Travel

Életrajz

Kertész Péter Szentendrén lakik egy panelház félemeletén a feleségével. Lakásukban él még egy kutya és egy papagáj is, ők legfőképp a konyhában. Az előszoba és a konyha falait mindenféle fényképek, oklevelek, emléklapok díszítik az 1970-es évektől kezdődően napjainkig. Kertész Péter szívélyes, kedves és nyitott ember, örömmel és felszabadultan, bár meglehetősen csapongva mesélt bármiről, amiről kérdeztem. Nyugdíjas kora ellenére, ma is aktív. Három könyve jelent meg az Ulpius-Ház Könyvkiadó gondozásában: A Komlós  (2002), Nehéz zsidónak lenni (2003), valamint a  Zsinórmérték, zsidósors magyar módra (2004). 2003-ban életmű Pulitzer-emlédíjat kapott.

Karcagon születtem, 1937-ben. Sok mindenfélére emlékszem, de összefüggően, hogy mi volt Karcagon a háború előtt, azt nem tudom. Nem tudom megmondani, hogy amikor a kutyánk ötöt ellett, az a háború előtt vagy utána volt. Nem tudom megmondani, hogy amikor a sparheltra csigát raktunk fel és megpörkölődött, hogy az mikor volt. Meg hogy a békának cigarettát adtunk. Valószínű, ugyanolyan kegyetlen gyerekcsínyeket követtünk el, mint mindenfajta náció gyerekei. Gyönyörű volt a karcagi piac, arra emlékszem. A dinnyét  beledobtuk a kútba, vödörrel húztuk ki. Háború előtt azt se tudtam, hogy zsidó vagyok. Ezzel akkor szembesültem igazán, amikor elkerültem a túlélés után Pestre tanulni, meg mindenféle cionista intézetbe. Mikor hazamentem, akkor lezsidóztak, és megkergettek. Ott, Karcagon akkor szembesültem vele.

Akkor nem tudom, hogy hívták az utcát, ahol laktunk – később Löwy Sándor, most Kertész József utca –, erre merőlegesen ment a Kacsóh utca, ennek a sarkán volt a nyomda, nagyapám nyomdája. Egy sarokkal odébb volt egy pékség, ahová targoncán vittük nagy fazékban a sóletet, és ugyanúgy hoztuk vissza szombaton. Emlékszem, hogy héjastul főtt tojás volt a tetején. Az akkori pékmester számára természetes volt, hogy a kemencében ugyanúgy megsült a zsidóknak a sóletje, mint ahogy a friss kenyér is. Mellette volt egy jéggyár, amit a hangjáról lehetett megismerni. Akkor nem voltak hűtőszekrények, hanem anyám – meg mi is – hosszú, henger alakú jégdarabokat cipelt talicskával, és volt valami szekrény, az volt a hűtő. Teljesen illuzórikus világ volt, ahol kora reggel az utcából meg a keresztutcából elhajtották a teheneket, és a világ csodájára, este maguktól hazataláltak. És még véletlenül sem ment egyik sem másik kapuba. Volt még zsidó paraszt is Karcagon. Később mindig azt mondták, hogy mutass nekem egy zsidó parasztot!

Azokra az időkre emlékszem, amikor már cseperedtem, eszméltem. Az ünnepekre a zsidó templomban. Emlékszem, hogy hosszúnapkor [Jom Kipur] délig nem ehettünk, szegfűszegekkel teletűzdeltük a birsalmákat, azt kellett szagolgatni, és utána már nem tudtunk enni, amikor már ehettünk volna. A közös családi ünnepek hangulatára emlékszem, az alma szagára. Mi a zsidó utcában laktunk, nem pejoratíve, ma is úgy hívják Karcagon. Itt volt a nyomda, srégvizavi szemben, az utca túlsó oldalán ott volt a szüleim háza. Volt két üzlet, aztán a templom, az iskola, a tanácsterem, ennek tizenhárom ablaka volt, Hersko írja a könyvében [Hersko Mózes: A karcagi zsidók története, Jeruzsálem, Karcagi Zsidók Emlékbizottsága, 1977 – A szerk.]. Hátul még mikve is volt, minden zsidó közösségi intézmény itt volt. A zsinagógával majdnem szemben volt a kóserszék. Ott volt két lakás a két sakternak, két udvari lakás. Kicsit odébb, ugyanazon az oldalon lakott a Hersko tanító úr a családjával, mellette volt az Adler gabonakereskedő.

A zsidó hitközség, a zsidó közösség nagyon rangos volt, a városi intelligenciának egy meghatározó része. Az, hogy valaki például vasárnap a zsidóknál kártyázhasson, az egy nagy kóved [megbecsülés, tisztelet] volt. Ez egy nyitott közösség volt.

A családom apai ágon vallásos volt, kóser háztartást vezettek, egészen a deportációig. Anyai ágon nem. Az, hogy gyerekként megismertem a zsidó ünnepeket, az minden esetben Karcagon, a nagyszülők házában történhetett, ahol egy széderestén negyvenen ültük körül az asztalt. Számtalan unoka versengett azon, hogy az afikóment ő keresse meg. Amikor eldugnak egy pászkát a vacsora legelején, hogy a gyerekek megtalálják. Aztán bort öntenek a pohárba, a széder résztvevői négyszer kell hogy kiürítsék az utolsó cseppig a számukra kitöltött bort, miközben a próféta [lásd: Illés] pohara érintetlen marad.

A széder mindig az apai nagyapáéknak a lakásában volt, aminek az udvara túlsó végében volt, illetve van most is a nyomda. Ahol ők laktak, az épületnek a lakórészében volt egy veranda, abból nyílt egy előszoba, jobbra volt a konyha, spejz, szemben a fürdőszoba, és balra két egymásba nyíló szoba. A jeles ünnepeken [lásd: nagyünnepek] egybe nyitották a két szobát. Olyan cserépkályha volt, amely mind a két szobát fűtötte. Az egyik oldala az egyik szobában volt stb. Be is fűtötte a két szobát. Tulajdonképpen egy széderesten itt az egész család megjelent. Eljöttek azok is, akik már Újpesten éltek, és ez ünnep volt, a nehezen elviselhető ünnepélyesség híján – a szó igazi értelmében. Feltételezem, hogy elsősorban a gyerekek kedvéért. Ugyanakkor minden ilyen zsidó együttlét kitűnő alkalom volt mindenféle dolognak a megbeszélésére. Valószínűleg az összezártság késztette erre a zsidóságot. Teljesen szabályosan, a nagyapám vezette le a szédert. Arra nem emlékszem, hogy ugyanúgy beöltözött volna abba a fehér, nem tudom, micsodába [lásd: kitli], mint a Schweitzer [József] két évvel ezelőtt, mikor a Rabbiképzőben széderen voltam. De azt tudom, hogy igazi szédertáljuk volt az öregeknek, hogy végigolvasták elejétől végig a Hagadát, és magyarázták a gyerekeknek anélkül, hogy az nekünk nagyon megterhelő lett volna, hangsúlyozva a szertartásnak a játékos elemeit. Itt óriási dallamvilág van, a gyerekek borzasztó fogékonyak ezekre. Ezek maradandó emlékek. Ebből semmi sem volt kötelező. Önként vállalt volt, szép emberi arcok voltak, mindenkinek hátat lehetett fordítani. A hosszú templomi ülések azok már kicsit megrendítőbbek voltak, de a gyerekek kimehettek az udvarra ordítani, rohangálni.

A templom az egy kiváló játszóhely volt, ahol jól érezhettem magam. A templom zsidó színhely volt, ma nem ilyenek a zsinagógák. Akkoriban itt mindent elintéztek. Ugyanakkor ünnep is volt. De a gyerekek ugyanúgy rohangáltak, mint bárhol az utcán. Nem voltunk korlátozva. Szép ruhába kellett öltözni, és más volt, hogyha felhorzsoltuk a térdünket, de ez nem volt egy kellemetlen dolog. Ezek nagyon jó emlékek. Jóllehet egyáltalán nem vagyok vizuális típus, ha behunyom a szemem, mindent el tudok mondani a templomban. Akkor még a nők a karzaton voltak, jóllehet neológ templom volt. Most meg Ros Hásánákor a Fröhlich a Dohányban nyolcszor belemondja a mikrofonba – visszaél azzal a helyzettel, hogy előtte mikrofon van, azok előtt pedig, akikhez beszél, azok előtt nincs –, hogy az asszonyok távozzanak, de ők nem akarnak fölmenni a karzatra. Ebből következően a prédikációra se figyelnek. A templom mindenképpen elkísért életem folyamán.

Apai nagyapám fergeteges fickó volt. Kertész Józsefnek hívták. Ő kunmadarasi eredendően. A karcagi zsidók története [szerk. Herskó Mose, Jeruzsálem, 1977] szerint 1899-ben jött Karcagra. [Kunmadaras – (korábban: Madaras), nagyközség Jász-Nagykun-Szolnok vm.-ben, 1891-ben 7700, 1910-ben 7600 fő lakossal. – A szerk.]. Mikor Karcagra került, akkor már Kertész volt. Klein volt eredetileg, mint ahogy a felesége is Klein Szeréna volt, az apám anyja. Távoli unokatestvérek lehettek, ahogy én tudom. Nagyapa a múlt század elején, Karcagon nyomdát alapított. Az öreg sokfelé járt, mert mint nyomdászlegény abban az időben az volt a szokás, hogy nyakába vette a tarisznyáját, és mindenfelé járt [A vándorlás („valcolás”) eredete a céhes időkre nyúlik vissza, lényege, hogy az iparoslegények, segédlevelük megszerzése után, de még a mesterlevél megszerzése előtt nekivágtak a „nagyvilágnak”, fölkeresték az illető szakma elismert mestereit, műhelyeit. A nyomdászok körében még a 20. század első évtizedeiben is szokásban volt a valcolás. – A szerk.]. Hogy mekkora volt az a világ, amit ő bejárt? Azt nem tudom. Tanult mestersége könyvkötő volt valójában. A saját nyomdájában is az volt.

Az Alföldnek nem akármilyen zuga volt a mi városunk. Karcagnak mértékadó nyomdája volt. Imre [Kertész Imre], apám testvére volt a gépmester, tehát kulcsfigura volt. Apám [Kertész Endre] nyomdai betűszedő volt. Kis nyomda volt, de hát a Scheiber Sándor összes könyve ott jelent meg akkor Pontosabban ott nyomtatták. Például: Alexander Scheiber, Bibliographie der Schriften Bernhard Hellers, Budapest, 1941; Alexander Scheiber, Hómer sebiktáv jád l’ávodato hászifrutit sel J’huda Hádászi, Budapest, 1941. – A szerk. A Tudományos Akadémiának is dolgoztak. Ők csinálták Győrffy Istvánnak az első híres könyvét, a Kunsági Krónikát [Györffy István (Karcag, 1884 – Budapest, 1939) etnográfus „Nagykunsági Krónika” c. művéről van szó, amely 1922-ben jelent meg. – A szerk.]. Mindenre volt idő meg türelem. Héberül is szedtek. A város is tulajdonképpen a nyomdára emlékszik. Itt készült a „Karcagi Napló” is [Kéthetente megjelenő lap volt Karcagon az 1920-as években. – A szerk.].

A nagymama [Kertész Józsefné sz. Klein Szeréna] is Kunmadarasról való. Nem tudom, hogy mikor született. Gondolom, ottan körülnézett az öreg a nagyapa, megtalálta a nagymamát. Azt mondanám, hogy nagy valószínűséggel a nagymama viselte a kalapot. Ő rántotta mindig magára az öreget, amikor úgy érezte, hogy neki most nagyon szülhetnékje van, és az időpont aktuális. Ő tartotta rendben a házat is. Ha nem is olyan érzékelhetően, de végül is ő tartotta egyben a családot. Nagy ősz kontya volt, legalább egy fejjel magasabb volt a nagypapánál. Messze nem volt olyan szelíd és mosolygós arca, de jóságos volt, nem emlékszem gorombaságára. Nagyon jól főzött. Ez egy különleges képesség volt, és úgy adta elő a produkciót, hogy az senkinek nem volt terhes. Vezette a kóser háztartást. Ez is természetes volt. Része volt az életüknek. Ha a történelem nem úgy alakul, ahogy alakult, akkor lehet, hogy én ugyanúgy élek. Ebből az aspektusból, amit megéltem, erre nem lehet azt mondani, hogy én így akartam. Eleve így rendeltetett? Ez hülyeség. Kétségtelen, hogy én általuk is vagyok, ami vagyok. De hát általuk is lehettem volna azzá, ami nem vagyok.

Én 1937-ben születtem, a bátyám, Miki, ő egy évvel korábban, 1936-ban. A mi házunk egyszerű ház volt. Volt egy hosszú gang, aminek faoszlopok tartották a födémét meg a padlást. A gangról volt egy feljáró a padlástérbe. Mikor beléptünk, ott volt a konyha, jobbra volt egy kis spejz. Azután jobbra volt egy kis szoba, és balra a hálószoba, slussz! A konyhában sparhelt, a konyha padlója köves volt, a két szobáé pedig nem parkettás, hanem hajópadlószerű. Hagyományos bútorzat, redőny, semmi különleges.

Anyám, Fischer Lenke is Karcagon született, 1910-ben, de Jászberényben gyerekeskedett. Hogy kerültek oda, azt nem tudom, mint ahogy azt se, hogy mikor kerültek vissza Karcagra, a szüleire nem is emlékszem igazán. Anyám testvére, az Irén néni is Karcagon élt, a férje is karcagi volt, Grosz Ernő. Azt sem tudom, a szüleim hogyan ismerkedtek meg, és hogyan házasodtak össze. Ez a legnagyobb szégyenem. Állandóan készültem rá, és mindig azt hittem, hogy ráérek. Ezek persze ilyen dumák, hogy az ember utólag igyekszik, meg tud is magyarázatokat találni.

Apámat Kertész Endrének hívták. Karcagon született 1908-ban. Énekelt a városi bömböldében. Így hívták a férfikart. A Rózsabokor nevezetű vendéglőben a híres Farkas Gyuri cigányprímás apját, aki brácsás volt, és ugyanolyan kicsi ember, mulatozás közben az ölébe ültette. Ezek akkor nem voltak olyan furcsák, mint ma. Nagyobb volt a zsidóságnak az asszimilálódása, beilleszkedése, ma így mondják. Apámra nem igazán hasonlítunk. Az arca teljesen bennem van, erős állcsontja volt, úgy él a képzeletemben, hogy nagy ember volt testmagasságra. Ugyanakkor dacára annak, hogy ilyen vallástartó családban nevelkedett, ő teljesen alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz. Cigányozott [Azaz cigányzenére mulatott. – A szerk.], focizott, énekelt, Pestre járt időnként a barátaival. Van egy olyan kép, amelyen hárman állnak a Tudományos Akadémia előtt, jól érzékelhetően egy átmulatott éjszaka után. Ezek kiválóan alkalmas emlékek, hogy mint apa erősen felmagasztosuljon az emlékezetben. De sose ezt a részét értékeltem igazán az ő rövidke életének, hanem két másik dolgot: az egyik, hogy a nagyapám nyomdájának az egyetlen betűszedője volt, a másik az a doni illúzió. Amikor én verselni kezdtem, és időnként a formával is megpróbálkoztam, hibátlan magyaros nyolcasokat írtam, hogy „…apám a Don elfelejtett/ hiába vív játékkardom…” [theresienstadt-i ballada], ilyeneket írtam. Az egészről annyit tudtam, hogy munkaszolgálat, Don-kanyar és azzal kész. Apámból tulajdonképpen ez maradt meg, meg az, ha haragudott, akkor lefelé ráncolta a homlokát, ha meg csodálkozott vagy morfondírozott, akkor fölfelé. Ezt én is megtanultam. Mind a két irányba tudom a homlokomat ráncolni!

Akkor mit sem tudtunk mi arról, hogy munkaszolgálat meg bevonulni meg mit tudom én, mi történik vele. Arra emlékszem furcsa módon, hogy a gyerekkorunkban mindig nagy hó volt. És abban az időben szánkók járták a várost. És csilingelő lovak húzták. Majdhogynem azt mondanám, hogy az egész telet ilyen karácsonyi hangulat lengte be. Körülbelül ebben az időben vitték el apámat is. Valami borzasztóan megható, szép jelenet volt, amikor ő elindult szánkóval, vélhetően a vasútállomásra. Fogalmunk nem volt, hogy ez az út hova vezet. Annak rendje és módja szerint eltűnt, nem jött vissza a munkaszolgálatból. A túlélő bajtársak mondtak ezt-azt. Végül holttá nyilvánították.

Furcsa módon, most került a kezembe egy Gábor Sándor nevű karcagi zsidó naplórészlete, aki Grósz Sándornak született, a munkaszolgálatból hazajövet ő lett Karcag város rendőrkapitánya. Ezt 1989-ben hozta nekem, már mint tisztes korú nyugdíjas férfiú, és ebből megtudtam apám halálának a körülményeit. A következőket írja: „Kertész Endre három évvel volt idősebb nálam, de képességeinél fogva, mindenkor inkább a felsőbb szinten élt, ugyanazon okból én az alsóbb vonalhoz tartoztam [ő egy bádogosmesternek volt a fia, mi pedig nyomdászok voltunk – K. P.], barátságunk csak football szinten tartott, és nagybátyám Kornis Emil házasságra lépett Erzsébet nevezetű nővérével. Muszos voltunk sem volt teljesen azonos, mikor a századunk a 106/6 büntetőszázadként a frontra indult, hozzánk vezényeltek Szolnokról 10-15 ’jeles’ embert, köztük Darvas Istvánt, Gárdos Pétert, Fischer Istvánt, és K. E-t – azaz Kertész Endrét –, rájuk emlékszem. Kint a fronton, miután hírt kaptunk a deportálásról szökni akartam, és szöktem is. Mint katonaviselt ember valamiféle parancsnok voltam, és megmondtam a társaimnak, hogy megyek, aki akar jöhet, de senkit nem hívtam. Jöttek is vagy húszan, közöttük karcagiak, Schwarcz Pál, ez a Fischer Pista, Molnár Laci, K. E. A szökés során úgy látszott egérfogóba kerültünk, Endre engem tett felelőssé, és alaposan lehordott, most is hallom, mit mondott: ’Nekem két fiam van, akiket fel kell neveljek’. Végül simán elkerültünk, és jelentkeztem antifasiszta iskolába, a többieket elindították a hadifogságba. Illés Béla iskolaparancsnok nyomdászt keresett és én jelentettem Endrét és Schwarcz Palit, káderezés után Palit választották, Schwarcz Pali így került az iskolába, Endre pedig a hátországba. Fischer Pista, Molnár Laci hazakerült, Endre a maga ’Kertész szintű fizikumával’ nem bírta az éhezést és az idegi megterhelést. Ez volt a sorsába való beleszólásom.” Na most hozzátartozik a történethez, hogy apám kvalifikált nyomdász volt, ez a Schwarcz Pali pedig nem. A Schwarcz Pali a káderezés során jelentkezett ebbe az antifasiszta iskolába, apám pedig nem tudta, hogy ennek alapján akár életben is maradhatna. Döbbenet, hogy min múlhat az ember élete.

Abszolút emlékszem a sárga csillagra, hogy az okozott volna nekem bármifajta frusztrációt, azt nem tudom. Azt tudom, hogy amikor apám már nem volt velünk, és amikor kezdett élesedni a helyzet, akkor ilyen suhancok vagy akárkik, máig kiderítetlen, hogy kik, végigmentek a zsidó utcán, és egy-egy fél téglát bedobtak az ablakokon. Emlékszem, hogy nagyon megriadtunk. Anyánk erősen magához szorított minket. A karcagi gettóval kapcsolatban semmi emlékem nincs. Ha valaki azt mondja, hogy a zsidó utcában volt a gettó, azt biztosan tudom, hogy nem ott volt. A zsidó temető mellett, a falu szélén volt egy kijelölt hely. Hogy milyen körülmények között, milyen összezártságban voltunk, azt nem tudom. Onnan, amikor eljött az idő, akkor gyalog mentünk ki a vasútállomásra, legalább három kilométer volt, onnan vittek minket a Szolnoki Cukorgyárba. A Szolnoki Cukorgyárról nagyon karakán, határozott emlékeim vannak. Elsőként érkeztünk ide. Ez egy hatalmas, nagy hodály, raktárhelyiség volt, ahol kényelmesen elterpeszkedtünk. És aztán fokozatosan ömlött a nép, olyannyira, hogy mire besötétedett, addigra már ültőnyi hely is alig volt. Imádkoztak egyesek, sikoltoztak mások. Hallottuk, hogy valaki öngyilkos lett. Most olvastam, huszonkilencen lettek öngyilkosok csak a Szolnoki Cukorgyárban. Ennek a legszebb megjelenítése Ember Mária könyve, a „Hajtűkanyar” [Szépirodalmi Kiadó, 1974. – A szerk.]. Ez az első igazi holokauszt-regény, és érdekes módon az átkosban jelent meg, amikor állítólag semmilyen érték nem született ebben az országban. Scheiber Sándor is igen nagyra tartotta. Ember Mária – egykori kolléganőm az egykori „Magyar Nemzet”-nél – is a Szolnoki Cukorgyárból indult erre a nagy utazásra. Voltak vonatok, amik eleve Auschwitzba mentek, és voltak, amelyek Strasshofba [Braham szerint egy transzport ment Strasshofba 2567 fővel. – A szerk.]. Mi Strasshofba mentünk. Innentől vannak képek az emlékezetemben, de furcsa módon a gyerek mindent másképpen él meg. A gyerek nem tragédiaként éli meg ezeket a szituációkat. Csak kényelmetlen, hogy most akkor hova pisiljek a vagonban, ahol nyolcvanan vannak. Ő egyből oda pisilne, ahol éppen áll! Az anyja csak egy idő után engedi meg neki. Vagy az, hogy nem ízlik a dörgemüze [csalánleves], amikor kinyitják az ajtót, és ilyen csajkákba rakják ezt a kaját. A gyerek nem csinál ilyen nagy „was ist das”-t ebből az egész dologból. Legjobb példák a theresienstadti gyermekrajzok, Prágában. Már kiadványszerűen is hozzáférhető akárhol. A gyerekek megtalálták a maguk csodáit. A borzalom az egy kicsit belemagyarázható ezekbe. Ott van a drót is, de házakat, felhőket, madarakat rajzolnak. Strasshof egy nagy elosztó tábor volt, és arra például nagyon határozottan emlékszem, hogy voltak, akik rosszabb körülmények között voltak, mint mi, nekik sokkal kevesebb mozgásterük volt, a kerítés mögött voltak, francia foglyok voltak. Kedvesek voltak, kavicsokat adtak nekünk, álldogáltunk, néztük őket. Rám akkor igazán nem volt megrendítő hatással – amit most drámaian adok elő –, amikor a fertőtlenítéskor pucérra vetkőztetve az anyánkkal meg több száz nővel együtt fürdettek minket. Félni akkor féltem, amikor a táborterületen a husánggal járó ukránok föltűntek. Az ukránok végezték a piszkos munkát Strasshofban, a keretlegények ukránok voltak. Ezeket ki lehetett játszani, ki lehetett kerülni. Valaki mindig a husángok közelébe került, akit fejbe sózhattak vele. Mi meg elfutottunk. Anyám eljárt dolgozni. Egy idő után átmenetileg bementünk egy Stadlau nevű helységbe [Ma Bécs XXI. kerületének egyik része. – A szerk.], ahol valamilyen repülőgép-alkatrész gyár volt, és ott mintha egy bérházban alakították volna ki a szálláshelyünket, ahol volt egy őrült Lagerführer, aki a rossz gyerekeket a padlásra bezárta. Ez nem kifejezetten náci szindróma. Most is megcsinálja egy hülye szülő, hogy bezárja a gyerekét a padlásra. Azért zseniális a Kertész Imre, mert teljesen szenvtelenül írja le ezeket a történéseket. Nincsenek felkiáltójelek. Nem emeli fel az ujját, hogy most tessék ezt a mondatot még egyszer elolvasni! Amiről már ennyi idő távolából az ember azt hiszi, hogy szörnyű meg elviselhetetlen, az biztonságot jelent még mindig ahhoz képest, hogy mi jöhet ez után. Ez a lépésről lépésre – ami a „Sorstalanság” első svéd fordításának a címe volt még az 1980-as években –, hogy hova visznek ez után. A Köves Gyuri is akkor bizonytalanodik el, amikor elviszik Birkenauból, nem tudja, hová.

Srasshofban bevagoníroztak minket, hogy hova visznek – talán Auschwitzba –, akkor még nem tudtuk. Mi az első három vagon valamelyikében voltunk. Egy gyerek egy kődarabbal fölrajzolt egy A-betűt a vagonra, és egy ilyen stüszikalapos kis náci lepofozta az egész társaságot, és az utolsó vagonba kerültünk. Mielőtt elindult volna a szerelvény, jött egy szőnyegbombázás, és lebombázták a vonat elejét. Pokoli dolog volt. Ott nagyon sokan  meghaltak, de nekünk a hajunk szála se görbült meg. Utána nem lehetett indítani a  vonatot, miután eléggé szétbombáztak mindent, és közeledtek az oroszok is, amit egyfelől úgy tudtunk meg, hogy hallottuk az ágyúkat, másfelől egyik napról a másikra eltűntek a németek [Egy, ma Kanadában élő túlélő, a magyar származású Paul Hartal (sz. 1936) festőművész és író visszaemlékezésében („Liberation”) azt írja, hogy a strasshofi tábort 1945. április 9-én szabadították föl a Vörös Hadsereg egységei. Bécs fölszabadítása április 13-ára következett be, de a város elfoglalásáért indított harcok már március 16-án megkezdődtek. A németek a front közeledtekor ki akarták üríteni a tábort. Március 26-án a foglyokat kihajtották a strasshofi vasútállomásra, és marhavagonokba zsúfolták. Váratlanul azonban az amerikai légierő egységei lebombázták a vasútállomást, és az ott várakozó, emberekkel zsúfolt szerelvény is találatot kapott. A légitámadásnak sok halálos áldozata volt, de a szétbombázott vasúti pályán a szerelvényt nem tudták elindítani, úgyhogy az embereket visszahajtották a táborba. – A szerk.] Előző nap disznót vágtak a tiszti konyhán, és akkor a zsidók mindenféle szúrófegyverekkel felfegyverkezve megrohamozták a ravatalon lévő négy-öt disznót, amelyeket csak megperzseltek, és nem tudom, hogy ezt elsősorban az írói vénám vagy az emlékezetem mondatja-e velem, de az emberek falták ezt a nyers húst, és láttam ilyen nagy fehérszakállas bácsit, akinek folyt a vér a szakállán. Teljesen elképzelhetetlen, ugyanakkor mégsem az. Egyidejűleg elakadt itt két szerelvény, az egyik élelmiszert vitt volna valahová a frontra, a másik meg kubikostalicskákat földmunkához. Mindenki megrakodott, amennyi szárazélelmiszert csak magához vehetett. A vagonban hatalmas nagy marmeládés hordók voltak, amiket a zsidók ilyen alkalmi pajszerokkal feltörtek, és a tolakodó nők fejjel belebuktak. Ezen betegre röhögtük magunkat. Egy barátom azt mondja, hogy ő úgy emlékszik, hogy egy férfit dobtak bele. Mindegy, valakit fejjel beledobtak. Anyám valamilyen rongyból összeeszkábált nekünk valami tarisznyaszerűséget, ilyen abrakostarisznyát, mint ami a lovak nyakában lóg, amit megtöltöttünk cukorral és amerikai mogyoróval, valami fenséges eledel volt. Jártuk immár teljesen felszabadultan a tábor egész területét, azt is, ahova eddig nem mentünk. Aztán megindultunk gyalog. A bátyám nagyon le volt gyengülve, valami kicsi hordárkocsi-szerűségen toltuk őt, miközben az orosz vadászrepülők repkedtek fölöttünk, időnként az emberek közé géppuskáztak. Az lehetett a lényeg, hogy mozgó célpont legyen, mi azok voltunk, ahogy ez a több kilométeres karaván ment Pozsony felé. Érdekes, hogy Pozsonytól Szolnokig semmire sem emlékszem. Szolnokon valamerre megaludtunk, úgy emlékszem, egy kilőtt kirakatban, mikor híre jött, hogy Karcagra megy a vonatunk. Fölszálltunk, de már csak a mozdonynál volt hely, és a mozdony orrán érkeztünk meg a szülővárosunkba. Ahol elmondták, hogy a szomszéd tehene megkölykezett, a Lajosék eggyel többen lettek. Úgyhogy megérkeztünk. Utóbb anyám  hagyatékából került elő egy döbbenetes dokumentum: róla, rólam és a bátyámról ki van állítva egy kis fecni, mit tudom én, 20 centisszer 12 centi, amelyben a rendőrség igazolja, hogy a deportációból való hazajövetel után jelentkezési kötelezettségünknek eleget tettünk [lásd: 24. kép]. Rend a lelke mindennek! Felnőtt ésszel azt gondolom, hogy az ember, ha állandóra be volt jelentve egy városban, ahonnan elhurcolták, majd szerencsésen túlélte, akkor miért kellene újra legitimálnia a tartózkodását?!

Az apai nagyszüleim nem Strasshofban voltak. Azt hiszem, ők Theresienstadtban szabadultak, őket az amerikaiak szabadították fel. Az anyám nővére volt ott Strasshofban meg a lánya, Judit, aki most is él Pesten. Tehát a családból tulajdonképpen ennyien voltunk. A többieket vélhetően Auschwitzba vitték. Nincs mesém róluk.

A Fischer nagyszülőkről, anyám szüleiről keveset tudok. De van egy aktuális hír, az „Új Élet” 19. számában, 2004. október 15-én jelent meg, hogy az anyai nagymamámról, aki született Stein Róza, asszonynevén Fischer Péterné, utcát neveztek el Bécsben. Úgy kezdődik az újságcikk, hogy „Bécs XI. kerületében egy addig névtelen kis utca, a Döblerhofstrasse és a Guglgasse között felvette a Rosa Fischer nevet. Fischer Róza egyike volt az 1944 tragikus esztendejében Ausztriába hurcolt és ott kényszermunkát végző zsidóknak. A simmeringi gázgyárban dolgozott, itt halt meg 1944. augusztus 21-én”. Nem élte meg a felszabadulást. Azt írja az újság, hogy „tudomásunk szerint ez az egyetlen magyar zsidó deportáltról elnevezett utca Ausztriában”. És ez az én anyai nagyanyám. Anyai nagyapám munkaszolgálatosként halt meg. A családi iratokból derült ki, hogy a nagyapa, Fischer Péter az első világháborúban halt meg, 1917-ben, a montenegrói harctéren. – A szerk.

Apámék nyolcan voltak testvérek. A háború előtt egyikük biztosan meghalt, azt hiszem, az Lajos volt vagy Miklós. Karcagról munkaszolgálatba már csak három családos fiút vittek, az Imrét, aki gépész volt a nagyapa nyomdájában, a háború után is egy ideig, az apámat, aki az egy szem betűszedő volt, és a Sándort, aki ügyvédnek tanult, jogi végzettsége volt. A többiek, lányok és fiúk Pesten alapítottak családot, pontosabban Újpesten laktak. Ezek mind odavesztek. Az Imre visszajött, a felesége, a két lánya, Jutka és Mari szintén elpusztult. Az Imre elvett egy özvegy zsidó asszonyt, bizonyos Mathesernét, akinek két fia életben maradt, az egyik, a kisebbik, az Endre, a Bandi, az 1956-ban disszidált, és valahol a világban él, a másik, a Matheser György, valamilyen műszaki mérnök, a Chinoinba volt főmérnök, onnan ment nyugállományba. Imre bácsi Pestre költözött ezzel a Matheserné nevű özveggyel, de ahogy emlékszem, mindig csak ketten laktak valahol a Lipótvárosban, őket elég gyakran látogattam ilyen hányaveti életem során, sőt Imrét az Amerikai úti Zsidó Kórházban, amikor már nem ment többet haza, és nagyon áhította a halált – akkor már egyedül élt, másodszor is megözvegyült –, akkor én rendszeresen látogattam.

A Sándor a háború előtt már diplomás ügyvéd volt. Sokat nem tudok róla, két gyereke született, a György és a Kertész Anna. A Gyurit is Ausztriába vitték a háború alatt, édesanyját, őt és a húgát. Ők is visszajöttek a deportálásból. A háború után, mikor a Sándor visszajött a munkaszolgálatból, elkezdett ügyvédként praktizálni, és akkor ő védte egyebek közt azokat a középparasztokat, akiknek a nincstelen zsellérek elfoglalták a földjüket Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 17-i földreformrendelete írta elő a 100 holdon felüli nemesi és a 200 holdon felüli paraszti birtokok kisajátítását. A községi szinten eljáró földosztó bizottságok a helyi szegények földigényére hivatkozva és a bizonytalan politikai helyzetet kihasználva azonban gyakran az előírt határ alatt is kisajátítottak birtokokat, ezeket utóbb a tulajdonosaik igyekeztek visszaperelni – A szerk., és a bíróság érdekes módon az ő javukra A parasztok javára – A szerk. döntött. Akkor föllármázták a falut, és vasvillákkal körbeállták a nagyapám házát, ami egy udvaron volt a nyomdával, átellenben volt a mi házunk, és ordibálták, hogy zsidó ügyvédet akasztunk. Aztán ő a Magyar Cionista Szövetségnek az alelnöke lett, amiért háromévi börtönbüntetést szenvedett, ez alatt a szűk családját, a feleségét és a két gyerekét kitelepítették egy bizonyos Selyeb községbe [Lásd: kitelepítések Magyarországon; Selyeb pár száz lelkes kisközség volt Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. – A szerk.]. Ők a kitelepítésből már Pestre jöttek vissza, először a Szent István parkban laktak, átellenben Aczél Györggyel, azt hiszem, a legfelső emeleti lakásban, majd a Wesselényi és Nagydiófa utca sarkán. Amikor Sándor, már 1956-ban kiszabadult a börtönből, akkor ő is odajött. Gyuri aztán a Madách-gimnáziumba járt, Sándor az nem nagyon tudott elhelyezkedni, viszont nagyon erősen baloldali lett. Ez furcsa dolog, hogy akik már a börtön előtt kommunisták voltak, azokat nem lehetett megrendíteni a hitükben, akik meg nem voltak, azok a börtönben lettek azzá. De ugyanakkor tudta, hogy neki itt nincs élettere, és miután Gyuri 1956-ban kiment Izraelbe, ő már szabályos alijával ment ki a feleségével és a gyerekével. Az első héber leckéket tőlem vette, mert én a Tarbutba jártam, ahol héberül tanultunk. Nagyon szomorú volt, mert Izraelben le se szarták a Magyar Cionista Szövetség börtönszenvedett alelnökét.

Mikor mi megérkeztünk Karcagra 1945 májusában, akkor a bátyámmal, Mikivel valami zárdába jártunk iskolába, hogy ne veszítsük el az évet. Nem is veszítettük el, ez a második osztály volt. Erről nincs bizonyítványom, illetve nincs az irataim között. A zsidó iskolába ekkor még nem jöttek vissza a tanítók! A mostani Kertész József utca végén volt egy keresztutca, a Zádor utca, és ott volt egy iskola, amit zárdának hívtak, mert apácák is tanítottak benne. Érdekes módon, a zsidó gyerekeknek egy másik része a református iskolába járt. Az a piactérnek a túlsó végén volt. És aztán harmadikban már a karcagi zsidó iskolába jártunk. Negyedikben, 1946-ban felkerültünk Budapestre, valamilyen cionista otthonba, mi Habonim Drorban voltunk. Ez Zuglóban volt akkoriban. Onnan jártunk a Tarbutba [lásd: Tarbut Magyarországon]. Ez a Bérkocsis utca sarkán volt – ahol a Rabbiképző van –, ott mindent héberül tanultunk. Valószínűleg Scheiber egyengette a mi utunkat. Ez akkor nem volt annyira evidens számomra, de én ismertem őt egyébként is. Azért alakult így, mert ő az apai nagyapámmal nagyon jó kapcsolatban volt. A nagyapa jelentette meg a különböző Scheiber kiadványokat A háború után a karcagi Kertész Nyomdában készültek: Scheiber Sándor: A három koszorú: Emlékbeszéd dr. Heller Bernát sírkőavatásán, Budapest, 1948; Scheiber Sándor: Zsidó néprajzi adatok Kiss József műveiben, Budapest, 1948; Scheiber Sándor: The role of the tzitzit in agreements. A Jewish popular costum fallen into oblivion. An interpretation of two passages of the Eskhol Hakkofer, Budapest, 1949; Scheiber Sándor: Mikszáth Kálmán és a keleti folklore, Budapest, 1949. – A szerk.. Továbbá ő volt az, aki nagyszüleim ötvenéves házassági évfordulóján a rabbiteendőket a karcagi zsinagóga előtti hüpe alatt ellátta, azt a bizonyos aranylakodalmi szertartást Scheiber Sándor: Ősi érmék. Beszéd Kertész Józsefék aranylakodalmán, Karcag, 1948. – A szerk..

Anyámnak valószínűleg imponált, hogy a gyerekeit Pesten taníttatja. Ezt abból is tudom, hogy a későbbiekben nagyon erősen vonzódtam Karcaghoz, hazajöttem volna iskolába, és ez csak egyszer engedtetett meg nekem, mikor eltörtem a karomat – abban nem vagyok biztos, hogy szándékosan csináltam-e, csak hogy otthon gyógykezeltessem magamat… –, és akkor jártam néhány hónapot az egyik karcagi iskolába. Negyedikben a Rabbiképző templomában, mely a budapesti izraelita fiúgimnázium temploma is volt egyben, a szószékről én búcsúztattam a tanévet hibátlan héberséggel. Ebbe belejátszott az, hogy én Kertész gyerek vagyok, a Scheibernek a protezsáltja. Aztán 1947-ben lekerültünk Szegedre valami cionista intézetbe. Ott a szegedi zsidó iskolába jártunk egy évet. Aztán 1948-ban megint visszakerültünk Pestre, és akkor a Tárogató úton ugyancsak volt egy otthon, és onnan jártunk a Labanc utcai iskolába, ahol hét osztályzat volt [Az 1940-es évek végén nem csak ott volt hétfokozatú az osztályozás, hanem a többi általános iskolákban is, minden bizonnyal szovjet mintára. – A szerk.]! Nyolcadikban a Gorkij fasorban lévő fiúárvaházból jártam a Rottenbiller utcai iskolába, ott végeztem a nyolcadikat, és onnan jártam első gimnáziumba is, ami az Abonyi utcában volt, tehát a mostani Radnóti-gimnáziumban, és akkor vették el a zsidóktól azt is, amit azóta se követeltek vissza, jóllehet az egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvény ezt lehetővé tette volna [lásd: iskolák államosítása Magyarországon]. És akkor költöztünk be a bátyámmal a Rabbiképzőnek az internátusába, és onnan csak lementünk két emeletet, oda jártunk az akkor BIH [Budapesti Izraelita Hitközség – A szerk.] fiúgimnáziumába, ahol 1955-ben jeles előmenetellel érettségiztem.

Azt hiszem, Szegeden voltam egy ilyen cionista otthonban ötödik osztályos koromban, amikor alijázni akartam. 1947-ből van egy anyámnak írott levél, abban kértem azt, hogy anyám engedjen engem alijázni. De ő nem engedett, és én akkor szófogadó voltam, és aztán itt maradtam. Később már nem jutott eszembe, hogy elmenjek. Azért itt mosták az agyunkat ezekben a cionista otthonokban. A Tárogató úton, Zuglóban, a Bácskai utcában meg Szegeden. Igaziból nem tudom, miért mentünk egyik helyről a másikra. Voltak ilyen átcsoportosítások. Nem működött az a helyszín, ahol addig voltam? Nem tudom. De ezek kellemetes dolgok voltak, mert a szabadidős foglalkozások mind olyanok voltak, amik a jóízű táborozásokra jellemzőek. Tábortűz volt, azt körbetáncoltuk valahogy, horgásztunk, meg nem tudom, mit csináltunk. Nagyon sok olyan magyar mozgalmi dal volt, aminek volt héber megfelelője. Most már nehéz megmondani, hogy melyik az igazi. Például a „Szól a kakas már…”, az egy jiddis dal eredendően. De ez teljesen mindegy, mert nagyon lelkesítően hatottak. Tehát jó értelemben lehetett manipulálni a fiatalokat is. Azt tapasztaltam, hogy akik abban a korban elmentek Izraelbe, azok nem gondolták meg magukat. Az újabb kori alijákra jellemző az, hogy valamiért hirtelen becsomagolnak, kimennek, aztán egyszer csak megint jönnek szembe az utcán! Én csak turistaként meg újságíróként voltam Izraelben.

Az Árvaházban, ami a Gorkij fasorban volt, most [Város]Liget[i] fasor, egykoron Vilma királynő út, voltak mindenféle ilyen fél- és egész árvák. Fiúárvaház volt, ami aztán később Óbudára települt át. Hogy eladták-e a zsidók az épületet, vagy elvették tőlük, azt nem tudom. Tény az, hogy egy Mechanikai Művek Labor, valami ilyesmi utódolta. A háború után közvetlen ugyanúgy nézett ki, mint a háborút megelőzően. A háború alatt egy nagyon fontos helyszín volt, mert innen is el akarták vinni a gyerekeket a nyilasok. Ott volt egy-két kitűnő tanár, akik jelentős érdemeket szereztek abban, hogy a városon keresztül való hosszú menetelések során a gyerekeket sikerült megmenteni [1944. karácsonyán, december 24-én a nyilasok megszállták az Árvaházat (valamint az Árvaháznak a VI. Munkácsy Mihály utcában működő épületét is), több felnőttet és gyereket lelőttek, a többieket pedig elindították a Duna-part felé. A XIII/1. kisegítő honvéd karhatalmi zászlóalj katonái mentették meg a menetet azzal, hogy megparancsolták a nyilasoknak, hogy kísérjék a gyerekeket a gettóba. A nyilasok a Síp utcát Szív utcának értve, a Szív utcába hajtották a menetet, de másnap egy gyerekcsoportot más nyilasok mégis a Duna-partra hajtottak, és többségüket agyonlőtték. – A szerk.]. Nem gondolnám, hogy az épületben a háború alatt különösebb kár keletkezett volna. De azt se tudom, hogy funkcionálisan ennek épült-e valamikor az 1880-as években, nyilván az akkori budapesti hitközség jóvoltából [1900-ban épült Wellisch Alfréd tervei szerint, eredetileg is a Pesti Izr. Hitközség Alapítványi Fiú árvaháza volt. – A szerk.]. Többszintes, háromszintes épület volt, aminek volt egy nagy udvara és zsinagógája, volt nagy étterme is. Óriási, resti méretű hálótermek voltak, amelyeknek a külső végén voltak a vécék. Előtte voltak a mosdók meg talán az öltözőszekrények. És kedves és kevésbé kedves tanárok. Voltak közöttük kedvesek, és voltak kifejezetten szadisták. A jó emlékeim az udvari futballozásokkal kapcsolatosak. Orrba-szájba lehetett focizni. Én híres rossz gyerek voltam, ami megint csak büszkeség, ha az ember fölhívja magára a figyelmet. Anyám hagyatékából előkerült pár levél. Volt egy öreg tanár, aki korrepetált minket elsős gimnazista koromban. Írt az anyámnak kétségbeesve, hogy a Mikivel semmi probléma, nagyon jó tanuló, a Petinek beretva esze van, de hát elviselhetetlen, és a múltkor is nem tudom, mit csinált, és hogy vasárnap reggel kilencre berendelték a hitközségi elöljáróságra, persze nem ment be, hanem aludt, majd amikor felkelt, fogmosás nélkül focizott az udvaron. És hogy segítsen nekem, drága asszonyom, mert olyan értékes ez a gyerek, hogy kár lenne érte, hogyha elkallódna. Onnan sok barátom van.

Volt egy időben egy fiatal tanár, aki nem főállásban foglalkozott velünk, a Braun tanár úr. Ő ilyen tréfás színdarabokat írt és rendezett, amelyek valamilyen nagy zsidó ünnephez kötődtek. Most melyik is ez az ünnep? Azt hiszem, ez a Hanuka. Nem, inkább a Purim. Ezekben a darabokban én is játszottam valamilyen szerepet. Ilyen sajátságos rigmusokat írt, egy kicsit asszociált is, tehát aki rossz volt a bibliai történetben, Hámán, arról egy kicsit, mit tudom én, Hitlerre vagy Szálasira lehetett asszociálni. A Mordehájról, aki jó volt, arról mindig a jó zsidóra lehetett asszociálni. Braun olyan szövegeket írt ezekre a hagyományos melódiákra – most hirtelen eszembe jutott, hogy – Van a Markó utca sarkán egy kis palota, Führerkém, ha boldogtalan, jöjjön el oda! A kapuja mindig zárva, Bogár János magát várja! Bogár János az állami ítéletvégrehajtó volt. Ezek nagyon szép veretes szövegek voltak, a dallamaik is kedvesek voltak. És tulajdonképpen az istentiszteletekről sem lehet azt mondani, hogy kellemetlen időtöltés volt, mert nem olyan szigorúsággal kellett ezeken részt venni.

Árvaházas koromban bevett szokás volt, hogy a nagy őszi ünnepeken, főleg Ros Hásánakor meg Jom Kipurkor olyan hitközségekbe, ahol nem volt ki a minjen, oda kiajánlottak árvaházi bár micvókat. Gyerekeket. Ott nem volt tíz felnőtt zsidó férfi, de volt templomuk, és meg akarták tartani az ünnepeket, az Árvaházból kivettek, mit tudom én, két gyereket. És akkor bekvártélyoztak egy családnál, ahol tejben, vajban fürdettek, és ott férfiemberszámba vettek a templomban. Óriásikat lehetett zabálni, erre emlékszem, de előtte azért végig kellett koplalni a hosszúnapot, ezek tartották rendesen az előírásokat. Egy idő után nem volt olyan boldogító. Az Árvaházban is volt templom, ahol orgona is volt, és a Lisznyai Gábor volt az orgonista, aki nem volt zsidó [Lisznyai Szabó Gábor (1913–1981) – zeneszerző, orgonaművész, egyházkarnagy, tanár. 1938–39-ben a Bencés Főgimnázium énektanára, 1947–49-ben a Zeneművészeti Főiskola tanára, 1950-től 1971-ig a Dohány utcai zsinagóga orgonamestere. – A szerk.]. Az ő lánya, Lisznyai Mária, aki szintén nem zsidó származású, most a Dohány utcai zsinagógának az orgonistája. Lisznyai Gábor teljesen elvarázsolt, mert folyton ivott és dohányzott. Azért tudom, mert időnként benne voltam a kórusban, és akkor a közelségében voltunk.

Az Árvaházból jártunk a Rottenbillerbe, az elég távolság volt, végig kellett menni a Bajza utcáig, Lövölde tér és akkor balra rögtön ott volt a Rottenbiller utca, nem egészen egy sarokra volt az iskola, ahová nagyon sok árvaházi gyerek járt. Ez egy jó iskola volt, itt végeztem a nyolcadikat. A magyartanárunk a Lakat Károly volt, aki a Ferencvárosnak volt a válogatott balfedezete [Lakat Károly (1920–1988): tanár, labdarúgó, sportvezető, szakíró. – A szerk.]. Sose engedett focizni minket. Néha kimentünk és drukkoltunk a Fradinak, holott nem voltunk Fradi-drukkerek. Nagyon szigorú és sokat követelő magyartanár volt, nagyon snájdig ember. És mindig megtartotta az óráit, tehát nem ment edzőtáborba közben vagy fene tudja hová!

Egy tanárra még emlékszem, a Faragó tanár úrra, aki legalább százharminc kiló volt. Ő volt az énektanár, és az ő tantervében szerepelt, hogy a zenetörténetben szovjet zeneszerzőket kellett velünk megismertetnie. Valami Zaharovicsról azt mondta, hogy az biztos sztahanovista traktoros lehet. Az óráit úgy kezdte, hogy odaszólt valakinek, hogy légy szíves, hozd be a lavórt, ami azt jelentette, hogy egy nagy tálban behoztak neki valami levest, amiben hatalmas nagy cupákok voltak, azokat jóízűen elfogyasztotta, majd mondott egypár szót arról a bizonyos Zaharovicsról, és kicsengettek. Úgyhogy ez a két tanár, akire az árvaházas időkből emlékszem. A zsidó gimnáziumban már elsőtől kezdve többre emlékszem. Mi huszonketten voltunk, ami a későbbi évfolyamokhoz képest túlnépesedett társaságnak számított, most ötven évvel ezelőtt. Akkor egy épületben volt a fiú- és a lánygimnázium. A lányok azok feljebb voltak. Az igazgató Grünwald Fülöp volt, a Csucsu. Ő egy kitűnő történész volt, ha jól tudom, egy időben a Zsidó Múzeumnak is az igazgatója volt. Egy végtelenül kedves, szeretetre méltó ember. A mi osztályunkat nem tanította. A legnagyobb figura az a Strasser V. Benő volt, aki a nagyapám nyomdájában készült fizikakönyvéből tanította a fizikát. A Rabbiképző templomában mindig ugyanott ült, ha bemegyünk, jobbra, ahol a férfiak ülnek, hátulról a második sorban, közvetlenül az oszlop mellett. Volt egy zöld lódenkabátja, amit mindig panyókára vetve hordott. Nem véletlenül hívták Császárnak, mert a viselkedése, megjelenése olyan volt. Érces hangon, szótagolva artikulált, és ha mínusz húsz fok hidegben valaki egy egyenlet megoldásánál azt mondta, hogy az x kiesik, akkor odatolta a székét az ablakhoz, kinyitotta, kihajolt, becsukta az ablakot, és azt mondta, én nem látom, hogy kiesett volna!

Az osztályfőnökünk Mádl Miklós nevezetű rabbi volt és egyben magyartanár. Nagyon helyes figura, aki időnként hatalmasakat belevakart a fenekébe, ami közröhej tárgya volt. Volt még egy ismertebb tanárunk, aki most halt meg. Úgy hívták, hogy Szántó Tivadar. Később, az utolsó éveiben, az 1980-as vagy talán a 1990-es években az Árvaház igazgatója is volt a Délibáb utcában, ahol már összevonták a fiúkat és a lányokat. Ő történelemtanár volt, és mindenki Bakának szólította, mert ő maga mesélte, hogy amikor behívták katonának valamilyen felderítő osztaghoz, a kerékpáros felderítőkhöz osztották, és nem tudott biciklizni. Adtak neki egy biciklit, két nap múlva vizsgázott, leszúrtak két cölöpöt egymástól ötven méterre, és úgy mesélte, hogy nekiment az egyiknek. Ez a történet éveken keresztül elkísérte. Ez egy kellemes, de nem túl magas színvonalú iskola volt, presztízskérdés volt, hogy a zsidó gimnázium az megmaradjon. Persze minden felekezeti iskolából hagytak meg. Ide kedves fiúk jártak, akiknek nagyon különbözőképpen alakult a sorsuk. Vannak Izraelben, volt, aki Dél-Amerikában halt meg, volt, aki New Yorkban, volt, aki Svédországban. Svédországban van híres nőgyógyászorvos most is, Amerikában Aszódi főorvos osztálytársunk. Izraelben van két barátunk, akik még egyszer sem jöttek haza. Mert ők ide nem teszik be a lábukat. Most folynak tárgyalások, úgymond, hogy az ötvenéves érettségi találkozóra tiszteljenek meg minket.

Az Árvaházból csak engedéllyel lehetett eltávozni. Volt nekem egy nagynénikém valahol a Lipótvárosban. Oda kimentem vasárnap ebédre a bátyámmal. A gimnázium idején már viszonylag kötetlen, szabad mozgást biztosított a kollégium, ami egy idő után a Rabbiképzőnek az internátusa volt. Kaptunk gőzfürdőjegyet, és oda eljártunk. Másik ilyen szent hobbi volt a tánciskola, a Tóth Tánciskola, amelyik a Nagykörút és Wesselényi utca sarka mellett, a Zrínyi mozival közös udvaron volt. Az egy fantasztikus tánciskola volt. Ez az egyetlenegy lehetőség volt, semmilyen más ilyen nem volt, nem volt diszkó meg ilyenek. Gimnazista korunkban sokat jártunk színházba a Gyuri [Kertész György] unokaöcsémmel, aki később Izraelben élt, majd ott is halt meg. Kitaláltunk mindenféle technikát, hogy lehet belógni. Érdekes módon, egy ideig az operett vonzásában éltünk. Nagyon gyakran jártunk olyanfajta programokra, ahol az operett akkori csillagai követték egymást a világot jelentő deszkákon. Tudtuk, hogy lehet bejutni a Fővárosi Operettszínháznak a különböző sajtóbemutatóira. Gyuri hibátlan hexameterben szerelmes verseket írt a Németh Marika nevezetű primadonnához [Németh Marika (1925–1996) – színésznő, primadonna. 1949–1965 között, majd 1969-től ismét a Fővárosi Operettszínház művésze volt. – A szerk.]. Egyszer randevút is adott neki a művésznő a Dohány utcában, a Continental nevű eszpresszóban, ahol vagy tízen a megspórolt zsebpénzünkből, a szomszédos asztaloknál, átluggatott újságokból lestük, amikor illatosan belibegett a művésznő. Megpaskolta a költő kezét, és kaptunk két jegyet a „Csárdáskirálynő” bemutatójára, egy páholyba. Gyuri természetesen engem vitt magával az előadásra, ahol vagy hat-nyolc ilyen költőpalánta szorongott, akik szintén kaptak jegyet… Nagy tragédia volt, és akkor Gyuri egész éjjel írt. Másnap bevitte az öltöztetőnőnek a művét, amely ugyancsak hibátlan mértékkel azt örökítette meg, hogy egy bálban vannak, rózsaszín köd, keringőznek a művésznővel, lekérik tőle, és ahogy távolodik, egyre sötétedik a köd, és a kedves, bájos arc átalakul. Azt a sort sose felejtem el: Rút ördög az ott, ki kacag cudarul. A magyar verselésnél nincs szebb a világon. Hogy ez aztán megrendítette-e a Németh Marikát vagy sem, az nem tudom. Komoly színházba is nagyon sokat jártunk. A Városi Színházba [Ennek épületében lett később (1951) az Erkel Színház. – A szerk.], az Operába és főleg a Nemzeti Színházba. Az ember tragédiáját három szereposztásban huszonötször láttuk. És szóról szóra fújtuk a Körúton. Mi láttuk azt a legendás Madách gimnáziumbeli előadást is 1953-ban, amikor a Nemzeti nem játszhatta, mert indexen volt [A Nemzeti Színház 1947-ben újította föl a Tragédiát, 1948-ban azonban, a 89. előadás után levették a műsorról, föltehetően nem tartották összeegyeztethetőnek a szocialista realista esztétika követelményeivel. 1955-ben ismét felújították, ezúttal Rákosi Mátyás tiltakozott a Tragédia műsoron tartása ellen. E második felújítás előtt a Madách-gimnázium színjátszó csoportja a Zeneművészeti Főiskola kistermében már bemutathatta a Tragédiát 1954. november 3-án (Lásd Imre Zoltán: A diktatúra teatralitása és a színház emlékezete: Rákosi Mátyás és a Nemzeti Színház 1955-ös Tragédia-előadása). – A szerk.]. Revelációnak számított, Kodály Zoltán ült az első sorban, és a Féner Tamás – aki akkor elsős madáchos volt – fényképezte a produkciót (Féner Tamás (sz. 1938) – fotóriporter, fotóművész, lapszerkesztő, tanár). – A szerk.]. A színházba járásra volt egy kidolgozott technikánk. Odamentünk tíz perccel az előadás előtt, mondtuk a pénztárosnak, hogy a hatodik sor, nyolcas, kilences széket kérjük. Sajnos nincs, fiatal barátaim! Csak az ötödik sor hatos, hetes szék van. És akkor bementünk az öreg jegyszedő nénik mellett, és beültünk az ötödik sor hatos, hetes székre. Ha már elsötétül a nézőtér, akkor nem engednek be senkit. Nincs az a telt ház, hogy ne legyen valahol két hely. A lényeg, hogy ez része volt az életünknek.

Minden szünidőt anyámnál, Karcagon töltöttem. Soha sehol máshol nem voltam nyaralni. Árvaházi koromban sem, ami azért különös, mert az Árvaháznak a Szentendrei-szigeten, Tahitótfaluban volt nyaralója. Mikor az árvaházi világtalálkozót szerveztem 1995-ben, mindenkit kértem, hogy ajándékozzon meg az emlékeivel, és nagyon sokan nosztalgiával gondoltak vissza Tahitótfalura: ott a Duna, csónak, foci, szabadidő orrvérzésig, úgyhogy mindenfajta földi jóval elhalmozták őket. Én – a bátyámmal – mindig csak anyámhoz, Karcagra mentem, ahol elég egyhangúan telt az idő. Ott legfeljebb az történt, hogy Berekfürdőre kimentünk, ami még Karcaghoz tartozott közigazgatásilag. Nagy ritkán sikerült – sose volt saját biciklim – egy-egy gazdagabb zsidó gyereknek a rossz biciklijét kölcsönkapni, amit ötből háromszor összetörtem. Berekfürdő volt az egyetlen, a megszokottól eltérő foglalatoskodás. Rendszeresen ettem, anyám jól főzött. Nagyon garasos volt, hogy természeténél fogva, vagy a szűkösség okán? Inkább az utóbbira tippelek.

Emlékszem, hogy Karcagon anyámnak volt albérlője. Már itt, Pesten nevelkedtünk, cionista otthonokba, zsidó gimnáziumba jártunk, amikor ott lakott egy egészséges, pesti, szép fiatal nő. Anyám mint manikűrös keresett pénzt, abból élt. Saját jogán nem volt nyugdíja soha. Anyám rengeteg megalázó helyzetbe került, amikor elment ilyen nagyságákhoz. X-szer előfordult, hogy elment, és azt mondták, hogy jöjjön később, Lenke! Ugyanakkor mindenkinek a barátnője volt egyszersmind. Volt grófnő, volt szülész-nőgyógyász főorvos felesége, aki 1956 [lásd: 1956-os forradalom] után, mikor hazamentem, azt mondta, hogy ha kell, még a szoknyája alá is elbújtat, mert akkor kiabálták, hogy „egy komcsi mellé egy zsidót akasztunk!”. De a manikűrözés nem volt tervezhető jövedelem anyám számára. Ebből a szempontból egyfajta életművész volt.

Ha este – már nagyobb diákként – kimaradtam, anyám megbüntetett. Ki is zárt, én meg dörömböltem. Sírtam, hogy engedjen be. Belülről be volt riglizve a külső ajtó. Szeretett ő a maga módján. És ugyanabban az ágyban aludtunk, két ilyen nagy ágy volt egymás mellett, az egyikben feküdtem mellette, de igaziból sose beszélgettünk. Tulajdonképpen nem voltunk egymáshoz szokva, mert nagyon korán elszakadtam tőle. Ez mind a két felet elbizonytalanítja. Én egy ilyen lázadóbb kamasz voltam, a bátyám az alkalmazkodó, kedvesebb, ragaszkodóbb volt. Így kialakultak a szerepek tulajdonképpen ebben a csonka családban. A zsidó családnak azok az elemei vesztek el, amelyektől ideálisak voltak. Az, hogy komplettek voltak, és hogy valamifajta mégiscsak zárt közösség jellemezte ezeket a családokat és a családoknak a közösségét. De hát ez is magyarázkodás! Itt egy ilyen, a későbbiekben írófélévé kompenzálódott ember, aki mindenféle meséket talál ki arra, hogy miért nem tudja például azt, hogy az anyja hogyan ismerte meg az apját. Vagy az apja hogyan ismerte meg az anyját? Az ember majdnem mindent rosszul csinál, amikor csinálja.

Anyámnak két testvére volt. Az egyik István, szerencsétlen sorsú, egy özvegyasszonyt vett el a háború után, akinek már volt két gyereke, de az elment Amerikába, a gyerekei most is élnek ott. Az István kereskedelemmel foglalkozott, és viszonylag fiatalon halt meg a felszabadulás után. A másik az Irén néni, született Fischer Irén, az ő férje, Grósz Ernő munkaszolgálatosként halt meg, az Irén néni együtt volt velünk deportálva, együtt is jöttünk vissza. Nagyon életrevaló asszony volt. Az egyik emlékezetes tevékenysége, hogy amikor a kunmadarasi szovjet katonai repülőteret építették, ami ott van Karcagtól tízegynéhány kilométerre, akkor ő abban részt vett, mert volt egy fogata két lóval, és mindenféle földmunkát végeztetett. Egészen a haláláig, gyakorlatilag az egész szocializmusban maszek kereskedő volt. Vásározóként tartotta fönn magát. Ez azt jelenti, hogy járt neki ez a KISOSZ  vagy milyen újság A KISOSZ Értesítő a Kiskereskedők Országos Szervezete hivatalos közlönye volt 1953 és 1989 között. – A szerk.], és tudta, hogy hol mikor van vásár, összecsomagolta a kollekciót, és kiment a vasútállomásra két órával a vonat indulása előtt. Azt mondta, jegyezd meg, kisfiam, hogy váró utas van, de váró vonat nincs… Karcagon sokszor láttam őt a hetipiacon a sátrában, munkában, főleg kendőket árult, legalábbis erre emlékszem. A parasztasszonyok nyolcat megpróbáltak, aztán vagy vettek, vagy nem, ha vettek, és nem volt pénzük, akkor fölírta egy füzetbe, ez fönnmaradt utána. Amikor meghalt, a lánya próbálta behajtani ezt a kintlévőséget, ami teljes hiábavalóság volt. De ha egy asszony megpróbált húsz kendőt, és egyet sem vett, akkor azt mondta, hogy a paraszt kurva anyádat. Úgyhogy ő egy nagyon kedves, derűs asszony volt, igaziból anyámban is ő tartotta a lelket. Ott lakott a közösségi házban az egyik szolgálati lakásban, közel anyámhoz.  De nem ott halt meg. Amikor a zsidó utcának a Piac tér felőli részét elbontották, odaépítettek két szörnyű panel sorházat, és az egyikben kapott lakást.

Emlékszem, hogy a háború után kicsit szomorúbb volt minden, az öregek kifáradtak a várakozásban, hogy a gyerekeik nem jönnek vissza. Volt a kandalló mellett az apai nagyszülők hálószobájában két hatalmas nagy vörös fotel, és mindig azokban aludt a nagyapa ebéd után. Szunyókált egy keveset. Szinte teljesen elveszett ebben. Emlékszem, hogy egyszer megkérdeztem tőle – mikor a Tanácsköztársaságról tanultunk –, hogy milyen volt Karcag 1919-ben. Azt mondta, hogy jöttek a parasztok, hogy zsidóvért iszunk. Ezt én is megéltem. Amikor a Sándor [Kertész Sándor] nagybátyám ezekben az önkényes földfoglalásokban a károsultakat védte a munkaszolgálat után mint ügyvéd, és megnyerte sorban ezeket a pereket, akkor föllármázták ezeket a kisemmizett zselléreket, akik vasvillákkal felfegyverkezve körülállták a maradék család nagyapámék házába menekült részét, és ordibáltak, hogy zsidó ügyvédet akasztunk! Később Kunmadarasról hozták át a pogromnak [lásd: kunmadarasi pogrom] a túlélőit, a velünk szemben lévő megüresedett paplakban kialakított alkalmi ispotályban látták el őket.

Karcagon, pénteken este mindig elmentünk a templomba, utána vacsora volt a nagyanyámnál. Azt már mondtam, hogy a templomi időtöltések kellemesek voltak, időnként kifejezetten lelkesítettek a nagyünnepek, a sátoros ünnep, a feldíszített, ünnepélyes templom, minden gyerek együtt volt, a legszegényebb is kiglancolva. Volt valami zsidó élet egy ideig, ameddig az öreg a nagyapa Karcagon volt. Zsugáztak a zsidók vasárnaponként. Karcagon a háború után megcsappant a zsidó lélekszám, valami négyszáznegyven-valahányra az eredetileg hétszáz-valahányas kiléből [hitközség], a teljes lélekszámból. Kétszáz-háromszáz zsidó mindenképpen visszajött A népszámlálási adatok szerint Karcagon 1941-ben 778 zsidó élt. 461-en váltak a holokauszt áldozatává. – A szerk.. Tulajdonképpen számon tartható volt, hogy van valami zsidó közösség. Emlékszem a hitközségi elnökre, egy Fodor László nevezetű, rendkívül elegáns úr volt, aki anyámmal is nagyon szívélyes kapcsolatban volt. Anyám manikűrözte őt. Télen is félcipőben járt, és kamásnija volt. Sose tudtam elképzelni, ezt hogy kell felvenni. Valamilyen madzaggal deréktájban van rögzítve? Mint valami haskötő, valami ilyesféle [Kamásni – az alsó lábszárat fedő, posztóból, bőrből vagy vászonból készült, oldalt gombolódó harisnya, amely túlnyúlva a nadrágszáron, ráborul a félcipőre. A 17. században jelent meg Franciaországban. Öltönyhöz természetesen a nadrágszár alatt viselték. – A szerk.]. Egyedül a mikve, a rituális fürdő, az biztos, hogy nem működött, de az épülete megvolt. Ez egy összkomfortos zsidó gettó volt tulajdonképpen, amelyiknek nem voltak körülkerített határai.

Furcsa módon, nem az Árvaházban volt a bár micvóm, hanem otthon, Karcagon. Ezt a nagyszüleim meg az anyám szorgalmazta. Nagyon szép volt. Megtanultam a brohot [lásd: áldások], hétfőn azt mondta a nagypapa, hogy szombaton bár micvó lesz. Anyám kikefélte-mosta a ruhámat. Öltöny volt rajtam, térdig érő rövidnadrág meg szandál meg hosszú szárú fehér zokni. Biztos hibátlanul zajlott, nem tudok részleteket, hogy mennyire férfinek éreztem magamat a következő pillanatban.

A nyomdát még a nagyapám idejében államosították [lásd: államosítás Magyarországon]. Megjelent a Czinege Lajos [Czinege Lajos (Karcag, 1924 – Budapest, 1998) – mezőgazdasági munkás, kovácssegéd, 1947-től az MKP-ban, ill. az MDP-ben töltött be különböző tisztségeket, 1960-tól 1984-ig honvédelmi miniszter, 1984-től 1987-ig miniszterelnök-helyettes volt. – A szerk.], a városi párttitkár, kihordatta az öntöttvas gépeket az udvarra, és nagykalapáccsal szétverette mindet. Úgy emlékszem, hogy jelen voltam gyerekként. Ha megfeszülök, se mondok mást, hogy úgy emlékszem, jelen voltam. Nagyon kevéssé vagyok vizuális típus, de ez a kép annyira belém vésődött, látom ezt a képet: volt kút a nyomda udvarán, a ház udvarán, és ott állt mellette a nagyapám, és én ezt úgy őrzöm az emlékezetemben, és úgy mesélem harminc éve, hogy egyszerre ott fehéredett meg a haja. Ahogy Vörösmarty írja: egyszerre őszült meg. Nem vették fel könyvkötőnek sem a saját nyomdájába. Teljesen haszontalanul élt, ő, aki egész életében munkához szokott. Kicsi, szorgalmas ember volt. Meg hitközségi elöljáró is volt, az se működött már a háború után. Élete vége felé kicsit belefáradt a vallásba, de azért nem gondolnám, hogy titokban sült kolbászt evett valamelyik hentesüzletben. Nagyon jámbor ember volt, nyilván ez adott tartalmat az ő életének. De sose fogalmazta meg, hogy ő küldetéses ember. Az öreg 1957-ben ment el Magyarországról Izraelbe, ott volt még egy keveset Izraelben, aztán meghalt. Kevéssel azelőtt, 1955–1956-ban halhatott meg a nagymama. Az öreg akkor teljesen szétesett. Olyan mértékben együgyű ember volt a szó igazi értelmében, hogyha dolgozhatott volna, akkor még mindig élne. Számára a munka olyan fontos volt, mint a család. Ha se ez, se az nincs meg, akkor már nem érdemes élni.

A nyomda azután mindig valami Szolnok megyei, nem tudom, milyen Nyomdaipari Vállalathoz tartozott hivatalosan, aminek csomó kicsi nyomdája volt megyeszerte. Sokáig a nagyapa egykori munkása, egy gépmestere volt a vezetője, kettő is egymás után. Egyik a Siklósi Bandi volt, a másik a Petyus Imre, kitűnő emberek voltak. És volt két nő, az egyiket Marikának hívták, aki valami egészen valószínűtlen kort élt meg, és mindig ott hajtogatott ezt-azt-amazt a nyomdában. Hozzájuk boldogító volt visszamenni. Ők is mindig nagyon örültek, mert szerettek engem. A rendszerváltást követően, amikor Boros Péter a rövid regnálása alatt azt mondta, hogy a régi rendszerekre emlékeztető utcaneveket változtassák meg, akkor Karcagon húsz utcanevet megváltoztattak, és így lett a Medgyes utcából – a tudtom nélkül – Kertész József utca, a nagyapám után.

Én 1955-ben érettségiztem. Borzasztóan riadt állapot volt, hogy itt a nagy büdös élet, mit kéne csinálni? Felekezeti iskolából nem vesznek fel senkit egyetemre. Vidékre kell jelentkezni. Nem volt semmi különösebb érdeklődésem, mindenből jó voltam, legkevésbé semmiből se! Ez az eminens tanulók nagy átka, hogy ezek magolósok. Azért az persze nem voltam, legalábbis szeretném remélni. Veszprémbe jelentkeztem vegyésznek, felvettek. Jártam három szemesztert, nők, pénz, pia… 510 forint volt az ösztöndíjam, plusz kollégium, menza. Valami iszonyatos pénz volt abban az időben. De aztán elég hamar rájöttem, hogy ezt nem fogja a késem! Jóllehet elég ügyesen vizsgázgattam. Megtanultam bizonyos technikákat, megtaláltam a megjelölt tételeket. Az egyetemről vonultunk be nyári táborozásra Jutasra, az altisztképzőbe, ez egy, a koncentrációs táborokra emlékeztető hely volt. Egy sátorban négy vaságyon nyolcan, gázálarcban aludtunk, és ráadásul a századparancsnokunkat Kertész Péternek hívták! Mikor leszereltünk, nyolcan próbáltuk megkergetni és megfogni, és nem tudtuk. Olyan gyors volt. Ott kiderült, hogy lett egy vizes mellhártyagyulladásom, és ebből kifolyólag tébécés lettem. Ez a másik olyan történés, ami alapvetően meghatározta az életemet.

Tulajdonképpen én folyamatosan zsidó voltam a magam módján, de különösen akkor, amikor valamilyen helyzetbe kerültem. Tehát, hogy lezsidóztak: a környezetemben volt valami, amire nem volt megfelelő válasz, ilyen számos történet volt. Veszprémi egyetemista koromban volt egy nagyon jó barátom, ő elvégezte az egyetemet. Én leveleztem egy korombeli tánciskolás lánnyal, aki virágokat rajzolt mindig a levélre. Aztán egyszer megszűnt a levelezés, mert a nagyanyja elmondta neki, hogy ő lánykorában zsidókhoz járt cselédnek, és azok csak a nem saját felekezetű lányokban tesznek kárt stb., stb. Amikor megszűnt a levelezés ezzel a lánnyal, azt láttam, hogy a barátom ugyanolyan borítékban, ugyanolyan szagú, ugyanolyan felvirágozott levelet kap. Egymásra találtak. Egy másik történet: az egyetemen engem Kohnnak hívtak, egy másik fiút Fülesnek, egy harmadikat pedig Májasnak. Amikor a marxizmusból a nemzet kritériumait tanították, akkor hosszan magyarázta egy pasi, hogy a zsidóság az miért nem nemzet! Mert akkor még nem volt ország, nincs körülhatárolt területe, mert nincsenek gazdasági kapcsolatai más országokkal. Ez az 1955-56-os év telén lehetett, amikor elsős vegyészhallgató voltam. Miután engem Kohnnak becéztek, mindenki tudta azt, hogy én zsidó vagyok. És pontosan tudtam, hogy megszólítottak. A szemináriumon elmondtam, hogy ti most haifai narancsot esztek, és hogy Izrael állam előbb lett az ENSZ tagja, mint Magyarország [Arról nincs információnk, hogy korábban hoztak-e be nagyobb mennyiségben déligyümölcsöt, azt viszont lehet tudni, hogy 1957 karácsonyán volt az üzletekben narancs, banán, mandarin és datolya. – A szerk]. Miközben büszkék vagyunk a Tihanyi apátság alapítólevelére, amiből egy átlag magyar egy szót se ért, azon közben a zsidók, az időszámítás előtt nem tudom én, hány ezer évvel már tonnaszámra olyan irományokat kerítettek elő, amelyeket egy átlag héber el tud olvasni, mint például a Holt-tengeri tekercsek, amikről a Scheiber beszélt nekem [Holt-tengeri tekercsek – a Kumránnál lévő barlangokból előkerült héber, arámi és görög nyelvű kéziratok és töredékek az i. e. 3. évszázad és i. u. 70 közötti időszakból. A kéziratok között szerepel a héber Biblia valamennyi könyve Eszter könyvének kivételével. – A szerk.]. Ennyit tudtam, slussz-passz. Tudtam, hogy hülyeséget beszél, miközben tudtam azt, hogy szegény azt tanítja, amit kell neki. De ezek a tanok termékeny talajra hulltak…

Veszprémben volt hitközség, de ezt csak utólag tudtam meg a Schweitzertől, aki veszprémi születésű, a nagyapja ott volt rabbi. De nekem erről akkor gőzöm nem volt.

1956 októberében lásd: 1956-os forradalom vizes mellhártyagyulladással feküdtem a veszprémi kórházban. A szovjetek céllövő versenyt tartottak, és az egyik célpont a kórház közvetlen szomszédságában lévő katolikus templom tornya volt, bizonyos belövések a kórházat is érték. A kórházat evakuálták a balatonfüredi szívkórházba, ahonnan én megszöktem, és kalandos úton hazamentem Karcagra, anyámhoz. Majd feljöttem Pestre, és Gyurival, az unokaöcsémmel jártuk borzongva az akkor még ellenforradalom, most már forradalom pesti utcáit, a klórmésszel vagy oltott mésszel leöntött holttesteken borzongva az Üllői úton meg különböző helyeken.

A Gyuri még 1956 végén kiment Izraelbe, a szülei 1957-ben. A szülei legálisan. A Gyuri története a zsidóság szempontjából is borzasztó. Izraelben túl akart lenni a katonaságon, amitől fizikailag irtózott, és bevonult katonának tizenhét-tizenkilenc évesen. Állítólag olyan atrocitásoknak volt kitéve – a vaságyat a hátára kötötték, és azzal kellett a körletben rohangálnia –, hogy átszökött izraeli katonai egyenruhában Libanonba. Akkor rögtön elfogták! Később az apja tanácsára, aki egyébként már utána ment, visszajött Izraelbe, de még a fogságban Libanonból mindenáron vissza akart jönni Magyarországra. Különböző embereket megkérdeztek, hogy mi történik Magyarországon. A házuk házmestere azt mondta, hogy ő látta 1956-ban az inkriminált időben a fiatalurat  fegyverrel a kezében. Ennek a hiteles története az, hogy a Madách-gimnáziumból, ahova járt, a szertárból egy ilyen középkori pistolt hazavitt szidolozás végett. Magyarországra tehát nem jöhetett vissza. Apja tanácsára visszatért Izraelbe, ott lefogták. Első fokon kétrendbelileg halálra ítélték, mert ott az angolszász büntetés érvényesül. Másodfokon kétszer öt évet kapott, ami azt jelenti, hogy egyszer öt évet kellett leülnie. Azt hiszem, három év után szabadult, a börtönben tökéletesen megtanult angolul. Született három gyönyörű fia, akik lehet, sose tudták meg, hogy az apjuk úgymond hazaáruló volt. Fölhagyott minden egzisztenciával, elment egy kibucba, ott csinált egy nyomdát. Tulajdonképpen ő vitte tovább a nagyapánk mesterségét. Ő szerkesztette a kibucújságot, miközben leírta a kibuc mindennapi életét. Egyedül neki nem volt fegyvere a kibuclakók közül. De az egyik legbölcsebb ember volt, akit szerettek, tiszteltek. Úgy volt, hogy hazalátogat, hitegetett mindig. De aztán kihátrált belőle. Aztán én szántam rá magam, aki gyakorlatilag még sehol sem voltam a világban. Baromian szorongtam. Nagy kaland volt, Bukaresten keresztül Tarom géppel elmenni Izraelbe, és megérkeztem. Borzasztóan izgultam, mert nem tudok nyelvet beszélni, meg hogy kell viselkedni? És akkor jött egy kopasz, szemüveges fiú, az volt a Gyuri, és azt mondta, hogy Peti, szalonnát hoztál? Kint voltam három hetet, és abból két hetet nagyon keményen dolgoztam. Akkor én már Magyar Nemzetes voltam, újságíró. A Gyuri vitt mindenhova, végigautóztuk egész Izraelt. Abban az időben érkezett meg a Ivan Demjanyuk, a treblinkai hóhér, akit később futni hagytak, mert nem bizonyosodott be száz százalékig, hogy ő az, akivel azonosítani akarják. Százával zokogtak a jeruzsálemi bíróságon. Elmentünk egy napilap, a „Maariv” szerkesztőségébe, és Gyuri kikérte az összes lapot, attól a pillanattól kezdve, hogy azt az embert Amerikában gépre rakták, egészen az előző napig. Mindent lefordított, és kiírt nekem. Akkor találkoztam a Kraus Dáviddal, aki akkor Izrael rendőrfőnöke volt, és később Izrael első magyarországi nagykövete lett a hosszú szilencium után [Magyarországnak 1967–1989 között nem volt diplomáciai kapcsolata Izraellel. – A szerk.]. Én csináltam vele az első interjút a „Népszabadság”-nál, meg az utolsó interjút is, amikor elment, azt már a „Magyar Hírlap”-nál. Egyszer később a Gyuri is hazajött. Pesten volt két napig, megfulladt majdnem, vissza akart menni. Szereztem egy autót – ő kiválóan vezetett –, és lementünk az Alföldre. Elmentünk Karcagra, végigsétáltunk a Kertész József utcán, akkorra már a Piac tér felőli utcanévtáblát, ami három méter magasan volt, leverték. Visszarakattuk. Elmentünk Berekfürdőre, elmentünk oda is, ahova őket kitelepítették. Megtalálta azt a házat, ahová beszállásolták őket, és volt ott egy valószínűtlenül öreg néni, én nem mentem be a kapun, ő ment oda a hosszú udvaron át, odament hozzá. Gyuri, akinek nagy szőke fürtjei voltak gyerekkorában, és egy kopasz, szemüveges izraeliként jelent meg, azzal jött ki, hogy megismerte őt a néni!… A Gyuri iszonyatosan kötődött a magyar nyelvhez. Olvasott is kint rendszeresen, de hát miután ott voltak a gyerekei, örökre elveszítette ezt a lehetőségét. Mikor hazajött nagy sokára, tele volt lelkesedéssel, hogy lehetne az ő kibucukban gyártott csöpögtető berendezéseiket az elhagyott magyar majorokban, földeken honosítani. Nagyon rossz verseket írt magyarul, ezeket nem tudtam elhelyezni. Haragudott is rám emiatt. Egyszer híre jött, hogy főbe lőtte magát a déli órákban a kibuc főterén. Többször folyamodtam a feleségéhez, aki egy szábre, tehát bennszülött, lengyel szülők lánya, hogy a Gyuri írásos hagyatékát – ez egy elég tekintélyes anyag lehet – küldje haza, és én ezt valamilyen módon rendezném. De mintha olyan érzése lenne, hogy én belejátszottam a férje halálába azzal, hogy ezt a nosztalgiát ébren tartottam benne. A magyarsághoz, a magyar nyelvhez való kötődését. Úgyhogy ez egy nagyon szomorú történet. A Gyuri számomra egy kulcsfigura, az életemben.

Mikor Gyuri kiment Izraelbe, utána állandóan leveleztünk. Őrzöm a leveleit, mikor tébécés voltam, és a Korányi Szanatóriumban feküdtem, akkor oda címezte közvetlenül. Valószínűleg figyelték a levelezésünket. De én olyan politikai analfabéta voltam nagyon sokáig, és annyira nem hallottam ilyesmikről, meg nem figyeltem, hogy tulajdonképpen sose vettem észre, ha esetleg valami ilyesmi megtörténhetett. Ez engem nem érdekelt. Nem kódoltam soha, nem manipuláltam helyzeteket, szövegeket. Egyszerűen azért, mert apolitikus voltam. Persze rengeteg ilyen történetet hallottam arról, hogy itt milyen technikák voltak. De én ezzel annak idején így soha nem szembesültem. Tőlem a büdös életben ilyesmit nem kértek. Nem kértek számon. De pontosan tudom – utólag –, hogy például a Beer Iván barátom az ilyen koncepciós ügyből kifolyólag x évet ült. Beer Iván (sz. 1942) – az Országos Rabbiképző Intézetben végzett. 1970-ben cionista jellegű államellenes izgatás vádjával 16 hónapra ítélték. A MAZSIHISZ elnökhelyettese volt (1990–1995), a Magyarországi Holocaust Emlékalapítvány elnöke. – A szerk. Vagy a Tímár Gyuri, őt is egy ilyen koncepciós perben ültették le Tímár György (sz. 1937), ügyvéd. 1965-ben izgatás vádjával öt év börtönbüntetésre ítélték, szabadulása után segédmunkásként dolgozott. 1989-ben rehabilitálták. A rendszerváltás után országgyűlési képviselő, a Holocaust Magyarországi Áldozatai Szövetségének elnöke (1991–1995), a MAZSIHISZ és a BZSH elöljárója (1991–1993). – A szerk.

Megszakításokkal harminchat hónapot töltöttem Budakeszin a Korányi Tüdőszanatóriumban. Ha benőtt a fejem lágya, az ott történt. Kétszer nősültem onnan. Visszamentem az egyetemre, de tudtam, hogy azt nem akarom csinálni. És a későbbiekben is, ha bármilyen nyomorúságom, bajom volt, akkor bementem a szanatóriumba. Mindig valahogy el tudtam intézni, nem kellett beutaló sem, bementem. Közben, mikor az egyetemet abbahagytam, akkor elvégeztem egy gyorstalpaló színjátszó-rendezői tanfolyamot. Sümegen lettem művészeti előadó a községi kultúrházban. Aztán kiderült, megengedtem, hogy a fiatalok kártyázzanak, és ezért kirúgtak, azelőtt a kutya se járt a kultúrházba. Rendeztem is a helyi színházcsoportot. Nagyon mulatságos idő volt. Ott nagyon sok komám, barátom lett hirtelen.

Az első feleségem egy szombathelyi újságírónő volt. Ennek még valamikor a 1960-as években kellett lennie. Vele együtt voltam ezen a színjátszó-rendezői gyorstalpaló tanfolyamon. Volt egy ilyen intézet, hogy Országos Népművelési Intézet [„Csak” Népművelési Intézet. – A szerk. ]. Valahogy én ide kerültem, és utána elvettem ezt a kedves lányt. Úgy vettem el, hogy ő engem valamilyen állással hitegetett Szombathelyen, hogy hagyjak fel ezzel a léha életformával, hogy nem tudom, hol alszom, meg nem tudom, hol fogok dolgozni. Lementem, és a dologból nem lett semmi. Szombathelyen mint befolyásos kulturális újságíró, a „Vas Népe” munkatársa beprotezsált engem a megyei elnöknél, azzal, hogy én alkalmas lennék az alakuló megyei idegenforgalmi hivatal vezetésére. Bementem a pasihoz, végignézett rajtam, egy-két percig ott voltam, aztán azt mondta, hogy hát akkor majd értesíteni fogjuk. Egy huligán, aki akkor voltam, nem volt visszafelé útiköltségem… Éva nagyon aranyos lány volt, szép énekhanggal, mikor összejöttek a szerkesztőség munkatársai kék ingben, piros nyakkendőben, én abban, ami volt: fekete ing, akármi, ittak és akkor azt mondták az Évának, hogy Éva énekeld azt, hogy Huligánok, huligánok, de szép fiúk vagytok! Volt egy ilyen nóta. Nem rúghattam seggbe őket, mert az a feleségemnek nem tett volna jót. A Faluszínházzal jártam vidékre mindenhova, a társaságból ketten kalábereztek, márpedig ahhoz legalább három ember kell [Állami Faluszínház – 1951-ben hozták létre azzal a céllal, hogy a vidéki színházak tájelőadásaiból kimaradó településeken előadásokat tartsanak (kezdetben esztrádműsorok, később színművek szerepeltek repertoárján). Az első előadást 1951. augusztus 20-án tartották (ekkor még:) Dunapentelén. A színház neve 1954-től megszűnéséig, 1978-ig Állami Déryné Színház. A színháznak megindulásától tagja, 1957-től  1965-ig (haláláig) igazgatója volt Ascher Oszkár. – A szerk.]. Megtudták, hogy tudok kaláberezni, hát bevettek maguk közé. A kaláberezés az az alsós, egy magyar kártyajáték, ami kulturált kártyajáték. Ultizni bárki megtanulhat húsz perc alatt úgy, hogy x összeget elveszítsen. De kaláberezni, az egy játék. A nagyapámék azt játszottak. Az egyik bemondás, hogy bemondom a családot, a nagyapám mindig úgy mondta: „Bemondom a kedves családomat!” Azt jelenti, hogy az aduból a Dámát, Királyt, Ászt hazaviszi. Az öreggel én nem kártyáztam, de úgy tanultam meg, hogy ültem, és órákon keresztül néztem, kibiceltem. Az egyetemen pedig bridzseltünk. Megtanultam bridzselni is. Tarokkozni sose tarokkoztam, mert a közelemben nem játszottak… És aztán végül elváltam az első feleségemtől annak rendje-módja szerint. Nagyon kevés ideig tartott, néhány hónapot. Egyébként, amikor a válópert beadtam, akkor kirúgták a szerkesztőségből. A válóperre nagyon rossz állapotban, teljesen összetörve jött. Mindent magamra vállaltam, nagy disznó voltam, csak éppen azt nem mondtam, hogy vertem is! De megadtam a módját, mert repülővel mentem le Szombathelyre. Akkor volt belföldi légi közlekedés, az 1960-as években [1968 körül szűntek meg a belföldi légi járatok. – A szerk.].

Mikor visszakerültem Pestre, volt minden az ágyrajárástól az albérletig. Az egyik unokanővéremnél a konyhában, a konyhaszekrény mögött egy vaságyon háltam, aztán ugyanabban a házban egy emelettel lejjebb, harmadmagammal voltam albérlő egy öreg néninél. Ott volt egy nagyon aranyos fiú Szombathelyről, az anyja mindig hozott fel egy hátizsák kaját, befőttet, mindenfélét. És amikor a házinéni lefeküdt, kimentünk és dőzsöltünk, befűtöttünk a gázzal, amit ő nem engedett. Én azóta magostul eszem a meggyet, mert az úgy laktatóbb. Már rég ki kellett volna, hogy lyukadjon a gyomrom, de az még nem ment tönkre.

Itt [Magyarországon a 1960-as években. – A szerk.] a közveszélyes munkakerülés elől kellett menekülni [Közveszélyes munkakerülőnek (kmk) számított, és két évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet értelmében minden olyan munkaképes (16–55 éves) magyar lakos, aki munkakerülő életmódot folytatott, vagyis nem volt bejegyzett munkahelye a munkakönyvében. – A szerk.] Mindenfélét csináltam. A könyvkereskedő vállalat raktárában dolgoztam, könyvesboltokban dolgoztam. Képcsarnoknál képügynök voltam. Olyan kunsztokat kellett csinálni, hogy Csepelre kellett kivinni egy ilyen kollekciót, és becsengetni valami háromkutyás házba, ahol az egy szem szegény asszony palacsintát süt, és x kiváló művésznek a grafikáit ajánlani. Három-négy nap után elszégyelltem magamat, és abbahagytam. Mindenfélét csináltam. Olyan munkákat kerestem, ahol nem kell ott lenni, tehát anyagbeszerző, ügynök, nem tudom, még mit. És közben verseket írtam, és sajnáltam magam. Évtizedek teltek el így. És aztán 1972-ben megjelent egy posztumusz – költészetem halála utáni – verseskötetem a Szépirodalmi Kiadónál, tulajdonképpen ma is vállalható. Az a címe, hogy Hangulatjelentés. Kőszeg Feri [Kőszeg Ferenc (sz. 1939) –  a Szépirodalmi Kiadó (1963-tól), ill. az Európa Könyvkiadó (1975-től) munkatársa, 1981-től a „Beszélő” munkatársa, az egykori SZETA munkatársa. – A szerk.] volt a lektorom. Nemrég találkoztam vele, és odaadta a lektori jelentést, ami szigorúan titkos és bizalmas.

Én kapcsolatban voltam a zsidósággal, amikor így hányódtam, és egyik napról a másikra éltem, akkor azért később kiderült, hogy Scheiber egyszer egy péntek esti kiduskor azt mondta a Benedek István Gábornak, hogy „Nem tudnál ennek a szegény Kertésznek segíteni? Te egy befolyásos zsurnaliszta vagy” Benedek István Gábor (sz. 1937) – újságíró, író, Scheiber Sándor növendéke volt az ORI szemináriumában. 1998-tól a „Remény” főszerkesztője. – A szerk.. Azt mondta neki a BIG, hogy professzor úr, bármit kérjen, csak ezt ne! Később megkérdeztem, hogy „Miért mondtad ezt a Sanyinak?”. Azt mondta, „Azért, mert te költő voltál, és ahhoz ez az életforma tartozik hozzá!”. Úgyhogy még várunk harminc évet, hogy megmondja az igazat. Akkor meg fogom őt kérdezni megint!

Az igazság az, hogy amikor Pesten ilyen csőlakó voltam, akkor gyakran beszöktem éjszakánként aludni a Rabbiképzőbe. Később kiderült, a Scheiber tudott róla. És nem tette szóvá. A Rabbiképző templomának a gondnoka, a Spitzer mindig sadhenolt nekem valamilyen uzsonnát, ilyen csúnya, kövér zsidó lányoknál. Amire én rendszeresen el is jártam. De akkor éppen nős voltam, csak már nem éltem együtt, úgyhogy partiképtelen voltam, és amikor elváltam az újságíró feleségemtől Szombathelyen, akkor elvettem gyámhatósági engedéllyel egy Judit nevű lányt, aki a zsidó gimnáziumba járt. Másodikos volt, és a Scheiber esketett minket a Rabbiképző templomában. Amikor elváltam tőle, már együtt laktam egy gyógytornász lánnyal, akit később nőül is vettem. De nem született gyerekünk, és végül is elváltam tőle. Ha szomorú voltam, mindig bementem a Korányi Szanatóriumba. Egyszer egy ilyen alkalommal ismertem meg Kertész Erzsébetet, aki a gyerekeim anyja. Behívatta a főorvos, és odaadott neki egy antológiát, amiben benne voltam. Azt mondta neki: „Erzsébet, olvassa el ezt, és gondolja meg, hogy hozzámegy-e a Kertészhez feleségül.” Ez azóta tart. Én akkor Shell-kutas voltam egy barátom révén, mert volt egy hét négyzetméteres lakásom a Pannónia utcában, ahova minden barátom az aktuális szíve hölgyeit odahordozhatta. Az egyikük ilyen potentát volt az egyik benzinkutat üzemeltető cégnél, a Shell-Interagnál. Hálául odavett engem benzinkutasnak. Azt se tudtam, hogy kell egy tanksapkát kinyitni. Több kocsit megfürdettem. Végül is szépen kerestem. Abban az évben jelent meg a verseskötetem. És volt egy fogadalmam, hogy addig csinálom, míg a gyerek megszületik. Már gazdag ember lennék, ha még két-három évet ráhúzok, mert akkor tudtam is, hogy lehet igazán pénzt keresni.

A feleségeim közül édesanyám csak egyet ismert személyesen. A szombathelyi esküvőn nem volt. Azt levélben tudta meg tőlem. A pesti egyházi esküvőn, a Rabbiképzőben ott volt, és sírt nagyon. Aztán közvetlen azelőtt halt meg az Amerikai úti Zsidó Kórházban, amikor elvettem azt a gyógytornásznőt. Még a posztumusz verseskötetem megjelenését sem élte meg, két antológiát igen, azt dedikáltam is neki, a hagyatékában megmaradt. Amikor 1971-ben meghalt, két óra alatt kiárusítottam a hagyatékát, mert át kellett adnom üresen a lakást a tanácsnak. És aztán megfeleztük a bátyámmal a bevételt. Még mondta is valaki, hogy milyen hülye vagyok, mert olcsón adtam ezt-azt-amazt. Persze nem kifejezetten üzleti vállalkozás volt ez akkor. Anyámnak volt két nagy szekrénye. Akasztós meg berakós szekrény, amit a háború után én úgy neveztem, hogy ez volt anyám múzeuma. Rendkívül pedáns asszony volt, és kevéssel a halála előtt még voltak a deportációból ilyen kilyukadt selyemharisnyába becsomagolt cipői. Megmaradtak neki. Anyám mindenféle csomagokat kapott a Jointtól. És ezeket megőrizte. A bátyám, mikor már végzett gyógyszerész volt – mert én léhűtő voltam, és egyik napról a másikra éltem –, akkor minden hónapban küldött kétszáz forintot. Mikor anyám meghalt, találtam egy füzetet, az volt ráírva, hogy „Miki pénze 1962. január 200, február 200”. Egészen a haláláig, 1971-ig. Ez mind benne volt egy takarékbetétkönyvben, érintetlenül, hozzá se nyúlt. Gyönyörű nő volt. Sose ment férjhez, meg se fordult a fejében. Belejátszott az, hogy tiltakoztunk, mi, gyerekek, vártuk vissza apánkat. Férjhez kellett volna mennie! Kevéssel a halála előtt lefényképeztette magát. Korabeli kosztüm volt rajta, és nekem egy ilyen jampec nyakkendőm. Valami elmondhatatlanul elhasznált, szomorú-fáradt volt az arca. Itt halt meg, Pesten a Zsidó Kórházban. Én naponta látogattam, és a bátyám egyszer feljött Balassagyarmatról, bementünk, a portás furcsán viselkedett velünk. Mikor bementünk a kórterembe, akkor a vele szemben lévő ágyra vetettünk először pillantást, ahol az ágy végében ült egy néni, és imádkozott. Akkor néztünk oda az anyám ágyához. Akkor már le volt húzva. A Scheiber Sándor temette. Arra tekintettel, hogy ő egy nagyasszony, mert a Scheiber Sándor kiadványai a háború után is a Kertész nyomdában készültek. A Hevra Kadisánál eligazítottak, hogy valahol a Lipótvárosban kell venni ezeket a halotti ruhákat [lásd: holttest előkészítése a temetésre], és én vittem ki a halottasházba. És amikor átadtam annak az öltöztető asszonynak, azt mondta, hogy biztos nagyasszony volt a megboldogult, ha a professzor úr temeti. Na most ha én ezért a Scheibernek pénzt ajánlottam volna, akkor soha nem fogadta volna a köszönésemet… Ott aztán valahogy betévedtem abba a terembe, ahol a hullák voltak. Fölhajtottam egy ilyen lepedőt, és alatta az anyám lába volt. Ami valami elmondhatatlanul fiatal maradt. Gyakorlatilag ő sehol se járt. A deportáláson kívül alig hagyta el a falu határát. És mégis elfogyott az élete ebben a folytonos várakozásban… Anyám a deportálásban fantasztikus volt, ott olyan mértékben vigyázott, óvott minket, hogy nehogy bajunk essék. Például – sose értem, ez hogy történt – Mikinek valamilyen betegsége volt, és bevitték Bécsbe, a kórházba. És mi anyámmal meglátogathattuk. El nem mondom, hogy mentünk be. De ott voltunk, és már megtaláltuk a szobát, ahol a Miki feküdt, és ahol voltak más, odavalósi gyerekek. Éppen légiriadó volt, és berohantak mindenféle osztrák szülők, és levitték a gyereküket az óvóhelyre. Mi ott álltunk anyánkkal, szirénáztak, lőttek, vagy mit tudom én, mit csináltak, és anyám próbált a testével védeni minket…

Később meghalt anyám nővére is. Tulajdonképpen nem maradt senki rokonom Karcagon. Esetlegesek voltak a hazameneteleim. Erre egy izraeli borzasztóan ügyelne, hogy ilyesmit kiejtsen a száján, hogy – hazamegy! Sose sikerült Karcagon iskolába járnom. Egy időben furcsa módon úgy alakult, hogy mégis karcagi gimnazista lettem… Én nagyon nem szerettem a zsidó gimnáziumi érettségi találkozókat. Mert mindig beültünk valami jobb étterembe, megjöttek Amerikából, Izraelből, mit tudom én, honnan a doktor urak meg akárkik, ettek valamit, inni még véletlenül se ittak, és este kilenckor asztalt bontottak. Nem is beszélgettünk. Volt, hogy valamelyiknek a felesége jött el, és az többet tudott az osztályunkról, mint én. Na most ezt én nem szeretem! Valaki kitalálta Karcagon, hogy én jártam velük a gimnáziumba. Akik közül gyerekkoromból voltak ismerőseim, akik később barátaim lettek. És egy idő óta rendszeresen járok a karcagi érettségi találkozókra, és már van olyan öregasszony, aki megesküszik rá, hogy én mind a négy évet velük jártam. Ezek nagyon kellemesek, ilyenkor birkát főznek, ami nagyon finom étel, és azon a vidéken különösen értik az elkészítését. Egyszer egy hortobágyi juhásszal készítettem riportot a „Magyar Nemzet”-nek, és megkérdeztem, hogy készítik el a juhtestet. Azt mondta, jól figyeljen, fiam! – Éppen egy sündisznót sütött. – Azt mondja, télen nagykabátban, nyáron félmeztelenül. Úgyhogy már tudom, hogy kell. Az a lényeg, hogy mindent beleraknak, amit pusztai körülmények között lehet, ott meg csak kétféle fűszer van: só meg legfeljebb paprika. Más nincs.

1972-ben megjelent a verseskötetem, meg megjelent valamivel előbb a „Költők egymás közt” [Szépirodalmi Kiadó, 1969] című nagyon válogatott antológia, amelyben a legnagyobb kortárs költők írtak mindenkihez előszót, tehát a Weöres Sándortól Vas Istvánon át. Hozzám a Kormos Pista [Kormos István, 1923–1977] írt. A Szabad Európában volt egy műsor, amelyben valaki azt mondta, hogy a háború után én vagyok az egyetlen zsidó költő. Ettől a Mezei András megőrült Mezei András (sz. 1930) – költő, író, újságíró, a Magyar–Izraeli Baráti Társaság ügyvezető elnöke. – A szerk. Ilyen esetleges volt a kapcsolatom a zsidósággal, miközben fokozatosan felejtettem ivritül, amit még gyerekkoromban tanultam a Tarbutban. Olvasni pontozatlanul most is tudok.

1972-ben a Scheibernek is adtam a kötetemből. Az egyik ilyen péntek esti kiduskor el is élcelődött rajta, hogy hát lám, mi mindenből lett költészet. Ez teljesen autentikus volt attól, aki Arany Jánoson nevelkedett, és az egyik legavatottabb szakértője volt – az nem semmi, hogy valaki rabbi és Arany János-tudós is egyszersmind. Azt hiszem, az az egysoros volt, amit ő idézett, hogy – Hallatok magamról, zörög a bőrkabátom! Ez egy politikai vers volt annak idején. Egy bibliográfiájában, ahol a háború utáni kortárs költőket gyűjtötte egybe címszavak alapján, abból az aspektusból, hogy a Bibliát, az Ószövetséget miként idézik, ott is, azt hiszem, egy Jezsaiásra utaló sort idézett tőlem. Később a „Budapest” című folyóiratban [A főváros történelmi, várospolitikai és kulturális folyóirata 1966 és 1988 között. – A szerk.] csináltam vele egy interjút, amikor már magabiztosabb zsurnaliszta voltam. Számomra ez egy nagyon fontos interjú, amiben többek között elmesélte a Holt-tengeri tekercsekkel kapcsolatos kutatásait.

Miközben tudtam ezekről a péntek esti kidusokról, igazából nem sokszor voltam ott. Azt sem tudom megmondani, kik voltak ott. Ez az istentisztelet után volt, a Rabbiképző templomában zajlott istentisztelet után. Át kellett menni a József körúti udvarra, ott volt a menza. Ahol is vacsora volt, és utána ott együtt maradtak a vacsora résztvevői, és beszélgettek. Én csak ezt a hőskort mondom. De hogy ez mikor volt, a franc tudja. Én 1955-ben érettségiztem, aztán nagyon sokáig nem fordultam elő ilyen körökben. Először a Richtmann Mózes viccelődött, aki egy fantasztikus professzora volt a Rabbiképzőnek, mint ahogy számos fantasztikus professzora volt. Aztán fönt a díszteremben, a könyvtárban folytatódott, ahol a nagy rabbiknak a portréi vannak a bejárattal szembeni falon. Ezt már a Scheiber Sándor celebrálta. Ő és a későbbiekben Schweitzer is. Ez az utóbbi időszakra vonatkozik, egészen az elmúlt évekig, az ő nyugdíjaztatásáig. Scheiber is és Schweitzer is mindig hívtak vendégeket. Tehát nem sajátították ki a szereplés lehetőségét. Valamilyen prominens, Magyarországról elszármazott zsidót, aki éppen itt járt, vagy pedig valakit, aki amúgy is szívesen ment volna ezekre a kidusokra. A rituáléhoz tartozott, hogy a Scheiber szegte meg a kalácsot, és ő maga tört le mindenkinek egy darabkát, körbejárta az egyre népesebb gyülekezetet. Ennek kapcsán utólag mindenki elmondhatja, hogy ilyen formán személyes kapcsolatba került Scheiber Sándorral. Egyetlenegy valakit nem tudnék megnevezni, hogy kik voltak a Scheibernek a vendégei. Kétségtelen, hogy így utólag, mindent megszépítve, ez egy nagyon rangos valami volt. Biztos, hogy voltak, akik jelentettek erről is. Következésképp hát a dolog messze fölé nőhet a tényleges rangjának, hogy tudniillik ez egyfajta ilyen illegális akármi volt. De hát ezzel az erővel például betilthatták volna a zsinagógákat is az átkosban, mint ahogy nem tiltották be. Betilthatták volna a rabbiképzést is, mint ahogy nem tiltották be. Ez a zsidóság életében egy olyan kultikus esemény lehetett, mint az Egyetemi Színpad azoknak, akik oda jártak az 1970-es és 1980-as években, és Sándor Gyurinak a rendszert ostorozó élcein derültek jókat [Sándor György (sz. 1938) – író, előadóművész, önmeghatározása szerint ’humoralista’. 1964-ben az Egyetemi Színpadon jelentkezett első estjével. – A szerk.]. Nyilvánvalóan senki sem érezte magát különösebben hősnek vagy bátornak. Scheiber óriási nagy vonzóerőt fejtett ki azért is, mert közvetlen volt, természetes volt, mert magyarul beszélt, magyarul írt. Nem tudok mást mondani, természetesen jó lenne egyszer megírni ennek is a történetét! De ezt megint csak az ott megfordultakkal lehetne, mert erről nem készült jegyzőkönyv, péntek este lévén pláne nem, mert azért a zsidók nagyon látványosan nem szegik meg a törvényeiket.

A sajtóba 1972-ben kerültem. Az Írószövetség levitt egy brigádot, Végh Antal vezetésével Fehérgyarmatra, a tiszai árvízhez [Végh Antal (1933–2000) – író, szociográfus. – A szerk.]. Éjjel-nappal ittak, és másnap nem dolgoztak. Végh Antal állandóan munka után rohant, miközben csak munka volt. Kimosta a víz a vályogházak alól a falakat, és ezeket kellett eltakarítani. Ott ismertem fel először, hogy én fizikailag terhelhetőbb vagyok, mint szellemileg. De amikor újságíró lettem, hamar felismertem, hogy az, amire én szellemileg képes vagyok, az bőségesen elegendő, sőt még sok is! Az, hogy tisztességes igyekeztem lenni, az egy többlet volt, az, hogy nem gyarapodni, meggazdagodni akartam, meg nem tudom, mi a fene. Nem is ismerem ezeket a technikákat.

Az „Ország-Világ”-nál [A Kultúrkapcsolatok Intézetének hetilapja volt 1957 és 1992 között. – A szerk.] voltak barátaim, és oda mindig fel akartak venni: tudták, hogy versíró gyerek vagyok, szegény. Az egyik fiú – ő volt ott a párttitkár – beajánlott a Budapesti Pártbizottságnál. Onnan egyből kiközvetítettek az „Izzó” újságba, az Egyesült Izzó lapjába [Az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. Pártbizottságának lapja volt 1951 és 1983 között. – A szerk.]. Ez az árvíz után volt közvetlenül.

Aztán voltam egy „Lobogó” nevű lapnál [A Magyar Honvédelmi Sportszövetség hetilapja volt 1959 és 1979 között. – A szerk.], ahonnan kirúgtak, mert egy, a „Lobogó”-nál nem közölt szociográfiaszerű riportomat megjelentettem a „Képes Hét”-ben. [A Hazafias Népfront Országos Tanácsának magazinja volt, 1985-től jelent meg. – A szerk.] Már pedig íratlan szabály volt, hogy más lapnál nem lehetett publikálni. Aztán voltam a „Pest megyei Hírlap”-nál [A Magyar Szocialista Munkáspárt Pest Megyei Bizottsága és a Megyei Tanács lapja volt. – A szerk.], onnan is kirúgtak. Én voltam a szentendrei tudósító, kéthetenként szombaton egy kolumna jelent meg. Kijártunk mindig egy hétfői napon Szentendrére meg a járásba, az tizenhárom település, komoly helyi ismeretem volt. Aki előttem csinálta ezt a szentendrei oldalt a „Pest megyei Hírlap”-nál, egyszerűen fölrendelt két-három elvtársat az EMKE-be, és ott megkérdezte, hogy mi a helyzet a járásban. Aztán írt róla egy kolumnát. Én meg végigmentem öt falut. Utána a Hajógyár üzemi lapjánál, a „Hajódaru”-nál voltam, nagyon klassz időszak volt. A Szentiványi Kálmán volt a szerkesztő, egy varázslatos öregúr. Itt lakott Leányfalun, a szomszédban, és ott egyszer adódott egy lehetőség, hogy mehetnék a „Magyar Nemzet”-hez. Kifele kopogtattam az ajtón, mikor először voltam. Aztán valahogy megkötöttem. Volt egy ilyen sármom eleinte, hogy én láttam munkásembert, de meg is dolgoztam a fizetésért.

1981-től egészen a gyászos sztrájk végéig, 1991. október 10-11-ig dolgoztam ott [1991-ben, a „Magyar Nemzet” privatizációját követően az új tulajdonos nagyszámú dolgozót elbocsátott, majd a lap arculatának és szervezeti struktúrájának jelentős átalakítását tervezte. A tulajdonosnak nem sikerült megegyezni a változásokról a lap munkatársaival, ez vezetett a sztrájkhoz. – A szerk.]. A háború után ez az egyetlenegy sajtósztrájk volt. Én voltam a bohócsipkás, a szakszervezeti titkár – főmunkatársként. Úgy végződik a Murányi Gábor „Volt egyszer egy Magyar Nemzet?”, Pulitzer-díjjal méltán kitüntetett könyve – tehát amíg én ott ordibáltam, addig ő jegyzetelt –, hogy december elsején Kertész Péter elment a „Népszabadság”-hoz. Ott voltam olyan tizennégy hónapot. Főmunkatárs voltam a publicisztikai rovatban, de igazából nem fogadtak el. Gyanakodtak rám. Nem vettem részt a közös ivászataikon. Ha nem volt dolgom, akkor jöttem haza. Kicsi gyerekem volt. És nem vettem részt a kollektíva életében. Miközben kurva jókat írtam. Eötvös mondta, hogy – új hang! [Eötvös Pál – A Népszabadság főszerkesztője volt 1989–2004 között. – A szerk.] Majd feloszlatta a publicisztika rovatot, amelyben olyan emberek voltak benne, mint Bossányi Katalin, Hovanyecz László, Bodor Pál, Pünkösdi Árpád, Pogonyi Lajos. Végül írtam egy levelet az Eötvösnek, akinek mellettem volt a szobája, amiben az állt: „Köszönöm, hogy életem válságos időszakában befogadtatok. Tedd lehetővé, hogy április elsejétől máshol dolgozhassak!” Ez 1993-ban volt. Teljesen paffok voltak. Nekik még ember nem mondott fel! Átmentem a „Magyar Hírlap”-hoz, ahol több barátom volt. De rendszeresen visszaadtak cikkeimet, majdnem minden cikkem, ami arra érdemes volt, a hétvégi mellékletben, Mészáros Tamás gondozásában jelent meg. Onnan mentem nyugdíjba azon a napon, mikor betöltöttem a hatvanadik életévemet. Mert akkor megint új főszerkesztő volt, és mindenféle procedúrának lettem volna kitéve, hát mondtam, hogy nekem elég! Eleinte próbálkoztam valami pénzt szerezni a nyugdíjam mellé, megalázó helyzetekbe kerültem. Teljesen másképpen bántak velem. Jó ideig voltak olyan ügyek, témák, amiknek én abszolút szakértője voltam, és volt olyan érzékem, hogy olyasmikre úsztam rá, ami mások számára strapás volt. Mert nem csak egy emberrel kell beszélni, meg kellett birkózni vele. És aztán ezt is abbahagytam. Úgyhogy írtam nagyon jó dolgozatokat itt-ott, elmentem a kasszához, nevetséges pénzeket fizettek, mintha nem is dolgoztam volna. Belegányoltak a kéziratomba a megkérdezésem nélkül, amit sose tűrtem el! A „Magyar Nemzet”-nél még olyan is volt, hogy öreg embereket majdnem megvertem, amikor az írásaimba teljesen indokolatlanul belepiszkáltak – ez akkor egy nóvum volt…

Az Antall-kormány a kárpótlási törvények közül utolsóként alkotta meg azoknak a részleges kárpótlását, akikkel először esett meg a kártétel. Ezt a törvényt úgy hívják, mind a mai napig, hogy „az életüktől és szabadságuktól megfosztottak kárpótlása”. Érdekes módon nem terjedt ki a munkaszolgálatosokra. Nincs nevesítve, de a törvény szellemében abszolút benne van: életüktől és szabadságuktól megfosztottak kárpótlása. A koncentrációs tábor, gettó nevesítve van, a munkaszolgálat, az nincs nevesítve. Apám miatt én csináltam egy precedens pert két lépcsőben, és mind a kettőt elveszítettem természetesen. A munkaszolgálat Magyarországon még hivatalosan is katonaság, katonai szolgálat volt. Egy borzasztó rendes bírónő volt, aki mindent megpróbált, de hát azt mondta, hogy az ő mozgási lehetősége minimális. Úgyhogy én mindenfélét citáltam „A karcagi zsidók történeté”-ből [Hersko Mózes említett könyvéről van szó. – A szerk.], hogyan bántak a munkaszolgálatosokkal: ahogy a magyar honvédekkel nem bántak. De ők katonának voltak minősítve. Ha valakinek nincs fegyvere, télen is nyári viseletben van, ha lyukas a cipőtalpa stb., stb., és azt csinálnak vele, amit akarnak, az katonai szolgálat…

Valamikor 1993 elején lettem a hitközség szóvivője. Zoltai Gusztávval – aki a BZSH-nak [Budapesti Zsidó Hitközség] és a MAZSIHISZ-nak [Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége] is ügyvezető igazgatója – mint egykori árvaházi növendékek, bizonyos rendszerességgel találkoztunk egymással. Bár én nem emlékeztem rá az Árvaházból, jóllehet talán két évvel idősebb nálam, tehát nagyjából ugyanaz a korosztály. Valószínű, ő fiatalabb korában volt ott, mint én. Amikor én a sajtóban az „élet császára” voltam, többször fölajánlotta, hogy szerkesszem az „Új Élet”-et. Amikor meg már szerkesztettem volna, akkor már nem kellettem. Szóval Zoltai találta ki, de az is lehet, hogy nem is ő, hanem a Beer Iván nevű nem fölavatott rabbi, aki az 1990-es évek elejétől lett a Budapesti Zsidó Hitközség elöljárója, és akivel igazán nagyon mély barátságban leledzünk mind a mai napig, hogy kellene valaki, aki a nyilvánosságot tájékoztatja. A Zoltai erre rögtön ráállt. Kötöttünk egy szerződést egymással, aminek nagyon fontos pontja, hogy a nyilvánossághoz a MAZSIHISZ és a BZSH elnöke és ügyvezető igazgatója hozzájárulásával én juttatok el különböző közleményeket.

Az egyik általam kiadott nyilatkozat Mónus Áronhoz kötődik. Mónus Áron tiltakozott, amikor Horn Gyula, az előző szocialista kormány miniszterelnöke a magyarság nevében bocsánatot kért a zsidóságtól az elszenvedett sérelmekért. Ez Mónusnak nem tetszett: hogy jönnek ezek ahhoz, hogy a magyarság nevében beszéljenek. Akkor a Havas Henrik meghívta őt a Naptévé kínpadjára, ahol különböző nemtelen kijelentéseket tett, amelyekre válaszul én mint a hitközség szóvivője rögtön hitközségi álláspontot fogalmaztam meg, ami a MAZSIHISZ aláírásával jutott el a távirati irodához. Egyedül az akkori „Új Magyarország” jelentette meg. Mónus Áron évekkel később a jó hírneve megsértéséért meg nem anyagi kár okozásáért pert indított a hitközség ellen. Ebbe engem is belekevertek, pedig akkor már nem is voltam hitközségi szóvivő, és ez az ügy még ma sem zárult le. Egyébként egyetlen egyszer szólaltam meg mint hitközségi szóvivő, amikor a választások előtt Lezsák Sándor azt nyilatkozta a Magyar Rádióban, hogy ő, járván az országot, legalább ezer felekezeti pappal beszélt, és ezek mind a Magyar Demokrata Fórumot támogatják! És akkor mint a hitközség szóvivője betelefonáltam, és azt mondtam a Déli Krónikában, hogy az lehet, hogy országjárása közben ezer pappal beszélt a Lezsák úr, de hogy ezek között rabbi egy se volt, az hétszentség! Ezek után a Németh Péter, a „Magyar Hírlap” akkori főszerkesztője azt mondta, hogy döntsem el, hogy a „Magyar Hírlap” főmunkatársa vagy a hitközség szóvivője akarok-e lenni. Pedig a két dolog abszolút nem zárta ki egymást!

1995. június 28-án, a születésnapomon rúgtak ki a hitközségtől, úgyhogy azután nem lehettem jelen az elöljárósági üléseken, amelyeken máskor mindig jelen kellett lennem, vasárnap délelőtt volt mindig. Tulajdonképpen a szóvivői intézmény szűnt meg, amiről én egy hozzám címzett levélből értesültem, a végén megköszönték az addigi munkásságomat. Akkor szerveztem meg az első árvaházi világtalálkozót.

Még a hitközség szóvivője voltam, mikor kitaláltam, hogy szervezzünk egy árvaházi világtalálkozót. Ez végül meg is valósult ugyanannak az évnek az őszén, de úgy, hogy engem közben kirúgtak, és ha megsértődök, sose lett volna árvaházi világtalálkozó. A világ összes magyar nyelvű zsidó lapjában közzétettünk egy felhívást, aminek az volt az aláírása, hogy Néhány öreg bocher a Vilma királyné útról. Azt kértük, hogy mindenki a hitközség címére adjon életjelt magáról, és dióhéjban mesélje el az elmúlt ötven évének a történetét. Döbbenetes históriák kerültek elő. Egy izraeli újságíró az anyagnak a felét ellopta, azt követően, hogy kölcsönkérte tőlem, meghalt. Volt egy olyan pasi, aki a harmadik földrészen, Ausztráliában él a harmadik házasságában és a harmadik nevén. Ilyen zsidó sorsok voltak a huszadik századnak a második felében. Ebből könnyű azt levonni, hogy a zsidóság az elpusztíthatatlan. Igazából akkor kerültem a hatása alá, amikor a hitközség dísztermében találkozott a népség. Direkt figyeltem, hogy ne menjek oda sokkal előbb, hanem, mit tudom én, kezdődött 10 órakor és háromnegyed 10-kor kezdtem baktatni fel a lépcsőn. És láttam ilyen valószínűtlenül öreg zsidókat, akik fújtatva kaptattak fel, meg se várták, hogy lejöjjön a lift, olyan fontos volt számukra, hogy találkozzanak az egykori sorstársakkal. És több minden volt a napi programban, amit a Zoltai teljesen kisajátított magának, az este volt a Bálint Házban [Bálint Zsidó Közösségi Ház]. Közben a Hősök templomában [Budapesten, a Wesselényi utcában emelt templom, amelyet 1931-ben épített Vágó László, Deli Lajos és Faragó Ferenc. A Hősök temploma elnevezést az I. világháború zsidó hősi halottainak emlékére kapta. – A szerk. ] koszorúztunk, emléktáblát avattunk a Gorkij fasori Árvaház falán. Mindenféle érdekes átváltozása volt egyébként, a zsinagóga helyén önkiszolgáló étterem lett például. Azt találtam ki szinte az utolsó percben, hogy a Bálint Házban ilyen kitűzőket osztogattunk, és azt kértük, hogy mindenki írja rá az intézetbeli becenevét. Abból a felismerésből, hogy a jelen fizimiskáik alapján nem lehet senkit azonosítani. Nagyon kevesen vannak, akik meg tudják őrizni az arcukat. Mentek, és nézegették egymás kitűzőit, és egyszer csak megölelték egymást. Gyönyörű volt! Aztán volt műsor, az Árvaházból elkerült, elfajzott művészek léptek fel. Nagyon jópofa volt, nem volt olyan produkció, amit kitűnő lelkesedéssel a nagyérdemű ne honorált volna. Egyszer csak kiment a Sas József [Sas József (sz. 1939) – színész, rendező, író, színházigazgató, 1973 óta a Mikroszkóp Színpad nevű kabarészínház művésze. – A szerk.], aki nem volt hajlandó mint kabarista fellépni, azt mondta, hogy itt már többen nyilatkoztak rádiónak, televíziónak, hogy ők találták ki, és ők szervezték az árvaházi világtalálkozót! Nem igaz, mondta Sas Jóska, én találtam ki, én szerveztem az egészet. Viharos taps! Aztán, azt mondta nekem, hogy álljak fel és hajoljak meg. Rám mutatott, és azt mondta: „Ő találta ki ezt az egészet!” Azt hittem, elsüllyedek boldogságomban.

Mikor elvettem a Kertész Erzsébetet, tehát a gyermekeim anyját, akkor neki volt a Rákóczi úton egy albérlete, és ott kvártélyoztunk. Én onnan jártam a Kulich Gyula térre benzinkutasnak. És amikor ott már valami pénzt kerestem, akkor adódott egy lehetőség, és a Szív utcában vettünk egy szoba-konyhás, huszonöt négyzetméteres lakást. Amikor újságíró lettem a „Pest megyei Hírlap”-nál, és építeni kezdték Szentendrén a Felszabadulás lakótelepet – Szeles dűlő, úgy hívták valamikor, most meg Püspökmajor, a Felszabadulás elnevezés az nem vált be –, mint szentendrei tudósító, itt vettem egy ötvenhat négyzetméteres lakást, amit a későbbiekben elcseréltünk erre a hatvankilenc négyzetméteres lakásra. A két gyerekünk még Pesten született a huszonöt négyzetméterben, a harmadik már Szentendrén, az ötvenhat négyzetméteres lakásban, és már a hatvankilencesből repült ki mind a három, hogy a maga életét élje.

A gyerekek már eszmélő korukban tudták azt, hogy mi zsidók vagyunk. De tudatosan, feltéve, hogy bármi tudatosság a szeretetünkön kívül az ő neveltetésükben megnyilvánult volna, tudatosan mi nem törekedtünk arra, hogy kifejezetten zsidó nevelést kapjanak. Természetesen, ahogy cseperedtek, szembesültek ezzel. Az Andris, a legkisebb gyerek ide járt a tőlünk százötven méterre lévő iskolába, ugye a világ legtermészetesebb dolga, hogy a nyolcadikosok rugdalják az első- és másodikosokat. Csakhogy neki mindig azt mondta az őt rugdosó egyik nyolcadikos, hogy „Kis Kertész, mikor mész már Jeruzsálembe?”. Mikor hazajött, azt mondta, „Tényleg papa, én mikor megyek, hiszen te már voltál”. Vagy amikor a házunknak a hátsó bejárati üvegajtajára rásprézték, hogy „I hate zsidó” – a zsidót azért írták magyarul, hogy a laikus nyilvánosság is tudja, hogy mi történik –, akkor két gyerekemmel elmentem a rendőrségre, hogy ott feljelentést tegyek. És több óra eltelt, mire az ügyeletes megértette, hogy miről van szó. Végül is, én írtam be az írógépébe. Soha eljárás nem indult. Nagy sokára fényképezték le. És végül is azzal szűnt meg az eljárás, hogy azt írták, hogy a hátsó bejárati ajtajuk szennyezése tárgyában indított nyomozást ismeretlen tettes ellen beszüntetem. Akkor írtam az „illetékes elvtársnak”, hogy az, amit Ön a hátsó bejárati ajtónk szennyezésének nevez, az nyílt antiszemitizmus, de ha ez Önt nem érdekli, akkor felhívom szíves figyelmét, hogy a lakótelepen sokkal láthatóbb helyen háromszor akkora betűkkel a szocializmust gyalázó feliratok is olvashatók! De volt olyan is, hogy volt valamilyen sorozatfilm, a szokásos izékkel, nácik, orosz katonák, győzelem stb., és az Andriska a lépcsőházban horogkeresztet rajzolt, mert az ilyen érdekes geometriai forma. A Dávid harmadikos gimnazista volt, amikor volt egy lehetőség, hogy a nővérével együtt kimehettek Izraelbe tanulni. Addig szorosan nem találkoztak ezzel a kérdéskörrel. Ott nagyon megérintette őket, bár a Dóri például mindig írta, hogy valósággal fikszírozza őt egy madrich, egy nevelő, és egyszer, amikor elvitték a falhoz [Siratófal], megkérdezte, „Te miért nézel mindig engem?”. Azt mondta, „Biztos, hogy te zsidó vagy?”– merthogy szőke. A Dávidot még az ortodoxia is megérintette. Ők egész jól beszélnek héberül, nyelvvizsgájuk is van. Az Andrisnál más a helyzet, mert ő a nyolcadik osztály után a Szent István Zenekonzervatóriumba járt. De miután ott nagyon gyorsan kiderült, hogy a közismereti érettségi semmit sem ér, jóllehet mindenféle hitegetések voltak, ezért átvittem őt a zsidó gimnáziumba. Amit ő nagyon nem szeretett. Jó sokáig ellen is állt. Végül is ott érettségizett. Furcsa módon, az utóbbi években teljesen bezsidult. Szarvason, ahol van az a tábor, ott nyaral, és madrichoskodik, és nagyon szereti, és őt is nagyon szeretik [Szarvas – kéthetes zsidó tábor, amit évente megrendeznek. Alapítója a Lauder Alapítvány, és szívesen látnak zsidó tizenéveseket szerte a világból: Európából, az Egyesült Államokból, Etiópiából, Izraelből stb. Főként a zsidó hagyományőrzésre összpontosít. – A szerk.]. Ez egy óriási nagy játszóhely valójában, egyáltalán semmit sem visz túlzásba. Dávid pedig egy olyan cégnél dolgozik New Yorkban, amelyik zsidó kárpótlással foglalkozik. Dóra lányomnál pedig – csak ott vannak unokák – a fiúkat körülmetélték, a másik család nem túl nagy örömére.

A Raj Tamás a Nagy Fuvaros utcának volt a főrabbija, és ott volt egy ilyen monstre széder. Ez az 1980-as évek közepén, derekán lehetett. Egész biztos, hogy én találtam ki, azt mondtam a Magyar Nemzetes barátaimnak, hogy nem volna-e kedvetek eljönni egy széderestére. Ezek zsidók voltak, de a többségük semmit se tudott a zsidóságáról. Eljöttek ganze [jiddis: teljes] famíliástól. Két ilyen egybenyíló nagy terem volt, a terem elején a Raj meg az izraeli nem tudom, kicsoda, meg a fontos emberek. Miután a hetvenkettedik órában jelentkeztünk be, ezért mi a terem legvégén kaptunk elhelyezést. Ott ültünk az asztalok végén, mi, Magyar Nemzetesek, és jókat kacarásztunk. Baromi sokára jött a kaja, a gyerekek vinnyogtak, éhesek voltak. Aztán nem volt olyan jó a kaja, meg keveset is kaptak. Ahányszor összejövünk, és felidézzük a legendás időket a maguk történeteivel, mindig előkerül, hogy az Andriska, az én hamarosan csellóművésszé cseperedő fiacskám, azt mondta, mikor ilyen silány volt a kaja, hogy ő nem akar zsidó lenni! Úgyhogy még arra is emlékszem, hogy a mi közvetlen családunkkal érkezett a feleségem édesanyja Oroszlányból. Aki még soha nem vett részt széderestén. Ő auschwitzi túlélő.

Amikor a gyerekek kicsik voltak, akkor mi nem tartottuk a karácsonyt. És állandóan beráncigálták őket mindenhova, hogy kisfiam, kislányom, nálam nézheted naphosszat a karácsonyfát! És egyszer csak elmentem, és vettem egy karácsonyfát, végig húzva a vállamon, olyan voltam, mint Krisztus a kereszttel! Végigjöttem Szentendrén december 13-án vagy 18-án, már nem tudom. És a gyerekek borzasztó boldogok voltak. Fölállítottuk a fát már december 21-én, mondták is a „Magyar Nemzet”-nél, hogy az öreg előre hozza a karácsonyt! Ez túró! Ez nem karácsony volt, föl volt díszítve a fa, ugyanúgy kaptak ajándékot a gyerekek, de nem engedtük be a Jézuskát, nem énekeltük el azt, amit nem tudunk elénekelni, és lemezen se szereztük be. De a gyerekek örültek, és megkíméltem őket attól, hogy szomorúak legyenek, hogy bezzeg másokat ilyenkor mi mindennel elhalmoznak. Mikor Dóra meg a Dávid hazajött Izraelből, akkor a Dóra azt mondta: „Apa! Vége a karácsonyoknak!” És akkor Hanukakor gyertyát gyújtottunk, ha Dávid vagy Andris itt van, akkor ő mondja a brohot, ha nem, akkor a feleségem. A Dávid más imát is tud, miután ő olvas héber szöveget, imakönyvből is tud felolvasni. Mióta szanaszét hullott a család, azóta gyakorlatilag ez megszűnt. Ha az unokámék történetesen akkor vannak itt, amikor az első vagy az akárhányadik gyertyát kell meggyújtani – az unokáknak ez egy nagyon látványos valami –, akkor ez megtörténik. És most is Ros Hásánakor voltunk a Dohányban, és ott volt a két unoka, és rohangáltak föl-alá. Maga a csuda volt, amikor megszólalt az orgona. De a prédikációt, azt már nem bírták ki a gyerekek. Eljöttünk. Most meghívtak a lubavicsiak a Tóra ünnepére, Tóra-tartónak, ami nagyon nagy kóved [A Chábád Lubavics, a hászidizmushoz kapcsolódó zsidó vallási irányzat, mely a zsidó öntudat erősítésére vagy éppen felkeltésére törekszik, és a vallási törvények átélt és örömmel párosuló megtartását vallja. A Chábád mozgalom 1989 óta van jelen Magyarországon. – A szerk.]. Megtudakoltam Beer Iván rabbi barátomtól, hogy mi a fene ez. Lehet-e visszautasítani? Azt mondta, ezt nem! Ez egy nagyon nagy kóved. Nem tudtam elmenni, mert nagyon meg voltam fázva. És borzasztó restellem, mert hátha azt gondolják, hogy én kihátráltam ebből. Pedig én sose mérlegelek ilyesmit, hogy valaki meglátja, vagy mit tudom én.

Már a nyugdíjaskori, depressziós időszaknak volt egy ilyen megnyilatkozása három-négy éve, a millennium esztendejében, hogy kigondoltam, hogy megesküszöm zsidóul a gyermekeim anyjával. Fölhívtam Raj Tamást, aki meginvitált minket a Szent István körúti lakásába, és megbeszéltük az apró részleteket, hogy mit kell tennünk. A feleségem akkor még javában a Bálint Házban dolgozott, felkértem az ugyancsak barátom, Fekete László főkántor urat, aki ugyancsak örömmel vállalta a részvételt. És óriási érdeklődés mellett, a Bálint Házban fölállított hüpe alatt – annak kölcsönzése az olyan tízezer forintot kóstált – megesküdtünk. Rengeteg barát és érdeklődő volt jelen, mert volt egy olyan beütése is az eseménynek, hogy na, a Kertész már megint kitalált valamit! Mi magunk teljesen meghatva és elérzékenyülve voltunk szereplői ennek a valóban szép eseménynek. Ott volt Ferge Zsuzsa, aki a feleségemnek a tanára volt az ELTE-n [Ferge Zsuzsa (sz. 1931) – szociológus, szociálpolitikus, egyetemi tanár. – A szerk.], Iványi Gábor, aki mind a kettőnknek a barátja. Ugyanakkor még számosan mások, a Donáth Laci is, meg sokan egyházi személyiségek, öregek, fiatalok [Iványi Gábor (sz. 1951) – metodista lelkész, a SZETA alapító tagja; Donáth László (sz. 1955) – evangélikus lelkész. – A szerk.]. Az éppen itthon lévő, külföldön élő barátok. Telt ház volt. És kaptunk egy ilyen arameus nyelven írott házasságlevelet [lásd: ketubá]. És mindenféle nászajándékkal elhalmoztak minket. Azt hiszem, a két gyerekünk is ott volt, Dávid akkor már New Yorkban leledzett mindenféle tartózkodási engedély nélkül, tehát nem jöhetett haza. És akkor felmálházva ezekkel a fantasztikus nászajándékokkal, metrón, majd a helyi érdekű vasúton hazavonatoztunk Szentendrére.

Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy én már esküdtem egyházilag. A Scheibernél. És ma se tudom, hogy ez bigámia-e. El kellett volna-e válnom egyházilag vagy sem [lásd: válás]? Nem volt bennem olyan elhallgatási szándék, de a Raj se kérdezte. Ez persze nem mentesít engem ennek a felelőssége alól. De akire végső soron – és mikor ezt mondom, fölfelé igyekszem nézni –, akire ennek a megítélése tartozik, lehet, hogy méltányolja ezt nálam, ezt a ráadást. Mert végül is ez, ha nem is mindenben a micváknak megfelelően, de mégis egy zsidó szellem. Még ha nem akarnánk is, akkor is a zsidó szellemiségben működő család, ami számunkra sose volt probléma, hogy ezt vállaljuk, és hogy mondjuk, vagy ne mondjuk. Sokféleképpen lehet zsidónak lenni! Nem hiszem, hogy a Szentírást a legkisebb mértékben is módosítani kellene. De közben eltelt néhány ezer év.

A nyugdíjaskornak a mindenféle szerencsétlenkedéseivel függ össze: a szakmától való elszakadás, a szakma feladása meg mindenféle megalázó helyzet, hogy végül kitaláltam, hogy rendbe hozom az ötven éve pusztuló, kirabolt szentendrei zsidó temetőt, ami nagyon szép. Ez a városnak egy nagyon értékes helyszíne, mert még az 1830-as évekből is maradtak sírok, már akkor éltek és temetkeztek itt zsidók. Ha nem is volt nagy közösség, de mindenképpen mértékadó zsidó közösség volt, miközben a Szálasi itt töltötte a víkendjeit. Meg az első nyilas képviselő is Szentendréről került ki. Aminek persze semmi köze ahhoz, hogy valaki most zsidózik Szentendrén. Ez nem örökölhető! Én vagyok a temető gondnoka. Havi hétezer forintért, amiért már le se kaszálják a füvet. De ez egy nagyon hasznos tevékenység. Ez ma zárt temető, a háború óta nem temettek. Majd megítélik, hogy engem ide engednek elföldelni, vagy sem. Érdemeimre tekintettel…

Életrajz

Vágó Istvánné egy óbudai lakótelepi lakásban él, amely az 1970-es évek módosabb divatja szerint van berendezve, mára azonban már kissé lelakott. Egészségi állapota – rosszul hall és rosszul lát – rányomja bélyegét kedélyére. A lakásból jóformán ki sem mozdul.

Személyesen csak apai nagypapámat ismertem, mert volt nálunk, Debrecenben pár hónapig, amikor másodikos vagy harmadikos elemista voltam. Silber Jichak Izsáknak hívták. 1859-ben született, egy galíciai kis faluban, nem jut eszembe a neve. 1933-ban halt meg, és nem sokkal előtte, 1929-ben vagy 1930-ban volt nálunk, Debrecenben pár hónapig.

Nagyapám nyolcéves korában árván maradt. És akkor egy rebbe vette magához, ott nevelkedett, és ő is rebbe lett Majdánkán, ami a Felvidéken van, Huszttól nem messze, olyan húsz kilométerre [Majdánka – kisközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 3100, 1910-ben 2600 rutén és német lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Olyan kis helység, hogy csak egy utcából áll. Több falunak volt a rabbija. Mesélték, hogy lóháton közlekedett [Egy másik rokon szerint sakter volt. Valószínűleg mind a rabbi, mind a rituális vágó tisztét ellátta a környék apró településein. – A szerk.].

A feleségét Sara Leának hívták. (Engem is így hívnak héberül. Az igazolványomba Lea Sarolta van írva.) Amikor 1914-ben édesapámat vitték ki a frontra, írt, hogy szeretne találkozni, legalább az édesapjával, hogy elköszönjön. Sátoraljaújhelyig jöhetett csak, a nagyszülők Majdánkáról jöttek. A nagymamának akkor még volt egy pólyás babája, Rifkele, de ő is mindenképpen menni akart, hogy elbúcsúzzon a fiától. A vonaton nem volt hely, és akkor jött valami ismerős, és nagy nehezen a mozdony mögötti kocsira szorított neki helyet. Így mentek Sátoraljaújhelyre elbúcsúzni a katonafiúktól. És ahogy mentek, a nagyapa azt mondta, hogy átmegy a második vagy harmadik kocsiba imádkozni, mert ott voltak hozzá elegen [lásd: minján]. Nagymama mondta, hogy addig megszoptatja a kicsit. És akkor történt egy vonatszerencsétlenség, nem tudom, hogy kisiklott vagy összeütközött egy másikkal, és nagymama, szegény, meghalt. A nagyapa megmaradt. A kisgyerek valahová kigurult, és úgy vették észre, hogy sírt. Így Rifkele is megmaradt. A nagypapa újra megházasodott, és abból a házasságból is lett két kislány meg egy fiú. Úgyhogy összesen tíz gyereke volt. A második felesége is nagyon jó anya volt. Aztán amikor 1941-ben a magyarok bementek a Felvidékre, őket mind elvitték Kamenyec-Podolszkba [lásd: Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés]. Rifkelét, a másik házasságból származó két kislányt meg a mostohamamát.

Legközelebb olyan tizenkét éves koromban találkoztam a család felvidéki részével, amikor valami esküvőn voltam Huszton. Aztán egyszer voltam Majdánkán is, 1939-ben, amikor a Felvidéket visszacsatolták [lásd: első bécsi döntés, Kárpátalja]. Olyan nemigen volt, hogy fogta magát a család, és elment meglátogatni a nagypapát. Amikor nálunk volt, Debrecenben, volt vele egy kalandom. Nagyon vallásos volt, és minden délután ment a templomba a műhe náhe imához [Minhá vagy minhe – a minden nap elmondandó délutáni ima, melyet a hagyomány szerint Izsák ősatya szerkesztett. Megfelel a jeruzsálemi Szentélyben bemutatott délutáni áldozatnak; lásd még: imádkozás. – A szerk.]. Apukám mindig hazajött, hogy elkísérje a templomba. Egyik délután csak én voltam otthon a lánnyal, már nagyon türelmetlen volt, és mondtam, hogy elkísérem. Én még akkor nem jártam el egyedül, az iskolába is kísértek. Fogta a kezem, és mentünk. Elég messze volt, inkább egy kis imaház. Emlékszem, mindig kérdezte tőlem jiddisül, nem tévedtünk-e el, mert nagyon hosszúnak tűnt az út. Szerencsésen odaértünk, és nemsokára jött apukám. Egészen odavolt, hogy én elindultam nagyapával a templomba. Még arra emlékszem, hogy a testvéreim már gimnáziumba jártak, és titkolni kellett, nehogy nagyapa megtudja, hogy nem jesivába járnak, hanem gimnáziumba. Amíg nagyapám ott volt, addig magántanulók voltak. Emlékszem, jöttek fiatal tanárok, akik otthon addig tanították őket.

Amikor 1939 nyarán Majdánkán voltam a testvéremmel, Jóskával, tizenhat éves voltam, és egyik nap apukám legfiatalabb húgával sétáltunk. Jött szembe velünk egy ruszin nő, és tökéletes jiddis beszéddel mondta nekem, hogy pont úgy nézek ki, mint Sura Laje, a nagyanyám, aki már szegény régen meghalt a vonatbalesetben. Ez a ruszin nő volt a gyerekkel, és megtanult jiddisül a családban. Reggel meg este ő imádkozott velük.

Apukám testvérei közül négyről tudok. Alter bácsi, a legidősebb Sátoraljaújhelyen lakott, és órakereskedő volt. Volt nyolc gyereke volt, abból már öt házas, és mindegyiknél volt egypár gyerek. Senki nem maradt meg. Egy másik nagybátyám, Jankel Munkácson lakott. Ott hat gyerek volt. Megszöktek, átjöttek Debrecenbe. Apukám kérdezte, hogy tudtál jönni az erdőn keresztül a gyerekekkel? Azt mondta, úgy érezte, hogy a nagyapa fogja a kezét, és ő vezeti éjjel az erdőn keresztül. Így menekültek meg 1941-ben. De 1944-ben elvitték az egész családot, és nem is jöttek vissza.

Az édesapám testvérei közül csak ketten maradtak életben. Cvi bácsi, aki az esküvő után, 1934-ben kiment Palesztinába, és Ezra bácsi, aki a három gyerekkel és a feleségével Romániából ment ki rögtön 1945-ben, a háború után. Romániából ugyanis nem deportáltak. Cvi bácsi a háború után írt nekem, szerette volna, ha kimegyek. Azt írta, hogy ne menjek itt férjhez, menjünk ki a testvéremmel. „Ne felejtsd el, kinek a lánya vagy” – írta. Az egyik Izraelben élő unokatestvéremmel az 1960-as években találkoztam, mert itt járt Magyarországon valami üzleti ügyben a Tungsramnál. A nagybácsikkal nem találkoztam.

Nem tudom, hogy apukám meddig élt a szülői házban, Majdánkán, csak azt, hogy amikor tizenhat éves volt, akkor Máramarosszigeten tanult a jesivában. Bentlakó volt. Hogy ezért fizetni kellett vagy nem, azt nem tudom. Lehet, hogy az apja azt akarta, hogy rabbi legyen, de aztán órákkal foglalkozott, mint a többi testvér is. Ezt nem tudtam kideríteni, hogyan jött nála és a többi testvérnél is az órásság. A legidősebb testvére Sátoraljaújhelyen lakott, és apukám ott volt nála, az üzletben. Annak a [sátoralja]újhelyi bácsinak a gyerekei mind az üzletben dolgoztak. A legidősebb lány könyvelt, a legkisebb meg szortírozta az apró alkatrészeket. A három fiú is ezzel foglalkozott. Volt, amelyik utazott. Apukám a bátyjától tanulta a kereskedést. Innen, Sátoraljaújhelyről ment leánynézőbe Żurawnóba, ez akkor Lengyelországban volt, Lemberg mellett [A kérdéses időben, 1914 körül Lemberg még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott (Galícia székhelye volt),  csak 1921 és 1939 között volt lengyel város. Ma Lemberg is és Żurawno is Ukrajnában található. – A szerk.]. A sadhen ismerte anyukám családját. Mondta, hogy menjünk be ide, ha már erre járunk. Amikor meglátta anyukámat, már nem ment tovább. 1914-ben, a háború előtt két héttel volt az esküvőjük, és utána Sátoraljaújhelyen éltek. Ott született a két bátyám, én is ott születtem. Két éves voltam, amikor Debrecenbe költöztünk.

Anyai nagyszüleimmel egyszer találkoztam. Az a nagyapa is rebbe volt. Még nem jártam iskolába, öt éves lehettem, és látogatóba mentünk néhány hétre. Anyukám négy kisgyerekkel, még a legidősebb sem volt tíz éves. Az utazásra emlékszem, mert az egyik húga elébünk jött a határra, hogy segítsen. Ott egy szállodában kivettek egy szobát, és amíg ők elmentek valami hivatalos papírt elintézni, addig mi, négyen ott maradtunk. Ezt még sokáig felemlegették nekünk. Amíg nem voltak ott, az egyik fiú a korláton lovagolt, a másik a csengőt rángatta, a harmadik kiborította a kancsó vizet, szóval olyan felfordulást csináltak, hogy jött a tulajdonos, hogy miért hagytak ott bennünket. Itt talán egy éjszakát voltunk. Másnap valami kompon mentünk át a vízen, azt hiszem, a Dnyeszter volt.

Żurawnóból arra emlékszem, hogy egy nagy ház volt, tornáccal, oszlopokkal, volt kert gyümölcsfákkal. Arra nem emlékszem, hogy nézett ki a lakás, vagy hol aludtunk, még arra sem, hol ettünk. Inkább csak arra, ahol játszottunk. A nagyapa mindig egy ilyen olvasóállvány előtt állt, és tanult vagy imádkozott. Mellette volt valami kis kályha, azon kávé, és időnként ivott belőle. Úgy emlékszem rá, hogy egész nap ott állt, imádkozott vagy tanult. A nagymamára nem emlékszem. Amikor ott voltunk, mindig hívott, hogy menjek oda hozzá. Sokat feküdt, biztos már idős volt, és hívott, hogy menjek oda az ágyba hozzá, de nem akartam. Jól éreztük magunkat ott, mert volt sok unokatestvér. Emlékszem, hogy idegen zsidó gyerekek csúfoltak bennünket, hogy „magyarem, magyarem”. Nem bántottak bennünket, csak kiabáltak. Ott tanultam meg, hogy prosebányi hlebá [Proszę Pani, chlebka (lengyel)], kérek szépen kenyeret. Fagylaltos is járt, és nagyapától kértünk grossent, hogy vegyünk. Ezekre emlékszem. A szomszéd faluban lakott valami rokon, oda is elmentünk látogatóba. Ott megszerettek, én is jól éreztem magam, és mondták, hogy maradjak ott, majd másnap hazavisznek. De ahogy elment anyukám a többi gyerekkel, elkezdtem sírni, és még éjfélkor is sírtam. Úgyhogy éjjel be kellett fogni a szekérbe, és vissza kellett vinni anyukámhoz, mert nem tudtak megnyugtatni. Még arra emlékszem, hogy ott volt a Dnyeszter, az a nagy folyó, és attól mindig úgy óvtak bennünket, mert mi, gyerekek úgy vonzódtunk a vízhez. Féltek, nehogy valamelyik gyerek beleessen. Itt láttam először kemencét, ahol sütötték a kenyeret. Ott álltunk és néztük, hogy vetik be a kenyeret meg a sóletot. Az a nő, aki sütött, mindig panaszkodott anyukámnak, hogy fél, hogy megüt bennünket a lapáttal. Ez az egy alkalom volt, hogy Żurawnóban voltam. Utána már soha nem láttam a nagyszüleimet. Később, amikor az 1970-es években, Aachenben voltunk, találkoztam egy żurawnói unokatestvéremmel, aki akkor már Aachenben élt. Ő mesélte, hogy amikor jött a nyár, mindenhonnan jöttek a rokon gyerekek, az egyik Németországból, és németül beszélt, a másik Csehországból, és csehül beszélt, mi magyarul. Egymással jiddisül beszéltünk.

Anyukám ezen kívül még kétszer ment Żurawnóba, egyedül. A żurawnói nagyszülők soha nem látogattak Debrecenbe. Anyám testvérei voltak látogatóban, főleg a lányok. De inkább leveleztek. Anyukám minden testvérével levelezett, mert arra emlékszem, hogy jiddisül írtak nyitott levelezőlapon, és semmi probléma nem volt. Hozta a postás, nem számított, hogy nem magyarul van. És a fényképek is azért készültek, hogy küldjenek egymásnak. Az utazás költséges volt, mindenütt sok gyerek volt. Volt olyan testvére, akivel huszonöt évig nem találkozott, de levelezni leveleztek, meg fényképet küldtek egymásnak. Két testvéréről tudok, az egyik Tobe, aki Teplitz-Schönauba ment férjhez [Teplitz-Schönau – Teplitz híres fürdőhely volt Csehországban, 1890-ben 17 500 német lakossal. 1895-ben egyesítették Schönauval (2700 lakos). Pamutszövés és festés, üveg-, gép-, ékszer-, paszománt-, gumi-, kötöttáru-készítés, cukorgyártás és vegyipar. Lakosainak száma 1921-ben – ekkor már Csehszlovákia – 28 800 fő volt. – A szerk.]. Elvitték őket, és nem jöttek vissza. A másik Lipcsébe ment férjhez. Őket már korábban visszavitték Lengyelországba, az egész családot, és onnan deportálták őket. Anyukám szülei szerencsére már a deportálás előtt meghaltak.

Szóval a szüleim 1914-ben összeházasodtak [1914-ben volt az egyházi esküvőjük Żurawnóban, és 1916-ban, Sátoraljaújhelyen a polgári esküvő. – A szerk.], és akkor apukámat behívták katonának. Négy évig volt katona. Addig az anyukám felváltva volt Majdánkán az apósánál és Sátoraljaújhelyen a sógoránál. A háború után még 1925-ig Sátoraljaújhelyen laktunk, de külön, nem a nagybácsinál. Érdekes, hogy soha nem néztem meg a házat, ahol Sátoraljaújhelyen laktunk, pedig később nyaranta sokszor voltunk a nagybácsinál. A családban egyedül ő számított jómódúnak, saját háza volt kerttel. A többi testvérnek nem volt. De vigyázott is a pénzre. Ha egy vevőnek sürgősen kellett valami alkatrész, akkor általában Svájcból rendelte, és még a testvérének is utánvéttel küldte. Akkoriban meglepő volt, hogy egy testvérnek utánvéttel küldje azt a huszonöt pengős alkatrészt. Szóval nagy háza volt, négy szoba. Volt egy nagy üveges veranda, arra azért emlékszem, mert a tetejét el lehetett húzni, amikor a sátoros ünnep volt. Nem kellett külön sátrat építeni, hanem a tetejét valahogy fel lehetett húzni, befedték náddal, és az volt a sátor. Ez a nagybácsi nagyon vallásos volt.

A nyaralás kölcsönös volt, az ő gyerekei is jöttek hozzánk, és mi is mentünk. Legtöbbet én mentem. Olyan is volt egyszer, hogy a hegyen kivettek egy parasztházat, és az ő gyerekei és mi együtt nyaraltunk. Talán 1939-ben voltam ott utoljára, addig majdnem minden évben.

Anyukám közben szépen megtanult magyarul, de érezni lehetett rajta, hogy nem anyanyelve. Különben jiddisül beszélt. Valamikor még én is jól tudtam, mert apukámmal magyarul beszéltünk, anyukámmal meg jiddisül. Már Debrecenben laktunk, anyukám már beszélt magyarul, de nem értett mindent, és egyszer bejött egy kofa, és kérdezte tőle, hogy ténsasszony, maguké ez a ház? És anyukám nem tudta, mi az, hogy ténsasszony. Később már jól beszélt magyarul, csak olyan furcsán, mint a Brachfeld Siegfried [(Berlin, 1917 – Budapest, 1978) – újságíró, konferanszié. 1939-ben letartóztatta a Gestapo, majd 1942-ben Budapestre szállították. Munkaszolgálat után szovjet hadifogságba került. 1949–1965 között a Magyar Rádió német nyelvű bemondója, riportere volt. Később az Országos Rendező Iroda főrendezője, majd a „Budapester Rundschau” újságírója-szerkesztője volt. – A szerk.]. De ment mindenhova, intézni a hivatalos dolgokat, bátor nő volt, nem olyan, mint én. Nem tudom, mennyi iskolát végzett ott Lengyelországban, biztos elvégezte a kötelezőt.

1919-ben megszületett Kálmán bátyám, 1921-ben pedig Jóska. Én 1923-ban születtem. 1925-ben Debrecenbe költöztünk, és apukám egy saját üzletet nyitott. A Dégenfeld tér 4-ben laktunk. A ház első része egyemeletes volt, ott lakott a tulajdonos, és volt még két kis lakás meg egy keresztépület. A keresztépületben lakott a Feldheim házaspár, akiknek volt egy nagyfia, akinek üzlete volt. Ők is zsidók voltak. A bácsi szabó volt, a néni nagyon jól sütött-főzött, és úgy szerettek engem, mintha az unokájuk lettem volna. Ahogy felkeltem, mindjárt átmentem, és kiabáltam, hogy Feldheim néni, tessék kinyitni az ajtót. Jóformán egész nap ott voltam nála. Akkoriban jelent meg a rádió, és a fia vett egy rádiót. Fejhallgató volt hozzá, amit szét lehetett szedni, az egyiket ő hallgatta, a másikat meg odaadta másvalakinek [Az első kristálydetektoros rádiók fejhallgatóval voltak hallgathatók. A külső hangszórós készülékek 1925-ben, a hálózati táplálású rádiók 1926-ban, a dinamikus hangszórók 1930-ban jelentek meg. – A szerk.]. Az a lakás azért emlékezetes számomra, mert a ház tulajdonosának két lánya volt, és a kisebbik olyan idős lehetett, mint én. Három és négy év körül lehettem, és nem engedték, hogy a kislány játsszon velem. Egyszer a fiúk a hajderben [héder] voltak, a szüleim az üzletben, én a lánnyal voltam otthon, a tulajdonosék kisebbik lánya valahogy leszökött hozzám játszani, mert az udvaron volt egy kis homok nekem. Egyszer csak nyílt a kapu, a kislány szaladt az anyjához, és mondta, hogy játszottam a zsidóval. Én ezt nem tudom elfelejteni, engem már hároméves koromban lezsidóztak. Az anyja olyan patáliát csapott, hogy a nevelőnőt is elcsapta, mert engedte a gyereket velem játszani.

A szüleim próbáltak másik lakást keresni. Volt egy olyan negyed, ahol a templom volt, meg sok zsidó lakott, és amikor megmondták, hogy négy gyerek van, meg hogy zsidók, nem adták ki. Elmentek a Kossuth utcába, az egy előkelő negyed volt, és az egyik kétemeletes házra ki volt írva, hogy lakás kiadó. Bementek, és kiderült, hogy a ház a városi tiszti főorvos méltóságos úré [lásd: megszólítások, címzések a két világháború között Magyarországon], doktor Láng Sándoré. Egy földszinti háromszobás lakás volt, két előszobával, fürdőszoba, nagyon tetszett nekik, és félve mondták, hogy négy gyerek van, és még hozzá, hogy zsidók. Erre a tulajdonos azt mondta, hogy nem baj, majd játszanak a gyerekeimmel. Mert neki is volt három fia meg egy nagylánya, de az már nem játszott velünk. Ott laktunk tízéves koromig, ott nagyon jól éreztük magunkat. De a legidősebb fia, olyan kamasz lehetett, egyszer húsvétkor egy darab kenyeret dobott be az előszobába, mert nyitva volt az ajtó. Tudta, hogy olyankor nem eszünk kenyeret [lásd: Pészah]. Ezt nem tudom elfelejteni. Aztán lakott a házban egy újságíró is, Marsalkónak hívták [Marschalkó Lajos (1903–1968) – író, újságíró (Mátray Lajos néven is), „a Fehér Újság című fajvédő orgánumnál kezdte pályafutását. 1945 előtt a szélsőjobboldali sajtó egyik reprezentánsa, aki a német nemzetiszocializmus feltétlen híve volt. A háború végén nyugatra menekült a felelősségre vonás elől; 1947-ben a magyar hatóságok mint háborús bűnöst kikérték a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól, de sikerült elkerülnie a kiadatást. … 1968-ban Málnási Ödön így búcsúztatta: »azon a rögös életúton járt, amelyet előtte Istóczy Győző, Bartha Miklós, Prohászka Ottokár, Méhely Lajos, Milotay István, Kolosváry-Borcsa Mihály és Bosnyák Zoltán törtek fel járható magyar úttá«” (Részlet Kunstár Csaba írásából, Élet és Irodalom,  2005. július 1. (49. évf. 26. szám). – A szerk.], annak is volt egy körülbelül olyan idős lánya, mint én, és ő is megtiltotta, hogy játsszon velem. Ezért nem szerettem soha Debrecent.

A Kossuth utcában laktunk, amikor az első elemit kezdtem az ortodox zsidó elemiben. Tízéves koromig laktunk ott, és akkor költöztünk a Piac utcába, amikor a polgárit [lásd: polgári iskola] kezdtem. Azért kellett költözni, mert a gazdasági világválság [lásd: 1929-es gazdasági világválság] alatt tönkrement a bolt. Ezt már csak utólag tudom. Anyukám mesélte, az volt a fő probléma, hogy hitelbe adott sok vevőnek, és nemhogy törlesztették a tartozást, hanem még vásárolni is máshova mentek, merthogy nem tudtak fizetni. Emlékszem, hogy kakukkos órák voltak a falon, szép asztali órák, vekkerek, szóval egy szép üzlet volt. Kivettek a Piac utca 77-ben egy olyan lakást, aminek két bejárata volt. Az első nagy szobában rendezték be az üzletet. Volt a szülőknek egy hálószoba, egy szoba a három fiúnak, és volt az ebédlő, ott volt egy rekamié, én ott aludtam. Volt egy cselédszoba is, mindig volt egy kis parasztlány. Mert ugye anyukám az üzletben volt, amikor még megvolt a nagy üzlet. És az is nagy strapa volt neki, hogy délben mindig hazajött, hogy ebédet adjon nekünk. Mert ő főzött, azt nem bízta a lányra.

A bevásárlás nem volt nagy ügy. Abban az időben sok dolgot házhoz hoztak. Emlékszem, hogy Derecskéről hoztak be csütörtökön levágva libát vagy csirkét, mert kóser háztartás volt. Egy kis zsidó asszony hozta valamelyik közeli faluból. De hoztak be tojást, tejfölt, túrót is. A cselédnek az volt a dolga, hogy kitakarított, mosogatott, megpucolta a zöldséget. Amíg kicsik voltunk, velünk is foglalkozott. Jó dolguk volt ám, mert sokáig laktak nálunk. Csak akkor mentek el, ha férjhez mentek, vagy beteg lett valamelyik szülő. Három-négy évig voltak nálunk. Annak idején volt a cselédpiac. Volt egy ilyen nagy szoba valahol, nyáron meg az udvar, és ott álltak a lányok a könyvükkel [Azaz a cselédkönyvvel. – A szerk.]. Sose anyukám ment oda új lányt keresni, hanem az, aki elment. Az bizalmat keltett egy másik lányban, hogy a régi ment keresni. Amíg kislány voltam, mentem vele.

Apukám reggel imádkozott, aztán ment az üzletbe. A régi üzletben voltak alkalmazottak: volt könyvelő, volt a pultnál valaki, és voltak utazók [A Révai Nagylexikon a következőképpen határozza meg a „kereskedelmi utazót”: „az a kereskedelmi meghatalmazott, akit főnöke a telep helyén kívül kötendő és lebonyolítandó ügyletek elintézésével bíz meg. … e minőségében a vételár felvételére, a főnök künn levő követeléseinek beszedésére, fizetési határidők engedélyezésére is fel van jogosítva.” Nem tévesztendő össze az „utazó ügynökkel”, aki megbízójának nem alkalmazottja, és aki működését önállóan, sokszor több cég érdekében fejti ki. – A szerk.]. De a Piac utcában már nem. Itt már ő utazott egy héten három napot, és anyukám volt az üzletben. Az egy könnyebbség volt, hogy az üzlet a lakásban volt, nem kellett elmenni.

Esténként olvastak. Járt nekünk a „Magyar Nemzet”, az „Esti Kurír” [„Esti Kurír” – délután megjelenő liberális napilap volt, amelyet 1923-ban indított Rassay Károly mint főszerkesztő és Boros László mint szerkesztő. (Rassay Károly nevéhez fűződik a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt /1921/, majd a Nemzeti Szabadelvű Párt /1928, 1935-től Polgári Szabadságpárt a neve/ megalapítása.) – A szerk.] és a „Tolnai Világlapja” [lásd: Tolnai Simon]. Édesanyám nemigen olvasott újságot. Belenézett, de inkább csak német regényeket olvasott, ha olvasott. De az is érdekes volt, hogy apukám ha éjjel nem tudott aludni, akkor meggyújtotta a kislámpát, láttam, mert üvegajtók voltak, és azt hittem, hogy a Talmudot olvassa. Később kiderült, mert a háború után megmaradt pár könyv, hogy jiddis regényeket olvasott. Például a „Párizs rejtelmei”-t Eugène Sue-től [Sue (1804–1857) 1842–43-ban, újságban, folytatásokban megjelent regénye, az első tárcaregény. – A szerk.]. Szombat délutánonként velem is olvasott. Nem tudom, jól mondom-e, Kame-reme, fent héberül volt a könyvben, és alul a jiddis fordítás [Valószínűleg a Cene rene. Lásd a szócikket. – A szerk.]. Érdekes történetek voltak benne.

A szüleimnek nem nagyon volt baráti köre. Volt egy család, Süskindék, velük sokat összejártunk. Süskind bácsi bőrkereskedő volt, apukám barátja. Anyukám meg az ő felesége a legjobb barátnők voltak. A lányuk pedig az én barátnőm volt, körülbelül olyan idős, mint én. Úgy voltunk, hogy amit ő csinált, azt én is csináltam, vagy fordítva. Ő kezdett tanulni valami ismerősnél zongorázni. Na, akkor én is tanulok. Zongoránk nem volt, ott gyakoroltunk. Aztán két vagy három év múlva abbahagytam.

Kálmánt, a legidősebb testvéremet apukámék a Statescu elemibe [?] íratták, mert ott volt utána gimnázium. Ez olyan neológszerű iskola volt. Erre hívatta a Strasser főrabbi [Strasser Salamon volt Debrecen ortodox főrabbija a két világháború között. Strasser Salamon az Ortodox Országos Iroda rabbitanácsának elnöke volt. Egyik alapítója volt az 1922 őszén megnyílt debreceni jesivának. – A szerk.] apukámat, hogy micsoda dolog az, hogy oda íratta be a fiát. Akkor már két éve járt, erre kivette, és beíratta az ortodox elemibe. Amikor én következtem, engem már egyenesen oda íratott be. A fiúk azért az elemi után gimnáziumba mentek, délelőtt jártak a gimnáziumba, délután Talmud-Tórára. Ráadásul nem is abba a hitközségi Talmud-Tórába jártak, hanem páran felfogadták reb Motét, aki Hadházról járt be. Délelőtt gimnázium, délután Talmud-Tóra, és este tanultak. Erre föl, amikor a Kálmán bár micvója volt, amikor a templomban sütemény van, meg isznak is valamit, a főrabbi nem fogadta el a süteményt, és azt mondta, hogy nem iszok a gimnazistával. Ez nagy sértés volt. Szegény apám azt akarta, hogy Istennek is tanuljanak, de azért művelődjenek is. Kálmán és Jóska tiszta jeles volt, én olyan közepes tanuló, és az öcsém se volt nagyon szorgalmas. Ha valamit nem tudtam, akkor mindig megvártam Kálmánt, hogy segítsen. És soha nem szidott, hogy miért várom meg, és még velem kell töltenie az időt. Jó gyerek volt, sose bántott meg. Volt is tekintélye előttünk, nyelveket tanult, tudott vagy hat nyelvet. Nagyon jó tanuló volt.

Kálmánt érettségi után már nem vették föl egyetemre [Lásd: zsidótörvények Magyarországon. Törvényben is szabályozottan egyébként 1939-ben állították vissza a felsőoktatási intézményekben a numerus clausust, a 6%-os arányt csak a műegyetemen emelve fel 12%-ra (1939: IV. tc. „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”, 7.§). – A szerk.], segített az üzletben, de nem sokáig, mert behívták katonának. Azért Kálmán érettségi után megtanulta az órásmesterséget. Azt hiszem, mesterlevele is volt, de lehet, hogy arra már nem került sor. Jóska is megtanulta érettségi után. Ő később abból élt meg, hogy órákat javított, még Amerikában is azt csinálta.

Kálmán előbb katona, aztán munkaszolgálatos volt. 1942-ben kivitték a Don-kanyarhoz, aztán 1943. május huszonhatodikán kaptunk értesítést a Vöröskereszttől, hogy 1943. januárban Guberevka [Gubarovka? Község Ukrajnában, Harkovi körzetében. – A szerk.] községnél eltűnt.

Jóskát is elvitték munkaszolgálatra. Ő Pestre került, ott volt sokáig, mert javította a tisztek óráit. Aztán megszökött, és bujkált, így élte túl.

Elemiben nem voltak barátnőim, csak az iskolában. Egyedül nem mehettem senkihez. Már később, a polgáriban volt egy kislány, a rasekol, a hitközségi elnök kislánya. Megadtuk a tiszteletet a kislánynak is. Messze laktak, de a szobalány átjött értem, hogy mennék át Jutkához játszani. Akkor ettől úgy meg voltam tisztelve, meg voltam hatva, hogy lám, engem hívnak ide, ehhez az előkelő családhoz. De apukám mondta, hogy örüljenek, hogy átmész hozzájuk, nem neked kell örülni, hogy hívnak. Ő sose jött át hozzánk. A másik barátnőm egy idő múlva kimaradt, mert az édesanyja egyedül maradt, és el kellett mennie dolgozni, hogy pénzt keressen. A harmadik, akivel össze is jártunk, nem volt zsidó. Volt néhány nem zsidó lány, akit az iskolából kicsaptak, és csak a zsidó polgáriba vették fel őket. És ott összebarátkoztunk.

Később, a kereskedelmiben [lásd: kereskedelmi iskolák] hatan voltunk zsidó lányok. Volt az „A” meg a „B” osztály. Az „A” osztályba azok jártak, akik írtak szombaton, a „B” osztályba meg mi jártunk, akiknek megengedték, hogy ne írjanak szombaton. Úgy restelltem, hogy szombaton a lány vitte a táskát [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Mindig mondtam, hogy menjen a járda másik szélén. Az utca végén aztán el is vettem tőle, és mondtam, hogy menjen haza. Ott, a kereskedelmiben soha semmi bántódás nem ért bennünket. Se a tanárok, se az osztály részéről. Olyan harminc-negyven fő körüli osztály volt, és olyan jóban voltunk, mintha nem lett volna valláskülönbség köztünk.

A kereskedelmit két év után otthagytam, mert volt ott egy hadiüzem, ahol zsávoly nadrágot varrtak, és aki vitte a saját varrógépét, azt felvették. Ugyanis az a hír járta, hogy aki dolgozik, azt nem viszik el [1939–40 körül hagyhatta abba a kereskedelmi iskolát. Ekkor már érvényben volt a második zsidótörvény is, és számos hátrányos megkülönböztetés érte a zsidóságot, de ekkoriban még föl sem merült a deportálás. A hadiüzemben a honvédelmi munkára igénybevett (visszatartott) személyzetet katonai vezetés alá helyezhették (az alkalmazottak a munkahelyen katonai büntető bíráskodás, a munkával kapcsolatos kötelességek tekintetében pedig katonai fegyelem alatt álltak). Az 1939: II. tc. (honvédelmi törvény) 107. § alkalmazásával a honvédelmi miniszter már békében, az előkészítő intézkedések alatt hadiüzemmé nyilvánított gazdasági egységeket. – A szerk.].

Azon kívül, hogy tanultam, sokat olvastam. Nagyon szerettem olvasni. Amikor a Kossuth utcában laktunk, ott volt a Csokonai Színház, és általában minden vasárnap elmentünk egy operettre. Nem a családdal, hanem a lánnyal. Meg kézimunkázni nagyon szerettem. Sokat hallgattuk a rádiót, akkoriban olyan énekesnők voltak, mint Toti del Monte, Galli-Curci [Toti dal Monte (1893–1975) – ünnepelt olasz szopránénekesnő volt; Amelita Galli-Curci (1916–1963) olasz származású amerikai énekesnő volt. – A szerk.].

Háztartási munkában nem vettem részt. Amikor kezdtem nagyobb lenni, szegény apukám mindig mondta, hogy legalább pénteken menjek be a konyhába, hogy tanuljak valamit. De szegény anyukám, mintha érezte volna, mi lesz, azt mondta, ne bántson, addig van jó dolga, míg itthon van. De sütni nagyon szerettem. A polgáriban volt egy tanfolyam délután, jött egy cukrász, és megtanított sütni bennünket. Dobostorta, teasütemény. Nem volt kötelező, csak aki jelentkezett. Azt szerettem csinálni. Egyszer, tizenhat éves koromban elhívott az egyik barátnőm, hogy csináljak meg egy süteményt, amit nagyon jól tudtam csinálni, mert a nővéréhez jött valaki lánynézőbe. Abban az időben cukrász szerettem volna lenni.

1944. március tizenkilencedikén, azt hiszem, Purim ünnepe lehetett, éppen egy műkedvelő előadás volt a polgáriban, a nagyteremben, ahol a színpad volt. A József és testvérei történetét adták elő. Szünetben az emberek kimentek, és akkor valaki jött a hírrel, hogy bejöttek a németek [lásd: Magyarország német megszállása]. Abban a pillanatban olyan pánik tört ki, mindenki ment haza, abbamaradt az előadás.

Az üzlet akkor még megvolt. Nem vették el, mert a lakásban volt, egy angro, egy nagykereskedés. Ottmaradt a berendezés, minden. Csak aztán kezdték elhordani az árut a vevők. Szívességet tettek azzal, hogy elviszik, elteszik, és majd visszaadják. Segíteni akartak. Később nem adták vissza. Egyetlen ember volt, aki egy ezüst gyertyatartót visszahozott. A többiek mind azt mondták, hogy az oroszok elvittek mindent. Akkoriban már csak édesanyám, apukám, az öcsém, Miki és én voltunk otthon. Miki akkor érettségizett volna a gimnáziumban, de már nem engedték. Én akkor már a hadiüzemben dolgoztam.

Május ötödikén kellett menni a gettóba, addig otthon laktunk, a Piac utcában. Kihirdették, hogy be kell menni, és akkor mindenki bement. Nem jöttek értünk, menni kellett. Csillagos ház Debrecenben nem volt. Akinek volt erre lehetősége, az elbújt. Az egyik vevőnk egy vallásos katolikus volt, nagyon jóban voltak apámmal, mert mindig vitatkoztak a vallással kapcsolatban. Ez az illető épített egy kis házat a város külterületén, és azt mondta, hogy ő majd elbujtat minket, mert úgy van a ház építve, hogy van rá lehetőség. Szép lassan elhordott mindent, hogy ne legyen feltűnő, ruhaneműt, és ami szükséges, és abban maradtunk, hogy majd odamegyünk. De volt neki egy fia, akit éppen felszenteltek papnak, és akkor jött haza. És ő nem engedte meg. Ez a férfi sírva jött, hogy a fia nem engedi, hogy odavigyen valakit a házba. Úgyhogy hordta vissza a holminkat. Engem külön is meg akart megmenteni valaki. Egy órás, illetve nem órás volt, hanem hobbiból mindenféle szerkezetet csinált. Még a gettóba is bejött, hozta a papírokat, hogy kivisz, csak én nem akartam menni, mert nem akartam hagyni a szüleimet. Otthagyta a papírt, ha meggondolom magam. Stefán Ilona névre szólt a papír, eredeti papír volt, erdélyi menekült lettem volna.

A gettóba húszkilós csomagot vihetett mindenki, abban benne volt téli ruha, nyári ruha, ennivaló. A gettó a Básti utcában volt, ott, ahol egy nagy ortodox templom volt, és mellette egy kis templom. Mi egy emeletes házba kerültünk. Kaptunk egy szobát öten, a szüleim, én az öcsémmel és Bella. Bella zsidó lány volt, Szatmáron [Szatmárnémetiben] lakott, és amikor visszacsatolták [lásd: második bécsi döntés], akkor jött Debrecenbe szolgálónak, hogy pénzt keressen. Olyan volt, mint egy családtag. Mindenki csodálkozott abban az időben, mert nem volt gyakori a zsidó cselédlány. És jött velünk a gettóba. A gettóból nem lehetett kijárni, rendőrök voltak a kapunál. Kellett igazolás, ha valaki bejött látogatóba. Akkoriban volt bombázás Debrecenben, és a fiatalokat összeszedték, és teherautóval elvittek minket romot takarítani. Ott voltunk egész nap, és nem emlékszem, hogy adtak-e volna valami ennivalót. Csak dolgoztunk. Nem emlékszem, hányszor vittek bennünket. Külön vitték a férfiakat és külön a lányokat, és este hazahoztak bennünket.

A gettó június elsejéig állt, akkor elhajtottak mindenkit a téglagyárba. És akkor apukám azt mondta, hogy nem megyünk. Felmentünk a padlásra mi, öten meg egy házaspár és még két fiatalember. Amikor már mindenkit elvittek a téglagyárba, akkor a kapuk zárva voltak, és a rendőrök ugyanúgy ott álltak a kapunál, hogy nem lehetett kimenni, bemenni. Mi ott feküdtünk a poros földön, és vártunk a csodára, hogy majd valami történik. Nem mozdultunk ki. Még az volt a szerencse, hogy volt bent víz, és a cserepeknél ki lehetett látni, valaki mindig őrködött, hogy jönnek-e. Mert amikor a téglagyárból elvitték az embereket, akkor nagyon sok holmi ottmaradt, teherautóval hozták, és a nagytemplomban rakták le. Láttunk mindent. Egyszer csak hallottuk, hogy mondták lent, hogy ide nem fér több, holnap a padlásra fogják felvinni. Nem volt mit tenni, le kellett jönni. Amikor lementünk, a rendőrök elfogtak. A rendőrök végig rendesek voltak. Azt mondták, miért nem tartottunk ki még egy kicsit, már nem sokáig fog tartani. Bekísértek a rendőrségre, ott voltunk egypár napig, külön a férfiak és külön a nők. Cigányasszonyok és ilyen züllött nők között voltunk, de nem volt semmi probléma. Onnan személyvonattal hoztak fel bennünket Pestre, és a Mosonyi utcába vittek [A VIII. kerületi Mosonyi utcában, a rendőrkapitányság épületében működött a kisegítő toloncház, a letartóztatott, internált emberek ideiglenes őrzésére kijelölt épület. – A szerk.]. Ott még ujjlenyomatot is vettek tőlünk. Ott is külön voltunk, én anyukámmal és Bellával, apukám Mikivel.

A Mosonyi utcában nem sokáig voltunk. Akkor már mindenki nyugtatott bennünket, hogy már nincs több deportálás, már nem visznek ki az országból. Onnan vittek bennünket Sárvárra [Sárvárott volt az ország egyik legnagyobb internálótábora, ahonnan 1500 zsidót deportáltak Auschwitzba. A deportálást itt a németek hajtották végre. Randolph Braham ellentmondásosan említi meg a deportálás időpontját: „A magyar Holocaust” (Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/) című mű 77. oldalán 1944 augusztusát említi, a 157. oldalon írottak szerint 1944. július 24-én zajlott a deportálás. – A szerk.]. Ott nagyon sok ember volt. A cukorgyárban volt kialakítva egy nagyon nagy terem, oda vittek mindenkit, aki hamis papírokkal élt vagy bujkált. Mire Sárvárra értünk, már alig volt valamink, mert ahol csak megfordultunk, mindenütt megdézsmálták a holminkat. Elvették a hátizsákot, megnézték, hogy mi van benne, és mindig elvettek belőle valamit, ami tetszett nekik. Már csak egy szál kartonruhám volt. A cukorgyárba be lehetett jönni látogatóba. Volt ott egy idős házaspár, akinek a lányát egy mérnök behozta látogatóba. És az a mérnök mondta nekem, hogy magát minden további nélkül ki tudom vinni. Karon fog és kisétálunk. Mondtam, hogy én nem sétálok sehova, mert nem hagyom a családomat. És nem bántam meg, hogy nem hagytam ott őket. Augusztus negyedikén, péntek reggel jöttek a németek, és percek alatt kizavarták az embereket. A vonat bejött egészen a cukorgyárba, és hajtották be az embereket a vagonba. Ott szlováktól kezdve mindenféle náció volt. Miki is ott ismerkedett meg valami fiatal huszti kislánnyal, gondolom, valami szerelem alakult ki köztük, mert mikor hazajött, szegény annyi levelet írt, hogy ő nem tudja elképzelni, hogy Miki nem jött vissza.

Augusztus negyedikén elindult a vagon Auschwitz felé. Enni nem adtak. Hetedikén érkeztünk Auschwitzba. Kiszálltunk, és csíkos ruhások álltak ott, lengyelek voltak, mert ők már előbb ott voltak, minden posztot ők foglaltak el. Minden csomagot, ami még volt, bent kellett hagyni a vagonban. Azt mondták, hogy a kisgyerekeket adják oda az időseknek, hogy majd azok vigyáznak rájuk. A németek mosolygós pofával mondták, hogy az időseket meg a gyerekeket viszik egy külön lágerbe, és ott majd kapnak kalácsot meg kávét, mert azokat nem tudják munkára vinni. A piszkos munkát a lengyelek és a szlovákok végezték, a németek csak ellenőrizték, hogy rendben megy-e minden. Az anyukám is jött velem, ötvenegy éves volt, jól nézett ki, meg Bella is. Apukám és Miki külön mentek. Mindenkinek le kellett vetkőzni, minden meztelenül történt. Jött egy német, és ellenőrizte, hogy ki terhes, mert az ruhában nem látszott. Azokat különválasztotta. Anyukámnak visszeres volt a lába a sok állástól, és őt is oda terelték. Mentem utána, de engem visszalökött. Csak azt bánom mindig, hogy nem mentem utána. Ezt nem is meséltem senkinek, ez nagyon szörnyű volt. Őket külön elvitték. Többet nem is láttam őt.

Sorakozni kellett. A lengyelek lenyírták a hajat, teljesen szőrtelenítettek mindenkit, utána odalöktek mindenkinek egy szál ruhát. Semmi fehérnemű nem volt. Akkor találkoztam még apukával és Mikivel, a földön ültek csíkos ruhában, és kérdezték, hogy anyuka hol van. Ez volt az utolsó, amikor láttam őket.

Minket Bellával a C lágerbe vittek. Ott találkoztam nyírbátoriakkal, az egyik az unokatestvérem felesége volt, és odavettek, hogy meglegyen az ötös sor. Fontos volt, hogy meglegyen a sor, mert ha valaki bolyongott, hogy hova tud állni, amikor fel kellett sorakozni az appelra, azt mindig püfölték hátulról, hogy álljon be valahova. Az ott lévő szlovák lányok azzal fogadtak bennünket, hogy ők már három éve ott vannak, mi még akkor moziba jártunk, táncoltunk, jó dolgunk volt [1942 tavaszán érkeztek meg Auschwitzba az első zsidó nők, 16–30 év közötti lányok és asszonyok Kelet-Szlovákiából. – A szerk.]. Az első kenyéradagomat odaadtam nekik, hogy szerezzenek egy bugyit. A végén nem bugyi, hanem férfi gatya lett belőle, de még az is jó volt.

Időnként fertőtlenítőbe vitték az embereket, olyankor nem lehetett kimenni a barakkból. Akik már ott voltak két vagy három hónapja, mindig előre tudták, hogy melyik barakkot mikor viszik fertőtleníteni. Akkor hátul megszöktek, és átmentek egy másik barakkba. Ilyen fertőtlenítésen egyszer sem estem keresztül, azt mondták, nagyon kellemetlen.

Egyszer nagyon rosszul éreztem magam, és ki akartam menni, a kápó nem engedett ki, mert blocksperre [zárlat] van, nem lehet kimenni. Vagy háromszor odamentem, hogy engedjen már ki. A végén azt mondta, jó, de vigyed ezt a vödröt, és úgy menjél a waschraumba. Ott lehetett mosdani, és ott voltak a vécék. Jöttem már visszafele, amikor összetalálkoztam egy német katonával. Biztos azt hitte, hogy megszöktem a csoportból, akiket vittek transzportba. Kiabált, és akkor fölemeltem a vödröt, és mondtam neki, hogy „Block ein und zwanzig”. Akkor továbbengedett, mert azt hitte, valami szolgálatban vagyok.

Ősszel válogatást csináltak, munkára. Meztelenül ültünk egy padon reggelig. Reggel aztán kaptunk ruhát, én egy kis kartonruhát meg egy felöltőt, ami nem volt bélelve. Adtak fehérneműt, egy-egy darabot, cipőt, de harisnyát nem. Kivittek minket az állomásra, és vittek vonattal Németországba. Akkor is vagonban, de valahogy kényelmesebben. Ez olyan október vagy november lehetett. Drezdához közel egy kisvárosba, Chemnitzbe vittek, ahol egy hatalmas gyár volt [Chemnitzben (majd ezt a várost hívták 1953–1990 között Karl-Marx-Stadtnak) a flossenburgi koncentrációs tábornak volt egy altábora; 500 női fogoly dolgozott itt az Astra Műveknek. – A szerk.]. Volt egy láger, és onnan vittek be a gyárba. Itt csak nők voltak. Voltak ott franciák meg mindenféle nemzetiségű foglyok. Mindig sötétben vittek, sötétben hoztak. Nem volt közel a gyár, és gyalog mentünk, pedig nagyon hideg tél volt akkor. Harisnyánk se volt, enni is alig kaptunk, és mégsem voltunk betegek. Fekete pelerines felügyelőnők és géppuskával katonák kísértek. Rengetegen vigyáztak ránk. Volt egy szadista aufseherin, a főfelügyelőnő, az német volt, de a konyhán dolgozók és a kápók lengyelek voltak [A kápók a lágerekben kisegítő rendőri, fegyelmező és munkairányító feladatokat ellátó, több-kevesebb kedvezményben részesülő foglyok voltak. – A szerk.]. Ők már fejkendőt is kaptak, és rendesebben fel voltak öltözve. A lányokat nem egyszerre vitték be a gyárba, hanem fokozatosan, amikor szükség volt ránk. A lágerben háromemeletes ágyon aludtunk, egy héten egyszer volt zuhany, de azzal is szórakozott valaki. Beszappanoztuk magunkat, akkor elzárták a vizet. Aztán megint kinyitották.

Eleinte nem vittek be a gyárba. Kivittek a földre krumplit szedni. Volt valami gép, amivel a krumplit felszedték, és mi nagy kosarakba raktuk, azt kellett vinni a teherautóhoz, és ráborítani.

A gyárban a gépből kijött alkatrészeket egy nagy satuba fogtuk, és a szélét meg a sarkokat le kellett reszelni. De szépen kellett csinálni, nem csak úgy nagyjából. Napi tizenkét vagy még több órát állva, mert leülni nem lehetett. Egy német mester hozta a munkát, egy másik vitte el, de azoknak nem volt szabad beszélni velünk. Aki hozta a munkát, mindig mondta, hogy nur langsam, csak lassan. Ennyi volt, amit ott suttogott nekem. Aztán volt, amikor köszörülni kellett. Akkor adtak szemüveget meg bőrkötényt. Aztán ilyen nagy ágyúcsövek szélét kellett lereszelni. Ketten emeltük, de nagyon nehéz volt.

Amikor jöttek a repülők, és szólt a sziréna, akkor a németek lementek a pincébe, minket fennhagytak. Amikor már vége felé járt a háború, március, április körül, akkor már minket is levittek a pincébe.

Az utolsó két hónapban már só sem volt, egy tál csalánlevest kaptunk ebédre. Reggel kávé, és mikor este hazavittek bennünket, akkor kaptunk kenyeret. Azért is harc volt, hogy állunk sorba, ki kapja a végét, mert az egy nagyobb darab volt. A kenyér be volt kenve valamivel. Vasárnap nem dolgoztunk a gyárban. Az erdőben orosz foglyok fűrészelték a fát, és mi vittük ki nekik az ebédet gyalog. Nem lehetett beszélni az orosz katonákkal, és egyszer az egyik orosz katona egy pici kis tükördarabot dobott elém, a fűbe. Nem mertem elvenni, mert ha meglátják nálam azt a tükröt, akkor borzasztó büntetés jár. Még ugyanezen a napon történt, hogy amikor az ennivalóért mentünk be a konyhába, az egyik lány, aki a konyhán dolgozott, a zsebembe dugott valamit, a végén kiderült, hogy húst. De én úgy féltem, hogy nem mertem elővenni. Ha megtalálják, abból is nagy baj lesz. Ha előveszem, akkor a lányok előtt se ehetem, mert akkor mindjárt riadalom támad, hogy adjak belőle, és akkor észreveszik. Úgyhogy én sose örültem, ha kaptam valamit, mert nagyon félős voltam. Volt olyan, hogy valaki feltett az ágyamra egy nyers krumplit. Az olyan csemege volt! És amikor megláttam, hogy ott van egy krumpli, hát nem is tudtam, hogy mit kezdjek vele. Féltem a veréstől. Semmitől nem féltem úgy, mint a veréstől. De nem vertek meg soha. Nekem nagy segítséget jelentett, hogy tudtam jiddisül, ezért én jól megvoltam a lengyel lányokkal. Nekem mindig a kanna aljáról merítettek. Mert felül nagyon híg volt az a leves. A gyárban a rottenführer [tizedes] osztotta a levest, és úgy csinálta, hogy mindig maradjon, aztán a végén mondták, hogy még lehet jönni. Összeverekedtek, hogy ki tud odamenni, hogy kapjon még egy kis ételt. Ennek a rottenführernek volt egy másik szórakozása is: a ruhánkra és a kabátunkra hátul ráfestett egy nagy K és L betűt, koncentrációs láger. Amikor jöttem hazafele, mindig körbeálltak, hogy mit jelent a ruhámon ez a KL betű.

Egy nap, valamikor áprilisban délután fél négy körül visszavittek minket a lágerba, aztán elindultak velünk gyalog. Valami zöldséget feldaraboltak, és annyit adtak, ami a tenyerünkbe fért, azt ettük útközben. Theresienstadt volt a cél. Az a hír járta, hogy oda gyűjtik be a lágerekből a zsidókat, és majd ott elgázosítják őket. Végül odaértünk Theresienstadtba, és ott szabadultunk május nyolcadikán.

Theresienstadt olyan kis városrészszerű volt, és azon belül volt egy kaszárnya. Minket oda vittek, mert nem kevertek azokkal, akiket Ausztriából hoztak. Azok előkelőek voltak, egész más sorsuk volt, mint nekünk, úgyhogy úgy lenézték azokat, akik kopaszon meg lágerruhában jöttek. Ott voltunk bent a kaszárnyában, amikor kiütött a tífusz is. Azt hiszem, ez már a felszabadulás után volt. Én is beteg lettem. Minden nap jött az orvos, körbejárta a szobákat, és ilyenkor ott kellett állni az ágy mellett. Aki állt az ágy mellett, ahhoz nem szólt, de aki nem tudott felkelni, azt levitték az udvarra matracostul, és onnan vitték kórházba.

Olyan beteg voltam, hogy nem tudtam megállni, nem tudtam enni. Bella erővel felállított, fogtak két oldalról, hogy kibírjam, míg az orvos bejön a szobába, hogy van-e beteg vagy nincs. Bellának nem volt semmi baja.

Amikor megtörtént a felszabadulás, akkor volt az úgynevezett szabadrablás. Senki nem maradt otthon, csak a betegek. Én nem mentem zabrálni, de Bella elment. Csak másnap jöttek haza, és hoztak egy disznót. Amikor nekem is adtak belőle, a látványától is rosszul lettem, úgyhogy elcseréltem pudingporra meg sajtra [lásd: étkezési törvények]. Boldogan vették a disznóhúst.

Júniusban még ott voltam Theresienstadtban. Nem akartam hazajönni, mert úgy érzetem, hogy nincs itthon senki. Nem igyekeztem sehova, gondoltam, ha majd lesz ilyen transzport, amelyiket Svédországba visznek, azzal elmegyek. Azt is terveztük ott négyen, hogy majd megyünk Izraelbe [Izrael Állam 1948-ban alakult meg, 1920–1948 között Palesztina brit mandátumról van szó. – A szerk.]. Amikor volt pár évvel ezelőtt ez a holokauszt-ünnepség, az előadó, Feldmayer mondta, hogy minden nemzet küldött az ott lévő emberekért, csak mi vártunk hiába, mert a magyaroktól senki nem jött, hogy segítsen hazatérni. Egyik nap ott sétáltam a parkban, és találkoztam egy debreceni orvossal, aki az édesanyját kereste, és kérdezte, hogy van-e itt debreceni. Mondtam, hogy debreceni vagyok. Kérdezte, hogy hívnak. Amikor megmondtam, akkor mondta, hogy Jóska már otthon van. Mikor meghallottam, hogy a testvérem itthon van, akkor már igyekeztem, hogy haza tudjak jönni. Jegyet kellett kérni, mert jöttek vonatok. És akkor elindultunk Bellával a vonat tetején. Mentünk egy darabig, akkor jöttek az oroszok, kifogták a mozdonyt, elvitték. És ott állt a vonat, nem tudott haladni. Akkor hoztak egy másik mozdonyt, alig mentünk, megint elvitték. Végül megérkeztünk Pozsonyba, ott kaptunk pár fillért. Arra emlékszem, hogy cseresznyét árultak, ilyen újságpapírból tekert stanicliba tettek egy marék cseresznyét. Az olyan nagy dolog volt, hogy azt vettem a pénzen. És utána megérkeztünk Pestre. Nem tudom, melyik pályaudvarra, egyáltalán nem voltam ismerős Pesten. Megérkeztünk, leszálltunk, és akkor egy nő odaszaladt hozzánk, és hozott hat zsemlét. Mind a hármunknak adott két-két zsemlét. Aztán eltűnt. Egy szót se szólt. Mentünk, mentünk, és egyszer csak, ez is egy csoda, megláttam az utcán Szuri sógorát [Szuri a bátyjának, Silber Józsefnek volt a felesége. – A szerk.]. Bellával minket elvitt a Madách utcába, és Fricike, Szuri testvére rögtön bedugott a kádba, és az összes ruhámat bedobta a szemétbe. Nem tudom, meddig voltunk nála, mert vonat nem járt, úgy volt, hogyha majd jön valami megbízható autó, akkor azzal megyünk Debrecenbe. Ők sóval meg dohánnyal foglalkoztak, azt szállítottak.

A Bethlen utcában lehetett jelentkezni, ott volt a DEGOB [Magyarországi Zsidó Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság]. Fricike felöltöztetett, a fejemre tett egy necchálót, és elmentünk a Bethlen utcába jelentkezni. Ott ült egy férfi, és azt mondta, maga ugyan nem Theresienstadtból jött. Mert olyan jól voltam felöltözve. Mondjon valamit, hogy ráismerjek, hogy tényleg ott volt. Hát, mondtam, annyit tudok mondani, hogy amikor elindult a vonat, akkor kisiklott, de nem történt semmi baj. Tényleg, mondta, és adott egy igazolványt és ezerötszáz pengőt. A következő hónapban még ezer pengőt kaptam. Az igazolványban magyar és orosz nyelven az állt, hogy: „Silber Lili (született 1923 évben Sátoraljaújhelyen) debreceni lakos részére, akit Magyarországról elhurcoltak, és a theresienstadti táborból a dicsőséges Hadsereg szabadított fel. Nevezett lakóhelyére, Debrecenbe kíván visszatérni. Kérjük a katonai és polgári hatóságokat, hogy útjában őt támogatni szíveskedjenek.”

Oda akartam adni a családnak azt az ezerötszáz pengőt, de nem fogadták el, azt mondták, költsem, amire akarom. Tudja mire költöttem? Cukrászsüteményt ettem minden nap. Nagyon le voltam fogyva, és volt ott egy jó cukrászda. Ritka jószívű család volt a sógornőmé. Akkor élt még a papája, mamája és a testvérei. Azt mondta a papája, hogy öltöztessenek fel, vegyenek meg mindent nekem, ami kell. Anyagot vettek, hogy majd Debrecenben megvarratom. Aztán még júliusban lett teherautó, nem tudom, mit szállított, és azzal hazamentünk Debrecenbe. Hajnalban értünk oda, a kapu nyitva volt, bementem Bellával az udvarra. Már világos volt, láttam, hogy nyitva van az ablak, és bemásztam. Nem volt türelmem, hogy az ajtóhoz menjek, és csengessek vagy kopogjak. Ott volt Jóska meg a sógornőm. Nagyon rendesek voltak hozzám.

Amikor már egy kicsit berendezkedtem, akkor úgy volt, hogy egyik héten ő főzött, és én takarítottam, a másik héten én főztem, és ő takarított. Bella is ott élt, de aztán még 1945-ben elment valahogy Münchenbe, ott megismerkedett a későbbi férjével, és azzal kiment Amerikába. Később, 1963-ban találkoztam vele. Négy fia volt. Amikor elbúcsúztunk, akkor mondta, hogy a négy fiút úgy fogja nevelni, ahogy apukám nevelte a fiúkat. Úgy sajnálom, hogy megszakadt a kapcsolat.

Lakott a házban egy nyomozó, akinek zsidó felesége volt, és mondta, hogyha megtalálok valamit, ami a miénk volt, akkor ő eljön velem. De nem érdekelt. Amikor az ember hazajön, és nem találja a családját, akkor nem fog ruhaneműt keresni. Nem érdekelt. A varrógépért sem mentem el a gyárba. Pedig szóltak, hogy ott van a varrógép, mindenki elhozhatja.

El akartam menni dolgozni, de Jóska és a sógornőm nem engedtek. Szuri és Jóska még a háború előtt ismerkedett meg egy esküvőn, Szatmárnémetiben. Szuri unokatestvére elvette Alter bácsikám legidősebb lányát, Margitot, vagyis az én unokatestvéremet, és ott voltunk az esküvőn. Attól kezdve kezdtek járni. Szuri igazi neve Steinmetz Sári volt. 1944-ben együtt voltunk egy hónapot Pesten, hogy találkozhasson Jóskával, aki ott volt munkaszolgálaton, mielőtt meg nem szökött. Szuri úgy úszta meg, hogy a Felvidéken, Bruszturán [Kisközség volt Máramaros vm.-ben, 1910-ben 1700 rutén és német lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.] laktak, ahol az apjának fakitermelése volt, és a ruszin munkásai elbujtatták a családot egy bunkerban. Amikor véget ért a háború, Szuri rögtön Debrecenbe jött, és összetalálkoztak Jóskával. Még 1945 őszén megesküdtek.

Még 1945-ben Fricike hívott vissza. Náluk már jóformán az egész család kivándorolt, csak ők voltak itthon, gyerekük sem volt, kért, hogy menjek föl, legyek pár hónapig náluk. Az unokatestvérem szólt, hogy van egy biztos autó, ő vezette, és jön egy orosz tiszt, aki németül is tud. Elöl ültünk hárman, és csak a kézitáskám volt nálam, a koffer hátul. Abban volt minden ruhám, fehérneműm, cipőm. Már Pestszentlőrincnél jártunk, amikor orosz katonák igazoltattak. Lezavartak minket a kocsiról, és még azt se hagyták, hogy a koffert levegyem. Onnan gyalog jöttünk be a Király utcáig. Az orosz tiszt ott maradt a kocsival.

Megint ott álltam egy szál ruhában. Fricike mondta, hogy ne búsuljak, csináltat nekem új ruhát, vesz cipőt. És tényleg mindent vett nekem. Ott voltam náluk 1946 tavaszáig, akkor hazajöttem. Ő se engedett csinálni semmit. Annyit csináltam, hogy velük szemben volt egy pék, pénteken elvittem a sóletet a pékhez, aztán érte mentem. Fricike mindig felkelt hajnalban, megfőzött, hogy egész nap velem legyen. Vitt mindenfelé meg cukrászdába, az volt a lényeg. Minden délután vett nekem egy tejszínhabos sarokházat, úgyhogy meg is lett a hatása. Amikor hazajöttem, a sógornőm majd elájult, hogy lehet egy fiatal lányt így meghizlalni. Fogyókúráztam, hogy visszanyerjem a normális súlyomat. Nagyon jól éreztem magam Fricikénél. Egész nap jöttünk-mentünk, volt baráti köre. Én akartam menni dolgozni, valami üzletbe kiszolgálni, de nem engedtek. Pedig nem meséltem nekik a lágeréletről, de amikor megérkeztem, látták, hogy nézek ki.

Aztán visszamentem Debrecenbe. Ott azt csináltam, hogy amiért sorba kellett állni, azért én mentem. Tüzelőért, utalványokért vagy tíz deka vajért. És akkor volt ez a Joint, osztottak konzerveket, ezekért mindig én mentem. Ott elég sokat kellett állni. Eltelt az idő.

Jóska eleinte próbálta az üzletet folytatni. A háború előtt megtanulta az órajavítást. Aztán alakult egy gombüzem, és őt választották meg főnöknek. Abból éltünk. Amíg a forint be nem jött [1946; lásd: a forint bevezetése], ami pénzt kapott, másnapra már nem ért semmit. Amikor megkapta az első fizetését forintban, adott nekem tíz forintot. Az nagy pénz volt. A sógornőm is kiment tíz forinttal a piacra, ezért tudott venni egy pár csirkét, zöldséget, gyümölcsöt, tojást.

1948-ig laktam velük, amíg férjhez nem mentem.

A férjemmel a strandon ismerkedtem meg [Férj neve: Vágó István. Weiszről magyarosított – lásd: névmagyarosítás – a háború után. – A szerk.]. Akkoriban jártam a strandra a barátnőimmel. Ott láttam, hogy a napozóban mindig négy-öt lány vette körül. Az ember ilyen fiúval nem foglalkozik. Nem is tudtam, hogy zsidó fiú. Azt mondták, hogy rendőrnyomozó, nem tudom, miért fogták rá. Az egyik barátnőmnek valahogy lecsúszott az ujjáról a gyűrű, és a fiúk megpróbálták megkeresni. Akkor mutatták be nekem. Attól kezdve mindig csatlakozott hozzám, de én nem akartam foglalkozni vele. Már volt udvarlóm, akit a háború előtt ismertem meg, tizenhat éves koromban, és vártam, hogy hátha hazajön. De ő csak próbált kísérgetni. Ha villamoson mentünk, ő akarta fizetni a jegyet. Én meg nem akartam engedni, azt mondtam, hogy gyalog megyek. Akkor gyalog kísért, és azt mondta, végre megismert egy rendes lányt, szeretne velem járni. Na, így kezdődött. Aztán beleestem. De még felmentem Pestre Friciékhez, hogy megpróbálok szakítani. Nem tudom, miért tartózkodtam, mert tetszett nekem, szerettem is, de féltem hozzámenni. Már annyi minden ért engem, ne kelljen nekem csalódni. Feljött utánam Pestre, hogy menjek haza, esküdjünk meg. Azt mondtam, hogy még meggondolom. Feljött még kétszer, és akkor hazajöttem. Azt mondta, hogy a szülei szemében milyen nagyot nőttem, hogy hagytam kéretni magam. 1948. áprilisban esküdtünk.

Ő úgy úszta meg a holokausztot, hogy munkaszolgálatos volt Törökbálinton. Ott megismerkedett egy keresztény lánnyal, Juditnak hívták, és az pártfogásába vette. Amikor vitték volna őket ki az országból, akkor megszökött, és bujkált. Ennek a lánynak a nagynénje apáca volt egy kolostorban itt, Pesten, és vele elintézte, hogy beviszi a kolostorba, ahol majd bujtatják. Sikerült is. A főnöknő nem tudta, hogy bevittek egy fiút. Csak hárman tudták, hogy ott van. Aztán karácsonykor felszabadult. Próbáltuk ezt a lányt megkeresni a háború után, de nem találtuk. Az apácák is eltűntek.

A férjem derecskei [Derecske – nagyközség volt Bihar vm.-ben (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság), 1891-ben 8300, 1910-ben 9300, 1920-ban 9900, az 1930-as években mintegy 10 000 főnyi lakossal. – A szerk.]. Az édesapja, Weisz József férfiszabó volt. Túlélte a háborút, mert valamilyen címen internálták. Az internálótáborból Ausztriába vitték, és onnan hazajött. Az édesanyját és a húgát, akinek ilyen járógép volt az egyik lábán, elvitték Nagyváradra, onnan pedig Auschwitzba. A kislányt rögtön elválasztották az édesanyjától, és mesélték, hogy ebbe belebetegedett. Egyikük sem jött vissza.

A férjem Debrecenben járt a kereskedelmibe, és eleinte a nagyszüleinél lakott. A nagyapjának, Kis Áronnak az állomás mellett volt kocsmája. A férjem sokat mesélt, szerette nagyon a nagyszüleit, de amikor ott lakott, olyan rendetlen volt, hogy szegény nagymama már nem győzött utána takarítani, és akkor került be az internátusba. Mesélte a nagyapjáról, hogy a nyakkendő volt a mániája. Ha jó kedve volt, mert ment az üzlet, akkor mindig vett egy nyakkendőt magának. A kereskedelmi elvégzése után a férjem, amíg el nem vitték munkaszolgálatba, Derecskén dolgozott, az apja szabóműhelyében.

Amikor a férjem visszajött Debrecenbe, először egy textilüzletben volt kiszolgáló. Ezt körülbelül 1950-ig csinálta. Akkor alakult a Medicor, ez az orvosi műszergyár Debrecenben. Az épület még rom volt, és részt vett az újjáépítésében. Először az volt a munkája, hogy fogfogókat csiszolt. Ezt a csiszolást körülbelül két évig csinálta két műszakban, és akkor kezdték felfedezni. Elküldték iskolába, előbb statisztikus volt, aztán diszpécser, fődiszpécser. Akkor még nagyon családias volt az a gyár, én is sokszor bementem, és az igazgató kérdezte, hogy én miért nem megyek oda dolgozni. Én szerettem volna, de az apósom harcolt, hogy ne menjek. Akkor már megvolt az első fiam, és azt mondta, hogy nem fogsz annyit keresni, amennyi rámenne arra, hogy valaki vigyázzon a gyerekre. Majd inkább ő segít engem, de úgy, hogy Manci néni, a második felesége ne tudja. Amikor mentem a piacra, mindig adott száz forintot. Akkor az nagy pénz volt. Ennek a Manci néninek sose volt gyereke, és azt hiszem, nem szeretett engem.

Amikor összeházasodtunk, először az állomáshoz közel, egy nagyon ócska lakásban laktunk. Nem lehetett felfűteni. Egy nagy szoba volt, egy konyha, előszoba, a fürdőszoba még le volt rombolva. Csak éppen a vécé működött. Ezt béreltük, és a házigazda olyan volt, hogy mindenbe úgy belekötött. Ha a pelenkát az udvarban kiteregettük, akkor ne így széltében, hanem hosszában, hogyha valaki bejön a kapun, akkor ne lássa a pelenkát. Pedig ők is zsidók voltak. De ettől függetlenül is lakást kellett nézni, mert télire nem lehetett egy gyerekkel ott maradni. És akkor az Arany János utcában béreltünk egy olyan lakást, aminek csak az utcai emeletes frontja maradt meg, a nagy hosszú udvar végig le volt bombázva. Amikor eladó lett a ház, az apósom megvette, emlékszem, huszonnégyezer forintért. Nekik Derecskén volt házuk, azt eladták. Így tulajdonképpen ők jöttek oda hozzánk. A mienk volt a földszinten egy háromszobás lakás, az övék meg az emeleten. Én úgy vágytam a családra, a szüleim nagyon hiányoztak, és azt hittem, hogy majd pótolja nekem, hogy együtt leszünk. Az apósom, szegény, nagyon rendes volt. Nem veszekedtünk soha, de épp ez volt a baj, azért mentem idegileg tönkre, mert sokat tűrtem. Nem bántott ő, csak mindenbe beleszólt. Amikor hazajött a férjem, akkor „Adjál Pistának ebédet”, vagy „Add neki oda az újságot”. Engem ez úgy felbosszantott, de nem szóltam egy szót se. Aztán tizennégy évig laktunk együtt.

Debrecenben főleg 1956-ig volt baráti társaságunk. A férjem unokatestvére meg Jóska volt osztálytársai. Ezek kizárólag zsidók voltak, aztán 1956-ban sokan elmentek [lásd: 1956-os forradalom; disszidálás]. A Medicorban megismerkedtem két asszonnyal, az egyik nagyon vallásos katolikus volt, a másik nem annyira, meg volt még egy harmadik is, és nagyon jóban lettünk. Különösen a legvallásosabbal, szinte testvéri viszony alakult ki köztünk. A Nagyerdőben laktak, kertes házban, és ha a férjem elutazott, akkor nyári jó időben meghívott bennünket. Ilyenkor ott voltam egész nap a gyerekekkel. Nem tudom, hogy helyesen tettem vagy nem, de ha bemutattak valakinek, akkor én mindig megmondtam, hogy zsidó vallású vagyok. Nem akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy esetleg előttem mondanak valamit, vagy később derüljön ki. Én ugye megjártam gyerekkoromban párszor, hogy lezsidóztak. Nem akartam ezt átélni. De aztán soha nem esett szó erről. Néha családilag is összejártunk, de az ritkább volt. Inkább csak az asszonyok. Ennek a barátnőmnek volt egy ismerőse, akinek a férje valami magas rangú katonatiszt volt, és nem jött vissza. Nyíregyházáról ideköltözött Debrecenbe, és angolórákat adott, abból élt. Egyszer csak mondta a barátnőm, hogy Micu néninek nagyon tetszik a fiam, szívesen tanítaná. Akkor kezdett angolul tanulni, nem tudom, hányadik elemibe járt éppen.

Közben a férjem állandóan tanult. Elvégezte a technikumot, aztán mérnöki diplomát szerzett. Fokozatosan ment felfelé, tudott üzleteket kötni, szerencséje is volt, és 1963-ban vagy 1964-ben igazgató lett. A pártba is belépett, azt hiszem, 1956 után. De lehet, hogy már előtte is párttag volt. Erről nem volt otthon szó, mert én mindig azt mondtam, hogy ne lépjen be. Azt tudom, hogy hívták, de nem tudom a dátumot. Azt biztosan tudom, hogy 1956 után belépett.

1956-ban, november negyedike után hallgattam a Szabad Európát, mert üzentek. Hát akkor mentek el Jóskáék. Ez nagy csapás volt a számomra. Sose felejtem el, este eljött, gondolom, el akart köszönni, de nem volt annyi lelkiereje, hogy elköszönjön tőlem. Kikísértem a kapuig, és sokáig néztem utána. Utána jártam akkor idegorvoshoz, de senkinek nem mondtam meg, mert azt mondták volna, hogy bolond vagyok. Nem tudtam elviselni, hogy elhagytak, mert csak ketten maradtunk a családból, és nagyon jó testvérek voltunk. Csak utólag tudtam meg, hogy például amikor bútort vett nekünk az üres lakásba, akkor kölcsönkért, és abból vett.

Amerikában Jóska előbb alkalmazott volt valahol, majd az 1960-as években saját óra- és ékszerjavító üzletet nyitott Manhattanben. Ezt csinálták az 1990-es évek közepéig, és jól megéltek belőle. Szuri bejárt az üzletbe segíteni, elsősorban gyöngyfűzéssel foglakozott. Szuri 2003-ban halt meg Izraelben, ott is van eltemetve. Az egyik unokájának az esküvőjére utaztak Jeruzsálembe, és már a hosszú repülőutat nehezen viselte. Megérkezése után a testvérénél szálltak meg, Tel-Avivban. Éjszaka rosszul lett, kórházba kellett szállítani, ahol pár napon belül meghalt.

1972-ben a férjemet felhelyezték ide, a Röntgen utcai Medicorba kereskedelmi igazgatónak. Perutól kezdve Mongóliáig, a fél világot beutazta. Németül beszélt. Mindvégig a Medicorban volt, onnan ment nyugdíjba.

1973-ban költöztünk fel Debrecenből, ebbe az óbudai lakótelepi lakásba. Debrecenben volt egy lakás, azt ott leadtuk, és a cég révén kaptuk ezt a szövetkezeti lakást. Amikor feljöttünk Pestre, azt mondta a férjem, hogy azért nem kell dicsekedni vele, hogy zsidó vagy. Ezért aztán a munkahelyen nem mondtam, amikor bemutatkoztam. De biztos tudták, mert azt hamar megtudják a kolléganők. A férjem unokatestvérének a felesége nagyon beteges volt, és ő mesélte, hogy amikor kórházba kellett mennie, bemutatkozott, és mindjárt megmondta, hogy ő zsidó. Mert olyan nem volt, hogy a kórházban ez a téma ne került volna napirendre. Szóval itt, Pesten már nem mondtam. De érdekes, amikor szegény férjemet temették, és jöttünk haza a fiúkkal, akiknek kalap volt a fejükön, a szomszédasszony, szegény már meghalt, azt mondta: „Sejtettem, hogy zsidók vagytok, mert kalap van rajtatok.” Hát január közepén, a hidegben persze hogy kalapban voltak. Ez a szomszédasszony dunapataji volt, és mivel a vőlegénye Pesten volt, még mint fiatal lány jött fel szolgálónak. Amikor helyet keresett, csak azt nézte, hogy zsidó ne legyen. De nagyon jóban voltunk.

1974-ben én is elmentem dolgozni. Ötvenegy éves voltam, a nagyobbik fiú már nem volt itthon, gondoltam, egy kis pénzt kellene keresni. A férjem találkozott valamelyik Medicor-részleg igazgatójával, és mondta, hogy szeretnék valami munkát. Én valami bedolgozásra gondoltam, amit itthon csinálhatok. De nem volt, és ilyen könyvelésfélét csináltam. Tizenhét évet dolgoztam, hatvannyolc éves koromig. Jól éreztem magam, emberek között voltam, és legalább megismertem egy kicsit az életet.

Itt, Pesten nem volt társaságunk, Néhány emberrel a gyárból kifolyólag összejöttünk. Meghívtak, mi is meghívtuk, de olyan szoros kapcsolat nem alakult ki. Én nem is nagyon értem rá, hogy külön barátnővel barátkozzak, mert a család ellátása nagyon lekötött, vásárolni, főzni, mosni, mindent egyedül. Nem volt semmi segítségem

Néha kirándultunk a Budai hegyekbe. A férjem nagyon szeretett kirándulni. Lent hagytuk a kocsit, és gyalog mentünk. Ő nem a turistautakat szerette, hanem be, a sűrűbe. Itt, Pesten eleinte jártunk színházba meg moziba. De a férjem tévét se nagyon nézett, ő csak a híreket meg a háborús filmeket szerette. Ő menni szeretett. Olvasni is keveset olvasott. Én nagyon sokat olvastam, már gyerekkoromban elolvastam a Verne könyveket meg a May Károly könyveket.

1977-ben a férjemet kihelyezték a Medicor duplingeni kereskedelmi kirendeltségéhez vezetőnek. Ez München mellett van. Négy évig voltunk kint. Én hivatalosan nem vállalhattam munkát, de segítettem a férjemnek, én csináltam a vámelszámolást. Engem sokat segített a jiddis nyelvtudásom. A gyerekek már önállóak voltak, nem jöttek. A kisebbik egyetemre járt, és mikor elvégezte az egyetemet, akkor egy évre kijött. Ott megtanult jól németül. Állást nem vállalhatott, és azt csinálta, hogy télen hósöprést vállalt házaknál, és ezért kapott pénzt. Aztán úgy megszerették bent a cégnél, hogy a könyvelő nem hivatalosan adott neki valami munkát, és kapott érte pár márkát.

Mielőtt kimentünk, volt egy Trabantunk, amit a hatvanas évek közepén vettünk. Németországban volt egy szolgálati kocsi, és amikor 1981-ben hazajöttünk, vettünk egy használt Volkswagen Passatot. Én nem vezettem, csak a férjem. Amikor a férjem nyugdíjba ment, akkor vettünk egy Marutit. A férjem mozgékony ember volt, feladott hirdetéseket, hogy ügynökséget vállal. Sok választ kapott, de én lebeszéltem, hogy télen, havas utakon, csúszós időben menjen az autóval.

Volt egy nyaralónk Miskolc-Tapolcán. Azt még a férjem édesapja vette, és oda jártunk le a gyerekekkel, amikor kisebbek voltak. Levegőváltozás. Főleg én voltam ott velük, a férjem csak akkor, amikor szabadságon volt, vagy hétvégeken. Ez egy rendes téglaépület volt, de kívül nem volt bevakolva. Aztán lassanként fejlesztettük. Két szoba, konyha, fürdőszoba, a fűtés olajkályhával. Aztán amikor szegény férjem 1996-ban meghalt, a fiúk eladták. Nem nagyon voltak oda érte.

Mindkét fiam a Miskolci Műszaki Egyetemet végezte el, és a szakmájában helyezkedett el. Mindketten megnősültek, és van egy-egy gyerekük.

A férjem nem volt vallásos, de nekem nem tiltotta. Debrecenben még jártam templomba. Messze volt a templom, de gyalog mentem. Jam Kipurkor [Jom Kipur] megvárt, de a másik utcában, hogy ne egyedül menjek a sötétben haza. Amikor volt ilyen maszkir [mázkir], kezdetben még rá tudtam beszélni, hogy menjél már el a templomba, szegény apád úgy örülne neki. Akkor elment a templomba, és amikor az apósom hazajött, megcsókolt, és megköszönte nekem, hogy rábeszéltem. De a férjem nem járt templomba, nem akarta, hogy észrevegyék a munkahelyén. Akkor, azt hiszem, ő már ilyen párttag lehetett. De nem is volt ő vallásos. Amikor kezdett udvarolni, már akkor voltak dolgok, amik nem tetszettek. Bementünk egy étterembe vacsorázni, és végignéztem, hogy ő evett. Én nem ettem semmit, mert nem volt kóser. Amíg Debrecenben laktunk, és kóser konyhát vittem, mindig mentem vágatni. De ő máshol mindent megevett. Itt, Óbudán már nem volt kóser konyha, csak ha Jóskáék hazalátogattak, akkor elmentem a Visegrádi utcai kóser hentesüzletbe. De sertéshúst soha életemben nem ettem.

Az ünnepeket családi körben csak én tartottam. A gyerekek annyiban, hogy leültek a vacsorához. Én gyújtottam gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. Mostanában, amióta a szemem rossz, nem gyújtok, mert mindig félek, nehogy valami tüzet csináljak.
 

Életrajz

Marosvásárhelyen, ha valaki megemlítette a két világháború között Mestitz Juci nevét, a város nagy része tudta, kiről van szó. Mindenkinek a kedvence volt, aki ismerte, és ez ma sincs másképp. Kedves, barátságos, de semmiképpen nem tolakodó modorával hamar megszeretteti magát. Mindig és mindenhol barátokra akad, bárhova is menjen. Nem győzi mondani, hogy valójában nem érti, miért olyan kedvesek vele mindig az emberek. Szívesen mesél a régi dolgokról, és úgy tűnt, az emlékek már nem kavarják fel nagyon. Tágas, kétszobás lakásában szívesen eltársalog a vendégekkel. Még mindig jár nyaralni külföldre szakadt barátnőivel, amúgy fiatalosan megbeszélik, hogy itt az országban hol találkoznak, és együtt töltenek pár hetet. Jól beszél és ért franciául, olaszul, angolul, németül. Memóriája kitűnő, és nagyon szeret olvasni.

Az apai nagyapáról, Mestitz Mihályról nem tudok semmi mást, csak hogy szép öregember volt. Csehországból származott, egy Raudnitz nevű helységből [Ma ezt Roudnice nad Labemnek hívják. – A szerk.], 1830-ban született. Nem tudom, minek következtében jött el, de azt hiszem, nagyon fiatalon eljött onnan. Eredetileg Meřtitz volt a neve. Ő csak annyit változtatott a nevén, hogy a cseheknél a ř betűt s-nek mondják, és úgy látszik, hogy akkor a ř betűt s-nek írta, amikor idejött. Akkor itt osztrák–magyar világ volt. Nem tudok semmit róla, hogy milyen iskolákat végzett, vagy Marosvásárhelyen kívül még hol élt. Azt tudom, hogy 1850-ben már volt bútorüzlete a volt Szentgyörgy utca sarkán [ma Revolutiei utca, a város központjában van], Mestitz Mihály és fiai volt a neve. A gyerek, ugye, sose kérdi, csak amit hall, így én nem tudok sokat erről. 1869-től parkettagyárat, gőzfűrészt és gőzmalmot működtetett.

Jó kellett legyen az anyagi helyzetük, első bútoros volt itt Erdélyben. Modern gondolkodású valaki kellett legyen a nagyapám, mert reklámozta is a bútorüzletet. Császári és királyi udvari szállítók voltak. „Legolcsóbb bútor bevásárlási forrás, Erdély[ben a] legnagyobb. Mestitz Mihály és fiai bútorgyárosok: Marosvásárhely Széchenyi tér, Kolozsvár Unió utca. Csakis kitűnő minőségű árukat hoz forgalomba és azokért a legmesszebbmenő jótállást vállal. Mennyasszonyi kelengyék rendkívüli nagy raktára, perzsa szőnyegek óriási választékban.” Ez egy 1860–1870-es hirdetés, valaki megtalálta egy könyvben, és lefénymásolta nekem. Spanyolországban is, azt hiszem, Barcelonában, Bécsben és Pesten is megnyerték az aranydíjat, szóval a legnagyobb kitüntetést az ottani bútorkiállításokon.

Amikor mi megszülettünk, már csak három ház volt a család tulajdonában, de azt mondták, hogy Mestitzéknek huszonegy háza volt Marosvásárhelyen. Én úgy képzelem, hogy valószínűleg abba fektette nagyapám a pénzét, és mikor a bútorgyárat csinálta, akkor eladta őket. Nem tudom, honnan volt annyi pénze, de azt tudom, hogy a templomban egy márványtáblán ott van ő is azok között, akik adtak adományt, amikor csinálták a templomot. Még most is ott van a névtáblája az egyik padon. Abban az időben minden zsidó vallásos volt, de nem hiszem, hogy olyan nagyon vallásos lett volna a nagyapám. Mindegyik gyereke Marosvásárhelyen született. Apuka volt a nyolc gyereke közül a legkisebb, ő is fiatal volt, amikor az apja meghalt, nemigen mesélt róla. 1909-ben, három héttel a bátyám születése előtt meghalt a nagyapám.

Az apai nagymama, Mestitz Anna [született Fischer] nagyszebeni származású. Nem tudom, hányban ment ki Budapestre, valószínűleg miután nagyapa meghalt. Volt valami betegsége, és Pesten öngyilkos lett 1915-ben, de a család mindig hallgatott erről. Azzal, hogy a nagyapám meghalt, valahogy vége is volt a jólétnek, minden nehezebb lett.

Nyolc gyerek volt a családban, sok elment máshova: az egyik fiú Pestre, a másik lány Pestre, a másik lány Brassóba, a másik fiú Kolozsvárra, s ennek hozomány, annak hozomány. Itt nem maradtak csak hárman, aztán az a nagybátyám is elment Kolozsvárra, az is kikapta a részét, mindenki kikapta a részét. Így felaprózódott a vagyon, de viszont ment tovább az üzlet. Apuka testvérei nem voltak vallásosak, egyiküknél sem volt kóser háztartás.

A legidősebb testvér Mestitz Mór volt [Marosvásárhely, 1862 – Kolozsvár, 1938]. Szép ember volt és nagyon kedves. Orvosnak indult, de amikor másodéves volt, skizofrén lett, és nem tanulhatott tovább. Aztán megnősült, Schwartz Matildot vette feleségül. De nem érintkeztek vele a szülők, azt hiszem, nem volt elég előkelő a nő. Úgy tudom, hogy valami kasszásnő volt. Itt éltek Marosvásárhelyen, a Szentgyörgy utcában volt egy szép lakásuk. Apukával mindig jól voltak, a bútorüzlet irodája ott volt az üzletben, bejárt s azt csinált, amit akart, de semmit se dolgozott. Amióta emlékszem, sose dolgozott semmit. Időnként kitört rajta a [skizofrén] bolondság. Még a Bolyai utcában laktak, amikor egyszer kiállt meztelenül az ablakba hegedülni. (Móric bácsi ragyogóan hegedült, alapító tagja volt a marosvásárhelyi Szimfonikus Zenekarnak.) Akkor egy nap fogott egy kürtöt, ment végig a házon, és tülkölt bele, szóval ilyen marhaságokat csinált. Egy nap a fejébe vette, hogy elmegy Kolozsvárra. Hát nem volt mit csinálni, kivettek neki ott egy lakást, s átköltözött a feleségével Kolozsvárra. Azt tudom, hogy mikor elmentek Kolozsvárra, annyi pénzt kapott, hogy két házat vett ott. S akkor azt üzente apukának, hogy „Nem lesz gondod a gyerekeidre, mert én rájuk hagyom”, s aztán mindent a kolozsvári zsidó hitközségre hagyott. Már évek óta ott voltak, amikor elbolondította apukát, hogy jöjjön érte, mert ő el akar jönni, mert elválik a feleségétől. Nahát, apuka felment Kolozsvárra, s a végén egyedül jött vissza, hogy mégsem akar válni. Volt egy fogadott fiuk, az asszonynak az unokaöccse, egy Fehér János nevű, akiből Mestitz Fehér János lett. Még volt egy Mestitz János ezredes nagybátyám Pesten, és a Kolozsváron élő Mestitz Ferenc nagybátyám fia is János (Jancsi) volt. A két János nevében [mint ál-Mestitz János] egy csomó szélhámosságot csinált, a család nagyon fel volt háborodva, és aztán kitagadták.

Mestitz Ferenc [Marosvásárhely, 1864 – Kolozsvár, 1923] a második testvér volt. Ő is a bútorgyár társtulajdonosa volt, ő vezette a kolozsvári fiókcéget. Az Unió utcában volt a bútorüzlet. (A Fő tértől az a széles út, ami megy a Román Operához, az volt az Unió utca.) Amikor meghalt, akkor az egyik fia, Jancsi vezette az üzletet. A Ferenc nagybátyám feleségét, Friedmann Ilonát, aki Zilahon született 1873-ban – Ilonka nénit –, ismertem, ő később, 1946-ban halt meg Kolozsváron. Nem voltak vallásosak, nem volt kóser háztartásuk. Három gyerekük volt: György, Jancsi és Bözsi. György fia, aki textilmérnök lett, elvette később a református kórház igazgató-főorvosának a lányát, Filep Sárikát, aki iparművész volt [dr. Filep Gábor nemcsak kórházi igazgató-főorvos volt, hanem 1906-tól egy ideig Kolozs vármegye tiszti főorvosa is. – A szerk.]. Egy szép nap kimentek Bécsbe, és ott kibéreltek egy panziót a legjobb helyek egyikén, a Kärtnerstrasse sarkán. Nagyszerűen ment, azt hiszem, még emeletet is húztak rá. S aztán jöttek Németországból a hitleristák, és rengeteg irodaüzletet, szállodát meg panziót becsuktak. Györgyről nem tudták, hogy zsidó, az asszony keresztyén volt, és ő is ki volt már térve. Mikor kellettek az iratok a származásról, az unokabátyám hazajött azzal a kifogással, hogy iratokat csináltat, de közben meg volt beszélve, hogy a felesége eladja titokban a panziót, s valahol találkoznak. Többé nem mentek vissza Bécsbe. Hazajöttek, kitanultak háromféle mesterséget: szakácsságot, cukrászatot, és nem tudom, még mit, és kimentek Ausztráliába, s Sydney mellett valahol nyitottak egy másik házaspárral egy disznófarmot. Aztán azt eladták, és beköltöztek Sydney-be, vettek egy házat, és nyitottak egy édességüzletet. Jancsi, a testvére a Mestitz bútorüzlet fiókját vezette Kolozsváron, amit aztán önállósítottak, és az övéké lett. Jancsinak ikergyerekei voltak. A lányok Marosvásárhelyen végeztek az orvosin, akkor még magyar világ volt, és magyar egyetem. Molter Károlyéknál laktak, ahol volt egy kiadó szoba. Az egy utcában volt velünk, úgyhogy gyakran hívtuk őket ebédelni. Ella szüleinek [Szatmári Elláról, Jancsi feleségéről van szó. – A szerk.] volt Tusnádon panziójuk. Egyszer itt volt az édesanyja, s mondta anyukának, hogy miért nem küldenek el oda, egész biztos étvágyat fogok kapni a tusnádi levegőtől. El is mentem aztán, nagyon szép, kellemes fürdőhely volt. A panzióban két keresztény barátnőmmel laktam, az egyik később az unokabátyámnak, Mestitz Albert fiának, Ernőnek a felesége lett. Bözsi, Ferenc nagybátyám lánya férjhez ment egy félzsidó származásúhoz, és ott éltek Nagyváradon. A férfi az ottani sörgyárnak volt a cégvezetője.

Mestitz János nagybátyám [Marosvásárhely, 1865 – Budapest, 1929] a Ludovika katonaiskolában [lásd: Ludovika Akadémia] tanult Budapesten, kedélyes hangulatú valaki volt. Később Kassára nevezték ki mint tiszt és városparancsnok. A „dobrotiny” nemesi előnevet később kapta, az első világháború alatt az egyik csatában [Dobrotin Kosovo tartománybeli helység, a Scheiner Júlia által említett csata valószínűleg itt zajlott, és Mestitz János vitézségéért nemesi rangot kapott. A nemesi előnevek általában az illető születési helyét jelzik  – amennyiben született nemesről van szó –, vagy a helységet, amelyhez a nemesi rang megszerzése kapcsolódik. Ezúttal valószínűleg ez a második eset állt fenn. – A szerk.]. Jani bácsi, amikor megkapta ezt a nemességet, ki akarta terjeszteni az egész családra. Apuka fel volt háborodva, hogy minek nekünk nemesség, mert hát a Mestitzéket mindenki ismeri és tiszteli. Szóval nem kellett, és ez lett a vég. Ha megvan nekünk az 1940-es években ez a cím, akkor nem lettünk volna deportálva, de hát ki tudta ezt akkor? [Lásd: mentesítések Észak-Erdélyben.] Jani bácsi feleségét Kelen Ilonának hívták, azt hiszem, zsidó nő volt, de én nem ismertem, mert nem voltam még akkor Pesten, ahol éltek. Amikor Jani bácsi nyugdíjba akart menni mint ezredes, akkor felszólították, hogyha áttér kereszténynek, akkor egy ranggal feljebb kapja a nyugdíjat. Ő erre azt mondta, hogy ha ötvenhárom csata és tizenkét nagy katonai kitüntetés nem volt elég, akkor nem tér át. S igaza volt. Én egyetlenegyszer láttam, mikor először mentem Pestre. Azt hiszem, tizenhat éves voltam, és egyedül felmentem Pestre. A Grimm Panzióban szálltam meg, az ott volt a Vigadó mellett. Apám megmondta, hogy nincs telefonja, és írjak neki egy lapot. Másnap vagy harmadnap felszólt a portás, és mondta, hogy egy fiatalember keres, és menjek ki a társalgóba. Én kimentem, és kisült, hogy Jani bácsi az. Mondta, hogy mondják azt, hogy egy fiatalember keresi. Egy bűbájos ember volt. Fel kellett öltözzek, s el kellett menjek vele az Erzsébet térre, egy kávéházszerű teraszra, ahol együtt voltak a leszerelt tisztek. Elvitt, hogy bemutasson nekik, mert ezek voltak a barátai, és együtt voltunk estig. Egész biztos, hogy egy sem volt zsidó közülük. Még abban az évben történt, hogy leugrott egy villamosról, amikor az lassított egy megállónál, leesett, eltörte a lábát vagy valamijét, és akkor szepszist kapott és meghalt. Két gyereke volt: Ella és Viktor. Viktor jóképű ember volt, egészen olyan volt, mint apuka. Pesten éltek, egy óvóhelyen voltak a háború alatt, s mikor vége volt a háborúnak, és már ki lehetett menni az utcára, kiment ő is kicsit szellőzni [levegőzni], és lelőtték a Duna-parton. A felesége osztrák volt – nem hiszem, hogy zsidó származású lett volna –, a férje halála után vissza is ment Bécsbe. Ellát, a nagybátyám lányát már jól ismertem. Sokszor voltam náluk, amikor a magyar világban [1940–1944 között] már kezdtem járni Pestre. Volt két lánya. Az apai nagyanyám, miután egyedül maradt, ott élt velük [értsd: Mestitz János családjánál] Pesten.

Fekete Józsefné Mestitz Irén nagynénémnél [Marosvásárhely, 1873 – Budapest, 1941] is voltam ebéden, Pesten. Ő 1908-ban ment Pestre, de nem tudok semmit többet róla. Fekete Józsi bácsi, a férje mérnök volt, tanár és igazgató egy szakiskolában, ami a Kemény Zsigmond utcával szemben van. Mikor felszólították, hogyha kitér, felviszik a minisztériumba, ha nem, leteszik egy még kisebb helyre, ő kitért. 1908-ban Schwartzból átmagyarosította a nevét, az államtitkár vagy egy miniszter volt a „keresztapja”. Államtitkár lett a Művelődési Minisztériumnál [Fekete Józsefről az alábbiak olvashatók a Révai Nagy Lexikonban:  „gépészmérnök, szül. 1866. Maros-Vásárhelyen. Műegyetemi tanulmányait Budapesten és Zürichben végezte s 1888. gépészmérnöki oklevelet nyert. Működését a zürichi műegyetemen mint tanársegéd kezdte meg. 1894. a marosvásárhelyi állami fa- és fémipari szakiskolához igazgatóvá nevezték ki. 1908 óta a kereskedelmi minisztériumban mint iparoktatási kir. főigazgató működik. Az országos ipari és kereskedelmi oktatási tanács előadója. Nagy munkásságot fejt ki a hazai iparoktatás szervezése terén.” – A szerk.] Érdemeket szerzett, és megkapta a ‘náznánfalvi’ nemesi címet. Volt három gyerekük: Sándor, István és László. Sándor, a legidősebb orvos lett. Az Országos Stefánia Gyerekintézetnek [a Stefánia úti Állami Gyermekgyógyintézetnek] volt az igazgatója Budapesten, és harminckét éves korában öngyilkos lett. László eltűnt valahol Brazíliában a második világháború alatt. István meghalt tizenhat-tizenhét éves korában.

Mestitz Albert [Marosvásárhely, 1867 – Marosvásárhely, 1937] vezette a bútorgyár Fő téri bútorüzletét. Ott volt egy házunk, és ők benne laktak. Elvette egy másod-unokatestvérét, Mestitz Saroltát [Raudnitz, 1865 – Marosvásárhely, 1937] Csehországból. Albert bácsi elment oda üzleti ügyben, vagy nem tudom, miért, és ott ismerte meg, és beleszeretett. Szép és édes volt a nő, hát én mindennap felszaladtam hozzájuk, úgy imádtam. De soha nem tanult meg tisztességesen magyarul. Négy gyerekük lett, két lány és két fiú: Vilma, Paula, Sándor és Ernő. Sándor, a legnagyobb fiú, velünk együtt nőtt fel. Később Temesvárra került, de amikor Marosvásárhelyen magyar világ lett, hazajött. Együtt deportáltak el vele. Valahova Varsóba került. Amikor harcok voltak, reggel ki kellett vonuljanak, s őt otthagyták egy fejsebesüléssel. Mikor este vissza tudtak jönni, fel volt ott égetve minden. Ma sem tudom, hogy odaveszett-e, vagy elvitték valahova. A másik fiú, Ernő itt volt az üzletben az apjával, s feleségül vette az egyik keresztény barátnőmet. Vilma Medgyesre ment férjhez, Grünfeld Dezsőhöz, aki egy nagyon jó ember volt [Medgyes – Nagy-Küküllő vm.-ben lévő rendezett tanácsú város, amelynek 1891-ben 6800, 1910-ben 8600 lakosa volt (45% német, 32% román és 20% magyar volt, 45% protestáns, 13% római, 21% görög katolikus, 4% izraelita), 1920-ban pedig 10 100. A trianoni békekötéssel Romániához került. – A szerk.]. Jómódú, nagyon gazdag életet folytattak. Az egyik fiú tizennégy-tizenöt éves volt, mikor kiment Izraelbe [akkor: Palesztina]. Ez akkor volt, mikor két hajón vitték a gyerekeket, s az egyik hajó elsüllyedt. [1944 augusztusában 3 hajót indítottak útnak Izrael felé: a Morina, a  Mefküre és egy Bölbül nevű hajót. A Mefkürét elsüllyesztették. – A szerk.] Szerencsére ő a másik hajón volt. Eleinte egy kibucban volt, szerette ott. Három-négy év múlva a testvére utánament, ugyanabba a kibucba. Volt még egy lánya Albert bácsinak, Paula itt élt Marosvásárhelyen. Én tőle tanultam a kozmetikát, nagyon szép kozmetikája volt. Volt egy drogériája valakivel, s mikor látta, hogy a magyarok nem kontrollálják a munkát, fent az üzletben – pár lépcsőt kellett menni –, egy kicsi szobácskában szépen folytatta a kozmetikázást. Dolgozott mint drogérista [drogista], és voltak páciensei. Férjhez ment egy románhoz, Drădeţeanu Timuhoz, aki a munkainspektorátusnak [munkaellenőrzésnek] volt később a főnöke.

Mestitz Paula [Marosvásárhely, 1868 – Brassó, 1943] [Ő tehát az apa egyik testvére. – A szerk.] férjhez ment egy Mátyás József [Brassó, 1843 – Brassó, 1918] nevű nagyon jó módú emberhez, egy gabonakereskedőhöz, aki sokkal idősebb volt, mint Paula néni. Az öreg Mátyás Mátyásnak, a nagy orvosprofesszornak volt valami unokatestvére. (Mátyás Mátyásnak szanatóriuma volt Kolozsváron, amit aztán elvettek, és akkor idejött Marosvásárhelyre, s itt volt sebész. Úgy nézett ki, mint egy rosszul sikerült borbély, nem látszott rajta, hogy igazából mi a mestersége, de tüneményesen operált.) Én nem ismertem Mátyás Józsefet, valószínű, hogy brassói volt. Volt négy gyerekük: két fiú és két lány. Az Olgi nevű lánya hozzáment egy lengyel származású amerikai milliomoshoz. Nem akart hozzámenni, de két év múlva, mikor újból jelentkezett a pasas, akkor összemelegedtek. Gyönyörű volt Olgi. Hol Berlinben, hol Amerikában éltek. Telekspekuláns volt a férfi, és volt telke New Yorkban, Miamiban és Berlinben. Tizennégy blokkháza volt Berlinben, mikor Hitler elvette tőle. Átmentek Amerikába, és a második világháború után újra Berlinben telepedtek le. Aztán elváltak. Egyetlenegyszer találkoztam velük. Vagy tíz hónapra rá, miután összeházasodtak, itthon voltak, és én éppen Brassóban voltam egy barátnőmnél. Meg voltam híva Paula nénihez ebédre – aki akkor már egyedül élt –, közben aznapra meghívta valaki őket vendégségbe. De amikor megtudta az illető, hogy ki vagyok – apámat ismerte –, akkor mondta, hogy okvetlenül hívjanak meg engem is. Elmentünk, s valami fejedelmi ebéd volt, én akkor nagyon beteg is lettem, annyit ettem.

Mestitz Ignácról [Marosvásárhely, 1870 – Marosvásárhely, 1921] nem sokat tudok. Ott lakott velünk a Dózsa Györgyben, egy udvaron, ahol több kisebb-nagyobb ház, raktár, istálló meg kocsiszín is volt, egészen az irodáig. Ignác nem volt normális, de olyan csendes típus volt, mi nem is vettünk észre semmit, aztán egyszer megtudtuk, hogy meghalt, öngyilkos lett. Olyan nyolc, kilenc éves lehettem.

Mestitz Annát nem ismertem, mert 1871-ben, amikor született, még abban az évben meghalt.

Az anyai nagyapa László Albert volt, de rendesen Löwinger volt a neve, valószínűleg asszimilálódni akart, és megmagyarosította. László nagyapa 1857-ben született Martonoson [Bács-Bodrog vm.-i nagyközség volt, 1890-ben 5700 lakossal. Trianont követően a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. – A szerk.], Magyarországon, a nagymama, Spitz Hermina Makón, ugyancsak Magyarországon. A nagymama testvéreiről tudom, hogy egy húga Szegeden egy ügyvédnek lett a felesége. Az Andrássy úton lakott egy orvos bátyja, Bernát nagybácsi, és Olaszországban, Triesztben lakott egy másik bátyja. Ez egy bankigazgató volt, és a felesége egy másik igazgatónak a lánya volt, de őket nem ismertem személyesen. Volt egy fiuk, Pali, aki a Dreyfuss cégnél volt. Járt Franciaországba, Angliába, s kiküldték mint igazgatót Indiába. Később Londonban élt hindu feleségével.

László nagyapa iskolázott volt, és nagyon jól nevelt. Ő Palotailván a fűrészgyárban volt igazgató, nem volt saját gyára [Palotailva: Maros-Torda vármegyében lévő kis falu volt a Maros folyó mentén, 1600 főnyi lakossal 1910-ben. Volt egy gőzfűrésztelepe. Trianont követően Romániához került. – A szerk.]. És fakereskedő is volt. Soha nem kérdeztem, hogy a nagymamának mi volt a végzettsége, de nagyon ügyes volt. Nem tudom, hogy nagymamáék hol ismerkedtek meg, és hogy házasodtak össze. Felváltva Szegeden és Makón élhettek, mert János, anyuka bátyja és anyuka Szegeden született, Margit, a nővére és Erzsi, a húga meg Makón. Mindegyik gyerek között volt egypár év.

László János [Szeged, 1887 – Temesvár, 1982] könyvelő volt, és könyvelt Simi bácsinak, Deutsch Sámuelnek, Margit húga férjének. Nagyon sokáig volt fogságban [az első világháborúban], a fogságban lehetett tanulni nyelveket, beszélt oroszul, németül, franciául, olaszul. A jelenet, mikor megérkezett hozzánk, még előttem van. Tudta, hogy anyuka kinek a felesége és hol lakik, de hogy a szülei hol laknak, nem tudta. Egy reggel megjött, én éppen jöttem ki a fürdőszobából, és ott ültek a gyerekszobában az asztalnál: János és még egy katona, és anyukával beszélgettek. Éppen akkor érkeztek a fogságból. Jánosék a Kossuth Lajos utcában laktak egy darabig, majd elköltöztek Aradra és aztán Temesvárra. 1921-ben megnősült. Felesége Weisz Csilla [Nagyvárad, 1895 – Temesvár, 1984] háziasszony volt. Van egy lánya, László Éva, aki 1922-ben született Marosvásárhelyen, divatrajzoló lett, 1950-ben feleségül ment Donáth Istvánhoz, egy textilmérnökhöz, aki most hol Németországban, hol Ausztráliában lakik. [László Jánosnak] van egy unokája, Ingrid, aki tehetséges hegedűs volt, és Bukarestbe íratták be konzervatóriumba. Közben 1972-ben férjhez ment egy mérnökhöz, Arden Ervinhez, kimentek Izraelbe, és ott fejezte be a zeneiskolát. Aztán elváltak, s a férfi maradt Izraelben, ő meg Amerikába ment. Ő mindig Amerikába vágyott. Először a tel-avivi, majd a New York-i filharmóniában játszott, nagyon tehetséges hegedűs volt. 1979-ben vált el az első férjétől, és 1996-ban újra férjhez ment Becker Siegfriedhez, egy német sporttanárhoz. Ingrid ma fogorvos San Franciscóban.

László Margit [Makó, 1888 – Auschwitz, 1944] Marosvásárhelyen és Szászrégenben élt. A férje Simi, Deutsch Sámuel, textilmérnök [Deutsch Sámuel textilkereskedő volt. – A szerk.] volt [Szászrégen, 1879 – Auschwitz, 1944], aki Budapesten közgazdaságtant végzett [Valószínűleg a Kereskedelmi Akadémiát végezte el, amely szintjét tekintve középfokú oktatási intézmény volt. A századforduló tájékán, amikor Deutsch Sámuel föltehetően tanult, Magyarországon még nem folyt felsőfokú kereskedelmi oktatás. Lásd: kereskedelmi iskolák. – A szerk.], a Bernády-szobor előtt, a sarokházban volt egy textilüzlete, és Szászrégenben is volt egy üzlete [Szászrégen 30 km-re van Marosvásárhelytől. – A szerk.]. A szászrégenit vezette valaki, de aztán át kellett költözzenek Szászrégenbe, mert a pasas nem volt megbízható, nagyon csúnyán becsapta őket. 1909-ben volt az esküvőjük. Két fiuk volt: László [Szászrégen, 1910 – Migdal-Haemek, 1995] és Gyula [Marosvásárhely, 1918–2003].

László Erzsébetnek [Makó, 1903 – Tel-Aviv, 1987] elég hosszú volt az életútja. Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Aradon, Temesváron, és Izraelben, Bat-Jamban. A férje Léb Henrik [Bagota (Komárom vm.), 1900 – Tel-Aviv, 1984] földbirtokos és biztosítási ügynök volt. A férfi Marosvásárhelyre jött, itt ismerték meg egymást Erzsivel. 1924-ben házasodtak össze. A lányukat Verának hívták, 1926-ban született Marosvásárhelyen. Nem nagyon voltak vallásosak. Előbb Ratosnyán laktak [Ratosnya Maros-Torda vm.-i kisközség volt, a 20. század első évtizedeiben lakosainak száma az ezer főt sem érte el. – A szerk.]. A férfi fával foglalkozott a két világháború között. Volt két vagy három mozdonyuk, ami járta az erdőt, s azzal szállították le a fát. Szóval nagyban ment az üzlet. Onnan tudom ezt, hogy voltam nyaralni náluk, mikor még Ratosnyán laktak. Egypár évig ott laktak, aztán Kolozsvárra költöztek, majd Aradra, s onnan elkerültek Temesvárra. Erzsi folyton Marosvásárhelyre akart jönni, mikor magyar világ lett [1940-ben; lásd: második bécsi döntés], és Vera nem akarta semmiképp, mert akkor nagy volt a szerelem a későbbi urával. És milyen jól tették, hogy nem jöttek, mert őket nem deportálták. Másodéves volt Vera, amikor 1947-ben összeházasodtak a férjével, egy szemésszel, Schul Adalberttel. Az apját, Henriket, Bubinak becézték, s a Vera ura is Bubi volt: egyik volt a kicsi Bubi, s a másik a nagy. A fiatalok ki akartak menni Izraelbe. Erre a szülők is kimentek Izraelbe, mert ha az egyetlen gyerekük kimegy, akkor ők is kimentek. A férfinek kint volt a nővére, és ahhoz mentek először, amíg elhelyezkedtek. Bat-Jamban laktak, az Tel-Aviv egy része a tenger mellett, gyönyörű hely. Henrik épített aztán házat, ugyancsak valahol Tel-Avivban, és ott laktak. Verának van egy lánya, Schul Aviva, aki férjhez ment ott egy nagyon rendes román emberhez, és három lányuk van. Az egyik bent akart maradni a hadseregben, a másik most katona, a rendes szolgálatát csinálja, és a harmadik olyan tizenöt-tizenhat éves.

Az anyai nagyszülők nem voltak gazdagok, de mindenük megvolt. Megvolt a négyszobás lakás, megvolt a cseléd. Ha Erzsi ment egy bálra, mindig új ruhát kapott. László nagyapa a faüzemnél volt igazgató. Apuka akkor harminckét éves volt, és elment hozzájuk látogatóba. Anyuka éppen ült a lépcsőn a húgával, és nyaltak egy lábast, amiben a torta krémjét kavarták ki. Így látta meg először apuka. Nem is vette nagyon figyelembe, aztán egyszer mind a ketten meg voltak híva valahova, és nézte apuka, hogy milyen szép lába van. Aztán elhatározta, hogy megkéri, de nem nagyon akarták adni, mert hát másfél évvel volt idősebb a nővére, Margit, hogy először az menjen férjhez. Margitot akarták adni mindenképp, de apám nem akarta. Anyuka érettségizett, és tizennyolc évesen rögtön férjhez is ment. 1908-ban házasodtak össze, szabályszerűen, rabbi adta össze őket, nagyon szép esküvőjük [lásd: házasság, esküvői szertartás] lehetett.

Mestitz Mihály, a bátyám 1909-ben született Marosvásárhelyen, öt évvel volt idősebb, mint én. A születése előtt három héttel halt meg a nagyapám, ezért is lett ő Mihály, mint a nagyapám. Áldott rossz gyerek volt egészen tizennégy-tizenöt éves koráig. Kicsi gyerek korában beteges volt, és gyakran vitték Abbáziára [lásd: fürdő- és üdülőhelyek az Osztrák–Magyar Monarchiában], mielőtt mi megszülettünk volna. Nem jött helyre, s akkor anyukának az orvos nagybátyja – aki az Andrássy úton lakott, Pesten – azt mondta, hogy diófalevélben fürdesse naponta kétszer, és nézze csak meg, hogy meg fog erősödni. És így is lett.

Mestitz Klára [Marosvásárhely, 1911–1921], a nővérem, amikor meghalt, tíz és fél éves volt. Én akkor nyolc éves kellett legyek – 1913-ban születtem –, és érdekes, hogy Klárikára abszolút nem emlékszem. Skarlátot kapott, s utána szepszist, és abban halt meg.

Mi már hárman megvoltunk a gyerekek közül, és nemsokára jött az első világháború. Apám kint volt Galíciában mint honvédszázados-kapitány. Azért volt Galíciában, Lemberg környékére küldve, mert tizenegy fűrészt tett tönkre az ellenség, és tudták, hogy neki itthon fűrészgyára van és ért hozzá. Nekem a tüdőgyulladásom után az orvos javasolta a levegőváltozást. Nem tudom, kinek az ötlete volt ez a mai szemmel is képtelen ötlet, hogy menjünk oda. Valószínűleg apuka vágyódott utánunk. Küldött egy őrmestert, akivel László nagypapa, anyuka, én, a nővérem és Misi elmentünk apukához Galíciába levegőváltozásra. Háború közben egy ilyen utat megtenni szerintem nonszensz volt. Vonattal mentünk, rengeteget kellett váltani, és emlékszem, hogy összekötötték a kezünket, hogy nehogy szétszéledjünk. De Misi akkor is elszabadította magát, és úgy elment, hogy egy perccel a vonat indulása előtt került elő. Úgy volt, hogy csak egypár hónapig maradunk, közben ott maradtunk 1916-ig. Lembergtől nyolcvan kilométerre volt apukának az állomása, egy csomó ember fölött rendelkezett, akik dolgoztak neki. Sok tiszt is volt, és építettek, meg javították a fűrészeket. Bár én nem emlékszem, de egész biztos, hogy voltak más zsidó katonák is.

Mestitz István [Marosvásárhely, 1917/8–1920] öcsémet Pityunak hívtuk. Arra emlékszem, hogy egy vasárnap délután anyukánál zsúr volt, és ültek az asztal körül, és uzsonnáztak az emberek. A vendégek hozták a gyerekeket is, s azokkal mi lent játszottunk az udvaron a hóban, nagyon jól telt. Sorba ültettük a szánkóra a gyerekeket, s mikor Pityut feltettük, ő hátrazökkent, és a feje a sapkával együtt a hóba dőlt, és azt mondta, hogy milyen finom a hó. Akárhogy ültettük fel, ő rögtön visszafeküdt, nagyon tetszett, hogy milyen jó az, mikor a fejét húzzák a hóban. Mikor felmentünk, odament anyukához, s azt mondta, hogy úgy fáj a feje. Anyuka félretolta a széket, s a gyerek odahajtotta a fejét az ölébe. Akkor kapott egy agyhártyagyulladást, és belehalt három nap múlva.

Az orvos azt mondta, hogy nem fog lelkileg helyrejönni anyuka, ha nem szül még egy gyereket. Kegyelemből, rá egy évre, miután Pityu meghalt, 1921-ben megszületett Mestitz András. Éppen az ellentéte volt Misinek olyan tekintetben, hogy jónak született. Andris mindig szót fogadott, nem csinált soha problémát semmiből. Nyugodt, szép gyerek volt. (Ilyen a fia s az unokája is.)

Mi a Dózsa György utcában laktunk egy nagyon nagy udvaron. Ott volt a fűrészgyár, s ott volt a malom is. Az utca másik oldalán nem volt csak egyetlenegy ház. A Kemény Zsigmond utcától a Poklos patakig a terület mind a mienk volt, azokból adtak aztán el később. Még ott lakott az udvaron Ignác nagybátyám is. Ő nem volt egészen normális, és még egész fiatalon, hamar öngyilkos lett. Az egyik szomszédot, aki mellettünk az emeleten egy kisebb lakásban lakott, úgy hívta az egész ház, hogy Keresztmama – azt hiszem, zsidó volt. Alattunk egy zsidó család, Diamanstein Zsuzsának a nagyszülei laktak. (Zsuzsa is ott született a házban nálunk, és még mindig itt él Marosvásárhelyen, jó barátnőm. [A Centropa vele is készített interjút. – A szerk.]) Lent keresztények laktak.

Nagyon kellemes helyen laktunk, négy szoba volt és még egy kicsi szoba is, amiből csináltak Misinek egy külön szobát, mikor már nagyobb fiú lett. A folyosó végén volt ez a kicsi debaré [lomtár] szoba, azt kiürítették, és berendezték neki. Egy ágy volt ott, egy mosdó és egy íróasztal talán. De onnan nyílt ablak a gangra, és őurasága minden este kilógott, és elment. Anyámék nem tudták. Egyszer hazajöttek hamarabb, és rájöttek, hogy nincs otthon. Én tudtam a dolgokról. Emlékszem, hogy apám visszament az utcára, és valahol az Albino tér előtt talált rá, ölelgetett egy fát, mert olyan részeg volt, hogy nem tudott továbbmenni. Nagyon megszidták. Aztán megszűnt ez az aranykorszak.

A négy szobából az egyik volt férfiszoba – nem tudom, miért hívták így. Az volt az elegánsabb szoba, ahol a vendégeket fogadták, könyvszekrény meg effélék is voltak ott, később úgy mondták volna annak a szalonnak, hogy living room. Volt egy ebédlő, volt egy nagyon nagy sarokszoba, ami a hálószoba volt, és az én zongorám is ott volt. Aztán volt a gyerekszoba, meg már volt nekünk fürdőszobánk. Misi, a bátyám rossz volt, és mindig a fürdőszobába zárták be. Nem tudott kijönni, hát kiült az ablakba, és úgy elkezdett ordítani, hogy anyám megszégyellte, és behozta. Beteges volt, és mindent ráhagytak, ezért elromlott, nagyon rossz gyermek volt. Úgy tizenöt-tizenhat éves korában kezdte az apró kis titkait rám bízni, és látta, hogy nem mondom el, így én lettem a titoktartója. Aztán egész életünkben mindig külön leveleztünk. Mert ha ő például az apámék leveléhez tette be az énnekem címzett levelet, akkor azt sose olvasták el a szüleim. Mindenben nagyon becsületes emberek voltak a szüleim.

Volt nálunk szakácsnő, szobalány és azonkívül még volt valaki, aki jött mosni, vasalni, de ő csak akkor jött, amikor kellett. Emlékszem, a két cselédlány minden délután kézimunkázott, délelőtt megcsinálták a munkát, és délután nem volt mit csináljanak. Ők nem voltak zsidók. De a malomban is volt emberünk, oda lehetett a lányokat küldeni ezért meg azért. Apukáék mindig szász lányt vettek fel szobalánynak, mert azt akarták, hogy gyakoroljuk a németet. Volt eleinte nevelőnőnk is. Nekem nagy a gyanúm, hogy lehetett valami német nevelőnőm, aki rossz vagy komisz lehetett – pedig erre sose emlékszem –, mert amikor később már nagyobb lány voltam, és beszélgettünk ilyesmiről, mindig azt mondtam, hogy három dologtól félek: a németektől, a Kossuth Lajos utcától és a ráktól. Azért mondom, hogy valaki német komisz lehetett velem, mert akkor még nem tudtuk, hogy mit tesznek velünk. Valami megérzés volt. Voltak olyan félelmek, amiket éppen úgy nem tudtam megmagyarázni soha, mint ahogy nem tudtam a németektől való félelmemet sem megmagyarázni. (Egyébként most a Kossuth Lajos utcában lakom.)

Ahol laktunk, volt egy kert, ahol fű nem nőtt soha, mert a gyerekek mindig letaposták. Az utcának az összes gyereke oda jött játszani, mert ott olyan nagy tér volt. Apám fölszereltetett a kertbe mindenféle tornaeszközt: hintától kezdve mászórúdig minden volt. De én folyton zongoráztam, ez volt a kedvenc játékom, mindent, amit hallottam, lejátszottam. Úgy hétéves koromban beíratott apuka a konzervatóriumba, ami a Kultúrpalotában volt. Még most is előttem van, hogy fogta a nyakam, s úgy mentünk, szeretett úgy menni velem. Bevitt a tanárnőhöz, aki egy szász nő volt, valamilyen Leona. Csak két évben tanított, aztán más tanított, mert ő beteg lett, tüdőrákos. (Különben tizenegy évig tanultam a konzervatóriumban.)

Ahányszor egy gyerek beteg lett nálunk, a többit elpasszolták otthonról. Ilyenkor vagy Pauláéknál, vagy Margitéknál, vagy nagymamánál laktunk. László nagyanyám szép idős asszony volt, és nagyon jó volt, mindig csak békített, nagyon szerettük mi, gyerekek. Volt egy kis unokahúgunk, az Erzsi lánya, aki úgy nevezte, hogy Mamaka, s akkor mi is így hívtuk. Nem volt ateista, de vallásos sem. Például ünnepekkor, amikor a férfiak imádkoztak az asztalnál, neki mindig dolga volt a konyhában. Pedig mind a két nagynéném és mi is vittünk magunkkal cselédet [hogy segítsenek], és neki is ott volt a cselédlánya, de úgyis dolga volt, mert sokan voltunk, és fel kellett szolgálni – mondta. Én nem emlékszem, hogy a nagymamáéknak lettek volna barátaik, mindig a gyerekeikkel és az unokáikkal voltak.

A széderestét László nagymamáéknál ültük meg, és náluk tartottunk minden ünnepet, amíg élt a nagyapa. Ott voltak a nagymama gyerekei is, egyszóval a László család. Szépek és ünnepélyesek voltak ezek az alkalmak, olyan természetes volt. A legkisebb, Andris öcsém kérdezett a [széder]vacsoránál, de nem emlékszem, hogy ki vezette. Gyönyörűen terített asztalok voltak, kalács mindig volt, de a többi ételre nem emlékszem.

Nyaralni főleg Szovátára mentünk egy baráti házaspárral, s ott két hónapig, hat hétig üdültünk. Úgy mentünk, hogy apuka csak egy-két hétig volt velünk, s azután csak hétvégén jött ki. Kivettek egy villát, ahol négy szoba volt: egy-egy a szülőknek, egy-egy a három-három gyereknek. És mindegyik vitt egy lányt. Ők az üveges verandán aludtak és főztek, úgyhogy megvolt a teljes kényelem. Volt úgy, hogy a faluban laktunk, és a folyóval szemben, a másik parton volt Mária királynénak a villája [Mária királyné Ferdinand de Hohenzollern király felesége, az angol Viktória királynő unokája volt. A háború alatt a Román Vöröskereszt nagyasszonya volt, Ferdinand 1927-ben bekövetkezett halála után a kiskorú Carol mellett uralkodó háromtagú régenstanács tagja volt. Nagy tiszteletnek örvendett a nép körében. – A szerk.]. Délelőtt eljártunk a Medve-tóra fürödni, délután ott volt a patak, akkor minden ismerős oda járt. Délelőtt is együtt voltunk, délután is. Egy évben egyszer, ősszel mindig kellett menni Borszékre. Apukának mániája volt Borszék, imádta ott [Borszék Románia egyik legnevesebb borvíz-forrás vidéke. A borvíz egyfajta ásványvíz. – A szerk.]. Volt úgy, hogy Andris hat hetes volt, és elvitt apuka Borszékre. Elég hűvös volt. Volt úgy, hogy be kellett állítani kályhát a szobába. Mi nem szerettük Borszéket, mert nem lehetett fürödni [se tó, se folyó nem volt], de ott volt a szüleink barátainak a villája, s jól eljátszottuk az időt. Aztán később már ugye, az ember saját maga választotta a helyet, hogy hova ment. Akkor is jártam ki mindig Szovátára. Volt egy barátnőméknek, a Mátyáséknak, a Medve-tóval szemben egy egyemeletes villája. Ez egy nagy magyar villa volt, s mindig oda mentem lakni. Ragaszkodtam ahhoz, hogy fizessek. Nagyon kellemes volt. Később lebontották, és építettek oda egy szállodát.

Amikor még Erdély Monarchia volt, de később [1920-tól; lásd: trianoni békeszerződés], amikor Románia lett, akkor sem politizált a család. Soha nem hallottam azt, hogy apuka valamelyik párthoz tartozott volna. Különben apuka mindenben benne volt, nem volt olyan bank, ahol ne lett volna igazgatósági tag, iskola, aminek ne lett volna alelnöke vagy elnöke [Feltehetően nem iskoláról, hanem iskolaszékről van szó. – A szerk.], mindenben részt vett, és ha lehetett, mindenben segített. Ő beltag volt a fűrészmalomnál, a bútorgyárnál, a parkettagyárnál, de minden közös volt a Mestitzékkel. Azt tudom, hogy például anyuka a heti pénzt mindig a bútorüzletben kellett felvegye Albert bácsinál. A nagybátyám is és apuka is felvett bizonyos összeget, valószínű, hogy fizetésként. Jó volt a viszony a testvérek között, de azért inkább apámon múlott sok minden, mert ő egy nagyon jó természetű, áldott jó ember volt. Nagyon szép ember volt, kedves és udvarias, általában szerették. Érettségije volt, de továbbtanulásra nem nagyon ambicionálták, mert be kellett állnia a családi vállalkozásba. Nem hiszem, hogy járt volna héderbe, de az ünnepeket mindig megtartotta, úgy, ahogy elő volt írva. Olyankor mentek mindketten anyukával a neológ templomba. Ünnepkor nem lehetett lovas kocsin menni, mindig gyalog mentek. Nem voltunk ortodoxok, szombaton is dolgozott apuka, otthon nem volt kóser háztartás sem [lásd: szombati munkavégzés tilalma; étkezési törvények].

Az 1920-as évek elején háromszor felgyújtották a bútorgyárat a Dózsa György utcában, emlékszem, hogy még gyerekek voltunk. Akkor kezdtek szervezkedni a munkások. Abban az időben ez volt az első ipari vállalat Marosvásárhelyen, és valószínűleg nem utolsó szempont volt az, hogy zsidóé volt. Ott voltunk László nagymamánál, és onnan láttuk, hogy a kétlovas kocsi vágtat a sarkon, és nagyon izgatott minket, hogy miért. (Volt nekünk fekete és sárga színű lakkos lovas kocsink, volt két lovunk, autónk és teherautónk.) És akkor egyszer csak láttuk, hogy apuka és anyuka sietve elmennek a kocsival, s aztán hallottuk a szirénázást. Akkor égett le a gyár először. A baj az volt, hogy miután másodszor is felgyújtották, akkor még nem járt le az az idő, hogy be lehessen biztosítani harmadszor is, s akkor harmadszorra is felgyújtották, és leégett minden. Nem kaptak a biztosítótól semmit. Hogy egy munkás vagy ki gyújtotta fel, azt nem tudtuk meg soha.

Anyuka teljesen elvesztette a fejét, az öcsém, András akkor még karon ülő baba volt. Anyuka hazarohant, levetette az elegáns kabátját, a kalapját, vette az ékszerdobozt és a karjára Andris öcsémet, és futott ki a házból, hogy vigye Margit nénihez, a nővéréhez vagy a nagymamához – nem tudom pontosan, hogy hova. Útközben majdnem az összes ékszerek kiestek, mögötte egy irodakisasszony, ahogy kiestek, ő szedte fel anyukának. Anyuka ment, hogy a kocsival a gyerekeket mentse, mert nemcsak a gyár gyulladt ki, hanem az udvaron lévő más épületek is. A házra ügyelt a személyzet, már amennyire tudtak ügyelni, és ott voltak a tűzoltók. De akkor le volt teljesen apadva a Poklos patak [ami Marosvásárhely északkeleti részén folyik át, bele a Marosba], és nem volt víz. Az egész fiatalság ment segíteni. Akkor mi eladtuk a nagy lakást és az ottani dolgokat.

Szemben a Griviţa utcában építkeztek, egy vendéglős épített ott egy házat, és elment apukához, hogy hallotta, hogy keres lakást, és amennyiben hajlandó lenne odaköltözni az ő házába, úgy húzza fel a falakat, ahogy apuka akarja. Beleegyezett. A rákövetkező évben befejezték, s odaköltöztünk. De nem sokáig laktunk ott, mert átvételkor úgy tűnt, hogy jól ki van száradva a fal, de mégsem volt. Mi, gyerekek minden betegséget megkaptunk. András a bárányhimlőt, majd a kanyarót, én tőle a kanyarót. Apámék már két gyereket vesztettek el, érthető, hogy nagyon féltettek. Akkor a Köteles utcába költöztünk.

Minden, ami könyv volt, elolvastuk, és nagyon sokat olvastunk, apuka meg anyuka is. Először is megvolt az összes német és magyar klasszikus, gót betűkkel, díszkötésben [A gót betű a középkorban kialakított, sajátos, német, hegyes betűtípus. Gutenberg ezt használta első nyomtatványaihoz. A német nyelvterületen a 20. század közepéig rendszeresen használták. – A szerk.]. Mi főként magyarul olvastunk, a nagy magyar írókat. Mindig megbeszéltük, hogy most ezt olvasom vagy azt. Apuka olyan ember volt, akivel mindent meg lehetett beszélni. Nagyon okos, intelligens valaki volt. Vettek folyóiratokat is, biztos valami újságot is járattak, de arra nem emlékszem. Kimondottan vallási könyvet nem olvastunk. Az imakönyvek megvoltak, mert kellett, és az ünnepeket szigorúan megtartották.

Nem volt szabad olvasni romantikus könyveket, Beniczkynét meg ilyenszerűket. „Beniczkyné Bé pont Lenke”, úgy hívtuk, mert volt egy B és pont utána [Beniczkyné Bajza Lenke (1839–1905) – kora népszerű írónője volt, aki műveiben főleg a főúri és polgári szalonok világával foglalkozott. – A szerk.]. Amiket nem akarták, hogy olvassuk, azok mindig a könyvszekrény hátsó soraiba voltak téve. Este nem mentem ki, hanem inkább olvastam. A gyerekszobában csak nagy villany volt, és úgy olvastam azokat a könyveket, hogy előhalásztam, amiket nekünk nem volt szabad, és mikor jöttek haza a szülők – nagy kapualj volt –, hallottam, és mire bejöttek, addigra el is oltottam a lámpát. Megvártam, míg elcsendesednek, lefeküdnek, s utána leszálltam az ágyról, kinyitottam a kályha ajtaját, ami ott volt a szobámban, ott lefeküdtem hasra, s ott olvastam.

László nagyapa már 1926-ban meghalt, azután nagymama a lányához, Margitékhoz költözött. Ők a katolikus gimnáziummal szemben laktak, ami most Unirea líceum. Kábé tizenöt-tizenhat éves lehettem, tehát 1928 körül lehetett, mikor nekünk is lett rádiónk [Az elsők között lehettek, akiknek rádiójuk volt. Európában úgy nagyjából 1925–1926 körül indult meg a külső hangszóróval rendelkező készülékekkel a rádiózás. – A szerk.]. Kolozsvárról jött egy mérnök, aki felszerelte. A rádión „lovagolt” az egész család állandóan. László nagymamám, aki egy nagyon értelmes valaki volt, ő is éjjel-nappal a rádiót hallgatta. Mindig mindent tudott.

Apáméknak rengeteg zsidó barátjuk volt, és szerveztek nagy, hatvan-hetven személyes estélyeket, hol az egyik, hol a másik barátjánál, amiket otthon tartottak. Akkoriban nagyok voltak a lakások. Nem emlékszem, miket csináltak ilyenkor, vagy mi hol voltunk ezalatt. A vacsoránál biztos ott voltunk. Anyuka a zsidó klubba járt, ahova, azt hiszem, férfiak is mehettek. Minden héten egy bizonyos napon anyuka ment oda römizni, de kártyáztak is és beszélgettek. Apuka nem oda járt, mert már évekkel azelőtt megszokta, hogy a magyar kaszinóba járt. Jött a munkából estefelé, s egyenesen a kaszinóba ment. Ott kártyáztak, olvastak, beszélgettek. Nyáron a kaszinó átköltözött a tornakertbe, egy kicsit odébb, mint ahol most van a régi szülészet. Az egy nagyon kellemes teraszos hely volt, az ember délután vagy estefelé ment oda. Volt ott egy épület is, amit kivett bérbe egy tánctanár házaspár, akik Kolozsvárról jöttek, és ott vettünk táncórákat tőlük. Én vittem magammal Diamanstein Zsuzsának a nagybátyját, aki velünk egy házban lakott, s azt hiszem, a bátyám is járt táncolni. Később bankettek is voltak ott.

Ősszel kezdődtek a bálozások, minden szombaton a Kultúrpalota nagytermében állt a bál. Úgy volt, hogy volt egy előadás a színpadon, utána el volt tolva a terem szélére az összes szék, és lehetett táncolni. Nagyon sokat szerepeltem és nagyon sok helyen. Volt zsidó bál, polgári bál, Bethlen Kata-bál. Volt Kiss József-est, akkor díszmagyarban kellett megjelenni [A reformkorban, az 1830-as években az európai divat és a történelmi magyar viselet elemeinek fölhasználásával tervezett díszöltözék, melyet hivatalos politikai ünnepségek, bál, bankett stb. alkalmával viseltek. A női ruha a következőkből állt: szűk selyem- vagy bársonyderék, buggyos ujjú, csipke- vagy tülldíszítésű fehér ing, nyakkivágást szegélyező fodor, bő, esetleg uszályos szoknya, ráncolt kötény, kabát helyett bársonymente, stilizált magyaros sújtásokkal, a fejen párta vagy főkötő hosszú fátyollal. A férfi öltözék fekete stilizált magyaros sújtásokkal és vitézkötéssel díszített ruha volt, melyhez nem a szokványos nyakkendő, hanem a sajátos csokorra kötött, ún. Bocskai nyakkendő tartozott. – A szerk.]. Kiss József költő volt, de én azóta se hallottam soha a nevét [Kiss József zsidó származású asszimilált költő, 1843–1921, aki zsidó témákkal is foglalkozott műveiben. Az általa szerkesztett folyóirat, „A Hét” nagy hatással volt a későbbi „Nyugat” folyóiratra. – A szerk.]. Mikor voltam a Kiss József-esten, akkor már nagyobbacska lány voltam, egypár táncot táncolhattam én is, aztán a szolgálóval hazavitettek szépen. A szülők ott maradtak, ameddig kedvük volt. Volt Maros-bál a Maros vendéglőben, apukáék oda okvetlenül kellett menjenek. Bármilyen korosztály mehetett abba a bálba. Mikor már nagyleány voltam, és megkezdődött az egyetem, voltak diákok, akik zenéléssel kerestek pénzt, összeálltak, s zenekaruk volt. Például volt a kolozsvári Young Boy Band, abban mind úri fiúk játszottak. A Fő téren, ahol a kommunizmus ideje alatt a Pitik mozi volt, az a két világháború között a zsidó mozi volt. Mindenki így ismerte, hogy zsidó mozi, valószínű, mert egy zsidóé volt [Tulajdonképpen a Zsidó Kultúrházról van itt szó, ami a volt Progres mozi épülete volt (mellette a volt Pitik gyermekmozi), a mai Tipografiei, Nyomda utcában. 1928-ban épült a zsidó hitközség támogatásával művelődési célokra. Számos ünnepély, irodalmi, hitközségi összejövetel színhelye volt. Színpadán előadást tartott a iaşi-i és a vilnai jiddis színház is. Az épületben az 1930-as évektől filmszínház is működött, 1994-ig, amikor biliárdteremmé alakították át (Marosvásárhelyi Útikalauz, Impress), 2000. – A szerk.]. Estélyeket is rendeztek ott, voltak előadások: énekeltek, szavaltak, előadtak. A zsidó moziban mindenféle filmet vetítettek, nagyon gyakran jártunk oda. Volt úgy, hogy egy vasárnap például untuk magunkat, nem volt semmi programunk, és mind a két mozit megnéztük aznap: azt is, ami a zsidó moziban ment, s átmentünk a Bolyai utcába, a Transilvánia moziba, s ott is megnéztünk egy filmet. A két világháború között négy vagy öt mozi volt Marosvásárhelyen.

Mi, fiatalok nem ültünk be sehova, de anyámék – mikor nem voltak meghíva valahová, vagy minálunk nem volt vendég – beültek egy kávéházba, s kávét, fagylaltot, süteményt vettek. De a lényeg az volt, hogy kint ültek a levegőn, s szólt a zene. Két kávéház volt, az egyik a New York. Mindeniknek volt egy kinti terasza, és hol az egyik helyen szólt a zene, s mikor elhallgatott, megszólalt a másik helyen a zene. Közben pedig ültek az emberek a padokon, vagy sétáltak, randiztak, flörtöltek.

A Maros-gátnál volt egy kis víkendházunk. Apuka már nézte, hogy milyen idő van, hogy lehessen menni ki a gáthoz – meg volt bolondulva a helyért, nagyon szeretett oda járni. Nem főztünk ott, csak vittünk ki készételeket. Kamránk is volt, vágtak egy nyílást a házban, és ott volt a földben. Ebbe a lehajtható részbe lehetett az ételes tálakat tenni. A víkendház teteje egy szobányival továbbnyúlt, ahol már nem a ház fala, hanem oszlopok tartották. Alatta ebédeltünk, tehát teljes kényelemben voltunk. Volt két csónakunk, egy volt apáméknak, amit úgy hívtunk, hogy Döc-döc, mert apuka úgy hívta mindig anyukát, mikor állapotos volt. Volt az öcsémnek egy szkiffje, olyan egyszemélyes és kormányzós, hosszú keskeny csónak. Akkor nagyon jól éltünk. Mellettünk volt Ernő unokabátyámnak egy háza, egy cirkuszkocsi, amit átalakított, de a formáján nem változtatott, csak berendezte.

Én csak az első és második elemit jártam zsidó iskolában. Ide csak zsidók jártak, volt hébertanítás és vallásóra A harmadikat, negyediket a református iskolában jártam, és aztán az Unirea leánygimnáziumba adtak, román iskolába. Ott csináltam négy évet. Az Unirea nagyszerű iskola volt, remek volt az igazgató, és remekül igazgatta az iskolát. Azután volt egy ismerősünk, aki járt a Francia Intézetbe, a L’Archéba [Egy Franciaországból származó nő román férfihoz ment feleségül, Marosvásárhelyen telepedett le és alapított egy francia intézetet. – A szerk.], és apámék mindenképp akarták, hogy menjek oda. Én eleinte nagyon sírtam, nem akartam az istennek sem, mert az Unireában megvoltak a barátnőim, de aztán nagyon megszerettem az Intézetet is. Volt egy tanárnő, mademoiselle Breton, a másikra nem emlékszem, hogy hívták. Mindent franciául tanultunk, csak a német nyelvet tanultuk még. Azt hiszem, három román tanuló is volt, kereskedők gyerekei, a többi főként magyar és zsidó volt. A második év végén lejött a francia konzul Bukarestből, és két kitüntetést adott, az egyik az enyém volt.

Misi mindig orvos akart lenni. A Bolyai középiskolába járt, és volt két barátja, akikkel elemitől érettségiig egy padban ültek. Mind a három orvos akart lenni. Igen ám, de nem lehetett, mert apukának kellett valaki, aki majd egyszer átvegye a helyét. Ráadásul megbuktak az érettségin románból, huszonnyolcan voltak az osztályban, és huszonheten buktak. Tizenkilenc éves volt, mikor elküldte apuka Pestre egy évre, hogy tegye le az érettségit, mert a nagybátyám, Fekete József, aki államtitkár volt, épp érettségi biztos is volt abban az évben. Aztán egy évig Münchenben és egy évig Aradon volt egy bútorüzletben vagy -gyárban, nem is tudom. Huszonegy éves korában került ide vissza az üzletbe Ernőhöz, a nagybátyámhoz, s akkor azt mondta, hogy ő ezt nem csinálja egy életen keresztül: várja a vevőt, s akkor bepakolnak (akkoriban nem egy darab bútort adtak el, hanem két-három szobára való bútort). Misi mindenképpen orvos akart lenni, és huszonhárom éves volt már, mire apám végre beleegyezett, mikor látta, hogy nem fog beletörődni. De neki akkor magyar érettségije volt, s azzal nem lehetett román egyetemre menni. Volt itt egy fiú, aki volt már Olaszországban, s mesélt dolgokat. Akkor Misi elment Olaszországba. Öt év alatt lerakta a hat évet, de húzta az időt vagy nyolc évig, mondta, hogy a kórházban kell csinálni ezt meg azt, mert közben beleszeretett a sógornőmbe, aki akkor érettségizett.

Clara Malettinek hívják a sógornőmet, ő katolikus. Egy Bologna melletti kisvárosban volt patikus az apja, jómódú ember volt. Misi minden héten bérelt autót, s lement oda. Mondta apukának, hogy megszeretett egy lányt, és hogy elveszi. Apuka azt mondta, nem baj, ha nem zsidó [lásd: vegyes házasság], hogyha rendes családból való és rendes lány, kifogása ellene nincs, de jöjjön haza és érvényesítse a diplomáját, s aztán visszamegy. 1938-ban házasodtak össze Bolognában.

1939-ben Misi és Clara ideköltöztek Olaszországból Marosvásárhelyre. Mi pedig előzőleg elköltöztünk a Bolyai sarokkal szemben egy házba, a Csíki házba, az emeletre. Mivel az egy tágasabb lakás volt, így ők is odaköltözhettek. Akkor anyuka leküldött, és az egész társaságnak [a családnak] hozatott dögöt és hozzá valami italt. Sütöttek a Fő téren disznópecsenyét, amit úgy hívtak, hogy dög, ez volt az általános neve. Jobb nem kellett. Marosvásárhelyen a Fő tér vásártér volt. Ott volt a piac az 1930-as években. Csütörtökön biztos volt piac, és más napokon is volt. Nagyon sok minden volt, színes volt, és olyan természetes volt, hogy ott a vásár. Megvolt mindenkinek az ismerős kofánéja, és ott vásárolt általában. Mindenfélét árultak: csizmát, kézműves dolgokat, élelmiszert, szív alakú mézeskalácsot. Egy bizonyos órára minden elpucolódott, és ezért tiszta volt Marosvásárhely. Ahol most van a Divatház, ott volt egy átjáróutca. Aztán lehelyezték a vásárt a városháza mögé. Akkor még nem volt így beépítve a Fő tér, csak sima aszfalt és padok voltak. Minden este ment az ember korzózni a Fő térre, mindenki tudta, hogy hány órakor ki hol áll. Én is tudtam, hogy hol van kokettálni való, hol állnak azok a fiúk, akik nekem tetszenek. Az egész családdal sétáltunk.

Misi kezdett tanulni, és feljárt vizsgázni Kolozsvárra. Már csak három vizsgája volt, amikor jött a magyar világ [1940], és úgy elköltöztették az egyetemet, hogy fogalmunk se volt, hogy hol van. Nyolc hónap telt el, amíg megtudtuk, hogy az egész egyetemet Nagyszebenbe tették át. Szeben már Románia volt, s akkor lement oda, és folytatta a vizsgáit. Miután kész lett, beállt Marosvásárhelyen a szanatóriumban sebésznek, Czakó volt a tulajdonos. Akkor még nem volt klinika Marosvásárhelyen.

Andris, az öcsém remek jegyeket hozott haza az iskolából, de tulajdonképpen soha tanulni nem láttuk. Úgy látszik, figyelt, és felfogta mindjárt ott, az iskolában. Elvégezte a gimnáziumot, majd a kereskedelmi iskolába járt. A román kereskedelmi iskolában Andrisnak az osztályfőnökét Romulus Platonnak hívták, román ember volt. A diákok mind tudták, hogy nekem udvarol a tanár. Ő volt a Rómeó s én a Júlia – így csúfoltak. Mindig lesték, mikor Andris felelt, hogy vajon milyen jegyet kap, ezért aztán sose mert neki rendes jegyet adni a tanárja. Tizennyolc éves korában, mikor leérettségizett, apuka meghalt. Andris előzőleg felvételizett az orvosira, s hogy biztosra sikerüljön, románul felvételizett. Akik magyarul felvételiztek, azokat mind átengedték, ő meg románul felvételizett, őt nem engedték át. Akkor ő kellett vezesse az üzletet, mert nem volt más, a bátyám nem volt itthon. A bútorgyárunk már nem létezett akkor (megszűnt, amikor harmadszor is leégett), de Nagyszalontán s még nem tudom, hol, volt gyár, ami dolgozott nekünk, onnan hozták a bútorokat.

Tavasszal, még a román világban, volt egy rendelet, hogy bárki bárhol tanult, muszáj egy bizonyos vizsgát Bukarestben letegyen ahhoz, hogy nyithasson vállalkozást. S akkor el kellett menjek Bukarestbe vizsgázni. 1940 tavaszán nyitottam a Fő téren egy kozmetikát, és ősszel már bejöttek a magyarok. Egy kétemeletes házban volt a földszinten a kozmetika. Nagyon szép és tágas volt a hely, vajszínű volt a bútor, a vázák, a hamutartó és a függönyök pedig méregzöld. A bútort direkt csináltattuk, már nem emlékszem, hogy hol. Nagyon-nagyon ízléses, szép volt. Három ablak volt, de nem az utcára néztek, hanem egy gangra. Valaki mondta, hogy ő akar az első páciens lenni. Egyik nap a Fő téren láttam, s odamentem, s mondom, ha érdekel, ekkor és ekkor nyitom ki a kozmetikám. Másnap, mikor ebéd után felmentem, hogy kinyissam a kozmetikát, már állt egy ismeretlen vidéki fiatal pár a gangon, s várt. Nem tudták, hogy ők az elsők, később mondtam meg nekik. Ki volt téve a nevem, látták a kapun, hogy Mestitz Juci kozmetikus, és vártak. Kilenctől egyig és négytől hétig dolgoztam, de soha nem sikerült befejezni pontos órára, mindig többet maradtam. Nagyon sok volt a kliens. Persze a zsidók is szívesen jártak hozzám, de jött román, magyar és szász is, nem volt semmi különbség.

Az utca felől egy biztosító volt, s nagyon jóban voltunk a biztosító fiával, Gyurkával. Ő nem dolgozott ott, az apjáé volt a biztosítótársaság. Amikor vonultak be a magyar katonák, hívott az öreg, hogy jöjjünk, mert onnan nagyon jól lehet látni. Páran mentünk, a bátyám is éppen ott volt. Egyszer csak csengetnek az előszobában, és három magyarországi pasas és egy marosvásárhelyi asszony áll ott díszmagyarban. Akartak beszélni a tulajdonossal. Hát jött Farkas bácsi, a biztosítós, aki ugyancsak zsidó volt. Kérdik, hogy „Zsidók vannak-e itt?”. Mondja, hogy „Vannak, miért?”. Mondja a nő: „Nem szabad az ablakhoz menjenek, nem szabad kinézzenek.” Erre Farkas bácsi kitört, hogy ez az ő irodája, és annak engedi meg, hogy kinézzen az ablakon, akinek akarja. Nagyon odamondott a pasasnak. A nőnek, aki jó ismerősünk volt, nagyon kellemetlen volt. Biztos mondták, hogy jöjjön fel ezzel a pasassal, és nem volt mit tennie. Keresztény nő volt, de közben az ura zsidó származású volt, aki meghalt, és a lánya kint van Izraelben. Ez az első megnyilvánulás, ami történt, egy pofon volt nekünk. Persze továbbra is kinéztünk, s láttuk Horthyt, és láttuk a feleségét, de már elment a kedvünk az egésztől. Közben az apukám kapott egy meghívót hivatalosan a várostól, hogy jelenjen meg a tribünön sötét ruhában, Bocskai nyakkendőben és háborús kitüntetésekkel mint vendég, mint Marosvásárhely egyik közismert embere. Apuka is és mi is természetesnek vettük ezt, és apuka persze elment oda. Ő a tribünön volt ezalatt, nem tudta, hogy a zsidóknak nem szabad nézni. (A deportáláskor, mikor Farkas bácsi és Gyurka Mengele elé értek, akkor Gyurka azt mondta németül: „Szeretném, hogyha az édesapámmal mehetnék, hogy vigyázzak rá, mert nem egészséges.” „Szívesen, örömmel, tessék!” – s elgázosították mind a kettőt.)

Sándor [Mestitz Albert fia] hazajött Temesvárról, amikor Marosvásárhelyen magyar világ lett. Az első világháborúban a székely hadosztálynak volt a főhadnagya, s huszonkét évig nálunk volt eldugva az egyik kredenc ládájába a székely hadosztály zászlaja. Viszont mikor 1940-ben bejöttek ide a magyarok, az első nap mindenki kitette a magyar zászlót. Akkor előhalászták a zászlót – azt hiszem, még a hadsereg jelvénye is rajta volt –, s kitették a bútorüzletre. Akkor valami huligánok azt mondták: „Né, a zsidó milyen kopott zászlót tett ki” – lerántották, s eltűnt a zászló, nem kérdezte senki, hogy az milyen zászló. Ilyesmik történtek, amik ugye fájtak az embernek.

Egyformán jóban voltunk a román, magyar, német szomszédokkal. Mielőtt bejöttek a magyarok, volt egy román barátnőm, őt inkább sajnáltam és segítettem. Ott dolgozott a fináncoknál, s mindig panaszkodott, hogy milyen nehéz, mikor egy délután kétszer is vissza kell mennie a munkahelyére az állomástól, ahol lakott. Mondtam, hogy olyankor jöjjön fel, és ebédeljen nálunk. Adtam neki ruhát, harisnyát, táskát, cipőt, szóval nem voltam rossz hozzá. Mikor már tudtuk, hogy bejönnek a magyarok – nem emlékszem, honnan tudtuk, de ez már a levegőben volt –, mentem el a virágóránál, s jött szembe Tulica. Mondom neki: „Tulica, mi van veled? Napok óta nem is láttalak.” Azt mondja: „Csomagolok, megyek el.” Mondom: „Miért mész el? Itt vannak a szüleid, a testvéreid, itt van az állásod.” „Mert nem akarok kisebbség lenni.” Mondom: „Tulica, hát mi is kisebbség voltunk mostanáig, és ezután is az lesz mindenki, aki itt marad. Nem lett semmi baja senkinek attól, hogy kisebbség, most se lesz. Miért akarsz te elmenni?” Erre ő: „E altceva, cu voi jidani!” [Nektek, zsidrákoknak más a helyzetetek] – mondta a szemembe azok után. De nem úgy mondta, hogy evreii [zsidók], hanem „voi jidani” [ti, zsidrákok (románul)], olyan megvetően. Mondtam: „Ai dreptate” [igazad van] –  megfordultam, s otthagytam. Soha többet nem hívtam. Ő elment Medgyesre, és aztán később hallottam, férjhez ment, a hetedik hónapban volt, mikor meghalt a gyereke és ő is.

Apám nagyon szerette a magyar kaszinót, és mindig ment oda. Egyszer, már a magyar világban [A „magyar világban” itt alighanem arra utal, hogy Magyarországon ekkor már érvényben volt az első és a második zsidótörvény. Scheiner Júlia apja ugyanis a magyarok észak-erdélyi bevonulása után 3 héttel halt meg. – A szerk.] mikor be akart menni, akkor éppen jött ki egy ismerőse, az egyik törzstag, és mondta, hogy voltak benn valami magyarországiak, és fel voltak háborodva, hogy zsidók is járnak oda, és hogy hogy engedik meg. Erre apuka megfordult, és nem ment be. Úgy látszik, hogy híre terjedt, mert két vagy három nap múlva jött egy bizottság megkérni apukát, hogy menjen, és hogy hát miért nem megy, és hogy ne is adjon rá, hogy mit beszélnek. Apuka nem ment. Őt nagyon izgatta ez az „apróság”. Előzőleg, egy nap ment haza, és anyukának ki volt sírva a szeme. Addig faggatta, míg anyuka elmondta, hogy volt valaki, két megbízott nálunk, hogy mutassa meg, milyen készletei vannak (mert ugye, a zsidók mindent összevásárolnak és „felgyűjtenek” dolgokat), muszáj volt megmutatni nekik. A hang, ahogy beszéltek, s ahogy viselkedtek, anyuka nem volt szokva az ilyesmihez. Apuka nagyon felháborodott. Ilyen apróságok voltak akkor még csak, 1940-ben.

1940-ben, három héttel azután, hogy a magyarok bejöttek, apuka egyik este rosszul lett, és anyuka áthívta a szomszédban lakó orvost. Az azt mondta, hogy meg kell vizsgálni az EKG-val. Akkor az egész városban nem volt EKG, csak egy privát (nem zsidó) orvosnak, Hankónak. Mikor mi este jöttünk haza a sógornőmmel a moziból, nekünk is mondta anyuka, hogy rosszul lett, de apuka akkor ült és olvasott. Este tíz-tizenegy órakor, mikor a kórházból hazajött a bátyám, nemsokára apuka kapott egy görcsöt, egy szívinfarktust és meghalt. Mivel apuka volt a malomszövetség elnöke, s meghalt, összeálltak a malmosok, s mondták, hogy ne kelljen elmennie Andrisnak Szegedre vizsgázni, levizsgáztatták itt, Marosvásárhelyen, s adtak neki engedélyt, hogy ő működtethesse tovább a malmot. Egy szekér minden nap körbement a városon, és minden reggel összeszedte az emberektől a búzás zsákokat. Tudták már, hogy jönnek Mestitzéktől, odaadták a zsákot a búzával, amire rá volt írva, hogy kié. Nem is jutott eszünkbe, hogy valaki csalhat. Vitték a malomba, megőrölték, és mikor kész volt, mentek érte s elvették. Emlékszem, Andris mikor úgy volt, segített, ő is ment párszor elszállítani a zsákokkal a búzát.

Az 1940-es évek előtt, ha bementél egy üzletbe, és magyarul kérdeztél, mindenki tudott magyarul. Marosvásárhelyen nem volt sem a németek, sem a románok, sem a magyarok, sem a zsidók között soha ellentét. 1940 után kezdődtek az olyan apró dolgok, amik meg kellett volna mutassák azt, hogy mi vár ránk. Például bementünk a Transilvánia szállodába, ahol volt egy nyilvános telefon, mert a barátnőm telefonálni akart, hogy este jöjjenek fel hozzám még páran. Jött egy magyarországi pasas, egy pillanatig sem várt, hanem kinyitotta a fülkét, és azt mondta: „Elég volt már a zsidó dumából, menjen ki!” El lehet képzelni, hogy mit jelentett az ilyesmi. Akkor kimentünk, és elmondtuk az egyik barátunknak, akiről közhiedelem volt, hogy a világ leggyávább embere. Ő fogta magát, odament, és felelősségre vonta a pasast. Spéter Gézának hívták a barátunkat. Ugyanez a férfi, Géza, a vonaton, mikor vitték Auschwitzba, az ablakon felfeszítette a drótot, és kiugrott, mikor hajnalban látta, hogy sehol senki. Kiugrott, és ahogy elhúzott a vonat, a mező másik oldalán tele volt munkásokkal a hely. Köztük volt egy szabadságos csendőr. A többiek mind kérlelték, hogy „hagyd már békén ezt a szerencsétlen embert”, de ő azt mondta, hogy ha szabadságon van, ő akkor is csendőr, s elfogta, bevitte, megverték a talpát, s telefonált az állomásra, és megállították a vonatot, és visszatették rá. Ugyanő, kint a haláltáborban is, mikor kiválasztották őket, hogy majd elviszik a krematóriumba, akkor is felfeszített egy drótot, megszökött, és megmenekült. Marosvásárhelyen elvett egy keresztény nőt, Bucheld Évát, akitől aztán elvált. Ismét elvett valami pesti nőt, aztán attól is elvált, és akkor találkozott egy pesti újságírónővel, aki azt hiszem, rajzolt is, remek kis teremtés volt. Kimentek együtt Izraelbe.

Andrist 1942-ben beidézték munkaszolgálatra, behívták Máramarosszigetre. Ott volt egy család, ahova küldhettünk Andrisnak csomagot vagy levelet. A munkaszolgálatos fiúk jártak oda a családhoz, és elvették a dolgokat, amiket küldtünk. És Andris is, ha küldött levelet nekünk, a családnak adta át, és ők adták fel postán, tehát létezett egy ilyen lehetőség, hogy tartsuk a kapcsolatot. Onnan Mauthausenbe, majd Günskirchenbe vitték, koncentrációs táborba.

1943-ban éppen Budapesten voltam – minden évben voltam többször –, és akkor hallottam először, hogy szállítják le a zsidókat a vonatról. Arra nem is gondoltam, hogy én is úgy járnék, de gondoltam, azért jöjjek haza. A határ előtt bejöttek a csendőrök, és kérték az igazolványokat. Az embernek volt akkor vásárlási igazolványa, ilyen igazolvány, olyan igazolvány. Mondja, hogy minden rendben van, s elteszi az útlevelem. Mondom: „Miért teszi el az útlevelem?” „Azért, mert maga le fog szállni, ott majd megkapja az útlevelét.” Mondom: „Miért szálljak le, mikor minden rendben van?” Akkor már dühös voltam. Azt mondja: „Honnan tudjam én, hogy maga tényleg az, akit itt ír?” Mondom: „Hát ha nem hiszi, láttam, hogy a másik kupéban ül egy városi tanácsos Marosvásárhelyről, akivel apuka jól volt, átmegyek és áthívom.” Hát átmentem, és mondom neki: „Marci bácsi, tessék átjönni, mert komiszkodnak, le akarnak szállítani.” Az addig-addig húzta az időt, hogy kibújt alóla, nem akart jönni. Erre azt mondtam, köszönöm nagyon szépen, és otthagytam. Láttam, hogy mire megy ki a játék, ő nem volt zsidó, és nem akarta magát beleártani. Visszamentem, és nem volt mit csinálni, leszálltam. Egy hosszú-hosszú vonat volt, és nyolcan voltunk zsidók rajta, akiket leszállítottak. Emlékszem, egyvalaki ült az asztalfőn, és lassan nézegette az útleveleket. Mondom: „Az istenért, nézze meg hamarább, hát elmegy a vonatunk!” Azt mondja: „Az már most megy” – és tényleg elindult a vonat. Fel voltam háborodva, mert fárasztó volt az út. Kérdem: „A legközelebbi mikor megy?” „Holnap ilyenkor” – mondta a pasas. Akkor kimentem, és kezdtem gondolkozni, hogy ezek után nem megyek tovább vonattal, hanem lemegyek Nagyváradra [mivel ott van a határhoz közel], mert ott az unokatestvérem, Bözsike, Ferenc nagybátyámnak a lánya. Gondoltam, elmegyek egy szállodába, és aztán elmegyek hozzá, s két-három nap múlva megyek csak haza. Azt hittem, hogy addig megszűnik ez a dolog.

Nagyváradon elmentem a szállodába, kivettem egy szobát. Mikor rendbe hoztam magam, lejöttem, és elmentem a cukrászdába, ahol tudtam, hogy egy banktisztviselő barátom ott van minden nap. Gondoltam, ebben az időben egész biztos, hogy ott van, akartam tőle tanácsot kérni, valakivel meg akartam beszélni a történteket. Nagyon ki voltam borulva. Pont a szállodával átellenben volt a cukrászda. Bemegyek, s amíg vártam, hogy megkérdezzék, mit akarok rendelni, kinézek a teraszra. Pont előttem ült Kovács Pali, akit kerestem, ő egy zsidó fiú volt. Kimegyek, odamegyek az asztalához. Meglepődött: „Hogy kerül ide, Juci?” Mondom: „Kényszerleszállás.” Azt mondja: „Hogyhogy? Valami repülőről?” Mondom: „Nem repülőről, vonatról…”

Közben jött egy másik ismerősöm – keresztény volt –, akivel előzőleg együtt voltunk egy banketten, s azután mind [sokszor] írt nekem, de én nem válaszoltam, mert nem volt az én stílusom. Úgy láttam, benne van ezekben az ügyekben, és elmondtam neki is, mi történt. És azt mondta: „Juci, drága, én most írok magának egy névjegyet, s ha valahol valami kellemetlensége van, mutassa meg, s mindjárt rendben lesz.” Ebből láttam, hogy neki szava van. Még egy kicsit velünk maradt, aztán elment. Én megkértem Palit, hogy kísérjen el az unokatestvéremékhez. Elmentem oda, nagy szeretettel fogadtak, meghívtak, és még két vagy három napig ott maradtam. Akkor csomag nélkül, csak egy kisebb utazótáskával felültem a vonatra. A kofferomat postán küldtük el. Arra gondoltam, hogyha még valami ilyesmi történik, ne kelljen cipekedjek. Annyi volt a detektív az állomáson, jöttek-mentek, és figyelték az embereket. Én nagy nyugodtan úgy csináltam, mintha nem akarnék vonatra szállni, mintha csak úgy olvasnék, és oda se figyeltem. Bejött a vonat, vártam pár percig, s csak az utolsó percekben szálltam fel, s eljöttem Marosvásárhelyre. Nem volt kellemetlenségem aztán, és megjött a kofferom is, és minden benne volt, de ez egy olyan rossz momentum volt, amit nem lehet elfelejteni.

1944-ben, amikor már a csillag rajtunk volt [lásd: sárga csillag Magyarországon], nem mentem senkihez. Nem szívesen mentem az utcán, csak munkába és haza. A Szentgyörgy utcában (mindjárt ott az elején, ahol nemrég még a Maros néptáncegyüttes székhelye volt), a Református iskolában volt egy hathetes vöröskeresztes tanfolyam, amit egy orvos vezetett. Anyukának az volt a kívánsága, hogy én járjak, hogy sosem lehet tudni, tudjam ezt is. Megtanították az embert, mint egy ápolónőt. A Sáros utcán mentem le, mentem az iskolába, és találkoztam egy ismerősömmel, Bucher Évával. Kérdi: „Hová mész?” Mondom: „Megyek le a református iskolába, a tanfolyamra.” „Jövök veled, elkísérlek.” Mondom: „Nagyon szépen kérlek, Éva, ne gyere velem, itt van ez a csillag rajtam, nem akarok senkinek sem kellemetlenséget.” Keresztény volt, de az apja félig zsidó volt talán. Azt mondja: „De megyek!” Karon fogott, és úgy jött velem. Ezt nem felejtettem el neki.

Volt egy Metz nevű doktor, és azt mondja Misinek, a bátyámnak: „Én nem tudom elképzelni, hogy lesz például az, hogy találkozom veled, és nem tudom, hogy hogy köszönjek, hogy mit csináljak. Mindent előírnak. A legnagyobb bajban vagyok, nem tudom, hogy köszönjek.” Azt mondta Misi: „Tudod, mit? Ne köszönj egyáltalán!” – s otthagyta. Akkor az embereknek az önérzete nagyon meg volt sértve. Akkor már nem járt össze senki zsidó, még egymással sem.

Én 1944. május másodikán délután még a kozmetikában dolgoztam, és tudtam, hogy délután a zsidótanácsnál lesznek a németek vagy a magyarok, s akkor mondják ki, hogy mit kell betartani, s mit nem. S akkor azt mondták, hogy este kilenctől nem szabad kimenni. Én akkor egyenesen felmentem a szanatóriumba a bátyámhoz, s megmondtam neki. Hazamentem, s anyuka nem volt otthon, és emlékszem, hogy az asztalon ki volt téve két nagy skatulya, amibe a bátyám mindenféle orvosságot betett, amit ő kapott a gyáraktól. Pár nappal azelőtt a zsidó betegeket kirakták a kórházból, s az egyik épülő templomból csináltak kórházat. Akkor megkérték az embereket, hogy adakozzanak, ha tudnak egy ágyat, ágyneműt, egy szekrényt, orvosságot, akármit adni, ami kell a kórháznak. Ott voltak a betegek, és nem volt semmi. Misi összeszedte az orvosságait és odakészítette, ha jönnek érte, tudják elvinni. Én akkor kiraktam egyesével azokat az orvosságokat, és néztem, hogy mi volna, ha bevenne belőlük az ember, hogy ne tudjon már ezekről a dolgokról semmit. De nem ismertem ki magam az orvosságok között, mert nem nagyon szedtem. Hazajött anyuka, elmondtam neki a határozatokat, s mondtam, hogy én nem akarom ezt végigcsinálni, ki tudja, még mi minden lesz. Arra nem is gondoltunk, ami tényleg történt. Mondom: „Én meg akarok halni, és azt akarom, hogy együtt haljunk meg.” Azt mondta anyuka: „Nem, szívem, nem csináljuk, mert én Andrást még látni akarom.” Nem látta újra.

Május harmadikán jött egy szekér a másik sarokra, ott összeszedték a zsidókat. Volt ott egy család, s kérdezték tőlük, hogy nincs-e a közelben még zsidó. S mondták, de, van itt a másik házban. Csak mi ketten voltunk otthon anyukával. Mikor lejöttünk, akkor a földszinti ajtóban ott állt Csíki Annus néni, a Csíki Boldizsár nagyanyja, és sírt. A nyakamba esett, és azután az anyuka nyakába, és csókolt minket jobból-balról. Erre a csendőr rászólt, hogy „Na, ha olyan nagyon sajnálja őket, maga is jöhet!”. És aztán elmentünk azzal a szekérrel mi is. Mikor jött utánunk a kocsi, ami minket kellett volna elvigyen, mondták, hogy már elvittek, s ez nyugodtan megmaradhatott volna hazugságnak is. Nyugodtan elbújhattunk volna. Csíki néni el is bújtatott volna minden további nélkül, ha mi úgy akarjuk.

Nálunk az volt a szerencse a szerencsétlenségben, hogy a bátyám itthon maradt. Misit nem tartóztatták le, mert aki 1940 előtt házasodott kereszténnyel, és méghozzá volt gyereke is, azt nem deportálták [lásd: mentesítések Észak-Erdélyben]. Egyszer, mikor a sógornőm a kislányával, Annával a tornakertben vagy valahol volt, hogy játsszon és levegőzzön, bementek hozzájuk. A cseléd nem akarta beengedni, hát bementek erőszakkal. Hiába mondta, hogy ez egy „kivételezett ház”, és nincs joguk, ők összeszedtek vagy négy kis szőnyeget és elmentek. Üthettük bottal a nyomukat, de sose néztünk utána, hogy ki volt. Amikor apuka meghalt, anyuka ragaszkodott ahhoz, hogy Misiék egy házban lakjanak velünk, s költözzenek fel az emeletre. Később tudtam meg, hogy a csendőr erőszakoskodott, hogy a bátyámék is menjenek, üljenek fel a szekérre. Nem tudott [vagy nem akart] olvasni, mert a bátyám odatett minden papírt elé, hogy nézze meg, hogy neki nem kell elmennie. A bátyám nem akart menni, erősködött, nem volt egy gyenge valaki, meg ott volt a felesége és a gyereke. A végén beleegyezett a csendőr. A bátyám tíz napig, két hétig el volt bújtatva, Csíki néniék bújtatták.

Minket anyukával kivittek a téglagyárba. Első éjjel a szabad ég alatt aludtunk. Tele volt a téglagyár. Az egyik jobban sírt és jajgatott, mint a másik. Mindenki otthagyta a megszokott életét. Azt hittük, hogy a legrosszabb esetben egy magyarországi táborba visznek. A legrosszabb álmunkban sem gondoltunk olyasmire, ami tényleg megtörtént… Semmit sem tudtunk… Semmit se csináltunk… Jobb volt nem gondolkozni… Élelem volt, de nem nagyon emlékszem, hogy mit ettünk, vagy hogy volt-e kedvünk egyáltalán enni. Már kezdtük úgy venni a dolgot, mint egy unalmas kirándulást, mint egy nemszeretem helyzetet. Egyszer csak kezdték bevinni az embereket a csendőrőrsre, és addig verték, míg kiverték belőlük, hogy hagytak-e valahol valami értéket. Volt velük egy ékszerész, aki mondta, hogy tudja, hogy ennek eladott ezt meg azt. Aki már bent volt, és akit vertek, arra mondta, hogy csak üssék, mert tudja, hogy vett ékszereket. (A háború után az illetőt le is tartóztatták, aztán kiment valahová külföldre.) Egy hónapra rá, június másodikán elvittek. Mi voltunk a második transzport, az első pár nappal azelőtt ment el.

Kivittek minket gyalog a marosvásárhelyi állomásra. Cipeltük a csomagokat, egy hátizsáknyit, amennyit engedtek, mert megmondták, hogy ebből ennyit, abból annyit lehet csak vinni. Hajtottak, hogy gyorsan, gyorsan, mert rettenetesen sürgős volt nekik. Mikor mentünk, az unokabátyám, Sándor, a Mestitz Albert fia, szerzett egy rudat, és rátette anyuka csomagját, és úgy vitték ketten, mert anyuka nem bírta. Bevagoníroztak egy marhavagonba, ahol hetvenkét ember volt. Négy napot, négy éjszakát utaztunk. Nem lehetett kimenni a vagonból, nem adtak be vizet, nem adtak be semmit. Néha egy-egy állomáson kinyitották az ajtót valamiért, de mindjárt be is csukták. Elég keserű volt maga az út: ülni ott a földön, mert hát a földön kuporogtunk.

Auschwitzban egy csomó borzalom fogadott. Először is lengyel férfiak szálltak fel csíkos ruhában a vagonokba, akik már ott dolgoztak, s ahol láttak gyereket, gyorsan odaszóltak az anyának, hogy menjenek külön a gyerektől. Ők már ugye tudták, hogy miért. Mi még nem tudtuk, és nem volt olyan anya, aki hajlandó volt elválni a gyerekétől. Előzőleg szóltak, hogy mindenki írja fel a hátizsákjára a nevét, hogy megkaphassuk aztán. Megvizsgálták a dolgokat, s akkor leszállítottak. Ma se tudom, hogy kerültem le abból a magas kocsiból. Rögtön ötös sorokba állítottak. Mikor elindult az ötös sor – a tisztek álltak Mengelével, az orvossal –, aki gyengébbnek, öregebbnek tűnt, azt félreállította Mengele balra [Csak feltételezés, hogy éppen Mengele szelektálta az embereket. – A szerk.]. Nekünk azt mondták, hogy az időseket és a gyerekeket autóval viszik a fürdőbe, mi gyalog megyünk. Még örvendtem, hogy anyámnak nem kell vinni a csomagját. Mikor anyuka odament, Mengele látta, hogy volt egy kis daganat a nyakán, amit nemegyszer meg akart anyuka operáltatni az öreg Mátyás Mátyással Kolozsváron. (De az orvos azt mondta: „Nem operálom, Ilonka, szívem, mert az csak szépséghiba, és egy nőnél sose lehet tudni, hogy a mirigyek mikor mit csinálnak.” És tényleg, anyukának semmi baja nem volt, csak annyi, hogy volt hőemelkedése tőle.) Egyszer csak azt veszem észre, hogy anyuka a barátnőm édesanyjával és egy hétéves kisfiúval, aki a mi sátrunkban volt a téglagyárban, távolodik el. Még csak nem is tudtunk elbúcsúzni. És akkor kérdeztem az egyik katonát, hogy hová viszik őket. Azt mondja, hogy őket autóval viszik a fürdőbe. Az egész rendszerük hazugságra volt épülve, mert ha nekünk akkor azt mondják, hogy „elvisszük őket és többet nem látjátok”, akkor egy csomó hisztizést kapnak. Így pedig mindenki örült. És akkor anyukáékat elvitték, minket meg elvittek a fürdőbe. Hát mind vártuk, hogy hol látjuk őket, de se akkor, se később nem láttuk.

Hét és fél hónapot voltam Auschwitzban. Elég vékony, csinos fehérnép voltam, és úgy látszik, nem voltam elég vékony, hogy krematóriumba vigyenek, de nem voltam elég erős se, hogy esetleg elvigyenek egy gyárba dolgozni. Egy idő után az egyik marosvásárhelyi nőt, nem tudom, kik, betették a Waschenraumba – ahol mosdottak az emberek, vagyis kellett volna mosakodjanak –, s engem is felvettek vele. Vagy másfél hónapig ott voltam a mosdónál. Vagy négyszázötven hely volt mosakodni, hosszú vályú volt, fölötte csap, s szép tiszta volt, pirosak voltak a téglák. Minden áldott nap felnyaltuk, hogy gyönyörű legyen, és soha nem szabadott senkit beengedni mosakodni, nehogy egy csepp víz a földre menjen, mert ha jönnek a németek, és meglátják, vége a világnak. Úgyhogy mi csak takarítottuk, s aztán mikor már egy kicsi csend lett, a főnökünk, aki minket felvett, ő sem volt ott a közelben, akkor megtehettük, hogy megmosakodunk.

Sok marosvásárhelyi zsidót Auschwitzban ismertem meg. Ott hallottam, hogy emlegették az apámat, s mondtam, hogy meghalt. „De mégis, mi lett?’ – kérdezték. Mondom: „Ha meghalt, akkor már nem mindegy?” „Volt két fiútestvére, és mi a foglalkozásuk?” – kérdezték tovább. Mondtam, hogy az egyik mészáros, a másik molnár. A bátyám, Misi sebész volt, s Andris megszerezte az engedélyt, hogy örökölhesse és vezesse a malmot. Egy gyáros, egy orvos vagy egy bankigazgató kellett legyen egy úri családban minden időben. És akkor mondtam volna azt, hogy apám tényleg gyáros volt, az egyik testvérem sebész, a másik meg malomtulajdonos?

Élelem vagy volt, vagy nem volt, az ember úgy evett, ahogy lehetett. Volt úgy, hogy hoztak ételt, de én nem jutottam hozzá. Vagy ha hozzájutottam volna, nem volt, amibe tegyem. Nem volt egy tányérom, nem volt egy kanalam, nem volt semmim. Az, akinek volt egy csészéje, az inkább elment háromszor-négyszer, mint hogy egyszer is kölcsönadja valakinek a sajátját. Az emberek egyáltalán nem voltak jók, mindenki az életéért küzdött. Aztán hozzájutottam egy kanálhoz, nem emlékszem, hogyan, aztán később lett egy csészém is. Mikor hozták a meleg kávét – mondanom sem kell, hogy milyen kávé volt –, nem lehetett hozzáférni a nagy edényhez, amiben hozták, olyan tömeg állt körülötte.

Egy nap valami történt a torkommal, a hangszalagjaimmal, alig tudtam beszélni. Másnap vagy harmadnap hallottuk, hogy az orvosnő a láger utcáján – mert ugye, miért ne az utcán – rendel. Odamentem és kérdeztem, mi segítene nekem. Jóindulatúan azt mondta, hogy okvetlenül minél több meleget kell egyek, mert különben elvesztem a beszélőképességemet egy életre. Gondolkoztam, hogy hol kapok én meleget, mikor úgy verekednek a kávéért, hogy nem lehet odajutni. Eszembe jutott, hogy volt ott egy lány, akit még otthon Marosvásárhelyen tanítottam kozmetikára, és nem is kellett érte fizessen, és tőle biztos fogok kapni, mert ő nagyobb ételadagot kap (valami pozíciója volt a foglyok között). Odamentem hozzá, és kértem, adjon nekem, mert azt mondta az orvosnő, meleget kell ennem. „Jaj, hát ma én is olyan keveset kaptam – mondta, s már meg akartam fordulni, mikor azt mondja –, de azért várjál, mert adok.” S akkor adott a csészémbe félig, neki egy kannával volt. Többet nem is mentem hozzá, és nem is mentem senkihez. Aztán elmúlt, és nem lett semmi bajom.

Abszolút nem féltünk a szelektálástól. Azt mondták (a szóbeszédben), hogy az ételbe tesznek valami nyugtatót, de mi azt gondoltuk, hogy mese, és nem hittük. De nem hittünk el mást se. Semmi rosszat nem akartunk elhinni addig, amíg be nem bizonyosodott, hogy tényleg úgy van. Később egy pesti barátnőmtől, aki a konyhán dolgozott, megtudtam, hogy valami port főztek az ételbe, mert annyi nő, hogy ne hisztizzen, az lehetetlen lett volna nyugtató nélkül. A németek ezt is kikalkulálták, mint ahogy mindent [Nyugtató adagolására (brómozásra) semmilyen konkrét bizonyíték nincs, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. De valószínű, hogy nem is volt szükség a brómra: a kevés ennivaló, a verés, a hideg vagy éppen a forróság, a kevés alvás, a szörnyű munka stb. nagyon gyorsan kiszívta a foglyok erejét, megtörte az ellenállásukat. – A szerk.]. Minden ki volt számítva, elő volt készítve, és tudták, hogy fognak reagálni az emberek.

Egy hétig kitettek utcát seperni. Emlékszem, ahogy sepertem, s az utcán álltak a vezetőnők és egymással beszélgettek, persze rám se bagóztak. Örült az ember, ha nem vették észre, mert ha igen, akkor örökké csak baj és büntetés lett belőle. S akkor eszembe jutott, hogy pár évvel azelőtt, mikor ültünk Budapesten a Margitszigeten egy főmérnök udvarlómmal, a közelben sepert egy férfi, szedte fel a faleveleket, és mi nem is figyeltünk rá, nem is törődtünk vele. Hát úgy volt ez a jelenet is, csak éppen fordítva. Ez egy apró semmiség, de megmaradt az emlékezetemben.

Aztán valami fonatokat kellett csináljunk műanyagból  meg szövetekből [Ez a műanyag lényegében pótanyag (Ersatz) lehetett, nem olyan műanyag, mint amiről napjainkban van szó, nem valami „modern” dolog. – A szerk.]. Úgy kellett fonni, hogy nagyon erősek legyenek. Mikor megvolt, akkor jött két szép nagy marha német, s próbálták feszíteni, hogy elég erős-e. Tudtam volna én olyat csinálni, hogy ők ne tudják szétszaggatni!? Szerencsére, hozzám nem jöttek, de volt, akinél elszakadt a fonat, s levetkőztették, és pucéran kirakták órákig állni a januári hidegben ott, a kapuban.

Egy idő után, a vége felé, odatettek valami francia nőkhöz, szintén valamit fonni. Hallottam, hogy ezek franciául beszélnek, de nem értek semmit. Fél nap múlva kértem franciául az ollót. Rám néz az egyik, s azt mondja: „Hát te beszélsz franciául?” Mondom: „Én azt hittem, hogy beszélek, de amióta titeket hallak, megállapítottam, hogy nem tudok franciául.” Eszembe jutott, hogy apuka mindig ugratott engem, mikor jöttem haza nyelvórákról, hogy „Beszélj a Mádámmal, használd a nyelveket, amit tanulsz, mert ki tudja, hogy akad-e még ember a világon, aki megérti amit mondasz”. Ezek a franciák elkezdtek nevetni, mert kisült, hogy mindenki – ki ahonnan jött – a saját argóját beszélte. Elkezdtünk beszélgetni franciául, s nagyon jól belejöttem.

Auschwitzból Birkenauba vittek. Ott sok-sok fabarakk volt. Valamikor lovakat tarthattak ott, mert a vaskarikák még ott voltak a falban. A barakkban, hosszan, volt egy fűtőtest, de soha nem volt fűtve, a legnagyobb télben sem. Egyáltalán nem volt meleg, és nem volt mivel takarózni.

Január tizennyolcadika után Ravensbrückbe vittek, ez legalább nem volt megsemmisítő tábor. Ravensbrückről egy orvosnő komiszsága jut az eszembe. Úgy érkeztem meg, hogy előzőleg ellopták a cipőmet, és kaptam valahonnan egy facipőt, ami sokkal nagyobb volt, mint a lábam, s azt valami ronggyal kibéleltem. A fagyban, hideg időben abban a nyitott cipőben jártam, és teljesen felsebezte a lábamat, csupa száraz seb volt rajta. Amikor megérkeztünk, boldogan hallottam, hogy muszáj mosakodni, és hogy van orvosnő, s lehet menni vizsgálatra. Lemostam jól a lábamat, s bementem az orvosnőhöz, hogy adjon valamit, ami hamarabb gyógyítja a sebet. Azt mondta, hogy ez nem seb a lábamon, hanem piszok. Fogott egy csipeszt, azzal megfogta a seb szélét, és lerántotta, úgyhogy a tiszta nyers hús maradt ott. Ravensbrückben nem csináltunk semmit azon kívül, hogy tetűt kerestünk a ruháinkon. Csak vagy négy hétig voltam ott. Arra is emlékszem, hogy négyen aludtunk egy ágyban – elképzelhető, hogy milyen „kövérek” voltunk, ha négyen elfértünk. Mellettem egy lengyel lány feküdt, s olyan szegényes volt a ruhám, hogy megsajnált, és mielőtt útnak indítottak volna megint, adott nekem egy pulóvert. Nekem nem volt addig tetűm.

Ezután Malchow-ba vittek, ami egy kisebb helység volt, nem messze tőle volt egy láger, ahová minket tettek. Amikor mentünk, a sok vigyorgó, nagyokat röhögő helybeli német ott állt az ablakban, és szórakoztak rajtunk, hogy minket visznek. Ahogy mi kinéztünk, szórakozhattak is. Átvittek a városkán, és aztán kimentünk az útra. Akik fogadtak minket a lágerben, megnézettek mindenkit, van-e tetűje. Kisült, hogy van tetűm. A pulóverben, amit a lengyel lánytól kaptam, volt tetű. És akkor félreállítottak mindenkit, akin találtak, de nem vittek semmilyen fürdőbe, hanem betettek egy barakkba egy csomó tetves közé. De sokkal rendesebb, emberibb volt a hangulat. Ez jut eszembe Malchow-ról. Amikor hoztak el onnan, akkor már a helybelieket is érintette a háború kimenete, már voltak üres házak, s aki ott volt, az is lehorgadt orral meg rosszkedvűen nézett minket. Akkor már nem volt meg a diadalmámor.

Útnak indítottak minket Magdeburg felé, de nem tudtuk, mi a végső állomás. Hat napig voltunk étel nélkül. Magdeburgban megállt a vonat, és átadtak egy levelet a nőnek, aki minket vitt. Abban valószínűleg az állt, hogy vissza kell vonulni, mert akkor már szorult a kapca, jöttek az amerikaiak és az oroszok. Emlékszem, az állomást már bombázták. Körülbelül száz méterre lehettünk az állomástól, és olyan gyönyörű volt [a fényjáték], hogyha csak nézni kellett volna… Nagyon szép volt a látvány, csak mi éppen mozdulni sem tudtunk, olyan szorosan ültünk a vagonban. Még a kezünket se tudtuk felemelni. Otthagytak minket, azt hiszem, azért, mert azt hitték, akkor nem fog az ellenség bombázni. Amikor elmúlt a bombázás, nemsokára elindult a vonat, és azután mentük egy csomót. Aztán leszállítottak és mentünk gyalog.

Útközben megharapta egy kutya a lábamat, és nem nagyon bírtam menni, meg fáradt is voltam. Egy jobb érzésű katona feltétetett a szekérre, ami az ő csomagjaikat vitte. Amikor megérkeztünk egy mezőhöz, ami körül volt kerítve kerítéssel, és még kapu is volt, akkor letettek a szekérből az első ott álldogáló csoporthoz. Azok addig gyalog mentek. Elkezdték mondani, hogy miért mentem oda, menjek el. Akkor csatlakoztam egy budapesti anyához, aki a lányával volt. Amikor tovább kellett menni, felszólítottak minket, hogy aki úgy érzi, hogy nem tud menni, az maradjon ott, mert jön egy teherautó, felveszik, s elviszik nem tudom, hová. A mesét már ismertük, de én ott akartam maradni, mert nagyon fájt a lábam. Azt akartam, hogy legyen már vége az egésznek. Ez az anya a lányával nem engedte. „Jössz! Karon fogsz engem, és el tudsz menni éppen úgy, mint mi.” Karon fogtam és úgy mentünk, de lassanként nehezemre esett a járás. Egyszer szólt a lány, hogy „Juci, ne húzza anyukát, menjünk egy vonalban”. Mikor aztán megint mondta a lány, akkor mondtam, hogy én most hátramaradok. Rájöttem, hogy úgy fogom csinálni, hogy szép lassan hátramaradok, és aztán mikor a menet végére érek, akkor már nem lesz ott senki. Amikor a végére értem, direkt összeestem, de odajött két német katona, és mondták németül, hogy „Los, weiter machen! Tovább csinálni!” – mindig ez volt az ő mottójuk. Nem akartam felkelni, de egy idő után felkeltem, mert felpiszkáltak. Mentem egypár lépést, és mondtam, hogy nem megyek tovább, lőjenek – egész biztos azért nem lőttek le, mert mondtam. És azért nem, mert tulajdonképpen már tudták, hogy a végén vannak az egész cirkusznak, a háborúnak. A következő faluban (nem tudom a nevét, hogy hívták) a katonák leadtak a polgármesternek. Aznap éjjel kint aludtam a polgármester házánál, a küszöbön. Másnap elvitt a falu szélére, és azt mondta, hogy onnan nyolc kilométerre van valami Numburg nevű város, és ott jelentkezzek a rendőrségen [Németország Thüringia tartományában van egy Numburg nevű város. – A szerk.].

Mentem, s mentem, kicsit olyan félálomban voltam, biztos nagy lázam lehetett. Egyszer lemásztam krumpliért a szántóföldre, és a fáradtságtól elaludtam. Amikor felébredtem, nem emlékeztem, melyik irányból jöttem, és merre tartottam. Én mindig fatalista voltam, elhatároztam, hogy elindulok egy irányba. Egy idő után leültem, s nem tudtam többet felállni. Volt a közelben egy német, s aztán jött öt másik ember is a közeli faluból. Azt hitték, hogy egy spion van ott leülve. Nem tudták, hogy én nem kémkedem, hanem vánszorgok. Azt mondták, álljak fel, s menjek. Hát nem tudtam sem felállni, sem menni. Próbáltak lábra állítani, de amikor látták, hogy esem össze, az egyik hozott egy kis kézi kocsit és abba beültettek – még volt párna is téve –, és ez a férfi hazavitt. De persze nem vitt be a lakásba, hanem a pajtába. Egy tábori ágyszerűt rendeztek nekem oda, szalmával volt kitömve, le volt takarva, tettek párnát, takarót s oda fektettek. A családjából mindenki hozott valamit enni, és én mindent megettem. Ez az én emberem el volt tűnve egy darabig, aztán egyszer csak megjelent, főzött közben lisztlevest, és hozott egy kétliteres tálban. Roppant ízlett nekem, mert az volt az első meleg étel, amit már nem tudom, mióta ettem. Másnap kitört rajtam a gyomormenés, mert egyszerre mindent megettem. Ott voltam, azt hiszem, úgy három hétig, de már az utolsó héten bevittek a lakásba, fürdettek, ruhát adtak. Nagyon rendesek voltak. A pasast úgy hívták, hogy Alex Brux. Nem tudom, mi volt a foglalkozása, de nem lehetett egy megbízható ember a németek szemében, mert kommunista volt. A pasas egy szekérkével bevitt egy nyolc kilométerre levő kórházba. A felesége és a gyereke is jött velünk.

Onnan egy másik kórházba kerültem, ahol flekktífuszos betegek voltak [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Kezdtek hasonló tüneteim lenni, mint nekik, s amikor kezdett a hajam marokkal hullni, akkor már tudtam, hogy baj van, megkaptam a tífuszt. Az volt a szerencsém a szerencsétlenségemben, hogy az orvos egy szatmári ember volt. A féltestvére, Widder Bandi, a patikus, a mi egyik legjobb barátunk volt Marosvásárhelyen. Az orvost Günter Nándinak hívták, és ismerte a családnevemet, mert amikor a féltestvérénél volt, és ott takarítottak, a székek fel voltak borítva az asztalra, s a fenekükön ott volt a bútorüzletünk neve: Mestitz Mihály és fiai. A kórházban nem volt se orvosság, se semmi, de orvosilag amit lehetett, megtett. Mindig adott nekem egy csomót a saját vitaminjából. Én persze megosztottam egy kicsi nővel, akivel jóban voltam. (Ő Pesten élt, varrónő volt az egyik szalonban, félig cseh származású volt.) Mi kérdeztük, hogy meddig maradunk ott, miért nem engednek már haza. A románok azt mondták, igaz, hogy Romániában vagyunk mostan [mármint Észak-Erdély a második világháború után ismét Románia fennhatósága alá került], de a magyarok hoztak el onnan, tehát vigyenek haza a magyarok. Akkor a magyarok azt mondták, igaz, hogy ők elhoztak, de most Románia van ott, tehát vigyenek haza a románok.

Volt ott egy cseh kapitány, aki elhatározta, hazaviszi a katonáit, és szerzett egy autóbuszt. Felajánlották, hogy hazavinnék, ha van még valaki cseh. Azt mondta a kicsi barátnőm, hogy ő azt fogja mondani, hogy Csehországba megy, de ő engem nem hagy el, s mondjam én is azt, hogy odavaló vagyok. Nem volt szép ilyet mondani, de az akkori körülmények között elég természetes volt, és semmi papírunk nem volt, amit kérhettek volna, hogy igazoljuk. Így bejelentettek engem is. Reggel kilenckor már bent ültünk a kocsiban, de mire bepakoltak s az adminisztrációs dolgokat befejezték, délután négy óra lett, s csak akkor indultunk. Amikor elhagytuk a német határt, én köptem egyet magam mellé, és hirtelen megállt az autóbusz. A félelem s az ijedelem, ami belénk volt már sulykolva, előjött bennem – gondoltam azért állt meg a kocsi, mert köptem. Kisült, azért állt meg, mert egy cseh professzor, aki velünk jött, beszédet akart mondani. Nem értettünk semmit a barátnőmmel, hogy mit mond, de sírtunk. Azután az egyik katona, akinek volt harmonikája, eljátszotta a cseh himnuszt. Egész Prágáig mentünk. Prágában körülbelül hat napig voltunk. Volt ott egy román repatriációs iroda, s valakitől megtudtam, hogy a bátyámat látták az olasz feleségével és a kislányával Marosvásárhelyen. Prágából egy agyonzsúfolt vonattal mentünk Pestre. Senki sem fizette a vonatjegyet, mi legalábbis nem fizettük. Csak úgy felültünk a vonatra, nem is kérte senki a jegyeket. Az emberek mentek haza a frontról, és nem lett volna miből fizetni. Némelyek először a vonat tetejére másztak, és onnan másztak be az ablakon. Hozzánk egy olyan orosz katona mászott be a tetőről, aki NKVD-s lehetett, valami orosz szekuritátés [lásd: VCSK (Cseka) – (O)GPU – NKVD – NKGB – MBG – MVD – KGB]. De nagyon rendes volt, leült közénk és beszélgettünk. Szerencsénkre megvédett a molesztáló orosz katonáktól.

Pesten kiderült, az öcsém azelőtt pár héttel ment haza. Ki volt jelölve egy iskola a Bethlen téren, ahol mindenkinek kellett jelentkezni, s tömegesen mentünk oda. Ott, amikor írták fel a nevem, azt mondja az egyik a másiknak: „Ugye, hogy ezen a néven ment már valaki haza?” Úgy tudtam meg, hogy Andris hazament, mert már szerepelt a listán. Kolozsvárig vonattal jöttünk, s amikor fel akartunk szállni egy másikra, jöttek a marosvásárhelyiek, és mondták, hogy ne menjünk a vonattal, mert Szászrégen felé kerül, menjünk inkább autóbusszal. Tudtam, hogy van hová hazamenni, van, aki várjon, és ez egy óriási dolog volt.

Egy olyan autóbusznak nevezett teherautóval jöttünk Marosvásárhelyig, aminek annyira magasan volt az ajtaja, hogy létrát kellett nekem állítsanak, hogy fel tudjak mászni. Kolozsváron egy ismerős figyelmeztetett, hogy ne a régi lakásunkba menjek vissza, ahonnan deportáltak, hanem a Köteles utcába. A deportálás után kiürültek a Köteles Sámuel utcai lakások. Mikor mi még nem voltunk itthon, a bátyám az idő alatt átköltözött a családjával a Köteles utcába egy másik lakásba, két házzal arrébb, ahol a családunk előzőleg lakott. A földszinten nyitott egy rendelőt, közben dolgozott a szanatóriumban is. 1945. július végére kerültem haza. Én egyike voltam azoknak a keveseknek, akik hazajöttek, és megtaláltam a testvéreimet. Anyámat sajnos nem találtam meg.

Elég sötét volt már, amikor megérkeztünk, és látom, hogy a házban, amit említettek, nyitva van az ablak, ég a lámpa, s hallom a füttyöt, amit nem használt senki, csak a bátyám, az öcsém és én. Ez egy olasz diákfütty volt, amit a bátyám importált nekünk, mi mindig azzal hívtuk egymást. Hallom a füttyöt és megállok, hallgatom, hogy mi van. Akkor hallom a sógornőm hangját az ablakból, kérdi az öcsémtől olaszul, hogy mi van. Azt mondja, hogy vártam Jucit, és nem jött. Kisült, hogy aznap ott vártak a szanatóriumnál, mert oda vitték fel az embereket, akik hazajöttek. Akkor én odamentem az ablak alá Andráshoz – ő nem is vett észre, de ahogy én kinéztem, nem is ismerhetett meg –, megfogtam a karját, s mondom: „Bona sera signore.” Rám nézett, s akkorát ordított, hogy azt hiszem, az egész utca kigyűlt. Clara majd kiesett az ablakon, és gyorsan ment, és nyitotta a kaput. Annamária, a kicsi lányuk azzal fogadott, hogy „Megjöttél? Én már vártalak holnap”. Azt akarta mondani, hogy tegnap. Clara akkor telefonált Misinek, a bátyámnak, kihívták egy operációról. „Valami fontos?” – kérdi. „Semmi különös, csak éppen Juci hazajött.” Na erre nagy ordítás, átadta rögtön az operációt, s jött haza. Emlékszem, egész éjjel meséltem s beszélgettünk, és nevettek, amikor mondtam, hogy valakinek azt mondtam a lágerben, hogy Misi mészáros és Andris molnár.

A koncentrációs táborban komiszak voltak Andrissal, éppen úgy, mint mindenhol, de volt, amikor már kicsit enyhült a helyzet, és volt olyan kisebb hely, ahol őt tették főnöknek. De sose hallottuk senkitől, akik vele voltak, hogy nem volt rendes ember. Andrisnak remek ötletei voltak mindig, és nagyon találékony ember volt. Mikor én 1945-ben találkoztam vele, olyan volt, mint egy malac, mert az amerikaiak szabadították fel. [Az amerikaiak feltáplálták a felszabadított deportáltakat.] Miután Andris hazajött, a Mestitz bútorüzlet, azt hiszem, még működött. A malom is megvolt az államosításig, 1948-ig, de másfél évre rá rekvirálták, Andris írta alá és adta át. A bútorüzletet 1949-ben rekvirálták [lásd: államosítás Romániában]. Akkor aztán valami más után kellett nézzen, amiből megél. Minden állásból kirakták, miután megtudták, hogy kinek a fia. De azután könyvelt, és mindenfélét kitalált. Először gyerekeknek fából játéklovakat csinált. Azután nem tudom, hogy az ő ötlete volt-e vagy egy könyvkötőé, hogy vállalatoknak rendezze az iratait, és azt be is kötötték. Mert rendszerint nem voltak rendezve az iratok úgy, ahogy kellett volna, és ez nekik nagyon bevált, egyik cég hívta a másik után. 1950-ben megnősült, elvette Kiss Júliát, aki református volt.

Amikor hazajöttem, rögtön megkezdtem a kozmetika mesterséget. A bútort, ami a kozmetikában volt, megkaptam, csak azon kívül mindent, ami mozgatható volt, elvittek. A bátyám elmondta, hogy a háború alatt telefonáltak, hogy betörték éjjel a kozmetika ablakát, s elvittek egy csomó mindent. Akkor ők lementek, s a cseléd, a bátyám és a sógornőm szekérrel hazahúzták a megmaradt dolgokat. És Misi csak mondta: „Jucikám, menj fel a második emeletre, ott van egypár üvegdolgod. Menj le a pincébe…, menj fel a padlásra…” Így előkerültek a dolgok, amiket hazahoztak. Az első perctől kezdve, ahogy hazajöttem, megnyitottam a kozmetikát a Fő téren, a régi helyemen, mert sikerült visszaszerezni a helyiséget. Nagyon szépen berendeztük, és érdekes módon nagyon jól ment. Arra már nem emlékszem, hogy kérdeztek-e Auschwitzról, de biztos érdeklődtek. Az államosítás után, miután elvették a helyiséget, átvittük a kozmetikai felszerelést a lakásunkba. Jó tágas volt az előszobánk, és oda betettünk egy széket. Akkor már nem volt sem segédem, sem inasom, és egyszerre egy klienst tudtam csak fogadni. 1960 után a Higiena szövetkezethez kerültem: minden fodrászszalon és kozmetika a Higienához tartozott akkor. Először a Bolyai utcában dolgoztam, ahol hat váltás volt délelőtt és ugyanannyi délután. Nem volt valami előnyös, hogy ilyen sokan vagyunk, ezért elosztották az alkalmazottakat, és áttettek a Kossuth utca elejére, ahol már csak hárman dolgoztunk egy váltásban. Aztán elkerültem a Divatházhoz, onnan mentem nyugdíjba 1974-ben.

Carlo, a Misi fia 1946-ban született. A bátyáméknak 1947-ben sikerült megkapniuk a papírokat, és végleg Bolognába, Olaszországba költöztek, Clara szüleihez, aztán a központban vettek egy nagyon szép házat. Az apósa patikája mögött csinált egy rendelőt, ott rendelt valameddig, de nem sebészkedhetett, amíg nem lett olasz állampolgár. Nagyon jól ment a rendelés. Aztán megtudta, hogy Bolognában nem vonatkoznak rá az olasz törvények, és a kórházban lehet sebészkedni. Aztán meggondolta, és abbahagyta a sebészetet, mert már olyan jól ment neki a belgyógyászat. Délelőtt dolgozott valahol, délután pedig a belgyógyászaton volt, a városháza épületében, az emeleten volt a rendelő. 1994-ben kapott egy infarktust és meghalt.

Schönbrunn Jenővel, az első férjemmel egy motorosbálon ismerkedtünk meg. Az öcsém nagy motoros volt, és benne volt a szervezőségben, s az Apolló vendéglő nagytermében rendezték a bált. Jenő odajött, és leült mellém. Volt már egypár légkör benne [be volt egy kicsit csípve], akkor jött haza az orosz fogságból. Nyolc évig volt fogságban valahol Ukrajnában. Ő marosvásárhelyi származású zsidó, nem sokat tudok a családjáról. A háború előtt fogtechnikumot végzett és dolgozott is. A fogságban rájött, hogyha tud oroszul, akkor jobb dolga lesz, és beiratkozott egy antifasiszta iskolába, amit ott tartottak. Milyenek az oroszok, hát azt mondták neki, hogy ha ő fogász, akkor fogorvos, s ha fogorvos, akkor orvos, s akkor az orvosokhoz tették egy kórház vezetőjének. Amikor hazajött a fogságból, beiratkozott volna rögtön a pártba – miután Oroszországban elvégezte az antifasiszta iskolát –, de nem vettek fel senkit a pártba, akkor be volt zárva a párt ajtaja. Kérte a marosvásárhelyi klinikán, hogy vegyék fel. Megmondták, hogy fel is veszik, csak Bukarestből kell kapni engedélyt.

Amikor találkoztunk Marosvásárhelyen, bolondult értem, de én rá se bagóztam. Örökké tele voltam virággal, az egyik még el sem hervadt, a másik már jött. Mikor programunk volt, jött velünk, de engem nem nagyon érdekelt. Egyszer a barátnőm hívott Kolozsvárra, és akkor elhatároztam, hogy átmegyek látogatóba Kolozsvárra. Jenő azt mondta, hallotta, hogy ott nem tudom, milyen verseny van, s jön ő is Kolozsvárra. S én nagy kedvesen azt mondtam, hogy „nem azért megyek Kolozsvárra, hogy veled legyek”. Mikor elmentem, kezdett bántani a dolog, és az alatt a tíz nap alatt nyakig beleestem Jenőbe.

1950-ben mi csak a városházán esküdtünk meg. Én előzőleg Temesváron voltam, és az alatt a hét alatt Jenőt háromszor hívták le Bukarestbe, hogy nehogy engem elvegyen feleségül, mert egy gyáros lánya voltam. Utoljára csak azért hívatták Bukarestbe, hogy megkérdezzék: „Te ai răzgîndit, tovarasul Schönbrunn?” [Meggondoltad magad, Schönbrunn elvtárs?] Azt mondja: „Nem.” Megmondták, hogy nem foglalkozhat az ifjúság nevelésével, ha engem elvesz. Titokban házasodtunk, elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, és megbeszéltük, hogy pénteken délben gyorsan összead, hogy ne tudjanak róla. „Ha én tudtam volna, hogy elveszlek – mondta viccesen –, akkor én nem segítettem volna eloltani a tüzet, amikor égett a gyár.” [Schönbrunn Jenő részt vett a tűzoltásban, amikor az 1920-as években a Mestitz bútorgyárat harmadszor is felgyújtották.]

Közben Jenő találkozott a párttitkárral, akiről nem tudta, hogy párttitkár, mert egy régi barátja volt. Nagy csókolózás, öröm, minden, s felrendelte a pasas – mikor hallotta, hogy még nem végleges az állása –, hogy addig beteszik a városi sportrészleghez sportvezetőnek. Úgy megszerette ott, mert ő mindig nagy sportember volt, hogy sokáig maradt a sportnál. Egy nap jött, hogy Bukarestbe kell gyűlésre mennie, nem volt senki, akit küldhettek volna, hát őt küldték. Olyan gyűlés volt, hogy ott döntötték el, hogy ha nem felelt meg valaki a kommunistáknak, azt kirúgták az állásából ott helyben, skandalum nélkül. Hazajött az uram, s azt mondta: „Valakiknek a családban az állása megszűnt.” Hát ő nem maradt állás nélkül, de Andrisék épp nyaraltak a tengeren, mire hazajöttek, Andrisnak már nem volt állása. A katonáknál volt könyvelő Andris, amikor kirakták. Jenőt lassan kiemelték, hogy a Voinţa sportklubot szervezze meg, és így lett belőle sportvezető. A sportirodaközpontban dolgozott, és ő vezette a Voinţa-pályát. És eltelt tíz vagy talán több év is, amíg ismét visszament a fogászatra.

Jenő abszolút nem volt vallásos. Lehet, hogy a családja az volt, de ő nem. Azt mindig megtettük, hogy elmentünk a nagyünnepekkor a templomba. A régi zsidó baráti kör megvolt, s lettek újak is, ezzel nem volt baj. Az 1950-es években biztos volt zsidó szervezet, csak mi nem tudtunk róla. Mi csak jól akartunk élni, és megmutatni elsősorban saját magunknak s az embereknek, hogy még élünk. Abszolút nem törődtem a politikával. Ha az ember nem is foglalkozott politikával, azt azért látta, hogy azáltal milyen életet van. A kommunizmus alatt nem volt könnyű életünk. Abszolút nem értettem egyet a kommunizmussal. Az, aki úgy nőtt fel, hogy minden lehetősége megvolt, mindene megvolt, mint nekem, az nem szerethette azt a kalodát, amibe bezárták, hogy most ezt kapod, és azt kapod, ezt nem csinálod, és azt nem csinálod, ezt szabad, és azt nem szabad. A nemzetiségi kérdést a kommunizmus nem kellett megoldja, mert Marosvásárhelyen nem volt soha probléma a nemzetiségek között, a második világháború előtt sem és azután sem. Arról szó sem volt, hogy külföldre menjek. Le kellett tagadni, ami idegen vonatkozású volt. Az életrajzomban, amit beadtam a párthoz, emlékszem, nem említettem semmi más idegen nyelvet, hogy tudnék a románon kívül, pedig tudtam angolul, franciául, németül és olaszul. Nem is szabadott idegen nyelvet tudni. Ha valaki volt Amerikában, az már egy rossz pont volt.

Auschwitz után nem bírtam gyereket kihordani, már hetedik hónapos voltam, amikor elvetéltem. Júlia, András felesége két hónap különbséggel volt állapotos Pocokkal. A gyerekük, Mestitz István, Pocok 1955-ben született, őt reformátusnak keresztelték, és annak tartja magát. Ő olyan, mintha egy kicsit az én gyerekem is lenne.

Ott laktunk a Köteles utcai négyszobás lakásban, mindenik szobában egy-egy család lakott. Az egyik szobában én laktam Jenővel, a másikban Andrisék, a harmadikban Deutsch Gyuláék – anyuka nővérének, Margitnak a fia a feleségével, a negyedikben pedig egy másik pár. Bubáék, ahogy Gyulát neveztük, közben építettek házat, s aztán elköltöztek. Amikor elköltöztek, András feleségének, Júliának az anyja költözött abba a szobába. A konyha közös volt, de mindenki külön főzött. Mindig valaki volt a soros: az egyik pucolta a kályhát, a másik mosogatott, s a harmadik főzött. Mindig csúfoltak, mert mikor mentem a konyhába, mondtam, hogy „Na most félre a kályhától, mert jövök én”. Például ha valaki ment ki vacsorázni vagy ebédelni, mondta: „Na, jösztök ti is?” Aki akart, az jött, aki nem, az maradt, de általában mindig együtt ettünk.

Mindig együtt ünnepeltük a születésnapokat, adtunk egymásnak ajándékokat is. A zsidó és a keresztény ünnepeket nem tartottuk. Egyedül karácsonykor, Pocok, az öcsém fia miatt állítottunk karácsonyfát. A kommunista ünnepeket egyáltalán nem ünnepeltük a kötelező utcai felvonuláson kívül. A május elsejét volt úgy, hogy megünnepeltük, de csak komédiázásból. Egyszer elmentünk Jenővel vacsorázni nem tudom, hova, és korábban jöttünk haza, és láttuk, hogy minden el van sötétítve, mindenki alszik már. Bejöttünk, és egyszer csak felgyúlt a villany, és kézen fogva bejöttek és körbetáncoltak minket, mint a bolondok. És közben énekelték, hogy „Föl, föl, ti rabjai a földnek…” [Ez a nemzetközi kommunista munkásmozgalom indulójának, az Internacionálénak az első sora. Az Internacionálét egy időben minden hivatalos, állami vagy pártünnepségen el kellett énekelniük a résztvevőknek. -- A szerk.]. Azért csinálták, mert ugrattak. Amikor leálltak, körülnéztünk, s láttuk, hogy a mi szobánk fel van díszítve. Hát majd meghaltunk a nevetéstől. Volt egy rökamié, egy vitrin és utána egy másik rökamié. Volt anyukának egy olyan horgolt kézimunkája, ami két galambot ábrázolt. Hát a két galamb fel volt téve a vitrin fölé, alatta piros papír, hogy jobban látszódjon. A vitrin előtt volt egy asztal, leterítve piros takaróval, és víz és pohár rajta, hogyha valaki beszédet mond, legyen. Én megágyaztam, mielőtt elmentünk volna, hogy ki tudja, milyen későn jövünk haza, s ne azután kelljen ágyazni. Az ágyon fel volt hajtva a paplan, és a lepedőn ezer gombostűvel feltűzve, piros papírból kivágva románul és magyarul, hogy „Éljen május 1!”. Ki voltak vágva a betűk is és a szám is, és betűzködték az ágyunkba. Még valami a párnán is volt. És pontosan ugyanaz volt a Jenő ágyán is. Ebből egy olyan mulatás lett, hogy reggel hatig mulattunk. Nagyon jól voltunk.

1960-ban egész egyszerűen elvették a lakást. Jöttek, az udvart nézték, aztán jöttek lakást nézni, és mondtam: „Miért nézik a lakást? Innen nem megy senki sehová.” De mintha nem is beszéltem volna – ez volt a dühítő az egészben, hogy semmibe vettek. Azok után, ami történt velem [a háborúban], én mégiscsak tartottam magam valaminek. Akkor megfogtam a pasas karját, s megráztam: „Tovarăşi, de aici nimeni nu pleacă” [Elvtársak, innen senki nem megy el]. Megrázta magát, mint a kutya, ha vizes, és egy szót se szólt. Én akkor nem tudtam, hogy egyike az öt embernek, közöttük a párttitkár és a másodpárttitkár, aki be akart költözni. Másnap, amikor jöttem haza, Jenő ült egy férfivel, akit már előzőleg láttam. A lakásért volt ott, és azt mondta, hogy „Hozok egy autót és elmegyünk, megmutatom, hogy mit vagyunk hajlandóak adni cserében ezért a lakásért. És mindenki, aki itt lakik, külön kap egy lakást”. Mutattak nekünk hat lakást, és mikor egyik se tetszett olyan nagyon, akkor mutatták az Arta [a Fő téri mozi] fölötti kétszoba-összkomfortos lakást, amiben még senki sem lakott, mert újonnan építették. Akkor este nagyon sokat gondolkoztunk Jenővel. 1960 tavaszán rúgtak ki a lakásunkból, Andrisék azon a tavaszon mentek el Bolognába, és azon a koratavaszon Jenőnek volt infarktusa. Beköltöztünk az új lakásba, de nekem olyan apró volt minden a nagy tágas lakások után.

Andris az 1950-es években kérte Olaszországba a kitelepedését. Mi úgy beszéltük meg Andrissal, hogy mi is elmegyünk, először odamegyünk a bátyámékhoz, és aztán meglátjuk. De mivel Andrisék hárman mentek, a gyerek megvolt már, s Misi apósáékhoz mentek, hát nem mehettünk egyszerre. 1960-ban megkapta a papírokat, és kimentek Bolognába. Az én uram nem akart menni, mert azt mondta, nyolc évig volt fogságban, s nem megy, eleget volt távol itthonról. Ezért maradtam én itthon, pedig mindenik barátnőm azt mondta, hogy én leszek az első, aki elmegyek.

Misi ott volt Bolognában, és Andrist mindennel ellátta: lakással várta. Vagy két hónap után Andris egy motorbicikligyárban kapott könyvelői állást, s ott megtalált egy olyan számítási hibát, amit két éve kerestek. Nagy megbecsülésben volt része, és jó pénzt kapott. Olaszországban akkor volt a hidegháború, és azt mondta, hogy nem marad ott. Nem maradt annál a cégnél, csak tíz hónapig, mert jelentkezett Amerikára és Kanadára, hogy bevándorolna. Azt mondta, amelyik hamarább jön, oda megy. Szerencsére Amerika jött hamarább. 1961-ben Minneapolisba mentek. Még most is könyvel, volt egy könyvelési irodája otthon. Dolgozott neki még két nő (nem voltak zsidók), akik járták a vállalatokat, és csak akkor mentek hozzá, ha valami sürgős volt. Júlia a zsidósághoz mindig tartott, inkább elment Andrissal a templomba, mikor Andris járt, viszont a református templomba nemigen ment. Aztán egy idő után nehezebb volt Andrisnak a járás, most már nem jár templomba.

Pocok tizennyolc vagy húsz éves volt, amikor itt volt látogatóban. Kezdett kérdezni valamit a családról, s én mondtam. „Várj egy kicsit” – mondta, s hozott papírt, ceruzát, és kezdett jegyezni. Kérdezett még egyet s még egyet, „Hogy milyen jó a memóriád” – mondta akkor. Mikor hazament, mutatta az apjának, s mondta, hogy utána kellene nézni, és meg kellene csinálni a családfát, hogy aztán az ő gyerekeinek legyen, de hát hol voltak akkor még neki gyerekei? Akkor Andris nyolc vagy kilenc évig gyűjtötte a nyers adatokat a nagycsalád minden tagjáról, például újsághirdetések útján is kutatott. Egy nagy albumot készített aztán a Mestitz és a László családról.

Én soha nem voltam tagja a pártnak és Jenő sem. Amikor hazajött, belépett volna, de akkor még nem lehetett, s utána találkozott velem, s akkor már nem ment. Az 1960–70-es években nálunk mindig az volt baj, hogy a származásom nem volt jó. Mindig a gyáros származásomat hozták elő, de aztán többnyire szemet hunytak fölötte. Jenő könnyed, roppant jó ember volt. Állandóan kellett az inspektorokkal jönnie-mennie, jöttek hozzánk vacsorázni. Egy fokkal jobb sorsunk volt, mint másnak. Pár évvel azelőtt mentem nyugdíjba, mielőtt az első uram meghalt. Még örültem, hogy nyugdíjban vagyok, mert Jenő elég beteg volt, ágyban volt állandóan, és legalább tudtam ápolni. A tüdejével volt baj, de nem szenvedett sokat, csak az utolsó nap. 1977-ben halt meg.

Scheiner Aladárt, a második férjemet nagyon rég ismertem. Én voltam Aladárnak a harmadik felesége. Róth Magda, Magdus egy úri, finom és nagyon édes asszony volt a második felesége. Ő Temesvárról származott, az apja vasúti mérnök volt. Ő is háromszor volt férjnél. Aladár a deportálás után vette feleségül, harminc évig voltak együtt. Előzőleg az unokabátyámnak, Mestitz Sándornak volt a felesége. Azt hiszem, Sándorért – akivel Temesváron ismerkedtek meg – vált el az első urától. Temesvárról Sándorral hazajöttek Marosvásárhelyre magyarnak lenni, s akkor eldeportáltak minket. Magdus visszajött, Sándor meg nem. Magdus is Auschwitzban „kezdte a karrierjét” a deportáláskor, nem tudom, aztán hova került. Utána hozzáment Aladárhoz. Magdus is 1977-ben halt meg, Jenő halála után hat héttel. Egyszer, amikor lementem ebédelni, útközben találkoztam Aladárral. „Hova mész?” Mondom: „Megyek ebédelni.” Azt mondja: „Jöhetek én is?” Sose felejtem el, ebéd után azt mondta nekem, hogy  ő nagyon jól tudja, hogy most nem aktuális, és nem szép, hogy ezt most mondja, de meg kell mondja, hogy amennyiben egyszer arra gondolok, hogy férjhez megyek, jussak neki eszébe. Fel voltam háborodva, hogy hogy lehet ilyent mondani, amikor nemrég halt meg az én férjem is meg az ő felesége is.

Amikor kitört az első világháború, akkor Aladár családja Pestre ment. Nem is tudom, hatan vagy heten voltak testvérek. Ő volt a legidősebb gyerek, ő ment mindent intézni a családnak, ő volt az egyetlen segítsége a szülőknek. Volt még más fiú is a családban, de egyikük sem volt olyan. Hogy hogy kerültek Pest után Marosvásárhelyre, azt nem tudom. A [második világ]háború után Gyergyóban volt fás, az volt Aladárnak a foglalkozása. Amikor bevonták az engedélyeket, tőle nem vonták meg, mert a munkások mellé álltak, azt mondták, hogy nagyon szigorú, de nagyon igazságos [Itt valószínűleg a magánvállalkozói engedélyről van szó, mivel az erdők átmentek állami tulajdonba, s ezután csak állami engedéllyel lehetett dolgozni. – A szerk.]. Őt munkaszolgálatra hívták be, hat évig volt fogságban. Munkaszolgálat után visszajött Marosvásárhelyre, és tizenhat helyen könyvelt egyszerre, nem tudom, hogy hol tanulta meg a könyvelést. Neki érettségije volt csak, de azt mondta, az apja jóformán azt se tudta, hogy milyen iskolába járt.

Az 1960-as években került a marosvásárhelyi hitközséghez, biztos már előtte volt valami kapcsolata a hitközséggel, ha őt hívták, hogy legyen az elnök. Aladár már elnök volt, mikor én 1978-ban hozzámentem. Húsz évig volt elnök. Nagyünnepekkor ő korábban ment el a templomba, én később mentem, de ez nem volt soha probléma. Aladár egyáltalán nem szólt bele, hogy vallásos vagyok-e vagy sem, ami nagyon jó volt, mert én nagyon gyenge eresztés voltam zsidó szempontból. Sosem volt kóser háztartásom, akkor sem, amikor ő a hitközségnek az elnöke volt. De Magdusnál se volt, az előző feleségénél. Az egyedüli dolog, amit csináltunk, hogy ünnepkor elmentünk templomba. Aladár természetesen többször ment, és azonkívül ott volt állandóan a hitközség irodájában. Hosszúnapkor [Jom Kipur] azért böjtöltünk. Dacára annak, hogy csak hetven évesig kell böjtölni, azután csak egy fél napot kell, az uram betartotta. Én is böjtöltem. Hosszúnapkor még a lágerben is kiböjtöltem. Hogy szidtak az ismerőseim, a barátaim – mert akkor véletlenül olyan lehetőség volt, hogy tudtunk enni –, hogy nem eleget böjtölünk, még most is böjtölök. Mondtam, hogy én böjtölök. Mikor hazajöttünk, akkor Andris öcsém az első ünnepen azt kérdezte, hogy „Te böjtölsz?”. „Igen – mondtam –, a szüleim emlékére mindig fogok böjtölni.” Azt mondta, hogy akkor ő is, különben nem böjtölt volna. Sőt az első uram, aki nemigen böjtölt, még ő is böjtölt, miután megismerkedtünk.

Amikor Aladár nyolcvan éves lett, 1984-ben, lemondott – én nem hagytam békét, hogy mondjon le. Ő volt az, aki Moses Rosen főrabbinál erősködött, hogy Sauber Bernát legyen az új elnök, mert ő volt az egyetlen, aki értett is ehhez [Jelenleg – 2002-ben – is Sauber Bernát a hitközség elnöke Marosvásárhelyen. A Centropa vele is készített interjút. – A szerk.]

A kommunizmus ideje alatt volt úgy, hogy senkinek nem volt pénze, az egész ház tartozott, egyik a másiknak, karácsony felé a fél város tartozott a másik fél városnak. Bár én jól kerestem a kozmetikával, mindig volt sok kliens. Az uramnak is volt rendes fizetése, később jó nyugdíja, az akkori viszonyokhoz képest jól éltünk, de általában nem volt az embereknek pénze.

Én az átlagemberekhez képest nagyon sokat jártam külföldre a kommunizmus alatt. Az első uram nem szeretett utazni, ezért az 1970-es években inkább egyedül utaztam. És így könnyebben megadták az engedélyt is [lásd: Románia – utazás (román állampolgárok külföldre, ill. külföldiek Romániába)]. De sohasem akkor adták, amikor kérted, hanem amikor nem is vártad volna. Legelőször 1968-ban Amerikában voltam, majd Olaszországban 1972-ben vagy 1975-ben. Azután összesen kilencszer voltam Olaszországban a kommunizmus alatt, ami óriási dolog volt. 1983-ban és 1989-ben már együtt voltunk Aladárral Amerikában, 1989-ben ott töltöttük a zsidó őszi ünnepeket az öcsémékkel. Kétszer vagy háromszor voltam Izraelben is, de nem tudom pontosan, hogy mikor. Itt az országban, Aladárral minden tavasszal elmentünk Félix-fürdőre, nagyon szerette azt a helyet [Félix-fürdő Románia nyugati részén található, közel Magyarország határához. A kommunizmus ideje alatt a magyarság erre a részre járt nyaralni, mert lehetett „lopni” a magyar tévéadást Magyarországról, nem lévén kisebbségi adás Romániában. – A szerk.]. Amikor legelőször mentünk, el sem tudtam képzelni, hogy mit fogok én ott csinálni, aztán úgy megszerettem, hogy utána már alig vártam, hogy menjünk. [Scheiner Júlia a férje halála után is rendszeresen visszajár a fürdőre, az alkalmazottak már jól ismerik.]

1989 [lásd: az 1989-es romániai forradalom] után az én életem olyan volt, mint azelőtt: nyugdíjas voltam. De persze mindenki nagyon örült a társaságunkban annak, ami történt – zsidó és vegyes baráti körünk volt. Az az igazság, hogy mindenki fellélegzett. Egyiknek se tetszett, hogy a kommunizmus alatt előre meghatározták, hogy hová lépsz, és hányat lépsz. De hát az ember csinálta, mert nem lehetett másképp, ha nem, akkor mindjárt jött a büntetés. Egyik uram sem volt párttag, és nem vettünk részt semmi politikai dologban.

Aladár kilencvenéves korában, 1994-ben halt meg. Akkor megkaptam a magyarországi jóvátételből az ő részét, mert ő Oroszországban volt fogságban [A magyar kormány 1990 után anyagi kárpótlást adott Erdélyben is mindazoknak, akik orosz hadifogságban voltak. – A szerk.]. Kaptam jóvátételt utána a munkaszolgálat miatt is. Amit én kaptam jóvátételt, az sokkal kevesebb volt.

Én mindig úgy éreztem, hogy nagyon szép életem volt. Általában barátságosak, kedvesek voltak hozzám az emberek. Otthon a szüleim nagyon szerettek, a testvéreimmel nagyon jól voltam, és mindenkivel jól voltam. Sose voltam az életben egyedül, mindig nagy család és sok barát volt körülöttem. Most meg arra várok, hogy telefonáljon a sógornőm Bolognából vagy az öcsém Amerikából. Az öcsém minden szombaton telefonál.

Ruth Strazh
Tallinn
Estonia
Interviewer: Ella Levitskaya
Date of interview: September 2005

I conducted this interview with Ruth Strazh at her home. Ruth has lived alone in her two-room apartment after her husband died. The apartment is shining with cleanliness, and one can tell that its owner puts a lot of care in everything around her. Ruth is short and slim. She looks amazingly young. She has a beautiful face, hardly touched by years, and one can only notice wrinkles, when looking closely at her. She has bright eyes. Ruth has a tidy haircut. She is nicely dressed, and wears makeup. She has a pleasant low voice and a special manner of speech. Ruth speaks slowly considering each and every word. She has had a difficult life. Life has never treated Ruth kindly, even recently, when she faced the most horrific loss, when her only son died prematurely. However, Ruth has stood up to the blows of fate, holding to her optimism and the strength of mind. I cannot imagine how strong a person must be to remain charming and optimistic, like Ruth is, having been in exile, a camp and prisons and facing the hardships of everyday life during the Soviet regime.

My father's family lived in Tallinn. Estonia was then the Estland Province of the Russian Empire, and Tallinn was called Revel. I don't know where or when my paternal grandfather was born. He was commonly addressed with the Russian name of Yakov 1; his Jewish name was Yankel. His surname was Brodowski, and my grandmother's name was Johanna Brodowski.

In 1884 my grandfather Yakov graduated from the Pharmaceutical Faculty of the Moscow State University 2 with honors. Perhaps, for this reason the tsarist government awarded the title of 'citizen of honor' and the right to reside in Tallinn to my grandfather. There was a Pale of Settlement 3 during the tsarist regime, and only Jewish merchants, lawyers or doctors were allowed to live in bigger towns. Our family kept my grandfather's gold medal for his university successes for a long time. My father wore it on his watch chain.

My father was a middle son of three children. He was born in 1890. His name was Max. His Jewish name may have been Moshe or Moisey, I don't know. His older sister's name was Dora, and his younger brother was Leon.

My father's family was very religious. In Tallinn my grandfather was a rabbi in the synagogue 4 of Tallinn. My grandfather's photograph was there in the Tallinn synagogue office until the early 1940s. My father had a similar, but enlarged, picture over his desk. The family did observe Jewish traditions, followed kashrut and celebrated Sabbath and Jewish holidays. It couldn't have been otherwise in a rabbi's family. My father and his brother received Jewish education, as was common with Jewish families. I don't know what language they spoke in my father parents' family. When I first saw my grandmother Johanna in 1937, the only language she spoke was German, and my father could speak fluent Yiddish.

All three children were given appropriate secular education. They finished a gymnasium and continued their studies. My father's older sister Dora graduated from Tartu University with the diploma of a dentist. My father and his younger brother Leon went to Vienna and entered the Medical Faculty of Vienna University.

My grandfather died in 1914. He was buried in the Jewish cemetery in Tallinn. My grandfather's grave is still there, and there is also an engraving in Yiddish on the gravestone.

In 1917 a revolution 5 took place in Russia. During the revolution my grandmother and her older daughter Dora moved to Rostov-on-the-Don in Russia. I don't know why they decided to move there. All I can think is that they wanted to move where nobody knew them and where they could feel safer, considering that my grandfather was a rabbi. My grandmother and my aunt may have been afraid that Bolsheviks 6 might question this part, while when they moved they might have changed their family name.

Perhaps, this was the reason why Dora married a widower who was much older than her. She adopted her husband's surname of Ginzburg. I don't know whether my guesses are true, but there is nobody to confirm or deny them. Ginzburg had a son and a daughter from his first marriage. In 1920 their only son Yakov was born. Dora entered the Conservatory in Rostov- on-the-Don. After finishing her studies, she, her family and grandmother moved to Moscow, where my aunt lived for the rest of her life. My father's younger brother, Leon Brodowski, moved to his older sister in Moscow after finishing Vienna University. In Moscow he got married and had a daughter. I never met my uncle Leon.

After finishing his studies my father returned to Tallinn. To obtain his diploma, he had to work in a clinic for six months. My father married Mama in 1923, and they moved to Berlin, where my father worked as an internship doctor in a clinic in Berlin. My father specialized in general medicine and skin and venereal diseases. After finishing his internship practice my father returned to Estonia, but his Austrian diploma was not sufficient to be allowed to work in Estonia. My father had to take exams to prove his diploma at the Medical Faculty in Tartu University, and he passed them successfully. This was when my father could go and work as a doctor.

My mother was Esther, nee Shein; her parents lived in Valga, an Estonian town on the border with Latvia. My maternal great-grandfather, Naftole- Herz-Yefroim Shein, lived in Tallinn. There is his grave in the Jewish cemetery in Tallinn. My cousin Irene Shein, my uncle Herz's daughter, translated the engraving on my great-grandfather's gravestone. The engraving is in Hebrew and reads the following, word by word: 'Here lies a great man in Torah and wise. Died on 17 adar 5657 jor', i.e., in 1897 in traditional chronology.

Before moving to Tallinn my great-grandfather and his family may have lived in Piarnu, since my mother's father, Sholom-Iosif Shein, was born there in 1866. My grandfather had a brother, Hari-Moishe, and a sister, Zvirl. My grandfather married Haya-Leya Teiman, who was born in Panevejis in Lithuania in 1873. My cousin Irene found a record in the synagogue register of Piarnu, which says they were married on 2nd September 1892, and their marriage was registered by the rabbi of Piarnu. My grandfather was a cattle dealer, and my grandmother was a housewife. They must have moved to Valga after getting married since all of their children were born in Valga. The family was big: they had six sons and three daughters.

The oldest daughter Rohe-Gitl - this was her Jewish name - was born in 1893. Then came a son, Efrayim, born in 1896. The next was Naftole-Herz, born in 1898. He was named after his grandfather, who died one year before Naftole-Herz was born. My mother-to-be, Esther, was born in 1900, and her younger sister Ella was born in 1902. After Ella four sons were born: Leib in 1903, Abram in 1904, Isroel in1906, and the youngest Peisach in 1911.

After moving to Valga my grandfather took to timber business, and in due time he became a rather prominent timber manufacturer. His older sons Efrayim, Herz and Leib went to work at an early age. The family was big, and they had to help their father to support it. Besides studying in cheder they had no further education. My grandfather's daughters and younger sons received Jewish and secular education. They finished a Russian gymnasium in Valga.

Mama's older sister Rohe-Gitl married Moisey Levitin, a doctor. They had a son, whose name was Grigoriy. Rohe-Gitl died young in 1919. Efrayim married Rosa Kaplan. Rosa came from Aluksne in Latvia. She finished the Dental Faculty of Tartu University and worked as a dentist. Their only daughter Roni was born in 1936. Naftole-Herz married Yevgenia Goldberg from Riga. Their daughter Irene was born in 1932. Ella was married, but I don't remember her husband or children's names. Ella had three children. They lived in Riga.

Leib was married to Polina Rapoport. Polina was born in Tallinn in 1912. Her father was a timber manufacturer. He died young, and her mother took up the timber business. Polina had two younger brothers: Samuel, born in 1917, and Simon, born in 1924. After getting married Polina moved to Valga. In 1936 their only son Solomon was born. Abram and Peisach also had families, but I don't remember the names of their wives or children. Isroel was single.

My mother Esther entered the Dental Faculty of Tartu University after finishing the gymnasium, but she never finished it. When my parents got married, my father told my mother that one dentist in the family was enough, and a married woman should take the responsibility for her children and the house. Mama quit her studies when she was a 2nd-year student. She was a housewife. Mama's sisters were housewives after getting married too. Her younger brothers were businessmen. They had their own businesses.

My grandmother and grandfather were very religious. There was a synagogue in Valga, and my grandfather set up a prayer house at his home. They followed kashrut and Jewish traditions at home. All members of the family went to the synagogue on Sabbath and Jewish holidays and celebrated holidays at home. They spoke Yiddish at home. All of them also spoke fluent German and Estonian.

My parents had a traditional Jewish wedding. Both families were religious, and all of my mother's and father's brothers and sisters had Jewish weddings. My mother and father stayed in Berlin for six months while my father had practice in a clinic there before they moved back to Valga. They rented an apartment. It was a big apartment, and my father also established his office where he received patients. I remember that my father never allowed my sister or me to enter his office. He was a very tidy person, and he suffered even when a pencil on his desk happened to be in the place. Nobody, but Mama, was allowed to clean his office.

I was born in Tartu in 1925. Mama went to Tartu to have her first baby in a clinic there having been told that there were the best doctors and conditions in this clinic. Everything went well despite her concerns, and after I was born Mama and I returned to Valga. I was the first girl, born to the family after Mama's older sister Rohe-Gitl died, and so I was given the name of Ruth starting with the first letter of her name. This is an old Jewish name.

My younger sister Sofia was born in Valga in 1929. Mama delivered her at home, and my father and a midwife attended to her. My sister's Jewish name is Soreh, and in her documents she had the name of Sofia. In the family we spoke Yiddish, German and Estonian. Mama also spoke fluent Russian. My sister and I already spoke three languages, when we were children.

My sister and I had a nurse, but my mama's family spent a lot of time with us. My grandmother and grandfather lived quite nearby, and my sister and I often visited them. We probably spent as much time with our grandparents as we did at home. My grandmother and grandfather loved us dearly, and my childhood memories are closely attached to them. Mama's brothers also spent a lot of time with us. I also loved them dearly. I never addressed them with 'Aunt' or 'Uncle', but just by their first names.

They were religious and observed Jewish traditions. I remember Grandpa putting on his tallit and tefillin to pray in the morning and in the evening. We knew that we were not allowed to disturb Grandfather, when he was praying. When he didn't, he took us out and told us stories from the Bible [Old Testament] that were very much like fairy tales.

Valga was a small town, but there were many Jews there. My childhood friend was my father's colleague Doctor Poliakovskiy's daughter. She had an older brother, but we were not friends. My friend and I went for walks and to the cinema. We often went to the Lily café after a movie. Mama bought us nice cakes. Regretfully, my friend died prematurely.

In 1931 my parents decided to move to Tallinn. I don't know why they decided to do so. Besides medical practice, my father took to business in Tallinn. He bought a fabric store. He didn't work in this store, but he checked reports and took part in major decision making process. Mama took care of the house and the children.

Mama followed thee kosher rules. We had an Estonian maid. She had served in a Jewish family before and knew the rules. Mama did the cooking herself observing the kosher requirements. We had two tables in the kitchen: one for meat and one for dairy products. We also had two cupboards for meat and dairy products. My sister and I did not need to be reminded about using different spoons for meat or dairy products. Also, the dishes, tableware and utensils for Pesach were kept separately. I often watched Mama cooking meat and knew how to make it kosher. Mama left meat sprinkled with salt in a bowl to have the blood drained from the meat for two or so hours, and then it was left in water, and the water had to be replaced a few times, before it was ready for cooking.

I met Mara Shaz, whose family moved to Tallinn from Riga. He house was the one next to our neighbors'. I knew that theirs was a non-kosher cuisine. I often visited them, and her mother often invited me to meals. I just loved sausages, and they often had sausages, but I knew that they were non-kosher and had blood in them, and I couldn't eat them. I couldn't even imagine swallowing one little bite. This is just a matter of habit, the way one is raised.

Mama used to say that we were to watch closely that there was no non- kosher food at home. What if Grandmother and Grandfather dropped by and we had nothing to offer them. I often watched Mama cooking for Sabbath. Mama always baked challah for Sabbath, though she could have just bought it from a Jewish bakery. I used to make little challot for my dolls from the dough Mama gave me. Mama baked them for me, and I liked eating them, crispy and very delicious. I know how to make challah from four pieces.

On Sabbath we always had minced herring, liver paste, gefilte fish and chicken broth. Mama cooked food for two days, and on Saturday the maid heated and served it. On Friday evening Mama lit candles and prayed over them. We celebrated all Jewish holidays following the rules. We had matzah at Pesach, and my father conducted seder.

I wouldn't say that my parents often went to the synagogue, but the whole family went there on Jewish holidays. On Yom Kippur my parents spent a day at the synagogue and fasted. My sister and I had meals on Yom Kippur before we went to school, but when I studied in the gymnasium I fasted like my parents.

On Jewish holidays we visited Mama's parents in Valga. I was off from the gymnasium on Jewish holidays. My mother's brothers and sisters living in Valga, and their families, got together at my mother's parents'. I remember Grandfather swept bread crumbs onto a wooden shovel before Pesach. My father didn't do it at home.

My father wanted us to learn languages and sent us to the Hebrew gymnasium 7 in Tallinn. We studied all subjects in Hebrew while we didn't speak Hebrew at home. In summer our parents rented a villa at the seashore in Pirita. Our grandmother and grandfather stayed with us there, and Mama and Papa visited us at weekends.

Mikhelson, our teacher at the gymnasium, also spent vacations in this town. He was Jewish and his wife was Estonian, but she spoke better Hebrew than any Jewish person. One should listen to her! She made gefilte fish and forshmak from herring on Sabbath. My father talked to Mikhelson about teaching me Hebrew. We went to the beach where we spent three to four hours speaking Hebrew. We didn't read or write, just lay in the sun and bathed, but we never spoke a word in other languages.

Before the start of the academic year I spoke as fluent Hebrew as was my Yiddish. I had no problems with Hebrew at school. I learned the alphabet in the first grade. We had very skilled teachers. Many of them, including Samuil Gurin, our director, were Polish Jews that had moved to Estonia. There were four girls and twelve boys in my class. We had nice uniforms: dark blue gowns with white collars and black aprons. Girls wore dark blue berets, and there were diagonal stripes of silvery bands on the side. The number of stripes indicated the grade the girl was in. There was also a gymnasium emblem and the name of our Jewish gymnasium. On holidays we wore large white silk collars with flounces. Boys wore dark blue suits, shirts and ties.

During the longest interval a canteen was open at school. Ladies from the WIZO 8 Zionist organization, schoolchildren's mothers served us. Schoolchildren had free lunches and could buy sandwiches, rolls, milk, kissel and tea.

There was no anti-Semitism in Estonia before the war. Even when Hitler came to power in 1933 9, the attitude to Jews did not change in Estonia. I never felt myself different from others. Jews were never abused for their Jewish identity. Life was very quiet, and even at night the streets were safe. Schoolchildren of the Jewish gymnasium wore uniforms that were easily identifiable, but Estonian or German children never teased us.

There were a few children's and young people's Jewish organizations, both leftist and rightist ones. My friends joined some and I also wanted to join one. When I mentioned this at home in my father's presence, he said I had to study instead of going into politics. So I never joined Betar 10, or Hashomer Hatzair 11. My father had nothing against my attending children's centers, etc., as long as they had nothing to do with leftist or rightist Zionist organizations. This was strictly forbidden.

I attended a Maccabi 12 gym going in for gymnastics. I also had two Russian and two English classes per week besides school. I also took music classes twice a week and also, practiced playing at home. I was learning to play the piano. My parents bought a piano. Mama played the piano well, and listened to my playing, when I practiced at home.

My husband-to-be, Yakov Strazh, and I were friends. We often went out or to the cinema after we were done with the homework. When it was time for me to leave to meet with him, I tried to finish whatever I was doing quick, but Mama used to insist that I had to do this or that drill. She put a clock on the piano, and I was to play at least 45 minutes, or Mama would not let me go. I was getting nervous. 'That's enough...' and then Papa came into the room saying, 'That's enough. The girl has had enough of it...' and then I rushed to meet with my friend Yakov.

Yakov was two years older than me. He studied in the same gymnasium. He was born in Tallinn in 1923. His father, Abel Strazh, came from Tallinn and his mother, Fanny Strazh, came from Tartu. They moved to Tallinn after getting married, and their sons Yakov and Zalman were born in Tallinn, Zalman in 1927. Abel owned a hat shop. I met Yakov in the gymnasium, and we became close friends.

My father looked closely at my successes at school. Every evening he checked my record book with my grades. Every now and then he gave me tests in arithmetic or physics, and I had to do them in his presence. It made me nervous. My father was very short-tempered, though he composed himself quickly. If I did something wrong, he yelled, 'How come you don't understand? How can one not understand this?' I was paralyzed with fear during those home-based tests. In the gymnasium I had the highest grades on these subjects, and my father was bewildered about how I could be doing so well at the gymnasium, when I could not give simple answers at home.

When I was 12 or 13, a course of popular dances opened in the gymnasium. I joined it, and my father had nothing against it. All of my classmates attended the course. We enjoyed dancing so much! Once after a dancing class a friend of mine told me she'd seen an announcement of a dance party in Betar and she suggested we went there together. I didn't say anything about it at home, and we went to the party. I was late for dinner. We ha a strict rule that the family got together for dinner. We had breakfast at our own time; my sister and I were the first ones to have breakfast before we went to the gymnasium. My father started work later. We also had lunch at different hours, and only dinner was for all of us. I was 10 or 15 minutes late. My father asked me where I had been and I told him the truth. It goes without saying that I was punished. My father was not so mad about my being late as about my going to a Zionist organization when he had forbidden me to do so.

We knew very little about life in the Soviet Union. Since Papa's sister, brother and Grandmother moved to the Soviet Union we did not have continuous contact with them. Correspondence was no problem with us, but those living in the USSR had to be cautious about corresponding with their relatives abroad 13. My parents must have known about it, and they sent letters on occasion. My father was very unhappy about his relatives living from hand to mouth while we were doing so well.

In 1933 my father decided to visit his relatives. Obtaining visas from the Soviet Embassy was a difficult thing to do, but my father managed somehow. He was horrified when he returned. We had no idea what a shared apartment 14 was about, and my father was shocked when he saw that Dora, Leon and their families and Grandmother lived in a stuffed shared apartment with a few other tenants in it. He told us that buying plain food products was a problem in the Soviet Union, and what awful clothes people wore, and how much effort one had to spend to get the most necessary things.

My father decided that Grandmother had to come and stay with us for whatever the price. He had to obtain permission and it took him a year before he managed to obtain all necessary papers for his mother to come and stay with her son. Before my grandmother was to arrive Mama often told my sister and me that Papa's mama was no different from our grandmother Haya-Leya and we were to love and take care about her.

When my father was to go to Moscow to pick his mother I wrote her a long letter sending it with him. I wrote to her that we had a five-room apartment and Mama has prepared a cozy room for her to live in. When Grandmother arrived, she had all new clothes bought for her. My grandmother couldn't believe it that she had a room of her own and there were no other tenants in the apartment. In Moscow it would have been five families living in a five-room apartment. We took care of Grandmother, but unfortunately, she didn't last long. My grandmother died of a heart attack in 1936. My grandmother was buried in the Jewish cemetery in Tallinn according to the Jewish traditions.

In 1937 my father died. Flu affected his kidneys. He had a long course of treatment, but medicine had limited capabilities then. My father died of heart thrombosis. He was buried in the Jewish cemetery near my grandmother's grave in Tallinn according to Jewish traditions. Mama became a widow at 37. She was to raise two children. Mama's brothers provided us support and assistance. They formed a close family: one for all and all for one. My father's fabric store supported us all right. Mama could not have possibly managed the store had it not been for her brothers' advice and assistance.

When in 1939, after the execution of the Molotov-Ribbentrop Pact 15, Soviet military bases were established in Estonia, I don't think Estonian people protested against it. It was clear that Hitler was a real threat, and they probably hoped that presence of the Soviet military might protect us from this threat. The situation was peaceful and quiet, and the Soviet military were friendly. Therefore, there was no apprehension, when in August 1940 Estonia was annexed to the Soviet Union and became a Soviet Republic 16.

Thus, our troubles emerged soon. First, our store was nationalized. Mama's brothers also suffered from the new regime. The older brothers lost their timber business, and the younger ones lost their shops. Grandfather Shein died in 1939, and my grandmother moved in with Efrayim. She fell seriously ill in 1940. She was dying, when NKVD 17 officers came to search Efrayim's house. Efrayim's wife Rosa begged them to leave his mother alone, but they were merciless. All of Grandmother's children got together at Efrayim's house to bid farewell to their mother. They were crying, and the NKVD people were turning the house upside down. They didn't even respect death.

Almost immediately after Grandmother died, they forced Efrayim's family out of the house. Shortly afterward we were also forced to move out. Soviet authorities decided to make a military recruitment office in our house. None of these NKVD people cared about where a woman with two daughters was supposed to go. Even before we moved out they came to our home and took away all money and jewelry.

Our landlord was a Polish Jew from Belostok, and his wife was local. They had a son and a daughter. They were very nice people and sympathized with us. Mama hoped that those people would leave us alone having taken away everything from us. We were to learn to live in this new situation. Mama went to work to a scarf shop 18. Mama took out threads to make fringes on scarves and fixed the edges. She often took work home and I helped her in the evening. Next day she brought the scarves back to work.

Our gymnasium was closed. Instead, they opened a general education Yiddish school. I had no problems with that since Yiddish was my mother tongue. There were arrests, but they were not so numerous. For the most part, they arrested politicians or those who spoke openly against the Soviet regime.

On 14th June 1941 [see Deportations from the Baltics] 19 early in the morning our landlady dropped by. She said that her maid had been to the store where they told her that the Falstein family, whom we knew well, were arrested by the NKVD early in the morning. Nobody knew why they were arrested, for what allegations. Soon our doorbell rang. There were three individuals at the door: one wearing a marine uniform, another one was a civilian and the third a militiaman. They were armed. They asked for Mama and I said she was at work. They asked me the address, but I didn't know it. Then one of them said my sister and I were to go with them and they would keep looking for Mama. I said we were not going with them when Mama was not there. Then one went to look for Mama, and the two others stayed with us.

They told us to pack our things. I was at a loss. I had a celluloid doll in a woven pram, a birthday gift. When my father was ill and bedridden, he asked me what I wanted for my birthday, and I said it was this doll. Mama bought it for me. It seemed to be of the highest value for me, and I grabbed the doll, but I was told to leave it. The militiaman seemed to be a nice guy, and he told me in Estonian that we were to be sent to Siberia and I had to take warm clothes with me. I started throwing warm clothes and underwear from the wardrobe into suitcases.

Our maid lived with us. She considered us as her family and we also treated her as one of us. She asked these people where they were sending her mistress and the children and kneeled before them begging them to leave us alone. The civilian man answered that this was what had to be done, and that this was not to be helped. Then she asked them to allow her go with us.

At that time my Mama came home. Her two brothers also happened to visit us at the moment. Uncle Leib and his wife had recently moved to Tallinn from Valga and were staying with Polina's relatives. Polina's mother and her two younger brothers had already been arrested and taken to the railways station. Leib and Polina were not in the deportation lists and they were staying. Leib had called his brother Peisach immediately, and they hurried to our place. I had a plain watch on my wrist. Uncle Leib took it off my wrist and replaced it with a golden watch, when nobody was looking. We had no money at home. Our uncles gave us 400 rubles, all that they managed to get for us. We boarded the truck, and the militiaman helped our uncles to load our luggage onto the truck. One could tell it was a hard job for him. He was a decent man, and there were other decent people as well.

When we came to the station, we were taken to a freight train. It consisted of cattle freight carriages. We boarded the train. When the guards left the carriage, we saw somebody waiving his hands to us from the carriage next to ours. This was Mama's brother Isroel, we didn't know he'd been arrested, too. Then somebody else waived his hand to us. It was Mama's acquaintance. Mama asked the guard permission to move to this other carriage saying there was her brother there. The guard did not allow this. He said we would meet at the point of destination.

When the train started moving, we found out there were many other Jewish families in the carriage that we knew. The Rubanovich family that we knew was sitting not far from where we were. Rubanovich himself was not there, just his wife and children. Later we learned that men were sent to the Gulag 20, and their families were sent into exile. The woman told us that Mama's brothers were looking for us on the platform asking people, 'Where's the Brodowski family?' We didn't hear them.

I don't remember all places that we passed. At some point we boarded a ferry. Finally we got off at the village of Molotovsk, Kirov region [about 900 km from Moscow]. All those from Estonia were accommodated in a local school. Our guards were waiting for an order from Moscow. They probably didn't know what to do with us next. There was a canteen at school where we could buy something to eat. The situation was terrible; nobody knew what was to happen next.

We went outside to look around. It was pouring with rain. We saw the locals wearing horrible looking striped potato sacks with holes for heads and arms, held by ropes on their waists. They also had bast sandals on their feet. We were staring at them, and they were staring at us. Men, women and children were following us and staring. Our women were taken to the train from home or from work, and they were nicely dressed, had high-heeled shoes and fine stockings on. The locals must have never seen such clothes.

Next day we were registered as exiled citizens and were assigned to new locations. We were sent to the kolkhoz 21 in the village of Slobodskoye. There were four other Jewish families in exile there. They went to sell their clothes at the market every Sunday. We still had the money from Mama's brothers, and we couldn't understand how one could take off one's own clothes and sell them. Thus, we knew what it was like later.

Soon other families started arriving at the village. A Jewish family of an older man, a tinsmith, and his two older daughters - they must have been single - from Riga was accommodated in the house next to where we were staying. The older daughter's name was Pintsia, but I don't remember the name of the younger one. This tinsmith organized a shop in the village. He employed us and other Jewish people. All Baltic Jews supported each other.

My sister was twelve and I was 16. Shortly after we arrived, my sister and I went to the local school. I went to the 10th grade, but actually I had already learned what they were teaching at my school in Tallinn. Anyway, I had to quit school to go to work at the shop. My mother, my sister and I worked at home. We knitted jackets from cotton packthread. We had never knitted at home, but Mama knew how to knit, and I had also learned it at the gymnasium. We were to make five jackets each per month, and Mama and I managed to make three times as much, including my sister's scope. The shop provided knitting needles and paper patterns, and we spent many hours per day knitting.

We had to do this work. You see, the shop gave us bread coupons 22, for 500 g bread per day, and the rate for non-working people was 200 g bread. Of course, the bread was terrible, it contained bran, sawdust and frozen potatoes, but there were such long lines to get this bread in the store! We had to stand all night long in the line, and it was only delivered to the store before noon.

One day we met another Jewish man from Riga. Almost immediately after he arrived, he was appointed an accountant at the meat factory. He was not in exile, but in evacuation and the state trusted him. He offered Mama the job of an accountant clerk at the meat factory. The factory employees could buy meat bones almost for nothing. Well, these bones were stinky, and it was next to impossible to eat soup with them. There was a sausage shop at the factory, and every now and then employees received coupons to buy 300 g of sausage. The shop was at a different location, though also in the village. Mama went to work at the factory, and my sister and I stayed at the shop.

Once Mama gave me the sausage coupon and asked me to go and pick it. The shop manager was a Chechen man, demobilized from the army as an invalid. He asked me where I was from, took me to the storeroom. Instead of cutting 300 g sausage he gave me a whole piece. I told him it was too much, but he told me to take it easy and enjoy eating it. He also told me to come back, when we finished it. When I came home with this sausage, Mama asked me where I had got it. I told her that I gave my coupon to the shop manager and that he invited me to come back there. Mama told me to forget it and that we didn't need his sausage. So I never went there again.

We lived in a local house and this was terrible. Our landlady lived with her two grandchildren, her son's children, who was at the front. The children's mother hanged herself, and the villagers said it was her mother-in-law that was the root cause of it. The landlady had never seen Jews and was sure they were the most horrible beasts in the world. When she learned we were Jews, and that we were in exile, she started poisoning our life as much as she could.

Once her son came home on leave. He came into our room and started asking us where we came from and what was happening in the village, when his mother saw that he was in our room. She broke into the room yelling, 'Get out of here, they are traitors, they are enemies of the people! 23'. We didn't even know what enemies of the people meant.

Shura, another local woman, whose husband was at the front, and she lived with her two children, invited us to move in with her. She said she'd been watching us and we were good people, but our landlady would really give us hell, and that she felt sorry for us. We moved to her house, and our situation really improved. Shura was a nice person. She had a cow and we bought milk from her. In winter my sister and I fell ill with jaundice. We didn't know it was a contagious disease. Thank God, Mama didn't get it from us. A very nice doctor visited us. She was in evacuation. She worked in the Sovetskoye clinic, and each day she came to our village to bring us medications. She was one of the dynasty of doctors, and her husband was a front-line doctor. I think this nice lady really saved our lives.

We never lost hope that the war would be over and we would go home. We didn't know then that there was nothing for us to wait for. The men were imprisoned in the Gulag camp. Most of them were sentenced to five years in camps, and in 1946 the survivors started to be released. However, members of their families were in exile for a lifetime. When in 1946 most prisoners were released, it turned out there was hardly anybody left to do the work there.

One day the commandant ordered Mama and me to make our appearance, and we were told we had a week to pack our things. We didn't know what was to happen, but somehow we believed they were sending us home, but, as it turned out, they were sending us to the closed zone Bukhino near a Gulag camp. We were to join their workforce. Only women with younger children were not bound to move to the zone, and the rest of us were convoyed there. The zone was fenced with barbed wire and guarded. There were barracks inside the area and fields and woods around. Every morning we woke up to the strikes of a bell. We lined up in the yard to listen to our assignments for the day. Even after a day's work the inmates might be woken up to go back to work. The three of us worked in the field.

There were also German prisoners-of-war in the camp. Once I was told to go to work at the threshing site where Germans were working to measure the grain. Mama got so scared that she was beside herself. She said those Hitler soldiers would kill me the moment they get to know I was a Jew. I tried to calm her down, but I was afraid. I went to work. I stood by the scale where the Germans brought bags with grain from the storage facility. I was to weigh the bags and write down the values, and then the prisoners were to take those bags back to the storage facility on horse driven wagons. There were about ten of them in the crew. They spoke German to one another, and I understood everything they were saying, but they didn't know it. They never said a word about me.

I worked on the threshing site till all grain was removed, and through this whole period the Germans were very friendly with me. They were allowed to receive Christmas parcels, and they used to bring me a chocolate, candy or a few cookies. After work they carved things from wood. They gave me a spoon and board that they made, and this was very touching. I knew that the prisoners were given more bread for working over the quota and occasionally I recorded a higher output value for them. They noticed it and warned me telling me to record actual figures, when there was going to be an audit.

I had other encounters with Germans as well. Once I severely injured my foot working in the field. There were no medications or bandages, and the wound got infected and developed into a phlegmon. I fainted at work. My temperature was 40°?. Our zone was about 10 kilometers from the center of the camp, and there was a prison hospital in the center. My guard called a doctor from the hospital. The doctor was an older German man from Povolzhiye 24. He had served a sentence in the camp, and when his sentence was over, he stayed to work there. He visited patients around the camp. He acted as a surgeon, obstetrician or venerologist. The inmates thought much of him. All personnel in this hospital were from among the inmates: attendants, nurses or assistant doctors.

I was taken to the hospital, but had to wait there for a long time until they issued a permit of access to the closed zone. The doctor also had several other patients, and we were given a ward for inmates from Estonia. I was taken for surgery. The doctor did the operation very well and I stayed in the hospital for some time. Twice a day the doctor replaced the dressing and we chatted in German. A few days later Mama was delivered to the hospital. She had avitaminosis and had ulcers all over her body. Mama stayed in hospital about two weeks before she was released, but I had to stay there longer. The doctor was very sympathetic with me. Whenever he had to visit a patient in our neighborhood, he offered me to go with him so that I could see my mama.

When I was in hospital, I heard about amnesty. One day I saw numbers of young women with small children and pregnant women. As it happened, only young mothers and pregnant women were subject to amnesty, and many women rushed into pregnancy. The doctor was a member of the medical commission. There was an equipment yard near the zone where male prisoners worked, but they were not political prisoners. All pregnant women were asked, who the father of the baby was, and all of them replied that it was one from the equipment yard. Nobody cared about who the real fathers were. The amnesty was over, and the rest of us fell into depression.

Later our family and four or five other families were identified as incapable of doing any field work. Other Estonian inmates tried to convince us to stay, and they might send us to the peatery, which meant certain death, but Mama and I decided that we had to get out of the zone and see what happened next.

We were sent to a village and accommodated in a local house. There was only one room in this house, and we all shared this room. The landlady had a daughter. The girl slept on the Russian stove bench bed 25, and the rest of us slept in this one room. We were to make wool jackets for the kolkhoz. This was hard work, and we had never made clothes before. Mama, my sister and I worked together in order to make the standard number of these jackets. A few days later Mama said we were going to starve to death if we were to stay there longer. She took a day off from work and went to the town of Slobodskoye in about 5 kilometers from the village we were staying in, looking for a job. She found a job as a music teacher in a kindergarten. We moved to the town.

We were to register our presence at the commandant's office where we were to make our appearance on certain days, every week at first and then, every ten days. Our passports were taken away right after we came to the point of our exile, and we were issued certificates instead. We were to present them for the militiaman to register our appearance and confirm that we were staying at the location directed.

Later an acquaintance of mine helped me to get a job at the wine factory office. All employees in the office were young girls, and the manager was an older man. We were paid peanuts for our work. I faced no intimidation for my status of an exiled person. I worked as an accounting clerk in the alcohol and wine shop, when the shop manager told me to bring a bottle and she would fill it with vodka. I told her that nobody in our family drank vodka, but she explained that we would sell it to get some money. Vodka was rather expensive at the market. It was hard currency and was bargained for food products. Vodka was not accounted for in the shop.

I remember once feeling thirsty and asking someone to pour me a glass of water. When they gave it to me, I drank it to the bottom in one gulp, when my inside started burning. There happened to be pure alcohol in the glass. I had never drunk anything stronger than wine at Pesach before. Many young girls ruined themselves by drinking, but fortunately, I never felt attracted to drinking.

I managed to somehow find my school friend and future husband Yakov Strazh. We parted in 1941, when our family was deported, and since then I had no information about him. Yakov's father died in 1938, one year after my father had died. Yakov and his younger brother worked in their father's hat shop. In 1940 the Soviet regime nationalized the shop. It became a state run shop. Yakov's family escaped deportation. When the German forces were close to Estonia, they managed to evacuate.

We parted, when I was 16, and Yakov was 18. When we were in the Gulag, I received a letter from Yakov. He sent me his field postbox number. I hesitated for some time before sending Yakov a letter. He replied and wrote that he agreed to evacuate to Siberia hoping to be close to where I was. Yakov was regimented in 1942, when he was in evacuation. He served in the Estonian Corps 26. He wrote me from the front line that had been under terrible firing several times, but he survived, because it was God's will that we reunited after the war.

Later I received a letter from a friend of mine, when Tallinn was liberated. She wrote me that Yakov was eager to run to see me, but he did not dare. So many years had passed, and he was afraid I did not need him any longer. I thought: Do I want him to arrive and see me living in a barrack with 300 other tenants? I wrote Yakov that I was eager to see him, but that at the moment I didn't want him to arrive, maybe later, when we left the zone. When we moved to Slobodskoye, Yakov was still in the army, but he could take a leave since the war was already over. As soon as I gave him my new address, he arrived.

Yakov insisted that we got married immediately. Our wedding was as plain as our circumstances. Mama could not leave her work, my sister studied at a vocational school, so, we went to the registry office. The registry officer went to the executive committee 27 financial department on the second floor and returned with two employees of the finance department. They witnessed our wedding. There was a market across the street from the registry office where a vendor was selling draft vodka. We went there and Yakov had 100 g and I had 50 g vodka shots. We also bought a bottle of vodka to take it home. In the evening we drank this vodka. Yakov had some food with him that we hadn't seen for many years: herring, sausage and meat. Our landlady was our only guest at the wedding. This is what our wedding was like.

Yakov stayed with us for a month. He brought with him a certificate from the military office in Tallinn. It said that I was welcome to the town as the wife of a war veteran. Yakov went to Slobodskoye and Kirov to arrange for my release. He visited all local management, but it didn't work. Though officially I was already Yakov's wife, the local leaders thought that ours was a pro forma marriage. Yakov had to go back to Tallinn. His vacation was nearing its end. Upon arrival he demobilized from the army and continued to work on my release from exile, and again, with no results.

Some Estonians started coming back from exile on their own, without waiting for any permission. Yakov wrote me that they were returning from exile, and there were no follow-up actions undertaken against them. He said that I had to go back to Tallinn, particularly considering that I was married to a resident of the town. I was afraid, of course, particularly because I had no passport, but then I finally made up my mind and took a train to go home. Mama and my sister stayed in Slobodskoye. Our landlady went to the station with me. She carried my suitcase to the carriage on her shoulder. Fortunately, there were no ticket collectors in the train, and I reached Kirov without any disturbances.

In Kirov I bought a ticket to Leningrad and sent a telegram telling my husband I was on my way. In Leningrad I stopped by at my cousin sister's, my uncle Leon's daughter. Leon was killed during the war. He was in captivity and perished in a concentration camp for prisoners-of- war. My cousin bought me a ticket to Tallinn. My husband and his family were waiting for me at the platform. This was in February 1948.

There was Yakov, his brother Zalman and my mother-in-law, and also, my mother-in-law's three brothers and her sister with their children and grandchildren. I had never met the latter ones before and felt rather ill at ease. I had awful valenki boots [warm Russian felt boots] and my mother's coat on. Mama lost a lot of weight in exile and wore my coat that I had grown out of at the age of 16. Mama gave me her woolen one and a purple silk dress that she had had before the war. Mama also gave me a pillow, a blanket and two sets of bed clothes that we had with us when leaving home. This was my dowry.

My mother-in-law arranged a family dinner after we came home. Her brother, who was a shoemaker assistant, measured my foot and two weeks later he gave me three pairs of shoes: walking shoes, sandals and a pair of fancy patent leather shoes. My mother-in-law's brother, who was a dressmaker, brought me two dresses of my size. My friends bought me two cuts of fabric: black-and-white checkered wool and fair silk. These were not available in stores, but they managed somehow. My husband's brother Zalman received a coupon for a men's suit and somehow managed to bargain it for a cut of fabric to make a coat. My mother-in-law's brother made me a nice coat. To cut a long story short, they dressed me from feet to head. But this was later on.

The following day after my arrival Yakov suggested that we went for a walk in the town. My mother-in-law gave me her old boots that were too big for me, and I had to wear thick woolen socks. My husband took me to a restaurant, and we danced all night despite those awful boots that I had on. Other ladies had fancy shoes on, but I didn't care.

Shortly afterward I knew I was pregnant. There were no indications of my new condition, but I started gaining weight. It had happened before, when we moved to Molotovsk, and the doctor attributed this to the change of climate. So, I took it easy, but my mother-in-law didn't. She kept telling me to go to see a doctor. Having no documents, I could not go to the polyclinic. Yakov's cousin's wife Yevgenia was pregnant and visited a private doctor. My mother-in-law asked her to take me with her. I told the doctor that I had no passport and I had been in exile and came back waiting for no permission. I thought he would tell me to get out of his office, but he examined me and told me I was going to have a baby. This doctor was the head of the gynecology department in hospital. He told me he would watch over me and when the baby was due he would take me to his hospital without any documents.

When I came back home, I made the announcement to the family. Frankly speaking, I was afraid of having a baby. I didn't know if I could manage. My mother-in-law merely laughed at my fears. My pregnancy caused no trouble. Every night I met my husband from work and we went for a walk. I visited my friends. One night, after we came back from my friend's, labor began. I didn't want to bother the rest of the family and tried to suffer silently, when my mother-in-law came into the room and told me to go to the hospital. She was very caring.

Yakov's brother accompanied my husband and me to the hospital. The weather was terrible. It snowed and was windy. There were no cars around. There was a truck passing by, but when it stopped, the driver, seeing that I was pregnant, said he did not want me to have a baby in his truck. Finally, my husband stopped a car. He convinced the driver to take us to the hospital. He speeded up and it took us minutes to get to the hospital.

No members of the family were allowed even to the reception. Yakov and Zalman left the hospital. The nurse called my doctor at home, and he came to the hospital. A few hours later my son was born. I was happy, since my husband wanted a son so very much. We gave him the name of Maxim after my father. When we returned home from hospital, my son had a brit milah ritual. My mother-in-law made a nice dinner, and we partied.

Gurevich, the cantor of the synagogue in Tallinn, conducted the ritual. The synagogue was no longer there. It burned down during the war. The authorities provided a house that was rearranged into a prayer house. Gurevich asked my husband and me whether we had a Jewish wedding with a chuppah. We told him about our wedding, and he knew there was no way to make a chuppah where we were in exile. Then he added that he was going to conduct the wedding ceremony before the brit milah ritual, so that our son would be legitimate according to the Jewish law. We had a makeshift chuppah installed. Gurevich recited all required prayers, and conducted the wedding ceremony. Then brit milah occurred after the ceremony.

Actually, Jewish people observed Jewish traditions in Tallinn after the war. However, it was not safe for public officials or party members [see Struggle against religion] 28. My nephew, Yakov and Yevgenia's son, had been born two months before Maxim. He also had his brit milah. Yakov's cousin's brother was a member of the Party and worked in the Prosecutor's office in Tallinn. He went to another town on business at this period, so that in case somebody found out, he could say that everything was done without his knowledge. When our son was three weeks old, I was arrested - on 16th December 1948. I was allowed to take my son to jail with me. I refused to have him with me. I knew he might die in jail. I was taken to the jail in Tallinn, and my son stayed with my mother-in-law and my husband.

I had tried to obtain a legal status before my son was born. My former schoolmate Tarel was Chairman of the Council of Ministers of Estonia, I think. I went to see him. I told him my story. He gave me a note and told me to take it to the KGB 29 and tell them I came from him. My mother-in-law told my husband I should not go to this office alone. When we came to the building, Yakov was not allowed inside. I went along long dark corridors. The employee I came to see told me that he advised me to leave Tallinn immediately, so that when there was a request for my whereabouts received, I was not there. In case of issuance of an official request I was to be sent back to Kirov with a convoy.

Mama wrote me that the commandant's office in Slobodskoye already registered my absence. The commandant told my mother that if I returned on my own will, he was not going to apply any sanctions against me, but if I were to be convoyed back, I would be in trouble. I showed Mama's letter to my family. They told me that nobody was going to do any harm to a pregnant woman, and then, when I had a baby, they would not dare to disturb me. I told the KGB I was pregnant and they wanted me to submit a doctor's statement that I needed continuous medical observation. I brought them this statement, and then the KGB officer told me to come back after I had the baby to register my presence. When my son and I were released from the hospital, my family told me to forget about going to the KGB since they must have long forgotten about me. As it turned out, the KGB never forgot anything or anybody.

I spent half a year in jail in Tallinn. I was allowed to see my family. Yakov and Zalman came to see me. They brought my son's pictures with them. The prison cells were overpopulated. There were different people there. There were mothers, fiancées, wives and sisters of Estonian patriots, accountants and directors of various enterprises, religious people, persecuted for their faith, and criminals. All were in prison.

On 16th June 1949 I was taken to the office of the warden and he told me he had received my verdict from Moscow. I was sentenced to three years in a camp. He told me to familiarize myself with the verdict and sign it. Shortly afterward I was moved from a common to a holding cell. I stayed there for some time before some Russian women, thieves, and I were taken to a photographer's office. These thieves knew everything that was happening in jail. They communicated with other prisoners using the Morse code. They told me I had nothing to worry about. I didn't know there was a law on amnesty for women having children under seven years of age. All those with me were released, but I was deported to Kirov region.

I was released from camp imprisonment, but I was still to spend three years in deportation. I was kept in Kirov deport prison for a few weeks. There were other Estonian prisoners that had left from exile without an official permission, and there were also criminals, and even murderers in this jail. In the train to Kirov there was a whole carriage with murderers that were going to a jail in Kirov. I was taken to Slobodskoye. There were other women going with me. One had a four-months old baby.

My mother-in-law kept writing my mother and sending money for me. She told my mother that I was to arrive at Slobodskoye, and my mother came to the platform every day. I saw Mama on the platform when our train arrived. She had a bunch of field flowers for me. The guard told the five of us to hold hands as if we were criminals. They didn't allow me to hug Mama or exchange a few words with her. We were told to board a truck. There were two armed militiamen and a dog in the truck. We were taken to a pretrial detention ward in the militia office in Slobodskoye.

A young militiaman came to our ward asking who wanted to take a shower. I asked him to take me to the shower, and on our way back to the ward I asked him to tell my mother where I was kept. I explained to him that I had been in exile there before I left for my hometown, and that now I was taken back there. The militiaman told me he was not allowed to disclose any information about me. I asked him to give me a pencil and piece of paper where I wrote my mother's address and asked him to keep it just in case.

Mama told me later that somebody came to see her and told her where she could find me. Mama came to see me. She had 400 rubles, a coat and rubber boots for me. We only had those clothes that we were wearing, and had no money with us in prison. We moved on to Nagorsk, 160 kilometers from Slobodskoye. We walked several nights, and stayed overnight in various militia offices. We were exhausted, but we tried to move on without sitting down. When you sat down it was impossible to force yourself to stand up. We also took turns to carry the baby.

In Nagorsk a militiaman met us. There was a huge barrack in the middle of a field, and there was only a field and a forest around. There were two-tier plank beds inside the barrack, and a stove with pipes sticking out in the center of it. There were families of Povolzhiye Germans living in the barrack. They had children there, celebrated weddings and buried the dead. The militiaman said we could spend that night in the barrack, and on the following day we were to find lodgings. There were no vacant beds inside and we slept on the floor. We were so tired that we didn't really care. The most important thing was that we were going to sleep and nobody was going to wake us up.

There was another Jewish woman with us. She was an old woman from Hungary. I was 23, and she was 50 at the time. Her name was Madam Yakobson. When Hitler came to power in Germany, Hungarians were after the Jews in their country. The Jewish community of Hungary appealed to Jewish communities in other countries to marry Hungarian Jews and take them out of the country. This was how Madam Yakobson happened to get to Latvia, from where she and her husband were deported in June 1941. Her husband died in the camp. They had no children, and she happened to be all on her own. Yakobson told me that we had to stay together, being Jewish. We did so.

The following morning I shared my mother's money with my co-travelers. They didn't even have money to telegram their families asking them to send them some money. We went out looking for lodging. The locals were apprehensive about us. It took us some time to find places to stay at. Mama told me she was trying to arrange for my moving to Slobodskoye. She was told at the commandant's office that I could move to Slobodskoye, if I had my son with me. Mama wrote to my mother-in-law, and she brought my son to Slobodskoye. Maxim was ten months old. I was allowed to move to Slobodskoye and some time later my husband arrived.

My husband, my son, my mother and I lived together. I went to work at the timber storage. I worked as an accountant clerk, releasing saw timber. Yakov also went to work at the timber mill. I was so upset that Yakov had to live in such conditions. He had not been deported and could live in Tallinn and have a good job. However, my husband told me otherwise. He said he could only be happy where I and our son were. Yakov earned well, but I knew this way of life was a burden on him, and there was nothing I could do to change it. Yakov brought a bed and a pram for our son. My mother-in-law sent us parcels every month. In those years it was hard to buy food products even in towns, and in that abandoned village it was impossible. She sent cereals, sugar, butter, clothes and shoes for Maxim. I should give her credit for having Maxim growing up a healthy child, bright and strong.

We continuously went to register in the commandant's office. We had to be there every ten days, but later it came to once a month. When my son was about five years old, a colonel from Kirov visited the commandant's office. He demanded that I came to register with my mother. My family came there with me, my husband and Maxim. He was as pretty as a doll! He had nice clothes on. My mother-in-law sent me clothes that her friends and acquaintances gave her after their children grew out of them. The colonel looked at Maxim and said that it wasn't necessary to take the child with us, and that it would be much better if the child knew nothing about the commandant's office. I replied that there was nobody to stay with him at home. The colonel gave my son paper and pencils to draw while we were busy.

Some time later the chief of the local KGB office summoned me to his office. I told my manager that I had to go there and that I was very concerned. He comforted me telling me that if they wanted to arrest me they would have come for me themselves. On my way I went to see Mama in the kindergarten where she was working. I told her where I was going and said that she should not worry, if I didn't come back. When I came to this officer's office, he sent his secretary to fetch some paper, which he then gave me to read and sign. The paper said that effective that date my son Maxim Strazh, born in 1948, was released from exile. I didn't even know that he was registered as a deported person. So in 1953 the child was released.

I was released from exile in 1956. The fact that my husband was a veteran of the war expedited the matter. My mama and sister weren't released until 1960. My sister was deported at the age of twelve. She worked in the field and then worked at a plywood factory, before she entered a vocational school where she was given training in consumer services. She became a manicurist. After finishing her school Sofia worked at a local hairdresser's. When she returned to Tallinn, she went to work as a manicurist. Sofia married Vladimir Popov, a Russian man. They lived a good life together. The only sad thing was that they had no children.

After the war we had no relatives left in Tallinn. Mama had only her brother Herz left. He was released from the Gulag in 1947, and he moved to Estonia. In 1948 his daughter Irene returned from exile. When in 1948 they were again arresting those that had been in exile, Herz and his daughter moved to Tashkent. His wife was still in exile. She was only released, when rehabilitation 30 of the victims of persecution [Great Terror] 31 began. She also moved to Tashkent to reunite with her family. Herz died in Tashkent in 1985. His wife died in 1999. Irene returned to Tallinn from Tashkent in 2000, when Estonia was independent 32.

Two of my mother's brothers perished in the Gulag. We only know that Efrayim died on 14th June 1942. In his death certificate the cause of death is stated as dystrophy, but we know nothing about the circumstances of his death: whether he starved to death, or it was a disease, whether he died in an accident or was killed. We have no information about Isroel. He just disappeared in the Gulag. Leib, Abram and Peisach were killed in Estonia by fascists and so were their sons. Mama's sister Ella, who lived in Riga with her family, also perished during the occupation of Latvia. So, that's our account: Hitler killed four of the Shein family, and Stalin killed two members of the family. My father's sister Dora died in Moscow in 1947.

My husband and I visited Valga several times after we returned to Tallinn. It was so dear! Every year I visited Valga on the death anniversary of my grandmother and grandfather. I went to their graves. I also visited the town on holidays. We also observed Jewish traditions at home during the Soviet period. What was happening at our home was nobody's business. We were the ones to choose between Jewish and Soviet holidays that we wanted to celebrate. We did not want to celebrate the evil and the losses that the Soviet era brought us.

We only went to the synagogue on holidays. After we returned, we had no opportunity to follow kashrut. There was no place to buy kosher products. However, we did our best. We were sure to have matzah on holidays. We could buy it at the synagogue, and when it was not available there, we made it at home. We fasted on Yom Kippur and conducted the Kapores ritual. We utilized money instead of chickens, and then sent the money to the synagogue.

Our son did not get any Jewish education, but he knew all Jewish traditions and watched us observing them at home. Before he was to turn 13, he was prepared for the bar mitzvah. Maxim did not know Hebrew, and I wrote him the prayers in Russian letters, and he learned them by heart. There was a lawyer in Tallinn. His name was Levitin. Later he moved to Israel. His father was a great scholar in Jewish rituals and traditions. He trained Maxim for the bar mitzvah. We bought Maxim a new suit, shirt and tie for the bar mitzvah. My mother-in-law gave him a watch when we returned from the synagogue. Maxim was doing well at school, but he never joined the pioneers 33, or the Komsomol 34 at school. It was his decision, and his teachers failed to convince him otherwise. My son was always good at standing his own ground.

Anti-Semitism developed in Estonia during the Soviet regime. I never faced it myself. I was always treated in a fair manner. A lot depends on the personality, but I couldn't help seeing that the attitude to Jews was different from what it was like in pre-Soviet Estonia. Soviet authorities were against anti-Semitism by word, but in reality, they were spreading it.

After we returned my husband and I went to work at the mechanical factory. We worked in shifts, and sometimes these were night shifts. We tried to work the same shifts. Later my husband went to study, and then he started advancing at work. When he became a shop superintendent, he only had to work regular hours while I continued working in shifts. It also happened that Yakov left for work, when I had just returned home. My husband wanted me to find another job that would be more suitable for us. My relatives helped me to find a job as a commodity expert, but it involved business trips all over the Soviet Union to purchase goods. I knew this would affect my family and my son and declined this offer.

Then I was offered a job at the same commodity stocks storage. I had to choose between jewelry and souvenirs. I was concerned about work with jewelry, gold and diamonds. One had to be honest, but one also depended on others, and then it involved responsibility, if something went wrong. So I decided for the position of an accounting clerk at the souvenirs' department. Later I worked at a steel storage. When a new hotel opened in Tallinn, I went to work there as a room maid. I worked 24 hours and then had three days off. It was difficult work. I already received a pension and I decided it was my time to retire finally. I finally retired at 62.

My husband and I lived together 37 years. He was promoted to chief engineer and then factory deputy director. It was hard work, and it was strenuous. He had three heart attacks. He died after he had the third heart attack. My mother-in-law died in 1980, and Yakov died in 1983, three weeks before his 60th birthday. We made a restaurant reservation and had cards printed out. It was a sudden death. Yakov and his mother were buried in the Jewish cemetery in Tallinn. My mama died in 1985, two years after my husband's death.

After finishing school my son entered the Automobile Transport Faculty of the Polytechnic University in Tallinn. Upon graduation my son went to work at a car company where he was well promoted. Maxim married Margarita, a Russian girl. She is two years older than my son. Margarita was born in a town in Lithuania. When she was a child, her family moved to Tallinn. Margarita worked as a planner in the department for light industry.

Their son Vadim was born in 1969. Their daughter Angelina was born in 1976. Though my daughter-in-law is Russian, my son's family observed Jewish traditions and celebrated holidays. Margarita learned to bake challah and cook traditional Jewish food. She asked me for recipes and wrote them down. They raised their children Jewish. My grandson Vadim studied in Moscow. After finishing the Road Transport College he returned to Tallinn. He works in a car company. Vadim married Nastia, Anastasia, a Russian girl. They have a son, whose name is Alan.

Angelina, my favorite, studied at school with advanced study of the English language. She was eager to become a lawyer. When she was still at school, there was a student exchange program introduced. Angelina submitted her papers to participate in this program. There was a stiff competition, and the requirements were very challenging. Angelina won the competition. My son wanted her to go to study in the USA where she could get good education and have best prospects for life, but at the last moment my granddaughter got scared. She was crying and I was telling her that she could always come back home if she didn't like it there.

Angelina went to America with two suitcases. One was smaller where she packed her clothes, and the bigger one was full of books. She was staying with a family in Miami. There were two daughters in the family, and one was having problems with mathematics, and the parents were hoping that Angelina would help her. My granddaughter had the highest grades in mathematics. The family welcomed Angelina cordially. They treated her like she was one of them. Angelina entered a Law College. A year later the family decided to make a present for Angelina. They visited Tallinn with her and met her family. They stayed with us for a month.

After finishing the College Angelina entered the Law Faculty. She rented an apartment with another student. Before graduation, students were to find a place to have pre-graduation practice. My granddaughter sent letters to five places, and three invited her. She decided for Washington. Angelina's tutor was a skilled lawyer. He took her with him to all proceedings, even to the White House.

Angelina met her future husband at university. He studied at another department. His name was George Ekkey. He was an American Jew and came from a traditional Jewish family. My son and daughter-in-law went on tour to Israel, and Angelina and George also came there. My son liked George very much, and this was very important for Angelina. Her father was the highest authority for her. They were very close.

One night the telephone rang at my son's apartment. My son was alert. Night calls hardly ever bring good news, but this time it was Angelina. She told her father that George had proposed to her and asked if her father had no objections to her marrying him. My son replied that she had to decide for herself, but that he quite liked George. The following day he had a call from George's father, who asked him whether he gave his consent to their marriage. My son told me about it and we were waiting for the wedding.

We went to America to the wedding. I've been at a Jewish wedding and I can tell the difference. Angelina's wedding was a traditional Jewish wedding. It was very nice. George's parents arranged the wedding party. They liked Angelina very much. I gave Angelina our family relic. It was the gold medal that my grandfather Yakov Brodowski received for his successes at Moscow University. On the right side of the medal the engraving says 'Year 1884' and 'Yakov Brodowski along the circle edge. On the underside is the tsarist coat of arms and the inscription 'Moscow State University.' Now my granddaughter has this medal, and she will give it to her children as the memory of their background.

My great-grandson Dilan-Matthew was born in 2000. At the time of birth he was given one name and that was Dilan, after George's mother Dina. She had died some time before Dilan was born. His second name of Matthew he received after my son, who died half a year after Dilan was born. It happened in 2001.

I knew nothing about my son's disease. He lived ten years after he found out that he was ill. My son didn't want anybody to tell me about his disease. Maxim was very strong and never complained. Once my sister asked me on the phone how Maxim was feeling. She knew and everybody knew about his disease. I was the only one in the dark. I didn't even understand why he always had a scarf wrapped around his neck in my presence. He did it because the tumor on his neck was quite visible then, and he did not want to make me worry. Later I incidentally found out that my son was taking a course of chemotherapy. I asked him why and he said it was for preventive reasons.

He worked a lot and often went on business trips. I didn't know there was a problem. Once I was told that he went on business to St. Petersburg. I didn't worry, but I thought the trip was strangely durable. When he arrived and called me, I was concerned about his hardly audible weak voice. I went to see him and saw how weak he was. He stayed at home three days. When hemorrhage began, he was taken to hospital. And only then I got to know that he wasn't on a trip, but was in hospital where he had marrow transplantation. He did not withstand this transplantation. He died shortly afterward. I don't know how I could fail to see how ill my son was. I was sort of blind. I don't know why God punished me. I've lost all close people. I've outlived my own son. Now I live alone.

When the Soviet Union broke up, I wasn't upset. I think it was good for Estonia. Our current life in independent Estonia proves I was right. Some people still believe life was better in the Soviet Union, but I am not one of them. I'm glad that our country does not have to wait for directions from Moscow, but can build up its own life.

I'm well provided for. Our government believes that those who had been subject to deportation, were victims of repressions, and takes every effort to make our life easier. I have a higher pension than other pensioners. When counting years of work experience they take one year in exile for three, and at my age of 80 I have formally 80 years of work experience. My pension is sufficient to support me. There are other benefits granted to repressed people. I can always feel that my country cares for me, and this is very nice.

The Jewish community 35 was established in Estonia during perestroika 36. It's grown bigger and stronger. I think, it's a very important course. Many Jews moved to Estonia after the war. They have no relatives and there are many lonely people among them. They visit the community and find things they can do there. It's very important for lonely people. I think all Jews should support each other. It doesn't matter whether they were born here or have moved here from other places.

I attend the community rather frequently. Former students of the Jewish gymnasium have monthly meetings at the community. It's a pity there are few of us left. Some perished during the Holocaust, and others died after the war. I was a member of the Women's Zionist organization WIZO in our community. WIZO takes care of elderly and lonely people. I can't continue this work now. I visit the community on Jewish holidays. I like spending time with the people I know and like.

Glossary:

Vladimir Goldman
Odessa
Ukraine
Interviewer: Natalia Fomina
Date of interview: September 2002

We began to work with Vladimir Goldman on 24th September 2002. He was mortally ill at that time but it was his wish to tell us about his life. In fact he recollected his last strength to do so. We spoke in a large room full of books and the toys of his grandson. He was very weak and lying down throughout the interview. However, he still insisted that I should be served tea.

Vladimir Mironovich Goldman died on 9th October 2002. Hundreds of people came to his funeral: representatives of the Gemilut Hesed and all public organizations of the town. He was buried in accordance with Jewish traditions in the Jewish cemetery, near the graves of his parents, Maria Frenkel-Goldman and Miron Goldman. Four rabbis from Odessa, Nikolaev and Kherson lowered his coffin into the grave.

My family background
My parents
Growing up
The war begins
Post-war
My wife
Glossary

My family background

My grandfather on my mother's side, Natan Frenkel, was born in Proskurov, Podolsk province, in the early 1860s. My mother told me that my grandfather was very religious. He followed the kashrut, fasted on Yom Kippur and observed all traditions. He attended the synagogue, where he had a seat of his own, and prayed regularly. He had a tallit and all the other necessary accessories. He wore a black jacket, white shirt and a hat. He leased a plot of land from a landlord and hired employees to farm it. He gave crops to the landlord and left a portion for himself. He provided well for his family. My grandfather had a house in the Kut neighborhood at the outskirts of Proskurov. There were five or six rooms in the house. There were also sheds in the yard, but they didn't have a garden.

My grandmother, Enia Frenkel, was born in the middle of the 1860s. She wore a wig when she was young. When she was old she covered her head with a shawl. My grandmother was a housewife and had a domestic aid who came to do housekeeping chores on Saturdays. My grandmother taught all her daughters how to cook and lay the table. My mother went to the market with my grandmother. Local farmers from the neighboring villages sold their products there: poultry, butter, milk, vegetables and fruit. My grandmother taught her how to make the best choices at the market. At dinner the whole family got together at the table. My grandfather sat at the head of the table and said a blessing over every dish.

My mother told me a lot about her family. She was very proud of their closeness. On Sabbath they dressed up and sat at the table with the visiting relatives. My grandmother lit two candles and my grandfather said a prayer. The family celebrated all Jewish holidays, but my mother's favorite holidays were Chanukkah and Purim. On Chanukkah the children got gifts and Chanukkah gelt, and on Purim my grandmother made delicious hamantashen. On Yom Kippur the adults fasted and my mother observed this tradition until the end of her life.

My grandfather and grandmother had twelve children. Three of them died in infancy. The rest of them were Leo, Fenia, Naum, Marcus, Sophia, Betia, Maria, Rosa and Isaac. The sons studied in cheder and the girls received religious education at home - a melamed taught them the prayers. Proskurov was a small town and the children left for other places to live their own lives. Several of them moved to Odessa. In the late 1990s my cousins and I made an effort to create 'The Frenkel family tree'. We managed to put together some things.

My mother's oldest sister, Fenia, was born in 1882. She was a midwife. Fenia also took part in revolutionary activities. She married a Russian called Nikolay Baier. In the 1910s revolutionaries were persecuted. Fenia and her husband left for America. Aunt Fenia visited the USSR in the 1920s. She brought my parents some clothes, but they were afraid to wear them - there were so many jealous people around that might have reported to the authorities. In the 1930s, when it was dangerous to have relatives abroad 1, our family kept it a secret that my mother had a sister in America. I only heard about this after the war. Fenia died in the 1960s. Her husband Nikolay died in an old people's home some time afterwards. After Fenia died her relatives sent us her family photographs.

The next children were twins: Sophia and Leo, born in Proskurov in 1881. Leo moved to Odessa and got married in the early 1900s. I know that they lived in Peresyp 2. He had four children: Michael, Alexandr, Betia and Rosa. Michael, the oldest, was born in 1904. His younger daughter, Rosa, married Israel Zaslavskiy before the war and lived in Leningrad.

Sophia was the most talented one in the family. She finished grammar school in Proskurov and moved to Odessa where she graduated from the Medical University. She married her colleague, Ilia Kornblitt, a physician. Their daughter, Zhenia, was born in 1922. Zhenia entered the Medical Institute in Odessa before the war. During the war the Kornblitt family were in the ghetto. Zhenia's fiancé, Henry Ostashevskiy, paid ransom for Zhenia to free her from the ghetto. There were Romanian guards in the ghetto, and it was possible to negotiate with them. She lived with counterfeit documents during the war. In 1942 her daughter, Valentine, was born. Ilia was killed in the ghetto. Sophia was in the Jewish ghetto in Domanevka village 3. Sophia and Zhenia survived the war. Sophia's family was the closest to our family.

The twins, Naum and Marcus, were born in 1884. Naum moved to Odessa and married Esphir Tsukerman. They had two children: Lyusik and Genia. Naum and his wife were killed in a ghetto near Odessa in 1942. Their children survived the war. Lyusik was at the front and Genia was in evacuation. Lyusik died in the 1990s, and Genia passed away in Moscow in 2001.

Marcus lived in Proskurov all his life. His wife's name was Enta. They had two daughters: Lyusia, born in 1924, and Nyuta. Marcus died in the 1950s.

The next child, Betia, was born in 1890. She also moved to Odessa. She was a midwife. She married Emmanuil Rozenberg. He was an economist. They had two children: Nyusia and Mark. Emmanuil perished in Sevastopol at the beginning of the war.

My mother's younger sister, Rosa, was born in 1895. She entered the Medical Institute in Odessa. Upon graduation she worked as a physiatrician. Rosa married a German man. His last name was Erlich. Their son, Oktav, was born in 1930. Rosa's marriage failed and she divorced her husband before the war. Rosa and Oktav failed to evacuate. Rosa was aware of the Germans' attitude towards Jews and always had morphine with her. When the Germans occupied Odessa she poisoned her son and herself to avoid the horrors of the ghetto.

Isaac was the youngest in the family, I believe. He was born at the end of the 1890s. I think he lived in Proskurov.

My parents

My mother, Maria, was born in Proskurov in 1893. She was a very beautiful woman. Her sisters were also beautiful. My mother finished a Russian primary school. In the early 1920s she moved to Odessa and got a job as a hat maker. She got little money for her work, rented rooms and had meals at cheap canteens for workers and laborers. Her older sisters, Sophia and Rosa, helped her as much as they could. In 1925 Sophia and her husband met doctor Miron Goldman. He was single and Sophia decided to introduce him to her younger sister, Maria.

My grandfather on my father's side, Israel Goldman, was born in the town of Akkerman, Bessarabia 4, in the early 1860s. Akkerman, which is now called Belgorod-Dnestrovsk, was located on the bank of the Dnestr firth. It was a picturesque town. In the 1980s I visited it to look for my grandparents' graves and saw gravestones from the 17th century at the local cemetery. The town had Russian, Ukrainian, Moldavian, Gagauz 5, Hungarian and Jewish inhabitants. There was a synagogue and a Jewish community. My grandfather owned a wine store and a tavern on the outskirts of town. He died in the 1890s. My grandmother, Masia Goldman, raised their five sons alone.

My grandmother was younger than my grandfather. She was born in the late 1860s. My father told me that she was a very special person. After my grandfather died she took over his business. The store was in the same house where they lived, and from what my father told me, I imagine that it was just a room with a separate door. Jews had their houses spread all over the town. My father told me that they got on very well with their neighbors. During a big pogrom in 1905 a Christian priest, their neighbor, gave them shelter in his house.

On Pesach Grandmother Masia cooked traditional Jewish food: gefilte fish and pudding from matzah that she bought at the synagogue. She put a decanter of wine on the table. They went to the synagogue on holidays and celebrated Sabbath. My father didn't tell me whether they followed the kashrut. My grandmother died in the 1910s before I was born.

My father had four brothers, but I only know details about two of them. His brother Leo was born around 1884. He lived in Akkerman. He was a merchant before the Revolution of 1917 6. He spoke Romanian and often went to purchase goods in Romania. I believe he was a merchant after the Revolution, too, but I'm not sure. He evacuated from Bessarabia in 1941 and came to Odessa. He was in the ghetto with us. He was shot in Dalnik 7 near Odessa on 23rd February 1942.

My father's other brother, Zeilik, was born in 1886. He also lived in Akkerman. He was married twice. He had a daughter, Mirrah, with his first wife. His first wife died. His second wife's name was Rukhl. They had two children: a son, Sasha, and a daughter, Bronia. During the Great Patriotic War 8 he was in evacuation in Fergana. After the war he returned to Belgorod-Dnestrovsk and continued to work in commerce. He died in the 1970s. Mirrah moved to Israel in the 1980s. She died in 1989. Sasha died in Rovno in 1992, and Bronia in Belgorod-Dnestrovsk in 1998.

My father, Miron Goldman, was born in 1888. In 1907 he finished the 5th grade of a Russian secondary school in Akkerman. After that he studied pharmacy in the Moldavian village of Budaki and began to work in the village. He also treated people from the surrounding villages. He was called to families at any time of the day and night.

In 1914, when World War I began, my father was mobilized to the tsarist army. He was an assistant doctor in a hospital. Between 1920 and 1924 he studied at the Medical Faculty of the Donskoy University in Rostov and later continued his studies at the Medical Institute in Odessa. Upon graduation from the Institute my father worked at the Skin Diseases and Veneorological Hospital that became a Skin and Veneorology Research Institute later. [Editor's note: At present this building houses the Israeli Cultural Center.] In 1928 my father reaffirmed his qualification as a veneorologist at the Professional Education Commission of the Ministry of Education of the USSR.

Growing up

My mother and my father got married in 1925. After the wedding they settled down in a very small apartment. They lived there until 1938. My mother worked as a part time nurse before I was born. She didn't have any medical education, but she learned from my father. My sister, Tamara, was born in 1926 and I followed on 15th April 1934. I remember our yard and our apartment on the 2nd floor. It was a one-bedroom apartment with a very small kitchen. There was a stove in the kitchen that heated the whole apartment. Our neighbors were German colonists 9: the family of Berzer, father, mother and three sons, who were recruited to the Soviet army before the Great Patriotic War.

In 1938 my parents borrowed some money and exchanged the old apartment for a bigger one. I remember that they were paying back their debt for a number of years. It was a three-bedroom apartment: a living room with a balcony and two smaller bedrooms. There was a small kitchen and a toilet in the apartment, which was rare at the time. There was running water and a sink in the kitchen. The stove was stoked with wood and coal. There was also a shed in the yard. It was very hot in this apartment in summer - we opened the windows at night and closed them during the day. We had a cupboard, a table in the middle of the living room, a few wardrobes and chairs. My father worked, and my mother was a housewife. We weren't a wealthy family. We didn't have many clothes. My father had one suit that he wore to work and on holidays. He had a low salary, and we couldn't afford much from what he was earning.

In the 1930s, during the Stalinist repression [the so-called Great Terror] 10, he was called to the GPU 11 office. He never mentioned anything about it to the family. My father was afraid of any anti-Soviet discussions and we never discussed anything against the Soviet authorities in our family.

In the summer my father took on additional work in a recreation center named after V. I. Lenin in Kuyalnik 12. He was staying in a room there and my mother, sister and I were staying with him. The center was near the sea and we had an opportunity to have a wonderful vacation at the seashore.

My father was a tall and thin man. He used to take me to the kindergarten teaching me numbers and letters on our way. He was an atheist and his 'Lord' was his conscience. He told me to be good to other people. He said that even if ten people would forget that you were good to them the eleventh would remember and pay you back tenfold for what you did for him.

My mother came from a religious family and brought Jewish traditions into our family. I can't say that we observed all traditions, but my mother always celebrated Jewish holidays. She told us about the history of these holidays. She was a kind woman and always shared what we had with other people. She always treated visitors to a meal. She used to make a big bowl of soup, and my friends always knew that they could have a bowl of soup at our place, even during the most difficult times. My mother cooked traditional food: chicken soup or broth, stuffed chicken neck, potato pancakes - latkes and forshmak. She also made soup with beans and used the beans from it for a second course. She was very handy about housekeeping and always had some savings. She made gefilte fish on holidays.

My mother didn't have any education, but she was smart and sensitive and very good at resolving everyday issues. My father could always rely on her. They lived a long life together and were always affectionate in the way they treated each other. We spoke Russian in the family. Sometimes my mother and father switched to Yiddish, especially when they didn't want my sister or me to understand what they were talking about.

I have very warm memories of my childhood with my sister, Tamara. She started to study at the Russian secondary school in 1933. She had several Russian friends. Her friends always supported us, especially when we were in the ghetto during the war. Tamara was a cheerful and artistic girl. She was fond of poetry and read a lot. She was easy-going, sociable, charming and kind. She was the life and soul of any party. I enjoyed spending time with her. Tamara helped my mother about the house.

My parents had many friends; most of them were Jews. My parents were very close with my mother's sisters and brothers. My mother's brother Leo lived in Peresyp. My mother's sister Rosa lived in the center of the town. My parents were very close with my mother's sister Sophia and her husband Ilia. Ilia was a very intelligent man. They lived near the Music College. They had a spacious apartment with a big living room where they received guests. They always had pets: a dog, pigeons and exotic turtles. I enjoyed visiting them, but Ilia scared me a little. His face still showed traces of lupus that he had after he returned from the Soviet-Finnish war 13. His face was covered with scabs, but he was nice to me and told me not to be afraid of his looks. We got together on Jewish and Soviet holidays and at birthdays. We spoke Russian and sometimes Yiddish.

The war begins

On 22nd June 1941 the war began. I was to begin school on 1st September, but the front was near Odessa so I didn't. The hospital where my father worked was converted into a military hospital. My father became the director of the hospital. His brothers, Leo and Zeilik, and their families were going to evacuation by train. Their train stopped in Odessa for a day and they came to say goodbye to us. Uncle Leo fell ill and stayed with us. My father submitted his request for the evacuation of his family to the district party committee. We received boat tickets, but my mother said that we had to go with my father. The authorities were promising my father to evacuate him later with other officials, but they didn't keep their promise. We all stayed. They didn't evacuate the hospital or its patients. My father continued working even during the occupation.

On one of those days an incident happened that confirmed my father's saying that goodness has its own ways. At the beginning of the occupation the Soviet counterintelligence blasted the building of the town council. The Germans began to take hostages. They shot or hung all of their captives in Alexandrovskiy Garden: young and old, communists and Jews. My mother and father were going home after visiting Aunt Rosa. They were captured by a policeman. He asked them who they were. My father said, 'I'm a doctor' and the policeman replied, 'Ah, a doctor. A doctor is a zhyd [a kike], a prosecutor is a zhyd. You were spoiling our life, and we will do away with you'. He was escorting them to the commandant office when they met two young girls of about 18 years old. They asked him whom he was escorting, and he said that they were zhyds and that they would be shot. The girls told him that the man was a venereologist and cured many people. They suggested that the policeman went for a walk with them leaving my parents alone, and he did let my father and mother go. My father said these girls were like two angels. He had never treated women, which means that one of my father's patients must have told the girls who he was. Tamara and I were waiting for our parents at home worrying about them when the door opened and they came in.

Raids began in the town at the end of October. The Germans were capturing Jews taking them to schools where they were held until further decisions were made about them. When the policemen were escorting us from our house some of the children shouted 'zhyd' at me - this was the first time I heard this word. We were taken to school #122. Some of the people from there were sent to prison, some went to work and some were taken to Dalnik where they were shot. At that time we didn't know where the people were taken.

The school building got overcrowded. We didn't get any food and ate what we had taken from home: dried bread, onions and salt. Over 60 years have passed since then, but I still remember the taste of this dry bread. There was no water and the toilets didn't work. We were taken to Olgievskiy Garden for roll-calls. Later we were taken to prison in Odessa. It was overcrowded, too. People were standing and lying on the floors. The Germans were continuously beating people. They took away small young girls and raped them near the prison. It was a nightmare.

On the next day the Germans began to form groups of 100-200 men. Later we found out that they were taken to clear fields from mines in the vicinity of Odessa. They were forced to march the field and the mines exploded killing people. At the end of the day the survivors were shot by the Germans. We got to know later that about 25,000 Jews and prisoners of war were taken to a gunpowder storage facility in Tolbukhin Street on 26th October. They were forced into the barracks. The Germans poured gasoline over the barracks and set them on fire. The stench didn't vanish for several weeks.

We starved in the prison. There was no food left, and there were rumors that we would be shot. This lasted until the beginning of December 1941 when we were released from prison. We went home. We had good neighbors and they let us in. Some Jews weren't allowed to go back to their apartments. People drew crosses with candles on the gates to indicate that there were no Jews in the building. Our apartment was occupied by our neighbor. We moved into her apartment. We didn't have anything with us. Our neighbors brought us some things: a bed cover, a pillow and something else.

We didn't have money or any belongings to exchange for food. My mother got a big bowl of soybeans somewhere. It saved us. There was an inn nearby and the Romanians kept their horses there. [The interviewee is referring to the Romanian occupation of Odessa.] 14 Someone told a Romanian officer that my father was a venereologist. This officer told my father that if he cured him he would spare his life and if not he would shoot him. He had gonorrhea. The only medication my father had was sulfidine, but he cured the officer. I remember that this Romanian brought my father a big loaf of bread, a bottle of wine and some other food. My father fell ill with typhoid. The only treatment my mother could give him was tea with a little bit of wine in it, but it helped and my father recovered.

Winter began, and it was very cold. Policemen and Romanians continuously came to search for weapons and partisans. We were in fear of what was going to happen to us, but our neighbors respected my father and protected us. At the end of December an order was issued for all Jews to get to Slobodka 15 before 10th January 1942. On this day our family, Uncle Leo and our Jewish neighbors went there. In Pishonovskiy Lane we met two women carrying buckets with water. They said, 'You'll be lucky. You'll survive'. It is a Russian superstition that meeting a woman with a bucket full of water means good luck. It was freezing on that day. The crowd was guarded by Romanians with dogs. I was freezing so much that I kept screaming. A Romanian officer asked my parents why I was screaming. Uncle Leo said that I had my feet and face frost-bitten. The officer told us to get into the nearest house. They were small houses with summer kitchens in the yard. We settled down in a summer kitchen. The rest of the people were taken to Dalnik and shot.

We lived in this house for ten days. When policemen came for us the landlady said that a Romanian officer ordered us to stay there, and they left us alone. My mother had a little bit of flour. She made kneydlakh. There was another raid on 20th January and we were taken to the ghetto in the Navy College. The building was overcrowded. The windows were broken and there was no heating. The sewerage didn't function. We stayed there until the spring. My father met a few doctors that he knew and they gave him an armband with a red cross on it. It meant that he was a doctor. There was no medication in the ghetto. Our family lived in a bigger room with other doctors. There were double-deck beds in the room where we slept.

Every day people were taken to Dalnik. On 23rd February 1942 almost all inmates were taken there. On this day the typhoid epidemic started in the ghetto and the guards were afraid that it would spread over town. I fell ill with typhoid. A Romanian officer came to the ghetto. He didn't believe that I had high fever and checked it himself. He let me stay along with my family. Only Leo was taken with the others because my father failed to convince the guards that he was a doctor's assistant. We never saw him again.

Those were hard days. Many people died. There was no food, and the inmates of the ghetto were trying to exchange whatever little they had for food. Our friends and acquaintances or just kind people took some food to the fence of the ghetto. They threw corn or potatoes over the fence. Our neighbors and Tamara's school friends brought us food. Even our former German neighbors, the Berzers, brought us food. I can still remember the taste of fried potatoes in a ceramic pot. The Berzers suggested to my parents that they would take me with them to save my life. My parents told me to make a decision. I decided to stay with my parents.

When I was already on my way to recovery I began to walk on the floor where we were staying and I got to the attic once. I found many small boxes with leather straps there. Many decades later I realized that these were tefillin. Older people went to the attic to pray hiding from guards and left their tefillin there.

In June or July 1942 policemen announced that the ghetto was to be closed. Policemen and Romanians told all inmates to come to the main yard. If people couldn't walk, they were taken out with their beds. We were told to stand on the right side and on the left side. The beds with patients were on the left side, and our family stood on the right. We were taken to the Sortirovochnaya railroad station and told to board railcars for coal transportation. There were so many people that it was difficult to stand. I don't remember how long we were on the way.

When the train stopped and we got out of the railcars someone cried out, 'Have they brought niggers [African Americans]?' People fell out onto the platform black from coal dust. We saw a well and drinking-troughs for cows. We rushed to the drinking-troughs, but the policemen said, 'They are for cattle and not for zhyds [kikes]'. He told us to drink from a puddle. We drank from the puddle and the water appeared to be good to us.

In the morning we started our way through the steppe. Policemen shot those who couldn't keep up with the rest. A Romanian soldier hit me on the head with his rifle-butt. We came to Piatikhatki in Beryozovskiy district. There were trailers in the steppe where we settled down. We were to farm cornfields. Nobody took any notice of age or health conditions. There were a few prisoners of war with us. Policemen were our guards. We didn't have any food and ate corn sprouts. We were punished for picking up corn.

At the end of July 1942 we were sent to Domanevka camp 16. From Domanevka we were taken to Akhmechetka camp 17 - it was a cattle farm that had been converted into a camp. The inmates were given no food. Groups of ten inmates went to fetch water and the policemen entertained themselves by shooting the last one in the group. The inmates ate grass around the camp. Later we were sent to a camp in the village of Paseka. There was a barrack in the steppe with about 200 Jews in it. They worked in a vegetable field. Life became easier. We could eat a carrot or a beetroot. My father cured the inmates of the camp. Villagers also came to ask his advice. He made ointments for them from what they brought him and used the remains to cure the inmates.

We stayed there from August 1942 to March 1944. Tamara worked in a joiner's workshop. She washed and cleaned it. My mother and father worked in the field. Some time ago I tried to obtain a certificate about our stay in the camp, but I was told that there were no documents left to confirm that we had been there. I addressed the Holocaust Museum in Washington with the same request. I received a response stating that Miron and Tamara Goldman and Maria Goldman-Frenkel were in Akhmechetka camp as of 1942. They even sent a copy of the work rooster with their signatures. I recognized my father's handwriting. There was also another document stating that there were doctors among the inmates of Domanevka camp: Turner, Sibner, Goldman and Sushon.

In 1944 the Romanian units ran away. They were followed by the Vlasov units 18 and the Kalmyks 19, who were worse than the Germans. They took adult men with them, and we decided that my father had to escape. My father left. We didn't know where he was and went to look for him. We kept asking people where Jews were staying and found him in a barrack with Jews in another village. By that time the Germans arrived in that village. They searched the inmates of the barrack and found German pressed cotton wool, a few vials of iodine, a razor and a Soviet passport. They started shouting at my father that he was a partisan and that he had stolen the cotton wool. They intended to shoot him. A German soldier took my father outside. I fell to his knees crying and kissing his boots begging him to let my father go. I must have melted his heart, because he did.

At night there were guards around the barrack. We decided to run away. At dawn we left the barrack. We walked the whole day until we came to a village. There was a barrack with Jews near the village and Kalmyks around the village. They were cooking lamb meat. We were hungry and I managed to pick some. I took it to the barrack and my mother and other women washed and cooked them. We had some food and left again at dawn. We went in the direction of Paseka where we left Tamara. We were afraid to go to the village and were hiding in pits in the field. My mother went to the village late. She returned a few hours later and told us that the Germans registered every individual in the barrack and threatened to kill ten people if one of them disappeared. We decided to return to the barrack.

In the morning the Germans ordered us to go in the direction of the Dnestr. It was especially sad, because we could see Red Army soldiers on the opposite bank of the Yuzhniy Bug, but we were separated by the river. We kept walking for a few days. Some people approached my father asking him to tell our guards to shoot them because they were too exhausted to keep walking. Our army was close. We stopped in some village. Our family was accommodated in a cellar. The owners of the house brought us some milk and mamaliga.

In the morning Soviet secret service men came to the village. They were dirty and had no uniforms on. The mistress of the house gave them some food and they moved on. Later the regular army units came to the village. Officers from the secret service department interrogated us and allowed us to start on our way back home. We went in the direction of Odessa. Soldiers shared their food with us on our way. Villagers allowed us to stay in their homes overnight.

Odessa was liberated on 10th April. Around the same time Tamara got a lift in a vehicle with the military. She reached Odessa on 12th April. My father, mother and I returned walking home on foot. On the way we met the Kroletskiy family, my parents' acquaintances. They were also going back to Odessa. Sergey Kroletskiy was Ukrainian and his wife, Lida, was a Jew, but they kept it a secret. She was a blond with blue eyes and pretended she was Ukrainian. She spoke fluent Ukrainian. Sergey had continuous problems with the sigurantza [the Romanian secret police] or the police because he looked very much like a Jew. However, he managed to survive. They had a cow and a horse pulling a cart. They had two children: 9-year-old Natasha and 8-year- old Tolik. Sergey told Lida to get off the cart and put my mother on it. When we entered Odessa the town was still on fire: the heating plant and the bakery were ablaze. We stayed with Sergey and Lida in their small room for some time. I took the horse and the cow to pasture in the Duke's Garden, and my mother was helping Lida with the cooking.

Post-war

After a week we went to our home and found our apartment occupied by a woman who had moved in during the occupation with a Romanian colonel. My father went to the military commandant of the town, and she was forced to leave our apartment within 24 hours. When we entered it we found no belongings of ours: no furniture, nothing. We slept on the floor the first night. My father went to work wearing Sergey's trousers and shirt. Our neighbors brought us some pieces of furniture and kitchen utensils. I still remember our old lampshade that my mother used for melting pork fat. My friends were treated to pork fat spread on a slice of bread. After the war my mother fasted regularly. I fasted along with her, although she told me not to. But I remembered all the horrors of the ghetto and starvation, and I believed that if I fasted my future children and grandchildren would not know the feeling of being hungry. I only hope that my successors will always have enough food.

Aunt Sophia returned from Domanevka to Odessa. She lived with her daughter, Zhenia, and her husband Henry and granddaughter Valentine. She continued working as a doctor. Zhenia graduated from the Medical Institute and became a physician. Henry finished theatrical school and became one of the leading actors of the Ukrainian Theater in Odessa. Valentine also graduated from the Medical Institute and defended her Candidate of Science thesis. She was a good cardiologist. Aunt Sophia died in 1962. She was buried in the Jewish cemetery. Valentine married Victor Zaslavskiy, the grandson of Leo Frenkel, Rosa's son from Leningrad. They had a daughter, Lana. Victor had leukemia. When he died in the 1980s he bequeathed to his family to move to another country. In 1989 they moved to the United States. They live in Seattle.

When we returned to Odessa my mother went to the director of the Russian secondary school and asked him to admit me to the 3rd grade. I was 10, but I hadn't gone to school yet. My father and Tamara taught me to read and write in the ghetto. The director offered me to go to the 1st grade, but my mother was afraid that I was too big and the children would laugh at me. On the one hand, she was right, but on the other hand she wasn't: I made 62 mistakes in my first dictation. I could only write in capital letters. I didn't know any arithmetic and all the years at school were very difficult for me.

My classmates, Vova Kovalyov and Igor Ustinov, were my best friends and helped me a lot. I finished lower secondary school with satisfactory marks. In the 5th grade I went in for sports. I was in the tourist club, and it was very stimulating. My friends decided to go to a technical college after we finished the 7th grade, and I decided to join them. My father wanted me to finish higher secondary school and go to university. But I felt so miserable even thinking about studying that I told him of my decision to continue my education at a technical college.

The Food Industry College seemed most attractive to me. They paid a stipend and had practical courses at the bakery or meat factory. When I told my father about my plans he burst into laughter and asked me whether I was still hungry. I said that I was thinking about my children and about the possibility of bringing them a slice of bread. But there was high competition to get into the Food Industry College and my friends decided to go to the Survey College instead. I decided to join them, and we became students in 1948. I was working hard and gradually improving. At the end of my studies I defended my thesis on the subject of 'measurement of big quantities of liquid and gas'. I organized a tourist club in the college and we went hiking to the Crimea. There were Jewish and Russian students, but there was no anti-Semitism.

In 1948 I heard the news about Israel. I've always sympathized with this country. I've been blessed with three visits to the Promised Land. My trips were organized by the Christian organization 'Even Ether'. I went there for the first time in 1993 and my last visit was in 1998.

1952 was a difficult time because of the so-called Doctors' Plot 20. We were very concerned, but God was merciful, and my father kept his job. Izia Zaslavskiy, the husband of my cousin Rosa, a high official at the city executive committee in Leningrad, committed suicide as a result of this anti-Semitic plot. He left Rosa and their sons behind. Rosa had to go to work as a packer at a factory. Her sons both went to university, got a higher education and defended their theses. Regretfully, they died of cancer when they were young.

In 1953, when Stalin died, I was taking a course of practical training at the Lvov Instrumentation Factory. All employees were listening to the radio broadcast about his death. Many of them were crying. My fellow students and I decided to become Komsomol 21 members. When I returned to Odessa I submitted my request, but I was rejected. This was the impact of the Doctors' Plot. Jews were not admitted to the Komsomol or to the Communist Party. However, the district Komsomol committee explained their rejection was my lack of knowledge of the Beriya report 22.

I finished college in 1953 and expressed my wish to go to work in Arkhangelsk [2,000 km from Odessa]. My fellow students, Musik Volodarskiy and Senia, also came with me. We received an apartment in Severo-Dvinsk. We worked in a laboratory in Arkhangelsk. We were responsible for the inspection of all instrumentation to be installed in submarines. We arrived in Arkhangelsk in August, and in November Musik and I were recruited to the army. We were sent to a tank school in Arkhangelsk. We didn't get sufficient food there. At the beginning we had some savings to buy white bread and butter, but gradually we switched to buying brown bread and margarine until we ran out of money. After lunch at the canteen we put bread in our pockets to have it later. After school we were assigned to tank units. By the end of my service I was promoted to the rank of junior lieutenant and became the commander of a tank. I entered the Komsomol League. When I returned to Odessa in 1955 my sister Tamara bought me my first suit.

Tamara graduated from the Dentistry Faculty of the Medical Institute after the war. From 1952 until 1990 she worked in Noviye Beliary village [40 km from Odessa]. She married Zinoviy Natanzon, who had finished the Mining College in Kiev. They had two children: Irina and Michael. Irina, born in 1954, graduated from the Odessa Construction Institute. Michael failed to get a higher education in Odessa due to state anti-Semitism. He went to Tomsk where he graduated from the Faculty of Automation of Control Systems at the Tomsk Polytechnic Institute. Zinoviy died in 1983. He was buried in the Jewish cemetery. Tamara and her children moved to Israel in 1990. She died in 1994.

I couldn't find a job after I returned from the army. We recalled one of Tamara's acquaintances whose father was a partisan during the war and worked at the Starostin plant after the war. This acquaintance and I went to director of the plant to ask him to employ me. He was worried about Item 5 23. However, I was employed as an electrician. I worked in this position for about three years. My performance was noticed by my management, and I was promoted to the position of a technician. At the plant I took an active part in public activities: amateur art and tourism.

I went on business tours looking for equipment. After ten years my management was planning to appoint me secretary of the Komsomol unit of the plant, but I said to them, 'Look, the director of the plant is Ivan Solovei, the party secretary of the party unit is Tanov, the trade union leader is Stepanov. [Editor's note: These are all typical Russian names.] Now, do you really want to spoil the whole picture by adding a Goldman?' They all laughed.

I entered the Faculty of Water Supply and Sewerage at the Construction Institute. I had tried six times to enter an institute, the Polytechnic Institute, the Leningrad Technological Institute, the Institute of Refrigeration Equipment, failing over and over again. I didn't understand that the reason was anti-Semitism on the state level.

My wife 

Meeting my future wife helped me. I met Maya Kangun at my friends' place. I liked her very much and she seemed to like me. We got married on 4th December 1960. I was 26 and Maya was 20. I was working at the plant, and Maya was a student at the Institute of Foreign Languages, which was incorporated into Odessa University later. Maya came from a patriarchal family. Her parents spoke Yiddish. Her father, David Isaacovich, went to the synagogue where he had a seat of his own. He was a political officer and participated in the defense of Stalingrad. He graduated from a pedagogical institute and was a teacher of mathematics. He was a very smart, intelligent and reserved man.

Maya's mother, Sopha Kangun, also graduated from a pedagogical institute. She was deputy director in a school. They celebrated Jewish holidays, cooked traditional Jewish food and lit candles. On Pesach they bought matzah. That's how I came to go to the synagogue for the first time. I had to get some matzah there, but gradually I got interested in the history and religion of the Jewish people. It was impossible to get a Torah at that time so I bought the Bible. I started reading the Old Testament. David Isaacovich gave me a number of books about the history and traditions of the Jewish people. I was very fond of reading. I've always bought books and have a good collection.

Maya's uncle, Joseph Wolfovich Goldfarb, one of the founders of the Construction Institute, helped me to enter the evening department of this institute. I worked during the day and attended classes in the evening. I studied at the Institute for six years. I got along well with my fellow students and teachers. I graduated from the Institute in 1966. In the same year I quit my job at the plant and got another job in the Housing Design Institute. I became chief engineer of the gasification project. I worked in this Institute for 27 years. I had a wonderful relationship with my colleagues. Even after I retired I continued working for them as an advisor. I also volunteered to work at the Association of Inmates of Concentration Camps and Ghetto. I became a member of the council of the Association and then its Deputy Chairman.

Our daughter, Larissa, was born in 1963. She finished secondary school in 1981 and entered the Institute of Navy Engineers. She graduated in 1986 and got a job as a construction engineer with a design company. Since 1990 she has worked for Jewish organizations. In 1995 she married Alexandr Bykov. He is Russian and a candidate of technical sciences. Their son, Dennis, was born in 1996. Last fall he started the first grade of a private Jewish school. He studies Hebrew and Jewish traditions.

My mother died in 1972. My father died in 1990 when he was 102 years old. They were both buried in the Jewish cemetery.

In the late 1980s Jewish life in Odessa started to revive. A Jewish cultural association was founded in 1989. The Sochnut [Jewish Agency] and the Joint [American Jewish Distribution Committee] also set up their offices in town. The Jewish community got back the ownership of the main synagogue in Richelieu Street. Two Jewish newspapers are published, Or sameach and Shomrey shabos.

In 1993 I was invited to the Joint and offered the position of the director of the Jewish charity center. They convinced me to accept their proposal, and I quit my work at the Institute. This was at the very beginning of the organization's work. We got an office in the Jewish Cultural Center in Vorovskogo Street, and later we moved to Polskiy Spusk. In 1996 the Jewish community from Baltimore gave our charity center a big office in Troitskaya Street. We started by providing services to 40 people that were registered at the Jewish Cultural Association. At present we provide services to about nine thousand people in Odessa and Odessa region.

Glossary

Pavel Fried
Brno
Czech Republic
Interviewer: Martin Korcok
Date of interview: November 2004

The interview with Mr. Fried took place in his office at the Jewish community in Brno. This is because Mr. Fried had become chairman of this organization a few days earlier. Our meetings took place in a friendly atmosphere replete with a significant dose of humor. During the interview one could not help but notice the author's rich life experiences and broad perspective. Mr. Fried answered all our questions obligingly and openly. Thanks to him we obtained an interview enriched by many amusing, but also tragic events of his life.

My family background
Jewish history in Trebic
My parents
Our family life
Growing up
My sister Erika
During the war
Terezin
Our return to Trebic
My army service
Married life
The Velvet Revolution
Working in the Brno Jewish community
Glossary

My family background

My grandfather on my mother's side, Samuel Waldstein, was born in 1878 in Prestice near Pilsen and his wife Matilda Waldstein, nee Vogel, in Dolni Kralovice. Dolni Kralovice doesn't exist any more, as it was flooded during the building of a dam. [Editor's note: The interviewee is referring to the Zelivska reservoir dam, today called Svihov. Finished in 1976, it is used as water-supply for Prague.] Both towns mentioned were located in south- western Bohemia.

I can only with great difficulty estimate how many Jews lived in Prestice. But the village had a synagogue, and so I think that their number may have been around a hundred. There was a rabbi there as well, whose name I don't remember. Mother used to always reminisce about him. He taught her German. The rabbi required perfect command of grammar of his students. When she was 93 my mother still wrote in flawless German and Czech. She always said that it was thanks to that rabbi. [Editor's note: according to the 1921 census, Prestice had a population of 3,456, 40 of who were Jewish. The town's rabbi at that time was Leopold Singer (1868-1934), who worked there for 41 years, and is buried in the local Jewish cemetery.]

My mother's father was a merchant. He had a so-called 'colonial' store. He sold everything that people in the village needed, for example flour, eggs, spices, coffee, peanuts, petroleum, whips etc. My grandmother used to help out. The store consisted of one large room, with an entrance from the street. The entrance door had a small bell. Behind the store was a kitchen with a fireplace where my grandparents usually spent their time. No-one was in the store all day, only when the little bell rang, one of my grandparents would come into the store and serve the customer.

My grandparents' house was more or less in the middle of the main street, which ran up a steep hill. Prestice was built around only one long street. As I already said, the store was in the first room; behind it were the kitchen and a room they slept in. Upstairs was a living room for special occasions and two small rooms where we, the children, used to sleep when we were visiting our grandparents. Next to the house, on the left-hand side, was a driveway from the street into the courtyard. In the driveway there were bags of flour that was sold in the store. From the driveway one entered a small courtyard measuring eight by five meters. The courtyard was paved and kept neat and tidy. In the courtyard were outbuildings for storage of grain and coal. Grandpa never had any farm or domestic animals. Neither did they have any fields or servants. In the 1930s Prestice already had a sewage system. The town didn't yet have water mains. They fetched water from a public pump that stood across from the house. Electricity wasn't brought to the village until the post-war period.

The house was furnished with simple furniture, because my grandparents weren't rich. Besides, they had four daughters and had to save for their weddings and trousseaus. I don't remember them having a library.

My grandparents dressed according to the times. They didn't wear the very latest fashions, but dressed solidly, like other townspeople. Grandpa didn't wear typical Jewish clothing; he didn't even wear a black cloak like some Jews did. He only covered his head in the synagogue and at the cemetery; otherwise he went without a hat.

There were no Jews in my grandparents' immediate neighborhood. Grandpa spent his free time in the town pub, where there weren't only Jews. He was friends with Jews and non-Jews alike. He went to the pub every Saturday night. He went there to play cards with his friends. During the week he didn't go to the pub, because he took care of the store, and on Friday he didn't go either because he observed the Sabbath.

I can only with difficulty say to what extent my maternal grandparents kept Jewish traditions and how religious they were. Friday and Saturday services in the synagogue were however a matter of course with them.

My grandparents on my father's side came from Trebic and were born in the 1850s. Grandpa was named Alexandr Fried. I don't remember Grandma's first or maiden name. I didn't get to know her at all. She died before I was born. They buried her in the local Jewish cemetery in 1929.

My father's parents lived with us in one large house that was divided into two parts. One apartment in the house belonged to my grandparents. It had its own kitchen, dining room, bedroom and a maid's room. We lived in the second part, that is, my father, mother, sister and I, as well as my father's brother. We had a fairly large apartment with five rooms and a kitchen. One of the rooms was for the maid. We didn't have a balcony but a courtyard gallery where the bathrooms were, so things were much less convenient and comfortable than they are these days. Below the living quarters there was a store with hardware and household goods. There was also a scrap salvage business. Everything belonged to my grandfather and father. Another commercial space that was part of the building my father rented out to a certain lady. In it she opened a shop selling fruit and vegetables. The last room, which wasn't suitable for a store, was rented to Mr. Novotny, who opened up a barber shop in it. Electricity was installed in the house before I was born, and we had running water from 1933, up until which time water was brought in from public pumps.

The house had an extensive courtyard, where there were warehouses for the store. Father and Grandpa had a steel and oil warehouse and a large garage. In the garage a smaller company truck was parked as well as Father's new six-seater Tatra. For those days it was a fancy car.

There was a library in our house, which didn't contain any typically Jewish literature. The books belonged mainly to my mother and sister, so it was modern Czech literature, which they preferred. We also had a few German books, because Father's mother tongue was German. In fact Father wrote poems in German, which I have carefully stored away at home. He also used to subscribe to a daily newspaper, but exactly what, that I don't remember any more, but it was more or less literary news.

Just like my grandparents, my parents also had maids. They were young girls who cooked and cleaned. They lived and ate with us. We had good relationships with them and visited each other even after the war, when they were no longer working for us. They even used to bring us gifts, such as butter and poultry, because after the war there was a shortage of food. I don't remember their names any more. In any case I used to call them all the same name, Marenka. For the laundry we used to hire washer-women, who also ironed.

There's one charming family anecdote about my grandparents on my father's side: Grandpa brought Grandma to the local bar, where people were dancing the tango. As they were watching the dancers, Grandpa after a while asked Grandma how she liked it. And Grandma answered: 'Yes, it's nice, but that's something we used to do in bed.'

Jewish history in Trebic

At the beginning of the 1930s Trebic had around 18,000 inhabitants, around 300 of who were Jews. [Editor's note: according to the 1930 census Trebic had 17,555 inhabitants. This statistic is calculated based on the current town boundaries.] Before, there used to be Jews in the ghetto, which was located at the bottom of Hradek Hill, on the left bank of the Jihlava River. The ghetto was built in such a way that you could enter and exit through only one gate. It was made up of around 150 residential buildings. All of them have been preserved to this day. It's fair to say that it's something unique in Europe, having been included on the UNESCO World Heritage List as the largest preserved Jewish ghetto in Europe. In my day the gates were already opened and Jews spread out into the rest of the town. Many of them moved away because of work, mainly to Vienna and surrounding Czech towns and cities. Despite this most Jews still live in the former ghetto, which became a Jewish quarter. Better-off families, seeking business opportunities, left this area. They moved to the busiest parts of town, meaning the square and main street, because their prosperity depended on the number of customers.

One can't say that there were typical Jewish occupations in Trebic. Jews in the town did various things: there were craftsmen, furriers, merchants and factory owners. After the ghetto was opened some Jewish individuals took up farming. The Zubak family was among the richest Jews in town; they were factory owners. The Ornsteins owned a wholesale grain business and others sold coal. One member of this family lives in the USA to this day. Furthermore there were wholesale businesses owned by the Tausigs and Frieds. [Editor's note: the wholesaler Fried was not related to the interviewee.] Mr. Fried had a wholesale textiles and cloth business. The Grünbergs were in the coal business. My grandfather Fried and my father owned a hardware store and employed ten people. In those days it was a respectable business.

My father was a businessman. He owned a hardware store. Originally it belonged to his father, who in the beginning used to visit surrounding villages and collect scrap iron, bones and hides. For a long time my father had to do it as well, because grandpa insisted on it. After the gates to the Jewish ghetto were opened, my grandparents bought a house near the main street and started up the hardware store that I remember, with a collection of scrap iron, bones and hides. In those days the street was named Starecka, then Nezvalova and finally Stalinova. After the year 1989 it got its present name, Nezvalova.

There were two synagogues in pre-war Trebic and one prayer hall. One of the synagogues wasn't in use any more by the 1930s. The second, which we used to attend, was closed around the year 1942. Men and women used to sit apart, which however doesn't mean that it was Orthodox. [Editor's note: In Orthodox synagogues men and women sit separately; see Orthodox communities 1.] I would say that the town's Jewish community was conservative. For example, by the beginning of the 20th century, Trebic didn't even have a mikveh. Despite the fact that after the year 1945 neither of the synagogues was open for services, both still stand to this day. One of them is used by the Czechoslovak Hussite Church as a church. The last rabbi in the town was named Ingber. He came from Ruthenia [see Subcarpathia] 2. He came to Trebic around the year 1935 and in 1942 he was put on a transport with the town's other Jewish inhabitants. He didn't survive World War II.

My parents

My parents, Viktor Fried and Marta Friedova, nee Waldstein, met at their relatives' wedding. The situation in our family is therefore that we are all twice related, both on my father's and on my mother's side. We spoke Czech in our family. In fact my mother came from Western Bohemia, which is as Czech as you can get. My father's family in Trebic preferred German.

Our family's financial situation was on the whole pretty satisfactory. We had a nicely furnished home. My mother liked to buy porcelain. To this day I have some pieces of that porcelain, because it was hidden away at our friends' during the war. That was the one luxury that my mother occasionally allowed herself. In the end we also had a car, which was a rarity in pre-war Trebic. My parents always dressed well. I'm not an expert on it, but judging by photographs they dressed according to the fashion of the 1930s. Despite this I remember my father's words: that the most important thing is how many pockets a suit has. When he went to the tailor and was asked how he wanted the suit made, my father answered: 'A pocket here, and here, and here, and here, and the rest you can make however you like.'

Father had friends in several social circles. Since he spent most of his time in the store, he was on friendly terms with some of his regular customers. For example, he supplied blacksmiths from all over the region. These blacksmiths didn't have a lot of money and couldn't pay right away; they were dependent on the farmers that bought their products. First the farmer had to harvest his produce, and after it was sold he could pay the blacksmith. The blacksmith would then pay my father. It was a society in which the livelihood of one person depended on another, and out of this personal relationships also arose. Many of these continued in the post-war era, when my father no longer had his store. Many of my father's friends were from the Jewish community, because it was natural for Jews to meet. They had their own cafe in the town. It was called U Ceplichalu. In their free time they would go to this cafe, where they could always find someone to talk or play cards with. My grandfather also went to U Ceplichalu. He also used to visit a local restaurant, which wasn't kosher. Men used to go there for a 'gablik' [light meal].

My father and I never spoke about politics. Despite this I would say that he was inclined towards tradesmen, to the Tradesmen's Party. This was a party that you couldn't really even call political; it was more of a professional association or guild. I couldn't imagine my father being in some sort of national political party, such as the Social Democrats or Communists. The latter had significant support in the town before the year 1939, because Trebic was a working-class town.

My mother didn't go out and socialize very much. She mainly stayed at home, where she used to meet with other Jewish women from Trebic. They would sit around and gossip, knit and trade recipes. In later years, when there was a strong Zionist movement in town, they collected money for Keren Kayemet Leisrael 3. She and her friends used to go out into Jewish social circles and collect money using blue and white cash-boxes. Ladies of her generation devoted themselves to the aforementioned activities, but of course taking care of the family and the household and bringing up children had top priority.

Our family life

Family vacations weren't a habit in our household. We would only travel once a year to visit Grandfather in Prestice. Father used to go on business trips, most frequently to Dresden in Germany. After taking care of business matters he would stay there a day or two longer, and that was his little vacation.

We used to keep Jewish customs, with the exception that we didn't eat kosher, but we did keep all religious holidays. On Friday evening my mother lit candles and Father said broche. On Friday and Saturday our whole family would go to synagogue. Besides this, my mother took her prayer book and prayed every evening. When my father went away on business trips and didn't come to the synagogue, his friends would immediately ask him where he'd been and why he hadn't come to the synagogue. Services were in Hebrew. In Trebic we didn't have sermons, but only later in Brno, where Mr. Feder was the rabbi. The rabbi in Trebic was named Ingber. He came to the town at a young age from Ruthenia. He died along with his entire family in concentration camps.

Sabbath was kept to the degree that it wasn't possible to go to the U Ceplichalu cafe until Saturday evening. I do have to note though, that it wasn't a very significant day for us children, except that we had to go to the synagogue. After services we ran off with the rest of the children. Worse was when our parents took us out for an outing. We had to stroll around with them, which was of course immensely tedious for us.

Each year Father led the seder; Mother prepared for it. Chanukkah was quite interesting in our household. In one room we had a chanukkiyah and in the other our maids had a small Christmas tree. Our family was always very tolerant of other faiths. Similarly tolerant were all of our maids; after all they did work in a Jewish household. They ate together with our family. Since they did the cooking, we kept all Christian fasts while they observed the Jewish ones. On Friday we never ate meat, because they cooked Christian meals. And on Saturday we all ate Sabbath meals. Our family never ate together except for on Sabbath. My parents both worked downstairs in the store, so first one went for dinner, then the other. They couldn't leave the store unattended.

Before World War II we had a widely branched-out family. My father had two sisters and a brother, Rudolf. He was a kind-hearted person, of whom people made fun because he was a bit slow-thinking, mentally retarded. He lived in our house with my grandparents. He helped my father and grandfather in the store. Since we had a large courtyard, he would watch to make sure that no one was stealing there, or in the store. He was the first from our family to be deported in 1942. He died during the war somewhere, between 1942 and 1945. No one knows exactly when and where.

My father's sisters were called Hilda and Zeni. I didn't get to know them very well. The last time I saw them was when I was nine. Both of them lived in Vienna. Zeni's husband was named Nadelstecher. The only thing that I know about him is that in pre-war times he performed on stage in Vienna, at the Ronacher Theatre. [Editor's note: the Ronacher Theatre was built by F. Fellner Sr. in 1871-72. It regained its original appearance in 1991-93 when it underwent complete reconstruction]. They had one son together, whose name I don't remember either. They were all killed during World War II.

Hilda was married to a Mr. Waldstein, who was most likely an insurance agent. They had two daughters, Lilli and Dita. Both of them were sent by their parents to England in 1939. A wave of anti-Jewish sentiment had risen up in Vienna and my mother's sister wanted her children to be somewhere safe. In those days my cousins were 16 and 18 years old. They went to families that had been picked out beforehand. At the beginning of the war they both took a nursing course in London and joined the British Army, which also ensured their livelihood. I met them a few times after the war. Both have Jewish husbands. The older one's husband comes from around Trebic. The younger one is a descendant of Polish Jews that emigrated to Great Britain in pre-war times.

Before World War II my father saw his sisters only rarely. He used to visit them during business trips to Vienna. More often, though his sisters would visit us in Trebic, around once or twice a year. Our house had seven rooms, so there was always room for relatives. His sisters used to come without their husbands, because in those days men didn't take holidays. Most of them were employed and their work didn't allow it. After the year 1945 we couldn't meet any more because they had all died.

My mother had three sisters, Hedviga, Marie and Valerie. Hedviga married a man named Glückauf. They had a son named Karel who was an excellent swimmer. He swam for Maccabi 4. Glückauf worked in Brno for a company named Placek, and later he opened his own fur store. They called the second sister Marenka. She married Fredy Pick, who worked as a dental technician. They had one daughter, Veruska. My mother's youngest sister, Valerie, was married in Prague to Mr. Roth, who was a traveling salesman. My mother's sisters observed Judaism only in the sense that they had Jewish husbands. They went to the synagogue only on the major religious holidays, which I don't consider to be religiousness. It's really every Jew's obligation.

I practically don't remember a thing about my aunts on my mother's side. I only met them once a year at my grandfather's in Prestice, where we spent vacations together. Like me, my cousins on my mother's side were in those days very young, so we didn't have a lot of common experiences. I do remember, however, that they sent me as the youngest to Grandpa's store to steal peanuts. Grandpa would pretend that he didn't see me. Besides this we used to play cards with Grandpa, but that's all that I remember. All of Mother's sisters died in concentration camps together with their children and husbands. Only Marenka's husband Fredy Pick survived, who then remarried and settled in Varnsdorf. Among those few lucky ones that survived was also my mother's father. Each year after the war he spent the winter with us in Trebic, and when it warmed up he returned to Prestice, where he had a house. There he would spend summer in the company of his friends and then would return to us again for the winter.

Growing up

I was born in Trebic on 13th June 1930. I don't remember much of my preschool times, except that we would always go to Grandpa's in Prestice. I never went to nursery school. Besides having maids, my mother also hired a nanny who took care of us. She was a girl from a Christian family, and later she married a Jew. Her husband died during World War II.

I would say that I come from a typical Czech Jewish family, which means something between conservative and liberal Judaism. In practice it meant that we never ate kosher and never missed Sabbath services. I think that these two extremes characterize Czech Jews of the 20th century. I studied Judaism in school, and never with my father. Only at Passover I would say the mah nishtanah and I have it memorized to this day.

My favourite holidays were Pesach and Sukkot. I like Passover because it's a nice tale and I've always liked history. For Passover we never looked for chametz, and as I already said, we didn't have a kosher household. We never changed kitchen utensils, we just didn't eat anything fermented. I liked Sukkot because as children we got lots of coloured pastries. The adults would set up a tent [sukkah] in a little square between the synagogue and rabbinate. It stood there every year. It wan't large, just enough for about twenty people. They did it mainly for us children. After services in the synagogue we would stop by and stay there for about an hour. Rabbi Ingber led a prayer in it and then would tell us tales. At the end we got pastries. Through a child's eyes I saw it as a nice social event.

As I grew up, I also had more friends. They were mainly Jewish boys, because they lived in the immediate vicinity, which means the neigbour across the street and to the left of us. We walked to and from school together, and also got up to mischief together. Nearby was the Jihlava River by which we used to go play. Whenever the ice froze we would go and test the thickness of it. A little ways away was a generating station, from which warm water flowed into the river, so the ice was thin. Occasionally we fell into the freezing water. Our parents were afraid for us and used to go see whether we were playing by the river. We, however, knew all the surrounding houses and yards, so when they would come from one direction we would escape in another. When they returned home we would already be there waiting for them. They would always praise us and say how glad they were that we were at home while all the other scoundrels were running about on the river.

During my school age days I used to go to German lessons. An older Jewish lady used to teach me. Her husband had died and she didn't have a large pension, so to help her my mother would send me to her for German lessons. So I took German. I very much liked visiting her, because her son was the goalkeeper for the local football team. In the eyes of local boys my prestige escalated because I knew the local goalkeeper, Neiner.

In the time of my early youth Trebic was a working-class town. After the ghetto was opened, the wealthier Jews moved out of it. They were replaced by the Christian poor. After that the Jewish and Christian poor lived side by side. Demonstrations of anti-Semitism, without exaggeration, were mild. It can't be said that we had larger problems, at least I don't remember any. The coming of the Germans to Trebic changed the entire situation. A few individuals perceived an opportunity and rode the wave brought on by the occupation. Among these was our driver, Koudelka. He was the only person from our neighbourhood that joined the Germans. After the war he joined some church and repented his sins. Otherwise I think it was a town rare in its tolerance. Wealthy Jews could be counted on the fingers of one hand. Socially and economically, Jews didn't stand out from the town's population.

The first anti-Jewish laws [in the Protectorate of Bohemia-Moravia] 5 affected my life in that I couldn't go to school, then to parks, the cinema, theatres and football. We had to be at home after eight in the evening, while other children were still running about outside. Once I didn't obey this rule, and it was then that I got a slap from my father for the first time in my life. These were the main changes I felt as a child. Due to not going to school and not being able to play in public parks, I lost contact with my non-Jewish friends. Only two friends remained neighbors on the left and right, as the saying goes. I no longer had the chance to meet my other friends. Also in those days the first Jewish school in town came into being. It was in the building of the winter prayer hall, the so-called Temple, as we used to call it. On some stores the sign 'Juden unerwünscht' [German for 'Jews not welcome'] appeared. In other stores Jews could shop only between 3 and 5pm, when everything was already bought up. We had worse ration coupons. We had to wear a star. I have it hidden away to this day. Anti-Jewish laws were passed practically as soon as the Germans came. In 1942, when we went to Terezin 6, the persecution of Jews was in full swing.

My sister Erika

Besides me my parents also had a daughter, Erika. My sister was born on 8th January 1923. Erika and I don't have a lot of common experiences. We didn't play together, mainly because of the large age difference of seven years; when I was seven, my sister was already a young lady of 14. She was friends mainly with Jewish girls. This was due to the ethics of the time. Girls in those days had to socialize differently, because they were interested in finding a Jewish boy. Despite this Erika met a non-Jewish young man from Pilsen. In the times of the mobilization he was assigned as a soldier to the barracks in Trebic. In the end their relationship ended, because my parent's didn't like that he wasn't Jewish. If in those days she would have married him, maybe she would have survived the war. After 1945 that young man contacted us again and asked after my sister.

Erika graduated from high school in Trebic, and after that she went to language school in Prague. During her studies in Prague she stayed with my mother's sister Valeria. After a year she had to interrupt her studies because a law was passed forbidding Jews from studying. She got married shortly after returning to Trebic. The selection of Jewish partners in the town was quite clear. The wedding was decided on between the parents and a wedding ceremony followed. She married Arnost Felix, whose parents had a distillery and a house on the main square, which was some sort of sign of social standing. I remember almost nothing of the wedding. It was a so- called 'wartime wedding'. They got married before they sent us to Terezin, so that they could stay together. They were married by Rabbi Ingber under a chuppah, which was inside the synagogue. I don't know how many wedding guests they invited. For me as a young boy it wasn't anything important.

My sister and her husband were deported together to Terezin in April 1942. In Terezin we met only sporadically: they were chance, short-term encounters. A year later they deported her and her husband Arnost to Auschwitz, where she perished in 1944, in the gas chambers. Arnost had two siblings, a brother and a sister who was the only one of their family to survive the war. In the concentration camp she gave birth to a child which fell into a latrine. As a result of these occurrences she lost her mind and spent the rest of her life in a mental asylum in Prague.

During the war

In the early years of the war I didn't experience any anti-Semitism in Trebic. Firstly, the town wasn't anti-Semitic and secondly I was relatively young. I and my ten-year-old contemporaries didn't really concern ourselves with it, and we didn't associate with children of Fascists. Interestingly enough, in 1940 a non-Jewish friend came over and showed me some sort of map. It had a German concentration camp marked on it. It described conditions that I later myself experienced. I don't know how it came into his possession, and I don't know what it really was. The only thing he said was that it was a Jewish ghetto. From that time I recalled that map many, many times.

The first anti-Jewish incident that struck our family happened in the year 1940. They Aryanized my father's store. A German came to our place and pulled out a document that said that he was going to be the administrator of Father's hardware store. In practice it meant that he confiscated the store. Subsequently we had a visit from the Gestapo from Jihlava who proceeded to search our house. My sister was already married and lived with us along with her husband. I remember that during the search, when they were arresting my father, the Gestapo found some cans of food. The opened them and one of them had gone bad. It spurted its contents out onto a Gestapo officer's leather coat. My sister brought some after-shave lotion and cleaned his coat. They arrested my father and took him away to jail in Jihlava. There they presented him with a sales agreement that he was selling his store. Instead of the money they were supposed to pay him for it they sent him directly to Terezin. He was very lucky, because the Gestapo usually sent people from Jihlava directly to Auschwitz or executed them on the spot. After my father's arrest we associated only with Jews.

Before they deported us to Terezin we had to hand over all valuables such as gold and porcelain. To this day I have the receipt from the watchmaker who took them. Of course I never got anything for it. After that they gathered us in the Trebic high school. Each person could have up to 50 kilos of luggage. Many old women couldn't even take that much, for how could they have carried it. We walked from the high school to the train station. They sent us off in two transports. The first was called AV and was used to deport only residents of Trebic district. The second was called AW and contained Jews from Trebic and Jihlava districts. In the first, on which I, my mother and my father's parents were, there were 720 people. I know this because I had number 719 and was second-last. We left on 23rd April 1942, directly for Terezin. My sister and her husband went on the second transport.

Terezin

Our arrival at Terezin was followed by security checks. We had to open our luggage and the Germans looked to make sure we didn't have any valuables. After that they divided us up and sent us to the barracks. In those days the town still had its Christian residents, so were weren't allowed to move about in all of Terezin. After they were moved out, the entire town of Terezin became a ghetto. The number of prisoners varied between 20,000 and 64,000, depending on the departure of transports to Auschwitz.

They put us into barracks that had no beds. We were lying on the floor. Each person had 70 centimeters of space for sleeping and a narrow aisle where he could walk about. The luggage we had brought with us was stacked up behind our heads. I lived together with my mother. With the departure of the original inhabitants of Terezin [the original inhabitants of Terezin (3500) were moved out in the middle of 1941 and were replaced by Jews] the camp's capacity increased. They started to build buildings that contained triple bunk beds. Later we, children, lived in a so-called Kinderheim, which was a former school. There were around forty of us to a room, aged twelve to thirteen. The room was led by an older boy, who could have been around 18 years old. He was responsible for us and of course also educated us, so that we didn't become completely wild. Besides regular schooling he also led us to Zionism. There were two main schools of thought among the Jews in Terezin. One inclined towards assimilation and the second consisted of Zionists. Zionists completely rejected assimilation and their goal was emigration to Palestine. Whether there were also amongst us devout Jews, is hard to say. Religion wasn't the problem of the day. The problem of the day was to find bread and potatoes.

Terezin was originally built as a fortified town, surrounded by two massive walls. In the past, when the town was in danger, water could be let into the space between the two walls from the nearby Labe [Elbe] River. During World War II the space between the walls was used for raising vegetables for the German guards. Jews were strictly forbidden to step onto this territory. There was a morgue on one of the crossings and we, children, used to go and steal vegetables and potatoes around that morgue. The ghetto had a lot of organized work details. For example, I used to spray uniforms for the Wehrmacht, with white paint so that the soldiers would be camouflaged in winter. Before the war's end I was a delivery boy. A friend and I distributed groceries with a two-wheeled cart.

I remember that Terezin used to produce dried potatoes for the German army. The potatoes were sliced into thin slices and dried. The result was moldy discs that the soldiers at the front would cook. At that time I used to feel sorry for the German soldiers, because it was more suited for pigs than for people. Potatoes intended for drying were stored in a cellar. A friend and I obtained a cart and two sacks and set out to go steal. He climbed through a window into the cellar and put potatoes into a small sack, which he would then pass up to me and I would dump its contents into a large sack that was on the cart. We continued like this until we filled up the large sack. It was an extremely bold act, because even in Terezin it was forbidden to go out after 8pm, and stealing of course was completely out of the question. We risked our lives. We pushed the full bags over to my grandfather's, who praised our cleverness. My mother was of course distraught, she was afraid that someone would split on us. In the end we were big heroes. Grandpa got some flour from somewhere and made us skubanky. These were made in the following way: he would cook the potatoes, mash them, and mix in flour. The dough was then grated and you had skubanky. It was quite a delicacy in Terezin because what we used to get there to eat couldn't be called food.

The worst times in Terezin were when they announced the transports. A list would be drawn up and the Zimmerälteste [German expression for the person responsible for order in the room] would read from it which people were to be deported. In the spring of 1944 I was also included on one of the transports. The fact that I was spraying the uniforms of German soldiers saved me from being transported to Auschwitz. The Germans agreed that I should be taken off the transport list because I was working for the Wehrmacht.

While I was in the concentration camp I reached the age of 13. Just like all Jewish children in Trebic, I had also gone to religion lessons to Rabbi Ingber. He gradually prepared us for our bar mitzvah. Before I was to have it, I ended up in Terezin, where this ceremony was performed secretly in a makeshift prayer room in the attic. The guards of course knew nothing about it. I recited what was necessary and that was the end of it. No celebration took place. It was just a formality that you had had your bar mitzvah. There were only a few people at the ceremony, the rabbi and my parents.

After our arrival in Terezin my mother was offered the position of Küchendienst [German for kitchen service]. Her job was to watch that no one carried out and stole food. Of course whoever had this job was the first to steal and on top of this got extra food. My mother asked her friend from Trebic for advice, whether she should take the offered position. Her friend recommended that she not take it. She explained to her that it was very dangerous and that she would constantly be under the scrutiny of the Germans. So my mother turned the job down. In the end her friend, the advisor, took the job, along with all of the aforementioned advantages.

A few months later my father was offered the position of Hausältester [German expression for the person responsible for order in the entire building]. A person in this position was responsible, for example, for distribution of food in the building and for ensuring that blackout curtains were in place in the evening. Mother once again asked her friend for advice, who advised her against my father taking it. She told her that someone won't black out their window and her husband will then be put on a transport or shot. Mother told my father that she had already once given advice and advised to her own benefit. Father therefore took the position of Hausältester, as a result of which he was along with his family exempt from the transports until the end of the war. In this way, also thanks to my mother's friend's advice, we were saved. A worse fate met my sister and her husband, who died on 8th March 1944 in the Auschwitz gas chambers.

Terezin was liberated in May 1945. However, we prisoners couldn't leave. We were quarantined because various infectious diseases had spread mainly typhus and spotted fever. These were brought by people evacuated by the Germans from various concentration camps as the Allied armies advanced. These people were in exceptionally bad condition, not only were they half- dead, but many of them had gone insane from hunger. They had absolutely no hygiene and brought many diseases, mainly spotted fever, which is very dangerous.

Our return to Trebic

We were released from quarantine on 6th June 1945. At that time the trains were running again, so getting home was simple. We got on the train at the station in Bohusovice, because Terezin didn't have a station for passenger trains. The Germans had only built a provisional platform for the arriving transports. From Bohusovice we traveled straight to Trebic. There wasn't much waiting for us in our home town. The first few days we even had to stay in hotels, because our house had been sealed by the police. During our absence a German who had Aryanized my father's store had been living there. It took several days until we could move back into our original home. We found almost nothing of the original furnishings. So we used furniture that had been left there by the German. My parents got their store back, but in devastated condition. As one of the returnees, my father was greeted in Trebic by the regional governor himself. In his office he offered a seat to my father, who immediately recognized that his lordship had furnished the room with our chairs. We were glad that we had returned at all from the concentration camp, so my father overlooked such trivialities.

Out of 297 members of the Jewish community that had been in the town before 1939, only nine of us remained. [Editor's note: the Trebic town chronicle states that 281 Jewish citizens had been deported from Trebic. After the liberation ten returned to the town. One more had survived, but he never returned. The rest of the Trebic Jews became victims of the Holocaust.] Our family returned to its original home and my father restarted his business activities.

My parents never considered emigrating. My situation was different. I received a permit to enter Palestine, and everything was prepared for my emigration. In the end nothing came of it. After all, my parents weren't young any more, my sister unfortunately never returned and besides me they had no one. It was decided that I would stay with them in Trebic; of course at fifteen one doesn't make his own decisions.

In the middle of June 1945 they registered me in school. I was in the third year of council school. Despite having studied only two weeks, the teacher gave me a report card. It had only three B's. My good marks were a result of my stories from Terezin, because everyone was curious as to how we had lived there. I didn't have Jewish classmates in school any more. Basically I was the only one left of all the Jewish children that had lived in Trebic before the war.

In 1946 I became a scout. There were regular weekly meetings and on Sundays we went on trips. Our scout troop numbered between 20 and 30. We learned to make a fire, cook, and track and did all sorts of other activities. At Easter, when we had more days off, the camp leaders, among whom I later belonged as well, would go off to find a suitable summer campsite. They had to discuss with farmers and forest rangers where we would be allowed to camp out. It wasn't that hard to negotiate with them because they also benefited from us. In the summer we would help in the fields or clear brush in the forest. In exchange we got fed.

I studied at the technical high school in Brno, from 1946 to 1950. After I completed my studies I was drafted into basic army service. I was assigned to the Technical Assistance Battalion 7, the so-called Black Barons, which meant doing your army service with a pick and shovel in hand. We were divided into three approximate categories: 1. politically unreliable individuals, 2. priests and clergymen, 3. students expelled from school. I got put there for multiple reasons. My first offence against the socialist state was that my father had a business. Second, I was a Jew, and third, I had relatives in Western Europe. My final transgression was that I always said what I thought. During the draft they asked me if I had relatives abroad. I said yes. They probed further, whether I was in contact with them. I started to have enough of their questions. I could no longer restrain myself and told them to please not be angry with me, but I couldn't exterminate them, and I couldn't deny them either. They didn't say anything, just assigned me to the Technical Assistance Battalion.

My army service

There's another little story connected with my entry into army service. Just like in every interview, there was a torrent of questions. They asked me whether I had ever been in jail, I said yes. The next question was, how long? I said three years. They made a note of it. Then I told them that it was in a concentration camp during the war. They said that it didn't matter, it was all the same. Finally I was assigned a room with a soldier of the Wehrmacht, who was supposed to get Czech citizenship. Despite having behind him the Russian campaign, he had to undergo basic army service in the Czechoslovak army. Besides him there were also two priests in the room.

We practically spent our whole time in the army building military airports near Pilsen, Pardubice, Caslav and Line. I didn't mind manual labor; the only problem was that instead of two years we had to serve 32 months. The army as such wasn't so bad; it's just that afterwards a person was socially 'marked' for the rest of his life. The work wasn't difficult, despite that it was degrading for many. During schooling they made idiots of us. The truth is that our officers were also assigned to us because of their political unreliability. Maybe that's why they never treated us badly; after all in the end we had a common fate. The only different ones were the political leaders, so-called 'politruks' or politicos, who were placed there by the Communists.

In the middle of my army service the Slansky trial 8 took place. At the beginning of the trials I was a mechanical engineer at Line airport and worked in the technical department. I supervised the maintenance of construction machinery. During the trials they called me in and reassigned me to manual labor as a worker. Officially I never found out the reason for my degradation. When I went to the politico to find out what had happened he told me to go do my work and that I could be glad that they didn't throw me in jail. Those were the consequences of the Slansky trial. Now with the passage of time, those Communists seem quite comical to me.

A part of army life are stories, some of which have to do with alcohol. For example politicos, that is politically dependable officers, had one weakness: booze. Because they weren't exactly Einsteins, but dunces, they needed for people to appreciate them. Quite often they let themselves be tempted and it ended up that they would drink with us. You see, we had money and they didn't because their wives took it after payday. During a booze-up we slipped one politico money that the soldiers had collected for Korea and he spent it on drink. As punishment he was immediately transferred. [Editor's note: the soldiers of the Czechoslovak Army collected money intended to help North Korea in the Korean War (1950- 1953).]

Another incident has to do with the battalion commander and the chief of staff. Our commander was a laborer from Ruthenia who joined the Red Army and towards the end of the war became a mortar commander, this means of two men and a pipe. Because he was politically orthodox, he made it all the way to battalion commander in Czechoslovakia. The chief of staff was a staff sergeant from the First [Czechoslovak] Republic 9, therefore a trained soldier. Once he came to me and assigned me a task. The battalion commander was supposed to go to staff training and bring along a completed map of battle positions. The poor wretch didn't even know how to properly hold a pen, much less fulfill his orders. My task was to draw this map. At this time I was working with a pick and shovel and so my hands weren't much good. Here and there I made some ink-stains and I had to scrape the ink off with a razor blade like we used to do in school. The staff sergeant saw this and told me not to be stupid, that I should just add four legs and make it into a kitty cat. I gave the completed map to the commander, who was happy with it. He went off to staff training, and when he returned, I asked him how it had gone. He answered that when he showed them the map they had one look at it and sent him home. He never found out if the map was any good. The fact remains that a month later the battalion commander was transferred to the post of commander of a recreational resort in the Krkonose Mountains [Editor's note: mountains on the border between Bohemia and Poland. In 1963 the Czech side of this region was made into the Krkonose National Park. It thus joined the existing Polish Karkonoszki Park Narodowy, established in the year 1959]. The chief of staff was envious of his new position. We experienced many similar incidents. It was a tin-pot army.

After the end of my basic service I got a job at the Research Institute for Construction Machinery in Brno. Along with my work I of course also had to display a certain amount of politically cultural activity. I was editor of a so-called bulletin board magazine, in which we criticized conditions in our workshop. Our criticism offended the Communists that worked there. They became upset and problems began. Shortly after this incident came political screening. Because I was the son of a Jew and capitalist, they wanted to push me out of the institute. Our party cadre official took my side and said that my dismissal would be looked upon as vengeance for my criticism of workshop conditions and as a display of anti-Semitism. It was the first time under the Communist regime that being a Jew worked to my advantage. Besides my work I also studied at university, from which I graduated at the age of 38.

In 1968 [see Prague Spring] 10 we didn't perceive any anti-Jewish sentiment. On the contrary, I was happy because I had managed to finish university, the Faculty of Economics of Factory Management of Brno Technical University. And so at the institute where they had originally wanted to throw me out they ended up promoting me to the post of Deputy Director of Economics. I was in this position until 1972, when they realized that a person with my past wasn't right for that job and removed me. In those days one never found out the real reason for being removed. In my case though, it was quite clear. Before 1968 I was the chairman of the company ROH 11 committee, and so they came up with the idea that as ROH chairman I supported antisocialist elements in the country with a resolution against the occupation. Luckily the institute's director was a man of character. He told me that I had tried out the position of deputy director of economics and now I was going to be involved in the planning of technical development, forecasts and conception as Technical Development Manager.

Married life

I met my wife, Vlasta Friedova, nee Machackova, in an interesting way. I had a female friend in Trebic who used to go out with a boy from Brno named Zdenek. They met each other at scout camp. At one time I used to work as their postman. Usually after I delivered their letters Zdenek's parents would invite me for dinner. In the end there were so many of these dinners that I didn't know how to repay them, so I took Zdenek's sister as my wife. My delivery activities ended up being a bit less successful, because Zdenek broke up with his girlfriend.

My wife was born in Brno on 14th June 1931. She came from a Protestant family. Her mother was especially devout. Her father was a Catholic who had converted to Protestantism. My in-laws were both very tolerant. We got along well. We respected each other's beliefs and that was the most important thing. My wife wasn't from a wealthy family. Her father worked as a civil servant for the railway postal service. He accompanied the mail wagons. In his later years he became a worker at the post office. Her mother was never officially employed, but did work as a masseuse. We were married in 1956 at the Brno city hall.

The Trebic Jewish community never renewed its activities in the post-war years. For the major holidays, such as Rosh Hashanah, Yom Kippur and Passover I and my parents went to the synagogue in Brno. As far as my children go, my family and I discussed how they should be brought up. To put it simply, my children didn't get much religious education. My wife and I were of differing faiths, but mutually respected each other, so neither of us wanted to influence the children in one direction or the other. It ended up that my son has very weak religious feeling, practically none. However my daughter goes to the synagogue and has many Jewish friends. In fact even my wife went to synagogue during the major holidays.

In our family we celebrated Christmas, mainly because of the children. After my wife's death Christmas also disappeared from our home life. Of the Jewish holidays we still celebrated Chanukkah and Passover. Each year we had seder. My daughter learned it from her grandmother and so to this day prepares the seder schüssel [bowl]. We also observed Yom Kippur. Before this fast we would have supper. On our part it was because of the holiday atmosphere and not because of it being a deeply religious holiday. I think that the disease of modern times has affected Judaism the same way as it has other religions and beliefs.

I never picked my friends according to their religion. The important thing was the person's character and opportunities to spend our free time together. In the past there were few chances to spend time in Jewish company. In the end I don't see Judaism in Jewish society but in synagogues and religious life. However it's still pleasant for me to meet Jews. I would say that they are close to me in their thinking and character, but I wouldn't go see an exhibition of paintings at the Jewish community just for this reason. I'd rather go to the Arts Centre where they have nicer and better pictures. Everyone perceives their Judaism differently. Really, I think that I feel more Czech than Jewish, but as far as religion goes I feel Jewish.

Life in a totalitarian regime didn't prevent us from following political events in the world. The creation of Israel was a positive event for my circle of friends. We greeted it with great enthusiasm. Israel was born in a time when memories of the Holocaust were still very painful. We saw in it the possibility of sanctuary among one's own if we were again persecuted. It was for this that the state of Israel was born. The creation of a state meant a feeling of pride. Jews were always looked upon as people that either didn't know how or didn't want to fight. You could beat and kill Jews for no reason, without fear of reprisals. They used to say in Bohemia: 'Jud gehört ins Kaffeehaus' [German for 'Jews belong in the coffee shop']. The birth of Israel ended this era. It was a major event for all Jews all over the world. In the beginning Czechoslovakia had a positive relationship with Israel and this of course also showed in the relationship between Jewish communities and the Czechoslovak state, as well as the relationship of Czechoslovak Jews with Israel.

From here, a person viewed the wars in Israel in 1967 [see Six-Day-War] 12 and 1978 [the Lebanon War] as a spectator. We rooted for them and hoped that the Jews would successfully defend themselves. We couldn't do any more than that. In those days I watched and listened to only Viennese television, Viennese radio and Radio Free Europe 13, the newsletter of Jewish religious communities, was however never missing from our household.

I visited Israel for the first time five years ago [1999]. Last time was this year [2004]. It may seem funny to you, but the thing that surprised me the most in Israel was an ad for Coca-Cola. When I was getting off the plane I saw a Coca-Cola billboard written in Ivrit. It may seem funny, but we were used to Hebrew and Ivrit as the language and writing of prayers, not advertising. There and then I realized that Hebrew isn't only a language of prayer but also of a nation. A child has to use it to say that he's constipated an old man that he's thirsty. People use it to ask what's on in the cinema, in the theatre. I only realized this during my first visit to Israel.

Before 1989 [the fall of the totalitarian regime in Czechoslovakia] I managed to visit my cousins in London a few times, to which they had escaped from Vienna at the beginning of World War II. I always had big problems getting an exit visa. In fact for a few years in the 1970s I had no passport. The confiscation of my passport was caused by the following events: In 1968 I received a letter written in broken Czech. It contained anti-government proclamations. Suspecting that it was a provocation I handed the letter over to our director for him to do with as he thought best. He gave it to the police. Years later, the phone in my office rang and a certain Mr. Voslejsek introduced himself. He wanted to arrange a meeting at the police headquarters in Brno. I didn't know if someone was trying to play a joke on me, so I began to investigate. When I called the police headquarters they told me that they didn't know any Mr. Voslejsek. Therefore I didn't come to the agreed upon meeting. In the end he called me again and asked me to come. He explained that he was new there, and wasn't even really named Voslejsek and that's why they didn't connect us, which of course wasn't the truth.

At the police headquarters he led me off into a room and began asking about the letter I had received years ago. I had no idea where he was leading with his questions. In the end he told me that I was a very capable person and that they needed this type of person. At that moment I realized what they wanted of me [to sign a collaboration agreement with State Security - StB]. My answer was in the sense that I would be glad to help if they ever need advice with reporting company results or doing an economic analysis, but otherwise I had no idea how I could be useful to them. In the end we parted ways because he realized that they couldn't put anything over on me.

A short time later they summoned me to the passport office. They started to explain to me that they didn't have to renew my passport. That really got my goat and I told them to shove their passport somewhere. They really did stick it somewhere. I remained without a passport for about three or four years. Paradoxically, at that time I worked at the Heavy Machinery Works. The company director in Dubnice was going on a business trip to West Germany and needed a technician that spoke German. He called me and told me that I was going with him. I answered: 'No I'm not.' 'Yes you are.' 'I can't, they took my passport.' 'Who took it?' 'The cops.' 'Fuck your cops, you're going and that's that!' It took only a few days and in Bratislava they gave me a new passport, without my having to supply any sort of confirmation or document. From that time on I traveled in the world using a passport issued in Slovakia.

The Velvet Revolution

The Velvet Revolution 14, a transition from a totalitarian regime to democracy, was at first an adventure for me. An honest person will admit that it was an adventure. In the time of totality one was forced to obey. Entrepreneurship had been unthinkable and suddenly new opportunities began to open up. Capitalism had been for everyone some sort of scarecrow, a swearword, a pejorative against a systematically organized society. It wasn't until people started to openly say, 'we're going to build capitalism' that we began to realize that this capitalism wasn't some sort of capital crime, but only a way of organizing society. My revolutionary act consisted of the fact that at a directorial meeting I openly supported striking. Everyone looked at me as the local hero in those days. With the passage of time I see it as a comedy. It was about comical conflicts. If someone claims that he sees the time as a heroic battle, I won't believe him. People that stood in the squares and jingled their keys [during the Velvet Revolution people symbolically expressed their dissatisfaction with the Communist regime by jingling their keys during demonstrations], saw the situation as an adventure, some sort of diversion. What's true though, is that everyone had had their fill of the Communists.

My life started to change immediately after the revolution. In February of 1991 I and some friends started up a company. We had 'big' capital: 180,000 crowns. We rented out four rooms, bought a computer and started doing business in the sphere of planning and forecasting for companies. We were working under the assumption that people in company management were going to be changing and the new ones won't know a thing about planning and forecasts, so they'll hire us. In time our naivety became apparent. The people that got into management weren't ones that needed our concepts and forecasts but fortune hunters that wanted to get rich quickly. So we returned to design and made use of our contacts in Germany. After a series of similar activities we progressed to our current business in a natural way. We import truck trailers and spare parts from Great Britain. There are five of us in the company and we have a decent turnover.

During the last decade the Jewish community in Brno, which has around 300 members, has come to life. It should be noted, that for example the Brno community, especially under the leadership of Mr. Weber, has done a lot for Jewish solidarity. Cultural activities and trips take place on a regular basis. Every Tuesday the older ladies have a coffee circle where they can meet and talk. On Fridays there are usually lectures, discussions or exhibitions.

However there are less and less religious Jews. Religious feeling is weak. It has to do with people's overall alienation from religion. It hasn't left out Jews either. The major Jewish holidays will fill up Brno synagogues, but not Sabbath. Until recently we didn't even have a minyan. Since 1970, when Rabbi Feder died, the community has been led by a cantor, Mr. Neufeld. In the last few years, cantor Neufeld's son, Arnost, has led the services. About a year ago we engaged Rabbi Koller. For some time the cantor and rabbi served together, but then Mr. Neufeld fell ill. Since then the services have been led by Rabbi Koller, who is more orthodox. He's currently working on having a minyan at the synagogue. He's having some success, because this Saturday we will have a minyan for the fourth time in a row. Young boys from the Jewish Youth Union in Brno have also started to appear among us. Now they're learning to read from the Torah, and we hope that it will catch on and appeal to them.

Working in the Brno Jewish community

Last month I became chairman of the Brno Jewish community. I replaced Mr. Weber, who resigned after two terms and wanted someone new to take his place. A young member of the community can't take this position mainly for financial reasons. The problem I see is that the community chairman isn't an employee of the community and so doesn't have a salary, just a regular sum for travel and phone expenses. With this state of affairs there is no way a young person can come and work for just a few crowns. The only paid worker is Mr. Bauer, who is the director of the Jakub special organization. The religious community is 100 percent owner of this organization. The position of community chairman will bring major changes into my life as well. At present I work at my company until lunch and after lunch I go to the community. It's hard to have time for everything, so I've decided to leave the company and devote myself only to leading the religious community.

Besides leading the religious community I'm also the chairman of the Rotary Club for the years 2004 and 2005. [Editor's note: the Rotary Club is a world-wide organization of representatives of various occupations, who realize humanitarian projects, support high ethical standards in all spheres of life and help further mutual understanding and peace in the world.] The Rotary Club was founded approximately one hundred years ago by two American lawyers. It's essentially a worldwide humanitarian organization. There are many programs, but the main one is eradication of childhood polio in the world. That is the strategic goal. There are also a number of other humanitarian activities, from the amelioration of floods to supporting the physically handicapped. Finally, it supports mutual education and promotion of international friendship.

I don't think that research of this type [this interview] can be done over a couple of sittings, so quickly. A person gradually remembers places and names. We simply don't live in the past. We live in the present and the past is somewhere in the subconscious, and it isn't until one talks about it that memories start to float to the surface. I admire some ladies for how much they're able to remember. Either they have a better memory, or are less sclerotic than I am. Personally I live for what happens in the company, what is waiting for me at the community, what I forgot to arrange in the Rotary Club, because our roof is leaking, what I have to do at the cottage, so that we're prepared for winter. A person constantly has thoughts through which he lives in the moment. The past is like a computer's memory, where unnecessary information is erased.

Glossary

ADOLF MALY
Kosice
Slovakia
Interviewer: Edward Serotta

I was born in 1916 in Biel as Karol Friedman. Later I changed my name to
Adolf Maly.

My sister Eta was killed by Hungarian soldiers at the age of 22.

I have a photo of my classmates, taken in 1926. Both girls and boys were in
the same class. We didn't have any particular school uniform, so we all
dressed differently.

The story of this class is a sad and touching one. My schoolmate Alexander
Gottsegen was killed in a concentration camp. His sister Adele also was
killed in a concentration camp. My friend Irenka Rosenfeld was killed in a
concentration camp, too. Julia Katz spent the Holocaust in Auschwitz and
survived. She emigrated and died in the USA.

Our teacher was Bela Nagy. He was a good friend, a great teacher and used
to play violin for us.

During the war, I was in Theresienstadt. After World War II, I spent some
time in Prague.

Életrajz

Moskovics Iván a feleségével, Fainával kettesben lakik Ungvár központjában egy magánházban. Ezt a házat a nővére építtette, miután 1945-ben visszatért a koncentrációs táborból. Miután a nővére kivándorolt Izraelbe, Iván és a felesége költöztek ide be. A lakást rendben tartják, nagyon otthonos, kényelmes. A ház előtt van egy kis földterület, ahol néhány gyümölcsfa áll, és kialakítottak egy virágoskertet is. Iván középtermetű ember, súlyfeleslegnek nyoma sincs rajta. A járása könnyed és gyors. Egy nagyon kiegyensúlyozott és jóindulatú emberről van szó. Iván felesége a betegsége miatt nem tud közlekedni, ezért aztán a házimunka nagy részét Iván végzi. De a közösségi munka számára is talál időt. Moskovics Iván az ungvári zsidó hitközség elnöke. Az interjú idején érkezett hozzá látogatóba Dimitrij, a fia, és Henrik, az unokája. Mindketten jelen voltak az interjú alatt, és Iván szavait nagy érdeklődéssel hallgatták. Szembeötlő, hogy a család tagjai szeretik egymást, és meghatóan gondoskodnak egymásról. Amikor Iván a koncentrációs táborban eltöltött időkről mesélt, nagyon izgatott lett, és nem tudott beszélni. Kérésére röviden tértünk ki erre az időszakra, nem mentünk a részletekbe. Láttam rajta, hogy ezek az emlékek nagyon gyötrőek számára.

Édesapám szüleit nem ismertem. Mindketten Kárpátalján, Ungvár körzetében, Ungordas faluban születtek és éltek, ez akkor, 1945 előtt Magyarország területe volt. Nagyanyám és nagyapám jóval a születésem előtt meghaltak. Még a nevüket sem tudom. Édesapám családjáról keveset tudok mesélni. Nagyapám mezőgazdasággal foglalkozott, nagyanyám háztartásbeli volt. A család vallásos volt, minden zsidó hagyományt betartott. Sok gyerek volt a családban. Édesapámat Moskovics Henriknek hívták, a zsidó neve Haim volt. Édesapám 1890-ben született Ungordas faluban. Ő volt a középső gyerek a családban. Édesapám és a fiútestvérei héderben tanultak. Mikor felnőttek, édesapám és a fiútestvérei Ungvárra költöztek, hogy ott munkát találjanak. Ungváron édesapám jószággal kereskedett, felvásárolta és eladta. Hogy mivel foglalkoztak a testvérei, azt nem tudom. Nem emlékszem édesapám testvéreinek a nevére. Azt tudom, hogy házasok voltak, és voltak gyerekeik. De a részletek már kitörlődtek az emlékezetemből. Nem tudok semmit mondani édesapám lánytestvéreiről sem. A nagy honvédő háború alatt minden kapcsolat megszakadt az apám családjával, így ezeknek az embereknek a sorsáról semmit sem tudok. Az I. világháború alatt apámat behívták hadiszolgálatra az osztrák hadseregbe. Apám harcolt, megsebesült. 1919-ben, a háború után leszerelték, és visszatért a békebeli életéhez.

A nagyszüleim anyai ágon Unghosszúmező faluban laktak Ungvár körzetében. Nagyapám Unghosszúmezőn született. Jungernek Jékefnek hívták. Az 1850-es években született. A nagyanyám nevét, és születési helyét nem tudom. Gondolom, egykorú lehetett a nagyapámmal. Mi, az unokái bábikának hívtuk, ami nagymamát jelent.

Kárpátalja 1918-ig az Osztrák-Magyar Monarchia részét képezte, aztán 1938-ig a Csehszlovákokhoz került. A cseh kormány a zsidókhoz nem csak hogy toleránsan viszonyult, de még sokféleképpen támogatta is őket. Nem volt megtiltva semmilyen foglalkozás, a zsidók bármilyen tevékenységet űzhettek. A cseh hatóság nagyon jóindulatúan viszonyult ahhoz, hogy a zsidók vállalkozói tevékenységet folytatnak, hogy állami tisztségeket töltenek be. A csehek csodálatos, kulturált emberek voltak.

Unghosszúmező kicsi település volt. A faluban kevés zsidó volt, tíz-tizenkét család. Ők tették ki Unghosszúmező lakosságának harmadát. A zsidók a faluban a nem zsidó lakosság között elszórva laktak, nem különültek el. A nem zsidó lakosság ukránokból, magyarokból, és csehekből állt. Főleg magyarul és ukránul beszéltek az emberek. A zsidók és nem zsidók közötti kapcsolat barátságos, jószomszédi volt. 1938 előtt semmiféle antiszemita megnyilvánulás nem fordult elő. A különbség az emberek között csak annyiból állt, hogy a zsidók szombaton nem dolgoztak, a nem zsidók meg vasárnap. És az ünnepeik is mások voltak a zsidóknak meg a nem zsidóknak. A többi napon mindenki dolgozott a földeken. Minden családnak saját gazdasága volt. A gyerekek is kis koruktól fogva a földeken dolgoztak, mindenkit munkára szoktattak, az emberek segítették egymást. A faluban volt egy nyolcosztályos magyar iskola. Az iskola után a gyerekek vagy valami szakmát tanultak ki, vagy a városba mentek, hogy folytassák a tanulmányaikat. A faluban nem volt sem zsinagóga, sem héder. A szomszéd faluban Gejőcön, Unghosszúmezőtől másfél kilométerre volt egy nagy zsinagóga. Ez a zsinagóga volt az egyetlen a három faluban: Gejőc, Nagygejőc és Unghosszúmező. A zsinagóga mellett volt egy héder. A zsinagógába szombaton és a zsidó ünnepek napjain jártak az emberek, hétköznap otthon imádkoztak. Egész családok mentek a zsinagógába, a gyerekeket is magukkal vitték. Az újszülött fiúkat a nyolcadik napon körülmetélték. Amikor a fiúk betöltötték a tizenhármat, bár micvát tartottak nekik a zsinagógában. Minden zsidó család nagyon vallásos volt. Mindenki szem előtt volt, mindenki tudta, mi történik szomszéd házában. Nem volt olyan zsidó, aki ne tartotta volna be a zsidó hagyományokat. Ne adja isten, hogy valaki megtudta volna a faluban, hogy a szomszédok megszegték a sábeszt, hogy valaki rágyújtott sábeszkor, gyufát gyújtott, vagy eloltotta a fényt. Mindezek tiltott tevékenységek voltak péntek estétől szombat estéig.

Édesanyám szüleinek családja helyi viszonyok között gazdagnak számított. Nagyapának volt egy boltja, ahol alkohollal és dohányáruval kereskedett. Ez volt az egyetlen ilyen bolt a faluban. Ezenkívül nagyapának volt néhány cséplőgépe, mellyel aratás után az egész falu számára csépeltek gabonát. A ház nagyon nagy és hosszú volt. A ház egy részét elfoglalta az üzlet, a többi részében lakott a család. A házban négy vagy öt nagy szoba volt. Nagyapám házában rendeztek meg minden zsidó esküvőt és közös zsidó ünnepet a faluban. A háznak cseréptetője volt. Kevés volt az ilyen ház, általában szalmával fedték be a falusi házak tetejét. A ház mellett volt egy nagy földterület. Gyümölcsfák és gyümölcsbokrok voltak ott. Ugyanott volt egy nagy veteményeskert, ahol a család részére termesztettek zöldséget. A ház mögött pajták voltak a háztájinak. Tartottak lovakat, lovak nélkül lehetetlen lett volna megművelni a földet. Arról nem is beszélve, hogy ebben az időben a faluban a lovak jelentették az egyetlen közlekedési eszközt. A nagymama tartott tehenet. Volt egy baromfiól, ahol csirkéket, kacsákat, libákat tartottak. Mindent, amire szüksége volt, a család magának teremtette elő. A földet maguk művelték, bérmunkások nélkül. A mezőgazdasági munkából a család minden tagja kivette a részét. A gyerekeket korán munkához szoktatták, alighogy elkezdtek járni. Volt egy földterület, ahol kenyérhez való búzát és kukoricát termesztettek. Ezenkívül a nagyapámnak volt egy saját erdőterülete is. A kályhákat fával fűtötték, ezért volt nagyon fontos, hogy legyen saját tüzelőanyag. Nagyapám az otthoni gazdasággal nem foglalkozott, csak az üzletben árusított, és feltöltötte az árukészleteket. Minden többi munkát a nagyanyám és a gyerekei végeztek el.

Édesanyám szülei nagyon vallásos emberek voltak. Nagyapám mindig betartotta a zsidó előírásokat és szokásokat. Otthon minden ajtónál mezuza függött. Nagyapám minden reggel annak rendje és módja szerint felvette a táleszt, a tfilint, és imádkozott. Egyszerűen öltözködött, úgy, ahogy a falvakban öltözködnek. De nagyapámnak volt egy ünnepi fekete öltönye, amit a zsinagógába vett fel. A nagyapámnak hosszú szakálla volt. Állandóan kipát viselt. Még otthon sem látta őt senki fedetlen fővel. Nagyapám még aludni is a kipában aludt. A nagyanyám kis termetű volt és vékonyka. Parókát nem viselt, a faluban nem voltak parókák. A nagyanyám mindig sötét kendővel fedte be a fejét. Az öltözéke is mindig sötét színű volt; hosszú rakott szoknyában, és zárt nyakú, hosszú ujjú blúzban járt. Otthon megtartották a sábeszt, megünnepeltek minden zsidó ünnepet. A családban jiddisül beszéltek, és mindenki jól tudott magyarul.

A családban jó néhány gyerek volt, de én közülük édesanyámon kívül csak háromra emlékszem. A legidősebb köztük Ignác volt, körülbelül 1890-ben született. Aztán egy lánygyermek következett a sorban, a nevére nem emlékszem. Ő körülbelül 1894-ben született. Aztán 1897-ben született az édesanyám, Berta. A legfiatalabb lánygyermek 1900-ban született. A nevét elfelejtettem. Ignác Gejőcön tanult a héderben, a lányokhoz pedig  házitanító járt a héderből. Írni és olvasni tanította őket jiddisül, megtanította az imákat, és minden egyéb dolgot, amit egy zsidó asszonynak tudnia kell. Amikor a lányok betöltötték a tizenkettedik életévüket, a bát micvá szertartáson estek keresztül, édesanyám bátyjának pedig, tizenhárom éves korában bár micvát csináltak. Édesanyám nővérét szabónőhöz adták tanulni. Hogy mivel foglalkozott Ignác, arra nem emlékszem. Édesanyám és a húga a gazdaságban segítettek a nagyanyámnak, a földeken dolgoztak. Mindannyian Unghosszúmezőn laktak. Nagyanyám Unghosszúmezőn halt meg 1940-ben. Unghosszúmezőn, a köztemető zsidó részlegében temették el a zsidó hagyományoknak megfelelően. A gejőci zsinagóga rabbija vezette le a szertartást.

A szüleim házasságközvetítő, sádhen segítségével ismerkedtek össze. Az esküvőt Unghosszúmezőn rendezték, anyám szüleinek házában. Az esküvőjük hagyományos zsidó esküvő volt, hüpével, ahogy szokás. Abban az időben ez nem is lehetett másként, pláne nem egy ilyen hívő ember lányának esetében, mint amilyen Ejkef nagyapa volt. A házasság után a fiatal házaspár Ungváron telepedett le. Emlékszem egy kis házra, de nem tudom, apám tulajdonában állt-e vagy sem, hogy a tulajdonostól bérelték-e a szüleim. Ott született mind a négy gyermekük. A legidősebb volt a bátyám Herman, zsidó nevén Májer, 1922-ben született. 1924-ben született a nővérem Olga, a zsidó neve Eszter. 1926-ban született Klára, zsidó nevén Hana-Gita. Én voltam a legfiatalabb, 1928-ban születtem. Ivánnak neveztek el. A zsidó nevem Mojse-Cvi. Apám jószágokkal kereskedett, anyám miután férjhez ment, háztartásbeli volt.

Két évvel születésem után a szüleim Unghosszúmezőre költöztek. Édesanyám szülei azt szerették volna, ha minden gyerekük közel lakik hozzájuk. Nem tudom, hogy a házat építette-e az apám vagy vette, de Unghosszúmezőn a családunk saját házban lakott. Nem messzire volt attól a háztól, ahol nagyanyám és nagyapám laktak. A falun keresztül egy kis folyó folyik keresztül, és a mi házunk a túlparton állt, pont szemben édesanyám szüleinek házával. Erre a házra jól emlékszem. Vályogtéglából készült, szalmából volt a teteje, ahogy a falubeli házak többségének. A házban két szoba volt és egy konyha. Kintről rögtön a konyhába lépett be az ember. A konyhából nyíltak az ajtók a szobákba, jobbra és balra. A házban volt egy éléskamra. A legegyszerűbb, deszkákból összeállított bútorunk volt, és csak a legszükségesebb: asztalok, székek, ágyak, szekrények. A ház mögött egy nagy udvar volt. Ott volt a tehénistálló, és a szénapajta, ahol a szénát tároltuk télire. Külön volt egy tűzifaraktár. A ház és a kert magas kerítéssel volt körülvéve. A kertben gyümölcsfák voltak: alma, körte, szilva, dió – ezeket mind magunk neveltük és szüreteltük. Télire lekvárt főztünk be. Volt zöldségeskertünk is. A földünk nem volt túl nagy, de elegendő volt a család szükségleteinek kielégítésére. Az egész évre való krumplit és más zöldséget magunk termesztettük. Elég volt a terület arra is, hogy szénát gyűjtsünk a jószágnak télire. Semmit sem vásároltunk, minden a sajátunk volt. Tartottunk tehenet, lovat, baromfit. Apám csak földműveléssel kereste a kenyerét. Édesanyám a házimunkát végezte, segített édesapámnak a földeken, a kertben és a veteményesben dolgozott. Mi gyerekek, egészen kicsi korunktól be voltunk fogva a mezőgazdasági munkára. Mindent mi magunk csináltunk meg, nem szorultunk bérmunkásokra. Mindenki tudta, mi a dolga, mindenki szorgoskodott. A faluban nem volt elektromosság. Este petróleumlámpát vagy gyertyát gyújtottunk. Gyertyafénynél tanultunk. Ha valamiért éjszaka az utcára kellett menni, petróleumlámpát vittünk magunkkal. Én most is szívesen laknék falun. Az egy nyugodt élet volt.

Otthon magyarul vagy jiddisül beszéltünk. Egyformán jól beszélem ezt a két nyelvet. Miután Kárpátalját Csehszlovákiának adták át, a cseh nyelvet vezették be. A gyerekeknek könnyen ment, de a szülőknek akadt gondjuk az elsajátításával. Mi, Kárpátalja lakói, szinte mindannyian folyékonyan tudunk beszélni négy-öt nyelven.

A családunk vallásos volt. Apám minden reggel felöltötte a táleszt és a tfilint, és imádkozott. Mi tudtuk, hogy imádkozás közben édesapánkat nem szabad megzavarni. Szombatonként édesapám a fiaival együtt Gejőcre járt, a zsinagógába. Körülbelül ötéves korunkban kezdtünk el a zsinagógába járni. A férfiak és a fiúk minden szombaton elmentek a zsinagógákba, a nők pedig, köztük édesanyám is, a zsidó ünnepek napjain. Édesapám még nyáron is, a nagy hőségben, a fekete öltönyét és széles karimájú fekete kalapját vette fel a zsinagógába. Édesanyám, mikor a zsinagógába ment, sötét ruhába öltözött, és sötét kendőt kötött a fejére, a fejét egyébként mindig kendővel fedte le, még otthon is.

A faluban nem volt héder. A gyerekek a héderben három éves koruktól fogva tanultak. De ilyen kis korban lehetetlen volt naponta a szomszéd faluba, Gejőcre járni, ahol volt fiú és lány héder is. Ezért a gyerekek hat éves korukig otthon tanultak. Melamedet, fogadtak nekik, aki minden nap házhoz járt hozzájuk. Nem csak hébert és jiddist tanultak, hanem a Tórával is ismerkedtek. A gyerekeket a zsidóságra is nevelték, megtanították mindarra, amit egy zsidónak tudnia kell. Megtanítottak minden kötelező imát: azt, amit a kenyér felett kell mondani, amit a tej felett, amit a víz felett, kasrutról és a hagyományokról tanultunk. Tudtuk, hogyan kell imádkozni hétköznapokon és az ünnepekkor; minden ünnepről tudtuk, hogyan kell megtartani és mit jelent. Később, körülbelül hat éves kortól, a gyerekek már jártak Gejőcre a héderbe. A héderbeli foglalkozásokon kívül apánk tanított minket, főleg a lányokat. Mindannyian tudtunk írni és olvasni jiddisül és héberül. Apám nagyon vallásos ember volt. Minden imát kívülről tudott, imakönyv nélkül, de mindig könyvből imádkozott. [A zsidó tanítás szerint, az imákat nem lehet fejből mondani, nehogy hibát vétsenek benne. – A szerk.] A családunkban minden zsidó hagyományt betartottunk: megtartottuk a sábeszt, megünnepeltük otthon az összes zsidó ünnepet.

A nem zsidó szomszédaink megértéssel fogadták a zsidó szokásokat. Szombaton átjött hozzánk egy ukrán szomszédasszony, hogy begyújtsa a kályhát, meggyújtsa a lámpákat. A faluban tisztelettel fordultak a zsidókhoz, segítették őket.

Pénteken anyám mindig egész hétre való kenyeret és sábeszre bárheszt sütött. Péntek reggel édesanyám két napra készített ételt, szombaton semmit sem lehetett főzni. A sóletet, agyagedényekben rakta be a sütőbe. Szombat ebédre vette elő az agyagedényeket édesanyám a sütőből, és azok még melegek voltak. Édesanyám valakit a gyerekek közül küldött a sajhethez, hogy az levágja a csirkét. Pénteken mindig gefilte fist ettünk, csirkelevest, és főtt csirkét. Este összegyűlt az egész család. Édesanyám ünnepi ruhában és selyemkendővel a fején meggyújtotta a szombati gyertyákat a bronz gyertyatartóban, aztán mindannyian imádkoztunk. Köszöntöttük a szombatot, és az egész család az ünnepi asztalhoz ült. Szombaton senki sem dolgozott. A mi családunkban a péntek és a szombat szent napok voltak. Szombat reggel, miután visszajöttünk a zsinagógából, apám felolvasta nekünk a hetiszakaszt a Tórából. Az első esti csillag megjelenéséig szombaton semmiféle munkát sem végeztünk, pihentünk, sétáltunk.

A mi családunk szigorúan kóser háztartást vezetett. Édesanyámnak háromfajta hétköznapi edénye volt: tejes, páros, húsos. Mi sohasem használtunk nem kóser edényt. És persze volt húsvéti étkészlet, amit egy nagy ládában tartottunk fent a padláson, és évente egyszer szedtük elő, Pészahkor. Ha Pészahkor hétköznapi étkészletet kellett használni, vagy ha új edényt vettünk, kikaseroltuk. A faluban volt egy külön kaserolásra kijelölt hely, oda járt a falu minden zsidója. A tűzön egy nagy forró vízzel teli kád volt, abba tették az edényeket, amit kaserolásra magukkal hoztak az emberek. Pészah előtt a házban nagytakarítás volt. Mindent letisztítottunk, lemostunk. Összegyűjtöttük a hámec darabokat, amik az élesztővel készült élelmiszer maradványai voltak, és libatollal egy papírra söpörtük, és az udvaron elégettük. Ha otthon kenyér vagy bármilyen gabonakészleteink voltak, átvittük őket a nem zsidó szomszédokhoz. Adtak képletes összegéert eladtuk neki, szerződéssel, mintha megvették volna tőlünk, Pészah után pedig mindent visszavettünk.Így az ünnep ideje alatt nem volt a tulajdonunkba hámeces étel. Édesanyám a sajhethoz küldött minket a csirkékkel, libákkal. Édesanyám mindig sok csirke- és libazsírt olvasztott ki, és Pészah napjain csak ezen főztünk. Pészah nyolc napja alatt nem volt otthon kenyér, csak maceszt ettünk. A maceszt magunk sütöttük: néhány szomszédasszony összegyűlt, és maceszt sütött a családoknak. Pészahra édesanyám hagyományos zsidó ünnepi ételeket főzött. Az asztalon mindig volt gefilte fis, csirkeleves maceszmetélttel, főtt csirke. Édesanyám felfújtat készített maceszból, tojásból, krumpliból. Mindig sok sütemény volt: lekváros, diós, mazsolás rétes, maceszlisztből készült puszedli, mogendovid formájúra gyúrták a húsvéti süteményeket. Édesanyám az ételt az ünnep első két napjára előre készítette el. Ezeken a napokon semmit sem szabadott főzni. Pészah első estéjén, az esti csillag feljövetelét követően édesapám levezette az első szédert. A nagyszobában állt egy asztal, ahol minden elő volt készítve a széderhez. Az ünnepi ételeken kívül az asztalon volt egy nagy tányér, melyre petrezselyem, torma, főtt tojás és egy darab csontos hús volt kitéve – mindez a zsidók Egyiptomból való kivonulásának körülményeit szimbolizálta. A keserű füvek a rabság keservére emlékeztettek. Feltétlenül ki volt rakva egy asztalra egy kis tálka, sós vízzel, ami az elhullajtott könnyeket mutatta, abba kellett mártani a petrezselymet és a tojást, mielőtt megette volna az ember. Speciális húsvéti bort vásároltak az alkalomra. Mindenkinek ki kellett innia az első széder alatt négy kupa bort. A gyerekeknek egy kis borral megszínezett vizet adtak. Apám mesélt nekünk Pészah ünnepéről, a bátyám pedig feltette neki héberül a hagyományos kérdéseket [lásd: má nistáná], megkérdezte édesapánktól, miféle ünnep ez. Édesapám felelt. Amikor kicsit nagyobb lettem, a kérdéseket én tettem fel az apámnak. Az első ima akkor kezdődött, amikor az égen még nem volt csillag, a második meg már akkor hangzott el, amikor a csillagok már feljöttek az égre. Az asztalra tettünk egy külön kupát, amiből senki sem ivott, ez a kupa Illés prófétának volt kirakva. Az udvarra nyíló ajtó tárva-nyitva állt egész este, hogy be tudjon jönni a házba.

Megünnepeltük Ros Hásáná ünnepét, a zsidó újévet. Ezen a napon a zsinagógában imádkoztunk. Amikor hazaértünk, édesanyám bárheszt, mézet, és almát rakott ki az asztalra. Ezt azért kellett megenni, hogy a következő év édes, jó legyen. Jom Kipur volt a legszentebb nap az egész évben. Ezen a napon még a legkisebb gyerekek is böjtöltek. Azalatt a tíz nap alatt, ami Ros Hásá és Jom Kipur között eltelik, mindenkinek lehetősége volt megkérnie Istent, hogy bocsásson meg neki, és bocsánatot kérhetett az emberektől is. A család minden tagjának csináltak kápóresz szertartást. A férfiaknak és fiúknak fehér kakast vettek, a lányoknak pedig fehér csirkét. Mindenkinek fel kellett tudnia mondani az imát.

A Hanukát is megünnepeltük. Ezt az ünnepet otthon tartottuk meg. Reggel zsinagógába mentünk, aztán otthon ünnepeltük a Hanukát. A gyerekeknek hanuka pénzt és pörgettyűket ajándékoztak. Édesanyám meggyújtotta a hanukagyertyákat, minden nap egy gyertyával többet. Volt egy gyertya, amit samesznak hívtak, ezt meggyújtották minden nap, és róla gyújtották meg az összes többi gyertyát, minden nap eggyel többet. Amikor meggyújtotta valaki a hanukagyertyát, három imát kellett elmondania.

Szukot ünnepén mindenki kunyhót épített, minden zsidó udvaron egy szuká állt. A szuká teteje kukoricaszárból készült, hogy átlátsszon rajta keresztül az ég. A szukában étkeztünk, ott imádkoztunk.

A legvidámabb ünnep Purim volt. A háziasszonyok sokat sütöttek, a gyerekek pedig házról házra jártak, széthordták a rokonoknak és barátoknak a finomságokat és ajándékokat. A gyerekeknek Purim előtt pénzt adtak, hogy adják oda a szegényeknek. Így tanították őket arra, hogy a szegényeknek segíteni kell. Ha Purimkor este a házba egy szegény ember érkezett, be kellett fogadni éjszakára, enni adtak neki, és amikor elment pénzzel vagy ennivalóval látták el. 

Minden faluban volt zsidó hitközség. A gazdagabb emberek segítettek a szegényeknek, élelmet, ajándékokat hoztak, főleg szombatra és az ünnepekre, megkérdezték, mire lenne szükség, hogyan segíthetnek. Akkoriban az emberek közötti kapcsolat nagyon szoros volt.

Hét éves korunkban mindannyian az állami nyolcosztályos általános iskolába kezdtünk járni a faluban. Én 1935-ben kezdtem el iskolába járni. 1918 óta az iskolában cseh nyelven folyt az oktatás. Unghosszúmezőn nem volt több 14 zsidó családnál, ezért az iskolában is kevés zsidó gyerek volt. Kicsi falu volt, és az osztályok kis létszámúak voltak. Az iskolában nem volt antiszemitizmus a tanulók között, de hát honnan is lett volna? A gyerekek mindig a saját szüleiket utánozzák, a felnőttek pedig tisztelettel viseltettek a zsidók iránt.

1938-ban Kárpátaljára visszatértek a magyarok [lásd: első bécsi döntés]. De ez már a fasiszta Magyarország volt, a hitleri Németország szövetségese. A csehek és a magyarok zsidókhoz való hozzáállásában szembeszökő volt a különbség. Eleinte nyugalom volt, aztán megkezdődött a zsidóüldözés, zsidóellenes törvényeket vezettek be. Először bevezették igazolványokat. A zsidóknak igazolást kellett bemutatniuk arról, hogy ők és az őseik tényleg itt éltek, itt születtek, hogy nem betelepülők. Az igazolványokért Budapestre kellett utazni, nem kis pénzeket kifizetni. Aztán a zsidóknak megtiltották, hogy kereskedelemmel foglalkozzanak. Az üzleteket és vállalkozásokat nem zsidóknak kellett átadni, máskülönben az állam tulajdonába kerültek [lásd: stróman]. A zsidóknak egyre rosszabb és rosszabb lett. Aztán egy törvényt fogadtak el a zsidók szabad mozgásának korlátozásáról. Az ember nem hagyhatta el annak a településnek a határait, ahol az állandó lakhelye volt. Még a szomszéd faluba, Gejőcre sem lehetett elmenni a zsinagógába. Ezzel a törvénnyel egy időben a zsidókat kötelezték arra, hogy sárga Dávid csillagot viseljenek a ruhájuk mellrészén. A falusi vezetőség elöljáróivá a magyarok olyan embereket neveztek ki, akik hűek voltak hozzájuk, hogy nyomást gyakoroljanak a zsidókra, üldözzék őket. Néhány helyi magyar fasiszta lett. Gejőcön volt egy grófi birtok, a gróf fia szimpatizált a fasisztákkal. Ez az ember úgy viselkedett a helyi zsidókkal, mint egy bűnöző, még az is megesett, hogy ő és a barátocskái lóháton jöttek be a zsinagógába. De azért zsidó pogrom nem volt. Meg kell hogy mondjam, a helyi parasztok együtt érzően viselkedtek a zsidókkal, segítették őket. Az antiszemitizmus felső, kormányzati szinten volt, a hivatalnokok között, de “lent” az emberek nem fogadták el, nem vették át.

Az iskolában magyar nyelven kezdtünk tanulni. Ez a többségnek nem okozott nehézséget, mert otthon majdnem mindenki magyarul beszélt. A magyarok alatt az iskolában bevezették a pravoszláv vallás oktatását. A zsidó diákok ezek alól az órák alól fel voltak mentve. A zsidó fiúknak tízéves kortól fogva hadi munkaszolgálati kötelezettséget vezettek be. A falutól nem messze magyar katonai kaszárnyák voltak. Ásókkal kellett oda mennünk, és koszos munkát adtak nekünk: téglákat festettünk, rakodtunk, cipeltünk.

Tudtuk, hogy 1939-től a háború dúlt. A németek megtámadták Lengyelországot, aztán 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót. Körös-körül háború folyt, de Kárpátaljára még nem ért el, nem voltak hadműveletek. Ide a háború a Szovjetunió irányából volt várható, és nem pedig nyugatról, mert a magyarok Németország szövetségesei voltak. A németek akkor jöttek Kárpátaljára, amikor a front már közeledett, 1943 végén. Voltak németek a mi falunkban is, mindent ők irányítottak, parancsokat adtak a magyaroknak, a zsidókat üldözték, de nem bántották. Ez így ment 1944 áprilisáig. 1944 áprilisában minden zsidót arra utasítottak, hogy vegyen magához egy heti élelmet és néhány holmit, és a falu főterén gyülekezzen. Sok helyi lakos megpróbált zsidókat rejtegetni magánál, annak ellenére, hogy a németek ezért kivégzéssel fenyegetőztek. Minden zsidót az iskola épületébe tereltek be. Ott mindenkitől elvették az aranyat, az értékesebb tárgyakat, aztán Ungvárra, a téglagyárba vitték őket. Ott egy gettót alakítottak ki. A téglagyár hatalmas volt. Az egész megyéből idehajtották az embereket, volt sok városi zsidó is Ungvárról. A gettóban falvak szerint helyeztek el, minden falunak egy külön helyet jelöltek ki. A szabad ég alatt laktunk. Nem biztosították a minimális életfeltételeket sem, enni egyáltalán nem adtak. Azt ettük, amit magunkkal hoztunk. Néha ismerősök, szomszédok jöttek, és a kerítésen keresztül élelmet dobtak be nekünk. A téglagyárból vittek minket munkára. Mindent ki kellett rámolnunk Ungvár zsidó házaiból, és egy raktárba hordani. Májer bátyám ebben az időben a magyar hadseregnél szolgált. A családom összes többi tagja a gettóban volt. Ott voltak a szüleim és a nővéreim, ott volt édesanyám apja és lánytestvérei. A láger őrségében magyarok is, németek is voltak.

A gettóban egy hónapig voltunk. 1944 májusában vonatszerelvényekben Auschwitzba szállítottak minket a gettóból. Mindenki magával vitte, amit tudott. Kivezényeltek a pályaudvarra, emberekkel tömött marhavagonokba tereltek minket. Az emberek fuldokoltak, voltak, akik ott helyben meghaltak, a vagonokban. Sokan nem értek el Auschwitzba, meghaltak útközben.

Auschwitzba egy ködös kora reggelen érkeztünk. Esett az eső, semmit sem lehetett látni. Csak hallani lehetett a németek hangjait, kutyák ugatását, zajt, sírást. Külön sorba állították a nőket, külön a férfiakat, külön a kisgyerekeket és öregeket. A németek elvették a gyerekeket az anyjuktól. Az öregeket és a kisgyerekeket rögtön a gázkamrákba küldték. Én nem váltam el az apámtól. Kis termetű voltam, és azt mondta valaki, hogy amikor sorban állunk, tegyek téglát a lábam alá, hogy ne nézzek ki gyereknek. A németek rám néztek, és tovább mentek. Így maradtam életben. Édesanyámat és a nővéreimet, azután, hogy külön választottak minket, többé nem láttuk. Lemostak minket és tábori csíkos ruhát adtak ránk. Barakkokba vittek minket. Ott csupasz, kétszintes fapriccsek voltak, matrac nélkül, párna nélkül, az ágyneműről már nem is beszélve. Reggel hajnalban keltettek minket. Nagyon sok ember volt a barakkban, és amikor a szűk ajtókon áthajtottak minket kifelé, az ajtónál az emberek feltorlódtak, a németek ostorral ütötték őket hátulról. Kint esett az eső, sár volt. Mindannyiunknak fél deci vizes cukor nélküli kávét adtak és két dekányi kenyérdarabot. Ez volt az egész napi étkezésünk, egyik napról a másikra. Egész nap az esőben álltunk, este visszaengedtek minket a barakkba. Átaludtuk az éjszakát, aztán reggel kezdődött az egész elölről. Minden körbe volt kerítve szögesdróttal, melybe áram volt vezetve. Az áram annyira erős volt, hogy a szögesdrótkerítést még öt méternyire sem lehetett megközelíteni. Minden reggel, amikor kimentünk, láttuk, hogy a szögesdróton sok holttest lóg. Az emberek nem bírták tovább az éhséget, a verést, a megalázásokat, és a szögesdrótra vetették magukat.  

Auschwitzban összesen öt napot voltunk. A karomon nincs szám tetoválás, nem volt idejük rám tetoválni, de adtak egy nyolcjegyű számot, már nem emlékszem, hogy mi volt az. Öt nap múlva Erlenbusch városába küldtek minket dolgozni. Szerencsénk volt, hogy munkára küldtek minket. Ott egy kőbánya volt. Édesapám és én ebben a kőbányában dolgoztunk. Megtanultunk követ fejteni, követ faragni. A köveket csillékre raktuk. Apám is a kőfejtőben dolgozott, mint mindenki más. Ott nem volt fiatal, öreg, mindenki dolgozott. Nem volt elnézés, könnyítés senkinek. Minden nap a követ bányásztuk, felpakoltuk és elszállítottuk. Ez nagyon nehéz munka volt. Reggeltől estig dolgoztunk. Gépfegyveres német katonák őriztek minket kutyákkal. Minden reggel sorba állítottak minket, és ellenőriztek. Mindenkinek volt egy saját száma. Amikor a számot megnevezték, az embernek egy lépést kellett tennie előre. Az ellenőrzés után rögtön dolgozni mentünk. Sátorokban laktunk. A dolgozóknak adtak ennivalót. Kevés élelem volt, de elég ahhoz, hogy ne haljunk éhen. A lágerban a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy nincsenek rossz népek, csak rossz emberek. Egy német tiszt nagyon együttérző volt velem. Én voltam a legkisebb, és megsajnált. Minden nap egy darab kenyeret adott nekem. Aztán elkezdtek minket egyik lágerből a másikba vezényelni. Bármekkora volt is a távolság a lágerek között, mindig gyalog mentünk. Éjszakánként mentünk, nappal az erdőben ültünk sötétedésig. Aztán tovább meneteltünk. Azt, aki a legyengüléstől már nem tudott tovább menni, helyben lelőtték, a hullákat félredobták. Esett az eső, bőrig átáztunk. A menetelések idején semmit sem adtak nekünk enni. A kenyeret, amit Erlenbusch-ban adott nekem a német tiszt, nem ettem meg mind, minden nap félretettem egy kis darabot belőle. Ezek a kenyérdarabok segítettek nekem és az apámnak, hogy túléljük az utat. Kis kenyérdarabokat törtünk le, hogy legalább valami legyen a szánkban. Így meneteltünk lágerből lágerbe. Nehéz most felidéznem az egész útvonalat. Aztán megérkeztünk Dachauba, a haláltáborba. Ott elválasztottak minket egymástól az apámmal – az öregeket és a fiatalokat külön sorba állították. A lágerben nem adtak enni, a legyengült emberek százával haltak meg. Minden reggel annyi hulla volt, hogy ezeken a hullákon keresztül jártunk! Már nem figyeltünk erre, minden érzelmünk elhalt. Most, ahogy erre visszaemlékezem, félelem kerít hatalmába. Elviselhetetlen számomra a visszaemlékezés azokra az időkre. 

A frontról semmiféle hírünk nem volt. De amikor azt láttuk, hogy sok német lágeröltözékbe, a halottak ruhájába öltözik át, elgondolkoztunk, hogy vajon miért öltöznek át. És beköszöntött az a nap, amikor őrség nélkül maradtunk. A lágerban egyetlen német sem volt. Mi, az összes fogoly egy helyen verődtünk össze, nem értettük, hogy mi történt. Aztán azt láttuk, hogy a láger felett repülőgépek köröznek. Azt hittük, hogy bombázni fognak minket, és az egész lágert megsemmisítik. Nem vettük észre rögtön, hogy a repülőgépek szárnyán nem német horogkereszt, hanem vöröscsillag van. A repülőgépekről valami tárgyak kezdtek el potyogni. Azt gondoltuk, hogy eljött az utolsó óránk. De ezek a tárgyak földet érve nem robbantak fel. Valaki odament megnézni őket, és felkiáltott, hogy élelmet dobtak le nekünk. Ezek csomagok voltak, melyekben kenyér, vaj, csokoládé volt. Az éhes, legyengült emberek az ételre vetették magukat, elkezdték a szájukba tömni. Egy ember elhúzott az ételtől, azt mondta, hogy túl sokáig éheztünk ahhoz, hogy most sokat együnk. De sokan vég nélkül ettek. Én akkor nagyon megharagudtam erre az emberre, és csak egy idő múlva értettem meg, hogy igaza volt. Akkor nagyon sok ember meghalt azért, mert túl sokat evett. Azoknak az embereknek, akik hozzászoktak, hogy beérjék olyan levessel, melyben félig rohadt káposzta úszkál, a nagymennyiségű kalóriadús étel halálosnak bizonyult. A szervezet nem tudott megbirkózni ezzel a bőséggel. Nemsokára, 1945 májusának első napjaiban a koncentrációs táborba bevonultak a szovjet csapatok. Elérkezett hozzánk a rég várt szabadság. Ez egy boldog nap volt, amire egész életemen át fogok emlékezni. Sírtunk az örömtől, csókolgattuk a felszabadítóinkat.

A felszabadulás után nem tudtam semmit a családtagjaim sorsáról. Nem láttam édesapámat sem, és biztos voltam benne, hogy meghalt. Amikor a szovjet csapatok felszabadítottak minket, úgy döntöttem, hogy elindulok hazafelé. Az utat nem tudtam, arra mentem, amerre a többi ember ment. Egy faluban leültem az utcán egy padra, hogy egy kicsit megpihenjek, és meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Felnéztem, és megláttam édesapámat! Mindketten nagyon boldogok voltunk. Onnan tovább már együtt mentünk. Nagyon reménykedtünk, hogy a családunk többi tagja is túlélte. Nem emlékszem, mennyi időbe telt a hazaút, de végül hazaértünk Unghosszúmezőre. Májer bátyám és Klára nővérem akkorra már otthon voltak. Hamarabb felszabadultak, mint mi. A családból más nem tért vissza. Tőlük tudtuk meg, hogy édesanyánk és a fiatalabb nővérem, Olga Auschwitzban haltak meg. Ugyanott halt meg Ejkef nagyapa és édesanyám lánytestvérei. Édesanyám bátyja, Ignác is Auschwitzban halt meg. Ő nagyon erős férfi volt, a faluban nem is akadt több olyan, mint ő. Ignác a legnehezebb munkát is kibírta volna, képes lett volna túlélni a lágert. De amikor a németek a krematóriumba vitték a kisfiát, a nagybátyám is vele ment a krematóriumba, nem akarta egyedül hagyni a gyerekét. Mindketten ott haltak meg.

A házunk tönkrement a háború alatt. Mindannyian Ejkef nagyapa házába költöztünk be. Még a mi megérkezésünk előtt, amikor a bátyám és a nővérem tértek vissza a faluba, a szomszédok megmondták nekik, hogy megvannak a dolgaink. Az emberek a saját házaikba hordták szét őket, hiszen senki sem tudta, visszajövünk-e. Minden szomszéd visszahozta azt, amit elvitt. Nagyon együtt érzően viselkedtek velünk, igyekeztek mindenben segíteni. A mi falunkban a háború után nem antiszemitizmust érzékeltünk, hanem jóságot és támogatást. Tudtunk arról, hogy a koncentrációs táborokat megjárt emberek a Szovjetunióban megtorlásnak voltak kitéve. De mi ezt a saját bőrünkön nem tapasztaltunk. A mi falunkban semmi sem változott a szovjet hatalomátvétellel, biztosan azért, mert olyan kicsi és észrevétlen falu volt.

Apám ismét földműveléssel kezdett el foglalkozni. A bátyám kitanulta a lakatosszakmát, aztán dolgozni kezdett. Én befejeztem a nyolcosztályos iskolát, és otthon segítettem a gazdaságban. A bátyám, miután a koncentrációs táborból visszatért, nagyon gyenge, beteges lett. Egy idő után már egyfolytában betegeskedett. Nehéz idők jártak, nem volt élelem, nem voltak gyógyszerek. Az orvosok nem tudtak segíteni neki, és 1948-ban Májer meghalt. Unghosszúmezőn temettük el a nagyanyám sírja mellett. Sajnos, amikor a faluba 1960-ban bevezették a gázvezetéket, a temetőt megsemmisítették. A sírnak nyoma sem maradt.

Az iskola elvégzése után szakmát kezdtem kitanulni. Lakatostanonc lettem egy nagy autójavító műhelyben Ungváron. Ez volt a városban az egyetlen autójavító műhely. Ungváron az emberek a háború után is nagyrészt magyarul beszéltek az utcákon. Az orosz nyelv nehezen terjedt el. Ugyanúgy Unghosszúmezőn laktunk, mint azelőtt, de én Ungváron tanultam, később ott is dolgoztam. Hajnali háromkor keltem, és két kilométert gyalogoltam a vasúthoz. Vonattal Ungvárra mentem, este pedig hazautaztam. Abban az időben nehéz volt élelemhez jutni, mindenki éhezett. Munkát is nehezen lehetett találni és szerezni. Én gyerekkoromtól fogva azon gondolkodtam, hogy milyen szakmát válasszak, hogy el tudjam tartani majd a családomat. Úgy tűnt nekem, hogy az autószerelő szakma lehetőséget ad erre. Nagyon igyekeztem megtanulni, hogy mit hogyan kell csinálni; figyeltem, hogyan dolgoznak a mesterek, hogy még jobban beletanuljak a szakmába. Tudtam, hogy készülnöm kell az önálló életemre, képesnek kell lennem magamnak megkeresnem a pénzt. Kitanultam a szakmát, és ott maradtam az autójavító műhelyben autószerelőnek.

1949-ben sorköteles szolgálatra hívtak be a szovjet hadseregbe. A katonai szolgálatot Fehéroroszországban kezdtem, aztán a távol-keletre, Vlagyivosztokba irányítottak át, a leszerelésemig ott szolgáltam. Építőszázadban dolgoztam. Akkoriban Kárpátalja lakóiban nem bíztak meg. Amiatt, hogy a második világháború alatt Magyarország Németország szövetségese volt, hátrányosan megklönböztettek minket. Csak munkaszázadokba, építőszázadokba vezényeltek minket. Repülőteret építettünk. Később a képesítésemnek megfelelő munkát végeztem - autószerelést tanítottam a katonáknak. A hadseregben négy évig szolgáltam. A katonai szolgálatom elején nem tapasztaltam antiszemita megnyilvánulásokat. Ezek 1953 elején tűntek fel, a szolgálatom vége felé, amikor az újságokban cikkek jelentek meg a gyilkos zsidó orvosokról, akik állítólag meg akarták ölni Sztálint [lásd: orvosper]. Az újságokban csupa zsidó vezetéknevű orvost soroltak fel. Az orvosper után elkezdték megkülönböztetni a zsidókat, kiemelni a nemzetiségüket.

Emlékszem 1953. március 5-re, Sztálin halálának napjára. A katonák és tisztek keservesen sírtak, nem rejtették el a könnyeiket. Nekünk, a hozzácsatolt területek lakóinak, nem okozott az esemény nagy bánatot. Mi nem Sztálin nevével nőttünk fel, mint azok, akik a szovjethatalom alatt születtek, nem éreztünk iránta tiszteletet és hódolatot. Minket, Kárpátalja lakóit egyfolytában követtek a KGB ügynökök, elég sok volt belőlük a hadseregben. Emlékszem, jóban voltam egy munkácsi fiúval. Március 5-én, mikor mindenki sírt, egy autó alatt feküdt, és valamit szerelt. Odament hozzá egy KGB ügynök és megkérdezte, tud-e Sztálin haláláról. A barátom azt felelte, hogy tud a haláláról és sajnálja is, de hát Sztálin már öreg volt. A fiút éjszaka letartóztatták, és többet nem jött vissza, többé nem tudtam róla semmit. Azon az éjszakán sok katonát letartóztattak a mi századunkból, akik sohasem tértek vissza. Szörnyű idő volt ez, egy  rossz szavadért is az életeddel fizethettél.

Sem a hadseregben, sem később, amikor visszatértem Ungvárra, nem léptem be sem a komszomolba, sem a pártba, próbáltam magam távol tartani a politikától.

Klára nővérem férjhez ment egy ungvári zsidóhoz, akit Wébernek hívtak, és a férjéhez költözött Ungvárra. Klára és a férje az anyakönyvvezetőnél jegyezték be  a házasságukat és utána otthon rendeztünk a számukra egy kis összejövetelt, és még hüpét is állítottunk nekik. Eljött a rabbi a zsinagógából és ő vezette a szertartást. Sajnos én nem lehettem ott, de a nővérem levélben mindenről pontosan beszámolt. Apám egy megözvegyült, csodálatos zsidó asszonyt vett feleségül, és másutt telepedett le. Örültem, hogy rendeződött az élete. Apám Ungváron halt meg 1985-ben. Ungvár zsidó temetőjében temettük el, a zsidó hagyományoknak megfelelően. 95 éves volt. Nagyon nehéz életet élt át, de minden egyes napjának örült. Hívő ember maradt, naponta imádkozott otthon, minden szabályt és hagyományt betartott. Élete utolsó napjáig tevékeny maradt, a földet művelte, külső segítség nélkül megvolt.

Miután leszereltem, magához vett a nővérem, Klára. A nővérem egy ruhagyárban dolgozott. A nővérem és a férje kaptak egy építési telket, és építettek rá egy házat. Egy fiuk született.

A testvérem és a férje megtartottak minden  zsidó előírást otthon. A kóserságot nem volt annyira egyszerű követni, sőt voltak évek, amikor egyáltalán nem lehetett kapni sokszor még nem kóser ételeket sem. Az ember ezekben az időkben örült, ha egyáltalán ételhez jutott. Természetesen disznóhúst semmilyen körülmények között nem fogyasztottak. Péntekenként Klára gyertyát gyújtott, és együtt vacsorázott a család. Klára férje és én ünnepeken eljártunk a zsinagógába.  Klára ügyelt arra, hogy a zsidó ünnepeken a hagyományoknak megfelelő ételek kerüljenek az asztalra.  Pészáhkor maceszt ettünk, amit eleinte a zsinagógában vettünk, majd amikor bezárt a zsinagóga, Budapestről hozattuk vagy pedig otthon sütöttük meg. Jom Kipurkor mindannyian böjtöltünk.

Klára családja egyébként a szovjet családok tipikus életét élte. Heti hat napot dolgoztak, vasárnap volt az egyetlen nap, amikor nem dolgoztak. A kisfiúk óvodába járt, a nővérem vitte minden reggel, munkába menet és hozta haza esténként, amikor jött hazafele a munkából. Együtt vacsoráztak. Vasárnaponként a nővérem a házat hozta rendbe, a férje pedig elvitte a kicsit sétálni vagy moziba mentek együtt. A szabadságukat is otthon töltötték, nem utaztak sehova.

Én visszatértem a korábbi munkámhoz az autójavító műhelybe. Aztán felvettek egy autószerelő technikumba, ott tanultam, és a tanulmányaim befejeztével megint visszamentem az autójavító műhelybe, akkor már mérnökként. A műhelyt fuvarozó vállalattá alakították át, a városban ez volt az első ilyen vállalat. Ungváron abban az időben nem volt városi tömegközlekedés. Engem bíztak meg azzal, hogy hozzam létre a városi tömegközlekedés hálózatát. Két autóbusszal kezdtünk. Az emberek még nem voltak hozzászokva a tömegközlekedéshez, és szinte senki sem szállt fel az autóbuszra, rá kellett őket beszélni. Egy ideig buszvezető voltam különböző útvonalakon, aztán brigádvezető lettem a garázsban. A legutolsó időkben a közlekedésbiztonsági osztályon dolgoztam. A közúti közlekedési szabályokat tanítottam, vizsgáztattam, a GAI-nál [Állami Közlekedésrendészeti Felügyelőség] dolgoztam. Ez egy idegfeszítő munka volt, de én szeretem. Csak a múlt évben mentem nyugdíjba, 54 évet dolgoztam le egy helyen. A munkatársaim egész idő alatt tisztelettel viszonyultak hozzám, a munkahelyemen soha nem érzékeltem antiszemitizmust.

Ungvárra költözött néhány velem egyidős falumbeli is Unghosszúmezőről. Velük jóban voltam, és a mai napig jóban vagyok. A munkahelyemen is voltak barátaim. Akik nem csak zsidók voltak. Elfogulatlan voltam a nem zsidókkal szemben. De én magam igyekeztem zsidónak maradni. A sábeszt megtartani nem tudtam, mert a szombat munkanap volt. De a nővérem családjával minden zsidó ünnepet megünnepeltem a szabályok szerint. Ungváron akkor még elég sok zsidó volt, és a zsinagógában az ünnepek alatt mindig sok ember gyűlt össze. A szovjet ünnepeket is megünnepeltük. Ezek mindig szabadnapok voltak. A munkahelyünkön arra köteleztek minket, hogy elmenjünk a felvonulásokra. A felvonulás után örültünk annak, hogy lehetőségünk van pihenni, kikapcsolódni, bár a lényegüket tekintve ezek az ünnepek május 9-edike, a győzelem napja kivételével közömbösen hagytak minket.

Én csak zsidó lányt szerettem volna elvenni feleségül, de Ungváron kevés hajadon zsidó lány volt. Aknaszlatinára, egy kárpátaljai településre küldtek dolgozni. Ott volt egy-két nagyon jó ember, zsidók, akikkel összebarátkoztam. Azt mondták nekem, hogy Csernovicban van egy ismerősük, egy jóravaló lány. Elmentem Csernovicba, és ott megismerkedtem a leendő feleségemmel. Fainának hívják, a név zsidó megfelelője Fanja. Faina a Vinyica megyében található Ozarinciben született 1937-ben. A feleségem apja, Zamvel Sisztman cipész volt, az anyja, Eszter Sisztman szabónő. A családban öt gyermek volt. A feleségem volt a harmadik a sorban. Két nővére volt, 1931-es és 1933-as születésűek, volt egy öccse, aki 1940-ben született, és egy húga, aki 1944-ben. A feleségem szülei vallásos emberek voltak, és őt is így nevelték. Amikor elkezdődött a Nagy Honvédő Háború, Faina négyéves volt. A fasiszták elfoglalták Ozarincit, és az összes zsidót Vinyica megye Sárgorod városába vitték egy gettóba. 1944 márciusában a szovjet hadsereg felszabadította a sárgorodi gettó lakóit, és a feleségem családja hazatért. Az apja testvére, a feleségem nagybátyja Csernovicban lakott, és magához vette Fainát. Faina Csernovicon járt iskolába, 16 éves korában pedig egy kesztyűgyárban helyezkedett el. Megismerkedtünk Csernovicban, és nemsokára összeházasodtunk. Ez 1958 december 7-én történt. Aknaszlatinán igazi zsidó esküvőt rendeztek nekünk, minden szabály szerint. A rabbi vezette az esküvői szertartást, csináltak nekünk hüpét. Aknaszlatinán két évig laktunk a feleségemmel, aztán visszajöttünk Ungvárra. A vállalatom kiutalt nekem egy lakást.

Két gyerekünk van: Dimitrij fiam 1958-ban született, Olga lányom pedig, akit az Auschwitzban meghalt nővérem tiszteletére neveztünk el így, 1962-ben. Jó gyerekeink vannak.

Miután Ungvárra költöztünk, a feleségem és én továbbra is követtük a zsidó hagyományokat, de már nem olyan nyíltan, mint ahogy korábban, a háború előtt. Szombatonként nem jártunk a zsinagógába. Akkoriban mindketten dolgoztunk, nem tehettük meg, hogy nem megyünk el a munkahelyünkre. A zsinagógát csak a zsidó ünnepek napjain kerestük fel. Akkoriban Ungváron több zsidó volt, mint most. Ünnepekkor sok ember volt a zsinagógában is, és az utcán is, ahol a zsinagóga áll.

Pészahra mi magunk sütöttünk maceszt. A macesz sütéséhez csak liszt és víz kell, semmi más. Még azt kell hozzá tudni, hogy a tészta összegyúrásától a sütésig nem telhet el több 18 percnél. Jom Kipurkor mindig tartottuk a böjtöt. A gyerekeket is igyekeztünk a zsidó hagyományok szerint nevelni. Abban az időben ez nagyon nehéz volt, a zsidóság bármely megnyilvánulását cionizmusnak titulálták. A cionizmus ellen pedig a szovjet hatalom kíméletlenül küzdött, akár börtönbe is csukhatták az embert miatta. Otthon a feleségemmel oroszul és jiddisül beszélgettünk, bár idővel megtanulta a magyar nyelvet is. A gyerekekkel, pedig oroszul és magyarul beszéltünk. Kóser háztartást vezetni azokban az időkben szintén nehézségekbe ütközött. Az üzletekben nem volt élelmiszer, minden szükséges dolgot csak nagy sorban állás árán lehetett megvásárolni. De azért próbáltuk tartani a kásrutot, még ha nem is olyan mértékben, mint most. A tejeset és a húsosat nem kevertük egymással, ezt szigorúan betartottuk. A piacon élő csirkéket vettünk, és a fiam elvitte a sajhethoz.

A fiam az általános iskola után Ungváron kezdett el járni a Lvovi Műszaki Főiskola általános mérnöki karára, aztán átment Lvovba, és ott fejezte be a tanulmányait. A fiam rádiómérnök. Miután befejezte a főiskolát, visszajött Ungvárra, és egy tervezőirodában dolgozott. Jól dolgozott, kitüntetéseket, jutalmakat kapott, és szabadalma van néhány találmányra. A fiam egy ukrán lányt vett el, én és a feleségem nem ellenkeztünk emiatt, a családban nincs semmiféle konfliktus nemzetiségi alapon. Szeretik egymást. Egy fiuk van, aki 1986-ban született. Az unokámat apám tiszteletére Henriknek nevezték el. A fiam egy ukrán lányt vett el, én és a feleségem nem ellenkeztünk emiatt, a családban nincs semmiféle konfliktus nemzetiségi alapon. Szeretik egymást. A fiam támogat, segít minket.

A lányom az iskola után fodrásznak tanult. Ungváron ment férjhez. A vejem egy jóravaló zsidó családból származik, jóban vagyunk a szüleivel. A lányomnak hagyományos zsidó esküvőt rendeztünk. A hüpét nálunk állítottuk fel. A lányom vezetékneve a házasságban Berman lett. A lányunknak is egy fia van, Eduárd, aki 1985-ben született. Az 1990-es években a lányom a férjével és a fiával együtt először Izraelbe, onnan pedig az Egyesült Államokba emigrált. Jól élnek, már van saját házuk. Olga egy zsidó szervezetnél dolgozik, úgyhogy tartja a hagyományokat. Fodrászként is dolgozik, parókákat készít. Hála istennek, a gyerekeimmel minden rendben van.

Amikor megkezdődött a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, nekem és a feleségemnek már nem volt lehetőségünk elutazni. A feleségem súlyosan megbetegedett, elvesztette a mozgásképességét. Így hát kivándorlásra mi már nem gondoltunk. A nővérem 15 évvel ezelőtt emigrált a családjával az Egyesült Államokba. Nekem adta a házat, amit a férjével építettek a háború után. A fiam már házas volt akkor, így hát odaadtam neki a lakásunkat, mi pedig átköltöztünk a nővérem házába. Itt lakunk ma is.

A peresztrojkát, amit Gorbacsov indított el, örömmel fogadtuk. A Szovjetunió fennállása óta először nyílt lehetőségünk a külföldön lakó rokonainkkal és barátainkkal kommunikálni. Leomlott a vasfüggöny, amely elválasztotta a Szovjetuniót az egész világtól. Persze nem csak jó dolgok történtek. Anyagilag nehezebb lett a megélhetés, de megéreztük a szabadságot. Ezenkívül, a peresztrojka után vette kezdetét a szovjetunióbeli zsidóság újjászületése is. Ungváron már az 1980-as évek végén megalakult a zsidó hitközség. Én és a fiam elkezdtünk rendszeresen járni a zsinagógába. A fiam, csakúgy mint én, imádkozik, ismeri az imákat. Ungváron mindig is voltak zsidók, bár a szovjethatalom alatt mindent titokban kellett csinálnunk. Aztán amikor megindult a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, nem maradt senki, aki zsinagógába járjon. Olyan is volt, hogy még tíz ember sem gyűlt össze. és haza kellett mennünk.  [Minimum 10 felnőtt férfira – azaz egy minjánra – van szükség az imádkozásnál. – A szerk.]

Miután Ukrajna független lett [1991-ben], a zsidó élet virágzásnak indult. Kiderült, hogy én vagyok az egyetlen zsidó, aki annak rendje és módja szerint el tudja mondani az imákat. Így mindig engem kértek meg, hogy mondjam el az imákat. Nemet mondtam, mert otthon volt a beteg, magatehetetlen feleségem, akinek szüksége volt rám. Végül is megválasztottak az ungvári zsidó hitközség elnökévé. Most tanítom az embereket, elmondom nekik, hogy mit és hogyan csináljanak, hogyan imádkozzanak, megtanítom az összes zsidó szokást és hagyományt. A hitközségben az emberek nagyon jó kapcsolatban vannak egymással. Jöttek már hozzánk vendégek, rabbik Amerikából, Izraelből. Nagyon tetszett nekik, ahogy nálunk, a zsinagógában az istentisztelet zajlik.

Már nem kell félni, hogy elmarad az ima, mindig sok ember jön el. Péntek este mindenkinek adunk két zsemlét és bárheszt, hogy otthon is megünnepeljék a sábeszt. Szombaton az ima után megterítjük az asztalt, mindenki leül, és együtt eszik. A nők csak az ünnepnapokon jönnek, évente négyszer. Szereztem héber nyelvű imakönyveket, orosz és magyar fordítással. Bárki, aki szeretne, kaphat egy imakönyvet. Elmondom az embereknek, hogyan kell megtartani az ünnepeket, és hogy mit jelent egy-egy ünnep. Megtanítom nekik, hogyan kell megünnepelni a sábeszt, hogyan kell levezetni a szédert, a Tórából olvasok – azokat a dolgokat mesélem el, amiket gyerekkoromban az apám mesélt nekem. Egyre többen járnak el a zsinagógába. Olyanok is eljönnek, akik korábban nem jártak zsinagógába, akik féltek eljönni. Sok fiatal jön. Nagyon jó érzés, hogy a zsidóság immár nem fog eltűnni az öregek halálával. Összegyűjtjük a gyerekeket a zsinagógában, tanítjuk őket, az ünnepekkor ajándékokat készítünk nekik.

Az unokám is bekapcsolódik a zsidó életbe, annak ellenére, hogy a menyasszonya nem zsidó lány. Két kultúrán nevelkedik. Az unokám nem tudom, hogy volt-e valaha templomban, de a zsinagógába minden szombaton elmegy az apjával. A fiamnak van otthon egy “zsidó sarka”, ahol az imakellékeket és a vallásos könyveket tartja. A fiam is zsidó szervezetnél dolgozik, a Szochnutnál. Ő Szochnut kárpátaljai koordinátora. 1997-ben kezdett el ott dolgozni, amikor az előző koordinátor külföldre emigrált, és ő lépett a helyébe. Két nap alatt átvette a munkát az elődjétől, és azóta ott dolgozik.

1999-ben a városban létrejött a Heszed. A Heszed nagyon nagy segítség az embereknek. És a Heszed nemcsak a túlélésben segíti az embereket a mai nehéz időkben, hanem a legkülönbözőbb korú embereknek van lehetősége találkozni itt, beszélgetni egymással, különböző szakkörökben vehetnek részt, és megismerhetik a zsidó kultúrát, ami olyan sokáig át törvényen kívülinek számított. A Heszedbe egész családok jönnek el, és minden korosztály talál magának sok érdekes dolgot. A legfontosabb az, hogy a gyerekeink és az unokáink zsidóként nőnek fel, és büszkék arra, hogy ők zsidók. 

Életrajz

Édesapám lengyel származású volt, az édesanyja Lengyelországban élt. A nagypapát Grünbergnek hívták. A nagypapa meg a nagymama unokatestvérek voltak. A nagymama, azt hiszem, Berta volt. A nagyapámat nem ismertem. Jesivája [valószínűleg előjesivája – A szerk.] volt Lengyelországban, úgyhogy ő tanított. 1928-ban vagy 1930-ban meglátogattuk a nagyanyámat, Nowy Targban lakott. Ez nagyon érdekes volt. Az apám annyira készült erre az utazásra, és elmentünk hárman ugye. Nagy várakozás volt ugye, mert ott nagyon vallásosak voltak. A nagyanyám sájtlit hordott. De nekem meg a szegény anyámnak is nagyon furcsa volt, mert ott szombaton még szappannal kezet mosni sem lehetett. Az édesanyám velem titokban megbeszélte, hogy ő ezt nem nagyon szereti, de azért alkalmazkodtunk az ottani szokásokhoz. Ott nagyon folyt a zsidó élet. Fantasztikus szokások voltak ott. Pénteken olyan nagy sütés-főzés volt, hogy a huszonhatodik szomszéd is jött, főztek, sütöttek, gyúrtak. Szombat reggel elmentek a templomba, és utána rengeteg ember jött be a házba, és volt vendéglátás. Aprósütemény meg italok. Meg délután is jöttek vendégek. Én nem tudtam,  hogy miből fedezik ezeket, mert nem úgy nézett ki, hogy jómódúak. Meg ki voltak rakva pénzek, mert akkor, szombaton jöttek a koldusok. De soha egyik se vett el kettőt, csak egyet. Az édesapámnak volt ott egy húga, Elza, akinek a férje kárpitos volt, és ők is ott laktak a nagymamával. Csak kinn a kertben volt szabad neki dolgozni, mert elég porral, piszokkal járt a kárpitos munka. Az utcáról volt bejárat, és az ajtó fölött volt egy csengő, és ha valaki benyitott, akkor az megszólalt. Persze szombaton nem csengetett.

Az anyai nagyapám Neu Adolf. Nem ismertem. Azt tudom, hogy nagyon haladó szellemű valaki lehetett a nagypapa, mert az édesanyámat képezte. Az én édesanyám gyémántcsiszoló volt. A nagyanyámat viszont ismertem, mert  nálunk lakott, mikor én még kislány voltam. Kraut Borbálának hívták. Nálunk is halt meg 1922-ben. Édesanyám elmondása szerint soha nem vett be semmilyen gyógyszert. Hiába hívtak hozzá  orvost, a gyógyszert kiöntötte, a tablettát kidobta.

Anyukámék többen voltak testvérek. Volt neki egy öccse, Neu Béla, aki öngyilkos lett. Volt egy húga, aki hozzáment egy férfihez, akiről nagyon jó információkat kaptak – úgy látszik, akkor divat volt, hogy ha jött egy kérő, akkor arról információkat kértek –, csak éppen azt nem mondták róla, hogy tüdőbeteg. Megfertőzte az egész családot: a gyerekeit, a feleségét. Mindenki meghalt. És volt anyukámnak egy testvére, aki kiment Amerikába, és attól fogva soha többet nem tudtak róla.

Apám 1887-ben született. Hét évvel fiatalabb volt, mint az édesanyám. Úgy hívták, hogy Grünberg Hirsch-Leib. És ő addig járt a minisztériumba, hogy ő meg akarja magyarosíttatni a nevét, amíg aztán megengedték neki, és akkor úgy hívták őt, hogy Grünberg Herman. Ez olyan 1926 körül volt.

Az apám mesélte, hogy gyerekkorában csatlakozott vásározókhoz. Ezek a vásározók jártak át Magyarországra is. A nagynéném, Elza, is mindig járt. Volt neki egy szétnyitható standja, és amikor vásárnap volt, kirakodott. Női holmikat, pulóvereket, kardigánokat, ilyeneket árult. Nem tudom, apám hogy került ide Magyarországra. Azt tudom, hogy amikor ők 1912-ben megesküdtek, akkor ő már egy pár éve itt volt. Elég jól beszélt magyarul. Talán itt-ott lehetett érezni, hogy nem ez az anyanyelve. Például emlékszem, hogy számolni jiddisül számolt.

A neológ hitközségnél dolgozott. A főtitkár mellett volt ilyen titkárféle. Volt a hitközségen hosszú éveken át egy nagyon nevezetes főtitkár, Eppler Sándor, akit az apám nagyon szeretett. [Eppler Sándor (szül. 1890) a pesti izraelita hitközség adófelügyelője, pénzügyi főtanácsosa, majd 1924-től főtitkárhelyettese volt. – A szerk.] Eléggé be volt fogva, mert ez az Eppler egy munkamegszállott volt. Sokszor késő estig dolgozott, és az apám is ugyanúgy dolgozott benn.

Édesanyám Budapesten született 1880-ban. Elég későn, 1912-ben ment férjhez. Nehezen tudta a gyerekeket kihordani. Heten lettünk volna testvérek, de csak én születtem meg, és utánam egy kislány, aki egész piciként meghalt.

Az István út 11-ben laktunk, egy nagyon egyszerű lakásban, de erre nemigen emlékszem. Amikor négy-öt éves lehettem, az édesapám a hitközségtől kapott egy másik lakást a Rumbach Sebestyén utcában, abban a házban, amiben a templom volt. Itt csak a hitközség alkalmazottai laktak. Ott volt egy elég nagy konyha, egy elég nagy szoba, a folyosón, zárt folyosó volt, volt egy spájzszerűség. A konyhát mi átalakítottuk, és abból lett egy fürdőszobaszerűség, és a spájzból csináltunk egy konyhát. Az édesanyám nagyon szerette a régi vágású hálószobabútort: két nagy ágy volt, két éjjeliszekrény, tükrös asztal. A bútor nagyon szép volt. A konyhában olyan régi típusú konyhabútor volt, volt egy felső része meg egy alsó része, hátul volt a mozsár meg ilyenek.

Édesanyám nem dolgozott. Otthon volt, főzött, vásárolt. A Klauzál térre jártunk. Oda elvitt magával, nem nagyon hagyott otthon. A Klauzál téren volt a libás, akihez mindig ment. Nálunk csak olyan mondva csinált kóserség volt, mert vágott libát vett a Klauzál téren [Azaz: már leölt libát vett, nem pedig élőt, ahogy a vallásosabbak, akik élő libát vettek, és elvitték a sakterhoz, hogy a vallási előírásoknak megfelelően vágja le. – A szerk. Lásd még: étkezési törvények; kóser háztartás; sakter.] De azért a tejes meg a húsos nagyjából külön volt. A libából aztán csinált tepertőt meg a májat meg mindenféle finom dolgokat. Az édesanyám nagyon jól sütött-főzött. Purimra annyi kindlit [Dióval, mákkal töltött, pólyás baba alakú purimi sütemény. – A szerk.] sütött, és az apámnak mondták a kollégái, mondja meg a Karolinkának, küldjön egy pár kindlit.

Édesanyám nem volt nagyon templomjáró, és apukám sem nagyon. Pedig ő elég vallásos családból származott. Annyival tartozott a hitközségnek is, hogy hát néha elment ünnepkor. Édesanyám péntek este gyertyát gyújtott. A menü péntekenként húsleves volt, mellette a tányéron fekete retek, paradicsomszósz, ilyen-olyan szósz hússal, barhesz. A barheszt nem anyukám készítette, vettük. Úgy emlékszem, hogy édesapám szokott csinálni egy pohár borral kiddust.

Széder volt nálunk, az édesapám nagyon szép szédert tartott. Fölvette a kitlit, mert abban tartotta a szédert. Először jött az imádkozás, s akkor a két ima között volt a vacsora. Húsleves maceszgombóccal. Hosszú volt a szédereste, mert elég hosszú az ima, és az utolsó dalig mindent el kellett mondanunk. És az édesapám nagyon énekelt is. Egy-két vendég néha jött, akit meghívott az édesapám vagy az édesanyám, de inkább magunkban voltunk. Volt takarítás [lásd: homecolás], de nem olyan, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, hogy mindent összesöpörni meg minden. De volt az édesanyámnak pészahi edénye. 

Zsidó iskolába jártam a Wesselényi utca 44-be. Oda jártam egészen harmadikig [vagyis elemibe és a polgári iskola harmadik osztályáig]. Az iskolában jól tanítottak. Volt héber nyelv és irodalom. Tanultunk a Bibliából meg az imakönyveket meg különböző énekeket, imákat. Fordítottunk is, és mindenfélét kellett tudni, de hát amikor kijártuk ezt az iskolát, nem sokat foglalkoztunk vele a továbbiakban.

Akkor nagyon nagy divat volt a zsúr. Az édesanyámnak elég jó kapcsolata volt a szülőkkel, úgyhogy sok zsúrba hívtak. Csak zsidó barátnőim voltak. Minden adott volt ahhoz, hogy zsidó társaságom legyen: apám a hitközségnél dolgozott, a Rumbach Sebestyén utcai templom épületében laktunk, én a zsidó iskolába jártam. Délután a tanulás, meg jött egy-egy barátnő, így teltek a délutánok. Olvasni sokat olvastunk. Édesanyám szerette a könyveket. Később a mostohatestvéremmel, Rózsával jártunk könyvtárba. Mindig megbeszéltük, hogy ki megy a könyvtárba. Ő is szeretett olvasni, én is.

Volt egy barátnőm, aki minden évben járt Dömsödre, és egyszer-kétszer mi is elmentünk az édesanyámmal oda. Kivettünk egy szobát a vendéglősnél. Elég sok gyerek összejött ott, és nagyon jól éreztük magunkat.

Egy emeleten laktunk a samesszal  [templomszolga], annak volt egy lánya, és hozzájuk járt mindig egy varrónő. Ha kellett nekünk valami, az édesanyám szólt, hogy hozzánk is jöjjön, mert valamit kell varrni. Az édesanyám nagyon nagy súlyt fektetett arra, hogy mindig nagyon jól öltözött legyek, és volt a Király utcában egy üzlet, ahol lehetett kapni fiatal lányoknak való ruhákat, oda jártunk.

12-13 éves voltam, amikor édesanyám meghalt. Az édesapámmal maradtunk ketten. Én annyira nem bírtam az egyedüllétet, hogy sokszor bementem az irodába, ahol az édesapám dolgozott a hitközségnél, s ott lefeküdtem, és sokszor úgy vitt haza félig alva. Szóval nem volt jó, mert szegény drága anyám borzasztóan elkényeztetett. Amikor 14 éves voltam, apám újra megnősült, elvett egy elég vallásos nőt, az kezdett engem inkább a vallásra nevelni.  Matild özvegyasszony volt, két gyermeke volt, Rosner Rózsa és Rosner László. A fiú egy-két évvel idősebb volt nálam, a lány meg fiatalabb. Volt neki két testvére Párizsban, és az egyik, aki szűcs volt, az kivitette a fiút, és a fiú ki is tanulta a szűcsmesterséget. Rózsa idejárt iskolába. Aztán beiratkozott egyetemre, de megszakította a tanulmányait a háború miatt. Matild vezette a háztartást. Neki volt egy fehérnemű-varrodája, amikor még egyedül volt a két gyerekkel, és aztán is folytatta ezt. Voltak gazdagabb zsidók, akik a lányuknak komoly stafírungot csináltattak. És neki voltak hímzőasszonyai vidéken, és ő kiadta ezeket a hímzéseket. Gyönyörűeket csináltak.

Volt a Bethlen téren egy zsidó kereskedelmi, a polgári [lásd: polgári iskola] után oda jártam egy egyéves kereskedelmi szaktanfolyamra [lásd: női kereskedelmi szaktanfolyamok]. Ott tanultunk gyorsírást, gépírást, könyvelést. Először egy ügyvédnél dolgoztam, aki apámnak valami ismerőse volt. Utána elkerültem egy üveg- és porcelán-nagykereskedésbe, ott is az irodában dolgoztam. Számláztam, sok mindent kellett csinálni.

Az első férjem Schächter László 1909-ben született Büdszentmihályon [Szabolcs vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 7800 főnyi lakossal. – A szerk.]. Jóval idősebb volt nálam. Úgy ismerkedtem meg vele, hogy dolgoztam egy cégnél, egy illatszer-kereskedelmi ügynökség volt, több külföldi céget képviselt. A főnököm zsidó volt, és ott üzletszerző voltam, jártam a budapesti illatszertárakat. És voltak olyanok, akik vidéki cégeknél dolgoztak. Úgy hívták őket, hogy ügynök. Az egyik a második férjem bátyja volt. László, a férjem szintén járt vidékre. Ők heten voltak gyerekek, öt fiú meg két lány. A lányokkal jóban voltam, és a fiúval meg, aki a férjem lett, nem, de a többi fiúval kirándulni jártunk a Hármashatár-hegyre. Aztán a két lány közül az idősebbik föltalálta, hogy jó lenne, ha mi ketten jobban megismerkednénk, és összehoztak egy találkozót az Astoria szállóban. Hát olyan nagy szerelem lett belőle, hogy nem igaz. Az esküvő a Rumbach Sebestyén utcában volt.

Lászlóék a Teréz körúton laktak egy kétszobás lakásban. A Felvidékről  jöttek, és ez a báty, aki  a cégnél dolgozott mint ügynök, ez hozta fel őket Pestre, mikor kezdődtek ott a cirkuszok. És mint a legidősebb testvér, felkarolta a többit. Ők nagyon vallásosak voltak. Az apósom odajárt a Rumbach Sebestyén utcai templomba az öt fiával. Minden péntek este. Parókát nem hordtam, de mindig kóser húst vettem. Miután egy vadonatúj kis lakásunk volt, ott nem volt probléma a kóser konyha.

Az esküvő után elmentünk lakást keresni, és a Hungária körúton meg a Stefánia úton valósággal a földből nőttek ki a négy-öt emeletes házak. És valahol ki volt írva, hogy lakások eladók. Nagyon tetszett nekünk, és leelőlegeztük a lakást. Egy nagyon aranyos kis lakás volt. Egy szoba volt, egy pici franciaerkélyes konyha, fürdőszoba, bent volt a WC, az előszoba meg egy spájz.

1942-ben esküdtünk, és jöttek a behívások, úgyhogy még jóformán meg sem melegedtünk a lakásban. Úgyhogy szegény akkor már csak táborokban volt. Ha lehetett menni látogatni, akkor én ott voltam. Akkor kiderült, hogy terhes vagyok. Sárospatakon voltak, s azt mondtam neki, hogy addig nem megyek haza, míg azt nem mondod, hogy megtarthatom a gyereket. Aztán kinn voltak Erdélyben, oda is elmentem. Mikor visszajöttek Erdélyből, volt egy papírja, hogy szállás hiányában a lakásán aludhat. És jött egy razzia a házban, és a papírral együtt elvitték 1944 novemberében. Munkára kivitték őket az országból, nem tudom, hova. Nem jött vissza.

István 1944 januárjában született. A zsidó neve Smuel ben Avrom Jantev volt. Az anyósommal volt a vita, hogy bár az anya választhatja meg a gyerek zsidó nevét, ő magának akarta ezt a jogot. Vitatkoztunk, hogy nem az én nagyapám után nevezzük el, hanem az ő nagyapja után, aztán kisütöttük, hogy mind a két nagyapa Smuel volt, s el volt döntve a kérdés. A férjem látta még a fiát. Amikor nem volt már itthon, én mindig péntek este, szombat ebédre ott voltam az anyósomnál. El is várta, hogy ott legyek. Eleinte ott laktam a gyerekkel a Hungária körúton, de aztán beköltöztettek a városba, a férjem legidősebb bátyjához. Schächter Ernőnek hívták, a magyarosított neve Sándor volt. (A háború után magyarosított.) Ő is ott a Teréz körúton lakott, mint a szülők. De csak én laktam ott a fiammal, mert neki volt az üzlete egy strómannal. Ez a stróman módos volt, és odaköltözött az Ernő a feleségével meg a kislánnyal. Ő bujtatta őket.

Akkor jött, hogy ez a Teréz körúti ház zsidó ház [csillagos ház] lett, aztán fölszámolták, és jöttek a nyilasok, hogy mindenki vigye le az udvarra a poggyászát. A házban volt egy fodrászüzlet, s ez a nő azt mondta nekem, hogy „ha akarja, én segítek magának”. Úgyhogy beraktam – volt a nagy babakocsija a fiamnak –, oda beraktam egy halom pelenkát meg amire gondoltam, hogy szükség van, és ez a nő a babakocsival együtt kivitt engem a házból. S akkor elmentem ugyanahhoz a nőhöz, ahol a sógorom volt.

Apukám, Matild és Rózsa a ruhagyűjtő században voltak a zsidó gimnáziumban. [A ruhagyűjtő századként ismert zsidókból álló században a munkások német felügyelet alatt a német hadsereg ruházatának javításával foglalkoztak. A ruhagyűjtő század mintegy 1500-2000 férfit, nőt és gyermeket számlált. A század székhelye először a Zsidó Hitközség épületében, a Síp utca 12-ben volt, majd 1944 decembere után áthelyezték az Abonyi utcai Zsidó Gimnázium épületébe. – A szerk.] A Lászlót [apja második feleségének, Matildnak a fiát] a háború előtt kiutasították Franciaországból, mert nem volt állampolgársága. Hazajött, és kivitték őt valahova Ukrajnába munkaszolgálatra, és nem jött vissza. Amikor a háború után kiderült, hogy apukámék nem tudnak bemenni a régi lakásba, mert a lépcsőház is leszakadt, betették őket valami társbérletbe, az apám azt mondta, hogy dehogy megyek én társbérletbe, hát van énnekem egy vidéki házam, akkor megyek oda lakni. Ez a vidéki ház itt Pest közelében volt, Gyömrőn. Ez egy nagyon szép családi ház volt, apa és Matild építették. A háború előtt tavasztól őszig mindig kinn voltak. Matild nagyon ügyes asszony volt, értett még a kerthez is. Ő mondta az apámnak, hogy mit kell csinálni a kertben. Kóser háztartásuk volt, és minden csütörtökön följött vágatni [azaz baromfit vágatni a sakternél] meg húsért [azaz: marhahúsért]. Gyömrőn volt egy szép kis zsidó templom, apám oda járt. Minden reggel tfilinben imádkozott.

Rózsa a ruhagyűjtő században megismerkedett egy fiúval, aki nem sokkal a háború után el is vette őt feleségül. Született egy kislányuk, Jutka. A kislány szintén Gyömrőn volt, mert Rózsi újrakezdte az egyetemet. A szerencsétlen az asztalra borulva aludt sokszor este, mert végig akarta csinálni. Az ELTE-re járt, tanár lett. Aztán 1956-ban elmentek Kanadába. Kinn meg született egy kisfiuk. Végül a mama az apámmal együtt kiment Kanadába 1957-ben vagy 1958-ban. Jóban voltunk Matilddal, én őnála kinn voltam Vancouverban. És úgy zokogott, mikor eljöttem, mert tudtuk, hogy többet nem látjuk egymást. Apukám az 1970-es években halt meg, Matild meg egy pár évvel ezelőtt.  Majdnem száz évet élt.

Amikor felszabadult Pest, elmentem megnézni, hogy mi van a Rumbach Sebestyén utcai lakással. Végül elmentem a gyerekkel Gyömrőre, apámékhoz. Volt az egyik sógornőmnek egy cipőfűző üzeme. Kérdezte, hogy akarok-e dolgozni. Lehet adjusztálni cipőfűzőket. Mondtam, hogy akarok. És termeltem neki a cipőfűzőket.

Nagyon sokáig vártam a férjemre. Az anyósom mondta, fiatal vagy, menjél férjhez. Mert végül is hány éves voltam, huszonnégy, huszonöt? A fiamnak is hiányzott az apa persze. Rózsa, a mostohatestvérem dolgozott egy sportboltban Pesten, és volt neki egy barátnője, aki erzsébeti volt, és a Kárpáti Áron, a második férjem is pesterzsébeti volt. S ezek ketten összebeszéltek, hogy engem a Kárpátival összehoznak. Az esküvő a Síp utcában volt a rabbiságon. A férjem eredeti neve Krausz volt, és 1948-ban magyarosíthatott Kárpátira. Bőrös volt, a háború előtt a Paulay Ede utcában dolgozott – ez volt a bőrös utca valamikor –, elég jól keresett. A háborúban kivitték őket Oroszországba. Összegyűltek és megkérdezték őket, hogy ki tud lószerszámot csinálni. És jelentkezett, hogy ő tud. Bekerült egy műhelybe, ahol amíg haza nem jöttek, lószerszámokat csináltak. A háború után meg a rákospalotai Bőrkonfekcióban dolgozott. A készáruraktárnak volt a vezetője.

Ő nem volt vallásos. Olyan családból és olyan helyről származott, Soltvadkertről, ahol elég vallásos zsidók voltak [Soltvadkert Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben lévő nagyközség, 1920-ban 8200 főnyi lakossal. A községben működött jesiva. – A szerk.]. De ő korán elkerült otthonról, albérletben lakott Pesten, úgyhogy ő nem nagyon tartotta a vallást. Nem is nagyon szeretett templomba menni. De azért én gyújtottam gyertyát pénteken. Meg volt péntek esti vacsora, ha nem is olyan, mint otthon. Ünnepekkor  elmentünk a templomba, és ő is jött, és megvolt a böjt [Jom Kipurkor]. Később elég beteg volt, s akkor már a böjttel is felhagyott. Én a mai napig nem főzök szombaton. És nem főzök se disznóhúst, se disznózsírral, csak olajjal főzök vagy libazsírral. És tejfölös főzelékhez sem eszem húsfeltétet. A fiamban is megmaradt minden, benne rengeteg zsidó érzés van, a gyerekeiben is. Járnak Szarvasra. A lányomat is zsidó szellemben neveltem, de nem tudom, miért, nem fog rajta az ilyesmi. De lehet, hogy én vagyok az oka, mert mikor kisebb volt, mondta nekem, hogy anyu nálunk nem volt se Hanuka, se karácsony, tehát ő egyiket sem ismerte.

Az első férjem legidősebb bátyja nem akart engem elengedni dolgozni. Valósággal revolverezett engem: „Hova akarod tenni a gyerekedet?” Segített engem anyagilag, de én akkor is akartam dolgozni.

És végül elmentem, és a budai hitközségnél dolgoztam. Irodai munka volt. Akkor még közadók módjára be lehetett hajtani a hitközségi adót. És akkor még éltek Budán gazdag zsidók. Az elöljáróság megkapta, hogy az egyes adózóknak mennyi a jövedelme. Képeztünk egy bizottságot, és behívtuk adótárgyalásra, s azt mondtuk, ha most kifizeti az adót, akkor mérsékeljük. S volt olyan, aki ott lerakta a pénzt. Elég sok minden volt, amire lehetett költeni. Volt egy konyha, ahol az alkalmazottak is kaptak ebédet, meg volt az iroda, aztán voltak a temetők Budán. Amikor összeolvasztották a budai és a pesti hitközséget, akkor a számvevőszéken voltam. Aztán elmentem dolgozni a házkezelőségre, s közben megszületett a lányom, akkor abbahagytam. Ágnes Gabriella 1953-ban született. Az egyik sógornőm egy építőipari vállalatnál dolgozott, s ezek kiadtak tervdokumentációkat gépelni. Én úgy gépeltem, hogy a kislányom tudta, hogy nem lehet hozzám szólni. Megállapodtunk a férjemmel, hogy mikor ő végez – ők elég korán kezdtek, úgyhogy csak három óráig dolgoztak –, hazajött, elvitte a gyereket a Ligetbe, és megvásárolta, ami nekem kellett. Nekem 9 óra, 10 óra körül kész lett az ebéd, és gépeltem.

A Kultúrától mentem nyugdíjba 1971-ben. Ez könyvvel, hírlappal, lemezzel, iskolai szemléltető eszközökkel, ezekkel foglalkozott. Én a könyvosztályon voltam mint bonyolító. Az NDK-ba küldtünk könyveket. A bonyolító az üzletkötő jobbkeze. Az üzletkötő megköti az üzletet, és a bonyolító lebonyolítja. A munkahelyemen elég sok zsidó volt. A vezetők is. Az igazgató is zsidó volt. A főnöknőm egy zsidó nő volt. És én mindig mondtam neki, hogy én az őszi ünnepekre akarom kivenni a szabadságomat.

A lányom külker főiskolát végzett, s először a Metrimpexnél, aztán a Konzumexnél dolgozott. Onnan eljött, amikor még tudtak fizetni végkielégítést. Azóta különböző kft.-knél dolgozik.

1956-ban majdnem elmentünk Izraelbe. A férjemnek volt egy testvére, Margit. A háborúban elvitték őket, a testvérét az édesanyjukkal meg egy pici lánnyal Auschwitzba. És az édesanyjukat meg a kicsi lányt a gázba vitték, a sógornőmet munkára. A háború után lett új családja, és azokkal ment ki Izraelbe. Együtt akartunk menni a férjem húgával, ők még megkapták az útlevelet, mi meg már nem. Elég rossz érzés volt itt maradni. Ők megérkeztek valami kezdetleges házakba egy sivatagos részen, ahol borzasztó meleg volt. Mikor megérkeztek, írtak, hogy Úristen, vissza akarnak jönni.

Egyszer elmentünk a férjemmel Izraelbe. Akkor még nem is volt diplomáciai kapcsolat, úgyhogy csak kerülő úton, nem is tudom, melyik követségen keresztül lehetett csak kimenni. És láttam, hogy ott is van gyűlölet, és annak nem szabadna lenni. Aki zsidó, legyen zsidó, és ne különböztessék meg, hogy ez európai zsidó, ez ilyen zsidó, ez olyan zsidó. Szóval az nem tetszik nekem.

Rengeteg rokon van kinn. A fiaméknak elég jó a kapcsolata az édesapja rokonaival. A Juditot [unoka] is megszerették, mikor kinn volt, mert ő ott járt az egyetemre.

Életrajz

Földi Pálné napos gazdagréti lakótelepi lakásában fogadott, a falakon festmények, egyik sarokban első világháborús vándorbot, amelybe édesapja belefaragta katonáskodásának állomásait. Marika néni mosolygós, nagyon készséges interjúalany, rendkívül színesen tud mesélni bármiről, a családjáról, a pesti világról vagy akár a gyerekkorában, a Kis Piszkosban nézett filmekről.

Én nagypolgári családba születtem mind a két részről. Az apukám szülei nagyon-nagyon gazdag emberek voltak. Apai nagypapám, Feith Péter földbirtokos volt. Bugyin volt a birtoka [Bugyi – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1891-ben 2900, 1910-ben 3500, 1920-ban 3600 lakossal. – A szerk.]. Bugyin született az 1850–60-as évek körül, és ott is élt. Én őt nem ismertem, de még a mamám sem, mert pont abban az évben halt meg szívrohamban, amikor a szüleim összeházasodtak. Volt egy Móric nevű testvére, őt sem ismertem, csak apámtól hallottam, hogy Móric bácsi.

Feith Péter elvette feleségül az unokatestvérét, Feith Terézt. A nagymamám 1865 után született, Rákospalotán. Auschwitzban halt meg, kilencven éves lehetett. Ők tizenketten voltak testvérek, ez egy nagy-nagy család volt. Édesanyjukat korán elveszítették, és akkor a nagyobb lányok nevelték fel a kisebb testvéreiket. Ezt csak úgy hallomásból tudom, a nagyanyám mesélgette.

Feith nagyapámék a birtokukat kiadták bérbe, és Újpestre költöztek. Ott nagyapám vasüzletet nyitott, meg volt egy tehenészete a Tűzoltó utcában. Ezt még az apukám mesélte. Gyönyörű, ötszobás házuk volt Újpesten [Egy későbbi történetből úgy tűnik, hogy a nagyszülők ötszobás lakása nem egy önálló villában vagy önálló családi házban volt. – A szerk.]. Ott lakott az én apám is ifjúkorában. Azt aztán nagynénémék kapták, mikor a vagyont elosztották. A vasüzlet is a Weissmann Sándoré lett, azt kapta apám húga hozományba, ők vezették, az Árpád út 163-ban. Most már lebontották, mert tízemeletes házakat építettek a helyére. Nagyon sokáig ott volt a házon fölírva, hogy „Feith Péter utóda, Weissmann Sándor vaskereskedés”.

Feith nagyszüleimék kóser háztartást vezettek, az ünnepeket tartották, ők vallásos család voltak. Olyan nagy templomjárás azért nem volt, de azért tudom, hogy ott a Pészáhot megtartották, szóval a nagyobb ünnepeket. Arra emlékszem, hogy a nagy házban, Újpesten, az udvaron sátort vertek fel, mikor valami sátoros ünnep [lásd: Szukot] volt. Nekem nagy szenzáció volt. Kimentek a sátorba, feldíszítgették. Az öltözködésben nem nyilvánult meg [a vallásosság], mivel neológ zsidók voltak [lásd: zsidó öltözködési szabályok].

A nagyszüleim nem politizáltak, és apám se, mert azt hallottam volna, ha elment volna pártgyűlésre vagy valahova. Egyetlen politikai élmény maradt bennem, hogy apám mesélte, hogy mikor az első világháborúból hazajött, akkor nagyanyámék panaszkodtak, hogy ott a házban az egyik lakó, Lővi bácsi, szemtelenkedett velük, hogy majd ő megmutatja nekik, mert most vége a burzsoá életnek [Ez föltehetően a rövid életű Tanácsköztársaság alatt volt. – A szerk.]. És akkor az apám mondta, hogy majd ő lerendezi a Lővi bácsit – egy öreg zsidó volt, szegény –, és mesélte az apukám, hogy Lővi bácsi ült a vécén – ilyen kerti vécéje [azaz budija] volt –, és akkor ő odament, kirángatta a vécéből, és összeverte szegény Lővi bácsit.

Apám 1889-ben született. Egyetlen húga volt, Erzsébet. Ő 1895 körül születhetett, pár évvel volt apámnál fiatalabb. Férjhez ment egy Weissmann Sándor nevű tiszafüredi fiúhoz, mindketten Auschwitzban haltak meg [Tiszafüred  – nagyközség volt Heves vm.-ben, 1891-ben  8100 (55% evangélikus, 35% római katolikus, 8% izraelita), 1910-ben 9000, 1920-ban 9500 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, kir. közjegyző, adóhivatal). – A szerk.]. A nagyszüleim lakásában együtt laktak a Feith nagymamával az Árpád úton. Apám gyönyörűen festett, és a lakás tele volt gyönyörű hatalmas festményekkel, amiket apám még akkor festett, amikor otthon élt, meg zongora meg minden volt. Ez egy vallásos család volt, emlékszem, hogy a nagybátyám minden reggel imádkozott azzal az imaszíjjal. Ott láttam először életemben széderestet, nagy ebédlő volt, hatalmas nagy asztal, és ott ült a család.

Nekik két fiuk volt, [Weissmann] Pál és Tibor. Tibi unokatestvérem velem egyidős volt, ő Auschwitzban maradt, tizennégy évesen vitték el. Pali idősebb volt nálunk sokkal, ő 1922-es volt. Rabbiképzőbe járt, ide, a Bérkocsis utcába, rabbi akart lenni, már másodéves volt 1944-ben. Ő már jobban el tudta rendezni az életét a háború alatt. Munkatáborban volt, meg bujkált. Aztán jött a felszabadulás, de Palinak mindenkije meghalt Auschwitzban. Megnősült, zsidó lányt vett el, Weiss Évát, talán ő még él is valahol Izraelben. Rabbi nem lehetett a Pálból, akkor már nem volt rabbiképzés, hát kitanult valami szakmát, és a Láng Gépgyárban dolgozott [Láng László 1868-ban nyitotta meg gépjavító műhelyét. Kezdetben főleg gőzgépeket gyártottak. A 20. század elejétől gőzturbinákat, az 1910-es évektől dízelmotorokat és kazánokat is gyártottak. A Láng László Gépgyár Rt. (1911) 1915-ben egyesült a Hazai Gépgyár Rt.-vel. Profilja kibővült: cukor-, szesz- és vegyipari berendezéseket, szivattyúkat, ipari centrifugákat is gyártottak. A gyárat 1948-ban államosították, majd a cég fő profilja az energetikai gépgyártás lett. – A szerk.]. Sőt a Láng Gépgyár párttitkára lett. 1956-ban, amikor kezdődött a cirkusz [lásd: 1956-os forradalom], akkor őt fölküldték a tetőre, hogy védje a gyárat, erre aztán mondta, hogy köszöni, neki ebből elege van. És akkor fogta a két kisgyerekét, és kimentek Izraelbe. Izraelben is dolgozott, szintén egy ilyen gépgyárban. Neki nem volt mérnöki képzettsége sem, nem tudom, ott miket csinált, de azt tudom, hogy sokszor utazott haza, ide, Magyarországra és Németországba. Elég fiatalon, hatvannyolc évesen halt meg, infarktusban. Van neki egy fia, 1945-ben született, az egy kibucban él Izraelben, és valamilyen képzőművész. És volt egy kislánya, annak se tudom már a nevét, az 1954-ben születhetett, mert 1956-ban, mikor kimentek nagyon picike volt. Ő férjhez ment egy nagyon-nagyon vallásos fiúhoz ott, Izraelben, sájtlit hord a kislány, és mesélték, amikor itt voltak, hogy a férje pajeszos, és egész nap a siratófalnál imádkozik. És nekik is van, azt hiszem, két vagy három gyerekük.

Apám nagy bohém volt. Gimnáziumba nem járt, az elemit elvégezte – akkor 4 elemi volt [A 6 elemi elvégzése kötelező volt annak, aki nem tanult tovább. De a 4 elemi elvégzése után át lehetett lépni középfokú iskolába (polgári iskola, középiskola). Lásd: elemi iskola / népiskola. A szerk.]. Volt Rákospalotán egy intézet, a Wagner, és odajártak az úri gyerekek, akik nem akartak tanulni, és ott kaptak valami bizonyítványt. Úgyhogy ezt sokat hallottam, amikor az anyukám mondta, hogy „te csak hallgass, te csak a Wagnerbe jártál” [Wágner Manó (1858–1929) fiúgimnáziuma volt Rákospalota első gimnáziuma, magániskolaként létesült 1892-ben, 1906-ban megkapta a jogosítványt állami érettségi bizonyítvány kiadására. – A szerk.]. Mert az én anyukám érettségizett [Édesanyja 1922 körül érettségizhetett. Lásd: az érettségizett nők Magyarországon. – A szerk.].

De az én apukám bohém akart lenni. Gyönyörűen festett, meg színész is volt. Részt vett az első világháborúban. A Pónál volt a magyar hadseregben, van egy csomó kitüntetése. Faragott egy vándorbotot is – nagyon ügyes keze volt –, bele van vésve minden állomás, ahol csak volt. Isonzo [lásd: isonzói harcok], Doberdo stb. Utána pedig, ahelyett, hogy megnősült volna, elment színésznek. Megtehette, hisz egy nagyon gazdag családnak volt az egy szem fia, s nem kellett neki pénzt keresni, mert volt. Apám körbejárta az országot, volt neki színészkönyve, segédszínész volt, díszleteket festett. Szépen énekelt, zongorázott, gyönyörű hangja volt. Földváry Gyula volt a színészneve. Págerral játszott meg a Honthy Hannával [Páger Antal (1899–1986) – az 1930-as években játszott a Magyar, a Belvárosi, a Művész és a Vígszínházban. 1944 végén külföldre távozott; 1948-ban Argentínában telepedett le, és festészettel foglalkozott, kiállításokon szerepeltek a képei. 1956 augusztusában kormányengedéllyel hazatért, a Magyar Néphadsereg Színházának, ill. a Vígszínháznak volt a tagja; Honthy Hanna (1893–1978) – operettszínésznő, legendás, egyéni stílusú primadonna. – A szerk.]. És küldte a nagyanyám nekik a nagy csomagot, és az egész társulat abból élt. Nagyon tetszett neki ez az élet, ilyen típusú fiatalember volt. De ez a család számára nagy szégyennek számított akkoriban. Úgyhogy aztán kiadták a parancsot, hogy fejezze be, és jöjjön haza, és fél évig odaadták valami lakatoshoz. Találtam is egy papírt, amelyben egy lakatosmester igazolja, hogy három hónapig tanuló volt nála az apám, és kitanulta a lakatosmesterséget.

Az anyai dédszüleim a Felvidékről származtak. Szepességiek voltak, akkor az magyar terület volt [Szepes vármegye – lakóinak száma 1870-ben 175 100 volt, 1881-ben már csak 172 900, 1891-ben pedig 163 300. A lakosságszám nagymérvű csökkenésében főleg az Amerikába irányuló kivándorlásnak volt nagy szerepe. Az 1891. évi népszámlálás adatai szerint a lakosok 57%-a szlovák, 28%-a német, 11%-a rutén és 3%-a magyar volt, hitfelekezet szerint 65% római katolikus, 13% görög katolikus, 18% evangélikus és 4% izraelita. A lakosság fő foglalkozása az őstermelésen (rozs-, zab- és burgonyatermesztés, jelentősebb állattartás) kívül a bányászat és kohászat volt; az ipar a 19. század végén indult fejlődésnek (dohánygyár, a késmárki – Wein-féle – vászon- és damasztgyárak, több fonó- és szövőgyár, műmalom, burgonyakeményítő-gyárak, sörfőzők, tengerikeményítő-gyár, papírgyárak, sok szeszgyár, nagy vasgyárak és kohók). Szepes vm. területét a trianoni békekötés csaknem teljes egészében Csehszlovákiának és kisebb részben Lengyelországnak ítélte. A vármegyét 1922-ben megszüntették. – A szerk.]. Nagymamám, Holstein Berta Budapesten született, de ő mindig azt mondta, hogy ő szepességi. Édesapja [azaz az egyik anyai dédapa], Holstein Adolf kocsmáros volt, itt, Pesten, a kilencedik kerületben laktak. Dédanyámat Ábel Máriának hívták, én az ő nevét kaptam. Az akkor ritkaság volt, hogy egy zsidó nőt Máriának hívtak.

Anyai nagyapám, Back Jakab szintén felvidéki volt. Ő 1864 körül születhetett Nyitra megyében, egy szlovák faluban. 1952-ben halt meg, közel kilencven éves volt. Back dédpapának, anyai nagyapám apjának valami tizenhárom gyereke volt. Vallásos emberek voltak, ugye. A nagyapám kisfiú volt, amikor Budapestre került. Volt neki tán hat elemije vagy négy, és akkor elküldték szakmát tanulni. És a nagyapám eljött ide, Budapestre, és bádogosinas lett. Mindig mesélte, hogy miket kellett csinálnia, takarítania kellett, meg a mesternek a gyerekeit vitte sétálni. A mesternél lakott, és megtanulta a mesterséget, de azért nemcsak dolgozni kellett, hanem még pelenkát mosni is.

De aztán tudtak polgári egzisztenciát építeni, nagyon jómódú lett. Nagyapámnak nagyon jól menő bádogosműhelye lett. A műhely gáz-vízszereléssel foglalkozott, kimentek házakhoz, duguláselhárítás, vécéfelállítás. Akkor kezdték Magyarországon felszerelni a gázbojlert. Ilyesmivel foglalkozott, és akkor ez egy nagyon menő dolog volt.

Aztán a nagyapám megnősült, elvette Holstein Bertát feleségül. Azt tudom, hogy úgy lett bemutatva a nagypapának a nagymama. A nagymamám ügyes asszony volt. Főzni nem főzött soha, de hát nem volt az a típus. Ő az üzletet vezette. És gyönyörűen beszélt németül. Rendkívül jó kedélyű asszony volt. Imádott táncolni! A nagypapa sose ment a lányaival, a nagymama vitte a lányait táncolni, bálozni, nagyon szeretett szórakozni. Színházakba járt, a kabarét szerette, a Steinhardt kabarét [Steinhardt Géza színész 1930-ban nyitotta meg a Steinhardt Színpadot, amely 1932-ig működött. Steinhardt magánszámait zsargonnyelv és meghökkentő csattanók jellemezték, politikai és társadalombíráló tartalmuk is volt. – A szerk.]. Mikor én férjhez mentem, akkor velünk is jött. Kimentünk az Állatkertbe, voltunk az Angol Parkban [A Városligetben működött a mai Vidám Park elődjeként, az 1900-as évek elején alapították. – A szerk.], a Városligetben, ilyen szabadtéri színpad volt. Nagymama jött velünk, és a kis Kabos nagyon tetszett neki [Kabos László (1923–2004) – népszerű komikus, a Pódium kabarénál kezdte pályafutását 1946-ban, 1951-től a Vidám Színpadnál dolgozott, és számos filmben játszott főszerepet. – A szerk.]. A mostani Játékszín helyén, a Körúton volt a Kis Kabaré, ott bohócműsorok voltak télen, mert télen nem volt cirkusz. Artisták is léptek fel ott abban az időben [A Kamara Varietéről van szó, amelyet 1939-ben hozott létre Sallay György, 1951–1954 között Artista Varietének hívták, majd 1954–1978 között ismét Kamara Varietének. Artista műsorokra építő kabaré-varieté jellegét 1977-ig tartotta meg. – A szerk.]. Ez 1952–55 között volt, a nagymama jött velünk mindenhova. Nagyon szeretett élni, azzal együtt, hogy egy nagyon egyszerű asszony volt.

Nagymamámnak volt egy öccse, Haraszti Samu bácsi – a Holsteint magyarosította –, aki építészmérnök volt [Az Építőmesterek Szakmai Egyesülete nyilvántartása szerint Haraszti Samu budapesti lakos 1906-ban szerzett építőmesteri oklevelet. Az építőmester az a szakember volt, aki az építkezéseknél előforduló összes iparosmunkákat irányította, ill. felügyelte. Építőmesteri bizonyítványt vagy műegyetemi oklevél birtokában két év gyakorlati építési munka után kaphatott valaki, vagy (1884 óta) állami vizsgát kellett tenni gyakorlati építészeti tárgyakból (tervezés, szerkezetismeret, költségvetés, földmértan, anyagtan /főtárgyak/ és mennyiségtan, geometria, műtörténelem stb. /melléktárgyak/). Az építőmesterség a képesítés megszerzésén kívül engedélyhez volt kötve (ellentétben az építési vállalkozással, amelyet nem kötöttek sem képesítéshez, sem engedélyhez, de a vállalt építkezéseket az építési vállalkozó csak jogosított építőmesterrel végeztethette). Magyarországon az építőmesterek jogosultak voltak tervezésre is. – A szerk.]. Tíz évig udvarolt egy kávéház-tulajdonos lányának, de az anyja nem engedte, hogy megnősüljön. És amikor az édesanyja halála után Samu bácsi végre elvette azt a nőt, akinek tíz évig udvarolt, fél év múlva elváltak. Senki sem tudta, mi történt, de többet nem nősült meg a bácsi. Egészen haláláig a nagymamáéknál lakott. Én nagyon szerettem, nagyon csinos, jóképű ember volt, nagyon büszkén mentem mellette. Mindig azt mondta, hogy karoljál belém, hadd lássák, hogy ennek a vén kakasnak milyen csinos kis csaja van! Ott ebédelt a Dohány utcában az Erzsébetvárosi Körnél [A Kör tagjai nagyrészt zsidó polgárok-kispolgárok voltak, kereskedők, hivatalnokok, lateinerek. Elnökük a politikus Ugron Gábor volt. – A szerk.]. A Kör házát ő építette, és mindig oda járt kártyázni. Azt mondta, azért építette, hogy legyen hova járjon kártyázni. Nagy kópé volt, nagy kártyás, azt tudom. Volt neki egy festőművésznő barátnője, a Sárika. Én nem ismertem, csak festményt láttam, amit Sárika készített Samu bácsiról. Igen nagy szerelemben voltak, de soha nem vette el a Sárikát feleségül. Tizennégy éves voltam akkor, mikor [Samu] meghalt. Mikor meghalt, mindig mondta a nagyanyám, hogy olyan gyönyörű a sír, látszik, hogy a Sárika ápolja, gondozza.

Nagyapám egy burzsuj volt. Emlékszem, hogy nagyon elegánsan öltözött. Politikai nézeteiről nem tudok. Kimondottan politikával nem foglalkoztak, csak olyan otthoni szinten. Párttag meg ilyesmi nem volt. Azt tudom, hogy vették a „Pesti Hírlap”-ot, az egy ilyen baloldali újság volt, apám meg az „Esti Kurír”-t vette, szóval mint általában a zsidók, liberálisak voltak [Az „Esti Kurír” délután megjelenő liberális napilap volt, amelyet 1923-ban indított Rassay Károly mint főszerkesztő és Boros László mint szerkesztő. Rassay Károly nevéhez fűződik a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt (1921), majd a Nemzeti Szabadelvű Párt (1928, 1935-től Polgári Szabadságpárt a neve) megalapítása. – A szerk.].

Anyai nagyszüleim nem voltak vallásosak. Elmentek a Páva utcai templomba néha-néha nagyünnepekkor, de egyébként nem voltak vallásosak. De vallásos családból származtak, mert Jakab nagyapámnak zsidó neve is volt, Kobi, valami ilyen, úgy emlékszem, de nem tudom már biztosan [Zsidó neve minden körülmetélt fiúgyermeknek van. A fiúk zsidó nevüket a körülmetéléskor kapták. A zsidó nevet használták a zsinagógában, amikor valakit felhívtak a Tóra olvasásához, ezt írják bele a házassági szerződésbe, és ezen a néven utalnak a halottra a kaddisban is. – A szerk.]. Nekem ez a Páva utcai zsinagóga azért emlékezetes, mert mikor nagyünnepekkor elmentünk a nagyszülőkkel, ameddig a nagyok benn ültek, mi nagyokat rohangásztunk a kertben [A Ferencvárosi zsinagóga – IX. Páva u. 29. – Baumhorn Lipót munkája, ahol még a falfestés apró részleteit is maga Baumhorn tervezte. Az épület 1923/24-ben készült el. – A szerk.].

Nagyon sokat voltam nagyapáméknál. Ott volt a lakásuk a Tompa utcai sarkon, a Ferenc körút 24-ben. A műhelye a Tompa utcai részen volt, és fölötte voltak az ablakok, ott laktak. Minden ebéd után elment a kávéházba, a Tompa utca és Ferenc körút sarkán. Ott itta meg a kávéját, kiolvasta a napi sajtót, hazajött, és egy nagyot aludt. Nekem is kellett aludni ebéd után, mikor ott voltam a nagymamáéknál, mert a nagypapa is aludt. Lefektettek, és azt mondták, ha megmoccanok, a halál fia vagyok. Nagyon féltem, és nem mertem meg se moccanni. És aztán fölébredtünk, olyan három és fél négy között. A nagyapa akkor újra lement a műhelyébe.

Akkor már nem dolgozott, voltak neki emberei. Hogy ne unatkozzon, a nagypapa lyukas fazekak foltozását is vállalta. Ezt ő maga csinálta. Megcsiszolgatta, ahol a lyuk volt, bekente valami savval, és cinnel befoltozta. A cin mikor felforrósodott, azok a kis gömböcskék ott gurulgattak, én csak néztem áhítattal, hogy a nagypapa milyen ügyesen foldozgat. Ma már ilyen nincs. A nagymama is ott ült, ő volt a titkárnő. Az íróasztal mellett ült, volt egy nagy íróasztal telefonnal, és írta fel, hogy hova kell menni, kik jelentették be, hogy ide kell menni, oda kell menni, ez a probléma, az a probléma. És este jöttek az emberek. Voltak tanulófiúk is, akik ott laktak a nagypapánál a padlástérben. Volt egy hátsó rész, egy raktárrész, és onnan lépcsőn lehetett fölmenni a padlástérbe, ahol az inasok aludtak. Enni is kaptak, főztek egy nagy fazék gulyást, és a műhelyben elfogyasztották.

Nagyon kellemes hangulat volt a műhelyben. Sokan jöttek oda csak úgy beszélgetni. Odaálltak az ajtóba, bejöttek, beszélgettek, megtárgyaltak mindent. Én meg ott rohangáltam ki-be. Volt egy tetőfedő cserepes, motorral jött mindig. Minden nap bejött. Aztán volt egy ismerős a Gázművektől, ő is minden nap bejött. Rajta keresztül a Gázművek munkájának egy részét is megkapta a nagyapám cége. És akihez kimentek, az nem tudta, hogy a Gázművek vagy egy magáncég csinálja.

Cseléd is volt a nagymamáéknál, mindenes cseléd. Kitakarította a lakást és főzött. Csengő is volt a lakásban. Mikor kész volt az ebéd, a cselédlány csöngetett, hogy lehet menni ebédelni. De vásárolni mindig a nagypapa ment az inasokkal. Arra is emlékszem, hogy ilyen háncsszatyorral mentek, az inasok vitték a szatyrot. A nagyvásárcsarnokban vásároltak, a Tolbuhin körúton [Egykor és ma Vámház körút, közben Horthy István út, ill. Tolbuhin körút. – A szerk.]. Nagy vásárlások voltak.

Hogy valamilyen formában segítse a felvidéki rokonságot, nagyapám felhozta Budapestre egyik nővérének a négy fiát, s vállalta a teljes taníttatásukat. Weckleréknek hívták őket, úgy emlékszem. A négy fiú a nagymamáéknál lakott, és mindnek felsőfokú végzettsége lett. Illegális kommunisták voltak, és a háború után mind nagy karriert futottak be. Az egyik fiú öngyilkos lett, mert beleszeretett a nagyanyámba. A másik fiú részt vett a spanyol háborúban [azaz az 1936–39 között dúló spanyol polgárháborúban], a kommunisták oldalán [Az említett rokon feltehetően valamelyik Nemzetközi Brigádban vehetett részt, amelyik a republikánusok oldalán  a szélsőjobboldali erők, a nacionalisták ellen harcolt. A Nemzetközi Brigádokban egyébként számos közismert személyiség vett részt, például Hemingway, Orson Welles stb. – A szerk.]. Ő a háború után Franciaországba került, francia nő volt a felesége. Annak gyermekintézete volt, azt tartottak fönn Párizsban. A harmadik fiú a háború után csehszlovák nagykövetként jött ide, Magyarországra a feleségével. Benő bácsi az egyetlen [a Weckler fiúk közül], akinek emlékszem a nevére. Ő szintén részt vett a spanyol háborúban a második világháború előtt. Ő még nálunk is bujkált a háború alatt. Átszökött a cseh határon, mert a Spanyolországban vállalt szerepe miatt ott nem maradhatott már, de akkor már itt is üldözték. Nappal a Szabó Ervin Könyvtárban ült, este pedig hozzánk jött aludni. Tudom, hogy anyám a bátyámat nagyon féltette tőle. A bátyám akkor volt tizennyolc éves, és anyám nem akarta engedni, nehogy politikai eszmékkel mételyezze Benő bácsi. Végül elkapták a bácsit, azt hiszem, a könyvtárban, a sátoraljaújhelyi börtönbe vitték, politikai fogolyként ott vészelte át a háborút, és ott szabadult fel. És később ezt honorálták neki, nagyon magas politikai beosztása volt Csehszlovákiában. Bent volt a legfelső pártbizottságban. Mint nyugdíjas sokat jött hozzánk, nagyon aranyos volt. Nippeket hozott nekem ajándékba meg egyebeket. Bábokat is hozott, volt ott egy nagyon híres bábjátékos a cseheknél, tündéri bábműsora volt [Föltehetően Josef Skupa (1892–1957) 1930-ban, Pilsenben alapított marionettszínházának, a Spejbl és Hurvínek Színháznak valamelyik figurájáról van szó. (A színház ma is népszerű, 1945 óta Prágában működik S+H néven.) A két főszereplő az egymással örök nemzedéki konfliktusokat vívó apafigura (Spejbl) és a fia (Hurvinek). Történeteik között éppúgy vannak nevelő célzatú humoros történetek gyermekek számára, mint drámai történetek vagy szatírák a felnőttek számára.  – A szerk.]. Nagyon szerettük a Benő bácsit. Később meg a feleségével is meglátogatott, volt úgy, hogy két hétre is jött. Ilyenkor kivett az anyám a mellettünk lévő házban egy szobát valakitől, és ott laktak.

Négy gyereke volt a nagyapának, Zoli, Frida néni, Pali bácsi és az én anyukám, ő volt a legkisebb. Zoli tizennyolc-tizenkilenc évesen halt meg spanyolnáthában még az első világháború után vagy alatt, épp leérettségizett [A 20. század első nagy járványának, az influenzaszerű tünetekkel járó spanyolnáthajárványnak 1918–1919-ben 20-21 millió áldozata volt. Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben. – A szerk.].

Frida néni kilenc évvel volt idősebb anyukámnál. A Frida néni férje, Hajdú Arnold tulajdonképpen a nagymamáéknál nevelkedett. Árva gyerek volt, úgy tudom, árva zsidó gyerek, és akkor nagyon sokat jótékonykodtak a nagyanyámék. De az Arnold bácsi segített is nekik valamit a műhelyben. Ő aztán katona is volt az első világháborúban. És később nagyon tehetséges üzletember lett. A Frida nénit ígérték neki feleségnek, és tizenhat évesen hozzáadták feleségül. Nagyon gazdag ember lett az Arnold bácsi, öt háza volt a József körúton s azonkívül egy csillárboltja. A Liliom utca 33-ban laktak, egy nagy háromemeletes házuk volt, az volt a legszebb ház az utcában. Én nem tudom, honnan szedte össze a vagyonát, de volt neki. Ez a család sem volt vallásos. Még annyira se, mint nagymamáék.

A legidősebb unokatestvérem a Hajdú Zoli volt. Ő volt az első unokájuk az anyai a nagyszüleimnek, és így Zoli lett [Zoltánnak hívták az anyja spnyolnáthában elhunyt fivérét. Lásd: névadás. – A szerk.]. Érettségi után bevonult, ő volt az utolsó generáció, aki még katonaként vonult be, mert utána már csak munkaszázadba vitték a zsidókat. Úgyhogy őket is aztán átöltöztették, levették róluk a katonaruhát, csak a sapka maradt, kaptak egy sárga csillagot, és elvitték őket Ukrajnába aknát szedni [A munkaszolgálatosok nem sárga csillagot viseltek, hanem sárga karszalagot. Lásd: muszos ruházat; munkaszolgálat. – A szerk.]. Húszévesen fölrobbant egy aknával, úgyhogy ő sincs meg. Volt egy öcsikéje, Hajdú Bandi. Ez velem volt egyidős. Ő megmaradt, orvos lett, aztán 1956-ban kiment Kanadába [lásd: disszidálás].

Frida néniék bujkáltak 1944-ben. Frida néninek volt egy szerelme az 1940-es évek elejétől, a Károly bácsi, egy nagybajuszú katonatiszt, aki beleszeretett ebbe a szép zsidó asszonyba. Ez egy horthysta katona volt, nagy magyar ember. A háború alatt vagy előtt halt meg a felesége. És ő bújtatta Frida néniéket a háború alatt a konyhaszekrénye mögött. A háború után a nagybátyám, Hajdú Arnold bácsi beleegyezett abba, hogy hozzájuk költözzön ez a Károly bácsi, s ott éltek édes hármasban. Abban a házban, ami annak idején az övék volt, kiutaltak nekik a háború után egy lakást, és ott éltek. Miután Bandiék kimentek, kétszer megpróbált Frida néni is kimenni Kanadába, hogy majd ő is ott él, de nem bírt. Arnold bácsi ott halt meg, amikor először kimentek Kanadába, ott is van eltemetve. Miután Frida néni megözvegyült, visszajött Kanadából, és összeházasodott a Károly bácsival, és együtt éltek, ameddig Károly bácsi meg nem halt. Aztán az 1970-es években Frida néni megint megpróbálkozott Kanadával, de ismét visszajött. Anyám intézte el, hogy az Alma utcai szeretetotthonban lakhasson [Ortodox zsidó öregek otthona. – A szerk.]. Oda nagyon nehéz volt bekerülni, azért vették őt fel, mert a Bandi dollárban küldte a havi járulékot. Ott is halt meg Frida néni kilencvennégy évesen. Jártam hozzá látogatni.

Pali bácsit is bemutatták a feleségének, Back Margitnak. Ők másod-unokatestvérek voltak. A nagypapám apjának a testvére volt a Back Margitnak a nagypapája. A rokonságnak ez a része Felvidéken maradt a faluban. Engem a nagypapám elvitt Pali bácsi esküvőjére, ott laktunk a rokonságnál valami három hétig, mert az esküvő előtt mentünk. Emlékszem, végigjártuk a rokonokat, a faluból az összes zsidóval rokonságban voltunk. De hát én még iskolába se jártam, nem tudom, kivel milyen kapcsolatban volt. Nagyapám olyan hetven-hetvenkét éves volt abban az időben, a rokonok meg még gyerekek voltak mellette, olyan negyven-ötven évesek [A Földi Pálné által az interjúban megadott adatok alapján a nagyapa legfeljebb 69 éves lehetett. – A szerk.]. Brnóból hozták a rabbit, s a falu kis imaházában volt az esküvő.

Pali bácsi nagyapám mellett maradt a műhelyben, ő vette át később a műhely vezetését, a nagyapa pedig apanázst kapott a jövedelemből. Pali nagybátyám és családja a gettóban [lásd: budapesti gettó] vészelte át 1944-et, Pali munkatáborban [lásd: musz] is volt. De megmaradt az egész család. Pálnak négy gyereke született, de viszonylag későn. Későn is nősült, és utána vagy tíz évig nem volt gyerekük. Aztán 1942-ben megszületett Tomi, majd 1944-ben Mária, ő kis pólyás volt, és a gettóban voltak. A háború után született még két gyerekük, Iván meg Jucika. Tomi maszek volt, mosógépeket szerelt. Ivánnak bútoráruháza van. Őt most temettük néhány hónapja. Mária nagyon szép volt. Nagyon jól ment férjhez. A férje ahogy régen hívták: handlé, régiségkereskedő volt, ilyen családból származott. Kiment házakhoz, fölvásárolt értékes bútorokat, képeket, ilyesmit. Két kisfiuk született, a kicsi 14 évesen meghalt autóbalesetben.

Az anyai nagymamám 1955-ben halt meg a Rókusban, tüdőgyulladást kapott, és abban halt meg. 1952-ben halt meg a nagypapa. Az utóbbi időben sokszor veszekedtek, úgy emlékszem. Nem is veszekedtek, csak tudom, hogy voltak ilyen kis perpatvarkák.

A szüleimet bemutatták egymásnak [lásd: házasságközvetítő]. Akkor az így működött. Nagy volt a korkülönbség, mert az anyukám tizennyolc éves volt, az apukám pedig harminchét. 1921-ben esküdtek össze, zsidó esküvő volt, de azt nem tudom, hogy melyik templomban. [Ha az anyja 1904-ben született – ezt az évszámot valószínűleg jól tudja, és érettségizett –, akkor minimum 1922-ben érettségizett, tehát inkább 1922/23 körül lehetett az esküvő. És ha az apa 1889-ben született, akkor 1922/23-ban 33-34 éves volt. 15 év korkülönbség volt kettejük között. – A szerk.] Érdekes, sose mondták. De lehet, hogy a Dohányban [Dohány utcai zsinagógában]. A korkülönbség csak annyiban érződött, hogy az én apukám azt a húsz évét úgy töltötte el, hogy ő aztán nagyon élt, színészkedett, bohémkodott, nem a munkájával töltötte el azt az időt. Az anyukám viszont még kislány volt, még nem látott sokat a világból, és ő szeretett volna jönni-menni, az apukámnak viszont már elege volt. Úgyhogy mi mindenhova anyuval mentünk inkább.

A mamám, amikor férjhez ment, kapott egy lakatosgyárat hozományul. A kilencedik kerületben, az Angyal utcában volt a gyár. A gyárat apám vezette, ő – mint említettem – gyorstalpalásban kitanulta a lakatosmesterséget, mielőtt megnősült. Ez volt az apám első munkahelye, de hát szépen el is úszott, mert semmit sem értett az üzlethez, és a könyvelője meg a nem tudom, kik, elúsztatták a gyárat. És mindenki meggazdagodott aztán a végén, csak apámnak nem maradt semmije. Amikor megnősült, a szülei nyitottak neki egy üzletet is, anyám mesélte, hogy ilyen konyhafelszerelési üzlet volt Újpesten, de az is csődbe ment hamarosan. Meg aztán a nagy gazdasági válságban [lásd: az 1929-es gazdasági világválság] nagyobb vagyonok is tönkrementek. Akkor próbálkozott mindenfélével. Sokat segített az anyai nagyanyám ebben, az apai nem. Ki lett osztva, ez a tied, több követelés nincs, onnan nem kapott semmit! Hát persze, onnan voltak a házak, amiket aztán sorra eladogatott, mikor pénzre volt szükség. De a Back nagymama nagyon sokszor eltartott minket. Az, hogy tetőtől talpig fölöltöztette a bátyámat és engem, az természetes jelenség volt. Aztán meg nyitottak műhelyt apukámnak, ott, maguk mellett. Apámnak csodálatos kézügyessége volt, s aztán kinevezte magát szerszámkészítőnek, és az aranyműveseknek készített szerszámokat. Aztán az 1940-es évek elején összetársult egy ismerőssel, az én első szerelmemnek, Schwartz Mikinek az édesapjával. Ennek a Dohány utcában volt vasáru nagykereskedése, és kitalálta, hogy gyártsanak ilyen zománcos tűzhelyeket, sparhelteket. Szóval az apám ismét eladott egy házat, s vett ilyen nagy szerszámokat, esztergagép, marógép, présgép, nagyolló, mit tudom én. Berendeztek egy nagy üzemet, dolgozott ott vagy tizenöt ember.

Én 1927-ben születtem. Az anyukám foglalkozott velem. Cselédünk is volt, aki takarított, mosott, vasalt. A cselédek falusi parasztlányok voltak, Nógrádból jöttek fel pénzt keresni. Volt egy Mariska, akit Vörös Mariskának hívtunk, mert vörös volt a haja. Ő egy árvaházi kislány volt, körbeszolgálta a családot, mindig ott volt, ahol épp kisgyerek volt. A Frida néninél kezdte, neki volt legelőször gyereke, aztán átjött hozzánk, ott élt velünk, főzött, takarított, mosott, a pelenkákat mosta. Vele aztán nagyon jó kapcsolatba kerültünk. A háború után Frida néni felvette a házába házmesternek a férjét, s Vörös Mariska ott volt az én esküvőmön is.

Csípőficammal születtem, és amikor elkezdtem járni, anyám mindig nevetett, hogy ez a gyerek nem is jár, hanem gurul, de apám azt mondta, hogy valami baj van a járásával. S akkor elvittek egy nagyon híres ortopéd professzorhoz, akit úgy hívtak, hogy Horváth Boldizsár [(1897–1970) – ortopéd sebész, 1932–1963 között a János-kórház ortopéd sebészeti osztályának főorvosa. Fő kutatási területe a csípőficam kórtana, korai felismerése és a csecsemő- és gyermekkori ficamok gyógyítása volt. – A szerk.]. Ez a János-kórházban volt akkor, megvizsgált, és mondta, hogy ez bizony csípőficam, és akkor engem begipszeltek. Emlékszem erre tisztán. Két éves voltam, és emlékszem, hogy a gipszes lavór kívül olyan lila volt, és a csípőmtől a bokámig be voltam gipszelve. Akkor úgy csinálták azt, hogy kifeszítették a lábam, és begipszelték kifeszítve, hogy így helyreugrassák a csípőmet. Majdnem egy évig vagy nyolc hónapig voltam gipszben. Emlékszem, hogy cipeltek, a nagyanyámnak volt egy jól megtermett segédje, az elbírt engem a gipsszel együtt. A gyerekkocsiban sem fértem el a széttárt lábammal, hanem az apukám csinált középre egy sámliszerűséget, arra rátettek engem, és úgy ültem a kocsiban. Szegény anyukámat megnézték az utcán, s pletykálták, hogy flancol.

Amikor levették, újra kellett tanulnom menni. És az addigi mozdulatlanságtól úgy elgyengült a hasizmom, hogy kaptam egy lágyéksérvet, akkor már olyan öt éves lehettem, és befeküdtünk a nagymamával a Zsidókórházba. A nagyanyámat is operálták, gátrepedése volt, hát öt gyereket szült, és az egyik ágyban ő feküdt, a másikban meg én. Engem egy Sischa nevű nagyon híres sebészprofesszor operált, még az arcára is emlékszem. Egy nagy homokzsákot raktak a hasamra, mikor magamhoz tértem az altatásból. Nagyon szerettek engem abban a kórházban, dédelgetett az összes ápolónő. Játszottak velem, emlékszem, fociztunk meg labdáztunk, még képem is van róla.

A Maros utcai zsidó kórházban operáltak, az volt a lényeg, hogy az orvosok zsidók voltak, és kóser kaja volt. De főleg azért mentünk oda, mert nagyon jó orvosok voltak ott. Az én anyám az ilyesmikre nagyon adott, hogyha valami baj volt, akkor a legjobb orvoshoz vittek, a mandulánkat is valamilyen professzor úr vette ki, pedig csak egy egyszerű mandulaműtét volt. Ezek drága műtétek voltak. Akkoriban nem volt SZTK, csak az OTI, de hát az a proliknak volt. Mi pedig egy középosztálybeli úri család voltunk, és mindig fizetni kellett. Gondolom, hogy a Back nagyanyám fizette.

Gyerekkoromban nagyon sokat voltam a Back nagymamánál. Még Újpesten laktunk, szóval ez még nyolcéves korom előtti dolog. Arra nem emlékszem, hogy a bátyám sokat lett volna a nagymamáéknál. De akkor ő már elsős gimnazista volt. Nagyon szerettem a nagymamánál lenni, ott engem tetőtől talpig felöltöztettek, mert ott minden üzletes jóban volt a másikkal. Nagymamám bement a játékboltba, azt vette, amit akart, aztán fölírták, hogy egy baba, egy roller, egy labda, és akkor cserébe, ha meg kellett javítani ezt-azt, nagypapához fordultak. Volt a Ferenc körúton egy kis bazáros, ahol mindig kirakták a játékokat, onnan vásárolt a nagymama. Szerettem a kicsi babákat, azokkal jól lehetett játszani, a nagyobbakat nem szerettem, nehezek voltak. Aztán bementünk a Csillag cipőboltba, s nagyanyám vett szandált nekem. Boldog voltam, melyik kislány nem lett volna? Mentünk Siófokra is a nagymamával. A nagymama meg a nagybátyám jött le, mert neki volt kabinjegye. Minden hétvégén lejött, referált, és akkor engem is levittek. Én kicsi voltam, anyu félve engedett el. Nagyon jól éreztem magam. De haza is vittek hamarosan, mert begyulladt a torkom.

Az apai nagyszülőkkel is tartottuk a kapcsolatot, Újpestre is kijártunk apámmal kéthetenként a mamájához. Az akkor nagy kirándulás volt, kimenni Újpestre [Ez tehát már nyilván azokban az években volt, amikor ők már nem Újpesten laktak. – A szerk.]. Villamossal mentünk, egyórás út volt. Én szerettem odamenni, ott is voltak fiúk, hancúroztunk, játszottunk. Apám meg addig látogatta a nagymamát meg a Bözsi nénit. Mindig úgy mentünk, hogy ott ebédeltünk. Amikor meglátogattuk Feith nagymamát, adtam neki két puszit, és rohantam focizni a fiúkkal, meg játszottam. Kis aranyos, gömbölyű nénike volt. Idősebb volt a Back nagymamánál, de az egész élete más volt. Olyan nagyasszonyos volt, hosszú fekete ruhát viselt, a lábát sose láttam. Kis kontya volt, és egész vékony háló volt a haján. Szúrós nagymamának hívtam, mert mindig varrogatott, és mindig tűk voltak beszurkálva a ruhája gallérjához. Mikor puszit adott, lehajolt hozzám, mindig megszúrt valahol. Állítólag mikor pici voltam, nekem is nagyon aranyos ruhákat varrt. Arra emlékszem, hogy rétest sütött a nagymama a verandán. Volt egy hatalmas asztal, mindig ott ültünk körben. Nagy, üvegezett verandájuk volt, és ott csinálta a rétest. Nekem annyira tetszett, ahogy nyújtotta. Aztán megszórta dióval, mákkal, az abrosszal összetekerte, beborította és elvágta. Egy nagy asztalnyi volt, földarabolgatta, és be a tepsibe, ez nagyon tetszett nekem.

Sokáig Újpesten laktunk. Apukámnak volt vagy tizenhat háza, örökölte az apjától. Rákospalotán voltak a házai, és mindig eladott egy házat, és abból éltünk. Aztán megint eladott egy házat. A  Rózsa utca 24-ben voltam kisgyerek, nagy kertes ház volt, nagyon szép volt, jó volt. Nagyokat játszottunk, szánkóztunk. Itt laktam nyolcéves koromig, akkor jöttünk be Pestre lakni, a Nyár utca 18-ba. Ez egy kétszobás lakás volt. Az egyik szobában laktam én meg a bátyám, ott volt két sezlon, az ágyneműnek be volt ágyazva. Az anyukáméknak volt egy hálószobájuk, és volt egy ebédlő, ahol az apukám festményei voltak felaggatva, és ott volt a zongora is. Esténként leült a család zongorázni, emlékszem, ahogy az anyukám ült a zongoránál, és énekelt. Én is tanultam zongorázni, beírattak, amikor mentem a harmadik elemibe, és tizenhat éves koromig tanultam. Nem voltam én nagy tehetség, anyukám meg a papám kotta nélkül sokkal szebben zongorázott, mint én kottából. De akkor minden úri kislánynak kellett tanulnia zongorázni. Akkor nem érettségiztünk, nem az volt a lényeg, a lánynak elég volt, ha szerzett egy kis műveltséget, olvasott, németül tanult, zongorázott. De aztán, mikor nagyobb lettem, lett kurblizós lemezjátszónk, arra táncoltunk, és nekem az jobban tetszett, mint a zongora, úgyhogy nem nagyon zongorázgattam aztán már.

Aztán átköltöztünk a Nagydiófa utcába, a Nagydiófa utca 15-ben laktunk. Körülbelül tizenöt éves koromig laktam ott. A Nagydiófa utcában volt egy szoba meg egy alkóv [Szobaszerűen elkülönülő ablaktalan helyiség. – A szerk.]. Ennek a háznak a pincéjében volt a lakatosüzem, amiről már meséltem. Két üzlethelyiség volt, zománcozott tűzhelyeket gyártottak ott, és munkát adott vagy tizenöt embernek. Egyrészt itt dolgozott a család: a bátyám, az unokatestvéreim, akiket érettségi után nem vettek fel sehova. Aztán voltak Máramarosszigetről menekült, érettségizett zsidó gyerekek, azok is betanultak, és ott dolgoztak, amíg még lehetett. A házban sok kommunista lakott ágybérletben, és ők is apámnál dolgoztak. Az egy ilyen menedékhely lett. Apám adott nekik munkát, volt köztük két-három szakember, akik vezették ezt az egészet, és gyártották ezeket a zománcozott tűzhelyeket a Schwartzék vaskereskedésének. Ezt 1944-ig csinálták, mikor bejöttek a németek, akkor hagyták abba.

Nem jártam zsidó iskolába. Elemibe a Kertész utcába jártam, mert ott volt a lányiskola, aztán negyedik osztályban megszűnt lányiskola lenni, akkor áttettek a Kazinczy utcába, később odajárt a fiam is, abba az iskolába. Utána a Dohány utcába jártam a polgáriba [lásd: polgári iskola]. Nekem az iskolában a legjobb barátnőm keresztény volt, eszébe nem jutott, hogy zsidó vagyok. Mentem vele gyónni játékból a Rókus kápolnába. Ott volt a tisztelendő, Németh József, aki a mi iskolánkban tanította a hittant, és én is letérdeltem, és keresztet vetettem. Mentünk a szép templomokba, bazilikába, ezeket mind végigjártuk, és néztük, hogy milyen szép. Karácsonykor plafonig érő karácsonyfa volt náluk, és segítettem díszíteni, és ott voltam, és kaptam ott ajándékot. Erre én is elhatároztam, hogy én is fogok ünnepelni. Akkor már olyan tizenhárom éves voltam, kimentem a piacra, vettem egy pici fát, és földíszítgettem magamnak, mert az nekem úgy tetszett.

Sülve-főve együtt voltunk, egymás mellett ültünk. Két hosszú, szőke copfja volt, kis szende szöszke volt, én koromfekete voltam, rövid copfos, és olyan voltam, mint az ördög. Rengeteget sétáltunk, mászkáltunk, kirándultunk. Fölmentünk a Gellért-hegyre, ott volt egy nagy játszótér, ott hintáztunk, játszottunk, s utána szépen visszasétáltunk. A barátnőméknek volt Sasadon valami gyümölcsöskertjük, aztán elmentünk Szentendrére. Meg játszottunk boltost, csináltunk gyufásdobozból kis fiókos polcokat, mindegyikbe valami fűszert raktunk, meg kalaposüzletet is csináltunk, összegyűjtöttük a minyonos papírokat, abból hajtogattunk kalapokat. Babáztunk is. Persze azért a leckét megcsináltuk, úgy-ahogy. Egész nap együtt játszottunk, ugyanahhoz a tanárnőhöz jártunk zongorázni. A szülei is nagyon rendes emberek voltak, nem voltak antiszemiták. Házmesterek voltak, velünk szemben laktak, a Wesselényi utca és a Nagydiófa utca sarkán. Aztán gettósították ezt a részt, s őket is kiköltöztették, akkor elszakadtunk. Hát akkor én nem mászkálhattam hozzá többet. Ica tovább tanult, a Wesselényi utcában volt a Dobó Katalin kereskedelmi iskola, és az Ica oda járt. A háború után újból felvettük a kapcsolatot, az esküvőmön is ott volt. Sajnos beteg lett, és harmincéves korában meghalt.

Emlékszem – ez már a háború alatt volt –, színielőadásokat rendeztünk az óvóhelyen, apám festette a díszletet, színpad volt, lehívtuk az egész házat, belépődíjat kellett fizetni. Hogy mire költöttük, arra már nem emlékszem, mert ugye a mi pénzünk volt. Volt nálunk a házban egy jelmezkölcsönző, és a néni adott nekünk jelmezeket, és én valami oláh paraszt voltam, bajuszt ragasztottak nekem, én voltam a fiúszereplő.

A testvéremmel nem igazán játszottunk együtt. Először is fiú volt, másodszor négy évvel volt idősebb nálam, úgyhogy ő jól fejbevágott engem, vagy belém rúgott kettőt. Aztán később, amikor már nagyobbak voltunk, rá voltam bízva. Kimentünk együtt a házból, én mentem randira, ő meg ment a dolgára, kilenckor találkoztunk a kapuban, és fölmentünk, hogy „Megjöttünk!”, mintha együtt töltöttük volna a délutánt. Ő egy ideig a jövendőbeli férjemmel egy iskolába járt Újpesten, a Viola utcába, majd az Árpád úti Szent István Gimnáziumban folytatta a tanulmányait [A báty valószínűleg az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba járt, amely egyébként nem az Árpád úton volt, hanem az István úton. -- A szerk.].

Persze a zsidó templomba is jártam. Először is kötelező volt, minden pénteken három órakor volt ifjúsági istentisztelet. Hát elmentünk, de miért mentünk el? Mert ki voltunk csípve, fehér blúzban, sötét rakott szoknyában, és ott voltak a fiúk, s akkor nem volt koedukált osztály [lásd: koedukáció], külön voltak a fiúk, hát ottan kinéztünk magunknak fiúkat, kacsintgattunk… Meg én énekeltem a kórusban, a Dohány utcában. A zsidó ünnepekre tanultuk a dalokat. Ez főként gyerekkórus volt, de voltak aztán a nagyünnepeken felnőttek is. Együtt énekeltünk ott fönt az orgonánál, szóval nagyon szép volt. Hetente háromszor próbáltunk, de én csak olyan halandzsát énekeltem, mert én azt a héber szöveget nem tudtam, de a hangom kiadtam. Olyan tizenkét-tizenhárom éves lehettem, egy évig biztos énekeltem. És fizettek érte harminc fillért, az egy mozijegy ára volt. Az öreg fehér szakállas Donáth bácsi volt a karnagy, ő kísért harmóniumon. Utáltam, mert állandóan tapogatott, s aztán olyan elegem lett a Donáth bácsiból, hogy abbahagytam [Donáth Ede (1865–1945) – karmester, zeneszerző, 1925-től haláláig a Dohány utcai templom karvezetője volt. – A szerk.]. Hittanórára is jártam, de csak az iskolában. Még a középiskolában és a polgáriban is voltak zsidó hittanórák. Hittanórán mindenki ment a saját felekezetéhez.

Mi, gyermekkoromban nem voltunk vallásos család, de a nagyünnepeket megtartottuk, elmentek a szüleim a templomba. Az apám nem járt a Dohány utcai zsinagógába, mert volt a házban egy Weiss rabbi, aki berendezett a lakásában egy imaházat, s sokkal olcsóbban lehetett nála megváltani a helyeket, mint a Dohányban. Szombaton gyújtott gyertyát a család, de ez aztán elmaradozott [A zsidó hagyomány szerint péntek este szombat bejövele előtt gyertyát kell gyújtani. – A szerk.]. Apukámnak volt egy jahrzeittáblája, és magyarázta, hogy amikor az ő apukája meghalt, azon a táblán elő volt jegyezve, hogy melyik évben milyen napra esik az évforduló. Egy széderestre emlékszem, Újpesten a Weissmann családban. Nagybátyám tartotta, ő imádkozott, mi is meg voltunk oda híva, nagy asztal volt. Ott volt a család, a két gyerek a szülőkkel, a nagymama, mi négyen, ott volt apámnak az unokatestvére a kislányával meg a férjével. Voltunk vagy húszan. Voltunk aztán a Weissmann fiúk bár micvóján, az is nagyon szép volt. Ugyanígy a többi unokatestvérem bár micvójára is mindig elmentünk. Az én Péter bátyámnak is volt, járt előtte tanulni a templomba. Külön kellett menni, és betanították A Kis fuvaros utcai templomban [Föltehetően a Nagy fuvaros utcai zsinagógára gondol, a Kis fuvaros utcában ugyanis nem volt zsinagóga. A Nagy fuvaros utcában két zsinagóga működött: a 4. sz. házban a (jelenleg is működő) neológ zsinagóga, melyet 1922-ben alakítottak ki Freund Dezső (1884–1960) tervei alapján a Józsefvárosi Kaszinó helyiségeiből és az udvar beépítésével; vele szemben, a 3/B sz. ház első emeletén volt az Écz Chájim Egylet ortodox zsinagógája (imaháza), melyet két lakás egybenyitásával alakítottak ki. Az imaház az 1950-es években megszűnt. – A szerk.] volt neki az avatása, mint egy esküvőre, elő volt jegyezve. Nagy ünnep volt. Érdekes, a Frida néni fiainak nem emlékszem a bár micvójára. Nekünk, lányoknak nem is tudom, hogy volt; emlékszem valamire, hogy az iskolából a zsidó lányok olyan tizenhárom éves korunkban elmentünk egyszer közösen templomba, a fél templom tele volt kislányokkal, és volt csak számunkra egy istentisztelet [Az interjúalany a bát micvóról beszél. – A szerk.].

Otthon sokat beszélgetett a család, főleg történelemről – akkor másképp nevelték ám a gyerekeket, meg televízió sem volt –, én szájtátva hallgattam az apukámat, amikor mesélt nekem a háborúról meg a csillagokról meg a történelemről meg a zsidó történelemről. Sok könyvünk volt, apám nagyon sokat olvasott, arra emlékszem, meg az anyám is. És föl voltak háborodva, hogy nekem is kellene komolyan olvasni, de én nem voltam hajlandó. Aztán egyszer csak az egyik szomszédunk adott nekem egy könyvet, ilyen kis sárga ponyva volt, s attól kezdve faltam a könyveket, mindent, Courths-Mahlert meg Ohnet-t, meg Zilahy is nagyon tetszett [Hedwig Courths-Mahler (1867–1950) – német írónő, a szórakoztató irodalom világszerte elismert művelője, több mint 200 regényt írt; George Ohnet (1848–1918) – francia regény- és drámaíró. Az élet harcai c. regénysorozata (1881) nagyon divatos volt a korban. Több regényét is sikerrel színpadra vitték; Zilahy Lajos (1891–1974) – író, publicista. – A szerk.]. Beiratkoztam könyvtárba, és onnan hoztam a könyveket. Olyan tizennégy éves lehettem, s emlékszem, hogy többet aztán nem jött ki a könyv a kezemből.

A folyóiratok közül járt nekünk „Tolnai Világlapja” [lásd: Tolnai Simon] meg az „Asszonyok Divatja” vagy „Magyar Asszonyok Lapja” vagy mi volt [Földi Pálné valószínűleg a Kertész Béla főszerkesztésében 1926–1938 között, havonta háromszor megjelenő „Magyar Úriasszonyok Lapja” c. szépirodalmi, ismeretterjesztő és háztartási folyóiratra utal. (Előzményei: „Gazdasszonyok Lapja” /1924–25/, „Magyar Úriasszonyok Közlönye” /1925–26/.) Jogutódja az 1939–1944 között, Papp Jenő szerkesztésében, szintén havi három alkalommal megjelenő „Magyar Nők Lapja” című szépirodalmi, társadalmi, divat-, kézimunka- és háztartási folyóirat. – A szerk.]. Ez nagyon szép volt, mert olyan sok szép ruha volt benne, olyasmi volt, mint ma a „Nők Lapja”. Meg volt otthon „Színházi Élet” is [1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Olykor egy-egy bemutatott színdarab szövegét is közölte. Incze Sándor alapította és szerkesztette Harsányi Zsolttal közösen. – A szerk.]. De azt kaptuk valahonnan, azt hiszem.

Színházba is nagyon sokat jártunk, vittek minden héten az iskolából. Közel volt az akkori Nemzeti Színház, a Blaha Lujza téren [A Rákóczi út és a Nagykörút sarkán állt a régi Nemzeti Színház épülete, 1965-ben lebontották. – A szerk.]. Volt ott egy olyan nagy páholy, amibe tízen befértünk, és minden gyereknek ötven fillért kellett fizetni, azt hiszem. Onnan föntről, a második emeletről az összes Shakespeare-darabot megnéztük, a „Rómeó és Júliá”-tól kezdve, az „Ahogy tetszik”-ig. Meg még a „Kaméliás hölgy”-et is láttam, szóval mindent, amit akkor játszottak, emlékszem a Jávor Pálra, a Bajor Gizire, az Ungvárira, Lehotay Árpádra, Lukács Margitra, jaj de szépek voltak [Jávor Pál (1902–1959): színész, számos színházban játszott a háború előtt. 1935–1944 között a Nemzeti Színház tagja volt. 1944-ben a németek Sopronkőhidára hurcolták. 1946-tól az USA-ban játszott, ahonnan 1957-ben tért haza; Bajor Gizi (1893–1951) – színésznő, 1914-től haláláig a Nemzeti Színház tagja volt; Ungvári László (1911–1982) – színész, 1933-tól haláláig a Nemzeti Színház tagja volt; Lehotay Árpád (1896–1953) – színész, rendező, színházigazgató, színészpedagógus, 1926¬–1944 között a Nemzeti Színház tagja volt; Lukács Margit (1918) – színésznő, 1937 óta a Nemzeti Színház tagja. – A szerk.].

Nagy mozirajongó voltam. Volt egy mozi szemben az iskolánkkal, a Dohány utcában, Kis Piszkosnak hívtuk, huszonöt fillérért már mozizni lehetett. Rohantam haza az iskolából, s nem hagytam élni anyámat, ameddig nem adott huszonöt fillért mozira. És igaz, hogy ez az első sor volt vagy a második, de abban az időben ott háromnaponként mindig mást játszottak. Amerikai filmek mentek, rengeteg ilyen Stan és Pan meg Rex vagy Lux vagy valamilyen testvérek, azokon is lehetett sokat röhögni. Nagyon-nagyon sok filmet és szép filmeket is láttam. És utána rohantam haza, be az Ica barátnőmhöz – szemben laktunk –, és elmeséltem neki meg a húgának, Irénnek, hogy mit láttam. És szájtátva hallgattak.

A családdal sokat jártunk kirándulni. A Hármashatár-hegyre, Zebegénybe, Siófokra, Nógrádverőcére, Pünkösdfürdőre jártunk. Volt, amikor apám nem jött, csak a nagymama, sőt a nagycsalád. Többször voltunk az Szúnyog-szigeti [Ma inkább Népszigetnek hívják. – A szerk.] Illig csárdában [Illik csárda] halászlét enni. Az nagyon tetszett nekem, mert mentünk egy darabig villamoson, valahol a Váci úton, aztán kimentünk a Duna-partra, csónakba ültünk, az Illig csónakba, és az átvitt minket a Dunán a szigetre. Ott sétáltunk, leültünk ebédelni, ettünk-ittunk. Meg kirándultunk az Ördögorom csárdába is, az itt volt valahol a mostani lakásom [Gazdagrét] környékén [Ez az egykori csárda a mai Törökbálinti út elején volt. – A szerk.].

Gyermekkoromban, emlékszem, még nagy esemény volt, amikor itt volt az olasz király, olyan kicsi, alacsony emberke volt, és mellette jött a Ciano gróf [1937-ben az olasz király és felesége három napra Budapestre látogatott. A királyi párt fényes külsőségek között fogadták, a pályaudvarról való bevonulás és a visszaút nyitott hintókon történt, és díszszemle is volt; Galeazzo Ciano gróf (1903–1944) – olasz politikus, 1936–1943 között külügyminiszter. Jelentős szerepet játszott a Berlin–Róma tengely kialakításában. 1943 februárjában apósával, Mussolinivel való sorozatos nézeteltérései miatt lemondott miniszteri posztjáról. Mussolini 1944 elején kivégeztette. – A szerk.]. Az iskolával kivonultattak minket zászlóval, ott őrjöngtünk, ott kellett nekünk ordítani. Azt se tudtuk, hogy mi az, de mondták, hogy ki van itt. Meg emlékszem, amikor a Rákóczi szobrát felavatták. És akkor itt, a Rákóczi úton vonultatták végig, és ott lengettük megint a zászlót. Meg jöttek haza valamilyen frontról a katonák [?], azokat is kellett üdvözölni, akkor oda vonultattak ki az iskolából. Biztos meg volt mondva a tanároknak, hogy hova kell az iskoláknak kivonulni. S akkor kivonultattak, azt se tudtuk, miért, mondták, hogy kiabálni kell, meg lengetni a zászlót. Aztán mi kiabáltunk, és lengettük a zászlót. Érdekes volt.

Az iskolában semmiféle antiszemita megnyilvánulást nem tapasztaltam. Nagyon rendes tanáraim voltak, egyetlenegy volt állítólag, aki antiszemita volt, de én azt nem érzékeltem, velem nem éreztette. Sőt annyira nem, hogy amikor beteg volt, az Ica barátnőmmel el is mentünk, vittünk neki virágot, és meglátogattuk. Aztán állítólag valami nagy nyilas lett belőle. Voltak még zsidó gyerekek az osztályban, de nem volt klikkesedés. Volt nekem kis zsidó barátnőm is, aranyos volt, szegény, agyon is lőtték a háború alatt, az egész családot kiirtották a gettóban, de ugyanakkor volt ez az Ica is.

Miután elvégeztem a polgárit, már nem vettek fel sehova, mert zsidó voltam [A középiskolai numerus clausus 1939-es bevezetését Karády Viktor is említi egy tanulmányában, de nem hivatkozik sem törvényre, sem rendeletre: a numerus clausus az újonnan beiratkozókat sújtotta, a felsőbb osztályokba járó zsidó tanulók megmaradhattak iskolájukban. – A szerk.]. A bátyám is leérettségizett, ő orvos akart lenni, szó sem lehetett, hogy egyetemre menjen [lásd: zsidótörvények Magyarországon], hanem az apámnak a műhelyébe ment be, és ott dolgozgatott, mert azért valamit kellett csináljon, nem nézhette a falat egész nap.

Én a Török Pál utcába akartam menni, az iparművészeti középiskolába, ez most főiskola [Az iskola Székesfôvárosi Iparrajziskola néven működött a háború előtt, ma pedig Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolának hívják, és a Magyar Képzőművészeti Főiskola gyakorlóiskolája. – A szerk.]. Divattervező szerettem volna lenni, mert nagyon szépen rajzoltam, főleg hölgyeket. A házban, ahol laktunk, volt egy ipartervező. És az egyik nyáron – akkor én már tizenhárom éves voltam – megkérdezte, hogy nyárra nem akarok-e odamenni rajzolni, illetve másolni. Volt ott egy divattervező, az megrajzolta az alakot, aztán volt egy alulról megvilágított üveglap, rá volt téve a rajz, és pauszra kellett átmásolni az alakot. Ez nekem nagyon tetszett, nagyon szép nőket rajzoltam. De előzőleg is, mindig varrtam a babáknak ruhát, tervezgettem. Akkor volt divat az öltöztetős baba papírból, és a ruha mellé, amit megvettünk, még pluszban rajzolgattam, plusz ruhákat terveztem.

De nem vettek fel az iskolába, és hát akkor mit csináljak? Mi egy házban laktunk Ságvári Endréékkel [Ságvári Endre (1913–1944) – jogász, az SZDP tagja, ifjúsági ügyekkel foglalkozott. Vezetésével ifjúmunkások 1937-ben szétvertek egy nyilasgyűlést, ezért Ságvárit 8 hónapra ítélték. Hosszú munkanélküliség után a „Népszava” szerkesztőségéhez került. 1942-től illegalitásban élt, részt vett az ellenállásban, fegyvergyűjtést szervezett. 1944-ben nyomozók lelőtték. – A szerk.]. És az ő feleségének, Magdinak a varrodájába akart anyám tanulónak adni. A feleségének a Wesselényi utcában, a szülei lakásán volt egy varrodája. Anyu szólt ennek a Magdinak, hogy nem mehetnék-e én oda legalább varrni tanulni. Én erősen kivertem a hisztit, hogy én varrni aztán nem megyek. Aztán megmagyarázták, hogy nem kell neked varrni, de kellene valamit csinálni, ha csak a saját ruhádat megvarrod, már az is ér valamit. Viszont 1944 márciusában bejöttek a németek, és az anyám nem engedett többé Ságváriékhoz.

Olyan tizenöt éves koromban elköltöztünk a Kisfuvaros utca 11-be. Ez kétszoba-hallos volt. Az akkor épült, mi voltunk az első lakók ott. Mai napig nagyon szép ház, és még mindig modern. Onnan költöztünk aztán a zsidó házba [csillagos házba], a Dob utcába. Az udvarlóm, Miki szülei abban a házban laktak. Ők szerettek engem, nagyon komolynak indult ez a kapcsolat, a helyet is a Miki papája szerezte nekünk abban a házban. A bátyám, Péter már nem költözött az új lakásba, mert elvitték munkatáborba [munkaszolgálatba], akkor már bejöttek a németek. Néha megjelent ott, de igaziból ott már csak mi voltunk hárman, anyukám, apukám meg én.

A Feith nagyszülőket akkorra már elvitték. Újpestről a Back család maradt, mert ők Pesten laktak, csillagos házban, Pali bátyámék a Viola utcában, a nagyszüleim és Frida néniék pedig a Ráday utcában. Aztán az egész Back család bevonult a gettóba [lásd: budapesti gettó], kivéve Frida néniéket, akik elbújtak.

Végül levonult a műhelybe lakni az egész Back család, édesapám, bátyám, a Back nagyszülők, Pali bácsiék meg az egész Schwartz család, Mikinek a szülei meg a gyerekek meg az anyukájának a négy testvére, ott vagy ötvenen laktak abban a pincében. Bár a műhely a Nagydiófa utcában volt, a gettóban, biztosabb volt a pincében rejtőzködni a gettón belül is. Készítettek priccseket meg szalmazsákokat, és volt mellettük egy szenespince, onnan hordtak szenet fűteni, főzni. Ott éltek abban a pincében, és ott maradtak életben; mind megmaradtak. Bár a bátyám is ott maradt volna…

A bátyámat munkatáborba [lásd: munkaszolgálat] vitték, volt Kassa körül és Erdélyben is. De még visszajött Pestre, az Albrecht-laktanyába jöttek fel vidékről, ez már 1944. decemberben volt. Karácsony előtt bevagonírozták a munkatáborosokat, akkor már azokat is elvitték. Amíg lehetett, próbálták őket a parancsnokaik megmenteni [lásd: munkaszolgálat (utolsó két bekezdés)], mert azért viszonylag emberségesek voltak, de aztán bevagonírozták és elvitték őket. Vonattal vitték őket, nem gyalog. És kivitték őket Ausztriába valahova. Úgy sejtem, Mauthausenben halt meg.

Pedig 1944 nyarán az egész család kitért. Járt az egész család a Stefánia útra, ott volt egy templom, voltak ilyen fehérruhás apácák, és odajártunk hittanórára [Fehér ruhát az örökimádók rendjéhez tartozó apácák viselnek. Ez a rend Magyarországon is működött, de budapesti templomuk az Üllői út 75–77-ben volt, nem a Stefánia úton. – A szerk.]. Nagyon tetszett nekem, érdekelt, mert addig mindig csak az Ótestamentumot tanultam, ott meg tanultam az Újat is, ott Jézusról beszélgettek, érdekes volt, de nem jutottam el a végére. Már a keresztlevelem sem tudtam átvenni, mert közben deportáltak engem is meg az anyukámat is.

Pedig meg is menekülhettünk volna, akkor járt Wallenberg körbe az autóival. Megjelent egy kis fekete autó, állítólag egy Skoda volt, és akkor jött, és elkezdett kiabálni „Weisz Róbertné meg a lánya, Weiszné, Schwarzné”, és akárki odament, nem kértek tőle semmi iratot, csak fölrakták egy teherautóra, s menekítették. Most már tudom, hogy csak úgy találomra mondta a zsidó neveket. Ott csak úgy rohangált a menet élén, és kiabált mindenféle neveket. Akkor ott a dörzsöltebbje jelentkezett. De mi nem voltunk olyanok. Az én anyukám egy úriasszony volt, eszébe se jutott, hogyha Schwartznét keresnek, akkor ő odaáll. Pedig így nagyon sokan mentek. Mert azok rafináltabbak voltak. A máramarosiak tudtak jelentkezni, azok már dörzsöltebbek voltak nálunk. Azok nagyon jól tudták, hogy kell megélni. De mi nem tudtuk, úgyhogy amikor megjelent egy plakát, október nem tudom, hányadikán, hogy a nők tizenhat évtől negyven éves korukig jelentkezzenek munkaszolgálatra, akkor mi anyukámmal elmentünk a KISOK-pályára [Randolph L. Braham szerint több alkalommal is fölszólították a budapesti zsidó nőket munkára: 1944. október 22-én minden 18 és 40 év közötti – tehát 1904 és 1926 között született – nőt; november 2-án a 16 és 50 év közötti – tehát az 1928 és 1894 között született (varrni tudó) nőket; november 3-án elrendelték a 16–40 éves női korosztály összeírását „a nemzetvédelemmel összefüggő munkaszolgálatra”. Lásd Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk.].

Onnan elvittek gyalog Isaszegre, ahol sáncot ástunk egy hétig. De akkor ott már jöttek az oroszok, úgyhogy visszahajtottak minket. Gyalog hajtottak be Isaszegről, özönlöttek mellettünk az emberek, mindenki menekült onnan, mert az oroszok akkor már Vecsésnél voltak [1944. november első hetében Vecsésen már utcai harcok voltak. – A szerk.]. Az út keserves volt, ott mentünk el Rákospalotán, ott mentünk el Újpesten, láttam a nagyanyámnak a házát, kiírva, hogy Feith Péter utóda, Weissmann Sándor, borzasztó volt, hogy engem ott hajtanak. Ők akkor talán már nem is éltek. Auschwitzba vitték őket, de mi erről nem tudtunk. Elért a menet a Dunához, s valami tutajon átvittek a budai oldalra, és onnan gyalogoltunk a téglagyárig. Aztán másnap elindítottak, s végiggyalogoltunk egészen Hegyeshalomig [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. Minden nap mentünk húsz-harminc kilométert. Ez valami rettenetes volt, nekünk már ennivalónk sem volt, úgy szedtem össze a földről a penészes kenyeret, anyám odaadta az aranyláncát és fülbevalóját egy marék almáért. Esténként mindig valahol máshol aludtunk, éjjelre behajtottak minket egy-egy sportpályára. Szakadt ránk az eső, ott gubbasztottunk egész éjjel, és akkor reggel fölkelni, ébresztő, továbbmentünk, de enni csak este adtak valami meleg löttyöt – ahol adtak.

Voltam én a gönyűi halálhajón is. Az valami borzalmas volt [A nyilasok 1944. november 6-tól nagyjából november végéig mintegy 30 ezer budapesti zsidót és kb. 50 ezer munkaszolgálatost hajtottak a nyugati határszélre, főleg gyalog. Számos ilyen halálmenetnek az egyik éjszakai állomása Gönyű volt, ahol négy kikötött uszályon szállásolták el a zsidókat. Sokan a végkimerültségtől a Dunába estek, másokat a nyilasok löktek a vízbe. – A szerk.]. Megérkeztünk egyik este hullafáradtan Gönyűbe, azt se tudtam addig, hogy létezik. Uszályok állomásoztak ott, azt mondták, hogy ott éjszakázunk. És a partról a hajóra egy kábé negyven centiméteres pallón kellett fölszaladni. Nem mindenki volt fiatal, voltak ott hatvan évesek is. Közben kicserélődött a társaság, itt már nemcsak azok voltak, akiket bevonultattak, hanem azok is, akiket otthon a lakásokból összeszedtek. Ott zuhantak be tízesével mellettünk a Dunába az öreg, fáradt emberek. És nem tudtunk nekik segíteni, örültünk, hogy mi át tudtunk menni. A hajó aljában voltunk összegyűjtve, tele volt homokkal, a fejünkre folyt a víz, mert ez már a víz alatt volt, és ott aludtunk. Vagy inkább csak gubbasztottunk, mint a heringek. Se enni, se inni nem kaptunk, nem volt vécé sem. Éjjel volt, aki öngyilkos lett, volt, aki szívrohamot kapott. Szóval reggel a helyiség tele volt halottakkal. Akkor az élőket kihajtották, és indultunk tovább.

Győrben anyukámmal tettünk még egy kísérletet a szökésre, a mamám, én meg még két volt iskolatársam. Megszöktünk, elbújtunk egy kukoricásban, és ott gubbasztottunk. Egyszer csak jött egy férfi, és megkérdezte, hogy kik vagyunk. Mondtuk, hogy minekünk úgy fáj a lábunk, nem tudunk továbbmenni. Bevitt minket egy háznak az istállójába, adott tejet nekünk meg egy darab kenyeret. Levettük végre a cipőnket, megszárítgattuk a zoknit, csupa seb volt a lábam, arra emlékszem. És az istállóból jöttek valami fiatal fiúk, s mondták, hogy menjünk be oda, ahol ők vannak, mert ők is katonaszökevények. De anyám nem engedett három kislányt a fiúk közé. Nem tudom, ki árult el minket, de másnap reggel bejött egy katonatiszt, kinyitotta a pisztolytáskáját, és azt mondta, hogy most vagy fölállunk, és beállunk a sorba – mert ott naponta ment az a tömeg –, vagy lelő minket. Föltápászkodtunk, fölhúztuk újra a zoknijainkat, a cipőinket, és indultunk tovább.

És hajtottak, mint a lovakat. Ütöttek, vertek az úton, aki lemaradt, lelőtték. És már november eleje volt, végig szakadó esőben, hidegben mentünk, étlen-szomjan. Még az volt a szerencsénk, hogy viszonylag jól voltunk felöltözve, volt elég meleg ruhánk. Énrajtam például a bátyám bekecse volt és a korcsolyacipőm, egy jó masszív, magas szárú cipő. Volt egy pokrócunk is, egy lópokrócunk.

Elértünk Mosonmagyaróvárra, ott voltak már a csendőrök. Az egyik mindenáron azt akarta, hogy vegyem le a kabátomat, meg azt a pokrócot is adjam nekik, mert nekünk már arra úgysincs szükségünk. Az anyám mondta, hogy dehogy adjuk, kell az még nekünk, fázunk, és berángatott engem valami istállóba. Másnap reggel már csak Hegyeshalomig kellett menni, az már csak olyan húsz kilométerre volt. Ott végre megláttuk a vonatot, jöttek a németek, az SS-ek, és behajtottak minket, nem vagonokba, hanem kupékba, ahol ülni lehetett. El voltunk ájulva a gyönyörűségtől, és hoztak nekünk meleg ételt, tele krumplival. Nagyon örültünk, hogy most már jobb lesz, most már biztos dolgozni visznek minket. Aztán egyszer csak elindult a vonat velünk. Nem tudtuk, hova, de mindenki ült, normális állapotban voltunk. Nem hatan voltunk egy szakaszban, hanem tizenhatan, de legalább fedél volt a fejünk felett, és ültünk. Ment a vonat velünk egész éjjel, össze-vissza, nem tudom, hova, német feliratokat is láttunk, viszont reggel, mikor megálltunk, ismét csak Magyarországon voltunk, Kópházán.

Kiszállítottak, bevittek a faluba, és beraktak valami pajtákba. Másnap kihajtottak munkára, mindenki kapott egy lapátot, és elmentünk sáncot ásni. Azaz kihajtottak volna, én nem tudtam menni, mert a lábam tiszta vérhólyag volt, úgyhogy én elbújtam, megvártam, míg elmentek, s visszamentem és üldögéltem a szalmán anyámmal. Egyszer mégis csak ki kellett mennem, úgy alakult a dolog. Kaptam egy lapátot, és mondták, hogy ásni kell a földet. Hát én azt se tudtam, hogy kell azt a lapátot megfogni. Szóval ástam, s egyszer csak hátulról akkorát vágtak rám, hogy majd szétment a fejem. Megfordultam, akkor elölről. Egy bikacsökkel az SS vert, hogy nem jól fogom a lapátot. Az volt a szerencsém, hogy a bátyám vastag kabátja volt rajtam, s az felfogta az ütéseket.

Akkor elhatároztam, hogy én többet oda ki nem megyek. Olyan borzalmas dolgokat láttam ott, hogy mondtam, én még egyszer ki nem megyek. És szerencsém volt, mert valahogy átvészeltem azt a helyzetet, mert bekerültem a konyhára dolgozni. Volt ott egy kamra, tele volt kolbászokkal, hurkákkal. És elloptam egy ilyen hurkát, és este, mikor hazamentünk, az anyámmal megettük. Az valami rettenetes érzés volt, hogy ha a német észreveszi, megtapogat, hogy mi van nálam, akkor ott lő fejbe a hurkáért. Egy hétig voltunk ott vagy tíz napig, utána megint kihajtottak minket, bevagoníroztak. Nem volt víz, bűz volt, kaka volt, jajgatás, sírás volt. Három napig mentünk legalább, éjjel-nappal ment az a vagon, étlen-szomjan voltunk, ki se nyitották.

Egyszer csak megállt a vonat, kinyitották a vagont. Azt hittük, Németországban vagyunk, közben Lichtenwörthben voltunk, Ausztriában. Most, ha elmegyünk Lichtenwörthbe – mert el szoktunk menni minden évben –, az körülbelül három és fél órás út. Viszont minket három napig utaztattak. Állítólag voltunk Németországban is, csak nem kellettünk, és visszahoztak ide. Kiszálltunk a vagonból, végighajtottak egy falun, és behajtottak egy nagy épületbe, aminek üveg teteje volt. Az egyik terem tele volt már nőkkel. És ahogy ott bolyongtunk, valaki kiabált, hogy „Marika, Feith néni, gyertek ide!”. Az udvarlóm, Miki unokatestvére volt az, Edit. Összehúzódtak, és akkor mi oda leültünk a földre, a szalmára. Később kiderült, hogy ez egy valamikor működő gyár volt. Dolgozni nem kellett, csak ültünk azon a rohadt szalmán, és rohadtunk. Reggelire hoztak valami fekete löttyöt, ebédre répalevest, vacsorára kaptunk egy darab feketekenyeret. Két centi kenyeret levágtak, az volt a napi adagunk, ahhoz hozzáadtak egy ilyen kis darab lekvárt. Jéghideg vizünk volt, voltak a gyárban bádogvályúk, amikben azok a dolgozók valamikor mosakodhattak. Ott mosakodhattunk, akinek volt szappanja, azzal.

[1944.] december elején érkeztünk Lichtenwörthbe, és ott voltunk egészen április másodikáig, ameddig nem jöttek az oroszok. Kétezer-hétszáz nő volt ott, ahogy utólag megtudtam, akikből négyszázan jöttünk vissza. Egyesek éhen haltak, másokat a tífusz vitt el, mindenki eltetvesedett, mindenkinek hasmenése volt. Később már olyan tetvesek voltunk, hogy a szalmát elvitték alólunk, és a csupasz földön, a betonon ültünk. Volt vagy száz férfi közöttünk, azok voltak a parancsnokok. Kinevezte magát az egyik orvosnak, az gégemetszést csinált, szülést vezetett le, sokan belehaltak. Volt egy rohadt SS-ünk, akit fölakasztottak a végén. Bikacsökkel járt, és verte a népet. Például karácsonyeste az volt a szórakozása, hogy összeszedett tíz tizennyolc-húsz éves lányt, és jól elverte őket. Csak úgy. Mert karácsony volt. Olyan volt az egész, mint a Dante pokla. Én ezt úgy viseltem el, hogy teljesen kikapcsoltam az agyamat, nem voltam ott. Behunytam a szememet, és arra emlékeztem, amikor korcsolyáztam, meg amikor táncolni jártam, meg Mikire, arra, ahogy mentünk Mikivel a színházba, meg táncolni, meg hogy milyen ruhát vettem fel, milyen szép voltam. Azt se tudtam, hogy anyámon és a Miki Edit unokatestvérén kívül kik voltak ott a teremben, ahol voltunk. Mert úgy volt, hogy sorok voltak a teremben, úgy feküdtünk sorban egymás mellett. A sorok között volt egy út, ahol ki lehetett menni a latrinára, ami egy mély árok volt, egy deszkaléccel, és azon a deszkán megkapaszkodtál, odaültél, és ott intézted a dolgodat. Volt, aki beleájult a latrinába. Csak ültek az asszonyok, szegények, ott főztek, sírtak, otthon hagyták a gyerekeiket. Ki a férjét siratta, ki a gyerekét siratta. Hogyha nem lett volna velem az anyukám, én nem jöttem volna vissza. Ő kirángatott engem, lemosdatott a jéghideg vízben decemberben is meg januárban is. Aki nem ment ki mosakodni, az mind meghalt, megette őket a tetű. Engem is evett a tetű, de az anyukám kirázta a ruhámat, kifésülte a hajamat, aztán kirázta belőle a tetűt. Aztán én is megkaptam a tífuszt. Január közepétől egy hónapig önkívületben voltam. Úgy maradtam életben, hogy az egyik férfi, akit az anyukám ismert Újpestről, a Heks, ez volt ott a főparancsnok, hozott mindig kinint anyámnak, hogy adja be nekem.

Úgyhogy mire jött a felszabadulás, én már lábadoztam, de még menni nem tudtam. Úgy húztak ki a latrinára, időnként ki se mentek az emberek, nem volt erejük kimenni. Arra emlékszem, hogy egyszer épp vittek a latrina felé, akkor már kicsit jobban voltam, s akkor mondták, hogy maradjunk csöndben, mert már jönnek az oroszok. És lehetett már messziről hallani ágyúlövéseket. És mi boldogok voltunk. Azt mondták, hogy ne örüljünk, mert itt vannak a németek, és ha meglátják, hogy örülünk, mindannyiunkat lelőnek. Úgyhogy síri csendben ott gubbasztottunk. Senki nem mert meg se mukkanni. És egyszer csak jött ez a Heks, és ez mondta, hogy már pakolnak a németek. Aztán már legközelebb azt a hírt hozta, hogy elmentek a németek, de ne örüljön senki semminek, mert minden ugyanúgy van, mint eddig, és csönd legyen. Akkor már napok óta nem hoztak enni, mert lebombázták azt a részt, ahol nekünk főztek. Addig Wienerneustadtból  hozták nekünk a kaját, az állítólag hét kilométerre volt. Itt meg nem volt kaja, semmi. Volt valami nyers krumpli, azt kiosztották, mindenki kapott egy szem nyers krumplit. És egyszer csak éjjel hatalmas nagy lövöldözésre, ágyúzásra ébredtünk, betört az üveg tető a detonációtól, potyogott ránk az üveg. Egész éjjel ágyúztak, és reggel, nem tudom, hány óra volt, megjöttek az oroszok, kinyitották a lágerkaput, és belovagolt egy orosz tiszt. Ezek a szerencsétlen asszonyok még a lónak a seggét is csókolták örömükben! Utána bejött egy teherautó tele kajával, és az oroszok szórták le az ennivalót, kinek mi jutott. Anyám kapott egy zacskóban száraz tésztát, amit ki kellett volna főzni, meg egy üveg ecetes uborkát. Szerintem én attól maradtam életben, mert ittam annak az ecetes uborkának a levét, és az biztos kifertőtlenített.

Utána anyám mondta, hogy rögtön fölkelünk, és megyünk. Becsavarták a lábam mindenféle rongyokba, átkötözték, és anyám szerzett két botot. Elindultam én azzal a két bottal, vánszorogtam, és toltak meg húztak hárman-négyen, és kimentünk a faluba. Ott még front volt, tele volt orosz katonákkal. Tapostunk a cukorban, a lisztben, ami ki volt szórva szanaszéjjel, de mondták, hogy föl ne vegyünk semmit, mert a németeké volt, és meg van mérgezve. És akkor jött egy orosz, és intett nekünk, hármunknak, és bevitt minket egy házba. Egy öregasszony volt ott, és az orosz ráfogta a puskát, hogy adjon nekünk enni. Az öregasszony először azt mondta, hogy nincs semmije, de főtt valami a lábosban. Az orosz először odatette az öregasszonyt, hogy egyen belőle, majd mikor látta, hogy életben maradt, intett, hogy ossza ki nekünk. Aztán odament a szekrényhez, kinyitotta, a puskájával benyúlt, kiszórt mindent, és ott voltak a ruhák mögött a lekvárok. Mindegyikünknek a kezébe nyomott egy lekvárt, és mondta, hogy mehetünk tovább. Ez a ház a harmadik ház volt a lágertől. És akkor azt mondják, hogy ők nem is tudták, hogy mellettük láger volt! Mi az, hogy nem tudták, hogy mi van?! Hát nem látták, hogy minden nap szekérszám vitték el a hullákat?!

Elindultunk hazafele. Egy erdőben aludtunk, jöttek az orosz katonák, ott volt visítás, elkapták a nőket. Anyám bedugott minket egy fa alá, letakart minket, és ránk feküdt a pokrócon, ahogy le voltunk takarva. Szerencsénk volt, oda nem jöttek az oroszok. De nekem végig szerencsém volt, mert én szörnyen néztem ki. Másnap reggel továbbindultunk. Az utcán teát mértek az apácák, kaptunk teát, de messze nem jutottunk, mert én nem tudtam menni. Engem toltak, húztak, vontak. Egynapi járásra jutottunk csak, de azt is úgy, hogy talált anyám egy gyerekkocsit kidobva, és engem belerakott a gyerekkocsiba. Aztán fogtuk magunkat, és bementünk egy elhagyott házba, amit az osztrákok otthagytak, mert féltek, hogy jönnek az oroszok. Nagy veranda volt, a verandán állt az uborka meg a rumosmeggy meg a befőttek. Anyám odatett egy nagy fazékba vizet, begyújtott, minden ruhánkat levettük, azt a sok tetves, ócska rongyot, és anyám ment, és keresett tiszta ruhákat. Szóval tisztába öltöztünk, és engem befektetett az ágyba a konyhában. Hát egyszer csak bejöttek az oroszok, hogy mit csinálunk mi ott. Ölelgettek, előszedte az orosz is a fényképeit, és mutatta a gyerekeit. Hallottuk közben, hogy kint iszonyú nagy lövöldözés van, mondta is az anyám, hogy már megint mit lőnek ezek. Hát biza lelőttek egy csomó csirkét, és jöttek be, hogy az anyám főzzön nekik magyar csirkét. Na és akkor nagy terítés volt, összetolták ott az asztalokat a konyhában, engem dunyhástól kivittek a házból, kiültettek oda az asztal mellé, bebugyoláltak, és ment a nagy csirkeevés. Nagy kajálás volt. Egyszer csak elkapták az Editet, szegényt. Anyám ott rimánkodott nekik, hogy az még egy kislány, ne bántsák. De nem volt kivel beszélni, Editet elkapták, és fölvitték az emeletre. Behúzódtunk a szobába, anyukám eltorlaszolta az ajtót, mert félt, hogy őt is elkapják, ott vártunk. Egyszer csak éjjel halljuk „Feith néni, Feith néni!”, jött vissza az Edit. Anyukám csinált neki melegvizet, beleöntött egy csomó ecetet a vízbe, beleültette az Editet, ott áztatta az ecetes vízben. Ott sírdogált szegény. Anyám másnap jól leszidta az oroszokat, ahogy tudta, ezek nyugtatgatták, és hoztak egy zsák cibakot [szárított kenyér – A szerk.], egy zsák krumplit, egy zsák lisztet, és azt mondták, hogy Budapest kaput, ezt mi vigyük haza, hogy legyen nekünk mit enni. Aztán fölrakattak ezek minket egy teherautóra, és áthoztak Magyarországra. Valahol Pápa környékén raktak ki, volt ott egy kastély, ott éjszakáztunk. Éjszaka megint le akartak támadni valami orosz katonák, de anyám elkezdett ordítani, hívta a főnöküket, erre megijedtek, s elszaladtak. Másnap trojkával vitt be minket egy orosz a vasútállomásra, Ostffyasszonyfalvára [Ostffyasszonyfa]. A vonat tele volt oroszokkal, de ezek nem bántottak minket, és elindultunk Budapestre.

Valami két hétig tartott, míg hazaértünk. A külső Ferencvárosi pályaudvarra érkeztünk meg, azt se tudtam azelőtt, hogy olyan van, és anyukám lerakta mellém a batyunkat, és azt mondta, hogy ő most hazamegy, megkeresi a nagymamát vagy valakit, én csak üljek ott, majd utánam küld valakit. És ezzel anyukám meg Edit elment. Esteledett, sötétedett, én még mindig ott ültem. Jöttek ki az oroszok a vagonokból, tele volt orosz katonával mindenhol, és hoztak nekem enni, és kérdezték, hogy én mit csinálok, és én mutattam, hogy én láger, és sajnáltak. Aztán mondták, hogy én ott ne maradjak, mert le talál valaki lőni, hanem menjek be a kocsiba, ahol ők vannak. Mondtam, hogy én nem megyek oda, mert anyukám jön, és itt keres engem. Aztán már nagyon sötét volt, és láttam a messzeségben, hogy valaki közeledik. Egy sánta nő volt és egy férfi egy kisbabával. Elmeséltem nekik mindent, megsajnáltak, és elvittek magukhoz a Gubacsi útra egy nagyon-nagyon proli házba. Egy szoba-konyha volt, de nagyon rendesek voltak hozzám, főztek paprikás krumplit és paradicsomlevest, és adtak nekem is. Az ágyukba akartak fektetni, de nem akartam, mert tetves voltam. Inkább lefeküdtem a földre, és ott aludtam.

Másnap reggel egy ismerősük, egy tizennégy-tizenöt éves kisfiú vállalkozott arra, hogy hazavigyen. Rákötöztek egy lapra, aminek volt középen két kereke, és a kisfiú a nyakába akasztott egy gurtnit, és húzott engem azon a talicskán. A Mester utcában állt a járda szélén egy asszony egy kisfiúval. És a kisfiú azt mondja: „Nézd, anyu, szegény öreg néni, nem tud járni.” Fölnéztem, és az unokaöcsém volt, Back Tamás. És énrám, a tizenhat évesre azt mondták, hogy szegény öreg néni, nem tud menni! Aztán valahogy felismertek, és elirányítottak a Nagydiófa utcába, hogy ott van az apám a műhelyében. Elvitt oda a kisfiú, hát öt perc alatt az egész ház kicsődült, mert mindenki ismert, akik ott voltak. Szegény apám följött a műhelyéből. Zokogtak, sírtak. A ház második emeletén volt egy szobánk, apámmal lakott a Back nagymama és egy másik öreg néni, a Mikinek egy rokon nénije, egy Goldberger néni. Anyám nem, mert anyám csak a Frida néniig tudott menni, ezt később tudtam meg. Mesélték, hogy elindultak engem keresni valami kocsival, állítólag egész éjszaka engem kerestek, minden házba bementek, kiabáltak, hogy Marika, Marika, de nem találtak sehol.

Aztán apámék megfürösztöttek, az apám rohant az orvosért, de azt mondta az orvos, hogy ő nem tud velem mit csinálni, valószínű, hogy én már a reggelt nem élem meg. Mesélték utólag, hogy mindenki azt hitte, hogy pár napon belül meghalok. Tele voltam herpesszel, tetűvel, kisebesedve. Én akkor nem voltam normális. Teljesen szótlanul ültem, senkihez nem szóltam, hát mit beszéljek? Emlékszem, már egy hónapja, hogy itthon voltam, s még az is problémát okozott, hogy a járdára föllépjek, olyan gyenge voltam. Aztán kihullott a hajam, teljesen megkopaszodtam. A Miki szülei minden nap küldték nekem az ebédet, minden nap hozták nekem ételhordóban. Ők már tudták akkor, hogy a Miki nincs már, de én még nem tudtam. A bátyám, Péter is ottmaradt. Anyám őrjöngött, és nagyon neheztelt apámra, hogy miért engedte el Pétert. Mielőtt kivitték volna a bátyámat Németországba, még felhozták Pestre, s akkor elbújhatott volna ő is a pincében. De bárhogy is tartóztatta apám, Péter el akart menni, úgy gondolta, hogyha elviszik, megtalálhat minket kinn.

Aztán szép lassan magamhoz tértem testileg és lelkileg is. Kezdett érdekelni, hogy mi is volt. És akkor meghallottam, hogy Péter se jött vissza, meg Zolit Ukrajnában agyonverték, vagy fölrobbant aknán vagy mi [Anyai nagynénjének, Frida néninek a fiáról, Hajdú Zoltánról van szó, aki az unokatestvére volt. – A szerk.]. Elkezdték mesélni, hogy Auschwitzban mi volt. A Feith nagymama ottmaradt Auschwitzban. Az apósom mesélte, hogy állítólag látták, hogy megérkezett, még a vagonból kiszállt. Mikit munkatáborba vitték, az utolsó korosztályt, a huszonhatosokat is munkatáborba vitték. Bevagonírozták őket, és kivitték, nem tudom, hova akarták vinni, talán Jugoszlávia fele. És Kiskunhalason az egész vagont kizavarták, megásatták velük a sírjukat, egy nagy gödröt, és agyonverték őket puskatussal. Nem lőtték őket, hanem verték [Randolph Braham a következőket írja a kiskunhalasi vasútállomáson történtekről: „Az SS és magyar szekértolói 1944. október 11-én 194 munkaszolgálatost öltek meg a kiskunhalasi vasútállomáson. Valamennyien a 101/302. számú munkásszázadhoz tartoztak. Szerelvényük mellett egy másik állt, amely egy SS-alakulatot szállított. A munkaszolgálatosok leszálltak, hogy felvételezzék szűkös élelmiszeradagjukat, s ekkor támadtak rájuk a németek, valamint a nyilas érzelmű magyar vasutasok” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, 1. kötet, 278. oldal). – A szerk.]. Ezt én már csak a felszabadulás után tudtam meg. Mikor hazajöttem, akkor mondták, hogy Miki nincs többé. De akkor én nem voltam normális állapotban, és nem is nagyon foglalkoztam vele, mert annyi szörnyűséget láttam, hogy olyan mindegy volt, hogy valaki van, vagy nincs, nem fogtam fel. Őket exhumálták, mind hazahozták, kint voltam a temetésen. Ott vannak eltemetve a mártír parcellában, ki is van írva, hogy Schwartz Miklós.

Így visszatekintve, számomra a háborúnak igazán akkor lett vége, amikor felszabadultam, s elindultunk anyámmal hazafele. Akkor fel se fogtam, mert gyagya voltam a tífusztól, rongyokba becsavarta anyám a lábamat, és azt mondta, hogy gyerünk, induljunk rögtön haza, nehogy visszajöjjenek ide a németek… És nem azt mondtuk, hogy elmegyünk Nyugatra, mert mehettünk volna, ott maradhattunk volna, nyitva volt minden, különösen a deportáltnak, hanem azt mondtuk, hogy hazajövünk, ahonnan minket kirúgtak. És mi mégis úgy éreztük, hogy ez a haza, ide jöttünk haza. Én most is magyarnak vallom magam.

Mikor hazajöttem, rá két hónapra találkoztam a férjemmel. Én a férjemet kétéves korom óta ismerem, egy utcában laktunk, Újpesten, és mindig néztem őket, mikor a nagypapájuk sétálni vitte a három unokáját. Ismertem az egész családot. Mindig együtt játszottunk, ők hárman voltak testvérek, mi ketten. A férjem ugyanabba az osztályba járt, mint a bátyám a Viola utcai elemi iskolában. Aztán mi elköltöztünk Újpestről, és megszakadt a kapcsolat. Ő utána a Szent István Gimnáziumba járt [Föltehetően az Újpest, István úti Könyves Kálmán Gimnáziumba járt. – A szerk.], de akkor mi már nem találkoztunk. Zeneiskolába is járt, ő is meg az öccse is, a férjem gyönyörűen csellózott, zenekaruk is volt, fel is léptek néha.

A férjemet először az Albrecht laktanyába vitték munkaszolgálatosnak. Majd mikor vitték volna ki az országból, a határon, Bozsokon megszökött. Kőszegen volt valami kolostor, oda fogadták be, mert kiadta magát erdélyi menekültnek. Volt Kőszegen egy nyilas nyomda, s oda vették fel mint bádogost. De lebukott a kolostorban, mert a papok megtalálták a holmija közt az édesanyja által becsomagolt kis imakönyvet. Nem voltak ugyan vallásos család, de az édesanyja betette a csomagjába az imakönyvet, hogy az vigyázzon a fiára. Szóval a papok átadták őt a nyilasoknak, akik bevitték Szombathelyre, és statáriális bíróság elé akarták állítani. De pont akkor jött egy légitámadás, mindenki szétfutott, és ő bekerült egy olyan csoportba, ahol magas rangú tisztek voltak, akik katonaszökevényeknek lettek minősítve. Ezek már tapasztaltabb, dörzsöltebb alakok voltak, és kiírták a laktanyára, hogy tífuszjárvány, és többet senki sem zavarta őket. (Később tiszta véletlenül a férjem munkahelyének, a Beloiannisz gyárnak egy kihelyezett telepét arra a helyre helyezték, ahol volt az a régi laktanya.) Aztán már 1945-ben, a háború vége fele, amikor már közeledtek az oroszok, az egész laktanyát kiürítették, és mindenkit elvittek Mauthausenbe. Ott viszont már csak két hetet ült, s jött a felszabadulás.

A férjemet, mikor jött hazafele a deportálásból, még az oroszok is elkapták, három hónapig volt Székesfehérváron orosz fogságban. Szerencsére volt egy zsidó parancsnoka annak a tábornak, és az a zsidó fiúkat hazaengedte, akik igazolták, hogy ők most szabadultak meg a németektől. A férjemnek, amikor hazajött, nem volt egy ruhája. Ment az úton azokban a rongyokban, amikben végigcsinálta ezt az egészet. És jött vele szembe a szomszéd, az egyik Tuba fiú, és a férjem ruhája volt rajta. És nem mondta, hogy „Pali, itt a ruhád!”. Ők voltak a közvetlen szomszédok, és miután elvitték a férjem családját, az egész házukat kirabolták, még egy párnahuzatot sem hagytak a házban. És eszébe nem jutott, hogy egy gatyát visszaadjon a férjemnek. A harmadik szomszéd, egy volt osztálytársa, az adott egy öltönyt a férjemnek, hogy ki tudjon már menni az utcára. A házukba beköltöztettek egy keresztény asszonyt az anyjával. Amikor hazajött a férjem édesapja Auschwitzból, és bement a házába, nem volt semmi bútora, ezek a földön feküdtek szalmán. Az egyik szobát visszaadta neki az a nő, a másikban meg ő lakott. Fogta az öreg a vödör vizet minden reggel, és beöntötte a szobájukba: „Jó reggelt!”, addig, míg el nem menekültek. Kiöntötte őket, mint az ürgét, és így kapta vissza a házát.

A férjem testvére Bergen-Belsenben volt, és visszajött, viszont az öccsét és az édesanyját elgázosították Auschwitzban. Az édesapjának a háború előtt volt egy üzeme, tizenöt-húsz alkalmazottal. A házában, hátul az udvaron volt egy külön épület, ott dolgoztak az emberek. Amikor hazajött Auschwitzból, próbálta azt az üzemet újra beindítani. A férjem az elején ott dolgozott, vödröket, kannákat meg teknőket csináltak, és azokat beónozták. Nagy volt az üzem, csak éppen megélni nem lehetett belőle, mert egy üzem nem tudott konkurálni a gyárakkal. Sőt, az volt, hogy a nagypapa elfelejtett adót fizetni, és annyi adóhátraléka lett neki, hogy állandóan jöttek hozzá a végrehajtók. Az öreg fölvette az auschwitzi ruháját, és egy nagy borogatást tett a fejére, és amikor jött a végrehajtó, elkezdett üvöltözni, hogy „Mit képzel maga, én ezért jöttem haza Auschwitzból, hogy maga itt zaklasson, takarodjon!”. Az a szerencsétlen úgy megijedt, hogy azt se tudta, hogy merre szaladjon.

Aztán jött az államosítás, és nem lehetett már tovább folytatni. Úgyhogy elment az öreg egy bádogos szövetkezetbe dolgozni. De hát ez neki nem nagyon tetszett, mert ő rég nem dolgozott már alkalmazottként, meg hát nem is volt olyan fiatalember már. Szóval onnan kilépett, és bérelt Újpesten egy kicsi műhelyt, különböző javításokkal foglalkozott, lábasokat foltozott, vagy amit hoztak. És ezt fenntartotta haláláig. Közben a MÁV-tól kapott valami nyugdíjat is, mert fiatalkorában, még az első világháború alatt a MÁV-nál dolgozott mint bádogos, és ott leesett valami tetőről, s ezen a címen járt neki valami nyugdíj.

Amikor a férjem [Székes]Fehérvárról hazajött, akkor találkoztunk mi. A találkozásunk teljesen sorsszerű volt. Amikor már járóképes lettem, olyan júliusban, anyukám elküldött valakihez, s a lelkemre kötötte, hogy útközben nézzek be Franklékhoz – ez volt a férjem családjának a neve a magyarosítás előtt –, az öreg nagymamához, és kérdezzem meg, hogy ki maradt életben a családból, hogy vészelték át. Fölmentem a nagymamához, aki egy kis pici öreg néni volt, vagy kilencven éves. Elmondtam, hogy én ki vagyok, és az anyukám kérdezteti, hogy mi van a Franklékkal. És akkor elkezdett nekem sírni, hogy nem tud semmit az egész családról, az újpestieket mind elvitték Auschwitzba, és ott mindenkit megöltek a gázzal. Én alig lábaltam ki a betegségből, úgyhogy nem bírtam ezeket hallgatni. Sírt, és azt mondta, hogy nincs meg senki, egyedül Pali jött haza, itt a hátizsákja, de az ő házuk is teljesen ki van rabolva, és idegenek lakják, úgyhogy valami barátoknál lakik. Annyira megsajnáltam azt a pici öreg nénit, és valami kedveset akartam neki mondani, úgyhogy megígértem, hogy mikor megyek a Weissmann Pali unokabátyámékat meglátogatni, megkeresem a Palit is. Én a Palit nem láttam már gyerekkorom óta, csak valami kedveset akartam mondani a néninek.

Délután csöngetnek nálunk. Kimegyek, és ki áll a kapuban? Frankl Pali! Egymást átöleltük, csókolgatott engem, nahát, Marika, hát a nagymama mondta, hogy ott voltál. Én akkor még olyan blazírt, közömbös voltam minden iránt. Behívtam, és az anyukámmal elkezdtek beszélgetni az újpesti ismerősökről. Akkor ők ott ketten nagyon jól elbeszélgettek, hogy ki jött vissza, kiről mit tud, mit hallott, mi történt. Utólag mondta a Pali, hogy az úgy volt, hogy a nagymamája mondta, hogy képzeld, itt volt Feith Marika, és hogy milyen szép az a kislány, és erre ő rögtön elindult megkeresni a Marikát. És az egész úton azon gondolkozott, hogyha meglát engemet, akkor illik-e nekem egy puszit adni, vagy nem illik. Amikor meglátott, rögtön döntött, mert felkapott, és nagy puszikat adott nekem. Szóval ez így kezdődött.

Rá három napra megyek az utcán, és ki fog meg hátulról, mint a Pali. Megint fölhívtam haza hozzánk, megint elkezdtek beszélgetni az újpesti dolgokról a mamával, és nagyon jól eltársalogtak. Aztán egyszer csak megjelent az újpesti unokatestvérem, a Weissmann Pali, és azt mondta nekem: „Te, Mari, te meg leszel tépve.” Mondom, „Én? Miért?” Azt mondja: „Mert idejár hozzád udvarolni a Frankl Pali.” Mondom, „Ide, udvarolni? Idejár, de nem hozzám jár, az anyuhoz jár”. Azt mondja: „Igen, de ő vőlegény, és nemsoká lesz az esküvője, és a Pali kijelentette a kislánynak, hogy nem veszi el. Visszaadták a jegygyűrűt, abbamaradt a parti.” Mondom: „És énnekem ehhez mi közöm?” Aztán mikor legközelebb feljött hozzánk a Pali, az én Palim, az anyukám rákérdezett az esküvőre. Pali meg mondta, hogy dehogy lesz őneki esküvője, mit kitalálnak. Akkor kezdtem el gondolkodni, hogy akkor mégse a mamámhoz jár, hanem végül is énhozzám. Aztán meghívott az állatkerti szabadtéri színházba. A „Három a kislány”-t játszották, és Pali a végén azt mondta, hogy őneki a negyedik kislány tetszik a legjobban, és ez én voltam. Ez 1945 végén volt.

Közben a bátyám összes régi barátja, akik visszajöttek, mind feleségül akartak venni, pedig már a jegygyűrű rajtam volt. Mondtam, hogy menyasszony vagyok. „Dehogy vagy te! Velem gyere, Marika! Gyere velem!” Mindennap megjelent valamelyik fiú, ott nyüzsögtek körülöttem, és mindenki feleségül akart venni. Mind, mind, hogy pakoljak össze, és menjek velük Izraelbe [Akkor még Palesztina. Izrael Állam 1948-ban alakult meg. – A szerk.]. De én akkor már szerelmes lettem Paliba. 1946. márciusban összeházasodtunk nagyon sürgősen. Még nem voltam tizennyolc éves. Persze szegény anyám őrjöngött, nem vagyok normális, iskolába menjek, tanuljak, nehogy már férjhez menjek. Az esküvőnk a nagytemplomban volt, a Dohány utcában, és gyönyörű volt. Ki volt világítva, és nagyon sokan voltak: a húga a férjemnek, anyukám, apukám, a nagymama, Frida néni, a férjemnek az apukája, és még sok-sok ismerős.

A házasságunkat a Korvin utca 3-ban kezdtük. Ez is egy érdekes történet. A férjemnek voltak Újpesten valami barátai, egyik sem volt Auschwitzban, hanem Pesten bujkáltak a háború alatt. A háború után, mivel egyiküknek sem maradt senkije, ezek a fiatalok összeköltöztek az egyik fiú, Fleischmann Andris szüleinek a házába, a Korvin utca 3-ba. Ez egy nagy családi ház volt, olyan régi ház, kifele nyíló ablakok, alacsony mennyezet. De belül volt négy szoba, hát ez is egy nagy, úri zsidó családé volt. Fleischmannéknak a háború előtt edényüzletük volt az újpesti piac környékén, vallásos zsidó család volt. Hatalmas nagy szobák voltak, három egymásba nyíló, az utcán volt hat ablak. Volt egy negyedik szoba is, szerintem a mellette levő lakáshoz tartozott, amivel összenyitották a sajátjukat, mikor a gyerekek nőttek vagy házasodtak. A háború után ebben a nagy lakásban ezek a fiatalok vagy nyolcan-tízen összeköltöztek, és együtt éltek, aztán a lányok terhesek lettek, s akkor elvették őket feleségül ezek a fiúk.

Ott éltek, és készülődtek Izraelbe, az egész társaság. Ezek a gyerekek – tizenhét-húsz éves fiatalok – egy szál maguk maradtak, hát minek maradjanak itt? Elpusztították itt az összes rokonukat, szüleiket, testvéreiket, mindenkijüket. Senkijük nem volt. Egy fényképük se! Elhatározták, hogy ők innen elmennek. Az volt a szerencséjük, hogy volt ez a nagy ház, s nem kellett a menekültszálláson lakjanak. Volt ez a szörnyű hely itt, Újpesten, ott gyülekeztek és laktak azok a zsidók, akik alijázni készültek. Ennek a társaságnak nem kellett oda beköltözni, de megjelentek ott minden nap, hogy legyenek evidenciába véve. Egyszer elvittek engem is, egy nyomortanya volt, tiszta láger, emeletes ágyakkal. S az itt összegyűlt fiatalok szervezkedtek, cionista dalokat énekeltek, s várták, hogy legyen valami lehetőség a kivándorlásra. Ez még 1946-ban volt, akkor még nem volt zsidó állam [lásd: Izrael állam megalakulása], akkor még feketén mentek ki, megtörtént, hogy hónapokig kellett várakozniuk. Felvetődött, hogy esetleg mi is kimehetnénk, de nem akartunk. Akkor már a Pali tudta, hogy él az apukája, és jön haza Auschwitzból, haza is jött az öreg októberben, pont, amikor a zsidó ünnepek voltak. És akkor megtudta, hogy a húga is jön haza. Az is valamikor október-novemberben jött haza, Bergen-Belsenből. Nekem meg majdnem megmaradt az egész Back család.

Ez a társaság, amikor kimentek, azt mondták, hogy nekünk adják a házat, hogy mi menjünk oda lakni. Mi azt rendbe hoztuk, és beköltöztünk. És amikor nekem született a kisfiam, akkor a nagymama úgy döntött, hogy hozzánk jönnek lakni. Gyurikára ő ügyelt, egész nap le se rakta. Ő dajkálta, énekeltette, tanította, a Gyurika 1947-ben született, akkor volt már másfél-két éves. Volt egy kis cselédlányunk, és ott voltam én. Körülbelül olyan két évig éltünk ott úgy, hogy miénk volt a ház, utána lakók lettünk, mert elvette az állam, mint elhagyott javakat, hiába volt nekünk papírunk, hogy ők nekünk adták. 1950-ben költöztünk el onnan.

1950-ben átköltöztünk az anyukámhoz a Klauzál utca 23-ba. Ott volt az anyukámnak egy kétszobás lakása, és a szomszédban férj-feleség, ketten laktak egy négyszobásban, gyerekük nem volt. Abban az időben négyszobás lakás nem járt két személynek, és folyton féltek, hogy betesznek oda valakit [lásd: társbérlet]. Úgyhogy elrendezte anyukám, hogy velük cseréljünk, és még adtunk nekik hétezer forintot ráadásnak. Az új lakás százhúsz négyzetméteres, gyönyörű lakás volt. Összeköltöztünk abba a nagy lakásba, és akkor a nagymama is jelentkezett, hogy ő is oda akar jönni. Az egyik szobában laktak az anyukám, apukám, a gyerekszobában lakott a nagymama Gyurikával. Gyönyörű világoskék gyerekszobabútort vettünk. Mi pedig a férjemmel a nagyszobában laktunk. A legkisebb szobában aludt a nagypapa. Úgyhogy elfértünk mi akkor nagyon szépen, együtt lakott a család. Ott laktunk ötven évig.

A férjem az elején az apja műhelyében dolgozott, vödröket, kannákat meg teknőket csináltak, és azokat beónozták. Aztán 1950-ben a férjem lelépett a papától, mert rájött arra, hogy dolgozik a semmiért. Mert többet kerestek ott az alkalmazottak, mint az én férjem, családban marad, mondta a papa, aztán úgy kellett tőle kérni pénzt.

Újpesten volt egy Vas- és Fémipari Főiskola, a férjem azt elvégezte, és technikusi oklevelet kapott [Vas- és Fémipari Főiskolának nem tudtunk nyomára bukkanni Újpesten. Valószínűleg az újpesti Általános Gépipari Technikum (1951-től Landler Jenő Gépipari Technikum) elődjében, a fémipari szakiskolában, az 1941-42-es tanévtől kezdve gépészeti tagozattal működő felső ipariskolában szerzett bizonyítványt. – A szerk.]. Azzal az oklevéllel elment az akkori Standard gyárba dolgozni mint technikus. Fölvették, kapott hétszázötven forint fizetést, az sok pénz volt 1948-ban. Ő különben három egyetemet végzett el közben, három egyetemi diplomája volt. Először is volt a technikumi végzettsége. Aztán elvégezte a műszaki egyetemet, utána két évet kellett még rátanulni neki ahhoz, hogy elektromérnök is legyen, mert gépészmérnöki diplomája már volt. Tehát elektromérnök, gépészmérnök és mérnök-közgazdász. A férjem rengeteget tanult, és meg is becsülték őt a Standardben. Ez a gyár a Fehérvári úton volt, ebből lett később a Beloiannisz. Ott dolgozott negyvenkét évig a férjem. Szép magas fizetése volt. Németül is tudott. Sokat járt külföldre is, küldték a vállalattól. Hivatalos tárgyalásokra meg gyárlátogatásokra, kiállításokra. Inkább keletre küldték, de volt Stockholmban is, Dániában, Nyugat-Németországban. Persze ez pusztán szakmai vonalon ment, nem volt ő pártmunkás. Műszaki főosztályvezető volt, nagy osztálya volt, vagy háromszáz ember dolgozott a keze alatt. Újítási, szabványosztály, nemzetközi osztály, rajz-, szerszámszerkesztés, ez tartozott hozzá, sok-sok ember. Onnan ment nyugdíjba, pont hatvan évesen, 1984 végén.

A kommunista perekkel, zavargásokkal nem foglalkoztam sem én, se a férjem, dacára annak, hogy ő párttag volt. Azt tudom, hogy annak a gyárnak, ahol az én férjem dolgozott, hazajött a zsidó igazgatója, Geiger, és azt fölakasztották, azzal, hogy kémkedett az amerikaiaknak. Hazajött szerencsétlen valahonnan a deportálásból egy szál maga, mert a családját kiirtották. A Standard gyárban amerikai érdekeltség is volt, és azért, hogy államosíthassák, hogy elvehessék az amerikaiaktól, egy nagy kémpert csináltak, és a szerencsétlen zsidó embert fölakasztották [Geiger Imre (1900–1950) – mérnöki diplomát szerzett; 1924-től az ITT és az International Standard Electric Corporation érdekeltségébe tartozó Standard Villamossági Rt. munkatársa, 1936-tól főmérnök, 1938-tól cégvezető főmérnök volt. 1947-ben helyettes vezérigazgatóvá, majd 1948. októberben vezérigazgatóvá nevezték ki. 1949. novemberben kémkedés és szabotázs koholt vádjával letartóztatták (az ügy kapcsán a vállalatot állami kezelésbe vették, majd államosították). 1950 májusában másodfokon is halálra ítélték, és a szintén elmarasztalt, a gyárat felügyelő Radó Zoltán főmérnök, minisztériumi főosztályvezetővel együtt kivégezték. – A szerk.]. Találtak ott valami régi dolgozót, az volt a koronatanú, kapott egy szochaza kitüntetést, kinevezték valami főosztályvezetőnek, és ő elment tanúskodni [Csak sokkal később, 1966-ban alapították a Szocialista Hazáért Érdemrendet. – A szerk.]. De mi ezzel nem is foglalkoztunk. Én magammal voltam elfoglalva, családom, pici gyerekeim voltak. Dolgoztunk.

A férjemet a munkahelyéről beléptették a Magyar Kommunista Pártba [lásd: KMP], annak ott, Újpesten volt egy alapszervezete, ami elég közel volt hozzánk. Mi ott nagyon jól éreztük magunkat, mert a fiatalok mindennap összejöttek, és volt egy zongora, egy nő zongorázott, mi táncoltunk és énekeltünk. És volt egy énekkórusunk, amit Forrai Miklós – az egy nagyon nagy karmester volt – vezetett [Forrai Miklós (1913–1998) –  karmester, 1941–1973 között a Zeneakadémia tanára, 1948–1978 között a Budapesti Kórus karigazgatója volt. Számtalan kottakiadvány fűződik nevéhez, és sok fontos ősbemutatót vagy magyarországi bemutatót vezényelt karnagyként. Több lemezfelvétele nyert nemzetközi hanglemezdíjat. – A szerk.]. A pártház egy nagyon szép kertes villában volt, a kertjében előadásokat tartottunk, amire a környékről bejöttek a fiatalok, felléptünk, énekeltünk, szerepeltünk. A gyárnak, ahol a férjem dolgozott, szintén volt egy zenekara, ahol a férjem csellózott, és ő kivitte az egész zenekart oda, és hangversenyeztek. Szóval akkor nagy élet volt pártban. Nagyon szívesen mentem oda, mert jól éreztem magamat. Kineveztek könyvtárosnak, pedig nem is voltam párttag. Mi nem úgy jártunk oda, hogy az egy párt. Hanem jó társaság volt, fiatalok voltunk, jól éreztük magunkat ott.

1948-ban ezzel az újpesti társasággal, akikkel együtt jártunk a pártrendezvényekre, kivonultunk május elsején, hát az nekünk nagyon tetszett! Magyar ruhát hoztak, piros pruszlik, fodros szoknya, mi mentünk az élen, a fiúk vitték a nagy zászlót. És begyalogoltunk Újpestről Pestre, és ott felvonultunk a Ligetben. Utána kaptunk virslit, meg zenebona volt, aztán hullafáradtan hazamentünk. Hát az tetszett. Gyerekek voltunk mi még, húsz évesek. Utána én nem nagyon mentem felvonulni, a férjemnek kellett felvonulni, ő ment. Én nem nagyon dolgoztam abban az időben, mert a gyerekek kicsik voltak, s így nekem nem kellett menni. Néztük inkább, vittük a gyereket, és mutattuk neki. Néztük a felvonulást, mert az érdekesebb volt, mint ott vonulgatni. Május elsején kimentünk a Ligetbe, az a gyerekeknek nagyon tetszett. Nagyon szép volt a november hetediki katonai díszszemle is [November 7. – A Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, melyet minden évben nagy pompával, katonai díszszemlével ünnepeltek Moszkvában. Kisebb-nagyobb felvonulást, díszszemlét minden településen tartottak. A legnagyobb állami ünnepnek számított a Szovjetunióban. 2004-ben eltörölték. Magyarországon 1988-ig volt munkaszüneti nap. –  A szerk.]. Azt inkább nézni mentünk, mi nem vonultunk. Van egy jópofa történet is a fiamról, olyan öt éves lehetett, akkor azért nem vonultam, mert terhes voltam a lányommal, és akkor a Gyuri az apjával ment ki a felvonulásra. Az apja fölvette a nyakába, és ő elkiáltotta magát, hogy „Már látom a Rákosi kopasz fejét!”. Hamar lekapták a gyereket onnan.

Mi együtt laktunk az anyukámékkal. Apámnak a műhelyét passzra vágták, becsukta, és akkor az anyukám elment egy fémipari szövetkezetbe dolgozni, ahol kempingbútorokat csináltak, és az anyukám valami raktárnak lett a vezetője. Az apukám viszont otthon volt, ő nem dolgozott, hanem vigyázott a gyermekre a nagymamával és a nagypapával.

Amíg otthon ültem Gyurikával, megtanultam gyors- és gépírni, hogy valamit azért tanuljak. És ezzel a nagy tudásommal bekerültem az Állami Lapkiadóhoz 1949-ben [Állami Lapkiadó – lásd: a fordulat éve]. Úgy kerültem be, hogy a férjemnek volt egy unokatestvére, Földi Laci, aki illegális kommunista volt, és nagyon sokat harcolt a pártért, és a könnyűipari miniszter helyettese lett [Földi László (1913–1978) – közgazdász, államtitkár. Betűszedő volt, 1935-ben a KMP tagja lett, 1942-ben letartóztatták és elítélték. Szabadulása után részt vett a földalatti mozgalomban. A háború után közgazdász oklevelet szerzett. 1947–49-ben osztályvezető, majd 2 évig  főosztályvezető a Könnyűipari Minisztériumban, majd a könnyűipari miniszter első helyettese, 1973–75-ben könnyűipari minisztériumi államtitkár volt. – A szerk.]. Ő volt az, aki először magyarította a nevét, s aztán mondta, hogy legyen az egész család Földi. Ez a Földi Laci szerzett nekem egy nagyon jó helyet az Állami Lapkiadónál, az igazgatónak lettem a titkárnője. Ott voltak az újságírók, nagyon jó hely volt, nagyon szerettem.

Aztán racionalizálták a vállalatot, s persze a fiatalokat rakták ki a leghamarabb. Engem nem raktak ki, hanem szereztek más munkahelyet, és áttettek a Gammába, az akkor a 6014-es hadiüzem volt. A Gammában három évig dolgoztam, 1950-től 1953-ig [Az 1920-ban alapított, és csődbe jutott Gamma Művek Rt.-t (1924-től: Budapest, Fehérvári út) 1921-ben vásárolták meg a Juhász testvérek, István (Kassa, 1894 – Budapest, 1981) és Zoltán. A vállalat kezdetben mechanikai készülékeket, műszereket, gépipari alkatrészeket gyártott és javított, valamint találmányi modellek megvalósításával foglalkozott. 1926-tól mindinkább tudományos (orvosi, mérnöki műszerek és felszerelések) és kísérleti műszerek fejlesztésére és gyártására szakosodott. Az 1930-as években kifejlesztették és gyártották a Gamma-Juhász lőelemképzőt, amely lényegében egy elektromechanikus analóg számítógép, a két világháború közötti magyar finommechanikai ipar egyik legjelentősebb terméke. A lőelemképző a cég legismertebb és egyben szimbolikus termékévé vált, több mint 1000 rendszert értékesítettek európai és távol-keleti piacokon. A cég profilja folyamatosan bővült (szerszámgyártás, fényképezőgép-gyártás, orvosi készülékek  stb.).  A háború alatt hadiüzemként működött. (Egyébként 1940-ben a Gamma termékei alkották a magyar ipari export 10%-át.) 1947-ben a vállalatot államosították. – A szerk.]. A pártirodán lettem a párttitkár titkárnője. Aztán elment szülni az igazgatónak a titkárnője, s akkor meg neki lettem a titkárnője. Az egy nagyon helyes zsidó ember volt, később a Csepel Műveknek lett az igazgatója.

Miután visszajött az igazgató titkárnője, átraktak engem a rendészetre. Csupa ávós dolgozott ott, és én voltam a titkárnőjük, de én nem tudtam, hogy ezek azok. Szóval én csupa ilyen bizalmi munkakörökben voltam. Biztos lenyomozták, hogy ki a férjem. Körbenyomozták, hogy ki vagyok. Ugye a Földi László volt a miniszter úr, a férjem meg a gyárban egy atyaisten volt, akkor annak a felesége is kellett legyen valaki. A rendészet egy rendkívül ronda hely volt, csúf dolgok történtek, nagyon szigorú dolgok, mert a Gamma katonai vállalat volt. Részt vettem egyszer egy ülésen, mert behívtak jegyzőkönyvet vezetni. Volt egy kis nő, az is valami nagy pártbizottsági valaki volt, akkor rúgták ki a pártból. Annyira sírt, hogy valami borzasztó volt! Az apja gabonakereskedő volt, és ő ezt letagadta, nem írta be az életrajzába. És akkor mondták, hogy az apja milyen kizsákmányoló, és ráolvastak mindenféle hülyeséget, meg hogy milyen lakása van. Mondom magamban, te jó isten! Ezek eljönnek a Klauzál utcába, meglátják azt a százhúsz négyzetméteres gyönyörű lakást, engem is úgy valagba rúgnak, hogy elszállok. Aztán volt egy vegyészmérnöknő, arról kiderítették, hogy meleg, és egy nővel él együtt, és kimentek a lakására, és házkutatást tartottak. Utána jöttek be, s hoztak valami pornófilmeket, amiket a nő lakásán találtak, és csámcsogtak rajta. Öngyilkos lett, s utána behozták az irodába holmiját, a függönyét és a pulóverjait ott árulták egymás közt. Vagy például a kapuban elfogtak valakit, aki a kését behozta köszörülni. Úgy kirúgták, mint a huszonegyet, és nem csak kirúgták, de meg is alázták. Szóval huszonhárom éves voltam, és ilyen rémségeket hallgattam. Nekem elegem volt már, nyugalmat akartam.

KISZ-titkár is voltam a Gammában [DISZ-titkár lehetett, mivel a KISZ-t csak 1957-ben hozták létre. – A szerk.]. Szemináriumot kellett vezetnem az ipari tanulóknak – tizennégy és tizennyolc év közöttiek voltak –, akik még nem lehettek párttagok. Azt se tudtam, mit kell mondjak, ott olvastam el. Elmondtam, hogy milyen szép jövő vár a fiatalokra, mit kell csinálni ehhez, hogy dolgozzanak [A szeminárium sajátos oktatási forma, ill. kommunikációs alkalom volt a szocializmus évtizedeiben a pártvezetés különböző szintjei és a „dolgozók” között. A munkahelyeken szervezték, többnyire munkaidő után, a részvétel – főleg a diktatúra keményebb éveiben – nemcsak ajánlatos volt, hanem kötelező is. Szerveztek szemináriumot a párttagok ideológiai továbbképzése céljával, értelemszerűen a párttagoknak (és nem csak a részvétel volt kötelező, hanem a megadott brosúrairodalom ismerete is); de szerveztek szemináriumot aktuális (kül- és bel)politikai kérdésekben való eligazításra – az ilyen szemináriumokon illett részt venniük a nem párttagoknak is. – A szerk.].

Elmondom, mit utáltam ott a legjobban. Terhes voltam, nyár volt, úgy ültem, hogy ott volt a lavórban a víz az íróasztalom alatt, abban ázott a lábam. A szemét főnöknek pedig volt egy nagy ventillátorja, az egyfolytában ment, azzal hűtötte az otthonról hozott ebédjét. Egyik nap, amikor átmentem a másik szobába beszedni a csöngető lapokat [A dolgozók jelenléti íve, amelyen beérkezésük és távozásuk pontos ideje szerepel, melyet a bélyegzőóra hitelesít. A bélyegzőóra adott ki egyfajta csengőhangot. – A szerk.], nem oltottam el a villanyt az asztalomon. Mikor visszajöttem öt perc múlva, leszidott, hogy én megkárosítom a gyárat, többet ne forduljon elő. Én erre olyan dühös lettem, hogy írtam egy cikket, és kiraktam a faliújságra, hogy a Szabó elvtárs engem letolt azért, hogy égve hagytam öt percig a villanyt, de ő a tökfőzelékét hűti a ventillátorral egész nap! De az egyik kollégám letépte, s mondta, hogy ne hülyéskedjek, mert kirúgnak.

Amikor a Zsuzsi lányom megszületett, nem volt még gyes meg gyed. 1952. október huszonhetedikén született, és nekem január elsején kellett volna mennem dolgozni. Addig tartott a szülési szabadságom [A gyes bevezetése előtt összesen 12 hét szülési szabadság illette meg az anyákat, ebből legfeljebb 4 hetet terhességük utolsó szakaszában is kivehettek. – A szerk.]. Két és fél kilóval született a kislányom, olyan volt, mint egy játékbaba. Fogtam magam, és kiléptem a munkahelyemről, és otthon maradtam vele, ameddig három éves nem lett. Akkor óvodába adtuk, és én visszamentem dolgozni. 1957 januárjában szerzett nekem a férjem valami munkahelyet a Beloianniszban. Ott dolgoztam három évig, ameddig Zsuzsi iskolába nem ment. És akkor megint kiléptem. A Gyuri már tíz éves volt, s akkor pláné otthon kellett maradnom, segíteni nekik.

A háború után is végig volt bejárónőnk, aki takarított, cipekedett, ha bevásárolni mentünk. Eleinte egy idős asszony volt, a házasságom első éveiben, aztán került egy kis parasztlány. Már nem tudom, mit fizettem neki, ötven-hatvan pengőt [Feltehetően forintot, mert 1946-tól a pengő helyett forint volt. – A szerk.], meg aztán szállást, kaját is kapott, és vagy három évig ott volt, miután a fiam megszületett. Mikor beköltöztünk a Klauzál utcába, akkor már nem jött velünk, mert ott az anyunak volt egy asszony, aki kéthetenként jött takarítani.

Nem foglalkoztam politikával. Megkérdezték volna tőlem, hogy ki a miniszter, nem tudtam volna megmondani. Nem érdekelt. Nem úgy volt, mint most – ma azért a televízión keresztül állandóan jönnek a politikai információk. Ma jobban politizálok, ma jobban érdekel. Akkor nem érdekelt, a családommal voltam elfoglalva, nem a politikával. Hallottunk a Rajk-ügyről, de hogy mit csinált, nem érdekelt, nem foglalkoztunk vele. A Rajkot véletlenül ismertem, mert egyszer voltunk szilveszterezni valami szakszervezeti bulin, és ott éjfélkor megjelent a Rajk is, és mondták, hogy itt a Rajk. Nagyon helyes ember volt. Rá egy évre, szegényt, vagy két évre fölakasztották. Hát szóval egymás közt néha beszéltünk a dologról, de nem a mi feladatunk volt eldönteni, hogy kinek van igaza.

S aztán 1956 [lásd: 1956-os forradalom]! Egyáltalán nem olyan volt az egész, ahogy most beszélnek róla. Az első két nap gyönyörű volt, addig tiszta volt a sor, mert akkor az eszméért mentek, vitték a nagy zászlókat, menjenek ki az oroszok, legyünk függetlenek. A férjem hazatelefonált az egyetemről – akkor nagyban járt az egyetemre –, azt mondja: „Hű, Mari! Mi van itt, ha te látnád! Az aulában nagy beszédeket mondanak, itt a tizenkét pont [Az 1848-as 12 pont mintájára a felkelők 1956-ban is 12 pontban foglalták össze a forradalom követeléseit. – A szerk.]. Itt valami nagy buli készül. Nem akarsz eljönni?” Mert sokszor elmentem elé, kilencig volt az egyetemen, és többször elébe mentem, s gyalog hazasétáltunk. Szóval most is fölültem a villamosra, átmentem a hídon, bementem a műegyetemre. Tele volt a nagy aula, ott ordítoztak, hogy „Nem tűrjük! Menjenek ki az oroszok!”. Te jó isten! De nem arról volt szó, hogy most a kommunistákat föl kell akasztani, hanem új eszmék voltak, ezek a követelési pontok olyan dolgok voltak, amelyeket meg akartak újítani a párton belül. Ez október huszonkettedikén volt. Hazamentünk, és másnap reggel már lövöldöztek [Földi Pálné emlékezetében kissé összecsúsznak az események. Október 23-án reggel még nem dördültek el lövések. – A szerk.]. Nem jártak a villamosok, nem ment be a férjem dolgozni, de telefonált, és mondták, hogy maradjunk otthon, nehogy menjünk. Elindult a tömeg, nagy teherautók, zászlóval. A Gyuri fiam mesélte utólag, hogy ő emlékszik, hogy apuval lementek az utcára nézni, hogy mi történik. S akkor hívták őket, és fölszálltak ők is egy ilyen nagy teherautóra, lengett a zászló az autón. Kihajtott a kocsi a Ligetbe, akkor kezdték ledönteni a Sztálin szobrot. És a fiam emlékszik, hogy ő látta az apuval, amint húzták kötéllel a szobrot [Sztálin bronzszobrát (Mikus Sándor alkotása) Sztálin 72. születésnapján, 1951. december 21-én avatták fel a Dózsa György úton, a felvonulási téren. (Az ott lévő Regnum Marianum templomot lebontották.) A hivatalos tömegdemonstrációk alkalmával a párt- és állami vezetők a szobor talapzatáról köszöntötték a felvonulókat. A szobrot 1956. október 23-án távolították el a tüntetők. – A szerk.].

De aztán harmadik nap már jött a csőcselék. Láttam az ablakból, ahogy felgyújtották a Corvin Áruházat, s vitte a nép a szajrét. Kifosztották az egész áruházat. Hogy ott mi volt! S ez csak az első napokban történt, mi lett volna később… S ez még semmi, de aztán láttam, hogy a Körúton, azért mert barna cipő volt valakin, azt mondták, hogy ávós, elkapták, és egy fára felakasztották az Aradi utca sarkán, ott előttünk [Az ÁVH-sok szürke posztó nadrágból és kabátból, szürke tányérsapkából és barna félcipőből álló egyenruhát viseltek. – A szerk.]. Te jó isten, mondtuk! Hát akkor már mi volt ott, az volt forradalom? Hát például sorban álltunk a Dohány utcában kenyérért a férjemmel – hát enni kellett, a gyerekek ott voltak –, és akkor belelőttek egy közeli szállodába, és az egész szálloda összedőlt, volt, aki ott halt meg a sorban, mert eltalálta a golyó.

Nem mentünk az utcára többet egy-két hétig. Lövöldözések voltak az utcán, s le kellett költöznünk a pincébe, mert belőttek a lakásba, pedig igazán magasan laktunk, a negyedik emeleten. Levittünk egy rekamiét meg három matracot a pincébe, és ott laktunk lent. Anyukám fönn maradt, ő főzött nekünk, és hordta le az ennivalót. Bemondták, hogy nem kell senkinek bemenni dolgozni, nem ment be a férjem se. Aztán amikor elcsitult, pár nap múlva bement a gyárba, és ott is nagy szónoklatok voltak. Megalakult valami munkásbizottság [lásd: munkástanács], kirúgták az igazgatót, meg mit tudom én, mi volt.

November negyedikéig ültünk lenn a pincében, amíg vissza nem jöttek az oroszok, és rendet nem csináltak. Mert tényleg rendet csináltak, megállt a cirkusz, már nem mertek lövöldözni. Lakott mellettünk egy kis nő, a fiai idősebbek voltak az én gyerekeimnél vagy hat-nyolc évvel, s barátkoztak A férje állítólag a soproni gettó parancsnoka volt, és felakasztották a háború után. És még ő se örült az eseményeknek. Esküszöm, ez a nő örült, amikor bejöttek az oroszok. Jaj, végre, hogy már vége lesz ennek a cirkusznak. Akkor mindenki így gondolkodott, már elegük volt ebből a lövöldözésből.

Akkor a férjem már bejárt, ő már novemberben ment dolgozni. Én januártól kezdtem el a munkát. De megmondom őszintén, nem voltunk jó véleménnyel az eseményekről. Mert biza az egésznek zsidóellenes éle is volt, mert ugye Rákosi zsidó volt, Vas Zoltán zsidó volt, Gerő zsidó volt. Kiírták a falakra, hogy „Icig, nem jutsz Auschwitzig!”. És akkor az unokatestvérem például, Weissmann Pali és még sokan fogták a gyerekeiket, és kimentek Izraelbe, mert hát a határok nyitva voltak. Paliékat az oroszok elfogták a határon, és bevitték, ezt később tudtam meg, amikor először hazajött. Szóval bevitték egy orosz parancsnokhoz, és az orosz németül kérdezte, hogy miért akarnak ők elmenni, hát itt most már rend lesz. És akkor ő azt mondta, hogy neki az egész családját kiirtották Auschwitzban, és ő nem akar újra Auschwitzba menni, mert ez van kiírva a falakra, ráfirkálva krétával, hogy „Icig, nem jutsz Auschwitzig”, és az orosz tiszt behívott két orosz katonát, és mondta, hogy kísérjék át őket a határon, és ültessék fel őket a vonatra. Szóval azért az nem úgy volt, hogy itt az oroszok mindenkit rabigába döntöttek. Hát nem volt nekünk itt semmi bajunk.

Addig dolgoztam, ameddig Zsuzsikám iskolás nem lett, akkor megint kimaradtam két évet [1960–1962], hogy segíteni tudjak neki a kezdésnél. Aztán 1962 nyarán ismét munkába álltam, mikor megtudtam, hogy négyórás munkát is lehet vállalni. Az úgy történt, hogy kint voltam egyik nap a strandon Zsuzsival, s megismerkedtem egy asszonnyal, aki négy óra körül elkezdett szedelőzködni, s mondta, hogy ő most megy dolgozni, a Csillag Áruházban dolgozik mindennap négytől nyolcig. És akkor eszembe jutott, hogy velem szemben, a Klauzál utca sarkán ott a Lottó Áruház. Volt ott egy ismerősöm, gondoltam, megkérdezem, hátha van ott is négyórás műszak. Az ismerős nem volt ott, hát megkérdeztem valakitől az osztályon. Az illető mondta, hogy lehet róla szó, mert vannak itt is négyórás műszakok, de ő nem tudja, hogy most kell-e, meg végignézett rajtam, és azt mondta, hogy azért ez nem magának való, mert mi nem tudunk olyan sokat fizetni. Én mondtam, hogy énnekem ez milyen jó lenne, én itt lakom szemben, és megpróbálnám. Leadtam a telefonszámom, hát amint hazaértem, azonnal csörgött a telefon, hogy szeretnének velem tárgyalni. Erre mondom a két gyereknek otthon, hogy maradjatok nyugton, én elmegyek dolgozni, ide szembe, a Lottó Áruházba. Elmentem, nagy sikerem volt, beraktak engem valami kombinékat árulni, eladtam én ott mindent. Úgyhogy nagy élmény volt, és fölvettek három hónap próbaidőre, és ott dolgoztam harmincvalahány évig, a három hónapból annyi lett. Az nekem nagyon jó volt, mert egész nap a gyerekekkel voltam, mire én elmentem, hazajött a férjem, meg ott volt az anyukám is. Aztán később nagyon jó helyre kerültem, mert hozzám tartozott a tárgynyeremény. A lottószelvényeknek volt egy sorszáma, amit minden hónapban kihúztak, és lehetett nyerni lakást, autót, vásárlási utalványokat. És ezt én intéztem az egész ország részére. Volt egy kis üvegkalickám, az volt az irodám, és ott bonyolítottam ezt. És ezt csináltam egészen 1992-ig.

A deportálásról a gyermekeknek nem meséltem, csak mikor már nagyobbacskák lettek. De a férjem mindig rám szólt, hogy ne meséljek, hagyjam abba. Azt mondtuk, azt el kell felejteni. Próbáltuk. Kiskorukban azt se tudták a gyerekek, hogy zsidók vagyunk, annyira nem beszéltünk ezekről a dolgokról. Nem neveltük vallásosnak a gyerekeket. Akkor nem volt hittanóra, az iskolában sem tanultak semmit a vallásról. Semmiféle zsidó hagyományt nem folytattunk. Egyáltalán nem mentünk templomba, nem volt bár micvójuk sem a gyerekeknek, akkor nagyon elegünk volt abból, hogy mi zsidók vagyunk. Anyukám minden péntek este meggyújtotta a gyertyát, de egyébként nem volt vallásos. Emlékszem, ünnepek voltak, és az anyukám gyertyát gyújtott, olyan nyolc éves lehetett a lányom, és megkérdezte tőlem, hogy „A nagyi miért gyújtott gyertyát?”. Hát mondom, „Mert most zsidó ünnep van”. Azt mondja: „És mi az a zsidó?” Én meg mondom: „Hát ez egy vallás.” „És akkor miért kell gyertyát gyújtani?” Én magyaráztam, hogy ez egy vallási szokás. Akkor bement Zsuzsi anyámhoz, és azt mondja: „Én tudom, hogy te mért gyújtottál gyertyát. Mert te zsidó vagy.” Hát az anyám, szegény, majdnem rosszul lett, és visszakérdezett: „Miért? Te mi vagy?” Hát mit tudta ő! Aztán elvittem őket a Dohány utcai zsinagógába, és megmutattam nekik, hogy hol volt az esküvőnk.

Aztán azért a gyerekeknek elmesélgettem dolgokat. Úgyhogy mire nagyobbak lettek, már azért tudtak mindent. Mert amikor elkezdtem mesélni, akkor nem lehetett abbahagyni. Hiába mondta a férjem, hogy „Hagyd már abba! Hagyd már abba!”, a gyerekek „Ne, anyu!” meg „Meséld még, anyu! És mi volt, anyu?”. Később aztán, mikor elkezdtünk külföldre járni, s elvittük a gyerekeket például Prágában a zsidónegyedbe, akkor kezdtem mesélgetni, hogy mi is az a zsidóság, meg hogy is volt a deportálás. Amikor már olyan tizenöt-tizenhat évesek voltak, megértették. Szóval nem volt tabu, de nem is volt téma. Állt a karácsonyfa, de tudták, hogy zsidók vagyunk, sőt a fiamnak zsidó barátai voltak az iskolából. Már a gimnáziumban nem annyira. De azért ott is, akivel a legjobban volt, az a két fiú zsidó volt. De nagyon jóban volt ő a keresztény fiúkkal is.

Úgy alakult az életünk, hogy a baráti körünkben sem voltak zsidók, a mi korosztályunk vagy elpusztult, vagy kivándorolt Izraelbe, Amerikába vagy Kanadába. A barátaink a férjem kollégái voltak, neki nem maradt más. Volt egy nagyon helyes házaspár, mai napig is úgy-ahogy tartjuk a kapcsolatot, hát már nem olyan szorosan. A munkahelyemen nem is tudták rólam, hogy zsidó vagyok, én meg nem dicsekedtem vele. Én nem vagyok egy olyan kimondottan zsidó típusú nő.

A rokonok közül a Back családdal tartottuk a kapcsolatot. Más rokonunk nem volt itthon, mert a Bandiék, a Frida néni családja kimentek Kanadába, Weissmannék pedig Izraelbe. A Bandival még levelezgettem, amíg élt az anyukája. Aztán ez a kapcsolat elhalványult, a feleségét nem is nagyon ismertem. Az esküvőjükön ott voltam, mert az még itt volt, és utána ők kimentek Kanadába, én azóta a feleségét nem is láttam. Amikor voltak a kárpótlási dolgok, volt itthon a lányával, és feljött hozzánk, nagy vacsorát rendeztem nekik.

Back Pali nagybátyám családjával tartottuk a kapcsolatot. Az unokatestvéreim sokkal fiatalabbak voltak, úgyhogy én voltam az eszményképük, imádtak engem, állandóan nálam voltak. A Pali nagybátyámék eredetileg 1957-ben kimentek Izraelbe, mert a feleségének ott voltak a testvérei, akik Szlovákiából mentek ki. De két év után a nagybátyám nem bírta tovább, rimánkodott, hogy ő nem bír ott élni, hogy ő vissza akar jönni. Anyám, aki mindig tudott ügyeskedni, bement a Kádár-titkárságára és elintézte valahogy, hogy az egész család visszajöhessen Magyarországra [A rendszerváltozást megelőző évtizedekben, ha valakit más úton már orvosolhatatlan méltánytalanság ért, vagy valami számára nagyon fontos problémát a korlátozott nyilvánosság miatt más úton már nem tudott megoldani, panaszával ultima ratióként Kádár János pártfőtitkár titkárságához fordult. – A szerk.]. Lakásuk persze nem volt, s mivel anyám vállalta értük a kezességet, ő kellett szállást biztosítson számukra. Úgyhogy beköltöztek hozzánk a Klauzál utcába, abba a nagy lakásba. Akkor már a nagymamáék nem éltek, apám se, úgyhogy elfértünk valahogy. Ott laktak anyám szobájában. Aztán sikerült nekik valahogy nagy nehezen lakást szerezni, és akkor elköltöztek tőlünk.

Az 1960-as években annyi változást érzékeltünk, hogy lehetett menni külföldre [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél]. Sokat utaztunk, nagyon szerettünk utazni a férjemmel. Olaszországba mentünk, Jugoszláviába mentünk, Olaszország–Ausztria–Németország körúton vettünk részt, voltunk Svájcban, voltunk Párizsban. Volt, amikor vittük a gyerekeket is, akkor már nagyok voltak. Tetszett Nyugat, de hát itt is megkaptunk mindent, csak más termékek voltak, nem a nyugati, hanem a keleti márkák. Persze azért, mikor kimentünk, mindig bevásároltunk. De egyáltalán nem vágyódtam ott élni.

A szocialista országokban még többet voltunk. Sokat jártunk a csehekhez, gondoltunk egyet hétvégén, s átmentünk Szlovákiába, a Tátrába, mert az közel volt. Akkor voltunk Prágában is, ott repülővel voltunk, hogy a gyerekek is repüljenek; nagyon olcsó volt akkoriban, hatszáz forint volt egy repülőjegy Prágába. A kirándulások általában nagyon olcsók voltak, szóval nem kellett rá spórolnunk, pedig jó helyeken laktunk, Prágában például az Ambassadorban, a Vencel téren [A Prága főterén található Ambassador Prága egyik előkelő hotelje, mely az 1920-as években épült szecessziós stílusban. Ma négycsillagos szálloda. – A szerk.]. Aztán a hetvenes években voltunk Moszkvában is, a barátainkkal mentünk, négyen. Befizettünk egy IBUSZ útra, és repülővel mentünk, valami ezernyolcszáz forint volt. S akkor vittek szervezetten ide-oda minket. Gyönyörű volt. És micsoda szállodában laktunk, hát az volt életem egyik legnagyobb pozitív csalódása! Olyan volt az egész, mint egy keleti hárem: aranyrácsok, kristálycsillár, süppedő perzsaszőnyegek. Valami Komszomolszka vagy hogy hívták azt a szállót, és gyönyörű volt, minden emeleten, amikor a lift megállt, volt egy nagy hall, és ott állt egy gyönyörű zongora. Gyönyörű volt, és micsoda ellátást kaptunk mi ott! Mi csak tátottuk a szánkat. Mi azt hittük, hogy valami nyomor hely. De ez egy IBUSZ út volt, nem egy kiváltságos valami volt.

Az országban is kirándultunk, voltunk Visegrádon meg Esztergomban meg mindenfele. Aztán 1969-ben vettünk egy Wartburgot [lásd: autóellátottság Magyarországon 1950–1990], aztán 1970-ben vettünk egy telket. Tehát nem volt gondunk, dolgoztunk.

Azóta megnőttek a gyerekek. Egyiküknek sem zsidó a házastársa. Megmondom őszintén, volt egy kis tendencia is ebben, hogy nem zsidókat választottak. Nekem elegem van a zsidóságomból, én árjásítani akartam a családomat. A gyerekeim házastársai nagyon rendesek, aranyosak. A fiaméknál történt meg, még mikor a gyerekek kicsik voltak, hogy Gergő unokám hazajött az iskolából, és mondta az egyik gyerekről, hogy az hülye zsidó. És akkor elkezdte neki magyarázni a keresztény menyem, hogy vegye tudomásul, hogy a zsidó az egy vallás, és elmondta, hogy az apukája is zsidó, meg a nagyiék is zsidók. A gyerek hallani sem akarta, s akkor azt mondta az anyja, hogy idefigyelj, ha még egyszer én meghallom a szádból, hogy hülye zsidó, úgy elverlek téged, hogy még, és jegyezd meg, hogyha az osztályban valaki neked azt mondja, zsidó, akkor vágd pofán. A vejeméknél még ilyen probléma sem volt.

A fiam műszaki főiskolát végzett, általános mérnök. A férjem a gyárban, ahol dolgozott, „dinasztiát alapított”, odavitte a fiát is dolgozni. Aztán a Beloiannisz megszűnt, átalakult káeftévé, Antenna Hungária Kft.-nek hívták. Ott lett a fiam a műhely vezetője. Most már az is megszűnt. Jelen pillanatban egy filmgyárban vagyonfelszámoló a fiam, leltárakkal foglalkozik, a gyárnak a vagyonával. A menyem a Parlamentben dolgozik [az egyik képviselő] titkárságán, és főiskolára jár, most iratkozott be, másképp nem kaphat fizetésemelést. Gyurinak két gyereke van.

Zsuzsa, a lányom a férjével a főiskolán ismerkedett meg. Akkor végzett a férje mint mérnök-tanár, és ott tanított a Kandóban [a Budapesti Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán] mint kezdő óraadó tanár. Volt Zsuzsinak egy matematikatanára, és az jóban volt ezzel a fiúval, akiről azt hitte, hogy zsidó. Úgyhogy bemutatta a Zsuzsinak, megtetszettek egymásnak, és elkezdtek járni, s ebből lett a házasság. Két gyerekük lett.

A Zsuzsi szintén a Beloianniszban dolgozott egy laborban, ahol az exportra küldött árukat vizsgálták, főleg amit a Szovjetunióba küldtek. Azt vizsgálták, hogy mi mennyire bírja a szállítást, mit bír ki, ilyeneket. Aztán kimaradt a munkából, mikor még a fia óvodába járt, mert a gyerek folyton beteg volt, s úgyis otthon kellett ülnie. Zsuzsinak a hallásával is volt valami probléma, mint nagyothalló le lett százalékolva, és a férje azt mondta, hülyeség, többet fogsz kapni mint nyugdíjas, mint amit a táppénzekből kapsz.

A lányuk a Balettintézetet végezte el. Most diplomázott. Markó Ivánnak a balett- társulatában táncolt már hat éve, sőt az anyukáját is beajánlotta öltöztetőnőnek, egész [2004.] januárig ott dolgozott Zsuzsi. Most nem dolgozik, de nagyon aktívan részt vesz a Nagyothallók Szövetségének tevékenységeiben. Oda bejár, ott vezetőségi tag. Azoknak van egy színtársulata, és Zsuzsit is bevették maguk közé színjátszónak. Az idén felléptek Szekszárdon a nagyothallók világnapján, Shakespeare „Szeget szeggel”-jét játszották, és Zsuzsi kapott egy oklevelet, hogy az ország legjobb nőalakítása!

A zsidó ételeket nagyon szeretik a gyermekek, azt gyakran csináltam. Sőt, a vejem vett nekem egy zsidó receptkönyvet. Sóletokat főzünk, meg sütünk flódnit. Ha valami zsidó ételt csinálok, akkor szoktam mondani, hogy ez olyan zsidósan van csinálva, például a főzelékeket cukorral meg ecettel csinálom. De nem sütök-főzök külön lábosokban [Vagyis nem választja szét a tejes és húsos edényeket, ahogy a kóser háztartást vezető vallásos zsidók csinálják. – A szerk.]. És nem kötöm az ételeket az ünnepekhez, nálunk karácsonykor maceszgombócos húsleves szokott lenni.

A szüleink a zsidó temetőben vannak eltemetve, zsidó szertartással. Apukámnak nagy temetése volt, minden olyan volt, ahogy kell, rabbi volt, kaddis volt. Az anyukámnál nem volt szertartás, mert ő úgy akarta, hogy hamvasszák el, hogy a papa mellé temethessük [A rabbinikus jog (háláhá) tiltja a halottak hamvasztását, mivel a holtak feltámadásába vetett hit tagadásának tekintik. A test végső nyugalomba helyezésének megfelelő módja a megszentelt földbe történő temetés. A reform judaizmus azonban engedélyezi. Lásd még: temetés. – A szerk.]. Mert a papám olyan sírba lett eltemetve, amiben a nagypapája, Feith Fülöp volt, és csak úgy lehetett odatemetni az anyukámat, ha elhamvasztják. Úgyhogy az ő temetésén rabbi volt, de nem volt kaddis. Én tartom a jahrzeitot is, mindig meggyújtom a gyertyát.

1989 után mi már nyugdíjasok voltunk. A férjem elment még előtte nyugdíjba [1984-ben]. Kiszemelte az utódját, be is ajánlotta, és elment, de még bejárt öt évig, az igazgatónak valami tanácsadója volt. Aztán otthagyta az egészet, és kitalálta, hogy sós-sajtostallért fog sütni. A Klauzál utcai nagy lakásban akkor már csak hárman voltunk, az anyukám, a férjem meg én. A férjem az egyik szobát berendezte műhelynek, úgy nézett ki, mint egy patika, beszerzett öt sajtostallér-készítő gépet, és aztán két ember sütötte a tallért, egy nő meg csomagolta. Egész nagyüzem volt, csak hát erről már elkéstünk, mert ezt már akkor sokan csinálták. Amikor az anyukám meghalt, 1995-ben, eladtuk a Klauzál utcai lakást, és ideköltöztünk a lányom mellé, Gazdagrétre, hogy egymás mellett legyünk. Miután ideköltöztünk 1996 elején, abbahagyta a férjem az egészet. A gépeket eladta valakinek, az ár egy részét tallérban kapta meg, még 1997-ig a régi vevőkörét abból kiszolgálta.

Az Izraelbe való kivándorláson nem gondolkodtunk, jól éreztük itt magunkat. Én voltam Izraelben kirándulni 2000-ben a barátnőmmel, pont mielőtt a cirkuszok kezdődtek. A férjem nem akart jönni, azt mondta, hogyha ő kijön Izraelbe, akkor muszáj meglátogatnia a régi társaságát, és akiket ő húszéves korában látott utoljára, azokat nem akarja látni nyolcvanévesen. Rokonokat sem látogattam, mert az unokabátyám halála után megszakadt a kapcsolatom Weissmannékkal. Nagyon jól éreztem magam Izraelben. Sok szépet láttam, és azt annak is köszönhetem, hogy egy nagyszerű idegenvezetőnk volt. Egy erdélyi férfi, aki már húsz éve kint élt Izraelben. Szép volt, sok mindent láttunk, de például Jeruzsálemben az egyik sétát törölték, mert azt mondták, hogy ott most veszélyes, pont a belvárost és a sétálóutcát nem nézhettük meg. Sőt Netanján, mikor ott voltunk, volt egy robbantás a piacon, amit mi nem is tudtunk, mert akkor pont a környékre szerveztek kirándulást.

Most inkább vannak zsidó barátaink, mert van egy ilyen bajtársi találkozó időről időre, összegyűlnek a mauthauseniek. Ott barátságot kötöttünk nagyon sok emberrel, sajnos egyre kevesebben vannak, de mi, asszonyok is összejárunk. Van egy tíztagú társaságunk, persze vegyes, mert nem csak zsidók vannak benne. Járok a zsidó hitközség épületébe, ott szoktam találkozni ezekkel, akikkel együtt voltam deportálva. Minden hónap utolsó hétfőjén összejövünk, nagyon aranyosak ottan. Megbeszéljük a dolgainkat, és minden évben el szoktunk menni közösen Lichtenwörthbe. Én Mauthausenba is el szoktam menni, mert a bátyám ott tűnt el.

Kárpótlást kaptunk a magyaroktól, de nem valami sokat. Aztán az osztrákoktól is kaptam, mert én Ausztriában voltam. Most pedig kapom a havi kárpótlást a németektől. A hitközségtől is kapok valami életjáradékot.

Öregkoromra se lettem vallásosabb, s azt hiszem, én már nem is leszek igazán vallásos. Amikor hazajöttem a deportálásból, azt mondtam – és nemcsak én mondtam ezt –, hogy hol volt az Isten? Akkor úgy gondoltam, Isten nincsen, az egy humbug. Az isten én vagyok, mert magam teremtem elő, amiből élek, amit keresek. Hazajöttünk a meztelen fenekünkkel, kirabolva, kifosztva, és amit szereztünk, azt mindent mi szereztünk a munkánkkal. Aztán valahogy mégis azt mondom ma, hogy lehet, hogy valami célja volt az Istennek velem, hogy életben maradtam. Ha zsinagógába megyek, nem az istentiszteletre megyek, hanem a különböző rendezvényekre, például kántor hangversenyre. Amíg anyám élt, még elmentem, mert ő járt a mázkirra, meg ott voltak a nagyünnepek, de most már egyáltalán nem járok. Nekem a zsidóságom nem okozott olyan sok örömöt. Most, az utolsó népszámláláskor sem írtam be, hogy zsidó vagyok. Semmi köze senkinek hozzá [Földi Pálné a 2001. évi népszámlálásra gondol, ahol opcionálisan meg lehetett jelölni a vallást. – A szerk.].

De nem tagadom le azért a zsidóságom, van hájom is, és azt hordtam is [A nyakláncon hordható kis „héj” betűről van szó. – A szerk.]. A napokban végigjártam a régi sírokat, próbáltam megtalálni a családi sírokat. Megkerestem az Ábel Mária dédmamát. Tudtam, hogy Holstein nagymama meg nagypapa egy sírban vannak, és vörösmárvány kövük volt. De nem tudtam kiszámolni se, hogy melyik az, mert közben ledőltek a sírok. Nagyon régi parcella az, másztam keresztül-kasul. Teljesen befutotta a bozót, tépkedtem a kövekről a borostyánt. És akkor egy nagyon régi kövön sikerült kitapogatni az egyik betűt, egy H-betűt, hogy Holstein. És ők voltak ott.

Simon Gonopolskiy
Odessa
Ukraine
Interviewer: Ludmila Grinshpoon
Date of interview: March 2003

Simon Gonopolskiy is a tall and broad-shouldered man with gray hair. He moves slowly and has a moderate rhythm and mode of speaking. Simon lives in a three-bedroom apartment with his son and his son's family; he has a separate room. The furniture in the apartment is from the 1980s; it is not too rich, rather moderate, typical of the intellectuals of that time and the apartment is ideally clean. There are a few bookcases, a sofa, a table and a few chairs in the living room, one carpet on the wall and another one on the floor. There is also a TV set. Sitting in this living room, Simon willingly tells me about his life and his relatives.

My family background
Growing up
During the war
Post-war
My wife
Glossary

My family background

My father's father Israel Gonopolskiy was born in the late 1860s in the village of Petroverovka, Kherson province. I remember him well. He was a tall, broad-shouldered man. All men of our kinship were tall and had wide shoulders; people even said: the breed of Gonopolskiy. Grandfather Israel was a reserved and self-confident man. He wore traditional dark clothes: a black cap, a long jacket and boots. He had a big dark beard. My father told me that my grandfather was a farmer in Petroverovka. I don't think he owned a plot of land - I guess, he leased one. The family wasn't rich. There population in Petroverovka before World War I was Ukrainian and Jewish. There were no conflicts. My parents told me that during the Civil War 1, when various gangs 2 made pogroms 3, other villagers gave shelter in their cellars to the members of our family.

The name of my grandmother on my father's side was Mariam Gonopolskaya. I don't know her maiden name. She was born in Petroverovka in 1876. My grandmother was of average height, but she seemed tiny beside my grandfather. She always wore a long dark skirt and a kerchief - I don't ever remember her without a kerchief. She was a housewife and kept a kosher household. She was always responsive to the needs of others and raised her children to be sympathetic. My grandmother and grandfather had six children. They were all born in Petroverovka and finished the Russian elementary school in their village.

By the late 1920s, when agricultural cooperatives [see collective farm] 4 were organized in villages, my grandfather and his wife moved to their children in Odessa. They settled down in Moldavanka 5. I don't know what my grandfather did in Odessa. My grandparents had a room on the first floor with an entrance from the street - they lived separately from their children. There was no kitchen - just a kerosene stove in the corner by the front door. They only had the most necessary furniture: beds, a table and chairs.

Grandfather Israel was a religious man: he went to synagogue and prayed at home. He always celebrated Sabbath. I remember it well since we traditionally visited him at Sabbath. I remember very well how my grandfather put on his tallit and prayed shaking his head and bowing from time to time. There were candles burning. Grandmother Mariam made finely cut onions sprinkled with sunflower oil; with brown bread it was considered to be a specialty. When we visited them my grandmother used to give me 10 kopecks and I bought mint tablets in a pharmacy that I ate like candy. My grandfather and grandmother communicated in Yiddish, but spoke Ukrainian to me since I didn't know Yiddish. I remember that my father treated grandfather Israel with great respect. My grandfather died in 1934, when my parents and I were absent, in Odessa. He must have died of some disease since he wasn't old at all. He was buried in the Jewish cemetery.

During the Great Patriotic War 6 my grandmother was in evacuation in Penza and then Kustanai with her younger daughter Dora's family. They returned to Odessa from evacuation in 1944. They settled down in the same house where they got a room and a kitchen on the second floor. My grandmother was much cared for and it was mandatory for members of the family to visit her. Grandmother Mariam died in 1959. She was buried in the Jewish cemetery in Odessa but no Jewish traditions were observed.

My father's older sister Hanna was born in 1899. She got married in Petroverovka. Her husband's name was Joseph Spirt; he was a Jew. He was also from Petroverovka. I don't know what he did for a living. They moved to Odessa and lived in a big 25 square meter room in a communal apartment 7 in Tiraspolskaya Street in the center of town. Hanna worked at the shoe factory as a worker. Her son Ilia was born in 1926. During the war Hanna and her son were in evacuation in Kustanai with us. In 1943 Ilia was recruited to the army, finished an aviation school of gunners/radio operators and was at the front. Aunt Hanna's husband perished at the front during the Great Patriotic War. Hanna returned to Odessa from evacuation in 1944 and worked at the same factory. Aunt Hanna was a really wise woman and relatives used to ask her for advice. She was beautiful and had a fine figure. My mother and she were good friends. We visited her often. At the end of her life Aunt Hanna lived with her sister Dora. Hanna died in 1989.

Ilia worked at a butchery in Odessa after the war. He got married to a Jewish girl. Their only daughter Rita was born in the 1950s. They divorced in the 1960s. Rita graduated from the Conservatory and played in the Odessa Opera orchestra. She emigrated to the US in the 1990s. I have no contact with her. Ilia died in 2000.

My father's sister Riva was born in 1903. She went to study in Kiev to become an astronomer. The family of my father believed she committed suicide because of unshared love. This happened in 1922.

My father's brother Izia was born in 1906. He moved to Odessa in the 1920s. I don't remember what he did for his living. Izia married a Jewish girl, Rosa, but they didn't have children. In the middle of the 1930s he was recruited to the army. He became a professional military serving in air force troops. Izia perished at the front in 1943.

My father's sister Dora was born in 1910. She moved to Odessa after my father. My father managed to help her get employment at the buttery. She was a laborer. Aunt Dora was as hardworking as my father. She was soon promoted to a more qualified position. Dora got married to a Jew, Efim Mezhysko. Her husband was an officer in the Red Army. In 1938 their son Senia was born. At the beginning of the war Dora's husband was wounded. He was taken to a hospital in Odessa. Then Dora, her son and Grandmother Mariam left Odessa escorting Dora's husband to the rear. They were in Penza where Dora's husband was in hospital. After he recovered he returned to the front and my aunt, her son and my grandmother joined us in Kustanai. They returned to Odessa after it was liberated. Dora's husband perished at the front. After the war Dora worked at the bakery factory and then in the trade business. Aunt Dora died in 1991.

Dora's son Senia Mezhysko worked as a docker in Odessa port. In the late 1990s he emigrated to the US with his wife Nonna, a Jewess, his son Mikhail and his son's family. Senia visited Odessa recently and his former colleagues welcomed him cordially.

My father's youngest brother Lyonia was born in 1913. He served in the army in the middle of the 1930s. After he demobilized he got married. In two years' time he was sent by the authorities to study in a military school that he finished shortly before the war. He went to the front in the rank of lieutenant when the war began and perished at the end of 1941. It happened so that his son Alik, born in evacuation at the end of 1941 never saw his father.

Alik finished a machine-tool college and worked as an engineer at a plant. He was also head of department. He married a Russian girl called Luba. In the 1960s their son Alexey was born. He graduated from Polytechnic Institute and married a Russian girl, Ira. In early 2000 Alik moved to Germany with his family. Alik and his wife Luba get social help there and Alexey and Ira work with a Russian newspaper.

My father Nusia Gonopolskiy was born in Petroverovka in 1901. He received elementary education. My father was a tall man with broad shoulders, regular features and thick black hair. I'm afraid, I don't know anything about his life in the village.

My grandfather on my mother's side Simkha Weiser was born in Petroverovka in the 1860s. My grandmother and mother told me about him. My mother's family was wealthier than my father's. Grandfather Simkha was an intelligent man with education. He was a Talmud interpreter. I don't know whether there was a synagogue in Petroverovka. People came to my grandfather to ask advice or got together to pray. I guess Grandfather Simkha had some kind of business. My grandfather died in Petroverovka in the 1920s.

The name of my grandmother on my mother's side was Tsylia Weiser. I don't know her maiden name. She was born in Petroverovka in the late 1870s. She was a short and lively woman. She always wore a kerchief. They lived in a house with three rooms and a kitchen. I don't remember any details about the house or furniture. My grandparents kept a cow and poultry. There was a big orchard around the house. I remember visiting my grandparents with my mother. My grandmother baked bread in the oven and made buns from the remaining flour. I can still remember their taste.

My grandmother lived in Petroverovka until 1935. My mother and I spent the summer before I started school at my grandmother's home and when we were leaving we took her with us. I guess she followed the kashrut when living with us since I remember that she was selective with the food she ate. On Friday Grandmother Tsylia lit candles and, as I understand now, she went to the synagogue. Grandmother spoke Yiddish and I picked up some of the language. I remember how Grandmother Tsylia and I were stoking the stove using sunflower seed husk that was brought in sacks from the plant where my father was working. There was a special container in the oven for this husk. My grandmother and I used to spend hours adding husk to this container and she kept telling me stories about the creation of the world, Adam and Eve from the Old Testament. I understood a lot from what she was telling me. She came into our family without much fuss and she left it in the same manner. I can't remember when exactly she passed away, but it must have happened in the late 1930s and I must have been in a pioneer camp then. I know that she was buried in the Jewish cemetery in Odessa. Grandmother Tsylia had three sons and two daughters. All children finished the Russian elementary school in the village.

My mother's oldest brother Tsalia Weiser was born around 1899. He lived in Odessa at the time I remember him. He must have been a musician since I remember there was a big horn under his bed when we visited him. Uncle Tsalia died of cancer shortly before the war. His daughter Polia was born in 1919. Before the Great Patriotic War she worked at the telephone exchange center. She liked music very much and always sang when our family got together. During the war she was evacuated to Tashkent. Afterwards she returned to Odessa and worked at the same place as before. She married Misha Krutyansky, a Jew. They had a daughter, Sveta, and a son, Roman. Polia died in 1986.

My mother's brother Yasha Weiser was born in 1901. I don't remember what he did for a living before the war. He was married to a Jewish girl, Zhenia. Their son Lyova, born in 1921, graduated from the Faculty of Physics and Mathematics at Odessa University. Uncle Yasha and Lyova were recruited to the army at the very beginning of the Great Patriotic War. They both survived. Zhenia perished in Odessa during the occupation. After the war Yasha married Rosa, the widow of his younger brother Moisey, and moved to the town of Rustavi in the Caucasus. Uncle Yasha died in the middle of the 1980s.

My mother's third brother Moisey Weiser was born in 1906. Uncle Moisey worked at the confectionary factory. He was married and had two daughters, Marina and Mara. Uncle Moisey died of cancer before the war. His daughters live in Israel. I don't remember when they went there, about ten years ago or so. What they do there I don't know.

My mother's younger sister Mara Weiser was born in 1908. She got married and lived in the same building as Uncle Moisey in Frantz Mering Street in Odessa. Mara's name in marriage was Seltzer. Her daughter Riva was a few years older than I. She was a slim pretty girl and was a success with boys. During the occupation Mara and her daughter stayed in Odessa. They perished in the ghetto. We were told after the war that Riva's classmate, a Russian boy, perished with them when trying to rescue them.

My mother Rosa Weiser was born in Peroverovka in 1903. She was beautiful and had black and very expressive eyes. My mother finished Russian elementary school. She spoke fluent Russian and read a lot. My grandmother taught her how to cook and keep the house.

My mother's and my father's parents were neighbors and my parents knew each other since they were children. They had a traditional Jewish wedding in the late 1920s. The newly-weds moved to Odessa. They managed to find accommodation in the vicinity of Privoz market. My father went to work at the buttery. He was an operator of the pressing unit that pressed oil from sunflower seeds. My father was a hardworking employee and was respected by his management. He joined the Party. My mother was a housewife.

Growing up

I was born on 17th November 1927. I was named Simon after my grandfather Simkha. We lived in a small room of about 12 square meters. I remember myself standing in my cot and also my father's brother and acquaintances visiting us. I also remember my first toy: an aluminum gun with a cork that I could shoot. I remember overturning a bowl of hot borsch: I still have a scar on my neck. I didn't like borsch until I got really hungry during the war. My parents' brothers and sisters gradually moved to Odessa from Petroverovka. They stayed with us at the beginning and worked at the buttery where my father helped them to get jobs.

I remember when in 1933 my father came home and said that all communists were sent to villages to help collective farmers since they were having a hard time [The interviewee is referring to the time of the famine in Ukraine] 8. He was explaining to my mother that it was necessary to take every effort to get good crops. He left and in some time my mother and I joined him in the village of Grossulovo, Odessa region. It was fall and we went by train - I remember this was my first trip by train.

My mother had potatoes and some other food with her. When we came to the house where my father was staying and my mother asked the mistress of the house whether she could cook dinner, the mistress of the house closed the door immediately so that her neighbors didn't notice that there was food cooked. My mother peeled some potatoes and the mistress of the house didn't allow her to throw away those peels. She explained that they could be utilized, too. I remember people swollen from starvation and I also remember that people were buried without coffins. That winter was full of hardships. People ate acacia flowers in spring. I was too small to know what position my father was holding, but I remember that people treated him with respect. In summer my mother fell ill and was taken to Odessa. I stayed with my father. I remember how we went to the slaughterhouse where my father asked for a piece of meat to cook for me. In the fall of 1934 after harvesting was over we returned to the town. I remember that my father's bosses were reluctant to let him go. He went back to work at the plant, but he got into an accident and injured a joint of his finger. He began to do some administrative work.

I started school in 1936. I studied in a Ukrainian school. There were children of various nationalities at school. I remember that we didn't care about issues of nationality. My first teacher Fania Solomonovna was a very wise and reserved woman. I had no problems with my studies. My favorite subjects were geography and history. I was also good at mathematics and physics. I was fond of modeling and attended a modeling club at the Town House of Pioneers. It was housed in the former Count Vorontsov 9 Palace on Primorskiy Boulevard. It was a long way from home, but my mother didn't mind my going there alone. I liked making model planes and launch them.

My parents had the idea of teaching me music. They took me to an old Jewish musician for an audition. He listened to me and said that it might work to teach me music. However, I wasn't eager to learn to play and my parents were not too insistent and the idea faded away. I also attended a chess club at the housing department. I read a lot and was fond of science fiction and historical books. Later I became fond to meet with girls.

Boys got together to play football and the so-called 'mayalki' - pieces of fur with weight - hitting them up with a foot, at a spot behind Privoz market. There was an old Christian cemetery that was removed before the Great Patriotic War and the area was turned into a park. Winters were cold with lots of snow and we skated. We made skates from wooden bars that we tied to boots with a piece of cable. There was an asphalted street in our neighborhood - Ekaterininskaya Street. We used to jump on vehicles from behind to get a ride. There were few cars in the town. People rode coaches in summer and sleighs in winter.

I remember weddings in our neighborhood. Tables were set up in the yard. The bride's relatives used to sit on one side of the table and the bridegroom's relatives were sitting on the other side. They were joking and betting about who would eat more or who was bigger. There were many jokes, but there was no wickedness.

There were pickpockets in the Odessa of my childhood, but there were no bandits. They might have picked a purse, but I don't remember any accidents resulting in injury. There was lack of commodities in stores and there were always lines. There was hardly any construction in town and people didn't have sufficient accommodation opportunities.

So at the beginning of the 1940s we lived in the same neighborhood, but in another apartment. We had the biggest room in a three-bedroom communal apartment. The windows faced the south and in summer we had shutters on the windows for protection from extremely strong sunshine. The room was modestly furnished: there was a wardrobe, a bookcase with books in Russian, my parents' bed and my folding bed. There was a sofa where our frequent guests, friends of my parents, slept sometimes. A young girl, our relative from Petroverovka, stayed in our room when she studied at university. We got along well with the Volkovs, our Russian neighbors. We lived just near Privoz [market]. There were Russian and Jewish traders. They often spoke Yiddish, but always argued in Russian. Our neighbor Manya was an irrefutable authority in our house. She watched that everything was in order in our yard and would even reprimand young housewives that got too carried away with a chat and forgot about making lunch for their husbands, or a newly-wed spouse coming home late. Nobody felt hurt for being told off. In 1941 Manya watched that black out requirements were followed in our yard during air raids.

Since my father was a communist, he didn't go to the synagogue and we didn't observe any Jewish traditions, although we always visited Grandmother Mariam and Grandfather Israel on holidays. I didn't take any interest in the names of these holidays and nobody explained any details to me. I only remember the festive atmosphere in my grandparents' house. Occasionally my mother went to the synagogue with Grandmother Tsylia, who had moved in with us in the 1930s.

Of course, we celebrated Soviet holidays: I remember the mandatory parades on 1st May and October Revolution Day 10 to which my father took me. I remember the election campaign for the Supreme Soviet of the USSR. There was a meeting with many people involved where Khenkin, a Jew, candidate for the deputy of the Supreme Soviet of the USSR and a well-known loader in the port, made a speech.

When I studied at school New Year's celebrations were allowed. There was a Christmas Tree decorated at school, but we never had a tree at home - I guess it must have been too expensive. I remember we had many books and read a lot - fiction, historical novels. There were newspapers because my father was interested in politics. I also subscribed to 'Pioneer Pravda' ['Pioneer Truth']: I was responsible for the subscription of my classmates to this newspaper. Before the war my father made a crystal receiver and we listened to the news on the radio.

We weren't wealthy. I remember my father and I went to buy 200 grams of 'tea time' sausage and it was a luxury. My mother made jam for winter. My father and I had sweet teeth and enjoyed eating this jam secretly when mother was at work. We had only necessary clothes, but clothes weren't of any importance at that time. In summer my father, mother and I used to go to the seashore in Arkadia or Luzanovka [town beaches] for a whole day. We took our Primus stove and food with us. I had holidays in pioneer camps at the seashore several times. It was a tradition there to make a fire in the evening, swim in the sea at night when the seawater phosphoresces and so does human skin. My first outings with girls were in the camp. We went hiking and worked in collective farm fields. I took part in all activities.

The events of 1937 [during the so-called Great Terror] 11 didn't impact our family directly. But I remember how my father came home and complained to my mother that he was forced to write a report on someone, but he had no intention to act against his conscience. Shortly afterwards my father changed his job: he went to work at a felt factory where he became a foreman. The war was expected at the very beginning of the 1940s. There was a training course arranged to teach people how to act during an air raid. We, teenagers, attended it. In summer 1940 after classes were over our school was modified to become a military hospital and schoolchildren were transferred to another school in Moldavanka.

During the war

On 23rd June 1941 - the second day of the war - we saw German planes for the first time. All defense facilities were involved: antiaircraft guns and floodlights, and we could see German planes in the crossing light of these floodlights. Germans began to bomb Odessa about a month after the war began. They dropped firebombs in quadrants with typical German pedantry. These bombs weighed about one kilogram, but there were so many of them. We, boys, watched the roofs and dropped firebombs onto stones. Those bombs caused many fires when falling on roofs.

When Privoz market was set on fire we moved into Uncle Moisey's apartment in the center of the town. His family moved to some relatives in the neighborhood of Fontanka. This neighborhood wasn't bombed so often. The town was running out of food stocks. A few times I and some other boys went to the fields out of town by tram to dig out some potatoes and other vegetables. The hardest time was when Germans occupied Beliaevka where there was a water supply facility. They shut down the water supply to the town. The population received coupons for half a bucket of water per person. However, there was still no water to release despite those coupons. There was some water in wells and there were kilometer long lines near such wells. The fascists were close to Odessa. They were shelling the town. When shells were falling around people in lines, they scattered around leaving their buckets with water on the pavement.

When the threat of occupation became very definite people began to erect barricades. We, boys, also took part in it. Authorities began to give people clothes from storage facilities. My mother and I received a military uniform overcoat and boots. I remember a Cossack equestrian unit arriving at Sobornaya Square: an old man and a bunch of his relatives with weapons. They had very patriotic spirits, but there wasn't much they could contribute to the struggle: many of them perished fighting on their horses against tanks. People had high patriotic spirits: 17-year-old boys volunteered to the front. There weren't enough weapons and most often their first combat action ended in hospital at best. There was a military hospital in the town. We, boys, ran there to look at wounded patients.

My father was in a fighting battalion 12 that fought against German forces that landed in the rear. When the siege of Odessa began my father told my mother, 'Rosa, the situation is serious. I will join the army and you need to leave town'. All I know is that my father was in the Primorskaya army defending Odessa. Sometimes he came home by tram from the frontline. Trams commuted from Kulikovo Polie [a square near the railway station] to the frontline where my father's military unit was deployed. I remember him taking me to have a meal in their military canteen twice: we didn't have enough food at home. On 28th September we got tickets enabling us to board a ship. It was difficult to get to the port. My father took us there along with his sister Hanna and her son Ilia on a military truck. This took place at the beginning of October, two weeks before Soviet troops left Odessa. We never saw my father again. Later our neighbors said that he came to bring them bread several times.

Our ship left Odessa in the evening. We were bombed several times, but we survived. In two days we reached Novorossiysk [700 km to Odessa by sea] where we were accommodated in some storage facility. Later we left in eastern direction by train. An evacuation service was organized to help people evacuate at this hard time. Our trip lasted a month. We were on a freight train with benches in railcars. There were heating stoves in the railcars. When the train stopped we got boiling water, meals and even fuel for stoves. The train was bombed several times. Locomotive operators had to either speed up or pull up to avoid bombs. Every now and then the train stopped and we scattered around to hide from air raids.

I shall never forget when a plane on a low-level flight was firing at defenseless people and we could see the pilot wearing goggles. At one of the stations we saw a train with German families from Povolzhiye that were taken farther inland. The fascists bombed this train and many people perished. Such a paradox of the war! On the way we heard that the Soviet army left Odessa, although we believed it would never happen this way. We didn't have any information about my father. We didn't even have the number of the field post to write to him. My mother was very concerned, but she didn't show it.

In the fall of 1941 we arrived in the town of Kustanai in Kazakhstan [2,450 km from Odessa]. This was a distant location and the train had to get there via a railroad spur. The town was located in the steppe. There were one- storied houses. All inhabitants kept cows that provided milk for food and dung. There were two schools in town. Evacuated people were accommodated in the cultural center. My mother, aunt and I were sitting on our luggage not knowing what was going to happen.

All of a sudden a big, broad-shouldered and strong-willed woman entered the building. She went by all other people and stopped in front of us. She said, 'Get your luggage and follow me'. My mother looked at Aunt Hanna, who said, 'Lets not waste our time and go'. We picked our luggage and followed the woman: my mother, my aunt, Ilia and I. This woman had a house made from saman: bricks made from straw and clay. The house looked very poor inside. Anastasia Mikhailovna, our landlady - or Stura, as we called her - washed us since we had traveled for about a month and were dirty. She gave us food and we stayed in her house. She told us that we were supposed to be taken even farther to the steppe, to some Kazakh settlements where we would be lost for sure, not knowing the language. Stura didn't work. She had a kitchen garden and a cow. Her husband was a military guard, but then he went to the front. They had three children. We stayed in her house for some time. My mother received some allowances per my father's officer certificate. My mother and I wore those same overcoats and leather boots that we received at the storage facility in the last days of the siege of Odessa.

In about half a year Stura found a bigger apartment in a wooden house for us. Tenants and livestock stayed in the house in winter. Once a girl brought to our house an invoice for an allowance as for a family of an officer. She was holding the paper behind her back and while she was talking to us a goat chewed on the paper. The girl got frightened and burst into tears. My mother wrote a confirmation note that the goat had eaten the paper. Fortunately, the girl had no problems with her bosses.

I went to the 7th grade at school in Kustanai. It was housed in a two- storied building. There were representatives of various nationalities in my class: Russian, Kazakh and Ukrainian children. Many came from evacuated families. At the very beginning of my studies local boys decided to test my character. I had never been a brawler before, but when they called me a 'zhyd' [kike] I felt hurt. We didn't have bags and tied books together with a wire. I used this wire to fight with them and this solved the problem. They never teased me again. I finished the 7th grade at the age of 15. I was tall and broad-shouldered and went to work as an assistant worker at the woodworking facility.

After work my cousin Ilia and I took small bags with sawdust, chips and sticks home. This was fuel for the stove. Our landlords' daughter worked at the milling facility and brought bran from work. We made food from this bran. We shared everything we had and got along well with our landlords. I matured at work. I'm grateful to my mother for sending me to work. Later the factory began to manufacture spoons, saltcellars and boxes from production wastes and I learned the profession of a turner. I didn't go back to school. By that time an aviation school was relocated to Kustanai. They required technicians to repair planes. They employed the most skilled senior schoolchildren, and I was one of them. We received overalls for work and I became a motorist apprentice. Before going home from work I applied machine oil onto my face and hands to look like a mature worker. I was just a boy then.

When Odessa was liberated in April 1944 my mother wrote to the Volkovs, our neighbor tenants. They replied that we could return to our apartment. I was 17 and I was to be drafted to the army in one year's time. My mother said that when I was to be recruited she would go home to Odessa. I went to the military registry office to volunteer to the army. My mother left for Odessa. She returned to our apartment in Privoznaya Street. The Volkovs lived in the smaller room and my mother lived in the bigger passage room.

Post-war

My father didn't return from the front and we didn't receive any notification about him. My mother told me after the war, when I was in the army, that my father's fellow comrade found her. He told her that he was in the same military unit as my father. They were near Sevastopol and after Sevastopol was left to the Germans they relocated to Novorossiysk. They became friends and promised one another that in case one of them perished the other one would find his family. This man found my mother. He was a shoemaker and made my mother a pair of shoes in memory of my father. My mother said that he brought her shoes and she never saw him again. I failed to find him later. Shortly afterwards my mother received the notification that my father was missing. After the war she received a pension for my father. In the 1970s I went to the chief military archive in Podolsk where I got confirmation that my father had perished near Novorossiysk.

In the army I continued serving as an aviation mechanic in the same unit where I had worked as a civilian. I was young and suffered from hunger terribly. I remember how we marched to work at the butchery where we received a bowl of hot soup that appeased our hunger for a short while. In 1945 our military unit relocated to Novosibirsk. It was there that I got to know that the state of Israel was established in 1948. We had little information. But I was glad that at least any talks around me about Jews being poor fighters ceased.

During that time I joined the Communist Party - my faith in Stalin was still firm then. An order was issued stating that all officers that didn't have a higher education could receive it in the military unit. Evening schools for officers were opened. I obtained a permit to attend an evening school even though I was a master sergeant. I went to the 9th grade skipping the 8th grade. Pilots' wives were teachers in our school. Since I lived in a barrack I arranged a little spot for doing homework. I finished evening school in 1951. I demobilized in the rank of master sergeant in 1952.

I arrived in Odessa in 1952. My mother had a hard life. My father's pension was very small and she had to work to make a living. We were very poor. I wore my military coat for two years before I could buy a regular coat. I went to work at Kirov 13 machine tool plant. I learned several professions and was enrolled in one of the first crews of chisel workers that were known for their high qualifications. I got a raise of salary. In 1953 I entered the evening department at Leningrad Industrial Institute. I worked in shifts: one week I worked at daytime and then two weeks at night shift to be able to attend classes.

In 1952 the Doctors' Plot 14 agitated all Soviet people. I was an agitator during the election to the Supreme Soviet and many asked me whether this was true. I couldn't give an unambiguous answer. I couldn't believe this could be true and on the other hand I couldn't help believing. This was a shock. I didn't identify myself as a Jew when I was in the army, but at that period I began to feel it frequently and it hurt. I lacked information to come to the correct conclusion. We received uncorroborated information. When Stalin died we grieved and were concerned about the future. The victory in the Great Patriotic War was closely tied to the name of Stalin. When I was just a child I realized how well organized the process of evacuation had been. There was clear organization and it was at the time when Stalin ruled the country. I had respect for Stalin, although after the war I began to have questions and doubts.

My wife

I met my future wife Ella Gellerman at the institute in 1953. She was born in Kharkov in 1933. Her family lived in Kharkov before the war. Her father Jacob Gellerman was recruited to the army in the first days of the war. He perished near Leningrad in 1943. Her mother Bella Gellerman and Ella were in evacuation in Sterlitamak, Bashkiria [Russia, 2,000 km from Odessa]. Ella's sister Ania, born in Sterlitamak at the end of 1941, never saw her father. Ania graduated from a technical college in Odessa and worked at the same plant as me. In 1960 she married Valentin Bekker, a Jew, her school mate. They have a daughter called Nina. Ella's mother worked at the machine tool plant. She was a tool specialist at the central storage facility. The plant relocated to Odessa in 1944. Ella's family moved to Odessa with the plant.

They received a small room in a communal apartment. Her mother earned so little that she could hardly provide for the family. Ella went to study at the flour milling college after finishing lower secondary school. After finishing college she completed her two-year [mandatory] job assignment 15 in Odessa region. After that she got employment at the bakery in Odessa where she was a production engineer. Later she entered the machine building faculty of Odessa Polytechnic College. We rarely saw each other since we worked different shifts. We got married in 1956. We rented a corner in a room before we could afford to rent a whole room.

In 1957 the plant constructed its first apartment building for employees where we received a room in a communal apartment. We lived there for 15 years until 1972. We didn't have enough space, but at least, it was our own dwelling. It was hard to work and study, especially for my wife and we got depressed every now and then, but anyway, we graduated from the institute in 1959. This institute got the status of Odessa Polytechnic College in 1956.

Our son was born on 1st April 1960. We named him Natan after my father Nusia. It's quite common among Jews to give a name in honor of a relative that begins with the same initial letter. [Editor's note: For Jews it is common to give a child the full name of a dead relative, usually a grandparent or great-grandparent. In the former USSR, Jews instead of taking the full name of the relative, often just took the initial name.] Ella continued working and my mother helped us to look after our son. She came in the morning and stayed with her grandson the whole day. Once she fell ill, but didn't complain until the ache in her side became unbearable. When she was taken to hospital it was too late: she had peritonitis and this couldn't be helped. My mother died in 1962. We buried her in the Jewish cemetery.

Upon graduation I was promoted to the engineer's position at the design office. Later I became head of the design department that designed accessories for machine units. I was awarded two medals at VDNH [All-Union Exhibitions of Achievements of Public Economy] for my accomplishments. I'm very proud of these awards. Later I became deputy chief engineer for export operations and sometimes I traveled abroad.

We lived in Belinskiy Street close to the sea. After work I took my son to the seashore. He learned to swim and dive when he was a small boy. In summer we tried to get out of town. We sometimes rented a room at the seashore in Kryzhanovka near Odessa. I often bought cruises on the Black Sea at the plant. We went to the Crimea and Caucasus; we earned well at that time and could afford it. My family loved the beautiful nature of those regions very much. We read a lot of fiction and Soviet magazines. We had many interesting friends, mainly Jews.

We also traveled to Novorossiysk, where my father perished, but all we found there was a common grave. In 1972 we moved to another neighborhood where the plant constructed another apartment building with the so-called participation of employees. This meant that I worked at the construction site with other workers after work for a few years. We received a two- bedroom apartment and my son got a room of his own. In this same apartment building my wife's mother received a one-bedroom apartment. In some time we exchanged our apartments for a bigger one. We lived with my mother-in-law until she moved to Germany in 1990 with her younger daughter Ania, Ania's husband Valentin and their daughter Nina.

My son Natan finished school in 1977 and entered the Mechanic Faculty of Polytechnic College. Upon graduation he worked at the Research Institute of Machine and Automatic Units. He entered the post-graduate school in the Machine Building Institute in Moscow. When Perestroika 16 began this institute was closed and he worked as the director of laboratory and then as production engineer at the machine tool plant. After the plant was shut down Natan learned computer programming. He works for a private company now. He is fond of sailing. He traveled to Turkey, Bulgaria, etc. in his yacht. He traveled across the Black Sea. He is vice-president of the Odessa Sailing Federation. He met his wife Evgenia Trofimova at the sailing club. She is Russian, but my wife and I had no objections to their marriage.

Their son Roman, my grandson, was born in 1987. We live together. At the beginning Roman studied at a Russian secondary school with advanced teaching of the English language. Later his parents sent him to the Jewish school Tali. We wanted our grandson to study Jewish traditions and rituals. Besides, this school is very well equipped. My grandson was going to follow into his father's and grandfather's footsteps and after finishing the 9th grade at school he went to Primorskiy Lyceum. Roman is also fond of sailing like his parents. He went on advanced sailing trips and got into storms.

My wife worked at SKB-3, a special design office. She climbed up the ladder until she reached the position of 1st grade designer. She was a very sensitive woman. She wrote poems. Ella died in a bus accident in 2000 on her way back home from Germany where she was visiting her mother and younger sister. The bus overturned near Lvov. She didn't have outer injuries, therefore doctors paid less attention to her. She died of inner hemorrhages. I cannot forget her: she was a brilliant wife and mother. We buried her in accordance with the Jewish tradition in the Jewish cemetery in Odessa. Since then my son and I have visited the synagogue when they say memorial prayers. They regularly send us a card from the synagogue on the day of my wife's anniversary since the Jewish and Gregorian calendars are different.

Speaking about my Jewish origin and identity it has never occurred to me to forget my identity, but we knew so little. My wife took great efforts to get books about Jewish religion, traditions and history in the 1970s and 1980s. I told my son all I knew. When my son grew older he began to read books about Judaism. He has a very serious attitude towards these issues and often speaks with his son Roman about the Jewish heritage. I attend the synagogue at Rosh Hashanah and Yom Kippur. I take part in activities arranged by Gemilut Hesed. I borrow books from the Jewish library. I'm especially interested in magazines and newspapers from Israel. I hope Israel will have a peaceful future.

Glossary

Rachel Borissovna Rivkina is a modest, intelligent, and well-preserved woman. She's almost 80 years old, but she doesn't look her age; her features carry that Jewish nobleness, which can be noticed in the photos of her grandmothers and grandfathers. During the interview she keeps absolute calmness, occasionally holding back her tears, when our conversation reaches her most painful recollections. Her memory is tenacious, and her speech correct. Rachel is extremely benevolent, willingly answering all the questions, truthful, and impartial. She lives in a small two-room apartment which is well cared-for and cozy. She makes an impression of a person who has lived her full life with honor and self-respect.

My family background

During the war

After the war

Glossary

My family background

My name is Rivkina Rachel Borissovna. I was born in 1925 in Khotimsk shtetl of Mogilev district [160km north-east of Gomel, today Belarus]. My paternal grandfather's name was Nachman-Ishe Rivkin. He earned his living by repairing ironware in the shtetl. My father was born in 1887 in Khotimsk, his name was Boruch-Afroim Rivkin, and Russians called him Borukh Nakhmanovich. He studied in a cheder. In 1910, my father married my mother, Mira Yakovlevna Slutsker. She was born in 1888. She also lived in Khotimsk. My parents had six sons and one daughter, and I was the youngest. Aunt Mussya, my mother's only sister, lived with us. My mother was always busy because of the large family.

For the most part, Aunt Mussya took care of me. I remember her singing Jewish lullabies to me. She gave me a pet name, Chillinkess, an affectionate version of Rachel. I keep in memory the following lullaby in Yiddish: 'Unter Chillinkess's vigele, shteyt a klor-vays tsigele, dos tsigele iz geforn handlen, dos vet zayn dayn baruf, rozhinkes mit mandlen, slof-zhe, Chillinkess, shlof.' It means: 'Under Chillinkess's cradle stands a small white goat. The goat travelled to sell his wares, this will be your job, too. Trading in raisins and almonds. Sleep, Chillinkess, sleep.'

After Aunt Mussya graduated from a chemical technical school, she started working as a foreman in a chemical co-operative in Gomel [450km south-east of Minsk]; they produced violet ink. She didn't get married. When my mother got married, Aunt Mussya had a fiancé, Meir, who was my father's younger brother. But according to Jewish laws, blood sisters can't marry blood brothers of another family. Therefore, she parted from him.

In 1927 we moved to Gomel. Leaving Khotimsk, we sold our old house, and spent the money on the construction of a new one in Gomel. Even in comparison with modern houses, it was a large house, on Vetrenaya Street 77. In comparison with the neighboring houses, our house was very presentable: there were five rooms, and in front of the house there was a small courtyard. We had a cow, Ryabutka, a lot of hens and geese. The furniture was old: we brought it from the shtetl. As time went by, we bought new things: a cupboard, for example. My family members wore modest clothes, but they tried to dress me up, as I was the youngest, the best way. Gomel was a very clean and well-kept town.

On our street there were mainly private houses. Local residents kept order in the street, especially on the road adjacent to the houses. One half of the road had to be cleaned by the residents from one side of the street, and the second half of the road by those from the opposite side. Gomel had electricity, but not every house had running water. A water tower was situated rather far from our house, and therefore my father arranged water- supply for our house only in 1935. He engaged workers at his own expense. The houses next door had no water supply, and our neighbors came to us for water. Our relationship with our Russian neighbors was remarkably good; there were no disagreements with regards to nationality between us.

There was a radio set in our house: a large black 'plate.' I remember we already used it when my grandfather was still alive. He liked to play tricks on me, 'My dear granddaughter, tell them that I can't hear them when they are speaking, I can hear them only when they are singing.' I didn't understand so I asked him, 'Grandfather, explain please, how shall I tell them?' He replied, 'Pull out the plug from the socket and speak into its holes. They will hear you.' I felt that there was a snag in it, but nevertheless shouted into the socket, 'My grandfather can't hear you, sing please!'

In Gomel there was a very large market called Horse Market. It was situated near our house. Peasants from neighboring villages went there on carts with products and goods. My father always bought hay from the market. We had a cow and so it was necessary to store hay for the winter. The carts loaded with hay came into our courtyard, and all the children helped to move this hay to the hayloft.

In the town they organized military parades on October 1 and May holidays and we used to watch them, just like most of the Gomel citizens. I remember that we sang the song 'If a war breaks out tomorrow.' My brother Mendel, born in 1917, liked the song from the film 'Seven Hearts of Oak' very much. When my brother Haim, born in 1920, left for the army, he asked me to sing the song 'Our armor is strong and our tanks are fast' for him. He listened to me and cried. It happened on 27th May 1941.

Jewish drama groups often came to our town. My parents were true theater- lovers: they didn't miss a premiere, neither in a Russian nor in a Jewish theater. I also watched Jewish performances. In Gomel there was a large circus. All performances were put on stage there. I remember some of them: 'Tsvai Kuneleml' was a play about two people who always got into absurd situations, and 'Dutyke Shpas' which means 'Bloody Joke,' and was about a tragedy 'Overseas.' Once, an American circus came on tour to Gomel.

I also remember that one day a Jewish variety performer named Dorothy, a native of Gomel, came. She arrived with a troupe of forty lilliputians. She was an illusionist. Her brother, a peasant, lived next to our house. So he went to watch his sister's performance with all his children. He dressed them as well as he could. He worked as a loader for my father, provided for a large family, and lived in misery.

In our house there was a small library. There were books in Russian by Sholem Aleichem 2 and Mendele Moykher Sforim 3. In general, Gomel was considered to be a Jewish town. Before the war, there were several hundred thousand residents, and probably 80 percent were Jews. In Gomel there was a synagogue, but in the 1930s it was closed down, and its building was given to a military registration and enlistment office. When the synagogue was open, my father took me there with him, but I remember almost nothing. In the town there was a Jewish bath-house, and a mikveh functioned. My mother visited it together with me. But later this bath-house was also shut down.

In 1927 it was still permitted to be engaged in private business. My father organized the manufacture of rubber, i.e. a private workshop for whetting scythes. There were no hired workers: only my father, Aunt Mussya and the senior children. Later, my father closed that workshop, firstly because the taxes were excessive, and secondly he did it for the sake of his children. My elder brothers weren't admitted to the eighth grade at their school because they were the children of a private craftsman. They finished seven classes and left school for a technical school. Later they got jobs in order to gain seniority, and only after that they finished an evening school.

My father took Zussya, my elder brother, born in 1912, to Moscow, because in Gomel he couldn't find a job. Zussya lived in a small room at my father's cousin's place. He spent the nights on the floor. When they took my father around Moscow, they took him to the Svobody ploschad [Square of Freedom], and he said ironically in Yiddish, 'A dank dir far der svobodee' [Thank you for the freedom].

Before the war, Zussya worked as a manager at a soup-kitchen which belonged to the People's Commissariat of Internal Affairs, in Moscow. They persuaded him to enter the Party, but he refused. In general, he spoke negatively about the regulations of this department. In the first days of the war Zussya left for the front. He served as a sanitary instructor. Near Rzhev their front-unit was marooned. We received letters from him, when they were encircled. He wrote that food and mail to the soldiers were dropped by parachutes from airplanes. He also wrote that they killed many horses, hinting probably, that the soldiers ate horse meat so as not to die from starvation. In one of his last letters Zussya wrote that he would hardly manage to get out from this mess. Later, we received a notification that my brother had disappeared without a trace. After the end of the war I tried to find traces of him, but in vain.

My parents dressed like everyone else, they had no special Jewish clothes. Later, my father worked as a warehouse manager at a sewing manufacturing firm. In 1927 Jewish schools were still functioning. I studied at a Jewish school for a year. It was me who asked my father to take me to the Jewish school, because a teacher of this school came from the shtetl. Her name was Chaya Soboleva, she sang perfectly, and I also liked to sing, therefore I asked my father to enroll me in this school. But I managed to study there for only one year, because all the children knew the Jewish language well, and my Yiddish was very poor, though at home my parents spoke it. I remember that we studied the Jewish language and grammar. Shortly after, Chaya Soboleva left Gomel, and I felt absolutely lonely at that school. I was moved to a Belarussian school. Half of our class was Jewish, and the other half was Russian. I was on friendly terms with the Russian girls.

Our family lived a traditional Jewish life: all Jewish holidays were celebrated. We celebrated Sabbath according to the Jewish traditions. My mother didn't wear a wig, she only tied a kerchief round her head, and lit candles on Friday evenings. My grandmother wore a wig. We had a photo of my grandmother, and I asked my mother, 'What does grandmother have on her head?' And my mother answered, 'She wears a wig.' My grandmother died when my mother was a bride-to-be, and therefore it was necessary to postpone her wedding.

When my father worked as a private craftsman, he visited the synagogue every Saturday. At that time the synagogue still operated in Gomel. When he started working at a state enterprise, he visited the synagogue only on holidays, but he prayed every morning before going to work. He put on a tallit. When the Jewish holidays came, my father usually took his off days.

I liked Pesach very much, especially at the moment when Pesach plates and dishes had to be taken out from the garret. The day before the holiday, my father went around the house with a chicken feather and swept out bits of bread. During Pesach we ate only matzah. For Chanukkah, the children got some money. In general we rarely received presents, our life was hard: it was necessary to support, and dress the members of such a large family.

I remember quite well that my mother always cooked tasty meals for Jewish holidays. For Sukkot we built a sukkah in the courtyard near the back entrance. I remember that for some reason during Sukkot it was always raining. My mother carried meals into the sukkah, and the children were carefully dressed in order to keep dry. We didn't stay in the sukkah for very long and hurried back into the house, because of the rain.

It was the Soviet period, and our parents didn't explain to us the meaning of the different holidays. We perceived Jewish holidays as a national custom. My father visited the synagogue, but his children lived their own lives.

The families of my parents were religious. My mother observed the kashrut strictly until her last days. She bought vegetables at the market, and a Jewish shochet brought us meat. When we didn't have enough money to buy meat, I carried our hens to a well-known shochet.

The Jewish lifestyle was natural for me, though I was brought up according to Soviet rules. I was a pioneer 4, and so was my elder brother. That wasn't the point where our parents pressed their children down, they gave us the freedom to choose. Aunt Mussya became a candidate party member even before the war. My brother Isaac, born in 1913, also entered the Party when he was 18 years old. After he finished technical school, he studied at a flying school in Stalingrad [today Volgograd]. The only thing that my mother forbade was to eat non-kosher meals. In evacuation if someone brought a sausage, at that time we were all hungry, he ate it somewhere in the corner, keeping it on a sheet of paper.

In our class there were 40 pupils: Jews, Russians, and Belarussians. But no one had a particular dislike for Jews. My parents were nonpolitical people. I don't remember them talking about Trotsky 5 or Stalin. When my elder brothers became adults, they liked to talk about politics, especially when Isaac visited us. He was a faithful communist, and Zussya always put a wet blanket on him. He was much more sober-minded.

The first time I got to know about Nazism was from my father's elder brother, who had left for America as early as before the Russian Revolution of 1917 6. I was seven years old, when in 1933 he came to visit his brother in Gomel. During his stay I listened to his stories about American Jews who would buy nothing in German shops in protest. Probably, they began doing it after Hitler attained to power. I remember well that it happened in 1933, because that year my paternal grandfather died.

We had no troubles caused by the arrival of our American visitor. Besides, before the Molotov-Ribbentrop Pact 7, in Soviet newspapers there appeared a series of articles about impendence of fascism. I remember my brothers discussing the anti-Nazi film 'Professor Mamlock' 8. In 1939 a lot of Polish Jews fled to Gomel from the fascists after the beginning of World War II 9. These refugees told everybody about the prosecution of Jews in Poland. At that time many people had a presentiment of the war. Isaac, who visited us in Gomel traveling transiently, told my mother a week before the war began, 'Mum, if an air-raid warning happens, be sure that the war has begun. There will be no more training alarms.' And when on the early morning of 22nd June 10 the bombing of Gomel occurred, my mother said, 'Children, this is a war!'

On 25th or 26th June 1941 my brother came to us from Brest [today Belarus]. In Brest before the war Isaac worked at the Brest Communist Party Committee. In Brest his first wife perished. She worked in a district Komsomol 11 Committee, and he worked in the regional Communist Party Committee. When the bombing of Brest began, his wife ran to the Komsomol Committee to find her documents, and was killed on her way. My brother ran away from Brest, which had been besieged by fascists. He went on foot, wore out his boots and reached us barefoot. According to wartime laws, he had to register at a regional military registration and enlistment office 12.

During the war

Gomel citizens started evacuating from the first days of the war, but my mother said that she would move nowhere, until she received a letter from Haim. Haim had left for the army at the end of May 1941. And then Isaac said, 'Mum, I'll be put before a tribunal, but I'll not go to the regional military registration and enlistment office until you leave Gomel.' My mother nearly had a heart attack, but she took her son's advice. On 27th June we left.

First we arrived in Voronezh region. When the train stopped, we all saw drays and horses waiting for evacuees. They took us to the village of Sredniy Karachan near Borissoglebsk. All the evacuees were standing on the drays and looking out at the village houses, because we were told, that each family could choose a house. Many houses were empty and nailed up. Suddenly a man approached the dray where I sat, and turned the horse around. I shouted, 'Daddy, Daddy, he's taking me away!' My father was at a meeting in the center of the square. The point was that this man liked me. My father approached the man and explained that we were many: I, my father, mother, Aunt Mussya, brother Samuil and Shura, my brother Semen's bride. But that wasn't all. Aunt Mussya was a Communist Party member.

When Western Belarus was annexed to the USSR in November 1939, my aunt was sent somewhere near Brest according to the Party's permit. There she got acquainted with a woman, whose name was Khanka. When German troops attacked Belarus, this woman walked from Brest to Gomel, where we lived at that time. And when we decided to leave, we took this lonely woman with us. She was also Jewish. So we were seven in total. The owner of the dray said firmly, 'You will all live with me.' And the peasants said, 'Go with him, his house is the best in our village.' When we approached his house, we saw a wonderful garden and strong walls. The richest family in the village lived there. The owner's name was Ivan Ivanovich Khamov, he worked at a factory. His wife, Vera Andreevna, was a former devotee of Christ, and their children were already adults and lived separately.

The owners gave us their best room, and moved to a smaller one. Ivan Ivanovich promised to help us with footwear as there was black and rich soil everywhere. The owners weren't old yet, and it seemed to me that they were atheists. I saw no religious icons in the house. When the authorities started the prosecution of monks [Editors note: in the 1930s, according to the general anti-religious program of the Communist Party, they closed churches and monasteries, and persecuted ministers of religion], Vera Andreevna left her monastery, and got acquainted with Ivan Ivanovich. She won him from his wife, married him, and therefore, having changed her social status, avoided repressions. I remember them now and comprehend that they were as good as gold.

Later, Ivan Ivanovich was drafted into the army. The regiment where Isaac served was located near Voronezh. He managed to get to our village and told us that we had to leave. Sredniy Karachan wasn't situated far from the railroad, and my brother realized, that a sudden attack of German troops wouldn't give us enough time to escape. He said, 'The Germans will come here. Make preparations to leave.' We left at night, got out through the window, and I was ashamed, because we had no time to say goodbye and thank Vera Andreevna for her kindness.

Isaac took us all to Gribanovka [Voronezh region] railway station. There my father got a job at a factory. Isaac's regiment was still near Voronezh. After some time Isaac came to us again and said again, 'Leave, leave immediately!' He went to the Gribanovka military registration and enlistment office and said to them, 'I'll go to the front. I only ask you to evacuate my family.' We received seven military permits and left. I remember that we moved in a heated goods car.

From Gribanovka we moved to Tashkent [today Uzbekistan], because Iosif, my father's brother, already lived there. He had been evacuated from Moscow. Our journey was very hard, because, first of all, we were short of money. In Gribanovka we got money by selling our belongings. My mother and I used to go to Borissoglebsk by train and sell our bed sheets there. Bed sheets were in demand, and so we sold them quickly: people had no fabric at all. My father and Aunt Mussya worked in a kolkhoz 13, but they weren't paid. On the way my father didn't let us go anywhere from the train. He did everything himself: brought water, food and boiled water. I remember that at some stations they gave out bread for free. My father brought us two loaves of bread and cried like a child, 'I offered them money, but they gave me bread free of charge' and added in Yiddish, 'Azoy vey, they give me bread as if I'm a beggar.' The conditions were awful: there were no toilets in the car. During stops, people crept under the car to answer the call of nature. It was terrible. My mother had a heart condition.

At one station, the train stopped for a very long time. My mother awoke and found herself in a car packed with people: about thirty people were lying on berths. My father was sleeping, and my mother said to my uncle, the husband of Alta, my father's sister, 'Eysof, I need to go out.' He answered, 'Go out and under the car.' He helped her get out, and as soon as she left, the train started off. He tugged at my father's sleeve and cried, 'Bonya, Bonya, Mira went out!' And my father couldn't see anything without his glasses. He jumped out of the car barefoot. We were in the second last car. He shouted, 'Mira, Mira!' but he didn't see her. My mother had managed to grasp the hand-rail of the last car. The brigade-leader of that train stood there on the platform. He asked her, 'Where are you climbing to?' She explained to him that she was one of the passengers. Meanwhile, my father was running, following the train and seeing nobody under it. My mother cried out, 'Bonya, Bonya, I'm here!'

On the grass near the train there were baskets with strawberries which peasants sold to passengers, and my father, having no glasses, took it for spots of blood. However, he managed to jump onto the last platform. We were crying in the car, because we didn't know what was going on. My parents had disappeared. And as ill luck would have it, the train was moving to the next stop for a long period of time. Only when it stopped at last, my parents appeared. It's difficult to express my feelings.

On our way to Tashkent we lost Aunt Mussya. It happened in Kazakhstan at Ak- Bulak station. My father felt unwell, and Aunt Mussya said, 'I'll go and get some water.' She took a teapot and went out for water, and when she was getting past the other trains, our train started off. I shouted, 'Mussya, Mussya, Mussya!' All day long my father ran around the car, feeling guilty because usually it was he who brought us water. We couldn't sleep, and I couldn't stop crying. At midnight, the train was still moving, and Aunt Mussya knocked on the window of our platform.

Mussya was lucky to be left behind with two military women, who went by our train in a special car. They took a fast train to catch up with ours. These women took Mussya with them. We were so happy to see Aunt Mussya again. So we arrived in Tashkent. There we lived in one room at my uncle's place: 28 people. My uncle had a family, and we were seven, and then the family of Alta. The room was about 18 square meters, and we spent the nights lying on the floor along the walls. There were no beds. My brother was rather tall and our feet were very close to each other. The floor was earthen. When somebody wanted to turn over, he warned everyone, 'Hey, I'm turning!'

My father got a job as a door-keeper in a commercial soup-kitchen, and later as a supplier at 'Rodina' co-operative. At the end of 1941 the commercial soup-kitchens still functioned. My father worked every other day, for day and night work he earned one loaf of bread. In Tashkent my father became more religious. First of all, all his sons were at the front, and for some time we received no news from them. My father had a hard time.

In April 1945 our family got to know that Haim was in Buchenwald [today Germany]. We lived in Tashkent, where a lot of Orthodox Jews lived. I never met these sort of Jews in Gomel. Families of these Tashkent Jews strictly observed the Sabbath: nobody worked on Saturdays. They didn't buy milk from the Uzbeks, and if it was necessary to buy, they watched the process of milking. We wouldn't have survived if it hadn't been for the money certificates of my brothers who were at the front. [Editor's note: A money certificate in the Soviet Army was a financial document given out to a military man and members of his family during the war time for receiving money allowance.] One of them was a major, and the other a captain. When we received their money certificates, we were allowed to get meals in the officers' soup-kitchen. I used to go there for meals, which was after eight or nine stops by tram.

I had a small milk-can with me. It was very hot in Tashkent, and they filled my can with hot soup. The can became red-hot, it burned some people in the tram, and they forced me to get out. I walked, and then got on the tram again, and they pushed me out again, and I walked. That was the way I reached home with dinner.

In Tashkent, Samuil entered a branch of the Voronezh Aviation College. He had studied there for half a year, and then all the students of his course were taken to the army, to a Navigation School in Kokand [today Uzbekistan]. My parents, Aunt Mussya, Shura and I stayed in Tashkent. There I watched the last performance of Mikhoels' 14 Theater, before their tour to America. I also watched 'Freilekhs' [Joy] with Zuskin 15. Leaping ahead, I shall say that when Mikhoels was killed, many Jews were suspicious about the official version of the great actor's death.

In evacuation my father had been ill with Asian flu, and he felt really horrible. In Tashkent my mother was unwell every day: she had a heart problem and it was difficult for her to endure the Central Asian hot weather. She almost didn't go outdoors. We lived in a hostel of the Central Asian University, where there was a cool tunnel. It was some sort of a cellar. And so she used to prepare dinner for the family and go down into this tunnel to get away from the heat. All the time she waited for letters from her children who were fighting at the front. In Tashkent it was especially difficult to observe the kashrut. When Jews from Odessa [today Ukraine] arrived here, my mother used to buy one kilogram of meat for a week from them, in order to prepare Saturday meals.

In Tashkent we celebrated Pesach. In some Jewish houses they made matzah, and my mother and Aunt Mussya went there to help. We couldn't afford to buy flour; therefore we bought corn and went to a mill for milling. And one year, I remember, they made matzah at our home, on the stove in the kitchen. The process lasted for two days: it was very difficult to make matzah of high-quality. I remember the constant feeling of hunger.

Aunt Mussya worked at the Tashkent Chemical factory where they made soap. There Aunt Mussya was admitted to the Party. As a Party member, she was frequently sent to pick cotton in Bukhara region [today Uzbekistan]. It was always hard to part with her, but what a pleasure it was, when she came back: she brought a lot of food. My aunt was a representative of the Regional Party Committee, and the local authorities gave her food presents: melted butter, cotton-seed oil, and corn meal.

The first year in Tashkent I didn't study, I was to either work at a factory or enter a technical school to get a profession. I decided to get advice from Mendel and wrote a letter to him. I received his answer. I still have his letter. In his letter Mendel addressed our parents, 'Don't permit her to start working. The war will end some day. Let Rachel finish school and then enter a college.' And I decided to go on studying at school. I was in the eighth grade.

The local people treated Jews unkindly. The Uzbeks repeated every minute, 'Tashkent is mine, I'm the master.' Before the arrival of evacuees, the Uzbeks, in general, didn't know who Jews were. But in Tashkent there were a lot of Russians, who had been exiled there before the war. It was from the Russians that they learned to offend Jews. They called us 'Jillya': that was 'Zhid' [an offensive way to call a Jew in Russia] in the Uzbek language. In evacuation I improved my Yiddish, because in our presence the Uzbeks spoke only their native language, and Jews, to provoke them, spoke only Yiddish.

In 1942 we received a notification about Zussya's death. In July 1944 another notification was received: it was about Mendel's death. We kept it from our parents. It happened the following way. It was necessary to go to the regional military registration and enlistment office to re-register officers' certificates. Aunt Mussya also received a certificate from Mendel, but at that time she wasn't able to go there and asked me to go instead. The manager of the financial department told me, 'It's good Mussya Yakovlevna hasn't come. Mendel Borissovich has been killed.' I cried, 'Tomorrow my parents will come here to receive their certificates. If my mother gets to know that her second son is gone, her heart will break.' I was sobbing so painfully that they decided to call the chief. He ordered his subordinates not to show Mendel's documents to my parents when they came. The employees of the regional military registration and enlistment office hid Mendel's documents so meticulously that when these documents were required for putting his name on a memorial board of the College, where he studied, they couldn't find them.

I took this notification and went to a girlfriend, because I couldn't return home. I was still crying. I asked her, 'Ida, what shall I do?' She answered, 'Tell your mother that you have a toothache, and that's why you are crying.' When I went home, my mother started to apply lotion on my teeth. Aunt Mussya returned from her work. I said, 'Mussya, let's go for a walk.' I told her everything. My aunt was a party member and always had her party card with her. We went into the courtyard and she put this notification inside her party card. Ten days later, my mother had to go to the regional military registration and enlistment office to receive money according to the certificate, which was 400 rubles. We had a relative in Tashkent. Mussya and I went to him. He said, 'Don't worry, I shall give 400 rubles every month and you'll take the money to your parents.' But it was necessary to undersign the certificate.

My uncle was skillful in forging signatures. And so, every time, when it was necessary to receive money according to the certificate, I went to him and he forged Mendel's signature. My mother probably felt something was wrong because when she looked at the forged signature, she used to repeat, 'Oh, something is wrong with this signature.' And at this moment my hands and legs trembled. This went on until New Year's Day. The next year we didn't receive Mendel's certificates. Up to the end of their lives my parents thought that their son was missing. We deceived them all their lives. This weight still sits heavily in my heart.

Mendel had a wife: Raissa Mariamova, a Jew, she lived in Kazan. During the war my brother got a ten-day leave. He went to Kazan, and they got married there. They had no children. After the end of the war we sent to Kazan Mendel's personal belongings: watches and something else.

We lived in Tashkent till 1945. They wanted to enroll my father too, though he was already fifty years old. We changed many residences, we lived under dreadful conditions, because rent prices were exorbitant and we didn't have enough money. Sometimes we lived in houses with the warning: 'This house is dangerous for residing, its roof can collapse.'

I'd like to tell you about the destiny of my brother Haim. His military unit was sent to Western Ukraine or Western Belarus, I don't remember exactly. I remember, that he had mentioned Ossovets Fortress, where they were located. My brother hadn't been attested yet, when the German troops captured that settlement. The commanding officers offered the soldiers to run away. Haim was captured by the fascists. He borrowed the name of his Russian friend Sergey Maslov. He didn't look like a Jew. As a prisoner of war, he was taken to the concentration camp in Buchenwald 16. Haim said that every year on 12th December, he exchanged his portion of bread for a cigarette. He smoked that cigarette in memory of me. 12th December is my birthday, and that was the way he congratulated me.

Among the Russian prisoners there was a person, a scoundrel, who blackmailed Haim. He used to tell him, 'I know a lot about you.' But none of the prisoners betrayed him. In April 1945 the prisoners were transported from Buchenwald to Dachau 17. On the way Haim and two of his friends broke off the floor in their car and escaped from the moving train. Later, while roaming around, they ran into a Soviet military unit.

At the beginning of May 1945 we received a telegram from Haim saying that he was alive. We immediately informed Isaac, who was a commissar of the regiment. It turned out that the commissar of the military unit, where Haim was caught, was Isaac's friend. He helped Haim, and Haim managed to avoid examination by the People's Commissariat of Internal Affairs. In September 1945 he was demobilized. He returned to Gomel, and there security services started to call him for night interrogations, trying to find out how a Jew had survived in a concentration camp.

During the Holocaust our family lost many relatives. In Khotimsk my father's brother, Moses, perished with his wife. The parents of my father's cousin were lost, and also his cousin. She was married to a Russian. She had a small child, who was brought to Khotimsk during the summer. A Russian woman, a neighbor wanted to save this child, but she was also shot. All the members of my future husband's family were lost: his father, mother and two siblings. They lived in Klimovichi shtetl of Mogilev region [today Belarus]. In Klimovichi there was no ghetto. The fascists separated its Jewish population: men, and women with children, lived separately. Then the men were forced to dig graves. Before the fathers' and brothers' eyes, the women and children were shot, and then the men were shot, too. Gheisha, my mother's brother, was lost in Novozybkov. He was a member of a partisan party.

After the war

After the end of the war our family returned to Gomel. The city was in ruins; our house was burned down in 1943. We knew about it when we were in Tashkent: Mendel wrote about it. A military unit, where his comrade served, went through Gomel, and he informed Mendel, that the house on the opposite side of the road remained safe, and our house had been burned down. Neighbors told us they saw the Rivkins' piano burning on the road. At first we lived at Semen's house. He worked as a chief engineer at the machine- tool factory named after Kirov 18. They placed at his disposal a room of eleven square meters, his wife and two-year-old daughter lived with him. And then we came along: me, my parents, and Aunt Mussya.

When the factory administration got to know that the parents of their chief engineer came to him and were impelled to live in one room, they gave my brother a two-room apartment: a room of 20 meters, and another of ten meters. We occupied the larger room. When my father asked who was going to live in the second room, Semen answered, 'Dad, the factory lacks living space. I can't occupy two rooms. We will all live in one large room.' My family members decided to build a house. The small room was empty until the arrival of Fridman, a metal turner of high class. He hadn't made up his mind to start working, because the factory director told him that they had nothing for lodging. Then Semen said, 'Why do you say we have no place for lodging? In my apartment there is a spare room of ten meters.' So the second room was occupied by this turner and his family. The apartment was turned into a communal apartment 19.

When Fridman's sister and wife arrived, it was finally decided to build a house. Isaac returned to Gomel. He was still unmarried. In 1945, after finishing school I entered the Gomel Pedagogical College. I had already passed the exams in Tashkent, because I was going to enter the Tashkent Pedagogical College. My examination marks were good and were accepted in the Gomel College. Generally speaking, I wanted to enter a medical college, but in Gomel there were no colleges of that kind, and my parents told me that they would never let me go to Minsk alone. I cried for a whole week. It's necessary to say that after the end of the war in Gomel, there was an anti-Semitic state of public opinion. Gomel was practically burned to ashes during the battles.

After their return, Jews quickly built new houses. It caused feelings of envy and enmity. So, the Novo-Vetrenaya Street, where we lived, was named Tashkent Street by the Russians. Another street, where many Jewish families built new houses, was named Wall Street. We hired workers to build our house, and my father and brother assisted them.

In my college there were also many anti-Semites. Many students lived in Gomel during the occupation and absorbed the fascists' anti-Semitic propaganda. In our group, for example, there studied a woman who had worked for the Germans as an interpreter. She was recognized by the mother of a student: when she saw her, she cried broadly in her face, 'You, German freebee!' After that, this former interpreter was expelled from the college.

After the end of the war, Aunt Mussya continued to work at the chemical enterprise, she was the workshop manager. In 1947 I got acquainted with my future husband, Isaac Samoilovich Ryvkin. He was seven years older than me. He was a professional soldier, technician-lieutenant, and Communist Party member. He joined the Party at the front. He fought at the Leningrad and Moscow fronts. Isaac was awarded a Medal for the Defense of Leningrad, and a Medal for the Defense of Moscow. My husband was religious, but we didn't observe Sabbath. On Jewish holidays he went to the synagogue, but without me.

In 1948 we got married. The wedding ceremony was in accordance to the Jewish tradition, under the chuppah. We did it to meet the wishes of my husband and parents. There was no rabbi at our wedding, the ceremony was conducted by a shochet, and there was no synagogue in Gomel. The wedding ceremony was carried out in our courtyard. The chuppah was made from a canopy and four poles. We signed the ketubbah: a marriage certificate. The ceremony was carried out on a point of order, as my father remembered a lot, and my husband grew up in a religious family. Our Russian neighbors weren't invited to our wedding, only our relatives. One of the English language teachers got to know about our wedding from somewhere and asked my friend, 'Is it true that there was a Jewish wedding at the Rivkins?' I felt uncomfortable in her presence and refused to meet her anymore.

After demobilization, my husband left for Leningrad, where his elder brother lived. Later in 1948, I arrived in Leningrad. When in 1948 the State of Israel reappeared 20, my husband was 'on cloud nine' with happiness. We lived on Bolshaya Moskovskaya Street, near the Vladimirsky square. We had an eleven meter room in a large communal apartment, where there were nine more rooms. All our neighbors were Russian. We were the only Jews there. Our relations with the neighbors were normal. We had no incidents regarding nationality problems.

I continued my studies via correspondence in the Gomel Pedagogical College. I graduated from it in August 1950, and in November of that year my son Mark was born. According to my husband's wish our son was circumcised, but it didn't take place in our apartment. By the way, one of the participants of the circumcision ceremony denounced to security services. This man, also a Jew, worked for my husband as his assistant. At that time my husband worked as a workshop manager at Primorsky industrial complex.

In 1951 he was arrested by the KGB 21. KGB trumped up great cases apparently connected with 'Zionistic plots,' taking into account the increasing anti-Semitism level of state authorities. Large amounts of people, about thirty, were arrested, and all of them were Jews. After my husband was released, he never talked to me about the reasons of his arrest.

In our communal apartment there lived a person who worked in 'Bolshoy Dom' [Big House - this was what Leningradians called the large grey building where the NKVD 22 Department was situated]. He told us that our house had been shadowed; and my husband also felt like he was being watched. I don't exactly remember, but it seems to me, they were accused of the creation of an 'Anti-Soviet Jewish organization.' Our neighbor who worked in the KGB told me after the arrest of my husband, 'I'll get Sasha out. I'll get some help from our guys.' The Russian neighbors in our apartment called my husband Sasha. Later he came and said, 'I can do nothing, there is a large group there. If Sasha was the only one charged, maybe I could do something for him. But now I have been advised to keep away from this case.'

My husband was arrested on 3rd May 1951 in my absence. At that time I was living in Gomel with my five-month-old son. Isaac took us to Gomel at the end of April and then returned to Leningrad to work. He was arrested at work and I knew nothing about it. Whenever he got back to Leningrad, Isaac always sent me a telegram notifying me that he had arrived safely. And that time I got no telegram. I made a long-distance call to my brother, 'I didn't receive a telegram from Isaac. What's the matter?' And my brother answered, 'I can't talk to you. I have a toothache.' I understood him at once.

When I went back with Mark and Aunt Mussya, we decided to stay at my elder brother's place, because the door of our room had been sealed up. Both my brothers and Aunt Mussya didn't believe that Isaac was guilty. He had served in the army for seven years. The KGB workers had left their telephone number, so that I could call them. I called, and by the appointed time two KGB workers appeared, opened our apartment and asked, 'Where does your husband keep his weapons?' I answered, 'Earlier my husband was a military man, and now he is a civilian and has no weapons.'

They said that during their previous search they found Isaac's hunter's certificate. I answered that my husband was a hunter, but he didn't have a weapon. All his things were confiscated; they also took away the ketubbah, our marriage certificate, and the documents in regard to my son's circumcision. My things and documents weren't touched.

For a long time they didn't accept any parcels for my husband. When I asked for a reason, a KGB worker answered, 'Your husband doesn't co-operate during interrogations.' My husband was sentenced to ten years of labor in Vorkuta by the famous 'Court of Three' [Editors note: in Russian 'Troyka' - it was a special commission, which substituted normal courts. Troykas were empowered to pass sentences according to their personal opinions] in 1951.

Before he was deported, I unexpectedly got permission to meet him. I took a parcel to the notorious prison 'Kresty,' and there they suddenly informed me about the meeting with my husband. I was taken aback: I was alone, without Mark. He was at a dacha 23 in the suburb of Leningrad; I wanted to show Isaac our son. But I was told, that probably at night many prisoners would be sent out and possibly it was my last chance to see my husband. Certainly, I went there to meet him.

Our meeting reminded me of an episode from 'Voskressenie' [1899, Resurrection] by Tolstoy 24: two prison-bars, on one side were prisoners, and on the other were their relatives, and there were jailers walking between us. My husband's hair had been shaved off. He immediately asked me, 'Where is our son?' I asked him, how many years he had to stay imprisoned. He answered, 'Ten.' At that moment I felt sick, and he said, 'Don't be afraid dear, this is the shortest term they could give.' Our meeting lasted ten minutes. His last words were, 'Everything will be fine, take care of our son.' So I left, keeping his words with me. Later, I started to make complaints and took forward petitions about a second hearing of the case. My husband's brother was a lawyer. It was he who advised me to write letters to the Supreme Court and General Office of the Public Prosecutor.

The Doctors' Plot 25 occurred when I was in Gomel. It was terrifying to see these sinister articles in the newspapers, feuilletons with anti- Semitic cartoons. But in Gomel there were no pogroms. Soon after Stalin's death, I was permitted to see my husband in the camp. I will never forget the day of Stalin's death: 5th March 1953. At that time I lived in Gomel, I understood nothing and took his death as a terrible misfortune for the whole country, and for me personally. Gomel was full of black flags. I also cut my black skirt to make a flag. I wrote to my husband, who was in his camp, describing the country in sorrow. After his return he said, 'I was ashamed to read your letter.'

In contrast to me, my father seemed to understand a lot more. I remember an episode which took place during the Doctors' Plot. My father usually prayed in his bedroom, but that day he went out to the dining-room in his tallit and said in Yiddish, 'They attacked Jews, but they won't get away with it.' In Yiddish, country means 'melukhe.' And my father repeated with bitterness again and again, 'Such a melukhe!' Mark was a little boy and he asked me, 'Mum, what is grandfather talking about? Who is 'melukhe'?' And I answered, 'She's a bad woman.'

In September 1953 I got permission to visit my husband in the camp. Mark was two years and eight months old then. Our family council decided that I should go there with my child. David, my husband's elder brother, who lived in Moscow, went with us. Immediately after our arrival in Vorkuta, carrying my luggage with me, I went to the administrative department of the Vorkuta labor camps: they were a part of the Soviet Gulag 26 system, which was situated in the center of the city. So carrying my luggage and child, I went there. When I showed them the letter from Moscow, the employees started running and bustling, asking me, 'And who is your husband?' They probably, thought that Isaac was 'a high-ranker.' I was surprised.

Then they found my husband's personal file and were amazed, 'How did you manage to get such a sanction?' I answered, 'I wrote complaints to Moscow.' They gave me an order for hotel accommodation, and told me that I could go to mine no. 40 to visit my husband. My visiting time was two hours. I had to reach that mine by bus. I left my belongings in the hotel, but my husband's brother had no place to stay. We took the bus and went to the mine. On our way, patrols stopped us several times, let us through and immediately informed by phone, 'The captain's wife is coming with her child.' They gave us a 'green light' everywhere. The patrol soldiers probably thought that I was the wife of the chief of that mine. When we arrived at the mine, I saw watch-towers around it and soldiers on the sentry.

All that time, my brother-in-law stood aside, and at that moment he disappeared somewhere. So I stood alone with my child, carrying a heavy suitcase. I had taken along food. It was cold in September, and everything was already covered with snow. The mine was situated rather far away, and on my way there it was necessary to jump over drains. I took Mark, carried him for a certain distance, left him there, went back and dragged the suitcase. And so on and so forth. Suddenly, a soldier from the watch-towers said, 'Hey, woman, don't be afraid, no one will take your suitcase here.' But nevertheless I was afraid that the suitcase would be lost, and so I continued and reached the mine.

When I showed the papers at the mine, they also started running around and became nervous. They had never arranged visits to political prisoners before. A lot of people came to look at me: the situation was strange. I was standing and waiting, and the officers were running about, probably preparing a room for our meeting. And at that moment I saw a woman, probably a prisoner without a guard, filthy and dirty. Her child was also dirty, wearing rags, and lacerated gumboots.

Mark stood beside me well-groomed, wearing a fur coat, beautiful fur-cap, and an elegant scarf. As for me I was also dressed decently: expensive coat with an astrakhan collar. At that moment one of the officers said to that woman, 'Get away with your bastard, now you see the way children of normal people are dressed.' She got hold of her son and disappeared. I wished the earth would swallow me up, with shame.

At last we were let into the meeting room; one of the guards had still been washing the floor. He asked Mark, 'Does your mum wash the floor the same way?' And my son answered, 'My mum doesn't wash the floor, we have Anya to do it.' Anya was our relative. And at that moment I saw my husband, running towards me. He made a move towards me, but the prison guard ordered at once, 'Don't hurry up, sit down.'

Our meeting happened in that room with a guard keeping watch over us. My husband embraced me and our child. I opened my suitcase, and started to take out food. Suddenly an officer entered the room, 'The bus leaves in half an hour, and there will be no more transport today. You have to go now.' I was dumbfounded, 'I have permission to spend two hours with my husband, I have just arrived, and we haven't even talked to each other.' He answered, 'The warden has permitted you to visit your husband tomorrow.'

It was hard to talk in the presence of a guard watching us. I spoke mainly about our relatives, their health status, because during the period of my husband's absence, my father had an insult to the brain. And the officer hurried me up, 'Faster, faster, or you will miss the bus!' I left and got onto the bus. An employee of the mine accompanied us, and David masked that we were acquainted. When we arrived, the employee carried Mark to the hotel. I was afraid, that the boy would cry, but everything turned out all right. The employee opened the room for me, and stayed with us for some time. He had probably been ordered to do so. I said, 'Excuse me, but I have to put my boy to bed.' Only then he left.

There were two beds in the hotel room. As soon as my son fell asleep, a woman walked in. She was probably on a business trip or a private eye. She took the second bed. I went out of the room to talk to David and explained to him that the next day I was going to have a second visit to my husband. He said, 'I have no place to spend the night.' I replied, 'Come to our room late at night.' At about 1am, he entered very quietly. That woman was already sleeping, and David put his leather coat on the floor and prepared to sleep. I lay without batting an eyelid, and because David coughed, I also started coughing, and all the time I was afraid that it would wake that woman. David left at dawn.

In the morning the woman asked me, 'It seemed that at night a man was coughing.' I calmed her, saying that it was me who had had an attack of cough. I went to the mine with the first bus. We were together for one hour, and again in the presence of a guard. All the time my husband held our son in his arms and talked to him. Mark had waited for this meeting very anxiously. During his father's imprisonment, I had showed him photos of his father and read him his letters. Mark also wrote letters, he simply scribbled something in my letters, to his father.

I hadn't only told Mark that my husband was in the army, but I had told everybody else: I couldn't confess to my husband's arrest. I couldn't find a job, and it was necessary to fill in a special form. When we entrained to go to Leningrad, Mark suddenly asked, 'Why didn't dad wear a name-plate?' He thought that his father was a military man. I was puzzled, I said, 'You probably didn't notice it.' But he insisted, 'He had no name-plate.' We drew him away from this dangerous topic somehow. My second meeting with my husband happened the next year, in 1954. I went there alone. At that time we were allowed to spend two days together in the special room for meetings.

At that time visits of relatives were already permitted and there were a lot of wives who had arrived expecting meetings with their husbands. I remember the Ukrainian women, the wives of Bandera 27 band members. So, we had to stand in a queue. During my stay at the mine his friends came to us very often to eat, listen to the news from outside, and just to look at a civilian.

My husband was rehabilitated in 1956 28 by one of the first circuit courts in Vorkuta. When they rehabilitated him, he already lived in exile. My husband underwent the most arduous trials, when he worked in the terrible cold. Later, he managed to finish courses for technical inspectors and checked the quality of coal right in the mine before it was loaded into the tubs. As my husband was a Jew, it was especially dangerous for him, because in the mine there were a lot of Ukrainian Bandera band members and also German prisoners of war. One day a Bandera band member called him 'Zhid.' My husband immediately struck him on his head with a miner's lamp. Later, the Bandera band members laughed at their fellow worker, 'Zhid struck you on your head!'

Immediately after rehabilitation, Isaac received a room in a new house on Aviatsionnaya Street. So our family's life began again. It was very difficult to get a job. He managed to find one in a purchase department of a military unit in Leningrad.

I went to work in a polyclinic as a registering clerk with the salary of 37 rubles per month, because the Regional Education Department refused to place me in a job of a teacher. They also refused to employ me as a school librarian. I worked there for a year and a half. Later, using my personal connections, I found a vacancy in a department of Glavleningradstroy, a Leningrad Building Organization. In this department there worked both Russians and Jews. All of them were very nice to me. Later, I bettered myself and started working as an engineer-economist. I remember that for half a year, a Jew with a PhD, worked with us. All of us were surprised, because our department didn't carry any research work. Only later we got to know that he had immigrated to Israel, and had worked for the company only to get a good reference.

My husband took the victory of Israel in the Six-Day-War 29 of 1967 with great enthusiasm. He discussed details of the war with my brothers. However, they being members of the Party regarded Israeli problems warily. Probably it could be explained by the fact that my brothers were persons in high positions: Isaac was the director of a factory producing crockery in Gomel, Semen was the chief engineer at the Kirov factory in Gomel, and Samuil was the chief engineer at the 2nd Moscow factory, producing watches. After my husband's return from the labor camp, he never joined the Party. In general, his camp experience taught him not to get involved in any political activities.

When Mark grew up, my husband always pulled him up for speaking something 'anti-Soviet,' 'Mark, times have changed.' When in the USSR Jews started to leave for their historical native land, I understood quite well that if our family left for Israel, it would interfere with the interests of my brothers and their families. That is why I didn't want to leave, and my husband understood. All his relatives had left.

Our son was growing up, he knew little about Jewish life, but he saw his grandfather praying and putting on a tefillin and tallit. My husband also had a tallit. At home we had a siddur. In Gomel my son never came across any anti-Semitism. As far as Leningrad is concerned, I don't know as he never complained. My grandfather was pretty tactful regarding religion: he always prayed in a separate room. At the mathematical school where Mark studied, there were many Jewish children and among the teachers there were Jews. So during his studies he didn't face any anti-Semitism.

Our son entered the Leningrad College of Telecommunication, named after Bonch-Bruevich, and graduated in 1970. He was a very good student. In the process of assignment, the dean characterized my son as an excellent specialist and offered the commission members to send him to one of the defense industry enterprises. But a representative of that enterprise objected, 'No, we can't invite him. He lives too far from us.' And we lived only a stone throw away from that organization. Then that person started talking nonsense about their branch in Petrodvorets, but the college teachers insisted. When Mark called me and said that he got that job in 'Pentagon,' that was the way we called that organization, my whole world turned upside down.

All the relatives of my husband had already left the country by that time. Samuil's brother-in-law was highly connected in Moscow, and he did something for my son, so that he could leave that enterprise. Several times Mark was asked in their staff department, who petitioned for him in Moscow. But my son told them nothing. At last he was informed that he was permitted to move on to another job, and do it immediately without taking an off. He found a place in another organization: 'RudGeoPhysics.'

He got married in late 1988, at the age of 37. My daughter-in-law is Russian. In 1936 my elder brother Zussya married a Russian woman from Yaroslavl region. Her name was Fasta, but we called her Fanya in the Jewish way. And it was a real tragedy. My father's sister questioned him, 'How could you allow it?' When Zussya got married, my mother went to Moscow, where he lived. After their talk my brother wanted to commit suicide, because he felt guilty having disobeyed his parents. However, it was a false alarm: she appeared to be a person of excellent qualities. In 1938 twins were born to them. They weren't circumcised. One son died, and the second one lives in Moscow at present. Before his marriage, we talked a lot to our son regarding the problem of choosing a bride. But it happened.

Our son informed his father about his wedding the day before. As for me, I had a presentiment that my boy was going to marry someone. It seems to me that our son knew our possible reaction; therefore he told us nothing beforehand and placed us before an accomplished fact. There was no wedding ceremony. There were no scandals, only my silent tears. It seems to me that my daughter-in-law visited our house for the first time, when their daughter was already born. My husband was already sick at that time.

Now Mark is interested in Jewry more, than he was when he was younger. Earlier he never spoke Yiddish, and now he tries to. Since he was six years old, he visited Gomel in summer time, and my parents spoke only Yiddish, and so he remembered some words. He doesn't visit the synagogue.

I have a granddaughter, Ira, who's 14 years old. When she was born, my daughter-in-law had no wish to baptize her. By the way, when the girl was on a visit to her maternal grandmother and grandfather's in Novgorod region in the summer, they frequently asked her, 'Why aren't you baptized, why don't you have a godfather?' She came to me with this question, and I said, 'My dear! You have a lot of relatives, why do you want a godfather?'

At present my granddaughter is very interested in Jewish life. In general she is more interested in Jews than Russians. When she watches television or reads newspapers, she frequently asks us, 'Is this person a Jew? Is it a Jewish surname?' After my husband's death in 1990, I visited the synagogue several times and took my granddaughter with me. I don't know how to pray. Ira was in the synagogue with me during Rosh Hashanah. My husband was buried according to the Jewish rites. A coffin with his body was brought to the synagogue. At the Jewish cemetery the minyan was headed by Rabbi Levitis. I remember that the rabbi didn't speak Yiddish, only Russian.

At present many relatives of mine live in Israel and America. Semen's grandson left for Israel for studies: at first he studied at a technical college, but later he started observing every Jewish ritual, gave up his studies and entered a yeshivah. At present he's already married, but still goes on studying.

Only I and my son's family stay in Russia. I receive assistance from the Hesed 30 Avraham Jewish Welfare Center. They give me medicines; and the EVA organization brings me food packages every month, because my pension is small.

My brother Isaac left for Miami, USA, after Perestroika 31 in 1990, and his daughter immigrated three years earlier. My brother didn't want his daughter to leave, but she didn't obey. He took it so hard that after her departure he went into an apoplectic condition. But nevertheless, later, he also left according to the family reunion program. In his letters he was very impressed about the hearty welcome he received there. The authorities gave him a very good furnished apartment, with a television set and refrigerator, free-of-charge. He died in 1998. I have been invited to visit both Israel and America, and they are ready to pay the expenses, but I can't do it because I'm rather old and sick.

In the middle of the nineties, when Jews began to leave Gomel, my brother Haim also wanted to immigrate, but said, 'If Chillinkess goes, then I'll go, too.' He loved me very much. My son doesn't want to immigrate to Israel or Germany. In 1973 when Mark graduated from college, our relatives from America came to visit us and offered to make an invitation for us. But at that time I refused to go: I was afraid to cause trouble for my brothers. We were afraid, possibly having in mind the arrest of my husband. When in the seventies a relative of my husband immigrated from Riga [today Latvia], Isaac went to Moscow to see him off, because at that time all emigrants left the country via Moscow. After that my husband went to visit my brother in Moscow, and he made his way from the airport circuitous, being afraid of being followed. The first question he was asked by my brother was, 'Did you come directly to me?' And my husband calmed him down, explaining that he was sworn to secrecy. My brother and his wife were law-abiding Soviet people, and took immigration to Israel as it was suggested by the Party propaganda. 

Glossary: