Travel

Vera Leontievna Doroshenko

Vera Doroshenko, her sister Alla and her mother Raissa Shtein.

Vera Doroshenko
Kiev
Ukraine
Interviewer: Vladimir Zaidenberg
Date of interview: March 2002

I, Vera Doroshenko (nee Shtein), was born on 21 December 1921 in the town of Zvenigorodka Kiev region.

My family background

Sergei Mikhailovich Dubov, my grandfather (my mother's father), was born in 1847. His Jewish name was Srul Moishkovich. My grandmother Anna Yakovlevna Dubova was born in 1895. They lived in the village of Stetsovka Zvenigorod province. My grandfather's father died when my grandfather was still a child and his mother married a Russian man. He served 25 years in the tzarist army. He treated my grandfather well. My grandfather learned farming from his stepfather. Before the revolution my grandfather was manager of baron Vrangel's estate (baron Vrangel was an aristocrat, a general in the tzarist army and a very influential man in Russia), and later - of Prince Kuragin's estate (Prince Kuragin also came from an ancient aristocratic family). These families had estates all over Russia and they used to sell them, exchange or put at stake along with all servants. When a landlord was visiting his estate he demanded that all people living around served him. They, for example, had to hunt for pigeons, cook them and serve them as his meal. He would have brought his girls with him, and they were feasting, gambling, etc. My grandfather's landlord would have asked my grandfather to lend him some money to buy his lover a present. My grandfather was a great specialist in sugar beet growing. However, he was paid a miserable salary.

My mother's mother Anna Yakovlevna was a very wise Jewish woman. She was a member of an arbitrary court in her village (this was a public court, dealing with all kinds of everyday life problems). There were three of them in this court (two men and Anna). Hers was a decisive opinion. She was much respected and her opinion was highly valued. [this was a kind of arbitrary court. It was established in bigger villages. The wisest and most experienced people in the village were elected to this arbitration sitting. They were mostly men at that time, of course. A woman must have had an outstanding personality to be elected into this kind of arbitration. This arbitration was there to resolve all kinds of problems and disputes that people dealt with. For example: somebody refusing to pay his debt to another villager, or any interface and interrelation issues, arguments and disputes.]

They had a huge house with ten rooms. They had an orchard, a pigsty, chicken and a cow. My grandmother had servants. She had a small dairy store in the town of Zvenigorodka. She sent her milk products (milk, sour cream, cottage cheese) there every day. This business of my grandmother was much support for her family.

At home my grandmother and grandfather spoke Ukrainian and Yiddish. They were fluent in both languages. They were religious people. They observed traditions and celebrated holidays and they honored Sabbath. There were no other Jews in Stetsovka where they lived and there was no synagogue. They went to the synagogue in Zvenigirodka for big holidays like Pesah, Purim or Rosh-Hashanah. My grandma not wore wig. I think that they did not keep koshrut, anyway I never heard of that that in the house was kosher meal.

My grandparents' family was big. They had 9 children. The oldest girl Maria was born in 1885, her brother Samuel - in 1890, Rosa - in 1893, Efim - in 1894. My mother Raissa was born in 1895, and her brother Vladimir was born in1896. These are my mother's brothers and sisters that I knew about. There must have been other children, but I've never been told about any of them. The oldest daughter Maria finished school and got married. She died in 1920 from typhus. My grandparents' sons studied in a commercial college in Zvenigorodka after school. They studied at the accountant department. My grandfather had to obtain a special permit for his Jewish children to study in the chief town of the province. My grandparents' children were not raised as Jews. They were growing up among Ukrainian people and they had no idea of the traditions or religion of their own people. I just think that my grandmother didn't have time to tell them about such things.

When WWI began in 1914 Samuel and Efim were recruited to the guards regiment, as they were tall men. They were privates in the tzarist army until 1918.

My father Leonid Efimovich Shtein was born in 1890 in the village of Gruzkoye, Pervomaysk district, Odessa region. I know very little about his parents. I know that his father Efim Shtein was a brewer. My father's mother Rosa Shtein left her husband for some reason after my father was born and was raising her son alone. I believe, they were religious people but my father wasn't raised as a Jew and didn't understand a single word in Yiddish. My grandmother died when my father was 7 or 8 years old. He lived with my grandfather for some time, but then he left home when he was 14 and found a job at the Nikolaev factory. This was a part of the Nikolaev shipbuilding plant. They manufactured equipment for the water mills and windmills.
In 1911 my mother finished school (8 years). Her school certificate gave her the right to teach at school. Her older brother came to Zvenigorodka to take her home by train. At that time young ladies were not supposed to travel alone. My father happened to travel on the same train. He had worked at that factory for several years by then and was a specialist in flour grinding enterprises. He was traveling a lot. He was going on one of his business trips and met my mother on that train. They liked each other and exchanged addresses. They wrote letters to one another for three years and my father often visited my mother. Then he finally proposed to my mother. My grandfather and my mother's brothers liked him and they had no objections to their marriage. In the summer of 1913 my grandmother Anna died from illness and hard work.

My parents got married at the New Year night of 31 December 1913. My father was actually late for his own wedding. He was coming to Stetsovka on a horse-driven wagon and one of the wheels broke. That's why he arrived late at night. My mother burst into tears on seeing him. She said to him "Why are you so late? It's New Year soon, and everything is ready for the ritual, and you got stuck somewhere. I really feel ashamed in front of all these people". And my father said to her "It is no hurry. I'm getting married once in a lifetime. It is no hurry. I managed to arrive before the New Year. I am not late for my own wedding". Mummy wasn't quite happy about my father being in no hurry. They had a wedding following all Jewish traditions. They had a huppah and Jewish musicians. They also invited the rabbi from Zvenigorodka.

After their wedding my father took my mother to the village where he was building a mill. I don't remember what village that was. In 1916 they moved to Zvenigorodka and my father bought a big wooden house with 7 rooms. There also was a an outhouse and a garden. They settled down there for many years. And so they started their cattle and poultry yard and an orchard and a vegetable garden. My mother's father moved to join them in 1916. He wasn't working for landlords any more. He started making wagons and carts for farmers. There was a spot in the yard oft heir house where my grandfather was doing his work. In 1914 my older brother Yakov Shtein was born. In 1915 my parents got another son and the boy was given a name, but he only lived a few weeks. What happened was that at that time my father's father Efim Shtein was visiting my parents. And he happened to drink the breast milk that was meant for the baby. To conceal this fact he gave the baby some cow milk. The baby got sick with diarrhea and died. My parents terminated any relationships with my grandfather. We don't know what happened to him. In 1920 my older sister Rosanna Shtein was born. I was born in Zenigorodka on 21 December 1921

In 1916 my father was recruited to the tzarist army. In 1917 after the revolution he joined the Red army. What happened was that my father's army was in Petersburg at the time when Lenin was saying his speech on the armored vehicle for 25 hours in a row. My father was listening to him, and this speech turned him into a convinced revolutionary. Father always sympathized to revolutionaries, and this speech else more bolted its in the faith in ideals revolution. After he returned home in 1918 he became the first Chairman of the Millers' Union in Zenigorodka. His portrait and an article about him were published in the '"Trud" ("Labor") newspaper in Moscow. In 1920 my father was the leader of the partisan unit in Zenigorodka. This partisan unit was fighting against various counterrevolutionary gangs. There was a gang of Ataman Gryzlo. This Gryzlo was hiding somewhere near the town. My father found out that some farmers were bringing him food, clothing and even wood. My father went alone to that ravine where he was hiding. When he descended the steep slope of the ravine he saw Gryzlo sitting beside the fireplace. Gryzlo was taken by surprise and my father took away his weapons, tied him and escorted him out of that ravine. After the civil war my father became a miller.

Growing up

I have bright memories about my childhood. I remember our house and Zvenigorodka. I loved my grandfather Serei Dubov, my mother's father. He was living with us and my family called me my grandfather's "little tail". My grandfather often went to the synagogue and sometimes he took me with him. I was interested in everything and my grandfather used to tell me stories about the Jewish people and religion. There was a rabbi in Zvenigorodka. I even remember the Jewish wedding of my father's friend Brodianskiy. I was so excited when the ride and bridegroom went beneath the huppah. In 1926 the synagogue was closed. [Then new (Soviet) power fought with the religion. In these s were locked nearly all religious temples on the whole Soviet Union.] Our parents were not religious. Neither my sisters nor my brothers or I were raised Jews. I only remember what my grandfather told me when I was a child.

Life was joyful in our house in Zvenigorodka. In 1920s my mother's sister Rosa with her husband and her brother Efim with his family moved to our house. And there was enough space for all of us. However, Efim soon moved to another town to work as executive director of a sweet beet collective farm.

There lived many Jewish people in Zenigorodka. My parents had many friends that were visiting them. I remember the Rosental family - Manya and Israel. There was also the Kirzner family. They had 3 children. Kirzner was a specialist in manufacture of cereals and flour. There was lawyer Matt, a very highly respected man. These families were not religious, but they celebrated all Jewish holidays. It was a tradition with us. We visited one another, and had tea parties, made strudels with jam and nuts and cookies. There was no synagogue, but the people celebrated holidays together. The Jews communicated in Ukrainian, using Yiddish words every now and then. They danced waltz, tango, Cracovienne [Public polish dance], polka and freilehs [Public Jewish dance]. My brother Yakov was playing the piano and my mother dancing with her shoes off. I remember other people used to borrow our piano for a Jewish wedding or other holidays.

At some time the authorities decided to build a power plant in Zvenigorodka. My father was appointed director of the construction site and later - director of the power plant. I remember the festive start up of the plant in 1927. This was a great event for Zvenigorodka and the whole town got together to celebrate it. The town gained much from this power plant - power supply to the houses, light posts for lighting streets, cinema theatre.

I went to school in Zvenigorodka, then continued my studies in Uman and Vinnitsa, and finished the 10th form in Kiev. These were ordinary Ukrainian or Russian schools that I went to. There were children of various nationalities in those schools, we didn't care about the nationality then, and we were all equal and friends. I was an active pioneer and later became a Komsomol member. I enjoyed doing social work, like helping other pupils with their studies if they were having problems, participate in collection of scrap and waste paper and study the works of Marxism-Leninism classics.

My father studied at the extramural department of Kiev Polytechnic Institute. His tutor and teacher was German Iosifovich Reizner. He was German. He was the one who was teaching him the profession of a mechanic at Nikolaev plant in 1904, and they remained friends for many years. Reizner moved to Kiev and became a lecturer and he convinced my father to study at the Institute. My father received an engineer's diploma in 1927. In 1933 we moved to Kiev at Reizner's insistence. Reizner's life was tragic. He had a wife and Russian wife and 3 sons. When the Great Patriotic War (So in USSR name WWII) began his sons went to the front and never returned. Reizner and his wife stayed in Kiev. He believed that the Germans wouldn't touch them. But the Germans executed them for the reason that he was working for the Soviet power being a German. Neighbors told my father this story, when he returned to Kiev after the war.

In 1931 our family moved to Uman and then to Vinnitsa. This had to do with his job. This was the period of famine. My father was working for the flour department then and he had to travel to various towns. He was working very hard. Finally our family moved to Kiev in 1933 at the insistence of Reizner. My father held official positions in the flour grinding industry and we received a two-room apartment in Kiev.

In 1938 when I was 17 and my sister Rosannochka was 18 years old our sister Allochka was born. My mother was 43 and my father was 48 years old. They were very concerned. They thought they were too old for having a baby. But we got a precious gift - a lovely sister.

In 1939 I entered the extramural department of Moscow Planning and Economy Institute. I had a job of a worker at the metalware factory.

And even then I started thinking about the reality that was contradictory to what was said at the Komsomol meetings and what was written in the books. In the late 1930s arrests of the Party and Government leaders and repression against them began. Common people were arrested, too.

In 1937 my mother's brother Efim was arrested. This happened as follows. All directors of sweet beet collective farms were summoned to go to Kiev to a meeting. My uncle put on a good suit and a black coat made from good quality English fabric (this was November and it was cold) and went to Kiev. They were arrested at the meeting, and his imprisonment lasted over a year. He never took of his clothes, whether it was winter or summer. He never told us where he was, as he had signed the non-disclosure statement. My mother started visiting this sadly known office in 15, Korolenko street in Kiev (NKVD office). She took her baby and kept going to that office trying to find out where her brother was. They didn't allow her to leave parcels for him but they didn't tell her where he was either. At that time Vyshynskiy was the all-Union Prosecutor. My mother wrote so many letters that one of them reached the Chief Office in Moscow. At the beginning of 1939 a representative of this Office came on a visit to our home. My mother told him about her brother Efim. She told him how during the period of famine (1932-33) the local farmers were growing potatoes, vegetables and pigs on the plot of land that belonged to her brother. All those working for him had their bread and a plate of soup. The reason why my uncle was arrested was as follows. The People's Commissar of Farming at that time was Chernov. In 1937 he was under trial as an enemy of the people. But this Chernov had visited my uncle's collective farm and gave him a bonus in the amount of 2 months' salary for my uncle's good performance. Therefore, the authorities thought that my uncle was with Chernov and was an enemy of the people. Other Chairmen of collective farms were also arrested for the same reason. They were all released and my uncle returned home. It was almost a miracle. At that time people under arrest disappeared and nobody ever saw them again. It was also impossible to find out anything about them, these people were ever missing. My uncle was crying for a month. The moment he was going asleep he started crying. Our grandfather Sergei Dubov lived in Zvenigorodka. He was 91. He said "I will die when my son is back, when I see my son". Efim returned home, and my grandfather lived for another month and a half and died. He was 92 yeas old. This happened in 1939. My uncle Efim died in 1939, too. He was totally exhausted and had heart problems. He was taken to the hospital of Medical University in Kiev but doctors couldn't save his life.

During the War

On 22 June 1941 the Great Patriotic War began. My father was of under recruit age. He was appointed director of the food factory in Shintal, Kuibyshev region. I was member of a Komsomol group at my plant, and this group was sent to the Donetsk steppes, this south-east part of Ukraine. We were assisting with harvesting and storing up the grain. All this was sent to the rear immediately, as the Germans were approaching rapidly. We were working very hard from sunrise till the dark. Sometimes we slept at where we were working to save time. Later we were evacuated further on. In 1942 we, young girls (there were 50 of us) were sent to a military plant in Kuibyshev region. This was the aircraft engine plant. Life was very hard there: we were starving. Our ration was 200 grams of bread per day. It was so very cold, especially during night shifts. I worked at the plant from May 1942 till September 1944. I had pneumonia 4 times. It resulted in emphysema of lungs, and I was given invalidity status of group 2. I was 21 years old. I came to my parents in Shantala October 1944. I stayed with them for a short time. I didn't feel quite comfortable with them. My father was working and he seemed to be reproaching me for not working. Perhaps, it only seemed so to me. My father used to say that one had to be a fighter and reach everything in life by oneself. Although he was holding management positions I worked at the most difficult jobs before and during the war. He never suggested that he would help me to find an easier job. I believe he could have helped me if he had wanted to. Mummy was very concerned about Yakov and Rosanna - she had no news from them. And I went to my friend in the town of Ostrogorsk. She worked at the recruitment office there and promised to find me some easier job. But then my parents returned to Kiev and sent me the necessary documents to come back to Kiev. They also sent me an invitation from my previous job with Glavmetiz department. But I didn't go to work there. My clothes were so poor that I was ashamed.

My older sister Rosanna had finished a medical high school before the war and got a job at the Sanitation and Chemistry Scientific Research Institute. When the war began she was recruited to the army. On 5 July 41 she came home to say her good-byes. She was wearing a uniform, had the rank of first lieutenant and worked in the regional hospital. She came by car, picked up some of her clothes and left. She had long hair, long plaits. Mummy recalled that she didn't give her a proper comb or our family pictures. Shortly after 4 o'clock on the next morning (6 July) I went to the hospital. I walked from Podol to Kreschatic - there was a traffic jam on the bridge and I had to climb over them. I finally reached the hospital. It was closed. There was only a sentry inside. I shouted to him that I wanted to see my sister and asked him to call Rosanna's name. I hoped that she would hear and come to the gate. But then all of a sudden her closest friend Lisa Galperina came out. She told me that Rosanna wasn't there any more and that her unit had left an hour before. Rosanna was working under the leadership of professor Alekseyev. They were working for defense, looking for the methods to strengthen the immunity system to resist poisonous materials and they were following the front. So, I didn't see Rosanna. I gave Lisa the comb and our photographs. We received one letter from Rosanna. It was sent from Lubny via uncle Volodia. My mother's brother Volodia lived in Kharkov. My mother wrote him a letter with our address in the evacuation for Rosanna and Yakov. Yakov was in the army since 1936. After the war professor Alexeyev visited us in 1947. He was Rosanna's Director. He told us that they were encircled in the vicinity of Lubny and captured by the Germans. In 1942, in February, the Germans brought them to their German hospital in Darnitsa (an area in Kiev - left bank). Alexeyev managed to get an identity card for Rosanna that said that she was Georgian. She did look like a Georgian. That was all information he had about her. He himself gained confidence of the Germans and managed to leave that German hospital. He crossed the front line and joined our army. The professor's wife was a Jew. He forced her to leave Kiev taking their little boy with her when the Germans were almost in the city. He found his wife in the Middle Asia and they returned to Kiev after the war. My mother wrote 376 letters to various authorities, trying to find Rosanna and the only answer she ever got was "Her name is not on the lists of the lost, missing or those that died from the wounds". Rosanna perished.

Rosanna's friend Lisa Galperina also died in the partisan unit. After the war I met Yura Zhigulevich, her co-student at the law department in the University. He told me that he was in the same partisan unit as Lisa and they got into a cordon. Lisa shot herself, but he was captured by the Germans. Later he spent years in the Stalin's camps for being a captive of the Germans. Yura was blamed for betraying Lisa for a long time. He told me that his only fault was that he hadn't been strong enough to shoot himself like Lisa did.

My brother Yakov Shtein joined the army in 1936. He happened to join the Navy. He participated in ship convoys to Spain. They were taking the children out of Spain and bringing food, bread and weapons there. Their ship sank and they were picked up by another vessel. At 22 Yasha had all gray hair. Then he was on service in a submarine in Baku. When our army advanced to Poland in 1939 their ships also headed to Poland in a detour way. When the war with Poland was over he was transferred to the Baltic Navy. In 1940 the war with Finland began. This was his 3rd war. The Finnish war was short but the frosts were very severe. The ships were to fire on the Finns. The Finns were firing back and it lasted four years. After the war was over we rejoiced hoping to see Yasha home at last. But they added a fifth year of service in the army. And there was another war on 22 June 1941. Yasha was in Leningrad, in the Navy and on the war again. He survived the blockade of Leningrad. He was on one of the boats that transported the marines from the center of the city to the open sea. He received the ration of 250 grams of bread and a mash of beet and cabbage leaves per day. It wasn't exactly bread - it consisted of tree rind and a little bit of corns, it was some kind of bread-like stuff. This 250 grams was a military ration, the rest were receiving 125 grams. They spent 6 hours in the smoke screen in the open sea, transporting the military, involved in landing operations, and going back to the port. If they spent additional 6 hours in the sea they received a small piece of fish and a matchbox of goose fat. Goose fat was to be used against chilblains, but they also ate it. He met an engineer there. This man was so exhausted that he was on the edge of death. Yasha shared his piece of bread and thus, saved his life. When the "Road of Life" (The only road that served to deliver food to Leningrad across the frozen Ladoga lake at the night time sneaking under the ground firing) was opened Yasha arranged to have this man taken out of the city. They were mainly taking out women and children. Yasha carried the man to the vehicle on which he left the city and survived. When in 1945 the war was over Yasha was sent to the Northern Fleet on the White Sea. His service ended in 1946. Yasha returned to Kiev and worked in the Town Recruitment Office for two years. He had many awards: The order of the Great patriotic war Grade 2, medal "For Defense of Leningrad", Memorable badge "To Defender of the Kronshtadt fortress and others.

Later Yakov worked as a mechanic at the "Lenin Kuznia" plant. He lived in Kiev and died in 1998. He has two daughters - Rosanna, named after our sister and Irina.

My mother's relatives had a tragic life, too.

My mother's brother Volodia Dubov lived in Kharkov. He had a Ukrainian wife. They had a son, Pavlik, and a grandson. Pavlik and his wife finished an Institute in 1941. I don't know why Volodia's family did not evacuate. When the Germans were in Kharkov they exterminated the Jewish population in the Drobitskiy Yar. But uncle Volodia was hiding and escaped. Somebody reported on him, and the fascists captured his family to take them to Germany. Their train was passing Kiev. Two cousins of his wife lived in Kiev. They were Ukrainians and worked as teachers. Uncle Volodia's wife begged the fascists to let her go say good-bye to her relatives. She came to them and only managed to say that the Germans were taking them somewhere and ran away quickly. This was the last time they were seen.

Aunt Rosa, my mother's older sister, stayed with her husband Semyon Mikhailovich Krivosheyev in Zvenigorodka. Like many others, they thought that they were very old and the Germans wouldn't do them any harm. Semyon was taken along with the other Jewish men. The Germans put out his eyes. Then they put them all in a shed and burned. Aunt Rosa had a friend Sekleta (they were friends from the time when they lived in Stetsovka). She took Rosa to her house and Rosa lived there from 1941 till 1943. She only went outside at night. Only one other woman in this village knew that Sekleta gave shelter to a Jewish woman. Olga helped Sekleta to barter clothing for food. There were no Germans in the village, only the Headman of the village. In 1943 Kiev was liberated and there were rumors spreading in the village that all Germans had gone away. Aunt Rosa cheered up and decided to go home. Sekleta couldn't hold her back. My aunt, thin and exhausted, went along the path across the woods. Then a wagon caught up with her. Sitting on it was her schoolmate Petro. He asked her where she was heading and offered to give her a ride. She asked him whether there were Germans in Zvenigorodka. He assured her that there was none and … took her right to the police office. It was late autumn, cold and snow on the ground, and the Germans were taking her and a group of other captives across Zvenigorodka barefooted and made them dig up their own grave. They shot them and threw their bodies into the ditch. After the war my mother went to Zvenigorodka for the opening of the monument to the victims of fascism. My mother took off her shoes to walk the same path that her poor sister had walked to her death. Petro was under trial after the war, but his sentence wasn't severe, he was released pretty soon and lived his life as if nothing had happened at all.

My mother's brother Samual was in the evacuation. After the war he lived in the vicinity of Moscow and died in early 1970s.

After the War

After returning to Kiev I got a job of economist at the "Melmashstroy" plant where my father was working. Chief engineer and the Party unit secretary at the plant were Jewish, and they accepted me into their team, because they respected my father very much. I worked there for about a year, then I caught cold that developed into pneumonia. This resulted in heart problems, and the doctors again gave me invalidity grade 2. I couldn't work any more and worked at home sewing whatever people ordered.

When we returned from the evacuation our apartment was occupied. Our former neighbor Nyura and her sister were living in it. They worked at the knitwear factory. The apartment was full of the stolen knitting machines and yarn. They were making stockings and selling them at the market. When my parents came to their apartment they only found a piano of all the furniture that we had and there was a night pot on it. Nyura didn't want to leave our apartment and we had to turn to the court. The court made a decision in our favor.

My father retired in 1960. He died in Kiev in 1976. My mother had died 3 years before, in 1973.

I got married in 1958 when I was 36 years old. My husband Alexandr Grigorievich Doroshenko was Ukrainian but he respected Jewish people. His mother was an Evangelist and she instilled in him love to the "God's people". My husband was a worker. He was kind and nice. During the war he was in the evacuation, involved in the military ship repairs. His mother stayed in Kiev. She told me about the horrors that happened in Kiev during the war. She saw how the Jewish people were going to the Babiy Yar. She always remembered it and repented that she hadn't rescued anyone then. My husband worked at the 37th military plant. He died in 1986.

I didn't face any anti-Semitism during the post-war years in our country, especially the "doctors' case" before Stalin's death, etc. I didn't even read newspapers - this all went past me. Later I worked as a cashier in a movie theater, but due to the hard war years any work was too much an effort for me. I haven't worked since my son was born.

My son Vladimir Doroshenko was born 1960. When he was receiving his passport his chose his nationality as Ukrainian. This was the time when all roads were closed for Jewish people. But he still believes that he belongs to the Jewish nation. He is interested in their history and reads a lot. My son is married and has a son. His son Yevgeniy was born in 1983. They are both businessmen. Their business is car repairs.
My younger sister Alla married a Jewish man. His name is Milia Maizner. Milia worked as designer. He was involved in design activities of quite a few bridges in Kiev. He wasn't promoted due to his Jewish nationality and they moved to Latvia in 1977. From there Allochka and her husband went to America. That's where they are living now.

In our family we've never discussed emigration. My husband and I have always been interested in the life in Israel, but we have never been there. We've never thought about emigration. Ukraine is our Motherland and we always wanted to live and die here. Besides, our relatives' graves are here.

After the wedding I lived in the workers' neighborhood on the so-called Fisherman's (Rybalskiy) island. There were no Jewish people living there and no anti-Semitism accordingly. Of course, I never mentioned that I was a Jew to avoid any problems. In the recent years I've become closer to the Jewish community via Hesed. Regretfully, I don't go out, but I read all Jewish newspapers and watch Jewish programs on TV. I always have matsa at Pesah. I try to celebrate Jewish holidays: Pesah, Khanukkah and Iom-Kipur. Basically, I'm trying to lead a Jewish way of life. I am 80 years old, but I feel optimistic. Life goes on.

Glossary
1 "Doctors' Case" - was a set of accusations deliberately forged by Stalin's government and KGB against Jewish doctors of the Kremlin hospital charging them with murdering outstanding Bolsheviks. The "Case" was started in 1952, but was never finished in March 1953 after Stalin's death.

Venezia Kamhi

Josif, Venezia and Beti Kamhi

Venezia Kamhi
Sofia
Bulgaria
Interviewer: Dimitar Bozhilov

After the political changes in Bulgaria of November 10, 1989, life became harder for my family. Everything we had built and fought for started to fall apart. I value Eastern Europe's opening to the world. History goes on. We had capitalism, then socialism, and now a democracy. Life goes forward, and that is how it should be. Changes are natural, but they are very hard for us.

My family background

Growing up

During the War

My family and life after the War

After 1989

My family background

My ancestors came from Spain two centuries ago. They belong to the Sephardi settlers’ group that came to the Balkan Peninsula in the 18th century. My paternal grandfather and grandmother lived in Sofia. My paternal grandmother and grandfather were born in Sofia. My mother's parents were born in Kiustendil, and so was my mother. My paternal grandfather, Mordohai Konorti, was born in the 1840s in Sofia, which was then under Turkish rule. I do not remember exactly what my father's parents' occupation was, because I was a little girl when my grandfather died in 1938. I do not remember my grandmother, Lucia Konorti, either; she died before I was born. She was born in the 1850s and was probably a housewife.

I remember my grandfather Mordohai sitting in the courtyard and reading big books in Hebrew. He used to give me 1 lev every Saturday to buy something for myself – he gave money only to me probably because I was his youngest granddaughter. He spoke Ladino and Bulgarian. He used to wear casual clothes. He didn't work at the time that I remember him.

We used to lay a big table every Saturday after Grandfather came back from the synagogue and the whole family used to gather around it. My mother, Regina Konorti, used to cook chicken soup, chicken with rice and traditional meat pastry. My grandfather used to perform the whole ritual for Pesach. Our neighbors loved to visit us for this holiday because my grandfather and my father were very good singers.

My father had a younger brother and a sister, Baruh Konorti and Buka Konorti. Baruh was a barber. He went to live in Palestine in 1926. He had a lot of difficulties there and he wrote many letters to my father asking for help. He had to leave Palestine and come back to Bulgaria in order to go to Israel in 1949; he settled in Akko.

My mother's parents were from Kiustendil. My maternal grandfather, Israel Lazar, was born in 1872 and died in 1945 in Sofia. He was a merchant. My maternal grandmother, Venezia Lazarova, was a housewife.

All my mother's relatives moved from Kiustendil to Sofia after my grandmother died. My older uncle Buko Lazar got married and gathered the whole family in a big house on Serdika Street in Sofia. This house belonged to an aunt of my mother's; unfortunately I do not remember her name. My older uncle lived there, together with his two brothers and two sisters. My mother also lived there before she got married. Later, everybody moved with his or her families to Israel. Only two sisters-in-law of my mother's kin remained in Sofia. My uncle Albert Lazar got married in 1940 and his daughter was born in 1943. Uncle Buko died in 1942. My youngest uncle, Nisim Lazar, got married in 1946 and he moved to Israel in 1948. Buko and Albert Lazar had a fruit shop. I think my grandfather in Kiustendil had been in that trade, and my uncles inherited that profession from him. Nisim Lazar was in the clothing trade, and Aunt Matilda was a housewife.

My father, Avram Mordohai Konorti, was born in 1900 in Sofia. He had studied in the Jewish school. He spoke Ladino, Hebrew, Bulgarian and a little Italian, because he had been a captive in Italy during World War I. He had a command of Hebrew and Bulgarian, spoken and written. My mother was illiterate. She learned to read and write when my brother and I started school. My father was a carter. He transported goods from the railway station to different factories and shops. I suppose that my mother and father got married in 1921-1922, because my brother was born in 1923. They didn't get married before the registrar; they had only a religious wedding.

My parents wore traditional European clothes. My father used to wear a jacket, trousers and an overcoat, my mother, dresses. There was nothing special about their clothes.

My father went to the synagogue, mostly on holidays. He dressed elegantly. He wore a hat, and he had a tallit. He used to take his Jewish prayerbook and go to the synagogue. We prepared the festive table before his return. The Jewish community wasn't that well organized at that time, as it is now. Then 5,000 Jews lived in Sofia. We are only that many in the whole country now. We had a Jewish community center, Bet Am, a school and a synagogue. The strict organization of Bulgarian Jews now is mostly a consequence of the small number of Jews in the country. The people want to feel Jewish, but, let us admit, step-by-step the Bulgarian population assimilated us.

Growing up

My first home was in the Jewish neighborhood in Sofia, on Dr. Zlatarev and Odrin Streets. The house was destroyed and now there is a block of flats on its place. My daughter lives there now. My father was born in that house. Half of the house belonged to my father and the other half to my aunt. The house itself was not big: a one-story brick house with one large room, one narrow corridor and a small room where my grandfather lived. We had an entry hall where my mother used to cook, and we also received guests there.

We had a big courtyard with a garden and hens. There were flowers in the garden, mostly. The hens lived in the corner of the yard and laid many eggs. We also had a goat whose name was Roska. I was very slim as a child and my parents were told I had to drink goat milk. That’s why they bought the goat. My father was a carter, so we had a horse and a special building for it. All the courtyards in the Jewish neighborhood were connected via small doors and we could go from one house to another without going out on the street. Even during the blockade in 1923 [a year of coups d'etat and curfew] people could go and visit their neighbors. The blockade was so strict in June 1923 that when my mother was giving birth to my brother, Mordohai Avram Konorti, on June 9 [coup d'etat when prime minister Alexander Stamboliiski was overthrown], soldiers came to verify that my mother really needed a midwife before they would let her come to our house.

There was electricity and water in the house. We used coal-burning stoves for heating. The mornings when I got up early for school were very pleasant. My mother used to get up earlier and fire the stove, and it was "roaring" and its light was blazing; it was lovely on the ceiling.

We lived in the Jewish neighborhood on the western side of Opalchenska Street. There were Bulgarians living together with us, of course, and we got along very well. When my mother left for Israel in 1949, she asked our Bulgarian neighbors to take care of me. They have always been very friendly and gentle with me. They used to call me Vizka. After my mother emigrated, they felt somehow obliged to take care of me, as I was not old enough to take care of myself alone. I was only 20 years old.

When I was a child, most Jews were merchants. Of course, they practiced other professions, too. My father, for example, was a carter; there were craftsmen, too. Jewish people belonged mostly to the middle class, but there were very rich people, too – factory owners, tradesmen with big shops. Most people had a good occupation until 1939 when the "National Defense Law" was accepted. After 1939, Jews did not have the right to own shops or have prestigious jobs, and that is when privation and limitations began. The National Defense Law was very harsh on the Jewish people.

There was a Jewish community in the neighborhood. The synagogue was on Osogovo Street. The Jewish school was also there. This building is a school once again and it is a bit larger now. There was a very small synagogue in the school. Many parties were organized in the school, and there was a lot of singing and dancing. This is where I heard the famous singer Mati Pinkas for the first time. I had seen her as a very young girl when she used to visit one of her aunts who lived on our street.

We observed Shabbat. We usually worked during the day, but in the evenings we observed Shabbat. Pesach was my favorite holiday. All the children in the neighborhood used to meet and play with walnuts. We used to arrange carnations and quinces, and they smelled lovely. We spent eight days enjoying a happy holiday. Our neighbors used to visit us on Pesach and everyone used to have their own table. Many younger families used to come to us as they did not know the Pesach ritual. At my house, Grandfather used to perform the whole ritual. My mother used to wash all the dishes with soda in a big cauldron every year before Pesach, and the dishes became really bright. She did that because my grandfather insisted – he was very religious. She used to do that every year – she cleaned everything and after that we brought matzah. During Pesach we used to eat only matzah for eight days, no other bread. After I got married, I did not observe those rituals that strictly anymore.

We used to celebrate Frutas – a holiday of fruits – which is also in the spring, after Pesach. On this holiday seven or nine kinds of fruits are mixed on a big plate. Afterward, we put the fruits in bags and gave them to children. My granddaughter also enjoys that holiday very much. Another holiday when we used to gather was Hanukah. We used to light eight candles on eight consecutive days: the first day, my grandfather lit the candle; the second day, my father; the third day, my mother; the fourth, my brother; and after him, it was my turn to light my candle.

I had a happy childhood. My parents got along very well and the atmosphere at home was calm. I got new shoes and clothes for every holiday. I remember that my father sent my mother and me to the town of Dupnitza to visit his brother, and that was my first journey by train – in the 1930s.

My family was wonderful. My father loved to sing, and he really sang very well. He, my brother and I used to sit on the bed in the bedroom on Sundays and sing songs from songbooks. My father sang songs in Ladino. The texts were very romantic.

I do not speak Hebrew. I have been to Israel five or six times, but I only know some 100 words. I did not study at a Jewish school. I don't know why I started at a Bulgarian general school directly. I graduated from Vassil Drumev primary school, which still exists now in Baltova vodenitsa. Afterward, I studied at High School No. 13 and I graduated night school. I have a very pleasant memory of my first teacher, Mrs. Darina Alexandrova, who came to live in our quarter and used to visit me even after my daughter was born.

As I did not have grandparents living outside of Sofia, I had to spend the holidays at home. In the 1930s, when I was a child, we used to amuse ourselves a lot by going to the Odeon theatre, which was then on Vaptzarov Square. I recall many beautiful weddings in the synagogue. There was an empty space next to our house and the children used to meet and play different games or perform theatrical recitations.

I was only 15 years old when my father fell very ill and was bedridden for a year and a half. My brother owned a brush workshop on Pozitano Street at that time. My father died of cancer. He left us very early.

My brother, Mordohai, is six years older than me. He was born on June 9, 1923. He studied brush-making in a craft school before World War II began. He did not graduate because we were interned outside of Sofia. He went for an exam after September 9, 1944, and he became a master and got the right to open his own shop. He left for Israel, together with my mother, in January 1949. My mother thought that was the way it should be: the mother should go with her son and he had to take care of her. I begged her to stay with me, but she left with him. My brother got married late, after my mother died. He was 40 years old then. Now he has a family and two daughters – each of them has three children.

During the War

On May 24, 1943, there was great unrest. Members of the Brannik organization appeared on horses in the town. They did not have any restrictions – they could beat and destroy, and we were very oppressed by them once Hitler started the war. At that time, Jewish young men gathered in the Central Synagogue and organized protests against the National Defense Law. I was a little girl, but my brother and my future husband took part in these protests. These were youth protests mostly; my father didn't take part in them. Right after that, we started to receive notes about the internment. According to these notes, we had to leave for Kiustendil; we had the right to take only 20 kilos of luggage. We started to get rid of our household belongings. The whole neighborhood brought their belongings out to the street to sell them and earn some money, and so did we.

We got the message to leave Sofia on May 24, 1943, and on the 25th-26th, we were already on our way to Kiustendil. There was not enough time to pack properly. We put only clothes and blankets into those 20 kilos of luggage. The officials sent us a message with the date and time we had to go to the railway station. People said we had to be assembled in different towns so that they could easily transport us to the Aegean region. The 11,000 Yugoslavian Jews who were deported there had died. Meanwhile, there were many protests by the Bulgarian public against the deportation of Bulgarian Jews to Poland. A great part of the population protested: religious organizations, the vladika [Bulgarian church leader], Petar Dunov [famous Bulgarian philosopher] who was very close to Czar Boris III. More than 50 members of the Parliament signed a petition against the deportation of Bulgarian Jews to concentration camps in Poland and that's how we were saved.

In Kiustendil, a friend of my mother's took us to her house; that was where we lived. My mother suffered from stomach aches and she was ill all the time, so we had to buy fresh milk for her. But at that time, we didn't have the right to buy even one liter of milk. One of our neighbors offered to buy one bottle from the milkman for us. The courtyards between the houses were separated by low fences, so she could easily pass it to us. She did not realize what could happen if somebody saw her. She took the bottle of milk and passed it to us. Brannik members saw her and came to our house. We did not even have an oven at home. We only had one small hotplate in the corridor, where my mother used to cook. The Brannik members rushed into the house and started to kick the hotplate and spilled the milk. They were very aggressive. Fortunately, this organization stopped after September 9, 1944.

We, the Jews, by God's law, have to help the other Jews. This is a mitzvah. If you have 1 lev only, you have to give it to the poor – never mind this is all you might have. You may give only 1 stotinka [the smallest Bulgarian coin], but you have to help the poor. That is how the Joint works now in Bulgaria – the rich Jews gather money to help the others. This is the core of the mitzvah, to help your fellow men. We do that in our Jewish organization. Tomorrow, for example, I will visit a sick woman. Usually we take 5 or 6 leva from the community funds and give them to the person in need. Every one of us donates 1 lev every three months for sick people, for birthdays and other occasions. I am the treasurer and I report at the end of the year.

At the beginning, when we moved to Kiustendil, we had food from the common cauldron, as did all the newcomers. It was in the Jewish school of the town, where we were settled first. After that we moved to my mother's friend's house. My mother was ashamed to go and get food from the cauldron because Kiustendil was her native town and everyone there knew her. My father also did not want to do that. My brother was often absent from home as he was sent to work somewhere else. I used to take my bag and saucepan and go to the Jewish school where they fed us with beans and potatoes. Life was really miserable in Kiustendil.

When I was a student in the first class, Czar Boris III's son Simeon was born. To mark the occasion all the students got excellent marks. [Six is the highest mark in Bulgaria.] Some even got seven! Another political matter we discussed in the family was Hitler's rise to power. After that, the Jews began to wear special badges. My parents thought that was a Jewish tragedy. When Bulgaria entered the Tripartite Pact – Rome, Berlin, and Tokyo – we started to fear for our lives. We had a foreboding that something terrible was going to happen, that we might not be here now. They were on their way to leaving for the crematoria.

I started to work very young. I began to work during school vacations. I started at a small hatter's shop. I went on working at a hatter's in Kiustendil. I studied the craft in my mother's cousin's shop. I did not like to sew in the beginning, but that became my profession for life. After we came back to Sofia, I started work at a tailoring factory named Osvobozhdenie [liberation] that was built by the Joint. Meanwhile, I studied at a night school. I married my husband, Josif Kamhi, in 1950– the year I graduated.

My family and life after the War

I met my husband in 1943 in Kiustendil, where we were interned. All the young Jews used to meet at the Jewish school in the town. We used to play volleyball or narodna topka and chat in the evenings. Despite the poverty and the persecutions, we managed to have our happy moments. We used to gather in one of the Jewish schools where many Jewish families were settled. Several families used to share one room equipped only with mattresses. We used to carry on philosophical conversations, discuss books. I had my first New Year's Eve without my family. We didn't have enough money then and everyone used to give whatever they could to prepare for the celebration – flour and other products. The girls prepared the meal. I had an admirer in Kiustendil who used to sing songs in Spanish and play the guitar. He used to call me "the goddess of my happiness." Since then, my friends started calling me "the goddess."

When we came back from Kiustendil to Sofia, our house in the Jewish neighborhood had been robbed. Even the windows were missing. I traveled 24 hours on my way back to Sofia alone on a freight train. I thought that my brother would meet me at the station, but he had misunderstood and waited for me on a different railway station. When I got off the train, it started to rain heavily. A carter saw me and offered to take me home. Our neighbors helped me to unpack my luggage. A friend of my mother's, who had already settled, sheltered me at first. In a few days we managed to reconstruct the house; we put in doors and windows and dried my wet luggage.

We started to study and work again. I kept in touch with my friends in Kiustendil. My husband and I got married in Police Department N1, opposite the Rila Hotel in the center of Sofia. My mother and brother had already moved to Israel and didn't attend the wedding. I did not go to Israel in 1949 because I already had a serious relationship with my future husband. I saw my mother and brother again in 1957 when I managed, with great efforts, to buy tickets and take my 5-year-old daughter to Israel with me. That was the last time I saw my mother.

My husband was born on June 29, 1926. My husband's parents were also Jewish. His father was a butcher and his mother was a housewife. His family’s house was on Pozitano Street. He was interned to Kiustendil, just like me. He had been in the concentration camp Kailaka in Pleven. There was arson in the camp. His mother saved him; she told him to run away immediately while she died in the flames. He tried to save her. He tried to pull her away when her long skirts got stuck between the beds. But the roof went down; melted asphalt poured down on her.

My husband studied in a Jewish school; after that he went to a secondary school for boys. He graduated after September 9, 1944. He studied in the mechanical and electrical technical institute in Sofia and became an electrical engineer. After he had graduated, he worked on many different projects. He has always been respected and highly esteemed by his colleagues. He worked on a project for the electrical installation of a factory in Cuba and he spent nine months there.

My husband and I were members of the Revolutionary Youth Union [formed before the coup d'état of September 9, 1944]. We both thought we had progressive political convictions. Now I think that was a youthful aberration. We shared the same ideals, we lived in privation and worked hard, but gradually I concluded that all this was useless. We used to go on youth brigades every Sunday, we wanted to build a beautiful country, and we wanted Bulgaria to have successful industry. But it all has crumbled to nothing, and now I ask myself why we have wasted our lives that way.

My daughter Beti was born on July 13, 1952. I always tried to bring my daughter up in the "Jewish spirit" and I always encouraged her to have Jewish friends. She herself also wanted to be in a Jewish circle as we, her father and I, did. I have always lived in a Jewish circle. Ever since my childhood, I have had Jewish friends. My daughter and granddaughter have a much wider circle of friends than mine. The Jewish people were quite scattered at the time, so my daughter married a Bulgarian boy.

My aunt Matilda used to look after my daughter. Aunt Matilda was very religious. She observed all the Jewish rituals. Her husband used to go to the synagogue regularly. They both spoke Ladino and my daughter learned a little Ladino from them. Thanks to my aunt and uncle, I did not have to explain to my daughter what it means to be Jewish. I used to tell stories about our life during the war, to my granddaughter mostly. When my daughter was a child, I had to work so Aunt Matilda looked after her. Aunt Matilda even used to go to the meetings of the parents’ committee in my daughter's school.

I started work in the Osvobozhdenie factory after World War II; I worked there from 1945 to 1949. After that – from 1950 to 1955 – I was a librarian in the Jewish students' reading room. I worked as a dressmaker in the Zoya dressmaking factory from 1955 to 1958. Later I worked in a dressmaking establishment named Vitosha, from 1958 to 1968, and after that in the state company Texim until 1975. My next workplace was in the Center for New Goods and Fashion, Lada, and from 1980 to 1982, I worked in a design factory again. I left work in 1982 to look after my newborn granddaughter Anna. I retired later, because in 1982 I was still not at the age required for retirement.

Life became much calmer in the 1950s. Our salaries, homes and work became more secure. That is why I value that period so much. Whatever I dreamed of, I bought it. Now I cannot even think about that. Nowadays, I go short of even the smallest things. My profession, a dressmaker, is valued as “third category” labor; that is why I have a very low pension – only 68 leva. It is good that my husband gets more – 150 leva – so that we can make ends meet. I try not to bother my daughter, because I know that her life is not easy.

I was always afraid that something bad might happen to my relatives in Israel during the wars in 1967 and 1973. All my relatives live there. When I went Israel before, I had to go to the Swiss Consulate to get my tickets certified. I am very happy now that there is an Israeli Consulate in Sofia. I have been to Israel six times. The first time was in 1957, and the last time, in 2000. The last time, a friend of mine provided a whole apartment for my husband, my daughter and me. Every time I go there, all my relatives and friends come to visit us. They all are very friendly, and I feel surrounded with love and attention. I do not have enough money when I travel to Israel, so all my relatives there – my husband's and mine – help us. They even give us money for bus tickets.

People in Israel live with war. When I was there for the third time, the son of my best friend there was a soldier in the army. One day she saw a car of the Red Cross [Magen David Adom] driving to her house, and she ran out, very worried, to see if they had brought bad news about her son. That is how people in Israel live. They worry and fear that something horrible might happen to their children. People there are ready to give anything for their country. They believe in that! My two nieces have been soldiers in the desert for two years. We, the Jews, should have our own country! We are spread all over the world, but when we have our own country we feel safe. Otherwise we could be persecuted and humiliated everywhere. If I were persecuted in Bulgaria now, I would go to live in Israel because this is my land!

I did not have any trouble calling my brother, even during the wars in Israel. I phone him seldom now, as it is quite expensive for me. My brother calls once a month. Many friends and relatives also call us. They are my life and I always keep in touch with them. The war in Israel did not affect my life directly. Anyway there was a certain distant attitude to us because we are Jews. We couldn't organize any events spontaneously. We only had a formal Jewish community since 1989.

People revealed their Jewish origin depending on their profession and their position. For example, my husband's aunt worked in the military services and she had to refrain from pointing out her Jewish origin and saying in which countries her relatives lived. I myself had a very ordinary state job, and I didn't worry about talking about my relatives in Israel at all. My husband and I didn't hide the fact that we had relatives there.

I still observe all the Jewish holidays. I observe Christmas and Easter only when I go to visit my daughter's family; her husband is Bulgarian and they celebrate these holidays. I prepare Easter cakes every year. I live in Bulgaria, after all, and I do not want to feel different in this way. I have a special vessel to boil milk and a special baking dish for almond cookies. I use those dishes not because of religious reasons but for practical reasons only.

After 1989

We have a special group within the Jewish community in Sofia where we learn Ladino once a week. We meet to read and talk in Ladino. We have a study group in Hebrew at the Jewish organization "Shalom" in Sofia. I don't go to these lessons because they only practice the language there and do not exactly study it. I visit the "health" club twice a week and I am a cashier there. We gather in the “third age" club on Saturdays. The leader of the club has many contacts in the cultural and artistic circles. He organizes different events for us: discussions, celebrations, singing, concerts. I am a very sociable person, and I love talking to people. That is why I attend all the events in the club. I am a member of the volunteer group in "Shalom" that takes care of the sick people in the community.

All the Jews who have very low pensions are supported by the Joint. This foundation helped build a factory that provided Jews with jobs immediately after the coup d'etat of September 9, 1944. The foundation also helped people go on holidays. I have been on holiday in Borowets.

I have met Russian Jews in the "health" club and they told me stories about how they were persecuted and terrorized. I remember how much we trusted Stalin; we thought he was an idol. We did not realize the truth. We were such idealists in the years between 1944 and 1953 that we believed him utterly and didn't realize he was a dictator. We only knew that he had borne the whole brunt of the war. Later we learned that he had built many concentration camps, everywhere in Russia and especially in Ukraine, and many Jewish people were killed there.

Hava Goldshtein

Hava Goldshtein
Ukraine
Interviewer: Zhanna Litinskaya
Date of interview: December 2002

Hava Goldshtein is an elderly and very ill woman. She lives in a small apartment with stove heating, typical for old houses in Lvov. She is poor and has to keep a tenant – a student that also looks after Hava and her deceased sister’s husband living in this same apartment. Hava has dim memories of some periods of her life. She had a stroke after her son died that had its impact on her memory. Regardless of this great sorrow Hava is an optimist. She jokes and laughs a lot, but this is laughter through tears. Her apartment is poorly furnished. Old pieces of furniture were bought approximately in 1950s. She has no books or pictures on the walls. She has old cracked dishes in the kitchen.

My family background

My father’s parents, whom I never saw, Moisey and Golda Goldshtein, were born 1860s, in the town of Yassy in Bessarabia that belonged to Romania before 1939 1. There was a big Jewish community in Yassy before WWII. There were 10 synagogues, yeshyva, few cheders and a number of stores selling kosher products. Jews were mainly involved in crafts and trade.

My grandfather Moisey was wealthy. He didn’t study in grammar school, may be he went to cheder in the childhood, but he was smart and business-oriented. He was the older son of his parents. He inherited a fur factory and in due time expanded his business and opened a shop and a store in the factory.
Besides, he owned an apartment building in the center of the town for lease where his family lived in a 6-room apartment. The rooms in their apartment were big with stucco molding ceilings, tiled stoves and beautiful furniture. There was a Viennese grand piano ‘Karl Hamburg’ of mahogany tree with ancient candelabra in the living room. My grandmother Golda played the piano. My father said she had a good education unfortunately, I do not know what kind.

My grandparents were religious. Every morning grandfather went to the synagogue near their house. My grandmother went to the synagogue on Saturday. They spoke Yiddish in the family, but they also spoke fluent Romanian. They strictly followed all Jewish traditions. They bought kosher meat and had chickens slaughtered by a shochet at the synagogue. My grandmother had a housemaid and a cook. One of the girls, a Jew, was responsible for shopping and keeping food stocks for the family. The second girl, Romanian or Moldavian, made dinner on Saturday, stoked an oven and did all work that Jewish women were not allowed to do on Saturday. Before Sabbath the house was thoroughly cleaned. Pillows, blankets and carpets were beaten to remove the dust and floors and furniture were polished. The cook made a Saturday dinner following my grandmother’s directions. They had Gefilte fish, chicken or turkey, rich broth, pastries and cookies. On Friday and Saturday we had kosher wine from stocks in the cellar. Grandfather sat at the head of the table with his tallit on. My grandmother wearing a fancy dress, wig and a lace shawl lit candles saying a prayer over them. Then we took to a festive dinner. Our housemaid and cook had a meal in the kitchen. There were also poor Jews that couldn’t afford to celebrate Sabbath invited to a meal. It was an ancient Jewish tradition to serve a meal for the less fortunate Jews. On Saturday grandfather went to the synagogue and my father carried his book of prayers being the oldest son. My father told me this in every detail adding that celebration of Sabbath was the brightest memory of his young days.

The family celebrated all Jewish holidays according to all rules. They prepared to celebrations in advance. Chickens were purchased and kept in a shed in the backyard. The apartment was cleaned more thoroughly than ever. It was particularly important to clean the house before Pesach. Kosher dishes were taken out of boxes: silver tableware and fancy china. Dinners were lavishly served at Pesach. Grandfather conducted seder and the older son asked him traditional questions. However, Jews had their problems in Yassy. Romanian authorities suppressed them allowing or banning their trades. Jewish children were not always allowed to study in grammar schools. In the end of 19th century when my father was just a child there was a horrible pogrom in Yassy 2. My grandfather’s family survived hiding in the basement with a heavy lock on the door.

There were seven children in the family: my father had four brothers and two sisters. The boys studied in cheder, all children finished a grammar school. I know very little about my father’s brothers or his parents.

Duba, my father’s older sister, born in 1890, married a rich Jew from Yassy after finishing grammar school. They had two children. Her husband owned a garment shop. Their son, I don’t remember his name, took over his father’s business. He became a tailor. I have no information about their daughter. My father’s sister Hava, born in 1896, finished grammar school. She was single at the period when we heard from them – before middle 1930s. Regretfully, this is all I know about them.
My father’s brother Srul, born in 1893, was recruited to the Romanian army during WWI and returned to Yassy after the war. He assisted grandfather Moisey with his business and soon afterward grandfather actually left his business to Srul. In 1922 Srul married a local Jewish girl named Feiga. We even have her picture that Srul sent in one of his letters. Srul and Feiga had two children, but I have no information about them.

I don’t know anything about my father’s younger brother Naum, born in 1898. . Beginning from the middle 1930s we hardly communicated with them, and we got letters from them very rarely. We stopped hearing from them after 1939, and lost track of my father’s family, when the Soviet power was established in Yassy. As far as I know they were all religious people. They never again got in touch with us and I think they shared the fate of thousands other Bessarabian Jews that were exterminated and sent to ghettos and Transnistria 3 where they starved to death or died of diseases.

My father, born in Yassy in 1894 finished cheder and grammar school. My father was very fond of animals (horses, in particular) and became a veterinary doctor after graduating from an agricultural or veterinary institute.
In 1914 when WWI began my father went to the Romanian army. He was at the front and was captured and sent to a camp for prisoners-of-war in Poltava, a provincial town in the center of Ukraine in 300 kms from Kiev. My father was in captivity between 1915 and 1917. Inmates of the camp worked at road construction. I do not know about a life of the father in the conclusion, he did not like to tell about it. A young girl often came to sell cigarettes to prisoners. This was Sonia Epelbaum, my mother.

Mother was born in the family of Moisey and Frieda Epelbaum in Poltava in 1897. Her father was an assistant forester. My mother’s family was poor. They lived in a small house with thatched roof and one room with a big stove in the middle of it, any part-time farm at them was not. The house was in the outskirts of the town. My mother was the first and only child. Her mother, my grandmother Frieda died of consumption in 1900. Grandfather Moisey didn’t remarry. Although there was a big Jewish community in Poltava – the Jewish population constituted one fifth of the whole population of the town: 80 thousand people, there were quite a lot synagogues and Jewish schools, grandfather Moisey communicated with Ukrainians for the most part. Perhaps, this was because he spent most of his time in the woods staying on sites where Ukrainian woodcutters worked for few months in a row. He got on well, there was no anti-Semitism among his neighbors and employees. Moisey wasn’t religious, at least I can’t remember him praying or observing any Jewish traditions. He spoke Ukrainian and Yiddish. My mother Sonia also communicated with Ukrainian children. My mother only spoke Ukrainian and didn’t know one single word in Yiddish, her parents speak Ukrainian at home. She didn’t go to school and couldn’t write: she put a cross if she had to sign a paper. The only thing Sonia learned to do before she turned 17 was making cigarettes. She sold cigarettes in town with a box on her neck. She was very pretty and my father fell in love with her at first sight. I don’t know in what language he told her about his love – my father only spoke Yiddish and Romanian, but they got married in Poltava in 1918 after he was released from captivity. Later they spoke Ukrainian. My father told me that they had a traditional Jewish wedding under a chuppah at the synagogue and then had a civil ceremony at the registry office. Only grandfather Moisey attended the wedding ceremony since there were no other relatives of my parents in Poltava. My parents didn’t tell me any other details.

My parents couldn’t go to Romania where my father’s family lived since after 1917 the Soviet authorities didn’t allow Soviet citizens to leave the country. My parents rented a room in a basement in the center of Poltava. My parents were very poor. This was a period of famine and unemployment. My mother sold cigarettes and my father got occasional jobs at construction sites.

In 1919 my older sister Sheindl was born and on 24 February 1924 I, Hava Goldshtein, was born. My grandfather Mosey often came to stay with us, children, while our parents were away. He told us stories and fairy tales about wood goblins, witches and house spirits in Ukrainian. My mother told me that after pogroms made by Denikin troops 4 during the Civil War 5 grandfather did his best to conceal his Jewish identity. Grandfather never went to the synagogue that functioned in Poltava even after 1917. We didn’t observe any Jewish traditions at home, only father prayed quietly in the corner of the room.

Grandfather died in Poltava in the late 1920s, he was buried in a Jewish cemetery. In 1926 my sister Sheindl went to a Russian secondary school. I don’t even know whether there were Jewish schools in Poltava. Our mother took us to a photo shop in the central street to get photographed just out of curiosity and this was the first time in my life that I was photographed.

Life was hard in Poltava: my parents couldn't find a permanent job. In 1926 our family moved to Odessa that was not so far from Romania. Mother told me that my father was hoping to cross the border of Romania somehow where his family resided, but he failed. At that time Joint 6 began its activities in the Soviet Union . In 1927 our family moved to a Jewish settlement in the Crimea that was formed with the help of Joint.

Growing up

We settled down in the village of Kalay, Djankoy district. There was Ukrainian, Russian and Crimean Tatar population in this area. People treated us kindly. Jews formed an agricultural cooperative association. We were accommodated in houses (four families resided in one house with a common kitchen), toilets and water were outside, there was no power, they cooked on primus stoves and lighted rooms with kerosene lamps. There were initially 50-80 Jewish families in this area. Joint built cottages in the outskirts of the for them. We bought food products at the village store. Jews worked at the collective farm. All collective farm products belonged to the state. I remember a big family of the Bershaks that were our neighbors, but I can’t remember other tenants. In few years the cooperative association with a Jewish name became a collective farm named ‘Oktiabr’ [October], and Joint was forced to leave the USSR 6. There was even a song in Yiddish about Zionists that didn’t like the name ‘Oktiabr’ and left – I can’t remember the lyrics of this song, I didn’t understand the song and my father explained it to me. In the Crimea life was gradually improving: my father began to work as veterinary and my mother became a milkmaid at the farm. My father was the only vet in the area and often went on trips. He could leave home even at night if his work required – it wasn’t an unusual thing to work at night, besides, my father was a very responsible man. Sometimes he traveled to Simferopol, central town of the Crimea and I went with him – we traveled on a horse-driven coach. I liked going to a big town with crowds of people, cars, traffic police – this was all knew to me. In Simferopol father went to the synagogue after he finished his business and purchased medications in a pharmacy. He left me in the yard and sometimes I went upstairs with women companions. There was no synagogue in Kalay and religious Jews including my father and our neighbor Shmul Bershak got together for a minyan to pray. They often got together in our house and Bershak’s son Syunia and I often watched them. We found it funny how they prayed swinging with their talit and tefillin on their heads and hands.

We began to observe some Jewish traditions in Kalay. My father didn’t eat pork and often argued with mother who didn’t follow the kashrut. Every Friday there was a general cleanup of the house and we, children, got involved in it. We washed the floor, dusted the furniture and scrubbed casseroles and kitchen utensils. We laid the table in a big room and our family and all other tenants of the house got together at the table. Sima, Bershak’s wife or their older daughter Tsylia lit candles, as a rule. Saturday was a working day in the collective farm. We celebrated holidays together. Before Pesach we baked matzah and cooked Gefilte fish, chicken broth, meat stew and made pastries and pudding from matzah flour. Shmul Bershak conducted seder. I remember him sitting at the head of the table and one of the children was looking for a piece of matzah and posed traditional questions about the holiday. At Purim mother and Sima made triangle pies with poppy seeds – the so-called ‘Haman’ ears’ [hamentashen] that we liked. My father fasted at Yom Kippur and my mother joined him. Children didn’t fast – our father believed that we would learn everything when we grew up. I don’t remember other holidays.
We made dolls from rags, played with a ball and ran in the streets.
My father became an activist in the collective farm: he took part in construction. My father wasn’t a member of the party, but he was a ‘non-party communist’ as such people were called at the time. He didn’t think he was spiritually prepared to become a communist. My father gave up his idea to move to Romania. He liked communist ideas and liked living and working at the collective farm. Only when my father got a letter from Romania that came through America he stayed in his room in silence for a long while. I don’t know how they found us – perhaps, through Joint.

In few years we received a small house of our own with two rooms, a kitchen and an open terrace. We didn’t have a garden or livestock. Our father provided well for the family and life was inexpensive. There was a plot of land near the house that my father planted with diminutive fruit trees. The most amazing thing was running water in the house: there was a water pump facility built in the village that supplied water to the houses. My mother was very happy about it remembering how during the Civil War and afterward portable water in Poltava was sold from street pumps.

In 1931 I went to a Jewish school my sister studied. This school was built at the time the Jewish colony was established. It was built at the Jewish neighborhood and was not far from or house. The only difference of this school from others was that teaching was in Yiddish. I learned Yiddish gradually and my sister helped me. I studied in this school for a year. In 1932 when famine began in Ukraine 7 I was sent to a boarding school for orphaned and homeless children in hope that I would at least be getting some food there All children whose parents were not able to providefor them were admitted to this school. My sister stayed with our parents. These were horrific years when all grain was taken away from collective farmers, there was no food for cattle and my parents had no job. I remember my father and Shmul Bershak took me and Bershak’s younger daughter to the silage facility at nighttime to come there unnoticed. We were tiny and thin girls and my father and Shmul lowered us into the silage pit on a rope tight on our feet where we picked silage: pressed grass prepared to feed cattle. Mother made pancakes that smelled of rot. I remember seeing a cart with dead people when my father was taking me to the boarding school: their swollen legs were sticking from a cover. The boarding school was in 15 kms from Kalay. We got soup and potatoes and some black buns. This was a Russian secondary school where we studied.

In 1934 when famine was over I stayed at the boarding school and finished the 10th form there, my sister finished Jewish school in 1930. The school was closed in late 1930s. There were Jewish, Russian, Ukrainian and Crimean Tatar children in my class. We never cared about one another’s nationality. We were friends. I became a pioneer in the school, but I took no interest in any public activities. Besides, I was not quite successful with my studies. I didn’t like reading or writing or mathematics. I much preferred to spend time with animals helping my father and help my mother in the chicken yard and on the farm.

In summer 1936 when I was on vacation at home few men wearing military uniforms came for my father. They searched the house shuffling my father’s papers. They took pictures of my father’s parents and relatives from Romania. I remember that when my father was taken away I held of one of the military’s leg like a tick and he could hardly get rid of me. My father was taken to Simferopol, but he returned home after two months. I don’t know how he happened to escape: in such cases people were charged with espionage and ties with foreign intelligence agencies and they disappeared forever. Father never told us, children, what happened to him and what were charges against him, but he never prayed again and put his tallit away. At that time we stopped receiving letters from his relatives in Romania. Only in 1939 after Bessarabia joined the Soviet Union my father received few letters from his family, but father never responded – he was probably afraid of being arrested again.

In 1938 after finishing school I entered Medical College in Kalay. I finished it in 1940. My schoolmates Sonia Krol and Syunia Bershak – he became an assistant doctor - studied there with me. My older sister Sheindlia graduated from Teachers’ Institute in Simferopol. She worked at a school in Kalay as a teacher of mathematics. In 1938 Sheindlia married Shura Friedental, a Jew, our neighbor. He was a driver in the collective farm. The whole collective farm celebrated the wedding in our yard under the tents. There was no chuppah or religious ceremony at the wedding since Shura and my sister were convinced atheists and Komsomol members 8, but there was Jewish music played and guests danced Jewish folk dances. The newly weds lived in our house. In 1939 their daughter Rita was born.

During the War
After finishing medical college in spring 1941 I became a medical nurse at a school in Kalay the same where my sister worked. I worked there for about half a year until we heard on the radio about the beginning of war on 22 June 1941 9. We didn’t quite understand what was going on – we were convinced that our country was so powerful and a war was something we couldn’t believe might happen or that somebody dared to attack us.

Few days after the war began our village was bombed. In the middle of July 1941 the collective farm began evacuation. The Party district committee assigned my father to stay in occupation and work as a vet in a partisan unit. We bid farewell to father carelessly laughing and cheering one another – we didn’t believe we were parting for long. Newspapers and radio broadcasts were convincing us that the war would be over soon. Shura Friedental, my sister’s husband, was recruited to the front. My mother, my sister and her little daughter and I evacuated with the collective farm. We walked about 100 kms watching the cattle of the collective farm until we reached Kerch. During frequent air raids we hid in wheat fields. There were vehicles passing by, but we couldn’t get a ride since we were responsible for the cattle that belonged to the collective farm. It was hot: there was no water and the grass was dry – the cattle were hungry and thirsty. Bershak’s family walked with us: Shmul, Sima, their son Syunia that was the same age with me and their younger children. Sima was a sick and very fat woman. She couldn’t walk and was driven on a cart. After another air raid Sima died of heart attack. The men dug a grave in the stony soil, said a prayer and buried Sima. In Kerch we got on a ferry with cattle and other belongings of the collective farm. Bombardments were continuous in the sea and later we got off in Taman in 600 kms from Kerch where we got on trucks and drove for about two days. We arrived at the town of Khanlar, Azerbaidjan in the Caucasus, in 900 km from home. We settled down in the village and the cattle was transferred to the local collective farm.

We were accommodated in local stone houses that were richer and had more comforts than Ukrainian houses. We got a room that belonged to a big Azerbaidjan family. They welcomed us cordially and shared everything they had with us. In Khanlar I was called to the military registry office where I received an assignment to a hospital. I was a surgery nurse in evacuation hospital 1852. There were many patients there and numbers of surgeries during which doctors amputated extremities: legs and arms. Surgeries went on round the clock and nurses had to assist surgeons handling instruments. At first I made mistakes and the surgeon swore. After the surgery he kissed me on the forehead and apologized. It was hard work, but I received food packages and we got meals in hospital. My mother, sister and Rita lived in the apartment worked at the cattle farm in the collective farm. We stayed in Khanlar for about half a year. Germans were approaching the town. We got on a freight train and moved on. We were heading Middle Asia. The trip lasted about 3 months. We stayed at stations for long letting military trains to the front pass by. Shmul Bershak and his younger children were with us. Syunia was already at the front.

We came to an aul [a village in Middle Asia] near Chimkent in Kazakhstan in 2000 kms from home where we were accommodated in apartments in the collective farm named after Lenin. There were clay houses with thatched roofs in the village. There was no water or sewerage. Food was mainly cooked on stoves. In summer we spent most of the time outside sleeping in little huts made of vine branches, cooking and having meals in the open air. Summers were hot and dry. Local people and newcomers worked in the collective farm. There was a school, kindergarten, hospital and pharmacy in the village. There were many people from different parts of the USSR there. There wasn’t sufficient space, but they all got along and I can’t remember any national conflicts. We lived in a very friendly Kazakh family. We slept all together on straw on the floor in a small room. Our landlords were trying to help us and shared their food with us. It was hard at the beginning before mother began to work on a farm. I also worked at the collective farm: on the farm and in the field. My sister Sheindlia went to work at the kindergarten of the collective farm and her daughter Rita was there, too. We worked from dawn till dusk, but we were not afraid of hard work. Three years passed. It was most terrible to have no news from father when we knew about barbarity of Germans and their brutal attitude and mass shootings of Jews from people that escaped from occupied areas. Mother kept crying at night reprobating herself for letting my father stay.

In summer 1944 almost at once after Crimea was liberated we moved home. The whole collective farm was returning. We went back by a freight train. We were given grain by local authorities that we were exchanging for bread and food products on the way.

When we arrived we heard the frightful news. Germans killed Jews in the vicinity of Kalay and my father was among them. People said he was hiding in the cellar, but Sushko, a local policeman, reported on him to Germans. This Sushko was in good relationships with our family before the war. After the war Sushko was sentenced to 10 years in camps. I heard later that some time in 1950, when we left the Crimea, he returned home and lead his life as if nothing had happened. I tried to find my father’s grave. I remember that during one of diggings and reburial of the dead I saw the corps of Manya Tseitlina, our neighbor. She was half-sitting in the pit holding her granddaughter Ida. The child had a soother in her mouth. This horrible scene had such an impact on me that I refused further search of my father’s body.

After the War

I remember celebration of Victory Day on 9 May 1945. All farmers got together in the center of the settlement in front of the village council building. There were tables installed there and all people brought what they could. Chairman of the collective farm said a speech remembering the deceased including my father. On this day laughter was mixed with tears: it was a happy and a sad day.

We needed to begin life anew. Our house was in place, but it was occupied by the family of Abraham Modergeim. They returned from evacuation before we did and since their house was destroyed they moved in ours. Abraham didn’t want to move out of our house and we had to sue him. We temporarily stayed with Bershak family. Only at the beginning of 1946 the court took a positive decision for us and we had our house back, but those people took with them all our furniture and kitchen utensils. We moved in an empty house, but we were too exhausted to sue Abraham for theft.

Life was more difficult than it was in evacuation. In Kazakhstan we had sufficient food, fruit and vegetables and we did not starve, at least, while after the war there was famine. Germans removed all food stocks before retreating and we didn’t have any grain left for sowing.

Right after arrival we had one trouble after another. My mother got cancer of uterus. She had a surgery in Simferopol and after surgery mother stayed at home. She got tuberculosis that she had had a long time before. This was not the end of our problems. My sister’s daughter Rita became infected with tuberculosis. There was nothing we could do. She died at the end of 1945.

Shura Friedental, my sister’s husband, returned from the war in April 1946. He knew that his daughter died and didn’t even come to our home. Instead, he went to his mother and sisters that lived in another end of the village. Sheindlia that seemed to have turned into stone when her daughter died didn’t say a word when she heard that her husband arrived. I ran to see Shura. I cried and yelled telling him that there was no fault of ours that Rita died, but Shura didn’t even want to listen. He said that Sheindlia was alive, but she failed to save their daughter and he wasn’t going to live with her, they divorced shortly afterward. Shortly afterward Sheindlia moved to Lvov where her friend Sarah lived. Sarah was married to Arnold Tseitlin that came from Kalay. Arnold’s mother Manya Tseitlina, his first wife Tsilia and daughter Ida were shot by occupants. After he returned from the war Arnold married Sarah and left for Lvov with her. Sheindlia began to live with Sarah and Arnold. She finished an accounting course and went to work. In some time she married Arnold’s brother Ruvim Tseitlin they lived with Sarah and Arnold, having no other place to live.

I finished a short-term course of vine-growers and began to work at the vineyard. Was a dexterous worker and earned good money. In 1946 Boris Cherniak that returned form the front proposed to me. Boris’ parents Isaac and Gesia came from Byelorussia. They moved to the Crimea in middle 1920s. Boris, born in 1922, was the oldest son in his family with many children. He worked as a driver before the war. After returning from the front Boris’ father became director of a greengrocer store and Boris was director of the buttery in the collective farm. Their family was wealthy and my mother wanted me to marry Boris. I knew Boris before the war and tried to avoid him. He had the fame of a drunkard and womanizer. I didn’t want to marry Boris. I couldn’t forget Syunia Bershak that was my friend before the war. Syunia didn’t return from the front.

Finally I agreed to marry Boris giving up to my mother and Shmul Bershak. We had a civil ceremony and a small wedding party for close relatives and friends at our home. I had an ankle long wedding gown made at the tailor shop in our collective farm. There was no synagogue or a rabbi in the collective farm. My husband’s parents insisted that we had a chuppah installed where I was lead by Shmul Bershak. One of older religious Jews conducted the wedding ceremony. This was the first Jewish wedding after the war and the whole collective farm celebrated it.

I put a big tub filled with grain in my room and covered it with bed sheets. This was my bride-bed. My son was born in 1947. We named him Victor. This was a very popular name in those years after Goddess Victoria given in commemoration of victory over Germany. We didn’t have our son circumcised since there was no rabbi in the village or anyone else, who could do it. Besides, I didn’t feel any need to have him circumcised.

Boris failed to make a good husband. From 2nd half of my pregnancy he began to carouse and went on a spree. He didn’t come home at all sometimes. When our son was one year old Boris left me for another woman. I hated to stay in Kalay: I believed people were pointing fingers at me to say ‘Look, her husband left her’. In 1949 my mother, Victor and I left Kalay for good. We went to Lvov where my sister lived. Before we left Boris came to apologize. He begged me to stay promising to come back and be faithful, but I didn’t forgive him. I never saw him again. He didn’t support us and Victor never saw him. I know that Boris stayed in Kalay, but I don’t know how he is now.

In Lvov we stayed some time with our friend Lyova Gershman that also came from Kalay after the war. Later we got an apartment. We lived together: my sister and Ruvim in one room and my mother, Victor and I – in another. Except for few moths when I went to work in Brody, Lvov region and Khmelnitskiy I lived my life in this apartment. We were a close family. My sister and her husband supported me treating him to a meal, giving him toys and clothes, entertaining and spoiling him. My life wasn’t easy. I went on my first vacation when my son turned 18. I never had any recreation before: I received my ‘vacation pay’ (I always needed money) and stayed at work. I got along well with my colleagues. I had Jewish, Russian and Ukrainian friends. We celebrated birthdays and Soviet holidays together. We didn’t observe any traditions or celebrate Jewish holidays. I didn’t remarry. After Boris betrayed me I didn’t trust men and never let any of them to come near me. We stayed at home in the evenings having discussions and drinking tea. Sometimes our friends and acquaintances visited us. I spent time with my son and was busy doing housework: cleaning, cooking and washing.
After her daughter died my sister didn’t want anymore children. She was afraid that she might lose another child. Sheindlia and her husband were cheerful and sociable people. They had many friends, went to theaters and cinema and spent vacations in the Crimea or Caucasus.

My mother died in 1957. We buried her at the town cemetery in Lvov.
Director of the factory at the shop of which I worked was Semyon Averbukh. He was kind with me. He understood how hard it was for me to raise a son. Semyon trained me and I was soon promoted to supervisor. We made rubber boots and went to sell them in other towns. We had a multinational collective at work. In early 1950 state anti-Semitism was at its height. Radio and newspapers broadcast news about Jewish cosmopolites and doctor poisoners. One could hear abusive ‘zhydovka’ everywhere in the streets 10, but we had good relationships in our collective. We went on parades on 1 May and 7 November 11 and celebrated all Soviet holidays in our club, had parties drinking and singing Soviet songs. Semyon was a deputy of the district council and helped many of my colleagues to have their issues associated with housing problems, installation of telephone, giving higher education to their children and arrangements for recreation resolved. Later the shop was converted in a factory and Averbukh was its director. In early 1960s he was arrested and accused of manufacture and sale of ‘left’ products (illegally manufactured product sold through private agents: all profit was received by director and sales agents) and bribing. The court lasted few months. Semyon was sentenced to death and executed. I felt very sorry for him. He was the only person that treated me so kindly. After he died there was another director appointed. Until now nobody knows whether it was true that he was selling goods in private.

I took absolutely no interest in any politics. I was too busy with my personal issues. I had Russian and Ukrainian friends and never cared about nationality. When my son grew old I began to spend more time with friends gong to theaters and cinema and reading Soviet magazines. In late 1970s my sister and I bought a TV and spent evenings watching it. I went on vacation to the Crimea several times.

My son Victor had Jewish, Ukrainian and Russian friends at school. He wasn’t great success with his studies, but he was a cheerful and sociable boy. He didn’t face any anti-Semitism. After finishing school he finished a barber school and became a skilled barber. He was promoted to director of a barbershop. Victor married a Russian girl Valia. They had two daughters: Sonia and Natasha. His first marriage failed, though. My son always identified himself as a Jew, but he came to the Jewish way of life after he got Jewish friends at 16 that observed Jewish traditions and were religious. He could not celebrate holidays at home since Valia teased him about it and happened to not turned out to be - no be anti-Semitic. The majority of his colleagues were Jews and they didn’t have any objections when Victor became director; they liked and respected him. Perhaps, he wouldn’t have made such good career if he had worked ina Ukrainian collective. In 1992 Victor divorced Valia and married Alla, a Jewish woman. Victor and Alla decided to move to Israel. Victor was always interested in this country and listened to foreign radio stations that were jammed during the Soviet power to conceal the true situation in Israel and the rest of free world from people in the Soviet Union. Victor and Alla submitted their documents for obtaining permission to move to Israel. I was planning to go with them when Victor fell severely ill. He got arthritis and he was confined to bed. In 1999 my son died. I buried him near my mother’s grave at the town cemetery.

In 1979 I began to receive pension, but I continued working. I retired in 1989 when Perestroika began and our factory became unprofitable. Perestroika didn’t bring anything good into my life. I get miserable pension enough to buy bread.

My sister Sheindlia died in 1986. She didn’t have children. I live in this apartment with her husband Ruvim We wouldn’t survive if it weren’t for the Jewish charity center Hesed. They support us. All elderly Jews get charity meals and free medications. Sometimes they take us to the Daytime center where we can communicate with other old Jews. I observed Jewish traditions only after the war when I lived in Kalay. Recently we began to celebrate Jewish holidays: Pesach, Purim, and Rosh Hashanah thanks to charity organizations. We get together in Hesed where we have visitors who tell us about Jewish rituals and traditions, they say prayers and conduct rituals, make traditional Jewish food, buy special kosher wine at a store near the synagogue. We watch films about Israel and Jews. We read Jewish newspapers. My granddaughters Sonia and Natasha often come to see us. They celebrate Jewish holidays with us. Natasha and Sonia identifies herself as a Jew. Sonia wrote her nationality as Jewish in her passport. She is a member of the Jewish cultural association and sings in a Jewish group. She married a Jewish man. My great granddaughter was recently born and Sonia named her Sarah-Revekkah. Natasha is married to a Russian man. They have a nice family. They don’t have children as yet, but I am sure they will. Natasha is an accountant in a company. She does not take much interest in Jewish life. Valia, Victor’s ex-wife was against such tendencies and even didn’t communicate with her daughter for some time, but in due time she resigned herself or pretended that she did. In any case, I am happy that my granddaughters understand and support me.

Glossary

1. In 1812 Russia managed to annex the eastern half of the Romanian Principality of Moldavia. From then until the First World War, the territory known as Bessarabia (Basarabia in Romanian) changed hands between Romania and Russia several times. After the First World War, Bessarabia joined Romania, but Moscow never accepted this union. In June 1940, Moscow delivered to Bucharest an ultimatum to evacuate, in four days, Bessarabia and Northern Bukovina (Bucovina). Romania had no choice but to yield. The two ceded provinces had an area of 51,000 square kilometers, or some 20,000 square miles and 3.9 million inhabitants mostly Romanians. It was then Romania's turn to reject the settlement and in June 1941 joined Germany and attacked the Soviet Union. In 1944, however, the USSR reannexed the area, occupied the entire country of Romania and, shortly thereafter, imposed a communist government in Bucharest.
2. During the Civil War in 1918-1920 there were all kinds of gangs in the Ukraine. Their members came from all the classes of former Russia, but most of them were peasants. Their leaders used political slogans to dress their criminal acts. These gangs were anti-Soviet and anti-Semitic. They killed Jews and burnt their houses, they robbed their houses, raped women and killed children.
3. Transnistria: Area between the rivers Dnestr and Bug, and the Black Sea. It was ruled by the Romanians and during World War II it was used as a huge ghetto to which Jews from Bukovina and Moldavia were deported.
4. Denikin, Anton Ivanovich (1872-1947): White Army general. During the Civil War he fought against the Red Army in the South of Ukraine.
5. CIVIL WAR 1917-1922 By early 1918, a major civil war had broken out in Russia--only recently named the USSR--which is commonly known as the civil war between the ‘Reds’ and the ‘Whites’. The ‘Reds’ were the Bolshevik controlled Soviets. During this time the Bolsheviks changed their name to the Communist party. The ‘Whites’ were mostly Russian army units from the world war who were led by anti-Bolshevik officers. They were also joined by anti-Bolshevik volunteers and some Mensheviks and Social Revolutionaries. During this civil war, the Bolsheviks signed a separate peace with Germany and finally ended Russia's involvement with the world war. 8 to 13 mln people perished in the war. Up to 2 mln. people moved to other countries. Damage constituted over 50 billion rubles in gold, production rate reduced to 4-20% compared with 1913.
6. Joint – World Jewish Distribution Committee), the main task at that period was to provide assistance to Jews that suffered from WWI in Russia and the Dual Monarchy. In 1924 American Jewish united agricultural corporation was established (Agro-Joint). Its purpose was establishment of Jewish settlements in the south of Ukraine and Crimea. They had full support of the Soviet authorities. This was a way to save Jews from poverty and help them regain their civil rights. Thos association funded housing construction for poor Jewish families in the Crimea and provided them with agricultural equipment and tools. By 1934 many collective and Soviet farms in Jewish settlements funded by Agro-Joint were established in the Soviet Union. In 1938 Agro-Joint had to leave the Soviet Union and terminate any activities in the country that was on the edge of war and entered into a treaty with fascists Germany.
7. In 1920 a deliberate famine was introduced in the Ukraine causing the death of millions of people. It was arranged in order to suppress those protesting peasants who did not want to join the collective farms. There was another dreadful deliberate famine in 1930-1934 in the Ukraine. The authorities took away the last food products from the peasants. People were dying in the streets, whole villages became deserted. The authorities arranged this specifically to suppress the rebellious peasants who did not want to accept Soviet power and join collective farms.
8. Communist youth political organization created in 1918. The task of the Komsomol was to spread of the ideas of communism and involve the worker and peasant youth in building the Soviet Union. The Komsomol also aimed at giving a communist upbringing by involving the worker youth in the political struggle, supplemented by theoretical education. The Komsomol was more popular than the Communist Party because with its aim of education people could accept uninitiated young proletarians, whereas party members had to have at least a minimal political qualification.
9. On 22 June 1941 at 5 o’clock in the morning Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring a war. This was the beginning of the so-called Great Patriotic War.
10. “zhyd” – abusive nickname of Jews in the Soviet Union.
11. October Revolution Day: October 25 (according to the old calendar), 1917 went down in history as victory day for the Great October Socialist Revolution in Russia. This day is the most significant date in the history of the USSR. Today the anniversary is celebrated as ‘Day of Accord and Reconciliation’ on November 7.

Esphir Kalantyrskaya

Esphir Kalantyrskaya
Kiev
Ukraine
Interviewer: Zhanna Litinskaya
Date of interview: August 2002

My family background

My grandfather on my father’s side, Abram Persov lived in Pochep, a small town in Briansk region, Russia. This town consisted of two parts: the central Jewish part and the suburbs populated by Russians that were involved in farming. Jews were handicraftsmen, jewelers, tradesmen. There was a church and a synagogue in town. People were friendly and supported each other. My grandfather was born around 1840s. I don’t know where he was born. He got married in Pochep and lived there. My grandfather was a very good jeweler. His jewelry was in big demand of the local merchants. Even representatives of the noble circles were his customers. My father’s mother Malka was a housewife and looked after the children. My grandfather had a big house. His shop was on the first floor. It was a small shop. He didn’t need much space. The rest of the house belonged to the family. They had many children: their older son Pinhus and younger son Samuil and daughters Hana, Riva, Dora, Bertha and Zhenia. They were a wealthy family and could afford a housemaid and a cook. My grandfather’s family was rather religious. At least even in the late 1920s when I knew them my grandfather had a pew at the synagogue, prayed every day and observed religious holidays and traditions.

In the early 1920s my grandfather and grandmother moved to Kiev. They probably did it because the Soviet power took away my grandfather’s house leaving them one room. Besides, there was no profit from jewelry business during the civil war: neither my grandfather nor my father had any orders. They rented an apartment and my grandfather didn’t work anymore. My grandfather and grandmother died in the early 1930s in Kiev.

My father’s older brother Pinhus was recruited to the tsarist army and perished during the Russian-Japanese war at the beginning of the 20th century. My father’s sisters got education at home and got married in due time. Some of them lived in Pochep, some – in Pagar and other nearby towns. I saw little of them and know very little about their life. I know that Hana’s name after her husband was Agranovich. Her daughter Bluma and her sons Samuil, Lazar and Aron were my friends for many years. Lazar became my sister’s husband.

Hana died before the Great Patriotic War. Her daughter Bluma that lived in the town of Klintsy with her husband was killed during the war along with other Jews. Lazar and Samuil perished at the front and severely wounded Aron died around 1948. That’s all I know about my father’s sisters and brothers.

My father Samuil Persov was born in Pochep in 1875. Like all boys in the family he went to the cheder and then he studied language and basics of mathematic with teachers at home. My father didn’t have any document about getting education. But he was an intelligent, well-read and modern man. He followed into his father’s steps and became a good jeweler and a watchmaker. They said in town that if Samuil repaired a watch it would serve its owner until to the end of his days. My grandfather and my father were very honest people. My grandfather’s customers became my father’s in due time. However, my father had a different attitude towards religion from my grandfather’s. My father was an atheist although he had finished cheder. He was fond of books, read many Russian classic novels, met with young people and emancipated girls and acted in the amateur theater. He didn’t date Jewish girls and wasn’t going to get married. When he was 32 he allowed matchmakers to find him a fiancée giving in to his parents’ begging. My father didn’t like anyone in Pochep. He liked emancipated and educated girls. They were not to be found in the distant Pochep. Girls in Pochep had traditional education and only took interest in the family life and religion. They brought him a girl from another town.

My father liked Bluma and they got married in 1907. They didn’t tell me any details of their wedding, but it was a traditional Jewish wedding with a huppah and a rabbi. I don’t know anything about my mother Bluma. I don’t know whether she had brothers or sisters or what her nee name was. The reason I don’t know it is that I left my mother and Pochep when I was very young. I know that her family was much poorer than my father’s family. My mother had no education and could hardly read. They spoke Yiddish to one another. However, my mother and father spoke Russian to us. My father spoke fluent Russian and my mother spoke it with an accent. My father insisted that we spoke Russian. My mother was a very religious woman. She prayed, followed the kashruth, lit candles on Saturday, celebrated all Jewish holidays and fasted at Yom Kippur. I have dim memories of these holidays. I found it boring to sit and wait until they finish the ritual and prayer and we could start eating. I don’t remember any joyful activities in our house related to religious traditions. There was a synagogue in Pochep. My older brothers went to the synagogue with my mother. I was small and didn’t go with them. I don’t remember what the synagogue was like. My mother went there every week. She always wore a shawl, but she didn’t have a wig. My parents were very different people. My father was a cheerful modern man, reading newspapers and books and having many books and my mother was a sullen woman, interested in nothing but her house, her children and the God.

My parents had a traditional Jewish wedding. After their wedding my parents lived in my grandfather’s house. In 1908 their first baby was born – my sister Luba. My father bought a part of a house for his family not far from his father’s house.

Growing up

The children were born almost every year. Ania was born in 1911, Grigory was born in 1912 and I was born in 1913. Clara was born in 1914. My younger sister Fania was born in 1917 and my brother Iosif was born in 1918. My father earned well, and we were a wealthy family. In due time he purchased the remaining part of the house for his family. I remember that the house seemed huge to me. There were few rooms: a living room, my parents’ bedroom and children’s rooms. I remember beautiful dark furniture and velvet curtains. We had a housemaid, a cook and a nanny. My mother was fully absorbed in pregnancies, deliveries, children bringing up and the house.

My father didn’t change his bachelor’s way of life: he met with friends, went to restaurants and played in the amateur theater. In this theater he met a young Jewish girl Sophia Kazakova. They were of different age: my father was 43 and she was 18. They fell in love with each other and my father left the house. I don’t know what a divorce was like in those years, but I believe they had to obtain rabbi’s permission. It couldn’t have been otherwise. In 1918 right after my younger brother was born my father divorced my mother and married Sophia. It was a big scandal in the town. People discussed this divorce and Sophia’s conduct everywhere: at the market, in stores and at the synagogue. My father left the house and everything in it to my mother and gave her money at the beginning. My mother had a very hard time: she didn’t leave the house, didn’t even go to the synagogue and hardly paid any attention to us, children.

Sophia’s family couldn’t live through such disgrace that she had married a married man taking away the father from his children. Sophia’s parents told her to get out of their house. Her mother fell ill and died of heart attack. My father and his young wife rented an apartment in the Russian neighborhood of the town. Only many years later when I grew up I came to understanding of what a hard time my father had. He defied the Jewish way of life in a patriarchal town formed throughout decades by falling openly in love with a young woman.

My father and Sopiha lived in Pochep for a few years. The revolution of 1917, civil war of 1914-1918 didn’t impact life in our town, fortunately. There were no gangs or pogroms. Around 1919 my father's parents Abram and Malka moved to Kiev. I believe that my father’s divorce also played its role in my grandfather’s decision to move to Kiev. They didn’t approve of my father’s conduct and sympathized with my mother. On the other hand, they understood my father’s feelings and couldn’t ignore them. However, my grandfather continued writing to my father trying to persuade him to move to Kiev. He believed that life might be easier in Kiev, considering that people didn’t know the story of my father and Sophia. My father didn’t want to leave his children behind. He loved his children. He often visited us and my mother allowed him to come and see us. My father told us about beautiful life in Kiev trying to persuade us to go with him. I always looked for some explanation of why I agreed to go with my father. There must have been several reasons. Firstly, I loved my father and couldn’t imagine living apart from him and of course I must have been driven by my interest towards everything new and unknown, thirst for traveling and new impressions.

In 1922 my older brother Grigory, my younger sister Clara, my father, pregnant Sophia and I secretly left for Kiev. My mother would have never allowed him to take us if she had known about his plans. My mother didn’t know about it. My father took us away from a walk. We left without any clothes or luggage. My father wrote my mother from Kiev, asking her forgiveness and reasoning with her that her life would be easier with fewer children. I don’t know why, but my mother never tried to find or return us. Perhaps, it was because she was hoping that our father living in a big town would have the opportunity to give us more than she ever could.

In Kiev my father rented an apartment in Podol, a Jewish neighborhood. We lived in Konstantinovskaya street, not far from my grandparents. In 1922 Sophia gave birth to a boy – Efim and in 1924 her daughter Polia was born. Manya, the youngest, was born in 1933. We lived in a small two-room apartment. My father rented it at first and then he purchased it from the owner. One room served as my father and Sopha’s bedroom and another room was for children. My father took up any job: repairing watches, furniture, doing other repairs in the houses. Later he obtained a patent for manufacture of toys. There were heaps of fabrics, pieces of wood and doll’s heads in our apartment. My father taught us to do small work and we began to help him. Every day we glued, painted things and made doll’s clothes. My father was a very good handicraftsman. He was offered a job at the state factory, but my father refused every time he got an offer. For some reason he thought that those that worked at state enterprises were stealing, while he was an honest man.

After Sopha’s kids were born my father stopped caring for us who were born by an unloved woman. He hardly ever talked with us and never took any interest in our life. He didn’t want to send us to school as he didn’t want to lose his workforce. He hired teachers to teach us at home. We actually received education equal to 4 years of primary school.

My grandfather Abram and grandmother Malka often visited us and invited us to visit them. They wanted to share their warmth with us. They often went to the synagogue located in Schekavitskaya street not far from us. My father and Sofa didn’t go to the synagogue. Only Pesach of all Jewish holidays was celebrated at our home. My father just loved this holiday. He baked matsa by himself, cooked delicious food and the whole family sat at the table. We didn’t know the history of the holiday. My father didn’t conduct the sedder according to the Jewish tradition. It was just a fancy family dinner.

Our stepmother treated us nicely. She was a nice woman and felt sorry for us. She made no difference between her own children and us. That was how it happened in my life that I was separated from my mother and my brothers and sisters.

My older brother Grigory and my sister Clara were very close to me. Grigory went to work at the military plant when he was very young. He became a turner apprentice and had to stand on a box to reach his lathe at the beginning. Later he finished a work school (rabfak) 1, technical school at the plant and in due time he was promoted to shop supervisor. During the war he evacuated to Kuvandyk with the plant. Kuvandyk is a town near Chkalovsk in the Ural. He stayed there after the war. He married Nadia, a Russian girl and lived in Kuvandyk all his life. Grisha died in 1980. His daughters Ania and Luba live in Omsk.

My younger sister Clara worked few years at the same plant as Grisha. In 1934 she married her cousin Lazar Agranovich. In 1935 their son Miron was born. Lazar was recruited to the army at the very beginning of the war and perished at the front in 1941. Clara was in the evacuation with Grisha and me. In 1942 her younger son Valery was born. After the war Clara lived in Kiev. She never got married again. Clara died in 1999.

In 1932 I went to work at the knitting garments factory of NKVD (People’s Commissariat of Internal Affairs). My job was to wind the yarn onto huge bobbins. In 1933 I went to Pochep for my first vacation. I met with my mother for the first time in 11 years. I spent there almost a month. It was a happy and sad reunion. One night my mother came to my bed, adjusted my blanket and kissed me. I cried for the rest of the night. I felt mother’s care for the first time in many years.

My mother told me a lot about this period of life when we were not with her. She didn’t work in the first year after we had left. My grandfather Abram was supporting her. Later she learned to sew and took some work home. She opened a small store. Basically, she got adjusted to life. In 1933 when I met with my mother she didn’t work any longer. Older children were supporting her. That was the only time I saw my mother. When the Great Patriotic War began my mother stayed in Pochep. She didn’t want to evacuate. Her Russian neighbors gave her shelter for some time, but in 1942 somebody gave her up. Policemen took her to a ravine in the outskirts of the town and shot. All Jews of the town were shot there.

I also met with my sisters Luba, Ania, Fania and my brother Iosif for the first time in all those years. My sisters studied at school and later they graduated from the Pedagogical Institute in Briansk.

My older sister Luba worked as the Russian language and literature schoolteacher in Pochep. Later she became director of this school. She married Mikhail Shatukha, a Russian man. After his service in the army Mikhail got a job assignment in Nevel of Leningrad region. Luba followed him. Mikhail Shatukha became secretary of the Nevel Town Party Committee. In 1937 he was called to Moscow and arrested. He didn’t stay under arrest long. Luba said that it was Lazar Kaganovich 2, one of the Soviet leaders that contributed to his liberation. During the war Mikhail and few other members of the Town party Committee stayed in town to organize underground movement in the rear of the enemy. One of his co-workers turned out to be a traitor. He told Mikhail that he had been ordered to escort him to the partisan unit in the woods. He shot Mikhail in the outskirts of the town. In the morning collective farmers found Mikhail’s body and buried him in secret from Germans. Luba buried her husband at the town cemetery after she returned from the evacuation. After the war the monument to Mikhail Shatukha and other comrades that had perished after the war in Nevel. Luba died in 1962. Her son Arnold lives in St.-Petersburg.

My sister Ania was also a teacher. She lived in Moscow with her husband Arkadiy Levin and their son Misha. Arkadiy perished at the front in 1940s and Ania died in the first post-war years. Their son Misha lives in Moscow.

Our younger sister Fania graduated from Pedagogical Institute before the war and worked as a schoolteacher in Pochep. During the war she joined a partisan unit in the Brianskiye woods. In 1942 Fania was told about our mother’s death. She went to Pochep to find out whether it was true. In Pochep a policeman saw her. He was the man that had proposed to her earlier, but she refused. So, he grabbed his chance to take revenge. He gave Fania up to Germans. They captured and shot her in the same ravine where our mother had been shot. Mikhail’s sister Maria told us about mother and Fania. Maria was in the partisan unit with Fania. Maria survived and met with Luba after the war to tell her what she knew.

My younger brother Iosif finished school and was recruited to the army. He was supposed to demobilize in 1941 when the war began. He didn’t demobilize but became a communications operator. He perished in 1943.

My mother remained religious and observed traditions until the end of her life but all her children grew up to be atheists. As far as I know, none of my sisters or brothers observed any religious laws or rules.

In summer 1933 I visited my mother in Pochep and in the autumn of this year famine 3 began in Ukraine. I remember dead bodies near the buildings and at the entrances in Kiev. I saw them in the morning. During the day they were removed from streets. I received a food package at the factory where I was working. Of course, I shared it with my father’s family. They had 3 children. Later I got a job at shoe factory #6. They paid more. I wasn’t a Komsomol member and didn’t take part in public life. But I had many friends: Jews, Russians and Ukrainians. Nobody cared about nationality at that time. To be a good person was sufficient. My friends and I went to the cinema in Podol, to the beach and for walks. We always celebrated Soviet holidays: 1st of May, October Revolution Day, etc. We went to parades. Several times the factory trade union committee granted me a free trip to a recreation home. I rested at the Belaya Dacha recreation center in Irpen near Kiev. I felt very comfortable and equal to other young people staying there. I also rested in Kislovodsk, Caucasus, and went to the sea.

I still lived with my father and Sophia before WWII. Clara lived with her husband and Grigory went to the hostel. I could go to the hostel, too, but my father fell very ill. He had cancer and was ill for a very long time suffering great pains. I couldn’t leave Sopha alone with him. Father died in 1938. Sopha didn’t remarry.

During the war

On the first day of war - 22 June 1941 4 Grisha’s call up notification was delivered to our apartment. At that time Grisha was at the military training near Kiev. I went there on foot to give him this call up. All employees of the military plant were exempt from service in the army. Grisha went to the military registry office and they released him from service. He went back to his plant to continue preparing equipment to the evacuation. At the beginning of July refugees from Western regions of Ukraine began to arrive in Kiev. They were living in the open air in the botanical garden. They were telling people about the Germans exterminating Jews on the occupied areas. We understood that we had to evacuate. At the end of August we, factory employees, went to dig up trenches near Kiev – Germans troops were coming nearer. One day I stayed at home because I was not feeling well. I didn’t want to go without Clara whose husband was in the army. Grisha obtained a permit for Clara and her child to go with plant. He came back and I told him that I didn’t want to go without Sopha, Polia and Manya. My brother got angry with me telling me that the plant couldn’t take all of us, but he went back to the plant to obtain another permission. He was only allowed to take Manya, the youngest. I remember myself crying when I was saying “good-bye” to Sopha and Polia. Sopha was saying that they would also go to the evacuation, but I knew they wouldn’t. She had no money for that. We went to the evacuation by train. We reached Dnepropetrovsk and it was decided to deploy the plant there. While they were unloading equipment, the Germans came very close to Dnepropetrovsk. We had left on the last train before the town was occupied. Our trip was long. We crossed the Volga on barges. Or point of destination was the town of Kuvandyk near Chkalovsk. The plant was commissioned there.

At first we were renting apartments, but later the plant constructed barracks for its employees. I went to work at the plant. Clara, her son Miron and our sister Manya were staying at home. Life was very hard. I received 400 grams of bread and Clara and her children received 200 grams each. In 1942 Clara’s son Valeriy was born. She knew already that her husband Lazar had perished and that she was a widow. Life was very difficult, but we supported each other. When we had nothing to eat Manya and I sang pre-war songs and recalled Kiev. Manya went to school and after school she was helping Clara to grow vegetables in the kitchen garden that we had received. In November 1943 Kiev was liberated and Manya was eager to go home. She was missing her mother and sister in all those years. We heard about shootings of Jews in the Babiy Yar 5 in Kiev, but we still had hope that Sopha and Polia managed to evacuate. Grisha sent several requests for information to the evacuation center in Buguruslan, but their answer was that Sopha and Polia Persov were not among the evacuated.

After the war

In autumn 1944 all of us but Grigory returned to Kiev. I was sure that he didn’t want to go back to Kiev, because he believed that Sopha and Polia had perished and that it was his fault. He failed to obtain permission for them to evacuate with the plant as members of his family.

We returned to Kiev and all our suspicions about their fate turned out to be correct. Our Ukrainian neighbors told us that all Jewish population of our neighborhood, including Sopha and Polia, went to the Babiy Yar on 29 September 1941. In few days the postman brought us “death notification” about Fima’s death. So, there was only Manya, my stepsister, left. I have always felt like a mother towards her and felt responsible for her life.

When we returned to Kiev we found our apartments (ours and Clara’s) occupied. I turned to court. It took me 3 years to return our apartments. This issue could have been resolved sooner if we bribed an official at the executive committee. But we didn’t have any money. During the war everything that we had in our apartment vanished: furniture, clothing and my stepmother’s inexpensive jewelry. In 1946 Clara’s apartment was returned to her, and in 1947 Manya and I received one room of the two that we used to have.

I went to work at the Kiev meat factory. They paid good salary. I had a difficult task to bring up Manya. I realized that I wouldn’t cope alone. I had met Grigory Kalantyrskiy, a Jew, before the war. He was ten years older than me and was at the war from first to last day. He had a wife (Lisa) and a daughter (Sima) before the war. Lisa and Sima stayed in Kiev and shared the fate of thousands of Jews – perished in the Babiy Yar. Grigory proposed a marriage to me. I didn’t love him at all, I didn’t even like him, but I agreed. He was a butcher at the market, he earned a lot of money and he treated Manya and me well. I agreed for the sake of Manya who I loved with all my heart. She loved me, too, and sometimes she called me “Mummy”. In 1946 we registered our marriage. We didn’t have a wedding party. My daughter Faina was born in 1947. There were four of us living in one room in Podol. After finishing school Manya finished a technical college and worked as design technician at a plant. In 1954 she got married and moved out to live with her husband. They lived in Podol near where we were living and we saw each other rather often. Manya was a sickly woman. She didn’t have any children. She died in 1984 after she had just turned 50.

There have been no more significant events in my life. We were “small” people and anti-Semitic campaigns in the early 1950s didn’t impact our life. Many Jews were fired from their jobs, there were articles published in newspapers against Jews. One could hear abuses addressed to Jews in the streets, transport or in stores, but we tried to ignore them. We didn’t live a happy life. I can’t remember celebrations or laughter in our house. My life consisted of work and routinely chores. My husband took to drinking and began to have rows. He had a stroke and died in 1984.

Faina didn’t even try to enter an Institute after finishing school. The doors to higher educational institutions were closed for Jews at that time. Faina finished a course of typists and went to work. Later she took a course in computer training and got a good job. She is not married.

Naum, one of my numerous cousins, moved to Israel. He described to us the beauties of this country and tried to persuade us to join him. While we were considering this option Naum died. My daughter doesn’t want to go to Germany or USA. She loves Israel, although she has never been there. She studies Hebrew and is very concerned about the situation in this country. I believe, she stays here, because she doesn’t want to leave me. I am very old and can hardly move. I think, my daughter will go to Israel when I die. I remain an atheist and I don’t celebrate Jewish holidays, but my daughter buys matsa at Pesach.

I will soon turn 90. I am constantly thinking about the life I have lived. My daughter is at work and I am alone at home. I can’t watch TV due to my poor sight. So, there is only one thing left for me to do; and that is – to think about the past. I have lived my life without love. Perhaps, it is not good. But what is love if it causes so much suffering as it did to my mother and us.

Glossary

1 Educational institutions for young people without secondary education, specifically established by the Soviet power

2 Lazar Kaganovich

1893– 1991, one of the most outstanding representatives of the “Stalin’s guard”, one of the most important people in the highest power hierarchy of the former Soviet Union for over a quarter of a century. He was known for his ruthless and merciless personality.

3 In 1920 an artificial famine was introduced in Ukraine that caused the death of millions of people

It was arranged in order to suppress the protesting peasants that did not want to join collective farms. There was another dreadful forced famine in 1930-1934 in Ukraine. The authorities took the last food products away from the farmers. People were dying in the streets and whole villages became deserted. The authorities arranged this specifically to suppress the rebellious farmers that did not want to accept the Soviet power and join the collective farms.

4 On 22 June 1941 at 5 o’clock in the morning Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring a war

This was the beginning of the so-called Great Patriotic War.

5 Babiy Yar is the site of the first mass shootings of the Jewish population that was done in the open by the fascists on September 29-30, 1941, in Kiev

During 3 years of occupation (1941-1943) fascists were killing thousands of people at the Babiy Yar every day: communists, partisans, and prisoners of war. They were people of different nationalities.

Efim Kadanskiy

Efim Kadanskiy
Kiev
Ukraine
Zhanna Litinskaya
Date of interview: August 2002

My family background

I know very little about my father Israel Kadanskiy, because he perished when I was 9. I know about my father’s childhood from what my mother and his brothers told me. My father was born in a small town of Chudnov, Zhytomir region, in 1903. A lot of Jews lived in Chudnov. They spoke a mixture of Yiddish and Ukrainian to each other and to their Gentile neighbors. There was no anti-Semitism in Chudnov at that time. There were no pogroms that were raging around Russia. All neighbors were friends, there were several synagogues and a church in this town. Jews and Gentiles helped each other. My father never heard the word “kike” there.

His father Efim Kadanskiy was born in Chudnov around 1865. He inherited an inn from his father and maintained it with his wife, my grandmother and his sons. There were rooms where visitors could stay and a tavern. They had horses and wagons, a big kitchen and a cattle and poultry yard. They were a very wealthy and respectable family. My grandfather had few employees. He himself and his sons were very hardworking people, but their business was too big and they hired Ukrainian employees to help them. My grandfather paid them well, often loaned money to them and supported their families. Besides, they all could have parties at my grandfather’s tavern. My grandfather’s family was moderately religious. My grandfather prayed every day and they followed the kashruth in the house. This didn’t apply to visitors in his inn. There were Ukrainian women that cooked meals for them. My grandfather also tried to observe Sabbath. But when he had a rich visitor or there were urgent issues to be resolved my grandfather preferred to do his business rather than Jewish rules with regards to Saturday. I don’t know anything about my grandmother. I don’t know when exactly my grandfather and grandmother died, but I know that they passed away before the revolution of 1917.

There were 4 children in the family: 3 boys and a girl. The boys studied at cheder and didn’t continue their education in Chudnov. They were helping their parents and that was enough, so their parents didn’t quite care about their further studies.

Bencion, born around 1895, was the oldest of brothers. He made his living by commerce. After the revolution he and his wife and their sons Semyon, the older one, and Arkadiy, the younger one, moved to Kiev. Semyon died from tuberculosis in the middle of 1930s. Arkadiy lives in Israel. During the war Bencion and his family were in evacuation in Tashkent. His wife died there. Bencion returned to Kiev where he died in 1957.

The middle brother’s name was Sheilik. Sheilik worked in commerce like his brother. He lived in Kiev with his wife and daughter Sofa. He was in evacuation with Bencion and his family. Sofa fell very ill when they returned and died in 1947. Sheilik died in the middle of 1980s. He worked as logistics and sales specialist in various small commercial companies. He told me what I know about my family.

My father’s younger sister Liza, born around 1905, married Isaak Borodianskiy, a Jew that died in the early 1930s. Liza died shortly after he died. Their daughter Fania lived with us for some time until she went to her father’s relatives. I didn’t hear from her for over 50 years. I found Fania in 1998. She has a husband and children and they all live in New York. My father’s brothers and sisters didn’t observe any Jewish traditions.

My father helped his father with the inn when he was young just like his brothers. He shepherded the horses and look after the cattle and chickens and went to the fair in Zhytomir with his older brothers to buy food and goods. My father was very fond of equipment and technical things and spent a lot of time working with them. When the revolution began he went to the red Army being almost a boy. His parents had died by then and there was nobody to keep him at home. My father admired the revolution and the idea of communism so much that he became a member of the Communist party when he was 17. Of course, he didn’t observe any religious traditions, they were considered vestige of the past in his circles. In 1921, after the civil war was over he was sent to take a course of Red commanders. Besides political disciplines the young ignorant builders of communism studied to read and write. That was all education my father got. He must have been a talented man. He conducted meetings and conferences, made speeches, spoke about the international situation in front of the public, etc. My father became a political officer in the Red army. He served at military units located in many Ukrainian towns: Zhytomir, Ovruch, Poltava and Chernigov. He was involved in the elimination of the remaining white guard gangs1 that kept almost all Ukraine in fear. He also participated in the prodrazvyorstka units 2.

My mother was born in Fastov, a Jewish town not far from Kiev, in 1909. My mother and I often visited Fastov before the war and I remember it well. It had a patriarchal coloring even in the Soviet times. Before the revolution of 1917 3 there were several synagogues and a church in this town buried in verdure gardens. Jews were handicraftsmen and tradesmen and were on good terms with the Ukrainians that were selling food.

I believe my mother’s father Efim Khasidovich was a handicraftsman. My grandfather and grandmother Zelda, born around 1885 had 3 children. But my grandfather was still recruited to the army when WWI began in 1914. He was captured by Germans. We had a picture with my grandfather and his employer (a Bauer). My grandfather was working at a farm and people treated him well there. My grandparents were religious people and went to the synagogue every week. They followed kashruth and celebrated all Jewish holidays. My grandmother lit candles on Friday to meet the Sabbath. They were poor, but they had silver dishes for Pesach. It was kept on the attic for many years before WWII.

My grandfather was still recruited to the army when WWI began in 1914. He was captured by Germans. My grandfather He returned from captivity in 1917 when the revolution began. In 1918 the gang of ataman Zelyoniy 4 captured the town. They broke into Jewish houses, robbed, raped and killed people. Tthey broke into my grandfather’s house and demanded money “Give us the money, zhyda”. My grandfather’s family was poor and the bandits shot my grandfather in front of my grandmother and their 3 children. This happened on a big holiday – Purim. Then my grandmother, a very courageous and reserved woman, said “What an evil deed happened on such big holiday and the God watched it but didn’t stop it. I don’t believe he exists, this God”. And she became an atheist. She knew all Jewish laws and holidays, but she never observed them. She kept her Pesach dishes on the attic like a relic and in the memory of my grandfather. My grandmother hated the Soviet power. She thought that gangs were a result of revolution leading to her husband’s death, in particular. I have no information about my grandfather’s parents or relatives. The only thing I know is that he had a younger brother Kalman, but I never heard about him.

My grandmother lived in a small house in Fastov. There were 3 small rooms, a kitchen and a stove. My grandmother was a housewife all her life. After my grandfather died she lived in her son’s family. During the war she was in evacuation in Ulianovsk region. After the war she came back to Fastov and always worked at home baking bread for sale. She bought flour at the market and made delicious bread at home. After food cards were cancelled in 1947 people came to my grandmother to buy bread from her. One year before she died my mother took my grandmother to Kiev. She was old and couldn’t live on her own. We hoped to support her a bit more and give her an opportunity to take care of her health. My grandmother died in hospital in 1954.

Of all my grandmother’s relatives I knew her sister Leya, married to Manya Shkurovich, a Jew, a wagon driver (balagula). Leya didn’t work. She was a housewife. They had seven or eight children: Mirele, Yoska, Eva, Dora, Sarah and Olia, deaf and dumb. They lived in Fastov. Theirs was a religious family observing all taditions. They were all in evacuation during the war. Olia got stubborn and didn’t want to go to evacuation. Olia went to the Babiy Yar 5. Leya returned to Fastov after the war. She died in 1950. I don’t have any information about other children, we kept out of touch after the war.

My mother Genia Khasidovich was an older daughter. Rosa, the next one, born in 1911 finished Jewish seven year school in Fastov and a course in accounting. She worked as an accountant in various companies. She was single and lived with us since 1936. During the war she was in the evacuation with my grandmother in Molokka village, Ulianovsk region. After the war she returned to Kiev and lived with us. She spent much of her time with me. I loved her a lot and she was like a 2nd mother to me. She wasn’t religious at all. Rosa died in Kiev in the middle of 1980s.

My mother’s younger brother David born in 1913 was a painter. He lived in Fastov. His Jewish wife Fania still lives in Fastov. David went to the front in one of the first days of the war. We received one letter from him written in pencil that he was near Brovary in the vicinity of Kiev. Later Fania received a notification that he had been missing. He must have perished during the defense of Kiev. David had 3 daughters: Zhenia, Ania and Polia. Zhenia left for Israel in 2001, Ania lives in Kiev and Polia, born in Ulianovsk region in 1942 lives in Fastov with her mother.

My mother Genia Kadanskaya (nee Khasidovich) was born in Fastov in 1909. My mother finished Jewish primary school. In 1928 my mother went to Belaya Tserkov and took a course of training at the stocking factory. After finishing the course she got a job at the factory. My mother was a very beautiful girl. But she carried through her life an imprint of what she saw during the civil war – how her father was shot by bandits. She didn’t like the Soviet power. My mother never became a Komsomol member or participated in any subbotniks or other communist activities. It still surprises me what brought my parents together: my father, a devoted communist, obsessed by the idea of building communism and my mother that never accepted any of this. They must have been very much in love and my father was smart enough not try to change my mother’s convictions.

My parents met in early 1930s. Sheilik, my father’s older brother, was married to my mother’s cousin Zina. My father met my mother while visiting them in Fastov. Afterwards my parents wrote letters to one another for two years. My father at that time was having problems at work. He was in a conflict with his military commandment. They wanted to send him to the Far East, but he was required to study a foreign language – English, I believe. My father refused stating that it was difficult for a man with primary education to learn a language. And my father was fired in 1932. He became the Party Bureau secretary at shoe factory #1. He received a big two-room apartment in Millionnaya street in Pechersk, Kiev. It was an award for his performance. After that my father officially proposed to my mother. Mother came from Fastov and my parents got married. They had a small wedding party with his friends. When my father received his apartment his close friend Abrasha Shteinberg got married. Abrasha and Eva didn’t have a place to live. Many people didn’t have a place to live. This was a difficult time. My father actually gave one room in his apartment to his friends allowing them to live there until they received an apartment of their own. Abrasha perished during the war and his wife Eva lived with us in this apartment for over 50 years. It was an award for his performance. After that my father officially proposed to my mother.

Growing up

I was born in Kiev on 4 June 1933. My mother didn’t work, although my father received a small salary. My parents couldn’t afford a housemaid or a nanny, although many families had aid at that time. My mother’s sister Rosa moved in with us in 1936. The four of us shared one room and another room belonged to the family of Abrasha Shteinberg. They didn’t pay for it.

I remember very little about my childhood. I didn’t go to kindergarten. I loved it when my father came home from work. He came into the apartment, cheerful and hungry, and my mother gave him his dinner and I felt happy. (I remember the bicycle that my father bought me, a big luxury at the time. I was a proud owner of it and let other children ride it. My father was a big football fan. He always took me to football games at the Dynamo stadium. I remember a game of Ukraine with the Basques, Spain. There was no electronic display of the score and the ball was just lifted over the gate when there was a goal. I remember that on big Soviet holidays (1st of May, October revolution anniversary) we always had a big company of my father’s friends visiting us. My mother used to make a festive dinner on such days. My parents didn’t celebrate Soviet holidays in particular. It was just another possibility to meet and party with their friends and to have fun. There were Jews, Ukrainians and Russians among my father’s friends. There were no discussions or disputes associated with the subject of nationality. My parents spoke Russian at home, although Yiddish was their mother tongue. For different reasons (my father – due to his communist ideology, and my mother – after her father died tragically and her mother abandoned her faith in God) my parents abandoned anything that tied them to the Jewish traditions or religion. Nobody ever mentioned Jewish holidays, religion or language in our house. In summer we visited my grandmother Zelda. I liked her old house and played with my cousins – daughters of my mother’s brother David. My grandmother was always happy to see me. She never mentioned my grandfather’s death in my presence, but once I woke up and my mother wasn’t around. I saw her and grandmother crying in another room. I went back to bed and never told my mother that I saw them.

I remember very well that from 1937 there was always a small suitcase on a chair with a change of underwear, socks and a small quantity of tobacco and dried bread. My father expected arrest at any moment. He thought they hadn’t forgotten his refusal from service at the Ffar Eeast and that he quit the army. Every night so many innocent people were arrested 6 and I’m still surprised that my father wasn’t. They must have forgotten about him.

My father quit his party activities. He knew a lot about cars and in 1938 my father became manager of the garage at the Bozhenko furniture factory in Kiev. At the beginning of June 1941 he brought home a ticket to the football game in honor of central stadium opening on 22 June 1941.

During the War

There was no game. On 22 June 1941 the Great patriotic War began. 7 We kept this ticket for many years. The game took place after the war at the Khruschov stadium opening. I didn’t want to go to the game without my father that had perished. The war was a complete surprise for us like for many other families. After the Ribbentrop-Molotov Pactum 8 was executed many people were convinced that Hitler wouldn't attack his allies.

My father went to the military office and they gave him the task to collect vehicles from the whole district at the race track and wait for the next direction regarding this transport.

In some time bombings began. We were living near the Arsenal military plant. There were other military enterprises: military equipment repair plant and shoe factory #1 manufacturing military boots, therefore our neighborhood was often bombed. I didn’t have any fear. It all reminded me of a big game. During bombings we descended to the shelter in the house across the street.

Soon Kiev enterprises began to evacuate. My father insisted that mother and I went without him. My mother didn’t want to leave without her sister Rosa and my grandmother Zelda. Rosa was visiting my grandmother in Fastov. My father promised that he would find Rosa and Zelda and send them to join us. We left at the beginning of August 1941. We only had one small suitcase with us. Everybody believed that the war would soon be over. The train that we took was overcrowded. The trip was very long. We reached Kharkov and lived at the railway station for 10 days. My mother began to understand that the war would last long. Later we moved on to Saratov, a town on the Volga. From there we crossed a river on a barge and arrived in Engels.

We settled down in a small room at a private house. My mother began to work at the canteen. She could take leftovers that saved us from starving to death. We had food cards, but all we received was 250 grams of bread per day and that was not enough. I was always hungry, I went to bed and woke up in the morning feeling hungry. My father was writing to us from the front. He left Kiev with the retreating military units and stayed in the army. He served in the tank units of the Kalinin front. Somebody gave us an article from a newspaper about commanding officer of a tank platoon Kadanskiy. I went to the 1st form but didn’t study long.

I didn’t study in Engels for long. In few months, as German troops were approaching we had to move on to Charjou, Turkmenian SSR. It was a very long trip with nothing to eat and lots of lice. We met an acquaintance, my father’s former colleague and she accommodated us at her relatives’ in Charjou. It was a typical Turkmen saklia – a clay house. My mother went to work at the cotton-spinning factory and I went to school. There were many evacuated children in my school. I made friends with many of them. We were so hungry that we stole food. We went to the market. One of us entered into bargaining with the seller and the others were stealing from his stands. But soon the sellers knew our tactics and chased us away from the market. Some of them gave us food, but there were few of the latter. We also loved to steal sunflower seed husk. The Turkmens used to transport it on the wagons and we stole bunches of it. We were whipped and the men called the police, but policemen just formally told us off, gave us carrot tea, some food and let us go. My mother didn’t know that I was stealing food for a long time. I didn’t tell my mother and the policemen also felt sorry for us and didn’t tell our parents. My mother gave me everything she could. Once she got donkey meet and made cutlets. I ate all of them, although Turkmens didn’t eat donkey – they thought it smelled badly. Our neighbor, a young woman with a child, worked at a store. Before going to work she tied her child by his leg in the yard and left dried bread around him, so that he could suck it. He peed on this bread, but I still managed to get few pieces and ate them without disgust.

My father was wounded at the beginning of 1942 and sent to hospital. He stayed in this hospital as a political officer. He didn’t go to the front because he developed tuberculosis. In summer 1942 we received the notification that my father had died in hospital. My mother cried a lot. She was a very reserves “iron” woman. This was the only time I saw my mother crying. I cried, too. I loved my father and was very attached to him. Only later I realized what it meant to lose the father. How many times in life I needed his advice!

Through the evacuation center in Buguruslan my mother found out where grandmother Zelda was. She, Rosa and Fania and her daughters were in Molokka village, Melikess district, Ulianovsk region in Russia. My father helped them to evacuate, but lost their trace later and we didn’t know where they were for long time. My grandmother, her daughters and grandchildren were living in a house. My grandmother told me that the whole village came to look at the evacuated Jews. They had never seen Jews and thought they were different from other people. But they treated them very kindly. They gave them a lot of food, brought potatoes into their cellar, gave them a plot of land and seeds. They lived much better than we did. The whole village was helping them and they practically didn’t know hunger. Fania gave birth to Polia, David’s daughter. She delivered her in Melikess located in 18 km from the village. She took her baby back to the village on a wagon and it turned out that she was holding her with her head down, but the girl was a healthy baby. After my father perished my grandmother called us to join them in the village.

We arrived there at the beginning of 1943. Their house was big and there was enough space for everybody. I ate and it didn’t seem enough. I almost forgot the taste of potatoes in Turkmenia. Life was easier in Molokka. Rosa was an accountant at the distillery and my mother went to work there, too. Girls and I worked at the vegetable garden growing potatoes and other vegetables. I went to school. There were mostly local children in my class. There was another evacuated family in this village and their boy Naum studied at school.

We got along well with the local children. We went to pick up berries and mushrooms in the forest. The children and teachers were kind with us.

Kiev was liberated in November 1943. It took us few months to obtain the permit to leave for Kiev. We arrived in Kiev in the fall of 1944. My grandmother and Fania’s family went to Fastov. Our apartment was occupied by a militiaman and his family. We lost our furniture, kitchen utilities and clothing, it was all gone. My grandmother insisted that we went to Fastov, but my mother wanted to live in Kiev, in the apartment that my father had received. My mother addressed the court. Rosa helped her to write her request, because my mother could hardly write.

After the War

Meanwhile my mother’s cousin Vera let us stay in her apartment. We celebrated the Victory Day of 8 May 1945 with them. We were happy and sad on this day. Many of my friends had lost their fathers and so did I. The court issued a positive decision giving us our apartment back, but those people still didn’t want to let us in. Rosa sent letters to various authorities. We lived with those other people several years until they finally left. By that time Abrasha’s wife Eva returned from the evacuation with her son Mihail born in 1942.

My mother did some work at home for a shop and then she became a seamstress at shoe factory #1 where my father had worked. Rosa was an accountant. My mother worked at the factory until she retired. People remembered my father that had done so much for the factory when he was secretary of the party committee. My mother didn’t remarry, although she was an interesting woman and quite a few men proposed to her. She decided that it would be better for me than having a stepfather. I don’t know whether she was right, but she devoted her life to me. Rosa also could marry, but I think, she didn’t want to leave my mother, and me. She helped me a lot. I always thought that I had two mothers. Aunt Rosa died in the middle of 1980s and my mother died in 1993.

After finishing 7 classes in the Russian secondary school I entered Kiev shoemaking college in 1948. Anti-Semitism began after the war and I and other Jewish children faced it at school. I can’t think of any specific case of anti-Semitism, but they were abuses like “zhydy didn’t fight, they were in Tashkent”. When I heard it, I, that lost my father, beat that boy so hard that nobody ever abused me again. I was a strong guy and could stand for myself.

I faced anti-Semitism again in 1952 after I finished college and decided to enter the Institute of Light Industry. These were the years of the height of anti-Semitism: the doctors’ case 9 and struggle against cosmopolitism. Our family didn’t suffer from any demonstrations of anti-Semitism. but the general atmosphere was just terrible. It was very tense.

I finished college well. After finishing it I tried to enter the Institute of Light Industry for two years. The four of us went to take exams: Tolik Vinnik, Sasha Feldman, Tolik Taranov, the only Russian, and I. Taranov was the only one admitted. We, Jews, got the “2” grades for composition. I tried to enter the evening department next year, but failed at the exam. I understood that the road to the Institute was closed for Jews and never tried again.

I finished the Shoemaking College and received my job assignment in Proskurov (Khmelnitskiy at present). I didn’t become a pioneer at school, but I became a Komsomol 10 member. It was a mere formality for me. I remember how people reacted to Stalin’s death in 1953. Many of them cried, but many thought that his death was an escape for the people. I didn’t feel any sorrow or joy.

I went to the army from Proskurov. I served in Bolgrad, Odessa military regiment. I studied at the tank battalion there and was sent to military units. There were 30 of us with technical education of 800 military at the battalion. After 3 years of service we were released in the rank of junior lieutenant. Half of us were Ukrainians in the platoon and another half were Uzbeks. Once an Uzbek Orgashev said to me “You are a Jew”. His Russian was very poor, and he said this to abuse me expressly. I hit him on the head with a gas mask case. My commanders understood me and I didn’t have any problems with them. Tthere were four Jews in our platoon: Arkadiy Gutman, Lyonka Donskoy, Iosif Wasserman and I. We always supported each other and the others were afraid to abuse us because there were always for of us standing for each other.

I married my co-student Marina Cherniavskaya in 1952. She came from a plain Jewish non-religious family. Her father was a carpenter. Her father was at the front during the war and came back an invalid. Marina and her mother were in Kuibyshev in evacuation. We had a family wedding party. We had wedding rings, but we didn’t have enough money to buy a wedding dress. We lived with her parents at the beginning, but there was even less space and we moved in with my mother.

After my service was over I returned to Kiev. I couldn’t find a job, but I didn’t want to leave my mother and my wife. I stayed in Kiev. The mother of my friend helped me to get a job, because it was impossible for a Jew to get employed. Her acquaintance that was secretary of the district party committee helped me to get a job at shoe factory #6 where I worked 40 years. These were good years of my life. I worked in a nice and industrious team. Kats, director of the factory, was a Jew, and shop supervisors were Jews and there was no anti-Semitism at the factory. We were like a family. However, I can remember an incident in the early 1970s. Somebody brought a lighter made in Israel: when you lit it magendovid and the lighter played the anthem of Israel. I showed it to a couple of people -- we had a Jewish collective at the factory. Many employees were Jews and we had a friendly atmosphere at work. On the other hand, we were a typical Soviet work collective. We read Soviet newspapers, celebrated Soviet holidays and took part in the socialist competition -- and then gave it back to the owner. In two or 3 months I got a subpoena to the KGB office. I didn’t have a hint what it might be about. I was paying monthly fees for a new apartment and I thought that they might want to check where I got the money. When I came to the office there were two investigation officers. Tthey began interrogation asking me whether I had relatives abroad and where my parents were. They directed the light in my eyes and asked questions in turn. ”Why are you involved in the Zionist propaganda?” I could see their point. “You showed a lighter playing the anthem of Israel. Where did you get it?” I told them that some Jews that had arrived from Israel showed it to my father-in-law at the synagogue -- in fact, none of us went to the synagogue, but I couldn’t say that I had friends among foreigners, especially from Israel, that was not on friendly terms with the USSR. I might have had problems and even be arrested -- and I borrowed it to show my colleagues at the factory. I had to sign the paper that I repented and would stop my Zionist activities. So it turned out that there were reporters in our work family.

uUntil recently I didn’t observe any Jewish traditions or celebrated holidays. My grandmother Zelda started this attitude to the Jewish way of life, after lost my grandfather. But I didn’t enter the party, either, although I was recommended to become a communist. One couldn’t get promotion if one wasn’t a communist at that time. I took total abandonment of the communist ideology from my grandmother. I say that if my father, the communist to the marrow of his bones raised from dead he would die again on hearing what I say about the Communist party.

On 1 April 1957 our son Sasha was born. He grew up a strong boy that could stand for himself and his friends. After finishing school he served in the army, tried to enter the automobile/road construction institute, but failed and didn’t want to try again. He married a Russian girl. In 1981 their son Alexandr was born and in 1983 – their daughter Elena.

I don’t like to talk about some circumstances of my life. In 1985 my wife and I divorced and in 1987 she moved to the US with my son’s family. My son lives in New York and works as a driver. He has a good family and nice children. Regretfully, I couldn’t afford to visit the country. It is much too expensive for a Soviet pensioner, but I hope that I shall see my son and grandchildren

My second wife Luba Pinchuk is Ukrainian. I met her a long time ago at the factory. After my divorce we started seeing each other and in some time Luba moved in with me. We lived in a civil marriage for many years. Luba is a very nice person. She was very nice to my mother. When my mother was confined to bed she looked after her like a daughter. Many years of love and friendship bind me and Luba together. Recently we got married.

We celebrate Jewish and Christian holidays. Luba can cook traditional Jewish food: stuffed fish, Jewish stew and matsa bakery. She is almost as good cook as my mother.

I think Israel is a great country. I think it is wonderful that this country exists and develops Hebrew. But I don’t think there will ever be peace on this land and I don’t want to go there. I don’t want to leave my country. I love my Motherland – Ukraine. I think it is good that Ukraine is independent. There are all opportunities in Ukraine for the development of the Jewish life: synagogues, communities, Jewish amateur concert groups and newspapers. Every year after the war I go to the Babiy Yar on 29 September to honor the memory of hundreds of thousands of Jews that perished there as well as the Jews exterminated during Holocaust. My wife is beside me. We want to spend the rest of our days here, in our Motherland.

Glossary

1 In 1920s there were many anti-Semitic gangs in Ukraine. They killed Jews and burnt their houses, they robbed their houses, raped women and killed children.

2 Forceful removal of grain and bread from the farmers in the early 1920s, the years of military communism

3 In those years it was not safe to go to the synagogue

Those were the horrific 1930s – the period of struggle against religion. There was only one synagogue left of the 300 existing in Kiev before the revolution of 1917.

4 Ataman Zelyoniy, ('green" in Russian)

His gang robbed and killed people. White - a criminal shaping, which fought for conservation of tsarist mode in Russia.

5 Babiy Yar is the site of the first mass shootings of the Jewish population that was done in the open by the fascists on September 29-30, 1941, in Kiev. During 3 years of occupation (1941-1943) fascists were killing thousands of people at the Babiy Yar every day: communists, partisans, prisoners of war. They were people of different nationalities.

6 In the mid-1930s Stalin launched a major campaign of political terror. The purges, arrests, and deportations to labor camps touched virtually every family. Untold numbers of party, industrial, and military leaders disappeared during the “Great Terror.

7 On 22 June 1941 at 5 o’clock in the morning Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring a war

This was the beginning of the so-called Great Patriotic War

8 Non-aggression pact between Germany and the Soviet Union, which fall into history under name Molotov-Ribbentrop pactum

Engaged in a border war with Japan in the Far East and fearing the German advance in the west, the Soviet government in 1939 began secret negotiations for a non-aggression pact with Germany. In August 1939 it suddenly announced the conclusion of a Soviet-German pact of friendship and non-aggression. This pact contained a secret clause providing for the partition of Poland and for Soviet and German spheres of influence in Eastern Europe.

9 «Doctors’ Case» - The so-called Doctors’ Case was a set of accusations deliberately forged by Stalin’s government and the KGB against Jewish doctors of the Kremlin hospital charging them with the murder of outstanding Bolsheviks

The “Case” was started in 1952, but was never finished because Stalin died in 1953.

10 Communist youth organization created by the Communist Party to make sure that the state would be in control of the ideological upbringing and spiritual development of the youth almost until the age of 30

Irina Doroshkova

Lvov
Ukraine
Interviewer: Ella Orlikova
Date of interview: December 2002

One can get to Irina’s apartment through an iron gate to a dirty and stuffed yard. There are balconies from apartments in the apartment building built by Polish builders in 1930s inside the yard. They haven’t been repaired since then. We climb a wooden spiral staircase onto the 4th floor and enter a cold apartment with no heating. Their water supplies last for a couple of hours in the morning and evening. There are two big rooms in the apartment and tiled stoves that are not sufficient to heat them. This is a typical apartment in the center of Lvov. It doesn’t make an impression that people living here feel happy. Irina is very friendly and nice and is willing to answer all questions. Her husband Ivan Doroshkov came at the end of our interview. It is evident that these two people have nothing in common even though they have lived together for about 30 years. Their life together is more a matter of routine than love and understanding. Irina stays with him due to her fear of being alone.

My family background

My family’s roots go to Berdichev, a town between Zhytomir and Vinnitsa in Ukraine 200 km from Kiev. In the past there were palaces of Polish lords and beautiful cathedrals in this town. There was about 80% of Jewish population in the town that kept a number stores and shops. [This percentage is specified in the Jewish encyclopedia issued in Jerusalem] Owning a store was a business in itself including management, accounting, supplies, etc. Inhabitants of Berdichev were mainly leather tanners, tailors, locksmiths or tradesmen. Before 1917 the main language of communication in Berdichev was Yiddish. There were few synagogues in the center and in the outskirts of the town. My father’s parents lived near a synagogue in the vicinity of the town.

My grandfather on my father’s side Henry Mazor was born in Berdichev in 1870s. He was a tall man with a gray beard. He always wore a cap. My grandfather was a poultry slaughterer at the synagogue. This was a responsible job that was trusted to those Jewish men that had knowledge of turning a live chicken into kosher food. He slaughtered chickens in the corridor of his house. I was small and was afraid of looking at the chickens hanging on a crossbar. I was just a small girl and felt sorry for little chickens, but it had really no impact on my religious feelings later. Slaughterer had to be a very religious person. My grandfather prayed in the morning and in the evening. He was a very serious and responsible man. My grandfather was also very religious. He studied at cheder and knew numerous prayers and read religious books in Hebrew. My grandfather’s family spoke Yiddish, but he also knew Russian. He spoke Russian to me since I didn’t know Yiddish. I know that grandfather went to synagogue regularly, but at the time that I remember – 1930s – the synagogue was closed. Older Jews got together in one another’s homes. I remember once they came to our house. There were candles burning and there were about ten of them. They dipped bread in wine and ate it, musing something. I can’t say whether they were praying or just came to celebrate a holidays. I was taken to the yard promptly.

My grandmother Brukha Mazor was born in Berdichev in the late 1970s. From what I remember she was a tall gray-haired woman wearing a skirt gathered at her waist and a kerchief. In her room I saw a photo of her when she was young with a wig of a high hairdo. My grandmother only cooked kosher food – I remember it well since her ‘advanced’ children that were not religious used to laugh at her when she emphasized this. My grandmother went to synagogue and took me with her once. There was a synagogue in the outskirts of the town that functioned in 1930s and we went there. We came to a big building and went up on a staircase onto a balcony where there were quite a few other women. My grandmother opened her book of prayers in Yiddish – the language that I didn’t know. I got bored and I looked down from the balcony at old men that murmured something [praying] with white shawls with black stripes on them [thales]. This was the only time that I went with my grandmother and this is all I remember.

My grandfather and grandmother observed all Jewish traditions and rules and had a very orderly life in this respect. I never visited them on holidays. My parents didn’t take me there to avoid any religious impact on me. They had a traditional Jewish wedding with a rabbi and a huppah. I know about it from what my grandmother told me. She was also distressed that the old times were gone. This is all I remember from what my grandmother told me. My grandmother and grandfather lived in a one-storied house, but there was another family living in that house with an entrance from another side. There were such houses in Berdichev and there was a small porch at the door of every neighboring family. The door led to a small hallway with a primus stove 1 on a table where my grandmother used to cook. There was no kitchen, but just a door that led to the room from the hallway. The room was heated with a stove that was also used for cooking. My grandparents led a modest life. They had a beautiful carved wardrobe, a big steel bed with a number of pillows, a small settee with photographs over it and a table covered with a tablecloth. My grandmother had a small kitchen garden where she grew corns and sunflower plants – this is all I remember that she grew. They had a small folding bed where I slept when I came in summer to spend my vacations. My grandparents Mazor had 12 children – 6 of them survived: four sons and two daughters. All boys studied in cheder. As for the girls, my grandfather taught them to read and write in Yiddish. When the children grew up they left their parents’ home. At the beginning of the Great patriotic War 2 in 1941 they evacuated from Berdichev. They were certainly too old survive in the hot climate of Middle Asia. They died and were buried far from home in Middle Asia.

Their older son Joseph, born in 1902, left home when he turned 17. He got very fond of revolutionary ideas and left his parents home in 1919 joining the Red army units. He was in the army during the civil war and later he settled down in Odessa. I only saw his picture. I don’t know what he did for a living in Odessa where he lived until the Great Patriotic War. He perished at the defense of Odessa in 1941. I met his wife Manya Koifman and daughter Tsylia in the evacuation.

I never saw my father’s sister Tsylia born in 1903 either. At 20 she married a Jewish man from Kiev Aaron. He was an accountant. They had three children. Their older daughter Nina, a prettiest girl, was 15 before the war. Aaron perished at the front and Sarah and her children perished in the Babiy Yar 3. My father’s sister Rieva, born in 1906, lived in Kiev before the war. She was a laborer at the plant where her husband worked as a worker. Laborers had no professional education and had the lowest qualification doing all kinds of manual work at enterprises. Workers did skilled work operating equipment according to their qualification. In 1930s workers’ trades were valued more than intellectual skills in the Soviet society. They had a daughter named Irina. In 1941 Rieva and Irina evacuated to the Ural with the plant. Rieva’s husband perished at the front. After the war Rieva and Irina settled down in Berdichev. Aunt Rieva died in Berdichev in 1994. Irina is a pensioner – she lives in Berdichev.
My father’s youngest brother Lessia, born in 1912 also perished at the front in 1942. He was single. Of four brothers only Leo, born in 1908, returned from the war. He was a beekeeper and lived in a village near Berdichev, He had a wife and a daughter. His daughter Natalia died from a heart disease at 36. His wife had a stroke in 1950s and she died shortly afterward. Leo was a diabetic. He did in 1978. This was the end of this family.

My father Moisey Mazor (called Misha at home) was born in 1905. Like his other brothers my father went to cheder. My father was raised to observe all Jewish traditions and celebrate Jewish holidays. My father’s mother tongue was Yiddish. He was eager to study and went to a Russian primary school when he turned 5 years of age. His parents had no objections to his urge for education. They wanted their children to have a better life than they had. Only during the Soviet time my father realized that he couldn’t afford to study and had to go to work. He worked as a shop assistant at a haberdashery store. In the evening my father studied at a rabfak school 4 and then attended a preparatory course to the only institute in our town – Pedagogical Institute. My father was good at physics and mathematic and he specialized in these subjects. My father was a reserved, just and calm man. He wouldn’t have involved himself in any Party activities if he hadn’t met my mother, a devoted communist.

My mother Hava Ozer (she changed her first name to Eva, but she didn’t change her last name and was proud of it) also came from a Jewish family in Berdichev. Her parents died of enteric fever in 1914 when my mother was 6 [she was born in 1908]. My mother had dim memories of them, but she didn’t know what her father Nakhman-Leid was doing for a living. She didn’t even know her mother’s first name. She only remembered that she was a great housewife and was very good at sewing. The house was clean and calm when her mother was alive. My mother also recalled that her mother had fair hair and gray eyes and her father was a tall dark brunet. There were no relatives willing to adopt five children and they were all sent to a children’s home. This was a home of the Jewish community. There was a very influential Jewish community in Berdichev that kept the life of the town under its control. Wealthier families made contributions to support the poor. The children’s and elderly people homes were also funded from this money. The elderly members of the community could go to the elderly people’s home if they had no children to look after them. Children in the Jewish children’s home were raised Jewish. They studied Yiddish and Jewish traditions. Girls studied housekeeping. The community tried to give children some professional education [crafts] and provided girls with a dowry for them to marry successfully. Regretfully, my mother told me little about this period of her life. The children lived like commune in this home. They had no personal belongings. In the Soviet society all people including children were to behave and think alike. To be different was a bad-mannered and wasn't appreciated in any Soviet institution including children's homes. In the Jewish children’s home the situation was more loyal than elsewhere, but still, it developed severity and independence in my mother. She didn’t like talking or thinking about the past. She believed one had to think about the future rather than look into the past. My mother and her fellow comrades were raised atheists and internationalists and forgot about their Jewish identity. They believed that it was narrow-minded to focus on one’s identity when the soviet power gave people freedom, equality and happiness to all nations.

My mother’s oldest sister Reizl (aunt Rosa), born in 1898, married Misha Lieberson, a Jewish man, a shoemaker through a matchmaker. He happened to be an alcoholic – ‘Aidish shyker’ – Yiddish for ‘alcoholic’ – such a disgrace for a Jewish family! They lived in Odessa. Reizl brought her children to Berdichev in summer: she had two boys – Lyova and Grisha and a girl – Maria. The boys went to the army when the Great Patriotic War began and perished at the front. Aunt Reizl and Maria evacuated. I don’t know what happened to her husband. He might have died before the war. After the war the family settled down in Berdichev. Aunt Reizl was a cook at a canteen. My mother helped Maria to enter the Faculty of mathematic at the two-year Pedagogical Institute. Upon graduation she got a job assignment in Chernochiye village near Tiraspol and later she was a teacher of mathematic in Tiraspol. She was a very good teacher and a well-respected person. Maria married David Zinger, a Jewish man in 1950s. He was an invalid of war and worked at the factory in Tiraspol that manufactured wine boxes. Aunt Reizl lived with Maria. She died in 1983. Maria and her family live in Israel now. They left after my aunt died in 1987. We correspond with her. When they went to Israel in the early 1980s David fell ill and the government in the country gave them a room in a special building for older people. There are good conditions there to have a good life, but they, unfortunately, have weak health.

My mother’s older brother Leizer, born in 1900, was a big strong man. He lost his hearing in infantry and he couldn’t get any education due to this handicap. Leizer worked as a slaughterer at the meat factory. He married a shy Jewish woman. She learned to communicate with him well. They had three daughters. During the war Leizer and his family were responsible for moving cattle to PreCaspian steppes. They stayed in evacuation there. In 1945 after the war they returned to Berdichev. Leizer’s was the only family of all mother’s relatives that strictly followed all Jewish traditions. Their daughters and sons-in-law spoke Yiddish and their families also followed all Jewish traditions. They baked matsah and lit candles at Shabbat. Their grandchildren were circumcised. They were wealthier than our family. Leizer provide well for them. Leizer died in Berdichev in 1985 – he was very ill. His children live in Berdichev, but we do not keep in touch with them. Leizer quit his job at the meat factory in 1973. He and his family always followed the kashrut. My mother and our family were ironic about this. We couldn’t understand why people didn’t give up their outdated habits in the new Soviet period.

My mother’s youngest brother David was born in 1910. He finished a Jewish school during the Soviet time. He was very fond of animals and entered the Veterinary Institute in Kirov [Viatka at present], Russia in 1000 km from Berdichev. Upon graduation he got a job assignment to Cheliabinsk region where he worked as a vet. He had a wife – Rieva and son Slavik. At the beginning of the war David was released from service in the army, but he wasn’t eager to go to the war. He looked after livestock in a collective farm. At the end of 1942 when Slavik turned two David went to the front. He was a vet there, too – there were horses in the army. After the war he returned to Berdichev with his new wife 14 years younger than he was. She was Russian. I have no information about what happened to his family. David was a vet in Berdichev and was very skilled in his work. He didn’t have any more children. David died in 1989. Rieva died in the Ural shortly after the war. I didn’t keep in touch with her son Slavikand I wasn’t acquainted with her second son that was born in the Ural. I have no information about them. They never visited father in Berdichev.

My mother’s youngest sister Teibl (Tania), the prettiest one, born in 1912, vanished at the children’s home. Nobody knew where she disappeared. My mother tended to believe that one of the families leaving for America during the Civil War 5 might take a lovely smart girl with them, but there is no confirmation of this guess. The war was a tragic period in the life of all people living on the edge of survival. Hundreds of people were missing and there was no possible way of getting any information about them. My mother and Leizer took after their father – they were both dark-haired, and David and Reizl a looked like their mother: they were fair-haired blonds with gray eyes.

My mother was the core of the family. She was a very wise woman and people always came to ask her advice: she helped them to live in peace with their relatives, told them where it was better to send their children to get education and how to spend money wisely. She was a wise and smart woman. She willingly shared her ideas and experiences with other women helping them with routinely matters such as cooking, looking after children or house. Whatever one’s convictions were there were neighborly relationships that my mother cherished, always trying to help and support other people regardless of their nationality. My mother had very warm memories about the children’s home. She had many friends from there and they corresponded. My mother was a young girl during the October revolution and Civil war but communist ideas became her religion. My mother believed in the Communist Party as if it were God and believed that socialist life was the best. She got free education and a place to live. The Soviet propaganda was so strong that people strongly believed that everything good they had inn life was given to them by the caring Soviet state. When she was very young she became a typesetter at a printing house. She knew Russian and Yiddish and set texts in these languages. She studied simultaneously – she studied continuously. My mother was happy to be an independent woman and not to have to marry for convenience. She became a Komsomol activist and later – an activist in the guild of printers before she turned 16. At that time 15-16 years was an active age. Many children became independent getting a profession and took an active part in the Komsomol and communist movement. Such activists had all chances to make a good political career or even hold commanding posts in the army. There was a popular slogan of this period ‘Communism is the youth of the world and it is to be built by the young!’ She was sent to take a training course at the All-Union Council of Trade Unions in Moscow. After finishing this training my mother became director of the municipal library in Berdichev and a lecturer-propagandist. She lectured at various enterprises explaining advantages of the socialism and communism to workers. My mother joined the Communist Party in 1929 when she had just turned 20.

She went to various organizations in town to explain the policy of the Party and the Soviet government. Somewhere at the crossroads of her activities my mother met my father who was a student of the Pedagogical Institute. He fell in love with her. In their relationships my mother always played the leading role – my father did what she wanted. My father was devoted to my mother and did what she told him. My father wasn’t a member of the Communist Party. Firstly, he wasn’t as active as my mother, and secondly he was a son of a slaughterer – servant to religion and such people were not admitted to the Party, but my father wasn’t really willing.
When they decided to get married at the beginning of 1930 any talks about religious wedding were out of the question. There wasn't even a wedding party. My parents got married at the town registration office. My grandfather and grandmother were very upset about it. This was the first wedding in their family without a rabbi or a huppah. They were rather unhappy to have a communist activist for a daughter-in-law. There were tense relationships between my mother and her in-laws. My parents and I visited my grandparents, but they tried to avoid visiting them on Jewish holidays.

Shortly after their marriage my mother received an apartment where they moved since my mother lived at a hostel and my father lived with his parents before. It wasn’t a big apartment, but it was all right. It was in a house in Krikinskiy Lane (before the war since later it was renamed to Pionerskiy). Grandmother and grandfather kept using an old name of the street. We had two rooms and a common kitchen – there were 3 other families living in the apartment. My mother cooked on a primus stove and stoked stoves with wood and coal.

Growing up

I was born in October 1930. I got my name Irina just because my mother and father liked this Russian name – Irina, they wouldn’t have named me after one of deceased relatives that was a custom with Jewish families. I was born in Kiev. My mother had a poor heart and had to be watched by good doctors during delivery of the baby and it was believed that the best doctors were in Kiev. She went to a maternity home in Kiev and then returned to Berdichev with me. My mother went on working a lot and entered the pedagogical Institute to get a higher education. Of course, she had no time to do housework. We had a housemaid – Marusya, a Ukrainian girl from a village. She was my first nanny.

My father worked at a Ukrainian school upon graduation. He was a teacher of physics and mathematic and deputy director for the school curriculum. My mother also involved him in lecturing, but he lectured on scientific and technical innovations. It might seem that my parents should have been wealthy people working so much, but I remember well the famine of 1932-34 6. Now historians call this period ‘forced famine’. I remember lying in my bed and crying of hunger. A piece of sticky brown bread dipped in some water and sprinkled with a little sugar was a favorite delicacy in my childhood. My mother tried to do her best to feed me, but she didn’t always manage.

I wasn’t raised religious. Now I realize that there were mostly Jews in my surrounding, but my parents never discussed this subject or focused on it. I had no idea about being Jewish or non-Jewish. All people had the same nationality, as I imagined. We spoke Russian in the family and with my parents' friends and acquaintances. This was a state language in the Soviet Union. My father conducted his lessons in Ukrainian working in a Ukrainian school. There were also Russian and Jewish schools in Berdichev, but the only difference between them was the language of teaching, and school programs were the same. In late 1930s Jewish schools were closed. There were Ukrainian and Russian schools functioning.

We lived in a two-storied house and there were two other 2-storied buildings next to ours. We had many Jewish neighbors. I remember some of last names: Yasha and Sarah Getlerner, brother and sister, we played together. I also remember Lilia – a Russian girl. My mother had her principles of raising a girl and the basic factor was to be shy and no different from other children so that nobody could say that – God Forbid! – that the daughter of a party activist has something better than other children. I had few toys and a doll among them. It was a simple doll. Some girls had dolls that closed their eyes or bicycles. I never had those and I never asked my parents about buying me toys or clothing. I was a shy girl and made use of what I had.

My mother had a very busy schedule. There were meetings or parties at the library where she invited actors and singers – they were very interesting parties. My father and I attended them every now and then. I liked to watch parades on 1 May from the balcony of the library located in the central square. There were riders and tanks on these parades. People carried portraits of Lenin and Stalin, but I remember only portraits of Stalin. I enjoyed the parades waving my hand to the participants.

I didn’t go to kindergarten. I spent my early years with my nanny Marusya. Now I know that during the period of famine villagers were trying to escape to towns looking for rescue and a job to survive. Marusya was happy to be staying in our family where she could have plenty of food and was treated like a member of the family. I liked this slim girl with dark eyes a lot. Marusya told me about famine in her village and taught me to cherish bread and food. Even now I wouldn’t throw away even a breadcrumb. About once a month I was taken to my grandparents, but my parents never left me to stay overnight with them to protect me from hearing Yiddish or getting interested in Jewish traditions. My grandmother was always happy to see me. She usually asked me what I felt like eating and I said ‘Lotkes’ – potato pancakes. I liked them, but nobody made them at home. I also remember buckwheat with milk.

In 1937 when I turned 7 I went to a Russian school near our house in the center of the town. I remember an event at school when I was in the first form. We had portraits of Yakir 7, Kossior 8 and other military commanders and Party activists. Once our teacher told us that they were ‘enemies of the people’ and we painted them over with ink 9. I don’t remember any details, but I remember that my mother was called to some office and I heard some big shot yelling at her ‘Which enemy has worked on you?’ My mother stood in his office and then she grabbed an inkpot and threw it at him. Thank God she wasn't arrested but they were trying to get a confession from her – I don’t know about what. I remember a terrible tension at home – my parents hardly spoke a word.

I became a pioneer when I was in the 3rd form (1940). At the ceremony we were told that we had become Young Leninists and offered to learn a poem. I learned the poem ‘Five days and nights’ in which the country was grieving for the loss of Lenin. I remember some lines ‘…And crowds of people were flowing carrying flags to look at the yellow profile and a red order on his chest. They were flowing. And the earth was freezing as if he had taken with him some of the warmth…’ and at this I burst into tears and felt very ashamed about it. These were tears of grief and despair, but I was ashamed to be crying in front of the audience not being able to pull myself together and finish reciting the poem that came right from my heart. Then our pioneer leader came to tie our neckties and show us how to salute. It was a very festive ceremony.

We rarely had guests. The only birthday celebrated in the family was mine. I had to invite every attendee saying ‘You are invited for a cup of tea on my birthday’. Those were not my friends that were invited, but my mother’s colleagues and their children. We had tea, cakes and candy. There was also music on a wireless with a handle. We had a stove in one room, a sofa where my nanny slept, a table where we had meals and a cupboard. In another room there was my parents’ nickel-plated bed and my bed, a radio – a big black plate, a big mirror on the wall and a big rubber plant.

We had ordinary food – I don’t remember any specialties: clear soup, borsch, cutlets, potatoes and macaroni. This was all Marusya could cook. My mother could make stuffed chicken that Marusya couldn’t do, but my mother made it rarely. We had a good life and my father was happy about it. He had an office at school since he was deputy director. He took me once to look at his office.

During the War

I had finished the 4th form successfully when my mother told me about the beginning of the great Patriotic War on 22 June 1941 10, announced on our black plate radio in our room. But the previous morning I was woken by a roar over my head. My mother said ‘Go back to sleep – it is just another military training’. But no – those were German planes flying in the direction of Zhytomir and Kiev. In a day my mother ran home from work and told my father that Party dignitaries and their families were leaving the tom the following night, but my mother wasn’t on that list. My parents packed a suitcase, grabbed me by my hand and we ran to the center of the town where my mother’s friend Bertha lived. She worked at the Party town committee and was on the list.

We stood all night in her cold corridor waiting for a vehicle to pick us up. I was used to sleeping at night in my bed while I had to stand there waiting. In the morning a car arrived and we got in there. At the station we got into a freight railcar. My father was an only man and women didn’t let him come inside and he was on a platform near the exit door of the railcar. The train headed Stalingrad in 1200 km from Berdichev. The trip took us a whole month. We had bags of sugar and tinned meat and got water when the train stopped. It was hot in the railcar and children got thirsty begging for water.

At first we arrived in Rovenki, Ukraine, 350 km from our home. We were accommodated in a school building where we stayed for two weeks. We were thinking of staying there hoping that the war would be over soon, but Germans were approaching. My mother got concerned and we went on by a passenger train. When we arrived in Stalingrad all passengers of the train were taken to the stadium. This was August and the heat was oppressive. There were tarpaulin tents installed on the stadium, but they didn’t help much. We stayed there few days until my mother managed to obtain a permit to Frolov town near Stalingrad. We got accommodation in an apartment of a Kazakh woman. Her daughter slept with us in the room. My mother got a job of director of stationary store. My father received a subpoena from the Frolovsk military registry office– they recruited him to the front. He went to Kazakhstan where he was trained to operate with Morse alphabet. After finishing the course he went to the front as a radio operator. He was a private, but served in a special communications battalion. We received letters from him until February 1942. My mother wrote to commanding officer of the regiment where he served requesting him to give her information about her husband. He replied: ‘Your husband left for a military mission on 13-14 February and never returned. He is missing. [During the years of the war this response was worse than death notification since such people might be suspected of treason.] But my father vanished and whatever effort we took after the war to find out what happened to him we couldn’t get any information in this regard. There were only his letters left full of love towards me and my mother. He adored my mother. My father was a very nice man. His colleagues and students liked him a lot. My mother was a nervous woman and often lost her temper, but my father was very kind. He knew how to deal with her and forgive her.

We stayed less than half a year with the Kazakh woman before we had to move on since the front was coming closer. We didn’t face any anti-Semitism. I had friends among my classmates – only our family had to leave. My mother wrote her brother David in Cheliabinsk region and he replied that we could come to join him there.

We arrived at a small provincial town of Emanzhelinsk in the Ural, in 2500 km from Berdichev. David lived in a barrack where we got a room and a kitchen. There was a big Russian stove in the kitchen and we, children, used to sit and play there. My mother’s sister Reizl and her daughter Maria and my father brother Joseph’s wife Manya Koifman and her daughter Tsylia came there shortly afterward, too. There were many children: the youngest Salavik, David’s son – he was 2, Tsylia – 5 years old, I – 10 years old and 12-year-old Maria. Maria told us fairy tales and read books. I attended the 5th form at school in the town in the Ural where I was behind all other children in mathematic since I missed a lot.

I heard the word zhydovka 11 for the first time in the Ural. Children called me this name when I was going home from school. I asked my mother what it meant, but she seemed to be reluctant to explain to me what it meant. She went to talk to parents of these children, but this didn’t change much. I don’t know whom these children got this name from. There were no Jews in this area whatsoever. Other girls and I played with dolls together– we wrapped some grass into a cloth, painted eyes and mouths and made them clothes from leftovers of fabrics. I mean to say that nobody ever paid any attention to my nationality. Only I knew that I was different and I felt like being no different.

My mother was a propagandist there, too. The collective farm was located in several villages and my mother went there to tell villagers about the situation at the front and about the policy of the Soviet Union. She read a lot and was aware of all events at the front. We didn’t starve – our parents took every effort to provide sufficient food for us. Aunt Reizl was responsible for cooking and Manya, Joseph’s daughter, sewed to earn some additional food or money.

In 1943 my mother was appointed as director of school in Selizianki village near Emanzhelinsk. This was a small school. We got accommodation – a small house with a high porch with one room. There was no kitchen. My mother learned to bake bread since there were no bread supplies to the village. She mixed flour and grain wastes that pricked on the tongue when eaten. In spring the collective farm administration allowed us to dig potatoes in the field. They were frozen but my mother still brought it home and learned to make potato pancakes on cod-liver oil –there was no other oil available. It tasted awful, but we were hungry and had no choice, but to eat it.

I went to the school where my mother was director. People treated us very nicely. I was a success with my studies and helped my classmates. I remember my classmates getting together in the house of one of our classmates Shurik. His mother used to tell us fairy tales and there was a kindling burning in the room. We had a big map of our country on the wall in our room at home and we always marked which towns were liberated from fascists. I don’t remember whether we had newspapers, but we had a radio. In the evening I used to read with an oil lamp on. We made this oil lamp by ourselves: poured some kerosene in a bottle and made a wick from cotton from a blanket. I was fond of reading and read a lot. I mostly read Russian and foreign classic literature.

My mother never discussed the issues of our Jewish identity or told me about mass shootings of Jews in the occupied territory. We got to know it after the war. I knew, though, that my father’s brothers were at the front. We had no information about them or their families.

Berdichev was liberated in the late fall of 1944 and we returned home in March-April 1945. My father’s sister Riva and aunt Reizl, my mother’s sister, returned to Berdichev with us. Our house wasn’t ruined and we returned to our apartment – only our belongings were gone. The windows were broken during air raids and window frames were stolen, but we were glad to have a roof over our heads. This was more than many other people had. I went to the 7th form at my former school. I remember Victory Day on 9 May 1945 – how happy people were that the war was over. They came onto streets singing and crying and greeting each other.

After the War

After the war my mother taught history at school and continued her lecturing activities. On certain days she lectured at some organizations telling them about international situation and the state policy. I don’t know whether she was paid for this, but I believe she was. My mother did understand more than she mentioned. At 16,when I was in the 10th form, I went to a registry office to obtain my passport. I didn’t have any document since we left all documents at home when we left for evacuation hastily. I had to visit a doctor to have him confirm my age and other details. A day before my mother told me to have my nationality written as Ukrainian. I obtained my passport where in the item line ‘Origin’ was written ‘Ukrainian’. My mother was a Jew, though, and she never changed any information in her passport. I was to enter an institute and she new that there were admission restrictions for Jews. My mother never discussed this subject, but she was eager to help her daughter. My mother strongly believed in communist ideas like millions of her contemporaries without giving a thought to contradictions that were growing: anti-Semitism among them. She loved me dearly and wanted me to have a better life, but she knew that Jews were facing problems in the post war Soviet Union: problems with getting a job or entering an institute. She didn’t think about assimilation.

After the war the number of Jewish population reduced dramatically. So many were exterminated by fascists in September 1941. Villagers from surrounding villages moved into vacant apartments that formerly belonged to Jews. Those Jews that were returning from evacuation were not welcome. This tendency was quietly supported by the town authorities and militia. There were no Jews holding official positions in the town and Jews found no support in their efforts to get a place to live.

In 1947 two major events happened in our life: I entered the Pedagogical College [with 2 years of studies: this was a teachers’ training college; its graduates could only work in village schools] and my mother got married. At that time this institution was referred to higher educational institutions, but actually it was similar to high school.

My mother’s husband Ilia (his Jewish name was Gilel) Inber also returned from the war – he was assistant doctor in a hospital at the front. His wife and daughter perished in Berdichev during mass shooting of Jews by fascists during the war. He worked as an accountant at school after the war where he met my mother. It was good for him to meet my mother – he had a weak character and was no fighter. Can you imagine that this kind of a man survived the war while my father didn’t. He didn’t have any education and my mother made him go to study by correspondence at the Pedagogical Institute in Kiev, but I don’t believe he ever finished his studies. He went to work as a marker at a plant and I guess he earned good money. This was one of high-skilled professions that required accuracy and patience. Marker was to mark dimensions on a unit to be manufactured. Such marking nowadays is made by electronic equipment.

I graduated from the institute in 1949 and was even glad to get a job assignment in Solotvin village, since there was too little space at the place where we lived. I remember numerous meetings at the institute where attendance was compulsory. They blamed and accused ‘rootless cosmopolites’ 12 at the meetings. I was 19 and didn’t give much thought to what it was about and what it had to do with me. At home we didn’t discuss newspaper publications or political subjects. My mother came home tired and didn’t feel like talking at all and I couldn’t care less about any political subject. My friends and I were more interested in parties and dancing. At one such party I met extended service man Alexandr Penkin.

Alexandr was Russian. He came from Riazan. He was born in 1924. He looked very handsome and nice to me. My mother didn’t care about his nationality and He, when I told him that I was a Jew replied that it didn’t matter to him. We got married in 1949 after I graduated from the institute. We had a small wedding party on the day when we registered our wedding at the state registry office where we invited our friends and relatives. I went to work at school in the village and my husband left the army and went to work as milling machine operator at a plant. He also attended a ballet class. He studied at a dancing school in Moscow before he went to the army. He was a very good dancer. He also earned additional money by teaching dancing at clubs. They danced Russian, Ukrainian and Moldavian dances, but not Jewish. Alexandr lived at the hostel of his plant, but he often visited me in the village.

Solotvin was a very poor village. I rented a room from a village woman. The owners of the house slept on their oven bench and I had a plain plank bed. The mistress of the house also made me some food since I had no place to cook or have meals. The school was housed in three one-storied houses quite at a distance from one another. There were one-two classes in one house. Children didn’t know Russian – they spoke Ukrainian – their mother tongue. They made so many mistakes in Russian that it drove me crazy. There were no textbooks and a notebook was a luxury. They were starved and underdeveloped children and I had to do my best to teach them what I could.

In 1952 my son Vladimir Penkin was born in Berdichev. I went to have a baby in Berdichev where my mother was. It was scaring to hear from friends and acquaintances ‘don’t go to this doctor or beware of that doctor – they are all involved in murder and poisoning’. The majority of people believed that everything in official publications was true. People didn’t trust Jewish doctors while there was a number of them in Berdichev. This was the period of ‘doctors’ case’ 13 when there were many scaring publications in newspapers that people believed. I was very concerned since I, too, believed that my baby might be murdered on purpose. I didn’t go to a Jewish doctor. However, I had a nice and healthy baby.

I didn’t go back to the village. My husband and I received a room in a hostel for families. There were 4 families in a block of rooms (one room for each family) and a communal kitchen. We had central heating and a kitchen that was heated, too. The toilet was in the yard.

In March 1953 I was having a walk with my baby son – he was in a pram, when I heard mourning music on the radio and then it announced that Stalin died. I stopped feeling stunned. Stalin was our life and future and all of a sudden he was gone. He was my mother’s idol, too. It was a tragedy and we felt it like a tragedy.

Vladimir, when he grew old enough, went to a kindergarten and I went to work as a Russian teacher at a Ukrainian school near the sugar factory not far from where we lived. It was located in the outskirts of the town and there were Ukrainian children studying at this school. I also studied by correspondence at Zhytomir Pedagogical Institute. Life seemed to be improving when I faced problems in my family. My husband was a drunkard. I didn’t notice it at the beginning: nobody ever drank in our family and I had no idea what it was like. We had rows and he even hit my mother once when she was visiting us. I don’t even feel like talking about it. I got a divorce in 1960 when our son was in the 4th form. My ex-husband met a woman that was in love with him when she was young. She felt sorry for him and took him to the Crimea where she lived, but she couldn’t do anything about his alcoholism. When my son grew up he went to visit his father, but when he returned he only said ‘Mother, you were right to divorce him’. Alexandr Penkin died in 1983.

My son was a success at school and was a smart boy. He finished school in 1969 and we wanted him to go to an Institute. He chose the Polytechnic Institute in Lvov. We were so worried when he was taking his entrance exams. I didn’t want him to be in Lvov by himself – he was just a boy. A friend of mine moved to Lvov and I went to visit her. She convinced me to try to move to Lvov. We exchanged our apartment to Lvov since there were no vacancies at school. Work with smaller children wasn’t quite interesting for me, but it was quieter. Director of the kindergarten wasn’t satisfied with me. Although I was written as Ukrainian in my passport she must have identified that I was a Jew and never left me alone picking on me about minor things. Director of the kindergarten was anti-Semitic and didn’t even conceal this. My son and I shared a room and my mother and her husband lived in another room.

My mother continued to be a Party activist – she worked with children. There was a club in our neighborhood where children came to play and read. She was retired. Later she began to work at a newsstand where she was selling newspapers earning some additional money. Her husband went to work at a storage facility where they kept some expensive things and lamps that were stolen and he was accused of theft. My mother helped him finding money to pay for the stolen things and he quit his job. He went to work as a lighting operator at the circus where he worked for many years. My mother worked for a long time and then, at 72 she grew old abruptly: she lost her hearing and began to have eyesight problems. She was devoted to the Communist Party to her last days. She always listened to latest news – she believed it was her duty to know since she was a member of the Communist Party. She was almost deaf and dumb and we turned on the radio for her to hear it. In 1990s my mother and stepfather decided to move to Israel and submitted their documents. It was amazing that my mother accepted perestroika considering her old age and her devotion to the Party and communist ideas. She still strongly believed in communism, but took much interest in the changes that were coming into people’s life. She recalled her roots after so many years. I didn’t care about perestroika either since I never took any interest in political occurrences. In late 1980s the Jewish way of life began to revive and we began to get more information about life abroad. My mother wanted to see Israel. She wished she could live in a kibbutz since it was so much like a commune! She watched all programs about Israel [there were no programs about Israel before perestroika or if they mentioned this country at all they always did it with negative attitude]. My mother always watched new developments with interest and never condemned anyone. Mother died in January 1994, few months before her departure to Israel. She was so eager to leave for the land of our ancestors. She believed that she would get better there. We buried her at the town cemetery in Lvov. My stepfather moved there alone – he died in Israel in 1999. Prior to his departure he gained back his Jewish name of Gilel. His sister, her children and husband live there, too.

My son Vladimir married a Russian girl upon graduation from the Institute. I tried to talk him out of it. It wasn’t that I didn’t like her, but I believed he was too young to get married. Well, he didn’t listen to me. She got a baby, but she continued to study at the Institute and he stayed with the baby and at night he made drawings for her. Tania knew that he was half Jew when she met him, but it didn’t matter to her. I didn’t care about her nationality either. I believe that most important was that they got along with one another. They have two sons. Andrey was born in 1976. He also graduated from the Road Faculty of Polytechnic Institute. He lives in Israel and likes it there a lot. Their younger son Sergey born in 1981 is a student of the Lvov Polytechnic Institute. Vladimir is a very good son and we are very good friends. He works for a construction company.

In February 1976 I met Peter Doroshkov, a car mechanic, born in 1921, Russian. He came from Siberia [Krasnoyarsk region]. He was divorced. I had lost my husband ten years before I met him. He seemed to be a nice man. I married him and changed my last name from Mazor to his last name. He was all right at the beginning, but his character has changed to worse. He knew from the very beginning that I was a Jew and it seemed to be O’K with him. We lived all together: my mother and her husband and my husband and I. We had a modest life and never went on vacation or had nothing else that was more than we could afford. We only celebrated Soviet holidays. But once I read a letter of my husband’s ex-wife, although I still pretend that I never read it: ‘You’ve never liked Jews, so how could you marry a Jewish woman?’ He didn’t reply her, but I can feel between lines that he might think ‘Don’t you forget I didn’t tell you anything when you mentioned to me that you were a Jew’ meaning that it was quite an act on his part to marry me. He thinks he would be better off if things turned out differently. At the beginning we had a good life. He loved me, but later we grew aloofness in our relationships. He wasn’t an anti-Semite, but he wasn’t particularly fond of Jews that is typical for all Russians. He was eager to move to Israel. There is a joke ‘A Jew is not a luxury, but means of transportation’. Many locals, especially ignorant ones, are convinced that they would have a good life if they manage to leave their country for whatever price. By the way, this is an opinion of people that have never been abroad. He was thinking about Israel, and that it is a Jewish state was just a minor nuisance for him. When my mother and her husband decided to leave we were going to follow them, but my mother passed away and my son can’t make up his mind about moving to Israel and what would I do without him? I wish I visited a foreign country, but I couldn’t afford it before and now I wouldn’t travel due to my health condition.

Few years ago my neighbors told me about Hesed. They had to find confirmation of my origin since I was Ukrainian by my passport. They did all necessary investigation and now I can attend Hesed. I received food packages, but when I fell ill I was assigned to the daytime center in Hesed. I attend it twice a month. We discuss religious and other subjects. I am interested to know about the history and culture of the Jewish people. We watch films. It didn’t even occur to me how many spiritual riches our people have, how many scientists were Jewish and a lot more [The interviewee begins to cry heavily]. I feel myself a Jew and I appreciate all care that I get in Hesed – this is so very important for me. I wish I were I had been closer to my people. I enjoy going there and I have made new friends. It is so important for older people since older people have an only communication with a TV set. I watch every program about Israel. Every terrorist attack is like a knife stabbed in my heart.

Glossary

1 Primus - a small portable stove with a container for about 1 liter of kerosene that was pumped into burners

2 22 June 1941 – memorable day for all Soviet people

It was the first day of the great Patriotic War when the Germans crossed the border of their country bringing the war to its terrain. The German blitzkrieg, known as Operation Barbarossa, nearly succeeded in breaking the Soviet Union in the months that followed. Caught unprepared, the Soviet forces lost whole armies and vast quantities of equipment to the German onslaught in the first weeks of the war. By November the German army had seized the Ukrainian Republic, besieged Leningrad, the Soviet Union's second largest city, and threatened Moscow itself. The Great Patriotic War, as the Soviet Union and then Russia have called that phase of World War II, thus began inauspiciously for the Soviet Union.

3 Babiy Yar is the site of the first mass shootings of the Jewish population that was done in the open by the fascists on September 29-30, 1941, in Kiev

During 3 years of occupation (1941-1943) fascists were killing thousands of people at the Babiy Yar every day: communists, partisans, prisoners of war. They were people of different nationalities.

4 Educational institutions for young people without secondary education, specifically established by the Soviet power

5 CIVIL WAR 1917-1922 By early 1918, a major civil war had broken out in Russia--only recently named the USSR--which is commonly known as the civil war between the "Reds" and the "Whites"

The "Reds" were the Bolshevik controlled Soviets. During this time the Bolsheviks changed their name to the Communist party. The "Whites" were mostly Russian army units from the world war who were led by anti-Bolshevik officers. They were also joined by anti-Bolshevik volunteers and some Mensheviks and Social Revolutionaries. During this civil war, the Bolsheviks signed a separate peace with Germany and finally ended Russia's involvement with the world war. 8 to 13 mln people perished in the war. Up to 2 mln. people moved to other countries. Damage constituted over 50 billion rubles in gold, production rate reduced to 4-20% compared with 1913.

6 In 1920 an artificial famine was introduced in Ukraine that caused the death of millions of people

It was arranged in order to suppress the protesting peasants that did not want to join the collective farms. There was another dreadful forced famine in 1930-1934 in Ukraine. The authorities took away the last food products from the farmers. People were dying in the streets, whole villages became deserted. The authorities arranged this specifically to suppress the rebellious farmers that did not want to accept the Soviet power and join the collective farms.

7 Yakir - member of the Communist Party since 1907, one of the founders of the Communist party in Ukraine

In 1938 he was arrested and executed.

8 Kossior - member of the Communist Party since 1907, one of the founders of the Communist party in Ukraine, in 1928 - 1938– General Secretary of the Communist Party of Ukraine

In 1938 he was arrested and executed.

9 In the mid-1930s Stalin launched a major campaign of political terror

The purges, arrests, and deportations to labor camps touched virtually every family. Untold numbers of party, industrial, and military leaders disappeared during the ‘Great Terror’. Indeed, between 1934 and 1938 two-thirds of the members of the 1934 Central Committee were sentenced and executed.

10 On 22 June 1941 at 5 o’clock in the morning Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring a war

This was the beginning of the so-called Great Patriotic War.

11 “Zhydy” – abusive nickname of Jews in the Soviet Union
12 Anti-Semitic campaign initiated by Stalin against intellectuals

teachers, doctors and scientists.

13 Doctors’ Case - The so-called Doctors’ Case was a set of accusations deliberately forged by Stalin’s government and the KGB against Jewish doctors of the Kremlin hospital charging them with the murder of outstanding Bolsheviks

The ‘Case’ was started in 1952, but was never finished because Stalin died in 1953.

Kallós Miklós

Kallós Miklós
Kolozsvár, Románia
Az interjút készítette: Cosmina Paul
Az interjúkészítés időpontja: 2004. március

Kallós Miklós professzor folytatja tanári munkásságát, doktorátusvezető, és bár lemondott a kolozsvári zsidó közösség vezetéséről, annak továbbra is oszlopos tagja maradt.

Már első találkozásunkkor átérezte tanúságtételének célját és fontosságát. Az interjú a lakásán készült, a dolgozószobájában, sok-sok könyv és régi bútorok között.

Szelíd személye, az általa közvetített érzelmek és tiszteletreméltósága áthatotta beszélgetéseinket.

Életrajz

Semmit sem tudok a nagyszüleimről. Valószínűleg korán meghaltak. Mindenesetre, én gyerekként nem találkoztam velük, kivéve… annyit tudok, hogy anyai nagyanyám a nagyváradi régi zsidó temetőben van eltemetve. Magyar anyanyelvű vallásos asszony volt. Édesanyám, lánynevén Schwartz Helén 1895-ben született egy volt csehszlovákiai községben. A községet Sasvárnak nevezték.

A helység 1918 előtt Ausztria-Magyarországhoz tartozott, új elnevezését nem ismerem [Sasvár – nagyközség volt Nyitra vm.-ben, 1891-ben 2300 szlovák és német, 1910-ben 2400 szlovák, német és magyar lakossal. A községben cukorgyár működött. Trianon után Csehszlovákiához került, ma Szlovákiában van. – A szerk.].

Édesanyám néhány elemi osztályt végzett. Volt egy nővére, aki Budapestre ment férjhez, a férjét Guttmannak hívták. Tudtam a létezéséről, de sosem találkoztam vele. Budapesten élt, de semmit sem tudok róla. Volt egy Schwartz Zoltán nevű fiútestvére, aki Nagyváradon élt. Kinézésre alacsony, vörösesszőke, szemüveges és barátságos természetű ember volt.

Apámmal ellentétben, ő vásárolt és olvasott irodalmat, megvoltak az ilyen jellegű igényei és kulturális kedvtelései. A lányainak zongorát vett, hogy tanuljanak zongorázni, tehát igyekezett, hogy legyen egy kis kultúrájuk. Nagyon sokat dolgozott. A Hitközség alkalmazottja volt, emellett belevágott különböző üzleti vállalkozásokba is.

Egyik ilyen üzlete volt, hogy nagy tételben vásárolt tűzifát a nagy lerakatoktól, és kis tételben árusította a kevésbé módosaknak. Ezzel szerény profitra tett szert. Mindenesetre elboldogult, házat vett Nagyváradon, és ha nem is polgári, de stabil kispolgári életet élt.

A szüleim megismerkedéséről, házasságkötésük helyéről és egyéb körülményeiről semmit sem tudok.

Ismertem nagyanyámat, az édesapám mostohaanyját. A szülőanyjáról semmit sem tudok. A mostohaanyját láttam egyszer, hatéves koromban, amikor édesapámmal meglátogattuk Técsőn. Egyszerű, műveletlen, falusi zsidó asszony volt. Emlékszem a házukra, amikor ott voltam, most is emlékszem a konyhában dongó legyekre, elég zord volt a paraszti élet akkoriban.

Édesapám Szrúl nevű testvérével közösen volt egy darab földjük, körülbelül egy-másfél hektárnyi lehetett, valószínűleg abból éltek. Nagyon nehezen éltek. A deportálásig édesapám segítette őket. Pénzt küldött nekik, mert nagyon szegények voltak. Az történt velük, mint mindnyájunkkal, biztosan deportálták őket. Nagyszüleimről nem esett szó.

Édesapám, akit Kallós Zoltánnak (Jikusziel Zálmánnak) hívtak, técsői származású volt, 1893-ban született. Van Técső, ami Csehszlovákiához, és Kistécső, ami most is Romániához tartozik. A Tisza választotta el őket. Máramarossziget és Szaplonca mellett van valahol.

Emlékszem ezekre a dolgokra, mert akkoriban Técső és Kistécső közt egy nagy vashíd volt. Apám engem vagy kétszer magával vitt, amikor látogatóba ment hozzájuk, és voltak ott sírok is, de nem emlékszem, kié voltak. Adtunk egy-két húszast a román határőrnek, átmentünk a hídon Csehszlovákiába, visszatéréskor ugyanazt tettük a csehszlovák határőrrel is, tehát az átkelés nem volt annyira problémás, mint később, és mint amilyen most is. (Most nem adsz egy húszast a határőrnek, iratokra, útlevélre és pénzre van szükséged.) Volt egy Szrúl (Izrael) nevű öccse Técsőn meg egy mostohanővére, akit Feuer Reizének hívtak. (Reize, apám nővére túlélte a háborút, a háború után találkoztunk.) Volt még egy bátyja, aki Máramarosszigeten lakott. Vele találkoztam. Mindannyiukkal a holokauszt előtt találkoztam.

Édesapám magyar anyanyelvű volt, foglalkozására nézve szabó, de nem nagyon gyakorolta a mesterségét. Más foglalkozásai is akadtak. A születésem, tehát 1926 előtt, úgy tudom, péksegéd vagy éppen pék volt, nem tudom pontosan. Mindenesetre, amikor én megszülettem, már a nagyváradi Neológ Zsidó Hitközség alkalmazottja volt, samesz. Minden rituális tevékenységben részt vett, foglalkozott a temetések lebonyolításával is. Otthon szabta és varrógéppel varrta a halotti ruhákat.

A zsidóknál vászonból készült öltözéket viselnek ilyenkor, kitelnek [lásd: kitli] nevezik, az orvosok és gyógyszerészek köpenyére emlékeztet. Ezt a kitelt viselik nagyünnepek alkalmával a zsinagógában. Ros Hasóne [Ros Hásáná], vagyis újév és Jom Kipur alkalmával öltik fel a vallásos zsidók. Ebben is temetik el őket.

Ezenkívül még volt egy sapka, ami hasonlított a főszakácsok fehér fejfedőjére, ezt az arcra kellett húzni, és voltak még más ruhadarabok, amikre szükség volt ilyenkor. Ő varrta ezeket a ruhadarabokat. Nekem is varrt néhány darabot gyerekkoromban, egy dzsekiféleséget, de különben, pénzért nem varrt.

A háború előtti [Nagy]Várad ismert volt nemcsak az országban, de a határokon túl is. Volt ott a Sebes-Körös mellett, ami a nagy folyó volt, egy kicsi, szerencsétlen patak, Pecének nevezték. Nagyváradot a helybeliek szelíd évődéssel évtizedeken át „Pece-parti Párizsnak” becézték, főleg a város különleges társadalmi és kulturális életének elismeréseképpen.

Még az első világháború előtt működött ott egy nagyon erőteljes irodalmi kör, a nagy költő, Ady Endre vezetésével, a „Holnaposok”-nak nevezett költők és irodalmárok csoportosulása volt. Érdekességként említem, hogy van egy, a nagyváradi zsidókkal foglalkozó, Izraelben kiadott vaskos kötetem magyarul. „A tegnap városa” címet viseli, és a holokausztban eltűnt zsidóknak állít emléket.

A tegnap városa, válaszul a holnaposok városára [A tegnap városa – A nagyváradi zsidóság emlékkönyve, Tel-Aviv, 1981]. A könyvet a Nagyváradról Izraelbe emigráltak szövetsége adta ki, a Nagyváradról és környékéről származó zsidók deportálásának harminchetedik évfordulója alkalmából.

A szerkesztők közt szerepel Schön Dezső, nagyváradi író, újságíró, Gréda József és Rappaport Ottó [Schön Dezső (1906–1997) – író, újságíró, az Istenkeresők a Kárpátok alatt c. könyv szerzője, 1947-től a Tel-Avivban megjelenő „Új Kelet” munkatársa; Gréda József (1911–1986) – nagyváradi születésű költő, műfordító. Izraelben halt meg; Rappaport Ottó (1921–1993) – nagyváradi születésű újságíró, szerkesztő, színházigazgató (Nagybánya, Arad, Marosvásárhely, kolozsvári Állami Magyar Színház) volt. 1976-ban kivándorolt Izraelbe, Nyugdíjazása előtt az „Új Kelet” c. folyóirat főszerkesztője volt. – A szerk.].

A két háború közt Nagyváradnak hetven-nyolcvanezer lakosa volt, ezeknek csaknem egyharmada volt zsidó. A nyomorúságos körülmények közt élő máramarosi zsidókat vonzotta a város, sokan vándoroltak be és telepedtek meg [Nagy]Váradon, ahol azért valahogy elboldogultak.

Mint a zsidóság más, nagyobb központjaiban, a zsidók itt is többfélék voltak: gazdagok, nagykereskedők, közép- és kisvállalkozók, mert Nagyvárad pezsgő gazdasági élettel rendelkezett. Ugyanúgy, mint Kolozsváron, a nagytőkéseknek itt is döntő szerepe volt az építkezésekben.

A legimpozánsabb épületeket Nagyváradon zsidó nagytőkések építtették. Például a központban levő Fekete Sas palotát is, ami belső passzázzsal rendelkezik. Hatalmas épület, az Állami Színházhoz vezető hídon innen. (Akkoriban itt volt az egyetlen színház [Nagy]Váradon.) Hogy úgy mondjam, városunk büszkesége volt. Egy Adorján nevű illető építtette, aki a neológ hitközség elöljárója is volt. Volt neki egy lakóháza is, ami szintén a város egyik legszebb épülete volt.

A Sas-palotát bérbe adta, több tucat üzlet és lakás volt benne [Adorján Emil (Nagyvárad, 1873 – Mauthausen, 1944) – publicista, regényíró, műgyűjtő. Ügyvéd, újságíró, Ady baráti köréhez tartozott. Ő építtette a nagyváradi Sas-palotát (a milánói Galeria Vittorio Emanuele mintájára).

Leander álnéven humoros regényt (Olivia bosszúja, 1898) és humoreszkkötetet (Komoly pillanatok, 1899) adott ki. Írt egy népszerű gyorsírástankönyvet is, valamint egy, az osztrák jogról szóló kompendiumot (Osztrák jog, 1900). – A szerk.]. Nyugodtan mondhatni, [Nagy]Váradon az építészeti szempontból legértékesebb házakat egyrészt gazdag zsidók építtették, másrészt a katolikus és a református egyház, de a lakóházakat főleg a gazdag zsidók.

[Nagy]Várad a zsidóság erős központja volt. Minden akkor létező zsidó vallási irányzat és közösség képviseltette magát. Volt egy nagy, erős ortodox közösség, és volt egy neológ közösség. Volt egy nagyon kis létszámú szefárd közösség is, amely spanyol eredetű zsidókból állt, akik valahogy odakerültek.

A nagy zsinagógák a következőképpen oszlottak meg: az ortodox hitközség nagy zsinagógája most is létezik és működik. Ezenkívül a neológ zsidóknak is volt egy nagy zsinagógája: a város központjából mindenhonnan látható egy nagy kupola a Dávid-csillaggal a tetején, ez a neológ zsinagóga, amely máig fennáll. A két zsinagóga mellett még imaházak is voltak. A zsinagógákat főleg szombaton és ünnepnapokon használták, de hét közben, reggel, este, délután nemigen.

Ilyenkor az imaházakat használták. Nem jött el sok ember. Húsz, harminc, negyven ember. Hét közben nem kellett a nagyzsinagógát kinyitni. Emellett még jó néhány zsidó egylet létezett a hitközség keretein belül, és közülük legtöbbnek megvolt a saját kis zsinagógája. Az ortodox zsidóknak volt a nagyzsinagógán kívül még két, viszonylag nagy zsinagógája, az egyik a Kolozsvári úton, a másik a Teleki utcában.

Úgy tudom, hogy a Kolozsvári úton levőt kiadták vagy eladták. A Teleki utcában levő pedig nagyon elhanyagolt állapotban van. Nem tudom pontosan, mi a helyzet velük. És voltak még a különböző egyesületek kisebb zsinagógái is. Különféle egyesületek voltak: cionisták, kézműveseké, nem tudom, milyen egyesületek, és legtöbben építtettek egy-egy kis zsinagógát.

Több haszid közösség is létezett, valójában ortodox zsidók voltak, de szinte államot képeztek az államban, mert egy-egy rabbi köré csoportosultak, akit szellemi vezetőjükként tiszteltek. Héberül cadiknak nevezik, ami „szent embert”, „igaz embert” stb. jelent [lásd: haszidizmus]. Ezek a rabbik, hogy úgy mondjam, különböző rangúak voltak.

„A cadik rangja a haszid közösség létszámától függött. Nagy létszámú közösség rabbija jelentősnek számított, és valóságos »udvart« tartott maga körül »miniszterekkel« és »titkárokkal«. Egy-egy ilyen nagy rabbi elé járulni valóságos szertartást jelentett” [Sandu Frunză: Nicolae Kallós. Crâmpei de viaţă din secolul XX. Un dialog despre evreitate, holocaust şi comunism ca experienţe personale, Editura Fundaţiei Axis, Iaşi, 2003 (Sandu Frunză: Kallós Miklós.

Életképek a XX. századból. Párbeszéd a zsidóságról, a holokausztról és a kommunizmusról mint személyes élményekről), Axis Alapítvány Kiadó, Iasi, 2003, 17. oldal; az itt és a következőkben szereplő idézeteket Csortán Ferenc fordította. – A szerk.]. Egyikük volt a vizsnici rabbi [Jisrael Hager rabbi (1860–1938) (“Wischnitzer”)], aki nemcsak Nagyvárad, hanem az ország alighanem leghatalmasabb rabbija volt, Vizsnicernek nevezték [Amikor 1915-ben az oroszok megtámadták Bukovinát, elfoglalták Vizsnic városát is, ahol Jisrael Hager egy haszid közösség rabbija volt.

Az orosz vezetőség jóváhagyásával és támogatásával Románián keresztül hetvenedmagával átjutott osztrák–magyar területre. Engedélyt kapott arra, hogy Nagyváradon telepedjék le (Tereza Mózes: Evreii din Oradea, editura Hasefer, Bucureşti, 1997 (Mózes Teréz: A nagyváradi zsidók, Hasefer kiadó, Bukarest, 1997, 93. oldal). – Cosmina Paul megj.].

Egy nagy zsinagógával és egy egész udvarral rendelkezett, különféle „államtitkárokkal” is, hogy úgy mondjam, akik a rabbinátus ügyes-bajos dolgait intézték. Az épület ma is áll, mostani rendeltetéséről semmit sem tudok. Mindegyik haszid rabbinak és mindegyik kicsi haszid gyülekezetnek volt egy-egy imaháza, tucatjával álltak a városban. Tehát létezett egy nagyon erős haszid közösség [lásd: vizsnicai haszidok].

Az ortodox zsidó közösségnek volt egy elemi iskolája és négyosztályos fiú- és leánygimnáziuma. A neológok is rendelkeztek elemi iskolával, és volt egy nyolcosztályos líceumuk. Ezek világi iskolák voltak, de a hitközségek tartották fenn és adminisztrálták őket. Azok a zsidó gyerekek, akik ortodox zsidó iskolába jártak, de neológ líceumban akarták folytatni vallásos tanulmányaikat, valamint azok, akik a nem zsidó felekezetű iskolákat látogatták – többnyire lányok, mivel akkoriban Nagyváradon nem létezett zsidó felső leányiskola –, a neológoknál jártak vallásórára.

1940 után, a magyar megszállás idején [1940–1944 között Nagyvárad átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott; lásd: második bécsi döntés. – A szerk.] a neológ líceum átalakult koedukált líceummá, vagyis a fiúosztályokban megjelentek a lányok is. Akkoriban a zsidótörvények miatt [lásd: zsidótörvények Magyarországon] a zsidó diákokat kirakták a különböző iskolákból, ugyanakkor pedig lehetővé tették néhány lány bejutását a tanintézményekbe. A zsidó lányok nem zsidó iskolákba jártak, hittanórára viszont a neológ gimnáziumba jártak, amiért kellett valamennyit fizetni.

A pénzt édesapám szedte be. Miért említem ezt? Mert ennek kapcsán édesapám kisebb feladatokat bízott rám. Például a pénz beszedésekor bejártam a várost, magánlakásokat és lánybentlakásokat kerestem föl. Így ismertem meg alaposan [Nagy]Váradot és a [nagy]váradi utcákat. Emellett segítettem neki temetésekkor, a templomban, a zsinagógában stb. Nagyjából ezek voltak édesapám foglalatosságai.

Jesivája néhány haszid rabbinak volt. A hitközségeknek nem volt. De mivel a haszidok az ortodox zsidókhoz tartoztak, és néhány haszid rabbinak volt jesivája, [úgy tekintették, hogy] az ortodoxoknak is volt, de úgymond kimondottan ortodox rítusú jesiva nem létezett. Ezek a jesivák tanult emberek körül alakultak ki, de nem mindegyik haszid rabbinak volt jesivája.

De ez a néhány nagyváradi jesiva nem örvendett túl nagy hírnévnek. Például a margittai, az érmihályfalvi és a dési jesivák hitoktató intézményként sokkal ismertebbek voltak. A rabbiképzés ezekben a jesivákban zajlott már elismert rabbik irányítása alatt.

Aki elvégezte valamelyik jesivát, egy rabbikból álló bizottságtól kapott egy oklevelet, ami igazolta ennek az elvégzését. Azután, ahogy mostanában mondanák, posztgraduális képzésben részesülhetett az ember, vagyis „posztjesivában”, egy rabbi mellett tanult egy ideig, aki adott egy igazolást, hogy az illető jó ebben vagy abban. Tehát a rabbiktól különböző ajánlóleveleket gyűjtöttek be, amik hitelesítették a tanulmányaikat. Ennek az állami oktatáshoz semmi köze nem volt.

Az iskolákon kívül volt több magyar nyelvű, de zsidó tulajdonban levő ismertebb újság. Ilyen volt például a „Napló”, a tulajdonosa zsidó volt [Nyilván az 1898-ban indult napilapról, a „Nagyváradi Napló”-ról (főszerkesztő: Fehér Dezső, szerkesztő Lovassy Andor) van szó, amelynek 190l–1903 között Ady is munkatársa volt, de dolgozott itt Juhász Gyula, Emőd Tamás, Zsolt Béla stb. is. A „Nagyváradi Napló” 1934 januárjában jelent meg utoljára (http://eloerdely.org/konyvhaz/olvasm/bnaplo.html). – A szerk.].

Szokványos újság volt, nem zsidó jellegű, csak a tulajdonosa volt zsidó. Az ortodox zsidóknak volt egy magyar nyelvű zsidó hetilapja, a „Népünk”, amit minden pénteken elolvastam [A „Népünk” (Unserer Volk) c. hetilap Nagyváradon jelent meg 1929–1940 között Wasserstorm Sándor és Leitner Zoltán szerkesztésében. – A szerk.].

Taglalta a hitközségek belső életét, politikai kérdéseket – a zsidók helyzetét különböző országokban, de irodalmi jellegű írások, zsidó témájú és haszid elbeszélések, versek is voltak benne. „Minden számában voltak írások, jegyzetek, novellák a Németországban történtekről, a pogromokról, különösen a ’38-ban történt Kristályéjszaka után; köztudott volt, ami ott történt.

Nálunk föl sem merült ilyesmi” [Sandu Frunză: „Nicolae Kallós. Crâmpei de viaţă din secolul XX. Un dialog despre evreitate, holocaust şi comunism ca experienţe personale” Editura Fundaţiei Axis, Iaşi, 2003, Axis Alapítvány Kiadó, Iaşi, 2003, 32. oldal]. Volt egy mondás akkoriban: bármi történt, bármely területen, úgy tevődött föl mindig a kérdés, hogy „Jó-e ez a zsidókra nézve vagy sem”. Ez volt az egyetlen politikai szempontunk.

Persze voltak olyan események, amelyek mindenképpen érintettek. Ilyen volt 1936–1937-ben a Goga–Cuza-kormány hatalomra jutása, ami egy antiszemita kormány volt. Antiszemita törvényeket is hozott. Természetesen aggodalommal töltötte el a zsidó közösséget, és örültünk, amikor ez a kormány megbukott. Csak ilyen tekintetben politizáltunk, egyébként semmilyen politikai tevékenységet nem folytattunk.

A hitközség tulajdonában levő házban laktunk. A hitközségnek volt három épülete, itt biztosítottak lakást az alkalmazottaknak. Az egyik egy három-négy szobás, összkomfortos ház volt, ami Vajda István főrabbié volt. Előtte Kecskeméti Lipót hírneves főrabbi lakott ott, a zsidó neológ líceum névadója, aki 1936-ban halt meg, és doktori címe volt.

Néhány évig a hitközségnek nem volt rabbija, amíg meg nem választották ezt a Vajda Istvánt. Ez a ház ma is áll a [nagy]váradi Cuza Vodă utcában. Volt még két másik ház is, több lakással, ahol a sakterek laktak, a főkántor meg akik a hitközség szolgálatában állottak. Mi is a hitközséghez tartozó egyik udvaros házban laktunk.

„Az udvarban, ahol csak a hitközség alkalmazottai laktak, lakott egy keresztény család is, ők voltak a házmesterek. Magyarok voltak. Volt egy nálam két-három évvel fiatalabb fiuk. Talán kevéssé ismert tény, hogy minden zsidó házban szükség van egy olyan keresztényre, aki szombaton villanyt gyújt, tüzet rak, elvégez minden szükséges munkát, vagyis mindazt, amit tilos a zsidóknak elvégezni szombaton.

Ez a család, a házmesteri teendők mellett, ezeket a dolgokat is elvégezte: péntek este bementek mindegyik lakásba, és leoltották a villanyt, szombaton jöttek tüzet gyújtani és így tovább” [Ugyanott, 11. oldal] [lásd: sábesz gój].

Szerény lakásunk volt: két szoba, konyha, fürdőszoba, kamra. Kertünk és háziállataink nem voltak. Csak hárman éltünk a lakásban, viszonylag simán elboldogultunk, nem volt semmi gond. Semmiben hiányt nem szenvedtünk, mert édesapám, pozíciójának köszönhetően, a fizetésén kívül a szolgálataiért adományokat kapott a hitközség tagjaitól: ha esküvőt szervezett, kapott valamit, ha temetést, szintén. A neológ zsidók kevésbé ismerték a szertartásokat. „A neológ zsidók a zsidó lakosság leginkább asszimilálódott rétegét képezték.

Sokan már nem látogatták a zsinagógát, csak ünnepekkor jöttek, főleg a Mazkir alkalmával, a halottakról való megemlékezéskor“ [Ugyanott, 27. oldal]. A nagyünnepek előtt a zsidóknak szokásuk meglátogatni a világból eltávozottak sírjait, s elmondani a kádis nevű imádságot.

Ha nem ismerték, apámhoz fordultak segítségért, aki elmondta a kádist, és ezért kapott némi pénzt, így aztán anyagi tekintetben nem szenvedtünk hiányt semmiben. Mai szóhasználattal élve, középosztálybeli életet éltünk: nem voltunk sem szegények, sem gazdagok. Volt elegendő élelmünk, ruhaneműnk, villany, víz, fűtés, minden, ami egy normális életmódhoz szükséges.

Otthon magyarul beszéltünk, de néha a szüleim jiddisül beszéltek egymással, ami a középkori német nyelv héber szavakkal megtűzdelt változata. Én is fölcsíptem egypár kifejezést belőle, a mai napig is beszélek egy kicsit, nem jól, de beszélek. De egymás közt, a családban általában magyarul beszéltünk. A hagyományaink? A hagyományaink ugyanolyanok voltak, mint bármely vallásos zsidó családban. Habár édesapám a neológ hitközségnek dolgozott, mi, otthon, a családban ortodox zsidók voltunk.

Na mármost, a jobb megértés végett: mit kerestek az ortodoxok a neológoknál? Az olyan alkalmazottak, mint például a sakterek, édesapám és mások ortodoxok voltak, mert kellett ismerniük a dolgokat. A neológok alig ismerték ezeket. „…a neológ hitszónoklatok általában az illető ország nyelvén folytak.

Nagyváradon vagy Kolozsváron a prédikációk nyelve román volt egészen a magyar megszállásig, később magyar. Ezzel szemben az ortodoxoknál csak jiddis-deutsch nyelven prédikáltak. (…) A neológ hitsorsosok megközelítése számukra közérthető nyelven kétségtelenül előnyt jelentett. Hátránya volt viszont, hogy bizonyos szabályok és felfogások háttérbe kerültek, és feledésbe merültek” [Ugyanott, 27. oldal].

Az ortodox étrend szigorúan kóser volt. Édesapám úgynevezett samesz volt, ez a héber szó szó szerinti fordításban szolgát jelent. Minden hitközségnek volt egy samesze, aki a vallási élet gyakorlati oldalát irányította: a templomi szertartásokon gondja volt arra, hogy mindenkinek jusson imakönyv, tálesz, tehát a rituális köpeny és így tovább, a Tóra olvasásánál ő gondoskodott a részletekről, ő hívta fel a résztvevőket. Ő vigyázott a zsinagógára a szertartás alatt. Ezenkívül ő szokta megszervezni az összes rituális eseményt:

a házasságkötéseket, a temetéseket, az összes zsidó szertartást. Halálesetkor a halott mosása, öltöztetése, koporsóba helyezése, az elhantolás megszervezése, a kántor és a rabbi tevékenységének összehangolása, a családdal való kapcsolattartás, tehát mindaz a hatáskörébe tartozott, ami a szertartással kapcsolatos volt. Hozzá tartozott a hitközség különféle bevételeinek az inkasszálása is: abban az időben többféle díjat szedtek be a közösségen belül. Volt valaki, aki szedte a tagdíjakat, de ez nem édesapám volt.

Édesanyám – mint minden vallásos zsidó nő – parókát viselt. Ünnepek alkalmával édesanyámmal az ortodox zsinagógába jártunk, és nem a neológba. Csak az ortodoxoknál végeztettük az előírás szerinti állatvágásokat [lásd: sehita]. Mi mindenben, ami a vallást, a szertartást illeti, ortodox zsidók voltunk. Én mindig sapkát viseltem, tehát nem jártam fedetlen fővel, hogy így mondjam. Betartottuk az összes, vallásos ünnepekkel kapcsolatos hagyományt.

Vegyük például a sábátot [lásd: szombat], mert ez volt a leggyakoribb ünnep. A sábátra való előkészületek pénteken kezdődtek. Egy libát szoktunk levágni a sábáti, szombati ételekhez. Étkezés előtt édesanyám minden szükségeset előkészített a sábátra. Kalácsot vásároltunk szombatra – ezt a kalácsot bárhesznek nevezték – és bort, mert egy imát, egy áldást kellett mondani egy pohár borral. Nagyon ritkán készítettünk házilag kalácsot; nem sábátkor, hanem más ünnepekkor, amikor édesebb, mazsolás kalácsot sütött édesanyám.

De nem emlékszem, hogy többször csinálta volna, mint kétszer, háromszor. Amíg még nem volt fürdőszobánk, minden pénteken elmentünk a rituális fürdőbe [lásd: mikve]. Miután megépült a fürdőszobánk, abbahagytuk, de nem teljesen, mert a rituális fürdő a rítus szempontjából ajánlott volt, különösen a nőknek, akkor is, ha volt otthon fürdőszoba.

Édesapám és én körülbelül havonta kétszer mentünk el a mikvébe. A nők bizonyos időszakokban, például menstruáció után, kötelezően el kellett menjenek a rituális fürdőbe, kétszer-háromszor alámerültek, és kijöttek.

Egyféle szenteltvíz volt, hogy úgy mondjam. Tehát pénteken este édesapámmal kiöltöztünk, és elmentünk a zsinagógába. Édesanyám otthon maradt meggyújtani a szombati gyertyát [Két gyertyát – lásd: szombat].

A nő egy fehér kendőt vagy sálat tesz ilyenkor a fejére, olyan mozgásokat végez a gyertya fölött, mintha magába szívná a Sábát szellemét, áldást mond és néhány bibliai idézetet. Amikor édesapámmal hazajöttünk a zsinagógából, megvacsoráztunk.

Az imát a férfiak a zsinagógában mondták el. Otthon csak néhány szakaszra került sor, és édesapám meg én elénekeltünk néhány éneket. A nőknek saját imájuk volt erre az ünnepre, volt külön imakönyv a nőknek héberül és jiddisül.

Édesanyám szokott olvasni néhány sort ebből a könyvből szombaton [A vallásos zsidó nők körében népszerű szombat délutáni olvasnivaló – elbeszélés- és példázatgyűjtemény – volt a XVI. században keletkezett „Cene rene” (Jöjjetek és lássátok) című, jiddis nyelvű magyarázatos és egyszerűsített Sulhán Áruh. – A szerk.], különösen délután, de kimondottan női ima csak a sábáti gyertyák meggyújtásához létezett. Édesapám meg én héberül imádkoztunk. A péntek déli ebéd általában libamáj volt töpörtyűvel.

A péntek esti – tehát a sábáti – vacsora halkocsonya [lásd: halételek], húsleves és főtt hús volt. Vacsora közben nem kimondottan vallásos énekeket énekeltünk héber nyelven, Zemirotnak nevezett Sábát napi dalokat [lásd: zmiresz]. Három-négy ilyen van előírva péntek estére és szombat délre, megtalálhatók az imakönyvben.

A pénteki vacsora után édesapám elvitt egy fél órára, egy órára megnézni, hogyan zajlik a sábáti szertartás bizonyos rabbiknál – a szüleim haszid rabbik hívei is voltak. Mindegyiknek volt saját zsinagógája, saját hívei, még saját vallásos énekeik is voltak. Azután hazamentünk, és lefeküdtünk.

Másnap reggel, tehát szombaton, újra el kellett menni a zsinagógába, utána következett a reggeli. Utána édesapámnak vissza kellett mennie a zsinagógába, mert a neológoknál volt egy különös szokás: reggel tartottak egy szokásos istentiszteletet, mint bármely ortodox zsinagógában, néhány tucat vallásosabb ember számára, majd talán tíztől vagy tizenegytől, nem emlékszem pontosan, lezajlott egy rövidebb, de nagyobb pompával megszervezett istentisztelet, orgonával, ilyesmivel a nagyzsinagógában [A bölcsek négy alapvető tilalmat rendeltek el a szombattal kapcsolatban, ezek egyike a munka: szombaton mindenfajta munkától tartózkodni kell, márpedig az orgonabillentyűk nyomogatása is munka, tehát tilos.

Ezért az ortodoxia szemében botrány az orgona a zsinagógában, a neológia szemében viszont a reformok jelképe. – A szerk.]. Édesapámnak mint samesznak kötelezettségei voltak: kiosztani az imakönyveket, megszervezni a felhívásokat a Tórához és így tovább. Többnyire én is elkísértem. Tizenkettőkor, fél egykor értünk haza, ebédeltünk, majd édesapám mindig lefeküdt egy-két órát aludni. Délután megint el kellett mennie a zsinagógába és így tovább.

Minden ünnephez meghatározott szertartások tartoztak. Jom Kipurkor a szertartások a Jom Kipur előtti napra vonatkoznak, mert az ünnep napján egész nap a zsinagógában kellett lenni, és így nem lehetett otthon elvégezni őket. Jom Kipur előtt a kappurot [lásd: kápóresz] nevű szertartást szokták elvégezni. Első látásra kissé pogánynak tűnik: fehér kakasokat és tyúkokat vásároltak, amelyeket reggel a fejük fölött forgattak egy imádság kíséretében. Az imádság szövege szerint a személy összes bűnének erre az állatra kell szállnia.

Ez a kappurot. Ezek után az állatot a kis baromfivágóhídra vitték, és levágták. Majd húslevesként fogyasztották el. Naplemente előtt, mielőtt elmentünk a zsinagógába, jól belaktunk, hogy egy böjtnapot ki tudjunk bírni, és ekkor lett elfogyasztva. Ez a kappurot [Sok helyütt a kápóresz szertartás során „használt” állatot a szegényeknek ajándékozták. – A szerk.].

Purim nekem mint gyereknek, majd később mint serdülőnek két részből állt. Purimkor süteményeket küldtünk szomszédoknak, ismerősöknek – süteménycsere folyik [sláchmónesz]. Én is hordtam a süteményeket egy kistányéron, és egész stratégia rejlett ebben.

Tudtuk, hogy ki készít jobb süteményeket, és annak többet küldtünk, hogy ő is többet és finomabbat küldjön. Én annál is szívesebben hordtam a süteményeket, mivel zsebpénz járt a szállítónak. Aztán otthon ültünk, és vártuk az álarcosokat és jelmezeseket. Reggeltől estig különböző jelmezesek keresték föl otthon az embereket, és elég együgyű versikéket, dalocskákat adtak elő, de voltak jobbak is, akik egész kis színdarabokat adtak elő, és megkapták a megfelelő jutalmat. Ezek a jelmezesek zsidó gyerekek és fiatalok voltak, de én nem mentem velük. De nekem is volt néhány ház az útvonalamon, egypár ismerős, mondtam egy hat-nyolc soros versikét, megkaptam a jutalmamat, és elmentem.

Ortodox zsidó családokban a gyermek héderbe járt. De ez azért attól is függött, hogy a család mennyire volt vallásos, és milyen tervei voltak a gyerekekkel a jövőre. Ha nagyon vallásosak voltak, betartották a hagyományokat, és azt akarták, hogy a fiúgyermekből hittudós vagy rabbi legyen, akkor a gyerek elvégezte, hogy úgy mondjam, az egyetemet, tehát a jesivát. Gyerekkoromban én is jártam héderbe. A héder az a zsidó iskola, ahol az Ószövetséget, a héber betűvetést és az imádságokat tanítják. Én csak a hédert jártam ki. Amikor nagyobb lettem, járt hozzám egy rabbiféle, aki magánórákat tartott nekem egészen a deportálásig. 1939-ben volt a bár micvóm. Egy zsidó gyermek, ha vallásos volt, és járt templomba, tudta, hogy mit kell ilyenkor csinálnia.

Hatévesen mentem iskolába. Az elemi iskolát és három líceumi osztályt románul végeztem. Nem tudtam túl jól románul. Az elemi iskolát a neológ hitközség támogatta. Egy olyan időszak következett az életemben, tizennégy éves koromtól tizenhét éves koromig, amikor az ember szemei kinyílnak, és tisztábban látja a világot. Akkor Magyarországhoz tartoztunk, és magyarul folyt a tanítás. Én iskoláskorom kezdetétől magyarul írtam, és bár nem felejtettem el a román nyelvet, de elég rosszul beszéltem, akcentussal és szóillesztési hibákkal.

A nagyváradi „Dr. Kecskeméti Lipót” neológ zsidó líceumba jártam [Gaal György írja: „A helybéli zsidóság alig egynegyedét felölelő neológ hitközség élén továbbra is (Azaz Trianont követően is. – A szerk.) a nagytudású Kecskeméti Lipót áll. Különösen magyarság iránti hűségével tűnik ki. A román hatóságoktól bezáratott állami főreáliskolai tanári karból és diákságból 1919 őszén létrehozza a zsidó gimnáziumot. Ez öt évig magyar tannyelvvel működik, akkor megvonják nyilvánossági jogát. Kénytelenek áttérni román tannyelvre és Kecskeméti gyűjtésének köszönhetően az épületet emelettel bővítik. Így, 1928-tól újból nyilvánossági jogot kapnak. Az intézet 1930-ban felveszi jótevője nevét: Kecskeméti Lipót Izraelita Líceum (Gaal György: Az erdélyi zsidóság az első világháborút követő időszakban, adatbank.transindex.ro/inchtm.php?kod=300). – A szerk.]. A líceum attól volt zsidó, hogy az összes diák és majdnem az összes tanár, két-három kivétellel zsidó volt. A tornatanár, hagyományosan, általában nem volt zsidó, de az én időmben már zsidó volt.

A román rezsim idején, vagyis 1940-ig az énektanár kötelezően román volt, és néha a román irodalom tanárai is. A kimondottan zsidó pillanatok az első óra elején és az utolsó óra végén voltak, amikor egy-egy imát mondtunk el, a Tórához való fölhíváskor elhangzó imádságokat, két áldást. Tehát ezek az ország himnusza vagy bármi más helyett voltak [Kallós Miklós arra utal, hogy a Román Szocialista Köztársaság fennállása alatt az elemi, gimnáziumi és líceumi oktatásban minden tanítási nap első órája a nemzeti himnusz – „Trei culori” (Három szín), zenéjét Ciprian Porumbescu szerezte – eléneklésével kezdődött, és minden tanítási nap utolsó órája ezzel végződött. – A szerk.]. A vallásórák természetesen a zsidó vallásról szóltak, de különben ugyanolyan líceum volt, mint a többi, tanultunk matematikát, románt, magyart, franciát, németet, latint, tehát abszolút minden tantárgyat. Szombatonként egy kis vallásos ünnepséget rendeztek a líceum dísztermében, ami egy negyedórát tartott, majd folytatódott a tanítás. A líceumot elismerték az akkori kormányok. Érettségi bizonyítványt adott az iskola, tehát nem különbözött semmiben a többi iskolától.

Kiváló iskola volt. Nem volt mindig nagyon jó, de amikor én a közép- és végzős osztályokban tanultam, tehát a líceumi harmadik osztálytól a líceumi hetedik osztályig, a következő okból volt kitűnő: időközben, főleg 1940 után érvénybe léptek a szigorú zsidóellenes törvények, és művelt, tudós embereket bocsátottak el egyetemekről, más intézményektől, és ide menekültek, ahol tanári állást kaptak. Amennyiben a zsidó iskolában volt hely számukra, ide jöttek. Kitűnő tanári karunk volt. Túlzás nélkül mondhatom, hogy legalább hetvenöt százalékuk egyetemi tanári szintű volt. A túlélők közül két volt tanárom az itteni [a kolozsvári Babeş-Bolyai] egyetemen tanári állást kapott a háború után. Az egyik tanszékvezető volt a filozófia tanszéken, Rózsa Jenő, a másik a magyar nyelv és irodalom tanszék vezetője volt, Csehi Gyula [Rózsa Jenő (Nyíregyháza, 1906 – Kolozsvár, 1971) – filozófiai író. Egyetemi tanulmányait Bécsben és Párizsban végezte, oklevelét a Sorbonne-on kapta. 1931–49 között középiskolai tanár Kolozsváron és Nagyváradon, 1949-től egyetemi tanár, a filozófiatörténet és logika tanszék vezetője a Bolyai, majd a Babeş-Bolyai Egyetemen. Leginkább a 17–18. század bölcseletével foglalkozott (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon); Csehi Gyula (Szatmárnémeti, 1910 – Kolozsvár, 1976) – irodalomtörténész, egyetemi tanár. Egyetemi tanulmányait a Sorbonne-on (1928–1931), a bécsi (1931–1932) és a kolozsvári tudományegyetemen (1933–1934) végezte. 1934-től Nagyváradon volt középiskolai tanár, 1944-ben deportálták, családját elvesztette. Hazatérése után 1947-től a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, majd a Babeş-Bolyai Egyetem professzora volt (Magyar Életrajzi Lexikon). – A szerk.]. A többiek meghaltak munkatáborokban stb. Nagy előnyt jelentett számomra az, hogy ilyen vonzerővel és összetartó erővel rendelkező líceumban végeztem. A volt osztálytársaimmal azt szoktuk mondani, hogy az általános műveltségünknek legalább nyolcvan százaléka a líceumból származik; mert igazán jó iskola volt. A líceumunk volt diákjai a mai napig is találkoznak kétévenként a világ különböző pontjain, leginkább Izraelben, mert Európában elég kevesen vannak már. Kiadnak egy újságot is, hogy az emlékeket fölelevenítsék… mondom, nagyon komoly líceum volt.

Az iskola egy oázis volt, mert mi egymás közt voltunk, és ott a zsidógyűlölet hatásai nem voltak érezhetők, ilyesmit csak a líceumon kívül érezhettünk. Tehát főleg az utolsó két évben, 1943-ban és 1944-ben féltünk az iskola területéről kilépni, mert más iskolákból huligánok gyűltek ott összem és arra vártak, hogy megverjenek stb. Tudtuk, hogy gyanús alakok vártak arra, hogy órák után nyaklevesekkel és sértő szövegekkel fogadjanak. Ez az állapot valóban létezett. Az iskolán belül ez nyilván nem fordult elő.

A szüleimnek nem volt politikai beállítottsága. Nem foglalkoztak a politikával. Általában esett szó a zsidók közt a zsidógyűlöletről, írtak is róla, például a „Népünk” sokat írt a Németországban történtekről. Tény az, hogy nálunk tudatlanság vagy nemtörődömség vagy őrültség volt. Mindenkiben az a meggyőződés élt, hogy ez ott történik, és nálunk nem történhet meg. Ezt hazudtuk magunknak. Az is tény, hogy nálunk is voltak antiszemita törvények. Ezek először a szabadfoglalkozásúakat sújtották inkább: orvosokat, ügyvédeket, irodalmárokat, színházi embereket stb. [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Sújtották a kereskedőket is, ők azonban egy jó ideig még megéltek, mert bizonyos cselekhez folyamodtak. Hivatalosan eladták az üzletet egy kereszténynek, akit lefizettek, tehát a tulajdonos ugyanaz maradt, csak másnak a nevére szólt az üzlet [lásd: stróman]. Ilyen cselekkel valamennyire ki lehetett bújni a zsidótörvények alól. A zsidó férfiakat behívták munkaszolgálatra, nehéz kényszermunkára, gyakran megalázták, bántalmazták, sőt kínozták őket. Különösen a keleti fronton, Ukrajnában, ahol – de nem csak ott – sokan meg is haltak. Ezekről a dolgokról tudtak, de akik a városban maradtak, viszonylagos nyugalomban éltek. Nem voltak pogromok, nyilvánosan nem bántottak senkit, a lakosság többi része nyugodtan élhetett tovább. Ez keltette azt a vak hitet, hogy úgy mondjam, hogy nálunk az nem következhet be, ami Német- vagy Lengyelországban történt.

Egyféle kényszermunkára mentünk, sárga karszalagot viseltünk még 1941-ben, még azelőtt, hogy 1944-ben bevezették a sárga csillagot. Az idősebbekhez hasonlóan, akiket kényszermunkatáborokba vittek [lásd: munkaszolgálat (musz)], mi is mentünk dolgozni a leventékhez. A leventék szervezete egy félig militarizált ifjúsági alakulat volt [lásd: levente-mozgalom]. Az összes magyar fiatal a leventékhez járt, ahol meneteltek, sportoltak, néha pedig fából készült fegyverekkel gyakorlatoztak. A zsidók számára azonban csak kényszermunkát jelentett. Leventeszolgálatnak nevezték, hogy a magyar fiatalokkal azonosítsák, de különben hetente négy-öt órát dolgoztattak. Például télen egy kaszárnyába vittek fűteni, fát hordani, a szobákat takarítani, padlót súrolni, néha a katonai temetőbe vittek ki sírhelyeket gondozni. A legutolsó időszakban csak a nagyváradi temető mögött létrehozott lőtéren dolgoztunk, ahol ásnunk kellett, és továbbra is viseltük a sárga karszalagot.

1942-ben, 1943-ban és 1944-ben menekült lengyel zsidók érkeztek hozzánk. Van egy zsidó szokás: ha jön a városba egy idegen, aki nem ismer itt senkit, a zsinagógában megkérdezik tőle, hogy ki ő, és meghívják sábát napi vacsorára péntek este vagy szombaton. Mi is többször hívtunk meg ilyen lengyel zsidókat péntek estére. És meséltek, meséltek azokról a szörnyűségekről, amik a lengyel zsidókkal történtek. Mi pedig csak bólogattunk, mondtuk, hogy „ccc”, vagyis nem fogtuk föl a valóságot, nem értük föl ésszel. Szó sem volt róla, hogy elhiggyük, hogy nálunk, Erdélyben is történhet ilyesmi. Ezért, és most előre fogok ugrani az időben, a német megszállás idején megalapították a zsidó tanácsokat, amelyek irányították a dolgokat, olyan értelemben, hogy közvetítették a zsidó lakosság felé a német és horthysta megszállók utasításait, miszerint gyűjtsünk bizonyos összeget, pokrócokat, ruhákat stb. Ezek intéztek minden intéznivalót a zsidó vonalon. Azt hallottuk, sőt, most már tudjuk, hogy a zsidó tanácsok egyes vezetői tudtak Auschwitzról. 1943-ban két lengyel zsidó megszökött Auschwitzból, és jelentést készítettek, amit terjesztettek [lásd: Auschwitzi Jegyzőkönyv], ami ismert volt, és a Zsidó Tanács tudott róla! Legalábbis néhányan a csúcsvezetésből. Sokszor, sokan azt mondják, hogy a Tanács nagyon is bűnös azért, mert nem tájékoztatta a zsidó lakosságot. Ez csak egy vélemény; az enyém más: én azt hiszem, hogy miképpen nem hittünk a lengyel zsidóknak, amikor Auschwitzról és az ott történtekről beszéltek, úgy ekkor sem hittük volna el, hittem volna el. Mégis, mert tudtak róla, élt Kolozsváron egy cionista vezető, aki bizonyos közvetítők segítségével nem mással, mint Eichmann-nal tárgyalt, és megegyeztek, hogy talán kétezer zsidó vagy mennyi meneküljön el Svájcba, hogy ne deportálhassák őket [lásd: Kasztner-csoport; Kasztner-vonat]. El is indult egy nagy csoport Magyarországról, közöttük körülbelül kétszáz zsidó Kolozsvárról [250 zsidó család volt a vonaton Kolozsvárról. – A szerk.], és nem csak onnan, akik meg is érkeztek Svájcba. Nem éltek fényes körülmények között, mert szintén valamiféle koncentrációs táborban voltak [Átmenetileg egy számukra kiürített bergen-belseni barakkban. – A szerk.], de túlélték. Tehát egyesek tudtak róla; de nem hiszem, hogy sokat változtatott volna a zsidó közösségen belül, ha közzétették volna, amit tudtak. Kérem szépen, nem érdemes már azt tárgyalni, „Mi lett volna, ha…”!

Egymás után jöttek a különböző rendeletek, miszerint a zsidóknak le kell adniuk a rádiókészülékeiket, le kell adniuk ezt meg azt. Parancsok és rendeletek követték egymást nap mint nap, egészen [1944.] április ötödikéig, amikor kiadtak egy rendeletet, amelynek értelmében a zsidóknak megkülönböztető jelként sárga csillagot kell viselniük a ruhájukon [A német megszállást követően, 1944. március 29-e után megkezdődött a zsidóellenes rendeletek kiadásának sora. A legfőbb rendelkezések a következők voltak: március 29-én a zsidók tulajdonában lévő telefonok bejelentéséről rendelkeztek, ezt hamarosan követte a telefonok beszolgáltatásának előírása. Március 31-én előírták a zsidók számára a sárga csillag viselését. Ezután megtiltották a zsidók háztartásában nem zsidók alkalmazását, kizárták a zsidókat az értelmiségi és szabadpályás kamarákból, április végén korlátozták írói tevékenységük engedélyezését. Előírták a zsidók tulajdonában lévő gépjárművek bejelentését, majd április 7-én korlátozták utazásukat: zsidó nem használhatott személyautót, motorkerékpárt, taxit, nem utazhatott vasúton, hajón vagy társasgépkocsin. Elrendelték a rádiók bejelentését, majd beszolgáltatását. Április 16-án elrendelték a zsidó vagyonok zár alá vételét, egy zsidó mindössze 3000 pengő készpénzt tarthatott magánál. Teljesen kitiltották a zsidókat az értelmiségi pályákról és a pénzintézetek alkalmazottai köréből, április 21-én bezáratták a zsidó kereskedéseket. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Néhány héttel később megjelentek a gettósítást hirdető plakátok. A gettókat különbözőképpen állították föl a különböző városokban. Például Désen a szabad ég alatt egy erdőben, Kolozsvárott egy téglaszárító óriási udvarában. Nagyváradon másképpen jártak el. Egy zsidók által sűrűn lakott negyedbe zsúfolták az összes zsidót a városból, majd körbevették egy deszkafallal, és csendőrökkel őrizték. Az én családom viszonylag szerencsés volt, mert a lakásunk és a hitközségi épületek is ebbe a gettóba kerültek. Ezért nem kellett elhagynunk a lakásunkat, mint másoknak. Viszont a lakásunk csak két kis szobából, konyhából és fürdőszobából állott, ahová körülbelül harminc, a városból idejött embert zsúfoltak be. Zsúfoltságban és elég nehéz körülmények között éltünk. Mindenki hozott magával valamicske tartalékot. Volt a gettónak közkonyhája, ahol lehetett enni például egy bablevest vagy ilyesmit. Nem emlékszem, hogy éheztem volna akkoriban. Főleg, mert otthon voltam. (Mi külön étkeztünk.)

Amikor aztán megérkeztünk Auschwitzba, és kiszálltunk a vagonokból, a férfiakat és nőket különválasztották. Akkor láttam utoljára édesanyámat, édesapám meg én egymás mellett lépkedtünk, átmentünk az érkezés mindenféle tortúráján: tusolás, fertőtlenítés, szőrtelenítés, a ruháktól való megfosztás, a csíkos pizsamák felöltése. Együtt maradtunk szeptemberig.

A következők történtek: egy Buchenwald nevű táborba kerültem, amit később „vörös lágernek” neveztek, mert főleg a német kommunisták, de a franciák meg mások is kialakítottak egy antifasiszta bizottságot, ami hogy úgy mondjam, uralta a tábor belső életét. Ez egy 1936-ban alapított tábor volt, ahová eleinte a német kommunistákat deportálták. A tábor belső irányítása, mint általában az ilyen táborokban, előbb közbűntényes bűnözők kezébe került, akik ugyanide voltak bezárva. Ezek ugyanúgy vertek, bántottak másokat, mint ahogy látni manapság amerikai filmekben, ahol minden börtönben van egy banda. Ugyanígy minden táborban ezek a bűnözők tették rá a kezüket a belső vezetésre. Buchenwaldban ez a helyzet az SS-nek sem felelt meg, mert nem volt rend a táborban, és fokozatosan, lassan kialakult egy bizonyos egyezmény az SS és bizonyos kommunista csoportosulások között. Az SS azt mondta: „Ha ti rendet biztosítotok a táborban, és az összes olyan rendeletünket betartjátok, mint például, hogy holnap jelenjen meg dolgozni, fölsorakozva háromezer ember stb., akkor a kezetekbe helyezzük a tábor vezetését.” Így született meg egy belső egyezmény. Én nem tudtam, hogy létezik egy antifasiszta bizottság a lágerben. Azt tudtam, hogy vannak német kommunisták. Mindezt később tudtam meg, nem akkor. A táborban mindenkinek volt egy sorszáma: az enyém például 58 319 volt, az édesapámé 58 320, és egyesek hatvanezernél is nagyobbak voltak. Néha láttam egy-egy olyan számot, mint például 12, 8 vagy 9, ez azt jelentette, hogy az illető ott volt még 1936-ból, úgymond, a foglyok arisztokráciájához tartozott. Az ilyenek tisztségeket töltöttek be, tehát barakkfőnökök, kápók és más fogolytisztviselők voltak. Ez az antifasiszta bizottság valóban biztosította a rendet a táborban.

Mit csinált ez a bizottság? Például elsősorban kommunistákat, szocialistákat, szociáldemokratákat szervezett be, hogy fontosabb tisztségekbe helyezze őket. Amikor Buchenwaldba érkeztem, engem is kérdezgettek valami fiatal franciák, hogy ki vagyok, honnan jöttem, mi voltam stb. Tehát be akartak szervezni. Ezáltal egyrészt megtalálták szellemi társaikat, másrészt a fontos személyiségeket: hírneves tudósokat, ismert írókat stb., és elszigetelték, biztonságba helyezték őket. Mi is történt valójában? A tábor körül SS-kaszárnyák voltak és egy Gestapo-kaszárnya is, tehát a Gestapo mindvégig megfigyelés alatt tartotta a táborban levő politikai foglyokat. Néha kerestek valakit, ami nem jelenthetett jót, mert elvitték, és vagy megkínozták, vagy megölték. Ilyenkor az antifasiszta bizottság levette az illető melléről a sorszámot, föltette egy nemrég elhunyt fogoly számát, és megváltoztatta a kilétét. Tájékoztatta a tábor irodáját, amit Schreibstubénak neveztek, és ahol a tábor nyilvántartását vezették. Ott dolgozott például Jorge Semprun is. „Vigyázat, ez az ember már nem X, hanem Y” – és elrejtették [Jorge Semprun író (Madrid, 1923) – mint spanyol kommunistát és francia ellenállót 1943-ban Buchenwaldba deportálták, 1945-ben szabadult. – A szerk.]. A vége felé, a láger felszabadítása előtt a németek kiürítő transzportokat szerveztek, különösen zsidók számára, az úton pedig egyszerűen lemészárolták őket. Akárhogy is, ezeket a transzportokat nem sokan élték túl. Így aztán, ha parancs érkezett, hogy gyűljön össze, mondjuk, ezer zsidó, az érintettek szétszóródtak különböző barakkokban. Vagyis egyszerűen szabotálták a rendelkezéseket. De ami engem – és nem csak engem – érdekelt, az úgymond kommunista idealizmusuk volt, miszerint az ifjúságra szükség van, azt meg kell őrizni a jövő számára. Tényleg gondot fordítottak erre. Buchenwaldban volt egy barakk a gyermekek számára, ahol speciális élelmiszer-ellátást biztosítottak, voltak emberek, akik tanították őket, meséltek nekik, foglalkoztak velük. Ha lehetőség adódott rá, mint ahogy az én esetemben is, hogy könnyebb munkahelyen dolgozzunk, inkább a fiatalokat küldték oda, hogy megmeneküljenek.

Buchenwaldban nem ültem túl sokat, csak néhány hetet, mert Buchenwald egy nagy koncentrációs láger volt, melyhez kisebb lágerek, munkatáborok tartoztak. Elmentél egy munkatáborba, visszatértél, elmentél egy másik munkatáborba, visszatértél. Tehát csak átmenetileg tartózkodtam Buchenwaldban. Édesapámmal együtt egy nagyon kemény magdeburgi táborból tértünk vissza Buchenwaldba [Magdeburgban két altáborban dolgoztattak zsidó kényszermunkásokat: az egyik a Wehrmachtnak szállító Brabag-cég (Brikettenbraunkohle-Benzin-AG) egyik külső tábora („Magda“) volt, ahol 1944. június és 1945. február között közel 2200 zsidó foglyot dolgoztattak (mintegy 65%-uk meghalt); a másik a Polte Művek (fegyver- és gépgyár) mellett működött 1943 [1944. június?] és 1945 között (itt egy rigai táborból, Auschwitzból, Stutthofból és Ravensbrückből érkezett foglyokat dolgoztattak, zsidókat, lengyeleket és oroszokat). – A szerk.]. Három hónap alatt édesapám teljesen kikészült. Fizikailag is, lelkileg is. Egyszerűen tönkrement. Engem beszerveztek egy könnyebbnek mondott különítménybe. Volt ott vagy kétszáz fiatal és néhány idősebb. Apámat is magammal vittem, hogy együtt legyünk. Nem is tudom, hányszor jöttek ellenőrizni, és kiemelték onnan apámat. Akiket kiemeltek, azokat visszaküldték Auschwitzba, és meggyilkolták. Ez körülbelül 1944 szeptemberében lehetett. Itt, hogy úgy mondjam, etikai, erkölcsi kérdések merülnek föl. Milyen jogon döntheti el valaki, egy lágerbeli tisztséget betöltő személy, ki maradjon életben, és kinek kell elpusztulnia? Milyen jogon döntötték el, hogy én egy biztonságosabb helyen életben maradjak, édesapám pedig a halálba induljon? Vállalták ezeket az erkölcsi tehertételeket a jövőről alkotott eszményeik nevében, amelyek szerint egy új világ fölépítéséhez szükség van az ifjúságra.

Mindenesetre, ami engem illet, és ezt azért mondom, hogy meg lehessen érteni, miért váltam azzá, akivé váltam, és hogyan éltem át a későbbi évtizedeket: ott, a lágerben ismertem meg ezeket az embereket, ezeket a kommunistákat, akik iránt valódi csodálatot éreztem. Köztudott, magam is tudom, hogy sokan közülük, szabadulásuk és a kommunista hatalom kialakulása után aktivistákká, vezetőkké váltak. Azt is tudom, hogy más, lágerbeli kommunisták áldozatul estek főnökké emelkedett elvtársaiknak. Mindezek köztudottak. De ott, a lágerben csodálatra méltóan viselkedtek. És ezt nemcsak én állítom, hanem elismerik mindazok, akik ott voltak: szociáldemokraták, kereszténydemokraták, akik a lágerről írtak. Egy Kogon nevű kereszténydemokrata írta az első és legjobb beszámolót Buchenwaldról, és ő is elismeri, hogy le a kalappal az előtt, amit ott cselekedtek a kommunisták [Eugen Kogon (München, 1903–1987) – müncheni, firenzei és bécsi közgazdasági és szociológiai tanulmányait követően 1927-ben Bécsben doktorált, doktori értekezésének címe „Kooperativstaat des Faschismus“. Mint a nemzetiszocializmus ismert ellenfelét a Gestapo többször letartóztatta. 1939 szeptemberében a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták, ahol hat évet töltött. 1945-ös szabadulását követően az amerikai hadsereg önkéntes tudósítója volt, és még ugyanabban az évben írni kezdte a „Der SS-Staat – Das System der deutschen Konzentrationslager“ című könyvét, amely 1946-ban jelent meg („Az SS-állam, A koncentrációs táborok rendszere” , Coldwell Könyvek, 2006). – A szerk.]. Nem voltak marxista olvasmányaim, nem tudtam semmit sem a marxizmusról, sem a kommunizmusról. Ezeket az embereket ismertem, és ők vonzottak engem.

Személyes részletként megemlítem, hogy a lágerben súlyosan megbetegedtem: kétoldali kavernás tüdőtébécém volt, és azt ott, helyben nem lehetett kezelni. Azelőtt hetven kilós voltam, azonban a körülmények miatt harminchat kilóra fogytam, tehát én is tönkrementem. 1945. április tizenegyediki szabadulásom után valamiféle szanatóriumba utaltak, a Weimar melletti Blankenheim helységben volt, nem messze Buchenwaldtól, de csak a körülmények feleltek meg az elnevezésnek, a kezelés és a gyógyszerkúra nem ért sokat. De tisztaság és csend volt ott, jó étel és gondozás. A Hitler-Jugendé, az ottani ifjúsági szervezet vezetőié volt korábban ez az épületcsoport, ahol jó körülmények voltak. Ott laktam néhány hétig. Egyszer csak megtudtam, hogy Buchenwald és Weimar környéke, amely amerikai megszállás alatt volt, szovjet kézbe fog kerülni, hogy a Német Demokratikus Köztársaság része legyen [Ez majd csak 1949-ben következett be. Németországot a második világháború befejeződése után a megszálló szövetséges hatalmak négy övezetre osztották föl. 1949-ben a három nyugati megszálló hatalom egyesítette saját megszállási övezeteit, és a nyugati zóna 10 tartományából létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK, a köznapi használatban: Nyugat-Németország). Erre válaszul a Szovjetunió, szintén 1949-ben a saját megszállási övezetében lévő 5 tartományból létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Berlin, a főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti része lett az NDK fővárosa, az NSZK fővárosa pedig Bonn lett. Az NDK vezetése 1961-ben felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó ún. berlini falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig. Az NDK-ban az 1990. márciusi választásokon az újonnan alakult jobboldali pártok győztek, és az újjáalakult tartományok októberben csatlakoztak a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ezzel az NDK mint önálló állam megszűnt. – A szerk.]. És akkor a szanatórium pácienseit megkérdezték: „Hová akartok menni? Gyertek Franciaországba, vagy menjetek Svédországba, a Vöröskereszt gondot visel rátok.” Akkor egy orvos, akit a lágerben ismertem meg, egy erdélyi kommunista, aki még most is él, és jó barátok vagyunk, Buchenwaldból utánam jött Blankenheimbe. „Haza kell jönnöd – mondta, ahogy a kommunisták szokták –, hogy egy új világot építsünk.” Így jöttem haza. Csak évekkel az után, hogy elkezdtem elméleti marxista irodalmat olvasni, alkottam fogalmat a kommunizmusról.

Mindenesetre az átéltek után, a történtek után és főleg az első hetekben, amikor visszajöttem Nagyváradra, és nem találtam senkit és lakást sem, tárgyakat, semmit, végeztem a vallással. De azért a szabadulásom után néhány hónapig néha még elmentem szombatonként vagy ünnepekkor a zsinagógába, például 1945 őszén a nagyünnepekre. Nem ájtatosságból, hanem nosztalgiából, a rég átélt, ismert hangulatot keresve, amit soha újra meg nem találtam. Úgyhogy időközben valóban beiratkoztam a kommunista pártba is. Egyes kommunisták iránt érzett, hogy úgy mondjam, ösztönös rokonszenvemet tettem hivatalossá ezzel. A materialista filozófiát nagymértékben magamévá tettem, úgyhogy egy jó időre szakítottam a vallással.

Nekem, személyesen van egy bizonyos véleményem. Ugyanis mindenki borzasztó eseményeket élt át, amelyek mégis valahol hasonlítanak egymásra. Például, akárkit kérdez meg az ember, hogy milyen volt az utazás a gettóból Auschwitzig, ugyanazt fogja mondani: kilencvenen voltunk a vasúti kocsiban, nem volt élelmünk, hogy volt két vödör: az egyikben ivóvíz volt, a másikba végeztük a szükségünket, hogy nem volt hely sem állni, sem lefeküdni, sem ülni, hogy sokan három-négy nap után meghaltak a vagonban, hogy kiszálláskor az auschwitzi placcon a férfiakat fölsorakoztatták… Ezek mindig ugyanazok az emlékek, mindenkinek különbözőek, de mégis ugyanazok. Egyrészt ezért, másrészt főleg azért, mert aki ezt nem tapasztalta meg, az nem értheti meg, mint ahogy mi sem értettük meg azt, amit a lengyelek meséltek, így nem tudja az ember fölfogni.

Egy személyes tapasztalatom: miután visszatértem, a zsinagóga őre – egy magyar, egyébként nagyon rendes ember, nagyon szépen viselkedett mindvégig – megkérdezte, milyen volt, én elkezdtem mesélni, és beszéltem egy jó órát, ami után ő vagy talán a felesége megkérdezte: „Hát még almát sem kaptatok ott?!” És akkor megértettem, hogy abszolút semmit sem értett meg abból, amit neki elmeséltem. Vagyis most, hogy annyi film meg könyv áll a rendelkezésünkre, már fogalmat alkothatunk arról, mi is történt, de hogy a személyes élményeidet úgy tudjad ecsetelni, hogy egy másik embernek is jelentsen valamit, ahhoz különleges írói vénára, tehetségre van szükséged. Másrészt erről a témáról azóta annyit írtak, annyi filmet készítettek, annyit meséltek, hogy magamkorú emberek néha elkezdik összekeverni a személyes élményeiket az utólag megtudott részletekkel. Van rá két példám. A legtöbb interjú így kezdődött: „Kiszálltam Auschwitzban a rakodóra, és észrevettem a krematórium kéményét.” Mit vett észre? Ugyan ki tudta azt akkoriban, hogy az a krematórium kéménye?! Ezt ő csak később tudta meg. Én annak idején visszatértem a deportálásból, és még nem tudtam, nem tudtam biztosan, hogy a szüleim meghaltak-e vagy sem. Nem volt, honnan tudjam. Mindezt csak később tudtam meg. Vagy egy másik azt mondja: „Fölsorakoztattak, és egyszer csak ott álltam Mengele doktor előtt, aki aztán vagy jobbra küldött…” Honnan tudta, hogy ő Mengele? Tudta azt valaki is, hogy létezik egy Mengele? Nagyon nehéz visszaidézni az eseményeket lépésről lépésre. Ez az a néhány ok, ami miatt kerültem, hogy lágerbeli élményeimről beszámoljak, nyilatkozzam. A lágerek valójában különböztek: egyesekben keményebb, másokban valamivel jobb volt a bánásmód. De lényegében mind ugyanolyanok voltak: a robot, a kényszermunka mind egyforma volt. Ezért aztán nagyon nehéz személyesen, egyéni módon megjeleníteni.

Nem végeztem el az iskolát. 1944-ben hetedik osztályos voltam [a líceumban]. Aztán deportáltak… Amikor hazatértem, különleges, háború utáni tanulmányi helyzet fogadott. Speciális törvényeket hoztak azok számára, akik faji törvények vagy politikai hovatartozásuk miatt, esetleg katonai kötelességük teljesítése miatt nem tudták folytatni a tanulmányaikat, és lemaradtak néhány évvel [lásd: Voitec-törvény]. Speciális vizsgaszessziókat tartottak, megengedték, hogy két évet egy év alatt járjál ki stb. Tehát én, mivel a líceum hetedik osztályát elvégeztem a deportálás előtt, visszatérésemkor jelentkeztem, és levizsgáztam a nyolcadik osztály anyagából, majd speciális érettségi vizsgát tettem, sikeresen. Zárójelben legyen mondva, a vizsgára egy szót sem tanultam, mindössze a [nagy]váradi Zsidó Líceumban hét év alatt elsajátított tudásomra támaszkodtam, és elég jól szerepeltem. Aztán 1947-ben, illetve 1948 elején beiratkoztam a kolozsvári Bolyai Egyetemre, először pszichológiára, majd egy év múlva átiratkoztam a filozófia szakra. 1952-ben végeztem, az utolsó években párhuzamosan tanerői státusom is volt, vagyis másodévtől kezdődően gyakornok voltam a filozófia tanszéken. Mire végeztem, már tanársegéd voltam. Majd minden egyetemi tanári fokozatot végigjártam. Egy ideig tanszékvezető voltam a filozófia tanszéken és dékán a bölcsészkaron. 1959-ben a két kolozsvári egyetemet egyesítették [a Babeş-Bolyai Egyetemről van szó, lásd: kolozsvári tudományegyetem]. Nicolae Ceauşescut „1959-ben kiküldték mint a párt erős emberét, hogy a magyar és a román egyetemeket összeolvassza. Ez nem volt egyszerű feladat. Ő állt az egyesítést végrehajtó bizottság élén. Egy hétig szakadatlanul üléseztünk, délelőtt és délután, karonként és szakonként, diákokkal és diákok nélkül, teljes létszámban, csak tanárok és így tovább. Megjelent Ceauşescu a tanügyi miniszterrel – akkoriban Joja akadémikus, logikatanár volt a tanügyminiszter. De a miniszter egy szót sem szólt. Ceauşescu vezényelt, csinált mindent, intrikált. Az egyesítés után én a Babeş-Bolyai egyetem filozófia tanszékének vezetője lettem és a Történelem és Filozófia Kar dékán-helyettese, egészen az 1970-es évek végéig. Akkoriban Lascu professzor volt a dékán, később Ştefan Pascuval dolgoztam együtt, utána Camil Mureşanuval” [Ugyanott, 85. oldal]. Tanszékvezető voltam 1980-ig.

A feleségemmel nem hivatalosan 1948-ban keltem egybe, majd hivatalosan 1949-ben [A Centropa készített interjút Kallós Miklós feleségével is. Lásd: Kallós Katalin. – A szerk.]. Egy évig együtt éltünk, mielőtt az anyakönyvi hivatalban megesküdtünk. Akkoriban mindketten biciklivel jártunk. A feleségem a kötöttárugyárban dolgozott, a Mócok útján. A gyárból kerékpárral jött a városházára. Tizenegykor átestünk a ceremónián, és sietett vissza a munkahelyére. Ugyebár a szocializmust építettük, nem volt idő egyebekre… A feleségem, lánykori nevén Havas Katalin, 1922-ben született Désen. Szabónő volt, majd később textilipari technikus lett. Kolozsvári gyárakban dolgozott, az akkori „Szamos” nevű konfekciógyárban, most nem tudom, hogy nevezik. Ott sokáig dolgozott. És különböző textilipari szövetkezeteknél. Majd az utolsó években, az utolsó húsz évben az „Új Út” nevű szövetkezetben dolgozott. Most is megvan, most is konfekcióval, női ruhával foglalkozik. A feleségemnek négy gimnáziumi osztálya és szakiskolája van.

A nagyobbik fiamat Péternek hívják, 1950-ben született Kolozsvárott. Konzervatóriumot végzett, és fuvolatanár lett. Egy ideig kolozsvári és szatmárnémeti zeneiskolákban volt fuvolatanár. Később egy csomó zeneiskolát, zenelíceumot országszerte föloszlattak, így aztán a felesége révén Bukarestbe került, ahol az „Előre” nevű központi magyar nyelvű újságnál helyezkedett el szerkesztőként. Egészen 1990–1991-ig dolgozott ott, amikor átment a Román Televízióhoz. A mai napig ott dolgozik.

György 1955-ben született, elvégezte a kolozsvári műszaki egyetemet, majd kihelyezték Biharba, [Nagy]Váradra került, ahol én születtem, és a gyermekkoromat töltöttem. Különböző mezőgazdasági üzemekben dolgozott, mivel mezőgazdasági gépészmérnökit végzett. Később átképezte magát informatikusnak, és a számítástechnika terén dolgozott. Most pedig, ahogy manapság mondják, üzletember. Nem ragaszkodtam ahhoz, hogy a fiaim zsidó feleséget válasszanak maguknak, szó sem volt róla. Akkor is körülményes lett volna, ha ragaszkodtam volna hozzá. Nemigen lehetett volna találni korban hozzájuk illő zsidó lányokat. Nem volt választék.

Ameddig a gyerekek kicsik voltak, állítottunk nekik karácsonyfát. De ennyi.

Nem egy magyar szemszögéből figyeltem az 1956-os magyarországi forradalmat. A magyar kultúra területén dolgoztam, főszerkesztő-helyettese voltam a kolozsvári írószövetség „Utunk” című magyar nyelvű hetilapjának. Az egyetemi elfoglaltságommal párhuzamosan mindig dolgoztam a sajtóban is.

Ennél a folyóiratnál a pártvezetőség „különleges figyelmét élveztük”, mert figyeltek minket, nehogy az itteni magyarsággal is meggyűljön a bajuk. A Leonte Răutu és Miron Constantinescu-szerű pártkorifeusok majdnem mindennap odalátogattak, többször találkoztam velük a folyóiratnál betöltött pozícióm miatt. Mozgalmas időszak volt. Az akkori szemléletemmel nem tudtam a szomszédban történteket forradalomként fölfogni.

Egyrészt örültem, hogy föllázadtak az akkori Rákosi-rendszer ellen, ami legalább ugyanolyan elnyomó volt, mint amilyen a Ceauşescu-rendszer is volt később, de föl sem ötlött bennem, el sem tudtam gondolni, hogy maga a kommunista rendszer veszélybe kerüljön. Egyébként az akkori jelmondatok között nem szerepelt olyan, hogy végezzünk a szocializmussal.

Ami akkor történt, egy emberarcú szocializmus jelszavával történt [Maga az „emberarcú szocializmus” kifejezés az 1968-as, a Dubček nevével fémjelzett csehszlovákiai reformkísérlethez, az ún. „prágai tavaszhoz” kötődik, 1956-ban még nem használták. – A szerk.]. Más probléma nem vetődött fel. Ellenezték a terrort, de nem kérdőjelezték meg a rendszert mint olyat, a rendszer javításáról, demokratizálásáról, humanizálásáról volt szó.

A kommunizmus alatt nem esett szó az antiszemitizmusról. Pontosabban attól függ, hogy hol és hogyan. Hivatalosan nem beszéltek róla, minden rendben volt, nemzeti kérdés nem is létezett, „megoldották” teljes mértékben. A nacionalizmus főleg Ceauşescu hatalomra jutása után dívott. Ami a zsidókat illeti, volt egy időszak, rögtön a háború után, amikor a zsidók különböző szubjektív okokból vonzódtak a kommunista mozgalomhoz, mert hittek a kommunista ideológia ígéreteiben: az emberek egyenlőségében, testvériségében stb. A fasiszta időszak után ennek elég nagy keletje volt, és sok zsidót vonzott a kommunista mozgalomba. Másrészt az akkoriban erősödő kommunista hatalomnak szűksége volt mind az elnyomó szervekben, mind a politikai apparátusban olyan emberekre, akik nem kompromittálódtak sem a Vasgárdában, sem a Nyilaskeresztes Pártban. Mivel a zsidók természetszerűen kimaradtak mindezekből, ezért egy időben a hatalom bizonyos fokú bizalmát élvezték. A rendszer megerősödésével, stabilizálódásával párhuzamosan azonban megkezdődött a zsidók eltávolítása. Annál is inkább, mert a Román Kommunista Pártnak rengeteg zsidó és magyar tagja is volt. Az irányelv az volt, hogy a Román Kommunista Pártot elsősorban románok képviseljék. A román munkás- és paraszttömegek masszív bevonására törekedtek. Fokozatosan, az új generáció beérésével megkezdődött a zsidók kiszorítása bizonyos kulcspozíciókból. Sőt, volt egy olyan politikai elv is a kommunista rendszer idején, az arányosság elve, mely szerint a nemzetiségek és kisebbségek csak a létszámukkal arányosan foglalhattak el tisztségeket, kaphattak elismeréseket, címeket.

Ezért például itt, Erdélyben az 1950–1960-as években, a kommunista rezsim elején, a rengeteg gyűlés alkalmával mindig ügyeltek rá, hogy a vezetőségben legyen egy magyar, egy nő, egy fiatal stb. Így mentek a dolgok, az arányok a látszat kedvéért voltak. Aztán következett az a korszak, amikor a nacionalizmusra helyezték a súlyt. „Ceauşescu hatalomra kerülésével a nacionalista vonal megerősödött, több okból kifolyólag: egyrészt politikai szempontból, létezett ugyanis a Moszkvától való eltávolodási próbálkozás, mert az oroszok, legalábbis látszatra még mindig az internacionalizmust hangsúlyozták. Ez a nemzeti kommunista vonal valamennyire csakugyan eltávolodott Moszkvától” [Ugyanott, 89. oldal]. Valójában az idő múlásával a nemzetiségek, köztük a zsidók is, mellőzve voltak. Egy személyes példa, ami nem zavar, mert soha nem akartam fölkapaszkodni, de ez tipikus. Évekig dékánhelyettes voltam a Babeş-Bolyai Egyetemen, különböző professzorokkal dolgoztam együtt, de mindvégig dékánhelyettes voltam. Dékán nem lehettem, bár szakmailag, tudományosan elismertek. Ez általában országos szinten is jellemző volt: ha zsidó volt az ember, legjobb esetben főnökhelyettes lehetett, főnök soha. Lehet, hogy ez egyeseket zavart, engem sosem. Nem törekedtem vezető szerepre.

Az 1989-es forradalom idején az ablakból néztem a felvonuló tömeget, amint Ceauşescu képeit égették, majd kimentem én is a Győzelem térre közéjük. Meghallgattam Cornea asszonyt a forradalom első napján [Doina Cornea (Brassó, 1929) – tanársegéd volt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának francia tanszékén. Nevéhez 1980-tól kezdve szamizdat írások és fordítások fűződnek, ez utóbbiakat jegyzetekkel is ellátta.

1982–1989 között számos tiltakozást juttatott el a Szabad Európa Rádióhoz, emiatt 1983-ban elbocsátották, és olykor fizikai erőszakkal is járó rendőri zaklatásoknak vetették alá. 1987 novembere és 1989 decembere között röpiratterjesztés miatt gyakorlatilag házi őrizetben volt. 1989 decemberében beválasztották a Nemzeti Megmentési Front Nemzeti Tanácsába, de 1990 januárjában lemondott (úgy ítélte meg, hogy a Front Gorbacsovnak van alárendelve).

1990 augusztusában Kolozsváron egyik alapítója volt a romániai Önkényuralom-ellenes Demokratikus Fórumnak, amelynek utóbb elnökévé választották. Ez volt a demokratikus ellenzék egyik első egyesítési kísérlete, amelyből később kialakult a Romániai Demokrata Konvenció. Alapító tagja a Csoport a Társadalmi Párbeszédért, a Civil Szövetség és a Memoria Kulturális Alapítvány szervezeteknek (Forrás: WIKIPÉDIA). – A szerk.].

Persze hogy örvendtem. Nem tudatosult bennem, hogy a rendszer megdőlt, örültem, hogy megszabadultunk Ceauşescutól és a rendszerétől. Csak fokozatosan tudatosult bennem, hogy többről van itt szó, pláne hogy a berlini fal is leomlott már, fölbomlott a Szovjetunió stb. Az is egy fejlődés volt, hogy megszabadultunk a Ceauşescu-rendszertől. Aztán megszoktuk a demokratikus életet, hogy úgy mondjam.

1989 óta is van antiszemitizmus. Persze zsidóellenes törvények nincsenek. Ellenkezőleg, vannak a fajgyűlöletet és a zsidóellenességet elítélő törvényeink, tehát azt mondhatnók, hogy állami szintű antiszemitizmus nem létezik. De én ezt nem állíthatom, amíg vannak vasgárdista egyesületek, amíg vasgárdista könyvek és folyóiratok jelennek meg, amit az állam eltűr a törvények ellenére. Ez egy állami szintű, közvetett módon megnyilvánuló zsidóellenesség. Nem kell hangsúlyoznom, hogy retorikai antiszemitizmus létezik.

Megjelennek könyvek, újságcikkek, vannak antiszemita jellegű interjúk és televíziós adások. Nem példálózom nevekkel, és nem kell azonosítanom jól ismert személyiségeket. A nép körében elharapózott zsidóellenesség mértékét nem tudom megállapítani, de létezik. Hogy megmondhassam, mekkora, szociológiai felmérésre lenne szükség.

Próbálkozások történtek: „Szeretné-e, ha a szomszédja zsidó lenne? Szeretné-e, ha a fia elvenne egy zsidó lányt?” stb. [Ezek a kérdések, amelyekre Kallós Miklós hivatkozik, gyakran szerepelnek a Nyitott Társadalomért Alapítvány által évente megrendelt közvélemény-kutatásokban, amelyek a kisebbségek (magyarok, zsidók, németek, cigányok) iránt megnyilvánuló idegengyűlöletet vizsgálják. – A szerk.]. Mert létezik! Nem lehet egy évszázadokon keresztül táplált felfogást, magatartást egy-kettőre eltüntetni.

Nem tűnt el. Sőt új megnyilvánulásai is vannak, mint például a holokauszt tagadása, ami első látásra nem zsidóellenes, tudományos vitának is tűnhet akár, mégis ilyen gyökerekből táplálkozik. Kikezdhetetlen igazság, hogy a zsidóellenesség létezik nálunk zsidók nélkül is, lévén, hogy a legutóbbi népszámlálás alkalmával kiderült, hogy számuk öt- és hétezer között van [A holokauszt meg nem történte melletti érvelés vagy akár egyszerű megkérdőjelezése is a „zsidó nélküli antiszemitizmus“ néven honosult meg. – A szerk.]. Ugyanakkor nyolcvan százalékuk elmúlt hetven éves! Milyen veszélyt jelenthet ez a román közéletre, a román gazdaságra, a román kultúrára? Nyilvánvalóan erőltetett és mondvacsinált dologról van itt szó.

Sajátos helyzetben vagyunk most. 1997-ben megválasztottak a kolozsvári Zsidó Hitközség elnökévé. Ismeri ön a Beckett-szindrómát? Volt egy színdarab és egy film is. Beckett Angliai Henrik herceg jó barátja volt, iszákosok és nőcsábászok mindketten, mulatozó cimborák.

Aztán Henrik megtette Beckettet az anglikán egyház fejének, hogy közeli emberét tudja az egyház élén. Beckett ezt komolyan vette, és valóban méltó módon képviselte az egyházat. Megtagadta a király kérését, hogy feleségétől törvényesen elválassza, ezért aztán meg is gyilkolták [Conrad Ferdinand Meyer (1825–1898) svájci német költő és író „Szent” című regénye alapján írta Eliot a „Gyilkosság a székesegyházban” és Anouilh a „Beckett” című drámáját II. Henrik király és Thomas Beckett canterbury érsek ellentétének történetéről, majd az érsek meggyilkolásáról a székesegyház oltára előtt. – A szerk.].

Érdekes dolog ez a Beckett-szindróma: magas hivatalba kerülsz, és elkezded komolyan venni. Velem is az történt. Milyen értelemben? Sosem tagadtam a zsidó létemet, ha akartam volna, se tudtam volna. Egyáltalán nem váltam újra vallásossá, de amikor megválasztottak a hitközség elnökének, az első gyűlésen megmondtam, hogy tudatában vagyok annak, hogy vallásunk a népünk történelme során fennmaradásunk legerősebb bástyájának bizonyult. Ezt elismerem. Ezért azt mondtam, hogy mint elnök teljes erőmből támogatni fogom vallásos hitéletünket.

A hitközségben jelentős az elöregedés. Sajnos az emberek rendre elfogynak, köztük azok is, akik értettek a vallásos szertartások lebonyolításához. Én gyerek- és ifjúkorom tudására támaszkodva, magam bonyolítom le ezeket szombatonként és ünnepnapok alkalmával.

Mint egy népszokást, ha úgy tetszik. Nem hitből és nem meggyőződésből, de el tudom végezni, és nem sokan maradtak, akik helyettem meg tudnák tenni. Ez a helyzet. De én nem vagyok vallásos, nem fognak látni imádkozni a templomban, a mai napig sem imádkozom. Nem fogok alakoskodni. Így hát szabadgondolkodó maradtam, de elvégzem a szertartásokat. A gyerekeim a mai napig fölhánytorgatják nekem, hogy halvány fogalmuk sincs a zsidóság mibenlétéről.

Ez nem megtanulható. Megtanulni csak akkor tudod, ha eljössz a templomba, és figyelsz. Eljössz egyszer, tízszer, százszor, és ragad rád valami. De akik eljönnek, velem egykorúak vagy még idősebbek, az ifjúság nem érdeklődik. Van egy ifjakból álló énekkar, akiket ünnepkor meghívunk, eljönnek, majd elmennek.

De imádkozni nem járnak el. A zsidó fiúkat körülmetélik [lásd: körülmetélés]. Az én fiaim nincsenek körülmetélve. Semmit sem tudnak a vallásukról, viszont nagyon érdekelte őket a holokauszt meg a deportálás, és mindent elolvastak, ami ezzel kapcsolatban a kezükbe került.

2001-ben, úgymond, lemondtam, tehát négy és fél évig voltam elnök a hitközségben. Újra akartak választani, de nem fogadtam el, kerüljön sorra még más is. Egyfajta tanácsosként még mindig segítem a hitközséget. Megvannak a szükséges ismereteim, amiket még annak idején a neológ zsinagógában és édesapámnak segédkezve, a temetések alkalmával tanultam. A neológ zsidó közösség iskoláit végeztem, ismerem mind a neológ, mind az ortodox zsidó szokásokat.

Tiszteletbeli professzor maradtam a Babeş-Bolyai Egyetemen, doktorátust vezetek jelenleg is, és a Zsidó Bizottság-beli tevékenységekből is kiveszem a részemet. Elnök voltam, vezetőségi tag vagyok most is.

Kádár Pál

Életrajz

Kádár Pál egy lipótvárosi házban lakik a feleségével. Idős kora ellenére a legutóbbi időkig megtartotta orvosi praxisát. Békés, nyugodt ember, aki fontosnak érzi, hogy emlékezzen mindarra, ami vele és családjával történt.

A családi hagyomány szerint, már amennyire én az apai ágról hallottam, az őseim valahonnan Spanyolországból vagy Portugáliából kerültek Erdélybe. Az apám apja még Kohn volt. Ő eredetileg Bihardiószegen élt, kis szatócs volt, és Bihardiószegről települt át Debrecenbe [Bihardiószeg (Érdiószeg) – nagyközség volt Bihar vm.-ben, 1891-ben 5700, 1910-ben 6300 lakossal (gr. Zichy Ferenc uradalmának székhelye), az Érmellék bortermelésének egyik központja. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Debrecenben is szatócs volt. Feleségül vette a Spitz Róza nevű asszonyt, attól született egy leánya 1888-ban, azután 1890-ben született apám, ennek a szülésnek a következtében a nagyanyám meghalt. Két kiskorú gyerek volt – az egyik újszülött – meg egy szatócsbolt, meg kellett nősülni. Ahogy ilyenkor szokás volt a régi zsidóknál ugye, sádhen közvetítésével feleségül vett egy Ornstein Hermina nevű asszonyt, akitől aztán több gyerek született még. Ezek apám féltestvérei voltak. Nagyapám szegény ember volt, de – szintén lehet mondani, ahogy a korabeli zsidó családoknál szokás volt – az elsőszülött fiút megpróbálták taníttatni. Az apámat már gyerekkorától kezdve úgy nevelték vagy taníttatták, hogy majd diplomás ember legyen belőle, és így jutott el oda, hogy orvosi egyetemre ment, és orvos lett.

Sajnos a nagyapám abban az időben, amikor én bekerültem gimnáziumba, Debrecenbe, már teljesen demens volt, szklerotikus vagy alzheimeres volt, azt nem tudom, de nem tudta ellátni önmagát, ővele én már nem tudtam beszélni. A szatócsbolt megmaradt, a mostohanagyanyám vezette. Ellátta a nagyapámat, a háztartást, és vezette ezt a kis szatócsboltot. A két bátyám, akik szintén Debrecenben jártak gimnáziumba, náluk laktak, a nagyszülőknél. Azt hiszem, hogy ez volt a módja annak, hogy apám anyagilag úgy támogassa őket, hogy az ne segélyként hasson. Én oda rendszeresen kijártam. Láttam a nagyapámat abban az állapotban és a nagyanyámat, mármint a mostohanagyanyámat, aki mindent megtett a nagyapámért is meg az unokáiért is. Remekül főzött, imádtam kijárni, már a kaja miatt is. A Kishegyesi úton laktak, az már a külvárosa volt Debrecennek. Ha szemben állunk a Nagytemplommal, balkéz felé esett a Hatvani utca, annak folytatása volt a Kishegyesi út. Mélyen vallásos emberek voltak. Az apai nagyapám – ezt apám mesélte – állítólag jeles talmudista volt. De erről közelebbit nem tudok, csak ezt az apai történetet, amit átvettem.

Nem tudom, hol született az anyai nagyapám. Ornstein Mórnak vagy Móricnak hívták. Ő tulajdonképpen debreceni volt, de nem Debrecenben lakott. Vallásos ember volt. Az anyai nagyapám és azt hiszem, már az ő apja is állandóan ilyen földbirtokokon intéző-, gazdatisztszerű munkát végzett [lásd: birtokkezelés]. Mikor én ismertem, tehát az én gyerekkoromban vagy diákkoromban már Debrecenben élt. Tulajdonképpen nem bent lakott a városban, hanem kint [a város külső területén]. A gyerekei többnyire bent laktak. Az apai [Kohn] nagyapám feleségül vette Ornstein Herminát. Az ő testvére volt Ornstein Mór, akinek volt egy lánya, Ornstein Margit, aki két évvel később született, mint apám. Idővel, minthogy az apai nagyanya és az anyai nagyapa testvérek voltak, szükségszerűen a családi kapcsolatok összehozták a család férfi és lány tagjait. Az apám meg az anyám, Margit, akik ilyen módon jogilag unokatestvérek voltak, egymásba szerettek, és házasság lett belőle. Vér szerinti rokonság nem volt.

Az Ornstein házban még egy érdekes dolog van. A legidősebb fiú, Lajos apámmal egy évben, egy hónapban és egy napon született. Mind a ketten 1890. november tizenhetedikén. Ez az Ornstein fiú szintén a legidősebb fiú volt, és szintén úgy nevelték, hogy majd diplomás ember legyen, és mit ad Isten, ő is az orvosi pályát választotta, és aztán később, már Pesten jártak együtt egyetemre, együtt laktak, együtt diplomáztak. Furcsa véletlene a sorsnak.

Az anyai nagyanyámat Grósz Herminának hívták, egyszerű háztartásbeli volt. Semmi különöset nem tudok mondani. Én sokat jártam hozzájuk, mert imádtam gyerekként az istállókat ott a tanyán. Amikor erdőirtás volt, együtt laktak az erdőben, egy nagy földkunyhóban a munkásokkal, és a kunyhó közepén óriási kondérban főtt a slambuc, amit együtt ettünk, szóval ezek ilyen gyerekkori kalandok voltak [A slambuc bográcsban főzött, megpirított, hagymás krumplis tészta. – A szerk.]. Ő előbb halt meg, mint a nagyapám. A nagyapám 1938 körül halt meg, az egyik fiánál volt éppen Pesten, elaludt, és meghalt.

Az apám testvérei voltak a Dezső, Ödön, Zoltán, azt hiszem, több fiú nem volt. Volt az apám édestestvére, a Hermina. Volt egy Ágnes, aki már a második házasságból származott, aztán Magda és Margit. Az egyik testvére, a Dezső mindenfélét csinált, az én emlékeimben úgy él, mint egy szélhámos. Néha megjelent apámnál, hogy segítse ki anyagilag. A Zoltán vízvezeték-szerelő volt, nálunk, Vállajon ő csinált fürdőszobát, az elsőt Vállajon. Az apám segítségével ment el Palesztinába a háború előtt, 1936-ban vagy 1937-ben. Akkor már mindenki tudta, hogy bajok lesznek. Mindenki? Szóval sokan érezték. Ő úgy ment ki Palesztinába, hogy kvázi helyet csinál a család többi tagjának. Apám segített neki anyagilag, hogy kijusson, de aztán nem csinált helyet senkinek. Ott élt Izraelben, és ott is halt meg. Az Ödön szintén ilyen szatócsféle volt, a Téglavetőnél. A Kishegyesi úton, Debrecenen kívül volt körülbelül két kilométerre egy Téglavető nevű helység. Azért volt Téglavető a neve, mert ott a vályogvetés rendszeres foglalkozás volt [A „Téglavető” voltaképpen egy, még a dualizmus korában kialakult nyomornegyed volt Debrecen mellett, majd később már a város egyik „külvárosának” számított. Az itteni téglagyárban állították elő a 19. századvég nagy építkezéseihez szükséges tégla nagy részét. – A szerk.]. Ödönnek volt két fia, az egyik most is él kint, Izraelben. Ő itt a cionista mozgalomnak lett nagyon aktív tagja, és közvetlenül a háború után sok zsidó csoportot segített ki Csehszlovákián keresztül Izraelbe [lásd: cionizmus; cionizmus 1938 és 1940 között Magyarországon], aztán a végén kapott egy „fülest”, hogy ő is menjen, mert szimatoltak utána. A másik fia pedig itt él, Pesten jelenleg is. A Hermina férjhez ment, háztartásbeli volt, nem tudom, mit csinált a férje, csak azt, hogy szegény emberek voltak. Neki is született két gyereke, mind a kettő részt vett az illegális kommunista mozgalomban a háború előtt, a lánya, azt hiszem, a háború után is különböző párt-, és állami funkciókat töltött be, már meghalt. A fia munkaszolgálatos volt, ott halt meg. Az Ágnes [az apa féltestvére] szintén férjhez ment egy férfihoz, aki általában tisztviselői, irodai munkákat végzett. Ágnest és a gyerekét deportálták, és ott pusztultak el. A férje visszakerült a deportálásból, és itt élt aztán Pesten, amíg meg nem halt, másodszor is megnősült, de a másik házasságból már nem volt leszármazott. A Margit [az apa féltestvére] férje Kuti Jenő volt, Debrecenben volt ügyvéd és publicista-újságíró, kritikákat írt. Egy jó nevű ember volt. Deportálásában halt meg, ahogy a fia, a Zsiga is.

Az anyai, Ornstein nagyapámnak volt a legnagyobb fia a Lajos, az egy kitűnő, jó nevű orvos volt Debrecenben, aztán egyetemi magántanár is lett. Volt a László, az pedig nagyon jó nevű ékszerész volt Pesten a két háború között, és még a második világháború után is. Amikor államosították, akkor minthogy ő ékkőszakértő volt és tervezőékszerész, az Állami Pénzverdében volt az ékszerosztálynak a vezetője. Aztán volt az anyám, Margit. Pirka – azaz Piroska, mi Pirkának becéztük – volt anyámnak a húga, én annál laktam mint diák Debrecenben. És a Böske, Erzsébet. Ezek voltak a lányok. A Pirka fehérneművarró volt. Ő is férjhez ment, de aztán a férje valami anyagi zűrbe keveredett, nem tudom pontosan, milyen csalási ügybe, és akkor elváltak. Nem azért váltak el, mert nem szerették egymást, vagy idegen személy van a dologban, hanem a férj nem akarta, hogy az asszony az ő anyagi zűrjei miatt valami bajba keveredjen, és akkor önként és dalolva elváltak. A Böske szintén férjhez ment, lehet, hogy családi hagyomány miatt, szintén egy tanyasi intézőhöz. Debrecen közelében, egy Bagipuszta nevű tanyán laktak, nagyon szerettünk oda kijárni Debrecenből. Gyerekek voltunk, és ott óriási kert volt, és óriási zabákat lehetett rendezni. Meg egyáltalán a tanyasi környék is jó volt. Böske és a gyereke is, férje is, mind a hárman odavesztek.

Anyám egy tiszta római katolikus sváb faluban élt, Vállajon [Vállaj – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 2000, 1910-ben 2600, 1920-ban 2700 lakossal. – A szerk.]. Nem volt vallásos a vallás értelmében, de istenfélő, hívő volt. Péntek este gyertyát gyújtott, imádkozott, a nagyünnepeken átjárt a szomszéd községbe [Mérkre], ahol egy nagyon szegény, nagyon kis hitközség volt, ahol tíz zsidó család volt. Apám teljesen ateista volt, de apámban az volt a lényeges vonás az ateizmusa mellett, hogy ő elfogadta mindenkinek a hitét. Tehát ha valaki hívő volt, akkor apám elfogadta, hogy ez az ember hívő. Ez egyébként rendkívül fontos volt az orvosi munkájában is. Abszolút toleráns ember volt. Bármilyen hitkérdésekben, de egyébként is toleráns ember volt, kivéve az én rosszaságomat. Én tényleg vad kölyök voltam, anyám nem bírt velem. Amikor már nem tudott mit kezdeni a vadságommal, akkor bezörgetett apámhoz a rendelőbe, hogy fékezzen meg. Arra volt ideje, hogy kijött, elvert korbáccsal, nem nagyon, módjával. Nem volt arra ideje, hogy megbeszélje velem a dolgokat. Erre majd később került sor.

Anyám tudta, hogy az apja vallásos is és kóser, ezért otthon Vállajon tartott egy külön edénykészletet, húsost meg tejest, hogy kóser háztartást tudjon vezetni, ha az apja meglátogat minket [lásd: étkezési törvények]. Persze az apa tudta, hogy ő [a lánya] disznót tart, hogy nem tartja be igazán a vallási szokásokat és így tovább, ezért nem jött Vállajra, mert nem hitte el, hogy ott őt kóser módon tartják. Ha eljött egyszer vagy kétszer, úgy kezelték, hogy külön módon a kóser meg nem kóser dolgok, tehát betartotta anyám ezeket. Egyetlen másik gyereke nem tartotta be már a kóser szokásokat, de azoknak elhitte…

A széderestet mindig Vállajon töltöttem, az a gimnáziumban is mindig szünetre esett. Ezek ilyen furcsa dolgok, hogy apám, aki nem volt hívő, anyám kedvéért néhány dolgot mindig megcsinált. Az egyik az volt, hogy otthon akkor nem evett. Dolgozott, mert a körorvos nem mondhatta azt, hogy most nem dolgozik, de nem evett [Az interjúalany Jom Kipurra utal, amikor sem dolgozni, sem enni nem volt szabad. – A szerk.]. Hogy mi, gyerekek eszünk hosszúnapkor, azzal apám nem törődött. Anyám meg nem tudta, hogy eszünk. A másik dolog, amit apám mindig megcsinált, a széderest, az a legszebb gyerekkori emlékeim közé tartozik. Akkor mindig meg volt terítve, ott volt a pászka, ott voltak a széderestéhez szükséges dolgok, a bor, a keserű zöldség vagy torma. De nekem keserves emlékeim is fűződnek hozzá, mert én voltam a legkisebb, nekem kellett elmondani, a hogy hívták azt az imát? [Az interjúalany a má nistánára gondol. – A szerk.] Gyerekkoromban mindig fenyegettek, hogyha nem tudom elmondani, akkor apám meg fog verni. Gondolom, eszébe sem jutott, de bebifláztam, és akkor elmondtam. Azután jött a széderestének az a része, amikor az apa elmondja a szabadulás történetét [mármint a zsidók egyiptomi fogságból való kiszabadulásának történetét]. Ez a történet mindig túlnőtt a szabadulás hivatalos történetén. Amikor már nagyobbacska voltam, és már jól értettem, amiről szó volt, apám hallatlanul bölcsen beszélt a zsidók egész történetéről, úgyhogy ezek a széderestek nekem tényleg meghatározó élmények maradtak az életemben.

A Hanuka karácsony idejére esett. Anyám gyertyát gyújtott, de Hanukakor nem volt más zsidó társas élet. Ő pénteken is mindig gyújtott gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. A hálószobájukban egy külön kis szekrényke lett leterítve bársonnyal, ahol mindig ott állt a gyertyatartó, és péntek este, mikor alkonyatkor anyám oda bement, nekünk meg a cselédlánynak tilos volt zavarni. Akkor ő bement, és ott imádkozott. Később megtudtam, hogy ezt akkor kezdte el, amikor apám az első világháborúban katonaorvos volt, csapatorvosként végigszolgálta az első világháborút, és 1916-ban hazakerült egy rövid, egyhetes szabadságra. Akkor kötöttek házasságot apámmal. És ezt követően anyám mindig két gyertyát gyújtott péntek este a férjéért és a családjáért.

Az apám nem volt vallásos, de zsidó volt lélekben. Van egy történet arról, hogy megpróbálták rávenni, hogy keresztelkedjen meg, ott, Vállajon 1934-ben vagy 1935-ben, mikor jöttek már a zsidók ügyek. Az volt az eredete, hogy két zsidó család volt akkor Vállajon rajtunk kívül. Mind a kettő áttért még 1932-ben, de aztán elkerültek Vállajról. A főjegyző, akinek elég jó kapcsolatai voltak ilyen politikai síkon, tudta, hogy jönnek a zsidótörvények. És akkor vetették fel apámnak, hogy térjen ki. Ő azt mondta, őt nem a vallás határozza meg, hanem a származása, a gyökerei, tehát ő érzelmileg sose szakadt el a zsidóságtól, hitbelileg szakadt el. Apám azt mesélte, hogy az ő hitbeli megtörése elemista korában történt. Nem nagyon fogadta el az apjának a mélyen vallásos dolgait, a kóserságot meg mit tudom én, szóval ezeket a nagyon-nagyon vallásos dolgokat, és egyszer valamelyik iskolai haverjánál beszalonnázott, amit a hittantanítója megtudott, és rá akarta venni, hogy vallja be. Ő nem vallotta be, és ezért a tanító megverte. Tisztességesen megbotozta, erre apám azt mondta, hogy ha Isten nem ver bottal, akkor a tanító se verjen bottal. Attól kezdve nem volt vallásos állítólag. Egyetemista volt, vagy már az egyetemre jelentkezett, vagy gimnazista volt, utolsó éves, amikor fölvette a Kádár nevet, és apámat követően az összes testvére fölvette a Kádár nevet.

Apám Debrecenben járt elemibe, zsidó elemi iskolába természetesen. És ott járt gimnáziumba, oda már az unokatestvérrel együtt jártak. A debreceni zsidó gimnáziumban érettségiztek, és aztán együtt iratkoztak be a budapesti orvosi egyetemre [Kádár Pál apja 1890-ben született, tehát kb. 1900 és 1908 között járt gimnáziumba. A debreceni zsidó gimnáziumot azonban majd csak 1921-ben alapították. Lásd: Zsidó iskolák a 19–20. században Magyarországon]. Ő a gimnáziumban elég jó tanuló volt. Nagyon jóképű, csinos fiú volt, úgyhogy voltak kalandjai. Akkor már nem volt vallásos. Sok haverja volt, teljesen vegyesek, nem volt olyan, hogy azért, mert zsidó, azért nem haverkodtak vele, pláne a Kishegyesi úti srácok, akikkel együtt nőtt föl. S aztán beiratkoztak az egyetemre. A szülők ebben támogatták őket. Azt gondolták, hogy miután unokatestvérek, akkor egy egyetemre menjenek, és lakjanak együtt. Ez praktikus szempontból volt fontos, mert olcsóbb volt a lakás is és a kosztoltatásuk is. Ha otthonról küldtek csomagokat, akkor azt nem kellett külön ennek, külön annak, együtt megkapták a csomagjukat is. A Lajos, az unokatestvér – azt hiszem – szorgalmasabb volt, kitűnően gyorsírt, és az egyetemen a tanulás egyik módja az volt, hogy a Lajos bácsi gyorsírással írta az előadásokat, s akkor otthon fölolvasta gyorsírásból az előadást, amit az apám lejegyzett rendes írással, tehát átvették az anyagot együtt gyakorlatilag kétszer. Meghatározó barát tulajdonképpen ez az unokatestvér volt. Ővele aztán később is megvolt kapcsolat, mert az orvosi munkájuk közben is volt kapcsolat.

Amikor végzett, el kellett dönteni, hogy ki hova. Az apámnak megvolt a menyasszonya, és megvolt a célja, hogy megházasodik, tehát rögtön olyan állást akart szerezni, ahol fix fizetést kap, amiből a családot is el tudja tartani. Miután szociális érzékű ember volt, a felkínált állások közül kiválasztotta, azt hiszem, a legnehezebbet. Szatmár megyének a keleti részén volt ez a Vállaj, Mérk, akkor még Csanálos is [Csanálos – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 1200, 1910-ben 1700 magyar és német lakossal. Trianon után Romániához került; Mérk – kisközség volt, ugyancsak Szatmár vm. Nagykárolyi járásában, 1891-ben 1700, 1910-ben 2500, 1920-ban 2700 magyar lakossal. – A szerk.]. És volt egy óriási tanyavilág, ezek mind Károlyi-birtokok voltak, Károlyi Gyula [1871–1947], akiből miniszterelnök is lett, és Károlyi Lajos, aki ennek a testvére volt, ezeknek voltak a birtokai [Abban az időben két Károlyi Lajos is élt, itt valószínűleg a szintén a nagykárolyi Károlyi családhoz tartozó Károlyi Lajosról (1872–1965) van szó, akinek a hitbizományában szerepelt váraljai birtoktest is, de Gyulának nem volt ilyen nevű testvére. – A szerk.]. Apám kiválasztotta azt a körzetet, amelyik tele volt közegészségügyi problémákkal. Meg is kapta. Kapott lehetőséget arra, hogy a tanulmányait kiegészítse olyan ismeretekkel, amelyek ebben a körzetben különös gondot jelentettek, úgyhogy ő szülészetből, nőgyógyászatból és gyermekgyógyászatból két plusz félévet tanult már a végzés után, mert a gyermekhalandóság meg a gyermekágyi halál volt az egyik legnagyobb probléma a vidéken. Mire ezt a tanfolyamot elvégezte, kitört a világháború. Mint végzett orvost azonnal bevonultatták a hadseregbe, bekerült a 12-es huszárezredbe. Végigszolgálta az első világháborút Oroszországtól Olaszországig [Katonakönyvének – lásd a 11. és 12. sz. képet – tanúsága szerint a 12. huszárezredbe került, majd innen, a közös hadseregből 1913 folyamán átkerült egy honvéd huszárezredbe. Kádár Pál a 12. huszárezredet említi, de lehetséges, hogy a 2. honvéd huszárezredről van szó. A Debrecen környékéről, Hajdú és Bihar vármegyék területéről sorozott 2. honvéd huszárezred 1914 augusztusában vagonírozott be Debrecenben, és a 11. honvéd lovashadosztály kötelékében elindult Galícia felé. Részt vett az első és a második lembergi csatában, majd a későbbi visszavonulás során a Krakkó körüli harcokban. 1915 elejétől a Kárpátokban küzdöttek, 1915 májusában igen súlyos veszteségeket szenvedtek a gorlicei áttörés idején. 1916 nyarán a román hadszíntérre helyezték át a debreceni huszárokat, a Kárpátok gerincén kellett felfognia a román, illetve később az orosz haderő támadásait. Itt már 1916 őszétől állóharcra kerül sor. 1917-től Bukovinában szolgált az ezred. 1918 márciusában megszületett a breszt-litovszki béke, így a Monarchia átdobhatta csapatait az olasz arcvonalra. 1918 májusában elindították az egész alakulatot az olasz frontra, ahol a Piave körüli igen súlyos harcokban vett részt (Forrás: Strausz Péter: Tisza István és a 2. honvéd huszárezred). – A szerk.]. Fogságba esett Olaszországban, és onnan került aztán haza, és akkor foglalta el az állást Vállajon. Ez 1919-ben volt.

Vállaj tiszta sváb falu volt, és tiszta római katolikus. Apám odakerült első állandó orvosként, előtte olyan orvos volt, aki csak kijárt oda. S a háború után odament egy ilyen tiszta sváb, tiszta katolikus faluba egy más vallású, s pont egy zsidó! Megérkezett, ott volt egy orvosi lak, amit az orvos kapott, hogy ez lesz az orvosi lakás és rendelő. Elkezdte a munkát, el kellett fogadtatnia magát, be kellett illeszkednie a faluba. A falunak tudomásul kellett vennie őt, ami azért nem volt könnyű, mert az apám elődjét, amikor elhagyta a falut, macskazenével meg zöldségdobálással kísérték ki a faluból. Ez nem volt éppen biztató egy fiatal orvos számára. De apám nem volt különösebben megijedve. Egyrészt bízott magában, másrészt a háború, ami nagyon rossz dolog, neki mint orvosnak, hallatlanul sok tapasztalatot jelentett. Ő négy év alatt rengeteg sebesültet látott el, rengeteg pszichés bajjal küszködő katonát meg tisztet látott el, járványokat kellett leküzdenie a fronton, rengeteg belgyógyászati problémával találkozott stb. Tehát volt egy olyan alap mögötte, ami önbizalmat adott. Meg amit ő a háború előtt megcsinált, az a kétszer fél éves nőgyógyászati és gyermekgyógyászati plusz, az hallatlanul hasznos volt. Mert ez a probléma aztán tényleg masszívan jelentkezett.

Ott fogadta először is a falu főjegyzője. Az egész falu sváb volt, a főjegyző nem volt sváb, az egy ilyen dzsentri típusú magyar ember volt, akit amikor a háború végén bejöttek a románok [lásd: a román hadsereg behatolása Magyarországra], el is hurcoltak, mert nem volt hajlandó a falu vagyonát átadni, meg más ilyen konfliktusa volt. Na ez a főjegyző nagyon barátian fogadta apámat, ez egy jó indítás volt, mert megkérdezte, hogy ki, micsoda, hogy van. Tudott apám háborús kitüntetéseiről, mert maga is valami értesítést kaphatott, és elmondta, hogy szerinte mik a falu egészségügyi problémái, és elmondta, hogy ahhoz, hogy beépüljön a faluba, jóban kell lenni a nagygazdákkal, mert azok adják meg a falu közhangulatát. Úgyhogy kapott egy hogy úgy mondjam, eligazítást, amihez aztán alkalmazkodott is. Nagyon fontos volt ebből a szempontból, hogy tudott németül. Az öreg falusiak, főleg a nagyszülők, nem is tudtak magyarul, svábul tudtak, a szülők már kevésbé tudtak svábul, inkább tudtak magyarul. De a következő korosztály, az én korosztályom már nem tudott svábul, csak magyarul. Az öregek, akik meghatározzák egy falu életét, csak svábul tudtak. Apám, ha kezdetben nehézkesen is, de a némettudása alapján értette a sváb nyelvet, sőt meg is tanulta. És így az öregekkel az anyanyelvükön tudott a bajaikról meg a család bajairól beszélni. Ez egy nagyon fontos pont volt. A másik nagyon fontos dolog volt, amit említettem is, hogy apám ugyan nem volt hívő, de a mások hitét azt elfogadta. Soha nem vitatkozott ilyesmin, és soha nem akart mint orvos a betegség tekintetében sem a hívő szemében az Isten helyébe lépni. Azt mondta, hogy ő csak közvetít az Isten és a hívő betegek között.

Jóban voltak a plébánossal, esperes plébános volt [Esperes – a katolikus egyházban a több plébániát magában foglaló esperesi kerület vezetője, akit a megyéspüspök nevez ki meghatározott időre. – A szerk.]. Egy viszonylag világos fejű ember volt, lehetett vele mindenről beszélgetni, azonkívül ők egymásra voltak utalva bizonyos szempontból. Apám azért, mert a nagyon vallásos embereket meg kellett győzni, hogy az orvos nem Istent helyettesíti, hanem a gyógyulásuk eszköze. Különösen akkor, amikor valamit akciószerűen kellett végrehajtani, tehát a védőoltást például. Ott vannak a gyerekek, és valahogy ott belenyomnak valami nyavalyát – így gondolkoztak. Ilyenkor az esperes segített abban, hogy elfogadják. Apám viszont nagyon sok mindent tudott az esperesről, amit jó volt titokban tartani. Ez az esperes nemcsak vallásilag volt aktív, hanem férfiúilag is, úgyhogy apám ezekről a dolgokról tudott. És ha valaki haldoklott vagy gyerek született, akkor hívni a papot. Szóval jó viszonyban voltak.

Viszonylag jómódú volt Vállaj. Az átlagos földnagyság tíztől harminc hektárig [Kb. 20–60 kat. hold. – A szerk.] terjedt. Akiknek húsz vagy annál több hektárja volt, az számított nagygazdának, akinek tíz vagy tizenöt volt, az az átlagos. Volt egy része a falunak, amit Velinek hívtak, ahol nem földtulajdonos emberek laktak, hanem a földműveléshez szükséges szakmát űzők meg a cselédek [azaz mezőgazdasági cselédek], akiket a gazdák alkalmaztak. A faluban volt néhány meghatározó ember, például a boltos. Volt egy elég jól felszerelt bolt. A papnak döntő súlya volt. Azután az öreg tanító, aki vállaji származású volt. Azután a hentes, annak szintén nagy súlya volt, az olajütőnek a tulajdonosa – volt egy olajütő a faluban, az egy kis üzem –, a kovács. A ló egy státuszszimbólum volt a faluban, a ló patkolása meg az ápolása a kovácson keresztül ment. És volt a bíró, akit választottak. És a jegyzőség, a főjegyző, két aljegyző, és úgy emlékszem adóügyi jegyző volt külön, tehát hárman voltak aljegyzők és volt egy apparátus [lásd: községek (rendezett tanácsú városok, nagyközségek, kisközségek)]. Ezek voltak a meghatározó emberek.

Apámnak összejárásra túl sok ideje nem volt. De ha összejárt valakivel, az a főjegyző volt. Volt egy kastély, és amikor a Károlyi gróf bérbe adta a birtokot, azt is bérbe vette egy ember, zsidó ember egyébként, akinek a családja ott volt, azokkal járt össze. A patikussal járt össze, és volt néhány gazda, akikkel emberileg is nagyon jó kapcsolata volt, akikkel tudom, hogy mindig nagyon jókat beszélgetett. Később, az idő haladtával, ilyen szempontból is nagyon becsülték vagy szerették, mert nemcsak a betegségükkel foglalkozott, hanem mindig érdeklődött, hogy hogy megy a gazdaság, milyen a termés, mit termelnek, hova tudják eladni. Szóval érdeklődött az emberek mindennapi élete és a gazdaság hogyanléte felől. Komoly csatát vívott, különösen eleinte, a gazdákkal, hogy elfogadtassa velük, hogy a feleség meg a gyerek is ember. Nem csak a ló, mondjuk. Mert ha az állat betegedett meg, akkor nem haboztak állatorvost hozatni. Állatorvos csak Nagyecseden volt, tehát onnan kellett hozatni. De ha az asszony betegedett meg vagy a gyerek, már csak akkor hívták apámat, ha muszáj volt, mert majd meggyógyul magától is. Nagyon komoly feladat volt, hogy elfogadtassa velük, hogy az asszony fontosabb, mint a ló, a gyerek is fontosabb, mint a ló.

Apámhoz tartozott még három község. Az egyik lett volna Csanálos, ami két kilométerre volt, de azt a háború után elvágta a román határ [A trianoni békeszerződés értelmében Erdély Romániához került. Lásd még: településátadások Trianon után. – A szerk.]. Odatartozott még Mérk, az közvetlenül Vállaj mellett volt. Az már vegyes lakosú község volt, ott több volt már a nem sváb, mint a sváb, főleg magyarok, de voltak délszlávok meg cigányok is. Hozzá tartozott Fábiánháza, ami körülbelül tíz kilométerre volt Vállajtól, és szintén egy sokkal szegényebb falu volt, mint Vállaj [Fábiánháza – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 1900, 1910-ben 2000, 1920-ban már mint nagyközség 2200 lakossal. – A szerk.]. Aztán Vasvári, amelyik szintén kábé tíz kilométerre volt, magyar volt, és nem olyan gazdag [Vasvári (Nyírvasvári) – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 1200, 1910-ben és 1920-ban 1500 lakossal. – A szerk.]. Ezekben az emberek szegényebbek voltak, vegyesebbek voltak, vallásilag is vegyesek voltak. Vállaj katolikus volt egy tömbben, a többiekben volt református, evangélikus. Voltak szektások is, például szombatosok, meg még volt egy kis szekta, Jehova tanúi, de azok csak stikában voltak azok, mert egyébként a hatóságok a szektákat nem nagyon tűrték [Jehova tanúi (Biblia-kutatók) – amerikai eredetű, bibliai elveket valló vallási szekta, céljuk a Szentírás tanulmányozása és terjesztése. Elutasítják a képek és a kereszt tiszteletét, a Szentháromságot, Jézus Krisztus isteni mivoltát stb. Világi, földi hatalmat nem ismernek el, fegyvert nem fognak, esküt nem tesznek. Az ökumenizmust elutasítják, és különösen a katolikus egyházat támadják. Aktívan térítenek. (A Magyarországi Jehova Tanúi egyház az 1990. évi IV. tv. értelmében elismert egyház.) (A Magyar Nagylexikon nyomán.) – A szerk.]. Mérken volt egy kis zsidó közösség, nagyon szegény közösség, vallásos ortodox emberek voltak, az egyik lakásban volt egy szoba, ami ki volt nevezve zsinagógának. Hivatalos rabbijuk nem volt, volt egy ember, akit ők rabbinak tekintettek, és volt egy ember, aki elvégezte a megfelelő, nem tudom, tanfolyamot, és aki a sakter volt. Nagyon szigorúan betartották a vallási szokásokat és az ünnepeket is, és említettem, hogy anyám a nagyünnepeken át is ment abba a kis zsinagógába, velük ünnepelt. Ők kisiparosok voltak, meg volt köztük, ha jól emlékszem, egy kis szatócs, meg bedolgoztak mindenfelé, mindent csináltak, ami adódott.

Az én gyerekkori emlékeim szerint apám reggel hatkor általában már talpon volt, a reggeli órákban ment el meglátogatni az ágyban fekvő betegeket a faluban, Vállajon, de azután, ha jól emlékszem, kilenc órától rendelt, a rendelő ott volt a házban. Ha tudott, délben ebédelt, ha nem vitték el valahova, vagy nem kellett elmennie, délután járt el megint a betegekhez, és járt át Mérkre, ahol a rendelést végezte. Hetente kétszer ment a távolabbi falvakba, szintén délután, oda szekéren, ott is rendelt. Minden faluban volt a községházánál vagy valahol annak a környékén egy helyiség, amit kiürítettek, amikor apám rendelt. Volt benne egy heverő meg íróasztal. A rendelés idejére az volt a rendelő. Aztán ott volt egy óriási tanyavilág, a Károlyi-birodalom. Halmos[tanya], Tiborszállás, ott laktak a grófi uradalomhoz tartozó cselédek meg napszámosok [Az uradalmi (vagy /mező/gazdasági) cselédekről van szó. Lásd: uradalmi cseléd.]. Halmos egy kisebb majorság volt, Tiborszállás egy kisebb falunak is megfelelt volna. Vadaskerten volt a grófnak a kastélya, a „szállás”helye, ha lent volt a birtokon. Ott volt Vadaskert, Tiborszálláshoz közel volt. Volt egy Pusztaszer nevű tanya és Ágerdőmajor. Ezeket is apám látta el. Amikor megérkezett, szabályosan szerződtették a tanyák népének az orvosi ellátására, vagyis fogadta őket otthon, az orvosi rendelőben, és rendszeresen kijárt a tanyákra rendelni. Az egyház is külön szerződést kötött apámmal. Tehát ő az egyháznak is az orvosa volt. Mérken volt egy apostoli kormányzó [Az apostoli kormányzó egy adott területen, amelyet a pápa rendkívüli okokból nem tett egyházmegyévé, az egyház legfőbb vezetője, aki a területet a pápa nevében kormányozza. – A szerk.]. Azelőtt volt [a Szatmári] Püspökség, aztán [a háború után] Szatmárnak egy tört része maradt Magyarországon, a többi rész átkerült Romániához. A püspök Romániában volt, itt meg volt egy apostoli kormányzó, aki ennek a környéknek a papságát kvázi irányította. Szóval az volt a püspökhelyettes, vagy nem tudom, mi. Azonkívül Mérk határában volt egy laktanya, ahol eleinte egy határőrzászlóalj volt, annak is ő volt az orvosa, külön szerződéssel. Később csendőrlaktanya lett, de a csendőrség is apámmal kötött szerződést, nem volt más orvos, és a postával volt még külön szerződése, tehát a körorvosi ellátáson kívül ezeket az intézményeket is ő látta el orvosilag.

A tanyavilág nagy volt, és ha tudtak, bejöttek a rendelőbe. Tiborszálláson, ami a tanyák központja volt, és azt hiszem, Pusztaszeren volt kinevezve egy szoba rendelőnek, tehát oda kijárt viszonylag rendszeresen. De ha valaki súlyos beteg volt, szült, vagy mit tudom én, mi történt, akkor jöttek érte, és vitték. Emlékszem olyan esetre, nem is egyre, amikor például felzörgették éjjel kettőkor, hogy ki kell menni Halmosra, mert ott vajúdik egy asszony, és a bába nem tudja világra hozni a gyereket. Halmos húsz kilométerre volt szekérrel. Ha oda kivitték egy szüléshez, akkor másnap este ért haza. Nem volt gyerekjáték a körzetet ellátni, és gyerekkoromból, amikor otthon voltam, aztán később, amikor a gimnáziumból szabadságra mentem, nem emlékszem olyan hétre, hogy háromszor legalább, de sokszor négyszer ki ne verték volna az ágyából éjszaka. Hétvégén is kiment a betegeihez, minden napra szüksége volt. Például nem tudott szabadságra menni. Hogy szabadságon lett volna, arra nem is emlékszem. Kétszer vagy háromszor elment egyhetes tanfolyamokra, arra emlékszem, de hogy akkor ki helyettesítette, arra már nem. Apámnak nem volt arra ideje, hogy nyaraljon. A nyaralások édesapa nélkül voltak.

A falunak volt egy főutcája, ami a Veli nevű résztől egészen Mérkig vezetett, aztán Mérknél folytatódott, és ment Fábiánháza, Nagyecsed irányába. Nagyecsed volt ez első nagyközség a környéken [Nagyecsed – nagyközség volt Szatmár vm.-ben, 1891-ben 3100, 1910-ben 4700, 1920-ban 5200 lakossal. – A szerk.]. És ez a főutca állt a felső sorból és az alsó sorból. Ez egy elég széles út volt, és az egyik oldala magasabban volt, a másik oldala mélyebben. A kettő között húzódott egy vízelvezető árok. Most a felső, a magasabban fekvő rész az makadámút volt, köves út. Az alsó rész nem volt kövezve, az homokos volt. A főutca végében volt a templom, a községháza, a kastélynak nevezett dolog, ott lakott az Ágerdőmajorhoz tartozó földrészeknek az intézője. Általában utcára néző, két-három ablakos házak voltak, kőházak, szép ápoltak voltak. Mindegyiknek volt udvara, rendesen fakerítése, és az udvar végében egy csűr volt. A házak mögött, tehát a csűrök mögött, mondjuk úgy, volt mindenütt egy belső kert. Ott főleg zöldséget, gyümölcsöt meg ilyen kényesebb növényeket termeltek. És aztán voltak a földek, de ahhoz ki kellett menni szekérrel vagy fogattal.

A lakás, ahol laktunk, két épület volt, L-alakban. Az első épület volt a lakóépület, a hátsóban pedig a csűrök voltak. A lakóépületben az udvar felől indulva, volt egy feljáró a betegeknek a várószobába. Nem az utcáról, hanem az udvarra kellett bejönniük, és volt egy feljáró. A másik feljáró, ami a lakásba vezetett közvetlenül, az beljebb volt. Ott a tornácra lehetett felmenni, és a tornácról a konyhába vagy a verandára. Ott volt tulajdonképpen a lakásnak a főbejárata. Nyáron rendszerint ott [a verandán] étkeztünk, ez egy kellemes hely volt. Na most a lakás belülről: tehát volt ez a rendelő és az orvosi szoba az L-alakú épületnek a rövidebb szárán. Amellett volt egy jól berendezett, bőrgarnitúrával, könyves szekrényekkel berendezett úgynevezett szalon. Szalonnak hívták. E mellett volt az ebédlő. Tulajdonképpen nem is ebédlőnek hívták, hanem nappalinak, de ott ebédeltünk. Az egy elég nagy szoba volt. Az is nagyon szépen volt berendezve, masszív, jó bútorokkal, az is az utcára nézett. Ha vendégek jöttek, azok inkább az ebédlőben voltak. Ha olyan vendég jött, aki apámmal kettesben vagy szűkebb társaságban akart lenni, vagy ha olvasni akart valaki úgy, hogy ne vegyék körül zavaró dolgok, akkor az beült a szalonba, ott olvasott, de ott nem nagyon folyt az élet. Az élet központja az ebédlő volt. Nyáron pedig ez a bizonyos zárt veranda. Az L másik szára felé a következő a hálószoba volt. Apámék aludtak a hálószobában. Mi az ebédlőben aludtunk. Volt egy fotel, amit ki lehetett nyitni, és ágy lett, a sőberli [A fotelágyat Schöberl osztrák bútorgyáros után nevezték el sőberlinek. – A szerk.]. A hálószoba mellett volt egy átjáró, abból nyílt egy fürdőszoba. A fürdőszoba után jött a konyha, az is egy nagy helyiség volt. A konyhából nyílt két helyiség, egy elég nagy spájz és mellette egy cselédszoba. A gang végében volt a vécé, a budi. Ha lementünk a gangról, akkor ott hátul, egy kicsit a szomszéd ház fele nyílt egy lejáró a pincébe. Az egész épület teljes hosszában volt a pince.

Cselédlány mindig volt. Mindjárt az elején, mikor odaköltöztek a szüleim, jött egy asszony, akit valaki küldött, és hozta a lányát cselédnek, tizenhét vagy tizennyolc éves volt. Az anyám fel is vette, és ott dolgozott elég sokáig. Azután apám elküldte bábaképzőbe. Akkor felvettek egy másik cselédlányt. Apám ezeket mind elküldte, hogy tanuljanak valami szakmát. A lányokból egy kivételével bába lett. Az egyik aztán Tiborszálláson lett a háború előtt bába, mert a gróf apám hatására felvett egy bábát, hogy a tanyavilág szülési problémáinál segítsen.

A cselédlány tulajdonképpen a házimunkát végezte, a főzésnél segített, takarítás, gyerekekkel való bíbelődés. A cselédlány fejte a tehenet is. S volt egy udvaros fiú, akinek a csűrök, az állatok ellátása volt a feladata. Az istálló mellett lakott egy helyiségben. A disznóvágás egy szertartás volt. Oda böllért hívtak Mérkről, a szomszéd községből. A Hochdorfer úr volt a böllér, nem csak nálunk, hanem több helyen. Szaktekintély volt. Jött a böllér, és elvégezte a disznóvágást és a feldolgozást is. De abban már persze az anyám meg a cselédlány is bedolgoztak, mert az komoly munka volt. Hátul, a hátsó udvarban szaladgáltak a csirkék szabadon. Ott növesztettek ilyen leveles gallyat, amit a csirkék szerettek.

Aztán az udvaros fiúból lett a sofőr, amikor apámnak egyik szemét kirúgta egy ló. Azután volt autó, addig nem volt. Ez 1937–38-ban vagy 1939-ben volt, nem tudom pontosan, mikor. Beszélgetett egy parasztemberrel a szekér mellett, s a ló kirúgott, pont a felső szemcsonton találta. Akkor kórházba kellett vinni, ki kellett szedni a szemét. Mátészalkán volt kórház, oda vitték. Utána fél szeme volt, akkor vett egy autót, s akkor a Mihály, az udvaros fiú kitanult sofőrnek. Ő vitte apámat, amíg nem államosították az autót. Már a zsidó autót [A magyar hatóságok 1944 márciusában elrendelték a zsidók tulajdonában lévő gépjárművek bejelentését, majd április 7-én korlátozták utazásukat: zsidó nem használhatott személyautót, motorkerékpárt, taxit, nem utazhatott vasúton, hajón vagy társasgépkocsin. – A szerk.]…

Apámnak járt, azt hiszem, a Pesti Hírlap. Azt, amikor ideje volt, gondolom, olvasta. Nekünk volt először rádiónk Vállajon, és a rádióban meghallgatta a híreket, és ha anyám tudott, akkor zenét. Apám olvasott ember volt. Tudott franciául és németül is. Voltak francia meg német könyvek is. Azonkívül voltak a magyar irodalom korábbi vagy akkori jeles íróinak a könyvei, de már nem tudom felsorolni. Én apámtól tanultam szeretni a verseket. És Adyra nagyon jól emlékszem, mint akit már gyerekkoromban megismertem. Aztán apám nagyon szerette a keleti meséket. Volt egy egész komoly gyűjteménye indiai, arab meg szanszkrit mesemondók. Mikor apámat a ló megrúgta, és a kórházban feküdt, akkor ismerkedett meg Rejtővel, mármint P. Howarddal. Aztán minden P. Howardot megvett. Akkor én már diák voltam, úgyhogy én is már olvastam P. Howardot [Rejtő Jenő (1905–1943) – író. Legnagyobb sikereit P. Howard álnéven írott idegenlégiós regényparódiáival aratta. 1942-ben nyilas följelentés alapján súlyos betegen hurcolták el a nagykátai kórházból egy büntetőszázadba. Munkaszolgálatosként flekktífuszban pusztult el az ukrajnai Jevdokóban. – A szerk.].

A Lajkó [Lajos] a háború alatt született, 1918-ban. Aztán volt a Sanyi, aki 1920-ban született, akkor már Vállajon voltak. Sanyi betegen született. Olyan komoly betegsége volt, ami aztán egész életére rányomta a bélyegét, mert olyan maradványtünetei voltak. S én voltam a harmadik, akit lánynak szántak, mert két fiú már volt, hát legyen lány is. S eljött a harmadik fiú. 1923-ban születtem. Én egy vad kölyök lettem. Hogy pici koromban milyen voltam, azt nem tudom, de amikorra már visszaemlékszem, tudom, hogy egy vad, makacs méregzsák voltam. Állandóan csavarogtam, ha valami nem tetszett, valamivel felbőszítettek, akkor ami a kezem ügyébe esett, azt hozzávágtam a cselédlányhoz vagy az udvaros fiúhoz, vagy magamat vágtam a földhöz, ha anyám bántott meg valamivel. Hozzá azért nem vágtam hozzá semmit. Úgy éltem ott, mint akármelyik másik gyerek. Éltem egy falusi gyerek életét, aki azonban az orvos fia volt. Semmi extra dolog nem volt az életemben azon kívül, hogy jobb körülmények között éltem. Szebb otthonom volt, de ugyanúgy eljártam a gyerekekkel csavarogni. Volt sok barátom, jártam össze-vissza a többi sváb házhoz. Játszottam a többi fiúval meg a többi lánnyal. Jártunk ki a mezőkre, amikor aratás volt, ott segíteni kellett, mert nem szerették, ha csak lábatlankodtunk. Nagyon szerettem járni az olajütőbe, ahol láttuk az olajpogácsát, az egy kitűnő étel volt. A napraforgót betették a gépbe, az úgy durván meghámozta, tehát külön jött ki a héja, az jó tüzelő volt, a többit pedig összepréselte, kipréselte belőle az olajat. És ilyen nagy, kerek pogácsa, mi pogácsának hívtuk, két-három centi vastag dolog volt, isteni íze volt, és nagyon jól lehetett tőle lakni. Nagyon szerettem a kovácshoz járni, ahogy ott verték a vasat, és csináltak valamit, az külön műsorszám volt a számunkra. És hát néhány úri családhoz is jártam. Oda azért nem jártam általában szívesen, mert ha tudták, hogy úri családhoz megyek, akkor azt mondták, hogy öltözzek fel, én meg nem szerettem felöltözni. Én gyerekkoromban nyáron jószerivel csak egy gatyát viseltem, semmi mást. Télen egy rövidnadrágot, valami bekecsszerűséget és cipőt. De a cipőt gyakran lerúgtam, gyakran megfagyott a lábam.

Az apámhoz fűződő viszony külön dolog volt, mert azt már említettem, hogy ha anyám megpróbált megfékezni, de nem tudott, akkor ment és bekopogott apámnak. Akkor apám kiszaladt a rendelőből, ahol a betegeket ellátta, fogott egy korbácsot, elvert. Ezzel megfékezett. Átmenetileg. És az mindjárt el volt intézve. S érdekes módon – ezt csak felnőtt koromban tudtam megmagyarázni magamnak – nem haragudtam rá. Dühös voltam, de én utólag úgy magyaráztam, hogy nem láttam a szemében a haragot. Csak azt láttam, hogy megver, de nem volt ideje arra, hogy ott prédikációt tartson nekem, meg kellett fékeznie. S én érdekes módon nem haragudtam rá, mindig boldog voltam, ha apámmal lehettem. Már kiskoromban is. Azért volt olyan eset, hogy úgy megharagudtam rá, hogy elbújtam a padláson. Kerestek ebédhez, s én azt mondtam, hogy én nem ülök le azzal az emberrel egy asztalhoz, mert micsoda sérelmeket ejtett rajtam. De aztán kibékültünk. Mentem vele, ha a tanyára ment szekérrel, elkísértem sokszor a faluban betegekhez. Már a házhoz legalábbis, a beteghez én nem mehettem.

Amikor elértem az iskoláskort, Vállajon az elemi iskolába jártam. Ott két iskola volt, az alsósoké meg a felsősöké. Volt egy iskola, amelyik ezen a bizonyos Fő utcán volt. Az egy emeletes épület volt, a földszinten volt a tanterem, és az emeleten lakott a tanítónő. Idejárt az első két elemi. Volt egy másik iskola, amelyik a Temető utcának a Fő utca felőli végében volt. A Fő utcából nyílt a Temető utca, ez a harmadikosoknak és negyedikeseknek szóló iskola volt, és ugyanitt volt a falusi óvoda. Ahogy a többi gyerek járt mindenre, én is jártam mindenre. Katolikus hittanórára ugyanúgy, mint a többiek. Jártam, és kitűnően tudtam a katekizmust [Katekizmus (káté) – a keresztény vallás alapelemeit magyarázó, kezdő tanulók számára kérdés–felelet formában szerkesztett könyv. Luther már 1520-ban, majd 1529-ben is kiadott ilyen címmel kis könyvecskéket. Mindegyik vallásfelekezetnek megvan a maga katekizmusa. – A szerk.]. Egyszer aztán a tanítónő felhívott magához, és azt mondja: „Ide figyelj, Pali, neked nem kell hittanra járnod, mikor hittanóra van, te menjél játszani, vagy menj haza.” Nem értettem, mert azt mondta, az orvos fiának erre nincs szüksége. Nem azt mondta, hogy a zsidó gyereknek. Jó, ha nem, nem, hát boldogan lemondtam a hittanóráról, de mikor a bizonyítványt megkaptam, mindig benne volt, hogy hittanból jeles. Hogy ez hogy jött össze? Felteszem, hogy apám elvitte Mérkre a rabbihoz, hogy írja be, hogy jeles. Miután a többi gyerek a templomban ministrált, én is mentem ministrálni [Ministránsok – a katolikus egyházban oltárszolgák, rendesen világi fiúk, akik a miséző papnak az oltárnál segédkeznek (a hívek helyett felelnek, a misekönyvet az egyik oldalról a másikra viszik, a bort és vizet az oltárra helyezik és öntenek belőlük, a mise alatt csengetnek stb.). – A szerk.]. Még nem volt ott az esperes, s én felvettem az egyik ministránsruhát. Jött az esperes, meglátott: hát zsidó gyerek mégse ministrálhat. De ő is azt mondta, hogy ide figyelj, vedd le azt a ruhát, orvosgyereknek nem kell ministrálni, erre nincs szükség, menj csak szépen haza, vagy ülj be a templomba, ha akarsz. Többször bementem misét hallgatni, az egy látvány volt, egy mutatvány a mise. De ő se azt mondta, hogy te zsidó vagy, s ezért nem, úgyhogy, én azt se tudtam, hogy zsidó vagyok. Azt tudtam, hogy anyám pénteken mindig imádkozik, gyertyát gyújt, de eleinte nem foglalkoztatott, hogy milyen Istenhez imádkozik, és miért gyújt gyertyát. Tudomásul vettem, hogy ez a rend.

Az első elemi után történt meg az az eset, ami bizonyos szempontból, majdnem azt mondhatnám, hogy meghatározó jelentőségű lett. A főjegyzőhöz jártak egy másik község főjegyzőjének a gyerekei nyaralni. Egy velem egykorú fiú volt, és egy nálam két évvel fiatalabb kislány. Na most én egy cigánybarnára lesült gyerek voltam nyáron, miután egész nyáron meztelenkedtem. Ez a kislány is egy nagyon szép, barnára lesült kislány volt. És ott játszottunk az udvaron. Ott volt a főjegyző felesége, anyám, és azt hiszem, egy másik jegyzőnek a felesége és a boltosnak a felesége. Ők teáztak meg beszélgettek délután, mi meg ott játszottunk. Én egy nagyon szép gyerek voltam. Az a kislány is nagyon szép volt, s a fene tudja hogy jött, a főjegyző felesége egyszer odaszólt ennek a kislánynak, hogy Kati, adj egy puszit Palinak. S akkor Kati, a nálam két évvel fiatalabb, tehát akkor ötéves Kati megállt, ránézett, s aztán azt mondta: „Hogy én egy zsidó fiúnak?!” Mi az, hogy zsidó fiú? Nem tudtam elképzelni, hogy miért nem lehet egy zsidónak nevezett fiúnak egy puszit adni. Az asszonyok is zavarban voltak, elkezdtek beszélgetni valamit, mi játszottunk tovább. De ez bennem maradt. Miért nem ad a Kati a zsidó fiúnak puszit? Mikor hazaértünk, akkor számon kértem anyámon. S akkor ültetett le először anyám, akkor kezdett nekem mesélni arról, hogy mi az, hogy zsidó. Ekkor lettem vallási értelemben zsidó, addig nem is tudtam, hogy az vagyok. De aztán végigcsináltam az elemit, akkor már tudtam, hogy zsidó vagyok, nem próbáltam ministrálni, nem jártam hittanra. De a többi gyereknek meg a többi felnőttnek soha eszébe nem jutott, hogy engem megkülönböztessenek ilyen módon, hogy én zsidó vagyok, ők meg nem azok. Apámmal se éreztették soha, hogy ő zsidó ember, és hogy ő nem jár templomba. Nekem furcsa volt gyerekkoromban, hogy miért nem jár el. Én elmentem néha a templomba, ezért nem szóltak. De a többieknek kellett templomba menni, én meg ha akartam, mentem, ha nem akartam, nem mentem. De nem éreztették velem gyerekkoromban soha, hogy valamiben különbözöm, valamiben más vagyok. Amellett játszottunk a lányokkal. Különösen, ha nem voltak otthon a szülők télen, ősszel, bent játszottunk a házban zálogosdit. A zálogkiváltás egyik módja az volt, hogy a zálog birtokosának, a fiúnak vagy lánynak el kellett menni egy másik szobába, és meg kellett mutatni azt, amit egyébként nem volt szabad látni. A lánynak a lányságát, a fiúnak a fiúságát. És a lányok elkezdték kérdezni tőlem. Ide figyelj, neked miért nincs a fütyiden fütyi [lásd: körülmetélés]? Tehát fityma, mondjuk szakszerűen. Nekem gőzöm nem volt, hogy az nincs. Azért, mert az orvos gyerekének ilyennek kell lenni. Kész. Ez volt a magyarázat. Később apám világosított fel a dologról, de akkor még nem tudtam, hogy ez a zsidósághoz tartozik.

A karácsonyt mi ugyanúgy megünnepeltük külsőre, mint a falusiak. A gazdagabb parasztoknál, az uraknál, a falu intelligenciájánál, hogy úgy mondjam, volt karácsonyfa. Nálunk is volt karácsonyfa, feldíszítve, szabályosan, ahogy egy karácsonyfa kinéz. S kaptunk ajándékot is, csak az nem volt, hogy az ajándékot a Jézuska hozza. Jöttek rokonok, azok is hoztak ajándékot, azok is kaptak ajándékot. A húsvét két menetben volt. A Pészahot, említettem, apám is megtette, és az egy élményszerű ünnep volt nekem. A keresztény húsvétkor meg mentem a többi gyerekkel locsolkodni. Ez számomra ugyanolyan ünnep volt, mint az ő számukra, csak én nem templomban ünnepeltem, hanem locsolkodtam [A locsolkodás mára már kihalófélben lévő népszokás: a szokásnak ősi termékenységvarázsló, tisztító hatást tulajdonítottak, ezért volt a lányok, asszonyok megöntözése. A locsolkodás húsvét másnapján, húsvéthétfőn zajlik. – A szerk.].

A négy elemit elvégeztem. Az után azt lehetett, hogy nyolc gimnázium [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák]. Én Debrecenbe mentem a piarista gimnáziumba [A gimnáziumot 1948-as államosításáig Debreceni Kegyestanítórendi Római Katolikus Calasanzi Szent József Gimnáziumnak hívták. Az épület, amelyben a piarista gimnázium működött 1901–03 között épült. – A szerk.]. Csak nemrég hallottam, hogy Vállajról, aki gimnáziumba került fiúgyerek, az mind a piaristákhoz került. Lehet, hogy apám csak a falura való tekintettel járatott minket a piarista gimnáziumba, mert Debrecenben volt zsidó gimnázium, volt református gimnázium, és volt egy reálgimnázium is. Anyám húgának, Pirka néninek volt egy kétszoba-konyhás lakása, nála laktam az Arany János utcában, bent a városban, akkorra ő már elvált a férjétől.

Az Arany János utca a Piac utcáról, a főutcáról kiágazó egyik elég hosszú utca volt földszintes házakkal. Az utcában egy igazán úrias ház volt, ami kiemelkedett a többi közül, az megmaradt az emlékezetemben, nemcsak azért, mert különb volt a többinél, hanem mert az ablakában gyakran láttam egy nagyon szép kislányt. Az Arany János utca sarkán volt egy kávéház. Mindig érdekelt, hogy mi van a kávéházban. Ott mindig megálltam. A Piac utca másik oldalán, majdnem szemben az Arany János utcával nyílt a Szent Anna utca, abban az utcában volt a gimnázium.

A keresztapám az anyám nagybátyja volt [Keresztapa – koma (szándák / kvatter), az a személy, aki az újszülöttet tartja a körülmetélésnél. A koma feladatot vállal a gyermek további sorsának irányításában, segítésében (ezért is emlegetik az interjúalanyok gyakran „keresztapaként”). – A szerk.]. Nem tudom, hogy lett a keresztapám, de keresztapának hívtam. Gál Samunak hívták, s ő volt a debreceni villamos vasút és a Debrecen–Nyírbátori vasút igazgatója. Mikor Debrecenbe mentem, körbehurcoltak a rokonságban, és a Gál Samu, aki egy tekintélyes úriember volt, meg a felesége közölték, hogy minden szombat délben náluk ebédelek. Meg vagyok híva. S a Samu bácsi átadott egy éves bérletet a debreceni villamosokra. Tehát én Debrecenben ingyen villamosozhattam, ami rögtön elősegítette, hogy megismerkedjek Debrecennel, mert én azonnal elkezdtem használni ezt a potyajegyet, s minden délután felültem valamelyik villamosra, és körbevillamosoztam a várost. Kedvenc hely volt a Csapó utca vége. Már ilyen falusias rész volt, s nagy üres területek voltak. Ott találkoztunk hasonló korú srácokkal, és ott fociztunk. A Csapó utcában volt a piac, oda jártam ki sokszor a nagynénémmel, akkor még ott olyan tejfelt lehetett kapni, amibe a kanalat ha beletetted, megállt. Azután volt a Csapó utca és a Szent Anna utca között egy utca, azon az utcán voltak hivatalos épületek is, de volt egy rész, ahol egy mézeskalácsos tevékenykedett, és ott volt a boltja is. Az is kedvenc helyem volt, a mézeskalácsos üzlet. Na és ott volt az egész rokonság a városban, tehát össze-vissza csavarogtam. A legjelesebb helyek voltak az elmondottakon kívül a Bika Szálló meg a Nagytemplom, ezek előtt volt egy tér, ahol lehetett játszani [A debreceni Bika család kõházát a 17. század végén vásárolta meg a város, és az épületet fogadónak alakították ki. A 19. század elején egy öklelõ bikát ábrázoló cégér került a fogadó homlokzatára, és ettől kezdve hívták Aranybika Szállónak. 1882-ben Steindl Imre tervei szerint átépítették, majd később lebontották, és a helyére 1915-ben épült fel a mintegy 500 ágyas szálloda eklektikus stílusban Hajós Alfréd és Villányi Lajos tervei alapján.. – A szerk.]. Azután, azt hiszem, Déry Múzeumnak hívják a debreceni múzeumot, az előtt is volt egy nagy tér, meg mögötte is egy fás térség volt, ahol szintén lehetett játszani a haverokkal, később oda lehetett menni a lányokkal udvarolni. Azután a Nagytemplom háta mögött és a Református Kollégium között, ami országos hírű intézmény volt, ott is volt egy játszóhely vagy ücsörgő hely, és ott is nagyon élénk élet folyt. Ezek voltak a kedvenc helyeim a rokonságon kívül. A másik fontos hely volt a strand és a Kishegyesi út vége, ott lakott az apai nagyapám és a nagyanyám, és ott laktak a testvéreim. Ők azért laktak máshol, mint én, mert így fértünk el kényelmesen. Oda gyakran kimentem két okból. Egyrészt, mert nagyanyám nagyszerű dolgokat főzött, úgyhogy nagyon szerettem a kosztját, nagy zabáló voltam gyerekkoromban. A nagyanyám szomszédja volt az egyik lánya az apai nagyszüleimnek, aki akkor már férjes asszony volt, Ágnesnek hívták, az viszont úgy főzött, hogy a Bodri nevű farkaskutyája se mindig ette meg, ami megmaradt. Ha a strandra mentem, azt a nagynénémmel közölni kellett, s akkor ő mindig előírta, hogy hány órára legyek otthon, neki ne kelljen nyugtalankodnia, hogy mi van velem. Előfordult bizony, hogy én a strandról a Kishegyesi útra mentem, s későn értem haza. Egyszer valamikor éjjel, este tizenegy után mentem haza. Az Arany János utca túloldalán lakott a Pirka két nagynénje, s az egyiknek volt egy nagylánya. A nagylányt elküldték a rendőrségre, hogy elvesztem, mi van velem. Aztán beállítottam valamikor tizenegykor, ott volt a nagylány is, a Pirka nekem esett, s jól elpüfölt, úgyhogy az orrom vére is eleredt. Akkor aztán én véres bosszút álltam, mert a csöpögő véres orrommal körbejártam a szőnyeget, a megvetett ágyat. Akkor nem mert tovább verni, de ilyen bajok voltak velem. Később megszelídültem, nagyon toleránssá váltam. Hogy ez hogy zajlott le, nem tudom megmondani, nem emlékszem.

1933-tól 1939-ig hat gimnáziumot jártam. A piarista gimnáziumba minden vallásút felvettek, de alapvetően katolikus gimnázium volt. Mikor én gimnazista lettem, két első gimnáziumi osztály volt, az I. A meg az I. B. Az I. A-ba három zsidó gyerek járt, mind a három jó nevű és gazdag ügyvédgyerek volt. Az I. B-be ketten jártunk zsidók, az egyik én voltam, a másik egy Simon nevezetű, szintén nem egy gazdag fiú volt. Amikor beindult a gimnázium, volt a megnyitóünnepség, azt egyházias szertartás vezette be, azután beszélt az igazgató a diákokhoz meg a szülőkhöz, elmondta, amit szokás ilyen megnyitókon mondani. Azután felmentünk az osztályokba, és az osztályfőnök elmondta, hogy ez egy olyan gimnázium, ahova vegyes vallású, mindenféle gyerek járhat, és jegyezzük meg, hogy itt nincs megkülönböztetés a tanulók között vallás, gazdagság, hovatartozás szerint, itt minden diák csak a szerint különböztetik meg, hogyan tanul. Ezek után felolvasta a névsort, és hogy ki hova ül, és a névsor felolvasásakor közölte, hogy ki milyen vallású. És a gazdag gyerekeket előre ültették, nagyjából egy csoportba, a többieket össze-vissza. Minket, a két zsidót az utolsó előtti sorba ültetett, az egyiket az egyik oldalra, a másikat a másik oldalra. Mondtam én magamban már gyerekfejjel, hogy az az elmélet, amit előre mondott, ez pedig a gyakorlat, hogy ne legyünk már tévedésben! Abban az osztályban, ahova én jártam, két evangélikus és három református diák volt még. Debrecenben azután a testvéreken kívül adódott persze néhány haver a gimnáziumból is, általában a szegényebb fiúk közül kerültek ki, mert a módos és vallásos gyerekek azért velünk, zsidó gyerekekkel nem igazán barátkoztak.

Az első két osztályban nem viseltem télikabátot. Az igazgató egyszer felhívott, és azt mondta, hogy biztos nem akarom megmondani, hogy szegények vagyunk, majd a gimnázium vesz nekem télikabátot. Mindig kék-zöld voltam, mire beértem. Úgy látszik, hogy a tanárok beszámoltak az igazgatónak, és ezért az igazgató felhívott és leültetett, és a lelkemre beszélt, hogy majd a gimnázium ad nekem egy kabátot, hogy ne fázzak. Hiába mondtam, hogy én nem azért nem viselek kabátot, mert szegények vagyunk, nem vagyunk szegények. A végén a nagynéném apámhoz fordult, aki bejött a városba, vett egy télikabátot, rám adta, bevitt a dirihez, és akkor elmagyarázta neki, hogy ez egy gyerekes hóbort. A diri mulatott rajta, és mondta, hogy minden rendben van, de ezután viseljem a kabátot. Én egy vad gyerek voltam, ha felbosszantottak, vagy valami olyasmit csináltak, ami nem tetszett, akkor dühbe gurultam. Amikor a gimnáziumi élet megkezdődött, én már valahol éreztem, hogy ebből, hogy én ott ilyen kispolgár zsidógyerek vagyok, ebben a közegben adódhatnak majd konfliktusok. És adódtak, mert az osztályban kialakultak bizonyos csoportok. Először is a tanárok, akik elvben nem tettek különbséget, a gyakorlatban tettek különbséget. Különösen a német nyelvtanár, az már akkor egy náci érzelmű pasas volt, egy fiatal tanár volt, és nem titkolta a zsidóellenességét.

A gyerekek közt is kialakultak ilyen érdekcsoportok a gazdag gyerekek vagy az erős gyerekek körül. Ez minden gyerekközösségben vagy gyerekcsoportban jellegzetes. Az egyik ilyen bandavezér a szünetben engem vallási alapon, hogy úgy mondjam, megsértett. Ezekre olyan élénken emlékszik vissza az ember. Én meg visszapofáztam: „Mondd meg, hogy mi a különbség közted meg köztem!” Azt mondja, vedd elő a fütyülődet, majd megmutatom. Erre én úgy fütyülőn rúgtam, hogy ordított a fájdalomtól, s rohant az ügyeletes tanárhoz – aki éppen a némettanár volt –, az meg bevitt engem az igazgatóhoz, hogy micsoda bűnt követtem el. Az igazgató, úgy látszik, józan ember volt, azt mondta, hogy hívja ide a másikat is, akit megrúgtam. Behívta a másik gyereket, a tanárt kiküldte. Leültetett bennünket, hogy valljunk színt, mi történt. Én is elmondtam, ő is elmondta. Na így aztán ő tett igazságot, azt mondta annak a fiúnak, hogy ide figyelj, ha még egyszer előfordul, hogy megsértesz egy másik gyereket azért, mert más vallású vagy szegény, akkor minimum ebből az iskolából eltanácsolunk. Nekem meg azt mondta, hogy ha panasz ért, akkor tegyél panaszt! Jelentsd be, hogy megsértettek, de ha nem teszel panaszt, hanem rúgsz vagy bántasz valakit, akkor az lesz a következménye, hogy kicsapunk a gimnáziumból. Na most ez különbség volt. Eltávolítja a gimnáziumból – azt jelenti, hogy abba a gimnáziumba nem járhat, máshova igen. De ha kicsapják, arról az összes magyarországi gimnáziumot értesítik. Tehát gyakorlatilag majdnem azt jelenti, hogy nem járhat gimnáziumba sehol Magyarországon. Úgyhogy én értettem a szóból, de minthogy egy öntudatos gyerek voltam, arra, hogy én valakit besúgjak – ami nagy bűn a diákok közt, egy alapbűn –, arra persze nem vetemedtem, úgyhogy attól kezdve igyekeztem féken tartani magamat ilyen ügyekben.

A paptanárok előírtak bizonyos dolgokat. Nem volt szabad, hogy a kupik környékén meglássanak minket. Azután nem volt szabad dohányozni. Jártunk moziba, de a mozit a tanárok ellenőrizték. Elvben nem volt szabad úgy elmenni moziba, hogy nem jelentettük be. Persze jártunk moziba úgy is, meg jártunk olyan filmekre, amelyek tiltottak voltak, de ha megtudták, akkor azért fegyelmi büntetés járt. Például a „Halálos tavasz” tiltott volt, meg voltak szerelmes filmek, meg azt hiszem, gengszterfilmek [Zilahy Lajos Halálos tavasz c. erotikus szerelmi regényének 1939-ben, Kalmár László rendezésében készült filmváltozatát, melyben a kor ünnepelt sztárja, Karády Katalin játszotta a főszerepet, annak idején fűtött erotikája miatt botrányosnak tartották. – A szerk.]. Nem tudom pontosan, már nem emlékszem. De azért jártunk moziba. Elvben nem volt szabad újságot olvasni. Na most persze 1933 után a magyar politikai élet is kiéleződött. Akkor már jött Gömbös [lásd: Gömbös Gyula], Gömbös idején már Magyarországon az antiszemitizmus kvázi hivatalos politikai irányultság volt, bár Gömbösről azt mondták, hogy nem volt antiszemita. Mi például olvastunk újságot már harmadik-negyedik gimnazista korunkban, legalábbis a két zsidó fiú biztosan. Azt hiszem „Az Est”-et, ilyen demokratikusabb újságot olvastunk [lásd: Az EST-konszern lapjai].

A politika a gimnáziumon belül elvben tilos volt, de természetesen nem lehetett kívül tartani. Úgy volt beszédtéma, hogy egyes tanárok megengedték maguknak, hogy beszéljenek róla. Ott a piaristáknál a náci német szárny és az olasz fasiszta szárny volt erős. Ezek nem nagyon markáns dolgok, de érezni lehetett. Mi éreztük. S volt egy kis réteg, amelyik magyar nacionalista volt. Nem szimpatizált különösebben se a németekkel, se az olasz fasisztákkal.

A családomban az idősebbek vallásosak voltak. A fiatalabbak, legalábbis akik értelmiségi vagy félig-meddig értelmiségi pályára kerültek, nem voltak vallásosak. A debreceni rokonság ebből a szempontból teljesen vegyes volt. A Lajos bácsi, aki apám évfolyamtársa és orvos volt, és akinek a felesége a kefegyárosnak a lánya volt, ők nem voltak vallásosak. A nagyszüleim mind vallásosak voltak. Volt apámnak az édestestvére, Hermina néni, Ödön bácsinak a felesége volt, ők szintén vallásosak voltak. Az ő gyerekeik annyira nem voltak vallásosak, hogy később az illegális kommunista mozgalomban vettek részt. Apám féltestvérei között volt, aki vallásos volt, volt, aki nem volt vallásos. Rám nem nagyon hatottak ezek a dolgok, mindenesetre a gimnáziumban kötelező volt a hittan, úgyhogy mindenki a hite vagy vallása szerinti tanult hittant. Debrecenben volt egy Grünhut tanár úr, az tanította a nem zsidó gimnáziumba járó zsidó gimnazistákat a zsidó hittanra. Mi a piaristáktól hozzá jártunk, a lakásán volt egy szoba. Egy ilyen joviális ember volt, aki nem vette túl szigorúan a dolgokat. Tanultuk a vallást meg hébert. Én ebből a szempontból teljesen kezelhetetlen voltam, de azt mondta, nem baj, ez egy falusi gyereknek nem fontos. Elnézte nekem, hogy én nem strapálom magamat. A jeles meg a debreceni gyerekektől elvárta, hogy tisztességesen tudjanak. Eljött a tizenharmadik év, amikor jön a bár micvó. Azt azért tőlem is elvárták az anyám miatt is, de a rokonság is, hogy essek túl rajta. Ez úgy játszódott le, hogy a Grünhut tanár úr az esedékes imát, amit nekem el kellett mondanom a templomban, magyarul [magyar betűkkel] leírta, és én bebifláztam. Kívülről tudtam a héber szöveget. Ott énekelni kellett, hát az inkább üvöltés volt. De azért megtörtént a bár micvó. A zsinagóga ott volt a zsidó gimnázium mellett. Egy nagy udvar volt, és az udvar mellett a Hatvani utca sarkán, ha jól emlékszem, volt a zsidó templom. Nahát ott történt meg, egy napra esett a két A-osztálybeli gazdag ügyvéd gyereknek a bár micvójával. Fel kellett ajánlani a hitközségnek meg a szegény zsidóknak valami adományt pénzben. Én voltam a legszegényebb, és a többiek voltak az igazán nagy ajánlattévők, de mindegy, megtörtént. Ha jól emlékszem, a Kishegyesi úti [apai] nagyszülőknél ünnepeltük meg. Ott voltak a testvérek is, de már nem emlékszem rá.

Egyik testvérem se vált vallásos gyerekké, ez valószínűleg apámtól ered. A [gimnáziumban] a katolikusoknak kellett járni templomba, hogy nekünk kellett járni vagy nem, én nem emlékszem. Arra nem emlékszem egész diákidőmből, hogy én jártam volna rendszeresen zsinagógába. Előfordult persze, de nem volt rendszeres. Vagy nem volt kötelező, vagy én nem jártam. Történetesen voltam zsidó esküvőn [lásd: házasság, esküvői szertartás], ha a rokonságban volt, azokon részt vettem.

Debrecenen kívül volt a Téglavető nevű helység. Faluszerű település volt, ahol szintén éltek zsidók. Azután voltak olyan kispolgárok, akik bejártak a városba dolgozni, ezek voltak a téglavetői urak, akiknek állandó munkája volt. Azután sok olyan ember volt, aki alkalmi munkából élt, és cigányok. A városi úri gyerekek, az igazi úrigyerekek, amikor már divattá vált a zsidóverés meg a zsidók valamilyen módon való megalázása, kijártak a Téglavetőbe, és ott a cigányokkal meg a zsidókkal rendszeres balhét csináltak. Ez ahhoz vezetett, hogy a zsidó gyerekek meg a cigány gyerekek afféle nem haveri – nem haverkodtak –, de olyan véd- és dacszövetségbe tömörültek. Hogyha a zsidó gyerekek meghallották, hogy verik a cigányokat, odamentek, és segítettek visszaverni, s a cigányok is jöttek, védtek minket, ha minket vertek történetesen. Volt olyan, hogy bizony néhány kék-zöld folttal kerültem haza.

Azonkívül voltak az egyetemista balhék. Emlékszem egy esetre, amikor a turulisták [lásd: Turul Szövetség] közül a vadabbak bejöttek a városba zsidózni. Volt a Hatvani utca és a József királyi herceg utca között egy kis utca, nem emlékszem a nevére, ami összekötötte a két utcát. Abban az utcában csak zsidók laktak. Vallásos zsidók. És abba az utcába jöttek az egyetemisták cirkuszolni. A zsidók, akik erről tudomást szereztek, csináltak ilyen, hogy úgy mondjam, csapdákat, botokat meg zsinórokat meg egyebet feszítettek ki, úgyhogy az egyetemisták miközben rohantak és zsidóztak, orra estek, és a zsidók megruházták őket. Ebből rendőrségi balhé is volt. Nem tudtak semmit bizonyítani, azt lehetett bizonyítani, hogy a turulisták meg akarták verni a zsidókat. Hogy őket ki verte meg, arra nem volt tanú.

Én nem voltam cserkész [lásd: cserkészet]. Cserkészek voltak, de a zsidók nem lehettek. Vagyis lehettek, voltak zsidó cserkészek, de a testvéreim se voltak cserkészek, pedig a piaristáknál volt cserkészet. Volt egy nagyon jó természetrajztanárunk, azt hiszem, az volt a cserkészeknek a vezetője is, az egy tényleg kitűnő tanár volt, nagyon jól adott elő, s ha csak tehette, vitt bennünket mindig kirándulni, mert ott szerette a természetet tanítani, ahol volt a természet.

Hatodikban, 1939-ben hagytam abba a gimnáziumot. Akkor történt, hogy az osztályfőnök felhívott a rendházban a szobájába, és ott mondta el, hogy én milyen jó zsidó voltam, mert nem lehetett észrevenni. 1939 őszén feljöttem inaskodni Pestre. Apám meg a pesti nagybátyám, aki jó nevű ékszerész volt Pesten, és a legjáratosabb volt a politikai és gazdasági kérdésekben, arra jutottak, hogy nem érdemes a gimnáziumot folytatni, mert úgyse lehet utána egyetemre menni. Tanuljak ki valami szakmát, és magánúton tegyem le az érettségit, mert Isten tudja, hogy mi lesz azután. És akkor velem ezt megbeszélték. Nem mondták, hogy ezt kell csinálni. Azt mondták, hogy ezt helyes csinálni, és én helyeseltem. Kivettek a gimnáziumból, és felkerültem Pestre. Először fényképészinasnak, az három hétig tartott. A nagybátyámnak volt egy ismerőse, akinek nagy fényképészműhelye meg intézménye volt. Újpesten volt az üzeme egy pincében, ahol az amatőr fényképészeknek a filmjeit előhívták. Tehát azt begyűjtötték különböző fényképészek, de az előhívás, másolás stb. ilyen nagy műhelyekben történt. Az egy borzasztó hely volt, pincében voltunk, büdös volt, az előhívó szaga, nem volt ott komoly szellőztetés. Azután sokan is voltunk. Mindig izzadtunk, mert meleg volt, a munka miatt is meg a helyiség miatt is. Én ott három hét alatt három kilót fogytam, és mindig úgy jöttem ki, mint egy csavargó, csapzottan, izzadtan, büdösen. Egyszer ilyen állapotomban mentem fel a Laci bátyámékhoz, s az ő felesége, akit Csibi néninek hívtunk, meglátott, és azt mondta Laci bácsinak, hogy ennek véget kell vetni. Laci bácsi kijött és megnézte, hogy én hol dolgozom, és akkor azonnal megbeszélte ezzel az ismerősével, nem tudom, valószínűleg üzleti kapcsolat volt köztük, hogy vége.

Akkor onnan kivettek, és bekerültem a Schulhof Ödön nevű óráshoz inasnak [lásd: tanonc]. Ez a Deák Ferenc utcában volt, egy nagyon jól szituált órásüzlet. Elöl volt a kiszolgáló helyiség meg egyebek, és ennek az üzlethelyiségnek a hátulsó részében voltunk ketten inasok és egy segéd. Az üzlet mögött volt még egy helyiség, ahol Schulhofnak az apja szunyókált rendszerint, meg ott ebédeltek, szóval az volt az ő helyük. Mi oda nem voltunk bejáratosak.

Pesten a Csibi néni testvérénél, egy rokon családnál laktam, a Vörösmarty utcában. Azért nem a Csibi néniéknél, mert nekik egy két szoba cselédszobás lakásuk volt, ott volt a műhely is meg az üzlet is ennek a lakásnak az első részében, és ott volt egy gyerek, tehát oda már nemigen fértem el. A legtöbb helyen jobb szakmáknál – órás vagy ékszerész – a családnak fizetni kellett az inasokért, de értem nem kellett fizetni. Az órás meg az ékszerész valahol kapcsolódott, és ezért lehettem ott inas. Ez napi nyolc óra munka volt. Én reggel bejártam a Vörösmarty utcából gyalog a Deák Ferenc utcába – ez egy olyan jó fél-háromnegyed órás séta –, és a munka végeztével gyalog mentem mindig haza. Napközben ott kellett ülni, és tanultam a szakmát. Volt egy külön üzlet, ahol az órajavításhoz szükséges alkatrészeket lehetett kapni, azok nagykereskedések voltak. Oda én jártam be, énnekem kellett az alkatrészeket vinni, én jártam a főnök ebédjéért. Egy olyan helyen vettem mindig fel az ebédet, ahonnan én a felvett ebédet meg nem ettem volna, de a főnök nem látta sosem azt a konyhát. Nekünk egy félóra ebédszünetünk volt. Én egy közelben lakó zsidó családhoz, egy középkorú zsidó asszonyhoz jártam. Egy óriási ebédlő volt nagy asztallal, bejáró vendégeket fogadott, és megfelelő összegért ebéddel látta el őket. Az egy kellemes emlék, mert ott én, minthogy jóképű gyerek voltam és a legfiatalabb, nagyon népszerű voltam. Nagyon jó ebéd volt, annyit ettem, amennyit akartam. Kifizettem a heti ebéddíjat, de semmi korlát nem volt a fogyasztásban, tehát oda jártam ebédelni. Az is még az inas dolga volt, hogy a jobb emberekhez, akik ott javíttatták az óráikat, vagy megvették, de nem vitték el, inas vitte ki. Minden jobb házban volt a cselédlépcső, és azon át az inas vitte el az órát. Ezek nekem azért jöttek jól, mert a hazavitt óráért majdnem szabályszerű volt, hogy adtak az inasnak borravalót, az az enyém volt. Tehát valami kis pénzhez jutottam, de az inas nem kapott fizetést. Bejártak oda nagyon mutatós hölgyek, akiknek az volt a foglalkozása – a környéken sok bank volt –, hogy a bankfőtisztviselők egyéb igényeit szolgálják. Nagyon mutatósak voltak, a szemük ki volt készítve. Ezek vettek nekik valami szép órát, de azt ugye nem ő adta át, hanem az inas vitte. Nekem is volt egy ilyen élményem egy ilyen hölggyel, aki valahogy a kegyeibe fogadott.

Az inasévek másik érdekessége volt, hogy, az inasoknak kötelező volt az inasiskola [azaz tanonciskola, lásd: ipariskolák]. Az órásoknak saját iskolájuk volt, és odajárt az összes órásinas. Én is oda jártam. Ott is volt, azt hiszem, két vagy három osztály, már nem emlékszem. A tanonciskola hetente egyszer volt, aznap nem kellett bemenni a műhelybe, mert egész nap tanonciskolások voltunk. Ott voltunk délelőtt is és a délután egy részében is. Az órásmesterség elméleti és gyakorlati részeit tanultuk. Azonkívül volt, ha jól emlékszem, történelemtanítás, aztán fene tudja. Nem emlékszem pontosan. Ott szereztem az egyik ma is meglévő legjobb barátomat, aki szintén órásinas és szintén egy ilyen polgári-úri családból való volt. Nagyváradi zsidó gyerek volt, és Pesten volt órásinas. Ő is gimnáziumból került oda. Az hozott össze bennünket, hogy ott szünetben mindig ment a terefere, a duma, és persze állandó téma volt a német meg a magyar nácizmus meg mit tudom én. Az órásinasok közt volt szép számmal zsidó, de volt szép számmal nem zsidó is. És az egyik ilyen nagy vitatkozásnál, valami történelmi témáról volt szó, és az egyik gyerek azt mondta, hogy ezt én jobban tudom, mert az én nővérem érettségizett. Erre a többiek hallgattak, mi egymást még nem ismerő két inasgyerek meg elkezdtünk röhögni. Ez a nagyváradi fiú meg én. Ebből a nevetésből rögtön rájöttünk, hogy minket valami összeköt, valamivel eltérünk a többitől. Haza már együtt mentünk, s attól kezdve ez napi barátsággá vált. Vele jártam eztán már moziba meg hangversenyekre, meg rengeteget beszélgettünk irodalomról. Ő is nagyon szerette az irodalmat, én is, én nagyon szerettem a költészetet, és rengeteg verset tudtam fejből. Már gyerekkoromban szerettem a verseket, ez valahogy apámról öröklődött rám, ma már a tizedét nem tudom, de akkor, ha egy verset olvastam, és tetszett nekem, két-három olvasás után kívülről tudtam. Az ékszerész nagybátyám fia, Bandi járt hangversenyekre, és aztán elvitt engem is, én beleszerettem a komolyzenébe. Hozott magával mindig partitúrát, s a partitúrával követte a zenét. Aztán én is megtanultam a partitúrából követni a zenét. Tudtam hogy mikor melyik hangszer vagy melyik része a zenekarnak lép be. Operába érdekes módon nem jártunk annyit. Néha voltunk operában, de azt hiszem, drága volt nekünk. De ezek tényleg maradandó élmények, amiket abban az időben itt szereztem, és persze éltünk más életet is, mert akkor már nagyfiúk voltunk, úgyhogy akkor már a lányok is hozzátartoztak az élményekhez.

Akinél laktam, ez a rokon a nagybátyámnak az üzlettársa volt. Cselédlány mindig volt náluk. A cselédlány egy nagyon jóképű vidéki lány volt, akivel kapcsolatban én nem mertem semmire gondolni, de tizenhét éves voltam, és egyszer készültem lefeküdni, és ez a lány bejött, hogy ő megágyaz. Jó, ágyazzon meg. A vicc az volt, hogy kombinéban volt, fekete kombinéban. Ágyazott. Aztán kiderült, hogy fekete a bugyija is. És persze egy tizenhét éves fiú már igencsak fogékony az ilyen kihívásokra, és ő biztatott. Engem felavatott mint szűz fiút ezen a téren, és aztán mondta, hogy ő szívesen kezd szűz fiúkkal, mert az nagyon érdekes. És utána rendszeressé vált, hogy vagy ő jött be az én szobámba, vagy én mentem a konyhába hozzá, egy szabályos szexuális partnerség alakult ki köztünk. Körülbelül vagy másfél évig tartott ez a kapcsolat, aztán ez a lány elment onnan. Kiderült, hogy már asszony volt, huszonegy éves, és otthagyta az urát. Ez is hozzátartozott az inasévek élményéhez, a szexuális élet megkezdése. Kuplerájba nem jártam.

A nagybátyámat az, hogy ő zsidó, egyáltalán nem zavarta az üzletben. Azok a keresztény urak, művészek, politikusok, akik komoly ékszert akartak, vagy komoly ékszerüzleteket akartak folytatni, vagy venni a családjuknak, azok a nagybátyámhoz az után [azaz a zsidótörvények után] is eljártak. A Schulhofhoz is bejártak a belvárosi üzletemberek, bankárok, banktisztviselők, szóval ott nem volt ez, nem érezte az ember, hogy azért, mert a Schulhof zsidó, azért nem.

A fokozódó antiszemitizmus, ami az országban volt, Vállajon nem jelent meg, tehát velünk szemben nem éreztették. Azért azt, hogy fokozódik az antiszemitizmus, olyan módon lehetett érezni, hogy az első zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon] után szinte búcsújárás volt a szüleimnél, kvázi éreztették, hogy lehet, hogy van zsidótörvény, de ti a falu zsidajai vagytok, akiket nem tekintünk annak. A második zsidótörvény után már nem volt ennyire jellemző, hogy jöttek volna éreztetni, hogy mi most is veletek vagyunk. Aki még apám odaérkezésekor főjegyző volt, meghalt, s egy új főjegyző lépett a helyébe, aki vállaji volt, addig anyakönyvvezető. Az például szigorúan vette a törvényeket. Ez a főjegyző egyébként rászorult apámra, tehát illett volna, hogy valahogy különbséget tegyen, mert egy olyan komoly betegsége volt, hogy kényes szituációkban – nála speciál a templomban vagy egyházi megnyilvánulásokkor – olyan kényszere volt, hogy durva ocsmányságokat mondjon. Mielőtt templomba ment, apámhoz kellett jönnie, aki ezt nem tudom, hogy kezelte, de megelőzte. Ha nem tudják megelőzni, akkor nem lett volna belőle főjegyző, mert az olyan ember, aki a templomban káromkodik, egy ilyen nagyon vallásos faluban nem lehetett volna főjegyző. Aztán jött oda egy idegen leventeoktató, aki megparancsolta a gyerekeknek, hogy a zsidó orvosnak ne köszönjetek, mert ha meglátom, meggyűlik velem a bajotok. Persze a gyerekek ezt fel se fogták, még a leventék [lásd: levente-mozgalom] sem, mert apám köztiszteletnek örvendett, tehát köszöntek. Ha pedig az apjuk jelenlétében köszöntek, és a leventeoktató elkezdett velük ordítani, akkor a gazdák elküldték melegebb éghajlatra. Tehát nem volt érezhető a Kádár családdal szemben az antiszemitizmus.

Volt másik két zsidó család, a Szőkéék, a földbérlők, és a földterület előző bérlőjének az intézője, az egy László nevű ember volt, aki nyugdíjba ment, mikor a földbérlő elment, az is zsidó volt. Ezek közvetlenül a szomszédunkban laktak. Mind a két család kitért katolikus hitre a vállaji esperes és nem tudom, kiknek a közreműködésével. Az volt a felfogás az 1930-as évek elején, hogy aki kitér, arra majd nem vonatkoznak a zsidótörvények. Apám viszont tisztában volt vele, hogy ez semmit nem jelent, mert ha lesznek Magyarországon zsidótörvények, azok ugyanolyanok lesznek, mint a németországiak. Vagy nagyon hasonlóak. De apámat is rá akarták venni, hogy térjen ki, annál is inkább, mert a pap is, a főjegyző is majdnem baráti volt vele. Ez még a régi főjegyző. Rá akarták venni, de apám azt mondta, hogy ő nem vallási okok, hanem a gyökerei miatt nem tér ki. Az, hogy kitér, semmi haszonnal nem járna, viszont elszakítaná a gyökereitől, anyám pedig nagyon nehezen viselné el, hogy ő a családot átviszi egy másik pályára. Tehát nem állt kötélnek. Ha hazamentem már gimnazista koromban a faluba, a régi barátok, iskolatársak között soha nem éreztem azt, hogy én különbözöm tőlük, vagy hogy ők különbséget tesznek velem, mint valami más vallású gyerekkel. Ugyanolyan viszonyban voltunk, mint addig, úgyhogy ez Vállajon nem érződött.

Hozzánk a különböző városi rokonok elég gyakran lejártak, főleg a nagyobb ünnepeken, amelyek munkaszünettel vagy iskolaszünettel jártak, tehát az állami vagy a keresztény ünnepeken vagy nyáron, nyáron mindig volt egy-két rokon. Ők is ott majdnemhogy felszabadultan érezték magukat, mert a külső környezet nem éreztette velük a vallási hovatartozást. A gyerekeknek, tehát a nálam, azt hiszem, egy kivételével idősebb rokon gyerekeknek meg kész felszabadulás volt odajönni, mert a zsidó vallási nyomás alól is felszabadultak, mert nálunk nem volt ilyen nyomás. Ehettek, ihattak, csinálhattak akármit. Én minden [gimnáziumi] szünetben hazamentem, karácsonykor, húsvétkor, nyáron. Az inasévek alatt már ez nem ment, az inasnak egy hét szabadság járt. Karácsonykor azért általában haza lehetett menni, mert akkor volt egypár nap szünet. Húsvétkor már nem mindig, és nyáron is rendszerint egy hét vagy tíz nap volt arra, hogy hazamenjünk.

Apám meg anyám is tudta, hogy mi folyik. Volt rádiónk, tehát rendszeresen hallgattak rádiót, híreket is. Azonkívül lejárt a rokonság felnőtt része, akik hozták a városi híreket, és érzékeltették, hogy a városban érezhető az antiszemitizmus fokozódása és a zsidókra nehezedő nyomás. Lejöttek a féltestvérek, akik addig nem túl gyakran fordultak meg Vállajon, de ebben az időben, az 1930-as évek második felében már gyakran lejöttek. Ennek két indítéka volt. Egyrészt meg akarták beszélni a dolgokat, másrészt ki akartak alakítani valami családi egyezséget, hogy hagyják el az országot. Apám volt köztük a legidősebb, és az általuk is elismert legtanultabb, tehát úgy gondolták, hogy ezt vele meg kell beszélni. Na most ezek ilyen kalandor elképzelések voltak, egy volt köztük, a Zoltán, aki elhatározta, hogy kimegy Palesztinába. Az apám anyagi segítségét kérte, és ki is ment, letelepedett. Felmerült egyszer az, hogy apám megpályázik Kenyába, ha jól emlékszem – mindenképpen Afrika valamelyik országába –, egy orvosi állást, és a család így hivatalos állásra kimegy. Ez nem sikerült. Nem tudom, hogy tényleg megpályázta-e, és nem kapta meg, vagy másért nem sikerült, lényeg az, hogy nem következett be. A másik ilyen jellegű terv az volt, hogy engem kijuttatnak az USA-ba, Kaliforniába, mert a vállaji boltosnak éltek ott rokonai. Úgy tudom, hogy leveleztek arról, hogy engem esetleg kijuttatnak. De ez se következett be, valamiért ez is megbukott. Ennyi volt, ami ilyen menekülési dolog volt. A családból volt a Laci bácsi, anyám öccse, az ékszerész, ő tájékozott ember volt, lejárt, rendszerint az ősz elején, szilvalekvárfőzés idején Vállajra. Ő volt az, aki a tényleges híreket, a politikai, a gazdasági helyzet alakulását tudta és elmesélte. Az volt az érdekes, hogy bár a családból jóformán mindenki tudta, hogy mi van, és azt is, hogy mi készül, mégse merült fel komolyan, hogy menekülni kell. A családból két ember ment el időben Palesztinába. Ez a Zoltán és apámnak szintén egy féltestvér húga, aki szintén Palesztinába ment [Mint a későbbiekben kiderül, az apa Magda nevű húga már a háború után ment el Magyarországról, kivándorló útlevéllel. – A szerk.]. A többiek nem mentek.

Lajkó befejezte a gimnáziumot, leérettségizett, az egyetem nem jöhetett szóba. Akkor már a numerus nullus volt érvényben. Előfordult, hogy zsidó bejutott, kikeresztelkedett zsidó főleg, gazdag és nem tudom, milyen összeköttetéssel rendelkező, de nekünk ilyen lehetőségünk nem volt. Lajkó feljött Pestre, és a Laci bácsi egyik rokonánál, aki nyakkendőgyáros volt, kapott tisztviselői állást, miután franciául és németül is tudott. Őt az érettségi előtt még kiküldték az egyik nyári szabadságon, azt hiszem, két hónapra Villachba, Ausztriába, hogy a nyelvet tökéletesen elsajátítsa, ez még természetesen az Anschluss előtt volt. Megtanult németül, és ennél a bizonyos nyakkendőgyárosnál idegen nyelvű intézői állást kapott addig, amíg a zsidótörvények az ilyen vállalkozásokat be nem szüntették, és zsidó eleve nem lehetett tisztviselő. Akkor hazament Vállajra, és annyi tisztesség volt ebben a bizonyos második főjegyzőben, hogy a községházán valami bujtatott állást kapott, tehát ő bejárt a községházára dolgozni, és ott élt a szüleimmel. Addig, amíg éppen az egyik otthonlétem idején meg nem érkezett a munkaszolgálatra való behívóparancsa. Mikor megjött a behívója, a postásnak személyesen alá kellett íratni, hogy ő átvette. Nem tudták, hogy hol van. Én tudtam. Elmentem a szerelméhez, egy sváb lányhoz, és én zavartam meg őket, hogy jöjjön haza, mert megjött a behívó. Hozzá tartozik a történethez, hogy az a lány, aki a szerelme volt, miután Lajkó nemcsak bevonult, hanem azt hiszem, 1942 őszén elvitték Ukrajnába, tehát az a munkaszolgálatos egység kiment Ukrajnába, a lány apácának állt bánatában.

A Sanyi bátyám is leérettségizett, de semmi esélye nem volt, hogy továbbtanuljon. Nagyon szerette a kertészkedést, úgyhogy őt beíratták egy kertészeti szakiskolába, Pesten. Körülbelül másfél évet végzett ott, amikor a kertészeti szakiskolából is kizárták a zsidókat. Gróf Károlyi Gyula, aki miniszterelnök is volt 1930-ban, vagy 1931-ben [Károlyi Gyula 1931 augusztusától 1932 szeptemberéig volt miniszterelnök. – A szerk.], volt Tiborszállás, Ágerdő vagy Vadaskert uradalomnak a tulajdonosa. Vadaskertben volt a nyári kastélya. Minden nyáron lent volt pár hétig, és apám volt akkor a család orvosa. De nem csak ezért, hanem a tanyák miatt is rendszeresen, minden nyáron fogadta apámat, és megtárgyalták a[z uradalmi] tanyák egészségügyi helyzetét. Ez a Károlyi Gyula elmondta apámnak, hogy készüljön fel, hogy a zsidókra rossz idők jönnek. Azt is elmondta, hogy lesznek zsidótörvények, és ez elkerülhetetlen. És azt mondta apámnak, hogy ameddig súlyos kényszer nem áll fenn, addig ő a tanyák orvosaként alkalmazza, tehát nem teszi ki a zsidótörvények miatt a szűrét, és ha a gyerekekkel probléma van, nem tudja hova elhelyezni apám, akkor ő biztosít valamilyen olyan foglalkozást számukra, amit a zsidók is csinálhatnak. Így került a Sanyi bátyám a grófi kertészetbe, ahol aztán folytatta a kertészeti munkát. Olyan almát, amit ő hozott a grófi kertészetből, és amit Sándor cár almának hívtak, azóta se láttam, akkora volt, mint egy gyerek feje. Szóval nagyon jó volt. Sanyi ott dolgozott, szintén addig, amíg be nem hívták munkaszolgálatra. Ez volt a bátyáimmal.

Az első bécsi döntés a Felvidék visszacsatolása volt. Ekkor már életben volt az első zsidótörvény. Az első zsidótörvények után apámat behívták a nyíregyházi huszárokhoz mint orvos főhadnagyot, mert ő ilyen rangban szerelt le az első világháború után, és főhadnagyként ő is részt vett a Felvidék visszacsatolásában. Otthon is volt egyenruhában, van egy fénykép, ahol a Sanyi bátyámmal van lefényképezve egyenruhában, és a faluban nagyon megcsodálták, milyen snájdig főhadnagy az orvos úr. Aztán a másik zsidótörvény után az erdélyi bevonuláskor [lásd: második bécsi döntés] már nem volt behívás, akkor már zsidó volt. Zsidó orvos. Az erdélyi visszacsatolás azért volt érdekes, mert mi Pestről úgy utaztunk haza, hogy Debrecen–Nyíregyháza–Mátészalka–Tiborszállás, onnan szekér vagy gyalog. Mikor megtörtént a visszacsatolás, akkor Pestről egyenesen lehetett utazni Nagykárolyba Debrecen–Nagyváradon át, s akkor Nagykárolyon át jártunk haza. Akkor találkoztam olyan rokonokkal, akik Erdélyben maradtak, azok már ilyen közvetett rokonok voltak, nem unokatestvérek. Szatmárnémetiben volt egy idősebb nagybátyám vagy unokabátyám, nem tudom a rokonság fokát, aki építészmérnök volt, és Romániában jó neve volt mint építésznek. Egy hallatlanul művelt ember volt. Olyan könyvtára volt, annak idején már nagy gyerek voltam, megcsodáltam. Többek között volt egy negyven valahány kötetből álló, negyven különböző nyelven írt Biblia-gyűjteménye. Akkor olyan ötven év fölött volt. Ő azt hiszem, nem nagyon örült, mert ez a visszacsatolás együtt járt az ő állásvesztésével. A nagyváradiakhoz aztán én jártam Debrecenből biciklivel például, negyven vagy hány kilométer lehetett. Biciklivel egy fiatalembernek az nem volt nagy távolság.

1942. januárban vagy februárban tettem le a segédvizsgát, és akkor még valamennyi időt Pesten töltöttem. Valamikor kora tavasszal mentem vissza Debrecenbe, ahol segédi állást vállaltam. Hirdetés útján kerültem egy órásmesterhez, aki egy dühödt antiszemita és dühödt nacionalista volt. Mikor elmentem hozzá, hogy jelentkezzem az állásra, akkor először össze-vissza ordítozott, zsidózott. Mondtam, hogy elmegyek. Én nem vagyok kíváncsi az ő kiabálására. Mögötte állt a felesége, akkor intett, hogy legyek nyugton. Ne vegyem komolyan. Aztán kiderült, hogy a felesége a debreceni nyilvánosházból feleségül vett zsidó nő volt. Szóval felvett, és ott dolgoztam. Sokat zsidózott, de engem nem bántott konkrétan. Dolgoztam és fizetett. Mindegy volt, hogy hol dolgozott az ember, mindenütt zsidóztak. De a felesége úgy nyugtatgatta, és a felesége azért nem volt antiszemita, nem vált mellette zsidó antiszemitává. Ott dolgoztam mint órássegéd, és a zsidó gimnázium magántanulója voltam. Az ott azt jelentette, hogy tanultam, és a megfelelő időben bementem a hetedik meg a nyolcadik osztályba, vagy a vizsgákat letenni. Volt egy korrepetitorom, egy nagyon okos fiú, kitűnő matematikus volt. A háború után – ő is túlélte – a Műegyetemen tanár is lett.

A Pirka néninél laktam az Arany János utcában, ott, ahol kisdiák koromban is. Ekkor voltak már különböző kalandjaim női téren is. Állítólag jó svádájú, jóképű fickó voltam. Egyszer ott az udvarban tanultam, már nyár volt, rövidnadrágban, félmeztelenül, s odajárt a szomszédba egy fiatalasszony, egy szőke asszony, emlékszem, és elkezdett velem beszélgetni, és majdnem teljesen nyíltan felajánlotta magát szexuális partnernek. Akkor már érvényben voltak olyan törvények, hogy keresztény nő meg zsidó férfi nem, úgyhogy nekem a nőhöz lett volna a kedvem, de a börtönhöz nem [Az 1941-ben életbe lépett harmadik zsidótörvény megtiltotta zsidó és nem zsidó házasságát, a házasságon kívüli nemi kapcsolatot pedig fogházzal, illetőleg börtönnel sújtotta. – A szerk.]. Egy csendőrnek volt felesége, a csendőr éppen Erdélyben szolgált. Tehát ez már a második bécsi döntés után volt, úgyhogy elkerültem a konfliktust. Lehet, hogy jobban jártam volna, ha belemegyek, mert elítéltek volna, s akik börtönben voltak a holokauszt alatt, azok megúszták a holokausztot. Aki börtönben volt zsidó, az tulajdonképpen jól járt.

Az érettségi a reálgimnáziumban volt, tehát nem a zsidó gimnáziumban, hanem a reálgimnáziumban. Az egy külön mutatvány volt. Ketten érettségiztünk magánúton, mind a ketten zsidók. Az érettségi biztos, a felügyelő vagy nem tudom, hogy hívták, egy nyíltan nyilas ember volt. Beültünk az érettségire, megcsináltuk az írásbelit, azután beültünk a szóbelire, ahol ő vezényelte a rohamot, a másik fiút azonnal kirúgta azzal, hogy csalt az írásbelin. Nem tudom, hogy tényleg csalt-e, de nem hiszem. Őt kirúgta. Ez nekem is felvázolta a jövőmet. A következő volt: magyar, ezzel kezdődött az érettségi. Én elég jól felkészültem, s voltak, amikből kifejezetten jól. Az első kérdés volt Madách és „Az ember tragédiája”. Kitűnően tudtam. Elkezdtem mondani. Megállított, hol született Madách, mondtam. Melyik vármegyében? Nem jutott eszembe. Mit olvasott Tormay Cécile-től? Semmit. A legnagyobb élő magyar írótól maga semmit nem olvasott!? Ebből elég is. Ez volt a magyar érettségi. Ő számtan-fizika szakos volt. Az én korrepetitorom számtan-fizikából kitűnő volt, és engem nagyon felkészített. Ő kint állt az ajtón kívül, figyelte, hogy megy a dolog. Egy óra húsz percig nyaggatott számtan-fizikából ez a pasas, s nem tudott megfogni. Utána ő elment, és akkor jött a többi érettségi. Én a magyar után biztos voltam benne, hogy megbuktatnak magyarból, és lehet, hogy még másból is. Ezek után az eredményhirdetéshez újra összeült a teljes gárda, vele az élen, és akkor közölte, hogy mindenből elégséges, latinból elégtelen. Majd leestem a székről. Miért pont latinból, és miért nem magyarból? Mindegy, azt, hogy megbuktatnak, úgyis tudtam. Ez volt az érettségi. Kaptam egy érettségi bizonyítványt, hogy mindenből elégséges, latinból elégtelen. De akkor, 1943-ban mint órássegédnek nem volt rá szükségem. Az érettségi után hazautaztam pár napra a szüleimhez, Vállajra.

Amikor segéd voltam, és készültem a gimnáziumi vizsgákra, a szomszéd házban nyaralt egy kislány, Moskovits Magda nevű leányzó. Egyszer a nagynénjével együtt átjött a mi házunkba, ahol lakott egy asszony, Kleinné, nem tudom, milyen Ilusnak hívták. Annak a férje már kint volt szintén valahol Ukrajnában mint munkaszolgálatos. S ott voltak, és ő behívott minket is, engem meg Pirkát. Ott beszélgettünk. Utólag mindig az jut eszembe: „Szeress zsidólányt, búst és édest,/ mint május éji óborok” [François Villon: Chanson a párizsi szépasszonyokról, Faludy György átköltésében]. Ez a lány rám pont így hatott. Már másnapra megbeszéltük, hogy elmegyünk sétálni, meg kimentünk a Nagyerdőbe. Sokat beszélgettünk, én elárasztottam költői idézetekkel, de hazafele menet megfogtam a kezét, és ő nem húzta el, szóval létrejött a szerelem. Amikor elment Debrecenből – egy hónapig nyaralt ott, ez körülbelül a második héten történt, a megismerkedés –, akkor már nagy szerelem volt, tehát én, mikor leérettségiztem, már előtte elhatároztam, hogy ahogy lehet, jövök Pestre, mert ő Pesten lakott. Tehát lementem Vállajra, aztán feljöttem Pestre. Felérkeztem 1943, ha jól emlékszem, szeptemberében, az első utam a Laci bácsiékhoz vezetett. Ahogy megláttak, furcsa módon fogadtak, hogy „Te itt vagy? Jaj de jó!”. S akkor kiderült, hogy Laci bácsit letartóztatták valami aranyügy miatt. Kiderült, hogy nem volt bűnös, valamelyik üzlettársa rákent valami romániai aranycsempészést vagy nem tudom pontosan, milyen ügyet. Közvetlenül a letartóztatás után volt az én érkezésem, ott vizsgálódtak a detektívek. Na most én nem voltam képben, mert én addig nem jelentem meg se náluk, se a környékükön. Tehát megjelent egy ember, aki még nincs a detektívek szeme előtt. A náluk, páncélszekrényben lévő ékszereket meg egyéb arany dolgokat azonnal összecsomagolták, a kezembe nyomták: „Most utazz le azonnal Debrecenbe, senkivel ne találkozz itt, Pesten, és ezt Pirkánál ásd vagy dugd el!” Én anélkül, hogy Pesten bármit csináltam volna, még aznap indultam vissza. Körülbelül másfél-két kilónyi ékszer lehetett, egy egykilós színarany tömb és meglehetősen sok briliáns. Ez a nagybátyám kőszakértő volt, azt hiszem, Pest legjobb drágakőszakértője volt, sok ékköve volt. Leutaztam Debrecenbe, és valami ihletés folytán nem a Pirka pincéjének a sarkában ástam el a dolgokat, hanem a pince közepében. Ez jó volt, mert a pince sarkát, mint kiderült, felásták, nem azért, mert tudtak volna erről, de mégis, egy zsidónál hátha a pince sarkában van. A közepén pedig minden megmaradt.

Miután ez megtörtént, akkor visszautaztam Pestre, elhelyezkedtem mint órássegéd. Emlékszem, hogy először a Petőfi Sándor utcában voltam, egy Németh nevű órásnál, azután onnan egy idő után elkerültem az Arany János utca és azt hiszem, Október 6. utca sarkán, amelyik a Kossuth Lajos térről vezet a Nádor térhez [A két teret a Nádor utca köti össze. – A szerk.], ott volt egy órás, ahhoz kerültem mint segéd. Ott szerettem dolgozni. Én nem szerettem a kis órákat, nem volt elég kézügyességem, és különösen a kis női órákat utáltam, mert rettenetesen nehéz volt azokkal az apró alkatrészekkel babrálni, ide viszont hoztak nagy, régi ütőórákat, ezeket az állóórákat, s ezeket bízták rám. Ezeket szívesen csináltam, ez izgalmas feladat volt, különösen, ha az ütőóra ütő része romlott el, vagyis nem ütött, vagy nem szólt rendesen. Ezeket ki kellett ókumlálni, hogy hogy lehet visszaállítani a rendszert. Izgalmas, jó munka volt, és nem volt aprólékos. Az órások bevésték az órák hátlapjába vagy az ütőóráknak valahova a fém részébe a névjegyüket és a dátumot, amikor javították. Egymás alá vagy egymás mellé, ahova elfért. Emlékszem, hogy az egyik órába, amit javítottam, be volt vésve, hogy az első javítás időpontja valamikor az 1700-as évek vége volt. Ilyen régi óra volt. Ez az órás egyébként egy ilyen húzatott ember volt, valami kényszeres pszichés betegsége volt, mert teljesen szabályosan, negyedóránként kinyitotta a kasszát, kihúzta, belenézett, becsukta, utána elment kezet mosni, kijött, folytatta, amit csinált. Negyedóra múlva kinyitotta a kasszát, kihúzta, ez kattogott, a kihúzás, becsukta, elment kezet mosni. Mi, segédek mulattunk rajta, de hát kit érdekel, csinálja. Albérletben laktam, onnan jártam dolgozni, és persze minden nap jártam Magdáékhoz vagy Magdával. Magdának volt két régi fiú barátja. Az egyiket Spatz Gyuszinak hívták, az egy állati jópofa zsidó fiú volt, és érdekes módon nekem is jó barátom lett, pedig Magdába volt rettentő szerelmes, s én csaptam le a kezéről. S egy másik fiú, Faragó Pista, az is egy zsidó fiú volt, az aztán el is pusztult a háború idején. Vagy munkaszolgálatosként, vagy internáló táborban, nem tudom, de az elpusztult. Szóval együtt csavarogtunk, jártunk ide-oda, jártunk néha még táncmulatságokba is, ami nekem nem volt jó, mert nem tudtam táncolni. Ha elmentünk ilyen táncos helyre, akkor csak a Gyuszi meg a Pisti tudott táncolni a Magdával, én meg csak néztem őket. De hát ez nem volt baj.

Ezekkel a fiúkkal együtt csavarogtunk. Azután 1943 telén, azt hiszem, decemberben, elmentem az akkori Vasas székházba, ott volt a BMTE-nek, a Budapesti Munkás Testedző Egyesületnek a székhelye is, és beléptem a birkózó klubba birkózni tanulni [Az MTE, azaz Munkás Testedző Egyesületet dr. Előd József orvos (1888–1943) alapította, és 1906-ban kezdte meg működését Budapesten. – A szerk.]. Az egy kemény dolog volt, de azt hiszem, hogy később hasznát vettem, legalábbis fizikálisan. A kezdő birkózókat hozzá kellett szoktatni az izmok és az ízületek bizonyosfajta megerőltetéséhez. Tehát ott először bordásfalon meg talajtornával meg súlyemeléssel meg mindenféle kínzóeszközzel az ízületeinket és az izmainkat szoktatták a majdani igénybevételhez. Ez ment elég sokáig, azután engedtek csak szőnyegre, ahol elkezdtük a birkózófogások tanulását. Ott nem volt akadály a származás, de amikor a németek bejöttek, megszűnt az egylet. Mert ezek a szociáldemokrata párthoz [lásd: MSZDP] tartoztak, azonkívül, ha jól sejtem, nem tudom biztosan, voltak illegális kommunista kötődései is az egyletnek. Szóval addig jártam birkózni. Abból a szempontból volt ez jó, hogy azért az izmaim meg az ízületeim kaptak egy olyan tartást, ami a koncentrációs táborban hasznomra vált.

Éppen birkózómeccsen vagy bokszmérkőzésen voltunk Magdával az egyik nap, és onnan mentünk hazafele a Rákóczi úton, amikor szemben velünk jöttek a német motorosok meg autósok. Így tudtuk meg, hogy a németek bejöttek és megszálltak [lásd: Magyarország német megszállása]. Amikor mi ezt megláttuk Magdával, tudtuk, hogy most mindennek befellegzett. Az apja munkaszolgálatos volt, és már megjött a hivatalos értesítés pár hónappal korábban, hogy eltűnt, ami gyakorlatilag a halálát jelentette. Eldöntöttük, hogy kvázi hivatalosan eljegyezzük egymást. Megmondtuk az anyjának, hogy tekintsen minket jegyespárnak. Annak tekintett. Nem tudtuk, hogy mi lesz a sorsunk, csak hogy ha megússzuk, akkor összeházasodunk.

Március tizenkilencedikén jöttek be a németek, és én nem tudtam a szüleimről jószerivel semmit, de rettentően izgatott, hogy mi van velük. Azt tudtam, hogy a Lajkó bátyám Ukrajnába ment, és róla is jött az értesítés, hogy eltűnt. Sanyi valahol Erdélyben volt munkaszolgálatos, a szüleim pedig Vállajon éltek egyedül mint zsidó család, és nincs egyik fiuk se ott. Nincs velük senki. Engem ez annyira izgatott, hogy azt mondtam, én hazautazom, akármi lesz. Így-úgy készültünk rá, amíg kijött a törvény, azt hiszem, április elején, hogy a zsidók nem hagyhatják el a lakóhelyüket, nem utazhatnak. A sárga csillaggal egy időben jött ki ez a törvény április legelején [1944. április 5-től volt kötelező a sárga csillag viselése házon kívül, az utazási korlátozások pedig április 7-én, az 1270/1944. ME rendelettel léptek érvénybe. Ez a géperejű járművek igénybevételét tiltotta meg, tehát elméletben pl. szekéren vagy gyalog át lehetett menni a szomszéd faluba. Ugyanakkor hamarosan megjelentek a kijárást korlátozó (helyi) rendeletek, a gettózás előkészületeként, valamint rendszeres ellenőrzések is voltak, így ezt a lehetőséget aligha használták ki sokan. – A szerk.].

Én akkor sem mondtam le a hazautazásról, már rajtam volt a sárga csillag, leszedtük. A személyigazolványomba be volt írva, hogy izraelita, azt valahogy kivacakoltuk, beírtuk, hogy ref. [református], és elmentem a Nyugatira, hogy elutazom Vállajra [A háború előtt a mindennapi személyazonosításra katonai igazolvány, valamilyen munkához kapcsolódó okirat (cselédkönyv, iparigazolvány stb.), anyakönyvi kivonat, illetőségi bizonyítvány szolgált. A személyi igazolványt 1954-ben vezették be. – A szerk.]. A Nyugati pályaudvaron már a bejáratnál elkaptak, mert egyrészt valószínűleg látszott, hogy ott volt sárga csillag, másrészt mindenkinek ellenőrizték a papírját, észrevették a kaparást, rögtön elkaptak, egy rendőrt csatoltak hozzám, és felültettek egy villamosra. Bevittek a Keleti pályaudvar mögött a Mosonyi utcába. A gyűjtőfogház volt ott [A toloncház volt ott, amely az ún. toloncok – azaz a rendőrhatóság által illetőségi helyükre szállítandó személyek – átmeneti elhelyezésére szolgáló intézmény. Budapesten az 1870-es években hoztak létre toloncházat a Keleti pályaudvar melletti Mosonyi utcában, megtisztítandó a fővárost a valamilyen szempontból oda nem illô emberek fizikai jelenlététôl. A gyűjtőfogház ugyancsak a Révai Lexikon vonatkozó szócikke szerint „átmeneti (transport-) intézet a letartóztatottaknak az ország központján való egybegyűjtésére és onnan az ország különböző vidékein fekvő büntető intézetekbe továbbszállítására”. Budapesten 1896-ban épült gyűjtőfogház két nagy magánzárka-épülettel és egy kis fogházzal, összesen 800 főnyi befogadóképességgel. – A szerk.]. Ez a rendőr nagyon joviális volt, még azt is mondta, hogy nekem el kell magával számolni. Ha nem kellene elszámolni, azt mondanám, hogy lógjon meg, de hát ugye…. Magda tisztes távolból figyelte az eseményeket. Az állomás közelébe még eljött, ott elváltunk, aztán látta, hogy rendőr visz engem el, és akkor követte, és látta, mikor bevisznek a Mosonyi utcába, és ott becsukódik mögöttem a kapu. Meg is írta a szüleimnek, hogy mi történt. Róla nem tudtak a szüleim. Nem tudom, miért, nem írtam meg nekik, hogy itt van egy lány, de az a levél, amit válaszoltak még a szüleim Magdának, valahogy megmaradt a háború után. Az egy döbbenetes levél volt, mert abban anyám, aki a harmadik fiát is elvesztette, tehát nem tudta, hogy mi van a fiaival, Lajkóról sejtették, hogy már nincs. Sanyiról tudták, hogy Erdélyben van, mert tőle, azt hiszem, egy vagy két hónappal korábban kaptak egy lapot, azt lehetett írni, hogy élek, jól vagyok, csak jót lehetett írni, de tudták, hogy akkor még megvolt. És akkor most eltűnt a harmadik fiuk is, és el lehet képzelni, hogy egy anyának, aki felnevel három fiút, micsoda szörnyűség ezt megélni. És apám is azt írta, hogy három fiút nevelt, és egyiket se láthatja boldog férfiként.

Bekerültem a Mosonyi utcába, egy nagy terembe raktak be, amelyik tele volt nagyjából tizennyolc és hetven év közötti férfiakkal. Mind zsidók voltak, akiket valamilyen okból elkaptak [Leginkább azért „kapták el” őket, mert zsidók voltak. Magyarország német megszállásának első napjaiban Budapesten a rendőrök az utcán, pályaudvarokon, villamosmegállókban stb. szedtek össze zsidókat, akik vagy a toloncházba kerültek, vagy Kistarcsára, majd mindkét helyről Auschwitzba. – A szerk.]. Nagy volt a zűrzavar, a siránkozás, a büdösség, szóval nagyon rossz élmény. Én próbáltam valami csendesebb sarkot vagy ilyesmit keresni. S ott rábukkantam egy hattagú társaságra, akik az egyik sarokban ültek és beszélgettek, nem jajveszékeltek. Én leültem melléjük, talán valahogy nyugodtabb lesz a dolog, és az egyikük elkezdett velem beszélgetni. Mondták, hogy mióta nem ettek rendes ételt meg egyebek, s nálam volt egy táska, amit a menyasszonyom hozott, tele volt kajával, mondtam, hogy nálam van kaja, megosztom velük. Megnézték, azt mondták, hogy ez három napra elég lesz mindegyikünknek, hogyha nagyon célszerűen osztjuk el. Akkor én nem gondoltam arra, hogy ez a teljesen spontán cselekedet az életemet fogja megmenteni. Mert ez a társaság, ezek börtönből vagy internálótáborokból kerültek oda, s a vezetőjük, aki elkezdett velem beszélni, szóval aki a rangidős volt köztük, az egy több mint kétéves börtönbüntetés után került ide, ezek kommunisták voltak. A hatból négy effektív mozgalmár volt, kettő csak olyan véletlenszerűen sodródott a mozgalomhoz, de azokat is elkapták. És akkor beszélgettünk mindenféléről, és megosztottuk a kaját. Az, hogy kommunisták voltak, nekem semmit nem jelentett. Csak kérdezte a Karcsi, hogy én miért vagyok ilyen nyugodt, hogy nem hisztizek, mint a többiek. Mondtam, mit segít rajtam, ha hisztizek. Mondom, de ha ti hagyjátok, hogy veletek maradjak, akkor ez különben is egy nyugodt helyzet. Mondták, hogy ebben nekik már rutinjuk van, akkor derült ki, hogy mik, mert nem értettem, mi az, hogy rutinjuk van az ilyen helyzetekben. Karcsi nagyon halkan beszélt, kicsit rekedtes, halk hangja volt, mondta, hogy ezt is úgy kapta, hogy egyszer jól megverték, magánzárkába zárták, hidegbe, s akkor berekedt egy életre. Csendes volt az illegális neve.

A gyűjtőfogházból kivittek minket a Keleti pályaudvar valami külső részére, ott álltak a vagonok, betereltek bennünket. Csendőrök voltak a kísérők. Ez a Karcsi mondta, hogy arra vigyázzunk csak, hogy együtt maradjon ez a kis társaság. Így mentünk le Nagykanizsára, egy nagy gyűjtőtáborba [Nagykanizsán 1942 óta működött egy internálótábor gazdasági bűncselekmények miatt elítélt bűnözők számára, a későbbiekben politikai foglyokat, menekülteket és állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidókat internáltak itt. 1944 áprilisában Zala megye határhoz közeli részeit a jugoszláv partizánok akcióira hivatkozva hadműveleti területté nyilvánították, és ezen az alapon április 19-én a zsidó származásúakat összegyűjtötték (külön e célból Szombathelyről idevezényelt rendőrökkel). 8740 embert szállítottak Nagykanizsára. Egy részük a gettóba, más részük az internálótáborba került, ahonnan – mint Randolph L. Braham írja „A magyar Holocaust” (Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/) c. könyvében – április 29-én a 16 és 60 év közötti férfiakat „kivételességi alapon” Auschwitzba deportálták. Mint egy interjúból tudható, nemcsak férfiak, hanem nők is voltak az április 29-én Auschwitzba indult szerelvényen, amely részben a gettóból összegyűjtött embereket szállította el, részben a nagykanizsai internálótábor foglyait. Lásd a Leicht Ferenccel készített interjút. – A szerk.]. Ottan több százan lehettek már. Ott kezdődött el az a dolog, ami a túlélést lehetővé tette, mert ott voltak mozgalmárok már vagy húszan-huszonöten, nem emlékszem pontosan. Ez a húsz rögtön befogadta a hatot, és rögtön megszervezték a társaságot, tehát rögtön kellett vezető, vezetőség pontosabban, és megbeszélték, hogy a társaságnak milyen magatartást kell tanúsítania. A Karcsi lett a társaság vezetője, mert ő ült a legtöbbet. Ez volt a rendfokozat. Azokból állt ez a csoport, akik valamilyen módon kötődtek a munkásmozgalomhoz. Én meg egy senki voltam, engem senki nem ismert, semmi kapcsolatom nem volt, és mondták, hogy ez kicsoda, ez nem lehet köztünk, mármint a csoport tagja. De a Karcsi, akinek tényleg tekintélye volt, azt mondta, hogy ha ő nem, akkor én sem. Tehát befogadtak.

Nagykanizsán gyűjtöttek össze, ott voltunk néhány napig, azután onnan elvittek. Beállt egy vagonsor, betereltek, és elvittek bennünket a Vág völgyén át Auschwitzba. Gyönyörű út volt. Én ott néztem a réseken a tájat, mondtam, ha túlélem, ide el kell jönni. Mert olyan szép a vidék. Auschwitzban elmentünk Mengele előtt, mi jobbra kerültünk, mert mind fiatal és munkaképes embernek látszottunk [lásd: szelektálás]. Ott a szokásos menetrend volt. Bevittek bennünket a táborba, ott mindent elvettek tőlünk, meztelenre vetkőztettek. Fürdés, fertőtlenítés, hajnyírás kopaszra és középre egy csík a fejre, hogy akárhol vagyunk, meg lehessen ismerni, hogy ezek häftlingek [Német: ’fogoly’ – A szerk.]. Adtak csíkos ruhát, egy ilyen, azt hiszem, facipőt, nem biztos, arra már nem emlékszem. Az egész körülbelül tizennyolc órát tartott, és már vittek bennünket az állomásra. Tehát valamiért nagyon sürgősen szükség volt a munkánkra.

Én nem tudtam semmit. Ők [a kommunisták] sejtettek valamit, mert mondták, hogy Auschwitzba fogunk jutni. Ők valamit tudtak már erről. De hogy ott mi lesz velünk, arról nem tudott senki. Mengeléről nem tudtak. De az egyértelmű volt, hogy az Mengele volt. Nem, mert bemutatkozott nekünk, hanem, mert később, amikor már elmesélték, hogy ki az a Mengele, akkor egyértelműen ráismertünk.

Május elsején érkeztünk Auschwitzba, ez úgy megragadt, május elseje és másodika között. Úgy látszik, annyira sürgős volt a dolog, hogy minket nem bélyegeztek be, nem adtak számot, tehát énnekem nincs számom [Számot az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára tetováltak, az alkaron, a belső könyökhajlatban egy négy-, öt- vagy hatjegyű számot és esetleg betűjelet is. Ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.]. Auschwitzból annyit láttunk, amennyit az átvonulás során láttunk, és onnan rögtön vonattal elvittek egy Wüstegiersdorf-Blumenau nevű helyre [A gross-roseni koncentrációs tábor egyik altábora volt. – A szerk.]. Az Sziléziában van, ahol egy elhagyott vagy kiürített gyárban volt a tábor. Ott már volt előttünk is egy társaság. Amikor megérkeztünk, ott volt egy Rothman Mityu nevű, németül kiválóan beszélő, egyébként kárpát-ukrajnai fiú, aki az SS irodáján dolgozott, tehát a táborirodán. Ő tudta, hogy érkezik egy olyan társaság, aki munkásmozgalmi. Hogy honnan tudta, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy amikor megérkeztünk, akkor ő a csoporttal azonnal kapcsolatba lépett, és ő intézte úgy a dolgokat, hogy együtt legyünk, Minket rögtön úgy sorolt be, hogy a lágernak egy viszonylag jó helyén kapjunk elhelyezést. Ott ez a társaság összeállt azokkal, akik ott voltak már, akkor megint megalakult a csoport, és ott megint felvetődött, hogy ez ki. S akkor a Karcsi megint letette a voksot mellettem, úgyhogy bent maradtam ebben a társaságban, ami nagyon fontos volt, mert a társaságnak volt egy önvédelmi reakciója. Egyrészt együtt voltak, másrészt nem engedték, hogy a társaság tagjai folyton az elvesztett dolgokról meg a múltról meg a szörnyűségekről beszéljenek, ami van, hanem arról, hogy amit átélünk, ahhoz hogyan tudunk alkalmazkodni.

A mi csoportunk az állomásra került, Wüstegiersdorf-Blumenaunak volt közös állomása. Az őrség SS volt. Az állomáson a munka felügyeletét todtisták [lásd: Todt Szervezet] csinálták. Az állomáson volt egy civil, mindig civilben volt, de mondták, hogy todtista, és az osztotta be a munkát. Az szabta meg, hogy mikor mit kell csinálni. Azokat az árukat kellett kirakodni, amik vagonban érkezetek ide, és valamiért itt rakták ki, itt volt rájuk szükség. Úgyhogy mi nagy, nehéz munkagépeket is leszedtünk a vagonokról. Ott nagyon kellett vigyázni, hogy ne történjen baj. Ő elmagyarázta, hogy mit csináljunk, és mi csináltuk, úgyhogy tűrhetően ment a dolog. Az volt az előny, hogy hetente egyszer vagy kétszer érkeztek élelmiszerek, zöldség főleg. Arra tisztán emlékszem. Ezeknek a mozgalmiaknak rutinjuk volt abban, hogy kell ezeket a szajrékat begyűjteni. Azt csinálták, hogy ha jött krumpli, akkor egy zsák krumplit elvettünk, és azt betettük a platzmeisternek, aki az állomás egész területének a felügyelője volt, az irodájába. Ő tudta, hogy ez honnan származik, de tudomásul vette, hogy ott van a krumpli, és attól kezdve nem törődött azzal, hogy mi mennyit lopunk el, s ugyanúgy volt minden mással is. Jött paradicsom, sárgarépa, zöldség és káposzta. A káposzta nekem azért különösen fontos, mert egyszer a vagonban, kirakodás közben, elkezdtem a nyers káposztát enni. Az nagyon jó és egészséges is. Mikor éppen ettem, belépett egy SS a vagonba. Elkapott, már ott adott egy frászt a vagonban, elvitt a platzmeisterhez, és azt mondta, hogy ezt a pasast írja le a létszámból, mert agyonlő. Na most én órás voltam, órássegéd. A platzmeisternek elromlott egy órája, és kérdezte, hogy van-e órás köztünk. Én órás voltam, odaadta, mondtam, hogy milyen szerszámokat hozzon, hogy megjavítsam, és megjavítottam. Ment az óra. Amikor ez az incidens történt, addig dumált az SS-nek, hogy az adott egy frászt, amitől kirepültem az izéből, de nem lőtt. Megúsztam. A Karcsi, aki ott is a csoport vezetője lett, nagyon lehordott, hogy ilyet ne csináljak, mert ez nemcsak rám veszélyes, hanem rájuk is. Különben is a csoportban volt egy alapelv, hogy bárhol bárki szerez valamit, ami hasznosítható, azt be kell vinni, és majd a csoport dönti el, hogy mit csináljunk vele. Együtt megesszük, vagy értékesítjük. Ott először cibálta meg a halál a bajuszomat, mikor ez az eset volt az SS-szel. Másodszor síneket raktunk le vagonokból, vasúti síneket. S egyszer az egyik sín, már nem tudom, hogy történt, felment magasra, és zuhant lefelé. És engem egy ott dolgozó munkás, német, berántott a vagon alá. Ha nem rántott volna be, pont a fejemet zúzta volna szét. Ezt is megúsztam. Voltak német munkások, nem sokan, akik velünk nagyon csínján érintkeztek, mert ők is féltek.

Egyszer aztán rájöttünk, hogy valami baj lehet a fronton, mert jöttek olyan vagonok, hogy látszott, amit tudtak, azt feldobálták, és ahogy volt, úgy jött a vagon. Nyilvánvaló volt, hogy valahol a frontról nagyon gyorsan kell nekik eljönni. Ott találtunk például egyszer egy egész láda szűzdohányt. Az egy kincs volt. Az egy érdekes dolog volt, a dohányosok képtelenek voltak lemondani a dohányzásról még ilyen körülmények között is, képesek voltak a kenyerüket odaadni, hogy dohányt kapjanak. A dohányból kenyér lett, mert egyik sem dohányzott közülünk akkor, és más kajához hozzájutottunk.

Amikor minket betelepített a Mityu ennek a gyárépületnek az egyik szobájába, priccseken aludtunk vagy feküdtünk. A szomszéd helyiségben volt egy másik csoport, amelyiken látszott, hogy szintén valami szervezett banda. Kiderült, hogy ezek kasszafúrók. Magyar zsidó kasszafúrók voltak, ez volt a szakmájuk. Elfogták őket, s mert zsidók voltak, internálták őket, és idekerültek. Azonnal elkezdtek velünk kommunikálni. Azt mondták, hogy amíg ilyen helyzetben vagyunk, ha valami adódik, működjünk együtt, mert több esélyünk van arra, hogy nem pusztulunk el. Elfogadtuk. Úgyhogy a kommunista társaság meg a kasszafúró társaság egy kölcsönös, egymást segítő szervezett erő volt. Ott dolgoztunk már régen, amikor egyszer, valamikor október vagy november táján, amikor már jöttek a hidegek, adtak nekünk rendes cipőt, télikabátot, ebből tudtuk, hogy akkor még nincs baj, szükség van ránk. És valamikor december közepe táján jött a Mityu, hogy új munkahelyre fogtok kerülni. Egy nagyon-nagyon komoly munkahelyre. Vigyázzatok, de nagyon sokat lehet profitálni a munkából. A másik csoport, amelyik ugyanerre a munkára lett beosztva, a kasszafúrók társasága volt. Kiderült, hogy a mi lágerünktől teherautóval körülbelül egy félórányi, háromnegyed órányi helyre mentünk, ahol egy óriási élelmiszerraktár volt. Ott volt ennek a körzetnek, valószínűleg a német katonák egész csoportjának az élelmiszerraktára. A feladat az volt, hogy ebből a raktárból teherautókkal egy ugyancsak körülbelül félórára lévő másik állomásra vigyük az árut, és berakodjuk. Természetesen ott ment a kajalopás. A lopás úgy ment, hogy este visszavittek minket a lágerbe, és mindig volt valami olyan helyen jó minőségű lopott áru, hogy a lágerőrség megtalálja nálunk. Ez először kísérlet volt. Megtalálták, egy szót se szóltak. Tehát tudtuk, hogy jól van, lophattok, de nekünk mindig jusson. Úgyhogy ez rendszerré vált. Ez körülbelül két hétig tartott.

Ez a két hét két dologra volt jó. Egyrészt erős fizikai munkát végeztünk, másrészt úgy feltápláltuk magunkat kiváló dolgokkal, konzervekkel, lekvárokkal, amit csak el lehet képzelni, ezekből mind fogyasztottunk. A másik nagy dolog volt ennél a csoportnál, hogy nem kell mindig keseregni. Ebben a mi társaságunkban egy csomó értelmiségi ember volt. Volt egy író, volt egy másik, aki mikor hazajöttünk, a budapesti fürdőknek lett a főigazgatója. A többiek is mind olvasott, tanult emberek voltak, vagy autodidakta módon, vagy iskolázottak. Amikor az idő engedte, akkor ez a társaság leült, és elkezdett irodalomról meg történelemről meg mozgalmi kérdésekről beszélgetni, tehát lefoglalta önmagát, hogy ne arra gondoljon, hogy mi lesz. Én ebben a társaságban, amikor irodalomról volt szó, egy élő könyvtár voltam a számukra. Én mondtam az idézeteket. Nagyon érdekes volt, hogy ezek a kommunisták a különböző szektájukat megtartották. Volt olyan, aki igazi kommunista volt, volt olyan, aki szektariánus volt, ez a Demény-féle szekta [lásd: Demény Pál]. Voltak, akik betű szerint ragaszkodtak a marxi-lenini tanításhoz. Én már csak utólag vontam le a különbséget. Voltak, akik nem voltak ilyen szigorúan hívő kommunisták, voltak, akik azt mondták, hogyha hazajövünk, nem szabad a Szovjetunióval együtt maradni, hanem másképp kell megcsinálni. Ezekből a vitákból nem sokat értettem, csak mulattam rajtuk, hogy mit vitatkoznak ilyen izéken. Egyszer megkérdeztem a Karcsit, hogy tulajdonképpen miért állt ki mellettem. Akkor mondta, hogy én anélkül, hogy bármi viszonzásra számíthattam volna, felajánlottam, amim volt. Azt mondja, ez olyan ritka tulajdonság, hogy ezt ő igenis honorálja, és figyeljem meg itt a társaságot, mert rá fogok jönni, hogy egy csomó van, aki ilyen helyzetben nem ajánlana fel semmit. A másik nagyon fontos dolog volt, hogy a láger konyhájában olyanok dolgoztak, akik valamilyen oknál fogva szimpatizáltak ezekkel a mozgalmárokkal. Valószínűleg a Mityu mondhatta meg, hogy ott van egy ilyen társaság, mert ha bevonultunk este, akkor kiosztották a csajkába vagy valamilyen nyavalyába az ételt. Megettük, felmentünk, és fent a mi szobánkban mindig vagy már ott volt, vagy megérkezett egy teljes badella [értsd: nagy lábos, edény] kaja. Tehát mi – akár rossz volt, akár nem volt rossz – rendesen jóllaktunk. Úgyhogy az, hogy én ehhez a csoporthoz kerültem ezzel, hogy megosztottam a kaját, az tényleg az életet jelentette.

Volt egy drámai esemény. Az egyik fiú a lágerból megszökött. Miután mindennap volt appell, létszámellenőrzés, rögtön rájöttek, hogy megszökött. S akkor elterjedt a híre, hogy ha nem találják meg, s nem kerül vissza, akkor a meglévő állományból fognak kivégezni valakiket. Hogy kiket és milyen alapon, azt nem lehetett tudni. De sajnos visszakerült, illetve nekünk nem sajnos. Egy húsz év körüli fiú volt, kiállították az egész lágert, őt is, és közölték, hogy felakasztják a szemünk láttára. Felállították egy sámlira, a nyakára kötelet, és kihívták az apját. Ott volt az apja köztünk, és az apjának pisztolyt szegeztek a fejének, hogy rúgja ki a sámlit a saját fia alól. Kirúgta. És végignézte. Én azt reméltem, hogy kirúgja a sámlit, elsütik a pisztolyt, aztán kész. Apa és fia is. De nem. A fiú haláltusáját végignézte, de aztán megőrült. Drótkerítés volt, nagy kőkerítés is, de egy részen drótkerítés volt [a tábor körül]. És öt toronyban volt az őrség, ott éjszaka átmenni az udvaron egy hidegrázás volt, ha valakire rájött a kimenés, mert ilyen latrina volt a gyárépülettel ellentétben, a nagy udvarnak a másik végében. Ha valaki nem tetszett, mondjuk, az őrnek, akkor azt szó nélkül lelőhette. Ezt az apát, ezt lelőtték. Körülbelül egy hét múlva, mert nekiment a drótkerítésnek.

Ez ment valamikor [1945.] januárig, akkor már azt is tudtuk, hogy valahol nem messze van a front. Tudniillik annál az állomásnál, ahol berakodtunk, hallani lehetett messziről és halkan az ágyúdörgést. Mikor kiürítettük az ELO-t [ellátó osztályt, az élelmiszerraktárt], még egy pár napig voltunk ott, amikor a társaságot felsorakoztatták, és kiderült, hogy elvisznek bennünket. A Mityu se tudta, hogy hova megyünk. S akkor a társaságot elindították gyalogmenetben a Sziléziát Csehországtól elválasztó hegyeken át. Hó esett, nagy hóban gyalog mentünk egész nap. Aztán egy pajtában aludtunk, és másnap ment tovább a társaság. Itt volt két érdekes eset, ebben a menetben. Az egyik, hogy ellentétes irányban velünk, ment egy csoport, azok csak nők voltak. Ők olyan tizenöt vagy húsz méterre vonultak ellenkező irányba. S egyszer, az egyik nő átkiáltott nekem, hogy Pali. Megismertem, a pesti nagybátyám szomszédja volt. És akkor mondta, hogy „Jól vagy?”. Jól. Te is? Ő is. Ha hazajut valamelyikünk, mondja el, hogy találkoztunk, mikor és hol. Hogy tudjanak valamit. Ugye akkor még a hazamenés messze volt. A cseh oldalon Trautenau volt az állomás neve, oda érkeztünk [Trautenau (Trutnov) – cseh város a lengyel határ mentén, a cseh lenipar egyik központja. – A szerk.]. Ott következett az újabb bevagonírozás. Rögtön tudtuk, hogy nem munkára visznek bennünket, mert kíméletlenek voltak. Rugdosták a társaságot, kiabáltak, ütötték, s hajszolták az embereket be a vagonokba. A mi társaságunk csak egyre törekedett, hogy együtt maradjon, és egy vagonba kerüljön, lehetőleg későn. Tehát mindig lemaradtunk valamilyen technikával. A kasszafúrók persze rögtön vették a lapot, és ők is velünk együtt maradtak. A végén az utolsó vagonba kerültünk be. Ez egy borzasztó dolog volt, mert itt százhúsz embert tettek egy marhavagonba. Amikor munkára vittek, csak hatvanat. Tehát itt valami rettenetes zsúfoltság volt. A marhavagonnak volt a két végén ilyen kis ablak, az is be volt szögesdróttal fonva. Na most, mi az egyik végét foglaltuk el a vagonnak, a kasszafúrók a másik végét. Közénk bezúdult a többi, akik elkezdtek ott dulakodni, verekedni, ordítozni. Mi tudtuk, hogy így nem lehet. Ha nem nyugodtan próbáljuk átvészelni ezt a szállítást, akkor ott meg fognak halni. Úgyhogy mi az egyik oldalról, a kasszafúrók a másik oldalról kiabálva és verve csillapítottuk le a társaságot, és elértük azt, hogy a társaság egyik fele, közülünk is meg ezek közül a köztes társaság közül is ülni tudjon, a másik fele csak állni tudjon. Tehát felváltva ültünk és álltunk. Ennek megvolt a rendje. Amikor behajtottak bennünket, mindenki, már aki ügyes volt, kapott egy kenyeret, mert nem odaadták a kézbe, hanem dobták. Aki nem kapta el, annak nem volt. Volt egy fiú köztünk, egy nagyhangú, erős hangú pasas. Azt bízták meg, hogy mondja meg magyarul meg németül – mert akkor itt már nem csak magyarok voltak –, hogy ne egyék meg a kenyeret egyszerre, hanem osszák be. Minden napra egy kicsit, mert különben nem lehet tudni, hogy mi lesz. Vizet nem adtak. Elindult a vonat.

Megindult a vagon, és Csehországon át vittek bennünket. Hét vagy nyolc napig utaztunk. Volt egy kevés kenyér, elosztva, és nem volt víz. Csehországban mikor megálltunk állomásokon, rendszerint valahol a külső részén a pályaudvarnak, ott voltak mozdonyvezetők meg vasutasok, csehek. Azoknak izéltünk, hogy adjanak vizet. Körülnéztek, és ha nem volt SS a láthatáron, akkor valamilyen edényben benyújtottak mindig vizet, és akkor az volt a dolog, hogy ezt a vizet el kellett osztani úgy, hogy mindenkinek jusson legalább egy korty. Csak annyit adtak. Így mentünk át Csehországon. Mi csak azt tudtuk, hogy nyugat fele, Nyugat-Németország fele megyünk, Bajorország felé. Eljutottunk az egyik leghírhedtebb koncentrációs lágerba, Flossenburgba. Ott is arra vigyáztunk, hogy együtt maradjunk.

Az utaztatást a mi vagonunkban mindenki túlélte. Az összes többi vagonban öt, hat, tíz holttestet dobáltak ki. Agyonnyomták meg agyontaposták egymást. Nem volt szervezettség. Bevittek Flossenburgba gyalog, ott már tudtuk, hogy koncláger lesz, mert úgy bántak velünk. Amikor megérkeztünk Auschwitzba, ott ki volt írva a kapun, hogy Arbeit macht frei [Német: ’A munka szabaddá tesz’. – A szerk.]. Akkor gondoltam arra, hogy mi az, hogy a munka szabaddá tesz, amikor a szabadságnak még az árnyéka sem lehetett a közelünkben. Itt jöttem rá Flossenburgban, hogy van a szabadság teljes hiányában is fokozat. Mert ha munkatáborba visznek, akkor is állatnak tekintenek, de úgy bánnak velünk, hogy tudjunk dolgozni. A konclágerben pedig csak állatok voltunk. Tehát ott levetkőztettek meztelenre, ilyen üstök voltak felállítva, amelyekben rotyogott a víz, abba beledobták a ruháinkat, minket pedig slaggal – ez februárban volt – fertőtlenítettek le. Ötös sorban mentünk a barakkok felé. A külső őrség SS volt, a belső őrség vagy felügyelet német köztörvényes bűnözők voltak. Ahogy mentünk befele, odajöttek a társasághoz, és kiragadtak egy-egy embert, és azokat a szemünk láttára halálra verték. Homokkal töltött, kerek korbácsuk volt. Addig verték, míg meg nem halt. Szóval ez egy borzalmas dolog volt. Ezzel nyílván a megmaradóknak akarták megmutatni, hogy itt ez a rend. Mi együtt tudtunk maradni, közülünk nem vittek el senkit, s aztán betelepítettek a barakkokba. Ott már zsúfoltság volt, nem olyan, mint a munkalágerban, és ott olyan ételeket adtak, amitől a gyengébb emberek hasmenést kaptak meg hánytak meg elpusztultak. Az elpusztult embereket, a halottakat vagy nem is egész halottakat meg ilyen saroglyára rakták, azokat nekünk kellett betolni. Ott volt égetőkemence, és oda be kellett dobni. Ezeket elégették. S ott mondtam egyszer a Karcsinak, aki legközelebb állt hozzám, Ady után szabadon, hogy „örökös itt a lélekjárás, a kripta-illat és a köd” [Az idézet Ady „A vár fehér asszonya” c. verséből van. – A szerk.]. Azt mondta, hogyha Ady itt lenne, akkor sem tudta volna jobban megírni a helyzetünket.

Ott voltunk körülbelül három hétig, s akkor kihirdették, hogy akinek vasipari szakmája van, az jelentkezzen. Tudtuk, hogy a munka szabaddá tesz. Én órás voltam, az végül is vasipar, én is jelentkeztem. Aztán még egy csoportot elkülönítettek, és maradt egy harmadik csoport. Ebben a harmadik csoportban volt a mi társaságunknak a nagyobb része. A vasipariak közé, ahova én kerültem, kerültünk hatan. A harmadik csoportba, azt hiszem, ketten vagy hárman ebből a társaságból. Tudtuk, hogy elmegyünk. Ki erre, ki arra. A csoportokat elkülönítették dróttal is. S akkor odajött egyszer a Karcsi, és azt mondta, hogy ők úgy gondolják, hogy ennek a hat fiúnak, én legyek a vezetője. Ez azt jelentette, hogy ha valami van, akkor hallgassanak rám. Én azt hittem, hogy ilyen nincs. Egy kispolgár, aki bekerült a társaságba, én, a kispolgár lettem a hatnak a „vezetője”. Minket hamarosan kivittek az állomásra, megint nem volt verés, nem volt kiáltozás, nem volt rugdosás, hatvan egy vagonban. Mi már akkor tudtuk, hogy dolgozni visznek. S dolgozni még mindig jobb, mint tétlenül feldobni a talpát az embernek. Elvittek Regensburgba [Ez a flossenburgi koncentrációs tábor egyik altábora volt. – A szerk.]. A regensburgi vasúti pályaudvart teljesen lebombázták. Minket azért vittek oda, hogy állítsuk helyre a közlekedést. Az volt a dolgunk, hogy megfelelő munkavezetőkkel a vasúti síneket rendbe hozzuk, legalább két pályát. Sietni kellett, hajtani kellett, de azért mikor bevittek a lágerba, szalma volt leszórva, és azon valami pokrócféle, tehát hagytak aludni bennünket, enni is adtak, és dolgoztunk a pályaudvaron. Nem tudom, mennyi idő alatt, de két sínpárt helyreállítottunk, úgyhogy megindult a közlekedés. Ez a közlekedés aztán azon a két sínpáron másfél napig tartott körülbelül, mert két hullámban megjelent harminc-harminc amerikai bombázógép. Azok szépen elkezdték bombázni ezt a dolgot. Az SS-ekkel együtt, akik velünk voltak, futottunk valami kiserdő felé, hogy a bombák elől elmeneküljünk. De gyújtóbombát is dobtak, az meg össze-vissza ment, és egy csomót közülünk is meg az SS közül is eltalált. Amikor jöttünk vissza a kiserdőből, amikor a bombázás vége volt, akkor ottan hullák hevertek. Az életben maradt SS-ek nem engedtek oda, mert nem tudták, hogy mennyi a német a hullák között, és nem akarták, hogy mi lássuk. Így mentünk vissza az állomásra. Akkor aztán mi megint jól jártunk, mert az állomáson kiégett vagonok álltak össze-vissza, és a kiégett vagonokban sült krumpli volt, megsült a tűztől, meg karamella, mondhatnám, égetett cukor meg ilyesmi. És mi amennyit tudtunk, teletömtük a ruhánk ujját meg a nadrág szárát. Tehát vittünk kaját. Ott volt egy másik élmény, ami úgy maradt meg bennem, hogy ma is előttem van, ha elmondom. Mert ott össze-vissza mentünk át az állomáson. Figyeltek minket, hogy nehogy elszökjünk, de nem lehetett rendezetten átvonulni. Én mentem egy sínpár mellett, ami mellett állt egy ilyen betonbunker. A sín és a betonbunker között ott feküdt két szénné égett német katona. Ma is látom, a rendfokozatuk nem égett el, mert az fémből volt, s az egyik katonának a hasán egy körömvágó olló, ma is úgy látom, mintha akkor lenne. Akkor én örültem. Amikor beértem a lágerbe, akkor már nem örültem. Azt mondtam, hogy úgy látszik, elérték azt, hogy állatokká váltunk. Nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is. De hát ez nem volt érdekes, mindegy.

Akkor még kivittek az állomásra háromszor bennünket, a romokat el kellett takarítani meg a saját embereinket, akiket külön ott hagytak szanaszét, a németeket elvitték. Azokat el kellett temetni, ott azon a földön, ahol futottunk. Egyszerűen bedobáltuk őket a bombatölcsérekbe, és leföldeltük. Három vagy négy nappal ezután megint ordítás, rugdosás, verés, kiabálás, sorakozó, úgy, ahogy voltunk, s azonnal elindítottak bennünket valahova. Ez április elején lehetett, csak arra emlékszem, hogy még nagyon hideg volt, és időnként ha vaseső is esett. Gyalog mentünk, az én öltözékem volt a csíkos ruha, egyik lábamon teniszcipő volt, a másikon nem volt semmi. Körülbelül ilyen öltözékben indult el a csoport, és éjjel mentünk. Amikor már kezdett világosodni, betereltek bennünket parasztgazdaságok csűrjeibe, és ránk zárták az ajtót. Ott az volt az első dolgunk, hogy akármit találtunk enni, megkeresni és enni, nyers krumpli, nyers marharépa, ami ehető volt, azt megettük. Egyszer egy olyan helyre hajtottak be, ahol éppen elkészült a moslék a disznóknak. Ebből a disznóknak nem jutott egy falat sem, mert befaltuk. A gazda csak nézte, hogy mit csinálunk, az őrség elkezdett ordítani, de a gazda leintette őket, hogy hagyjanak enni. Már úgy látszik, ekkor nem volt olyan nagy a német öntudat. Ez a menetelés kilenc vagy tíz napig tartott, amikor egy helyen, ahol szintén egy ilyen pajtában szállásoltak el bennünket, reggel nem volt ébresztő. Nem tudtuk, hogy mi van. Kimentünk a pajtából, SS-nek nyoma se. Leléptek, otthagytak minket, kész. Itt volt először haszna annak, hogy én voltam a hat embernek a vezetője. Mert a többiek rögtön elindultak megkeresni az SS élelmiszerraktárát és bezabálni. Én azt mondtam az enyéimnek, hogy ne menjünk. Ha mi ott bezabálunk ilyen nehéz, zsíros meg mindenféle nem tudom, milyen ételeket, akkor el fogunk pusztulni, mert a gyomrunk meg a beleink nem fogják bírni. A hatból öt hallgatott rám, az egyik elment, azt többet nem is láttuk. Mi öten viszont elmentünk, és egy kert végében lévő pajtába mentünk be, ott volt szalma, ott beágyaztuk magunkat a szalmába, és mondtam, hogy itt kell maradnunk. Az SS elment mellőlünk, de még nincsenek itt az amerikaiak, a fene tudja, hogy mi lehet még, várjuk meg itt az amerikaiakat. S még nagyon szerencsénk volt, mert este jött egy asszony, hozott ennivalót, méghozzá tejet és főtt krumplit, azt meg lehetett enni. Ez az asszony minden nap kétszer kijött, és hozott valami tápláló, de könnyű ételt. Úgyhogy mi ott vészeltük át ebben a pajtában ezt a pár napot, amikor megjelentek az amerikai katonák a ház előtt, ott vonultak. Akkor aztán kijöttünk, mert azt mondtuk, most már akkor tényleg szabadok vagyunk. Laufennek hívták ezt a községet. Amikor Laufennél felszabadultunk, akkor május elseje volt. Amikor Auschwitzba értem, május elseje volt.

S akkor elindultunk hazafelé. Salzburgon át kellett jönni, és onnan Magyarország felé. Na ott aztán mindenféle kalandban volt részünk, amit nem részletezek. Mikor Salzburgba értünk, akkor azt mondtam, hogy egy apácakolostort keressünk, mert ott biztos, hogy adnak segítséget. Meg is találtunk egy apácakolostort, azok bevittek, fürdőt csináltak a számunkra, megetettek bennünket, és aztán kérdeztük, hogy merre menjünk tovább. Azok mondták, hogy Linz felé a legjobb, ott végig út vezet, és akkor eljutunk majd haza. Salzburgban ért bennünket a háború vége. A város szélén egy csűrnek a padlására feküdtünk, ott széna volt, szalma volt, tehát jól elhelyezkedtünk. Akkor már volt sok mindenünk, mert ahogyan jöttünk, amerikai frontcsapatok által már elhagyott táborokat találtunk, ahol volt bakancs, pokróc, mindenféle, úgyhogy egy ilyen padlásra vettük be magunkat, és elaludtunk. Egyszer engem ráztak ezek a fiúk, hogy ébredjek fel, mert újból folyik a háború. Mondtam, hogy itt valami nem stimmel. Odamentem – ezek olyan réses padlások voltak [Álló deszkalapokból ácsolt, szellős padlás – A szerk.] –, és láttam, hogy világító lövedékek meg rakéták röpködnek. Mondtam, nem kitört, most fejeződött be. Mert azt regényekből tudtam, hogy olyankor kilövik a töltényeket, ha vége a háborúnak. Tehát ekkor volt vége a háborúnak. Aztán elindultunk gyalog Linz felé. Útközben folyók voltak, megfürödtünk, és bementünk amerikai táborhelyekre. A táborhelyeken az őrség hívta a tolmácsot, a tolmács mindig tudott jiddisül, ötünk közül ketten tudtak jiddisül. A tolmács hívta a parancsnokot, elmondta neki, hogy ezek szabadult häftlingek, asztal, teríték, ami szem-szájnak ingere, ki volt rakva. Így mentünk napokon át, hogy mindennap jól laktunk. Osztrák parasztházaknál éjszakáztunk, május volt, sütött a nap, ettünk, fürödtünk. Így érkeztünk meg Linz mellé, Hörschingbe [A hörschingi légitámaszpont 1945 májusától kórházként működött, ahol a koncentrációs táborokból szabadult áldozatok lábadozhattak hazatérésük előtt. – A szerk.]. Útközben már mondták, hogy Hörshingben van egy nagy gyűjtőtábor, ahova a környéken kiszabadult zsidókat az amerikaiak összegyűjtötték, és ott próbáltak valamit csinálni velük.

Úgy érkeztünk oda, hogy úgy néztünk ki, mint a legegészségesebb emberek. Ennek a tábornak volt egy vezetősége, azok először azt mondták, hogy nem vagyunk zsidók, nem létezik, hogy zsidók vagyunk. Biztos SS-ek vagyunk, és csíkos ruhával álcázzuk magunkat. Nahát a két jiddis elkezdett velük jiddisül beszélni, aztán elő kellett mutatni a körülmetélt bizonyítványainkat is, s akkor elhitték, hogy zsidók vagyunk. Ott aztán megint lefürdetés, fertőtlenítés, szállást kaptunk, ott ismertem meg a DDT-t, később sokáig volt itt is a fő rovarirtószer [1939-ben felfedezett szerves klórtartalmú rovarölő szer. Sokáig nagyon kedvelt volt, mert sokféle rovart elpusztított, és nem tűnt veszélyesnek az emlősökre nézve sem, de az 1960-as évekre bebizonyosodtak káros hatásai, ezért 1970-ben betiltották. – A szerk.]. A DDT vízzel keverve kilocsolható szer volt, ami akkor még újdonságnak számított, elpusztította a rovarokat. Szóval a csíkosokat beakasztottuk egy szekrénybe, hogy majd hazahozzuk mementónak. Aztán egy nap kinyitottuk a szekrényt, teli volt fehérre kiéhezett tetűvel. Akkor azonnal megfogtuk, volt kint az udvaron egy tűzrakás, beledobtuk. Én ott kaptam egy betegséget. Egyszer csak arra ébredtem, hogy kórházban vagyok. Kiderült, hogy napokig negyven fok körüli lázam volt, rosszul lettem, és úgy kerültem be a kórházba. Aztán mondták az ápolók meg orvosok, hogy flekktífusz [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Tehát átestem egy flekktífuszon. És aztán mondták, hogy csak maradjak nyugodtan, míg összeszedem magam, megerősödök, valahogy megértették velem.

Aztán egy napon szóltak, hogy akik kelet fele mennek, Magyarországra vagy attól még keletebbre, azok legyenek kint másnap reggel az állomáson, mert hazavisznek bennünket. Akkor ott nagyon szép marhavagonokban vittek, mindkét oldalon volt emeletes priccs, tehát nagyon úri módon volt elrendezve, matrac volt, pokróc volt. S akkor elindult velünk a vonat. Az osztrák Alpokon át mehetett, mert valami csodálatos tájak voltak. Ott is mondtam, hogy ide vissza kell jönni, mert olyan szép ez a vidék. Wiener-Neustadtnál adtak át minket az oroszoknak. Ott már orosz megszállás volt, s az orosz katonai rendészet átvett minket az amerikaitól. S akkor kérdeztük, hogy most itt mi lesz velünk, mikor megyünk tovább: „Szicsasz” [Orosz: ’mindjárt’ – A szerk.]. Akkor még nem tudtuk, hogy a szicsasz egy másodperctől tíz évig akármit jelenthet. Itt aztán tényleg megint szerencsém volt, mert abban a társaságban, amelyikkel én együtt jöttem, volt egy Jován nevű szerb, szintén mozgalmár, aki már Wüstegíersdorfban is a csoporthoz tartozott, s itt ötünk közül ő volt az egyik. Jován tudott az oroszokkal beszélni szerbül. Az állomáson lődörögtünk, és kiderült, hogy egy vonat indulni készül Pestre. A Jován elkezdett az oroszoknak dumálni. Nem tudom, hogy mit dumált, de végül megengedték, hogy felszálljunk az egyik vagonnak a peronjára. Azt mondták, hogy kussolni kell, semmi duma, és nem szállhatunk le sehol, ha megáll a vonat. A vonat nem állt meg. Wiener-Neustadttól egyhuzamban jött Pestig. A Kelenföldi pályaudvarra érkeztünk meg július hetedikén. A Kelenföldi pályaudvaron Jován azt mondta, hogy ő nem megy sehova. Ő itt megint keres egy vonatot, ami Szerbia felé megy, s azzal ő elutazik. Elbúcsúztunk. Ő valahova Szerbiába való volt, nem sokat mondott. Azt tudom, hogy a Vajdaságban átélte a magyar hadsereg tevékenységét [lásd: újvidéki vérengzés], mert nekem elmesélte, hogy a menyasszonyát akkor ölték meg.

Én meg elindultam Pestre. Azt máig sem tudom, hogy keltem át a Dunán. Nyilván volt valahol egy pontonhíd, de nem emlékszem rá. Akkor nem foglalkoztatott csak az, hogy átjussak Pestre. És Pesten az első utam a menyasszonyom házához vezetett. Négy vagy öt órakor érkeztem a Kelenföldi pályaudvarra, s valamikor reggel hétkor értem a házhoz. Becsengettem vagy bedörömböltem, már nem tudom, beengedtek. A menyasszonyomnak a nagynénje meg a férje is ott lakott. A férfi jött ki, és teljesen odavolt, hogy élek és ott vagyok. Akkor mondta, hogy óvatosan menjünk be, mert a menyasszonyom nagyon beteg, minden este negyven fokos láza van. Bementünk a szobába, és akkor a Magda úgy ugrott ki az ágyból, mintha semmi baja se lenne. Kiderült, hogy nem is volt semmi baja, valami idegláz volt ez miattam. Mert aznap este, mikor megérkeztem, már nem volt láza, s aztán többet nem volt láza. Ott elidőztünk egy ideig, el kellett mesélni, hogy ki hogyan vészelte át. Magda és az anyja szintén koncentrációs lágerban volt, de Ausztriában. Pestről kerültek oda. Debrecenből az én rokonságom nagy része szintén Ausztriában volt, de az a Kasztner-féle akció volt [„Emberéletet áruért” – lásd: Strasshof]. De ők [Magdáék] nem abban az akcióban kerültek Ausztriába, most nem jut eszembe a neve, ott volt egy koncentrációs láger, ők abban voltak, nem Bécs körül szétszórva, mint ezek a debreceniek. Ő is hazakerült, meg az anyja is hazakerült, tehát ők szintén ismerték ezt az élményt. Pestről gyűjtötték össze őket, és a budai téglagyárból gyalogmenetben mentek át egész Ausztriáig. Őket nyilasok kísérték. Az rosszabb volt, mint a csendőr. Ez már 1944 őszén volt, hogy őket kivitték [Budapesten 1944. október végén a 16–40 éves zsidó nőket behívták honvédelmi szolgálatra. Először árokásásra vagy védelmi erődítmények építésére vezényelték őket, majd az életben maradottakat gyalogmenetben útnak indították az óbudai téglagyárakból Hegyeshalom felé. Nekik is a „keleti fal” építésében kellett részt venniük. Több százat közülük, akik már nem bírták a munkát, a helyszínen legyilkoltak, a többieket pedig a mauthauseni, majd onnan a günskircheni koncentrációs táborba hajtották. – A szerk.]. Mikor mindent megbeszéltünk, akkor mondtam, hogy megyek a nagybátyámhoz. Ők is otthon voltak, ők a gettóból [lásd: budapesti gettó] szabadultak, de akkor már ők, hogy úgy mondjam, konszolidált viszonyok közt voltak, és ott volt az a debreceni nagynéném, akinél a diákéveimet éltem le, a Pirka néni. A lakás első szobája volt az ékszerészműhely és a bolt is. Ott már dolgoztak akkor. Bementem, és ott volt a nagybátyám, és köszöntem, és a nagybátyám rám néz, először semmi, mintha magától értetődő lenne, hogy én ott vagyok. De egyszer csak megfordult, hogy „Pali, hát te élsz?!” Akkor esett le a tantusz, hogy ez megint a konclágerból jött haza. A feleségének az egyik testvérével találkoztam Hörschingben. Nagyon beteg volt, úgyhogy nem jött velünk akkor, bent feküdt ebben az amerikai kórházban, de láttam, hogy ott van, és hogy él. Beszéltem is vele, és a nagybátyám feleségének be tudtam számolni róla.

1945. július hetedikén érkeztem haza. Megtaláltam, akit megtaláltam. A szüleimről csak azt tudtam, hogy ők nem kerültek addig még elő. Az egyetemhez kellett egy szegénységi bizonyítvány, ezt Vállajon kaptam meg a jegyzői hivataltól. Akkor ott már elmondták a szüleim elhurcolását, és azt, hogy nem tudnak róluk semmit. Később világossá vált, hogy ők nem élték túl. 1946-ban lent voltam Magdával együtt, akkor mentem el Mátészalkára azt az egy orvost megkeresni, aki visszajött ebből a szatmári csoportból. Szatmárnémetiben volt egy gyűjtőtábor [gettó], oda kerültek a szüleim. Szatmár, Ugocsa, Bereg, Szabolcs meg nem tudom, milyen megyékből negyven orvos került oda, akiket kivittek Auschwitzba. Úgyhogy tudtam, hogy anyámat már az érkezéskor balra küldték, apám még egy ideig volt, és aztán ez az orvos elmondta, hogy bekövetkezett az, amit mi muzulmánosodásnak neveztünk – nem tudom, miért, de ez volt az elnevezés –, mikor csont-bőrre lefogyott valaki, és alig tartotta magát, és akkor őt is elküldték a gázba. Hogy az egyik bátyám, a Lajkó elveszett, azt már korábban tudtam. Mikor azt írták valakiről, hogy eltűnt, az gyakorlatilag azt jelentette, hogy kész. A másik bátyám túlélte. Vele először Debrecenben találkoztam, mert Debrecenben volt apámnak egy kertje, egy hat-hétszáz négyszögöles telek, amit már régen megvett, hogyha nyugdíjba megy, odamegy és kertészkedik. A bátyám kertész volt, odament és kertészkedett addig, amíg tudta csinálni. Úgyhogy ő megvolt. A nagynéném, Pirka megmaradt, Debrecenben lakott, ott is halt meg később. Megmaradt a debreceni orvos nagybátyám, a Pirka bátyja. S még néhányan megmaradtak. A debreceniek közül viszonylag sokan, mert ezeket a Kasztner során Bécsbe vitték, és ők nagyrészt átvészelték.

[Vállajon] a ház megvolt. Ott volt egy orvos, aki valamikor 1945 végén vagy 1946 elején kerülhetett oda, és aki nem adott vissza semmit abból, ami az apámé volt. Egyszerűen kerek-perec, elutasított. Közölte, hogy azt ő megvette a tanácstól. A bútorokat és a falusiakat érdeklő értékesebb dolgokat elárverezték, még amikor a zsidó vagyonok kisajátítása törvénybe került. De megmaradtak az orvosi műszerek, megmaradtak az apám által összegyűjtött könyvtárból az orvosi könyvek, azok nem kellettek senkinek, s megmaradt, azt hiszem, két kép. Nem voltak jó élményeim. Volt olyan falusi asszony például, aki edényeket vitt el ezen az árverésen, akit apám egész idő alatt kezelt, pátyolgatott, soha nem kért tőle semmit. De mikor mondtam, hogy adjon egy pár edényt vissza, mert én most a semmiről indulok – Magdával voltam lent kettesben –, azt mondta, hogy miért vettem el egy koldust, és nem adott vissza semmit. Egyedül a patikus. Az egy mikroszkópot vett ezen a bizonyos árverésnek csúfolt tolvajláson. Ő rögtön, ahogy meglátott, azt mondta, itt van a mikroszkóp, ez a tied.

A nagybátyámék [a budapesti ékszerész] a kincset rögtön keresték, természetesen rögtön lementek, még mielőtt én hazaérkeztem. Megtalálták a pince közepén. Ők is először a négy sarkot ásták fel, ott nem volt, erre megpróbálták össze-vissza, s ráakadtak. Viszont az egykilós színarany gömböt nem találták. Én hazaértem, kérdezték, hol van a színarany. Mondtam, hogy majd lemegyek úgyis Debrecenbe, az nem veszhetett el. Az volt az érzése az embernek, hogy azt hiszik, én magamnak eltettem, vagy nem tudom, mit gondoltak. A többi kincset egy vaskazettába tettem, és az egészet, nem tudom, miért, becsomagoltam papírba meg rongyba, és úgy ástam el. S eszembe jutott hogy nem maradt-e abban a szemétkosárban, amibe [az elásás előtt tettem]. És benne volt. Ott volt szem előtt egész idő alatt. De azt senki nem nézte meg. 1942-ben volt, hogy levittem. Laci bácsié volt az egész, mert ő hazajött, és akkor rögtön elkezdte az ékszerészi tevékenységet. Ez egy komoly vagyonnak számított, amit okos ésszel forgatott, úgyhogy nem vesztett el.

Volt egy unokatestvérem, Kádár Imre, aki miután hazajött, a cionista mozgalomban vett részt. Az volt a feladata, hogy csoportokat toborozzon és juttasson ki Izraelbe. Ő összehozta a csoportokat, Csehszlovákián, Ausztrián keresztül átmentek Olaszországba, és onnan mentek ki Izraelbe. Ez illegális tevékenység volt [Izrael Állam 1948-ban alakult, addig Palesztina brit mandátum volt, és éves kvóták voltak a betelepülni szándékozó zsidók számára, aki kvótán kívül próbált belépni Palesztinába, illegális bevándorlónak minősült. – A szerk.]. Nemrég mondta, hogy 1948 elején figyelmeztették, hogy el kell hagynia az országot, mert lebukik. S akkor ment ki Izraelbe. Hogy mi kimenjünk Magdával, nem merült fel. Most megkérdeztem ezt az unokatestvéremet, hogy nekünk miért nem szólt. Azt mondta, a családban [nem szólt] senkinek. Ez úgy látszik, szabály volt, hogy nem szabad a családot beavatni, mert akkor nagyobb a lebukás veszélye. Egyébként pedig a családnak az a része, amelyik átvészelte az egészet, és itthon volt, azok mind baloldaliak vagy éppen már illegális kommunisták is voltak, azoknak pedig nem ez volt a műsorukban.

Az esküvőnk 1945. november huszonhatodikán volt. Akkor bementünk a kerületi polgármesteri hivatalba, vittünk két tanút, két rokont, megkerestük az anyakönyvvezetőt, és mondtuk, hogy össze akarunk házasodni. Nem szívesen fogadta a hírt, mert fel kellett mennie a fűtetlen, ablaktalan anyakönyvvezetői hivatalba. Elővette a szükséges könyveket, szóval akkor kijelentik, hogy össze akarnak…? Kijelentjük. Itt vannak a tanúk, oké, beírta a könyvbe, aláíratta és jó napot. Ez volt a házasság. Egyáltalán nem volt ünnepélyes, még a kabátot sem lehetett levenni. Egyikünk se volt vallásos, de kiderült, hogy ha zsidó esküvőt kötünk, akkor a Joint egy elég szép összeget ad. Úgyhogy akkor összeesküdtünk zsidó esküvővel is, mert szükségünk volt a pénzre, ez az igazság, nincs mit szépíteni. A Dohány utca közepe táján volt egy tér, a Bethlen tér [A Dohány utca folytatását, ahol a Bethlen tér is van, István útnak hívják. – A szerk.]. Ott volt a Joint is, meg ott volt valami egyházi hivatal is, úgyhogy ott volt ez az egyházi esküvő. Kaptunk egy tisztességes összeget, amivel lehetett ruhát meg valami bútort venni, amivel nem rendelkeztünk. Egy ideig albérletben laktunk, mert a Magda nagynénje és a férje ott lakott az anyjánál. Azután ők elköltöztek, és akkor az anyjával együtt laktunk az ő lakásában, a Dohány utcában, Pesten. Onnan 1956 telén költöztünk el.

Magda varrónői képzésen esett át, és legelőször varrónőként helyezkedett el. Később, 1946-ban az egyik kommunista rokona, anyai ágról, aki a Pártközpontban dolgozott, bevitte a Pártközpontba. Ott kapott tisztviselői állást. Parttagnak kellett lennie, azt hiszem. Nem telt el egy év sem, nagyon keserű tapasztalatai voltak. Olyan osztályon dolgozott, ahol rettenetes szajrézás ment. Ezek lejártak vidékre, és összeszedtek bútorokat, konfiskáltak. S ezt olyan magától értetődőnek tekintették, Magda meg nem tekintette magától értetődőnek, és otthagyta az állást, beiratkozott óvónőképzőbe. Elvégezte, és végig óvónőként dolgozott azután.

[1945.] szeptemberben indult az orvosi egyetem első teljes évfolyama, elmentem, beiratkoztam, s aztán jártam az orvosi egyetemre, amit aztán el is végeztem, annak rendje és módja szerint 1951-ben.

Nekem tulajdonképpen nem voltak politikai nézeteim. Én a túlélés tapasztalatai alapján – elmondtam, hogy milyen társaságban voltam – az akkori kommunista párthoz húztam. A családban is egy csomó kommunista volt. Elhatároztam, hogy belépek a pártba. Elmentem ahhoz, akinek az életemet köszönhetem, a Karcsihoz [Csendes Károlyhoz], aki a Pártközpontban dolgozott akkor. A személyügyi osztály értelmiségi tagozatának volt a vezetője [Csendes Károly (1916) – az MKP, majd MDP KV káderosztályán dolgozott 1945-től. Az Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetője volt 1954-től, majd a legfőbb ügyész helyettese 1960-tól. – A szerk.]. Mikor megkérdeztem, hogy be akarok lépni a pártba, mit szól hozzá, azt mondta, hogy ne lépjek be, rám nem úgy van szükség, mint pártemberre, hanem mint orvosra. Tanuljak, végezzem el jól az egyetemet, aztán majd el lehet dönteni. A végén mégis beléptem. 1946 elején valamikor beléptem a pártba. Az orvosi egyetemen volt pártszervezet, annak a tagja voltam. Én abban a hitben voltam, hogy ehhez a párthoz kell tartoznom. Az egyetemen 1947-ben vagy 1948-ban, már nem emlékszem pontosan, megválasztottak ifjúsági párttitkárnak. Az ifjúsági szervezetnek nem volt különösebben nagy súlya, de sok barát, sok ismerős volt, én nem csináltam semmi különösebbet, azt hiszem, de minthogy ifjúsági párttitkár voltam és párttag a végzés előtt, 1949-ben vagy 1950-ben bevittek a MEFESZ-be [Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége]. Ott dolgoztam beosztottként, adtak fizetést is. Úgyhogy ezért is jó volt.

1946–47–48-ban a régi professzorok tanítottak. Például a belgyógyász professzor a Haynal Imre volt [Haynal Imre (1892–1979), orvos, egyetemi tanár, akadémikus. 1946–1958 között a budapesti II. sz. Belgyógyászati Klinika igazgatója, tanszékvezető egyetemi tanára. – A szerk.]. Kiváló belgyógyász volt. Az volt a hobbija, vagy nem tudom, minek nevezzem, hogy mindig az elnyomottakat védte. 1945 előtt a baloldaliakat védte a nyilas és a horthysta terrorral szemben. Kiállt mellettük, ha kellett. Ebben az időben a kommunista párt által üldözöttek mellett állt ki. Az óráin is tett ilyen megjegyzéseket, különben is vehemens ember volt. Bejött az órára, és azt mondta, hogy tisztelt uraim és hölgyeim, tegnap rektori értekezlet volt, ezen azt az utasítást kaptuk, hogy a szovjet orvostudomány eredményeiről és kiválóságairól tartsunk egy órát. Azt mondja, én nem találtam sem kiemelendő témát, se kiemelendő személyiséget, ezért a szovjet pedagógiáról fogok beszélni. És akkor olyanokat mondott, hogy ott kiválóan tanultak, mert minden osztályban volt egy csekista [lásd: Cseka], aki terrorizálta az osztályt. Ilyen nyíltan mondta. Én ezeken röhögtem, mondjon, amit akar, nem érdekel. Mint ifjúsági párttitkár röhögtem rajta. Volt olyan, aki az ilyeneket rögtön ment bejelenteni. 1950-ben lettem úgynevezett cselédkönyves [A szigorló orvosokat nevezték cselédkönyves orvosoknak. – A szerk.]. Az egy év volt, amikor a szaktárgyakból le kell tenni az utolsó szigorlatot, és ezután 1951-ben avattak orvossá. 1950-ben történt az, hogy a Haynalt, a Horányit, ő volt az ideggyógyász professzor és még valakit…, a Horn szemészprofesszort, egyik napról a másikra kirúgtak az egyetemről. Ez minket nagyon érzékenyen érintett, mert mi ezeknek a szája íze szerint készültünk a szigorlatra. Mikor ez a váltás történt, nekem akkor kellett ideggyógyászatból szigorlatozni. A Horányi elsősorban az ideggyógyászat neurológiai ágával foglalkozott, és azt kérte számon. A helyébe jött Nyírő professzor, aki viszont pszichiáter volt, és a pszichiátriát kérte számon. Nagyon sokan voltunk, akik nem gondoltuk, hogy később pszichiátriai vonalon folytatjuk a munkát, és nem nagyon készültünk fel. Én is ilyen voltam. A Nyírő elég okos és elég tisztességes volt ahhoz, hogy ennek ellenére átengedett bennünket a szigorlaton, mikor tényleg semmit nem tudtunk. Elég világosan emlékszem, hogy semmit nem tudtunk pszichiátriából. [Horányi Béla (1904–1986) – orvos, ideg- és elmegyógyász, egyetemi tanár. 1946–50 között az Egyetemi Ideg- és Elmeklinika igazgatója, majd 1956-os rehabilitálásáig az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet osztályvezető főorvosa volt. 1956–75 között újra egyetemi tanárként dolgozott. Számos magyar és nemzetközi szakmai szervezet tagja volt. Nyírő Gyula (1895–1966) – orvos, elme-ideggyógyász, egyetemi tanár. 1928-tól a lipótmezei elmegyógyintézetben főorvos, 1939-től az angyalföldi elmegyógyintézet igazgató-főorvosa, 1951-től a budapesti orvostudományi egyetemen a pszichiátria tanára.– A szerk.]

Ez [a professzorok eltávolítása] megrázta a hallgatókat is meg a professzori kart is. Az én Karcsi barátom ekkor már a főügyész helyettese volt. Egyszer bementem hozzá a főügyészségre, és azt mondtam, hogy magyarázd meg nekem, hogy mi történt [Csendes Károly 1960-ban lett a főügyész helyettese. – A szerk.]. Miért kellett ezeket a kiváló szakembereket kirúgni? Ő mellébeszélt. Nyilván nem mondhatta meg az igazságot, hazudni meg nekem nem akart. Valahogy elmismásolta a dolgot. Azt is megtehette volna, hogy feljelent. Vagy akár rögtön letartóztat, hogy ilyeneket kérdezek. Én ez előtt az eset előtt is többször elmentem hozzá, és ő mindig nagyon tisztességesen és baráti módon fogadott. Én csak jó emlékeket őrzök róla. Tudom, hogy nagyon sokan nagyon rossz emlékeket őriznek róla mint főügyészhelyettesről. Nem tudom, hogy azok az emlékek megalapozottak-e, mert én nem követtem az ő pályáját. Biztos, hogy a legfelsőbb ügyészség egy csomó disznóságot csinált, hogy ebben mi, mennyi volt az ő szerepe, nem tudom. Már nyugdíjban volt, akkor mondta el, hogy a Weil Emilnek – az volt az orvosszakszervezet főtitkára, és egy nagyon befolyásos pártfunkcionárius is volt – volt az akciója ez a harakiri az orvos karon, mert a saját embereit akarta beültetni a professzori székekbe [Weil Emil (1897–1954) – orvos, egyetemi tanár. 1945 után részt vett az orvosszakszervezet létrehozásában, a szakszervezet főtitkára, az Egészségügyi Tudományos Tanács elnöke, országgyűlési képviselő, 1950–53 között Magyarország washingtoni nagykövete volt. – A szerk.]. S ezt végre is hajtotta. Úgyhogy ekkor tudtam meg az igazi indítékot.

Énnekem több barátom volt az egyetemen. Az egyik legjobb barátom miatt majdnem lebuktam, mert ő volt előttem az ifjúsági titkár. Az apja nagykereskedő volt, s már csak ezért is leváltották a titkárságból, de a pártból nem zárták ki. Az ő helyébe engem választottak meg. Miután Pesten elég zűrös volt a helyzete, és ő tényleg komolyan készült pszichiátriai pályára, átiratkozott Pécsre. Adtam neki mint párttitkár egy levelet a pécsi pártszervezethez, hogy ez egy milyen rendes fiú meg kiváló ember, s tudományos karriert akart befutni, ezért arra kérem, hogy ne vegyék igénybe mint pártembert, hanem engedjék, hogy a szakmájában fejlődhessen. S egy szép napon behívtak a rektori hivatalba, ahol két elegánsan felöltözött úriember fogadott, és azt mondták, hogy hogy képzeli ezt. Ez egy pártellenes cselekedet. Mondtam, én nem érzem annak. Kiderült, hogy ezek ÁVH-sok voltak. Felelősségre vontak, hogy hogy jövök én ahhoz, hogy levelet írjak.

1950 őszén vette át a Magyar Néphadsereg vezetését Farkas Mihály [Farkas 1948–1953 között volt honvédelmi miniszter. – A szerk.]. Az egyetemen lefolytatódott egy akció, ahol behívtak bennünket egy hivatalos helyiségbe, és ott három szigorú ember közölte, hogy a hadsereg igényt tart a személyünkre. Olyanokra, akiket ők megbízhatóknak ítéltek, ez az akkori évfolyamnak húsz-huszonöt százaléka volt. Tehát behívtak. Budán, a Villányi úton volt a Honvéd Kollégium, oda kerültünk be. Ott folytattuk az egyetemet, de már mint katonák. Aláírtuk a papírt, hogy belépünk a hadseregbe, ott alá kellett egy újabb papírt írni, hogy ezt önként tettük. Az egyetemet már mint katona fejeztem be. Minthogy elég jó eredménnyel, és elég jó volt a „múltam”, én rögtön főhadnagyi rangot kaptam. Akkor volt az első Néphadsereg napja [Magyar Néphadseregnek hívták 1948-tól a háború után újjászervezett demokratikus hadsereget. A hadsereget 1949–1953 között a szovjet hadsereg mintájára szervezték át. 1951-ben a Vörös Hadsereg napja analógiájára mindegyik szocialista országban megszervezték a honvédelem napját, Magyarországon az 1848-as forradalom pákozdi csatájának évfordulójára, szeptember 29-re tűzték ki a Néphadsereg Napját. Elnevezése változott az idők folyamán: volt Néphadsereg napja, fegyveres erők napja, honvédség napja (www.unnep.eu). (A hadsereg neve 1945–48 között és 1990-től újra Magyar Honvédség, elődjét Magyar Királyi Honvédségnek nevezték.) – A szerk.]. Nagy cirkusz volt, ötven-százfős küldöttség jött minden Varsói Szerződés-beli országból, és engem beosztottak először az Astoria szállóba, ahol, azt hiszem, a cseh küldöttség volt, ott kellett ellenőriznem a konyhát és az étkeztetést [Maga a Varsói Szerződés csak 1955. május 14-én alakult meg Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Kelet-Németország, Magyarország, Lengyelország, Románia és a Szovjetunió részvételével. – A szerk.]. Én nagyon élveztem a dolgot, a szálloda konyháján szolgáltam, és az éttermében ebédeltem. Ezt követően engem osztottak be a Gundelhez, ahol a Néphadsereg napjának a nagy fogadására, a miniszteri fogadásra készítették az ételeket. Az volt a dolgom, hogy ott nyüzsögjek, és minden ételből, ami készül, el kellett tenni ételmintát egy jégszekrénybe, amihez csak nekem volt kulcsom. Itt rajtam kívül rendszeresen megjelentek ÁVH-sok, akik azért utánanéztek, hogy én rendesen végzem-e a munkámat. Ott az ország öt legkiválóbb hidegkonyhai szakácsa csinálta ezeket a kajákat. Két napig tartott ez a dolog, mi szem-szájnak ingere, minden volt ott. Mondták, hogy mi van, és én választottam, amit akartam. Volt például békacomb. Ott ettem életemben először békacombot. S aztán nem ettem többször. Nagyon finom volt egyébként. Amikor vége lett a cirkusznak, akkor összecsomagoltak nekem ezekből a csemegékből egy elég tisztességes csomagot, hogy vigyem haza a családomnak. Ez volt az első orvosi ténykedésem.

A HM Közvetlen Híradó Ezredhez kerültem vezető orvosnak. Volt egy beosztott orvos, egy vezető s a gyengélkedő, ahol volt egy tiszthelyettes meg egy egészségügyi katona. Ez a laktanya a Budaörsi úton van, a Petőfi laktanya. Az volt a híradós tiszti iskola laktanyája, s ugyanebben a laktanyában volt a HM Közvetlen Híradó Ezred. Ebben az időben még az volt a szokás, hogy be kellett menni reggel hétre, és este nyolc előtt nem illett elmenni. Aki elment, azt megkérdezték: „Magának nincs munkája, hogy ilyen korán elmegy?” A hírezred télen bent volt a laktanyában, májusban kiköltözött Budakeszi mögé, az úgynevezett Hidegvölgybe, táborba. A nyarat táborban töltöttük. Ez volt szokás minden laktanyában. Oda is be kellett menni reggel hétre, és onnan sem illett elmenni este nyolc előtt.

Volt a moszkvai orvosper a Szovjetunióban. Az orvosper idején a Néphadseregben működő zsidó származású orvosokra elkezdtek nagyon odafigyelni. Délután volt mindig két óra, amikor a katonák gyengélkedőre jöhettek, és amikor az ember megvizsgálta őket, aztán eldöntötte, hogy mi legyen velük. Minden nap megjelent az elhárító tiszt, akivel én egyébként emberileg jó viszonyban voltam. Énnekem fel sem tűnt, hogy ott van. Az egyik katonám, aki egy dörzsölt fickó volt, azt mondta, hogy „Százados elvtárs – akkor már százados voltam –, nem tűnik fel magának, hogy mindig itt van a gyengélkedőnél az elhárító tiszt?”. Tényleg, ez eddig fel sem tűnt. Ha maga nem szól, nem. Másnap jött az elhárító tiszt. Akkor mondtam neki: „Na ide figyelj, te azért jössz minden nap, hogy azt lesd, hogy mikor fogok megölni egy katonát? Akkor nagyon sokáig lesheted, mert ilyen nem fog előfordulni.” Attól kezdve nem járt. Ilyen nyomást gyakoroltak a csapatorvosokra. Ez akkor volt egyébként, amikor egy csapatorvost ki is végeztek. Akkor nem volt arról szó, hogy ki zsidó, meg ki nem zsidó. De itt nyilvánvalóan nyilvántartották valahol, a franc tudja, hogy hol. A hadseregen belül azt tapasztalta az ember – de ez már inkább utóbb volt –, hogy a vezető beosztású zsidó orvosok, ha bántani kellett valakit, inkább a zsidó orvosokat bántották, mint a nem zsidókat. Volt egy ilyen zsidó antiszemitizmus. Ezek azzal is akarták a hűségüket mutatni, hogy ha bántottak valakit, akkor inkább a zsidókat bántották. Ez egy ilyen furcsa dolog volt.

A csapatnál dolgoztam, de engem érdekelt a szakma tudományos része is. Ennél az ezrednél voltak távírósok. A géptávírósokat ott képezték az ezrednél, és mindig nagyon sok baj volt velük, a kiképzésre bevett katonák egy jelentős része lemorzsolódott. S én kérdeztem, hogy hogy megy a kiválasztás. Kiderült, hogy azokat választották ki géptávírósoknak, akik valamilyen kapcsolatban álltak a zenével. Az volt a feltevés, hogy a ritmusérzék valahogy megkönnyíti a géptávírós kiképzést. Én rögtön azt mondtam, hogy ez valószínűleg fals dolog, mert ennek semmi köze nincs a ritmusérzékhez. S elkezdtem ezt a kérdést kutatni, és ebben együttműködtem a Sportkórház kutatóosztályával. Kitaláltam egy reflexvizsgáló eljárást, amit a Sportkórházban elfogadtak. Kiderült, hogy semmi köze nincs a zenei tudásnak a géptávíráshoz, és ezt leírtuk egy cikkben, ami megjelent a „Honvédorvos” című lapban. Erre felfigyelt az akkori egészségügyi csoportfőnökség is. S akkor engem az ezredtől áttettek a Honvéd Egészségügyi Tudományos Kutató Intézethez, hogy ott folytassam a katonai pályafutást, most már mint kutató orvos. A cikk 1955 végén jelent meg, és 1956 januárjában helyeztek a HETKI-be. Ezzel véget ért az én csapatorvosi pályafutásom.

1956-ban, amikor a forradalom zajlott [lásd: 1956-os forradalom], a hadseregben egy nagy kavalkád volt. Azt hiszem, ez közismert. A HETKI megszűnt akkor. Bementünk a HETKI-be, már aki bement, a parancsnokság sehol, be volt zárva. Kész. Menjünk haza, és várjuk ki, hogy mi lesz ebből. Bementem megnézni az ezredet. Az ezred is szét volt dúlva. Minden szanaszét hevert, akik ügyesek voltak, akkor szerezhettek mindenféle műszaki cikket, mert senki nem nézte, ki mit visz el. Tehát az ezred is megszűnt abban a formájában. Akkor hazamentem, és otthon voltam, amíg lezajlott az ellenforradalom vagy a forradalom. Bocsánat, nem otthon voltam, rosszul mondtam. 1956. október huszonharmadikán, az első napon délelőtt elutaztam Balatonfüredre üdülni. Beutalóm volt. Ott is volt egy katonai üdülő. Odamentem egyedül. A feleségem és a gyerekek – akkor már két gyerekem volt – itthon maradtak. Ennyire naivak voltunk, hogy elutaztunk. Balatonfüreden értek bennünket a dolgok [A többes szám a katonai üdülőben tartózkodó katonákra vonatkozik. – A szerk.]. Ott értesültünk, hogy mi van Pesten. Ott is lezajlott ez a dolog, de sokkal szelídebben, ott nem voltak komoly dolgok. 1956. október huszonnegyedikén a balatonfüredi rendőrőrs tagjai bejöttek a katonai üdülőbe, ott voltunk többen, tisztek, letették a fegyvereket, és azt mondták, hogy ők lelépnek. Mi azt csinálunk, amit akarunk. Volt ott egy politikai tiszt is, normális pacák egyébként [A politikai tiszti posztot is a szovjet hadsereg mintájára szervezték meg Magyarországon. Politikai tiszteket – komisszárokat – először az oroszországi polgárháború idején rendszeresítettek a Vörös Hadseregben. A komisszárok a Vörös Hadseregben szolgálatot teljesítő volt cári tisztek mellé kirendelt, politikailag megbízható civil megbízottak voltak. Joguk volt a parancsnok intézkedéseit felülbírálni, vagy akár az illető leváltását kezdeményezni. A poszt állandósult. A Magyar Néphadseregben is zászlóaljtól felfelé minden egységben volt politikai tiszt. – A szerk.]. Azt mondta, hogy vegyük magunkhoz a pisztolyokat, és este menjünk ki a városba, [Balaton]Füredre járőrözni, hogy nehogy itt valami lövöldözés vagy egyéb legyen. Kijárunk járőrözni, de a pisztolyt nem fogjuk használni. Nem volt különösebb esemény. Csak az volt számunkra az esemény, hogy 1956. október huszonötödikétől kezdve nem lehetett Pesttel összeköttetést szerezni, tehát nem tudtunk a családról. Hazautazni sem lehetett. Úgyhogy én ott ragadtam. Ha nagyon akartam volna, akkor simán átjuthattam volna Ausztriába, mert a [balaton]füredi Szívkórházból minden nap ment teherautó Ausztriába, kötszereket meg gyógyszereket behozni a kórház számára. Az nem ült fel, aki nem akart, a határon pedig mondták, hogy a kórház autója, és simán átengedték. Aki ott aztán leszállt, az ott maradt. De énnekem itt volt a feleségem meg két kiskorú gyerekem, úgyhogy én mindenképpen haza akartam jönni, és november elsején sikerült egy teherautón azoknak, akik pestiek voltak, hazajönni. November elsején visszakerültem a Dohány utcai lakásba, és a további napokat ott töltöttem. November negyedikén jöttek be az orosz csapatok, és mikor már elkezdődött a lövöldözés, akkor a családok leköltöztek a pincébe. A mi házunkat találat érte, függőfolyosós ház volt, a harmadik emelet függőfolyosóját le is vitte. És a lakásokon, konyhákon meg előszobákon keresztül vágtak utat, hogy minden lakásba be lehessen jutni.

November negyedike után is szét volt zilálva a hadsereg. Az ember nem tudott hova menni. A HETKI megszűnt, elmentem én megnézni, hogy nem állt-e vissza, de nem állt vissza. Bementem az egészségügyi csoportfőnökségre, hogy itt vagyok, mi legyen velem. Nagyon csodálkoztak: ugye leszerelni jött? Nem leszerelni jöttem. Azt szeretném tudni, hogy csinálhatok-e valamit. Mit akar csinálni? Mondtam, én belgyógyász szeretnék lenni a Központi Katonai Kórházban. El van intézve, egy hét múlva menjen be, jelentkezzen be, ott lesz a papír, hogy oda van helyezve. Nekem mindegy volt, csak szakmát tanulhassak, szakmát csinálhassak. Így kerültem aztán a Központi Katonai Kórházba belgyógyásznak. Aztán letettem a szakvizsgát. Négy év volt a szakvizsgára előírt idő, de a csapatorvosi időből meg az úgynevezett kutató orvosi tevékenységből is betudtak bizonyos időt. Így két év után belgyógyász szakorvos lettem.

1956 telén költöztünk el [a Dohány utcából], akkor sikerült azt elcserélni egy olyan nagyobb lakásra, amelyben olyanok laktak, akiket nem illetett meg a nagyobb lakás [lásd: jogos lakásigény]. Akkor rengeteg ilyen volt, hogy [az emberek] beköltöztek elhagyott lakásokba. Zuglóban volt egy lakás a Mexikói úton, amibe beköltözött egy házaspár. Aki ott lakott, az disszidált. Ezek [a beköltözők] nem voltak jogosultak arra a lakásra. Zuglóban a sógorom felesége volt a lakásügyi osztályon valami tisztviselő, és ő mondta, hogy azt a lakást meg tudja szerezni nekünk, ha ezt [a Dohány utcait] átadjuk ennek a házaspárnak. Ezekkel tudatják, hogy jogtalanul laknak ott, de ha felajánlunk nekik egy kétszobás városi lakást, akkor biztos, hogy inkább odaköltöznek, mint hogy kitegyék magukat egy cirkusznak. Akkor rengeteg lakás tönkrement, és 1956 decemberében, 1957 januárjában reggelente a tanácsok lakáshivatalainál tömegek álltak sorban. A lakáscserét lebonyolítani, az egy cirkusz volt. Én bementem a lakáshivatalba a hetedik kerületben. Bemutatkoztam, hogy Kádár Pál vagyok. Azonnal megnyílt minden, azt hitték, hogy Kádár János rokona vagyok, én meg nem tiltakoztam. Ahova mentünk, egy háromszobás lakás volt Zuglóban, a Mexikói úton. Régi építésű ház volt. A nagymamával együtt költöztünk oda.

Gyerekek. Az egyik 1949-ben, a másik 1952-ben született. A gyes, gyed vagy mi, akkor nem járt, csak három hónap szülés után [A gyes bevezetése (1968) előtt összesen 12 hét szülési szabadság illette meg az anyákat, ebből legfeljebb 4 hetet terhességük utolsó szakaszában is kivehettek. Amikor valaki – legkésőbb a gyerek 3 hónapos korában – visszament dolgozni, valameddig még kapott ún. szoptatási munkaidő-kedvezményt, amit akár összerakva, naponta „egy tételben” is kivehetett. – A szerk.]. Magda arra a három hónapra otthon maradt, utána ment dolgozni az óvodába. A gyerekek óvodában, bölcsődében voltak. A hadseregnek volt óvodája meg bölcsődéje is, oda kerültek, mert az egyszerűbb volt, és onnan rendszeresen összeszedte a gyerekeket egy busz, kiment a lakásokra, összegyűjtötte, és haza is hozta. Tehát ez egy praktikusabb megoldás volt. Valahol Budán volt, már nem emlékszem, pontosan hol.

1956 után megszereztem a belgyógyász szakvizsgát, és kezdtem belgyógyásszá válni, a kórházban elfogadtak mint belgyógyászt. És ekkor történt az, hogy megint behívtak az egészségügyi főnökségre, leültek velem, hogy a Tiszti Kórházba – ez Budán volt – akarnak áthelyezni parancsnokhelyettesnek. Én kézzel-lábbal tiltakoztam ellene. Mondtam, hogy én most kezdek tényleg belgyógyász lenni. A parancsnokhelyettesnek az a dolga, hogy parancsnokoljon, vagy vezesse a kórházat. De így, de úgy, itt van szükség rám. Mindegy, szóval kiderült, hogy akármit mondok, engem oda fognak helyezni. 1961 szeptemberében kerültem oda parancsnokhelyettesnek. Azt kikötöttem, hogy ha parancsnokhelyettes leszek is, nekem ott legyen egy kórtermem a belgyógyászaton, hogy én betegeket kezelhessek. Ehhez hozzájárultak, úgyhogy én rendszeresen lejártam az én kórtermembe, és a belgyógyász főorvossal nagyon jó viszonyom volt. Azzal is, akit ott találtam, és azzal is, akit később a Központi [Katonai] Kórházból odahelyeztek.

A gyerekek elvégezték az elemit [az általános iskolát], aztán a nagyobbik fiam az István Gimnáziumba járt, ott, Zuglóban, a kisebbik pedig egy másikba, nem tudom a nevét, a Városliget mellett, a Hungária körúthoz közel [volt]. A nagyobbik harmadik gimnazista korában, mikor kezdtük mondani, meg kell gondolni, hogy most mit akarsz csinálni, akkor kinyilatkozta, hogy orvosi egyetemre kíván menni, és azt mondtuk neki, rendben van. Negyedik gimnázium alatt felfogadtunk hozzá egy egyetemi hallgatót. Én azt mondtam, hogy latinból tegye le az érettségit, és akkor leérettségizett latinból, és első nekifutásra felvették az egyetemre. A kisebbik viszont nem tanult jól. Őt én vittem el lakatosműhelybe, asztalosműhelybe, nyomdába. Akkor kialakult, hogy a nyomdászszakma érdekli. S akkor elvittem öt vagy hat nyomdába. Mindenütt nagyon jól fogadtak, és végigvezettek bennünket az egész nyomdán, és akkor ő kiválasztotta a mélynyomó szakmát magának. Elment nyomdászinaskodni, és nyomdász lett.

Mi abban maradtunk a feleségemmel, hogy tudják meg, hogy az apjuk és az anyjuk is zsidó, nehogy valahol az iskolában érje valami inzultus őket, mint engem a Katika csókmegtagadásakor. Eljött az az idő, nem tudom, négy- vagy öt- vagy hatéves korukban, arra én nem emlékszem, amikor valamilyen módon szóba került ez az egész dolog, és akkor megmondtuk nekik, hogy ti zsidók vagytok. De nem kaptak egyházi nevelést, mert mi sem voltunk vallásosak.

A hadseregnek sok üdülője volt 1956 előtt. Ezekbe lehetett beutalót kapni. A feleségemmel különböző helyekre jártunk. Már a fene se tudja mindet, hogy hova. Füredre, Mátraházára. Debrecenbe én rendszeresen jártam, nem hosszú időre, de lementem meglátogatni Pirkát, a rokonságot. A rokonságot kevésbé, leginkább Pirkát. S a gyerekek 1956 után a nyár egy jelentős részét lent töltötték mindig Pirkánál. Nagyon szerették őt és Debrecent is, és ő is nagyon szerette a gyerekeket. Pirka néninek nem volt gyereke, úgyhogy ő engem mint a saját gyerekét kezelt diákkoromban, és a gyerekeimet majdnem mint saját unokáit kezelte, amikor nyáron lementek.

[Balaton]Füreden volt egy nagy üdülő, azután az innenső oldalon, azt hiszem, [Balaton]Bogláron, azután Mátraházán, azután Miskolc előtt, valamelyik nagy bányató mellett volt egy katonai üdülő. Sok helyre jártunk, mert nyáron mindig lehetett beutalót kapni valahova. A gyerekeknek akkor már önálló családi életük volt. Már közegészségüggyel foglalkoztam, és hogy a belgyógyászati szakmától ne szakadjak el, elvállaltam egy mellékállást. Kezdetben az egész igazságügyi szervezetnél voltam üzemorvosféle. A főhelyem a Fővárosi Bíróság volt, ott volt a rendelőm. De elláttam a Pesti Központi Kerületi Bíróságot, az Igazságügyi Minisztériumot, a Legfelsőbb Bíróságot és a Pest Megyei Bíróságot is. A Fővárosi Bíróságon kétszer két órát rendeltem, ezeken a többi helyeken egy-egy órát hetente. Gyakorlatilag belgyógyászati munkát és receptírást kellett végezni. Ez aztán később fokozatosan leszűkült, de most is a Központi Kerületi Bírósághoz és ennek egy pár csatolt részéhez járok egészségügyi orvosként. Az igazságügynek is voltak különböző helyen üdülői, és ők is felajánlották, hogy ha időm és kedvem engedi, akkor adnak, tehát ezekbe is jártam.

Külföldre elég gyakran jártam. 1961-ben kerültem a Tiszti Kórházba, 1963-ban vagy 1964-ben kerültem a Közegészségügyi-Járványügyi Intézetbe. Én voltam a munka-egészségügyész. Megtanultam a szakmát, és cikkeim is jelentek meg egy csomó dologról. Több mindennel foglalkoztam, és 1972-ben kineveztek oda parancsnoknak, az intézet vezetőjének, én lettem a hadsereg KÖJÁL-parancsnoka, és később, amikor a közegészségügyi-járványügyi főfelügyelő, tehát a hadsereg közegészségügyekért felelős főszakorvosa nyugdíjba ment, akkor én lettem a főszakorvos. A Varsói Szerződésnek volt egy Egészségügyi Szekciója, amelyik egyrészt évente tartott egy egyhetes VSZ-konferenciát, tehát a Varsói Szerződés összes tagállamainak az egészségügyi főembere és a főszakorvosok ültek össze. Ez évente egyszer volt. Én évente egyszer elmentem egy ilyen konferenciára.

Mint a VSZ katonaorvosi vagy egészségügyi csoportjának a tagja gyakorlatilag minden VSZ országban voltam. Romániában többször is, mert a hasonló román egészségügyi szolgálattal külön kapcsolat volt, közös kutatási témákat csináltunk. Az egyik évben mi voltunk Romániában, azután ők jártak itt a következő évben. Ezekkel is jó viszonyban voltam, mert én tudtam, hogyha ők ide jönnek, a legfontosabb tevékenységük, hogy bevásároljanak. Úgy szerveztem meg az itteni konferenciát, hogy minden délutánjuk szabad volt. És adtam melléjük egy románul tudó orvost, aki nálam dolgozott. Kettő is tudott, mert erdélyiek voltak, és ott dolgoztak az intézetben, úgyhogy remekül tudtak románul. Amikor mi voltunk kint, akkor ők is mindent megtettek azért, hogy jól érezzük magunkat. Ők is odahoztak egy magyar tolmácsot.

A kandidátusit 1975-ben védtem meg, ez a munka-egészségügyi területtel függött össze. Akkor kezdtem el gyűjteni az anyagot a katonai kiképzés során keletkező balesetekről és sérülésekről. Három fegyvernemnél, a tüzérségnél, a harckocsizóknál és a híradóknál gyűjtöttem anyagot. Nagyon gazdag anyag gyűlt össze, amit feldolgoztam, s egy kandidátusi értekezésben írtam meg, megvédtem, és megkaptam a címet. Miközben a kandidátusi anyagomat gyűjtöttem, több cikket publikáltam erről a területről. Többek között megírtam, hogy a katonaság veszélyes munkakör, akárminek is minősítik, és hogy hasznos lenne, ha a katonákat valamilyen kiválasztással küldenék arra a szakágra, amire küldik. Tehát páncélosnak vagy híradósnak vagy egyébnek, vagyis lenne egy alkalmassági vizsga. Erre az történt, hogy ez felmerült a katonai vezetés bizonyos szintjén is.

1976-ban elküldtek öt hónapra Leningrádba tanfolyamra. Akkor már kandidátus voltam és KÖJÁL-parancsnok. Leningrádban először nem tudtak velem mit kezdeni, mert valami tévedés folytán ők négy orvostisztet vártak továbbképzésre, de az orvoscsoport vezetőjét, aki én voltam, nem várták. Én mondtam, hogy küldjenek haza. De erről szó sem lehetett, az komplikációt jelentett volna, mert akkor a Moszkvában székelő magyar katonai attaséval kellett volna tárgyalni, hogy a Honvédelmi Minisztériumban kezdeményezze, hogy engem hazaengedjenek. Ilyet elképzelni sem lehetett. A végén beosztottak az ottani katonai Tudományos Egészségügyi Központba, egyébként titkosított intézet, oda külön belépőt kaptam fényképpel. Oda kezdtem járni. A vezetőmmé egy ezredest tettek. Egy normális ember volt. Leült velem, hogy tulajdonképpen mit akarok tanulni. Mondtam, én nem tudom. Mit akarnak nekem tanítani? Akkor kikérdezett, hogy itthon mit csinálok. Kiderült, hogy évek óta a Közegészségügyi Intézet vezetője vagyok, kandidátus. Azt mondja, akkor azt csináljuk, hogy te bejössz, amikor jólesik, elmész, amikor jólesik, de tölts bent két-három órát, egy-egy tisztet küldök hozzád, akivel beszélgessetek a szakmáról. Aztán elmehetsz, mert Leningrádban annyi látnivaló van, hogy igazán jól érezheted magad. És ez történt. Én bementem rendszerint délelőtt kilencre, tizenkettőkor elmentem, megebédeltem, és csavarogtam Leningrádban. Kijött a második feleségem utánam, mert engedélyezték, hogy a feleségek kint töltsenek egy időt. Az én feleségem két hónapra kapott időt, a többiek két hétre. Aztán ezzel az ezredessel nagyon baráti viszonyba keveredtünk. Egyszer meghívott a családjához a lakására. Ehhez a leningrádi orvosi egyetem parancsnokságától külön engedélyt kellett kérni, mert nem lehetett a külföldi tiszteket magánlakásra meghívni. Ő elintézte. Ez a barátság az után is tartott, hogy onnan eljöttem. Meghívtuk a lányát, itt volt három hétig nálunk. És mi kétszer vagy háromszor is kint voltunk náluk Leningrádban.

Azt akkor éreztem, hogy Magyarországon a hetvenes években teljesen más az élet, mint a Szovjetunióban. Azt nem lehetett nem észrevenni. Ha valaki normálisan gondolkodott, és huzamosabb időt töltött el, akkor látta, hogy a magyar szocializmus és diktatúra egyáltalán nem azonos a szovjet szocializmussal és a szovjet diktatúrával. Még Brezsnyev idején sem. Én amikor ott tartózkodtam a továbbképzésen, minthogy ezredes voltam és vezető beosztású katona, kaptam az öt hónapra havi hatszázhetven rubel ösztöndíjat. Ez egy orosz szakmunkásnak a háromhavi fizetése volt körülbelül. Én azt csináltam, amit akartam. Sok mindent vásároltam is, amit hazahoztunk.

Nyugatra 1965-től kezdve lehetett menni [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Én rögtön kértem útlevelet a feleségemmel együtt, hogy kimenjünk Párizsba. És megkaptam én is, a feleségem is. A két gyerek persze itt maradt, úgyhogy a fedezet megvolt. Nem tudom, hogy ez a katonatiszti mivoltomnak vagy minek volt köszönhető, de semmi cirkusz nem volt. Kiutaztunk, három hetet töltöttünk Párizsban. Mert az volt az első cél, Párizsba eljutni. Akkor már adtak hatvan dollár valutát [lásd: kék útlevél]. És Bécsben volt egy unokatestvérem, aki ott ékszerész volt, ő is adott pénzt. De hát kijöttünk valahogyan ott. Nem tudom, hogyan, de kijöttünk. Mind a ketten kaptunk hatvan dollárt, az százhúsz dollár volt. Mi a három hetet ott remekül eltöltöttük, és elmentünk többek között egyszer ez alatt a La Manche csatornához is, Étretába. Ez egy üdülőhely. Ott a házak tulajdonosai abból éltek, hogy kiadták a ház nagy részét, akárcsak itt, a Balatonnál, külföldi turistáknak. Mi az idényzárás után, szeptember első napjaiban mentünk oda, akkor már nagyon kevesen voltak. Egy ilyen házban foglaltunk szállást, és ott a tulaj, mikor átadtuk neki a bérleti díjat, a francia frankot, mulatságos dolog volt, mert kiment a napra, nézte a frankot, simogatta, mert benne még a frankhamisítás emléke élt [A frankhamisítás néven elhíresült bűnügy politikai botránnyá dagadt pénzhamisítási ügy volt: Windischgraetz Lajos hg. irányításával egy szélsőjobboldali csoport 1924–25-ben kb. 30–35 ezer db ezerfrankost hamisított (az Állami Térképészeti Intézetben, amely gr. Teleki Pál volt miniszterelnök irányítása alatt állt). A remélt bevételt a revíziós mozgalom céljaira szánták. Az egyébként nagyon gyatrán sikerült hamisítványok értékesítésével megbízott ügynököt Hollandiában letartóztatták. Kiderült, hogy más prominens személyiségek mellett Bethlen István is tudott az akcióról. A parlamenti vizsgálóbizottság őt azonban tisztázta a vádak alól, a per fő vádlottjait pedig elítélték. – A szerk.].

Párizsban is érzékeltem a különbséget az itteni meg az ottani között. De nem verbalizáltuk, hogy Franciaországban kapitalizmus van és szabadság, és hogy Magyarországon nincs szabadság, de hogy szocializmus van, azt konstatáltuk. Párizsban mentünk össze-vissza üzletekbe meg nagyáruházakba már csak kíváncsiságból is, olyan sok valutát nem adtak, hogy nagyon élhettünk volna, de nem lehetett nem észrevenni a különbséget. A franciaországi út azért is érdekes volt, mert vonattal mentünk Ausztrián és Svájcon keresztül. Az osztrák–svájci országhatáron csak az volt a fontos, hogy nem akarunk Svájcban leszállni, hanem továbbmegyünk. Bázelben aztán úgy kellett megkeresni a francia határőröket, egyszerűen nem voltak ott. Nekünk muszáj volt bebélyegezni, hogy belépünk, aztán bebélyegeztetni, hogy kilépünk, mert különben zűr lett volna. Majdnem határőrizet nélkül átmehettünk volna. Aztán voltunk Spanyolországban, a tengerparton üdülni, oda busszal mentünk. Kimentünk Bécsbe vonattal, és egy osztrák turistabusszal mentünk tovább. Mikor a busz megérkezett a svájci határra, intettek, hogy menjen tovább. De a sofőr félreállt, kiszállt, és mondta, hogy magyarokat visz. Na, szedje össze az útleveleket, mutassa be. Összeszedte, bemutatta, kész. Megvolt a határőrizet. Ugyanez volt a francia határon, ugyanez a spanyol határon. Nagyon lazán mentek akkor az ottani határátlépések. Az ember tudomásul vette. Nem lehetett nem észrevenni. Visszafelé az olasz Riviérán keresztül jöttünk, és Velencében eltöltöttünk négy órát. Ennyit voltam Velencében. De ez a négy óra is emlékezetes, mert tényleg igaz az a mondás, hogy látni és meghalni. Meghalni nem kellett, de tényleg érdekes látvány volt.

KGST országokban is voltunk. Az NDK-ban, azután Csehszlovákiában, Lengyelországban. Ez is nyaralás, magáncéllal. Csehszlovákia magánút volt, lehetett itthon turistairodánál bérelni lakást, tehát meg lehetett az utazást itt szervezni. Az családi utazás volt, nem szervezett. A többit pedig vagy a honvédség szervezte, vagy beneveztünk valamilyen társasutazásba.

Három házasságom volt. Elvettem Magdát, akit még a háború előtt jegyeztem el. Magdával főleg az én hibámból csúszott félre a házasságunk, ezt én sosem próbáltam szépíteni, huszonnyolc év után váltunk el. Nekem oroszul kellett tanulni, mielőtt küldtek Leningrádba az öthónapos továbbképzésre. Nem akartam ilyen közös nyelviskolába járni, és akkor egy tanárnőt ajánlottak nekem, és ezzel a tanárnővel alakult ki olyan viszony, hogy Magdától elváltam, és később őt vettem feleségül. A jelenlegi feleségemet még az első házasságom alatt ismertem meg. 1972-ben váltunk el Magdával. Akkor aztán belementem egy második házasságba, amelyik egy csőd volt végig. Végül ő rúgott ki otthonról. Akkor kerültem a harmadik feleségemhez, ideköltöztem – azóta lakom itt –, és őt hamarosan feleségül vettem. Azóta békés az életem. Magda aztán megbetegedett, és 1986-ban májrák következtében meghalt.

1986-ban vettem először autót, egy Skodát. Előtte, amikor az intézet vezetője voltam, még járt szolgálati kocsi, ami 1982-ig vagy 1983-ig kijárt a lakásra. Tehát kocsival mentem be és haza. Akkor megszüntették a szolgálati kocsi magáncélra való használhatóságát, akkor kezdődtek a gazdasági problémák, már nem használhattam magáncélra, és én ezt komolyan vettem, de korántsem vette mindenki komolyan. Én akkor már metróval jártam, már megvolt a hármas metró. 1992-ben ezt az autót a második feleségem lányának a második férje használta túlnyomórészt, ő vitt, ha szükséges volt, ide-oda. Neki valamiért kellett a kocsi, aztán átírattam az ő nevére. Úgyhogy megszűnt a kocsi, azóta nem vettem.

Közegészségügyi-járványügyi főszakorvosi pozícióból mentem nyugdíjba ezredesi rangban, 1988-ban. Akkor hatvanöt éves voltam. Élt egy másod-unokatestvérem az USA-ban. Ő 1947-ben ment ki Magyarországról. Németországban végezte el az egyetemet, utána rögtön kiment az USA-ba. Ekkor már a feleségével együtt egyetemi tanárok voltak Cincinnatiban. Jártak Magyarországon az 1960-as évek végén meg az 1970-es években magánúton meg tanfolyamtartási céllal is, és mindig találkoztunk és összejöttünk. Azt mondta, ha nyugdíjba megyek, ők vendégül látnak az USA-ban, menjünk ki egy hosszabb látogatásra. Én is úgy gondoltam, ha kijutok az USA-ba, az legalább két hónap legyen, mert nem biztos, hogy még egyszer kijut az ember. 1988-ban írtam neki, hogy nyugdíjba mentem, és ha fenntartod ezt az ajánlatot, akkor küldjél meghívólevelet, mert a vízumhoz az kellett, és akkor kimegyünk. Küldött meghívólevelet, és 1988 júliusában kimentünk az USA-ba két hónapra. Nagyon érdekes út volt, főleg az USA északi részén csavarogtunk. Akkor volt az, hogy ha itt vettem meg a repülőjegyet az USA-n belüli utakra, akkor hallatlanul olcsó volt. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, kétszázötven dollárért vettem a NorthWest nevű légitársaság járataira jegyet, és azzal egy hónapon át annyiszor utazhattam a NorthWest járatain, ahányszor akartam. Ez várólistás jegy volt, tehát hogyha nem volt hely a repülőgépen, meg kellett várni a következőt. De mindig volt hely. Az USA-n belül utaztunk, és részt vettünk egy kéthetes, a Yellowstone Parkot és a kanyonokat érintő buszkiránduláson [A Yellowstone National Park a világ első nemzeti parkja. A mintegy 9 000 négyzetkilométeren elterülő park többek között gejzírjeiről, hőforrásairól, valamint grizzli, szabadon élő bölény- és jávorantilop-csordáiról híres. – A szerk.]. Az tényleg élmény volt. A túra vége Las Vegasban volt, délután érkeztünk, és reggel kellett továbbmenni. Én azt mondtam, hogy itt nem alszunk, mert Las Vegasba még egyszer nem jutunk el, bemegyünk a városba, és végig járkálunk. Mindenhova beengedtek, csak pénzünk nem volt, hogy ott valami mást is csináljunk. Onnan elmentünk San Franciscóba. San Franciscóban az unokatestvéremnek kapcsolata volt azzal a nővel, aki azt az utazási irodát vezette, amelyik ezt a kéthetes buszutat lebonyolította. Annak két fia élt San Franciscóban, mind a kettő milliomos. Azokkal megbeszélték, hogy mi odamegyünk, és ők a lakásukban vendégül látnak. Az egyik milliomos fiú megírta, hogy ha megérkezünk San Franciscóba, menjünk át a Golden Gate hídon busszal, ott egy telefonfülkénél várjunk, egy nő fog értünk menni, elvisz a lakásába, ott lakhatunk, úgyhogy ott töltöttünk négy napot. A negyedik napon felültünk egy Greyhoundra [Távolsági buszjárat az USA-ban és Kanadában. – A szerk.], azt hiszem, úgy hívták a buszt, és mentünk huszonöt órán keresztül fel, Seattle-ig. Seattle-ben két napot töltöttünk, akkor odaérkezett az unokatestvérem, bérelt kocsit, és kocsival mentünk Vancouverbe, ott megint két napot voltunk, amíg ők előadtak az egyetemen. Aztán az USA-n belül még több helyen voltam, New Yorkban is.

Izraelben ott volt ez az unokatestvérem, akiről már korábban beszéltem, Kádár Imre. Sőt kint volt egy rokonom, aki szintén a háború után szabályosan, kivándorló útlevéllel ment ki Izraelbe, az egyik nagynéném, Magda. A korábban, a háború előtt kiment rokonnak [A papa Zoltán nevű féltestvérének – A szerk.] már gyerekei voltak, szóval ott volt egy elég kiterjedt rokonság. Élő kapcsolat csak ezzel a volt cionista unokatestvéremmel volt, mikor ott kint voltunk 1989-ben. Pestről mentünk repülővel, az izraeli légitársaság gépével. Akkor ő vitt végig bennünket ezen a rokonságon. Olyan állásban volt, hogy szabad kocsihasználata volt, tehát autóval a vállalat terhére beautóztuk Izrael egy elég jelentős részét. Három hétig voltunk, és miután kocsi állt rendelkezésre, nagyon sok városban meg két kibucban is voltunk. Volt egy érdekes dolog, ezt elmondom. Amikor az USA-ban ezen az autóbusztúrán vettünk részt, egyszer a feleségem, aki anyanyelvi szinten tudott oroszul, valamit oroszul mondott nekem. S mikor a buszról leszálltunk, odajött egy idős nő, és megkérdezte a feleségemtől, hogy orosz-e. Mondta, hogy nem, magyar. Kiderült, hogy ő Litvániából vagy Lettországból vándorolt ki még a háború előtt Izraelbe, és ott egy kibucban él. És azt mondta, ha egyszer kijutunk Izraelbe, menjünk el hozzá a kibucba. Megadta a címét, mindent, és akkor ők aztán végig oroszul beszéltek. Amikor kint voltunk Izraelben, akkor tényleg meglátogattuk a kibucban, ahol ő már mint nyugdíjas élt. Az egy nagy élmény volt nekem, az izraeli kibucok élete. Az egyik kibucban, ahol voltunk, volt ez a nyugdíjas asszony. A másik kibucban volt a Zoltán nevű nagybátyámnak a fia. A kibucnak volt egy vegyi üzeme, amelyik exportált külföldre, és ő volt a főmérnök. Őt a kibuc kitaníttatta mérnöknek, járt tanfolyamon külföldön többször is, és ő mint főmérnök tartozott abba a kategóriába, amelynek nem kellett évente az összes kibucfunkciót végigcsinálnia, mert rá a gyárban volt szükség. Egyébként az volt, hogy dolgoztak a mezőgazdaságban, az állattenyésztésben, a belső kibucmunkákon, ott mindenki végigment mindig ezeken a dolgokon. Ebben a kibucban például volt egy három kibuc által fenntartott egészségügyi intézmény, amelyik a magyar kórházakhoz képest elképesztő dolog volt nekem, aki már jócskán ismertem a hazai viszonyokat. Ebben a kibuckórházban – ez egy kis intézmény volt – kétágyas szobák voltak, minden szobához saját fürdőszoba, saját vécé tartozott, minden szobában volt televízió, telefon, rádió, ez a magyar viszonyokhoz képest elképesztő dolog volt. A nyugdíjasoknak elkülönített, összkomfortos, egyszobás lakosztálya volt [a kibucban], és az, hogy minden nap ott van a kiképzett egészségügyi nővér, és végiglátogatja őket, ezek tényleg mély benyomást tettek mindkettőnkre.

Én kétszer kaptam kárpótlást. Volt egy kárpótlás valamikor, ha jól emlékszem az 1960-as évek elején, amikor a németek nem a zsidóknak egyénileg küldték meg a kárpótlást, hanem a magyar államnak. Mint kiderült, a magyar állam ennek a német márkában küldött kárpótlásnak a jelentős részét elsíbolta, és a zsidóknak forintot adott. Mi tizenkétezer forintot kaptunk Magdával, ami akkor nekünk elég volt arra, hogy az új lakásunkba bútorokat vegyünk. Tehát az egy szép összeg volt. Kellett igazolás, de nekem megvolt. Mi mind a ketten koncentrációs lágerben voltunk, és ezt tudtuk tanúkkal igazolni. És azt hiszem, a hitközség is adott valami igazolást, úgyhogy ilyen módon jutottunk hozzá. Aztán az 1990-es években adott kárpótlást egy német szervezet [Az interjúalany a Claims Conference-től kapott kárpótlásról beszél. Az 1951 óta működő Claims Conference különböző programokat finanszíroz a nácizmus legrászorultabb áldozatainak segítésére. A programokhoz szükséges pénz a német és osztrák államtól, a nemzeti szocializmus időszakában kényszermunkásokat használó iparágaktól, valamint a tulajdonosok által vissza nem kért német zsidó vagyonból származik. A Claims Conference 1998-ban segélyalapot hozott létre a nemzeti szocializmus alatt üldözött közép- és kelet-európai zsidók támogatására, amelybe a német szövetségi kormány 200 millió márkát fizetett be. – A szerk.]. Minden évben igazolni kell, hogy az ember él, különben nem küldik. Ott le kellett írni részletesen, amit végigcsináltam Németországban. Lefordították németre, kiküldték, és a németországi Kárpótlási Hivatal, amelyik ennek a fedezetét Németországban állta, visszaigazolta, hogy az én történetem hiteles. Ennek ott megvoltak a nyomai, kiderült, hogy ők pontosabban tudtak bizonyos kérdéseket, mint én. Mert én emlékből írtam, nekik meg adataik voltak. Úgyhogy akkor kaptam egy nagyobb összeget német márkában, aztán küldtek negyedévenként márkában, most pedig euróban adott összeget. Ez egy nagyon jó segítség ahhoz, hogy az ember fent tudja tartani az életszínvonalát. Ebbe nem szól bele a magyar állam, semmi köze hozzá. Annyiban van köze hozzá, hogy ezért nem kell adózni. Most négyszáz eurót küldenek háromhavonként, ez közel százezer forint, három hónapra elosztva olyan harminc, harmincháromezer forintnak felel meg.

A magyar államtól a szülők után járó kárpótlást kaptam. Először azt a szégyenszámba menő harmincezer forintot. Az egy gyalázat volt a szememben. Ma se tudom megemészteni, hogy jutott eszükbe, hogy egy apáért meg agy anyáért harmincezer forintot adjanak, ami akkor már nem volt komoly pénz. Az a tizenkétezer forint annak idején ahhoz képest egy igen jelentős összeg volt. A harmincezer forintot az Orbán-kormány adta, akkor volt az, hogy többen visszaküldték az Orbánnak a Parlamentbe. Én valahol távol voltam akkor, azt hiszem, az unokatestvérem hívott meg Svájcba. Akkor jött ez, és a feleségem felvette. Ha én itthon lettem volna, én sem vettem volna fel. Aztán azt hiszem, hétszázezer forintot adtak később, már a Horn-kormány alatt.

Megírtam az édesapám történetét, ami aztán megjelent a „Múlt és Jövő”-nek az antológiájában [Kádár Pál: „A körgyógynapszámos”, in Kőbányai János (szerk.): Az út szélén, Holokauszt-életek I, Budapest, Múlt és Jövő, 2004], és azután kezdtem megírni, nyolcvanegy éves koromban az én túlélésemet. Ez a „Katika megtagadott csókja”. Először nem úgy írtam, hogy „Katika megtagadott csókja”, hanem hogy „Túlélésem kalandos története”. Aztán fokozatosan alakult ez ki, hogy gyerekkorom, a kamaszkorom, az ifjúságom, a felnőtté válás és a túlélés. Ez le van adva. Hogy aztán ebből lesz könyv vagy nem, nem tudom.

Vállajon utoljára a harmadik feleségemmel voltam, 1998–2000 között valamikor. A polgármester hívott meg. Nyírbátorban van egy zenésztábor minden nyáron, aminek a végén hangversenyeket adnak a zenészek, akik ott összegyűlnek. És a nyírbátori hangversenyek után ezeket minden évben meghívták vagy meghívják Vállajra, és a vállaji templomban is adnak hangversenyt. Egy ilyen eseményre hívott meg a polgármester. S akkor a nagyobbik fiam, akinek kocsija volt, meg a menyem és a feleségem lementünk Vállajra, és akkor néztük meg az apám emléktábláját. Elvittem őket megnézni az utcát, amit róla elneveztek. A vállaji [első világ]háborús hősök emléktáblájának a talapzatán volt szabad hely, oda van bevésve, hogy a falu mártírjainak emlékére, és ott van, hogy Dr. Kádár József, felesége és Lajos fiuk. Ott van a második világháborús hősi halottak alatt.

Zinaida Leibovich

Zinaida Leibovich's mother Shprintse Leibovich and father Moisey Leibovich

Zinaida Leibovich
Kiev
Ukraine
Interviewer: Zhanna Litinskaya

I was born on January 30, 1942 in Tashkent, Uzbek SSR. My parents were in the evacuation there during World War II. My father’s name was Moisey Evelevich Leibovich and my mother’s name was Shprintse Haimovna Lebovich (nee Altman). My grandparents all died before I was born, but I heard a lot about them from my parents.

My family history
During the War
After the War
Going to school
Life after the War

My family history

My grandfather and grandmother on my mother's side lived in the town of Kamenets-Podolsk (Western Ukraine). My grandfather’s name was Haim Gershkovich Altman and my grandmother’s name was Haya-Surah Altman (I have no information about her maiden name). My grandfather was born some time in 1880, and my grandmother in 1885. They were both born in Kamenets-Podolsk and lived there all their lives. Kamenets-Podolsk was a very beautiful town on the bank of the river Smotrich. Many Jewish people lived there. They were involved in commerce and various trades: shoemaking, dressmaking, leather tanning, etc. There was a nice synagogue there, too.

My grandparents had a house of their own, a small wooden house with outdoor plumbing. The house had four rooms and a veranda. There also was a Russian oven that served for both cooking and heating. My grandfather and grandmother were good housekeepers. They had an orchard and a vegetable garden around the house, and they kept chicken, ducks, geese, goats and a cow. My mother told me that when it got cold in winter they brought their goats into the house. They always had enough milk. My grandmother made sour cream and baked milk in her oven and sold these at the market. She also sold eggs. My mother told me that they always had enough food, although my grandmother and my mother had to work hard for it. People from the neighboring villages often stayed at my grandparents’ house. They came to sell their fruit and vegetables at the market and buy whatever they needed. The Jewish and Ukrainian people got along very well. Many Ukrainians spoke Yiddish fluently.

My grandparents were very religious. My grandfather attended synagogue every morning and then went to work. He worked for a Ukrainian grain dealer, handling his grain. He was a very good employee, and his boss always gave him grain in addition to his wages, so they always had a lot of bread and baked goods at home.

In 1909 Munya, my mother’s older brother, was born. Munya entered the Military Communications College after finishing school and became a professional soldier. When World War II broke out he held the rank of lieutenant and was sent to the front. He went through the whole war and finished it in as a major. His wife Fania and son Abram (Abrasha), who was born in 1938, stayed in Kamenets-Podolsk during the war and were shot by the Germans in 1941. Their bodies were thrown into the sewer. After the war my uncle married a Jewish woman from Novograd-Volynskiy. They had a son named Roman who lives in Germany now. In 1946 Uncle Munya entered the Military Academy. After graduation he got an assignment in Murmansk. He lived there until his demobilization in 1952. Then he returned to Novograd-Volynskiy, his wife’s hometown. He died in 1968.

I don’t know any details of my grandparents’ life during World War I and the civil war. I don’t know whether there were any pogroms in their town – they never told me anything about it. What I do know is that my grandfather Haim Altman took part in the civil war and fought on the side of the Reds. I don’t know how he got to the front. He was there less than a year when he was wounded during one of the combat actions against the White Polish army. As a result, he lost his leg and returned home to Kamenets-Podolsk. This happened some time in 1918.

Afterward, as he couldn’t do hard physical work any more, he learned to make shoes and became a shoemaker in a shop. The family’s living standards dropped, but they didn’t get upset. They supported each other and did their best to survive. They continued to celebrate all the Jewish holidays and attend synagogue. On Friday my grandmother always lit a candle, and on Saturday her Ukrainian neighbor came to help around the house and take care of the poultry yard and cattle. My grandmother always made matzo at Pesach and even sold some to her Jewish neighbors. At home my grandmother and grandfather spoke Yiddish, and my mother knew Yiddish very well, too.

My mother was born in Kamenets-Podolsk in 1919. They gave her the name Shprintse. The local rabbi issued her birth certificate, and we still have it. My mother went to a mixed kindergarten with both Ukrainian and Jewish kids in it. The teacher treated all the children very well. My mother told me that later she began to work around the house, helping her mother.

My mother attended secondary school for eight years and also attended music school. There was a piano at my grandfather’s house. Mother had a very good sense of music and used to sing very well. She had quite a few friends – both Russian and Jewish. Her Jewish friends Genia and Donia (I don’t know their last names) were not evacuated during the war and were killed. Donia died in Lvov and Genechka – in Kamenets-Podolsk. Sonia, another friend of my mother’s, also was also killed in Kamenets-Podolsk. My mother graduated from music school and worked as a kindergarten music teacher. Actually, she had several professions. She completed a short-term course for medical nurses in 1936 and worked as a nurse in hospital for some time in 1936 – 1939. She also completed studies at an accounting school in the 1940s and got a job of assistant accountant at the Tractor Manufacture and Sales Company.

Evel and Hanna Leibovich, my grandfather and grandmother on my father’s side (I have no information about my grandmother’s maiden name), lived in Kuznechnaya (Gorkogo) street in Kiev. My grandfather Evel was born some time in 1885. He was an intelligent man. I don’t know exactly what kind of education he got, but during the Soviet time he worked as an accountant at a brick factory. I don’t know what he was doing before the Revolution.

My grandmother Hanna, my father’s mother, was born in 1890. She didn’t work before the Revolution. In the early 1920s she also went to work at the factory. She worked at the turning machine. My father’s parents were religious. They went to synagogue and observed the traditional Jewish holidays at home. Nonetheless, they didn’t follow Kashrut and worked on Saturday, as it was a workday at the factory. Besides, it wasn’t possible for Jewish people to be openly religious in Kiev in the early 1930s. That was why my father, along with his brothers and sisters, was not a religious person. My father was raised in a very intelligent Jewish family. He had two brothers and a sister. His older brother Leonid was born in 1907, his sister Rachel in 1917, and his younger brother Iosif in 1919. Neither my father, nor his brothers and sister got any Jewish education, and they did not know and did not keep Jewish traditions; in their youth this was not fashionable and it was even discriminated against by the authorities. But they always read a lot and learned a lot from people.

Leonid worked at a factory after finishing school. Later he studied at an institute and became an engineer. Iosif was a worker, and Rachel married Isaak Wainer and didn’t work after her wedding. All my father’s relatives were evacuated during the war and returned to Kiev after it ended. Rachel died in 1972, and Iosif in 1975. Leonid died in Kiev in 1977.

My father, Moisey Leibovich ,was born in Kiev in 1912. He only completed four years of primary school. He didn’t study any further, but he was a very smart boy. Later he helped my brother with mathematics when he was taking his entrance exams for the technical school. After finishing school my father, a 13-year-old boy, went to work at Transsignal, the factory where his mother was working. He was a laborer at the beginning and then he became a turner apprentice. My father was injured on the job before the war – the machine he was working on cut off a finger on his right hand.

My mother met my father in 1939 when she was in Kiev on vacation. They met in a theater in Kiev and fell in love. After my mother went back home to Kamenets-Podolsk, they started writing letters to each other and my father traveled there several times to see her.
My parents got married in 1940, and my mother moved to Kiev. They had no wedding ceremony, they just registered their marriage at the Registry office and started living together. My mother went to work at the factory as an assistant accountant. My mother told me that she didn’t want to live with my father’s parents and their family, so my father and mother rented an apartment.

During the War

The war began on June 22, 1941. At that time my mother was pregnant with me. The factory where my parents were working was converted to a military plant and promptly evacuated to Tashkent. My parents were evacuated with their plant. My father’s parents were also evacuated - but some time later. They also lived in Tashkent, but not with us. I remember that both of them died in 1943. My grandfather died first and my grandmother followed him few weeks later.

My parents lived with an Uzbek family. These people sympathized with them, especially with my pregnant mother. My mother had suffered very much during the long train journey to Tashkent. When I was born the doctors didn’t think I would survive. I was born with many lesions and bleeding sores. In fact, nobody believed that I would live, and the doctors didn’t want to take the responsibility for my treatment. My mother was discharged from the maternity hospital and sent home. But then our Uzbek landlords took over. The landlady went to her home village to see the healer. She brought back some ointment and herbs and they nursed me to health. So I owe my life to these Uzbek people. I don’t even know their names. I don’t know why, but after returning to Kiev my parents did not keep in touch with this family, but I remember that my mother always spoke with gratitude about their kindness and cordiality.

My grandfather Haim and grandmother Haya-Surah, my mother’s parents, stayed in occupied Kamenets-Podolsk and my mother didn’t know anything about their fate. But at that time it was already common knowledge that the Germans left no Jewish people alive in the occupied areas, and my mother had no hope of finding her parents alive. However, she kept praying for them and hoping for a miracle. But no miracle occurred. My grandfather Haim and grandmother Haya-Surah Altman were shot along with all other Jews in town including their daughter-in-law, Uncle Munya’s wife Fania and their three year old grandson Abrasha. We found this out after we returned from evacuation.

After the War

My younger brother Efim was born in Tashkent in 1944, and that same year, when he was only one month old, our family returned to Kiev. We settled down in my father’s parents’ apartment in Gorky street, where he had grown up. It was a poor communal apartment, and our family lived in one room. My father’s brother Iosif and sister Rachel’s family lived in the room next door. We had another neighbor: Ida Kotlar, a Jew. They all tried to support and help each other. When we arrived, our Ukrainian neighbors gave us some bed linen and furniture, as we didn’t have anything at all. The toilet and water were in the yard. We cooked our food on kerosene stoves.

My father went to work at a factory, and my mother stayed home with us kids. Later my mother also went to work, leaving us in the care of our elderly neighbors. Ours was a multinational courtyard – one could hear a mixture of three languages: Russian, Ukrainian and Yiddish. I remember that we were always hungry. There were ration coupons for bread. Sometimes my father brought lumps of sugar from his work that he got as food rations for the employees. We used to sit at the table and my mother broke these lumps in pieces, saying “Here is a piece for Zina, this one for Fima and this is for Daddy and Mommy.” Of course, those lumps for Daddy and Mommy were tiny, purely symbolic. My younger brother would eat his sugar quickly and then ask me to share mine with him. I felt so sorry for him that I would give him some of mine no matter how much I wanted to eat it myself. When my parents left for work, all that we had at home were onions and some bread. I used to cut a slice of bread, then I fried some onion with a little piece of pork fat and made a sandwich with this fried onion. Mommy told us to divide what we had, so when we ate we pushed some of the onion to the side, to leave it for the next meal. One of our neighbors had a vegetable garden in the yard, where she grew corn and various vegetables. We stole onions, carrots and cabbage from her garden and ate them raw to keep it a secret from our parents. We also stole corn and cooked in on the fire. Some people kept chicken, geese and even goats. Sometimes older boys caught a chicken and roasted it on the fire. I was scared to look at them killing it, but then I enjoyed having a piece of chicken when the boys gave me one. Of course, our parents had no idea about this “business” of ours. If they had found out it would have caused a terrible scandal, because they always taught us to be honest and never steal. But we were doing this because we were so hungry. Later we were sent to kindergarten. Our tutor was Musia, the daughter-in-law of my father’s brother Leonid. Life became easier in kindergarten, as we had meals there, even if they were scanty.

Going to school

I started school in 1950. It was an ordinary Russian school for girls. I remember the children teasing me. They called me “Leiba Muhamed – kerosinschik” instead of calling me by my name Zina. Leiba was from my last name Leibovich, Muhamed – because I had been in Tashkent (it is a very popular name in Uzbekistan), and kerosinschik – because we lived not far from and kerosene store. I took this teasing in my stride. But later, if somebody called me “zhydovka”, I found it offensive and ended any communication with those people. Quite often I faced anti-Semitism in my life, but it was at a later period, not while I was at school.

We had a wonderful Russian teacher at school. She was Ukrainian and her name was Anna Vassilievna. She was the first person to tell us about Babi Yar. She asked whether we children, had any relatives that had been exterminated there. I asked my mother and she told me that every town or village in Ukraine had its own Yar [Yar in Ukrainian means a pit.] and that my grandmother and grandfather perished in Kamenets-Podolsk. This teacher was different from all the others. Nobody ever mentioned Babi Yar1 in those years – it was as if it had never happened. There was no monument or place where people could go to mourn for their lost ones. When I was 11, my mother and I went to Kamenets-Podolsk, my mother’s hometown. It was a small provincial town, very clean and nice. There were hardly any Jews left - most of them were killed in 1941 and the rest of them moved to other towns. There was a small monument to the Victims of the Holocaust, and I found the names of my relatives on it.

In 1953 Stalin died. I remember everybody around crying, and I cried, too, although I couldn’t understand or explain why, but as everybody else was crying, I couldn’t help crying either.

Life after the War

Our family didn’t suffer from the “struggle against cosmopolitans” because we were very poor and nobody cared about us. Because of anti-Semitism, though, we couldn’t be allotted an apartment for a long time. We lived in terrible conditions. The Housing Department conducted numerous inspections to confirm that the conditions were bad and promised that we would get an apartment soon. But when the time came, it was always somebody else to get the apartment - somebody who was not Jewish. Nevertheless, we did move to another apartment in 1957. It was a communal apartment, too, but with a toilet and running water in it. Only in 1967 was my father allotted an apartment for the four of us. But although my father was an invalid of group I (he could hardly walk), we got an apartment on the fifth floor without an elevator! My father filed all kinds of requests to get an apartment on a lower floor. On the very day he died (in 1979) we received documents for an apartment on the 3rd floor. We didn’t move there, of course, as we were busy doing other things.
My mother worked as accountant after the war. She became seriously ill after my father died and retired. She had cancer and was confined to bed for over 10 years. She died in 1990. I had to take care of her all these years and couldn’t possibly think about trying to arrange my own personal life.

After graduating high school I wanted to enter the Institute of Culture. I passed my entrance exams but I didn’t find my name on the lists of those that were admitted. The administration explained to me that the reason was that my pass mark was not high enough, but the real reason was that I was a Jew.

It took me a long while to find a job – as soon as people saw my name and nationality in my passport it turned out that there was no vacancy. Finally I found a low paid and non-prestigious job as assistant accountant at the Housekeeping Department.
Later I took a course to become a “Variety Show Dispatcher” at the Institute of Culture and worked at the “Ukrconcert” (a concert agency in Kiev) as administrator for many years.

My brother Efim Leibovich finished school in 1961 with excellent grades. He passed his entrance exams to commerce school but didn’t find his name on the lists. It turned out that a Deputy Minister’s son was admitted instead of him. My brother kept filing complaints with the Ministry and finally he was admitted. After he graduated, he entered the Department of “Refrigeration equipment” at the Institute of Commerce and Economy. Then he worked as chief production engineer for refrigeration equipment at the Kiev blood transfusion facility. He works there to this day. My brother has a family: a wife and two sons – Mikhail and Dmitriy.

I have no family of my own. I had close relationships with a few men, but I never got married. When I realized that I would probably never get married, I decided to have a baby on my own. My daughter was born in 1983 when I was over 40 years old. Her name is Maria, Masha, and she is a very smart and beautiful girl. When she was in kindergarten she was chosen to study at a modeling school. She also finished the school of applied art and went in for gymnastics. Masha graduated from the Jewish school in Kiev and went to study in Israel under a program organized by the Kiev Rabbi Yakov Bleich.

She has also been in America and visited the Lubavitch rabbi. He gave her $1000 to continue her education. Unfortunately, I deposited this money into a commercial bank, and this bank went bankrupt like many other banks in Ukraine in the 1990s. We lost all our money. Nowadays Masha is married to a Ukrainian man. He doesn’t support her interest in Jewish life and keeps her away from it.

As for me, I feel my Jewish identity as never before. I go to the synagogue and services each Saturday. They have opened a synagogue at the Transsignal plant – the one where my father’s parents used to work. I’m so happy that the time has come when one can openly go to synagogue, study Hebrew and go to Jewish concerts and performances. I try to read Jewish newspapers. I go to the Hesed Jewish center “Hesed” where I can get charity meals and other assistance. Sometimes I hear anti-Semitic statements in the street, but this happens rarely and doesn’t feel as offensive as it did before, when we couldn’t lead a Jewish way of life and heard such statements about Jews everywhere: in the traffic, in stores or in the street. Everyday expression of anti-Semitism still exists, but it has nothing to do with state policy and I hope there will be no more anti-Semitism in Ukraine. Unfortunately, I have never been in Israel. It was impossible in the past, and then, when they opened the border in the 1990s I never had enough money for the trip. I would love to see this country and visit its holy historical places.

Gyorgy Preisz

Gyorgy Preisz
Budapest
Hungary
Interviewer: Dora Sardi, Eszter Andor
Date of interview: October 2001

My family background
Growing up

During the War
After the War
Glossary

----------------------------------------------

My family background

My grandfather Soma Preisz was born in Toalmas in the 1860s. I don’t know much about him – only that he moved to Nagykata at the beginning of the 1880s, where they married him off to my grandmother, Berta Preisz, nee Deutsch. She was born at the beginning of the 1870s in Nagykata. If I remember correctly, they got married sometime in 1887. My grandfather was a merchant; he had a village general store. They had grocery, haberdashery and drapery goods in the store.

They had six children. The eldest was Auntie Etelka, who was probably born in 1890. Her husband was called Imre Horvath, and they were also merchants in Nagykata. They had a dry goods and textiles shop. They had a child, Laci and an adopted daughter because one of her husband’s sisters died and their daughter became an orphan; so they adopted her. She was called Bozsi Stern. From this family only Laci survived the war. He came home from forced labor in 1945. And then he and his father’s youngest brother, who was almost the same age as he, opened a textile shop in Budapest. This lasted until ‘buddy’ Rakosi 1 put an end to everything – until the nationalization. Then he and his wife left for Canada, where he became a trader. They didn’t have children. Laci died in the middle of the 1980s in Canada.

The next daughter was Jolan, born in 1892. When she got married, many years before the war, she came to Budapest and lived here with her husband Istvan Kovacs and their son, Andor. They were merchants as well. They had a fashion boutique. Her husband died of tuberculosis in the middle of the 1930s, and then they lived together, she and her son. She was here in Budapest during the war, but not in the ghetto; her son was in forced labor but he came home, too. He was a violinist. He graduated from the conservatory and used to play in orchestras.

Then came my father Gyula Preisz. He was born in 1893, and he was the only one of the six children who was given an education. The others only had four classes of middle school 2. All of the children finished middle school in Nagykata and after that, they got married and worked, opened stores, or came to Budapest.

My father graduated from high school. He finished a school of commerce, I don’t know where. After graduation, he was a bookkeeper at the Hungarian General Match Factory Inc. in Budapest. He then became deputy head bookkeeper. He was drafted into the army in World War I. He was in the 23rd Hungarian Royal Defense Regiment in Serbia. He was shot somewhere, but it wasn’t serious, so he soon returned to the front. After that, he was a lieutenant and he was discharged as such. Then he went back to the match factory and was there until 1943, when he was fired because of the third Jewish law [see Anti-Jewish laws in Hungary] 3. He took it to heart so much – because, at first they said that somebody else would be fired, but then they introduced the anti-Jewish law and he was fired. Half a year later, as he was walking on the street, he collapsed. The ambulance took him to the hospital, but he never really recovered. He got cardiac asthma, so he spent more time in hospital than at home. He died in 1944 in Budapest.

The next child was Uncle Miklos. I think he was born in about 1895. He had a wife, Margit Deutsch, and they had two children, Kati and Laci. They had a grocery and haberdashery store in Nagykata.

The second-to-last was Pal Preisz. His wife was Rozsi Erlik and they had a daughter, Zsuzsa. They lived in Jaszbereny and they were movers. They had two trucks and moved all kinds of things with them. They had a bus as well. They lived in Jaszbereny, and they were taken to Auschwitz from there. They never came back.

The last child, Pista, lived with my grandparents. He was still unmarried, and he ran the shop because my grandfather just went to work in the morning. The first thing he did was to drink a snort, even when he was 80 years old. After that, he went out walking with his pals. Later, Pista got married. His first wife Maria, nee Bmuthaner, was a very elegant woman. They married in 1937. They had one daughter. The daughter and the mother were deported from Nagykata, where they lived, to Auschwitz. Pista was in forced labor and when he came home, he married again. His second wife was from Miske, but she had some connection to Nagykata. They had two children, Andras and Eva. After the war Pista first opened a shop with Laci [his brother Miklos’ son]; it was a big beautiful fashion and drapery shop. Later he worked in a food shop; he was the manager. After that, he set up a little knit-ware workshop. He died in 1977, but his wife is still alive.

Pista’s son Andras got married, and they left for Montreal, Canada. His wife divorced him there. He was an electric engineer here, and worked as quality controler. He has the same kind of job in Canada. Pista’s daughter Eva married in Budapest, and her profession is being a ‘grande dame’. Her husband is a trader in car spares and she doesn’t have to do anything. They have two daughters, the eldest just got married to a lawyer. The younger one is still studying.

Nagykata wasn’t a big town; it had about 10-12 thousand inhabitants. Nothing was covered with asphalt in Nagykata. Only on the main square, where there was a line of shops. Otherwise, a few streets were paved, but nothing else, only the mud, and eventually the dust. There were more than a hundred Jewish families, and a beautiful synagogue, with a gallery of course, a Neolog 4 synagogue.

We had a cantor of our own, a rabbi of our own; his family lived there. They received apartments from the Jewish community. I can’t remember now the name of the rabbi, but his son was a famous writer in Budapest. [Editor’s note: The rabbi of Nagykata since 1904 was Soma Breuer. He had studied in the Teacher Training College of Locse, or Levice, and published several books and articles in various Jewish papers as a rabbi.] We were on very good terms with him. The synagogue was opposite uncle Imre Horvath’s house.

Jews didn’t live in one place, but all over the town. Three of my grandfather’s children lived in Nagykata, in three different parts of the town. They lived in nice houses, with yards and outbuildings, and the shops were also there where they lived. One part of the house was the shop; the other was the apartment. Margit’s family had a vegetable garden, even a vineyard, because they had a very big piece of land. Half of it was the yard. Near the house there was a flower garden, and in the back there was a farmyard, where they kept chickens, geese and everything. And it had another part where the vineyard was. When the grapes grew ripe, dad loved it; we always went there for the grapes. The furnishing of the houses wasn’t special; they looked like average middle-class homes.

Ninety percent of the customers of the shops were Christians. Miklos’ family was the richest, and they had a big shop. They worked a lot, but they lived very well. For example, at every nearby village (all named ‘Tapio-something-or-other’) there was a fair twice a year, and they always went there to sell. There was a dray, they’d put the whole shop on it and they’d go at dawn, to Tapioszecso, let’s say, where they’d sell all day long, and then they’d come home in the evening.

My grandparents went to the synagogue on Friday evenings, I remember that. My grandmother lit the candle every Friday evening, there was barkhes, but I know that it wasn’t baked by her. There was a kosher butcher’s shop. In Nagykata there was kosher housekeeping in the sense that there were separate dishes for dairy and meat products. My grandfather used to pray in a prayer shawl on Friday evenings. But they didn’t observe the Sabbath as such. They opened the shop because Saturday was market-day and it was double business. They managed to accommodate religion with work.

I remember when, as a child, I went to the seder, the whole family was there; we all came down from Budapest, too. My grandfather led the ceremony, he read the Haggadah to the end, and the youngest grandchild said the mah nishtanah. All the servants from the three Preisz families were called to help and I don’t know how many people did the matzah balls but it was a beautiful holiday. It was a great feast when Bozsi, Etelka’s adopted daughter, got married. Her wedding was there in Nagykata at the family house. The celebrations were held in the yard and all of us were down there. The rabbi came and married them in our yard. This was the last time the family was together. This was in 1942 or 1943.

My mother was called Margit Blum. She was born in Gyoma in 1899. She attended the secondary school for girls in Mezotur and she graduated as well. She was an only child. Her father was called Mor Blum. He was born in 1868 in Gyongyos. My grandmother, Roza Klein, was probably born at the beginning of the 1870s in Abony. My grandmother had many brothers and sisters, at least eight; she was raised in a very religious family. My grandmother’s parents were shoemakers and we visited them in Abony for two or three days. Only my great-grandmother was still alive at that time.

My grandmother lived with one of her brothers, but I can’t really remember anything about him. Grandmother had another brother, Gyula, who was the managing director of the sugar-works in Szolnok. Once, when we went to a wedding in Jaszbereny, we left a day earlier and we went to Szolnok. A wonderful carriage with two horses and a liveried servant came to meet us at the railway station and took us to the sugar-works. I was seven years old, but I still remember that. And I also remember that on the following day we were taken to the station by car, and we went on to Jaszbereny. My grandparents got married in 1898 in Gyoma. I don’t know how they got to Gyoma, but one of my grandmother’s brothers, Vilmos, got to Gyoma and he had a big department store from the 1880s onwards, and I think they went there because of him. The department store was called Kis-Klein department store. He had five or six assistants and office-clerks.

In grandmother’s family everybody magyarized their name to Kadar. The brother from Szolnok, Vilmos, who had the department store in Gyoma, his sons and daughter, all became Kadar. Only grandmother remained Klein.

Gyoma was an agricultural town with 14-15 thousand inhabitants but it was much wealthier than Nagykata because even in my childhood every larger street had one side covered with asphalt and the main square was completely covered with asphalt. It had very good soil; wheat, corn and barley was produced and many animals were kept: pigs, oxen, everything. About 80-100 Jewish families lived there as well. There was a beautiful synagogue, like that of Nagykata, and there was also a Jewish school with a teacher couple that was paid by the Jewish community. And there was a rabbi, though there was no cantor; he was brought from another place. There was a shochet who came to do the slaughtering every week and there was a shop where it was sold. But there was no permanent butcher’s shop.

My grandmother was kosher, but my grandfather always sent me to get things for him; he would always say, ‘Go to Rakoczi, and fetch some sausages’. And he would put them in a case and when grandmother wasn’t within sight, he’d eat it. At Tabernacles the sukkah was pitched in the synagogue’s yard. It was good fun to go in and play there.

The house in Gyoma was a nice big corner house, where the access to the shop was in the middle. It was a big shop and there was a two-bedroom apartment. There was a covered carriage entrance, and further on there was another apartment and a shop, which was rented out. They rented the shop to a pattern-stenciller for embroidery. It was also a Jew who rented it.

My grandparents owned the first shop, a grocery, haberdashery, and dry goods shop. It was rather big, but there were no employees, they ran it alone. They opened at 7 in the morning and it was open until 6 o’clock; on Saturday until midday; on Sunday it was closed. But people came in every five minutes on Sunday, saying, ‘Ah, Mrs. Blum, I’m out of flour’, or ‘I’m out of sugar’, or ‘I’m out of salt’.

Buying on trust was in vogue there. Everybody was a permanent customer. They had a book, and we had a big book, in which everybody got a page. They wrote in their book as well, as in ours, what they had bought and they paid on the first day of the month. My grandparents could also buy on credit from wholesalers. There were a few merchants in Gyoma about whom merchants said they could buy on credit; there were others who could buy only in cash. My grandfather got as much as he wanted. He got the merchandise for 30 days, for 60 days, for 90 days. Of course, for 30 days, it was cheaper, for 90 days it was more expensive because they added the interest. He had these kinds of folders in which the bills were kept. He looked up when they were due to expire, and then he paid them.

Growing up

My parents met in Nagykata; they had some distant relative in common who invited my mother to Nagykata for some feast or ball, and they met there. They got married in 1921, and I was born in 1922. At that time, after World War I, the housing conditions were bad and they managed to get a one-bedroom apartment in Tisza Street in Budapest. In 1931 they managed to get a comfortable two-bedroom apartment in Visegrad Street. My mother lived there until the time of the yellow star houses 5. My father died there, I went into forced labor service from there. My mother didn’t work because, back then, my father maintained us easily with his bookkeeper’s salary.

We also had a servant, who lived in the servant’s room. She did everything. My mother shopped at the market – there was the Lehel market – and at the grocery. The servant cooked, cleaned the house and did needlework. She was a country-girl whom my grandmother had sent to us and she worked for us until she got married.

Most of the time my parents were satisfied with the servants, so every servant of ours spent a few years at our place. We had a servant not only there in Visegrad Street, but even when we had that one-bedroom apartment in Tisza Street. It was natural that there was a servant in a middle-class family because in the Horthy 6 era the husband could earn enough money so that his wife wouldn’t have to go work; they wouldn’t have let her work anyway because people would speak badly of a man who couldn’t maintain his wife and children. In middle-class families women stayed at home.

I don’t know what my mother did, besides going to the hairdresser, to the dressmaker, and to her girlfriends. She went out for walks, went to drink coffee. I went with her many times. I still know where the dressmaker’s was, where the milliner’s was, where the hairdresser’s was. My mother was an elegant woman and she was beautiful, too. I also had a fraulein [governess]; we could even afford that, too. I went for walks with her many times, and we talked in German.

My mother kept the tradition of having barkhes at home and of lighting the candle on Friday but there was no obligatory common dinner on Friday evening or on Saturday, nothing. We only went to the synagogue – the one on Arena Street, now Dozsa Gyorgy Street. In the back of it, there was a very big cultural hall and the Women’s Association held many cultural events there. We went there many times to Dozsa Gyorgy Street, to the cultural part as well as to the synagogue until 1943.

At Christmas my grandmother visited from Gyoma. During Christmas they were closed, and they were closed between Christmas and New Year’s Eve as well. They came to stay with us for three days. We had Christmas at our place. There must have been a Christmas tree. I remember that I had a girlfriend from the house and they sent the two of us down to the yard while they where putting the presents under the tree. We looked up, watching for when the little angel or little Jesus [who is believed to bring the Christmas presents] would fly in through the window. She was Christian, but I didn’t care at all – not even that they had little Jesus and we had a little angel.

On certain days my father’s friends gathered at our place. They loved to go to Weingruber on summer weekends. It was a huge place that could hold a thousand people, a tea-shop, and the Jozsef Nador 2nd Infantry Orchestra used to play there. I just checked where my parents were sitting and then went away immediately. I used to be right behind the conductor. I knew the whole program by heart because they played an operetta mixture at that time: Csardas Queen, The Merry Widow, Countess Marica, the Persian Market and everything. In the fall they took me to see Rigoletto at the Erkel Theater. I liked operettas very much. My parents loved Kalman, Lehar, and they took me along as well. As a child I knew everything: what was playing in which theatre. We were subscribed to the Szinhazi Elet [Theater Life] and when we had guests, they called me in, ‘Gyuri, come here, they are asking about the theater programs’ – and I knew them by heart. And I became attached to classical music, too.

I spent a lot of time in Gyoma because my mother was an only child, and I the only grandchild. My every wish was granted; I was in clover. There was a grocery part of the shop, which had a big stand on which there were at least 20 jars with chocolate-candy but I never thought about taking one piece. They had never seen such a child; they forced the chocolates and candies upon me. I was always at our neighbor’s house, where there were boys of my age. They were Jewish as well. Because we were boys, we loved to play football.

When I was ten years old I got a bicycle from my grandparents – the post office was only about 200 meters away, but I went by bike – even there. I loved that bicycle.

Later my grandparents bought an estate in Gyoma, a very nice, complete estate of almost 30 acres, with a house, outhouse, and everything. This was rented out by the half-and-half system, which means that a peasant lived there with his family. He used the homestead, he bought himself animals, he bought everything but the land was ours, and so half of everything was ours.

I came up with the idea that I would like to have a horse because I loved to drive horses and I drove the horses out to the farm. My grandfather bought me a wagon and a horse; we used to go to the beach in it with my grandmother.

The river Koros in Gyoma had a very nice beach and one could rent a cabin. I went there every day with my grandmother. And we went out to the farm, too. I loved it; there was the harvest, as well as the threshing, I liked that very much. On such occasions I slept out there as well.

I played tennis from the age of ten. There was a court in Gyoma, and there was a big tennis-scene: Already around 1937, Jews could only go to one court. There were big tennis championships twice every summer. Tennis-players used to come from the whole county, but sometimes even from the surrounding counties. At that time they already made remarks: there was a very good tennis-player from Szeged, who was a champion, but he was a Jew. The right-wing people of Gyoma always grumbled, asking why Singer was always the winner.

Every summer, I was down at my paternal grandparent’s for two or three weeks. I liked to be there because there were many children of my age. There was a long beach there. Miklos had a vineyard, and when we went out there it was a party all day long. When I was there I went to all three families because there were children everywhere. I spent the least time at my grandparents. I just slept and ate there because I loved my two cousins. The summer holiday was spent in Gyoma, but every year before or after Gyoma – because it was on my way there and back – I stopped with my mother at Nagykata because she said, ‘Come on, we’ll be here now for a while’. And I was there every year.

I attended four years of elementary school at Pannonia Street elementary school. There were few Jews in our class. In 1932 I went to Berzsenyi high school, which I attended for eight years; seventy percent of the students were Jews. My favorite subjects were history and geography; I hated mathematics. I liked Latin because if one learned it, one knew everything. There were religion classes as well; a rabbi came and he taught Jewish religion; and every Friday we had to go to Csaki Street synagogue to a youth religious service. We went to the Klub Café and we sat outside, we didn’t have to consume anything because they knew that we were Jews and we weren’t allowed to eat and drink. We just stayed out there sunbathing.

When I was 15 years old there was a Jewish association called Duna Sports Club [DSC]. This consisted of three sections: tennis, table tennis and tourism. I liked all three of them very much. We were in the club from spring until fall. When classes were over, we went home, did our homework quickly, and were already off to chat, to play tennis or rummy or whatever. We lived our lives there. Ninety percent were Jews there as well. There was no Jewish life, we were just sportsmen and we organized DSC balls. At the weekends there was the DSC and there were trips, too. It was in 1943 that Jews were no longer allowed to visit tourist hostels. My friend asked for a permit for six people because we could enter only with a permit at that time. It was a very romantic thing that we were six boys; we went there; we got the keys in the village. It was a very well furnished tourist hostel. There was cutlery in the kitchen and everything. We found all kinds of uniforms and insignias of rank and organizer armbands and person-on-duty armbands. All six of us put them on; the day after, the tourists came and we asked for their papers to see whether they were Jews. We laughed a lot.

I would have chosen a musical career after graduation, if I could have. I didn’t learn music, but I liked and adored the opera. I didn’t have a gramophone at home, but I was always listening to the radio; the radio was always next to my ear. But I couldn’t continue my studies. One day a woman, who had come from the tailor’s where she had had a costume made, came to our house, and asked, ‘Do you know a graduated boy whom they could engage as an apprentice?’ ‘Gyuri, would you like to be a women’s tailor?’ they asked. I had never ever held a needle in my hand. It was terrible. I went in the morning. He told me to sit down on a chair. He gave me a needle without thread and a piece of cloth to poke with the needle and the thimble again and again. He showed me how to sew. I did this from 8 o’clock in the morning until midday, then I went home to have lunch. The family always had lunch together, my father slept half an hour, and then he went back. Then I was there from 2 pm until 6 pm. I spent a year there, from 1941 to 1942. When I was finished, I worked in a very cool place on the Duna-promenade in the Molli showroom. It was a very distinguished place. I remained there until July; then I was called up to forced labor and went down to Bereck.

During the War

Since my father worked at the match factory and it was a Swedish company, my mother got a Swedish Schutzpass 7. At first they were in the yellow star house at number 3 Csaki Street, which was a synagogue. After that, when the Schutzpass stuff came, Auntie Jolanka and my mother went to the Swedish protected house in Hollan Street. But one day the Arrow Cross 8 men came – this was at the beginning of November. During the Hungarian Nazi regime, they came and emptied the Swedish house. They took everybody to a brick factory, and from there to Bergen-Belsen. My mother went to Bergen-Belsen, too, to the same place as her relatives – that is, her parents from Gyoma.

I went to Bereck, which is the very tip of what was greater Hungary, at the end of Szeklerland, in the Eastern Carpathians. It was a fluke, in the sense that on 1st November there was a fire in Bereck. They called us to help stop the fire. We ran with pails of water and suddenly my leg was sprained and my ankle was broken. In that moment it was a nice, good feeling; all right, it hurt, but I got away with things for a while. The nearest town was Kezdivasarhely. There was a good hospital there. After three or four weeks I had no problems at all. They sent me back to the corps, but they wrote on my papers that three weeks of recuperation was recommended. Then I came home on 15th December for three weeks. That was when I saw my parents for the last time, and I was at the opera for the last time. When I went back I didn’t have to march out for a long time, I peeled potatoes in the kitchen, and carried water.

In March the whole army corps marched to a place near the Verecke-strait. We were in a little village, where Ruthenians lived; very kind people. The whole company was distributed to families. We made the road on both sides of the Verecke-strait. Then we went to the other side, to Rusinsko [that is, Ruthenia]. The river Striy is there, near Striy. We constructed a bridge there. It was terrible to carry such large beams.

I was liberated in Ungvar in a hospital because I was so weak that I had to be there. The Jewish doctor put a tag on me, which said what my problem was, and they put me in a railway-station. This was in 1944. Somebody put me on the train and, in Tiszaujlak – which belongs to Ukraine today – there was a forced laborer’s hospital, which they took me to. The head of it was an officer called Brandi. He was a very kind man. I was in a very bad condition and my luck was that I wrote to my mother in Budapest and she sent me 300 pengos via telegraph. The postman came to the hospital in Tiszaujlak, where there were millions of rooms, and he went through all the rooms shouting, ‘Gyorgy Preisz!’ And he shouted until he found me. If he hadn’t shouted, but pocketed it, nobody would have looked for it. I got the money and with it I could get better food from outside.

We were there for a week, and the Russians came. Then Brandi said that he had received an order to send the bedridden patients to the hospital in Ungvar. He called for ambulance-cars and sent us to the military hospital there. We weren’t even there for two days when the Russians came. In the evening the Hungarians were still there; in the morning there was nobody. At 11am the Russians arrived. In the afternoon the cinemas, the coffee bars, the cafes already opened. It was no problem because there everybody could speak to them in ‘Slavic’ language. But we didn’t get food.

The people of Ungvar were fantastic. Everybody came and brought clothes and food; they brought everything into the hospital, and when I could walk with two sticks, a guy said to me, ‘Let’s go for lunch!’ When the noon-bells rang we stated, ‘Today we’ll eat along this street!’ We had lunch in five to six houses every day. The only problem was that on Sunday there was stuffed cabbage in eight houses out of ten. But we loved Sundays anyway, because on Sundays there were cakes everywhere. If we went into the coffee bar and sat down at a table, after ten minutes the table would be full; a tray of cakes would be sent to us from every table.

In December 1944 I had started on my way home when the news came that Budapest was soon going to be liberated. Ungvar had already been liberated in November. We arrived at the Hungarian side in Szabolcs County. There were millions of apples, which they had harvested, but couldn’t take anywhere, as they had no transportation. We ate apples all day long.

There was a village where a Jewish family lived. They hadn’t been deported. The man had some kind of decoration, and lots of Jews had left their assets there. He made a canteen from these gathered assets and as the forced laborers came back, we lived and ate there. I was there for a few days, then I went on and soon reached Szolnok. At Szolnok, my leg was so bad that I went to hospital again.

Then the news came that, on 13th January, Budapest had been liberated. I knew that my father had died – my mother had written that to me in summer – but I didn’t know what the situation was with her. I went home quickly to mother. I went out to the railway-station and the first train from Budapest arrived. It was so full of people that it looked like a Christmas tree. I asked them what had happened in Budapest. Someone said, ‘Don’t go there, young man, there’s nothing but ruins and dead bodies and lack of food’. Another train came from Bekescsaba. I said, ‘Is there anybody from Gyoma here?” They told me there was. I said, ‘Is there any food?’ He said, ‘I should say so! They don’t know what to do with it. They can’t move it!’ Well, I went to Gyoma. I went into my grandparent’s house. The house was still there, but nothing remained of the shop. I walked waist-deep in garbage and rubble: every box, every case was upside-down.

I wrote a letter to my mother in Budapest. A week after that, the answer came from somebody from the house that she wasn’t there anymore; she had been taken by the Arrow Cross men. They didn’t know where. Then I had time. In the end, I went up there on 15th March 1945, the opera opened and I just had to be there at the opening. I went to our house, but somebody else lived there. But almost everything remained, even the jewelry, my mother’s ring, too.

After the War

Two houses and an estate of 30 acres remained in Gyoma. When the deported people of Gyoma came home in summer, they told me that they had met my grandparents, and certified that they were dead. Then, in the mortgage registry, everything was transferred to me. I was 23 years old at that time, I had no idea what communism and capitalism was. I didn’t know that I shouldn’t accept the two houses and the land. I sold one of the houses because I had nothing but the bundle with which I came home, and with that money I bought myself a two-bedroom apartment in Csaki Street and moved there.

I worked as a tailor for a while. The brother of the girl that I was courting was the party secretary in the National Pawnshop. Andi told her brother, ‘Put Gyuri into the pawnshop’. I told them to put me in the accountancy department, because my father had been a bookkeeper. So I became a bookkeeper in the pawnshop. Then came the period when I started to court another girl, Melinda Banty, who later became my first wife, and she worked at the Building Worker’s Trade Union.

The change of regime [the communist takeover] came in 1948. I was called a kulak 9 because of my heritage in Gyoma; everything was confiscated, and I couldn’t study anywhere. My wife was told that a head bookkeeper was needed for the Building Workers’ Trade Union. I told them I wasn’t the right man because I was written off as a cadre. They didn’t care; they needed a head bookkeeper. So I became a head bookkeeper. I passed the head bookkeeper’s exam ‘on the sly’ – this was the only way because I would have needed a recommendation from the company – but how to get recommended as a kulak? Then, of course, I was denounced: how can the party support a kulak to be a head bookkeeper? I was fired. And then I got into a company as a bookkeeper.

In those times the bailiff came every week to seize assets. He was a very kind Jewish guy, the head of the 13th district board of assessment. I always went to him and he arranged for the seizure to be suspended. In the end he called me in and said, ‘I’m very sorry, Mr. Preisz, but I was given a good dressing-down because I’m taking a kulak’s side. Now I must report you as a saboteur kulak’.

Once I got a summons to a people’s tribunal; I was suspected of a crime. I went in, and there was a judge of about 57 years old who read out the indictment – what did I have to say? ‘Rubbish’, I said. Wow, how angry he became! Then he threw out the case, based on some article. He said, ‘Listen to me, Mr. Preisz, go to the Ministry of Agriculture and get them to take that bloody land from you. Because, if this paper had landed not on my desk, but next-door, where there’s a 30-year-old communist attorney, you’d have gone to the Marko [an ill-famed prison in Marko Street] for five years, for sure’.

I went to the Ministry of Agriculture, where they kicked me out because they didn’t deal with kulaks. But the minister, Ferenc Erdei, happened to be a kind man and I managed to see to him for half an hour. I told him what the matter was. He had never heard of such foolishness and wrote on my papers: ‘Must be handled immediately!’ He told me to go to Bekescsaba at once. At first they didn’t talk to me but they saw the minister’s handwriting on the paper and they said straight away, ‘Please, come back in an hour. Everything will be arranged’. This was in 1952, but I couldn’t go anywhere to study or anything until 1956 because I was of kulak origin. That’s how easily I got rid of my family’s fortune, which had been amassed over centuries!

But getting rid of the land was in vain, I was fired again because I was a kulak, and I was put into manual labor. Then somebody who knew my skills came and told them to at least put me in some clerical position. This was in 1954. This was the year when Jutka, my daughter, was born. So I remained in Pannonia; at first as a clerk, then I transferred to the technical branch. I learned everything and I became the technical manager of a department.

My marriage went wrong rather soon. It was very bad; my wife wanted me to flee the country in 1956 [following the Revolution of 1956] 10, but I didn’t want to leave. After that, I started to court Vera Farkas, my wife found out, and her vanity couldn’t stand that. We divorced in 1965, and the wedding with Vera was in 1967.

Jewishness played no role at all in my post-war life. My wife was Christian, so I didn’t go to the synagogue for many years. Moreover, we got married in a church because my wife was very religious and had a sense of vocation. Her family was Calvinist, so we held our wedding in the Calvinist church in Rakosliget. It was the first time in my life that I was in a church, but nobody asked who on earth I was. We held the wedding at 8pm, and there was nobody there besides the family, so that they, in the trade union, wouldn’t find out. In those days, party secretaries frequented the churches on Sundays to see whether any party members were there.

I didn’t have any connection with Israel for a long time, either. In 1993 I visited there for two weeks. Since visiting Israel, I now buy the Uj Elet [the bi-weekly of the Jewish community] and other periodicals, and I go to the Jewish community more often. On high holidays I go to the Dohany Street synagogue. Unfortunately, I had a Christian wife for 13 years and I didn’t have any connection to Judaism during that time. Now I’m trying to find my way back to my past.

Glossary

1 Rakosi regime

Matyas Rakosi was a Stalinist Hungarian leader between 1948-1956. He introduced an absolute communist terror, established a Stalinist type cult for himself and was responsible for the show trials of the early 1950s. After the Revolution of 1956, he went to the Soviet Union and died there.

2 Middle school

This type of school was attended by pupils between the ages of 10 and 14 (which corresponds in age to the lower secondary school). As opposed to secondary school, here the emphasis was on modern and practical subjects. Thus, beside the regular classes, such as literature, maths, natural sciences, history, etc., modern languages (mostly German, but to a lesser extent also French and English), accounting and economics were taught. While secondary school prepared children to enter university, middle school provided its graduates with the type of knowledge, which helped them find a job in offices, banks, etc as clerks, accountants, secretaries, or to manage their own business or shop.

3 Anti-Jewish laws in Hungary

Following similar legislation in Nazi Germany, Hungary enacted three Jewish laws in 1938, 1939 and 1941. The first law restricted the number of Jews in industrial and commercial enterprises, banks and in certain occupations, such as legal, medical and engineering professions, and journalism to 20% of the total number. This law defined Jews on the basis of their religion, so those who converted before the short-lived Hungarian Soviet Republic in 1919, as well as those who fought in World War I, and their widows and orphans were exempted from the law. The second Jewish law introduced further restrictions, limiting the number of Jews in the above fields to 6%, prohibiting the employment of Jews completely in certain professions such as high school and university teaching, civil and municipal services, etc. It also forbade Jews to buy or sell land and so forth. This law already defined Jews on more racial grounds in that it regarded baptized children that had at least one non-converted Jewish parent as Jewish. The third Jewish law prohibited intermarriage between Jews and non-Jews, and defined anyone who had at least one Jewish grandparent as Jewish.

4 Neolog Jewry

Following a Congress in 1868/69 in Budapest, where the Jewish community was supposed to discuss several issues on which the opinion of the traditionalists and the modernizers differed and which aimed at uniting Hungarian Jews, Hungarian Jewry was officially split into two (later three) communities, which all built up their own national community network. The Neologs were the modernizers, who opposed the Orthodox on various questions.

5 Yellow star houses

The system of exclusively Jewish houses, which acted as a form of hostage taking, was introduced by Hungarian authorities in Budapest in June 1944. The authorities believed that if they concentrated all the Jews of Budapest in the ghetto, the Allies would not attack it, but if they placed such houses all over Budapest, especially near important public buildings it was a kind of guarantee. Jews were only allowed to leave such houses for two hours a day to buy supplies and such.

6 Horthy, Miklos (1868-1957)

Regent of Hungary from 1920 to 1944. Relying on the conservative plutocrats and the great landowners and Christian middle classes, he maintained a right-wing regime in interwar Hungary. In foreign policy he tried to attain the revision of the Trianon peace treaty ‑ on the basis of which two thirds of Hungary’s territory were seceded after WWI – which led to Hungary entering WWII as an ally of Germany and Italy. When the Germans occupied Hungary in March 1944, Horthy was forced to appoint as Prime Minister the former ambassador of Hungary in Berlin, who organized the deportations of Hungarian Jews. On 15th October 1944 Horthy announced on the radio that he would ask the Allied Powers for truce. The leader of the extreme right-wing fascist Arrow Cross Party, Ferenc Szalasi, supported by the German army, took over power. Horthy was detained in Germany and was later liberated by American troops. He moved to Portugal in 1949 and died there in 1957.

7 Swedish Schutzpass

a document resembling a Swedish passport, invented by Swedish diplomat Raoul Wallenberg. These protective papers provided Hungarian Jews with a new identity and consequently, new immunity from the Arrow Cross. Knowing that the Nazi mind respected the authority behind official looking documents, Wallenberg devised a formal passport, complete with a number, official seals, the Three Crowns of Sweden, and the minister’s signature. It also stated that, while abroad, the carrier of the passport and his property was under the protection of the Swedish legation. At Wallenberg’s insistence, the Hungarian government recognized the new protective passports, allowing 5,000 of them to be issued. As he couldn’t get hold of many more passports, Wallenberg issued a simplified document that, even though printed on poor quality, was effective in protecting Jews.

8 Arrow Cross Party

The most extreme of the Hungarian fascist movements in the mid-1930s. The party consisted of several groups, though the name is now commonly associated with the faction organized by Ferenc Szalasi and Kalman Hubay in 1938. Following the Nazi pattern, the party promised not only the establishment of a fascist-type system including social reforms, but also the ‘solution of the Jewish question’. The party's uniform consisted of a green shirt and a badge with a set of crossed arrows, a Hungarian version of the swastika, on it. On 15th October 1944, when governor Horthy announced Hungary's withdrawal from the war, the Arrow Cross seized power with military help from the Germans. The Arrow Cross government ordered general mobilization and enforced a regime of terror which, though directed chiefly against the Jews, also inflicted heavy suffering upon the Hungarians. It was responsible for the deportation and death of tens of thousands of Jews. After the Soviet army liberated the whole of Hungary by early April 1945, Szalasi and his Arrow Cross ministers were brought to trial and executed.

9 Kulak

In Hungary from the late 1940s and in the 1950s peasants, who had more than 12 hectares of land and hired laborers, were called kulaks. They were considered class enemies and exploiters because of the use of hired labor, just as they were in the Soviet Union. Their land was confiscated and they were banned from joining agricultural cooperatives. About 400,000 peasants were persecuted as kulaks in Hungary.

10 Revolution of 1956

Starting on 23rd October 1956, this uprising was against Soviet rule and the communists in Hungary. It was started by student and worker demonstrations in Budapest during which Stalin’s gigantic statue was destroyed. Moderate communist leader Imre Nagy was appointed as prime minister and he promised reform and democratization. The Soviet Union withdrew its troops which had been stationed in Hungary since the end of World War II, but they returned after Nagy’s announcement that Hungary would pull out of the Warsaw Pact to pursue a policy of neutrality. The Soviet army put an end to the rising on 4th November and mass repression and arrests started. About 200,000 Hungarians fled from the country. Nagy and a number of his supporters were executed. Until 1989, the fall of the communist regime, the Revolution of 1956 was officially considered a counter-revolution.

Julius Chaimowicz

Julius Chaimowicz bei einer Veranstaltung

Julius Chaimowicz
Wien
Österreich
Name des Interviewers: Tanja Eckstein
Datum des Interviews: August 2002

Ich begegnete Julius Chaimowicz bei einem Treffen der Veteranen der Hakoah 1, das bei einem Heurigen in Wien stattfand.

Ich war auf der Suche nach weiteren Interviewpartnern und Julius Chaimowicz war sofort bereit, mir seine Lebensgeschichte zu erzählen.

Einige Tage später begannen wir in seiner großen und hellen, modern eingerichteten Wohnung im 6. Bezirk mit dem Interview.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Nach dem Krieg
Glossar

Meine Familiengeschichte

Mein Großvater väterlicherseits hieß Aron Chaimowicz. Er ist wahrscheinlich Ende der 1870er-Jahre geboren, war religiös und sollte zum Militär eingezogen werden, was er aber nicht wollte. Deshalb ist er in die Slowakei geflohen, denn die Slowakei hat damals zu Österreich-Ungarn gehört.

Er hielt sich dann illegal in dem Dorf Sebes-Visny [heute Slowakei] auf. In diesem Dorf hat er Zlate, meine Großmutter, kennen gelernt. Sie hatten nur eine jüdische Hochzeit, denn mein Großvater konnte sich nicht registrieren lassen, weil er ja vor dem Militär geflohen war. Deshalb konnten sie nicht standesamtlich heiraten.

Mein Vater hieß Salomon Farkas Chaimowicz und wurde am 11. März 1900 in Sebes-Vysni geboren. Als er dreieinhalb Jahre alt war ist sein Vater an einer Blutvergiftung gestorben. Sein Großvater hat ihn in der Früh zum Friedhof geschleppt und mein Vater, der in eine Jeschiwa 2 gegangen ist, hat Kaddisch 3 für seinen Vater sagen müssen. Daran konnte er sich gut erinnern. Der Bruder meines Großvaters hat nach dessen Tod die Großmutter geheiratet, aber der mochte meinen Vater nicht.

Als mein Vater sechs Jahre alt war, zeichnete er schon militärische Schlachten mit Pferden. Mit elf Jahren hatte er eine so schöne Schrift, dass er von seinem Stiefvater nach Czernowitz, das zu Galizien, also zu Österreich-Ungarn gehörte, zu einem Rechtsanwalt geschickt wurde. Dort musste er Geld verdienen. Ich glaube, meine Großmutter ließ sich dann irgendwann von dem Stiefvater scheiden.

Mein Vater wollte im 1. Weltkrieg [1914 - 1918] nicht zum Militär, denn er wollte nicht an der italienischen Grenze verheizt werden. Die jungen Männer sind an der Front gestorben wie die Fliegen. Deshalb nahm er vor der Musterung Gift.

Jemand hatte es ihm gegeben, und der Militärarzt glaubte, mein Vater sei herzkrank. Aber an dem Gift wäre er dann beinahe wirklich gestorben. Mein Vater hatte eine Schwester, die in Wien mit einem jüdischen Schneidermeister aus Polen verheiratet war. Sie hatten eine Tochter, die Ruth hieß. 1934 wurde er bei der Polizei in Wien angezeigt, weil er keine Zulassung für seine Werkstatt hatte. Die Familie ging dann nach Palästina und 1947 nach New York.

Mein Großvater mütterlicherseits hieß Pinchas Spritzer. Er hatte zwei Brüder und vier Schwestern: Max und Joel, Chana, Chaja, Golda und Lotte. Sie lebten in Jaworow, einer kleinen Stadt im damaligen Galizien, die heute in der Ukraine liegt.

Ungefähr im Jahre 1907 kam der Großvater gemeinsam mit seinem jüngeren Bruder Joel nach Wien. Sie gründeten ein Familienunternehmen als Existenzgrundlage für die Familie und verkauften Möbel und Wäsche für junge Paare. Meine Großeltern waren nicht reich und nicht arm.

Sie konnten gut davon leben. Ungefähr zwanzig Verwandte folgten ihnen aus Galizien nach Wien. Eine Tante ist, glaube ich, war sogar Vertreterin. Der Großvater hatte Glück, dass er im 1. Weltkrieg nicht eingezogen wurde, denn er musste ja die große Familie ernähren. Meine Großmutter Chane, geborene Rettich, wurde 1883 in Jaworow geboren. Ihr Vater hatte in Jaworow ein Geschäft besessen mit Waren aller Art.

Mein Großvater Pinchas war ein Meter achtzig groß, sehr stark und ein stolzer Mann. Er war ein sehr großzügiger Mensch, praktizierender Jude und Zionist und spendete viel im Tempel. Jeden Freitagabend, zu Beginn des Schabbat, ging er von der Wohnung im 20. Bezirk, in der Karl-Meißl-Straße zum Nordbahnhof und wartete dort auf arme polnische Juden, die am Bahnhof ankamen und nicht wussten, wohin sie gehen konnten.

Er lud diese armen Juden zu sich nach Hause, gab ihnen zu essen, denn das ist jüdische Tradition. Er war auch bei seinen Kunden sehr beliebt. Wenn er gekommen ist und die Raten abgeholt hat, wurde er sehr gut aufgenommen. Vielleicht gab er ihnen gute Konditionen.

Der Großmutter gab er das Geld für die Wirtschaft, und sie hielt das Geld zusammen. Sie hatte immer Geld und er musste sich manches Mal welches von ihr ausborgen. Ich glaube, sie führten keine besonders gute Ehe.

Meine Mutter Miriam war am 6. Dezember 1906 in Jaworow geboren. Als meine Mutter sechs oder sieben Jahre alt war, wurde sie aus ihrer Schulklasse ausgewählt und durfte vor dem Kaiser Franz Joseph ein Gedicht aufsagen, denn sie hatte eine wunderschöne Aussprache.

Sie wäre sicher eine wundervolle Schauspielerin geworden. Viele Operetten konnte sie auswendig singen, sie hat sie uns alle vorgesungen. Sie brauchte die Operetten nur einmal zu hören, schon konnte sie sie singen. Mein Großvater aber war ein sehr konservativer Mann und erlaubte ihr nicht, diesen Beruf zu erlernen.

Chana, die jüngste Schwester meines Großvaters, die so alt wie meine Mutter war, wurde von ihm mittellos aus dem Haus gewiesen, nur weil sie Schauspielerin werden wollte. Sie wurde aber dann in New York doch Schauspielerin. Mein Bruder besuchte sie dort einmal. Das Geld fürs Alter hatte sie sich klugerweise zusammen gespart.

Meine Mutter hatte drei Brüder: Julius, sein jüdischer Name war Jehuda, starb im Alter von 18 Jahren in Wien an einer Lungenentzündung. Er hatte Uhrmacher gelernt und war ein Schachfanatiker; er konnte simultan gegen 40 Leute spielen. Willhelm wurde am 7. August 1915 in Wien geboren.

Zum Teil zog ihn meine Mutter auf, denn sie war neun Jahre älter als er. Auch er war ein leidenschaftlicher Schachspieler. Er spielte oft in Kaffeehäusern. Er ist 1934, vielleicht mit den Großeltern zusammen, das weiß ich aber nicht genau, nach Palästina gegangen. Leider kam er nach Wien zurück.

Er wohnte bei meinen Eltern, aber da er die Frauen liebte, nahm er immer Mädchen mit nach Hause. Meinem Vater gefiel das nicht und Onkel Wilhelm musste ausziehen. Onkel Wilhelm ging zum österreichischen Bundesheer, aber als Hitler einmarschierte, wurden die Juden entlassen.

Daraufhin ist er über Belgien nach Frankreich geflohen. In Frankreich wurde er im Lager Gurs 4 interniert, von dort nach Drancy 5 deportiert und am 12.August 1942 an die Deutschen ausgeliefert und im KZ Auschwitz ermordet. Das ist die Geschichte von Onkel Wilhelm.

Onkel Leopold, sein jüdischer Name war Arie, ging schon als junger Mann nach Palästina. Zuerst war er bei der englischen Polizei. Danach arbeitete er im Zementwerk in Nesher, in der Nähe von Haifa. Dort wohnte er in einer Holzhütte, später baute er sich ein Haus. Ein Teil seiner Familie wohnte mit ihm zusammen. Auch meine Großmutter, bevor sie starb.

1934 übergaben die Großeltern das Geschäft Joel, dem Bruder meines Großvaters und reisten als Zionisten mit Goldstücken, die sie für ihr Geld eingetauscht hatten, nach Palästina. 1938 schrieb mein Großvater aus Haifa seinem Bruder Joel in einem Brief: Kauf in Palästina ein Haus, die Häuser hier sind sehr billig. Joel war ein stolzer Österreicher.

Er hatte sogar eine Tapferkeitsmedaille aus dem 1. Weltkrieg. Es war Chanukka 6 und die ganze Familie war versammelt, da las mein Großonkel den Brief meines Großvaters der Familie in Wien vor und sagte: 'Stellt euch vor, er glaubt, dass wir reiche Leute sind.

Dass wir so viel Geld haben und ich ein Haus kaufen kann!' Ein paar Wochen später ist Hitler einmarschiert. Joel hatte immer bei seinem Friseur Witze über den Hitler erzählt. 1938 sagte der Friseur, obwohl er schon vorher ein geheimer SA- Mann war: 'Joel, du bist auf der Liste, sie wollen dich verhaften, verschwinde sofort!' Dieser Friseur rettete sein Leben. Joel flüchtete illegal über die Grenze in die Schweiz, dann über Frankreich und Portugal und mit dem letzten Schiff nach Montevideo. Sein Geld aber steckte in den Waren und bei Leuten, die noch nicht bezahlt hatten.

Mein Vater war ein guter Tänzer und sehr umschwärmt von vielen Frauen. Einmal sagte ein Mädchen zu meiner Mutter: 'Der wird dich nie heiraten!' Meine Mutter war dann sehr stolz, als mein Vater sie 1931 doch heiratete.

Meine Kindheit

Am 4. Juni 1932 sind mein Bruder Alfred, sein jüdischer Name ist Aron und ich in Wien zur Welt gekommen. Wir sind zweieiige Zwillinge. Mein Bruder war ein sehr begabtes Kind. Er war erst fünf Jahre alt und konnte schon lesen.

Einmal, wir gingen in einen jüdischen Kindergarten im 20. Bezirk und hätten am Nachmittag im Kindergarten schlafen sollen, las er den anderen Kindern, die um ihn herumstanden, aus einem Buch vor. Ich war sicher sehr eifersüchtig auf ihn.

Wir hatten eine Zimmer-Küche-Wohnung in der Kluckygasse. Meine Mutter war nicht begabt für die Küche, aber wir hatten ein Hausmädchen, die für uns kochte. Das Hausmädchen wohnte bei uns. Aber sie hatte kein Zimmer, nur ein Bett in der Küche. Meine Mutter ging mit uns oft hinaus. Neben der Friedensbrücke waren Sandkisten, und dort konnten wir mit den anderen Kindern spielen. Zum Essen gab sie uns Schinkensemmeln. Aber am Jom Kippur 7 hat meine Mutter immer gefastet.

Mein Vater arbeitete als Vertreter für eine Firma. Dadurch hatten wir sogar ein Auto. An manchen Wochenenden machten wir auch Ausflüge mit dem Auto. Wir waren oft mit einem Cousin, der dann nach Palästina ging und in Haifa lebt, an den Wochenenden auf dem Kahlenberg, aber wir waren auch im Burgenland.

Ich kann mich nur nicht mehr gut daran erinnern. Der Cousin in Haifa hat in Israel den Namen Yehuda Reschef angenommen und ist ein bekannter Staatsanwalt geworden, der auch im Eichmann Prozess mitgearbeitet hat. Mein Vater war leider durch seine schwere Kindheit sehr verbittert und ein Tyrann.

Er war auch teilweise ängstlich, und uns behandelte er nicht wie Kinder, sondern wie kleine Erwachsene. Er war Sozialist, hatte aber durch seinen Beruf als Vertreter wenig mit Arbeitern zu tun. Von 1934 bis 1938 8 verteilte er gegen den österreichischen Faschismus Flugblätter, denn er war in der illegalen sozialdemokratischen Sektion.

1938 9 waren Plünderungen jüdischer Geschäfte an der Tagesordnung. Unsere Wohnung war im dritten Stock. Wir hatten Gitter vor den Fenstern, mein Vater oder mein Großvater hatten die Gitter angebracht, damit wir aus den Fenstern schauen und dabei nicht hinaus fallen konnten. Wir sahen, wie der jüdische Greissler ausgeplündert wurde. Die Waren wurden einfach zum Fenster hinaus geschmissen.

Meine Eltern hatten, weil mein Vater in der Slowakei geboren war, 1938 ein tschechisches Emblem auf ihre Mäntel genäht, damit sie geschützt sind. Mein Vater ging zur tschechischen Botschaft und beantragte Pässe, weil er nie die österreichische Staatsbürgerschaft beantragt hatte. Er hatte sich einfach nicht darum gekümmert, das war unser Glück.

Mein Vater war ein sehr sozialer Mensch und hatte während seiner Zeit als Vertreter, immer zu Weihnachten einer armen Familie Strümpfe geschenkt, weil zu Weihnachten bereits die neue Kollektion da war. Auf dem Weg zu dieser Familie kamen ihm zwei junge Burschen entgegen, und der eine zeigte auf meinen Vater und sagte: 'Das ist ein Jude!' Sie schlugen ihn und traten im in den Bauch.

Als er nach Hause kam, sagte meine Mutter: 'Du musst hier weg!' Und mein Vater sagte: 'Ich gehe nicht ohne euch!' So wurde beschlossen, dass wir alle gehen. Aber wie und wohin? Wir warteten auf die Pässe, das dauerte ein, zwei Monate. In der Zwischenzeit lösten meine Eltern die Wohnung auf, und dann fuhren wir wie Touristen nach Paris. Jeder durfte zwanzig Mark mitnehmen.

Während des Krieges

Zuerst lebten wir von Spenden der jüdischer Organisationen, dann bügelte meine Mutter Wäsche von Flüchtlingen, die in den Hotels ihre Sachen waschen ließen. Mein Vater fand keine Arbeit, denn wir waren ja offiziell Touristen. 1939, als der Krieg begann, mussten alle Ausländer wegen Spionagegefahr aus Paris verschwinden.

Da wählten meine Eltern den Ort Clermont Ferrand. Mein Bruder und ich kamen nach Montmorency bei Paris. Dort hatte eine jüdische Organisation für Kinder, welche bedürftig waren, ein Haus eingerichtet. Eine reiche Französin und ihr Mann spendeten viel Geld dafür.

Bei Kriegsausbruch fuhren wir in die Schweiz, wo wir bleiben sollten, aber meine Mutter wollte uns bei sich haben, und eine Frau brachte uns zurück nach Paris. Als wir in Paris ankamen, war niemand da. Wir fuhren weiter nach Clermont Ferrand, da stand mein Vater. Es war vier Uhr in der Früh. Eine Überraschung hat uns erwartet.

Meine Eltern hatten eine kleine Wohnung mit einem schreienden Baby. Am 24. Mai 1939 war unsere Schwester Suzanne in Paris geboren worden. Sie war drei Monate alt, als wir aus der Schweiz zurückkamen. Wir hatten nicht einmal gewusst, dass es sie gibt. Mein Bruder und ich haben dann viel auf der Strasse gelebt.

Tausende Flüchtlinge waren in dieser kleinen Stadt. Als die Deutschen in Paris einmarschierten, waren viele Menschen geflohen, es waren auch sehr viele jüdische Kinder dabei. Die Einwohnerzahl der Stadt hatte sich verdoppelt. Ob und wie diese Menschen überlebt haben, weiß ich nicht. Ich weiß aber, dass ich sehr viele Kinder gekannt habe, die nach dem Krieg nicht mehr da waren.

Ich kann mich erinnern, dass wir immer zur Chanukka Feier eingeladen waren. In einem großen Saal haben wir mit vielen Kindern zusammen gefeiert. 1944, nach der Befreiung, waren nur noch wenige Kinder da. Also, wir hatten wirklich sehr viel Glück.

Wir gingen in Clermont Ferrand in die Schule. Im Sommer 1942, das war noch unter der Vichy-Regierung 10, wurde Kindern durch eine französische Organisation der Aufenthalt bei Familien auf dem Land ermöglicht. Organisiert hat das die Schule. Mein Bruder und ich wurden von einem katholischen Bauernpaar aufgenommen.

Der Mann war Militarist und Anhänger von Petain 11. Wir haben auf die Ziegen und auf die Kühe aufgepasst, aber wir haben auch mit den Ziegen gespielt, denn wir waren war noch keine zehn Jahre alt. Das war immer eine lustige Sache, und es gab ein hervorragendes Essen.

Ich kann mich noch an die herrlichen Omelettes erinnern, die wir dort gegessen haben. Nachdem meine Mutter uns mit unserer dreijährigen Schwester Suzanne besuchen kam, ahnten sie sicher, dass wir jüdische Kinder sind. Aber sie waren ehrliche und anständige Menschen; man kann nicht alle in einen Topf werfen!

Als meine Mutter nach Clermont Ferrand zurückkam, wurde sie sofort verhaftet. Sie war gleich im ersten Transport von Clermont Ferrand in ein Internierungslager. Meine Mutter war wieder schwanger und die französische Gendarmerie sagte zu ihr: 'Was, Sie sind schwanger? Das können Sie in Polen erzählen!' Im Lager waren hunderte Menschen, die an die Deutschen ausgeliefert werden sollten.

Mein Vater war zu dieser Zeit Chauffeur bei einer Weinfirma, wo er auch schlief. Ich glaube, er hatte sogar zwei Arbeitsstellen. Als meine Mutter verhaftet wurde, ging er sofort zur Préfecture. Dort arbeiteten auch Widerstandskämpfer und die besorgten ihm falsche Papiere für meine Mutter und meine Schwester. Die tschechischen Papiere nutzten nichts mehr, denn die Tschechoslowakei stand unter dem Protektorat der Deutschen.

Die französische Regierung deportierte zuerst die ausländischen Juden. Mein Vater schickte die falschen Papiere für meine Mutter und meine Schwester in das Camp, in dem die französische Gendarmerie für die Deutschen arbeitete. Meine Mutter war in einen Hungerstreik getreten, woraufhin man sie mit einer anderen Frau entließ.

Aber sie wollten sie wie die Ratten wieder einfangen. Meine Mutter hatte aber in ihrem Mantel fünfhundert Francs versteckt. Sie befand sich dann zwischen dem besetzten und dem unbesetzten Frankreich, und da waren jüdische Burschen, die Leute illegal über die Grenze ins unbesetzte Frankreich brachten. Zuerst konnten sie sich bei einer polnischen Jüdin waschen, und von dort kam meine Mutter zurück nach Clermont Ferrand.

Meine Mutter sollte immer wieder von der Gestapo verhaftet werden. Sie lebte in einem verschachtelten Haus, das waren zwei Häuser in einem. In den zwei Häusern waren zwei Konditoreien. Die Gestapo fragte meistens in einer Konditorei nach ihr.

Entweder wurde meine Mutter von dieser Konditorei versteckt, oder meine Mutter öffnete die Tür nicht, oder sie verschwand mit den Kindern schnell beim anderen Ausgang. Wenn die Gestapo sagte: 'Das ist doch diese Frau...' sagten die Leute: 'Nein, nein das ist eine Frau aus der Provinz!'

Als wir von den Bauern zurückkamen, sagte meine Mutter: 'Ihr müsst hier weg.' Sie sagte zu meinem Vater, er muss einen Platz suchen, wo man uns verstecken kann. Ich habe angefangen zu weinen, wir haben ja nichts von der Gefahr gewusst. Meine Mutter rettete uns das Leben, sie war sehr stark.

Wir wohnten ganz nahe dem Bischofssitz - fünfzig oder hundert Meter entfernt - und meine Mutter hatte durch Zufall erfahren, dass der Bischof jüdischen Kindern half. In unserer Provinz waren über vierhundert jüdische Kinder durch eine christliche Organisation versteckt.

Wir wurden zum Bischofssitz gebracht und dort waren französische Klosterschwestern. Mein Vater sagte: 'Du musst ihnen die Hand küssen!' Er wollte den Schwestern Wiener Manieren vorführen, aber ich wollte das nicht.

Wir kamen in eine kleine Ortschaft, fünfzehn oder zwanzig Kilometer von Clermont Ferrand entfernt. Die anderen Kinder in diesem Internat durften nicht wissen, dass wir jüdische Kinder sind. In einer Art Internat für Bauernkinder lebten wir ein Jahr zusammen mit anderen jüdischen Kindern.

Da war ein jüdischer Junge russischer Abstammung, der sagte zu mir: 'Weißt du was? Ich werde mich taufen lassen, dann versteckt man mich!' Ich fand, wie kann man nur so unanständig sein und sich taufen lassen wollen! Sein Onkel, der ihn besuchte, muss ein bekannter Maler gewesen sein.

Im zweiten Jahr wurden wir nach Ambert in eine andere Klosterschule, die 250 Kilometer entfernt war, gebracht. Später wurde diese Gegend Partisanengebiet, und wir wurden von den Deutschen angegriffen. Der Abt hatte einen Schützengraben im Obstgarten gegraben.

Gleich in der Früh ist eine Bombe gefallen. 'Alle zum Schützengraben!' hieß es dann. Wir waren ja Kinder ohne Eltern, Kinder, die übrig geblieben waren. Wir liefen sofort in den Schützengraben. Ich war versteckt unter einer Rinne. Das Flugzeug flog gleich ein paar Mal auf uns zu und schoss mit Maschinengewehren. Neugierig war ich schon, aber ich hatte auch Angst. Ich habe sogar den Kopf von dem Flieger gesehen, so tief war der. Im Nachhinein ist das schrecklich, aber ich war ein Kind.

Danach hatten sie Angst vor einer Razzia. Deshalb wurden wir dann in ein anderes Gebiet, wieder in die Nähe von Clermont Ferrand, gebracht. Da waren die Deutschen, aber wir waren im Kloster gut versteckt. Ich glaube, mein Bruder und ich waren die einzigen jüdischen Kinder dort. Kontakt zu unseren Eltern durften wir nicht haben.

Nach dem Krieg

Am 14. Juli, dem Nationalfeiertag in Frankreich, wollten wir 'Sack hüpfen' und verschiedene andere Spiele machen. Auf einmal hörten wir: 'WIR SIND FREI!' Wir ließen alles stehen und liegen und liefen in die Stadt hinein. Da kamen Partisanen und in einem Mercedes saß ein Mann mit zwei gezogenen Revolvern.

Auf einmal sah ich meine Mutter, die sich sofort auf die Suche nach uns gemacht hatte, mit einem Kinderwagen. Sie sagte: 'Das ist eure Schwester!' Ich schaute meine Mutter sehr erstaunt an! Die kleine Colette war ganz verschmiert. Sie war ein Jahr alt, Suzanne war drei Jahre alt. Colette wurde am 1. April 1943 in Clermont Ferrand geboren.

Natürlich hatten wir auch von ihrer Existenz nichts gewusst. Nachdem die Nazis geflohen waren, wurden wir sofort von Ärzten untersucht. Da gab es Leute, die mit dem Finger auf uns zeigten und eine sagte: 'Das sind aber schöne Kinder!' Vorher hatte man mit Fingern auf uns gezeigt, weil wir Juden sind.

Später gab mir meine Mutter den Kinderwagen mit meinen Schwestern immer zum Spielen mit. Ich nahm sie aber gern mit, denn sie waren wirklich ausgesprochen hübsche Kinder.

Mein Vater war zu dieser Zeit noch im KZ. Er war als Ausländer zur Zwangsarbeit verpflichtet worden und gezwungen, nach Brest zu gehen. Brest war ein Kriegshafen für die Deutschen in der Bretagne. Als sie bemerkten, dass mein Vater nicht nur Tscheche, sondern auch Jude ist, haben sie ihn einige Tage in eine Todeszelle gesteckt und dann nach Drancy gebracht.

Dort hat er schreckliche Dinge erlebt. Mein Vater sagte oft: 'Die Kinder, die armen Kinder!' Ich glaube, er wurde gezwungen, jüdische Kinder aus aufgelösten Kinderheimen, die waren noch ganz klein, in Waggons mit ungelöschtem Kalk zu bringen. In Drancy sagte ihm jemand, dass auf seinem Geburtenschein sein Vater nicht aufscheint, und er sagen soll, sein Vater sei Christ.

Das hat er dann auch gesagt, und da wurde er nicht nach Auschwitz deportiert. Danach war er in einem Lager, das war von der Organisation Todt 12 in Nord-Frankreich neben Dünkirchen. Die meisten dort waren Franzosen. Da gab es durch den Hunger sehr viele Tote. Während der Frankreich-Invasion mussten sie Beton für einen Bunker gießen.

Da ist einer von den Häftlingen herunter gerutscht und die anderen Häftlinge wollten ihm heraushelfen, aber der Aufseher hat gesagt:'Weiter! Zubetonieren!' Ein Oberst der französischen Armee ist verrückt geworden, der hat seine eigenen Läuse gegessen. Mein Vater wurde sehr krank, und ein SS-Arzt hat ihn zum Schluss gepflegt.

Dadurch ist er am Leben geblieben. Warum dieser SS-Arzt ihn gepflegt hat, wusste er nicht, aber vielleicht, weil der Krieg fast zu Ende war. Mein Vater war nach Ende des Krieges ein paar Wochen in Paris in einem Camp, wo er sich ein bisschen erholen konnte. Als er dann zu uns kam, gingen mein Bruder und ich schon wieder in die Schule. Mein Vater war sehr autoritär, und es war immer ein Abstand zwischen uns. Das blieb auch nach dem Krieg so.

Mein Bruder und ich wären gern in Frankreich geblieben. Mein Vater wollte auch nicht nach Wien zurück, und es kamen Briefe von meinem Großvater, wir sollen doch nach Palästina kommen. Meine Mutter sagte:'Entweder wir fahren alle nach Palästina oder nach Paris!' Meine Eltern wollten eine Wäscherei in Paris aufmachen, aber dann hat sich mein Vater doch für Palästina entschieden.

In Marseille wurden wir eingeschifft. Wir besaßen gar nichts mehr, nicht einmal Schuhe. Wir waren barfuss, es war heiß, denn es war ja Sommer. Bevor wir dann aufs Schiff gingen, haben wir noch Schuhe bekommen. Das Schiff hieß 'Liberty', die Amerikaner hatten es zum Transport von Soldaten gebaut.

Die Hälfte der Mannschaft waren italienische Soldaten, die nach Neapel gefahren sind. In Neapel stiegen Überlebende des Holocaust dazu. Viele waren dem Wahnsinn nahe, Männer, Frauen und Kinder. Unten waren Hängematten, da hätten wir schlafen sollen, aber es war viel zu heiß da unten. Da haben wir die Hängematten genommen und oben am Zwischendeck geschlafen.

Als wir in Haifa ankamen, wurden wir sofort für einen Monat in das Lager Atlith in Quarantäne gebracht. Wir wurden von arabischen Polizisten bewacht; es war das erste Mal für mich, dass ich von Stacheldraht eingeschlossen war. Wir fühlten uns aber gut im Camp. Wir wurden in verschiedene Gruppen aufgeteilt.

Es gab auch eine französische Gruppe von Kindern, die überlebt hatten. Wir Kinder haben im Lager Raubzüge organisiert, zum Beispiel Melonen gestohlen und aufgeteilt - das waren schöne Geschichten.

Unsere Großeltern wohnten in Haifa. Mein Großvater starb 1953, die Großmutter 1962 in Israel. Die Eltern bekamen ein Zimmer in einer Wohnung in Nahariya, die mussten sich drei Familien teilen. Nahariya war damals eine Stadt, in der fast nur Deutsch gesprochen wurde, weil so viele deutschsprachige Leute dort lebten.

Dann kam die Großmutter zu Besuch. Sie sagte, es gäbe verschiedene Organisationen, die Kinder nähmen. Es gibt eine Organisation, die 'Misrachi', die ist nicht so streng religiös und da wären wir gut aufgehoben.

Dieses Heim in Petach Tikva für Kinder, die keine Eltern mehr hatten, war eine Art Internat. Wir waren gort mit Kindern zusammen, die das Warschauer Ghetto überlebt hatten. Sie erzählten, wie sie durch die Kanalisation geflüchtet waren und von Rumänien dann mit einem Schiff nach Palästina gebracht wurden.

Was diese Kinder mitgemacht hatten, war schrecklich. Drei Monate - Juli, August, September - waren wir dort. Dann bekamen wir Religionsunterricht. Wir haben gelacht, aber wir hätten still sein und beten sollen. Da war ich mit Absicht laut, und der Betreuer hat mich und meinen Bruder nachher gerufen und hat mit uns geredet. Es gibt keinen Gott, habe ich gesagt. Wir haben dann die ganze Nacht geredet und diskutiert.

Nachdem wir in dem Heim waren, kamen wir in den Kibbutz 13 Gan Shmuel. Das war ein Kibbutz vom Hashomer Hatzair 14, der 1921 gegründet worden war. Nach uns kam eine ganze Gruppe polnischer Kinder. Wir waren damals erst dreizehn Jahre alt, die polnischen Kinder waren etwas älter.

Einige hatten als Partisanen gekämpft, und einige kamen aus Ghettos oder KZs. Ein Junge, der in einem Ghetto war erzählte mir, dass sein Vater, der Tischler war, eine Bank gebaut hatte, wo er ihn versteckt hatte. Als das Ghetto aufgelöst wurde, weil die Leute in die KZs deportiert wurden, hat der Vater gesagt: 'Du bleibst da!' Das gesamte Lager und der Vater wurden deportiert, und er konnte flüchten. So hat er überlebt.

Es gab so viel Schreckliches, so viel Leid! Die Kinder redeten damals viel darüber. Einer erzählte, dass sein Bruder im KZ die Leichen der Vergasten verbrennen musste. Mein Bruder und ich hatten zum Glück keine Toten und nie Massenvernichtungen gesehen.

Unsere Eltern waren arm und hatten nicht einmal das Geld, um uns im Kibbutz zu besuchen. Nur einmal kam mein Vater mit dem Cousin, dem späteren Staatsanwalt und dessen Frau zu Besuch. Hebräisch mussten wir erst lernen. Mein Bruder saugte alles auf wie ein Schwamm. Er verstand sofort, ich war langsamer.

Für meinen Vater war das Leben in Israel schwer. Er hatte keinen handwerklichen Beruf und arbeitete einmal dies, einmal das. Einige Zeit war er Chauffeur, aber dann fand er keine Arbeit mehr. Darum wollten wir zurück nach Frankreich, aber wir hatten kein Geld für die Reise.

Durch eine Organisation der UNO konnten wir 1947 nach Wien. Theodor Körner, der damalige Bürgermeister von Wien, begrüßte uns. Zuerst lebten wir in einem Saal, in dem vierzig Leute waren. Wir bekamen dann als Großfamilie nach einem Jahr eine 'Abteilung'. Das war ein vom Saal abgeteiltes Zimmer.

In diesem Zimmer lebten meine Eltern mit unseren Schwestern, aber wir blieben im Saal. Mein Bruder und ich wollten Wien nur als Zwischenstation. Wir wollten zurück nach Frankreich. Aber die Eltern beschlossen, dass wir in Wien bleiben.

Wir waren ja damals erst fünfzehn Jahre alt, so mussten auch wir in Wien bleiben. Ich besuchte die französische Schule, war aber nicht sehr erfolgreich. 1948 begann ich mit der Lehre als Mechaniker, die ich beendet habe. Mehr als zwei Jahre mussten wir auf eine Wohnung warten.

Mein Bruder beendete die französische Schule, dann ging er nach Frankreich zurück. Er wollte Flugzeugingenieur werden, aber er kam zurück nach Wien, weil er es alleine nicht schaffte. Mit dem Vater vertrug er sich aber nicht, so pendelte er immer zwischen Wien und Paris. In Wien gab er dann Französisch - und Mathematik Nachhilfestunden, und so hat er sich sein Physikstudium finanziert.

Ich war regelrecht entwurzelt! Die ganze Situation war schrecklich! Meine Gefühle waren in Frankreich, obwohl ich kein Franzose war. Aber ich war dort aufgewachsen, hatte meine Jugend dort verbracht, meine Freunde waren Franzosen. Ich habe mich hier nie richtig mit den Leuten befreundet.

Es war alles sehr schwer, besonders mit meiner Vergangenheit. Mit jungen Leuten ging es einigermaßen, aber ich konnte mit niemandem darüber reden, weil die Leute mich nicht verstanden. Ich ging schwimmen zur Hakoah, aber die Leute von der Hakoah hatten ihre eigenen Probleme. Das war alles sehr schwierig für mich.

Das Porrhaus in der Nähe des Naschmarkts gehörte der sowjetischen Besatzungsmacht, die 'Österreichisch - Sowjetische Gesellschaft' befand sich da drinnen. Da gab es einen Lesesaal und Theater wurde auch gespielt. Die meisten dort waren Kinder von Widerstandskämpfern oder Leute, die mit den Kommunisten sympathisiert hatten und dann auch ihre Kinder dorthin geschickt haben.

Ich wusste, das sind Antifaschisten, mit denen man wenigstens sprechen kann. Trotzdem konnte ich über meine Probleme nicht so wirklich sprechen. Rudi Wein, ein Überlebenden aus Avignon, der das KZ Mauthausen überlebt hatte, war etwas älter als ich und hat mich dort kontaktiert. Er warb mich für die Österreichische Freie Jugend 15.

Zuerst wollte ich nicht, ich war ja nur dort, um Gesellschaft zu haben. Ich habe ihm gesagt, dass ich nicht vorhabe, in Wien zu bleiben. Das war in den 1950er-Jahren. Mein Vater wurde in dieser Zeit, während des Slansky- Prozesses 16 ein totaler Antikommunist.

Ich habe meinem Vater gesagt, das sei nur eine Fehlentwicklung, der Kommunismus sei in Wirklichkeit in Ordnung und die richtige Ideologie. Das habe ich damals geglaubt, und das glaube ich auch heute noch. Aber heute ist die Frage, was ist Theorie und was ist Praxis.

Ich konnte schon ganz gut deutsch sprechen, und durch die Bücher, die ich las, lernte ich richtig Deutsch, denn ich bin ja nie in eine deutsche Schule gegangen. In den Werkstätten und Fabriken hatte ich auch kein richtiges Deutsch gelernt - die Grammatik fehlt mir bis heute. Mein Bruder sagte mir oft, dass ich nicht richtig spreche und einen Deutschkurs machen soll. Ich war aber immer mehr der komische Einzelgänger, aber so ist das.

1956 bin ich nach Frankreich gegangen, da studierte mein Bruder noch in Wien. 1959 kam ich wieder nach Wien zurück, da war er gerade mit dem Studium fertig geworden und ging nach Israel. Er war dort ein Jahr lang beim Militär, und dann kam er wieder nach Wien zurück, um seine Freundin zu heiraten. 1964 war er mit seinem Doktorat fertig, und 1965 ging er wieder nach Israel zurück. In den 1980iger-Jahren übersiedelte er nach Amerika, und dort lebt er auch jetzt noch.

Ich wollte in Frankreich bleiben, aber im Algerienkrieg 17 wollte ich kein Kanonenfutter werden. Ich hatte damals ein kleines Zimmer nicht weit von dem Flugzeugwerk, in dem ich arbeitete. Als General de Gaulle 18 an die Macht kam, gab es Unruhen, und ich dachte, es wird eine Faschisierung in Frankreich geben. Ich hatte nicht gewusst, dass de Gaulle Frieden machen wird und hatte Angst vor einem Bürgerkrieg. Ich ging wieder nach Wien zurück.

In Wien wohnte ich bei einem Freund, der hat mir ein Zimmer vermietet. Dann lernte ich meine erste Frau Ernestine kennen. Sie wurde 1934 in Wien geboren und arbeitete in einem Büro. Wir haben eine Tochter Renee, die 1962 geboren wurde, Medizin studiert hat und als Ärztin arbeitet. 1965 wurde die Ehe geschieden.

Meine zweite Frau, Helene, wurde 1947 in Bratislava geboren. Sie hat eine Computerausbildung und arbeitet in einer Bank. Ich habe sie 1965 kennen gelernt, ich habe geglaubt, das ist die große Liebe. Mit meiner zweiten Frau habe ich einen Sohn und eine Tochter. Piere wurde 1966 geboren, ist Magister für Wirtschaft und arbeitet in Wien. Meine Tochter Daliah wurde 1968 geboren.

Meine Geschwister lebten alle in Israel und meine Freunde waren in Israel. Mein Bruder sagte zu mir: 'Komm nach Israel, was machst du in Wien? Du bist dort allein, nur die Eltern sind in Wien. Das ist nicht gut für dich.' Auch meine Eltern haben gesagt: 'Es ist besser, wenn du nach Israel gehst, was willst du in Wien?' Ich bin dann zusammen mit meiner Frau und unseren zwei Kindern im Frühjahr 1968 nach Israel übersiedelt.

Mein Bruder lebte in Jerusalem, aber ich bekam sofort von der Einwanderungsbehörde eine Wohnung in Tel Aviv. Arbeit hatte ich auch sofort. Das war sogar eine sehr gute Arbeit in einem Flugzeugwerk, und ich verdiente nicht schlecht. Es war alles sehr schön, aber ich sah gleich, dass dieser Kriegszustand, der da herrschte, nicht aufhört.

Ich habe sehr gehofft, weil ich gedacht habe, die werden vielleicht verhandeln. Aber bis heute, wie man sieht, ist kein Frieden. Meine Frau hat sich in Israel sehr gut gefühlt. Sie hatte dort in der Siedlung, in der wir wohnten, gleich Kontakt mit den Leuten, obwohl sie keine Jüdin ist. Ende 1969 gingen wir wieder zurück nach Wien. 1974 starb mein Vater in Wien.

Meine Mutter lebte dann mit mir zusammen. 1975 ließ ich mich scheiden. Meine dritte Frau Sophie arbeitete als Interviewerin in einem Meinungsforschungsinstitut. Wir haben keine Kinder. Auch diese Ehe wurde geschieden.

Nachdem ich aus Israel zurückgekommen war, arbeitete ich bei Semperit. Meine Mannschaft war für die Instrumente verantwortlich. 1977 gab es eine Welle von Antisemitismus, geschürt durch die Kronen Zeitung. Ein Mitarbeiter meiner Mannschaft hatte eines Tages in der Früh, als ich zur Arbeit kam, ein Bild von Hitler auf seinem Schreibtisch und einer sagte, es sei alles wahr, was der Hitler gesagt hatte.

Daraufhin habe ich gesagt: 'Ihr seid Schweine!' Zuerst wurde ich in die Automechanikerabteilung versetzt, da gab man mir eine schlechte Arbeit. Dann wurde ich in ein anderes Werk versetzt.

Meine Mutter hat mich sehr geliebt, aber ich musste meine Wäsche selber waschen, und sie hat nie richtig kochen können. Ich habe für uns gekocht und mich um alles gekümmert. Als sie alt war, wollte sie am liebsten nur vor dem Fernseher sitzen und billige Romane lesen; sie lebte dann eigentlich in ihrer eigenen Welt.

Sie war eine sehr selbstbewusste Person, aber gute Gespräche über Philosophie und Politik konnte ich mir ihr nicht führen. Von 1993 bis 1998 lebte sie im jüdischen Altersheim, im Maimonides- Zentrum, wo sie starb. Sie wurde 92 Jahre alt.

Mein Vater war Zeit seines Lebens sehr zwiespältig; einerseits war er Sozialist, andererseits war er jüdisch erzogen worden. Er hat uns nicht religiös erzogen, und auch wir sind gespalten. 1942 waren wir im Kloster, da haben wir die katholische Religion aufgenommen. Also kannte ich den Katechismus besser als die jüdische Religion. Mir haben die zehn Gebote gefallen, die jüdische Religion habe ich durch die katholische Religion gelernt.

Mein Bruder hat vier Kinder, Gad, Pinchas, Batsheva und Yasmin leben in Israel. Meine Schwester Suzanne arbeitete und lebte zuerst in Wien, dann in Amerika und jetzt in Israel. Auch meine jüngste Schwester Colette lebt in Israel. Sie ist Malerin. Ich lebe hier in Österreich, und mit den Bedingungen muss ich mich nun mal abfinden und auseinander setzten oder eben auch nicht auseinander setzten.

Ich denke mir heute, es gibt so viel Konflikte, so viele Widersprüche in unserem Leben. Persönlich und im Allgemeinen bin ich aber besser dran, als die früheren Generationen; ich möchte das nicht abwerten. Ich denke jetzt, wenn ich hier nicht leben kann, dann kann ich nirgends leben. Es ist nicht eine Frage des Landes, sondern eine Frage der Einstellung zum Leben!

Der Haider ist ein sehr subtiler Mensch. Der Hitler, den will man als verrückt erklären, aber in Wirklichkeit ist der Hitler auf den Wellen des Antisemitismus und des Hasses geschwommen. Die Menschen lassen sich immer manipulieren, das ist meine Meinung. Und auch der Haider versteht es, die niedrigsten Instinkte zu wecken, denn er greift die Fehler unseres Systems auf.

Auch beim Faschismus war das so. Antisemitismus hier in Wien habe ich am eigenen Leibe erlebt. Die katholische Kirche predigt die Nächstenliebe seit zweitausend Jahren, aber sie haben die Nächstenliebe zweitausend Jahre lang nicht praktiziert, sie haben sie nur gepredigt.

Glossar:

1 Hakoah [hebr.: Kraft]: 1909 in Wien gegründeter jüdischer Sportverein. Bekannt wurde vor allem die Fußballmannschaft [1925 österreichischer Meister]; der Verein brachte auch Ringer, Schwimmer und Wasserballer hervor, die internationale und olympische Titel errangen. Nach dem Anschluss Österreichs 1938 an das Deutsche Reich wurden die Spielstätten beschlagnahmt und der Verein 1941 verboten.

2 Jeschiwa: Talmudschule; Der Talmud diskutiert als zentraler jüdischer Gesetzeskodex Fragen aller jüdischen Lebensbereiche.

3 Kaddisch [hebr.: kadosch = heilig]: Jüdisches Gebet zur Lobpreisung Gottes. Das Kaddisch wird auch zum Totengedenken gesprochen.

4 Gurs: französische Ortschaft am Rande der Pyrenäen, rund 75 Kilometer von der spanischen Grenze entfernt. Während der deutschen Besetzung Frankreichs im Zweiten Weltkrieg wurde in Gurs ein Internierungslager für deutsche Staatsbürger, Bürger anderer Staaten und Juden eingerichtet. Im Lager waren bis zu 30.000 Menschen interniert. 1942 und 1943 wurden aus Gurs 6.000 Menschen in Vernichtungslager in Polen deportiert.

5 Drancy: Ab 1941 Sammellager für zu deportierende Juden im Norden von Paris. Zwischen 21. August 1941 und 17. August 1944 passierten 70.000 Menschen dieses Lager auf dem Weg in die Vernichtungslager.

6 Chanukka [hebr.: Weihe]: Das achttägige Chanukkafest erinnert an die Wiedereinweihung des Tempels in Jerusalem im Jahr 164 v. Chr. nach dem erfolgreichen Makkabäeraufstand gegen hellenisierte Juden und mazedonische Syrer.

Die Makkabäer siegten und führten den jüdischen Tempeldienst wieder ein. Laut der Überlieferung fand sich Öl für nur einen Tag; durch ein Wunder hat das Licht jedoch acht Tage gebrannt, bis neues geweihtes Öl hergestellt worden war.

7 Jom Kippur: Der jüdische Versöhnungstag, der wichtigste Festtag im Judentum. Im Mittelpunkt stehen Reue und Versöhnung. Essen, Trinken, Baden, Körperpflege, das Tragen von Leder und sexuelle Beziehungen sind an diesem Tag verboten.

8 Bürgerkrieg in Österreich [Februarkämpfe 1934]: Die Gegensätze zwischen den Sozialdemokraten und den Christlichsozialen bzw. der Regierung führten im Februar 1934 zum Bürgerkrieg in Österreich. Die Februarkämpfe brachen in Linz aus und breiteten sich nach Wien aus.

Der unorganisierte Aufstand forderte mehr als 300 Tote und 700 Verwundete [auf beiden Seiten]. Außerdem führte er zum Verbot der Sozialdemokratischen Partei und der Gewerkschaften sowie die Ausrufung 1934 des Ständestaats.

9 Anschluss 1938: Der Anschluss Österreichs an das Deutsche Reich. Nach dem Rücktritt von Bundeskanzler Schuschnigg am 11. März 1938 besetzten in ganz Österreich binnen kurzem Nationalsozialisten alle wichtigen Ämter.

Am 12. März marschierten deutsche Truppen in Österreich ein. Mit dem am 13. März 1938 verlautbarten 'Verfassungsgesetz über die Wiedervereinigung Österreichs mit dem Deutschen Reich' war der 'Anschluss' de facto vollzogen.

10 Vichy-Regime: Das Vichy-Regime war die französische Regierung nach der Niederlage vom Juni 1940 gegen das Deutsche Reich im 2. Weltkrieg. Sie bestand bis 1944. Nach der Landung der Alliierten in Nordafrika (November 1942) besetzten die Deutschen das ganze Land. Von jetzt an war Vichy völlig zum Marionetten-Regime geworden, das nur noch deutsche Befehle ausführte.

11 Pétain: Henri Philippe Benoni Omer Joseph Pétain 1856 - 1951, französischer General, dann Marschall von Frankreich und vorübergehend Staatschef des Vichy-Regimes. 1942 begannen die französische Polizei und Verwaltung mit der Deportation ausländischer und französischer Juden in die deutschen Vernichtungslager.

Deutsche Truppen besetzten den bisher unbesetzten Teil Frankreichs. Pétain wurde 1945 von einem französischen Kriegsgericht wegen seiner Kollaboration mit dem Deutschen Reich zum Tode verurteilt. Die Strafe wurde in lebenslange Haft umgewandelt. Pétain starb 1951 während seiner Haftzeit.

12 Organisation Todt: Im Mai 1938 gegründet; die Mitglieder der nach ihrem Führer Fritz Todt benannten Organisation wurden für den Bau militärischer Anlagen eingesetzt. Die bekannteste davon war der so genannte Westwall entlang der deutsch-französischen Grenze.

13 Kibbutz [Pl.: Kibbutzim]: landwirtschaftliche Kollektivsiedlung in Palästina, bzw. Israel, die auf genossenschaftlichem Eigentum und gemeinschaftlicher Arbeit beruht.

[14] Haschomer Hatzair [hebr.: 'Der junge Wächter']: Erste Zionistische Jugendorganisation, entstand 1916 in Wien durch den Zusammenschluss von zwei jüdischen Jugendverbänden. Hauptziel war die Auswanderung nach Palästina und die Gründung von Kibbutzim. Aus den in Palästina aktiven Gruppen entstand 1936 die Sozialistische Liga, die sich 1948 mit der Achdut Haawoda zur Mapam [Vereinigte Arbeiterpartei] Zusammenschloss.

15 Freie Österreichische Jugend [FÖJ]: Die Jugendorganisation der Kommunistischen Partei Österreichs. Sie wurde 1945 als überparteiliche 'österreichische und antifaschistische' Vereinigung gegründet.

Bis Frühling 1956 zogen sich die sozialistischen, christlichen und parteilosen Aktivisten zurück. Die FÖJ wurde, wenn auch formal unabhängig, zu einer kommunistischen Teilorganisation.

16 Slansky, Rudolf [geb. 1901]: Generalsekretär der Kommunistischen Partei der Tschechoslowakei [1945-1951], wurde am 23. November 1951 verhaftet und des Hochverrats angeklagt. Slánský war, wie die Mehrzahl seiner Mitangeklagten jüdischer Abstammung.

In einem Schauprozess im November 1952 wurde er als angeblicher 'Leiter eines staatsfeindlichen Verschwörungszentrums' zum Tode verurteilt und am 3. Dezember 1952 zusammen mit zehn weiteren Mitangeklagten hingerichtet. Die Asche der Hingerichteten wurde dem Streusplit im Winterdienst beigemischt und auf einer Strasse bei Prag verteilt. 1963 wurde er juristisch rehabilitiert, 1968 auch von der Partei.

17 Algerienkrieg: Nach dem 2. Weltkrieg lehnte Frankreich die Unabhängigkeitsbestrebungen Algeriens ab, unter anderem wegen der starken französischen Minderheit von 800.000 Siedlern bei 8 Millionen Einwohnern.

1954 begann der bewaffnete Kampf der Algerier. Der Algerienkrieg gilt als einer der grausamsten Befreiungskriege. Erst 1962 erkannte Charles de Gaulle den Algeriern das Recht auf Selbstbestimmung zu.

18 General de Gaulle, Charles André Joseph Marie [: 1890-1970] : Französischer General und Politiker. Im 2. Weltkrieg führte er den Widerstand des Freien Frankreichs gegen die deutsche Besatzung an und war danach von 1944 bis 1946 Chef der Übergangsregierung. Von 1959 bis 1969 war er Frankreichs Präsident.

Georg Kastner

Hochzeitsfoto von Georg und Ella Kastner

Georg Kastner
Wien
Österreich
Datum des Interviews: Februar 2003
Interviewerin: Tanja Eckstein

Georg Kastner wohnt mit seiner Ehefrau im 19. Wiener Gemeindebezirk.

Sie rief bei Centropa an, weil sie von diesem interessanten Projekt erfahren hatte und sich interviewen lassen wollte.

Da es aber aus Zeitgründen bisher nicht zu einem Interview kam, bat sie ihren Mann, sich interviewen zu lassen.

Ich bin sehr dankbar für seine interessante Familiengeschichte.

Meine Familiengeschichte
Meine Kindheit
Während des Krieges
Nach dem Krieg
Glossar

Meine Familiengeschichte

Über meine Urgroßeltern weiß ich sehr wenig. Das einzige was ich weiß ist, dass mein Urgroßvater väterlicherseits ein sogenannter Dayan in Pressburg war. Ein Dayan ist ein Rabbiner, der Mitglied eines religiösen Gerichtes ist.

Mein Großvater väterlicherseits hieß Georg, ungarisch Geza, Kastner. Er war ein sehr religiöser Mann, der in Pressburg lebte und viele Geschwister hatte. Bereits 1899, mit nur 25 Jahren, starb er an einer Blinddarmentzündung.

Die Ärzte hatten die Blinddarmentzündung nicht rechtzeitig erkannt. Meine Großmutter Laura Kastner war eine geborene Rosenbaum. Sie wurde in Pressburg, ungefähr im Jahre 1875, geboren.

Sie hatte viele Geschwister, aber ich habe sie nicht kennen gelernt und kenne nicht einmal ihre Namen. Als der Großvater gestorben war, blieb die Großmutter mit drei Kindern allein. Mein Vater, der Älteste, war erst drei Jahre alt.

Die Großmutter habe ich gekannt. Als junge Witwe hatte sie ein sehr schweres Leben. Ich kann mir vorstellen, dass sie nie wieder einen Mann gesehen hat, seit sie verwitwet war. Eine eigene Existenz hatte sie nicht.

Nach dem Tod des Großvaters wurde sie mit ihren drei Kindern von einem ihrer Brüder, der einen Maschinenhandel besaß, aufgenommen. Für mich, als kleines Kind, war sie immer eine alte Frau.

Sie war sehr ernst, sehr griesgrämig und hat kaum einmal freundlich geschaut. Sie hielt zu hundert Prozent alles Religiöse, was Vorschrift war: Sie trug eine Perücke, hat koscher 1 gekocht und jede Woche den Schabbat 2 gehalten. Kerzen wurden gezündet und es gab zwei Barches 3, das war bei meinen Eltern genauso.

Ilona, die Schwester meines Vaters wurde 1898 geboren. Sie war zweimal verheiratet. Mit ihrem zweiten Ehemann Arnold Stössl, den sie 1937 geheiratet hatte, lebte sie bei der Großmutter.

Arnold Stössl war eine gute Erscheinung, ein gut aussehender Mann, aber davon hat er nicht leben können. Mein Onkel und mein Vater haben ihn unterstützt. Mein Vater hat versucht, seinem Schwager irgendwie eine Existenz zu ermöglichen.

Er hat ihm eine Arbeit in unserem Geschäft angeboten, aber der Schwager wollte nicht. Tante Ilona bekam einen Sohn, den John Stössl. Die Großmutter kümmerte sich dann um das Kind. Tante Ilona war mit der Großmutter und dem Kind im Ghetto in Theresienstadt. Aber wie meine Großmutter aus Theresienstadt in das Arbeitslager nach Sered [Slowakei] kam, wo sie dann gestorben ist, weiß ich nicht.

Nach dem Krieg war die Familie meiner Tante eine Zeitlang in Prag, dann zogen sie nach Wien. John hat studiert und wurde Arzt. Ich glaube, er ist Primarius und hat eine Ordination in Wien, also es geht ihm gut. Onkel Arnold starb 1984, Tante Ilona 1994.

Mein Vater hieß Ludwig Kastner. Er wurde am 8. Mai 1896 in Pressburg geboren. Er besuchte die jüdische Schule. Ich besitze ein Klassenfoto meines Vaters, da hat er auf der Rückseite alle Namen seiner Mitschüler aufgeschrieben, die ihm noch gegenwärtig waren:

Sami Schwarz, Mark Koch, Reszö Kohn, Aron Grünhut, Josef Gut, Moritz Ullmann, Gabor Grünauer, Freud, Arpad Becher, Josef Neumann, Weiss, Bela Schiller, Mozes Wenreb, Maxl Grünfeld, Dani Freuder, Lülöp Goldstein, Huber, Andor Ratzersdorfer, Lipot Weiss, Miksa Walter, Daniel Rosenberger, Igo Grossman, Ludwig Kohn, Vilmos Steiner, Vilmos Buchwald, Moritz Turk, Sami Schwarz, Lipot Kastner, Emil Schönberger, Lazar Weissfisch, Moritz Braun, Moritz Vogelman, Zaranyi, Deutsch, Maxl Zeinfeld, Lipot Kunstädter, Grünfeld, Ede, Bela Quastler, Schönbaum, Löwinger, Ellinger, Lajas Kastner [mein Vater], Marcel Steiner, Bela Beer, Geza Duschinsky, Artur Fischer, David Ezra Weiss, Lipot Iritzer, Geza Fischer.

Der Maschinenhandel des Bruders meiner Großmutter war in dem Haus, in dem sich sein Geschäft, seine Werkstatt und seine Wohnung befand. Dort lebte dann meine Großmutter mit ihren drei Kindern.

Sie bekamen von der Familie des Bruders alles, was sie brauchten. Als mein Vater und sein Bruder Desider älter waren, wurden sie Lehrbuben und arbeiteten mit im Geschäft.

Im 1. Weltkrieg waren mein Vater und mein Onkel Soldaten bei der k.u.k. Armee 4. Nach dem Krieg arbeitete mein Vater in Pressburg in einem Eisengeschäft, und später eröffnete er zusammen mit seinem Bruder ein kleines Geschäft.

Der Großvater hieß mit dem Vornamen Georg oder Geza und sie nannten sich 'G. Kastner Söhne' - das waren die beiden Brüder. Das kleine Geschäft wurde im Laufe der Zeit ein großes Geschäft - sie waren ziemlich erfolgreich.

Desider, der Bruder meines Vaters, leitete später in der Steiermark einen Betrieb, in dem wir Sensen erzeugt haben. Er hat diesen Betrieb bis 1938 geführt.

Mein Urgroßvater mütterlicherseits hieß Josef Wetzler. Er besaß einen Weingroßhandel in Dunaszerdahely [Dunajská Streda, Slowakei]. Die Firma hieß wie der Urgroßvater 'Joseph Wetzler'.

Mein Großvater, Bernhard Wetzler, wurde um1880 in Dunaszerdahely geboren. Seine Muttersprache war ungarisch. Ich weiß, dass er vier Brüder und vier Schwestern hatte. Er starb 1935. Nach seinem Tod übernahm sein Sohn Josef den Weingroßhandel.

Die Großmutter hieß Regina. Sie wurde ungefähr 1884 geboren und war eine geborene Kopstein. Sie war eine sehr religiöse Frau. Sie hatte mehrere Schwestern, die ich nicht kannte. Ein Bruder der Großmutter besaß in Wien, im 2. Bezirk, ein Kürschnergeschäft.

Meine Mutter hatte zwei Brüder und eine Schwester.

Manci, die jüngere Schwester meiner Mutter, war mit dem Bankangestellten Miklos Spinner verheiratet. Sie hatten eine Tochter Agnes, die 1938 geboren wurde. Manci und ihre Tochter Agnes wurden im KZ Auschwitz ermordet. Miklos Spinner überlebte den Holocaust und ging nach dem Krieg nach Australien.

Emil, der jüngere Bruder meiner Mutter, flüchtete 1938 nach Palästina und kam 1945 nach Pressburg zurück. Er betätigte sich eine Zeitlang kommunistisch, und wie der Slansky-Prozess 5 war, ist er aus der Partei rausgeflogen.

Zum Glück ist ihm nicht mehr passiert. Dann musste er sich irgendwie durchschlagen. Er arbeitete in einer Fabrik und wurde Ingenieur. Nebenbei arbeitete er als Übersetzer, dadurch konnte er dann noch etwas dazu verdienen.

Seine Frau arbeitete als Sekretärin in einem Universitätsinstitut; Kinder hatten sie keine. Zweimal im Jahr haben meine Frau und ich sie in Pressburg besucht. 1990 ist Onkel Emil gestorben.

Josef, der älteste Bruder meiner Mutter, der die Weingroßhandlung der Familie übernommen hatte, lebte bei der Großmutter. 1942 heiratete er Klari und lebte dann mit Frau und Kind im Haus der Großmutter, das der ganzen Familie gehörte; das Haus war groß und es gab Platz genug.

Auch die Familie eines Bruders meines Großvaters war an dem Geschäft beteiligt und lebte mit ihren sieben Söhnen, so lange sie jung waren, in diesem Haus. Oben waren die Wohnungen und unten waren Büro und Lager. Es gab auch einen Stall mit zwei Pferden.

Diese Großmutter sahen wir nicht sehr oft, weil sie nicht in Pressburg wohnte. Wir sind aber einige Male im Jahr, zum Beispiel regelmäßig zu Pessach 6, nach Pápa, das war der Ort in dem sie lebte, zu ihr gefahren.

Da die Großmutter verwitwet war, hielt mein Vater bei ihr den Seder 7. Das war vorbei, als 1938 die Ungarn dieses Gebiet annektierten. Da konnte man ohne Papiere nicht mehr reisen, man brauchte einen Pass und ein Visum.

Diese Großmutter war jünger als meine Großmutter in Pressburg, so dass ich zu ihr als Kind eine viel angenehmere Beziehung hatte. Meine Großmutter wurde 1944 im KZ Auschwitz ermordet.

Meine Mutter Ella, geborene Wetzler, wurde am 30.September 1904 in Dunaszerdahely geboren.

Meine Eltern hatten sich in Pressburg kennen gelernt. Ich glaube, diese Ehe wurde nicht ausdrücklich vermittelt, aber angeregt wurde sie von einem Lehrer der jüdischen Volksschule.

Meine Mutter war als junges Mädchen in eine Schule nach Pressburg geschickt worden. Natürlich hatte sie in Pressburg irgendwo wohnen müssen, denn da meine Mutter aus einem frommen Haus kam, hat die Familie sie nicht einfach irgendwo wohnen lassen. Sie vergewisserten sich, dass sie einen ordentlichen Platz bekommt, und der war bei diesem Lehrer Reiner.

Mein Vater war ein ziemlich bekanntes Mitglied der dortigen jüdischen Gemeinde, und der Lehrer kannte meinen Vater, und er regte diese Heirat erfolgreich an. Mein Vater war acht Jahre älter als meine Mutter. Meine Eltern heirateten 1929 in Pressburg, in der Schlossstraße, in der großen Synagoge. Diese Synagoge überlebte den Holocaust, wurde aber nach dem Krieg von den Kommunisten abgerissen.

Mein Vater hatte sein Geschäft in Pressburg und meine Eltern mieteten sich eine Wohnung, nach dem sie geheiratet hatten. In dieser Wohnung bin ich aufgewachsen.

Meine Kindheit

Ich wurde am 31. Mai 1930 in Wien geboren. Meine Mutter war in Wien zu Besuch, oder sie ist ausdrücklich für die Entbindung nach Wien gefahren, das weiß ich nicht. Ich wurde im Sanatorium Löw in der Mariannengasse [9. Bezirk] geboren. Vielleicht dachte meine Mutter, die Ärzte in Wien sind besser.

Meine Schwester Ilse Granoff, geborene Kastner, ist am 18. Oktober 1932 in Pressburg geboren. Wir sind in Pressburg aufgewachsen.

Zu Hause wurde das Milchige und Fleischige streng auseinander gehalten. Da gab es separates Geschirr, und das Geschirr wurde separat gewaschen. Mein Vater betete jeden Tag in der Früh mit den Gebetsriemen zu Hause.

Bevor er das Haus verließ, wurde das erledigt. Samstag gingen wir in den Tempel - da gab es mehrere Tempel, in die wir gingen - je nach dem, wie mein Vater Lust hatte. Es gab einen Tempel von seiner Familie, der sogenannte Rosenbaum - Tempel, der wurde von der Familie Rosenbaum gebaut.

Die Mutter meines Vaters war ja eine geborene Rosenbaum. An den Tempel kann ich mich gut erinnern, aber der ist heute auch nicht mehr da. In Pressburg ist das alles weg.

Zu den hohen Feiertagen war mein Vater in der großen Synagoge. Am Freitagabend, am Schabbat, aßen wir separat, aber nach dem Nachtmahl sind wir dann oft zur Großmutter gegangen. Sie wohnte nicht weit entfernt von uns.

Zu Pessach wurde alles weggeräumt und das Geschirr, das am Dachboden aufbewahrt wurde, herunter geholt. Es wurde alles geputzt, aber einige Krümel Brot wurden übrig gelassen.

Die Krümel wurden am Tag des Seder mit einer Feder zusammen gekehrt und mit der Feder zusammen verbrannt. Dazu musste man einen Segenspruch sagen. Ich, als Erstgeborener, ging in der Früh zu dem sogenannten Sium [hebr. Ende].

Das war die Beendigung eines Talmud-Abschnitts, den man gelernt hatte und dort beendet hat. Da durfte man etwas essen, den Rest des Tages musste man als Erstgeborener fasten.

Nachdem mein Vater auch ein Erstgeborener war, sind wir immer gemeinsam in der Früh am Tag des Seder zu dieser Zeremonie gegangen. Manche Leute betrachten das als eine zwingende Vorschrift, manche Leute sagen, das ist Tradition. Aber es gibt viele Leute, die, wenn sie den Sium versäumen, den ganzen Tag fasten.

Nachdem mein Vater ein ziemlich prominentes Mitglied der dortigen Gemeinde war, durften er und ich dabei sein, wenn seine Mazzot gebacken wurden. Das war in einem einfachen Mazzes - Backhaus, an das ich mich gut erinnern kann.

Es war im Souterrain des Schulgebäudes. Dort schauten wir zu, wie der Teig mit Maschinen geknetet und gewalzt wurde und dann mit der Hand schnell geschnitten und auf irgendeinen Stock gehängt wurde.

Danach wurden die Teigstücke schnell in den Backofen geschoben und gleich wieder heraus genommen. Wir trugen sie nach Hause, sie lagen aber nicht in Schachteln so wie heute, sondern sie waren in Packpapier eingeschlagen.

Für den Sederabend gab es besondere Mazzot, die ganz besonders vorsichtig erzeugt wurden. Die waren viel dicker, damit sie nicht so leicht zerbrechen, denn für die Segenssprüche musste komplett das Stück Mazze unversehrt sein, damit es nicht zerbricht. Deshalb mussten es dickere Mazzes sein.

Meine Mutter war zu Hause und führte den Haushalt, obwohl sie auch Hilfe hatte. Es hat Zeiten gegeben, da hatten wir ein Dienstmädchen für die grobe Arbeit und ein Kinderfräulein, das sich um uns kümmerte.

Die grobe Arbeit hat immer irgendein Dienstmädchen gemacht. Meine Mutter kochte und das Dienstmädchen wusch das Geschirr oder die Wäsche oder sie räumte die Wohnung auf und die putzte die Fußböden. Das war natürlich eine schwere Arbeit. Als die Judengesetze 8 erlassen wurden, durften wir kein Personal mehr haben.

Meine Mutter arbeitete bei Damenorganisationen für Wohltätigkeit mit. Meine Eltern waren aber keine Zionisten, das war damals unter den Frommen nicht üblich. Vielleicht gab es Ausnahmen, aber in dieser Zeit waren die Frommen keine Zionisten.

In Urlaub fuhren wir nie, aber wir hatten in der Nähe von Pressburg ein Haus mit einem Garten und dort verbrachten wir den Sommer. Mein Vater ist von dort jeden Tag nach Pressburg hinein gefahren.

Das waren vielleicht zehn oder fünfzehn Kilometer. Es gab damals sehr wenige Autos, aber wir hatten ein Auto mit einem Chauffeur, denn mein Vater konnte nicht Auto fahren.

Gesellschaftliches Leben gab es hauptsächlich innerhalb der Familie. Man besuchte sich meistens am Samstagnachmittag nach dem Essen. Aus religiösen Gründen durfte man nicht an die Tür klopfen und nicht läuten.

Man durfte auch kein Licht machen. Entweder man blieb zu Hause, dann wurde hauptsächlich Obst angeboten - frischen Tee oder Kaffee hat man ja nicht kochen dürfen - oder man ging irgendwo hin.

In Pressburg lebten sehr viele Deutschsprachige. Die Straßenschilder waren deutsch und ungarisch, oder deutsch und slowakisch. Die wenigsten Leute sprachen slowakisch.

Wenn man irgendwo hinging, hörte man hauptsächlich deutsch. Die Juden sprachen deutsch oder ungarisch, aber hauptsächlich deutsch. Die Korrespondenz im Geschäft meines Vaters fand in deutscher Sprache statt, die Rabbiner in den Tempeln haben deutsch gesprochen, alles war deutsch.

Ich besuchte von 1936 bis 1941 die deutschsprachige jüdische Schule, hatte aber kaum Freunde. In der Schule gab es ein, zwei Kinder mit denen ich befreundet war, aber wir haben eigentlich nie etwas miteinander unternommen.

Meine Schwester ging auch in die jüdische Volksschule, allerdings war das die Mädchenschule, und die war in slowakischer Sprache. Die Religionsstunde fand jeden Tag in der letzten Stunde statt.

Da kam ein Rabbiner und lehrte uns Lesen und Schreiben, und danach ging es dann mit der Bibel weiter. Später wurde sogar etwas aus dem Talmud 10 gelehrt.

Während des Krieges

Dann hat man die Juden nicht mehr ins Gymnasium gehen lassen, ich kam aber in die sechste Klasse. Die Slowaken haben 1939 den Staat bekommen und kurz darauf, 1940, kamen die Judengesetze. Ich war zehn Jahre alt.

Mein Onkel Desider wurde 1938, nach dem Einmarsch der Deutschen in Österreich, von den Nazis in Graz einige Wochen eingesperrt. Sie ließen ihn aber wieder laufen und er kam zurück nach Pressburg.

Kurz vor dem Krieg hat er Klara war aus Czernowitz [heute Ukraine] in Czernowitz geheiratet. Die Hochzeit war wahrscheinlich von irgendwelchen Freunden meines Onkels, die Großgrundbesitzer in der Nähe von Czernowitz waren, initiiert worden.

Als die Nazis den Betrieb in Graz arisiert hatten, ist mein Onkel Desider mit seiner Frau und seiner kleinen Tochter Evelyne nach Czernowitz gegangen. Dann wurde Czernowitz Kriegsgebiet.

Zuerst hatten die Russen die Bukowina vertraglich annektiert, dann besetzten die Deutschen die Bukowina, dann eroberten die Russen das Gebiet wieder zurück und als die Russen das letzte Mal die Bukowina räumten, haben sie meinen Onkel Desider und seinen Schwiegervater nach Sibirien verschleppt.

Als mein Onkel nach Russland verschleppt wurde, floh seine Frau Klara mit der Tochter aus Czernowitz nach Bukarest. Mein Vater hatte es geschafft, für die beiden - im Jahr 1943 - falsche Papiere zu besorgen, so dass sie über die Türkei nach Palästina flüchten konnten.

Sie lebten bis Kriegsende in Jerusalem. Der Schwiegervater starb in Sibirien, aber Onkel Desider hatte sich zum tschechoslowakischen Chorps der Roten Armee gemeldet und kam mit der Armee nach Prag.

Er lebte eine Zeitlang in Prag, verlangte seinen Betrieb in der Steiermark zurück und bekam ihn auch. Seine Frau und seine Tochter kamen aus Jerusalem nach Österreich, und sie waren wieder vereint.

Klara starb 1961 an Krebs. Onkel Desider arbeitete in der Steiermark, bis er im Dezember 1970 starb. Beide liegen in Wien auf dem Zentralfriedhof, 4. Tor, begraben. Meine Cousine Evelyne heiratete nach Frankreich, sie soll aber auch an Krebs gestorben sein.

Die Firma meines Vaters war arisiert worden, aber mein Vater hatte das Glück, dass er sich den Ariseur aussuchen konnte. Dieser Mann war auf meinen Vater angewiesen, weil er vom Geschäft nichts verstand.

Er war also froh, dass mein Vater mitarbeitete. Das war aber ein Ausnahmefall. Es wurden viele jüdische Geschäfte zerstört oder man hat die Leute einfach rausgeschmissen.

Ein Cousin meines Vaters wurde auf brutalste Weise aus einem Geschäft hinaus befördert. So konnten wir, bis zu unserer Flucht aus Pressburg, noch von dem Geschäft leben.

Die Juden überlegten, was sie machen können. Einige gingen rechtzeitig weg. Ein Cousin meines Vaters und ein Bruder meiner Mutter waren mit ihrer Familie bereits 1938 nach Palästina emigriert.

Viele hatten kein Geld, um weg zu gehen. Reiche Leute gab es wenige, und wovon sollten die Leute leben? Dass sich damals jemand Reserven im Ausland angeschafft hätte, hat es fast nicht gegeben.

Mein Vater wurde zweimal verhaftet. Es hat immer Geld gekostet, damit er wieder heraus gelassen wurde. Das zweite Mal war er, kurz bevor wir flüchteten, drei Wochen im Gefängnis. Da mussten wir viel intervenieren und finanzielle Opfer bringen, damit sie ihn wieder raus ließen.

Mein Vater hatte im Innenministerium einen Freund, einen Slowaken. Er kam in dieser Zeit zu uns nach Hause und brachte uns Lebensmittel, die wir dringend brauchten.

Eines Tages, das war im Jahre 1941, rief er meinen Vater an und sagte ihm, er müsse verschwinden, weil er einer der Ersten sein wird, den sie deportieren werden. Viele Juden hatte man vorher schon in die Provinz verbannt.

Das waren noch keine Deportationen in Konzentrationslager, aber sie durften nicht mehr in Pressburg leben. Mein Vater hatte durch seine kaufmännischen Tätigkeiten einen Pass und ein ungarisches Visum, und er wusste von einem Taxichauffeur, der Leute nach Ungarn brachte.

Der Taxichauffeur fuhr uns nach Ungarn. Wir packten nur das Nötigste ein und fuhren am selben Abend zur Großmutter nach Ungarn. Wir ließen die Wohnung so stehen, wie sie war; mit Lebensmitteln und allem was in dem Haus war.

Einer unserer nicht jüdischen Angestellten aus dem Geschäft gaben wir die Schlüssel, sie sollte uns verschiedene Sachen bringen, aber sie plünderte dann unsere Wohnung aus. Wir erfuhren später von einem Nachbarn, dass mein Vater am selben Abend gesucht wurde.

Nach dem Krieg wurde der Freund meines Vaters bei einem Kriegsverbrecherprozess verurteilt, denn er war einer, der aktiv bei den Deportationen mitgewirkt hatte. Er hatte seine sogenannte Pflicht getan.

Diese ganzen Deportationen waren nicht von den Slowaken initiiert; das war ein Geschäft. Die Slowaken hatten die Deutschen dafür bezahlt, dass sie die Juden los wurden und sich ihr Vermögen behalten durften. Das war eine finanzielle Transaktion.

Zuerst waren wir in der Provinz, in Pápa, bei meiner Großmutter, aber dort konnten wir nicht lange bleiben, weil die Ortschaft sehr klein war und unser Visum nicht sehr lange gültig war.

Wir waren dann illegal dort, aber illegal konnte man in der Provinz nicht leben. Also flüchteten wir nach Budapest, wo man leichter untertauchen konnte. Mein Vater besorgte sich verschiedene Papiere, damit er zumindest legal Untermieter sein konnte.

Wir hatten nur ein Zimmer, darum wurde ich zu den Schwiegereltern meines Onkels in die Provinz gebracht, aber dort wurde ich erwischt, weil ich dort auch illegal war. Zum Glück ließen sie mich laufen. Ich musste also wieder nach Budapest.

Wir lebten dann zu viert in einem Zimmer bei einer Familie. Diese Familie war darauf angewiesen, ein bisschen Geld zu verdienen. Die Tochter der alten Dame hatte eine Putzereiübernahme in einer Souterrain Wohnung.

Beim ersten Luftangriff der Russen wurde dieses Souterrainlokal als Luftschutzkeller gebraucht. So hatte sie ihre Existenz verloren. Eigentlich wollte sie uns aus ihrer Wohnung haben, wir waren zu viele Personen in der kleinen Wohnung, aber zum Glück brauchten sie das Geld.

Mein Vater machte in Budapest mit Freunden Geschäfte, so dass wir leben konnten. Er besorgte Papiere für uns, und im Frühjahr 1943 reisten wir aus Budapest völlig legal, über Bulgarien und Rumänien, in die Türkei.

Wir mussten aufpassen, dass man bei uns nichts Jüdisches findet, keine Gebetbücher, keine Gebetsriemen; nichts was darauf hingewiesen hätte, dass wir Juden sind. Wir fuhren von Bukarest nach Sofia.

Mein Vater hatte in Sofia einen Freund, der uns vom Zug abholte, weil die nächste Bahnverbindung in die Türkei erst um Mitternacht ging, und wir schon am Vormittag ankamen. Er versorgte uns, konnte uns am Abend aber leider nicht zum Zug begleiten, weil Juden den Judenstern tragen und am Abend nicht ausgehen durften.

Das war unser großes Glück, weil wir von einem deutschen Offizier aufgehalten wurden. Mein Vater konnte ihn überzeugen, dass wir harmlose Touristen sind. Wie er das gemacht hat, weiß ich nicht.

Der deutsche Offizier war wahrscheinlich nicht besonders intelligent, er hätte nur in Pressburg anrufen brauchen, aber wir haben nicht jüdisch ausgeschaut. Wir sind in den Schlafwagen eingestiegen, mitten in der Nacht.

In Svilengrad sind noch die Deutschen gesessen: Das war die letzte Hürde, die Grenze vor der Türkei. Der Zug fuhr von der türkischen Grenze nach Istanbul, jedoch ein Stückchen über griechisches Territorium, denn so verläuft die Bahnlinie. Griechenland war deutsch besetzt, das hieß, wenn die Deutschen uns hätten packen wollen, hätten sie uns dort noch aufhalten können.

Ich war 12 Jahre alt, und es begann in mir zu dämmern, in welcher Gefahr wir uns befanden. Aber alles klappte, und am nächsten Tag kamen wir in Istanbul an. Das war der 1. Mai 1943, da waren wir endlich draußen. Wir hatten es geschafft!

Heute ist Istanbul anders. Damals war alles sehr primitiv, aber lustig. Die Gegend war schön, und wir waren am Meer. Zuerst waren wir für ein paar Tage in einer Pension, dann mussten wir eine Untermietwohnung mieten.

Zum Glück hat mein Vater es immer verstanden, Geld zu besorgen, er musste sich nicht einmal an die jüdische Gemeinde wenden. Wir lernten Emigranten kennen, die dort schon zu Hause waren und befreundeten uns mit ihnen.

Wir hatten dann einen richtigen Freundeskreis. Mein Vater arbeitete bei einer jüdischen Organisation die damit beschäftigt war, Juden noch irgendwie aus Europa heraus zu holen. Das ist ihnen auch gelungen. Es kamen noch einige Transporte, die auf demselben Weg geflüchtet waren wie wir.

Meine Mutter kümmerte sich um den Haushalt und hat sich gut an die Verhältnisse angepasst. Meine Schwester und ich mussten englisch lernen, denn wir gingen in die englische Schule Burschen und Mädchen gingen in verschiedene Schulen, die an ganz verschieden Plätzen in der Stadt waren.

Wir hielten uns an unsere Religion, so gut es ging. Es gab dort ein koscheres Geschäft, wo man Fleisch kaufen konnte, und meine Mutter führte einen koscheren Haushalt. Das Fleisch war viel besser als zu Hause, denn die sephardischen Juden 11 dürfen auch das Hinterteil des Rindes essen.

Der hintere Teil ist das beste Fleisch. In Europa wird dieses Fleisch nicht nach den rituellen Vorschriften gereinigt, das ist zu viel Arbeit. Aber in Amerika und auch in der Türkei konnte man Fleisch essen, das wir noch nie im Leben vorher gegessen hatten.

Mein Vater nahm sich die Bibel und den Schulchan Arukh 12 vor. Er studierte die Sprüche der Väter und las die Vorschriften über das alltägliche Leben. Auf diese Art und Weise hat er mit mir in der Türkei ein bisschen gelernt und diskutiert.

In Istanbul gab es eine große sephardische Gemeinde. Es gab auch einige Aschkenasim 13 dort, die einen eigenen Tempel hatten. Die Aschkenasim waren hauptsächlich russische Juden, die seinerzeit, als die russische Revolution war, in die Türkei geflohen waren. Sie hatten eine kleine Gemeinde und einen kleinen Tempel, dort konnten wir hingehen.

Wir gingen ziemlich regelmäßig in den Tempel: wenn es möglich war am Samstag und natürlich zu den hohen Feiertagen. Vier Wochen, nachdem wir in Istanbul angekommen waren, hatte ich meine Bar Mitzwa 14 in der aschkenasischen Synagoge.

Es war aber nur die Zeremonie im Tempel: ich wurde aufgerufen, habe meinen kleinen Teil dort gelesen und damit war die Bar Mitzwa erledigt. Wir gingen dann nach Hause, das war alles. Als wir noch in Pressburg gelebt hatten, hat es Cousins gegeben, die waren älter als ich.

Da gab es immer wieder eine Bar Mitzwa, zu denen ich von meinem Vater mitgenommen wurde. Ich war auch bei einigen Beschneidungen dabei, das waren ja auch große Feiern

Ich hatte ein, zwei Freunde, das waren jüdische Kinder aus der Schule. In Wien hatte es unter den Juden einige türkische Staatsbürger gegeben, die konnten unter Hitler ohne weiteres aus Wien mit ihren türkischen Papieren wegfahren. Aber das waren richtige Wiener Juden, die ich in Istanbul kennen lernte.

Nach dem Krieg

Wir lebten sechs Jahre in der Türkei. Mein Vater begann nach dem Krieg Geschäfte zu machen. Er besorgte sich Vertretungen, hauptsächlich aus der Tschechoslowakei. Die Tschechoslowakei war nach dem Krieg relativ wenig zerstört, die meisten Fabriken waren intakt.

In der Tschechoslowakei konnte man Ware kaufen, und das tat mein Vater, bis die kommunistische Regierung die Macht übernahm. Aber zwei Jahre ungefähr hat es funktioniert. Gleich nach dem Krieg haben die Leute dort schon zu arbeiten begonnen und konnten die Waren liefern.

Davon haben wir gelebt, dann sind wir nach Österreich gefahren, um wieder etwas Neues zu beginnen. Mein Vater ließ in Österreich dann seine türkischen Beziehungen spielen und machte Geschäfte mit der Türkei.

Ich studierte in Wien Welthandel und wurde 1953 fertig. Meine Schwester wollte Medizin studieren. Sie ging aber nach Israel, weil wir dort Freunde und Verwandte hatten, die sagten, sie solle doch einmal kommen.

Sie wohnte bei einer Verwandten in Jerusalem und lernte in einem Ulpan 15 hebräisch. Im Ulpan lernte sie ihren späteren Mann Granoff, einen amerikanischen Juden kennen, und sie heirateten in Israel.

Ich konnte nicht zur Hochzeit fahren, aber meine Eltern waren dabei. Meine Schwester ging dann mit ihrem Mann nach Amerika. Eine Zeitlang lebten sie dort, dann haben sie sich entschlossen, wieder nach Israel zu gehen.

Der Mann meiner Schwester war Kinderpsychologe. Er arbeitete hauptsächlich für die Gemeinde in Herzliya, behandelte schwer erziehbare Kinder und gab Ratschläge an die Eltern. Er hatte auch eine Privatpraxis; Kinder, Erziehung und Kinderspielsachen - darauf war er spezialisiert.

Meine Schwester studierte Pädagogik und arbeitete als Lehrerin. Meine Schwester und ihr Mann haben vier Töchter. Michal, die Älteste ist in Israel verheiratet. Sie wohnt in Zipori, das ist in der Nähe von Nazareth.

Dann die Zwillinge, das sind die Sharon und die Roni, und noch eine jüngere Tochter, das ist die Sheela. Die Zwillinge und Sheela leben in Amerika.

1959 ging ich auch nach Israel und arbeitete bei einer großen Chemikalienfirma in Tel Aviv. Ich wollte versuchen, mich in Israel zu betätigen. Beruflich war es schwer, die Menschen dort sind schwierig, nicht nur im Beruf, auch im Alltagsleben.

Wenn man in einer Bank zu tun hatte, wurde man wie der letzte Dreck behandelt. Wenn man in einer Post zu tun hatte, wurde man auch nicht ordentlich behandelt. Der Kunde ist dort nicht König und die Autofahrer sind verrückt.

Wenn man nicht beruflich zu tun hat, nur mit Freunden und Familie zusammen ist, dann fühlt man sich ausgezeichnet. Nach Israel gehen, dort nichts zu tun haben und die Pension genießen, kann ich mir auch gut vorstellen.

Die Mentalität passt mir aber nicht, und es wird immer ärger. Vor 20 oder 30 Jahren hatte man noch mit Europäern zu tun: es waren Wiener, es waren Deutsche, es waren Tschechoslowaken, es waren Ungarn.

Aber die Kinder von diesen Leuten sind dort aufgewachsen, die haben keine Ahnung mehr, was das heißt: Europa. Und die politischen Verhältnisse und wirtschaftlichen Verhältnisse sind im Moment natürlich katastrophal, also das Ganze ist sehr schwer.

Ich bin wieder nach Wien zurückgegangen, bis es mir hier wieder zu dumm wurde. Da fuhr ich 1961 nach Amerika. Dort hatte ich bei einer großen Altmetallfirma mit alten Schiffen zu tun. New York war sehr interessant, aber nach einiger Zeit habe ich gesehen, das ist ein harter Konkurrenzkampf dort.

Privat sind die Leute sehr freundlich; samstags in einer Synagoge waren die Menschen sehr gemütlich und nett, aber wenn man mit ihnen beruflich zu tun hat, sind sie andere Menschen.

Ich bin 1962 wieder nach Wien zurückgekommen und lernte kurz darauf meine Frau, Lieselotte, geborene Adler, kennen. Mein Vater und ihr Vater haben sich schon als Kinder gekannt, weil sie gemeinsame Cousins hatten.

Die Eltern und Großeltern meiner Frau waren vor dem Holocaust in Wien zu Hause und dadurch, dass sich die Väter gekannt haben, hat es geheißen, ich soll einmal in Oxford vorbei fahren.

Meine Frau hat gerade in Oxford studiert, sie hat ihr zweites Studium gemacht. Sie ist Medizinerin, aber sie hat noch ein anderes Studium gemacht. Und ich habe sie dort besucht, und dann ist sie nach Wien gekommen. Wir haben 1963 geheiratet.

Mein Vater starb im Mai 1978 in Wien. Meine Mutter starb im August 1981 in Wien und meine Schwester starb 1988 in Israel.

Hier in Wien habe ich ein normales jüdisches Leben. Ich bin nicht weiß Gott wie religiös, als Kind stand außer Frage, dass man am Samstag nicht fährt und Lichter anzündet. Heute fahre ich am Samstag, ich telefoniere am Samstag, und ich zünde auch ein Licht an. Meine Frau legt Wert darauf, dass das Haus koscher ist, und meine Kinder sind auch koscher.

Wir haben drei Söhne: Peter, Robert und Ernst. Peter wurde am 21. April 1965, Robert am 5. Januar 1968 und Ernst am 27. Januar 1971 geboren. Alle drei Söhne wurden in Schottland geboren.

Meine Frau wollte, dass unsere Kinder die englische Staatsbürgerschaft haben, denn auch ihre ehemals Wiener Familie lebt in Schottland. Unsere Söhne haben die Volksschule in Wien absolviert und nach der Volksschule haben wir sie nach London in eine jüdische Mittelschule und in ein Internat geschickt, das natürlich religiös war.

Sie bekamen dort die religiöse Basis, aber sie sind ganz verschieden religiös. Der Mittlere ist durch seine Frau sehr religiös. Er würde am Samstag nicht telefonieren und kein Licht machen und nicht kochen und nicht fahren.

Die anderen sind auch koscher, aber die drehen am Samstag das Licht an und telefonieren. Peter hat Wirtschaftswissenschaften in London studiert, Robert und Ernst haben Rechtswissenschaften studiert. Alle drei arbeiten in ihren Berufen.

Alle drei Söhne leben in London. Sie sind jetzt alle verheiratet, Peter mit Rachel, Robert mit Sarah und Ernst mit Adrienne. Robert und Sarah haben eine Tochter. Ernst und seine Frau erwarten ein Kind.

Am 18. April 2001 feierten wir alle zusammen in Johannesburg die Hochzeit unseres Sohnes Ernst. Seine Ehefrau ist eine Südafrikanerin. Der Rabbiner kam extra aus London, und wir erlebten eine wunderschöne jüdische Hochzeit: Das Paar wurde unter der Chuppa 15 getraut.

Ich habe in Wien wenig private Kontakte. Wir haben ein, zwei jüdische Freunde, Mediziner, mit denen wir verkehren und einige wenige nichtjüdische Freunde aus der Universitätszeit meiner Frau.

Meine Frau ist Musikerin, sie spielt Cello, und dadurch hatte sie Kontakt mit einigen von Kammermusik begeisterten Leuten. Das sind die Leute, mit denen wir zusammenkommen. Wir kennen einen Philharmoniker, seine Frau ist Halbjüdin, mit denen sind wir auch befreundet.

Man spricht ganz anders mit einem Juden als mit einem Nichtjuden. Bei einem Nichtjuden fragt man sich die ganze Zeit, wie der sich wohl im Krieg verhalten hat. Obwohl sie in unserem Alter sind, aber sie waren damals schon alt genug, um vielleicht... wer weiß?

Ich bin sehr bitter, weil die Österreicher zum großen Teil nichts dazu gelernt haben, die Vergangenheit nicht verarbeitet haben, Wiedergutmachung nicht wollen oder nur sehr, sehr zögernd.

Ich kenne Leute, die ihr Eigentum zurück haben wollten. Zum größten Teil hatten sie große Schwierigkeiten, etwas zurück zu bekommen. Man hat ihnen Prügel vor die Füße geworfen. Die Gerichte waren in jeder Beziehung negativ.

Die wenigsten Leute haben ihr rechtmäßiges Erbe zurückbekommen. Was man uns jetzt anbietet oder gibt, ist nur ein kleiner Teil dessen, was uns geraubt wurde.

Es sitzen heute noch unzählige Leute in den geraubten Wohnungen, auf den geraubten Vermögen, und das wird sich auch nicht ändern. Und hie und da hört man sogar von einigen Leuten, die sagen, es ist schon genug gewesen, man hat schon genug gezahlt. Also das ist es, was wir ekelhaft finden.

Ich muss manches Mal von Freunden oder Verwandten hören: Wie kann man unter diesen Menschen leben? Und ich muss sagen, ich schäme mich manches Mal, dass ich hier lebe. Aber es geht nicht anders.

Man muss ja auch irgendwie eine Existenz haben. Meinen Beruf, ich bin Steuerberater, kann ich nur hier ausüben, in Österreich. Kulturell muss man ja auch irgendwo zu Hause sein und das sind wir ja hier.

Glossar

1 Koscher [hebr.: rein, tauglich]: den jüdischen Speisegesetzen entsprechend.

2 Schabbat [hebr.: Ruhepause]: der siebente Wochentag, der von Gott geheiligt ist, erinnert an das Ruhen Gottes am siebenten Tag der Schöpfungswoche.

Am Schabbat ist jegliche Arbeit verboten. Er soll dem Gottesfürchtigen dazu dienen, Zeit mit Gott zu verbringen. Der Schabbat beginnt am Freitagabend und endet am Samstagabend.

3 Barches [auch Challa Mrz. Challoth]: Schabbatbrote, die besonders reichhaltig, mit Ei und Zucker gebacken werden, meist mit Mohn oder Sesam bestreut und zu Zöpfen geflochten, damit man auch sieht und schmeckt, dass ein ganz besonderer Tag ist.

Die Challoth symbolisieren die zwei Reihen Schaubrote, die im Tempel lagen, deshalb werden sie immer paarweise gebacken und auf den Tisch gebracht.

4 k.u.k: steht für 'kaiserlich und königlich' und ist die allgemein übliche Bezeichnung für staatliche Einrichtungen der österreichisch- ungarischen Monarchie, z.B.: k.u.k. Armee; k.u.k. Zoll; k.u.k. Hoflieferant....

5 Slánský, Rudolf [1901-1953] war von 1945-1951 Generalsekretär der Kommunistischen Partei der Tschechoslowakei. Am 23. November 1951 wurde er verhaftet und des Hochverrats angeklagt.

Die Motivation dürfte einerseits darin zu sehen sein, dass Klement Gottwald sich eines potentiellen Rivalen entledigen wollte, andererseits spielten auch antisemitische Motive eine wichtige Rolle [Slánský war wie die Mehrzahl seiner Mitangeklagter jüdischer Abstammung].

6 Pessach: Feiertag am 1. Frühlingsvollmond, zur Erinnerung an die Befreiung aus der ägyptischen Sklaverei, auch als Fest der ungesäuerten Brote [Mazza] bezeichnet.

7 Seder [hebr.: Ordnung]: wird als Kurzbezeichnung für den Sederabend verwendet. Der Sederabend ist der Auftakt des Pessach-Festes. An ihm wird im Kreis der Familie (oder der Gemeinde) des Auszugs aus Ägypten gedacht.

8 Judengesetze: Bezeichnung für Gesetze, deren Ziel die Benachteiligung von Juden ist. Herausragende Bedeutung nehmen dabei die im Dritten Reich erlassenen Nürnberger Gesetze ein.

9 Talmud: wörtl: Lehre; wichtigstes nachbiblisches Buch des Judentums, Gesetzeskodex

10 Sepharde, Pl. Sepharden [hebr. Sepharad = Iberien]: Juden, deren Vorfahren bis 1492 in Spanien und Portugal ansässig waren. Heute versteht man unter den sephardischen Juden in erster Linie diejenigen Bewohner Israels, die aus Ländern wie Marokko, dem Jemen, Syrien oder Indien nach Israel einwanderten.

11 Schulchan Arukh: Der wohlgeordnete Tisch", Verbindlicher Gesetzeskodex für ein orthodoxes jüdisches Leben.

12 Aschkenase, Pl. Aschkenasen [hebr. Aschkenas = Deutschland]: die Selbstbenennung der Juden Mittel- und Osteuropas, die eine gemeinsame religiöse Tradition, Kultur und die Jiddische Sprache verbindet.

13 Bar Mitzwa: [od. Bar Mizwa; aramäisch: Sohn des Gebots], ist die Bezeichnung einerseits für den religionsmündigen jüdischen Jugendlichen, andererseits für den Tag, an dem er diese Religionsmündigkeit erwirbt, und die oft damit verbundene Feier. Bei diesem Ritus wird der Junge in die Gemeinde aufgenommen.

14 Ulpan: Klasse oder Schule für intensiven Hebräischunterricht.

15 Chuppe [jidd.; hebr.: Chuppa]: der Traubaldachin bei einer jüdischen Hochzeit - bedeutet das "Dach über dem Kopf" und besagt, dass ein Haus gegründet wird.

Travel

1 Educational institutions for young people without secondary education, specifically established by the Soviet power

2 Lazar Kaganovich

3 In 1920 an artificial famine was introduced in Ukraine that caused the death of millions of people

4 On 22 June 1941 at 5 o’clock in the morning Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring a war

5 Babiy Yar is the site of the first mass shootings of the Jewish population that was done in the open by the fascists on September 29-30, 1941, in Kiev

2 Forceful removal of grain and bread from the farmers in the early 1920s, the years of military communism

3 In those years it was not safe to go to the synagogue

4 Ataman Zelyoniy, ('green" in Russian)

7 On 22 June 1941 at 5 o’clock in the morning Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring a war

8 Non-aggression pact between Germany and the Soviet Union, which fall into history under name Molotov-Ribbentrop pactum

9 «Doctors’ Case» - The so-called Doctors’ Case was a set of accusations deliberately forged by Stalin’s government and the KGB against Jewish doctors of the Kremlin hospital charging them with the murder of outstanding Bolsheviks

10 Communist youth organization created by the Communist Party to make sure that the state would be in control of the ideological upbringing and spiritual development of the youth almost until the age of 30

1 Primus - a small portable stove with a container for about 1 liter of kerosene that was pumped into burners

2 22 June 1941 – memorable day for all Soviet people

3 Babiy Yar is the site of the first mass shootings of the Jewish population that was done in the open by the fascists on September 29-30, 1941, in Kiev

4 Educational institutions for young people without secondary education, specifically established by the Soviet power

5 CIVIL WAR 1917-1922 By early 1918, a major civil war had broken out in Russia--only recently named the USSR--which is commonly known as the civil war between the "Reds" and the "Whites"

6 In 1920 an artificial famine was introduced in Ukraine that caused the death of millions of people

7 Yakir - member of the Communist Party since 1907, one of the founders of the Communist party in Ukraine

8 Kossior - member of the Communist Party since 1907, one of the founders of the Communist party in Ukraine, in 1928 - 1938– General Secretary of the Communist Party of Ukraine

9 In the mid-1930s Stalin launched a major campaign of political terror

10 On 22 June 1941 at 5 o’clock in the morning Nazi Germany attacked the Soviet Union without declaring a war

11 “Zhydy” – abusive nickname of Jews in the Soviet Union12 Anti-Semitic campaign initiated by Stalin against intellectuals

13 Doctors’ Case - The so-called Doctors’ Case was a set of accusations deliberately forged by Stalin’s government and the KGB against Jewish doctors of the Kremlin hospital charging them with the murder of outstanding Bolsheviks

1 Rakosi regime

2 Middle school

3 Anti-Jewish laws in Hungary

4 Neolog Jewry

5 Yellow star houses

6 Horthy, Miklos (1868-1957)

7 Swedish Schutzpass

8 Arrow Cross Party

9 Kulak

10 Revolution of 1956

11 “Zhydy” – abusive nickname of Jews in the Soviet Union
12 Anti-Semitic campaign initiated by Stalin against intellectuals