited him in 1990. It was my first trip abroad. We went to New York, Philadelphia, Chicago and Washington. We visited many museums. I am very happy I've been there, but during our visit Sima died in a hotel. Fania was grieving over him, and it was a great loss to Boris. Sima's daughter, Helen, moved to Israel shortly after Sima died. She almost convinced Fania, Boris and me to move there, too. We even had our documents processed, but at the last moment we changed our mind. To change life so dramatically at our age was just too much. Erik, Boris' son from his first marriage, also lives in Israel. I visited Israel in 1990. It's a wonderful country. I liked everything there. We traveled a lot, but I couldn't wait to go back home, to my town and friends.

Fania died of an infarction in 1992. Boris and I missed her a lot. Our friends supported us and often came to see us. Boris and I receive food packages at the synagogue twice a year. [The synagogue in Kiev supplies food to needy Jews at Rosh Hashanah and Pesach to support poorer people.] Once, when I was on my way to the synagogue to collect half a kilo of butter, I met an old non-Jewish woman. She asked me what I was going to get at the synagogue and when I told her she commented, 'How wonderful that you get support. There's nobody who thinks about us'. Frankly speaking, I felt ashamed of being privileged compared to many other old people who are less fortunate.

Boris died in 2000. I seldom leave my home now. A few years ago a fence fell on my back and injured my spinal cord. I have a nurse from Hesed called Nina Antonovna. She comes to help me around the house. There is another woman, Katia, who comes to cook. I receive a pension of 151 hryvna and I can pay these women. My niece, Galia Gershinovich, also supports me. She's a journalist in Moscow. She once said to me, 'Aunt Ronia, just imagine how happy my father would have been to know that I support you'. She sends me 600 rubles each month and this amount is almost enough to cover my monthly rent and living costs. It's very touching of her to support me. I can't pay her back anything except for my cordial appreciation of what she does for me. I understand that she doesn't have too much herself, but she still finds it possible to share what she has with me.

My cousin Vera lives in Poltava. She is a journalist with the radio. There is also my cousin Ira in Kiev. All my nieces and nephews are married to Russians: Sabina, Savva's granddaughter, is married to a Russian man, my brother Volodia's children Galia and Alik are married to Russian men with Kazakh and Tatar ancestors. I believe, love is the essential thing in a marriage, and nationality doesn't matter that much.

I am very happy that I'm not alone: Nina Antonovna and Katia take care of me, my nephews and nieces from Israel, Moscow and Poltava call me, Galia supports me by sending some money and my friends come to see me. The curator from Hesed brings me food packages twice a month. She also invites me to attend lectures on history, traditions and the culture of the Jewish people and go to concerts, but I'm too old to go. I am glad that people haven't forgotten me - it makes my life easier.

Glossary