Travel

Livia Diaconescu
Bucureşti
România
Reporter: Anca Ciuciu
Data interviului: Ianuarie 2004

Livia Diaconescu este o specialistă in chimie alimentară, care după un timp de la pensionare şi-a descoperit vocaţia de arhivist. Este o persoană dinamică si cu o memorie fantastică. La 72 de ani este încă foarte cochetă si acordă multă atenţie aspectului exterior. Părul ei alb, ondulat îi conferă incă multă personalitate. Trăieşte singură, după moartea soţului şi plecarea unicului copil în Israel şi apoi în Canada. Locuieşte într-o zonă foarte verde, unde străzile au nume de compozitori celebri -ceea ce face oarecum o legătura cu pianul vechi din sufragerie. Pereţii sunt decoraţi cu picturi in acuarelă, cele mai valoroase au fost făcute cadou copilului, iar mobila masivă vieneză cu scaune capitonate din piele este o amintire din casa părintească din Focşani. 

Familia mea
Orașul Focșani
Copilăria mea
Al Doilea Război Mondial
După Război
Glosar

Familia  mea

Bunicul din partea tatei se numea Avram Filderman. Pe bunica nu ştiu cum o chema, a murit înainte să mă nasc şi în casă nu prea se vorbea de ei. S-au născut şi au trăit in Focşani, nu ştiu cu ce se ocupau. Ştiu că aveau patru copii: Leon, Lazăr, Mayer şi Rebeca.

Primul băiat era Leon Fiderman, născut înainte de 1890 cu cîtiva ani, care a făcut facultatea în Germania şi era inginer. În ţară a devenit inginer petrolist, a stat câţiva ani la Ploieşti, s-a căsătorit cu Malvina Bischoff. A avut doi copii: Rozita (prescurtat Zita) şi Albert. Zita s-a căsătorit din dragoste cu Oscar Holsman, respectiv Oscar Lemnaru [ziarist, care si-a românizat numele]. Fata Zitei a fost profesoară de Latina la o şcoala generală din Lehliu [localitate la circa 100 kilometri de Bucureşti] până a lăsat corigent pe băiatul cuiva din partid, aşa că a trebuit să se retragă din profesorat şi a stat aşa [fară servici] până a plecat în America. Albert Filderman a ajuns în Israel, l-am întâlnit o singură dată când am fost la copii în 1988. Am dat telefon şi spre surprinderea mea a venit să mă vadă. Nu m-a invitat la el acasă la Tel Aviv şi nu i-am cunoscut familia.

Al doilea copil era tata, Lazăr Filderman, şi al treilea copil era Mayer Filderman, despre care  ştiu că a stat pe strada Moise Nicoară [zona rezidentială in cartierul Călăraşilor, in estul Bucureştiului], unde avea o vilă şi ştiu că nu a avut copii.

Al patrulea copil, Rebeca Filderman, s-a măritat Reichmann. Soţul ei a lucrat alături de Leon Filderman în petrol, dar nu inginer, ci la administrativ ceva. Au avut doi copii: Rudolf şi Edmond. Rudolf Reichmann a făcut Academia Comercială şi s-a căsătorit cu fiica unui mare comunist, pe care a cunoscut-o înainte de război în facultate. Ea s-a botezat înainte de război, o chema Angela, dar a revenit vrând-nevrând în timpul războiului la religia în care s-a născut [oamenii fiind forţaţi de un decret statal din 8 august 1940 după anumite criterii care a stabilit, cine este considerat evreu]. Nu au avut copii. Edmond Reichmann a făcut chimie industrială, dar a terminat abia după al doilea razboi mondial pentru că a trebuit să se reînscrie. A lucrat la Ministerul Hîrtiei şi Lemnului, nu ştiu cum se numea, şi a fost director la Institutul de Celuloză. S-a căsătorit, dar nu a avut copii.

Tatăl meu, care s-a născut în 1890, era foarte inteligent, dar leneş şi cu chiu cu vai a făcut 4 clase de liceu. N-a vrut să meargă mai departe, a regretat apoi foarte mult pentru că îi plăcea foarte mult să citească şi să asculte muzică grea [clasică]. Vorbea franceza şi germana, iar in armată, în timpul primului război mondial, au vrut să-l dea la o scoală de ofiţeri, dar a considerat că nu are rost. Când s-a intors din război, s-a dus să lucreze la vărul lui din Bacău. Pe urmă a plecat la Constanţa, unde s-a ocupat de comerţul de cereale.

Tata a venit la Focşani în anii 1920. Căsătoria cu mama a fost religiosă, cu rabinul, dar şi civilă. Nu ştiu mai multe, părinţii nu au povestit despre această perioadă. Bunicul din partea mamei, Lewi Finkelstein, a avut un magazin numit ‘La Lewi’ şi i-a dat magazinul după căsătorie. Firma a rămas cu acelaşi nume şi după moartea bunicului, în amintirea lui.

Tatăl mamei se numea Lewi Finkelstein. Bunicul era, fără să poarte haine tradiţionale, un om foarte religios, care se ducea regulat la sinagogă. La ei se păstrau toate sărbătorile, erau vase de lapte şi vase de carne separat şi pentru Pesah erau vase care se ţineau deoparte tot anul şi se foloseau atunci special. Bunica, Perla Finkelstein (născută Rabner), ţinea toate sărbătorile, şi Şabatul. Ea ţinea caşrutul şi avea măcelar-haham, care tăia ritual păsările şi animalele din care mâncau numai părţile permise. Existau şi evrei tradiţionalişti, dar bunicii mei se îmbrăcau modern pentru epoca respectivă, fără să încalce prescripţiile religioase. Vorbeau idiş şi româna, dar pe noi nu ne-au învăţat  idiş pentru ca ei să poată vorbi ce era mai secret. Nu ştiu mai multe despre bunici. Bunicul a murit în 1927, iar bunica in 1946.

Mama făcuse la pension pianul, iar bunicul pentru că avea acasă şase fete avea şi două, trei piane. Avea cinci surori - Clara, Maria, Mina, Rebeca, Sofie - si doi fraţi, Oscar şi Mayer. Bunica era foarte ocupată cu ataţia copii. Cea mai mare era Clara Finkelstein, care s-a măritat, a venit la Bucureşti şi foarte curând, la 21-22 de ani a murit; este înmormântată la Filantropia [cimitir evreiesc din Bucureşti]. Mama era a doua, a fost crescută la pension, bineînţeles ca stătea si în magazin ca să mai ajute sau să se deprindă, şi i-a plăcut foarte mult pianul. Pianul meu este de la mama. Era foarte mândră de el pentru ca era un pian cu clape de bronz.

Al treilea copil era Maria Finkelstein, care s-a măritat cu Jacques Ianconescu, un avocat foarte bun, supranumit Jacques `guriţă de aur` şi care era inscris intr-o lojă masonică. Alta era Mina Finkelstein, căsătorită Librescu şi care stătea la Focşani. El a fost un avocat foarte bun, dar nu a prea practicat. In timpul al doilea război mondial a fost în Transnistria  şi aceasta soră Mina a stat la Maria. Cred insă că se întreţineau singuri. Dar pentru mine ce este de mare laudă este ca vărul meu Isidor Librescu, care avea 9 ani, intreţinea familia. La şcoala comercială se mutaseră nemţii, iar el ajunsese să facă cu ei mici afaceri - cumpără medicamente, le revindea, alimente pe care probabil nemţii le aduceau din altă parte. M-a servit intr-o seară cu alimente pe care nu le văzusem in viaţa mea. Odată, a fost un control la nemţi, iar el a fost ascuns intr-o ladă de lemn până a trecut de control. Pe urmă, după al doilea război mondial, a făcut liceul, facultatea, a lucrat cu profesorul Carafoli, a plecat in Israel unde s-a căsătorit şi are doi copii.

Alt copil al bunicii a fost Rebeca, numită Rebecuţa, de unde si prescurtarea Cuţa, care a fost o femeie frumoasă şi s-a măritat tot cu un avocat, Moritz Terdiman. Au stat la Huşi, aveau o casă frumoasă, cu vie; în timpul războiului au stat la Miţa. Soţul ei a fost si el la Târgul Jiu, în lagărul de munca. Angelica Terdiman, verişoara mea, a făcut facultatea la Huşi şi a fost repartizată la Braşov, s-a îndrăgostit de maistrul de la Uzinele 1 Mai şi s-a măritat cu el. S-a numit Angelica Sfetcu după căsătorie, şi  l-a sprijinit pe soţul său să înveţe mai mult, să devină tehnician. A avut un băiat, Adrian, pe care l-a crescut mătuşa Miţa. Au plecat în Israel in anii 1970, unde au stat puţin, şi  apoi în Canada, unde le-a fost foarte greu la început. Astăzi, Angelica Sfetcu are 110 apartamente în Montreal, pe care le închirează. Adrian Sfetcu, care a fost un elev foarte bun, lucrează la Bell Helicopters.

Alta soră este Sophie Finkelstein, care şi ea s-a măritat cu un avocat, Bernard Simiu, foarte bun, a făcut şi Academia Comercială (acolo s-au cunoscut), a lucrat la fabrica de bere Bragadiru. Au cumpărat o casă, o vilă, pe strada Albă [stradă în centrul oraşului, există şi azi în vecinătate cu Piaţa Regina Maria]. Alături stătea Lucreţiu Patrăşcanu 1. In timpul războiului casa le-a fost luată şi s-au mutat cu chirie la un român care stătea pe strada Maşina de pâine [în cartierul Colentina, în zona limitrofă estică a Bucureştiului]. După război s-au mutat înapoi, iar el a lucrat în continuare. Lidia Simiu, verişoara mea cu cinci luni mai mare decât mine, a facut în timpul războiului şcoala evreiască. Ea s-a inscris la medicină şi s-a măritat cu doctorul Marcel Solomon. Au avut un băiat, Emil. A fost repartizată undeva departe şi a renunţat la medicină. A lucrat la un institut, ca traducătoare.

Oscar Finkelstein, fratele mamei, a plecat din ţară după primul război mondial, în Franţa, s-a căsătorit cu o franţuzoaică, evreică, şi a avut fabrică de rechizite in apropiere de Paris. Am primit şi eu de la el un penar de piele în care aveam de toate. În timpul al doilea război mondial familia lui trebuia sa fie dusă la lagărul din Drancy şi au reuşit să se ascundă. Aveau şi doi copii (o fată şi un băiat), Michelle şi Jean Jacques. Cât au stat ascunşi, mătuşa Germaine a facut ocluzie intestinală, nu s-a putut aduce medicul ca să nu-i prindă pe toţi, şi a murit cu zile. După război, el a stat la Paris, pe Avenue de Versailles, într-un apartament foarte frumos. Fata era doctoriţă, s-a căsătorit şi a plecat la Caen. Dupa moartea lui Oscar, Jean Jacques a moştenit fabrica. Dar şi-a schimbat putin numele, din Finkelstein l-a făcut ceva mai franţuzit. Odată a facut la fabrică - nu ştiu ce obiect şi i-a dat numele de Perla, dupa bunica. Celalalt frate, Mayer Finkelstein, a făcut facultatea de farmacie in Germania. Era un farmacist foarte bun. Din păcate, era timid. Nu s-a căsătorit şi nu a avut copii.

Orașul Focșani

Iubesc foarte mult oraşul Focşani, oraşul copilăriei mele, deşi acum arată îngrozitor. Nici strada Coteşti, unde am locuit, nu am mai recunoscut-o, am recunoscut o singură casă care era vis-a vis de şcoală şi care şi-a pierdut curtea. S-au facut clădiri moderne, iar cele vechi sunt neglijate, dărăpănate, păcat de ele. Focşani era un oraş patriarhal, liniştit, cu curţi mari, cu case frumoase, îngrijite. Străzile erau pavate. Strazile evreieşti erau doua: una era pe strada Dindos, langa şcoala primară evreiască si alta pe strada Artelor. În capul străzii Coteşti, care dădea în Strada Mare stateau nişte trăsuri care işi aşteptau clienţii. Proprietar era un evreu numit Poitaş, a cărui fiică Lili Poitaş a fost colegă de liceu cu sora mea.

Pe strada Coteşti era şi familia Zamfirescu. Doamna Stela Zamfirescu avea idei preconcepute despre evrei. Am intrat în curtea ei şi mă duceam spre scara principală şi doamna mi-a zis `Ieşi afară Jidoafco!` Eu nu ştiam ce-i aia jidoafcă, dar mi s-a părut ceva injurios şi i-am zis `Jidoafcă eşti tu!` şi am ieşit din curte. S-au dovedit apoi nişte oameni cumsecade, s-au apropiat de noi.

Focşani era un oraş cu mulţi evrei. Existau două cartiere evreieşti. Erau destul de apropiate, dar tot oraşelul era mic. Eu am locuit însă într-un cartier creştin, unde erau foarte mulţi ofiţeri. Evreii din Focşani erau comercianţi, unii foarte mari. Exista o Cameră de Comerţ, tata activa acolo. Erau ateliere de manufactură şi croitorie, erau multe magazine, drogherii, farmacişti, meşteşugari, ceasornicari, ceaprazari, tinichigii, fotografi, medici. Erau multe sinagogi in oraş, existau 8 sinagogi de rit ortodox 2.

Copilăria mea

De când am deschis ochii tata era cu comunitatea. Tata era înalt, cu prestanţă, se făcea remarcat peste tot. Ca fire era aspru, foarte inteligent. Îl preocupa mult comunitatea evreiască şi a ocupat numeroase funcţii, a fost preşedinte trei ani, in jurul anului 1938, şi apoi vicepreşedinte. Am o fotografie a tatei cu Heinrich Israel, preşedintele comunităţii în perioada dinainte de al doilea război. Mama a păstrat tradiţia, ţinea Şabatul. Avea un sfeşnic cu un braţ pe care-l aprindea vineri seara de Şabat. Mama, îşi acoperea capul cu un servet alb şi spunea rugăciunea asupra lumânării. Avea un sidur foarte frumos, cu coperta de sidef. Nu exista să nu se ducă mama sîmbătă la sinagogă. La sinagogă bărbaţii şi femeile stăteau separat, femeile sus. Ma duceam acolo foarte rar cand eram mică, si tot rar mai târziu. Nu ştiu cum îl chema pe rabin, dar a fost şi profesor de religie. Îmi plăceau orele când povestea istoria evreilor. Totdeauna se ducea mama si tata la sinagogă de Ros Hasana,Yom Kipur, până când a ars sinagoga. Nu ştiu dacă a fost incendiată de nemţi sau de legionari 3. În timpul războiului a fost dărâmată iar după război a stat aşa în ruină, numai ziduri. Nu ştiu dacă s-a recuperat ceva. Nu m-am gîndit atunci la sulurile sfinte.

Mama era o fiinţă foarte blândă, a avut mai mulţi copii, dar au murit. Adolf la 2 ani s-a molipsit de anghină difterică şi s-a sufocat. Rodica a murit la 2 ani şi mama se plimba cu copilul în braţe şi nu-i venea să creadă că a murit. Sora mea, Clara, era cu şase ani mai mare, s-a nascut in 1922, la Focşani. Eu m-am născut la Focşani, în octombrie 1928. Clara purta codiţe şi era drăguţă. La 11 ani şi-au dat seama că are diabet. După ce i-au depistat boala au mers cu ea la clinică, dar un asistent le-a spus să se ducă cu ea la Viena. Pe vremea aceea, la inceputul anilor 1930, nu era o problemă să obţii paşaport şi în general nici banii nu erau o problemă. Au plecat acolo la un sanatoriu, iar doctorii, prin regim alimentar, au reuşit să o aducă la nivelul minim. I-au dat şi o carte, cum trebuie ingrijită, trebuia să mănânce cu cântarul. La un moment dat îşi cântarea cireşele şi ca să mai obţină încă o porţie cântărea şi sâmburii. Mama gătea special pentru ea, Clara trebuia de două ori pe zi să-şi facă glicozuria într-o soluţie, şi doza insulina şi îşi făcea singură injecţiile în picior, a făcut asta de la 11 la 22 de ani.

Mama a avut operele lui Goethe, Schiller, Moliere. Îi plăcea foarte mult să citească. Ea avea un păr foarte frumos şi purta coc (si la 72 de ani părul ei era ondulat şi frumos), care nu o avantaja. Singura dată când s-a coafat a fost atunci cînd a plecat la Paris cu sora mea. Avea mâini lungi cu degete subţiri şi unghii frumoase şi când cânta la pian mângâia clapele. Avea o sensibilitate deosebită. Cînd era mai necăjită, mai tulburată, se aşeza la pian. În special îi plăceau Beethoven: simfonii, sonete, uverturi, Chopin: nocturne şi valsuri, Brahms, Liszt, Schubert. Înainte să mergem la operă, ne-a cântat acasă tot `Rigoletto`, `Casa cu trei fete`. Îi plăcea foarte mult `Ave Maria` de Gounod. Eu, copil fiind, stăteam lângă mama când cânta. De multe ori cânta seara `Simfonia pastorală` şi la ora aceea se întorceau vacile de la păscut. Când ascult astăzi nu pot să nu-mi aduc aminte de acest episod, care mi-a rămas adânc întipărit în suflet. Foarte mult îi plăcea şi `Sonata Lunii`.Tot ce ştiu despre muzică, ştiu de la ea. Pe la 15-16 ani, mi-au pus profesoară de pian şi-mi făcea plăcere să învăţ. Odată, când mă întorceam de la ea, m-a prins alarma aeriană. La liceu am întrerupt lecţiile de pian.

Sora mea, Clara, când era la liceu, îşi aducea colegii acasă sâmbata şi mama le cânta la pian. Dar era atât de corectă încât în fiecare săptămână îşi alegea repertoriul şi repeta, pentru sâmbătă ca să nu greşească. Eu îi întorceam paginile şi mama mă consulta cum a ieşit. Nu prea mă pricepeam, dar ce era de la mama era întotdeauna foarte bine. Mai avea un coleg sora mea, Mişu Mendel, care cânta la vioară, şi uneori cântau împreună, era o plăcere să stai şi să-i asculţi. Nu se prea dansa la noi, deşi cred că  le plăcea. Ne mai duceam şi la Clara Zeidman, la vecina, unde doamna cânta extraordinar de frumos. Aşa de mult mi-a plăcut o dată că am cântat şi eu, iar sora mea mi-a spus să tac. Doamna Zeidman i-a zis să mă lase, că şi aşa nu mă aud, ea avea o voce puternică şi mă acoperea, şi nu-mi răpea plăcerea de a cânta. Aici se serveau bomboane de ciocolată din care lua toata lumea afară de Clara. Era plăcut şi la ei şi la noi. A mai venit o familie din Ardeal, Csato, pe băieţii căruia i-am găsit în evidenţe că au făcut muncă obligatorie. Era şi familia farmacistului Rudich, care avea obiceiul să iasă dimineaţa să se plimbe cu picioarele goale prin rouă. Am auzit de curând că este foarte sănătos să faci asta. Doamna Rudich era o enciclopedie, citea enorm.

Casa noastra avea în partea din faţa nişte stâlpi frumoşi, cu o scara mare, iar geamul de la uşa de la intrare avea vitralii. Era o uşă dublă, una de lemn şi una de sticlă. După un hol urma o cameră imensă, ca o sală de bal, câteva alte camere, o bucătărie incăpătoare, unde erau o sobă şi o plită, un bufet şi un cuier cu vase, care străluceau de curăţenie. Mobila era vieneză, frumoasă şi durabilă. (Mai tîrziu, soţul meu s-a împrietenit cu un avocat grec, care a încercat să mă convingă să renunţ la mobila asta grea. Nu a reuşit.) Aveam şi o oglindă veneţiană, de cristal, în camera soră-mi. Patul din camera ei era acoperit cu o cuvertură mare, pe cele patru laturi erau litere arăbeşti. Aceasta cuvertură este acum a Dianei, nepoata mea.

Aveam întotdeauna o servitoare. Noi am avut cişmea în curte şi umblam cu găleata să aduc apă. Mama m-a învăţat că servitoarea este servitoare, dar pot să mai car şi eu că nu-mi cad decoraţiile, pot să spăl şi eu geamurile şi pot să dau şi eu zăpada de afară. Closetul era turcesc, dar întreţinut, curat. M-am ataşat de o servitoare, care era rusoaică. A încercat să mă înveţe câteva cuvinte ca să-l impresionez pe tata, dar până să ajung să le spun le-am uitat. Am fost foarte necăjită când a plecat de la noi. Pe urmă  am avut o altă fată voinică, de la ţară, care avea cămăşi albe, strălucitoare, dintr-o pânză care mie imi plăcea. În timpul războiului am avut o fetiţă, pe care o ascundeau. Mama ştia să o menajeze, să-i ceară minimul, şi făcea ea tot ce era greu. Fetiţa obişnuia să doarmă afară, era plăcut pentru că erau florile - regina nopţii, stânjenei mov - care parfumau curtea. Am vrut şi eu să dorm cu ea, dar nu au fost de acord părinţii. Seara, vara, mă uitam la cer şi vedeam Calea Laptelui şi alte constelaţii. Îmi doream o rochiţă de catifea albatru închis, cu steluţe argintii. Era un vis de copil. Rufele le spăla o femeie o dată pe lună, timp de trei zile. Le spăla, le fierbea, le usca, le călca.

Piaţa era miercuri, veneau ţăranii. Dacă nu te duceai la timp în piaţă, ţăranii se grăbeau şi plecau la gospodăriile lor. Acolo mergeau mama cu femeia în casă, care avea un coş mare. Mă luau şi pe mine, era o piaţă foarte bogată şi imi plăcea. Niciodată nu am cerut nimic, pentru ca sora mea, având diabet, nu cumpărau dulciuri. Mâncam cel puţin un kilogram de fructe pe zi: caise, prune, cireşe, mere. Toamna venea căruţa cu mere creţeşti, cumpăram pentru iarna şi le puneam sub masa din camera mare, care nu era încălzită. Acasă venea femeia cu laptele, brânza şi smântâna de calitate, trecea căruţa cu pepeni, ţăranii cu cobiliţa de iaurt, nenea cu covrigi şi cornuri.

Magazinul nostru nu era un magazin mare [lângă Piaţa Moldovei, perpendicular pe strada Mare, la distanţă de zece minute de mers pe jos de acasă], tata a căutat să-l lărgească şi a cumpărat şi alte magazine imediat langa el. Pe vremea când eram foarte mica, în afară de magazinul `La Lewi`, tata a mai avut un magazin împreună cu un neamţ Leon Proschinger, care venea des la noi în casă. N-aş putea spune de ce s-au despărţit, dar mi-a părut rău. La magazinul `La Lewi` avea funcţionari (vânzători). Doi aveau cam 25 de ani, ceilalţi creşteau în magazin de la 12-13 ani. Înainte de al doilea război mondial avea comis-voiajor, care pleca în numeroase oraşe şi comanda marfa, iar tata calcula aşa preţurile încît să fie un beneficiu care să nu deranjeze pe client. În magazin avea mercerie, articole de îmbrăcaminte, cravate, băşti, ciorapi de mătase, aparate de fotografiat cu trepied. Tata îşi făcuse în cămăruţa de alături şi un mic laborator unde developa filmele, nu cred că lua mare lucru pentru asta, dar era o distracţie pentru el. Sora mea, Clara, a primit cadou un aparat de fotografiat Acqua, cu care lucrai foarte uşor.

Surorile Zamfirescu veneau în magazin şi discutau cu tata, care vroia să inveţe mereu ceva de la alţii, de era cazul. Programul la magazin era de la 8 pînă la 1 după-amiaza şi apoi de la 4 pînă la 8 seara, dar cred că-l înlocuia cineva cînd mergea la comunitate. Tata venea acasă la oră fixă după prînz, la 1, masa trebuia să fie pusă. Vara se mânca în curte, afară. Exista mereu o găleata de apă rece în care se puneau un sifon şi o sticlă de vin. Nu făcea exces, dar vinul bun nu lipsea, avea un prieten care procura o balercuţă de vin pe care îl trăgeau în sticlă, îi punea dop şi bitum, îl ţinea în beci. După-amiaza, când magazinul era închis, îi plăcea să stea pe un scăunel şi să cureţe iarba dintre pietrele din curte - o parte era grădină, o parte loc de joacă şi de trecere. Nu era exigent cu copii, dar când spunea ceva, dacă-l dezamăgeai, era suficient să se uite la tine şi înnebuneai. Mi-amintesc că odată m-am caţărat cu sora mea pe gard ca să mîncăm vişine şi ea mi-a stors vişine în păr. Tata mi-a descurcat părul şi m-a tras un pic. Cînd a terminat cu pieptănatul eram aşa de supărată că mi-am pus mâna în păr şi m-am zburlit. Tata mi-a zis ceva, eu, obrăznicuţă şi necunoscând valoarea cuvintelor pe care mi le-a adresat, i-am răspuns la fel. Atunci m-a privit lung şi am ieşit tiptil.

Grădiniţa am frecventat-o foarte puţin. La grădiniţă am avut o educatoare, Betty, cu care am pregătit la o serbare un dans cu chinezoaice şi aveam o rochie creponată. Când nu puteam să mă joc cu cineva - erau puţini copii in vecinătate -, cântam singură şi ţopăiam după cîntecele de la şcoală.

Primele III clase le-am făcut la Şcoala Evreiască. Îmi făceam singură lecţiile şi nici nu mi-a trecut prin cap că trebuie să cer ajutorul cuiva. Îmi amintesc de doamna Weber, o foarte bună profesoară, doamna Leslean din Fălticeni, doamna Vigder. Spre sfârşitul anului mă îmbolnăveam mai mereu de câte o boală molipsitoare şi nu participam la serbările de sfârşit de an. În clasa a IV-a primară m-am transferat la şcoala românească, la Şcoala nr.1 de fete, care era foarte aproape de casă. Într-o zi, în recreaţie am fost chemată la poartă, veniseră fostele mele colege de la Şcoala Evreiască, Suzy Leibovici şi Felicia Marcus, care m-au întrebat dacă nu vreau să mă întorc acolo. Nu am revenit, chiar dacă aş fi vrut, hotărârea era luată. Mi-a venit destul de greu, dar am avut un preparator şi m-am pus repede la punct. Tot ce învăţam în clasa a IVa mi-a plăcut. Eram bună la matematică, îmi plăcea limba română, educaţia fizică. Eram înspăimântată fiindcă auzisem că la sfârşitul clasei se vor da nişte examene şi mă întrebam dacă îmi mai amintesc materia. Nu a fost aşa. La Şcoala numărul 1 de fete am avut-o profesoară pe doamna Popescu. Soţul ei era director la Şcoala numărul 1 de băieţi, erau oameni foarte cumsecade.

Am avut prietene şi evreice si românce. Mama considera că sunt prea mică ca să mă duc până la colegele de şcoală, Suzy Leibovici sau la Felicia Marcus, care stăteau puţin după capătul străzii Coteşti, şi atunci mi-am făcut prietene printre românce. Mama începuse să mă inveţe franceza. Pe urmă s-a ocupat şi sora mea de mine. Mama mă punea să învăţ fabule de La Fontaine, părţi din Cid şi Athalie (Corneille, Racine) şi mă asculta cu sfinţenie, nu scăpam. Înainte de începutul şcolii, mă punea să repet la istorie şi geografie. Mă simţeam frustrată, dar când mă uit în urmă îmi dau seama că era bine.

În vara anului 1939, sora mea era cu mama la Paris la medic la tratament, şi au plecat pe 13 iulie, deşi sora vroia să vadă parada [parada de 14 iulie, ziua naţională Franţei]. La Paris, sora mea mi-a cumpărat o carte de poveşti cartonată, aurită, cu foiţă fină, cu poze frumoase şi o poză cu Moş Crăciun şi mai multe personaje. (Le-am dat fiului meu în 1988, dar nu ştiu dacă au ajuns la nepoţi.) Pe drumul spre Paris au facut opriri la Milano, Venezia. Au stat o lună, dar mama vroia să se întoarcă mai repede. A adus din Venezia nişte broşe în formă de gondolă pentru colegele ei şi două şiraguri de coral pentru mine. Era prietenă cu majoritatea din clasă, în special cu Adina Rabinovici, tatăl ei era inginer şi a predat mai tirziu geometria şi ebraica la Liceul Evreesc. Când era bolnavă mă trimitea pe mine să-i iau lecţiile de la Adina. A avut colege foarte drăguţe, dar din păcate a venit războiul şi aceste prietenii au trebuit întrerupte. În timpul războiului, Dorina Gheorghe s-a căsătorit şi când era îndrăgostită corespondenţa se purta prin sora mea. La 16 ani mama ei a vrut să o mărite cu altcineva şi i-a aranjat o `vedere`. Dorina a zis ca o să-i vină mamei ei de hac şi când a venit pretendentul, râdea tot timpul, se purta ciudat. Dorina venea la noi şi spunea totul mamei mele, era confidenta ei. În timpul războiului, Clara a început să încalce regulile alimentare şi trebuia să mărească doza de insulină. Insulina era greu de obţinut, era nemţească. Cu prietenii trebuia să mănânce, nu putea să spună că are diabet. Pe vremea aceea era o ruşine, aveai complicaţii, fetele nu se mai măritau. Clara a dat preparaţii de literatură şi învăţa limba engleză.

La şcoala de fete, ce mi-a plăcut mie acolo foarte mult a fost străjeria. Am fost străjeră sub-şefă de cuib. Am adorat asta, nu ştiu de ce le place copiilor chestia asta cu militaria. Erau şase într-un cuib. Dimineaţa ne aşezam în careu, se ridica steagul (pavilionul), se dădea raportul, se cânta Trăiască Regele: `Trăiască regele/ În pace şi onor/ De ţară iubitor/ Şi apărător de ţară./ Fie în veci, fie în veci glorios/ În război/ Fie în veci, fie în veci/ Peste noi./ O Doamne Sfinte, O Doamne Sfinte/ Ceresc Părinte/ Susţine cu a ta mână/ Coroana Română`. [Text reprodus de doamna Livia Diaconescu] Am fost la 10 Mai  la Stadion cu clasa, erau şi alte şcoli - şcoala evreiască nu era - şi am cântat, am făcut gimnastică în costumul de străjer. Aveam stema ţării cusută cu mătase, cravata prinsă cu un inel, bluză albă cu epoleţi, fustă plisată bleu-marin, curea cu o cataramă pe care scria `Gata oricând, pentru ţara şi pentru rege`. Eram foarte pătrunsă. Aveam o poză cu familia regală [familia regelui Carol al II-lea], de care îmi amintesc cu plăcere. Aşa am crescut, cu regele, cu familia regală [in sensul de educaţie monarhistă]. În şcoala de stat nu am avut experienţe legate de antisemitism, colegele mele erau foarte drăguţe.

În vacanţe, tata nu pleca, stătea la magazin, zicea că nu poate sa închidă prăvălia. Mama pleca cu noi şi cu servitoarea. Plecam întâi la Techirghiol [lac lânga Marea Neagră], la Carmen Sylva [staţiune lânga Marea Neagră]. Îmi plăcea foarte mult la mare. Ne duceam la plajă între anumite ore, cum se recomanda. Veneau şi alte rude - Miţa Ianconescu, sora mamei, cu copiii ei, Dori şi Bernel -, eram o mica ceată. Pe urma m-am dus la munte, la Soveja [aproape de Munţii Vrancei], unde aerul era foarte bun. Ne duceam în parc, unde Tiţa Pavelescu, naşa lui Zelea Codreanu 8 vindea cornuri cu nuca. Veneau şi alte rude şi cunoştinţe şi era plăcut. La 19 ani am mers cu mama la Poiana Ţapului, unde am fost uluită de atâta frumuseţe. Au venit şi doi prieteni, Ernest şi Lazăr Rudich, şi făceam mici excursii, fiindcă mama nu m-ar fi lăsat să merg cu doi băieţi pe munte. Peste ani mama a fost la Poiana Ţapului cu nepotul, Gabriel, care o obosea foarte mult, dar mama avea un sentiment al datoriei foarte dezvoltat.

Tata ne vorbea despre Polonia, Cehoslovacia, Pactul Ribbentrop-Molotov 9. Am găzduit în 1939 în casă polonezi refugiaţi, erau curaţi şi foarte fini. Şi la Bucureşti, la unchiul Leon Filderman au stat polonezi, unul chiar i-a sculptat un bust. Când ne-au luat Basarabia şi Ardealul 10 ne-a durut pe toţi. Cât eram eu de copil, sufeream pentru aceste pierderi. Eram evreu-român, eram în ţara asta, aici m-am născut şi îmi iubesc ţara. S-a bănuit că au fost şi evrei implicaţi [legat de asa-zisa conspiraţie comunistă evreiască], dar cred că pe toţi evreii i-au durut aceaste pierderi teritoriale.

Al Doilea Război Mondial

În 1940 pe zidul casei ni s-a pus un pătrat colorat cu două puncte la mijloc, avertisment că eram evrei. Eu mă chinuiam să le şterg - era o vopsea neagră, care se ştergea greu. Aveam un radio Telefunken pe care îl ascundeam. [Evreii nu aveau voie să deţină aparate de radio, pentru ca lipsa de informare să-i facă şi mai vulnerabili. Orice abatere era aspru pedepsită.] Tata s-a luptat să capete adeverinţă de evreu categoria a II a [ca participant la primul război mondial în armata română putea avea anumite drepturi civile, putea dovedi că este `legal` naţiunii române] ca să intrăm la liceu de stat, dar nu a fost să fie, nu i-a folosit. M-am dus în clasa a I-a de liceu, dar m-am retras. [In octombrie 1940, s-a interzis elevilor si studenţilor evrei accesul în învatamântul public de toate gradele. Evreii au fost liberi sa-şi organizeze şcoli particulare de grad primar si secundar.]

Noroc că s-a înfiinţat destul de repede Liceul Evreiesc in 1940. În corpul profesoral erau ingineri, profesori: Sami Lazăr - care a fost preşedintele comunităţii evreieşti până acum câţiva ani -, care preda dreptul, istoria românilor, puţină geografie, domnul Gabor, care era şi director, doamna Ida Kholf, o profesoara pe care am iubit-o şi care ne-a învăţat limba română si gramatica extraordinar. Mi-a fost drag de profesoara de latină şi de cea de germană, care preda foarte frumos. Îmi plăcea şi profesoara de sport, pentru că îmi plăcea sportul. Tata mi-a cumpărat patine, m-a dus la Maccabi 11, mi-a dat drumul pe gheaţa şi m-a lăsat să învăţ singură. Tata nu era membru la Maccabi.

Cu elevele de la Şcoala Evreiască am păstrat legătura pentru că ne vedeam la ora de religie, in perioada în care am frecventat şcoala românească, făceam orele de religie separat cu copiii evrei. La Liceul Evreiesc, în timpul războiului, la o oră, de cuminte ce eram, rabinul m-a dat afară. În curte m-am întâlnit cu Iosefina Grunberg, care vroia să plece acasă, dar nu îndrăznea pentru că urmau să iasă de la cursuri băieţii de la liceul românesc. M-am oferit să o ajut. Am ieşit în stradă şi băieţii au încercat să ne sperie. Dar nici ei nu erau nişte viteji, dacă s-au lăsat intimidaţi de o fată. Clasa noastră fiind la stradă, băieţii au auzit şi am aflat că voiau să vină să fie alături de mine, să-i batem pe ceilalţi copii. Noroc că rabinul, care era moale deobicei, atunci a avut energie şi i-a împiedicat să iasă, pentru că n-ar fi fost bine să iasă o bătaie între elevii români şi cei evrei.

La serbări, cântam în cor. La şcoala primara evreiască, un seder a fost de neuitat, ţinut într-o sală mare, la Şcoala de băieţi de stat. Colega mea, Felicia Marcus, care avea o voce extraordinară, era solo. Un băiat era tatăl, altul era fiul care trebuia să găsească matzotul ascuns şi să întrebe: `Ma niştana?`. Noi cântam anumite pasaje şi aveam toate voaluri albe pe cap. Aveam o cărticică de cântece religioase şi le cântam şi acasă. În timpul războiului am mai făcut serbări, dar autorităţile trebuiau să fie de faţă, să supravegheze. [Evreilor le era interzis prin lege să organizeze adunări, sub pretextul că pot complota impotriva statului. Chiar şi adunările cu caracter religios trebuiau anunţate din timp la Poliţie şi la ele asistau şi reprezentanţi ai statului. Pedeapsa prevazută pentru încălcarea acestei prevederi era deportarea în Transnistria.] Unele colege mai organizau care un `jour`, dar restrâns, pentru că era interzis evreilor să se întâlnească în număr mare. Participam şi eu, şi era o încântare, pentru că la noi acasă nu puteam organiza, din cauza diabetului sorei mele. Prietenii care veneau la noi sâmbata, când se cânta la pian, nu erau serviţi cu nimic pentru ca ea ar fi râvnit.

Probleme de antisemitism erau in timpul celui de al doilea razboi mondial, când mă trimitea mama să iau pâine cu coşul. Pentru că se dădea raţie mică, trebuia să mă duc la o anumită oră, dar ora aia păcătoasă [la prânz] era când ieşeau fetele de la liceul industrial. Uneori eram jidovită, dar cu timpul m-am obişnuit şi nu-mi mai era teamă. Neplăcut a fost atunci când, mergând pe dindos - pentru că nu aveam voie să merg pe strada principală [circulaţia evreilor era restrânsa in zonele centrale]-, o birjă a oprit, călătorul s-a ridicat în picioare şi m-a scuipat pe obraz, după care a făcut semn birjarului să plece. A fost ca o umilinţa. A ştiut că sunt evreică după steaua lui David, care nu era galbenă, ci era cusută cu albastru pe fond alb, deci culorile talitului şi ale steagului israelian de azi. Nu-mi amintesc cât timp am purtat steaua , dar asta pe mine nu m-a deranjat. Nu am avut prea multe neplăceri, dar nu mai aveam voie să ne întâlnim cu prietenii români.

Un lucru curios: vecini, familia Gheorghe mă primea în casă în continuare; Dorina Gheorghe a venit la mama să o înveţe cum să facă humantaschen, pentru că îi plăceau foarte mult. Prin mine şi sora mea se comunica, iar domnul Gheorghe era într-o comisie de muncă obligatorie şi mai putea salva pe cineva [putea să scoată de pe listele de muncă obligatorie, pe cei care aveau de intreţinut familii numeroase sau să-i ajute distribuindu-i la lucru mai uşor]. Cu vecina Coca Rădulescu am reluat relaţiile după război. Nu am avut probleme cu vecinii, vorbeam cu ei peste gard. Pe coana Aretia o auzeam zicând: `Ioane, Maria veniţi să ascultaţi şi voi cântece d’astea!`. Bineînţeles cântecele erau legionare:`Garda, Căpitanul şi Arhanghelul din cer`. Prietenii noştrii, familia Leuştean, nu ne-au primit, totuşi Lucian era prea mic să fie antisemit. Am ieşit cu patinele pe stradă, pentru că nu aveam unde să mă duc şi Lucian a început să-mi cânte tare `Garda`. Am cântat şi eu cu el la fel de tare, nu m-a intimidat.

Pe timpul războiului şi-a păstrat magazinul, am impresia că şi nemţii cumpărau de aici şi trimiteau în Germania multe lucruri. Era un magazin cu lucruri de calitate, care nu se găseau uşor in condiţii de război. Mi-a plăcut să lucrez în magazin. Îmi amintesc că în timpul războiului îmi dădea mie cheia de la oblon şi deschideam oblonul, uşa, magazinul. La un moment dat în 1941 funcţionarii evrei au fost dublaţi de români [din cauza numerus clausus] şi eu eram în vacanţa de vară, dar era interzis să mă plimb pe Strada Mare [strada centrală]. Stăteam la magazin pînă la ora 6, când tata mă trimitea acasă, dar uneori mă întorceam cu el seara. Am avut şi eu o dublură [pentru fiecare angajat evreu pastrat angajatorul trebuia sa aiba un angajat roman] la magazin, era o fată foarte inimoasă, care s-a dus să lucreze şi la spitalele cu răniţi de pe front şi a povestit că-i spăla pe picioare pe soldaţii care degeraseră şi i se îngropa mâna în carne vie. Te intrebai prin ce au trecut bieţii oameni şi de ce au trebuit să sufere atât.

În timpul Holocaustului, am trăit cu spaimă, auzisem din oraş, că vom fi şi noi deportaţi, nu ştiu dacă la Auschwitz sau în Transnistria, şi vorbeam cu prietenele mele ce o să ne luam fiindcă bagajul era limitat. Slavă Domnului că am rămas acasă! [Evreii din Focşani nu au fost deportati in masă, exista doar cazuri individuale cauzate de anumite abateri de disciplină.] Despre masacrele din Transnistria nu am ştiut mare lucru, pentru că eram totuşi un copil, dar eram avizată, tata a considerat că nu trebuie să devin o fricoasă. Despre `duminica aia` [pogromul de la Iaşi din anul 1941] 14, cum se spunea, am aflat, când eram studentă, de la un coleg, al cărui tată murise în Trenul morţii. Despre munca obligatorie ştiam chiar şi locurile unde se presta aceasta.

Am primit o înştiinţare că trebuie să ne mutam, casa o lua C.N.R [Centrul National de Românizare] şi a apărut pe uşa din faţă plăcuţa cu initialele respective. Ne-am dus să vedem un spaţiu de închiriat, mama a scos trandafiri din grădină şi a dat vecinilor, dar până la urmă am rămas acasă cu condiţia să plătim chirie. Tata trebuia să dea îmbrăcăminte, încălţăminte, lingerie, cuverturi [erau predări de efecte impuse populaţiei evreieşti cu scopul de a susţine armata şi populaţia română in timpul războiului]. Nu am chitanţe, dar tata cred că a contribuit cu bani pentru cei săraci, mai multe categorii de evrei nu mai puteau lucra sau li se restrânsese clientela. Spre sfârşitul războiului, i-au chemat pe tata după o zi pe alta, şi a făcut muncă obligatorie la un aeroport militar german lânga Focşani, deşi depăşise vârsta. I-a fost frică să meargă şi să fie împuşcat. Nemţii le-au dat în schimb adeverinţe cu vulturul german pe ele pentru că au lucrat acolo.

Până când au intrat ruşii [înainte de 23 august 1944]  a fost linişte. Nemţii rechiziţionaseră partea din faţa casei şi aduseseră acolo rusoaice, care erau foarte speriate când au trebuit să se retragă, pentru că aleseseră să plece cu ei din Rusia. Când au venit ruşii -lângă noi era fabrica de spirt, unde un domn numit Coşniţă făcea băuturi - au cărat lădiţele cu băutură la noi în grădina şi consumau cu multă plăcere. Stăteau vis-a vis, dar şi la noi, nu ne-au întrebat dacă suntem de acord sau nu. Au făcut în casă şi un depozit, de la care într-o noapte m-am trezit cu un şobolan pe mine. M-am sculat, am aprins lumina, l-am prins şi l-am aruncat. Tata a fost bucuros că sunt curajoasă. După ce s-a terminat cu depozitul s-au instalat ei. Eu aveam 16 ani, îmi spuneau `Liduşka` şi eram inţepenită de frică. Eram în doliu după sora mea Clara, şi eu şi mama cu voaluri pe cap ne-am dus la nişte rude ca să rămânem peste noapte. Au protestat că ei şi-au trimis nevestele la adăpost şi am venit noi. Căpitanul rus, binedispus, m-a căutat acasă cu lampa în mână. Slavă Domnului că nu am fost acasă!

Altă dată, era seara, am stat în curte şi tata a spus: `Fiţi atente, când încep să cânte, să intraţi in cameră, puneţi foraibărul, eu îi ţin de vorbă şi când zic ,>>Acum<<, săriţi pe geam!`. Am stat în curte şi deodată s-a auzit corul, tata ne-a trimis în casă. Au discutat cu tata şi la un moment dat l-am auzit spunând `Acum`. Am sărit pe geamul de sus şi eu şi mama, care avea 53 de ani atunci, şi ne-am dus la o familie de evrei care ne-a primit să dormim la ei. Am aflat că au îmbrâncit uşa, dar nu au avut pe cine să găsească. Le-a trecut, dar l-au pus pe tata să bea cu ei. Au adus o damigeană de vin, în care fusese gaz şi nişte pepeni. El care era obişnuit cu vinuri bune a trebuit să bea asta.

Ruşii nu au mai stat mult, au plecat pe front. Mi-a fost mila de ei, în câteva rânduri. În curte a intrat cineva mic…, era un cărucior pe care era un bărbat, un soldat rus, cu picioarele amputate. Rusoaicele erau uluite de lucrurile frumoase, încât luau furourile de milaneza cu dantelă şi le purtau pe stradă. Aşa lipsuri erau. S-au fotografiat ţinând în palmă ceasuri.

O familie de pe strada noastră a fost deportată în Siberia pentru ca unul din ei lucra la lagărul de prizonieri nemţi şi se auzise că le făcuse nişte favoruri. O vânzătoare a noastră a fost trimisă de români în Transnistria pentru că a organizat o petrecere, nu ştiu dacă au surprins-o autorităţile asupra faptului. Nu s-a putut face nimic şi nu s-a mai auzit nimic despre ea.

După Război

După război, după 23 august 1944 a fost o perioadă grea. La inceput nu foarte grea. M-am dus la Liceul de stat, am avut multi din foştii profesori. Colegele mele de la Liceul Evreiesc s-au aşezat în ultimele rânduri, însă nu vroiam să pară că ne retrăgeam şi m-am dus în banca a treia. La am întrerupt lecţiile de pian, ca să pot să învăţ cum trebuie. Tata, care nu era obişnuit ca eu să fiu perseverentă, îmi spunea să merg la culcare, dar eu mai aveam câte ceva de făcut. Eram o elevă obişnuită, dar în felul ăsta recuperam ce nu făcusem la Liceul Evreiesc, unde îmi alegeam materiile care-mi plăceau mai mult. La Liceul de stat nu mai exista aceasta posibilitate.

M-am gândit să emigrez în Israel. A venit la mine Mişu Leibovici, un băiat foarte inteligent. `Livia, un om ca tine ne trebuie în Israel!`. Eu niciodata nu am ştiut că băieţii mă apreciază aşa băieţoasă cum sunt. Eu am vrut să mă duc, dar părinţii mi-au povestit de condiţiile de acolo. Tata dădea bani pentru Keren Kayemet şi Keren Hayesod, dar nu exista un interes real pentru emigrarea in Israel. M-am înscris la Hanoar LeZioni dar am fost dezamagită, cel care conducea grupul nu m-a convins, nu ne-a explicat, nu ne povestea nimic despre Israel. Doar ne intâlneam şi dansam. Am aflat târziu că un prieten al nostru era la Betar, m-ar fi tentat pentru că era o organizaţie luptătoare. Ştiu că mai era şi Haşomer Haţair, un coleg de la liceu era acolo, era de stânga. M-am înscris din nou la Maccabi şi a fost o perioadă foarte frumoasă. Am făcut gimnastică, volei, ping-pong, se mai făcea câte o serată dansantă, dar rar.

Am locuit în continuare la Focşani, am stat doi ani acasă, pentru că am fost bolnavă şi am pierdut contactul cu colegele mele. Nu aveam voie să fac efort şi eram ţinută în vârful patului, protejată ca un ou crud. Mama a plecat cu mine la Poiana Ţapului, pentru că aşa recomandase doctorul.

După doi ani, am protestat şi am început să învăţ pe brânci, să recuperez pentru admiterea la facultate. La ce facultate să mă duc? Mă atrăgeau Literele, pentru că îmi plăcuse de mică să citesc, dar ambiţia că nu făcusem la Liceul Evreiesc chimie, iar la Liceul de stat am avut o profesoară de chimie care ne umilea, m-a făcut să mă duc la Chimie la Bucureşti. A trebuit să învăţ şi despre naţionalizare, legi, etc. şi despre drepturile femeii socialiste: cum `înainte era părul lung şi mintea scurtă` şi ce grozav era acum [legat de emanciparea femeii socialiste şi renunţarea la valorile burgheze, de reuşită in viaţă a unei femei numai prin căsătorie]. Am avut media peste 8 şi am reuşit. Am fost foarte încântată. La Bucureşti am fost cu Dori Ianconescu, cu Lili Bercovici, colega ei de clasă, care a plecat repede în Israel. Am avut colegi deosebiţi la facultate, şi evrei şi români. În Bucureşti, nu am păstrat legătura cu comunitatea, pentru că îmi era greu. Aveam program toată ziua, învăţam mult, nici la petreceri nu am prea fost. Retroactiv, mă simt frustrată pentru asta. Primii doi ani nu am avut bilet gratuit la cantină, pentru că tata era proprietar, mai avea o singură vânzătoare. În anul trei de facultate, statul i-a luat magazinul [din cauza nationalizarii], tata a fost mutat de la magazin, şi a fost mai greu. Eu mi-am căutat altă gazdă in Bucuresti.

L-am cunoscut cu soţul meu, Ioan Diaconescu, în studenţie, în anul III, la cantina studenţească Călăraşi din Bucureşti. Ne-am căsătorit în Bucureşti, la starea civilă. A fost o nuntă simplă, au participat câţiva membri ai familiei. Nu ne-am dus la masa pregatită de aceştia, le-am mulţumit frumos şi am luat trenul spre Focşani, la părinţii mei. Nu am făcut nuntă religioasă, nici nu se putea - soţul meu era creştin ortodox -, deşi orice fată îşi doreşte să fie mireasă. Ioan era foarte muncitor, chiar în timpul studenţiei lucra verile pentru a câştiga ceva bani, pentru că ceea ce primea de acasă era foarte puţin. Părinţii lui erau de la ţară şi nu aveau bani, iar bursa nu era suficientă. El s-a născut la Bucureşti, dar a crescut la Mălureni [localitate rurală in judeţul Prahova]. Liceul l-a făcut la Piteşti şi Facultatea de Drept din Bucureşti. Din 1954, când a terminat facultatea, a fost încadrat la Procuratură. Mama lui era de la ţară, lucrase la Filatura în Bucureşti şi a pierdut o mână într-un accident de muncă, iar tatăl lui avea un seviciu modest, era lampagiu. La ţară aveau puţin pământ, pe care îl lucrau. Soţul meu i-a ajutat. Cu trei-patru ani înainte de deces, soţul meu a fost avocat. Era onest, nu se arunca la onorarii mari, ca alţi foşti colegi şi ajuta pe toată lumea.

Originea evreiască nu a fost un criteriu în alegerea soţului. Am ales pe cel iubit, pe cel care m-a fermecat la acea vârstă. Soţul meu a fost un om plăcut, inteligent, cu foarte mult bun-simţ. Deşi era suferind şi slăbit, toată lumea îl agrea pentru comportamentul şi sufletul lui bun.

Eu, după facultate, prima oară am lucrat la CSP (Comitetul de Stat al Planificării), vreo lună-două, pentru că vroiam să lucrez efectiv în chimie şi m-am angajat într-o fabrică nouă, numiă Electroizolantul, la ieşire din Bucureşti cu sediul în şoseaua Căţelu. Se ajungea foarte greu acolo. Dupa ce m-am măritat m-am întors împreună cu soţul meu la Focşani pentru un an în 1958. Am lucrat în industria locală, la o întreprindere care se ocupă de fabricarea produselor de carne, conserve, şi apoi la un laborator medical, unde făceam analize. Nu am avut conflicte din cauza originii evreieşti, o singură dată făţiş, la Focşani, în industria alimentară. Descopeream nişte greşeli frapante. Cineva m-a pârât la partid şi l-au chemat pe soţul meu acolo. I-au spus că dacă nu ar fi fost acest regim, eu nu m-aş fi căsătorit niciodată cu el şi i-au cerut să divorţeze de mine.

Băiatul nostru s-a născut în 1955, în Bucureşti. Soţul meu i-a dat numele de Gabriel fiului nostru, iar mama numele de Paul, după bunica Perla. În 1959, ne-am mutat înapoi în Bucureşti, am lucrat puţin la laboratorul Spitalului Vasile Roaită şi apoi am dat concurs şi m-am angajat la Institutul de Cercetări Alimentare. Am stat acolo până în 1979, când secţia Zahar s-a desfiinţat şi s-a înfiinţat un institut de creştere şi prelucrarea sfeclei de zahăr. Am lucrat acolo până la 1 ianuarie 1986, când m-am pensionat.

În Bucureşti am locuit la început pe Calea Moşilor, într-un apartament. Soţul meu, lucrând la Procuratură, a fost ajutat de Spaţiul Locativ pentru a primi un apartament. Eu lucram la Căţelu [in afara oraşului], unde se ajungea greu cu autobuzul şi se muncea mai mult de 8 ore. Ne întorceam acasă cu camionul fabricii, chiar dacă ploua sau ningea. Acolo m-a prins iarna 1953-54, când Bucureştiul a fost îngropat sub zăpadă şi când, o dată am luat-o pe jos spre serviciu şi am greşit direcţia. Când ne-am întors de la Focşani [a stat numai un an, s-a intors in 1959, dupa moartea tatălui], soţul meu a făcut rost de un apartament de 2 camere pe strada Beethoven, unde am stat şi cu mama şi băiatul. Anul următor am făcut schimb de locuinţă pe strada J. S. Bach.

Cu serviciul meu şi cu un copil mic nu prea aveam timp de altceva. După ce s-a mutat mama la noi şi stătea ea cu copilul, am mai mers la teatru şi la operă. Ne plăcea să cumpărăm cărţi de literatură şi despre orice. Veneam din delegaţii cu geamantanul plin. [În perioada comunistă cărţile usore au fost pentru mulţi singura cale de evadare din realitate; televiziunea, presa, chiar şi reprezentaţiile teatrale erau politizate.] Un prieten al tatei i-a dăruit după război o carte cu procesul lui Antonescu. Soţul meu a rupt-o şi ars-o, pentru că-i era frică [era periculos să deţii cărţi, care să redea istoria altfel decît era ea prezentată oficial]. Am rupt si actul de vânzare-cumpărare al magazinului tatalui din cauza fricii de Securitate  atunci cînd am plecat în 1988 în Israel, acum nu mai am nici o dovadă. Nu e nici o pierdere.

La noi în casă se serbau şi sărbătorile creştine şi cele evreieşti. În privinţa sărbătorilor, era perioada comunistă, românii se abţineau să meargă la biserică, mulţi preoţi fuseseră închişi, lumea era speriată. Evreii ţineau sărbătorile, chiar dacă unii nu frecventau sinagoga. De Purim, făceam humantas, am învăţat de la mama. De Pesah, soţul meu îmi făcea o surpriză şi îmi aducea matzot ori ne duceam la sinagoga din strada Adamache şi cumpăram de acolo.

Într-o vacanţa am fost o dată la părinţii soţului, care erau nişte oameni simpli şi cu bun simţ, şi am dormit la mătuşa lui. Când ne-am întors am găsit preotul acolo, care făcuse o slujbă pentru că intrase o evreică în casă. Soţul meu s-a supărat foarte tare şi nu i-a mai vorbit, dar nu cred că era vina ei ci a mediului în care a fost crescută. [Mediul sătesc este plin de surpestiţii legate de imaginea străinului, cu atât mai mult dacă este de altă religie, ca de ex. turci, evrei; probabil ca mătuşa soţului s-a temut chiar pentru mântuirea sufletului ei sau că a atras ghinionul asupra casei sale dacă a intrat acolo un evreu].

Când Gabriel a mai crescut, am mers în concedii la munte. La Marea Neagră a mers cu soţul meu, pentru că eu nu mai am voie [din cauza problemelor de sănătate] Eu doar i-am vizitat câteva zile. Gabriel a mers în tabere şcolare, la Năvodari [langa Marea Neagră; se organizau trenuri anume numai cu copii şcolari şi preşcolari, care mergeau în tabere speciale, şi care erau strict supravegheate de profesori]. O dată după ce s-a întors l-am căutat mult după ce se golise trenul şi nu-l găseam, eram disperată. Pe peron rămăsese ceva mic, slab şi bronzat. Era Gabriel.

Gabriel a fost un copil cuminte, a făcut şcoală în cartierul Floreasca, unde locuim, pe urmă Liceul D.Cantemir, care era un liceu bun. Deşi îi plăcea să citească mult, tot felul de cărţi, avea aplicaţie către ştiinţă şi a făcut Politehnica, Mecanică, secţia de motoare termice. După absolvire a fost încadrat la Institutul Naţional de Motoare Termice, unde a lucrat până când a emigrat în Israel în 1987. S-a căsătorit cu Carmen Matei. Tatăl ei era director la Cooperaţia meşteşugărească iar mama lucra la Ministerul Industriei Uşoare. Nora mea este creştin ortodoxă. S-au cunoscut la facultate, a făcut tot Politehnica, s-au căsătorit în 1979 in Bucuresti şi au trei copii. Diana născută în 1981 in Bucuresti, fata cea mare, s-a căsătorit anul acesta, în 2003, cu un român originar din Timişoara. El este expert în calculatoare, iar ea este studentă la medicină la McGill, în Canada. Băiatul cel mijlociu, Marius născut în 1984, in Bucureşti, vrea să facă tot medicină şi învaţă acum in Canada la o şcoală evreiască. Şi cel mic, care s-a născut în Israel în 1987, învaţă tot la o şcoală evreiască.

Gabriel, fără să aibă o educaţie specială în sens religios, a fost lăsat să aleagă ce religie doreşte la maturitate. Probabil că a avut o chemare spre iudaism, pentru că a plecat în Israel, unde a stat 7 ani. Locuieşte acum cu familia la Montreal, s-a mutat in Canada in 1994 din cauza unei noi oportunităţi profesionale, ţine ambele sărbători, evreieşti şi creştine. Se sărbătoreşte şi Crăciunul, e o sărbătoare veselă, se face bradul, se cumpără cadouri, se sărbătoreşte chiar şi Hallowen-ul.

În cercul nostru de prieteni, multă lume se lăuda cu excursiile peste hotare în ţările socialiste [Ungaria, Bulgaria, Cehoslovacia, U.R.S.S, Polonia, R.D.G etc.]. Eu tăceam, nu aveam nimic de spus. Soţul meu a hotărât că aşa nu se mai poate şi m-a trimis prima dată în Cehoslovacia, în excursie cu autocarul. Mi-a plăcut foarte mult şi regretam că sunt singură, el era ocupat. Pe urmă am fost la Viena, o lună, la un văr al mamei şi la Paris în 1976, la fratele mamei, Oscar Finkelstein, cu care am păstrat legătura. Şi la Paris şi la Viena, am fost la muzee, la spectacole, chiar şi în cimitir. La întoarcere am tremurat, pentru că aveam în bagaje cărţi ale lui Soljeniţân 9.

Ascultam Europa Liberă cu sfinţenie in perioada comunista. La un moment dat un procuror a fugit din ţară şi a făcut la radio un comentariu pozitiv la adresa soţului meu. Nu ştiu dacă a fost deranjant pentru soţul meu, care era în continuare procuror. Ascultam la acest radio cum se purta Securitatea cu cei care lucrau şi cum încercau să-i elimine fizic.

Rudele mele sunt înmormântate în locuri diferite. Sora mea Clara şi tata sunt înmormântaţi la Focşani. Soţul meu a făcut special comandă pentru două monumente de marmură pentru ei, a considerat că este de datoria lui. Mama este înmormântată la Bucureşti, la Filantropia, cimitir evreiesc. Ea a murit in 1964. Iar soţul la cimitirul Izvorul Nou, cimitir creştin, el a murit in 1977. Voiam să-l înmormântez la cimitirul Bellu, dar nu s-a putut în zilele acelea şi atunci l-am dus unde am găsit un loc. I-am ţinut toate parastasele şi astăzi pentru ziua morţii. Pentru celelate rude, la înmormântare a participat întotdeauna rabinul, cantorul şi cineva din cler a spus Kadish pentru ei. Am păstrat iahrzeit, ziua comemorării morţii lor.

Naşterea Israelului a fost o împlinire, deşi căsătorită cu un român, m-am bucurat şi s-a bucurat şi el alături de mine. Când eram elevă de liceu am vrut să fac alia, dupa câteva decenii băiatul meu a vrut să merg cu el în Israel, dar aveam deja o vârstă şi m-am temut. Eram obişnuită aici şi mă gândeam că pentru copii e mai bine să nu stea împreună cu bătrânii. Nu ştiu dacă am făcut bine sau rău. Până în 1988 nu am fost în Israel. Dacă trăia soţul meu, poate am fi plecat dupa 1994 împreună în Canada. Cuscrii, părinţii nurorii, Carmen Diaconescu, familia Matei, sunt acolo de aproape 5 ani. Înainte de 1989, am avut rude în SUA şi am păstrat legătura cu ei, în scris. Nu se dădeau veşti prea amănunţite, era periculos, corespondenţa era citită, aşa că scriai ce se putea. Unchiul Oscar Finkelstein de la Paris, ne-a făcut abonament la Paris Match şi cât a trăit am primit cu regularitate şi era o încântare.

După 1989,  m-am bucurat extraordinar de mult. Tocmai stătem la o coadă, cum se stătea ore în şir pentru un litru de lapte, de ulei, o jumatate de pachet de unt. Astăzi la vârsta mea îmi dau seama că este o cruzime să faci asta unui bătrân. La început au fost produse pe piaţă, tot ce nu dăduse Ceauşescu. M-a încântat şi libertatea de a vorbi, că sunt alimente, haine de export [de calitate superioară celor din comerţul intern]. Încet-încet nu ne-am mai permis să ne cumpărăm [datorita scăderii nivelului de trai]. M-am bucurat la căderea zidului Berlinului, că germanii vor fi împreună. Nu pot să uit cum ascultam la radio in anii 1980, că erau împuşcaţi dacă încercau să fugă, să treacă zidul.

Când a fost mineriada 10 in 1991, am vrut să ies din metrou şi o doamnă mi-a spus că este periculos. La Universitate, venea o studentă care plângea şi în spatele ei un miner. Şi eu, grozavă şi inconştientă, am întrebat-o de ce plânge. Nu mi-a răspuns şi l-am întrebat pe miner: `Da’ ce i-aţi făcut de plânge şi nu poate să vorbească?`. Nu mi-a dat nici el nici o atenţie. M-am căţărat pe o piatră mare, ca să văd ce se întâmplă. Nu ştiu ce comentariu am făcut, dar m-au liniştit [aluziile lor]. Aveam o sacoşă plină cu medicamente străine şi mi-a fost teamă să nu provoc mai mult. Am plecat pe jos şi am mai întâlnit mineri. Am fost foarte neplăcut impresionată.

După ce am ieşit la pensie, m-am apropiat mai mult de originile mele evreieşti. Îmi puteam permite să fac ce vreau cu timpul meu liber, nu mai eram obosită. Am fost în Israel şi am văzut români care şi-au apropiat modul de viaţă evreiesc. Acolo este o altă atmosferă. De câte ori aud vorbindu-se ivrit ciulesc urechile, pentru că îmi place să aud cum sună.

Profesional am ajuns din chimist, archivist [la Centrul de Studiu pentru Istoria Evreilor Din Romania, unde lucreaza de noua ani]. Îmi face plăcere să lucrez, am prelucrat documente din timpul când evreii plecau [emigrau] pe jos [până în secolul al XIX lea], lucruri pe care eu nu le-am cunoscut şi alte lucruri. Sunt încântată că pot să lucrez, pentru că acasă mă simt complet inutilă. [Doamna Livia Diaconescu se ocupă cu rezolvarea cererilor de compensaţie, ale celor care au fost discriminaţi în perioada Holocaustului.] Si eu am primit compensaţii de la Elveţia şi au fost binevenite.

Glosar

Livia Diaconescu
Bucharest
Romania
Interviewer: Anca Ciuciu
Date of the interview: January 2004

Livia Diaconescu is an expert in food chemistry who discovered her vocation of an archivist some time after she retired. She is a dynamic person with an extraordinary memory. At 72, she is still very stylish, paying much attention to her appearance. Her white, wavy hair still adds a lot of personality to her posture. She has been living on her own since her husband died and her only child left for Israel, then Canada. She resides in a green neighborhood, where streets are named after famous composers – a connection of sorts with the old piano in her living room. The walls are decorated with watercolors (the most valuable of which she gave to her child as a gift), while the massive, Viennese furniture, with leather-upholstered chairs, comes from her parents’ home in Focsani.

My family background
Childhood memories
During the war
Post-war
Married life
Glossary

My family background

My paternal grandfather was named Avram Filderman. I don’t know my grandmother’s name, as she died before I was born and they wouldn’t talk about them much at home. They were born and lived in Focsani, but I don’t know what they did for a living. I do know they had four children: Leon, Lazar, Mayer and Rebeca.

The first boy was Leon Filderman. He was born a few years before 1890, went to college in Germany and was an engineer. Back in the country, he became an oil engineer, lived in Ploiesti for a few years and married Malvina Bischoff. He had two children: Rozita (shortened to Zita) and Albert. Zita married for love, becoming the wife of Oscar Holsman, that is Oscar Lemnaru [a journalist who Romanianized his name]. Zita’s daughter taught Latin at a school in Lehliu [a town at about 100 km. from Bucharest] until she flunked the boy of a party member; she was forced to quit her teaching career and she stayed like that [unemployed] until she left for America. Albert Filderman ended up in Israel. I only met him once, in 1988, when I went to visit the children. I called him and, to my surprise, he came to see me. He didn’t invite me at his home in Tel Aviv and I never met his family.

My father, Lazar Filderman, was the second child. Mayer Filderman was the third. I know about him that he lived on Moise Nicoara St. [a residential area in Calarasilor quarter, in the eastern part of Bucharest], where he owned a vila [a residence larger than a house, of some pretensions to elegance], and that he didn’t have children.

The fourth child, Rebeca Filderman, married a Reichmann Her husband worked together with Leon Filderman in the oil business, but he wasn’t an engineer – he did something in the administration. They had two children: Rudolf and Edmond. Rudolf Reichmann went to the Commercial Academy and married the daughter of a fervent Communist. He had met her before the war, in college. She had been baptized before the war, her name was Angela, but she had to return to the religion she had been born into, whether she wanted it or not [in observance with a State decree of 8th August 1940 establishing the criteria to determine who was a Jew and who was not]. They didn’t have children. Edmond Reichmann went to study industrial chemistry, but only graduated after World War II because he had to register again. He worked at the Ministry of Paper and Wood (I don’t know the exact name) and was a manager at the Cellulose Institute. He got married, but he didn’t have children.

My father, who was born in 1890, was very bright, but lazy, and it was with great pains that he completed 4 years of high school. He didn’t want to go any further with his education. He later regretted this very much, for he was very fond of reading and listening to heavy [classic] music. He spoke French and German. While he was serving in the army, during World War I, they wanted to send him to a military academy, but he deemed it pointless. When he returned from the war, he went to work for his cousin in Bacau. Then he left for Constanta, where he took up the grain trade.

My father came to Focsani in the 1920s. He married my mother, Fanny Filderman (nee Finkelstein), both religiously, in front of a rabbi, and civilly. I don’t know more about this, since my parents didn’t talk about this period. My maternal grandfather, Lewi Finkelstein, owned a store called ‘Lewi’s’ and gave it to her after the wedding. Even after my grandfather died, the business kept its old name, in his memory.

My mother’s father was named Lewi Finkelstein. Although he didn’t wear traditional clothes, my grandfather was a very religious man, who went to the synagogue on a regular basis. At his place they kept all the holidays, used separate vessels for milk and meat and had special vessels for Pesach, which they only used once a year, on that particular occasion. My grandmother, Perla Finkelstein (nee Rabner), kept all the holidays and the Sabbath She observed the kashrut and went to a hakham-butcher who slaughtered poultry and animals in a ritual way. They only ate the parts that were allowed. There were also traditionalist Jews, but my grandparents would dress in a manner that was modern for that period, without breaking the religious prescriptions They spoke Yiddish and Romanian, but they didn’t teach us Yiddish so that they could speak freely about things we weren’t supposed to learn. My grandfather died in 1927 and my grandmother – in 1946.

My mother had taken piano lessons at the boarding school and my grandfather, having six daughters, kept three pianos at home. She had five sisters – Clara, Maria, Mina, Rebeca, Sofie – and two brothers, Oscar and Mayer. My grandmother was very busy looking after so many children. The eldest child was Clara Finkelstein, who got married, settled in Bucharest and, shortly after, died, at 21 or 22 years of age; she is buried at Filantropia [Jewish cemetery in Bucharest]. My mother was the second child; she was raised at the boarding school. Of course, she also stuck around the store to give a hand or learn the trade She loved piano. My piano is from my mother. She was very proud of it because it had bronze keys.

The third child was Maria Finkelstein, who married Jacques Ianconescu, a very good lawyer, nicknamed Jacques ‘silver spoon’, who was registered in a Masonic lodge. Another child was Mina Finkelstein, who married a Librescu and lived in Focsani. Her husband was a very good lawyer, but his practice was rather small. During World War II, he was sent to Transnistria 1 and this Mina stayed at Maria’s. I believe, however, that they provided for themselves. But what is praiseworthy for me is that my cousin, Isidor Librescu, aged 9, was the one who supported the family. The Germans had moved into the commercial school and he had come to do small business with them – he would buy and resell drugs or food that the Germans probably brought from somewhere else. One evening, he offered me some food I had never seen in my entire life. The Germans had an inspection once and he stayed hidden in a wooden box until the inspection was over. After the war, he went to high school and college, worked with Prof. Carafoli, then left for Israel. He married there and had two children.

Rebeca was another child of my grandmother’s; she was also called Rebecuta, hence the short form Cuta. She was a beautiful woman who also married a lawyer, Moritz Terdiman. They lived in Husi, in a beautiful house, with a vineyard; during the war, they stayed at Mita’s. Her husband was sent to the labor camp in Targu Jiu. My cousin, Angelica Terdiman, went to college in Husi and was appointed to work in Brasov She fell in love with a foreman from the 1 Mai Plant and married him. She became Angelica Sfetcu after the marriage. She supported her husband in learning more and becoming a technician. She had a boy, Adrian, who was raised by aunt Mita. They left for Israel in the 1970s, but didn’t stay there for long; then they went to Canada, where they had a hard time at the beginning. Today, Angelica Sfetcu owns 110 apartments in Montreal that she rents. Adrian Sfetcu, who was a very good student, works for Bell Helicopters.

Another sister was Sophie Finkelstein. She married a lawyer herself (and a good one too), Bernard Simiu. He also attended the Commercial Academy (this is where they met) and worked at the Bragadiru brewery. They bought a house, a vila on Alba St [a street in the center of the city that still exists today, in the vicinity of the Regina Maria Square]. Their next door neighbor was Lucretiu Patrascanu 2. During the war, the house was taken away from them and they rented a place from a Romanian who lived on Masina de paine St. [in the Colentina quarter, in the eastern suburbs of Bucharest]. They moved back after the war and he continued to work. My cousin, Lidia Simiu, who is five months older than me, went to the Jewish school during the war. She registered for the medical school and married a doctor, Marcel Solomon. They had a boy, Emil. She was appointed to work somewhere far away and quit the medical school. She worked as a translator for an institute.

Oscar Finkelstein, my mother’s brother, left for France after World War I, married a French Jewish woman and owned a stationery factory near Paris. I got a pencil box with everything from him. During World War II, his family was supposed to be sent to the Drancy camp, but they managed to hide. They had two children (a girl and a boy), Michelle and Jean-Jacques. While they were hiding, aunt Germaine had an intestinal occlusion. They couldn’t get a doctor, for they would have all been caught, so she died earlier than she should have. After the war, he lived in Paris, in a very nice apartment on Avenue de Versailles. The daughter became a doctor, got married and moved to Caen. After Oscar’s death, Jean-Jacques inherited the factory. But he changed his name a little, making Finkelstein a bit more French. He once manufactured some object at the factory and named it Perla, after his grandmother. The other brother, Mayer Finkelstein, attended the Faculty of Pharmacy in Germany. He was a very good pharmacist. Unfortunately, he was shy. He never married and didn’t have any children.

Childhood memories

I love Focsani, the town of my childhood, though it looks terrible now. I couldn’t even recognize the Cotesti St., where we lived. All I recognized was a house that was opposite from the school and which lost its courtyard. Modern buildings were erected and the old ones stand neglected, dilapidated – it’s such a pity. Foscani was a quiet, patriarchal town, with large courtyards and nice, neat houses. The streets were paved. There were two Jewish streets: one of them was Dindos St., near the Jewish elementary school, the other one was Artelor St. At the end of Cotesti St., which opened on to the Main Street, carriages would wait for customers. Their owner was a Jew named Poitas, whose daughter, Lili Poitas, was a fellow-student of my sister’s in high school.

The Zamfirescu family lived on Cotesti St. too. Mrs. Stela Zamfirescu had preconceptions about the Jews. I once entered her courtyard and was heading for the main stairs, when she told me ‘Get out, jidoavco [abusive word for female Jew in Romanian]!’. I didn’t know what jidoavca meant, but I thought it sounded like an insult, so I replied ‘You’re the jidoavca!’ and left the courtyard. They later turned out to be nice people and we became close.

Focsani was a town with many Jews. There were two Jewish quarters. They were situated pretty close to each other, but then again, the town itself was small. I lived, however, in a Christian quarter, inhabited by many officers. The Jews in Focsani were tradesmen – some of them had big businesses. There was a Chamber of Commerce and my father was a member. We had manufacturing workshops and tailor’s shops, many stores, drugstores, pharmacists, craftsmen, clocksmiths, hatters, tinsmiths, photographers, physicians. The town had many synagogues – there were eight Orthodox ones 3.

Since the minute I saw the light of day for the first time, I remember my father being a community man. He was tall, had a stately appearance and made himself noticed everywhere. He was severe by nature and very intelligent. He cared a lot about the Jewish community and he held many offices – he was a president for 3 years, around 1938, and then a vice-president. I have a photo of my father with Heinrich Israel, the president of the community in the period before World War II. My mother observed the tradition; she kept the Sabbath. She had a candlestick with one branch that she would light for Sabbath on Friday evenings. She would cover her hair with a white kerchief and would say the prayer above the candle. She had a very nice siddur, with a nacre cover. She went to the synagogue each Saturday and wouldn’t have it any other way. Men were separated from the women at the synagogue – women stood upstairs. I rarely went there as a child and this didn’t change as I grew up. I don’t know the name of the rabbi, but I know he was also a religion teacher. I enjoyed the classes when he spoke about the history of the Jews. My mother and father regularly went to the synagogue on Rosh Hashanah and Yom Kippur, until the synagogue burnt. I don’t know whether the fire was set by the Germans or by the Legionaries 4. It was pulled down during the war and it remained in ruins after the war – walls only. I don’t know if they recovered anything. I didn’t think of the sacred rolls back then.

My mother was a very gentle person. She gave birth to several children, but they didn’t survive for long. At 2, Adolf caught diphteric angina and died of asphyxiation. Rodica died at 2 and my mother was walking around the room with the child in her arms and couldn’t believe she was dead. My sister, Clara, was six years older than me. She was born in Focsani, in 1922. I was born in October 1928, in Focsani. Clara wore braids and was pretty. When she was 11, they realized she had diabetes. After the disease was spotted, they took her to the clinic, but an assistant told them to take her to Vienna. In those times, at the beginning of the 1930s, getting a passport wasn’t a problem; generally speaking, money wasn’t a problem either. They went to a sanatorium there and the doctors managed, through diet, to bring her to the minimum risk level. They also gave her a book about how she had to be nursed – she had to use scales to portion her food. There was a time when she had to weigh her cherries and, to get another portion, she also added the weight of the pits. My mother cooked specially for her. Clara had to measure her glycosuria twice a day using a solution, she dosed the insulin on her own and injected it in her leg by herself – she did that from 11 to 22 years old.

My mother had the works of Goethe, Schiller, Molière. She loved to read. She had a very beautiful hair and wore it in a knot that was not to her best advantage. Even at 72, her hair was still wavy and beautiful. The only time she had her hair done was when she left for Paris with my sister. She had long hands, slender fingers and beautiful nails; when she played the piano, she stroked the keys. She had an unusual sensitiveness. When she felt upset or moved, she would sit at the piano. She particularly liked Beethoven (symphonies, sonatas and overtures), Chopin (nocturnes and waltzes), Brahms, Liszt and Schubert. Before we got to go to opera performances, she had already played for us at home the entire Rigoletto and The House of the Three Girls. She loved Gounod’s Ave Maria. When I was a child, I would sit next to my mother while she played. She would often play the Pastoral Symphony in the evening and that was the time when cows came back from the pastures. Every time I listen to this work, I can’t help recalling this episode, which I kept deep down in my heart. She also liked The Moonlight Sonata a lot. All I know about music I learnt from her. When I was 15 or 16, they hired a piano teacher for me. I enjoyed studying. One day, I was returning from her place and the air-raid alarm sounded while I was still on the street. I interrupted the piano lessons in high school.

When she was in high school, my sister, Clara, had her friends come over on Saturday and my mother would play the piano for them. She was so thorough that she chose her repertoire every week and rehearsed it lest she should make mistakes. I turned the pages for her and she used to ask me how she had played. I didn’t know too much, but everything my mother did was very good. She sometimes played together with a schoolmate of my sister’s, Misu Mendel, who played the violin. It was a pleasure to listen to them. We didn’t have too much dancing at our place, though I suppose they liked it. We would also go to Clara Zeidman’s. She was our neighbor and she sang extremely beautifully. I once enjoyed it so much that I started to sing along and my sister urged me to shut up. Mrs. Zeidman told her to let me sing, for they couldn’t hear me anyway – her voice was strong and covered mine, and thus I was able to indulge in singing. They served chocolates there and everyone helped themselves except Clara. Both their place and ours were nice. There was another family, Csato, who came from Transylvania. According to the records I researched, their sons were sent to forced labor. There was also the family of the pharmacist Rudich, who used to go out in the morning and walk barefoot in the dew. I recently heard this is a healthy thing to do. Mrs. Rudich was a walking encyclopedia; she read enormously.

There were some nice pillars in the front part of our house; the stairs were large and the entrance door had a stained-glass window. There were two doors: a wooden one and a glass one. After the hallway, came a huge room, like a ballroom, then some other rooms and a spacious kitchen; it had a stove with a range, a cupboard and a rack of vessels which were so tidy they shone. We had Viennese furniture, nice and enduring. (Later, my husband made friends with a Greek lawyer who tried to persuade me to give up this massive furniture. He failed.) We also had a crystal Venetian mirror, in my sister’s room. Her bed was covered with a large bedspread that had Arab letters on the four sides. This bedspread now belongs to Diana, my granddaughter.

We always had a maid. We had a water pump in the courtyard and I would carry water in a bucket. My mother taught me that, although there was a maid, it wasn’t beneath my dignity to do chores (like carrying water, cleaning windows or removing snow) once in a while. We had a Turkish toilet [a flat, ‘elephant’s feet’ type of toilet on which one squats rather than sits], but it was properly maintained and tidy. I once grew fond of a Russian maid. She tried to teach me a few Russian words so that I would impress my father. But I forgot them before I got to utter them. I was very upset when she left. Then we had another one, a stout girl from the countryside. She had white, shiny shirts made of a fabric that I liked. During the war, we kept a girl whom we hid with us. My mother knew how to spare her – she would ask for the least possible from her and did all the hard work herself. The girl used to sleep outdoors; it was nice, because there were the flowers – queens of the night, irises – which spread their perfume all over the courtyard. I wanted to sleep next to her too, but my parents wouldn’t let me. In the summer evenings, I looked at the sky and saw the Milky Way and other constellations. I wanted a little dress made of dark blue velvet, with silver stars. It was a child’s dream. A woman did our laundry once a month, for three days in a row. She washed, boiled, dried and ironed it.

Wednesday was the market day, when peasants would come to town. If one didn’t get to the marketplace in time, chances were the peasants wouldn’t be there anymore. My mother went there with the maid, who carried a large basket. They would take me with them – it was a very rich market and I enjoyed it. I never asked for anything – I knew they wouldn’t buy candy because of my sister with diabetes. I used to eat at least one kilo of fruits daily: apricots, plums, cherries, apples. In the fall, a cart with cretesti apples [a local variety of green, slightly flattened, crisp, tart apples] would come by our place. We would buy for the winter and store them under the table in the big room, which wasn’t heated. Other foods supplies were also delivered at home: there was the woman who brought us quality milk, cheese and cream, the cart loaded with water melons, the peasants carrying yokes with yogurt loads, the man who sold pretzels and croissants.

Our store wasn’t a large store [near Moldovei Sq., perpendicular on the Main Street, a ten minutes’ walk from home] My father sought to extend it and bought other stores next to it. When I was very young, my father kept a second store together with a German, Leon Proschinger, who often came by. I couldn’t say why they broke up, but I was sorry. He employed clerks (shop assistants) at ‘Lewi’s’. Two of them were about 25 years old. The others were raised at the store from the age of 12-13. Before World War II, he had a contracting agent who would travel to many places and order merchandise. My father set the prices so that his own benefit would not encumber the customer. He sold small wears, clothes, ties, peaked caps, silk stockings, photo cameras with a tripod. My father had turned the little room next door into a small lab where he developed the films; I don’t think he charged much for this – it was fun for him. My sister, Clara, received an Acqua camera as a gift. It was very easy to use.

The Zamfirescu sisters would come to the store and talk to my father, who was always willing to learn from the others, if there was something to learn. The program at the store was from 8 a.m. to 1 p.m., then from 4 to 8 p.m., but I think my father had a replacement during the time he spent at the community. He came home for lunch at an exact hour. At 1, the table had to be laid. In the summer, we ate outdoors, in the courtyard. There was always a bucket of cool water with a bottle of soda and a bottle of wine in it. He didn’t drink in excess, but good wine was never missing. A friend of his would provide a demijohn of wine. He would pour it into bottles, put a cork and some bitumen, and kept it in the cellar. In the afternoon, when the store was closed, he liked to sit on a small chair and clear the grass growing between the stones in the courtyard – one part of the courtyard was a garden and the other one was a playground and a space of transition. He wasn’t harsh with the children. However, if he asked something of you and you let him down, you would go crazy only if he looked at you. I remember one time when I climbed the fence with my sister to eat cherries and she squeezed some in my hair. My father disentangled my hair and pulled a bit too hard. When he was done combing, I was so upset that I took hold of my hair and got it all tousled. My father said something to me. Pretty naughty as I was and not knowing the value of the words he had told me, I talked back. He gave me a hard glance and I left walking on the tip of my toes.

I didn’t go to the kindergarten much. There was a teacher there, Betty, who prepared a Chinese dance for a festivity. I was in it and wore a crepe dress. When there wasn’t anyone I could play with – there weren’t many children in the neighborhood – I would sing on my own and jump up and down to the tune of the songs I had learnt in school.

I studied at the Jewish School in the first three grades. I did my homework by myself and I never thought of asking for help. I remember Mrs. Weber, a very good teacher, Mrs. Leslean from Falticeni, Mrs. Vigder. Towards the end of the school year, I usually caught some contagious disease and could not attend the festivities marking the end of the school year. In the 4th elementary grade, they transferred me to the Romanian school, the School no.1 for girls, which was very close to home. One day, during the break, I was summoned to the entrance gate – my former mates from the Jewish School, Suzy Leibovici and Felicia Marcus, had come to ask me if I wouldn’t return there. I didn’t go back – even if I had wanted to, the decision had already been made. It was pretty hard at the beginning, but I had a tutor and I caught up fast. I enjoyed everything I studied in the 4th. I was good at math, I liked Romanian and physical training. I had heard there would be some exams at the end of the year and I was terrified because I wondered whether I would remember anything I learnt. It wasn’t like that. One of my teachers at the School no.1 for girls was Mrs. Popescu. Her husband was the headmaster of the School no.1 for boys; they were very nice people.

I had both Jewish and Romanian friends. My mother thought I wasn’t old enough to go see my schoolmates, Suzy Leibovici or Felicia Marcus, by myself (they didn’t live far from the end of the Cotesti St.), and so I made friends with Romanian girls. My mother began to teach me French. Then my sister took care of me. My mother would have me memorize fables by La Fontaine, fragments from Corneille’s Cid and Racine’s Athalie She would constantly check on me – there was no escape from that. Before the school started, she made me study the history and geography lessons. I felt frustrated then, but now, when I look back, I realize what she did was right.

During the war

In the summer of 1939, my mother took my sister to Paris for treatment. They left on 13th July, although my sister wanted to catch the parade [the parade on 14th July, France’s national holiday]. While in Paris, my sister bought me a hardback fairy-tale book gilded at the edges, with thin pages and nice pictures, and a picture of Santa Clause and other characters. (I gave them to my son in 1988, but I don’t know if they made it to my grandchildren.) On their way to Paris, they made stops in Milan and Venice. They were gone for a month, but my mother had wanted to come back sooner. From Venice, my sister brought home some gondola-shaped brooches for her schoolmates and two coral necklaces for me. She was friends with almost everyone in her grade, especially with Adina Rabinovici. Her father was an engineer and later taught geometry and Hebrew at the Jewish High School. When she was sick, she sent me over to Adina’s to get the lessons for her. She had very nice schoolmates, but, unfortunately, the war came and those friendships had to come to an end. During the war, Dorina Gheorghe got married. While she was in love, mail was exchanged through my sister. When she was 16, her mother wanted to marry her with someone else and arranged for a ‘viewing session’. Dorina claimed she would teach her mother a lesson and, when the suitor came, she laughed all the time and acted funny. Dorina came to our place and told my mother (who was her confidante) everything. During the war, Clara began to break the rules of the diet and had to increase the dose on insulin. Insulin was hard to get – it came from Germany. When she was with friends, she had to eat; she couldn’t say she had diabetes. This was a shameful thing back then and brought about complications – girls couldn’t find a husband anymore. Clara tutored in literature and studied English.

What I particularly enjoyed about the school for girls was strajeria [the scouting] 5. As a strajera [girl scout], I was sub-chief of unit. I loved it – I don’t know why children like this military thing so much. There were six of us in a unit. In the morning, we would sit in a square, the flag would be raised, we would report, then sing Long Live the King: ‘Long live the King / In peace and honor, / Who loves his country / And defends his country. / May he be eternally victorious / In war, / May he reign eternally / Over us / Oh, holy Lord, oh, holy Lord, / Heavenly Father, / May Thy hand protect / The Romanian Crown.’ [text reproduced by Mrs. Livia Diaconescu] 6 On 10th May [Heroes’ Day], I went to the Stadium with my class. There were other schools too – not the Jewish school though. I sang and I exercised with my scout uniform on. I had the country’s coat of arms sown with silk, a tie fastened with a ring, a white blouse with shoulder straps, a folded navy-blue skirt and a belt on whose buckle was written ‘Always ready, for the country and King’ I was really into it. I had a picture of the royal family [the family of King Carol II] 7 which I recall with pleasure. This is how I grew up – with the king and the royal family [in the sense of a monarchist education]. I didn’t experience anti-Semitic episodes at the public school; my fellow-students were very nice.

My father didn’t come with us on vacations, he stayed at the store – he said he couldn’t close it. My mother would take us and the maid. First, we would go to Techirghiol [a lake near the Black Sea], then to Carmen Sylva [a spa at the Black Sea]. I loved the seaside. We went sunbathing between certain hours, like it was recommended. Other relatives of ours would come too – Mita Ianconescu, my mother’s sister, with her children, Dori and Bernel. We were a small pack. Then we went to the mountains, to Soveja [close to the Vrancei Mts.], where the air was very good. We used to go to the park, where Tita Pavelescu, Zelea Codreanu’s godmother 8, would sell croissants with nuts. Other relatives and acquaintances would come there too and it was nice. When I was 19, I went with my mother to Poiana Tapului, and I was amazed by all that beauty. Two friends came along, Ernest and Lazar Rudich, and we went together on short trips, for my mother would have never let me go climbing mountains with two boys. Years later, my mother took her grandson, Gabriel, to Poiana Tapului; the boy tired her very much, but she had an advanced sense of duty.

My father used to tell us about Poland, Czechoslovakia and the Ribbentrop-Molotov Pact 9. In 1939, we sheltered Polish refugees at our place – they were clean and very refined. Uncle Leon Filderman from Bucharest also had Poles living with him – one of them even sculpted him a bust. When they took Bessarabia and Transylvania away from us [the Second Vienna Diktat] 10, we all felt hurt. Although I was only a child, I suffered for these losses. I was a Romanian Jew, I lived in this country, I was born here and I love my country. There were suspicions about a Jewish involvement [in connection with the so-called Jewish Communist conspiracy], but I think all the Jews were hurt by these territorial losses.

In 1940, a colored square with two dots in the middle was painted on the wall of our house – a warning that we were Jewish. I strived to wipe them off – it was a black paint, very hard to remove. We had a Telefunken radio that we hid. [Jews were not allowed to keep radio sets so that the lack of information would make them even more vulnerable. Any failure in observing this rule was harshly punished.] My father did everything he could and got a 2nd-category Jew certificate [as a WW I Romanian veteran, he could gain certain civil rights, proving that he had been ‘loyal’ to the Romanian nation], so that we could enter a public high school, but it wasn’t meant to be, it turned out useless. I went to high school in the 1st grade, but I had to quit. [In October 1940, Jewish pupils and students were forbidden access to public education of any level. Jews were left the liberty to organize private primary and secondary schools.]

I was lucky the Jewish High School was founded pretty soon after, in 1940. There were engineers and teachers in the staff: Sami Lazar, who was the president of the Jewish community until a few years ago, taught law, Romanian history, and some geography; Mr. Gabor was also the headmaster; Mrs. Ida Kholf, a teacher whom we loved and who taught us Romanian language and grammar in an exemplary way. I liked the Latin teacher and the one who taught German (and did it beautifully). I also liked the physical training teacher, because I liked physical training. My father bought me skates, took me to the Maccabi 11, put me on the ice and let me learn to skate by myself. He wasn’t a Maccabi member.

I could keep in touch with the girls from the Jewish School, as I would meet them in the religion class; in the period when I attended the Romanian school, I studied religion separately, with the Jewish children. One time, at the Jewish High School, during the war, I was so naughty that the rabbi told me to leave the classroom. I met Iosefina Grunberg in the schoolyard. She wanted to go home, but was afraid to, because it was time for the boys from the Romanian high school to come out. I offered to help. We went out on the street together and the boys tried to scare us. But they mustn’t have been too brave, after all, since they let a girl intimidate them! As the windows of our classroom opened on to the street, our boys heard us and wanted to join me and beat up the other kids. Luckily, the rabbi (who was usually a soft man) had the strength to forbid them to get out; a fight between the Romanian and the Jewish students was not a good thing to happen.

At the festivities, we used to sing in a choir. While at the Jewish elementary school, I witnessed an unforgettable seder, held in a large hall, at the public School for boys. My schoolmate, Felicia Marcus, who had an exceptional voice, was a soloist. A boy played the father, another boy – the son who was supposed to find the hidden matzah and ask ‘Ma nistana?’. We sang certain fragments and we all wore white veils on our heads. I had a booklet with religious songs and I sang them at home too. We also had festivities during the war, but the authorities had to be present to supervise us. [The law forbade the Jews to organize gatherings, on the grounds that they could plot against the State. Even the religious gatherings had to be announced in advance at the Police. They were attended by representatives of the State. The punishment for failing to observe this provision was the deportation to Transnistria.] Some schoolmates would organize a ‘jour’ [tea-party], but with few guests, as Jews weren’t allowed to gather in great number. I was happy to go, as we couldn’t have that at our place, because of my sister’s diabetes. When friends would come over on Saturday, they weren’t offered anything, for my sister would have wanted some too.

During World War II, I had some troubles with anti-Semitism when my mother sent me with a basket to buy bread. The rations were small, so I had to be there at a certain hour. Well, that cursed hour [at noon] was also the time when the girls came out from the vocational high school. I got called a jidoavca sometimes, but I grew used to it in time and stopped being afraid. An unpleasant episode took place when I was walking on the roundabout route – I wasn’t allowed to take the Main Street [the Jews’ access to the central areas was restricted]: a carriage stopped, the passenger stood up, spit me in the face, and then signaled the driver to move on. That was humiliating. He knew I was Jewish because I wore the Star of David, which wasn’t yellow, but was sown with blue on a white background (that is the colors of the tallit and of today’s Israeli flag). I don’t remember how long I had to wear the Star; it didn’t bother me though. We didn’t have too much trouble – however, we couldn’t see our Romanian friends anymore.

A curious thing: our neighbors, the Gheorghe family, kept on inviting us at their place; Dorina Gheorghe came to my mother to learn how to make hamantashen, which she liked very much. Communications were exchanged through my sister and me. Mr. Gheorghe was in a forced labor commission and could provide some help [he could remove those who had large families to support from the forced labor lists, or could help them by sending them to less demanding places]. The relationship with our neighbor, Coca Radulescu, was resumed after the war. We didn’t have problems with our neighbors – we would talk to them over the fence. I would hear Mistress Aretia call ‘Ioane, Maria, come and get a load of these songs!’. Of course, those were songs of the Legionary Movement 12: ‘The Guard, the Captain and the Archangel from Heaven’. Our friends, the Leustean family, wouldn’t have us over anymore. Lucian, however, was too young to be an anti-Semite. I once went skating on the street (I had nowhere else to go) and Lucian began to sing me ‘The Guard’ loud. I sang just as loud myself, I wasn’t intimidated.

My father kept his store during the war. I think even the Germans bought from him and sent many items back to Germany. It was a store with quality products, which were hard to find under war circumstances. I enjoyed working there. I remember that, during the war, he gave me the key from the shutter and I was the one who would open the shutter, the door, the store. At a certain point in 1941, Jewish clerks were doubled by Romanians [because of the numerus clausus] 16. I was on my summer vacation, but I wasn’t allowed to walk on the Main Street. I would stay at the store till 6 p.m., when my father would send me home. However, there were times when I came back home with him, in the evening. I had a double too at the store [the employers had to hire one Romanian for every Jewish employee they kept]; she was a very kind-hearted girl, who also went to work in the campaign hospitals on the front; she told about how she washed the frostbitten feet of soldiers and her hand dived into live flesh. One would wonder what those poor men had gone through and why they had to suffer so much.

During the Holocaust, we lived in fear; we had heard talks in the town about us being deported too, I don’t know whether it was to Auschwitz or to Transnistria. I talked to my friends about what we would take with us, for the luggage was limited. Thank God we stayed at home! [Editor’s note: The Jews of Focsani were not mass deported. There were only individual cases caused by certain incompliances with the rules.] I didn’t know much about the massacres in Transnistria, but I wasn’t totally ignorant of them either – my father thought I shouldn’t become a wimp. I learnt about ‘that Sunday’, how they called it [the pogrom in Iasi, 1941] 14, in college, from a fellow-student whose father had died on the Death Train. I knew everything about the forced labor – including the places where it was performed.

We received a notification that we had to move, as the house was to be taken by the CNR [Centrul National de Romanizare – The National Center for Romanianization]. A plate with the initials of the CNR showed up on our door. We went to see a place to rent and my mother pulled out the roses from the garden and gave them to the neighbors Eventually, we were allowed to remain at our place, on condition that we paid a rent. My father had to give clothes, footwear, linen and blankets [the Jewish population had to contribute effects towards supporting the war effort of the Romanian army and population]. I don’t have the receipts to prove it, but I think my father contributed money to help the needy – there were several categories of Jews who could no longer work or whose clientele had diminished. Towards the end of the war, they summoned my father with only one day’s notice and he did forced labor at a German military airfield near Focsani, although he had exceeded the age limit. He was afraid he would go there just so that they could shoot him. In exchange, the Germans gave them papers with the eagle of the Third Reich, certifying they had worked there.

Until the Russians arrived [before 23rd August 1944] 15, there was peace and quiet. The Germans had requisitioned the front part of the house and had brought Russian girls there. When the Germans had to withdraw, the girls were very frightened, as they had left Russia with them by their own choice. In the vicinity of our house, was a spirits factory, where a man named Cosnita would manufacture alcoholic beverages When the Russians came, they carried the liquor cases in our garden and took great pleasure in emptying them. They lived opposite from us, but they also lived at our place – they never asked if we agreed. They turned a part of the place in a warehouse. Because of it, I found myself facing a rat one night – it was on me. I got up, turned on the light, caught it and threw it away. My father was glad to see I had guts. After the warehouse routine was over, it was their turn to settle in. I was 16, they called me Liduska and I was stunned with fear. I was in mourning for my sister, Clara. My mother and I, wearing veils on our heads, went to spend the night at some relatives’. They protested – they said they had sent their wives to a safe place only to find themselves stuck with us. The Russian captain – who was in a good mood – looked for me at home with a lamp in his hand. Thank God I wasn’t there!

Another time, it was in the evening and my father told us: ‘Pay attention, when they start to sing, you get inside, lock yourselves in and, when I say «Now», you jump out of the window’. We stayed in the courtyard until the ‘choir’ began and my father sent us inside. They were talking with him and, at a certain point, we heard him say ‘Now’ My mother (who was 53 at that time) and I both jumped out of the upper window and went to a Jewish family who let us spend the night at their place. Afterwards, I found out the Russians had broken the door open, but found no one. They got over it and had my father drink with them. They brought a wine demijohn which had also contained gas and water melons. My father, who was used to quality wines, had to drink that!

The Russians didn’t linger long, they left for the front. I felt pity for them a couple of times. A small creature once entered the courtyard… It was a man on a carriage, a Russian soldier whose legs had been amputated. Russian women were so crazy about nice things that they would take the Milanese silk lace chemises and wear them on the street. There was a time of such great shortage. They had their picture taken while holding watches.

A family who lived on our street was deported to Siberia because one of them, who worked at the camp for German prisoners of war, was said to have done some favors to the inmates. The Romanians sent one of our shop assistants to Transnistria because she had organized a party – I don’t know if the authorities actually caught her red-handed. Nothing could be done for her and she was never heard of again.

Hard times came after the war, after 23rd August 1944. It wasn’t very hard at the beginning though. I went to the public high school, where I studied with many of my former teachers. My schoolmates from the Jewish High School sat at desks in the back of the classroom, but I didn’t want us to look as though we were keeping our distance, so I sat in the third row. I interrupted my piano classes so I could study properly. My father, who wasn’t used to seeing me so persevering, would send me to bed, but I always had something extra to do. I was an ordinary student, but I caught up with what I had missed at the Jewish High School, where I had been able to choose the subjects I liked more. They didn’t give me this opportunity at the public high school.

Post-war

I thought of emigrating to Israel. Misu Leibovici, a very smart boy, came to me and said ‘We can use someone like you in Israel, Livia!’. I never knew boys appreciated me, in spite of my being rather boyish. I wanted to go, but my parents told me about the conditions there. My father donated money to Keren Kayemet 16 and Keren Hayesod 17, but there was no real interest in emigrating to Israel. I joined the Hanoar LeZioni, but got disappointed: the leader of the group didn’t manage to persuade me, he didn’t explain anything to us, nor did he tell us about Israel. All we did was get together and dance. I later found out that a friend of ours was with the Betar – this would have tempted me, for it was a combative organization. I also know of the existence of Hasomer Hatair; a high school mate was there – he was a left-winger. I rejoined the Maccabi and I had a very nice time. I did gymnastics, volleyball and table tennis. We also had dancing parties, but not often.

I continued to live in Focsani. I was sick for two years, stayed indoors and lost contact with my schoolmates. I wasn’t allowed to make any effort; they confined me to the bed and protected me as if I were an eggshell. My mother took me to Poiana Tapului, as the doctor recommended.

After two years, I had had enough and began to study really hard in order to catch up for admission to college. But what college was I supposed to choose? I was drawn towards the Letters, as I had enjoyed reading ever since I was a child. But my frustration about not having studied chemistry at the Jewish High School and about having had a chemistry teacher who used to humiliate us at the public high school made me go for the Faculty of Chemistry in Bucharest. I also had to learn about the nationalization, the laws and so on, and about the rights of the socialist woman: how ‘she used to be long-haired and short-minded in the past’ and how things had changed for the better after the war [the emancipation of the socialist woman and the parting with the bourgeois traditions, according to which a woman could be successful in life only through marriage]. My average was over 8 and I took the exam. I was very delighted. I went to college with Dori Ianconescu and Lili Bercovici, her former classmate, who had to leave for Israel soon. My fellow-students were very special, both the Romanians and the Jews. I didn’t keep in touch with the community in Bucharest, as I was very busy. My daily schedule was always full, I studied a lot and didn’t go to parties much. Looking back, I feel frustrated about that. In the first two years, they didn’t give me a free ticket for the canteen, as my father was an owner (he still had one shop assistant). In the 3rd year of college, the State took away his store [through nationalization] 18, and moved him to another store. Things became more difficult for us. I had to find another place to rent in Bucharest.

Married life

I met my husband, Ioan Diaconescu, while I was in college, in the 3rd year, at the Calarasi student canteen in Bucharest. We married in Bucharest, at the City Hall. It was a simple ceremony, with only a few members of the family attending. We didn’t go to the meal they had prepared for us. We thanked them, took the train to Focsani and went to my parents’. We didn’t have a religious ceremony – it would have been impossible anyway, as my husband was a Christian Orthodox –, though any girl wants to be a bride. Ioan was a very hard-working man. Even as a student, he would work in the summer to make some extra money, as he didn’t get much from home. His parents came from the countryside and didn’t have money, and the scholarship wasn’t enough to cover the expenses. He was born in Bucharest, but grew up in Malureni [a village in the Prahova County]. He went to high school in Pitesti and attended the Faculty of Law in Buhcarest. In 1954, the year of his graduation, he was hired at the Prosecutor’s Office. His mother came from the countryside; she had worked at the Filatura Factory in Bucharest and had lost an arm in a work accident. His father was modestly employed as a lamp maker. They had a plot of land in the countryside which they labored. My husband supported them. 3 or 4 years before he died, he became a lawyer. He was earnest, didn’t charge big fees, like other colleagues did, and helped everybody.

The Jewish origin was not a criterion in choosing my husband. I chose the one I loved, the one who had charmed me at that age. My husband was a very agreeable, intelligent, civilized man. Although he was ailing and weakened, everyone loved him for his conduct and his good heart.

After graduation, I first worked for the State Committee for Planning I stayed with them for just a month or two, because I wanted to actually work in my field, chemistry; so I got employed at a new factory, called Electroizolantul, based at the exit from Bucharest, on Catelu Dr. It was hard to get there. After I got married, my husband and I lived in Focsani for a year, in 1958. I worked in the local industry, at a factory that processed meat and made tin cans, then at a medical lab where I did tests. I only encountered overt conflicts because of my Jewish origin once: it was in Focsani, in the food industry. I had discovered some shocking errors. Someone told on me to the party. They called my husband there, told him that, if it hadn’t been for that regime, I would have never married him, and asked him to divorce me.

Our boy was born in 1955, in Bucharest. My husband gave him the name of Gabriel and my mother named him Paul, after grandmother Perla. In 1959, we moved back to Bucharest. I worked for a little while at the lab of the Vasile Roaita Hospital, then I applied for another job and, after passing an examination, I was employed at the Food Research Institute. I stayed there until 1979, when the Sugar section was closed and a new institute for the cultivation and processing of the sugar beet was founded. I worked for them till 1st January 1986, when I retired.

In Bucharest, we first lived in an apartment on Mosilor Ave. As he was working for the Prosecutor’s Office, my husband was supported by the housing authorities to get an apartment. I worked in Catelu [outside the city], where access was hard, by bus, and the work day was more than 8 hours long. We would come back with the factory’s truck, even when it snowed or rained. This is where the winter of 1953-1954 caught me. Bucharest was buried in snow and I once left to work on foot and went in a wrong direction. When we came back from Focsani [she only stayed there for a year; she returned in 1959, after her father’s death.], my husband obtained a two-room apartment on Beethoven St., where we lived together with my mother and our son. The following year, we changed the apartment with a place on J. S. Bach St.

Having a job and a small child, I didn’t have much time for anything else. After my mother moved in with us and started to look after the boy, we could go to the theater and the opera once in a while. We loved to buy books – literature and anything else. We would return from business trips with a suitcase full of books. [During the communist regime, light books were the only way of evasion for many; the television, the press and even the theatrical performances were politicized.] After the war, my father had received a book about Antonescu’s trial 19 from a friend. My husband tore it to pieces and burnt them, because he was afraid [possessing books that rendered history differently from the official version was dangerous]. When I went to Israel, in 1988, I also destroyed the sale purchase papers of my father’s store, for I feared the Securitate 20 Now I have no proof left. But it’s not a great loss.

We would celebrate both Christian and Jewish holidays. Speaking of holidays: we were under the communist regime, the Romanians refrained themselves from going to church, many priests had been imprisoned, people were afraid. Jews kept their holidays, even though some of them didn’t go to the synagogue. I would make hamantashen for Purim, as my mother had taught me. On Pesach, my husband would make me a surprise and bring me matzah, or we would go to the synagogue on Adamache St. and buy it from there.

One time, we went on vacation to my husband’s parents’, who were simple, decent people, and we slept at his aunt’s. When we returned, we found the priest there, who had performed a service because a Jew had set foot in there. My husband got very upset and didn’t speak with her anymore. But I don’t think it was her fault, but the fault of the environment in which she had grown up. [The rural environment is full of superstitions about the image of strangers, especially if they belong to another religion, like the Turks or the Jews. Her husband’s aunt probably feared for her very own salvation or that bad luck would fall upon her house because a Jew had been there.]

When Gabriel became older, we went on vacations to the mountains. My husband took him to the Black Sea. I couldn’t accompany them there [because of the health problems]. We sent Gabriel to youth camps in Navodari [at the Black Sea; children of school age or under school age would board special trains and go to youth camps where they were under the strict surveillance of their teachers]. I was waiting at the station for their return once. The train had already emptied and Gabriel was nowhere to be found. I was desperate. All that had remained on the platform was someone small, weak and with a suntan. It was Gabriel.

Gabriel was a good boy. He went to school in the Floreasca quarter, where we lived. Then he went to the D. Cantemir High School, which was a good high school. Though he enjoyed reading all sorts of books, he was inclined towards science. He went to the Thermal Engines Department of the Faculty of Mechanics, at the Polytechnic After graduation, he was employed at the National Institute of Thermal Engines. He worked there until 1987, when he emigrated to Israel. He married Carmen Matei. Her father was a manager at the Craftsmen’s Cooperative and her mother worked for the Ministry of the Light Industry. My daughter-in-law is a Christian Orthodox. They met in college (she went to the Polytechnic too), got married in 1979 and had three children. The eldest, Diana, was born in 1981, in Bucharest, and got married in 2003, with an engineer born in Timisoara. Her husband is an expert in computers, while she studies medicine at McGill, in Canada. The second child, Marius, was born in 1984, in Bucharest. He wants to study medicine too, and now goes to a Jewish school in Canada. The youngest child, born in 1987, in Israel, also goes to a Jewish school.

Gabriel didn’t receive any special religious education; we let him choose his religion at an adult age. He probably had an inclination towards Judaism, as he left for Israel, where he stayed for 7 years. He now lives with his family in Montreal. He moved to Canada in 1994 to seize a new career opportunity. He keeps both Jewish and Christian holidays. They celebrate Christmas too – it’s a happy holiday, they adorn the tree, buy presents. They even celebrate Halloween.

Many people in our circle of friends would brag about the trips they had taken abroad, in the socialist countries [Hungary, Bulgaria, Czechoslovakia, the Soviet Union, Poland, East Germany etc.]. I would remain quiet, I had nothing to say about this. My husband decided I couldn’t go on like this and sent me on a trip to Czechoslovakia by coach. I enjoyed it a lot and felt sorry I was alone – he couldn’t come with me, as he was busy. Then I went to Vienna for a month, at a cousin of my mother’s, and to Paris, in 1976, at my mother’s brother, Oskar Finkelstein, with whom I kept in touch. While both in Paris and Vienna, I went to museums, performances, and even to cemeteries. When I came back, I was nervous, as I carried books by Solzhenitsyn in my luggage 21.

We would listen to Radio Free Europe 22 on a regular basis during the communist period. At a certain point, a prosecutor who had fled the county made a positive comment about my husband on air. I don’t know if my husband, who was still a prosecutor, had troubles because of it. I knew from this radio how the Securitatea acted against those who had responsibility positions and tried to eliminate them physically.

My relatives are buried in different places. My sister, Clara, and my father are buried in Focsani. My husband placed a special order for two marble monuments for them – he thought it was his duty. My mother is buried in Bucharest, at Filantropia, a Jewish cemetery. She died in 1964. My husband is buried at Izvorul Nou, a Christian cemetery; he died in 1977. I wanted to bury him at the Bellu cemetery, but it was impossible those days, so I took him where I could find a place. I held requiems for each commemoration of his death until now. The other relatives’ funerals were always attended by a rabbi and a cantor; someone would recite the Kaddish for them. I kept the Yahrzeit, the day when their death is commemorated.

The birth of the State of Israel was a great achievement. Although I was married to a Romanian, that made me happy and my husband was happy with me too. While in high school, I wanted to do aliyah. Several decades after, my son wanted me to come with him to Israel, but I wasn’t young anymore and I was afraid. I was used to this place and I thought it best for the children not to live with the old folks. I don’t know whether this was a right decision or not. I hadn’t been to Israel before 1988. If my husband had still been alive, maybe we would have gone to Canada together, after 1994. The parents of my daughter-in-law, Carmen Diaconescu, the Matei family, have lived there for almost 5 years. Before 1989, I had relatives in the US and kept in touch in them in writing. We couldn’t exchange very detailed news – it was dangerous, as the mail was read by the secret police – so we would write what we could. Uncle Oscar Finkelstein from Paris paid our subscription to Paris Match. We regularly received the magazine for as long as he lived, and it was a delight.

I was very glad after 1989 23. When things started to happen, I was just queuing – like we all used to, for hours, in order to get one liter of milk or oil, or half a pack of butter. Today, at my age, I realize how cruel it is to do this to an elderly. At the beginning, the market was flooded with all the products that Ceausescu had denied us 24. I was delighted with the freedom of speech, the food, the export clothes [of superior quality compared to those manufactured domestically]. Then, slowly but surely, we couldn’t afford them anymore [due to the decrease of the standard of living]. When the Berlin Wall fell, I was glad the Germans would be reunited. I will never forget the news I heard in the 1980s, about how they shot the Germans trying to get across the wall.

During the mineriada in 1991 25, I was preparing to get out from the subway station, when a lady warned me it was dangerous. At the University, there was this student girl coming my way, crying, with a miner behind her. Playing the brave and totally unaware, I asked her why she was crying. She didn’t replied, so I asked the miner ‘What have you done to her to make her cry and unable to speak?’. He didn’t pay any attention to me either. I climbed a large stone, to see what was going on. I made some comment, but was quickly silenced [by their allusions]. I had a sack full of medicines from abroad and I was afraid I would only provoke them. I left on foot and came across more miners. All that made a very unpleasant impression on me.

After I retired, I got closer to my Jewish origins. I could afford to make anything I wanted of my spare time and I wasn’t tired anymore. I went to Israel and met Romanians who acquired the Jewish lifestyle. There is another atmosphere there. Every time I hear Ivrit, I prick up my ears, because I like how it sounds.

From a professional point of view, I turned from chemist to archivist [at the Center for the Study of the History of the Romanian Jews, where she has been working for 9 years]. I like this work. I processed documents from the time when Jews would leave [emigrate] on foot [until the end of the 19th century]. These were things I hadn’t heard about before, and there were others just like them. I am delighted I can work, for I feel totally useless at home. [Mrs. Livia Diaconescu deals with the compensation claims submitted by those who were discriminated during the Holocaust]. I received damages from Switzerland myself, and they were welcome.

Glossary

Életrajz

Lővenberg Lajosné, Lilly néni 86 éves, alacsony termetű, közepes testalkatú, ősz hajú rendkívül kedves, mosolygós ember. Bár nehezen közlekedik, teljesen önellátó, és gondozza otthonát. Korát meghazudtolóan friss szellemileg, és lelkileg is rendkívül kiegyensúlyozott, derűs személyiség. Férje halála óta, két éve egyedül él, lakása egy jó állapotú bérházban van. Szerény otthona rendezett, tiszta, vitrinjének polcain többnyire zsidó témájú könyvek sorakoznak, valamint a nagy családról, unokákról és férjéről készült fotók, néhány szép vallási kegytárgy. A hétvégéket gyermekeinél tölti.

Rosenberg Lilly vagyok, 1918. január elsején születtem Hetyenben, a Beregszászi járásban, Kárpátalján [Hetyen (Hettyén) – az 1910-es népszámlálás idején a Bereg vm. Mezőkaszonyi járásában lévő kisközségnek nem egészen 800 főnyi lakosa volt. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Klein Mária, az édesanyám 1871-ben született. Egy év volt apám és közte a különbség. Rosenberg Jakab, az apám kereskedő és gazdálkodó volt. Született 1870-ben. Mindketten Hetyen községben születtek. Nem voltunk erősen vallásosak, de mindent megtartottunk. Kóser konyhát vezetett anyuka. Mindketten Auschwitzban, a krematóriumban pusztultak el, 1944-ben.

Apám tizennégy évesen kezdett dolgozni, és csak Hetyenben élt, amíg el nem vitték Auschwitzba. Összehozott annyi pénzt, hogy negyven hold földet vásárolt Hetyenben [lásd: a földművelés szerepe]. Az első világháborúban részt vett az apám, a két bátyám, Móric és a Gyula és a kocsisunk. Amíg odavoltak a háborúban, az anyukára maradt a négy gyerek és a gazdaság. Amikor hazajöttek, a Móric a háborúban megtakarított pénzéből megvette a tanyát. A gazdaságot ettől kezdve a Móric vezette apukával. A többi fiút pedig diplomához juttatták, a lányoknak pedig négy polgárit [lásd: polgári iskola] adtak.

A szüleim házasságából született hat gyerek: három fiú, három lány. A legidősebb bátyám, Móric huszonnégy évvel volt idősebb nálam. Utána született Gyula, majd Berta 1904-ben, Józsi 1908-ban és Erzsébet 1911-ben. Rajtam kívül csak Gyula bátyám élte túl a háborút. A Gyula bátyám 1929-ben Spanyolországba ment. Madridban élt két évig. Aztán Venezuelába ment, mert a feleségének a testvére mérnök volt, és ott élt, és ők is odamentek. Ott éltek egy ideig, aztán átmentek Dominikába, ott hosszabb ideig voltak már. A háború idején nem tartózkodott Európában. 1968-ban halt meg.

Berta nővérem férjhez ment Szamossályiba [Szamossályi – kisközség volt Szatmár vm.-ben, 1910-ben és 1920-ban egyaránt nem egészen 900 főnyi lakossal. – A szerk.], a férje terménykereskedő. És három gyerekük született: Judit, Éva és Márta. Az egész család a krematóriumban veszett el. Bözsi nővérem végig velem volt, de az éhségtől flekktífuszt kaptunk [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Én túléltem, ő meg hazajövet Prágában halt meg.

A Józsi bátyám orvos volt, de még fiatalon meghalt. Nem nősült meg. Franciaországban, Marseille-ben lőtték le a társaival együtt. Prágából menekült huszadmagával, mind orvosok, a németek elfogták őket, mindet kivégezték 1944-ben.

A Móric bátyám is ottmaradt Auschwitzban. Ő vitte a gazdaságot, mert ő volt a legöregebb, hiszen Gyula nem volt itthon. Egyszer úgy megemelte magát a munkában, hogy sérvet kapott. Így került kórházba a zsidók összeírása idején. De az orvos jól ismerte és tisztelte, ezért felvette, és sérvvel megoperálták. Auschwitzban előbb kiválasztották munkára, de mikor egy német bement a fürdőbe, és meglátta rajta azt a friss vágást, akkor elvitette a krematóriumba.

Gyerekként a legtöbbet Móriccal és Bözsivel voltunk együtt. Dolgoztunk a háztartásban, kézimunkáztunk, varrtunk. Ők is a hetyeni református iskolába jártak. Én a matematikát szerettem a legjobban. Később megszerettem a történelmet is.

Vallásos családban nőttem fel. Sok mindent megtanítottak nekem a szüleim. Gyerekkoromban a szombattól kezdve mindent megtartottunk [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Kóser háztartást vezettünk. Jártam héderbe, tanultam imádkozni. A legjobban a Pészahot szerettem. Még külön húsvéti edényünk volt.

Hetyennek mindössze százötven lakosa volt [A népszámlálási adatok, amelyek még abból az időből származnak, amikor Hetyen a Magyar Királysághoz tartozott, ennél lényegesen népesebb településre utalnak. Nem tudjuk, mi idézte elő az elnéptelenedést. – A szerk.]. Kis falu volt, de szép. Hetyenben három zsidó család volt mindössze. A legközelebbi hitközség Beregszászon volt, az is neológ. Újfaluba jártam héderbe, vakációban is mindig odaküldtek [Rafajnaújfalu – kisközség volt Bereg vm. Mezőkaszonyi járásában, 1910-ben nem egészen 700 főnyi magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ott lakott a nagynéni, a Pepi néni, apuka testvére. Nyáron a szünidőben két hónapig ott tanultam héberül imádkozni, éveken át, amíg nagylány nem lettem. Volt egy idős bácsi, aki tanította a zsidó gyerekeket. Zsidó iskola a környéken sehol sem volt.

A hetyeni házunk három szobás volt, nagy verandával és nagy udvarral. Hároméves koromra emlékszem, amikor a cseh–magyar határkiigazítás volt [lásd: településátadások Trianon után]. Jöttek az angolok és a franciák hosszú, nagy autókkal. Mi játszottunk az egyik kisfiúval az úton, a fekete, darabos kővel, amelyet az út oldalára leraktak, hogy a földutat javítsák vele, és jöttek ezek az autók. Azt mondták, na, most van a határkiigazítás. Erre is emlékszem, ez 1921-ben volt. Tiszakerecsenyt elválasztották, mi is a határszélen voltunk, a cseh oldalon.

Fiatalkoromban összejövetelekre jártunk [Mező]Kaszonyba. Énekeltünk, táncoltunk. A Hatikvát is énekeltük, a mai izraeli himnuszt. Még a csehek idejében történt, úgy tizenhét-tizennyolc éves lehettem, amikor több cionista szervezet is volt Beregszászon, én a Somérba jártam [lásd: Hasomér Hacair Szlovákiában]. Ez olyan középutas volt. A Rapaport Dezső szervezte a mozgalmat. A nagybátyám, a Berti bácsi, aki nagy cionista volt, mindig mondta, hogy szakmát kell tanulni, mert arra van szükség Palesztinában.

Egyszer mentem vendégségbe Szamossályiba a nővéremhez, Bertához. Akkor hallottam először óriási uszítást a zsidók ellen, a választás előtti nagygyűlésen. Történt aztán, hogy Hetyenbe érkezett egy református püspök, és a református templomban előadást tartott. Mindenki ment a püspököt hallgatni. És a püspök egy nagyon demokratikus ember volt. És mondja, hogy „Sajnos nagyon nehéz idők következnek, fekete felhők borongnak felettünk. Prága utcáin már német csizmák dübörögnek. Nagyon félő, hogy minket is elér hamarosan ez a fekete felhő”. Erre máig pontosan emlékezem. Akkor még nem volt a sárga csillag, még akkor járkáltunk szabadon.

A deportálás előtt kezdtem el dolgozni, 1942-ben. Beregszászban kitanultam a szabászatot [1938 és 1945 között Hetyen is, Beregszász is átmenetileg ismét Magyarországhoz tartozott. – A szerk.], és szabászatot tanítottam, mert a Berti bácsi, a nagybácsim, aki rendkívül nagy cionista volt, azt mondta: „Ne diplomát, hanem szakmát tanuljatok, mert Izraelben az a fontos.” Akkor tanultam ki a szabászatot, és ezt folytattam. A zsidótörvények mindenre kihatottak, az egész életünkre [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Az iskoláztatásra úgy, hogy nem tudtam járni tovább a szabászati tanfolyamra. Egy évig tanultam varrást, és egy híres varrónőnél szabászatot.

1942-ben még Hetyenben voltam, és akkor még tanítottam szabni, de abba kellett hagyni, mert már nagyon kezdődött a zsidózás. A hitlerizmus már megszállt egyes helyeket. Hetyent még akkor nem érte el. Nem volt még kikötve, hogy zsidó nem tarthat ipart, de meg volt adva, hogy az üzletet, a fűszer- és vegyeskereskedést árusítsuk ki a kiárusításon. Már akkor nem lehetett nekünk üzletünk. Ekkoriban otthon voltunk, a három testvér: Móric, Bözsi és én meg a szüleim. Gyula megnősült, Józsi Prágában tanult még. A nővérem meg férjhez ment Mátészalka közelébe, Szamossályiba, és volt három gyereke. Utazni lehetett, de nem lehetett, hogy egy zsidó folytasson üzleti tevékenységet, abba kellett hagynom a tanítást 1942-ben.

Amikor Magyarországra bevonultak a németek [lásd: Magyarország német megszállása], ki volt írva, hogy minden zsidó ötnapi élelmet készítsen magához, és ekkor és ekkor legyen készenlétben. Már mondtam, hogy Móric bátyám sérvet kapott 1944 kora tavaszán a nehéz munkától. Még az életben olyan kínt nem láttam, mint ami a bátyámnak volt, de már akkor zsidó nem hagyhatta el a falut. Zsidót nem tehettek be kórházba. Megoperálták, sikerült a műtét. Minket meg közben elvittek a gettóba, de mi történt? Mikor jöttek összeírni a zsidókat, a kórházban már nem voltak zsidók, és otthon sem voltak a nővérem, a Bözsi és a Móric. Így sehol nem voltak felvéve mint zsidók. A Móric operációja után pár nappal azonban mindketten maguktól bejöttek a gettóba, utánunk, együtt akartak lenni velünk. 1944. április elején jöttek a csendőrök értünk, szekeret állítottak a kapuba, és oda kellett felpakolni. Ment az egész család. Először az apám, az anyám és én.

A beregszászi gettóba vittek minket. A téglagyár területén voltunk. A környékbeli zsidók meg a ruszinok, mind együtt. 1944. április végén már vittek minket transzportba. Április elején kezdték meg a gettóba terelést, egy hónapig voltunk kinn, a gettóban. A téglagyárban tető alatt voltunk. Az élelmiszer, amit magunkkal vittünk, néhány nap alatt elfogyott. Akkor bejött a gettóba a kerülő felesége, az Etelka. Azt mondja, kisasszony, azt mondják, megölik a zsidókat, mindet. És mondom neki, „Etelka, akármilyen nagy aratás van, egy-egy kalász mindig elmarad. Én is leszek egy kalász”. Ezt mondtam neki. „Én túl fogom élni, Etelka.” 1944. április harmincadikán vittek el minket, május másodikán érkeztünk meg Birkenauba [Braham adatai szerint Kárpátalján a zsidók gettósítása és összegyűjtése 1944. április 16-án (Pészah első napján) kezdődött. Beregszászon két téglagyárat és az ún. Weisz-gazdaság területét jelölték ki gettónak, a beregszászi és a környék településein élő körülbelül 10 000 fő részére, és május 16. és 29. között négy transzportban deportálták őket. Ennek az itt elmondottak – főleg a deportálás dátumát illetően ellentmondanak. Lehet, hogy Lővenberg Lajosné emlékszik jól, lehet, hogy Braham adatai felelnek meg a tényeknek. Mindenesetre Braham könyvének (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/) Hatodik Függelékében az áll, hogy az első Kassa városán áthaladt halálvonatot Nyíregyházáról indították, nem Beregszászról, 1944. május 14-én. A beregszászi transzportok 1944. május 16-án, május 18-án, május 24-én és május 29-én indultak.  – A szerk.].

Azt mondták, munkára visznek, az öregek pedig mennek külön gondozásra. Azt nem mondták, hova, csak annyit, hogy Németországba. Nem mondtak nekünk semmit, mint az állatokat, úgy kezeltek. A vagonokban még mindenki együtt ment, de már mikor megérkeztünk, és kiszálltunk Auschwitz-Birkenauban, különválasztották a nőket a férfiaktól. Vagy két-három napig tartott az út. Közben meg-megállt a vonat, de nem szállhattunk ki. Csak mindig a vagonban voltunk, kis ablak volt, le volt drótozva, ott kukucskáltunk. Volt, aki meghalt útközben, azt kitették. Együtt utaztunk, anyuka, apuka, Móric bátyám, Bözsi, a nővérem és én. Kassán, mikor a magyar csendőrök átadtak a németeknek, a bátyám ott feküdt a friss operáció után a vagonban, összeszorítva voltunk. Azt mondja, akármi lesz, Lilly túl fogja élni. Megérkeztünk, kiszállás. A csomagokat ott kellett hagyni, mindenki menjen nyugodtan, majd mindenki megkapja a csomagját, mondták németül. Mindent németül. Mi értettük, anyukáék perfekt beszéltek németül. És aki nem értette, annak megmondta a másik.

Még a gettóban a parancs az volt, hogy akinél van érték, arany meg ékszer, azt ki kell tenni. Kivittünk mindent. Egy órát meghagytam. Mikor megérkeztünk Auschwitzba, azok a csíkos ruhások, akik már régebben ott voltak Szlovákiából [lásd: deportálások Szlovákiából], Németországból, integettek, nehogy vigyünk be magunkkal bármit is. Erre fogtam az órát, és odadobtam nekik. Kiáltották németül, a férfiak külön, a nők külön. Mikor ezek különmentek, akkor kiabálták, a hatvan éven felüli nők külön, irányította ott egy német SS, hogy erre! Édesanyám hetven éves volt, és nyolcvanöt kiló volt. Régen száz kiló volt, de mikor ezek a bajok jöttek, lefogyott. Akkor elszakadtunk egymástól. Azt gondoltuk, hogy látogathatjuk egymást, mert az öregek mennek külön. Ott voltak a Jickovics lányok hárman, testvérek, szintén Hetyenből, mindig velünk voltak. Az ő anyjuk és a miénk együtt ment. De megbeszéltük, hogy Bözsi, a nővérem is velük megy az öregeket gondozni. Megállapodtunk így. És akkor minket vittek a fürdőbe, ők meg mentek külön. A fürdőben a ruháinkat le kellett pakolni, még akkor a saját ruhánkban mentünk be a fürdőbe. A régi lakók [Azaz a régebbi lágerbeliek. – A szerk.] rögtön rávetették a szemük, és jöttek érte. Mondom, ne nyúljon hozzá, az az enyém! Azok jót röhögtek, és elvitték.

Lenyírtak kopaszra, kaptunk ruhát, szürke, földig érő, bő ruhát meg bugyogót, harisnyát, egy pár zoknifélét. Már előbb láttuk, hogy jön egy csoport, mind kopasz, hogy néznek ki! – mondtuk. Azt hittük, bolondok. És azok meg azt mondják, várjál, majd mindjárt ti is bolondok lesztek. És aztán mi is arra kerültünk. Mikor kijöttünk, nem ismertük meg egymást. Kerestük, hogy ki hol van. Teljesen más arc. Ahogy megyünk, egyszer csak hallom, hogy kiabálnak. „Lilly, Lilly!” A testvérem jön, és egy kenyér a kezében. Még a hazai pékkenyér. „Mit csináltál? Hogy hagytad ott anyukát?” – kérdeztem tőle. „Én nem akartam otthagyni, de a német nem engedett, rám vágott a gumibottal.” „És miért hoztad el a kenyeret anyukától?” „Azt is elvette anyukától, és ideadta nekem” – mondta Bözsi. Ezért mondom, hogy nem minden német egyforma. És a Bözsi így végigélte az egész láger borzalmait. És hazajövet halt meg, de erről majd később.

A Móric bátyámat kiválasztották munkára, és mikor bement egy német a fürdőbe, és meglátta neki azt a friss vágást a hasán, akkor elvitte a krematóriumba. Az első nap, mikor a zahlappellre kellett állni, hajnali négy órakor már sorakozó volt. Zahlappell, ez számolást jelent. Ekkor számoltak minket meg. Én megkaptam azt a pár zoknit, az egyik olyan meleg harisnya volt, ami combig ért, a másik meg rövid zokni. És kopaszon, hajnali hidegben kötöttem egy turbánt a kopasz fejemre, hogy ne fázzon. Mikor odaért az SS hozzám, úgy pofon vágott, azt hittem a fejem is leesett. „Mit gondolsz, te itt turbánt kötsz!” A fejemről lekapta. Én nem tudtam, hogy nem szabad. Egy ilyen pofon az első nap nekem…

A mi barakkparancsnokunk, Alizka már négy éve ott volt, szlovák zsidó volt [Az auschwitzi tábort 1940-ben állították föl. A szlovák zsidókat ugyan 1942-ben kezdték Auschwitzba deportálni, de végül is minden megtörténhetett, „Alizka” más úton is elkerülhetett Auschwitzba, nem csak a szlovák zsidók tömeges deportálásakor. – A szerk.]. A barakkparancsnoknő is zsidó volt, de nem mindenütt volt zsidó, voltak ukránok is. Voltak kommunisták, német prostituáltak. Elítélték őket, és ott dolgoztak a lágerban mint felügyelők. A rablógyilkosok is ott voltak, csak azokon a jel egy zöld háromszög volt lefelé [A fogoly nemzetiségét a háromszögbe festett nemzetiség-kezdőbetű jelzi (pl. a lengyeleknél: P = Polen, a cseheknél T = cseh). A háromszögek maguk különböző színűek voltak: vörös háromszöggel a politikai foglyokat (többnyire a kommunistákat) jelölték;  zöld háromszöget a profi bűnözők viseltek, rózsaszínűt a férfi homoszexuálisok; ibolyaszínűt (lila színűt) a Jehova tanúi szekta tagjai; fekete színűt az ún. „aszociálisok” (csavargók, leszbikusok, prostituáltak) és a cigányok, és két Dávid csillagot formázó sárga háromszöget a zsidók. – A szerk.]. Három hónaponként, akik ott dolgoztak a krematóriumban, azokat elégették, hogy ne legyen, aki elbeszélje, mi történt ottan. Az eltakarítást mind zsidókkal csináltatták.

Erzsébet fizikuma gyöngébb volt, mint az enyém. Gyakran bevitték a kórházba, ahol kicsit rendbejött, de hamarosan megint leromlott, és ismét bevitték. Egyszer suttogtak a hátam mögött, és azt mondják, hogy tegnap nagy szelekció volt a kórházban, a testvéred is biztosan… Akkor éjszaka elszöktem a kórházba. És megtaláltam a testvéremet, élt.

Beosztottak minket a Kanada nevű csoportba [lásd: Kanada Auschwitz-Birkenauban]. Ez a Kanada csoport azt jelentette, hogy szortíroztuk a zsidó szállítmányoktól elvett ruhákat. A jobb dolgokat külön csomagokba kellett készíteni. A fehérneműt és mindent külön szedni. Nem volt nehéz munka, és még kaptunk nagyon szép új ruhát is, csíkosat. Szürke és kék csíkos és hozzá kék selyemkötőt. A fejünkre piros kendőt, de vadonatúj minden. És a cipőnket, fekete bakancs volt, ki kellett minden nap bokszolni. Szépen, ragyogóan kellett nekünk kivonulni. Miért? Mert a nemzetközi gyorsvonat ott vonult el. Mi ott mentünk a munkába a vasút mellett, ahol ment a vonat. Hogy lássa a külföld, milyen jó dolga van a foglyoknak. Ez hat hétig tartott, mert aztán befejeződött a szállítmány Magyarországról. És a mi munkahelyünk, a Kanada megszűnt.

Beosztottak minket romok eltakarítására. A leomlott meg lebombázott házaknál csákánnyal kellett nekünk a köveket kivájni. Ez egy borzalmasan nehéz munka volt. Csillébe kellett pakolni az óriási köveket. Mikor a csille megtelt, akkor a vastag kötelet, ami a csillére volt kötve hosszan, tizennyolcunknak vagy húszunknak kellett húzni. Akkor azt el kellett szállítani, nem tudom, hány méter hosszan. Én a tizennyolcas csoportban voltam. Miután kiborítottuk, akkor szépen máglyába kellett rakni a köveket. Mikor máglyába raktuk, akkor visszahúztuk a csillét, és újból kezdtük a munkát. Ez volt egy ideig. Aztán áttettek krumplivagonírozásra, télire elvagonírozni krumplit a katonaságnak.

Mikor megérkeztünk, adtak kenyeret, és azt hittem, hogy az házi főzött szappan, úgy nézett ki a kenyér. És azzal voltunk meg két deka margarin, meg adtak fél liter levest, és ott még olyan sűrített valamit darálva. Úgy nézett ki, mint a moslék, amit adtak a szomszédban, Hetyenben, mindig a disznónak, ahogy láttam. Krumpli volt benne. Mindennap egyformát kaptunk, nem volt változás.

Vacsorára adtak egy csésze feketekávét. Kávé? Bebarnított valami szaharinnal. A kenyeret be kellett osztani. Nem tudom, hány deka volt, de nem volt egy fél kiló. Én mindig kimentem a szemétdombra, és ott szedtem össze a zöldségnek a tetejét [héját], amit a konyhából kidobtak. Azt jól lemostuk, és konzervdobozban, két téglán, amit összetettünk, főztünk bent a barakkban. A barakk közepén volt erre megfelelő hely.

A láger területén, ahol mi voltunk, akiket munkára fogtak, ott lehetett ilyesmit is csinálni, mert azt nem ellenőrizték. A munka után és az appell előtt volt egy óránk, amikor szabadon lehetett közlekedni a barakkok között. A C-lágerbeliek nem jártak munkába, azok nem kaptak enni. A C-lágereseket megsemmisítették.

Eleinte mi sem tudtuk. Majd’ három hét után tudtuk meg, hogy nem élnek a szüleim. Mert a barakkparancsnok, az Alizka kiabált, hogy csend, mert nagy baj lesz. Nyolcszázan voltunk egy barakkban, hát ugye nagy volt a hang, és ő meg mindig félt, és bosszúból megmondta nekünk, hogy ahhoz tartsátok magatokat, hogy hol vagytok, tudjátok meg, hogy a ti szüleiteket még aznap elégették, mikor ideérkeztetek. Mindig láttuk a nagy lángot. Itt nem temetkeznek, elégetik az embereket. Azt nem gondoltuk, hogy a mi életünk megy ottan.

A krematóriumba csak a zsidókat vitték meg a cigányokat. A cigányok ott dolgoztak a szomszéd barakkban, és egyszer csak nem jött ki egy cigány se. Csak mondták, hogy háromezer-ötszáz cigányt elégettek akkor éjszaka. Rettenetes volt. Mikor megtudtuk, hogy elégették a cigányokat, és nem lehetett tudni, hogy kire mikor kerül sor!

Aztán a krumplit tároltuk, ez volt az új munkánk a Kanada után; s mivel én gazdálkodónak a lánya voltam, nagyon tudtam, hogy kell tárolni. Az ötvenkilós ládákat vittük oda a vasúthoz a raktárba. Egyszer valaki eldugott négy szem krumplit. Az egyik SS egy bunkósbottal járt, a tetején ilyen gömb, mint régen a kondásoknak. És én nem voltam ott éppen, mert a testvérem akkor is kórházban volt. Csak arra értem vissza, hogy mindenki felhajtott szoknyával áll, az meg üti a feneküket. Mindenki nyolc botot [botütést] kapott. Nekem is azt mondja, ide be! Én is megkaptam, de teljes erejéből. Akik elébb kapták, azoknak a nagy méregtől csattant. Megfeketedett a fenekünk. Aztán nézegettük, kinek hogy néz ki a feneke, és kukkeren [gukkeren] lesték a németek. Egyikőjük azt mondta ennek a bunkónak, „Te, hogy tudtad őket így megverni, hát nők”. És amikor lejárt a munkaidő, akkor odajött hozzánk ez a jobb érzésű, és azt mondta, „mindenki vehet magának négy krumplit, de dugjátok el, hogy a bejáratnál senki ne lássa”. Ezzel kárpótolt.

Megtörtént az, hogy éjszaka – akkor hallottam először magyar szót mástól, mint a társnőimtől – kimentem a szemétdombra keresni valamit. Sötétség, egyszer csak hallom, hogy az őr káromkodik magyarul, „Akutya istenit, mit csináljak? Lőjem le?”. Magában beszélt. Mikor meghallottam, te jó Isten, itt magyar is van! Akkor elmentem, nem lőtt le, megúsztam azt az éjszakait. Pedig statárium volt, de az éhség oly nagy volt, hogy mentem [Sok magyarországi német (sváb) SS szolgált a táborokban, voltak erdélyi németek (szászok) is, akik nagyon jól tudtak magyarul – így például Victor Capesius, akit gyakran küldtek ki a magyar transzportok érkezésekor a szelekció elvégzéséhez, mert megnyugtató volt a deportáltak számára, hogy valaki az anyanyelvükön szól hozzájuk. Capesius erdélyi gyógyszerész volt, Mengele munkatársa.  – A szerk.].

Egyszer odakerültünk délidőben egy káposztásföld mellé, ott dolgoztunk mellette. Ott nekiszaladtak a lányok, egyik is, másik is, kihúztak egy káposztát, elszaladtak. Én meg olyan félős voltam, nem mertem. Látom, ott az őr, még rám lő. Odaszólok az őrnek németül, hogy engedje meg, hogy vihessek egy káposztát. Nem lehet. De mit csinált? Hátat fordított, szépen megfordult. Én megértettem, hogy ő nem látja. Kihúztam egyet, a társam, a Nelli meg kihúzott kettőt. Én alig egyenesedek fel, hallom, hogy lóháton fut egy SS, az a szerencsétlen Nelli meg elkezdett szaladni a két káposztával. Nem kellett volna elszaladni. Én nem szaladtam. Én megmerevedve álltam, a káposztát leejtettem a kezemből, és vártam… Mikor odaért, leugrott a lóról, a kantárt a kezembe nyomta, és utánaugrott a Nellinek. Hát ugye Nelli facipőben, pipaszár lábakkal, és elkapta. A szadizmus tetőfokán ütötte, rúgta, vágta, leteperte és szidalmazta, ilyen-olyan disznó zsidó, „die schweine Jude! Ha neked egy német tiszt azt mondja, hogy halt!, te még mersz elszaladni?!”. Otthagyta, összepisilte meg kakilta magát a Nelli, kijött minden belőle. A német tiszt felírta a számát, az enyémet is, azt mondja, bíróságra mentek, mert nem volt szabad lopni káposztát. Engem bántott, hogy az egyik is, másik is vitte a káposztát, azok elmentek. Nekem meg a testvérem üzente a kórházból, hogy valami vitamint vigyek neki, egy kis káposztalevelet. Hát aztán ezért bíróságra kerültünk. Három nap múlva hívnak, hogy menjünk oda. Engem szólított a bírónő, mondjam el, hogy történt. Elmondtam, hogy a testvérem a kórházban fekszik, és neki akartam valami vitamint, egy kis káposztalevelet. Azért húztam ki egy káposztát. És az őr – kérdezte? Mondom, én nem láttam, ő háttal állt. És én azért mertem kihúzni. A bírónőnek tetszett, hogy az őrt nem mártottam be. Ezért nem hozta azt az ítéletet, hogy kopaszra is nyírjanak. Mert ha valakit megbüntettek, akkor mivel már volt frizuránk, akkor azt megint lekopaszították. És ugye ez már sokat jelentett, mert akkoriban már lehetett hallani ilyesmit, hogy a front közeledik. Meg vittek el transzportokat onnan. És azt az ítéletet kaptuk, hogy piros foltot a hátunkra [Auschwitzban piros háromszöget a politikai védőőrizetesek kaptak, ez a jel a mellükön, elöl volt. – A szerk.]. Ez jelezte, hogy nem mehetünk ki a láger területéről dolgozni. Ez volt a büntetésünk. És nem volt határidő, nem lehetett tudni, meddig tart. Arra voltak ítélve, hogy az ilyen jelű foglyokat elégetik. De ez titkos volt. [Ebben a történetben csak valamilyen SS-hatóságról lehet szó, lehet, hogy a Gestapo Politische Abteilungról, de valószínűbb, hogy egyszerűen valamelyik magasabb rangú SS-őr(nő) elé citálták. És mivel Birkenauról van szó, csoda, hogy nem lőtték rögtön agyon. – A szerk.] 

Bekerültem a büntetett barakkba, a nővérem, Bözsi ott maradt a másik barakkban. De mi történt? A büntetett barakkban volt mit enni. Ott volt tej is, főtt krumpli. Vittem a testvéremnek tejet. Miért? Mert azoknak adták a színe-javát, amit főztek. A munkások csak kapták a selejtet. Mert ezek, akik ott voltak büntetettek, régi foglyok már. Voltak zsidók, ukránok, ilyen rangosabbak is ott voltak. És a konyhásokkal megvolt nekik a kapcsolatuk. Hat hónapig voltunk Birkenauban.

Egyszer csak halljuk, viszik a transzportokat Németországba. Jön egy parancs, hogy a barakkból senki nem jöhet ki sötétedés után. Jönnek a teherautók, és arra kell felszállni. Ez a büntetőbarakknak szólt. Jó, transzportba megyünk. Nagy kiabálás, zúgás, mennek transzportba. Mikor már félig kiürült a barakk, hátul vannak üres részek, jön kézen fogva a barakkparancsnoknő egy fiatal kislánnyal, lehetett vagy tizenhat éves. Odajön hozzám, azt mondja: „Te és a Nelli gyertek velem.” Elvitt minket hátra, az üres részre. Azt mondja, „ide bújjatok be”; a leghátsó ágyak egyikébe, felülre, az ágy mélyedésébe. „A légy zümmögése nem nagy, de még annyi hangot se adjatok ki. Majd én értetek jövök!” Behúzódtunk, csendben vártunk. Egyszer csak kiürült a barakk. Rettentő nagy csönd, el se lehet képzelni, mi az a félelmetes csönd. Hallom, egyszer csak mondja egy SS-tiszt, odajön a parancsnoknőhöz, na, már elment a teherautó. „Mind a nyolcszáz kiment?” Azt mondta, „igen”, németül. Elment a tiszt, a nő hozzánk jött. Óriási könnyekkel a szemében, ömlöttek a könnyei, „na most már előjöhettek. Gyertek ki, ennyit tudtam tenni”. Én nem tudtam, mi az, hogy „ennyit tudtam tenni”. Mentünk utána. És mi hova menjünk? – kérdeztük. Ahova akartok, oda menjetek, és elment. Csak később tudtam meg, hogy mi voltunk hárman, akik túléltük azt az éjszakát a nyolcszázból. A többieket mind megölték még azon az éjjelen.

Ezután kerestem a testvéremet abban a barakkban, ahova engem elirányítottak. Teljesen üres volt a barakk. Kezdek érdeklődni, hol van? Azt mondják, ott vannak összeterelve, két barakk egy barakkban, mint a heringek. Mert transzportba viszik őket reggel. A transzport vonathoz megy, nem a teherautóba kellett nekik szállni. És akkor megyek oda, a jó istennek nem akart beengedni az őr a nővérem barakkjába, az is egy fogoly. Mutatom neki a számomat, mondom, nézd meg, a testvéremnek ennyi a száma. Ott van, én lemaradtam. Beengedett. Kiabáltam: Bözsi, Bözsi, megtaláltam. Összepréselve, majd elszédültem a rettenetes szagtól, ami ott volt. Aztán reggel megindultunk a vagonokban. Adtak két kenyeret az útra. És volt egy hátizsákunk, amit mindig megmentettem, az le van adva a Jad Vasem Múzeumban, Izraelben.

Úgy tudtuk, Németországba visznek minket. Ki tudta, milyen nap van, hányadika? Semmit. Vagonban mentünk, majd két napon át. Aztán meg kellett állni, mert nem volt már vagon, át kellett adni a katonaságnak, azt szállították. Betettek minket egy óriási sátorba, ezren ott feküdtünk a puszta földön. Egyszer csak adtak nekünk egy levest, de az olyan sós volt, hogy nem tudtuk megenni. Csalánleves volt.

Majd aztán, két-három nap múlva jött a vagon, és elvittek minket Ravensbrückbe. Ott karanténban voltunk három hétig. Kaptunk délben levest. Óriási tábor volt. Jártak ki munkára. Olyan nagy szadizmus, kegyetlenség volt, ütötték a foglyokat, elverték, mocskosak, sárosak voltak. Nem úgy volt, mint Birkenauban meg Auschwitzban, hogy itt volt a szám a karunkon, hanem ott a hátukon ilyen nagy fehér meszelés, kereszt a ruhájukon. Messziről már lehetett látni, hogy foglyok. Számozva voltak, de a hátuk is meg volt jelölve.

De minket nem vittek ki munkára, karanténban voltunk megfigyelésen, hogy nem hoztunk-e tífuszt vagy valamilyen betegséget. Egymás mellett volt az ágyunk. Mellettem feküdt egy nő, nagyon megörült, a saját ruhájában volt. Kiderült, hogy Budapest rendőrkapitányának a felesége. Hát, hogy kerültél te ide? Azt mondja, a férjemet egyszer elhívták kihallgatásra, és aztán nem jött vissza. Mentem utána, érdeklődni, vártam, vártam, azt mondták, majd jön, majd jön. És aztán kértem, vigyenek a férjemhez beszélgetésre. Azt mondja, öltözzek fel, vegyek magamhoz ruhát, és idehoztak. Itt vagyok. A férjemről nem tudok semmit [Dr. Sombor-Schweinitzer Józsefnéről van szó, akinek a férje a német megszállás előtt a politikai rendészeti osztály főnöke volt, és akit röviddel Magyarország német megszállása után más politikai vezetőkkel együtt letartóztatott a Gestapo. Sombor-Schweinitzer Floessenburgba került, a felesége Ravensbrückbe, majd onnan az egyik melléktáborba, Rechlinbe. – A szerk.].

Minket aztán meg továbbszállítottak. Napokig utaztunk a vagonban, majd egy éjjel megérkeztünk Németországba, Berlintől kétszáz kilométerre egy kis lágerbe, Malchow-ba. De erről a lágerről sehol nem hallani. Malchow egy munkatábor volt. Éjszaka megérkeztünk, se villany, se víz, semmi nem volt. Mindenkinek hasmenése meg mindenféle bajai támadtak. És ott mindenki ment ennek a fatákolmánynak a szomszédos kis helyiségébe, ott végeztük a dolgunkat, de reggel korán eltakarítottuk, mert jött az SS-nő. Idegen helyre érkeztünk, ki tudta, hol van vécé? Semmit nem tudtunk. De nem csak mi jártunk úgy. Ez az SS-nő is, látta hogy már eltakarítottuk, na azt mondja: „Mi is így jártunk, nem tudtuk, hol a vécé.” Emberi hangon. Ott voltunk egy darabig karanténban. Csak pár szem rőzsét adtak, úgyhogy nem volt fűtés. Harmincnyolcan voltunk egy helyiségben, és ilyen lábon álló, emeletes fekhelyek voltak. És csak egy fekete-fehér vékony takaró volt rajtunk.

Már ősz felé járt, késő ősz volt, mert már fagyott a fű. Azt a parancsot kaptuk, hogy tépjük ki a füvet. Mikor tépették velünk, egyszer csak jött egy olyan parancs, hogy az erdő mellett gyepkockákat kell vágni. Egy autóra engem is feltettek, de azt hittem, ott halok meg. Olyan dermesztő hideg volt, és ruha nélkül, csepergő, esős időben… De mit ád Isten, az utolsó percben az SS-nő se bírta az időjárást, beszüntette a munkát, és visszajöttünk. Még ezek után beosztottak minket a lőszergyárba dolgozni. Gyalog kellett menni hosszú utat, nyolc-tíz kilométert. Kaptunk reggel egy csésze feketekávét, és húsz deka kenyeret. Majd ott a munkahelyen, ahova beosztottak, mentünk, mentünk hosszú, óriási, beláthatatlan, rettentő nagy erdőbe mentünk, de sehol az úton nem lehetett látni, hogy hol járunk. Mentünk, mentünk, és akkor aztán lementünk a föld alá az erdőbe. Az egész erdő alatt ott volt egy muníciógyár, ötvennyolc bunker.

Na most ki hova került? Én egy bunkerba, ahol hüvelyeket töltöttek lőporral. Engem, mivel nem voltam annyira leromolva, mint egyesek, a gépezethez osztottak. Jöttek zsinóron a betöltött hüvelyek berakva egy dobozva, és a gépezetet nekem meg kellett rántani. Aztán továbbvitte a dobozt a sikló. De ha nem húzom pontosan, akkor felrobbanunk. Mondta a német, jól vigyázz, pontosan, mert ha nem, felrobbanunk. Itt dolgoztunk sokáig. Aztán mikor egy-egy gépezet elromlott, akkor jött egy munkás, hogy megjavítsa, az egy francia volt, és az mindig énekelt. És az énekben tudatta velünk, hogy ne féljetek, nemsokára szabadok lesztek, mert közeledik a front. Ugye ott nem volt, aki ezt elárulja. Dolgoztunk minden nap, kimentünk meg vissza. Tizenkét órát dolgoztunk naponta, de azt a tisztaságot, ahogy nekünk át kellett adni az ügyeletet… Két hétig nappalosok, két hétig éjszakásak voltunk. Ez ment egy jó ideig.

Majd egyszer csak mi történik? Az egyik fogolynak közülünk a zsebébe ugrott ez a kis hüvelyféle. Mikor a bevonuláskor a kapu felé ért, ezt kidobta. Ezt megtalálták a németek, és azt hitték, hogy itt valami szervezkedés történt. Nem engedtek ki minket a munkára, hanem egy tisztásra kihajtottak, és körbe kellett állni. Vallják meg, mi készült, ki hozta be a hüvelyt. Senki nem tud semmit! Akkor futás körbe. Egész nap futás és futás. Se enni, se vizet nem adtak. Három napig sem víz, se semmi. Majd három nap után minden tizedik kidőlt. Meghalt. Kiesett. És akkor adtak egy kis kávélöttyöt egy napra. Megint futás, megint futás, hullnak kifele az emberek, a hét vége felé már minden negyedik. Senki nem tud semmit. Az egyik SS-nő, az elájult, nem bírta nézni a kínzást. Mikor ment az idő, végül csak kibökte valaki, hogy van köztünk egy bolond, és az dobta ki. Addig, egy hétig, nem mentünk munkába.

Amikor újra dolgozhattunk, volt egy fél óra ebédidő. Adtak egy csészével levest, abban úszkált itt-ott a répa. Magunknak pótoltuk, mivel egy erdőben voltunk, járkáltunk délidőben tejes-dudvát keresni és a vadlóheresóskát. Szerencsés volt, aki hozzájutott. Ezt ettük. Mert ott a szemétdombra mi már nem tudtunk menni, mert hajnalban még a szemétdombon se volt nekünk vitamin, mint Birkenauban. És közeledett a front. Nem kellett menni munkába, a németek kezdtek fogyni. Nem adtak enni, nagyon-nagyon éhesek voltunk. Borzasztó nagy volt az éhség. Mentem a szemetes kukához, hogy lócsontot találjak, mert itt-ott volt rajta egy kis hús. Akkor jön egy SS-nő, elkezd engem csépelni. De engem nem a csépelés érdekelt, én a csontot kivettem. Az is életet jelentett. Megmostam jól, és amit tudtam, levágtam róla, az is étel volt. Harmincnyolc-negyven kilóra lefogytam.

Volt egy olyan parancs, hogy nem szabad feküdni kettőnek egy ágyon, csak egy fekhetett. De fűtés nem volt, hideg volt. És a nővérem odafeküdt mellém. Összetettük a pokrócot, és ekkor éjszaka bejött egy SS-nő, és meglátta, hogy a nővérem ott fekszik. De honnan tudta, hogy ő jött oda, és nem én mentem oda! Leszállította nővéremet. Lekapta azt a széles derékszíjat a derekáról, és elkezdte csépelni a hátát. „Te a parancsot megszeged! Hát nem szabad összefeküdni.” Véresre verte a nővéremnek a hátát. Mindenki ájuldozott, nem bírták nézni, Harmincnyolcan feküdtünk a szobában. Szegény, ezt is túlélte, és túléltük, de ezt elfelejteni soha nem lehet. Egy hét múlva további transzportok érkeztek. Ekkor már megparancsolták: ketten feküdni együtt. Egy héttel azután, ami miatt neki véresre verték a hátát.

Ment megint egy pár nap, már nem csak kettesével feküdtek a fekhelyeken, de akik jöttek, már a földön feküdtek. Bent a barakkban. Megint jöttek a csoportok, a transzportok, mert már kezdtek evakuálni ott is, a Malchow-ot is, és vitték beljebb, beljebb Németországba a foglyokat. És az udvar is megtelt foglyokkal, mi is kiszorultunk a barakkból. Ha valakinek kellett menni vécére, amikor visszajött, már alig fért vissza. Ott a foglyok ki voltak az emberi mivoltukból vetkőzve. Nagyon sok rossz is volt. Egyesek képesek voltak arra, hogy irigységből, mert neki nem jutott, beárulja a saját fajtáját. Volt olyan eset, hogy bejött egy SS-tiszt este, hogy ki akar dolgozni? Mi rögtön jelentkeztünk a testvéremmel. Azt mondja, a lakást kell kitakarítani. Ja, akkor már a többiek is akartak menni. „Nem kell, csak az a kettő jöjjön, aki rögtön jelentkezett!” – mondta.

A takarításban az volt a jó, hogy a német kitett három kenyeret, ami neki nem kellett. Ott volt neki keksz, amit otthonról küldtek, fokhagyma, amit akarsz, neki mindene volt. Abból mi mindenből egy kicsit leloptunk. Ez már életet jelentett. Akkor mit csináltunk? Nővérem is egy kenyeret, én is betettük a kenyeret a tarisznyába, amely alul volt, a szoknya alatt. Úgyhogy a kapun be tudtuk vinni. De a kezem odafagyott a vödörhöz, amikor a szenet kipucoltuk a kályhából, meg a szénport söpörtük. Gyönyörűen kitakarítottunk, szenet vittünk neki, nagyon meg volt elégedve. Ez nekünk jelentett életet. Majd megint mentünk, a testvéremmel jelentkeztünk, segíteni a levest hozni, ilyen nagy ibrikben. De vittük magunkkal a csészénket is alul, és útközben telemerítettük, és meg is ittuk. De az egyik saját fajtám sajnos ment, és beárult. Idáig süllyedtek, mert már semmi nem számított nekik, odáig jutottak. De én éltem ésszel, mikor mi megérkeztünk, amint megittuk a levest, ki is mostuk a csészéket. És betettük szépen a helyére. Jön a nő, rögtön a mi fiókunkhoz megy, és látja, hogy tisztán ott van a csésze. Tehát hazudtál, és kapott egy pofont az árulkodó. A munkára nem jelentkezett, de azt irigyelte, hogy egy csészét megittunk. Szóval én nem hagytam el magamat, ez is sokat jelentett. Ki tudtam számítani az időt. Ravensbrückben is, amikor ott feküdtünk, a konyha mellett volt a szobánk. Behozták a konyhából a nagy ibriket a levessel, mikor az őr elment, én rögtön kiszámítottam a megfelelő pillanatot, és egy tállal belemerítettem, megettük ketten, kimostam és letettem. Így tudtam életben maradni.

Amikor Malchow-ot kezdték már evakuálni, a németek menekültek. De jött egy német tiszt, azt mondta nekünk, hogy vegyetek a raktárból magatokhoz, amit tudtok, mert lesz, hogy egy hétig sem fogtok enni kapni. Nem lesz, aki enni adjon nektek, mert nem tudni, hogy melyik csapat jön ide előbb. Én már utolsónak értem a raktárba. És egy kis cukor volt már csak, egy kis rongyocskát találtam, és abba kis cukrot tettem. Beállít akkor oda egy SS köpennyel, és rám szól: „Hogy mertél ide jönni?” És rám fogta a fegyverét, hogy lelő. De nekik már akkor nem volt szabad lőni. Mert már bukott Németország, ez volt május elején, 1945-ben. Május másodikán szabadultam. Igen, nekik már menni kellett. Még ott voltak a németek, de már mindenki tudta, legfőképpen ők, hogy elvesztették a háborút, és hát féltek, hogyha valami olyasmit tesznek, akkor bíróság elé állítják őket. Szerencsémre az egyik nő látta jönni, elbújt az ajtó mögé, és elvisította magát. Meglepődött, hogy nem egyedül vagyok, nem végezhet velem. És akkor fejbe vert. Vérzett nagyon a fejem, de akkor mi már a kórházban voltunk, mert a barakkokat kiürítették, és a betegek még ott maradtak. Azt mondták, kivégzik a betegeket. De én nem hagytam ott a testvéremet. Olyan helyzet volt ott, mindenki összecsinálta magát, piszokban feküdtek, rettenetes volt. Mentem, mindig szereztem valamit, hát aztán mi legyen velem, vérzik a fejem? Az egyik nő tudta, melyik az orvosnő, rimánkodott, hogy kösse be a fejem. „Nincs semmim, annyit tehetek neked, hogy kimosom, és papírral bekötöm.”

Ők elmentek [németek], mi maradtunk, majd jöttek a franciák, a vöröskeresztes segély, az önkéntes ápolók. Azok kezdtek ott rendet teremteni. A nővérem azt mondja, eredj, szerezz valami ennivalót. Vittek a németeknek valamit enni, én felálltam arra a kis kocsifélére, amin vitte a francia az ennivalót, hogy adjon egy kis kanál meleg levest a testvéremnek. Az engem úgy levágott onnan, hogy én majdnem elájultam. Aztán kezdték mocskolni őt a többiek, nem szégyelled magad, mondták a társai, egy nőt így bántani. Akkor akarta már nekem jóvátenni, de nem érdekelt engem már. Volt bennem egy kis önérzet. De az ablakban láttam kitéve egy ilyen darab sültszalonnát, valakinek kitették, és én azt elvettem. A franciákról nekem nagyon rossz benyomásom volt.

Aztán elmentek, és minket behelyeztek abba a barakkba, ahol a németek voltak. Már jobb körülmények közé kerültünk. A németek lettek akkor a kiszolgálóink. Ők főztek, takarítottak meg minden. Majd jöttek az oroszok, kis orosz katonák, láttuk, hogy jönnek, nagyon örültünk. Felszabadító csapat, a húszezer fős katonaság a láger körül. Mit csináltak ezek a katonák? Be-betörtek a lágerbe, ahol ott voltak a német nők, lefeküdtek velük.

Ott voltunk egy ideig, aztán egyszer kezdtek jönni a vöröskeresztes autók. Összeszedtek, mentünk be a városba, Malchow-ba. Ott az egyik épületbe, olyan palotaszerű volt, két öregasszony volt bezárva. „Nincs már semmi, mindent elvittek. Nekünk sincsen már semmi” – mondták. Nem akarjuk bántani, csak enni akarunk, mondtuk nekik. Nem tudtak mit adni. Mentünk tovább. Ezt-azt összeszedtünk értéket, amit tudtunk, bepakoltam a bőröndöt, hogy hozom haza. Volt két nagy bőröndöm, meg pokrócokat szereztem, a dunnahajból varrtam magamnak ruhát. És aztán jönnek mind a segélyszervezetek, de a magyar vöröskereszt nem jön. Jön a jugoszláv, jön a cseh, mind. Végül jelentkeztünk, hogy mi Csehszlovákiába megyünk, mert mi itt voltunk a csehek alatt. És avval aztán elvittek Prágába, négy nap jöttünk.

Prágában mindkettőnket [azaz a nővérét és őt] más-más kórházba vittek. Ott voltunk még majd három hétig. Még az ágyról sem tudtam leszállni, de kerestem a nővéremet. Volt ott egy fiú, aki szintén magyar zsidó volt, ruszin vidékről való. Kértem, keresse meg a testvéremet. Nem szállhattam le az ágyról, nem tudtam. Az elindult, kereste, kereste, és a végén megtalálta. És akkor megkértük az orvost, engedje meg, hogy én is elmenjek. Ők levisznek az autóhoz, és én hadd menjek kísérettel a testvéremhez. Megengedte. Elmentem, megtaláltam a testvérem, nézem, üveges, élettelen az egyik szeme, bebádogosodott. „Lilly, ugye megyünk haza, én is jobban leszek, egy hét múlva én is megyek veled” – azt mondja. Milyen szépen látszik, hogy te javulsz. És mondja ott az egyik cseh nő, megszólított, mikor kijöttem, tudott egy keveset magyarul, ott dolgozott. Azt mondja, már meghalt volna a testvére, de nem tudott, mindig magát hívta, Lilly, meg Móricot, a bátyját. Annyira várta magát. Mire másnap jöttem, már meghalt. Az ottani zsidó hitközség irodája temette el Prágában, az új zsidó temetőbe, a tizenharmadik sorba.
Egyedül jöttem haza, borzasztó volt. Júliusban jöttem haza a három Jickovics lánytestvérrel. Akkoriban voltak ilyen vonatrablók, és tudták, hogy ezek a zsidók mind hoznak magukkal valamit, és akkor betörtek, és a szomszéd vagonban mindent kifosztottak a férfiaktól. De velünk jött egy fiú, aki szintén hetyeni volt, a három lány unokatestvére, elkísért minket haza. Odaült az ablakhoz, hogyha valamelyik majd mászik befele, ne engedje be. Így minket nem raboltak ki.
Mikor Pozsonyba értünk, leszállított egy fiatal vasutas, és követelte mitőlünk a vasúti jegyet. Mondtuk, hogy nekünk nincs vasúti jegyünk, a lágerből jövünk. És azt mondja, őt nem érdekli, mutassuk meg az igazolványt. Így ejtett minket át. Mutassuk meg az igazolványt, amit kaptunk Malchow-ban, igazolványt, hogy a lágerből jövünk. Mindegyikünktől elszedte, és azt mondta, csak úgy adom vissza, ha kifizetitek a vasúti jegyet. Honnan fizessük ki, nekünk nincs pénzünk! És elszedte mindenkitől, úgy jöttünk haza, nem maradt meg nekünk az igazolvány egyikünknek se, hogy mi a lágerban voltunk.
Mikor megérkeztünk Budapestre, elmentünk a Síp utcába [Itt volt a Budapesti Zsidó Hitközség irodája. – A szerk.], és a tetoválásunk alapján kaptunk igazolást, hogy mikor érkeztünk, milyen a számunk. Ez lett az első igazolványunk. Az én számom a bal karomon: A-6742. Odamentünk a lágeresek szállására, és aztán elmentem meglátogatni az unokatestvéremet, aki hazajött.
Tudtam, hogy Hetyenben minden munka rám vár. Egyedül maradtam. Hazamentem, tudtam, a szüleim nem élnek, Bözsi meghalt, csak a Móricról nem tudtam semmit. De jött egy szomszéd falubeli fiú, aki mondta, hogy ne várjam.

Krematóriumban végezte az anyám, az apám, és a nővérem, a Berta is a krematóriumba ment a három kislányával. Az egyik tizennégy éves volt, egy nyolc éves és egy négy éves. A férje meg a munkatáborban halt meg. A Bözsi hazafelé halt meg, Józsit Franciaországban lőtték le a németek. Gyula bátyám 1929-ben elment, Madridban élt két évig, aztán Venezuelába ment, aztán átmentek Dominikába, ott hosszabb ideig voltak már. A háború idején nem tartózkodott Európában. Amerikában élt, rendszeresen küldött levelet meg csomagokat. De soha többet nem találkoztunk. Csak fényképről láttam. Akkor már tudtam, teljesen egyedül maradtam. 1968-ban halt meg. Nem tudtam róla semmit a haláláig. Amerikában van eltemetve.
Mikor hazamentem, a házunkban egy falubeli lakott. Mikor elvitték a zsidókat, szétosztották a lakásokat. Neki adták a mienket. Azt mondta, övé a lakás, neki adták, de ő nekem kiürít egy szobát, és ad nekem ebédet. Akinél el volt helyezve érték és pénz, az mindent visszaadott, a Sütő Gábor, egy tehetős gazda volt. Sőt, még azt is megcsinálta, hogy amikor a zsidóktól elkezdték szedni a terményt, jött, hogy vigyünk két szekér búzát hozzá, és majd mikor lezajlik ez a dolog, visszaadja nekünk. Így is történt. A háború után hiánytalanul visszahozta a termést.
Aztán jött a férjhez menés, mert Hetyen a Szovjetunió része lett, és mi szovjetek lettünk, azok a törvények voltak érvényesek ránk. Akkoriban azt mondták: azé a föld, aki megműveli. Hamarosan megismerkedtem a férjemmel, nagyon szép, de nagyon szegény fiú volt. Beregszászban ismerkedtünk meg, egy család hozott össze bennünket. Azt mondták nekem, menj hozzá, nem egy kiélt férfi, harminckét éves, még nem volt felesége.
Lővenberg Lajos, a férjem árva gyerek volt, 1912. augusztus huszonnegyedikén született Beregszászban. Még 1924-ben meghalt az anyja. Őt egy rokon család nevelte föl. Az apja megnősült, és ő a mostohát nem tudta elfogadni az anyja helyett, és elment otthonról. Ő meg akarta tartani a vallást szigorúan. Rokonoknál dolgozott. Ő vezette nekik a könyvelést. Nyolc általánost és kereskedelmit végzett Beregszászon [Lővenberg Lajos már a csehszlovák iskolarendszerben tanult. – A szerk.]. Miután már összeházasodtunk, a férjem mindig elkísért engem munka után az iskolába. Ha te kísérsz engem, akkor, mondom, iratkozz be te is! Beiratkozott, és együtt leérettségiztünk.

Munkaszolgálatos volt. Elsők között hívták be, és az utolsók között jött vissza. Hat évet volt oda. Előbb Magyarországon szolgált, aztán átadták a németeknek, de Bécsben dolgoztatták. Ők keményen dolgoztak. 1946. március tizenkilencedikén állt a hüpe a beregszászi zsinagóga udvarán [lásd: házasság, esküvői szertartás]. A menyasszonyi ruhám részben a vöröskeresztes csomagból került elő, részben meg vettem apróbb dolgokat hozzá. Amikor Prágában voltunk, hazafelé a lágerből, kaptunk ezerötszáz koronát, abból vettem egy pár szandált. Gyönyörű szép idő volt az esküvőnk napján, napfényes, egy felhő se volt az égen. Egy hét múlva, március huszonnegyedikén Hetyenben tartottuk a polgári esküvőt.

Amikor férjhez mentem, a Tóth Béla, aki a háztulajdonosnak vallotta magát az én házamra, a konyhát kiürítette, tehát egy szobát és egy konyhát használhattunk. Majd a férjem megy Beregszászra, egy ember megállítja, aki ismerte. Azt mondja, talált egy pénztárcát, benne iratokkal, a Tóth Béláé. Átveszi a férjem, hozza haza. Belenéz a papírba, hát a fasiszta komité adta neki a lakást használatra. Elmentünk az ügyvédhez, és azt mondta, át kell íratni az apám nevéről az enyémre. Az egy óriási jóérzés volt, mikor este én csuktam be a lakás ajtaját. Így jutottam vissza a lakásomba. És akkor már jöttek a gyerekek.

Ment az élet, nehéz napok jöttek, a férjem elhelyezkedett. Kapott állást a pénzügynél, az adót ő szedte be a faluban. Mivel az én férjem nagyon értelmes, okos ember volt, a férjem lett a jegyző. Egyik alkalommal a férjemet feljelentették. A feljelentésre ügyészi kivizsgálás lett. A férjem nem volt hajlandó semmit adni nekik, „mert, én nem csináltam semmit – mondta –, én igyekeztem végrehajtani az utasításokat”. Később jött a tárgyalás, és én vittem a férjem ruháit. 1948-ban ott maradtam egyedül két kisgyerekkel, egy négy és fél hónapossal és egy tizennyolc hónapossal .

A férjemet tíz évre ítélték, majd aztán ment a fellebbezés. Mikor Sztálin meghalt [1953], átvizsgálták az iratokat, és akkor látták, hogy ez egy hamis per volt, felülvizsgálták, és rehabilitálták a férjemet. Amikor a férjem négy év után hazajött, beszerző lett. Én az egészségügynél dolgoztam, összesen harminc évet.
Budapesten 1978 óta éltünk a férjemmel. Egyből találtam munkát. Először a Vízműveknél dolgoztam egy fél évig, majd a Gázművekhez kerültem. A Gázműveknél a könyvelőségen tizenhat évig, már mint nyugdíjas dolgoztam. Már Beregszászon is több éve nyugdíjasként dolgoztam. Ötvenhárom éves koromban mentem nyugdíjba. Ezt követően még összesen húsz évig dolgoztam nyugdíjasként. A férjem is a Gázműveknél dolgozott 1996-ig. A férjem 2002. szeptember huszonnegyedikén távozott el tőlünk. A zsidó temetőben és a vallásnak megfelelően temettük el [lásd: temetés, temető].
 

Életrajz

G. A.-né filigrán, mozgékony idős hölgy, aki egy 1990-es években épült társasház másfélszobás lakásában lakik, amelynek van egy kis fürdőszobája és teakonyhája. A lakás modern bútorokkal van berendezve, és a falakat uraló, angol és magyar nyelvű könyvektől roskadozó könyvespolcok mellől a számítógép sem hiányzik. Szelleme friss, a mai napig dolgozik, saját vállalkozást visz.

Dédszüleimről keveset tudok. Az anyai nagymamám, Engel Laura csecsemő volt, amikor az apja meghalt. Tudom, hogy Engel Józsefnek hívták, és valami nagyobb uradalomban dolgozott Gyomán [A 18–19. század során számos település kapott, főleg az Alföldön és a Dunántúlon mezővárosi jogokat, így 1830-ban Gyoma is. 1870-ben azonban megszűnt a szabad királyi városok és a mezővárosok jogi elhatárolása, a mezővárosok többsége pedig – miként Gyoma is – a községek közé süllyedt. A Békés vm.-ben lévő nagyközségnek 1910-ben 11 700, 1920-ban 12 000 lakosa volt. – A szerk.], olyan intézőféle lehetett. A felesége lánykori neve Weisz Kati volt, és kevéssel a nagyapám halála után férjhez ment, azt hiszem, valami Goldsteinhez, a keresztnevét nem tudom. Az első házasságából volt két gyermeke, az 1870-ben született Engel Sándor és a nagymamám, Laura, aki 1872-ben született. Aztán ettől a Goldstein nevű valakivel kötött házasságából még született Miksa, Gizella, Antónia és Szami [Valószínűleg a Sámuelt becézték így a családban, az interjúalany csak Szami néven ismeri. – A szerk.]

Apai részről, Kauders Dávid nagyapám már eleve elég idős ember volt, amikor ezt a házasságát kötötte, amely a mi családunkban folytatódott. Özvegyként vette feleségül a nagymamámat, Steiner Franciskát, akinek az apja Steiner Salamon, ugyancsak Gyomán élt, gabonakereskedő volt. Állítólag jómódú volt, de elszegényedett.

Mind a két család nagyon nehéz körülmények között élhetett. Erre csak abból következtetek, amit gyerekként hallottam. Az anyai nagymamám velünk lakott, és bár nem voltam egészen kilenc éves, amikor meghalt, nagyon sok emlékem van vele kapcsolatban. Mindig jöttek hozzá a testvérei, mert nagy tekintélye volt a családban. És a beszélgetés mindig úgy folyt, hogy „De te nem segítettél, amikor a mama…” „Én segítettem, de te nem segítettél akkor, amikor…” „Akkor nem jöttél…” Tehát ilyen folyamatos szemrehányásból állt a beszélgetés, amiből egy dolog világosan kiderült: segítségre lett volna szükség.

A másik, amiért azt kell gondoljam, hogy az anyai nagyszülők szegények voltak: a lányok nagyon rosszul mentek férjhez. Gizella is és Antónia is özvegyemberhez ment feleségül. Gondolom, nem volt hozományuk. Giza néném nagyon jó házasságban élt Klein Sámuellel, akinek két fia volt az első házasságából, Andor és Béla, és született egy lányuk, Erzsi. Olyan szegények voltak, hogy Giza néném az ágyneműt szabta föl, hogy a gyerekeknek inget, ruhát varrjon. Klein Sámuel gyári munkás volt az újpesti Wolfner-féle bőrgyárban [lásd: Wolfner család]. Béla fia is gyári munkás volt ugyanott, és élete végéig munkás maradt, a végén ilyen művezetőféle. A holokausztot túlélte, megnősült, született két gyereke, de anyám halála után megszakadt velük a kapcsolat. Andor ószeres volt, a Teleki téren dolgozott. 1944-ben elvett egy cigánylányt, született egy fiuk, aki Magyarország legkiválóbb dzsesszdobosa lett. Nem jártunk össze a családdal, csak Andor járt hozzánk anyám haláláig. Klein Erzsi férjhez ment Steiner Györgyhöz, akitől született egy fia. Aztán mind, Giza, Erzsi és a kisfia is Auschwitzban végezte. A férje túlélte a munkaszolgálatot, egy darabig járt hozzánk, megnősült, a feleségét is elhozta, aztán többet nem hallottunk róla.

Toni [Antónia] néni, a másik nagynéném, Singer Mártonhoz ment feleségül, aki szintén özvegyember volt. Nagyon rossz házasság volt, gyerek nem született. Antónia is Auschwitzban halt meg.

Az apai nagyszülőkről már többet tudok. Apai nagyapám 1854-ben született Gyulán [A Békés vm.-ben lévő Gyula városnak ekkoriban nem egészen 12 000 főnyi lakosa volt. Egyébként 1950-ig Gyula volt a megyeszékhely. – A szerk.]. Hogy milyen iskolai végzettsége volt, azt nem tudom, de azt tudom, hogy szobafestő volt, és nagyon tehetséges festő. Nem egyszerűen csak kifestette a lakásokat, hanem a családi legenda szerint: „Kauders úr, fessen már oda egy csokor virágot!” „Kauders úr, fessen már ide egy ezt, oda egy azt!” Sőt, a családi legenda szerint a gyulai megyei bíróságon látható hatalmas freskót részben a nagyapám festette. Utánanéztem, Veres Gusztávot jelölik meg a freskó alkotójának, de köztudott, hogy ezek a pesti festők négerekkel dolgoztattak. És az egyik figurán állítólag a nagyapám vonásai fedezhetők fel. Nagyapám kártyázott. Tehát nagyon jól keresett, mégis nagyon nagy szegénységben éltek, mert hat gyerek volt (hét született, de egy meghalt még kicsi korában), és haza kevés pénz került. Nagyanyám értelemszerűen háziasszony volt. Amikor feljöttek Pestre, valamikor 1914 körül, akkor a nagyapám a Magyar Színháznál [Az erzsébetvárosi Magyar Színház Beöthy László színháza volt, főleg drámai művek szerepeltek a műsorán. – A szerk.] kapott egy díszletfestői állást. Nem tudom igazán, miért jöttek fel, homályos érzésem, hogy az egy nagy nekilódulás időszaka volt, tömegek jöttek fel vidékről Pestre. Feltételezem, hogy a háborúba katonának behívott emberek helyén jobb munkalehetőséget találtak Pesten. A gyerekeket szakmára kellett taníttatni, nyilván erre is itt volt több lehetőség.

Apai nagyszüleim első gyereke, Aladár 1890-ben született, ő is szobafestő lett. Margit, aki 1893-ban született, könyvkötő lett. 1895-ben született Imre, aki nyomdász lett. A Kner Imrével együtt tanult, és ott is dolgozott Gyomán. [Kner Izidor 1882-ben alapította a nyomdát Gyomán, és gyermekei (Imre, Endre, Erzsébet, Albert) tették a magyar könyvművészet rangos műhelyévé. Kner Imre öt évvel idősebb volt az interjúalany bátyjánál, tehát az együtt tanulás valószínűleg csak családi legenda. – A szerk.] Közben volt Sándor, aki meghalt, apám 1901-ben született, András 1902-ben és Pali 1904-ben vagy 1905-ben. Apámat kereskedősegédnek adták, mert nagyon vézna gyerek volt. Apám inas volt, a kereskedő vállalta, hogy megtanítja a divatáru-kereskedő szakmára, nem volt iskolai képzés párhuzamosan [lásd: kereskedelmi iskolák]. A boltban dolgozott, takarított, árut vitt haza, csomagolt, mindenes volt, de megtanították, hogyan öltözik, fésülködik egy kereskedősegéd. András is kereskedősegéd lett. Pali pedig lakatosinas [lásd: ipariskolák]. Tehát látszik, hogy a nagyapa a gyerekeit iparra adta, szakmát adott a kezükbe. Tehát a hat elemi után valami szakma. Apámnak nem is volt több iskolája, az 1950-es években szekírozták is ezért.

Aladár feleségét Mariskának hívták, két fiuk volt, Sándor és Gyuri. Sándor 1920 és 1922 között született, és részt vett az ifjúkommunista mozgalomban. Lexi néven ismerték, és megölték. Hogy pontosan hol és mikor, azt nem tudom. Gyuri a nővéremmel volt egyidős, meghalt mint munkaszolgálatos. Emlékszem rájuk gyerekkoromból, de nem volt szoros kapcsolat köztünk. Aladár túlélte a háborút, nem tudom pontosan, hol. A felesége Bergen-Belsenből jött haza, és akkor elváltak. Aladár újranősült.

Margit nem ment soha férjhez, az anyjával lakott, és ő törődött vele. Imre, a nyomdász volt a kedvenc nagybácsim. Az Egyetemi Nyomdában dolgozott, és az egy olyan rangos valami volt az én gyerekkoromban. A szakszervezeti mozgalomban elismert ember volt már a háború előtt, de a háború után is nyomdász maradt, nem lett függetlenített funkcionárius, de mindvégig elkötelezett baloldali ember volt. A felesége, Mariska egy bugaci parasztlány volt, aki nem volt zsidó, és akivel rendkívül boldog házasságban éltek. 1944-ben a felesége oroszlánként mentette. Valahová elvitték Imre bácsit, nem munkaszolgálatra, mert ahhoz már idős volt, de nem tudom, hová, és Mariska utánament, kihozta onnan, és együtt bujkáltak [Nincs adat arról, hogy ez mikor történt, de a vegyes házasságokról 1945 elején a következőképpen rendelkeztek: 1945 elején a nyilas parlament felhatalmazta a zsidókkal összeházasodott keresztényeket, hogy elválhatnak házastársuktól mindennemű kötelezettségekkel járó következmények nélkül. A törvény azt is előírta, hogy a vegyes házasságban élő keresztények, akik nem hajlandók elválni, gyakorlatilag a zsidóellenes intézkedések hatálya alá esnek. (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat / Wilmington, Blackburn Int. Inc., é. n. [1988]). Ennek azonban gyakorlati jelentősége már nemigen volt, mert a nyilas vezetőség (beleértve Szálasi Ferencet és kormányát is) ekkorra már elmenekült Budapestről, és rendelkezéseik lényegében már semmilyen hatással nem voltak a főváros zsidóságára. – A szerk.]. Apám összes testvére közül ők voltak azok, akikkel nagyon szoros, nagyon meghitt kapcsolat volt mind a kettőjük haláláig. Rákosszentmihályon laktak, és gyerekkorom nyarainak, kutyaszeretetemnek otthont adó kapcsolat volt. Gyerekük nem volt. 1970-ben halt meg. Farkasréten van eltemetve az urnatemetőben, mozgalmi temetése volt. Elég borzasztó volt. Életemben ez volt az első mozgalmi temetés, amin ott voltam. A feleségével mindvégig, haláláig törődött a családom.

A másik két öccsel, Andrással és Palival elég keveset találkoztunk. András és Pali inkább egymással voltak jóban. András gyerektelen volt, a feleségét Sárinak hívták, mind a kettőjüket megölték a háborúban. Nem tudom pontosan, milyen körülmények között. Pali ugyancsak meghalt a háborúban. A feleségét Bözsinek hívták. Két gyerekük volt, Tibi velem volt egyidős, és Ági talán négy évvel fiatalabb.

Ahhoz, hogy érthető legyen, miért nem volt kapcsolat a testvérek két csoportja között, előbb el kell mondanom az anyai ág alakulását. Már említettem, hogy a dédanyám kétszer házasodott, és mindkét házasságból született gyerek. Így az első házasságból született nagyanyámnak az édestestvérén, Engel Sándoron kívül volt négy féltestvére is: Goldstein Miksa, Gizella, Antónia és Szami. A Goldstein és Engel testvérek között soha nem volt egyenetlenség, ez egy nagyon összeforrott család volt.

Engel Sándor háromszor nősült. A múlt század [azaz: a 20. század] elején felköltözött Újpestre [Újpest: megyei város (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) ekkor még nem tartozott Budapesthez. Jelentős gyárváros gép-, villamossági, bőr-, szesz-, hajó-, gyapotfonó, fonó- és szövő-, szőrmefeldolgozó, cipő-, fémfeldolgozó- stb. iparral. Lakosainak száma a 19. század utolsó évtizedei óta gyors ütemben növekedett: 1880 és 1930 között majdnem hatszorosára nőtt (1880-ban 11 700 fő, 1890-ben 23 500 fő, 1900-ban 41 900 fő, 1910-ben 55 200 fő, 1920-ban 56 500 fő). – A szerk.]. Volt egy Ervin nevű fia, aki technikus volt, és haláláig az Egyesült Izzóban dolgozott műszaki rajzolóként [Egger Béla és testvérei 1896-ban hozták létre az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt.-t. 1903-ban kidolgozták a volfrámszálas, gázzal töltött izzólámpák gyártási eljárását, és 1911-ben beindították a termelést. 1912-től használták a Tungsram márkanevet. 1921-ben az Egyesült Izzóban alapították meg Európa első ipari kutatóintézetét. – A szerk.]. Ez akkoriban nagyon nagy dolog volt. Egyébként Ervin házas volt, feleségét Hoffmann Ellának hívták, 1931-ben született egy fiuk. Aztán Ella, a 13 éves fia és 74 éves apja mind Auschwitzban végezte. Ervin hazajött a munkaszolgálatból, de nem sokkal élte túl a háborút, 1945-ben belehalt a bánatba.

Goldstein Miksa bőrdíszműves volt, feleségül vett Jászberényben egy jómódú lányt (Donáth Fanninak hívták, és valamilyen rokonságban van azzal a Donáth családdal, amelyiknek tagja volt a politikus Donáth Ferenc, és annak fia, a protestáns lelkésszé lett László). Nekik két gyerekük született, Ilonka és Laci, 1911-ben és 1912-ben. Az első világháború alatt tönkrementek, és felköltöztek Újpestre. Goldstein Laci munkaszolgálatosként halt meg, Ilonka túlélte a holokausztot. Gyereke sohasem született. Az első férje a háború alatt halt meg, utána újra férjhez ment egy vidéki özvegyemberhez, akinek a felesége és a gyereke nem jött vissza a deportálásból. Ilonka 1981-ben halt meg, zsidó temetőben van eltemetve.

A legkisebb fiú, Goldstein Szami a BESZKÁRT-nál dolgozott, azt hiszem, ellenőr volt az utolsó beosztása, és mint ilyennek, nyugdíjas állása volt. Ezért roppant nagy tiszteletben állt a családban. A feleségét Jankának hívták, nekik sem volt gyerekük, és Kelenföldön laktak. Szami 1944-ben halt meg, éppen március 19-én [Magyarország német megszállásának napján] volt a temetése az óbudai zsidó temetőben.

Nagyanyám férjhez ment Freiberger Mórhoz, aki 1904-ben vagy 1905-ben meghalt, és nagyanyám ott maradt özvegyen három gyerekkel. Rettenetesen nehéz lehetett az ő igényének megfelelő körülményeket biztosítani a három gyereknek. Minden munkát megfogott. Házakhoz járt varrni. Amikor katonákat szállásoltak be Gyomára, főzött nekik. Tehát egyedül nevelte a három gyerekét, Ilonát, Ervint és Rózsát, az én anyámat. Hogy nagyanyámnak milyen igényei voltak, az abból látszik, hogyan taníttatta a gyerekeit. Ilonka, a nagylány postáskisasszonynak tanult, és Gyomán dolgozott is a postán. Ervin villanyszerelőnek tanult. Ez akkor egy nagyon komoly szakma volt, nagyon elegáns szakma, hiszen új dolog volt. A legkisebbet, anyámat pedig, már Újpesten, polgáriba [lásd: polgári iskola] járatta. Mert közben, amikor az 1910-es évek elején a testvérei, Engel Sándor és a Goldsteinek is sorban feljöttek Újpestre, ő is jött a három gyerekkel.

Újpesten a nagymama a testvérei unszolására férjhez ment egy ugyancsak Engel nevű ügyvédhez, aki szintén özvegy volt, és volt egy fia, Kálmán. A házasság nem működött. Érzelmi problémák voltak, a nagymamám másképp képzelte el. Ahogy számolom, negyven fölött lehetett, és a házasságot valószínűleg csak mint közös gazdálkodást képzelte el. Tehát nem működött, viszont anyám Kálmánnal, a mostohatestvérével testvéri barátságba került. Kálmán vitte magával társaságba, és itt anyám olyan mintákat kapott a polgári életmódról, ami aztán neki egész életében fontos volt, mérce volt. És a mi életünket is ebbe az irányba terelte. Azt kell mondanom, sikeresen, mert végül is mindkét gyereke diplomás lett.

1919-ben meghalt anyám két testvére spanyolnáthában [Spanyolnátha: a 20. század első nagy járványának, az influenzaszerű tünetekkel járó spanyolnáthajárványnak 1918–1919-ben 20-21 millió áldozata volt. Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben. – A szerk.], és a nagymamám attól kezdve teljesen padlón volt. Az életét szinte befejezte ezzel. Kórházban haltak meg. Ezért született a testvérem is meg én is otthon, mert anyámnak fiatal lány korában olyan élménye volt, hogy aki bemegy a kórházba, az ottmarad, soha többet nem jön ki.

És itt kanyarodom vissza arra, hogy miért nem volt szoros kapcsolat a Kauders testvérekkel. Életmódprobléma, életmódkülönbség volt köztünk. A mi életmódunk feltörő alsó kispolgári, és az apám ehhez partner volt, hiszen ő maga is kilógott a családból. Minket már hatéves korunktól idegen nyelvre taníttattak. Minket gimnáziumba járattak. Apám és Imre bácsi kivételével a többi Kauders testvér életmódja olyan egyik napról a másikra élő volt. Átvették a nagyapa kártyázós, könnyelmű életmódját, és a nagyanyám szegénységből fakadó igénytelenségét. A szívük az nagy volt. Apám mesélte, hogy az egyik bátyja, amikor kézhez kapta élete első fizetését, elvitte az öccseit a vursliba [A Városligetben a mai Vidám Park elődjeként már az 1800-as évek elején létrejött a Vurstli, majd ugyancsak tömegszórakoztatás céljából az 1900-as évek elején az Angol Park. – A szerk.].

A két nagymamám unokatestvérei voltak egymásnak – azt hiszem, hogy a Weisz Kati lehetett testvére a Steiner Franciska mamájának. Így a szüleim másod-unokatestvérek voltak. Ez azért fontos, mert a Laura nagymamám ismerte a Kauders családot, és már neki határozott, kialakult véleménye volt arról az életmódról, amit ők folytattak. Apám mellett Imre bácsi volt a másik kivétel. Imre felesége ugyan parasztlány volt, de a nőknek, különösen, ha szeretik a társukat, fantasztikus tehetségük van a beilleszkedésre és az alkalmazkodásra. A Mariska néni élete végéig rosszul használta az idegen szavakat, de figyelte, hogy a sógornője, vagyis az anyám, hogyan öltözködik, hogyan fésülködik, mit főz, hogyan takarít, hogy rendezi be a lakást, és azt követte.

Mariska nem tért be, ez föl se merült. Itt most akkor ki kell térnem a család vallásosságára. Kauders Dávid nagyapám abszolút nem törődött a vallással. Apámat pedig, ahogy mesélte, a zsidó elemiben talán harmadikos vagy negyedikes korában a tanító fölpofozta, és akkor egy életre szakított a vallással. Kivéve természetesen a halálos ágyát, akkor megkérte egy vallásos barátját, hogy írja le neki az apa áldásának a szövegét, mert akkor fontos volt neki, hogy megáldhassa a gyerekeit. Ami anyámat illeti, az alföldi zsidóságról tudni kell, hogy az egy teljesen asszimilált zsidóság volt [lásd: ortodox és neológ hitközségek Magyarországon]. Tehát az a zsidó is, aki betartotta, az is olyan nagyon neológ módon [lásd: neológ hitközségek], tehát a nagyünnepeket tartották, péntek este gyertyát gyújtott a nagymamám is, anyám is, de például a szombatot sohasem tartottuk úgy be. Nem is merült fel. Iskola volt, dolgozni kellett. Nagyünnepen természetesen nem dolgoztunk. A péntek kimerült a gyertyagyújtásban és a jó vacsorában. A lényeg, amit itt hangsúlyozni akarok, hogy a családom magyar zsidónak tekintette magát. Izraelita vallású magyarnak. A hangsúly a magyaron volt. A meséktől, a népdaloktól kezdve az a kultúra, amit pici korom óta magamba szívtam, a magyar kultúra volt. Van a „Napfény ízé”-ben [Szabó István filmje] egy jelenet, amikor a vacsoraasztalnál a zsidó család a „Tavaszi szél vizet áraszt”-ot énekli. Ez eszembe juttatta, hogy egész gyerekkoromban mennyit énekeltünk együtt, és mit: népdalokat, úgynevezett magyar nótákat, operettslágereket.

A szüleim 1924-ben házasodtak össze. Úgy ismerkedtek meg, hogy elmentek egymás mellett az utcán, és mind a ketten visszanéztek. Apám verziója szerint azért, mert nem csak neki tetszett anyám, hanem anyámnak is tetszett ő. Anyám verziója szerint azért nézett vissza, mert apám hasonlított Imrére, akit anyám Gyomáról ismert. Imre akkor Gyomán dolgozott, a család viszont Gyulán lakott. Ezért lehet, hogy anyám csak Imrét ismerte. Nagymamám nem örült ennek a házasságnak, az egyetlen megmaradt lányának szeretett volna valamit jobb partit.

Amikor megszülettem, a Bakáts utcában laktunk, és az első két osztályt a Bakáts téri elemiben jártam. Ez községi iskola volt [Mind a községi, mind az állami iskolák a központi költségvetéstől kapták a működésükhöz szükséges összeget, de míg a községi iskolák élén választott községi iskolaszék állt, az állami iskolák élén a tanfelügyelő által kinevezett állami iskolai gondnokság. – A szerk.]. 1936-ban elköltöztünk a VII. kerületbe, a Garay utcába, és akkor bekerültem a Bethlen téri zsidó iskolába. Ez is csak azért történt, mert amikor májusban odaköltöztünk, akkor a Murányi utcába írattak be, a községi elemibe, ahol nagyon csúnya szavakat tanultam egy perc alatt, úgyhogy a szüleim rögtön eldöntötték, hogy ez nem az a környezet. Hát végül is, ez a Csikágó volt. [Csikágó – szleng, egy VII. kerületi városrész, amely arról kapta a nevét, hogy igen gyorsan épült fel, miként annak idején Chicago. A háború után rossz szociális összetételéről és közbiztonságáról volt nevezetes. – A szerk.] A zsidó elemiben töltött két év nekem nagy élményt adott: az addigi heti két hittanórához képest naponta volt hittan, többször héberolvasás, olvastuk a Tórát, fordítottuk Mózes első könyvét [Teremtés], külön tanultuk a dalokat énekelni; a nagyon erős érzelmi ráhatás, a minden szombati ifjúsági istentisztelet, ahol az akkori szememben szép, szőke rabbi egyenesen nekem tartotta a beszédet. Az ember zokogva megbánta az összes gyermeki haszontalanságot. Ami vallásból van bennem, ebből a két évből táplálkozik. Megmaradt a péntek esti gyertyagyújtás áhítata – ez a kiváltság a legjobb tanulókat illette meg, rám is sor került egyszer, de baj volt, nekem otthon nem volt szabad gyufához nyúlni. Szeptember elsején kezdtem ide járni, és nagyanyám januárban már meghalt. Jó érzés visszagondolni arra, hogy borzasztó sok örömet szereztem neki azzal, hogy minden nap elmondtam, amit tanultam. A péntek esti istentisztelet dalait, mindenféle ünnepi héber dalt, vagy hogy el tudok mondani egy imát. Mert ő még vallásos volt.

De érdekes módon ez az iskolai hatás annyira nem lehetett mégsem erős, hogy konfliktus legyen abból, hogy az iskolában a szombat szent dolog, otthon meg nem. Visszagondolva az egészre úgy látom, hogy nyűgnek is éreztem a zsidó iskolát. Vasárnap délelőtt a nővérem, aki akkor már gimnazista volt, apukámmal moziba mehet, nekem meg ott kell ülnöm az iskolában. Garantáltan hőemelkedésem lett minden vasárnap. Csodálatosan okos és jóságos iskolaigazgatónk volt, az Erdős Pista bácsi, aki menetrendszerűen hőmérőzött meg vasárnap délelőttönként, majd a pedellussal hazakísértetett. A pedellus vitte a táskámat. Egyetlen változás volt. Nálunk nem volt addig soha szédereste, azt kiköveteltem, hogy anyám valamelyik nagybácsija – vagy a Sándor bácsi, vagy a Szami bácsi – jött hozzánk széderestét tartani. A széderesték teljesen szabályosak voltak, hiszen a meghívott nagybácsik gyakorlottak voltak. Volt minden: Hágáda, elolvastuk, énekeltük a Chád gádját, én mondtam a má nistánut, mert én voltam a legfiatalabb. Ha a Szami bácsi jött, akkor ott volt a felesége – gyerekük nem volt –, ha a Sándor bácsi, annak akkor éppen nem volt felesége. Más vendégre nem emlékszem, hiszen a családban mindenki zsidó volt, és apámon kívül – vagyis az anyai ág – mindenki tartotta otthon a szédert a saját családjának. Anyám készségesen megcsinált mindent, volt maceszgombóc, hárójszesz, zellerzöld, torma, tojás. De ezzel kész volt, abszolút nem okozott nekem konfliktust. Ehhez hozzá kell még tenni, hogy szüleim a teljes asszimiláció hívei voltak, és például a negyedik elemi után föl se merült, hogy bennünket zsidó gimnáziumba írassanak.

A Práter utcai Zrínyi Ilonába jártunk mind a ketten, ami községi gimnázium volt. Ahhoz, hogy egy zsidó gyereket 1935-ben fölvegyenek gimnáziumba, komoly nagy protekciót kellett szerezni. Állami szóba sem jött, pénz nem volt annyi, és egy szocdem képviselő tudta a nővéremet benyomni egy fővárosi iskolába. Akkor azt volt a szabály, hogy akinek a nagyobb testvére már odajár, a kisebbet automatikusan felveszik. Tehát a szüleim nem gondolkoztak zsidó iskolában. A protekciót apám szerezte, aki 1921 óta volt a Szociáldemokrata Párt tagja [lásd: MSZDP]. Ő azért nem volt annyira aktív, mint Imre bácsi. Ugyanis anyámat nem a munkásmozgalom érdekelte, hanem a polgárosodás, úgyhogy képes volt az apámat kissé visszafogni, és prózaibb feladatokra rábírni.

Visszatérve a vallásra. Nagyon élénk gyerekkori emlékem, hogy amikor a Bakáts utcában laktunk, akkor az őszi ünnepeken a Páva utcai zsinagógába mentünk. Előttem van, ahogy az anyámmal és a nagyanyámmal megyünk oda. És ugyanúgy, amikor már a Garay utcában laktunk, akkor a Bethlen téri zsinagógába jártunk. De csak a nagyünnepeken. Akkor mentünk, és böjtöltünk, és ünnepi étrend volt. Apám soha nem jött velünk. Az általam kikövetelt széderestén részt vett, de aztán a háború, a munkaszolgálat azt is elsorvasztotta. A háború után pedig már nem állt vissza. Az én hitemet a háború, a holokauszt teljesen összetörte. Most építkezem a morzsákból újra.

Szóval az apai ág egyáltalán nem volt vallásos. Az anyai ág pedig ilyen nagyon asszimilált neológ módon. A főbb szokások megtartása tulajdonképpen csak kulturális dolog volt, nem hitbéli. Hagyomány volt, nem istenhit. Bennem volt istenhit, de ez nálunk nem volt vitatéma. Az apámat rajongásig szerettem, és egészen a kamaszkoromig, ami sajnálatosan egybeesett az apám állandó munkaszolgálatosságával, az apámat tökéletesnek láttam. Úgy csüggtem rajta, mit egy kismacska. Imádtam. Úgyhogy semmit nem kérdőjeleztem meg az apámban.

Mi a zsidóságunkat úgy éltük meg, mint ahogy az ember fogat mos. Például az iskolában a hittan kötelező volt. Mi mentünk a sajátunkra, a keresztény lányok mentek a magukéra. Mi mentünk a péntek délutáni ifjúsági istentiszteletre, a keresztény lányok mentek a misére. Az hozzátartozott az életformához, hogy az embernek van vallása. Nem volt olyan, hogy valakinek nincs vallása. Ez egy szokásrendszert jelentett, része volt a társadalmi elfogadottságnak. Annak, hogy én egy rendes tisztességes család vagyok, része az is, hogy valamilyen valláshoz tartozunk, és azt valamilyen mértékben gyakoroljuk. De itt hitbéli dolgokról soha nem volt szó.

Az antiszemitizmussal kapcsolatban egy emlékem van, még a Bakáts téri elemiből. Pontosabban nem a sajátom, hanem a nővéremé, csak hát annyit hallottam. Negyedikes volt, az órán II. Rákóczi Ferencről volt szó, és a tanító néni olyan meghatóan beszélt róla, hogy a testvéremnek potyogtak a könnyei. És akkor a tanító néni mondta, hogy „Látjátok a Kauders Klárit, pedig zsidó?”. Ez a „pedig”. Aztán olyan esetek, mint az iskolai ünnepségek. Mind a ketten borzasztó jó tanulók voltunk, mert ezt várták el tőlünk, meg nem okozott nehézséget. Az év végi ünnepségen mindig én mondtam a verset. Előbb próbáltak más gyereket, csak aztán amikor sehogy sem ment, akkor hát, mondjam mégis én. Meg a legrégebbi kisgyerekkori emlékem. Még nem jártam iskolába, nagymama levitt a Boráros térre (még nem volt meg a Petőfi híd), és akkor az volt a szokás, hogy a gyerekek ott kuncsorogtak a szülő vagy nagyszülő szoknyája mellett. A bátrabb odament a másikhoz: „Kislány, jössz játszani?” „Igen.” Második kérdés: „És te milyen vallású vagy?” „Izraelita.” „Ti öltétek meg a Jézuskát.” Később a gimnáziumban – ugye, hatodikos voltam 1944-ben – volt egy tanárnő, aki nyilas karszalaggal [lásd: nyilasok] járt be, ő tanította nekünk a gazdaságtant. Nekem ennél a vitéz Dr. S. Károlynénál jelesem volt. A saját osztályában külön ültette a zsidókat és a nem zsidókat, de valamiért a mi osztályunkban ilyen nem volt. Amikor 1944 áprilisában hamarabb vége lett a tanévnek, és sárga csillaggal mentünk a bizonyítványunkért, a magyar tanárnő, aki nem volt egyébként osztályfőnökünk, bejött, megölelt, megcsókolt, sírva búcsúzott el tőlünk. Az osztályban is tudtam, hogy vannak gyerekek, akik a németek győzelméért drukkolnak, de soha nem volt az osztályban semmi. Nagyon érdekes. Utána, amikor a háború után visszamentünk, akkor volt egyetlen osztálytársnőm, aki nem hitte el a haláltáborokat. Vele komoly, kemény vitába kerültünk, hogy az nem igaz, az nem lehet igaz. Tehát ilyenfajta megkülönböztetés nem volt. Elég sok zsidó gyerek járt abba a gimnáziumba, mert nem volt egy elit iskola, az alsó kispolgárság iskolája volt. Az Üllői úton járó villamos nagyon jó közlekedés volt a kispesti, lőrinci gyerekeknek is, és voltak környékbeliek is. Ez egy ilyen közeg volt. Az osztálytársaim szülei között volt egy zsidó ügyvéd, egy lőrinci orvos, néhány tanító, és a többi egyszerűbb foglalkozású volt. Homogén volt az osztály, bár ez is relatív. Amikor a gimnáziumban az első órán kérdezte a némettanárnő, hogy tanult-e már valaki németül, akkor felálltunk úgy öten-hatan, az mind zsidó volt. Az egyik zsidó gyerek csak azért nem állt föl, mert ő angolt tanult. A mi osztályunkban 38-ból tízen voltunk zsidók. Jól vegyültünk az osztályban, barátkoztunk, de a legbensőségesebb, a bizalmas barátnő az mindig zsidó volt. De sem az ültetésben, sem egymás meghívásában nem volt elzárkózás. Igaz, az osztályban sem a zsidótörvényekről vagy ebben a témában másról soha nem beszéltünk. Volt egy „nyolcak”, akikkel folyton összejártunk, de annak több mint fele nem volt zsidó. A gimnázium első napjától végig R. Dolly volt a barátnőm. Betereltek minket egy osztályterembe, sorba jöttek a papok, vitték a sajátjaikat a Veni Sancte istentiszteletre [A katolikusok röviden „veniszankte” istentiszteletnek nevezik a nagyobb feladatok előtt – pl. iskolaév kezdetén – tartott könyörgő istentiszteletet. Imában és énekben a Szentlélek segítségül hívása a Veni sancte Spiritus (Jöjj el, Szentlélek Úristen) szavakkal történik. – A szerk.], végül csak a „másvallásúak” (így hívtak minket) maradtak. Dolly rám nézett és azt mondta: te az én emberem vagy. Így is lett. Odaadó barátság volt, tűzön-vízen, annyira, hogy a szülők már tiltottak volna egymástól, a másik „rossz hatása” miatt. Dolly nagyon szép, okos kislány volt, szülei még a születése előtt elváltak, nem ismerte az apját, az anyja nagyon féltette. Ő nálam sokkal vagányabb volt. Az ő anyja dolgozott, kisebb volt a kontroll, én óvakodva követtem. A fiúk iránt sokkal jobban és hamarabb érdeklődött, így csinált helyet már úgy 16-17 éves korunktól S. Mariann-nak, aki nagyon csúnya, nagyon okos, igazi értelmiségi család gyereke volt. Apja ügyvéd volt, nagyon gyenge praxissal, semmi pénzük nem volt, de az igényességben felettem álltak, sokat tanultam is náluk egy más életformából, meg meg is mosolyogtam a mamáját, előkelő pózaival. Muci volt a beceneve, bennünket intellektuális érdeklődésünk kötött össze. Orvos lett, pár éve halt meg emlőrákban. Dolly elment 1956-ban, most Floridában él, volt itthon néhány érettségi találkozón, most is szép, sajnos az élet szétsodort minket.

A Bakáts utcában háromszobás lakásunk volt az első emeleten egy hatalmas nagy sarokházban. Az első emeleti folyosó utolsó lakása, udvari lakás volt, a fele erre az udvarra nyílt, a fele a másikra, de fürdőszobás, cserépkályhás lakás volt. Egy szoba az egyik ház udvarára, két szoba a másik ház udvarára nézett, és világos volt a lakás. A nagymamámmal együtt laktunk. Nagyon boldog gyerekkorom volt. Abban a társadalmi rétegben, amelyikben én felnőttem, a gyerekeknek nem volt külön szobája. A hálószoba egy nagy szoba volt, ott aludtunk a szüleinkkel. A nagymama a másik szobában aludt. Volt egy szalon vitrinekkel, ilyen kerek asztallal és székekkel, ahol a vendégeket le lehetett ültetni. Fotelek nem voltak, és zongora sem volt, mert mi nem zenét tanultunk, hanem nyelvet. Ha jól emlékszem, nem volt külön ebédlő, a konyhában ettünk. Ebben a lakásban nem volt cselédszoba. Nem volt sok pénzünk, de mindig jól éltünk. Minden héten vettek egy libát. Anyám mindig azt mondta, hogy ezt nagyon jól be lehet osztani, egy hétig fogjuk enni. Többnyire megettük három nap alatt, mert ha ízlett valami, akkor anyám mondta, hogy még egyetek.

A szüleim imádták egymást és minket. Rettenetesen nagy szerelem volt köztük. És a gyerekkorom tele van ilyen emlékekkel, ahogy együtt vagyunk. Minden vasárnap kirándulni mentünk a Budai hegyekbe. Barátokkal többnyire. Az én számomra minden vasárnap úgy fejeződött be, hogy hétfő reggel felébredek. Mert útközben már a villamoson elaludtam, és az apám karjából kerültem ágyba. Hajókirándulásra mentünk Visegrádra barátokkal, azoknak a gyerekeivel.

A barátok kétféleképpen jöttek össze. Két család van, amelyikkel az ismeretség lakóhelyi. Ilyen babakocsi-tologatós. Mindkettő zsidó. A Lantos Gyurit és a Herbst Bandit az anyja ugyanakkor várta, aztán tologatta, mint az én anyám a Klárit. Lantos Lajos tisztviselő volt, jól szituált család, a szomszéd házban laktak. Gyuri, aki egyidős volt a testvéremmel, munkaszolgálatosként meghalt. Lantosékkal a háború után soha többet nem tudtunk találkozni. Herbst Sándor kereskedelmi utazó [A Révai Nagylexikon a következőképpen határozza meg a „kereskedelmi utazót”: „az a kereskedelmi meghatalmazott, akit főnöke a telep helyén kívül kötendő és lebonyolítandó ügyletek elintézésével bíz meg. … e minőségében a vételár felvételére, a főnök künn levő követeléseinek beszedésére, fizetési határidők engedélyezésére is fel van jogosítva.” Nem tévesztendő össze az „utazó ügynökkel”, aki megbízójának nem alkalmazottja, és aki működését önállóan, sokszor több cég érdekében fejti ki. – A szerk.] volt, nem tudom, miben utazott, de jól szituált család volt. Ez az egy fiúk volt. Ott az apa nem élte túl, az anya és a fia túlélte, és velük a barátság végig megmaradt. Érdekes dolog, hogy azokkal a családokkal teljesen megszakadt a kapcsolat, ahol nem egyenlő módon vészelték át a háborút. Aztán a Herbsték is oda költöztek a VII. kerületbe. 1936 egy olyan év volt, hogy mindenki költözött. Soha többet nem volt olyan, hogy minden házon lógott a tábla, hogy kiadó lakás.

Egyébként azért költöztünk a Garay utcába, mert apám a Baross téren kapott munkát. Kirakatrendező volt, méghozzá szenvedélyes kirakatrendező, aki a munkájában művész volt. A kirakatrendezők egyébként is művészetnek tekintették a munkájukat. Versenyeket rendeztek, díjakat osztottak. Amikor családi séta közben kirakatot néztünk, az nem olyan kirakatnézés volt, hogy mi mennyibe kerül, hanem hogy más kirakatrendezők mit csináltak. Apám az 1930-as években valahogy elintézte, hogy egy német szaklap is járjon neki. Részben összespórolta, részben azok is adtak bele, akiknél dolgozott. Tanulmányútra is ment. Minden évben utazott. Bejárta a német városokat, volt Párizsban, Bécsben. A munkaadóktól mindig szerzett annyi hozzájárulást, hogy ez valahogy összejött. De nagyon kis pénzzel csinálta ezeket az utazásokat. Fiatalember korában úgy ment el Párizsba, hogy ott azonnal megevett egy koszorú fügét, hogy elrontsa a gyomrát, és akkor nem lesz ilyen kiadás. Kis cégek voltak annak idején, és ez azt jelentette, hogy egy kirakatrendezőnek tíz helyre is kellett járnia, mert egy boltnak volt egy vagy két kirakata, amit nem kellett olyan gyakran átrendezni. És akkor a Baross téri Filléres Áruház [Filléres Divatház volt az üzlet pontos neve. – A szerk.] – most egy szálloda áll a helyén – keresett főrendezőt. Nagyon szép nagy áruház volt, 16 kirakattal. Két üzletük volt (a nagyobbik a Baross téren, derékszög alakban, egyik, rövidebb szára a Rákóczi út, a hosszabbik a Rottenbiller utca, majdnem a Munkás utca sarokig. A kisebbik bolt a Teleki téren volt. „A vidék áruháza” volt: a vevőkört tekintve a tulajdonos a Keleti pályaudvarra érkező vidékire parasztságra épített. Nem engedett például nagy tükröket elhelyezni az áruházban, hogy el ne szégyellje magát a mezítlábas, rosszul öltözött vevő. A „filléres” név azt jelentette, hogy az árakat nem pengőben írták rá az árura, hanem fillérben, például 2599 fillér. A büféjükben tíz fillérért adtak egy pár forró virslit, mustárral, szelet kenyérrel s egy kis pohár szódavízzel. Az árukészlet a célzott vevőcsoportnak megfelelő volt, a személyzet hetente egyszer nyitás előtt személyzeti áron vásárolhatott, a kód a beszerzési árhoz a tulaj sógorának a neve volt: Weil Oszkár – ez kiadja a tíz számot. Az áruházak versenyében sajátos helyet foglalt el, mai szóval bóvlinak nevezném, de nagyon jól ment. A tulaj időben elment, nem jött vissza, az áruház nagy részét úgyis lebombázták, nem tudok semmilyen újrakezdésről. Apám megkapta ezt az állást, és akkor az volt az ésszerű, hogy minél közelebb költözzünk. Így kerültünk a Garay utca 3-ba.

A másik rétege a barátoknak az valamilyen szakmai kapcsolat volt. Kirakatrendezők. Apám a szakszervezeti életében a kirakatrendezőkkel élt nagyon együtt. Ezek voltak a barátai. Ezek is mind zsidók voltak. A kirakatrendezés zsidó szakma volt. Alig volt nem zsidó kirakatrendező. Két nagyobb áruház volt Pesten, a Corvin és a Divatcsarnok, ezeknek nem zsidó volt a főrendezője. De hát azok akkora urak voltak, hozzánk képest méltóságos urak. Az összes többi lóti-futi kirakatrendező mind zsidó volt. Ezt azért tudom olyan biztosan, mert már a Garay utcában laktunk, amikor kijött az egyik zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon], azt hiszem, a második, és apám összehívott egy ilyen baráti értekezletet. Nagyon szép nagy lakásunk volt, hatalmas szobával, és vagy harmincan voltak ott, és arról tanácskoztak, hogyan kell strómant szerezni. A szüleim harcos emberek voltak, amit én, hála istennek, megörököltem. Tehát nem föladni. Ha valami történik, akkor rögtön azt nézni, hogy lehet ezt kivédeni. Mi, gyerekek kiszorultunk az előszobába, és azzal szórakoztunk, hogy összecseréltük a kalapokat, amik ott lógtak. Tehát miközben tudtam, hogy miről van szó, végig nem éreztem, hogy a dolog tragikus. Az utóbbi időben nagyon sokat gondolkodtam ezen, és arra jutottam, hogy lélekben nagyon sokáig voltam gyerek. Mi az hogy gyerek? Akiről más gondoskodik, akinek a gondjait más oldja meg, aki nem tartozik felelősséggel az iránt, amit csinál, és akivel úgysem történhet semmi baj, mert hiszen ott vannak a szülei, akik szeretik. Én az egész 1944-et így éltem meg. Mindenki hajlandó volt beállni a sorba, és szépen megerősítettek engem ebben a hitemben, hogy nem lehet bajom.

Apám egyik legjobb barátja Lautenburg László volt, szintén kirakatrendező. Nagyon jóban voltunk, közel is laktak. Együtt kirándultunk, a két család rendszeresen összejárt. Két fiuk volt, Bandi és Ervin. Bandi 1926-ban született, Ervin 1932-ben. Bandi nem élte túl a munkaszolgálatot, a többiek túlélték a háborút, de megszakadt velük minden kapcsolat. Senkivel nem maradt meg a kapcsolat, akinek a családja nem vészelte át a háborút veszteség nélkül. Nem volt ebben semmi szándékosság, csak így alakult. De ez tulajdonképpen csak a gyerekekre vonatkozik. Olyan családdal, ahol anya és fia túlélték, az apa meghalt, megmaradt a kapcsolat.

Aztán volt például egy suszter a Ráday utcában, aki nem volt zsidó. A szüleim nagyon szerették, és bejártak hozzá. Ő is mozgalmi ember volt. De érdekes, hogy a közös szabadidő-eltöltésben, kirándulásban ő nem vett részt. Abban csak a zsidó családok.

A kiránduláson kívül nagyon sokat jártunk moziba, minden magyar filmet megnéztünk. Ha megnézi valaki a Filmmúzeumban ezeket az akkori magyar filmeket, láthatja, hogy azokat nyugodtan megnézhette egy kisgyerek is. Moziba csak a család járt, mi négyen. Aztán még a Bakáts utcai időben vasárnap délelőtt apám elsétált velünk a Városligetbe, majd vissza is gyalog. Se inni, se perec, se semmi ilyesmi nem volt. Tanuld meg, fiam, fegyelmezni magad. Egyszer beültetett egy konflisba minket hazafele.

Nem emlékszem rá, hogy gyerekkoromban konfliktusaim lettek volna a szüleimmel. Jó gyerek voltam abban az értelemben, hogy lehetett a lelkemre hatni. Ha nem jelest hoztam az iskolából, anyám azt mondta:. „Zsuzsikám, apád milyen szomorú lesz.” És akkor zokogtam. Később megtudtam, hogy apámat egyáltalán nem érdekelte. Apámat az érdekelte, hogy bátor vagyok, hogy mindenre föl merek mászni, föl merek ülni a lóra. Körülbelül 13 éves koromig kimondottam jó gyerek voltam. Akkor elkezdődött a kamaszkor, és amiben csak ellent lehet mondani egy szülőnek, abban én ellentmondtam, és ez nagyon sokáig tartott. Más már felnőtt, amikor én még mindig kamaszlelkű voltam. Apám szegény akkor éppen munkaszolgálatos volt. A szüleimről a legnagyobb dicséret, amit elmondhatok, hogy eltűrték a szörnyű kamaszkoromat, hogy mindenről saját véleményem van, ami lehetőleg az ellenkezője volt az ő véleményüknek. Nemcsak hogy kibírták, de hát az ő légkörükben lettem ilyenné. Ez megmaradt, hogy az életben a legfontosabb dolgok közé tartozik a szuverenitásom, egyfajta meg nem alkuvás. Egész gyerekkoromban egyszer kaptam pofont. A Bethlen téri zsidó iskolába jártam, szombaton nem volt tanítás, és egy szombaton az osztálytársaimmal nálunk játszottunk. És egyszer csak bejött anyám a szobába, és pofon vágott. Az történt ugyanis, hogy anyám lement vásárolni, és nem vitt kulcsot. Gondolta, hogy otthon vagyok, majd csönget. Annyira játszottunk, hogy nem hallottuk. Az utcáról kiabált, csöngetett, a szomszéd dörömbölt, nem hallottuk. Anyám kizárólag arra tudott gondolni, hogy meghaltunk mind. Lakatost kellett hívni. Tehát ilyen hatalmas eseménynek kellett ahhoz történni, hogy megpofozzon. A pontosság, a becsületesség, a kitartás olyan magától értetődő volt. Anyámtól megtanultam, hogy az öregeket segíteni kell. De nem úgy tanultam meg, hogy mondta, hanem csinálta. Ez egy légkör volt, amiben nem lehetett más az ember. Ha egyszer azt ígértem, hogy ekkor és ekkor otthon leszek, akkor otthon voltam. Persze stikában sok mindent csináltam, például nem nekem való, tiltott könyvet olvastam, de ház ezek mai szemmel nézve olyan ártatlan dolgok.

Aztán apáméknak volt egy társasága, akik nagyon szerettek – akkor ezt úgy hívták – mulatni. És jártak baráti társasággal kiskocsmákba. A Bakáts utcában vagyunk még, és volt a Liliom utcában volt egy kiskocsma, talán Liliomnak hívták. Mulatni a mamámmal együtt ment. Apám táncolni nem tudott, nem ivott, nem dohányzott, de mókamester volt. Hogy nem kártyázott, az természetes, mert nagyanyám megfogadtatta a gyerekekkel, hogy nem vesznek kártyát a kezükbe. Született mókamester volt, akiből sugárzott a jókedv. Roppant népszerű ember volt a társaságban. A nagymamám helytelenítette a mulatást. Ebben benne van az ő puritánsága. Különben hallatlanul intelligens, olvasott volt, de ilyen dolgokban hallatlanul konzervatív. Valószínűleg nem ismerte a szerelmet, a házasságban lévő szerelmi boldogságot, és ezért kezelhetetlen volt számára az a fajta életöröm, ami a szüleimben megvolt.

A szüleim imádtak utazni. 1935-ben kettesben hajóval Bécsbe mentek. Aztán 1937-ben már minket is vittek, az egyik baráti házaspárral, Lautenburg Lászlóval és feleségével befizettek egy több hetes Bécs–Csehszlovákia körutazásra. Bécsből csak az maradt meg bennem, hogy Klári a Mária Terézia szobor előtt leejtette a szalámis zsömléjét, és ezért morogtak vele. A cseh körutazásról sok mindenre emlékszem. Voltunk Prágában, ahol befizettünk egy városnézésre. Máig emlékszem a magyarázatokra. Voltunk Zlinben, a Bata-városban, és ott láttuk a kollégiumot, hogyan vannak a gyerekek elszállásolva, meg milyen korszerű az egész, láttuk, hogy a rendőrök antilop cipőben sétálnak, és fűre lépni szabad. [A dél-morvaországi Zlin volt a Bat’a cég székhelye. Tomáš Bat’a (1876–1932), „a szegény cipész fiából lett nagyiparos” itt alapította meg cipőkészítő műhelyét, amelyet Európa legnagyobb, modern tömeggyártásra berendezett cipőgyárává fejlesztett. A cég az 1930-as évektől kerékpárabroncsot és személyautó-abroncsot is gyártott. – A szerk.] A következő évben két hetet töltöttünk Pöstyénben egy panzióban. [Pöstyén – nagyközség, Nyitra vm. 1910-ben 7400 főnyi lakos, nevezetes gyógyfürdő, kénes hévizei és iszapja világhírű. Trianon után Csehszlovákiához került, 1993 óta Szlovákiához tartozik. – A szerk.] Aztán ezzel vége lett az utazásoknak. Később aztán, amikor megengedhették maguknak a szüleim, nagyon sokat utaztak.

Nyaralás nem nagyon volt. Az volt a nyaralás, hogy a nővéremmel kaptunk a Széchenyi strandra bérletet. Olyan 12-13 éves lehettem, amikor már egyedül elengedtek. Úszni 8 éves koromban tanultam meg a Rudas uszodában. Se apám, se anyám nem tudott úszni, de 8 éves koromban vittek a Rudasba úszóleckére. Egyik szülőm se tudott semmilyen nyelven, de 6 éves koromban már németül tanultam. Ugyanígy a nővérem. Ilyen emberek voltak a szüleim. Biciklizni nem tanítottak meg, mert anyukám leesett gyerekkorában egy bicikliről, és ilyen negatív élménynek nem tette ki a gyerekeit. Ugyanez volt a korcsolyázással. Szóval kaptunk bérletet, laktunk a Garay utcában, onnan gyalog elmentünk, végig az István úton, ahol volt egy könyvesbolt, aminek az egyik fele új könyveket árult, a másik fele kölcsönkönyvtár volt. Oda is volt bérletünk. Minden reggel kivettünk egy-egy könyvet, kimentünk a strandra, úsztunk, napoztunk, hülyültünk, kiolvastuk a könyvet, és hazafelé leadtuk. A világirodalom felét így olvastuk el nyaranta a Széchenyi strandon.

A nyelvtanulást a nővérem úgy kezdte, hogy német óvodába járt. Aztán amikor 6 éves lettem, akkor lett közös nyelvtanárunk. Ennek az a háttere, hogy 1934-ben Bécsből jöttek fiatal zsidó lányok munkát keresni, és az égvilágon semmihez nem értettek, csak tudtak németül. Egy ilyen fiatal lány, Rosa Schiller járt hozzánk nagyon kevés pénzért. Egy héten háromszor három óra hosszat volt velünk. Kisétáltunk a Gellért-hegyre, és végig csak németül beszélt hozzánk. Szóval ez egy alkalmi vétel volt, egy olyan lehetőség, amit a szüleim meg tudtak fizetni. Ez két évig tartott, és amikor 1936-ban elköltöztünk a Garay utcába, akkor egy tantéhoz jártam a Bethlen utcában még két évig, tehát gimnáziumig. Arra nem emlékszem, hogy a tantéhoz heti hány alkalommal jártam. Ő nyelvórát tartott, és nem hagyott bennem olyan mély nyomot. A gimnáziumban aztán rendes némettanítás volt.

Édesanyám mindvégig otthon volt, háztartásbeli volt. A kirakatrendezői fizetésből lehetett akkor úgy élni, hogy mindig volt cseléd. A Filléres Áruházban apám nagyon jól keresett, 560 pengő volt a fizetése. A lakbér, amikor kivettük, havi 100 pengő volt, amit később 110-re emelt az új tulajdonos. Miért is volt egy ilyen családnak cselédje? Mert akkoriban a háztartásvezetés nehéz fizikai munka volt. Nem volt semmi gépesítve. A vasaló is nehéz, faszenes vasaló volt. A mosás nehéz fizikai munka volt, aztán a takarítás, mosogatás, fűtés, tüzelőt felhordani, kihamuzni. Eléggé természetes volt abban a körben, hogy a családoknak van cselédje. Ez nem azt jelentette, hogy az asszony egy dologtalan, vörös körmű nagysága volt, hanem együtt dolgoztak. A bevásárlást és a főzést anyám csinálta.

Anyámnak köszönhetem azt, hogy a konyhai munka vidám dolog volt. Öröm volt vele dolgozni, soha nem volt a konyha mártírja. Mellette az ember azt szívta magába, hogy nagyszerű dolog jó ennivalókat rakni a család elé. Arra nem emlékszem, hogy a Bakáts utcai lakásban lakott-e cseléd, de a Garay utcai lakásban igen. Margitnak hívták. A hatalmas konyhában volt egy összecsukható ágya. Este kinyitotta, és ott aludt. Éjszaka soha nem jártunk ki a konyhába.

A cseléd és a család közötti viszony kölcsönösen szeretetteljes volt. Mi, gyerekek Margit néninek szólítottuk. Anyámnak egyszer csak feltűnt, hogy mindig szomorú. Hát kiszedte belőle, hogy a szomorúságának az az oka, hogy van egy törvénytelen – mai szóhasználattal: házasságon kívül született – gyereke, egy ötéves kislány. Akkor anyám azonnal intézkedett, hogy hozza föl, és éljen velünk. Rövid ideig a gyerek is a konyhában lakott, mert aztán az is kiderült, hogy megvan a gyerek apja is, megvan a szerelem is, csak szegények, és nem tudnak hol együtt élni. És akkor anyám elintézte, hogy a házban megkapják a viceházmesterséget és az azzal járó lakást. Attól kezdve ott laktak, de Margit továbbra is járt hozzánk dolgozni. Ő volt az, aki a nyilas időkben anyám kevéske megmaradt ékszerére vagy értékére vigyázott. A legnagyobb tette az volt, hogy 1944-ben, amikor az újpesti zsidók már gettóban voltak [1944 májusában körülbelül 14 000 zsidó lakosa volt Újpestnek (az 1941-es népszámlálás idején 10 882 fő, azaz a város összlakosságának 14,3%-a). „Május közepe táján külön e célra kijelölt csillagos házakba parancsolták őket; reggel 6 órától este 11 óráig nem hagyhatták el lakóhelyüket.” Május vége felé más Pest környéki települések lakóival együtt a budakalászi téglagyárba szállították őket, ahonnan július 6. és 8. között indították útnak Auschwitz felé a deportáltakat. Lásd: Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat, é. n. (1988). – A szerk.], anyám kérésére elment a gettóba, és megpróbálta elhozni Erzsi [Steiner Györgyné Klein Erzsébet] másfél éves kisfiát, Pistit, azzal, hogy az anyja, gyerekkel a karján nem tud menekülni, de gyerek nélkül van rá esélye. Nem adták oda a gyereket. A négy nagyszülő azt mondta, hogy egyetlen örömük a kisgyerek. Aztán mind Auschwitzban végezték. Margit részéről ez hallatlanul nagy kockázat volt, de vállalta. Aztán a férje elesett a háborúban, és egy ideig még a háború után is tartottuk a kapcsolatot.

A Garay utcai lakás az első emeleten volt, két hatalmas szoba az utcára, az egyik olyan 6x5 méteres, ez volt a hálószoba, ott aludtunk mind a négyen. A másik 8x6 méteres, annak még egy alkóvja is volt. Volt fürdőszoba, WC, hatalmas konyha és hatalmas előszoba. Azt hallnak lehetett volna nevezni, ha nem itt nyílt volna a bejárati ajtó. Körben faburkolat és beépített szekrények. Itt étkeztünk. A nagyobbik szoba volt a szalon, nagyon büszkék voltunk rá. A nagymama az alkóvban aludt. Miután ide költöztünk, majdnem egy évig élt még. Volt egy cselédszoba is, aminek az egyik ajtaja a lépcsőházra nyílt, a másik a konyhára. A cselédszobában albérlő lakott. Ennek a cselédszobai albérlőnek óriási szerepe van később, az apámat ő mentette meg, ő bujtatta. Az egész lakás magas színvonalú volt, gyönyörű stukkók a mennyezeten. Mellettünk lakott a ház tulajdonosa, véletlenül szintén egy zsidó házaspár volt, és valaha ez úgy épült, hogy az egész első emeleti utcai rész egyben volt. Közvetlenül a Rottenbiller utcánál volt, tehát nem tartozott a Csikágóhoz. És a Rottenbiller utca túloldalán ott volt a Filléres Áruház.

Maga a ház háromemeletes, lift nélküli ház volt, jellegzetes VII. kerületi építés, utcai homlokzat, emeletenként két, feljebb három utcai lakással. A hátsó fronton három udvari lakás volt emeletenként, a felső szinten pedig már olyanok, hogy a hátsó lépcső melletti közös WC-vel. A házban többségében nem zsidók laktak, ezért is nem lett csillagos ház. A lakótársakkal barátságos volt a viszony. Udvarias köszönőviszony. Különösebb összejárás, keveredés nem volt. Egyetlen család volt, amelyikről tudtuk, hogy nyilasok. Ez nem nyilas pártszolgálatot jelentett, csak nyilas érzelmet. De például nem jelentettek föl, nem kellemetlenkedett a nyilas korszakban [lásd: nyilas hatalomátvétel]. Jellemző a lakóközösség hangulatára, hogy 1945 után ugyanúgy bejártak hozzánk sóhajtozni, hogy milyen nehéz az élet, hogy mi minden nincs. A fülemben van, amikor mondták, hogy „szép eszme a nyilas eszme, kár hogy nem lehetett megvalósítani”. Lakott a házban egy Führer Olga nevű magányos nő, aki kozmetikai cikkeket gyártott, és nagyon nagy szeretettel volt irántunk. Később megtudtuk, hogy a nyilas időkben több ismert embert bujtatott. De 1945 után rögtön elkezdte az üldözött nyilasokat sajnálni. Nem voltak politikai megfontolásai, csak emberbarátiak.

Tízéves kortól színházbérletünk volt. Voltak az ifjúsági előadások, amikre az iskolában lehetett jegyet venni. Ez egy egészen nagyszerű dolog volt. A legolcsóbb helyen ültünk, de mindig ott voltunk. A Nemzeti Színházban volt az egyik fele, és a másik a Városi Színházban [Ennek épületében lett később (1951) az Erkel Színház. – A szerk.]. Tehát egyszer volt ez, az iskolai. Aztán volt egy úgynevezett Népművelési Intézeti bérlet. Az a Nemzeti Színházba volt. Nekünk olyan is volt. Aztán volt az Erzsébet körút 49-ben, a Király utca sarkán egy Vajda János Társaság, ami vasárnap délelőttönként rendkívül magas színvonalú irodalmi műsorokat adott. Az Erzsébet körút 49-ben volt, az első emeleten, nagy, hosszú terem, pódiummal. 1945 után a hetedik kerületi MKP székháza lett, előadás se volt többet. De addig, vasárnap délelőttönként előadóestek voltak, igaz, délelőtt a legjobb előadóművészekkel. Nekem itt Ascher Oszkár [1897–1965; előadóművész, kora versmondó stílusának megújítója. – A szerk.] jelentette a csúcsot, az előadások tematikusak voltak, például Villon, Ady, francia költészet, angol vagy német irodalom stb. A hallgatóság gimnazisták, egyetemista korosztály, mondjam, hogy fiatal zsidó értelmiség vagy annak készülő? Itt hallottam például Brecht Koldusoperájából „A kalózok szeretője” című dalt, a sanzonokat, prózát is. Ilyen nevek: Demjén Éva, Ilosvay Katalin. Oda is jártunk.

Folyton figyelemmel kell arra lenni, hogy közben 1939-től háború volt. Magyarország ugyan nem volt rögtön bent a háborúban, de ez lógott a fejünk fölött. A nővéremet 1939-ben, 14 éves korában kivették a gimnáziumból, hogy szakmát kell tanuljon, mert itt bajok lesznek. Beadták a Rákóczi téri felső ipariskolába [lásd: ipariskolák], és varrónőnek tanult. Engem 1942-ben már nem vettek ki, mondván, hogy most már majd csak vége lesz a háborúnak. Tehát így gondolkodott egy zsidó család. Közben az apámat örökösen behívták [munkaszolgálatra]. Zsidótörvények voltak, strómant kellett szerezni. Az, hogy miből élünk, óriási kérdőjel volt, de eközben minket rendületlenül finanszíroztak, ha csekély összeggel is, hogy járhassunk művelődni. Ezt nem szórakozásnak tekintették.

Eleinte a szüleinkkel jártunk színházba, aztán később már csak mi ketten. Közben megjelentek a nővérem életében a fiúk. Az akkori korszellem megkövetelte volna, hogy a nővéremet gardírozzák [A háború előtti időkig a fiatal lányok csak kísérő – anya vagy ún. gardedám – társaságában mehettek társaságba, szórakozóhelyre stb. Pár évtizeddel korábban, a 20. század elejéig még az utcára sem nagyon mehettek egyedül a középosztályi családokba tartozó fiatal lányok. – A szerk.]. De anyám akkor erre nem volt képes, és engem hozzá csaptak. Úgyhogy én gardíroztam a nővéremet. Mentünk a Zeneakadémiára, a Vigadóba koncertekre. Számoltam az üléseket, úgy unatkoztam. De végül is sokat köszönhetek ennek is. Azért valahol egy értékrend nagyon világosan kirajzolódik, hogy miről lehet lemondani, és miről nem. És azt hiszem, hogy ebben pont ez az érdekes: egy nagyon hétköznapi, zsidó kispolgári családnak a szellemisége.

A ruháink miatt nem volt kisebbségi érzésünk. Amíg erre mód volt, addig varrónő varrta a ruháinkat, illetve kiskorunkban a nagymama. Nagyon nagy gonddal öltöztettek minket. Később anyánk beiratkozott egy szabás-varrás tanfolyamra, és töretlen lelkesedéssel szabott és rajzolt, és varrt nekünk. Volt ott, a Garay utcában egy kis méterárubolt, aminek a tulajdonosával nagyon jóban volt anyám. Volt, hogy majdnem egy vég kartont megvett. Varrógép még a nagymamám idejéből volt. Gondolom, hogy mai szemmel nem volt túl igényes, amit ő varrt, de egy fiatal, ha bilit tesz a fejére, abban is szép. Az iskolában egyenruha volt, ott nem érezhettük magunkat rosszul öltözöttnek, és különben sem volt egy jómódú osztály. De egy-két jó darab is mindig akadt. A kirakatrendezői szakma azzal járt, hogy volt kereskedőismeretség. Például emlékszem, hogy 1943-ban kaptunk mind a ketten egy-egy nagyon szép kabátot a nővéremmel. Lautenburg Laci bácsi a Herczeg & Fodornál dolgozott, kirakatrendező volt, és személyzeti áron megkaptuk. Ilyesmi mindig volt.

Közben persze zajlott a világtörténelem, és otthon mindig mindent megbeszéltünk. Az első zsidótörvénytől [lásd: zsidótörvények Magyarországon] kezdve a várható háborúig, Hitler hatalomra jutásáig, Mussolini, Gömbös Gyula, minden téma volt, és életkoromtól függetlenül bevontak ebbe. Felmerült például, hogy próbáljunk-e kivándorolni. Nekünk, gyerekeknek is teljes szavazati jogunk volt, és én, a heves magyar nemzeti érzelmű tiltakoztam legjobban, de a szüleim is nagyon nehezen szánták volna rá magukat. Azért végignéztük a térképet, és Új- Zéland tűnt a legrokonszenvesebbnek, de sehol a világon nem volt semmilyen kapcsolatunk. Az egyetlen ismerős a Filléres Áruház tulajdonosa, Ungár Ernő volt, gazdag, okos és jó ember volt, aki még időben elment Amerikába. Hozzá fordult apám befogadó nyilatkozatért, ami 1945 végén érkezett meg. Akkor viszont már úgy gondoltuk, hogy erre semmi szükség nincs. Szóval, teljes pontossággal követtük, hogy mi történik a világban.

Apámat állandóan behívták munkaszolgálatra. Nem tudom pontosan felidézni, hogy mikor volt az első behívás, talán 1940-ben. Akkor azt mondták, hogy három hónap, és Diósjenőre vitték. Ezt valahogy egy kicsit úgy éltük meg, hogy meg kell lenni, mert az úgynevezett elmaradt korosztályokat hívták be. Apám 1901-ben született, és rajtuk kívül még három olyan korosztály volt, akiket éppen a háború vége, a békeszerződés miatt nem soroztak be katonának. És akkor ez volt a gyűjtőfogalom, hogy elmaradt korosztályok. Később, amikor már beléptünk a háborúba, rendszeres és egyre hosszabb lett a munkaszolgálat. Hála istennek, nem vitték ki Ukrajnába, sőt olyan szerencséje volt, hogy a leghosszabb időt, talán nyolc hónapot, Eszergom-Táborban töltötte, aminek közismerten egy nagyon rendes ember, Gidófalvy Kis Károly volt a főparancsnoka. Természetesen kemény munka, csákányozás és megalázás volt, de nem úgy, ahogy például ott, ahol a jutasi kiképzésűeket engedték garázdálkodni [Az első és második világháború között csak az lehetett a magyar honvédségnél altiszt (később tiszthelyettesnek nevezték ezt a rangfokozatot), aki elvégezte a Jutas pusztán (Veszprém vm.) a tiszthelyettesképző iskolát. A tanfolyam kezdetben négy éves volt (hadapród iskolák), majd 1934-től két éves (de gyorsított módon egy év alatt is el lehetett végezni). – A szerk.]. Úgyhogy neki ilyen értelemben sokat köszönhetünk, mert például ilyen lehetőségek voltak: anyám küldött egy táviratot, hogy „Apa meghalt. Gyere haza a temetésre”. Ehhez az kellett, hogy bemenjen a hitközséghez, és szerezzen egy halotti bizonyítványt, mondjuk, Stern Samuról. Azt senki nem firtatta, hogy az nekünk milyen rokonunk, lehetett egy nevelőapa vagy akárki. És akkor adtak eltávozást. Itt született egyébként egy életre szóló baráti kapcsolat valakivel, akivel ott apám együtt volt munkaszolgálatos. Látogatni lehetett, és anyám a vonaton ismerkedett meg az illető feleségével, akit Ella néninek hívtunk. Az én számomra jelentős volt az egész család, mert ez volt életemben az egyetlen vallásos zsidó család, akiket közelről láttam. Neológok voltak, de betartották a vallást.

Azt pontosan nem tudom, hogy mit csináltak a munkaszolgálatban, csak ez maradt meg, hogy csákányoztak. De mesélt apám olyanokat, hogy az egyik helyen a földön aludtak, és az arcán egerek vagy békák ugráltak. Szóval ezek rettenetes megpróbáltatások voltak, az egésznek mégis valamilyen cserkésztábor jellege volt. Nagyon nehéz ezt így utólag érzékeltetni, hogy miért. Olyan negyven év körüli emberek kerültek össze, akik élni akartak, akik többnyire vitték valamire az életben, akiknek volt céljuk, hogy ezen egyszer túl leszünk, és hazamegyünk. Akiket a családjuk lelkileg támogatott, törődéssel és mindennel, amit meg lehetett venni, bakancsot vagy kesztyűt. Nagyon rossz ellátási viszonyok voltak, és a mi helyzetünk sem volt rózsás.

A zsidóság valahogy elfogadta, hogy valamilyen büntetés jár nekünk. Anyámtól hallottam olyan morgásokat, hogy azok a buttonos zsidó asszonyok tehetnek mindenről, akik csak ülnek a kávéházban. A „buttonos” abból eredt, hogy a fülükben egy gombszerű briliáns fülbevaló volt, tehát az angol gomb szóból. Ez egy fogalom volt, hogy a buttonos zsidó asszonyok. Tragikomikusnak tartom, hogy elfogadtuk, mintha járna nekünk valami büntetés, valami rosszabb sors, amiért túl jó dolgunk van. Nagyon furcsa, nem tudom megmagyarázni, miért volt, talán évtizedeken keresztül erre manipulálták az agyunkat. És anyámban is volt egy ilyen ellenséges érzelem a gazdag zsidókkal szemben.

Szóval voltak eltávozások, volt közben pár hónapokat itthon, és maximálisan igyekeztünk úgy élni, mintha normális világban élnénk. Éppen 1944. március 19-én temették az óbudai temetőben anyám nagybátyját, Goldstein Szamit. Gyönyörű napsütéses idő volt, én voltam ott anyámmal. És a temetés után jöttünk a Bécsi úton, és rengeteg német motoros zúgott el mellettünk. Hazamentünk, nem gyalog, hanem trolival. Ez volt az első és egyetlen troli Budapesten. A többi már Sztálin születésnapjain indult. Hazaértünk, apám és Klári holtsápadtan, és tragikus hangon közölték, hogy megszálltak minket a németek [lásd: Magyarország német megszállása]. Nagyon nagy volt a rémület. Apám a németek bevonulásakor még otthon volt, amikor a csillagviselési [lásd: sárga csillag] rendeletet hozták, még akkor is otthon volt, de amikor a csillagos házba kellett költözni, akkor már nem volt otthon, tehát a kettő között valamikor hívták be újra. Az Erdélyben lévő Ratosnyára [Maros-Torda vm.] került.

Na, jött a sárga csillag, a tanévnek vége, kijárási korlátozások, csillagos ház elrendelése. Anyámmal rengeteg lakást megnéztünk, sehol nem találtunk helyet, mígnem a szemben levő házból, a Garay utca 4-ből, ami csillagos ház volt, valaki megszólította anyámat, hogy ő minket látásból jól ismer, és fölajánlja az egyik szobáját. Odaköltöztünk. Rettenetes volt. Össze kellett kapkodni mindent, és leltárt kellett csinálni, hogy mit vihetünk magunkkal, és ez nagyon szűkre szabott volt. Az ágyainkat vittük át és személyes holmit. Szekrényt, asztalt, fotelt nem, de hát abban a lakásban is volt berendezés. Már előtte le kellett adni rádiót, szőnyeget, hogy a magyar nép ajándéka a németeknek. [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) Április 7-től korlátozták a zsidók utazását, nem használhattak személyautót, motorkerékpárt, nem utazhattak vasúton, taxin, hajón vagy társasgépkocsin. Kijárási tilalmat a csillagos házak kialakítása után vezettek be: 1944 június végétől ezeket a házakat csak meghatározott időpontok között volt szabad elhagyni. (Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945, 221–222. oldal, 226. oldal.) – A szerk.] A csillagos háznak volt egy olyan hozadéka, hogy abban a lakásban összetalálkoztunk két fiatal nővel, akik a Bethlen téri szükségkórházban dolgoztak. Ez a szükségkórház úgy jött létre, hogy az Amerikai úton volt a zsidó Szeretetkórház [Ez a Chevra Kadisa Szeretetkórháza, ami ma az Országos Idesgesbészeti Intézet kórháza – A szerk.], aminek az épületét elvették, és beköltöztették a Bethlen téri zsidó iskola épületébe. Ez azzal a céllal jött létre, hogy a kistarcsai internálótáborban megbetegedett zsidókat itt fogják gyógyítani. Tehát egy őrzött épület volt, volt, hogy fegyveresek őrizték. Ez a két fiatal nő ott volt segédápoló, és 1944 májusában bevittek minket a testvéremmel oda dolgozni. [Braham a következőket írja: a modern, jól fölszerelt Szabolcs utcai Zsidókórházat 1944 májusában elvették a németek. Ezután a zsidó tanács két szükségkórházat létesített, az egyiket a Wesselényi utcai zsidó hitközségi iskola épületében, a másikat a Bethlen téren, az OMZSA-székház épületének egy részében. Mivel ezek a kórházak a gettón kívül voltak, csak különleges engedéllyel lehetett igénybe venni őket. A kórházakat a Nemzetközi Vöröskereszt Központi Szükségkórházának nevezték, hogy megvédjék őket a nyilasoktól. A gettón belül is voltak kisebb kisegítő egységek, amelyeket szintén vöröskeresztes kórháznak neveztek, de a nyilas támadásoknak se a gettón kívül, se a gettón belül nem tudták elejét venni. (December 28-án például megtámadták, és 24 órán át rettegésben tartották a Bethlen téri kórházat, majd 28 beteget mint túszt magukkal vive távoztak. A túszokat később megölték.) – A szerk.] Ennek azért volt jelentősége, mert semmit sem tudtunk, és mindentől rettegtünk. Mindig jött valamilyen hír. Hogy nem viszik el az asszonyokat, csak a lányokat. Gyorsan névházasságot kell kötni. Csak azt viszik el, akinek nincs munkája. Aki dolgozik, azt nem. Volt olyan is, hogy nem viszik el azt, aki kikeresztelkedik. Úgyhogy a ház légópincéjébe járt egy katolikus pap tanfolyamot tartani. Ezért ismerem elég jól az Újtestamentumot. Nem akart egyikünk sem katolizálni, de érdekelt, és volt rá idő.

Tehát bekerültem a kórházba 16 évesen, egy olyan gyerekként, akinek addig egyetlen kötelessége az volt, hogy jól tanuljon. Otthon legfeljebb a mosogatásnál törölgettem. Egy negyvenágyas kórterembe kerültem, ahol szalmazsákok és priccsek voltak. Az iskola tornaterme volt berendezve. Egy olyan ápolónőhöz kerültem, aki leült tanítani, hogy milyen egy kórház, hogyan kell dolgozni. Hihetetlenül sok emberséget éltem meg a kórházban. A munkám meglehetősen nehéz volt, kondérokat kellett cipelni, ételt osztani, edényeket összeszedni, elmosogatni, ágytálazni. De az egésznek volt egy légköre, egy teljesen pozitív légköre. Jók voltak egymáshoz az emberek. Például valamikor júliusban hívott a nővér, hogy az L. doktor úrnak ki kell mennie az Elemér utcába egy beteget megnézni, menjek vele, és vigyem a vérnyomásmérőt. Azt gondoltam magamban, hogy letörik a doktor úr keze, ha ő viszi. De nem mertem visszabeszélni, vittem. Később kiderült, hogy azért küldött el, mert akkor halt meg egy idős beteg a kórteremben, és meg akartak kímélni attól, hogy ott legyek, amikor meghal egy ember. 1944 közepén. Bombázások és minden közepén. Fontos volt nekik, hogy ne lássak valakit meghalni.

Egyébként nagyon nagy élet volt a kórházban, rengeteg fiatal volt, ápolónők, orvosok. Egyfolytában jöttek szökött munkaszolgálatosok, úgyhogy lassan a templom épülete is megtelt. Ennivaló egyre kevesebb, egyre többfelé kellett osztani, de mindeközben nagyon jól éreztük magunkat.

Még a nyáron történt, talán július vége lehetett, egyszer csak a kórház tele lett apró gyerekekkel. Kiderült, hogy a Kolumbusz utcában volt valami átmeneti otthon [lásd: Kolumbusz utcai menekülttábor], ott összeszedték a kisgyerekeket, és áthozták a kórházba őket azzal, hogyha van időnk, törődjünk velük. Ilyen elveszett, magányos gyerekek voltak. Elkezdtem ott dajkálni egy borzasztó édes, kétéves forma kisfiút, és hazavittem. Amikor meglátta anyámat, kitárt karral odarohant hozzá, hogy Anyuka! Kész, a dolog el volt intézve. Freund Sanyikának hívták, később megtudtuk, hogy Szatmárnémetiből menekültek a szülők. Volt egy kislányuk is, azt anyám barátnője vette magához. Az történt, hogy a szülők elengedték a gyerekeket, hogy tudjanak menekülni. A nyilas hatalomátvétel előtt egy-két nappal megjelentek a szülők, megtaláltak minket, és elvitték a gyerekeket azzal, hogy valahogy megpróbálnak eljutni Palesztinába. Remélem, hogy eljutottak, többet nem hallottam róluk.

Szeptember 17-én éppen a kórházban voltunk, amikor beállított anyám kőporos hajjal és ruhában. Jött megnézni, hogy a kórházra nem esett-e bomba, mert a Garay utca 4-ből kibombáztak minket. Azon a lakáson keresztül ment be egy bomba, ahol éltünk, és a pincében robbant. Légiriadó alatt nem lehetett az utcán közlekedni. Ha meglátták volna anyámat, minden figyelmeztetés nélkül lelőtték volna. De mindenképpen tudni akarta, hogy velünk mi lett. Az ápolónői ruhában rohantunk haza, és rögtön el is kapott ott valaki: „Maga ápolónő, azonosítsa ezt a halottat.” Úgyhogy megkaptam azt, amitől megkíméltek a kórházban. Iszonyú volt.

A kibombázás után átköltöztünk a Rákóczi út 76-ba, ami egy sarokház. Addigra már aki tudott, szökött, ezért viszonylag könnyebb volt szobát találni csillagos házban. Ennek a háznak két kapuja van, az egyik a Rákóczi útra, a másik a Szövetség utcára nyílik. Itt ért bennünket Horthy proklamációja, aminek nagyon örültünk. Már vettük le a házról a csillagot, amikor jött Szálasi [lásd: nyilas hatalomátvétel], és egyszer csak arra kaptuk fel a fejünket, hogy tömeg gyűlt a ház elé, hogy viszik el a zsidókat. Akkor egy másodperc alatt elhatároztuk, hogy elmegyünk a másik kapun. Abban az egy szál ruhában, ami rajtunk volt, csillag nélkül persze, jobbról-balról belekaroltunk anyámba. Emlékszem, egyfolytában azt mondtam, hogy „Anyukám, viselkedj úgy, mintha a gyereked valami jópofa történetet mesélne. Ne ezzel a kétségbeesett arccal menj”. Elmentünk a Hernád utcába a nyomdász nagybátyám keresztény barátjához, hogy tudnak-e segíteni. Az asszony sírva mondta, hogy nem tudnak befogadni. Mit csináljunk? Maradt a Bethlen tér. Elmentünk a kórházba, ahol természetesen befogadtak minket. Anyámat is felvették segédápolónőnek. Hol volt hely? Hát a fertőző osztályon. Később annyira tele lett a kórház, hogy egy ilyen kis ablaktalan raktárhelyiséget teleraktak polcokkal, és ott aludtunk a polcon.

Nekem egyébként valami kéreg keletkezett az idegeimen. Nagyon furcsa ellentmondásos időszak ez. Végig nem tudtam elképzelni, hogy nekünk valami bajunk lehet. A kibombázott lakásban eltűnt a gimnáziumi bizonyítványom. Mit csináltam 1944 októberében? Elballagtam a gimnáziumba, ahol már megkezdődött a tanév, de nekem nem volt szabad járnom. Tessék nekem adni egy másik bizonyítványt. Amíg vártam, hogy megcsinálják, senki nem állt szóba velem, csak a pedellusné, aki ott tologatta az olajos fűrészport. Nem tudom, mit gondolhattak rólam, mire számítok, hogy az iskolai bizonyítványomat rendben akarom tudni.

Valahogy olyan volt a légkör, hogy minket például a bombázás szinte nem érdekelt. Egyszer egy másik lánnyal légiriadó alatt fölmentünk a tetőre, hogy lássunk is valamit. Nagyszerű kulturális élet volt. A szép nagy lépcsőházban esténként ültünk a lépcsőn, énekeltünk, volt, aki verset mondott.

November elején jött a rendelet, hogy az 1904 és 1928 között született [zsidó] nőknek be kell vonulni [Október 22-én hirdetmények jelentek meg Budapest utcáin, amelyeken fölszólítottak „minden 16 és 60 év közti zsidó férfit, illetve minden 18 és 40 év közti zsidó nőt, hogy jelentkezzenek »sorozásra«. Október 26-ig mintegy 35 000 zsidót, köztük mintegy 10 000 nőt mozgósítottak. Sietve munkaszolgálatos századokba szervezték, és árokásásra vagy védelmi erődítmények építésére vezényelték őket a főváros déli és délkeleti peremvidékére”. (Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2003.) – A szerk.]. Ugye anyám 1904-es volt, én 1928-as. És akkor anyám azt mondta, hogy őt nem fogják hajtani. Nem mentünk el. És nem jelentett fel minket senki, mert azzal, hogy bementünk a kórházba, eltűntünk a szeme elől azoknak, akik feljelenthettek volna. A kórházban többször volt razzia, de mi a fertőző osztályon voltunk, és oda a németek és a nyilasok se nagyon akartak bemenni. Egyszer elvittek ötven férfit. Ez állítólag egy alku volt, hogy ötven embert elvisznek, és a kórházat békén hagyják. Rengetegen voltunk ott. Végül a nővérem karácsony este tífuszos lett. Egy ablaktalan szobának a felső ágyán feküdt, alatta egy ugyancsak tífuszos beteg, talán attól kapta el, és anyám egy széken állva fogta a kezét, és ápolta. Felgyógyult.

1945. január elején egyszer csak megjelent apám a kórházban. Addig semmit nem tudtunk róla. Már említettem, hogy a cselédszobában, aminek a lépcsőházból is volt egy dupla ajtós bejárata, és a konyhából is volt egy bejárata, szinte az első perctől kezdve lakott albérlő, egy L. Anna nevű nő, aki egy éjjel-nappal nyitva tartó közeli újságos-trafikos bódéban dolgozott. Nagyon egyenes, katonás, férfias megjelenésű nő volt. Szeretett minket, és ez kölcsönös volt. Amikor a csillagos házba mentünk, egy nyilas házaspár költözött a lakásunkba, de Anna maradt a cselédszobában. Ahogy elkezdődött a visszavonulás, apám megszökött. Körülbelül úgy lépett meg, mint Tabi László a vödörrel [Utalás Tabi László humorista karcolatára, amelyben leírja, hogy két vödörrel a kezében szökött haza a munkaszolgálatból, és ha igazoltatni akarták, azt mondta, vízért megy a kútra. – A szerk.]. Szerzett valahol egy kis kézikocsit, rá egy ócska kályhát, mintha lakatoshoz vinné, és jött Pestre. Az öltözete eléggé megfelelt egy munkás öltözetének, és bajuszt is növesztett. Pesten megpróbált valahol helyet találni. Nem tudom, hol beszélt Annával, talán a trafiknál, elég az hozzá, hogy Anna elbujtatta apámat a szobájában. Körülbelül három hónapig élt ott, és nem vették észre. Nappal pisszennie sem volt szabad. Aztán januárban már nem bírta tovább, és bejött a kórházba. És akkor ott együtt ért minket január 14-én a felszabadulás [lásd: Budapest felszabadítása].

Apám rettenetesen lefogyott, mert 1937-től vagy 1938-tól gyomorfekélye volt. Folyamatosan végigkísérte, hogy diétáznia kellett, vigyáznia kellett. És így csinálta végig az 1944-es évet, aztán a felszabadulás után összecsuklott. A MABI kórházba került [MABI – Magánalkalmazottak Biztosító Intézete. Ma a Péterfy utcai kórház – A szerk.].

Újraindult az élet, nem volt a világon semmink, se ennivaló, se világítás, mégis hihetetlenül boldogok voltunk. Az első perctől kezdve mindenütt ott voltunk. Január végén volt a Magyar Színházban egy toborzó nagygyűlés, és óriási élmény volt, mert a kedvenc színészeink, Major Tamás, Gobbi Hilda, Várkonyi Zoltán is fellépett [Major Tamás [(1910–1986) – színész, rendező, színházigazgató. Meghatározó szerepe volt a háború előtt a Nemzeti Színház ifjúsági előadásainak létrehozásában. A Nemzeti Színház igazgatója (1945–1962), majd főrendezője (1962–1978) volt, majd 1982-től a Katona József színház tagja; Gobbi Hildát (1913–1988) pályafutása leghosszabb szakasza szintén a Nemzeti Színházhoz kötötte. Várkonyi Zoltán (1912–1979) – színész, rendező, színházigazgató. A Vígszínház főrendezője (1961-től), majd igazgatója (1971–1979) volt. Korábban tagja volt a Nemzeti Színháznak, a Madách Színháznak, ill. a Művész Színháznak. Nevéhez fűződik több magyar klasszikus regény megfilmesítése. – A szerk.]. Kerestük a barátokat, ők is minket. Amikor apám először hazament a lakásba, akkor szólt a nyilasoknak, hogy menjenek el, mert visszajött a tulajdonos. Rögtön eltűntek. Aztán apámmal ketten darabonként hazahoztuk az ágyat a Rákóczi útról. Kezdődött az élet.

Klári 1947-ben hozzáment B. Sándorhoz, akivel egy zsidó diákbálon ismerkedett meg a háború alatt. Sándor 1922-ben született egy vallásos neológ zsidó kispolgári családban. Apja ügynök volt, anyja háztartásbeli. Sándornak volt egy egy évvel idősebb nővére, aki férjével és 1943-ban született kislányával túlélte a háborút. A lány könyvelő lett, többször férjhez ment, gyermeke nincs. Sándor hiába érettségizett kitűnőre, egyetemre nem mehetett. Szakmát tanult, gyárban dolgozott, aztán munkaszolgálatos volt. 1945-ben aztán felvették az egyetemre, mérnök lett. Klári később magyar–angol szakon elvégezte a bölcsészkart, és nyugdíjáig tanított. Sándor 1980-ban meghalt. Egy fiúgyermekük volt, aki 1982-ben disszidált Ausztráliába. Klári 1992-ben kiment hozzájuk, és azóta ott él.

1945 elején újraindult a gimnázium, és hetedikben folytattam [Az 1940-es XX. törvény kimondta a nyolcosztályos elemi népiskola fokozatos bevezetését, de a háború miatt a törvény nem lépett életbe. (Az 1930-as évektől kezdve azonban helyi kezdeményezésben már létrejöttek nyolcosztályos elemi iskolák.) A nyolcosztályos általános iskola 1945-ös bevezetésétől kezdve már nem indult sem polgári iskola, sem nyolcosztályos gimnázium, a meglévők pedig kimenő rendszerben szűntek meg. – A szerk.]. Nem vesztettük el az évet, mert akik 1944 szeptemberében elkezdhettek járni, azok se sokat jártak: szénszünet volt, aztán jött az ostrom, utána rögtön nem volt se fűtés, se világítás, úgyhogy aztán velük együtt folytattuk mi is.

És itt jön az, amire még most, hatvan évvel később sem tudok választ adni: nem beszéltünk arról, ami történt. Se egymással, se a nem zsidókkal. Az osztályból két zsidó lány odaveszett. Nem beszéltünk róla. Egy lány a deportálásból jött vissza. És tőle se kérdeztünk semmit, és ő sem mesélt semmit. Azt, hogy deportálásból jött vissza, onnan tudtuk, hogy kopasz volt, tele volt kiütéssel az arca. Inkább nem is mertünk odamenni hozzá. A legjobb barátnőmmel egymás nyakába borultunk – „Megvagy, de jó!” – és nem meséltük el egymásnak, hogy kivel mi történt.

1945-ben még történt valami. A nevünket Kaudersről „H”-ra magyarosítottuk. Én mind a mai napig nagyon nehezen tudom kimondani, hogy zsidó vagyok. A valláshoz soha többet nem tudtam visszatérni. Nem azért, mert féltem, hiszen anyámat mindig elkísértem a templomba. 1949-ben, amikor már dolgoztam, egy kollégám jóindulatúan szólt, hogy ne menjek templomba, mert ez összeférhetetlen a párttagsággal. És amikor anyámnak elmondtam, azt mondta, hogy nézd a büdös zsidóját, ő is ott volt a templomban, különben honnan tudná. Még 1948-ban is rossz érzésem volt, amikor szombaton egy barátommal villamosra szálltam, és mentünk valahová. De ez már hit nélküli volt. A hitet fokozatosan vesztettem el, ahogy megtudtuk, hogy mi lett az újpesti rokonsággal, ahogy Engel Ervin elemésztődött a bánattól.

1946-ban leérettségiztem, és mentem a bölcsészkarra magyar–angol szakra. Korábban már tanultam angolul, de nem tudtam igazán jól. Az egyetemen nagyon nagy társadalmi élet volt, a politizálás is ott kezdődött az életemben. 1947-ben beléptem a kommunista pártba. Az apám és a nővérem már 1945-ben belépett a kommunista pártba. Nem szerettem igazán a bölcsészkart. Nagyon jó voltam magyar irodalomból, lehet mondani, hogy a tanárnő kedvence voltam, és évekig megszoktam, hogy szinte nekem magyarázott az órákon. És akkor beültem órákra az egyetemen, és úgy éreztem, hogy ez lapos és semmitmondó. Elég hamar kialakult, hogy nem annyira órára jártunk, mint a sarki presszóba egy szimplára.

Aztán úgy döntöttem, hogy inkább pénzt akarok keresni, és otthagytam az egyetemet. Két évet jártam, de az alapvizsgát, ami kötelező lett volna a második év végén, már nem raktam le. Az egész évfolyamból, legalábbis a párttagok közül, csak a Litván Gyuri rakta le, aki egy nagyon lelkiismeretes és alapos fiú volt. [Litván György történész – 1955-ben a Nagy Imre körül csoportosuló pártellenzékhez csatlakozott. Azzal vált híressé, hogy az 1956. március 23-i angyalföldi pártaktíván elsőként követelte nyilvánosan Rákosi Mátyás távozását. 1956 után börtönbe került, ahonnan 1962-ben amnesztiával szabadult. – A szerk.]

1949. januárban már dolgoztam. És akkor egy olyan korszak jött, amikor itt megláttam valamit, akkor idementem dolgozni, ott megláttam valamit, akkor odamentem, de közben már kaptam a harmadikba. Később sokat gondolkodtam ezen, és sokáig azt hittem, hogy egy elhúzódó kamaszkorról van szó. De nem. Rájöttem, hogy ez a holokauszt volt. Mint egy inga, amivel a házakat rombolják, úgy lökött ki engem a holokauszt jól megfogalmazott és körülhatárolt életemből. Nem találtam a helyem. Elég hosszú időbe telt, amíg megtaláltam. De aztán megtaláltam, nagyszerű szakmát választottam, felnőtt fejjel elvégeztem a közgazdasági egyetemet. Nyelvekben mindig jó voltam, úgyhogy nagyon sikeres szakmai életem volt. Úgy tekintek vissza az életemre, hogy sikeres volt. Keresgéltem, keresgéltem, ami nem volt jó, otthagytam, mertem dönteni, mertem változtatni.

1951-ben férjhez mentem. A munkahelyen ismerkedtünk meg. Nem volt zsidó, de ez nem okozott semmilyen problémát. Az összes zsidó barátnőm nem zsidó fiúhoz ment feleségül. Nem azért, mert mint ahogy sokan mondták, a zsidó fiúkat megölték. Sokkal inkább arról van szó, hogy nem akartunk zsidók lenni. Nem tértünk ki, nem tagadtuk meg a zsidó voltunkat, de azt gondoltuk, hogy legyünk egyformák. Amúgy is az életem egyik meghatározó motivációja az egyenrangúság, hogy nem másodosztályúnak lenni semmilyen körben, és ezt valószínűleg sokan így éltük meg. Nem is törődtem ezzel, a munkahelyemen évtizedekig nem tudtam emberekről, hogy ki zsidó, ki nem. A baráti köröm is olyan volt, hogy fele zsidó, fele nem. A férjem munkáscsaládból származott. A jogi diplomát már a házasságunk alatt szerezte, ő is esti tagozaton. A családjuk nem nagyon törődött azzal, hogy zsidó lányt vett el. Nem volt különösebben összetartó család. Az apja nem élt már, az anyját nem érdekelte. Azok a rokonai, akik igazán szerették őt, elfogadtak. És az én családomban sem volt semmilyen ellenérzés. A férjem egyébként inkább nézett ki zsidónak, mint én, úgyhogy a munkahelyén sokszor kapott olyan megjegyzést, hogy mert ezt mi, zsidók értjük, és soha nem korrigált. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy vállalja a feleségét. Született két gyerekünk, mindkettő diplomás. Az egyik gyereknek zsidó lett a házastársa, a másiknak nem. Nagyszerűek a gyerekeim, mind a kettő jó házasságban él, az elsőben ugyanazzal, öt unokám van, akikkel hallatlanul jó a kapcsolatom.

Az 1950-es években elég szegényesen éltünk, de valahogy nem éreztük. Fiatalok voltunk. A szabadidőt családi programokkal töltöttük, rengeteget jártunk színházba, hangversenyre.
Az 1960-as években folyamatosan jobb anyagi körülmények közé kerültünk, rendszeresen jártunk színházba, moziba, olvastuk a „Nagyvilág”-ot, a „Kortárs”-t, az „Új Írás”-t, az „Élet és Irodalma”-t. A baráti társaságunk főleg munkahelyi ismeretségeken alapult. Egyáltalán nem volt érdekes, hogy ki zsidó, ki nem.

Közben estin elvégeztük az egyetemet. Nagyon segítettük egymást. A férjem és köztem nem volt nagy kulturális különbség, mert ugyan a családból nem hozott annyit, mint én, de kimagasló tehetség volt, ragyogó feje volt, magába szívott mindent. Nyelvet csak egyet tudott, a németet, de ezen elég jól beszélt. Nem úgy mint én, de megértette magát, filmet meg tudott nézni. És nagyon szeretetreméltó, hallatlanul segítőkész ember volt.

Ennél részletesebben az 1945 utáni életemről nem akarok beszélni. Amiről azért úgy gondolom, hogy kell beszélnem, az az, hogy hallatlanul naiv és idealista módon lettem párttag. Halálosan komolyan vettem mindent. Elhittem, hogy a szovjet katonák azért jöttek Magyarországra, hogy engem megmentsenek. A férjem nálam sokkal okosabb volt, sok mindenről felvilágosított, hogy például hogyan álldogáltak a dicső szovjet csapatok Varsó előtt, milyen nagyhatalmi játszmák zajlanak és sok mindenről. Nagyon világosan látott, annyira világosan, hogy volt is az életében egy olyan szakasz, hogy súrolta a depresszió határát, amikor belegondolt abba, hogy ez így rossz. Amikor én még ezt egy javítható dolognak tekintettem, akkor ő tisztán látta, hogy nem, és zavarta, hogy valami olyat csinálunk, ami reménytelen. Persze ő hallgatta a Szabad Európát [lásd: Szabad Európa Rádió] és az Amerika Hangját. Én nem, mert nem szerettem a bemondók hangszínét. Nekem visszamenőleg nagyon komoly problémát okoz: tudom, hogy rengeteg jót csináltam a munkahelyem, a káderfejlesztésben, előléptetésben, és mégis olyan valaminek voltam a szolgája vagy kiszolgálója, ami úgy volt rossz, ahogy volt. Igaz, hogy én nem tudtam, és ha esetleg megtudhattam volna, akkor gyorsan becsuktam szemem, fülem. Csak az anyám volt az, aki soha semmit nem hitt el. Mi az apámmal igen. Anyám már a Rajk-pert sem hitte el, és soha semminek nem ült föl.

Izrael állam létrejöttétől mind boldogok voltunk. Ez még a kommunistaságomban sem zavart, mert akkor még a Szovjetunió is megszavazta. De a kivándorlás gondolata soha nem merült fel. Az 1967-es háború [lásd: hatnapos háború] rettenetes volt. Akkor volt egy olyan párthatározat hogy Izraelt agresszorként el kell ítélni. A párthatározat vonatkozott ránk. Mind a ketten kivédtük, hogy nekünk bárhol erről nyilatkozni kelljen. Én ezt nem tekintem hőstettnek, de például a férjemet rengeteg helyre hívták pártnapot tartani. Nagyon dinamikus, jó fellépésű, nagyon tehetséges ember volt. Ebben az időben nem vállalt semmit. Mindenütt azt mondta, hogy nem ér rá. Akkoriban nem volt értelmes dolog kiprovokálni egy pártfegyelmit. De mind a ketten teljes szívvel drukkoltunk Izraelnek. Ezen veszett össze a férjem és Imre bácsi. Illetve Imre bácsival a férjem még a 67-es háború  előtt vitatkozott össze, Imre bácsi Nasszerről nagyon jó véleménnyel volt, a férjem pedig azt mondta, beleölné a zsidókat a Vörös-tengerbe. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ez tényleg bekövetkezik, de a férjem nagyon világosan látta a dolgokat. Ugyanez vonatkozik az 1973-as háborúra [lásd: 1973-as arab-izraeli háború], és arra is, amikor Magyarország megszakította a diplomáciai kapcsolatot Izraellel.

Először 1995-ben voltam Izraelben. Rokonaink nincsenek, a nővéremmel turistaként mentem. Beszereztem az izraeli szállodák listáját, ráültem a telefonra, faxokat írtam, teljesen egyéni szervezésben csináltunk egy turistautat.

Bela Muller
Kolozsvar
Romania
Interviewer: Attila Gido
Date of interview: November 2003

The 81-year-old Benjamin Muller is a well-respected member of the Jewish community in Kolozsvar. His politeness and attentiveness earned him the respect of his entourage. He spends his mornings at the community center, performing religious and administrative related activities. As for the rest of the day, he fills it by reading the newspapers and watching television. He wasn’t willing to uncover the integrity and intimacy of his home, and so we arranged to meet during his time at the community center. Benjamin Muller told me the story of his family in the modestly furnished, unheated community center library room.

Family background
Growing up
Kolozsvar
During the War
After the War
Glossary

Family background

By the time I was born, only my grandmother on my mother’s side was alive. She was living in Szaplonca, located in Maramaros. My maternal grandmother was probably born in the 1850s, and her name was Perl Ganc. I don’t remember my grandfather’s name. If I recall correctly, he was a religion teacher in the cheder in Szaplonca. It was an Orthodox 1, observant family, and they raised my mother according to this spirit, as my parents did with me. As a small child my mother used to take my siblings and me to Szaplonca to my grandmother. I have no particular memories of the time I spent there. Szaplonca was a very small village in Maramaros, where people were in need and the Jews had a difficult life. There was a famous rabbi there called Abish. This rabbi was famous all over Maramaros, because he was a great tzaddik – a great Bible scholar. People used to turn to him with all kinds of grievances and litigations for justice. Many asked him to pray for them in order to remedy their problems.

For the holidays my grandmother used to visit us in Kolozsvar. She was a traditional Jewish woman, always wore a black dress and a shawl on her head, and in regard to the tradition, she wore a wig. The prescription was that since hair was every woman’s adornment, they had to cut it off before the wedding. Thus they wanted to prevent married women from being attractive to other men. She used to wear a black apron over her dress. She lived in modest conditions, but had a strictly religious life. After she became a widow – I don’t know when this happened, but probably before World War I – her children supported her materially. I remember when I was a child my late mother used to visit her during the winter holidays. She even took me along several times. When I was summoned for forced labor in 1943, my grandmother was still alive; she was about ninety years old then. She was probably deported. This is all I can recall about my grandmother from Szaplonca.

I had two uncles and one aunt from my mother’s side: Smil Leib Ganc was one of my mother’s brothers, and the other one was called Nosen. They both lived in Szaplonca. I don’t know anything particular about them, only that they were involved in transportation. My mother’s sister was Blima and she lived in Szatmar. She visited us quite often. Her husband, whose name I don’t remember anymore, was a carpenter. They lived a very religious life. The only difference between Auntie Blima and her siblings was that, as opposed to the others, she spoke perfect Hungarian. This was because of the fact that she was quite young when she left Szaplonca and went to Szatmar, where she learned the language perfectly. She was my only relative I didn’t speak with in Yiddish, but Hungarian. She had two daughters, but I don’t remember their names. All of my mother’s siblings were deported with their families. None of them survived.

My mother’s name was Gizella Ganc, and she was born sometime in the 1890s. She wasn’t very educated: she had only finished four grades of elementary school in Szaplonca. My parents never related anything about how they got acquainted. By the time they came to Kolozsvar, they were already married. The got married in Szaplonca, around the 1910s. My father’s parents lived in Ganya [today Hanyci, Ukraine] in Transcarpathia 2. I don’t know their names; I didn’t meet them, as they died before I was born. My father was born at the end of the 1880s, and his name was Wolf Muller.

Ganya, my father’s home village, was a small religious settlement. They were very poor, as well, and my grandparents had lots of children that they had to raise. My father’s siblings spread around the world. Our relatives were quite far away so we didn’t keep in touch with them. Unfortunately, I don’t even know their names. My father told me very few things about his childhood and education. I know he finished four grades of elementary school and the yeshivah in Ganya. He didn’t serve in the army, I don’t know why. My late father was a religion teacher. I think this is how he ended up in Kolozsvar, because the Orthodox community was in need of a religion teacher, and he applied for the job. My father was a follower of the famous rabbi from Vizsnic, that is, he was a ‘vizsnice chussed’ [Hasid 3 from Vizsnic]. The Jews used to say the prayers using Hasidic melodies, written by chazzanim. The rabbi from Vizsnic wrote his own melodies for each prayer, including the one on Friday evening. My father always used to say the Shalom Alechem, the Kol somer sabosz kados mechalelo and the Eshes Chajil with the melodies taught by the rabbi from Vizsnic.

Even today there are Hasidim from Vizsnic. I met several in Borszek myself. Three or four years ago my wife Anna, my grand-daughter Renata, and I, spent our summer holiday in Borszek, and there we saw Jews from America and Israel who said the prayers and the Friday evening songs with the melodies of the rabbi from Vizsnic. Otherwise there are many Jewish tourists that go to Borszek, because it’s probably the only spa in the country where you can find an operational synagogue and a ritual bath, a mikveh. There’s no Jewish community in Borszek anymore; the synagogue and the mikveh are supported by the national community center: the Federation. The Federation operates a spa network, where retired Jews with low incomes and the youth involved in teaching the talmud torah or in the choirs can spend their summer holiday at very reasonable costs.

I have to tell you my mother was my father’s second wife. His first wife died, and I don’t know anything about her. However, they had three sons. The eldest was Ignac, and the next was Jakab. I don’t remember the name of the third one. They were several years older than my elder sister Eszter. I don’t remember too much about them. Ignac and Jakab immigrated to America in the 1920s. The youngest boy emigrated in the same period and settled down in a village in Hungary. Before they emigrated the three boys lived with us, with our family. In 1943 my half-brother from this village came to Kolozsvar and looked us up. By then I was on forced labor and I wasn’t able to meet with him.

My parents were poor people. My father worked all his life as a religion teacher at the Orthodox community, and supplemented his income by tutoring the children of the wealthier families in the afternoons, teaching them religion. My father was a strictly religious, very fair, honest man. My mother was a housewife and raised the children. When my sisters grew old enough, my mother’s situation became somewhat easier, because they used to help her out around the house. We didn’t have our own house; we lived in a rented apartment in Kolozsvar in modest conditions. Our apartment was modestly furnished, and consisted of two rooms and a kitchen. It was arranged in order to accommodate a family of eight. We slept two children in one bed. It was always a problem to obtain wood for the winter. Since my father was an excellent chazzan, that is Baal tfile, he used to get himself a job at a prayer house in Kolozsvar for the period of the holidays of fall – Rosh Hashanah, Yom Kippur and Sukkot. From the money he earned as a chazzan he usually bought wood for us to have something to heat with.

We were many children, six in all. There were three girls and three boys. My sister Eszter was born around 1910. She was the eldest. She attended elementary school in the school of the Orthodox community, and she finished seven grades there. Next she learned the sewing profession at a private contractor. In 1936 she married Moricz Nuszen here in Kolozsvar. My brother-in-law was a clothier. Due to the difficult economic situation, it was very hard for them to get by, so they decided to immigrate to Argentina. As a matter of fact, it was entirely my brother-in-law’s idea, and he wanted it badly. First Moricz emigrated, toward the end of the 1930s, and my sister followed him shortly after. They settled in Buenos Aires, and stayed there right until the end. Moricz continued to work in his profession, while my sister became a housewife. In spring 1980 they sent me an invitation letter, so I was able to visit them. I stayed there for six weeks. There I met their daughter and son. Now both of their children are married, her daughter has three children, while her son has two children. I don’t know their names. Eszter passed away three years ago, in 2000.

My next brother, Josef, Jozsef to be precise, was born in 1912. He was a cabinet-maker and he immigrated to Palestine in 1936. He was able to emigrate with the help of the Transylvanian Zionist movement, as a member of a Zionist organization unknown to me. Emigration took place in an organized way. Palestine was the mandated territory of Great Britain 4 then, and they refrained from the emigration of the Jews. There was a fixed number of people each year they issued certificates for immigration. I didn’t know how many certificates were issued for Transylvania 5, and how many of those for Kolozsvar. The Zionist movement distributed these certificates amongst the militants. This way my brother Jozsef got to Palestine and began to build up his life. He married a girl from Zsibo [today Jibou, Romania], and they emigrated together, and they founded a family. The name of the girl was Sara Weisz. Before the state of Israel was founded, they lived in very difficult conditions, but after 1948 my brother became an independent contractor. He established a carpentry workshop and this way continued his life. They had three children, and they lived in Kiryat Motskin [Israel]. All the children have Jewish names: Matithiau, Echud and Ciporah. Josef died in 1994, while his wife Sara in 2001.

Chaja, in Hungarian Helen, was born in 1914. Like Eszter, she also learned to become a dressmaker. She got married in Kolozsvar, and she moved to Apahida. Her husband’s name was Mozes Aron. They had a small grocery store. They had two rooms, and the grocery store was in the front room. The store was so small that it didn’t even have an emblem. She had two children, but I remember only the name of one of them. His name was Mozes, after his father. They were all deported in 1944. They didn’t come back home.

Slomo was the fourth sibling; he was born in 1917. He was a student at a Bible university, in the yeshivah of the famous rabbi from Vizsnic. This elder brother was a real Bible scholar. They summoned him in 1936 to Arad. Unfortunately, he was a weak man, he didn’t resist to the instruction. He got lung-disease, and he was sent home. He died in 1938 in Kolozsvar. He had no family.

Growing up

I was born in 1922 as the fifth child of the family. I had a sister, Lea [Lili]; she was born in 1924. After she graduated from the seven grades of the Jewish community school, she worked in a hosiery shop. She was a seamstress. She was very young when they took her to the concentration camp in Auschwitz [today Poland], but she survived.

We were a strictly Orthodox family; we used to observe the Jewish holidays regularly. The holiest holiday of the Jews is the Sabbath, on Saturday. Actually, there’s only one even holier holiday: Yom Kippur. Every Jewish family, including my parents, of course, prepared very well for Sabbath. Our home was spotless, even we, the children, had to help out in the cleaning. My parents had special care for the Friday supper. I don’t exactly remember the preparations anymore. On Fridays, my mother used to light the candles. We, the boys, went with our father to the synagogue. When we came back from the synagogue, the table was laid with a white tablecloth, and there were two big loaves of challah covered, and the candles were lit.

We sat at the table and my father said the prayers and bentsched us. That is, he gave us a blessing. I don’t know the origin of the term bentsched. [Editor’s note: This is a Yiddish term. However, it does not mean to bless the children but to say the blessings after finishing the meal.] I can’t remember the text of the blessing, as it was in Hebrew. I think it began with ‘God bless the children of Abraham, Jacob and Yitzak [Isaac]…’ Even today the observant families do it the same way, but there are no such families in Kolozsvar. The Friday evening supper was a ceremony in itself. We used to sing songs at the table; we sang Friday evening songs: the Shalom Alechem, the Kol somer sabosz kados mechalelo and the Manei ha B'simcha. The meals had a specific order, as well. First we ate the fish aspic. This meal can only be prepared in Jewish households. My wife prepares fish aspic quite often even today, she knows the recipe, and I don’t. Then came the meat soup, the beef and then the farfel.

On Saturday morning we again went to the synagogue with my father, then we came home and we had a festive dinner. The Saturday dinner had already been prepared on Friday. We ate chulent then. The chulent was made from bean and hulled barley. They used to put meat in it and poured water over. After that [on Friday] we took it to the bakery and we put it in the preheated stove. We left it there for the night, and the shabesgoy brought it home on Saturday. On Saturday afternoon we used to go to the cheder, where we attended religion classes.

We used to socialize with families of similar conception. Apart from Jews, we also had relations with Christians, especially with our neighbors. For example, on Saturdays, when we were not allowed to put on the light or light the fire, one of our Christian neighbors, the shabesgoy, used to come over. We gave him a piece of challah, a plate of chulent, and he used to put the lights on or off or lit the fire in the stove and put some wood on the fire, when we needed it.

I liked Pesach best, because seder was a very nice family event. Even before seder my mother used to clean up the house, paying particular attention not to leave in the house chametz, that is, any meal that was made using yeast. On seder the family used to sit together, my mother used to read from the Haggadah, and the meals were exquisite. Each holiday has its special type of meal. On Pesach the main meal is matzah, as we aren’t allowed to eat anything containing yeast, only meals without yeast. In the meat soup my mother used to put special matzah balls. We had potato doughnuts, which is a traditional Jewish meal for that period.

Unfortunately we didn’t know Hebrew, we knew how to read, but we didn’t really understand the text. However, we always got some explanations from our father with regard to the prayers. Otherwise, in the family we used to talk in Yiddish. My parents’ mother tongue was Yiddish. We learned it living in a Hungarian environment.

It was customary in the Jewish families to send the boys to religion school, called cheder, even from the age of four or five. There I had my first contact with the Hebrew alphabet and I learned to read from the prayer book. I can clearly remember our teachers, Rebbeim Goldner and Samuel, as well as Rebbe Heszkl. They were very strict about teaching. We had to rehearse the weekly verse – the five books of Moses were divided into weekly verses. Each week they read one verse in the synagogue, and they taught the same verse in the cheder. In later years I continued to get a religious education, but to be honest, to no avail. However, through my parents, I picked up the most important basic principles of the Jewish life, and the essential elements for tending the Jewish tradition.

Bar mitzvah is a very important event in every Jewish family. They taught me every detail beforehand. I had to read in the synagogue the maftir of the weekly verse of the Torah. [Editor’s note: Maftir, informally, refers to the final section of the weekly portion read on Sabbath and holiday mornings in the synagogue from the Torah scroll; technically, it means the person who is called to read that section. The maftir section is usually a repetition of either the last part, or the entirety of the previous reading. Source: http://en.wikipedia.org/wiki/Maftir] It was the first time they called me to read the Torah. After the reading I had to deliver a short speech, praising my education. I had to praise my parents’ devotion and love and I vowed, of course, that I would conduct my life according to the education I received in my father’s house. Because with the occasion of bar mitzvah, at the age of 13 one is graduated to be of full age, and beginning with that moment one is responsible for one’s deeds. Until one’s bar mitzvah the father holds the entire responsibility for the deeds of his son. At the end, the relatives and acquaintances attending the ceremony congratulated my father and me. Next the Kiddush followed, which was some kind of a festivity at our home. Pastry, strong and light alcoholic drinks were served. It’s customary to give gifts on this occasion. I don’t remember anymore what presents I got, but these used to be fountain pens, watches or books.

I attended the elementary school of the Orthodox community; I didn’t graduate from high school. Overall I was a good student. My favorite subjects were mathematics and history. My teacher was a man called Uncle Binder, who taught me from first to fourth grade. From fifth grade we had different teachers for each subject. The mathematics teacher was called Uncle Bihari. I completed eight grades.

Kolozsvar

I can clearly remember the Kolozsvar of my childhood. There was a very large Jewish community in Kolozsvar. There were some sixteen to seventeen thousand Jews back then. [Editor’s note: According to the census of 1930, the Jewish population of Kolozsvar consisted of some 13,000 people.] The Jewry of Kolozsvar was divided into three communities. The largest one was the Orthodox community, followed by the Reformed and the Neolog communities 6, and there was the strictly religious community, the Sephardim 7. The latter was the smallest; they had their own prayer house. In the city there were around 15 to 20 prayer houses and five larger synagogues. These greater temples were on Papp Street, Mikes Kelemen Street, Malom Street, Horea Street and Baritiu Street. Only the one on Horea Street was Neolog, the rest were Orthodox temples. We belonged to the Orthodox community.

The Jewry of Kolozsvar played an important role in the economic and cultural life of the city. There was a Jewish philharmonic society, the Goldmark 8, which was comprised of amateur Jewish musicians. This philharmonic society organized a concert every year, and my family used to attend these concerts.

There was a Jewish sports club, the Haggibor 9, where the Jewish youth could play sports. I didn’t participate in the activities of the Haggibor. When the weather allowed us to, I used to go on trips with my friends. I had mainly Jewish friends, but this had no special reason, it just worked out this way. These were simple walking tours to the surroundings of Kolozsvar. One of our main distractions was cycling. I was a poor child; I didn’t have a bicycle of my own. I used to get one from one of my wealthier friends, who lent it to me so that I could ride a bit. I learned to skate similarly: one of my friends took the skates off and gave them to me. My parents had no money to buy me skates.

The Jews also played their part in the economy. I remember that the main square, the main streets and the Szechenyi Square were full of Jewish stores. There were many craftsmen among the Jews, such as carpenters, tailors and tinsmiths.

In Kolozsvar, in the 1930s, there was a strong Zionist movement. The Hashomer Hatzair 10, the Hanoar Hatzioni 11, the Barissia 12 and the Aviva 13 had activities of education, preparing the young people participating in the movement for emigration. They established several agricultural ranches in Transylvania and trained the people there, who were idealists and aimed to build the Jewish homeland. They learned agriculture there. There was such a ranch in the vicinity of Kolozsvar, as well. They rented a plot of land, they had agricultural tools, and several young Zionists lived there. Not every young person who immigrated to Palestine participated in these agricultural trainings, but these were the majority of those who were favored to emigrate. In Kolozsvar the Zionist movement was very diverse; there were different trends. There were the observant and the less religious, the leftist and the rightist ones. I was still religious then, just like my parents and siblings, and I used to go to the Mizrachi 14, a religious Zionist organization. Its members came from families pertaining to the religious level. I don’t remember the name of any of its leaders.

As far as the authorities were concerned, and because Kolozsvar was an academic city, each year, on 24th January, when celebrating the Romanian national day [the unification of Muntenia and Moldova in 1859], the Iron Guard 15 fascist organization used it to organize the students for anti-Jewish demonstrations on this day. During these demonstrations they used to break the windows and doors of the Jewish stores and profaned the Jewish temples. If they managed to get hold of the Sefer Torahs [the Torah scrolls], they burned them. We were afraid to go out onto the streets on this day. Only the next day, when we got out, we could see the damage that had been done. A particularly aggressive pogrom was the one in December 1927, during the student demonstrations in Kolozsvar 16. The Romanian students marched through the main streets of the city and attacked the buildings owned by Jews.

After I completed school in 1936, I began to work, and I became somewhat self-dependent. My father was on good terms with a Jew called Wieder, who owned a hosiery shop. I worked there as an apprentice and I learned knitting and weaving. In the beginning I used to sweep the floor, but after three months I learned the profession so well, I was able to work on my own. I got a machine that I worked on. The owner received the orders from the merchants, and based on different samples I executed the work. In the factory there were both Jewish and non-Jewish employees, the owner didn’t care about the origin of his workers.

Since my parents were poor, I contributed weekly with part of my income to help them with their expenses. With the balance of my income, I saved some money and used some money for my entertainment. In 1940, at the time of the [Second] Vienna Dictate 17, I managed to save a decent sum of money in the bank.

Kolozsvar was a center of music. Since I had my own income, I used to go quite often to the Hungarian opera house, to concerts, and my favorite entertainment was music. There was a Jewish journal in Kolozsvar, appearing in Hungarian: the Uj Kelet 18. We used to read it regularly. It was especially my father who read it, but if I found an interesting article, I read it, as well. Then I began to read literature.

For a while, the Jewish youth was allowed to go to high schools and universities. Around 1938, when anti-Semitism got stronger, even here [in Romania] authorities began to declare the Numerus Clausus 19. The Jewish youth weren’t allowed to go to university, nor to high school. The situation got worse after 30th August 1940, when part of Northern Transylvania was annexed to Hungary 20. By then in Hungary the Anti-Jewish laws 21 were already in effect, and the situation of the Jewry got significantly worse. Unfortunately, we weren’t aware that the Vienna Dictate would bring nothing good for us. We knew the Anti-Jewish laws were already effective in Hungary. We read about the trial of Tiszaeszlar 22 from 1882, when an innocent Jew was accused of murdering a Christian girl. We knew that, unfortunately, this turn of events would not bring anything good for us. But, to be fair, anti-Semitism was already very strong in Romania, too. The Iron Guard was already active and, furthermore, when the Cuza government 23 was instated, pogroms became more frequent. From this point of view it was almost irrelevant what control we were under. We couldn’t expect anything beneficial from any of them.

During the War

The situation was that in Transylvania, after the Austro-Hungarian Monarchy, the Hungarian culture was predominant in the cities, and thus the Transylvanian Jewry spoke Hungarian and adapted to the Hungarian culture. In the villages, where the population was Romanian, the local Jewry spoke mainly Romanian. But Kolozsvar was, for example, a cultural city, so we assimilated the Hungarian culture. We considered Judaism as our religion, because we were raised in a religious spirit. But we spoke in Hungarian with our friends and acquaintances. We studied in Romanian [before September 1940], but outside school we spoke Hungarian. I didn’t learn any other language, besides Romanian and Hungarian.

After the second Vienna Dictate, the Jews who worked after 1940 in commerce or industry felt the effects of the anti-Jewish laws, more and more to an extent that in 1940 the Baross Association was created by the Hungarian traders, specifically to economically repress the Jews. [The Baross Association was an association of Christian and Hungarian traders, industrialists and crop growers. They got their motto from Kossuth: ‘The nation is living a colonial life, with our economic life in the hands of strangers.’ Their aim was to tend and develop the Hungarian commerce, industry and crop growers. The exclusion was evident.] In 1943 the Jewish traders weren’t receiving any products, and the Jewish industrialists were left without raw materials. Therefore the Jewish industrialists and merchants had to associate with Hungarian traders and industrialists and had to run their business under the name of their associates. This type of partnership was called the figurehead system.

I worked at a company called Kreier. In our profession, hosiery, there was a time of prosperity between 1940 and 1942, especially after [in 1941] Hungary entered the war against the Soviet Union. [They declared war on the Soviet Union, and WWII began for Hungary.]. In this period there was a goods shortage in Hungary, and we could sell in Budapest [today Hungary] any ‘rag’ we produced: stockings, pullovers and sweaters. We had a traveling salesman, who had connections with a Hungarian wholesale trader from Budapest, who bought all our products.

In fall 1943 the situation of the Jewry got even worse. The men able to work had been summoned for forced labor. I received my summon in October 1943 and I was enlisted at the 10th battalion. The 10th battalion was at Nagybanya. I was assigned to the fourth company, the 10/4. The people from Kolozsvar were usually assigned to the 10/2, but I got my summon in Kolozsvar with eight to ten days of delay, probably due to an administrative error. Thus I ended up in the 4th company. It was a famous company because the battalion commander, a general called Reviczky 24, was extremely nice to the forced laborers. He helped many Jewish families with numerous children, from which older people were summoned. The wives of the enlisted forced laborers used to go and have an audience with Reviczky, and he granted their husbands leave. He even discharged several men with large families.

From Nagybanya they took us to Oradna and to the nearby Rotunda – this is the name of a place in the vicinity of Oradna – to build fortresses. We had to do some very hard work, and the alimentation was poor. The company commander was called Morzenyi, and he was very harsh. From Nagybanya they took us to Transcarpathia. There we worked at a lumberyard, where we did lumbering. Our quarters were in a forest. We had to carry logs: Two people had to carry logs of 40 to 50 kilograms for around four to five kilometers. If someone wasn’t able to do that, or he did something against the rules, they punished him severely. For example, the most severe punishment in the Hungarian army was being tied up. This not only applied to the forced laborers, but to the regular army, as well. This was a very inhuman punishment. The two hands of the punished were tied behind his back, and then, he was hanged by his tied wrists on a tree, to a height at which the man wasn’t able to touch the ground with his feet. This was so painful that nobody could bear more than 10 to 15 minutes without fainting. Then they took him down, splashed some water on him and hanged him back again.

The tying up was proportional with the severity of the disorder. Some were tied up for half an hour, others for a whole hour. It was considered a disorder if one didn’t complete his daily piece rate. But punishments were given even for the smallest things. Once an army company marched by us and from their lines one of my Christian neighbors, Bela Gurat, recognized me. He lived on the same street as me in Kolozsvar. His parents owned a bakery, and until he was called in he worked in that bakery. When he saw me, he was very happy and he told me, ‘Come, I'll give you some bread.’ And he gave me four loaves of bread. I had no idea where he got that many from. I was punished because I stepped out of the lines for a moment and took those four loaves of bread.

Alimentation was very poor. There were occasions when we got our ration of bread in advance for two days. In the evening, there was a line for supper, which consisted of caraway soup, and eventually some other soup or a can of black coffee. By the time one’s turn came, we ate half of our ration of bread for two days. Unfortunately for us, the bread was fresh, and it ran out quite fast. Many couldn’t bear the famine, and when the Russians were closing in, many of the forced laborers tried to run over to them. But either the Hungarians or the Russians shot them. The Hungarians did it because they tried to flee, while the Russians thought they were spies. Epidemics and diseases were very frequent in the forced labor camps. We hardly had a place to wash up. As the doctor of the company, a photographer was assigned, because he said he knew how to do dressing. But other than that he knew nothing else.

In spring 1944 they took us to the front and attached us to a pioneer company from Transcarpathia. The front was on the line Sztaniszlov Sztrij [today Stanislov Striy, Ukraine], Gyelatin [today Delatin, Ukraine], Kolomea [today Colomea, Ukraine], and Koszov [today Kosov, Ukraine]. We lived in inhuman conditions. The members of the skeleton crew made fun of us, and there weren’t few who starved and couldn’t work, and died. We supplied the pioneer company with food and ammunition. The front was in a place unreachable with vehicles, only on foot or with horses. We carried the ammunition and food on our backs. The forced labor camp was even harder to bear due to the Russian progress, because we had to be on full alert all the time.

In fall 1944, when we were retreating, it was the first time I saw a Russian soldier who had been captured. We had to walk 35 to 40 kilometers each day towards Huszt [today Hust, Ukraine], and on the way we had to repair the roads, in order to allow the Hungarian troops to advance without problems. This retreat wasn’t only difficult because we had to march, but because we only had five-minute breaks after each hour of work. During these five minutes our joints grew so stiff due to the long march, that when we had to start marching again we felt like our flesh had been cut with a knife. On one occasion, after several weeks of marching, the commander informed us about the route of our retreat. He declared that those who couldn’t keep up and would fall behind could ask for directions at the headquarters of the pioneer company. Then, together with other fellow forced laborers, we decided to flee. In the vicinity of Tecso [today Tyachiv, Ukraine], in Transcarpathia, as we were marching, it grew dark, and we jumped out of the lines and hid in the cornfield beside the road. Tecso was a major railroad center. By then the Hungarian army was so scattered, and it was so disorganized that not only we, the forced laborers fled, but also many of the Hungarian soldiers did, as well. The Russians troops were closing in so fast that the leaders of the Hungarian army couldn’t control the situation anymore.

Because we were so many who fled, on that night the company commander, when they reached Tecso and saw many were missing, ordered the local fire-engine to go and search for us with searchlights. Those who had been found were shot in the head on the spot. I, for instance, felt the boot of Kenez on my cap’s end – Kenez was the orderly leading sergeant. If he stepped on my face, that would have meant the end for me. From then on, every day of my life has been a gift. We waited in the cornfield for a while, and after four or five hours we set off for the village. Four of us fellow forced laborers, who were from the same company, got to an izba [rustic peasant home]. We asked the owner to let us sleep in the hayloft. A widow called Auntie Mari lived there. The next day we put all our money on the table – we received some money from home even while in forced labor – and asked Auntie Mari how many days she could accommodate us for. By then the front was approaching very rapidly and we wanted to wait for our liberation there. It was the third day we were staying there when the Russians came into Tecso. They were very nice to us because they saw our yellow armbands and that we were victims of the fascists. Two days later we set off for Nagybanya, through the woods. The locals warned us that the forest was mined and it was very dangerous. Under normal circumstances the trip should have taken us two or three days, but we weren’t familiar with the area, and so we wandered for several more days through the woods.

Among the four of us I was from Kolozsvar, another one was from Nagybanya and I don’t know about the rest. In Nagybanya I met several people from Kolozsvar and we started to walk towards Kolozsvar. At Ilonda [Nagyilonda] – some 50 kilometers from Nagybanya – we asked a Russian truck to take us aboard. We told them we were going to Kolozsvar, and the Russians replied with ‘Turda’ – Torda in Romanian – and we told them ‘adyon,’ meaning all right in Russian, and got on. I got off in Kolozsvar in front of the Romanian opera house. This was in November or December 1944.

I knew there was nobody left from my family, because I corresponded with one of our neighbors, Mrs. Kiss. I knew my parents and siblings were gone. During the forced labor, right until my parents were deported, we wrote to each other regularly. Later, I kept in touch with Mrs. Kiss. When the Jews were taken to ghettos and my parents were taken to the car, my father was so ill that he wasn’t in a condition to be transported. Despite that, the gendarmes wanted to put him in the car, but then Mrs. Kiss went to the deputy mayor, Truca, who lived in the neighborhood. She told him, ‘Uncle Muller is ill,’ and she asked him to give her a certificate to prevent my father from being taken to the ghetto. Truca gave her the certificate, and Mrs. Kiss took my father to her place. A few days later she arranged for my father to be sent to the Jewish hospital.

The Jewish hospital was operational all through the war as a medical unit. Thus my father escaped the deportation, and I found out this way that he died here, in the hospital, in decent conditions. There was a forced labor unit here in Kolozsvar that worked at the food warehouse. They buried my father. From them and from this Hungarian family I learned where my father was buried. From my family, my mother and my two sisters, Chaja and Lea, were deported. Chaja had two small children, and they perished, as well. Only Lea survived. She escaped from the jaws of death, from Auschwitz [today Poland], in 1945.

So, I wondered where I should go next! I stood nailed to the ground; I didn’t know where to go. However, I went to the place my parents lived before the war. I wasn’t able to get into the house, and they didn’t let me in. I went to one of our neighbors, Mrs. Kiss, who looked after me for several days. Then I began to look for something so that I could go on with my life. Restarting my life was the most difficult thing to do. I don’t even want to look back on that period and don’t want to talk too much about it. A Romanian family, my father’s close friends helped me out. After I left Mrs. Kiss, I stayed for months with the family of Gheorghe Capusan, until I managed to find my own way.

After the War

When I came home to Kolozsvar the reception of the Jewish survivors hadn’t been organized yet. A few weeks later an American Jewish aid organization [the Joint] 25 transformed apartments into quarters and provided hot meal, clothes and washing places for the people returning from the concentration camps and forced labor. The so-called Peter-Pal villa 26 had been transformed for this. When I arrived home, this villa wasn’t operational yet, and I didn’t use this opportunity because the Capusan family offered me lodging and meals. I wore the clothes I wore in the forced labor camp for eight months. I bought myself the first piece of clothing from a junk dealer, thus changing my forced laborer clothes, from the money the Joint gave me as assistance.

I was looking for work and I managed to get a job at the hosiery. It wasn’t easy to restart; I ended up looking for my parents all the time. I knew that they had both died, but I still hoped that they would show up one day. As the months passed by, I met one of my old Christian friends, Lebovics, whose parents also operated a hosiery business. He had some inheritance, several knitting machines. Since I knew the profession and knew how to use those machines, he asked me to join him and to start a knitting company. We managed to start off and to produce. Thus my life began to take shape and I managed to pull myself together materially.

In the meantime, in Spring 1945, my little sister Lea came home, whom I had to support in every way. A few months later she immigrated to Israel. She got married there, to a Jew who emigrated from Romania. I don’t remember her husband’s name, but I know he wasn’t originally from Transylvania. She had a daughter, who’s now a kindergartner. Lea died in 1975.

After the war, I sympathized with the communist movement, because this was the ideology I considered I could regain my human dignity as a Jew. I believed in the ideas communism propagated. Unfortunately, it took me some time to make sure that ideology and practice are two different things. I joined the Party in 1945, but in 1949 they excluded me because they considered that my activities after the war as craftsman were against the class. I had no regrets for this. I was proud I was working honestly and I didn’t have to stay in line with those who used their ‘red booklet’ [the party membership booklet] to idle their time away and to jaw at the meetings. I kept quiet, but worked honestly. I never requested them to allow me to rejoin the Party.

In 1953 people still believed in the communist ideology. They were sorry Stalin had died. Later, they discovered that nothing the regime had promised was accomplished in reality. I watched closely through the radio and the newspapers the events of 1956 27. I was listening to the radio stations from Budapest and to Radio Free Europe 28.

In 1949 I got a job at the state hosiery in Kolozsvar, the Somesul, and that was the first time I worked as an assistant master, and later as a fashion designer. I worked in this factory for 33 years, until 1982, when I retired. People have always respected me for my work. In the communist era there was a covered nationalist spirit, but I never felt an explicit, public discrimination towards me as a Jew. I did my work honestly and they respected me for that.

At the end of the 1940s I got acquainted with Anna Szakacs, whom I married in 1952. We only had a civil marriage. Neither of us was religious, so we didn’t feel it was important to have a religious ceremony. Besides, my wife isn’t Jewish, she’s Reformed. She didn’t convert to Judaism. I had and I still have a harmonious marriage. We never had any disagreements related to our origins. We always saw the benignity in each other, not the ethnic origin or religion.

My wife was born in Jarabanya in 1929. She went to school in Jara [Alsojara], six kilometers from Jarabanya. They were a simple middle-class family. Her father owned a mill in Kisbanya, and later he got involved in the transportation business in Kolozsvar. He used a truck. My wife’s family moved to Kolozsvar in 1940. Anna graduated from the business college in Kolozsvar, and later she worked as an accountant for different companies. She had one sibling, whom I never met and who died very young.

There was a period when we planned to immigrate to Israel. But my wife’s parents were very old when we were still young enough, and they needed our help. So we gave up the idea of emigrating.

From our marriage we had one child, born in 1956. He’s my son Laszlo Muller. We didn’t bring him up in a religious spirit, but we never kept his origin secret. He considers himself a Jew. He finished high school in 1974, and then he entered the Technological University. He specialized in the field of information technology. He still works in this domain here in Kolozsvar. He has a family. Interestingly, his wife, Agnes Grunwald, is Jewish, too. But this is only a coincidence. None of them were frequenting Jewish circles, and they didn’t attend Jewish events. From this marriage I have a granddaughter called Renata. She was born in 1988. Renata is now almost fifteen, she took up sports, she’s a good student and she brings us a great deal of joy. Her parents didn’t educate her in the Jewish spirit, but they never kept her origin secret.

Our circle of friends was diverse. There were Jews and Christians, as well. And this hasn’t changed. We have nice acquaintances we get together with on important days and birthdays, and we always spend a few pleasant hours together. Our circle of friends consists of simple, honest people from the community or from my former workplace.

I have many friends and acquaintances in Israel. My siblings Jozsef and Lea lived there. I have been to Israel three times. First I went there in 1969. I had to request to be allowed to travel abroad, and only then I could get a passport. In the communist era it was much harder to leave the country. I visited Lea and Jozsef alternately. I liked Israel very much; I traveled around the major cities.

We were and are living in an environment where the majority are Christians, so it’s natural for us to respect the Christian holidays, like Christmas. We don’t observe them, of course. As opposed to this, we try to observe every Sabbath and Pesach, but this is more like a commemoration than a holiday. And we started doing this only at the beginning of the 1990s.

In 1989 29 we hoped the dictatorship would come to an end and the economic situation would bounce back. I look back disappointed to those hopes we had there. The situation hasn’t improved very much since then, as we are living in the same poor conditions. The only difference is that we have more freedom.

After 1944, I didn’t abandon my religion, but I didn’t go to the synagogue, I wasn’t a religious man. There’s an old saying, according to which the closer one gets to ‘Joe Black’ [Editor’s note: that is, to ‘death’], one remembers one’s childhood and one’s origins. Now, as a retiree, I began to go to the synagogue. And currently I perform different activities at the Jewish community of Kolozsvar, and I’m a member of the management. I’m in charge of the religious issues. My official title is ‘consilier cu probleme de cult’ [counselor in charge of religious issues]. I ended up at the community because after 1989 they needed someone who knows the religious prescriptions. Since they knew I got a religious education, they asked me to get involved in the activities of the community.

I have to tell you I’m not going to the synagogue because I’m religious, but because the Jews are the only nation on the face of the Earth whose history is strictly bound to religion. So going to the synagogue means for me to tend to the Jewish tradition. And this is how the majority of the other Jews in Kolozsvar feel. Currently there are around three hundred Jews living in Kolozsvar. The community is a very old one, and we have no rabbi, of course. Despite all this we are trying to practice the religious traditions, and we observe every holiday: Sabbath, Chanukkah, Pesach or Purim. We teach our youth Talmud Torah, and we have a choir, as well. Talmud Torah includes learning Hebrew, and the choir sings Jewish religious songs, such as Avadim Hayinu and Dayenu. I would like to emphasize that we are doing this because we want to maintain the Jewish traditions.

Glossary:

Ştefan Guth
Braşov
România
Reporter: Andreea Lapteş
Data interviului: septembrie 2003

Dl. Guth este un om în vârstă de 72 de ani, care în ciuda vârstei impune prin prezenţă şi spirit: oricine vorbeşte cu el rămâne cu impresia că nu are vârstă, mai ales atunci când vorbeşte despre tinereţea lui şi despre năzbâtiile pe care le făcea, copil fiind. Îi plac glumele, chiar şi pe socoteala altuia, şi vrea să fie acceptat aşa cum este. Trăieşte într-un apartament cu trei camere într-o casă, împreună cu soţia sa, Maria, care are acelaşi spirit tânăr şi corpul unei balerine. Dl. Guth este un om foarte cultivat: iţi poţi da seama după antichităţile şi obiectele de artă pe care le are în sufragerie. Dar mai mult, îţi dă impresia că este un om care a trăit la maxim orice i-a oferit viaţa: devine pasional când vorbeşte despre sporturi, despre nedreptate, despre scriitori, despre dragoste, despre politică, nu pare să fie nimic ce să nu fi experimentat la timpul său.

Familia mea
Copilăria mea
Al Doilea Război Mondial
După Război
Liceul și facultatea
Viața mea

Familia mea

Bunicul meu patern, Guth, (nu îi ştiu numele mic) era funcţionar la consulatul ungar din Belgrad, dar nu l-am cunoscut niciodată; a murit când tatăl meu era încă tânăr (nu ştiu dacă în Belgrad sau în Oradea), nu ştiu exact când, dar tatăl meu nu-şi amintea deloc de el; astfel că am cunoscut-o doar pe bunica paternă, Serena. După ce bunicul patern a murit, ea s-a recăsătorit cu un evreu numit Schwartz. Bunica nu se îmbrăca tradiţional, dar respecta Sabbath-ul şi aprindea lumânări în fiecare vineri seara. Vorbea maghiara, dar nu ţin minte dacă vorbea şi idiş. În orice caz, nu am văzut-o decât de câteva ori, pentru că locuia în Oradea şi familia mea locuia la Braşov, aşa că distanţa era imensă pe vremea aceea, în anii 1930. Ţin minte că atunci când am vizitat-o a fost drăguţă cu mine, cum cred că e orice bunică, dar asta e tot ce îmi amintesc despre ea. Nu l-am cunoscut nici pe al doilea soţ al ei, şi el a murit tânăr: când am cunoscut-o pe bunica, era deja văduvă pentru a doua oară.

Tatăl meu, Iuliu Guth, a avut şi o soră, Bella Honig (nee Guth). Ea s-a căsătorit cu un evreu numit Miklos Honig; Miklos administra restaurantul celui mai elegant hotel din Oradea, Pallas, iar Bella era casnică. Au avut doi fii, Otto şi Toni Honig; Otto era cu trei sau patru ani mai în vârstă decât Tomi, şi a publicat mai multe poezii în reviste, era considerat un poet foarte talentat.

Bunica a mai avut un fiu din a doua căsătorie, Felix Schwartz, născut în 1912, care era fratele vitreg al tatălui meu. Felix a studiat medicina aici în România, nu ştiu în ce oraş, şi în 1939 cred, a emigrat în Franţa. L-am cunoscut puţin, aveam doar 8 ani atunci; ţin minte totuşi că o dată a trebuit să vină să vadă pe cineva, o vecină de-a noastră care locuia deasupra, când a fost bolnavă, şi mi-a dat voie să mă uit cum lucrează. Mă interesa meseria lui. În timpul războiului, Felix a făcut parte din Maqui, mişcarea de rezistenţă franceză din timpul ocupaţiei germane, iar apoi a practicat medicina la universitatea din Le Havre. Avea o vilă minunată pe Coasta de Azur [riviera franceză de la Marea Mediterană]. A fost căsătorit cu Renee Schwartz, dar nu a avut copii. Eu eram singurul lui moştenitor. Dar mi-a fost imposibil să moştenesc acea casă în timpului regimului comunist, în 1980 când a murit el, astfel încât cred că a donat-o comunităţii evreieşti de acolo. După ce a ajuns in Franţa, Felix i-a cumpărat mamei lui casa pe care aceasta o visase din totdeauna, mi-a spus tata: o casă mare în Oradea cu un nuc în curte. Bunica ocupa doar două camere şi bucătăria, iar celelalte două apartamente ale casei erau închiriate. N-a avut niciodată servitori din câte ştiu, era obişnuită să facă singură treaba din jurul casei. Nu cultiva nimic în grădină şi nu creştea animale; dar avea întotdeauna gem de nuci, făcut din nucile din grădină. Am mers în Oradea cu 15 ani în urmă, eram curios să văd dacă mai există casa: era, iar nucul era imens.

Bunicul matern, Emanoil Lobl, a locuit în mai multe sate din jurul Făgăraşului [în judeţul Braşov]: în Veneţia de Jos, Viştea de Sus, Scoreiu [judeţul Sibiu], cu bunica mea, Hannah Lobl (nee Fendrich). Bunicul meu nu a avut fraţi sau surori, dar bunica a avut două surori, Ida Goldstein (nee Fendrich) şi Helen Grunfeld (nee Fendrich); soţii lor erau evrei, iar ele erau casnice amândouă.

Bunicul a avut un restaurant în Scoreiu, după care şi-a putut permite să-şi mute afacerea în Făgăraş. Restaurantul lui se numea Mercur şi curând a devenit cel mai popular restaurant din oraş. Avea o curte mare şi o grădină unde oaspeţii puteau mânca afară vara. Bunicul mi-a povestit că s-a întâmplat o dată – era ziua naţională a Ungariei [20 august], o sărbătoare importantă în Făgăraş de vreme ce atunci Făgăraşul era sub ocupaţie austro-ungară – ca toată protipendada Făgăraşului să vină să sărbătorească această zi în restaurantul lui, în grădina de vară. Un taraf de muzicieni, de ţigani, a fost adus să cânte imnul maghiar; ţiganii erau foarte buni muzicieni, puteau cânta orice după ureche, şi bineînţeles că ştiau şi imnul Ungariei. Dar pe de altă parte nu te puteai baza pe ei, nu puteai să ai încredere că nu vor bea prea mult la petrecere, aşa ca au fost încuiaţi în două camere: instrumentele lor erau într-o cameră, iar ţiganii în cealaltă, astfel încât să nu se îmbete înainte de a cânta în faţa oaspeţilor. Dar unul dintre ţigani a avut o diaree formidabilă, şi, disperat că nu era nici o toaletă, a fugit în camera cu instrumente şi s-a uşurat în helicon, instrumentul mare de suflat, de aramă, care ţine ritmul. Bineînţeles că heliconul s-a înfundat. Şi când au ieşit să cânte, bietul ţigan care sufla în helicon nu putea scoate nici un sunet din el. Bunicul mi-a zis că dirijorul era roşu de furie, îi ieşeau ochii din cap, şi îi arăta pumnii bietului ţigan cu heliconul care nu putea ţine ritmul. Aşa că ţiganul a tras tare aer în piept, a suflat cât de tare a putut, şi a mânjit cu excremente toţi oaspeţii din primul rând! Scandalul a fost groaznic, groaznic! Nimeni nu ştia cine era de vină, bineînţeles cu excepţia ţiganului care a folosit heliconul pe post de toaletă, dar el şi-a ţinut gura. Bunicul a aflat mai târziu cine a fost, dar nu a spus nimic. El nu a avut probleme cu autorităţile, deşi restaurantul era al lui, pentru că nu s-a putut dovedi nimic împotriva lui. Mai mult, Mano bacsi [unchiul Mano], cum era cunoscut bunicul, era un om foarte spiritual, vesel, şi toată lumea din Făgăraş îl iubea. Doar după al Doilea Război Mondial, când Transilvania s-a întors la România, [după Tratatul de la Trianon], ţiganul responsabil a recunoscut că el fusese, şi a devenit un mic erou local pentru o vreme, pentru că el cauzase acel incident, şi majoritatea oamenilor din Făgăraş nu îi simpatizau pe maghiari!

Nu am cunoscut niciodată faimosul Mercur, când îi vizitam pe bunici aveau un restaurant mai mic, în centrul Făgăraşului, lângă bancă. Nu mai ţin minte cum se numea, dar toată lumea spunea: „Hai să mergem la Mano bacsi!”, aşa era cunoscut în oraş. Restaurantul era în casa lor: două camere mari erau un fel de Bar, unde oamenii veneau şi beau o halbă de bere bună şi rece, pentru care bunicul era vestit, şi mai era o cameră unde se putea mânca. În spate mai erau două camere unde locuiau bunicii mei.

Bunica era casnică, dar avea o grămadă de făcut: ea conducea bucătăria restauratului, ea supraveghea totul. Bucătăreasa şi servitorii găteau reţetele ei, şi ea însăşi gătea splendid. Încă mai îmi aduc aminte de una din favoritele mele, bors tokany [în maghiară]. Era o tocană de vită cu piper, parcă o văd, cum era servită în farfurii adânci, cu mult sos închis la culoare, cu piper şi carne, era ceva grozav! Elita Făgăraşului venea în fiecare duminică dimineaţa la Mano bacsi pentru vestita tocană, servită cu o halbă de bere rece. Acesta era ritualul de duminică din Făgăraş, pentru unguri şi români deopotrivă, era la fel de sigur în programul de duminică cum e pentru evrei mynian-ul în programul de sâmbătă!

Am stat mult cu ei, toate vacanţele mele când eram în şcoala generală le petreceam acolo. Aveam mulţi prieteni acolo, acolo am învăţat să înot sau să pescuiesc in Olt [râu în partea de sud a României]. Bunica era ocupată cu restaurantul, dar mereu îşi găsea timp să mă răsfeţe, aşa că am fost cam răsfăţat ca unic nepot. Îmi făcea toate poftele, îmi gătea mâncărurile favorite. Dar asta nu se întâmpla foarte des, pentru că puteam alege din meniul restaurantului. Ţin minte că îmi plăcea să mă joc de-a chelnerul, şi să servesc singur clienţii. Bunica şi bunicul erau aşa de mândri să mă vadă cum mergeam printre mese cu şervetul alb pe braţ. Oamenii mă plăceau, sau aşa credeam eu, şi îi tot felicitau pe bunici pentru ce nepot minunat au! Aveam cel mult 11 ani atunci, pentru că ţin minte că eram în şcoala primară.

Bunica era mai religioasă decât bunicul, respecta toate tradiţiile: gătea mâncare kosher pentru familie, şi i-ar fi plăcut ca şi restauratul să fie kosher, dar bineînţeles că nu era posibil. Nu respectam kashrut, gustam din toate oalele din bucătăria restaurantului. Amândoi respectau Sabbath-ul, şi mergeau la sinagogă sâmbăta, şi bunica aprindea lumânări vineri seara. Mergeam cu ei la sinagogă sâmbăta, ţin minte că era un teren de tenis lângă sinagogă, unde copii se adunau şi se jucau. Ţin minte că erau două domnişoare evreice care jucau tenis acolo, şi care îşi dădeau nişte aere incredibile! Cea care servea striga: „Plaaay!” cu o voce ascuţită, iar cealaltă răspundea: „Ready!”

Bunicii mei materni nu erau implicaţi în politică. E interesant că, deşi trăiau în Ungaria, sau mai bine spus, în Transilvania sub stăpânire ungară, nu vorbeau maghiară. Vorbeau română, şi idiş intre ei, când nu vroiau să-i înţeleg. De fapt, bunicul simpatiza cu regimul român: ţin minte că mi-a spus că atunci când avea restaurantul în Scoreiu, a mai fost un incident. Era un stâlp, sau un copac în curte, şi când a fost 10 Mai [mai târziu Ziua Victoriei] cred, cineva a ridicat steagul românesc în copac. Scandalul era iminent, bineînţeles, şi de data aceasta bunicul ştia cine fusese, era parte din complot, dar nu a zis nimic. Jandarmul, sau csendorul [în maghiară] a trebuit să vină, în uniformă şi cu pene de cocoş la coif, să se urce în copac şi să dea jos steagul. Au vrut chiar să taie pomul, dar se pare că s-au răzgândit, pentru că nu au mai făcut-o. Au făcut investigaţii despre cine ar fi putut fi, dar fără nici un rezultat.

Mama, Estera Guth (nee Lobl), avea un frate mai mare, Arnold Lobl, născut în 1902. Arnold a locuit la Turda şi apoi la Cluj-Napoca, unde era căsătorit cu Zita Lobl; ţin minte că o chema după o prinţesă austro-ungară, dar nu ştiu cine exact. [A fost ultima împărăteasă a Imperiului Austro-Ungar. Arhiducele Karl Franz Joseph s-a căsătorit cu prinţesa Zita de Bourbon-Parma în 1911.] A emigrat în Israel şi acolo a şi murit, în 1993. Au doi copii, Lucia şi Andrei Lobl, care de asemenea trăiesc în Israel.

Tata, Iuliu Guth, s-a născut la Belgrad în 1902, unde lucra tatăl său. După ce el a murit, s-a mutat cu mama şi cu al doilea soţ al ei, Schwartz, la Oradea. A terminat academia de comerţ din Oradea, unde a învăţat în maghiară. A cunoscut-o pe mama, Estera Guth, în Făgăraş, după care s-au căsătorit şi au venit să locuiască în Braşov. Mama s-a născut în 1907 în judeţul Sibiu, lângă satul Scoreiu, şi a studiat la Cluj, la liceul evreiesc Tarbut, tot în maghiară. A considerat întotdeauna perioada aceea „timpurile ei de aur” (1920-1924/5), i-a plăcut foarte mult liceul; era considerată o vedetă acolo, era foarte, foarte populară, şi din ce am înţeles de la ea, simţirea evreiască şi sionistă de acolo era foarte puternică. Amândoi vorbeau în ungureşte unul cu celălalt.

S-a căsătorit cu tata în sinagoga din Făgăraş în 1930. Nu a fost o căsătorie aranjată, probabil s-au cunoscut în cercurile evreieşti, pentru că Braşovul e aproape de Făgăraş. Tata mi-a spus că a făcut o gafă grozavă la nuntă: el era un bărbat tăcut, bine crescut, şi era acolo un tip mai în vârstă care făcea tărăboi. Şi tata o întreabă pe cea mai bună prietenă a mamei, Sari: „Cine e ăla care face atâta scandal?” „Tata!”, a răspuns ea. „Nu, pe Ţig bacsi îl ştiu, cel de lângă el”, a încercat tata s-o dreagă. „Acela e fratele meu!”, a răspuns ea.

Copilăria mea

Tata lucra ca procurist pentru Societatea Bancară Română din Braşov, care era de fapt o ramură a unei bănci germane. Era o poziţie importantă, avea autoritate de la directorii generali ai băncii să ia decizii în numele lor.

Părinţii mei nu erau deloc religioşi. Mama nu era religioasă, dar aprindea mereu lumânările vineri seara şi spunea rugăciunea, asta învăţase de la mama ei. Dar nu exista challah la noi în casă, şi mâncarea nu era kosher. Tata oficia de Seder, şi spunea rugăciunile, şi cred că înainte de Pesach era o curăţenie mare. Dar nu ne costumam de Purim; asta făceau evreii ortodocşi. Cam astea erau toate tradiţiile evreieşti care se respectau în casa părinţilor mei. Tata nu era religios deloc, lucra de Sabbath, nu respecta kashrut, dar respecta sărbătorile mari. Era neolog, dar avea o identitate iudaică şi era un sionist fervent. Ţin minte că mama avea o ketubbah de la căsătoria ei, şi că tata avea un săculeţ de catifea violet cu magen David brodată pe ea, cu hainele pentru înmormântare, tallit-ul, siddur-ul. Tata nu era în nici un partid politic, dar aveam în casă cutiuţa Keren Kayemet, şi oricine venea la noi în casă trebuia să lase ceva în ea. Tata fusese membru în Ivria, una din primele organizaţii evreieşti din Braşov, care abia apoi au devenit sioniste. Nu ştiu sigur, dar cred că tata era o persoană importantă acolo. Nu vorbea mult despre asta, spunea doar că jucau mult fotbal. Cred că părinţii mei aveau un cerc de prieteni exclusivist: erau toţi evrei. Mama era o persoană foarte deschisă, foarte sociabilă, şi era foarte cunoscută în Braşov, cel puţin în cercurile evreieşti. Tata era bun prieten cu Felier Dezideriu, care fusese cu el în Ivria şi apoi a devenit preşedinte al comunităţii evreieşti din Braşov în timpul celui de-al Doilea Război Mondial. Îl ştia şi pe Citrom Molnar, care a devenit preşedinte al comunităţii în timpul comunismului.

Comunitatea evreiască din Braşov era de vreo 6000-7000 de evrei între cele două Războaie Mondiale. Aveam funcţionari, ca rabinul Deutsch, doi hahami, şi aceştia sunt doar cei pe care mi-i amintesc, nu eram foarte religios când eram tânăr. Erau două sinagogi, una ortodoxă şi una neologă, iar comunitatea era împărţită în două. Dar după ce comuniştii au venit la putere, cele două comunităţi s-au unit. Azi doar sinagoga neologă mai este deschisă.

Eu m-am născut în 1931 la Braşov. Prima casă în care am locuit era destul de mare, şi avea o grădină imensă, o fâneaţă cu flori sălbatice mai degrabă, pentru că nimeni nu planta nimic în ea; mă jucam acolo, alergam, prindeam fluturi, era raiul pe pământ! Locuiam la parterul casei, dar probabil mai locuia o familie deasupra noastră, pentru că casa mai avea un etaj. Nu îi ţin minte, eram prea mic atunci. Noi aveam trei camere mari, o bucătărie şi o baie. Mobila era modernă atunci, tata a cumpărat-o după ce s-a căsătorit cu mama. Încă mai am acea mobilă în casa mea, dar acum este considerată antică.

Mama avea grijă de mine, dar am avut şi o fraulein, era elegant şi la modă pentru bunele familii evreieşti să aibă o fraulein; şi am avut mereu una sau două servitoare în casă. Nu-mi aduc aminte numele ei, era o săsoaică, de vreo 19 ani,  care trebuia să fie în jurul meu toată ziua şi să-mi vorbească în germană. Drept urmare, am învăţat germana mai bine decât oricare altă limbă pe care am învăţat-o apoi, dar din păcate am mai uitat din ea, pentru că n-am folosit-o. Dar mama obişnuia să-mi spună, că atunci când aveam trei sau patru ani, şi mă sculam noaptea pentru că-mi era sete, nu spuneam [în maghiară]: „Egy pohar vizet kerek szepen”, spuneam „Bitte ein Glass Wasser!” [Dă-mi te rog un pahar cu apă! în germană] Bineînţeles că vorbeam şi maghiară, pe care am învăţat-o de la părinţii mei, dar până nu am mers la grădiniţă, nu ştiam un cuvânt româneşte. Acolo am învăţat-o pentru prima oară. Mama mă certa rar, doar mă „bombănea” când făceam ceva rău. Tata era mai sever, fusese crescut altfel, dar când eu crescusem timpurile se schimbaseră, iar eu nu eram copilul cel mai ascultător din lume; de fapt, nu eram deloc ascultător! Aşa că bineînţeles că erau scântei între noi din când in când.

Ne-m mutat din această primă casă când a trebuit să încep şcoala primară, şi tata a decis să mă trimită la şcoala primară evreiască, care era departe. Aşa că ne-am mutat în altă vilă care era mai aproape de şcoală, stăteam la parter, şi aveam de asemenea trei camere mari. Mai era un ungur care trăia la subsol, el era portarul. La parter eram noi şi o familie de unguri cred, şi la etaj mai erau două familii de evrei, Ehrlich şi Smuck. Familia mea nu se vizita cu vecinii, cu excepţia familiei Smuck: mama era bună prietenă cu doamna Smuck, şi ea a fost învăţătoarea mea în clasa a doua. Eu eram prieten cu Ehrlich Miki, care era nepotul celeilalte familii evreieşti; ne jucam împreună. Mi-a fost coleg mai târziu, dar noi ne ştiam deja de când eram copii mici.

Aveam cărţi în casă, dar nu religioase, cu excepţia siddur-ului pe care ţin minte că îl avea tata. Şi părinţii nu m-au sfătuit niciodată ce să citesc, nu era nevoie, pentru că eram un fanatic al cititului. În curând cărţile din casă nu mai erau suficiente, aşa că am început să fac schimb cu colegii; devoram cărţile, orice de la clasici la Submarinul Dox [serie săptămânală despre aventurile unui submarin german care scăpase de sub control]. Citeam şi în maghiară şi în română.

Am fost un pic şocat când am mers în clasa întâi la şcoala primară evreiască, pentru că am cunoscut o categorie de evrei pe care nu o întâlnisem până atunci: evreii ortodocşi, care, cu felul lor de a se îmbrăca, cu payes, îmi păreau mai străini decât prietenii mei români cu care mă jucam în stradă. Ne înţelegeam bine, bineînţeles, dar totuşi m-am împrietenit cu neologii: nu era ceva premeditat, dar cred că stilurile de viaţă erau prea diferite: ei se rugau tot timpul, noi citeam tot timpul, nu aveam prea multe lucruri în comun cu excepţia şcolii. Nu aveam materii favorite, mie îmi plăceau pauzele. Dar eram un elev bun, chiar dacă nu învăţam acasă: prindeam în timpul orelor; ţin minte că mama îmi spunea: „primul dintre băieţi”, pentru că eram cel mai bun elev dintre băieţi, însă era o fată, Cica Nagy, fiica lui Citrom, preşedintele comunităţii, care era mai bună decât mine. Şcoala era în altă aripă a sinagogii neologe, şi am studiat acolo până în 1939 cred, când alţi băieţi evrei au venit la şcoala noastră, nu pentru că vroiau,  ci pentru că fuseseră daţi afară din şcolile de stat, din cauza legilor anti-evreieşti. Ţin minte că atunci când eram în clasa a doua, am mers cu clasa să mărşăluim de 10 Mai, chiar dacă eram o şcoală evreiască; îmi amintesc că prietenul meu Ehrlich Miki avea o fotografie minunată, cu noi mărşăluind ca străjeri. Asta a fost în 1939, probabil ultima dată când s-a întâmplat.  Cred că eram în clasa a treia, în 1940, când a trebuit să părăsim clădirea, şi şcoala a fost mutată în alt loc, în curtea sinagogii ortodoxe, unde am mai făcut două clase. Ţin minte că profesoara din clasa întâi, Biri neni [mătuşa Biri] m-a lovit peste palmă cu băţul de bambus, nu mai ţin minte de ce, dar probabil o meritam. După doi ani a trebuit să ne mutăm de acolo, şi comunitatea evreiască  închiriat o casă în altă parte, şi am mers acolo până am terminat şcoala primară, care dura 4 ani. Pe de altă parte, liceul dura 8 ani.

Am mers la liceu din 1942, dar bineînţeles că evreii nu erau acceptaţi în liceele de stat, aşa că am mers la liceul evreiesc: avea un profil industrial, dar doar cu numele, nimic mai mult. Trebuia doar să avem un atelier, unde trebuia să pilim diferite bucăţi de metal. Prima temă a fost să pilim o bucată de metal într-un dreptunghi perfect, la 90 de grade. Ţin minte că profesorul, Engler, nu era în relaţii bune cu tata, nu ştiu de ce. Dar mi-a dat cea mai groaznică bucată de metal ca s-o pilesc în dreptunghi. Aveam 10 astfel de teme în fiecare an, dar eu am terminat anul tot pilind la acea amărâtă bucată de metal. Dar am trecut clasa, cu greu, dar am trecut-o. Engler îşi dădea mereu aere, nu îşi dădea seama că ce preda el nu era prea important. Şi ceilalţi profesori erau evrei din Braşov, ca şi Engler, oameni cultivaţi.

Al Doilea Război Mondial

Cred că era începutul celui de-al Doilea Război Mondial când bunica paternă şi sora tatălui şi familia ei au fost deportaţi la Auschwitz. [Deportarea din Oradea a avut loc în mai şi iunie 1944; 27215 de evrei au fost deportaţi.] Tata ţinea foarte mult la sora lui Bella, şi când a izbucnit războiul, i-a aşteptat să vină la Braşov. Dar a aşteptat şi  aşteptat, dar nu a venit nimeni. După o vreme au început să se răspândească veştile că evreii din Transilvania au fost deportaţi de către unguri în lagăre. Aşa că tata, după toată acea aşteptare, se aştepta să audă ce e mai rău. Aşa a şi fost, din păcate; singurul care s-a întors a fost fratele lui Miklos Honig, cumnatul lui Bella, care şi el fusese deportat la Auschwitz. A supravieţuit, şi a adus veştile că toţi ceilalţi erau morţi. Numele lor, Honig, este menţionat într-o carte, Evreii din Oradea, o carte despre ororile Holocaustului. [Terez Mozes: Varadi zsidok, Ed. Literator, Oradea, 1995.]

Am învăţat acasă engleză în timpul războiului, cu o profesoară deosebită, doamna Pelin, care era soţia unui judecător. Avea o engleză excelentă, şi după ce m-a învăţa baza, ne-am distrat de minune: ţin minte că citeam împreună din Jerome K. Jerome, Trei oameni într-o barcă, cu subtitlul „fără a număra câinele!” Ştia cum să-mi trezească interesul în ceea ce citeam, nu doar în limba propriu-zisă.

În timpul celui de-al Doilea Război Mondial a trebuit să ne mutăm din nou din vilă, care aparţinea unui evreu. Nu ştiu exact ce s-a întâmplat, dar am fost evacuaţi, de fapt toţi evreii care aveau case bune au fost evacuaţi, şi noi a trebuit să ne mutăm lângă gară. Asta n-a fost o locaţie prea fericită, pentru că au început să bombardeze gara şi moara Seewald [moară din Braşov, mai târziu numită Horia, Cloşca şi Crişan], şi noi eram exact în mijlocul ariei pe care o bombardau, am avut mare noroc că am supravieţuit. Ţin minte că era Paştele ortodox când a avut loc bombardamentul, iar noi eram într-un şanţ în curtea casei unde locuiam, încercând să ne adăpostim. Şi tata mi-a spus să mă liniştească: „Spune Shema Israel şi nu ţi se va întâmpla nimic!” Aşa am făcut, am început să recit, ştiam asta din şcoală. Şi pentru că bombardamentele nu au încetat, tata ne-a trimis, pe mine şi pe mama, să stăm la Stupini [sat la 5 km de Braşov] până când totul se va fi terminat, într-o casă închiriată. Ironic însă, abia ce ne-am mutat acolo, că forţele aeriene s-a mutat la Stupini, într-un câmp din apropiere. Dar nu am mai avut probleme. Tata nu a venit cu noi, el trebuia să rămână în Braşov să lucreze. În cele din urmă şi-a pierdut slujba la bancă din cauza legilor anti-evreieşti, banca era germană şi bineînţeles că toate deciziile anti-semite luate în Germania erau implementate şi aici. Aşa că a trebuit să lucreze la negru, să facă contabilitate pentru diferite firme ca să putem trăi.

Eu personal n-am suferit din cauza anti-semitismului ca individ, dar am avut probleme împreună cu colegii din şcoala primară evreiască. Hitler Jugend-ul începuse să fie foarte popular printre tinerii din Braşov, în special printre germani şi saşi. Liceul Honterus [liceu din Braşov numit după Johannes Honterus, unde toate orele erau predate în germană] era lângă şcoala noastră, şi când terminam orele şi mergeam spre casă, ei erau deja organizaţi în cete şi ne luau la bătaie. Noi eram doar câte 2 sau 3, aşa că de obicei luam bătaie, dar nici noi nu eram nişte fătălăi, dădeam înapoi cât de tare puteam. Bătăile aveau loc destul de des. Şi un băiat din banda lor a făcut ceva foarte urât o dată, a aruncat apă clocotită peste noi de la balconul casei unde locuia. Pe acela l-am ţinut minte, şi după 23 August 1944, noi, nişte evrei, i-am făcut o vizită: am bătut la uşă, i-am dat pe părinţi la o parte, şi l-am bătut de n-a mai ştiut de el. Bineînţeles că n-a zis nimic după aceea, cei care fuseseră simpatizanţi ai nemţilor nu ştiau cum să se facă invizibili în acea perioadă!

În timpul războiului, unchiul meu Arnold Lobl, care era un comunist ilegalist, a fost închis aici, în Braşov, în Fekete Var, care era o închisoare politică. Asta a fost prin 1941-1942 cred. A evadat cu ajutorul tatălui meu; când a fost concediat de la bancă, tata a primit totuşi o sumă mare de bani drept compensaţie. Toţi acei bani au fost folosiţi pentru a mitui un comisar, care a închis ochii şi aşa a putut să evadeze unchiul meu. După evadare, s-a refugiat la Turda, unde a condus mişcarea comunistă ilegalistă. După 23 August, a devenit secretarul Partidului Comunist din Turda, şi i-a adus pe părinţii săi din Făgăraş să trăiască cu el. Bunica a murit acolo în 1953, şi după moartea ei bunicul  venit să locuiască la Braşov, unde a murit în 1960. Unchiul Arnold studiase economie politică la Basel, în Elveţia, şi terminase Mana Cum Laudae, aşa că a fost numit profesor la universitatea din Cluj; după aceea a devenit pro-rector la universităţii Babeş-Bolyai de acolo.

După Război

Când s-a terminat războiul, am mers la un liceu normal, de stat. Şi atunci aveam ore de religie în liceu, şi pentru că eram evrei, aveam două ore pe săptămână aici, în clădirea sinagogii, cu rabinul Deutsch. O dată pe săptămână ne preda două ore, cu o mică pauză între ele. Vă spun, n-o să uit niciodată de profetul Habakuk! A fost mare scandal despre asta. Povestea e următoarea: Deutsch bacsi era surd, aproape surd. Şi purta mereu un aparat auditiv, avea ceva în ureche şi ceva rotund pe piept, cu o baterie. Dar noi, copiii, ştiam că nu auzea bine nici cu aparatul, pentru că totdeauna spunea: „Linişte, copiii!” când nu scoteam nici un sunet, şi când făceam gălăgie, nu spunea nimic. Încerca să ascundă faptul că nu auzea bine, dar noi ne-am prins. Şi oricând ne întreba ceva, din ce ne predase, noi ne mişcam doar buzele şi asta era! Deutsch basci spunea: „Bine, Iovan, bine!” Aveam un bun prieten, Kurt Şapira, tatăl lui era un doctor renumit aici în Braşov. Şi o dată, în timpul primei ore, Deutsch bcsi îl întreabă pe Kurt ceva; Kurt ştia, bineînţeles, că nu auzea bine, aşa că doar a mimat, şi-a mişcat buzele, şi a scăpat. După pauză, primul pe care îl strigă sunt eu. Şi mă întreabă despre profetul Habakuk. „Habakuk să fie!”, îmi zic eu în sinea mea şi încep să mişc buzele. Şi Deutsch bacsi spunea: „Da, da” şi se tot apropia de mine. Şi când a ajuns la o distanţă convenabilă, mi-a tras o palmă de am crezut că o să-mi zboare capul de pe umeri! Cine naiba ştia că Deutsch bacsi îşi schimbase bateriile în timpul pauzei! Scandalul care a urmat a fost teribil, a chemat-o pe mama la şcoală, i-a spus că îmi bat joc de religie, şi aşa mai departe. Bineînţeles că mama abia s-a putut abţine să nu izbucnească în râs, dar acasă părinţii s-au distrat de minune pe seama întregii situaţii, nu m-au pedepsit. M-au întrebat doar cât de tare m-a plesnit rabinul! Tata obişnuia să-l numească pe rabinul Deutsch „aldott rossz ember” în ungureşte, adică un om sfânt de rău; rabinul Deutsch era o persoană foarte respectată şi temută, dar din păcate nu era foarte plăcut de către comunitatea din Braşov.

Mergeam în vacanţe cu părinţii, ţin minte că am mers la Tuşnad [staţiune în apropierea cheilor de sus ale râului Olt,  la 32 de km de oraşul Miercurea Ciuc, la poalele masivelor Harghita şi Bodoc]. Şi când am fost mic, înainte să merg la şcoala primară, părinţii m-au trimis la o tabără pentru copii evrei, Bruderlein cred că se numea, lângă Oradea. A fost în timpul verii, şi mi-a plăcut, erau o mulţime de copii cu care mă puteam juca, învăţam cântece evreieşti. Dar când am crescut, când eram în liceu, mă bucuram când părinţii plecau în vacanţă pentru 10-12 zile, la mare sau la munte, nu mai ţin minte locurile, şi eram singur acasă. Bineînţeles că eu şi cu prietenii mei ne instalam în casă, şi cu o zi înainte să vină părinţii casa era în o dezordine! Aşa că chemam 4 sau 5 prieteni şi făceam aşa o curăţenie, că se minuna mama decât de bine arăta casa!

Tata s-a temut la un moment dat să nu devin prea religios, pentru că eu şi prietenii mei participam la Oneg Sabbath-urile organizate de rabin, dar a înţeles repede că n-o să se prindă de mine: era doar un cerc de prieteni, şi aveam mai multe lucruri de făcut. Ne întâlneam o dată sau de două ori pe lună cu rabinul, dar nu făceam nimic special, în afara ceremoniei obişnuite de Sabbath. Rabniul vorbea, noi ne plictiseam şi abia aşteptam să termine ca să putem ieşi afară să ne jucăm. O dată ne-am gravat iniţialele în zidul de cărămidă al sinagogii; chiar dacă a fost restaurată, încă le poţi vedea acolo, GS, 1948.

Liceul și facultatea

În liceu m-am implicat într-o organizaţie sionistă, Gordonia. Era o organizaţie social-democrată de stânga, dar nu una extremistă. Tata nu a avut nici o legătură cu faptul că eu am devenit sionist, adevărul era simplu: eu jucam ping-pong, şi Gordonia avea cea mai bună masă de ping-pong din oraş. Aşa că am început să merg acolo, şi toată banda a venit după mine. Şi am rămas acolo, eram foarte uniţi şi Gordonia a început să aibă o reputaţie foarte bună. Un important rol pe care l-a avut a fost că am avut contact cu tinerii evreii din Basarabia, din Cernăuţi, cum ar fi Manin Rudich, Melitta Seiler, Erika Seiler şi alţii. Eram atât de uniţi la Gordonia, încât nu mai ştiam care e de unde. Asta a fost un rol important al organizaţiei sioniste atunci, la începutul anilor 1940. Şi am rămas social-democrat în convingerile politice de atunci până astăzi. 

La Gordonia, aveam în fiecare săptămână ore despre scriitori evrei, politicieni evrei, despre situaţia politică: era înainte de 1948, înainte să se fi născut statul Israel, vorbeam despre declaraţia de la Balfur, eram bine informaţi. Luam parte şi în alte activităţi: Gordonia avea o tabără la Săcălaz [sat în judeţul Timiş], era o tabără pentru instruirea viitorilor sheliachim şi eu am fost trimis acolo să mă antrenez să fiu sheliach pentru moshav. Moshav era o tabără de vară unde se făcea mult sport, unde se primea o educaţie sionistă şi unde se făceau şi nişte antrenamente paramilitare. Mai era o tabără de antrenament în Săcălaz, în Moldova [oraş în provincia Moldovei], dar acolo erau evrei din toată România, din Transilvania, din Moldova şi din Ţara Românească, şi toţi eram foarte diferiţi. Se părea că evreii din celelalte regiuni aveau deja ceva instruire paramilitară, pentru că ştiau comenzile în ebraică. Noi, evreii din Braşov, nu ştiam nimic din astea. Şi la un moment dat, eu şi prietenul meu Noru Weinstein a trebuit să mergem într-o coloană şi să exersăm cu ceilalţi, să mărşăluim. Dar noi nu ştiam să mărşăluim, aşa că am stat la coada coloanei şi încercam să facem ce făceau şi ceilalţi: am avut cele mai bune intenţii. Am făcut câteva mişcări, şi apoi dintr-o dată a fost un ordin în ebraică pe care nu l-am înţeles, şi toată lumea a făcut stânga împrejur, şi dintr-o dată ne-am trezit în capul coloanei! Am mărşăluit un pic, apoi a mai fost o comandă şi toată coloana a făcut stânga cu excepţia noastră, care am continuat să mergem înainte. A fost un scandal uriaş, idiotul care conducea instrucţia a crezut că am vrut să ne batem joc de el; degeaba am încercat să-i explicăm că nu ştim comenzile. Din păcate, exista un resentiment al evreilor din Moldova faţă de evreii din Transilvania, şi au vrut să ne trimită, pe mine şi pe Noru, acasă. Dar când s-a răspândit vestea, toţi evreii din Braşov au ameninţat că pleacă şi ei acasă cu noi; şi după asta, toţi evreii din Transilvania au vrut să plece cu noi, aşa că au trebuit să ne lase să rămânem. Oricum aveau nevoie de o echipă de fotbal bună, ş iasta era Hacua, echipa din Braşov. Nici n-are rost să mai spun că am câştigat concursul de fotbal de la Săcălaz.

După Sacălaz am mers la Cultura la Bucureşti. [Cultura era o organizaţie sionistă de tineret care activa în Bucureşti în anii 1940, care reunea toate celelalte organizaţii sioniste din ţară]. Fiecare organizaţie sionistă din ţară îşi avea propria baracă acolo. Am primit instrucţie militară, paramilitară, şi am fost instruiţi şi pentru agricultură. Condiţiile nu erau foarte bune, trăiam în barăci de lemn, unde erau 30 de oameni, şi aveam duşuri şi toaletă la comun. Mâncarea era proastă şi nu era niciodată suficientă. Eu şi cu prietenul meu Peter Neuman ne-am înscris la viticultură, ne-am gândit că poate aşa ajungem să mâncăm struguri! Erau diferite clase la care te puteai înscrie, viticultură, horticultură, cereale şi aşa mai departe. Aşa că noi am luat lecţii de viticultură, dar n-am văzut nici un strugure: foamea era groaznică. Ca să fiu cinstit, cred că se fura mult: ori de câte or venea cineva de la Joint, aveam mânare bună, dar în restul timpului, dacă puneai mâna pe o bucată de pâine şi pe o ceapă erai norocos. Dar poate că era ceva planificat, chestia asta cu foamea, poate că vroiau să vadă cât rezistăm. 7 dintre noi am mers la Gordonia, dar 5 s-au întors acasă. Eu am rămas cu Peter Neuman. Am fost o surpriză pentru multă lume, pentru că eram un copil răsfăţat, nimeni nu credea că o să rezist. Dar am rezistat. Ţin minte că o dată eu şi Peter a trebuit să descărcăm un camion cu gemuri de fructe. După ce am terminat, răsplata noastră a fost un borcan de gem de fructe. Abia aşteptam să îl mâncăm, dar când am ajuns la baracă, Buţu Şameş, care era sheliach pentru Gordonia, l-a văzut, şi a trebuit să-l împărţim cu toată lumea: am primit doar o linguriţă de gem pentru toată munca noastră, dar a fost o lecţie importantă.

Cei 5 care s-au întors acasă erau cam ruşinaţi, aşa că au început să spună tuturor ce groaznice erau condiţiile acolo, şi mai ales, pentru ca toată lumea să înţeleagă „ororile”, au spus că chiar şi Pişta [porecla lui Ştefan] a leşinat. Era adevărat, dar nu am leşinat la Gordonia, cum a spus Mişi Mendelovici. A fost aşa: aveam voie să părăsim tabăra din când în când, şi o dată am mers la un meci de fotbal în Bucureşti. Am mers încolo cu tramvaiul: iar tramvaiul era plin, mirosea groaznic a transpiraţie, şi tocmai atunci cineva de lângă mine a tras un pârţ. Mi s-a făcut rău de la stomac şi am leşinat pentru câteva momente, eram într-adevăr un tip sensibil când era vorba de chestii din astea. Şi asta a fost vestitul leşin al lui Pişta (adică eu) de la Cultura! Mişi nu i-a spus mamei, dar veştile se răspândeau repede printre evrei, ca şi acum, şi mama a aflat toată povestea. S-a speriat, bineînţeles, şi a venit la Bucureşti într-o clipită. A intrat în curtea taberei, l-a văzut pe Norbi Weinstein, prietenul meu, care era mereu la noi în casă aşa că îl cunoştea bine, şi a strigat: „Norbi, hol van Pişta?!” [Norbi, unde e Pişta?!] Şi Norbi, deşi nu înţelegea de ce era aşa de disperată mama dar dornic să o ajute, a dat ochii roată. Abia atunci s-a liniştit mama, pentru că şi-a dat seama că dacă Norbi se uita în jur după Pişta al ei, atunci sigur Pişta trebuia să fie acolo, măcar în stare să meargă!

Dar Cultura a trebuit să fie dizolvată, când a venit legea care abolea toate organizaţiile de tineret cu excepţia UTC-ului [Uniunea Tinerilor Comunişti] în 1948. Dar atunci eram deja bine organizaţi, cu toată instrucţia militară pe care o primisem pentru kibbutzim, şi trebuia să păzim tabăra în nişte foişoare, fie iarnă sau vară. Ţin minte că eu eram singurul care avea o pereche de mănuşi îmblănite, imense, era singura pereche din toată baraca, şi toată lumea le împrumuta când era de gardă. Eu aveam şi o dună pe care mama mi-o adusese când venise la Cultura, era aşa de bună în nopţile reci. Şi în acea noapte, când s-au răspândit veştile despre noua lege, Norbi şi cu mine, care eram consideraţi „duri”, am fost trimişi să fim de gardă la ghereta de la poarta principală. Conducătorii de la Cultura s-au gândit că evreii de la CDE [Comitetul Democratic Evreiesc], care nu erau sionişti, vor veni şi vor încerca sa ia din tabăra tot ce ar fi putut. Când am ajuns la gheretă, ţin minte că erau două paturi suprapuse, şi Peter a ales să doarmă în patul de sus; şi mie mi-ar fi plăcut, cel puţin până când i-am auzit pe cei care plecau, care dormiseră acolo înaintea noastră: i-au spus lui Peter: „Prostule, o să te înăbuşi ca un câine de căldură acolo!” Chiar şi azi ne mai amintim şi râdem despre patul de sus, Norbi şi cu mine: „Te înăbuşi ca un câine!”. În orice caz, poarta a fost încuiată, şi în faţa porţii am pus grape cu ţepii in sus, astfel încât dacă ar fi venit cu maşini sau camioane să le spargă cauciucurile şi să nu mai poată pleca. Şi într-adevăr, în acea dimineaţă, pe la ora 6, un camion plin de oameni de la CDE a venit şi au vrut să intre în tabără. Eu şi cu Peter am ieşit cu bâtele, am dat alarma, au mai venit şi alţii, şi am stat acolo câteva minute uitându-ne lung unii la alţii. În final cred că au înţeles că nu e de glumit cu noi, şi nici de luptat, pentru că s-au întors şi au plecat. După nici o jumătate de oră, au venit oamenii de la Joint, au luat din tabără ce au putut, şi ne-au spus să ne împrăştiem ca potârnichile, în linişte şi nu în grupuri, spre casele noastre.

A părut o eternitate perioada cât am stat la Cultura, a fost plină de evenimente. Am mers când eram în clasa a şasea de liceu (pe atunci erau 8 case de liceu), în 1948, aşa că aveam 16 ani, şi totul a durat câteva luni, nu mai ştiu exact. A fost interesant că părinţii m-au lăsat să merg, deşi tata era foarte strict în ceea ce privea educaţia mea, aşa că vă puteţi imagina ce sentimente sioniste avea.

După Cultura, nu am mai putut fi un elev de liceu obişnuit; simţeam că nu mă mai potriveam în acel mediu liniştit, aşa că am terminat liceul în particular. Dar pentru asta trebuia să lucrez, pentru că doar muncitorii puteau lipsi de la ore şi să vină doar la examene. Aşa că m-am angajat ca muncitor la fabrica Schil [fabrică de unelte din Braşov]; nu aveam nici un fel de experienţă la început, dar mi-a plăcut să lucrez, aşa că am ajuns să fiu responsabil de un depozit de scule. Am lucrat timp de doi ani, până am terminat liceul. Nu a trebuit să învăţ prea mult, pentru că nu exista ca un profesor să pice un tânăr muncitor. Ţin minte un episod cu prietenul meu Brauning, care era şi el muncitor, ca şi mine. Aveam examen la matematică cu profesorul Goia, un renumit profesor din Braşov la vremea aceea; obişnuia să cheme la tablă patru studenţi şi să le dea să facă un exerciţiu. Primul din grupul nostru ştia ceva din materie, dar s-a împotmolit; al doilea student a mai mâzgălit nişte cifre pe tablă, dar n-a putut să termine exerciţiul. „Continuă dumneata!”, i-a spus profesorul lui Ini Brauning. „Dar ştiţi...nu ştiu!”, răspunde Ini. Atunci profesorul arată către mine. Dar Ini spune: „Nici el nu ştie!” „Şi cum de ştii dumneata?!” îl întreabă profesorul. „Am învăţat împreună!”, răspunde Ini. Şi el a răspuns cinstit, Ini era aşa amuzant tocmai pentru că credea ce spunea, nu o spusese în bătaie de joc! Din fericire, profesorul a gustat gluma, a spus: „Duceţi-vă dracului!” şi ne-a dat la fiecare un 5, aşa că am trecut examenul.

După ce am terminat liceul, am mers la facultatea de biologie din Cluj-Napoca în 1950. A trebuit să dau un examen de intrare, şi nu eram bine pregătit, pentru că ultimii doi ani îi petrecusem muncind, nu învăţând. Aşa că mama a venit cu mine la Cluj, şi am stat în două case ale unor familii de evrei. I-am găsit cu ajutorul mamei, care şi ea fusese studentă la Cluj. Şi unchiul Arnold ne-ar fi putut ajuta, dar nu a fost necesar. Mama a stat cu mine cam o lună, până am dat examenul. Am început nişte meditaţii cu un asistent universitar; era un tip de treabă, dar amândoi ne-am plictisit de învăţat destul de repede, aşa că am decis să mergem să învăţăm în aer liber, la ştrand ca să fiu mai  precis! Dar am învăţat, şi am luat examenul (e drept, nu printre primii) fără nici un ajutor de la unchiul meu Arnold, care era pro-rector la universitatea Babeş-Bolyai; nu am vrut să mă folosesc de această relaţie. În primul an de facultate am fost un student mediocru, dar începând cu al doilea an am fost un student bun, toate notele mele erau: „excelent”. Am picat un singur examen, anatomie comparată, dar nu pentru că nu aş fi ştiut materia. Era ultimul examen din sesiune, şi profesorul vroia să meargă într-o excursie aşa că a replanificat examenul cu trei zile mai devreme decât fusese stabilit. Eu eram şeful grupei mele de studiu, iar restul grupei a stabilit să nu dea examenul, drept protest, şi asta a fost decizia finală. În ziua examenului, am mers primul la răspuns, urmat fiind de cei mai buni studenţi (era în ordinea notelor). Eram un student bun, aş fi putut lua examenul, dar am vrut să fiu solidar. Aşa că am tras un bilet din teancul din faţa profesorului, nici nu m-am uitat la subiect şi l-am dat înapoi. Studentul de după mine a făcut la fel, toţi au făcut la fel, până la unul anume, Daisa îl chema. Profesorul l-a „corupt”, adică l-a încurajat să spună ceva, orice, şi Daisa a înţeles că profesorul îl va trece, nu conta ce spunea, doar ca să dea o lecţie şi a spargă grupul. Daisa a cedat, a luat un „suficient”, şi după aceea, grupul s-a spart, bineînţeles, când ceilalţi studenţi au văzut că pot trece şi ei. Aşa că singurii care au picat au fost cei mai buni studenţi din grupă, alţi câţiva şi eu, care fuseserăm primii! Ironic, după facultate, l-am întâlnit pe Daisa şi era un fervent sindicalist. Avea caracterul potrivit pentru acea slujbă. Din câte ştiu eu, eram singurul evreu dintre toţi colegii mei.

Îmi plăcea biologia, dar nu tot ce ni se preda, majoritatea erau porcării sovietice. Îmi aduc aminte de Lepeşinskaia, care era renumită pentru că infirmase teoria lui Virhoff: teoria spunea că o celulă se poate naşte doar dintr-o altă celulă, şi ea a dovedit contrariul cu fotografii, cum din materie organică s-au format celule care au format un ou. [Olga Borisovna Lepeşinskaia, născută în Rusia în 1871, a pretins că a observat formarea celulelor în gălbenuşurile şi ouăle păsărilor şi peştilor şi de asemenea în procesele de vindecare ale rănilor.] Dar după câţiva ani s-a dovedit că tot ce făcuse marea Lepeşinskaia s-a numit trişare, pentru că ea pur şi simplu inversase pozele care ilustrau cea mai simplă şi naturală degradare a unui ou în materie organică dezorganizată şi le-a prezentat drept descoperirea secolului în biologie.

Studiam şi teoriile lui Lişenko [care explică că agricultura socialistă are nevoie de o teorie biologică profundă, al cărei plin avânt ar trebui să înlesnească recolte mari şi stabile] şi ale lui Miciurin [care reneagă genetica şi legile eredităţii, invocând principiile teoretice ale lui Marx, Engels, Lenin şi Stalin; a fost fondatorul „darwinismului creativ sovietic”]. Dar am avut noroc şi cu nişte profesori buni, cum ar fi profesorul Preda, care aparţineau „adevăratei şcoli de modă veche” (asta se întâmpla în 1951-53 când nu avuseseră timp să schimbe toţi profesorii). El ne preda, într-un mod, subversiv, adevărata biologie. Comuniştii considerau teoriile lui Mendel idealiste, dar Mendel avea perfectă dreptate, după cum ştiinţa a dovedit-o mai târziu. [Mendel teoretiza că pentru fiecare trăsătură, un individ are doi „factori”, sau gene, unul de la fiecare părinte. Fiecare copie a factorului este numită alele. Două alele pot sau nu să conţină aceeaşi informaţie. Când diferă, alela cu informaţie dominantă va fi exprimată.]. In orice caz, profesorul Preda ne-a predat un curs splendid despre teoria lui Mendel, cu dovezi, şi a încheiat cu: „Aceasta este teoria lui Mendel, şi nu este adevărată!”

Tot timpul cât am stat în Cluj, nu am avut absolut nici un contact cu comunitatea evreiască de acolo; religia nu mă interesa deloc, ca viitor biolog credeam că există o oarecare falsitate în asta. Mai mult, aveam alte hobbiuri. Mereu am fost un sportiv pasionat, cel puţin până când am mers la facultate, când la ceva a trebuit să renunţ, nu puteam face sport şi să învăţ în acelaşi timp. Aşa că am renunţat la înot, deşi am fost campion regional şi în lotul de juniori al ţării, şi tot ce mi-a rămas a fost tenisul de masă. Am devenit campion universitar în Cluj la tenis de masă în timpul facultăţii. Nu m-am simţit niciodată respins de colegii mei pentru că eram evreu, de fapt cred că mulţi nici nu ştiau, majoritatea veneau de la ţară şi nu erau la curent cu fostele probleme cu evreii. Ţin minte că o dată colegii au mers chiar la colindat la nişte profesori de Crăciun, lucru care nu era chiar permis, şi m-au chemat şi pe mine; am mers cu ei.

N-am avut niciodată probleme cu comunismul pentru că eram evreu, dar nu am menţionat în nici un CV faptul că fusesem un fervent sionist la Cultura, n-aveam nici un motiv să fac asta.

După ce am terminat facultatea, am avut o repartiţie la Oradea ca profesor de ştiinţele naturii, dar eu nu aveam chemare spre aşa ceva, astfel încât am ales să stau acasă cu părinţii. Am stat un an, cred, până când tata, care era sever, s-a săturat să mă vadă că nu fac nimic, a apelat la nişte relaţii pe care le avea şi m-a angajat în Sfântu-Gheorghe [oraş din apropierea Braşovului] la o companie de apă minerală, ca şef de laborator CTC [Controlul Tehnic de Calitate]. Erau tot felul de oameni în Sfântu-Gheorghe, ţin minte că eram burlac şi eram considerat o partidă bună, un „akademikus” [academician în maghiară], şi că nişte femei încercau să îmi arate ce bine sunt situate, folosind expresia „a felso tizezer”, care vine din o expresie englezească în vogă în acel timp la New York: „the upper ten thousand”. Era ceva absolut ridicol, având în vedere că toată populaţia din Sfântu-Gheorghe era de 8000 de suflete.

Mi-a plăcut să lucrez acolo, şi după o vreme am fost numit director al laboratorului. Apoi după ceva timp a fost o reorganizare, şi am fost numit inginer şef. Am fost foarte surprins, la fel ca toată lumea. Asta era ceva interesant, pentru că de obicei evreii nu erau numiţi în posturi de conducere, şi mai mult, fără să fie membri ai Partidului Comunist; eu eram evreu, şi nu eram un membru de partid. Asta la momentul numirii, pentru că secretarul de partid a apărut în biroul meu la o săptămână după aceea, cu cererea mea de intrare în partid. Eram confruntat cu o dilemă, pentru că aveam o familie şi doi fii: dacă n-aş fi semnat, aş fi pierdut totul, nu doar noua slujbă, dar şi cea dinainte; dar implicarea mea în partid nu a însemnat niciodată mai mult decât a avea carnetul de  membru.

Viața mea

M-am căsătorit în 1957 cu Maria Maftei, pe care am cunoscut-o aici, în Braşov. Ea studiase coregrafia la Cluj în acelaşi timp cât am studiat eu biologia, dar nu ne-am întâlnit niciodată acolo. Nu este evreică, este româncă, şi nu este deloc religioasă, este ca mine, aşa că nu am avut o nuntă religioasă. Şi ea are o poveste interesantă: când a fost mică, locuia cu părinţii ei undeva în Moldova, în Roman cred, şi apoi s-au mutat la Burdujeni [judeţul Suceava], toţi ceferiştii erau mereu pe drum atunci –tatăl ei era şef de gară acolo. La un moment dat tatăl ei a fost trimis într-un loc în Basarabia, nu ştiu exact unde. Când au început ruşii ofensiva, toţi ceferiştii, împreună cu notarii şi cu profesorii, oamenii importanţi de acolo, au primit un vagon în care să-şi încarce toate bunurile şi cu care să meargă în România. Dar exact atunci a venit 23 august, germanii au oprit trenul, au mai ataşat câteva vagoane cu armament la tren, l-au preluat şi nu au mai oprit până la Salzburg, în Austria. Acolo au fost POW cred, erau într-un lagăr, tatăl ei a trebuit să lucreze la căile ferate austriece, şi mama ei, împreună cu alte câteva femei care aveau maşini de cusut, au fost nevoite să coase uniforme germane. Soţia mea avea 9 ani atunci, şi pentru nouă luni – perioada cât au stat acolo, din 1944 până în 1945 – a studiat cu alţi prizonieri români, care erau profesori. Când a vizitat Salzburgul, a regăsit locul în care au fost ţinuţi prizonieri; astăzi este un hotel. Soţia încearcă să obţină o pensie de la guvernul austriac, dar este greu să dovedească că a fost acolo, când avea doar 9 ani. Părinţii ei au murit, ceilalţi care au mai fost acolo au murit şi ei (doi trăiau în Braşov); are doar o fotografie pe care o avea pe permisul cu care putea să folosească în adăposturile anti-aeriene când erau bombardamente.

Avem doi fii, Dan, născut în 1958, şi Adrian Petrea, născut în 1960. Am avut şi o servitoare în casă, pentru o vreme, am ajutat-o chiar să se căsătorească bine; ţin minte o fată, era o fată de la ţară, dar foarte dulce şi bună, care s-a căsătorit cu cineva de la fabrica Electrica, un director care venea pe la noi prin casă. Mama a ajutat-o să-şi facă rochie de mireasă, de toate, şi a devenit o adevărată doamnă, cu o situaţie mult mai bună. Tot acest timp am locuit cu soţia mea în Braşov, dar făceam naveta în fiecare zi la Sfânt-Gheorghe pentru lucru, şi am făcut aşa timp de 26 de ani, când am început să lucrez în Braşov.

Mama era casnică, dar când am plecat la facultate, în 1950, şi-a luat o slujbă la anticariatul din oraş (Braşov) – pe atunci era singurul din oraş – pe care a ajuns să-l conducă pentru multă vreme. A fost un incident amuzant care o priveşte pe mama când lucra la anticariat, incident care a devenit o anecdotă bună printre toate librăriile din ţară. În acele timpuri, sub comunism, în orice magazin intrai, şi cereai ceva, răspunsul standard era: „N-avem!” Asta era realitatea. Aşa că un domn mai în vârstă intră în anticariatul mamei şi întreabă: „Aveţi cărţi în greaca veche?” Răspunsul a fost: „N-avem.” Bărbatul, probabil conştient că ăsta era răspunsul standard, a încercat încă o dată: „Ştiţi greaca veche, elena...” „Ştiu, domnule, dar nu avem.” „Dar doamnă, limba veche greacă, in care a fost scrisă Iliada şi Odiseea...” „Ştiu, domnule!” a răspuns mama şi a început să recite primele versuri din Iliada, în greaca veche. Bărbatul a rămas înmărmurit: a roşit, s-a înclinat, şi a spus: „Vă rog să mă scuzaţi, stimată doamnă!” Şi a continuat să se încline şi a mers aşa, cu spatele la uşă, până a ieşit.

Deşi tata era un sionist fervent, nu a vrut niciodată să facă Alyiah el însuşi; e un paradox, dar avea legături foarte puternice aici, era foarte ataşat de casa lui, de familie; totuşi, susţinea foarte puternic cauza sionistă. Tata a murit în 1978 şi a fost înmormântat în cimitirul evreiesc din Braşov, iar mama a murit după el, la ceva vreme, în 1985. Şi ea este înmormântată în cimitirul evreiesc. Nu a fost nici un rabin la înmormântări, doar un Minyan, şi eu am spus Kaddish.

Nu-mi păsa de regim; îmi păsa de afacerile companiei. Compania mergea bine, şi îmi place să cred că asta se datora şi mie. În acele timpuri, erau două feluri de conducători: cei care deveneau conducători pentru că erau foarte activi ca membri de partid, şi cei care deveneau conducători pentru ă era nevoie de ei. Îmi place să cred că eu am fost unul dintre cei din urmă. Bineînţeles, înjuram printre prieteni, despre problemele cu mâncarea şi cu căldura, dar nu am fost un revoluţionar. Ascultam Europa Liberă acasă, toată perioada comunistă.

Deşi am fost instruit pentru aliyah la Cultura, nu mi-am depus niciodată dosarul ca să emigrez. Eram căsătorit, şi aveam deja copii. Şi nu vroiam să-mi las în urmă părinţii, căminul a fost ca o ancoră pentru această familie.

Nu am avut niciodată probleme cu comunismul, dar soţia mea a avut, pentru că Securitatea a vrut să o racoleze ca informator. La acea vreme eu lucram ca reprezentant de export al Ministerului Agriculturii pentru judeţele Covasna, Braşov şi Sibiu, aşa că lucram în export, şi eram şi evreu, iar ei erau probabil interesaţi în comunitatea evreiască din Braşov. Aşa că ea a primit vizite de la un ofiţer al Securităţii, care bineînţeles că s-a recomandat cu un nume fals, în repetate rânduri, şi care a făcut presiuni şi ameninţări, cum că dacă nu ar fi colaborat, eu mi-aş fi pierdut slujba. Asta ar fi fost o problemă, amândoi copii studiau medicina la Cluj şi aveam nevoie de bani să-i întreţinem, dar soţia mea a spus un „nu” hotărât. Nu s-a întâmplat nimic după aceea, nu mi-am pierdut slujba. Soţia mi-a spus că după revoluţie l-a văzut pe acest ofiţer pe stradă, venind spre ea; când a recunoscut-o, acesta imediat a traversat strada şi a dispărut.

În 1987 eu eram în centrul oraşului. Am auzit că a izbucnit un fel de scandal, aşa că am ieşit, nu se putea să fie scandal fără să nu fiu eu de faţă. Am ajuns în faţă la Modarom [clădire din centrul Braşovului], unde erau deja miliţieni, şi am văzut cum sediul judeţean al Partidului Comunist era vandalizat, oamenii dinăuntru aruncau pe geam dosare, portrete ale lui Ceauşescu. Am stat acolo până când am fost forţaţi să mergem acasă. Când a izbucnit revoluţia din 1989, eram tot în centru, pentru că soţia mea preda balet acolo. Când am auzit zgomotele, am ieşit afară. Am stat în piaţa centrală din Braşov, şi am ajuns să îngenunchem cu ceilalţi şi să cântăm. Apoi s-a format o coloană care a început să mărşăluiască spre sediul Securităţii. La vremea aceea, lucram deja în Braşov, şi am fost foarte surprins să văd în coloană nişte colegi care erau vestiţi ca fervenţi activişti strigând în acelaşi rând; ne-am zâmbit unii altora şi am mers mai departe. Coloana s-a împărţit în două, şi noi am ajuns la porţile din spate ale Securităţii, iar eu şi soţia mea eram în primul rând, lucru pe care nu-l intenţionasem deloc. Ţin minte că au fost deschise porţile, şi, n-o să uit niciodată, era un biet nenorocit de gardă, un soldat, nu un securist, nici măcar nu vorbea bine româneşte, era ungur. Era mort de frică, şi nu spunea nimic. Şi cineva s-a repezit la el, strigând. L-am oprit, şi i-am spus că e doar un simplu soldat şi că ar trebui să-l lăsăm in pace. Cred că am fost destul de convingător, pentru că l-au lăsat să plece; era palid şi abia stătea in picioare. Când am intrat în curte, ceilalţi erau deja acolo (intraseră pe poarta cealaltă); cineva a început să arunce hârtii din birouri. Am stat acolo o vreme, apoi am mers acasă. Nu ne-a fost frică de împuşcături, împuşcăturile au început abia în acea noapte, când s-a transmis la radio că oamenii ar trebui să meargă în centru să păzească nu ştiu ce, şi au fost împuşcaţi; a fost pur şi simplu o cursă, revoluţia avea nevoie de eroi.

Nu mi-am crescut copiii în nici o religie, dar amândoi se identifică ca evrei foarte puternic chiar, aş putea spune. Nu sunt religioşi, dar sunt evrei în orice altă privinţă. Şi soţia mea, care este creştină, e o foarte bună evreică! În timpul războaielor din Israel, ea era mai îngrijorată ca mine pentru oamenii care erau acolo, cunoştinţe de-ale noastre. Avem rude acolo, era unchiul Arnold care a murit în 1993, mai este o rudă de-a noastră, Judith Sandberg (noi îi spunem Juţi), o nepoată a bunicii materne, care a fost mamei ca o soră, pentru că părinţii ei au murit când ea era foarte mică, şi a fost crescută de bunica mea. Am vizitat-o în 1975, locuieşte cu familia într-un sat lângă Tel Aviv, în Kiryat Shmuel. Fratele soţului ei a fost Moshe Sandbar, care a fost guvernatorul Băncii Naţionale a Israelului. Am văzut o mulţime de locuri cât am fost în Israel, chiar mai mult decât au văzut Juţi şi familia ei, pentru aveam o mulţime de prieteni acolo – prieteni care plecaseră din Braşov -, care m-au dus în excursii. Am călătorit prin deşertul Negev, şi am ajuns până la Muhammad Rashid (în Yemen). Şi când m-am întors,
nu am avut probleme cu poşta, să ţin legătura cu rudele mele de peste hotare în timpul comunismului.

Înainte de 1989, soţia mea obişnuia să vopsească ouă de Paştele creştin, dar era ceva pur simbolic, voia doar să aibă nişte ouă roşii în casă. Am avut şi pom de Crăciun de Crăciun, cred că este un obicei foarte frumos; am făcut-o mai mult pentru copii, când erau mici, pentru că altfel s-ar fi simţit frustraţi că alţi copii au unul şi ei nu. Am mers la sinagogă doar de Yom Kippur şi de alte sărbători mari, dar nu în fiecare sâmbătă.

Trebuia să particip la marşuri în timpul comunismului, de 1 Mai sau de 23 August – la urma urmei eram directorul unei întreprinderi de stat. Câteodată eram invitat şi în tribune. Viaţa în timpul comunismului era destul de simplă pentru noi, eu şi soţia lucram, mergeam la cinema, la teatru şi la concerte foarte mult. Obişnuiam să o privesc pe soţia mea dând lecţii de balet, era foarte interesant.

Fiii mei nu au avut niciodată probleme în timpul comunismului pentru că erau evrei; erau foarte deschişi şi oamenii îi plăceau; şi casa noastră era deschisă tuturor prietenilor lor. Adrian a călătorit mult, în Anglia; a lucrat pentru o organizaţie non-guvernamentală sub tutelă britanică, nu ştiu cum se numeşte, şi acum a fost recrutat de Banca Mondială. Acum călătoreşte cu munca prin Bulgaria şi Rusia. Nici el nu s-a gândit să facă aliyah; am vorbit despre asta, dar amândoi au legături prea puternice aici; au aici familii, iar prieteniile au fost foarte importante pentru ei. Prietenii lor le sunt ca fraţii. Nurorile mele sunt ambele doctori: soţia lui Adrian este Rodica, şi soţia lui Dan este Nadia. Nu au avut nunţi religioase, Rodica şi Nadia sunt creştine ortodoxe, s-au căsătorit doar la primărie. Nepoata mea cea mare, Oana, are 22 de ani, şi este studentă a Bucureşti, studiază filologia; cealaltă, Dana, este încă în liceu. Ele sunt fiicele lui Dan. Fiica lui Adrian, Diana, este în clasa a cincea. Soţiile fiilor mei nu sunt evreice, şi nici nepoatele, deşi am văzut că nepoata cea mare poartă la gât un lănţişor cu magen David, care a aparţinut mamei mele. Am fost fericit să văd acest lucru. Dan, fiul meu mai mare, care a fost doctor, a murit într-un accident de maşină în 1997. [Nota editorului: subiectul este foarte dureros pentru dl Guth şi nu doreşte să discute despre acest lucru]. Ne întâlnim in timpul vacanţelor de vară, când nepoatele au vacanţă şi nurorile şi Adrian au concediu, dar asta nu e foarte des.

Cred că viaţa s-a îmbunătăţit după 1989, există o libertate a vorbirii care este importantă – nu am ştiut niciodată să-mi ţin gura. Dar cuvintele se uită uşor, şi nu contează prea mult. Astăzi sunt vicepreşedinte al comunităţi evreieşti de aici, din Braşov. Am devenit implicat în comunitatea evreiască în 2000, când am fost ales secretar al comunităţii şi apoi vicepreşedinte. Eu mă ocup de toate chestiunile administrative ale comunităţii, de imaginea ei: cea mai mare parte din timp mi-o petrec delegând sarcinile, şi supraveghind activităţile.

Nu respectăm sărbători acasă, fie ele evreieşti sau creştin-ortodoxe, şi soţia nu sărbătoreşte Paştele sau Crăciunul. Vrea doar să-mi aduc aminte că e Maria şi să-i iau un cadou de ziua ei de nume. Astăzi duc o viaţă destul de retrasă; nu ies prea mult în lume. Sunt la comunitate doar atunci când lucrez, altfel prefer să stau acasă cu soţia mea.

Prefer să mă consider un conservator mai degrabă decât un neolog, pentru că termenul de „neolog” a fost folosit pentru prima oară de maghiari. Când sinagoga neologă a fost construită în Braşov în 1901, era maghiară. A devenit română doar în 1919, după tratatul de la Trianon, dar îşi păstrează numele original. În orice caz, ceea ce maghiarii înţelegeau prin neolog este ceea ce noi înţelegem azi prin conservator; de fapt înseamnă acelaşi lucru, doar numele diferă, iar eu prefer să mă numesc un conservator. A fi evreu pentru mine nu are nici o conotaţie religioasă; înseamnă tradiţie. Am simţit identitatea iudaică prin sionism, nu prin religie. Dar sunt mândru de asta, niciodată în viaţa mea nu am ascuns faptul că sunt evreu.

Életrajz

Gömöri Géza egy kétszobás budai lakásban él a feleségével. Különböző történelmi események, irodalmi személyiségek és meseszép tájképek díszítik szobáinak falait, melyek mind keze munkáját dicsérik. Gömöri Géza vidám, ugyanakkor precíz, tiszteletet parancsoló ember. Látogatóit kedvességgel és egy róluk készült karikatúrával ajándékozza meg.

Én a család anyai ágát szerettem és ismertem jobban. Apám, Grünbaum Ábrahám anyjáról, apjáról csak annyit tudok, hogy Balassagyarmaton laktak, de amikor én már nagyobb fiú voltam, már nem éltek. Balassagyarmat mellett volt egy falu, Kozárd, ott született az apám [Kozárd – Nógrád vm.-ben lévő, 1910-ben nem egészen 500 lelkes kisközség. – A szerk.]. És ott volt a nagyapámnak egy borkimérése. Ennyit tudok, semmi mást.

Az anyám, Trattner Erzsébet nagyszülei Dobsinán éltek. Dobsina Rozsnyótól harminc kilométerre, Gömör megyében volt. Salgótarjánnál kellett átmenni a somoskőújfalui határon, a határtól Rozsnyó olyan harminc-negyven kilométer, és onnét Dobsina [Dobsina – rendezett tanácsú város volt Gömör és Kishont vm.-ben, 1910-ben 5000, túlnyomóan német és szlovák lakossal. Jelentős bányaváros (vasérc, kobalt, nikkel) volt, 1881-ben még 5600 lakossal, de a bányászat csökkenése következtében a lakosság elszegényedett, és megindult a tömeges kivándorlás Amerikába. 1919-ben már csak 4600 fő lakott Dobsinán. Állami polgári fiú- és községi polgári leányiskola, alsófokú kereskedelmi iskola, iparosiskola működött a városban. A trianoni békeszerződéssel Dobsina Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Nem messze volt a Tátrától, olyan százötven kilométerre. Amikor én születtem, Szlovákiához tartozott – 1920-ban volt Trianon, és én 1921-ben születtem. A születési bizonyítványom is szlovákul van kiállítva. De azzal együtt a nagyapám, nagyanyám velem mindig magyarul beszélt, egymással időnként németül, jiddisül is, de főleg magyarul. Érdekes, hogy Dobsina egy sváb település volt. Úgy is hívták, Dobschau, németül. Német ajkú város volt. De például azt, hogy „Wo gehen Sie?”, az ott lévő németek úgy mondták, hogy „Bu gehen Sie?”. A dobsinaiak így beszéltek. A nagyapa is tudott „bulénerül”, de általában magyarul beszélt. Erre úgy visszaemlékszem. Szóval az ott élő emberek oda települt svábok voltak, de rendes, tiszta emberek. Dobsinán nagyon sokan beszéltek magyarul, főleg a zsidók. Jó kis városka volt, rendes, akkor iparosodott. Ami érdekes, hogy az első zsidó Dobsinán a nagyapám volt, az utolsó pedig a nagybátyám. A nagyapám hívta be Dobsinára az összes ismerősét.

Mikor kicsi voltam, Dobsinán a zsidók és a nem zsidók nagyon jól megvoltak egymással, magyarul lehetett beszélni, semmiféle probléma nem volt. Játszottunk a fiatal keresztényekkel. És még egy, hogy a beneši érában [lásd: Beneš, Eduard] nagyobb demokrácia volt, mint nálunk a Horthy-rendszerben. Nem volt üldözés, nem volt olyan antiszemitizmus, mint itt nálunk.

A nagyapámat Trattner Józsefnek hívták. 1856-ban született. Zsidó ember volt, de a nagybátyámban mindig volt egy kérdőjel, hogy a Trattner nem zsidó név. Lehetséges, hogy valamelyik ős benősült egy zsidó családba, és így lettünk mi, Trattnerek zsidók. Talán a nagyapának a nagyapja benősült egy zsidó családba. Ugyan II. József engedélyezte a vegyes házasságot, de nem volt erre bizonyíték, pedig a Trattnerek rendkívül precízek és pontosak [Zsidók és nem zsidók összeházasodása a polgári házasság intézményének 1894-ben történt bevezetése és az 1895-ben életbe lépő ún. recepciós törvény – amely az izraelita vallást egyenjogúsította – után vált lehetővé. – A szerk.]. Minden Trattner vezetett – mint ahogy én is – egy noteszt, minden napról megvan, hogy hol voltam, kivel voltam.

A nagyapámnak soha nem volt pajesza, nem hordott kipát, elegánsan öltözködött. Kabát, kalap. És nagyon művelt volt. Nagyon érdekes volt, amikor följött Pestre, elvittük egy orvoshoz. Latin közmondásokat mondott, latinos volt. Én is latinos voltam az újpesti gimnáziumban, ahová jártam. A nagyapám iglói diák volt, ott érettségizett, ami nagy dolog volt abban az időben.

A nagyapámnak a piactéren volt egy nagy üzlete. A nagyapám üzletében mindenki vásárolt, nagy tisztelet övezte. Dobsina egy kisvároska volt, ahol a piactéren övé volt a legnagyobb üzlet. Cipőtől ruháig, kalaptól varrószerszámokig mindent lehetett ott kapni. Ha belépett az ember, két pult volt. Az egyik oldalon voltak a textildolgok, a másik oldalon meg a ruha meg a cipő meg mit tudom én, micsoda. Még most is előttem van. Az üzlet, mivel nem voltak alkalmazottak, amolyan családi vállalkozásként működött. A nagyanyám és anyám testvérei is, a Sándor bácsi, a Zsiga bácsi, a Margit néni, az Irén néni mind ott voltak, az egész rokonság, ott laktak Dobsinán, és dolgoztak a nagyapám üzletében, ami szombaton nyitva volt, de a nagyobb zsidó ünnepeken, mint Jom Kipur, nem volt nyitva.

Az üzlet a földszinten volt, fönn az emeleten pedig voltak a szobák. A piactérre nézett három szoba. Volt aztán egy konyha, egy nagy előtér, és hátul volt még két szoba. Öt szoba volt összesen, egy folyosó, ott volt a vécé és egy fürdő. Fölvitte a kút a vizet, így volt víz a lakáson belül, amit fával melegítettek. Én ott születtem, abban a házban. Mikor kinéztem az ablakon, mindig magam előtt láttam a Schwarzenberget, úgy hívták azt a hegyet. Jó kilátás volt, és jó levegő. Volt egy szakácsnő, egy takarítónő. Nagyon jó kapcsolat volt közöttünk. Nem voltak zsidók. A szakácsnő ott lakott nálunk, de a takarítónő nem. Ő otthon lakott a családjával a faluban. Mindketten bulénerek, más szóval svábok voltak, úgy harminc-negyven év körüliek. Velük így beszéltünk, hogy például „Daj mi kolács”, „Adjál kalácsot”. Ezekre visszaemlékszem. Aztán volt kutya meg csirke az udvarban meg kacsa és mindenféle állat.

Dobsinán többnyire neológok éltek, de volt néhány ortodox is. Nem volt külön zsinagógájuk, egy templom volt, ott imádkozott a neológ és az ortodox is, azok a templom legvégében voltak elzárkózva, ahogy visszaemlékszem. Nagyapámnak nem volt se pajesza, se szakálla, úgy nézett ki, mint egy amerikai úriember. Úgy volt otthon kóser, hogy szalonna nem volt [lásd: étkezési törvények; kóser háztartás]. Dobsinán nem volt kóser mészáros [lásd: sakter], nagyanyám vágta le a csirke nyakát, kiengedte a vért, és akkor az kóser volt. A nagyszüleim csak a nagyünnepeket tartották, és a péntek este az péntek este volt, de nem mentek templomba, a nagyanyám otthon gyújtott gyertyát. Legfeljebb szombat délelőtt mentek templomba, neológok voltak, nem ortodoxok. Pészah is volt – maceszevés és szédereste –, sőt később apámnál is volt szédereste.

A nagyapámat nagyon tisztelték Dobsinán, mert tulajdonképpen ő hívogatott a városba zsidókat, egyet, kettőt, és akkor a másik is egyet-kettőt. Nagyon jó zsidó közösség volt. Amikor anyámmal nyaranta az iskolai szünetben odamentem, három-négy barátom is volt, annyi idősek, mint én. Volt egy Simon nevezetű, aki amikor meséltem neki, hogy többektől azt hallottam, hogy Árpád jött fehér lovon, és odaadta a fehér lovat, és megkaptuk Magyarországot, röhögni kezdett, hogy ez egy hülye mese. A magyarok bejöttek, leverték a szlovákokat, és elfoglalták ezt a területet. Ezt mesélte. Én meg nem tudtam, hogy akkor kinek van igaza.

A nagymamámat Berkovits Johannának hívták. Nagyon rendes asszonyka volt, én nagyon szerettem. Alacsony, sovány asszonyka volt. Ő volt, aki irányította a takarítónőt és a szakácsot. Tudniillik, hogy mit főzzünk, azt ő találta ki, és ő parancsolgatott, ő kóstolgatta az ételt, hogy melyikbe mennyi só, fűszer kell még. A szakáccsal együtt főztek. Mi, gyerekek a kisasztalnál,  a felnőttek pedig tőlünk külön asztalnál ültek. Amikor behozták a főételt, például a csirkét, akkor azt a nagymama adagolta fel mindenkinek. 

Gyerekkoromban minden évben ott töltöttem a nyarat az unokatestvéreimmel. Ott volt Sándor bácsinak a fia, a Buci, akit Theresienstadtba vittek, onnan nem jött vissza. Akkor az Ella néni fia, a Faludi Lóri volt ott még a nagymamánál. Az ő apja volt a Friedmann Ferenc. Ők Jolsváról származtak. A szülők Auschwitzban meghaltak, Lóri a második világháború után változtatta a nevét Friedmannról Faludira. Amikor született Újpesten, arra emlékszem, hogy anyám nekem adta oda azt a párnát, amire őt közvetlenül a születése után tettük. Együtt nőttünk fel, én voltam mindig az idősebb, és sokat verekedtünk, de nagyon jól megvoltunk egymással. Sok rosszaságot csináltunk együtt. Ő él most is. Akkor ott nyaralt még a nagymamánál a Vera és a bátyja is, a Trattner Kálmán bácsinak a gyerekei, és a Kati néninek a fia, a Neufeld Ervin is. Az anyám és az Ella néni ott maradtak velünk nyáron, az apámék pedig dolgoztak tovább Budapesten. Soha nem volt veszekedés. Edit nővérem is ott volt, de ő már az idősebbek asztalánál ült, nem velünk, gyerekekkel. A faluban nekem rengeteg ottani barátom volt. A Simon Sanyi vagy a Léderer gyerekek vagy az orvosnak a fiai, egész kis futballcsapat. A szülők is jóban voltak egymással. Ez mind zsidó család volt.

A nagymama és a nagypapa kettesben minden este kártyáztak, ez volt a fő foglalkozásuk. Méghozzá egy olyan játékot játszottak, amit én is megtanultam. Römikártyával lehetett játszani, nagyon érdekes játék, és számolni kellett mindig, nem gyűjteni, mint a röminél. Letettek négy lapot, és akkor 5 + 6 az 11, és ha volt egy Bubi, akkor az elvitte. Kinek volt több, az nyert.

A nagymama kicsit süket volt, szegény, volt neki ilyen kürt alakú kagylója, abba kellett belebeszélni. 1938-ban a nagymama és a nagypapa nálunk volt Újpesten néhány hétig vendégségben, akkor láttam őket utoljára, mert amikor hazautaztak Dobsinára, hamarosan mind a ketten meghaltak. Azért is jöttek Budapestre, mert a cukorbajukat vizsgáltatták felül. Arra emlékszem, hogy abban az évben nyáron, a nagypapa temetésére még el tudtam menni, de ősszel a nagymama temetésére már nem, mert megkezdődött az iskola.

A nagyapám öccse, Dr. Trattner Sándor volt, Ferenc József idejében k. und k., tehát König und Kaiser [kaiserlich und königlich], császári és királyi katonai főorvos volt. Rendkívül precíz ember volt. Amikor megkérdezte anyám tőle, „Mikor jössz?”, akkor elővette az aranyóráját: „Tizenkettő után öt perccel.” És akkor ott volt tizenkettő után öt perccel. Még annyit, hogy amikor a németek betörtek Csehszlovákiába [1938-ban] – akkor még Csehszlovákia együtt volt [lásd: Első Csehszlovák Köztársaság] –, mérget vett be a feleségével együtt, és így haltak meg. Gyerekük nem volt, Kassán éltek egyébként, és tudták azt, hogy ha Hitler elfoglalja Csehszlovákiát, akkor elviszik a zsidókat.

A nagyapámnak volt egy orvos bátyja, a Trattner Géza, ő 1918-ban spanyolnáthában meghalt [A 20. század első nagy járványának, az influenzaszerű tünetekkel járó spanyolnáthajárványnak 1918–1919-ben 20-21 millió áldozata volt. Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben. – A szerk.]. Többet róla nem tudok, az ő neve után lettem én is Géza. Volt még két Trattner, azok kimentek az első világháború után Amerikába, Los Angelesbe. Róluk sem tudok többet, csak hogy egyszer jöttek az unokáik, keresték a magyarországi Trattner rokonokat. Megtaláltak bennünket. A nővérem, Gömöri Edit ismerkedett meg velük 1964-ben. És akkor engem is meghívtak, tényleg mondhatom, hogy tejben-vajban fürösztöttek.

Dobsinán lakott még anyám testvére, Trattner Zsiga bácsi, a nagybátyám, aki szintén kereskedő volt. Zsiga bácsi volt anyám legfiatalabb öccse, az üzletben ő nagyon sokat dolgozott, segédkezett. Ő itt járt iskolába, Budapesten. Ella néninél, anyám nővérénél lakott négy évig, kereskedelmi érettségit tett, és utána visszament Dobsinára. Zsiga bácsi csinálta az első futballpályát Dobsinán. Csinált egy uszodát is polgármesteri pénzből, ugyanis jóban volt a polgármesterrel, mert kikutatta, hogy hogyan keletkezett Dobsina neve: Dobschau. Megtalálta a városháza gyűjteményében, hogy mikor már sok sváb volt, akkor összeültek, hogy adjunk egy nevet ennek a településnek. Egyik ezt mondta, másik azt, de egyik sem volt jó. Körben ültek, és közben égett a tűz, és alatta a leves: azt mondta az egyik, na, most gondolkozzunk, adok három percet, és aki először mond valamit, az lesz a neve. És forrt a paprikás, és valamelyik azt mondta: Topf schau. Topf az cserépedény, cserépfazék, schau, az nézz oda, így lett Dobschau, aztán ebből lett Dobsina [A Földrajzi nevek etimológiai szótára (1978) szerint a helységnév eredete ugyan nem tisztázott, de mindenképpen szláv eredetű névről van szó. – A szerk.]. Az uszodába a Sajó patak vizét vezette. És egy részét elzárta, abból lett uszoda. Én is fürödtem benne. Tizennégy fokos vize volt, hiába, ott hűvös a nyár, Dobsina magasan van. Zsiga nagybátyám volt az utolsó zsidó Dobsinán, mert mindenkit elvittek, ő a hegyekbe jelentkezett partizánnak, és ott volt [lásd: Szlovák Nemzeti Felkelés]. Aztán látta, hogy mindenütt keresik, átszökött a határon, és itt bujdosott Budapesten. Mikor aztán vége volt a háborúnak, hazament a feleségével. Úgyhogy voltunk nála látogatóban többször is Dobsinán, már nagyon öreg volt. Aztán Rozsnyóra átköltözött, mert ott még voltak rokonok.

Anyám többi testvérei közül Sándor bácsi jogász volt, de nem gyakorolta a szakmáját, ő is inkább nagyapám üzletében dolgozott, ő végezte a beszerzést. A Kálmán bácsi állatorvos volt, Újvidéken volt, és beleesett a „hideg napokba” [lásd: újvidéki vérengzés], és kivégezték. A felesége, akit Ella néninek hívtak, újvidéki, palánkai asszony volt, úgy került oda a Kálmán bácsi [Palánka –Bács-Bodrog vm.-ben lévő nagyközség, a trianoni békeszerződést követően a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került. – A szerk.]. Nem tudom pontosan, mikor és hogyan került oda, valószínűleg megismerkedtek valahol, mert mint állatorvos járta az országot. Ella néni zsidó asszony volt. Nagyon szerettem a Kálmán bácsit. Ő egy ilyen kedves, nyugodt ember volt, és sokat sétálgattunk Dobsinán a nagymamánál, amikor ő is ott volt. Mint állatorvos értett a biológiához is, a növényeket nagyon jól ismerte. Mindenféle virágnak a nevére ő tanított meg engem.

Volt még két lánytestvére is anyámnak. Az egyiket úgy hívták, mint a Kálmán bácsi feleségét, Ella, ő volt az egyik, Kató a másik. Katót apám adta férjhez itt, Újpesten a Szent Gellért utcában valakihez, akire már nem emlékszem. Úgy emlékszem, neki Újpesten volt vegyeskereskedése. Született egy gyerekük, az Ervin. Azt soha nem fogom elfelejteni, nyolc-kilenc éves gyerek volt, nagyon csúnya gyerek volt, különleges, furcsa homloka volt. Amúgy csodáltam, kívülről tudta az újpesti telefonkönyvet. Mondtam neki, mondd meg ennek a telefonszámát. Mondta. Nem tudom, mi lett volna belőle. Micsoda különleges egy gyerek volt! Az újpesti templomban, ahol a nevek föl vannak sorolva, ott van Neufeld Erviné is. Kilenc éves volt. Kinn van anyám, apám neve, Ella nénié, anyám testvéréé meg a Feri bácsié, a férjéé. Ott tizennyolcezer név van. Újpesten nyolcvanezer emberből húszezer zsidó volt, abból tizennyolcezer meghalt [1941-ben Újpest összlakosságának 14%-a – 10 880 fő – volt zsidó, 1944-ben pedig kb. 14 000 zsidó élt Újpesten. Részletesebben lásd a szócikkben. – A szerk.]. Nemcsak Újpest, Rákospalota is beleszámít. Egy évben kétszer-háromszor ott vagyok – amikor megemlékezés van, elmegyek, és én is megemlékezem a halottakról.

Az apámat Grünbaum Ábrahámnak hívták, balassagyarmati volt. 1882-ben született. Nagyon kövér ember volt. Lembergben volt katona az első világháborúban, de nem találtak neki öltönyt [Egyenruhát – A szerk.], olyan kövér volt. Neki külön kellett készíteni. Kaptam egy fotót apámtól, és amikor iskolába jártam, azt kellett leírni mindenkinek, hogy az apja mit csinált az első világháborúban. Én ezt írtam – hét-nyolc éves gyerek voltam akkor: „Apukám a front mögött volt, nem kellett kimenni a jó meleg szobából. Sokszor visszagondolt azokra a szegény emberekre, akik most a Kárpátokban harcolnak. Jó volt neki a melegben szunyókálni.” Mikor az apám meglátta, kaptam tőle egy pofont. Apám nagyon elegáns volt. Arany zsebórája volt. Bottal járt, kalapban.

Apám az Aranyosiban érettségizett [Az Aranyosi-féle fiú kereskedelmi, majd felső kereskedelmi iskola 1889–1946 között működött Budapesten, az V. kerületben. – A szerk.], kereskedelmi iskolában, Budapesten [lásd: kereskedelmi iskolák]. Apám tőzsdés volt abban az időben, amikor én születtem, 1920-21-ben, aztán az Első Budapesti Gőzmalomnak [Első Budapesti Gőzmalom Rt.] volt a képviselôje. Újpest-Rákospalotán árulta a pékeknek a lisztet. Ő ment a pékekhez. Megtárgyalta velük, hogy mennyi liszt kell. „Ennyi? Akkor ki fogom szállítani.” Az apám Észak-Pesten adott el lisztet, a sógorunk, Feri bácsi [Friedmann Ferenc] meg Dél-Pesten. Tulajdonképpen közöttük kapcsolat volt, a két cég között telefon is volt. Ott volt a telefon az ajtóbejáratnál.

Apám szeretett kártyázni, főleg ultizni a barátaival. Minden vasárnap délelőtt volt ultiparti nálunk, Újpesten. Máskor meg az Andrássy út végén, a Liget kezdetén lévő kávéházba járt kártyázni. Lóversenyre is szeretett járni. Egyszer engem is kivitt, életemben először voltam lóversenyen. Azt mondta, hogy tedd meg a Vörös Lulut, mert az lesz az első. Hát én ott állok a sorban, és hallom, hogy a hátam mögött beszélgetnek: „A Vörös Lulu sánta, fogatlan, az sehol nem lesz.” „Hát kicsoda?” „A Póni fog nyerni!” „Póni? Nem is hallottam ilyet.” Hát, mondom, akkor én is megteszem a Pónit, meglepem apámat. Visszamegyek, „megtetted?”. „Meg.” Elindul a menet, izgultam, hogy mit fog szólni apám, mikor a Póni győz. Egyszer csak látom, hogy a Vörös Lulu szalad előre, és hallom apámat, hogy hű, nyertünk, nyertünk, mennyi pénzünk van! „Add ide a szelvényt”, odaadom. „Ez nem az!” „De az!” „Hogyhogy, hát én nem a Pónit mondtam neked!” Én meg mondtam, hogy „Igen, de az sánta, meg vak és fogatlan”. Hát kaptam egy akkora pofont, életemben nem kaptam akkorát. De nagyon rendes ember volt amúgy, nagyon szerettem őt.

Az édesanyám, Trattner Erzsébet 1890-ben született Dobsinán. Ott is járt iskolába, elemibe és polgáriba [lásd: polgári iskola] is. Négy polgárit végzett. Nagyon szeretett olvasni, olyan értelmes volt. Jó volt, én rossz gyerek voltam, de mindent megbocsátott. Az apuka volt inkább a keményebb, a szigorúbb. Az édesanyám ott élt Dobsinán, segített a nagyanyának, amíg férjhez nem ment apámhoz. Közvetítő [lásd: sádhen] útján házasodtak össze, abban az időben jobbára nem a lányok határozták meg, hogy ki legyen a férj, hanem a szülők. A szülők körbenéztek, na, itt van egy hozzánk való fiú vagy hozzánk való lány. A Friedmann Feri bácsin keresztül ismerkedtek meg. Feri bácsi anyám testvérének, Ellának a férje volt. Ez a sógor, akinek az apja Jolsván [Gömör és Kishont vm.] élt, hozta össze az anyámat az apámmal. Abban az időben általában a polgárok egy szinten mentek férjhez és nősültek. A társadalmi rétegződés nagyon erős volt. Az édesanyám 18 éves volt, az édesapám a húszas éveinek a közepén járhatott. Az esküvő 1912-ben lehetett, azt hiszem, Dobsinán volt, de bővebbet erről nem tudok.

1921. szeptember 19-én születtem Dobsinán, akkor még Grünbaum Gézának hívtak. A szüleim akkor még a Népszínház utcában laktak, és amikor anyám állapotos volt, apám azt mondta neki, hogy tudod mit, ne idegeskedjél, menjél el Dobsinára, ott szüld meg a gyereket, ott szülted meg Editet is, ott jó bába van. Az 1919-es forradalom [lásd: Tanácsköztársaság] után volt egy antiszemitizmus, és nem jó néven vették a zsidóságot [lásd: antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején]. Talán azért is akarta apám, hogy én Dobsinán szülessek meg. Hat hónapos koromig ott voltam Dobsinán az anyámmal és a nővéremmel együtt. Aztán feljöttünk anyámmal a Népszínház utcába. Azután apám a Feri bácsival, az Ella néni férjével együtt Újpesten vett házat. A Nap utca 7 volt ez, ami egy kilenclakásos ház volt. Az egyikben mi laktunk, a másikban az Ella néniék, a harmadikat pedig, amit szintén az apám vett meg, de a nővérem nevén volt, kiadtuk albérletnek. Úgy látszik, mint tőzsdésnek, jól ment apámnak, mert megvette a lakásokat. Az egyikben egy Lukács nevezetű gyógyszerész lakott korábban, aztán amikor azok elköltöztek Pestre, akkor mi költöztünk oda a helyükre. Én tulajdonképpen ott éltem le a fiatalságomat. Négyszobás lakásunk volt, külön hálószoba meg fürdőszoba is. A négy szoba vette körül a konyhát. A fürdőszobában Zefír-kályhával fűtöttünk, és csináltuk a melegvizet. Annak a kályhának hat lyuka volt, fával tüzeltük [Akkoriban nagyon korszerű kályhának számított Veress Ferenc feltaláló 1933-ban szabadalmazott kályhája. – A szerk.]. Onnét áradt ki a meleg a szomszédos hálószobába is.

Engem az anyám nevelt. Amikor még kicsi voltam, volt a cselédünk, az Anna, aki Pitvarosról származott, ő segített nekem öltözködni. Ő takarított is. Annát nagyon szerettem, ő is engem.  Jóban voltunk, gyakran előfordult, hogy anyám elment ide, oda, amoda, és Annával maradtam otthon. Vigyázott rám, főzött is, takarított is. Nem tudom, hogyan került hozzánk. Aztán apám adta férjhez. Megismerkedett egy Szalontai Sándor nevezetű BKV-lakatossal valahol, nem tudom hol [A Budapesti Közlekedési Vállalat (BKV) 1968-ban alakult meg, elődje a Beszkárt, azaz Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság volt, amely 1923-ban alakult. A Beszkárt kezelésébe tartozott a közúti villamosokon kívül a fogaskerekű, a sikló, a földalatti vasút és az autóbusz is. – A szerk.]. Mondta neki: „Te nős vagy?” „Nem.” „Akkor bemutatok neked valakit.” Ez volt az Anna. Abban a házban, ahol mi laktunk, volt egy szoba-konyhás lakás, és mikor férjhez ment az Anna, ott lakott a férjével. Közben nekünk is főzött és takarított. Mikor apámat, anyámat elvitték Auschwitzba, ők ott maradtak. Mikor én visszajöttem, akkor apám lakásában  már erdélyi menekültek laktak.

Az anyám járt minden nap vásárolni. Szemben volt egy fűszeres, akkor az Erzsébet utcában volt a pék, az Ősz utcában volt egy nagyon jó húsos. Úgyhogy anyám minden nap csinált egy ilyen kört, amikor bejárta mindegyiket. Így aztán friss húst vett, mert az időben nem volt  hűtőszekrény, bár jeget lehetett venni. A jegesember jött, szintén minden nap, és kiabálta, hogy „Jeges! Jeget vegyenek!”. Anyám figyelt rám és a nővéremre is, hogy rendesen tanuljunk, a leckét megcsináljuk pontosan. Nem volt annyira szigorú asszony, hogy bántott volna, legfeljebb bánkódott, hogy rossz voltam, és akkor a végén nekem kellett vigasztalni őt. Minden hétvégén elmentek egyszer a moziba apámmal. A Corso moziba volt apámnak állandó belépője. Az Ella néniékkel is nagyon jóban voltunk. Nagyon sokszor anyámmal ugyanazon dolgokat főzték, minden nap átjártak egymáshoz, ha kellett, kisegítették egymást.

Apám, anyám magyarul beszélt, mindketten tudtak németül is, de jiddisül nem beszéltek. A szüleim nem voltak vallásosak, neológok voltak, akik ha ünnep volt, akkor elmentek a templomba. Mi a Venetiáner utcai templomba mentünk [Az interjúalany feltehetően a Berzeviczy utcai neológ zsinagógára gondol, amelyet 1886-ban építettek. – A szerk.]. Meg otthon volt például szédereste. Ahogy most visszaemlékszem, mindig eldugták a maceszt [az afikóment] valahová, és én voltam az, aki mindig kereste, hogy hova tették. A nővérem idősebb volt, én voltam a fiatalabb, ezért nekem kellett, ők pedig mondták, hogy tűz-víz. Majdnem mindig megtaláltam. Ha megtaláltam, lehetett mit tudom én, mit tenni. Nagyon jó volt a maceszgombóc leves, de csak szédereste volt. Nem tartottuk azt, hogy kenyeret ne együnk [lásd: Pészah]. Jom Kipurkor – mivel én fiatal gyerek voltam – anyám azt mondta, hogy csak délig böjtöljek. Ők egész nap böjtöltek, a nővérem is egész nap, csak én böjtöltem délig. Tizenhárom éves voltam. Érdekes, hogy annyira megszoktam, hogy most is csak délig böjtölök. Péntek este anyám gyertyát gyújtott, semmi más nem volt [lásd: szombat]. A többi ünnepet is tudtuk, de nem tartottuk meg. Amikor iskolába jártam, akkor szombaton délután elmentünk a templomba. Akkor kötelező volt. Elemi iskolában volt, meg az újpesti gimnáziumban is, de mikor már Pestújhelyre jártam, már nem. Apámon volt kalap, de nem azért, mert vallásos volt, ha otthon volt, soha nem hordta a kalapot. Vagy ha kiültek a ház elé – volt ott egy pad –, kalap nélkül volt. Apám demokrata érzelmű volt. Újpesten volt egy képviselő, a nevére már nem emlékszem, és anyámnak is mindig mondta, hogy arra szavazzanak.

Jó volt a viszonyunk a nem zsidókkal. Többségében persze zsidó barátai voltak apámnak, de voltak nem zsidók is. Nem nagyon emlékszem rájuk. Az anyám főleg a nővérével, Ella nénivel és a férjével, Feri bácsival találkozott. De gyakran voltak együtt a Kató nénivel is, a Neufeldnével, az Ervin anyukájával, akiknek fűszerüzletük volt Újpesten, a Szent Gellért utcában.

Apám a Tóth cukrászdába járt, és nagyon jóban volt ott a dr. Pesta László tisztifőorvossal, aki nem volt zsidó [Pesta László (1902–1998), orvos, politikus, a háború után képviselő, 1950-es években a Fővárosi Tanács VB elnökhelyettese volt. – A szerk.]. Ennek köszönhettem azt, hogy 1944-ben, amikor már munkaszolgálatos voltam a Balatonnál, és március 19-én hazaengedtek engem Szentkirályszabadjáról, szombaton kiadták az ukázt, hogy vasárnap reggel mindenki elmehet a hatórás vonattal. Hazajöttem Budapestre, és mindenki mondta, hogy „Nem tudjátok? A németek bejöttek [lásd: Magyarország német megszállása], hogyhogy titeket meg hazaengedtek?”. Akkor apám kitalálta, hogy ne kelljen visszamennem, szól a Pestának, mert tudta hogy neki tisztiorvosi bizonyítványa van. Ő adott egy igazolást, hogy megbetegedtem, negyvenfokos lázam van, így aztán egy-két nappal tovább voltam otthon, mert elfogadták a papírt. Az apám többekkel jóban volt. A Szegő pékkel is, akinek egy csodálatosan szép, szőke, zsidó lánya volt, akibe beleszerettem.

Újpesten húszezer zsidó élt, és főleg az Árpád úti üzletek nyolcvan százalékban zsidók voltak, ettől távolodva is mindenfelé laktak, de már egyre kevesebben. Azért voltak Újpesten ennyien zsidók, mert a Wolfner [lásd: Wolfner család], a Mauthner bőrgyárak tulajdonosai vagy az Aschner Lipót, az Egyesült Izzó gyár alapítója mind gazdag zsidó befektetők voltak, vagy a Lázár–Ofner közül is az Ofner zsidó volt, így aztán ezek vonzották ide a többieket. A második feleségemnek az apja is az Aschnernek volt jó barátja, és az ő gyárában volt igazgató [A Mauthner Testvérek Rt. Bőrgyárát 1887-ben alapították Újpesten; Aschner Lipót (1872–1952): 1918-tól az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. vezérigazgatója volt. A gyár világvállalattá fejlesztése érdekében kimagasló képességű kutatógárdát gyűjtött össze. 1944-ben a németek Mauthausenba hurcolták, az amerikaiak valamilyen fogolycsere révén Svájcba menekítették, ahonnan a háború után hazatért; Ofner ? a Lázár és Ofner Vegyészeti- és Növényolajgyár egyik tulajdonosa volt. – A szerk.].

A Ferenc József térre jártam elemibe, az állami iskola volt. Úgy harmincan lehettünk az osztályban, abból öten, hatan lehettünk zsidók. Nagyon jó volt a kapcsolat közöttünk, de úgy többre nem emlékszem. Akkor már numerus clausus volt. Újpesten húszezer zsidó volt a nyolcvan- vagy hetvenezer lakóból, és az újpesti gimnáziumba sokan jártak, és akkor mondták, hogy csak tizenöt százalék lehet a zsidók száma, így engem nem vettek fel [A numerus clausust hivatalosan 1928-ban visszavonták, de sok középiskolába, bár ott soha nem vezettek be hivatalosan numerus clausust, nem vettek fel csak bizonyos számú zsidót. – A szerk.]. Az első osztályba nem jártam, de aztán a Fischer tanár úr, aki a nővérem osztálytársnőjének az apja volt, és az újpesti gimnáziumban tanított, elintézte, hogy felvegyenek. A nővérem ugyanis panaszkodott, hogy nem vették fel az öcsémet, és azt is elintézte, hogy második osztályba menjek. Tehát a második gimnáziumot már az újpestiben jártam. Ebben a gimnáziumban sok zsidó volt. Például Szepesi Gyurival évekig együtt jártunk [Szepesi György (1922), sportriporter, a Magyar Labdarúgó Szövetség volt elnöke. – A szerk.]. Randé Jenő, aki bécsi nagykövet volt, a rádióban is szerepelt [Randé Jenő (1922) – újságíró, tudósító, diplomata, a Magyarok Világszövetségének egykori elnöke, számos könyv szerzője. – A szerk.]. Karácsony Dezső, az is egy neves ember volt. Az újpesti gimnáziumban [Könyves Kálmán Gimnázium] volt egy-két tanár, aki nem szerette a nevemet sem – Grünbaum. Nem tettek soha semmilyen sértő megjegyzést rám, de nem éreztem jól magam ott. Én voltam az egyik legjobb rajzoló az osztályban. Matematikából nem voltam valami túl jó, de humán tárgyakból jó voltam. Úgyhogy azt tanácsolták a tanárok, hogy jó lenne, ha elmennék valahova máshova, mert matematikából annyira rosszul állok, hogy megbuktatnak. Behívták apámat. Azt mondták neki, hogy ide járhat a gyerek, de jobb lenne neki is, ha másik iskolába, például kereskedelmibe menne. Ott nem annyira a matematika a fontos, mint a számvitel.

A negyedik gimnázium végén, amikor apám Pestújhelyen adott el lisztet, egy pékkel nagyon jóban volt, és mivel akkor már az iskolákban is nagy antiszemitizmus volt, azt mondta ez a pék: „Tudod, hol nincs antiszemitizmus? A pestújhelyi felső kereskedelmiben, az egy katolikus iskola, de ott nem lehet politizálni” [Az 1925-től működő Pestújhelyi Római Katolikus Felső Kereskedelmi Iskoláról /ill. Pestújhelyi Római Katolikus Kereskedelmi Középiskoláról/ van szó. – A szerk.]. És garantálja azt, hogy oda felvesznek. Van is ott mindig egy-két zsidó az osztályban. Az igazgató pap, pápai prelátus volt – Stumpfnak hívták. Azt mondta: „Aki belép valamilyen pártba, legyen az a Szociáldemokrata Párt vagy a Nyilas Párt, az tűnjön el az iskolából, kirúgom. Itt nem lehet politizálni.” Ez az iskola egy humanitárius iskola volt, és tulajdonképpen nem volt ott semmiféle zsidózás, nem is lehetett, mert a Stumpf nem engedett semmiféle vallási megkülönböztetést. Rajtam kívül még két zsidó volt az egész iskolában. És ez a Stumpf keresett nekünk egy zsidó kántort, akihez járnunk kellett hittanra. Hogy ne csak a katolikus hittant hallgassuk meg, tanítás után, egy órakor el kellett mennünk minden héten egyszer ehhez a kántorhoz. A közelben volt egy zsidó iskola, és oda is jártunk hittant tanulni.

Három osztálytársam volt Újpesten, akikkel én ott is jóban voltam, azokat hívtam magammal Pestújhelyre, a kereskedelmi iskolába. Mondtam nekik, hogy a pestújhelyi nagyon jó iskola, hallgattak rám, és eljöttek. „Gyertek át velem!” – mondtam nekik. „Sokkal jobb, mint a gimnázium.” Ők is rosszul álltak matematikából. Gyertek, legalább együtt leszünk. Egymás mellett ültünk a padban is. Az egyik Szabó Lóránt, aki a nyilas plakátokat tépdeste. A másik Lukács Antal volt. A Lukács Antal nagyon vallásos [keresztény] gyerek volt. Ő a Zeneművészeti Főiskolán zeneesztéta lett, és aztán megváltozott. A neve ma megtalálható a Dohány utcai zsinagógánál azon a fán, amelyen azoknak a neve van, akik zsidókat mentettek. Mert Lukács Antal a Wallenbergnek az egyik újpesti megbízottjával tartotta a kapcsolatot. [Lukács Antal halála után, 1993-ban nyerte el A világ jámborai címet. – A szerk.] A Spitz Putyi osztálytársamat, akinek magyarosított neve Hegyesi Pista, ő mentette meg. A legkülönbözőbb helyeken bújtatta Újpesten, mert az apja zsidó volt, az anyja keresztény, hát így zsidónak számított. Megmentett még valakit, és engem is keresett, de én akkor már Szombathelyen voltam. Később kapott egy mellhártyagyulladást, és tíz-tizenöt évvel ezelőtt meghalt. A Fürst Sándor volt a harmadik, az is velem járt. Vele történt, hogy összeverekedett egy Simon nevezetű fiú osztálytársunkkal. Valamilyen megjegyzést tett rá, valami olyasmit, hogy „Nem úgy viselkedsz, ahogy itt kellene!”. Erre az meg visszakérdezte, hogy „Miért? Talán én nem vagyok ide való?”, és akkor összeverekedtek. De nem zsidózta le a Fürstöt, az biztos. Rosszalkodtunk az osztályban, mint más gyerekek. Például a könyvviteltanárunk fehér köpenyére mindig fekete tintát fecskendeztünk a tollunkból, úgy, hogy ő csak később vette észre, akkor mindig berohant, hogy ki volt. Meg a gyors- és gépírótanárnőnek mindig gombostűt tettünk a feneke alá. Ilyeneket csináltunk, nagyon jó hangulat volt ebben az iskolában.

1940-ben érettségiztem, Pestújhelyen [A fényképek között mellékelt érettségi tabló szerint 1941-ben érettségizett. – A szerk.]. Györgydeák Jenő volt az osztályfőnököm, nagyon rendes volt velem. Mikor leérettségiztünk, mindenkitől megkérdezte, hogy ki mi akar lenni, hova megy. Egyetemre megyek, bankba megyek, mondták a többiek. „És te hova mégy?” – kérdezi tőlem. „Nem tudom, engem nem vesznek föl sehova.” Megsimogatta a fejem – soha nem fogom elfelejteni –, és odasúgta a fülembe – 1940-ben! [azaz: 1941-ben] –, „ha vége lesz a háborúnak, és a németek elbuknak, akkor mindenhova fölvesznek”. És ezt nem felejtettem el. Mikor a húszéves érettségi találkozónk volt, 1960-ban, akkor én már a Gázművek vezérigazgató-helyettese voltam, az osztályfőnökünk is ott volt. És attól kezdve minden évben húsvétkor, karácsonykor, kocsit küldtem érte, odajött hozzánk, mindig adtam neki valami különleges ajándékot, gázöngyújtót meg ilyeneket. Össze-vissza ölelkeztünk. Mondtam neki, hogy nem tudom elfelejteni azt, ahogy 1940-ben megsimogatott és mondta, hogy belőled az lesz, amit akarsz.

A bár micvómat az újpesti templomban tartottuk, akkor én is felolvastam egy részt a Tórából. Mikor vége volt a szertartásnak, ott ültek sorban a főrabbik, és én odamentem, és mindenkinek kezet nyújtottam. Jól le is tolt az apám miatta. „Ezt nem illik! – mondta az apám –, kezet nyújtani mindig annak kell, aki magasabb rangú! Várd meg, míg ő kezet nyújt, és utána add a kezed!” Tizenhárom éves koromban erre én nem gondoltam. Otthon aztán volt egy nagy torta, ebéd, mindenféle. Eljöttek hozzánk a rokonok, barátok, anyámnak a testvérei, nagy család volt. Ott volt a Zsiga bácsi, az Irén néni, a Kati néni és a férje, Bernát, az Ella néni és a férje, Feri bácsi. És amit soha nem felejtek el, hogy akkor kaptam először karórát, ajándékba a bár micvóra. Nagyon nagy dolog volt abban az időben egy karóra. Iskolába föl se mertem venni, mert megszóltak volna a srácok, hogy karórám van. Csak egyszer-egyszer vettem föl. Abban az időben időnként jártam a többiekkel templomba, gyakran nem, de kéthetenként egyszer biztos elmentem.

Az újpesti öreg cserkészeknél tízen-tizenketten megalapítottuk a jungok, tehát a fiatalok csapatát. Ez volt az Újpesti Zsidó Öreg Cserkészek csapata. Nagyon tehetséges gyerekek voltak. Volt egy Stern Gyuri nevezetű – aki aztán magyarosított –, aki színdarabokat írt. És az „Óz, a csodák csodájá”-ra kitalált egy jó kis színdarabot, amit a Goldmark Teremben [Rendezvényterem a neológ hitközség épületében. – A szerk.] adtunk elő. Én voltam a Gyáva Oroszlán, amit úgy csináltunk, hogy egy régi női selyemharisnyából volt kitömve a farkam, és hogy ne látsszon az arcom, csináltak egy szövet oroszlánfejet. Minden héten másnál jöttünk össze, és ott mindig megkínáltak minket teával vagy kávéval. Nálunk is voltak, anyám akkor pogácsát sütött, és kakaót ittunk. Mindig másvalaki tartott előadást. Merényi Ferenc – aki [később] a Szépművészeti Múzeumnak volt az igazgatója –, ő is oda járt, a pszichológiáról tartott előadást. Azóta is bennem van, és nagyon érdeklődöm a pszichológia iránt. De volt például, aki a színházakról tartott előadást. Ez kifejezetten egy ilyen szellemi kör volt.

A zsidóságunkból kifolyólag összesen csak egyszer fordult elő kisebb összetűzésünk. Mindig Újpestre jártunk a Tungsram strandra, de télen oda nem lehetett menni, úgyhogy elmentünk egyszer a Gellért fürdőbe. Összejöttünk hatan, nyolcan, és kicsit hangoskodtunk. Volt ott három-négy fiatal, erős srác, látták, kik vagyunk – volt egy-két zsidós kinézetű gyerek –, és elkezdtek zsidózni, és az Ungár Laci – aki később kiment Izraelbe, de már nem él – visszaválaszolt nekik: „Mi van, ti ócska parasztok?” Aztán nekimentek és elverték, amiből tömegverekedés is lett volna, de szétválasztották őket.

Nekem sok keresztény barátom volt, akik a környéken laktak. Volt egy Géza nevezetű, az apja asztalos volt, azzal futballoztam, volt a Józsi, azzal is futballoztam, a Lajos, aki ott lakott a szüleivel ugyanabban a házban, amelyikben mi is. Nekik egyszobás lakásuk volt, a vécé pedig kint az udvaron. Az apja hordár volt, folyton részegen jött haza, a mama nagyon rendes asszony, mosónő volt. A nagymosást nekünk is ő csinálta. Volt egy óriási nagy fakádja, és abba annyi minden belefért, hogy amikor nagymosás volt hetenként vagy kéthetenként, akkor ő volt a mosónő. Ebből éltek. Mivel én elég rossz étvágyú gyerek voltam, anyám mindig odahívta: „Lali, gyere, egyél velünk, mert a Gézus csak akkor eszik, ha te is.” Láttam, hogy ő eszik, és akkor együtt ettünk. Összejárunk most is kártyázni. Egy keresztény gyerek, akivel már Újpesten is együtt jártam, talán a legjobb barátom volt. Az apja valamilyen tisztviselő volt, a szüleivel is nagyon jóban voltam. Az újpesti gimnáziumba jártunk együtt, majd a pestújhelyibe. A nyilas időkben [lásd: nyilas hatalomátvétel] Újpest teli volt nyilas plakátokkal. Mentem vele sétálni, ő meg fogta és letépte. „Meg vagy te őrülve? Agyonvernek, ha meglátnak bennünket!” „Nem érdekel!” – és tépte. Én annyira megijedtem, hogy én szaladtam el, ő meg ott tépkedte. 1945 után is összejöttünk, ő matematikatanár lett.

Érettségi után keramikus szakmát tanultam. A nővéremnek volt egy osztálytársnője, aki hat évvel idősebb volt nálam. Grünberger Aliznak hívták, keramikus volt Újpesten. Volt egy műhelye, és ott egy égetőkemencéje, ahol tanonckodtam. Az első kerámiám a Popeye, a tengerész volt, nagyon jól nézett ki, és bár sok minden volt, amit úgy elajándékoztam, ez megmaradt. Egy évig voltam keramikus, akkor azt mondta az apám: „Ebből akarsz te megélni? Bárhova elmégy a világba, keramikus kinek kell?” „Hát akkor mi legyek?” „Légy szabó! A szabót a világon mindenütt keresik.” Először inas, majd segéd voltam egy évig, utána meg behívtak, 1943-ban kellett bevonulnom munkaszolgálatra.

A nővéremet Editnek hívták, 1915. június 3-án született Dobsinán. Nagyon szerettük egymást gyerekkorunkban is. Én kifejezetten egy rosszalkodó gyerek voltam. Mindig hecceltem valamivel, vagy hülyéskedtem. Egyszer például Dobsinán voltunk, és tudtam, hogy az Edit délután, ebéd után megy a vécére. És beragasztottam ragasztóval a vécét úgy körben. Aztán lestük az unokaöcsémmel, a Faludi Lórival, az Ella néni fiával, hogy mikor megy a vécébe, és egyszer csak látjuk, hogy a nagyapa megy. Alig tudott fölállni. „Tudtam, hogy ti csináltátok! Tudtam!” De hát nem a nagypapával akartuk csinálni, hanem az Edittel! Aztán az udvari rész fölött volt egy erkély, lent voltak a galambok meg mindenféle madarak. Fölülről meg csináltunk egy horgot, szögből, rátettünk kukoricát vagy valamit, a zsinóron leengedtük, és ezek meg bekapták. Aztán fölhúztuk. Mikor meglátták, akkor aztán kaptunk: „Meg vagytok bolondulva!? Mit csináltok!? Tönkreteszitek szegény galambokat.” Ez volt az egyik ilyen csíny, a másik pedig az volt, hogy – mivel én a macskákat nem szerettem, csak a kutyákat – a macskáknak a lábára dióhéjat tettünk, és utána kergettük őket. Visszaemlékszem, egy helyben ugráltak, nem tudtak szaladni. Akkor is balhénk volt, hogy nem lehet ilyet csinálni, én meg csak mondtam ártatlanul, hogy milyen érdekes, hogy nem tudnak szaladni.

A nővérem az újpesti Kanizsai Dorottya Gimnáziumba járt. Nagyon jó tanuló volt. Nagyon sok barátnője volt az osztályból. Volt egy nagyon jó barátnője, akinek az apja Újpesten volt rendőrnyomozó. És volt még egy. Egyik sem volt zsidó. Ezek így együtt jártak mindenhová. A nővérem aztán a Zeneakadémiára járt, és zongoratanárnő lett.

A nővérem férje Wigner Miklós volt, a Nobel-díjas Wigner Jenő unokaöccse [Wigner Jenő (Budapest, 1902 – Princeton, 1995) – magyar fizikus. 1930-ban települt át az USA-ba. Ő is részt vett Szilárd Leóval, Neumann Jánossal, Teller Edével és Enrico Fermivel az amerikai atomkutatásokban, valamint az első atomreaktor kifejlesztésében és indításában 1942-ben. 1963-ban fizikai Nobel-díjat kapott az atommag és az elemi részecskék elméletéhez adott hozzájárulásáért. – A szerk.]. 1938-ban házasodtak össze. Miklós a Föbusnál volt tisztviselő, Újpesten [A Föbus Villamossági Rt.-ről van szó. Ez a cég üzemeltette Újpest közvilágítását.  – A szerk.]. Ott lakott a nővéremmel a Nap utcában. Nyaranta nagyon jól éreztük magunkat az újpesti Szúnyog-szigeten. A Gizella csónakháznál volt a Mikinek egy kabinja. Oda jártunk minden vasárnap, ott horgásztam először. Editet a szüleimmel és a rokonaimmal együtt Auschwitzba vitték, Miklós pedig Ukrajnában meghalt [munkaszolgálatban] 1944-ben.

A zsidótörvények miatt 1938-ban csökkentették az apám tevékenységét, 1940-ben pedig felbontották a szerződését, elküldték az Első Budapesti Gőzmalomból, és nem dolgozhatott tovább. Abból éltünk, ami vagyonunk volt, de még mielőtt elvitték volna az apámat, a házat eladták. Ott laktak, de eladták. Aranyat vettek, és mindig eladtak valamit, abból éltek. Az érdekes volt, hogy amikor megtudták, hogy elviszik őket, Újpesten volt egy Bayer nevezetű cukrász, ahova mindig járt az apám, és odavitte egy vasdobozban az aranyékszereket. Az aranyékszerek között volt anyámnak egy bolgár királyi nyakéke, amit a nagyapám vett egy vásárban, állítólag a bolgár király, mikor itt járt, elkártyázta az arany nyakéket. Az volt az egyik hozomány. Amikor anyám férjhez ment apámhoz, akkor kapta a nagyapámtól. Csodálatos volt, előttem van. Csak ünnepen, ha valami rendezvény volt, akkor vette föl, különben nem hordta. Apám lezárva a dobozt elvitte a cukrásznak azzal, hogyha minket elvisznek, és a lányom vagy a fiam vagy mi hazajövünk, akkor adja nekik oda – nagyon jó baráti viszony volt közöttük. Amikor a nővérem hazajött, bement a Bayer cukrászhoz. Mikor meglátta az Editet, azt mondta, ezt az édesapja itt hagyta nálam, és odaadta. Úgyhogy ezek az aranyékszerek megmaradtak. Most már nincsenek meg, de akkor megmaradtak. Házat, lakást kellett venni, meg hálóbútor kellett.

1943-ban elvittek munkaszolgálatosnak. Budapestről először Kiskunfélegyházára vagy Kiskunhalasra, onnan Bácsszentivánra mentünk. Ott egy repülőteret építettünk. És akkor onnét vittek bennünket Csengerbe. Útközben történt egy olyan dolog, amit soha nem fogok elfelejteni. Ott állt a mi szerelvényünk marhavagonokból. Egyszer csak szirénázást hallottunk, akkor bombázták a ferencvárosi pályaudvart. Ott állt legalább tíz-tizenöt vonat, német és magyar katonák voltak, mégis minket húztak ki először. Mikor felszabadultunk a második világháború után, akkor kutattuk, hogy ki volt az a ferencvárosi pályamester, aki a zsidó vagonokat kiengedte. Nem tudták megmondani. Ott pusztultunk volna, mint a németek vagy a magyarok. Csenger az ukrajnai határon van, ott vasútépítést csináltunk. 1944 júniusában vitték el apámat, anyámat Auschwitzba [lásd: Újpest]. Amikor minket Csengerből hoztak haza, az amerikaiak akkor bombázták Lengyelországot és Magyarországot. Rákosrendezőnél volt egy csomó fel nem robbant bomba, és nekünk kellett azokat kiásni. Volt egy részeg tizedesünk, aki kiabálta: „Mi az, zsidók, ti éltek?” Aztán elvittek bennünket Balaton környékére, Szentkirályszabadjára, szintén nagyon kemény munkára. Van egy repülőtér is ott. Onnan vittek bennünket Érsekújvárra, ott is bombáztak. Mindig ahol bombáztak, oda vittek bennünket a vasúti síneket helyrerakni. Borzalmas munka volt, a vasúti síneket kellett vállon cipelni és elhelyezni. Onnan vittek Vépre csinálni egy vasúti kitérőt. És akkor Vépről aztán 1944 őszén Szombathelyre. Szombathelyen átadtak bennünket az SS-nek. Levetkőztettek meztelenre, minden holmit ott kellett hagyni, gyűrűt, mindent, ami volt. Beküldtek egy másik szobába, ahol katonaruhát meg katonacipőt adtak, hogy válasszuk ki, és öltözzünk fel. Volt olyan, akinek 44-es lába volt, és 43-as cipőt talált csak, kivágta, hogy beférjen. Az én lábam 41-42-es volt, nem volt ilyen probléma. Volt cipő, kabát is, katonasapka is. És sárban kellett szaladni. Átvittek bennünket Ausztriába. Ott csináltunk tankcsapdát az osztrák határ közelében.

Az SS-ek kemények, gorombák voltak. A legborzalmasabb az volt, mikor elvittek bennünket Grazba. Zuhogott az eső. Másnap tovább. Hideg volt, beöltözve vizes ruhába. Szombathelyről elindulva nem kaptunk se enni, se inni. Graz után, egy Eisenertz nevű városnál [Kb. 60 km-re északnyugatra Graztól. – A szerk.] egy félkarú SS futást vezényelt, és géppuskával lövetett ránk; megharmadolt minket, sokan haltak ott meg. Ez volt a halálmenet. Tízezren indultunk, és körülbelül ezerötszázan érkeztünk meg. Közöttük voltak negyven-ötven éves emberek is, akik nem élték túl a menetelést. Szerencsénk is volt, amikor az egyik patak mellett mentünk, tele volt csigákkal. Megfőztük, és azt ettük. Amikor megérkeztünk Mauthausenba, ott szabad ég alatt tartottak minket sátrakban.

Énnekem, mondjuk, azt volt a szerencsém, hogy korábban, amikor csináltuk azt a vasúti kitérőt  Vépen, odajött az állomásfőnök, hogy kellene neki egy ember munkára. Ez volt a szerencsém, hogy még ott nyolcvan kilóra fölhíztam. Az asszony olyan rendes volt, mindig azt kérdezte, éhes vagyok-e. A férfi meg azt mondta, én idehoztalak téged, igaz, este odamész a vagonba aludni, de hajnalban idejössz. Ha jönnek a németek, akkor én elbujtatlak téged. Ha pedig az oroszok jönnek, akkor megmondom, hogy megmentettelek téged. Ez volt a kettőnk közti megállapodás. Csak a probléma az volt, hogy hajnalban lelakatolták a vagonokat, és elvittek bennünket Vépről Szombathelyre. Aztán átadtak a németeknek. De ez volt a mázlim, hogy nyolcvan kilóra felhíztam, volt miből leadni, mert akinek nem volt miből leadni, az éhen halt.

Mauthausen borzalmas volt. Mikor megérkeztünk oda, azt mondták, hogy ötösével menjünk be a kapun. Ha véletlenül hat ember volt, az egyiket úgy fejbe verte az egyik SS, hogy azon nyomban meg is halt. Úgy kellett vigyáznunk. Volt ott egy fiatal SS, baltanyéllel járkált a barakkok között, aki arra ment, és elébe került, azt fejbe verte, az elterült. Borzasztó látvány volt. Amikor bombázták Mauthausent – kik bombázták, nem tudom, a németek-e vagy az oroszok, azt sem tudom [Mauthausent az amerikai hadsereg szabadította fel. – A szerk.] –, leesett egy bomba nem messze tőlünk, olyan jelenet volt, hogy a kezek, lábak meg a belek lógtak. A sátrak közepére esett a bomba, borzalmas látvány volt. Valószínűleg aludtam, én nem is vettem észre, csak amikor fölnéztem, az egyik barátom mondta: „Mi van veled, mi vérzik neked?” Valami kis repesz volt az ajkamban, amit kivettek, de a helye még ma is látszik.

Utána átvittek bennünket Günskirchenbe. Olyan tizenöt-húsz településen keresztül kellett menni. Olyan szűk sátorban voltunk, hogy nem lehetett még leülni sem. Szörnyű, milyen körülmények között voltunk. A legborzalmasabb volt, hogy azt mondták nekünk az SS-ek, ha elengedik őket, akkor nincs semmi baj. Ha nem engedik el, akkor fölrobban minden, alá van aknázva. Azt mondták, ha a fehér zászló fölmegy, annyit jelent, hogy meg tudtak állapodni. Mindig néztük, hogy mikor megy föl a fehér zászló vagy mikor robbanunk. És akkor egyszer csak láttuk, hogy fölmegy a fehér zászló, akkor már az SS-ek eltűntek. Egyet elkaptak, azt láttam. Azt átadták az illetékeseknek. Össze-vissza verték, ahogy emlékszem. Veszélyes volt, ahogy többen nekiestek az élelmiszerraktárnak. Arra emlékszem, hogy Friedmann Feri  bácsi, aki az első világháborúban, Szicíliában volt fogoly, mesélte még korábban, hogy az, aki három hétig vagy több mint egy hónapig nem eszik zsíros ételt vagy éhezik, és utána nekiáll szalonnázni, gyomormérgezést kap, mert a kiéhezett gyomor nem tudja megemészteni. Ott mondtam: „Gyerekek, figyeljetek ide, semmi mást nem szabad enni, csak kenyeret, cukrot, és nagyon vékonyan a vajat rákenni. Nagyon vékonyan, és semmi mást! Két vagy három napig csak ezt szabad enni!” Szót is fogadtak nekem. De voltak sokan, akik kolbásszal meg szalonnával telezabálták magukat, és meghaltak. A fölszabadulásnál, amikor közeledtek a tankok, az amerikai katonák integettek, és osztogatták a kenyeret meg a csokoládét, mindenféle ajándékot, még fogkrémet is adtak.

Onnan elmentünk Welsbe [Osztrák város Felső-Ausztriában. – A szerk.]. „Hol lakjunk?” – kérdeztük meg valakitől. „Az egyik házban a harmadik emeleten lakott egy SS-ezredes, üres az a lakás, menjenek oda föl !” – mondta. Fölmentünk oda, tényleg üres volt a lakás, tele volt SS-holmikkal. Levettük ezeket a rangjelzéseket, és fölvettük az SS-ruhát. Letéptünk mindent róla, csupa zöld volt, nem lehetett látni, hogy ez katonaruha. Minden le volt tépve az SS-kabátról. Mindenki ebben járt. És ott voltunk egy hétig, kijártunk, ott enni is kaptunk. Volt egy iskola, ahol lehetett kapni háborús ennivalót. Sorban belázasodtunk. A szomszéd, mikor ezt látta – mert mindig meglátogatott bennünket –, kihívta a mentőket, és bevittek bennünket a kórházba, az Allgemeine Krankenhausba [Német: ’általános kórház’ – A szerk.]. Nekem június 14. volt a döntő nap, mert tényleg borzalmas állapotban voltam, flekktífusz, hastífusz együtt [A flekktífusz vagy kiütéses tífusz – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. Elgennyesedett a hasam, volt, akinek az agyára ment a genny. Ott feküdtem, nem mertek megoperálni, mert nem lehet harminc-valahány kilóval operálni. Amit soha nem felejtek el, hogy éjszaka még az utolsó kenetet is feladták, és egy apáca egész éjjel fogta és simogatta a kezemet, végtelenül rendes volt tényleg. Hajnalban jött a főorvos, rám nézett, azonnal a műtőbe. Ez egy amerikai orvos volt, de németül beszélt. Mondta, nem lehet se injekciót adni, nem lehet semmi érzéstelenítőt használni, olyan gyenge a szervezetem. Éles késsel nyitották föl a hasamat, és kifolyt a genny. Mikor kifolyt, úgy éreztem, hogy most túl vagyok mindenen. Bekötöztek, enni adtak, de a probléma ott volt, hogy egy vagy két hétig járni sem tudtam. Mankóval kezdtem járni, mert legyengültem. Mindig lehetett repetát kérni. Mi mindent össze tudtam enni! Ki voltam éhezve. Zsemlyét meg mindent, kétszer-háromszor kértem reggelire, ebédet, repetát, néhány kilót felszedtem.

A háború után, augusztus közepe felé azt mondták nekünk, mikor feküdtünk a kórházban, hogy oda mehettek, ahova akartok. Kaptok útlevelet, ha akartok, Amerikába mentek, Svájcba, ahova akartok. Én nem akarok sehova se menni, nem tudom, kik vannak otthon. Meg kell győződnöm róla, hogy az apám, aztán a nővérem él-e, a menyasszonyom hazajött-e. Augusztus végén elindultunk hazafelé. Linzbe mentünk először, mert onnan marhavagonokon szállítottak minket. Azt mondták, Csehszlovákián keresztül megyünk. Brünn után, Párkánynál megállt a vonat [A csehszlovákiai Brünn (Brno) és Párkány között légvonalban 220 km a távolság. – A szerk.]. A mostani, második feleségem, Ágnes, akit csak jóval később ismertem meg, szóval az ő apja is velem volt a vonaton. Ő volt a legöregebb, őt választottuk meg vagonparancsnoknak. Miután összeházasodtunk Ágnessel az 1970-es években, beszélgettünk, aztán kiderült, hogy Párkánynál jött át az ő apja is, én is. Egy vagon, és minden megegyezett, hogy tényleg ő volt az. Ő is Mauthausenből jött. Párkánynál az oroszok elvettek mindent, ami élelmet az amerikaiaktól kaptunk. Vártuk, hogy jöjjön egy magyar vonat, hogy elvigyen bennünket. A vagonok maradtak, csak mozdonyt cseréltek. Amíg erre vártunk, ott ácsorogtunk, délután volt. Odamentem a kúthoz vizet inni, ott volt egy fiatal lány, ott ücsörgött, és magyarul megszólalt: „Mentse meg az életemet!” „Hogy mentsem meg?”, kérdeztem. „Itt leszek, és az oroszok megtámadnak, megerőszakolnak, én haza akarok menni.” „Hol laksz?” „Erdélybe való vagyok, onnan vittek el, és most itt vagyok.” Mondom, „Nézze, a vagon mögött van az a fékezőfülke, a fülkénél maga le tud feküdni”. Akkor azt mondta, „Jó, köszönöm a tanácsot, lassan sötétedik, és akkor odamegyek”. Tényleg sötétedett, lementem, megnéztem, ott volt. Lassan mi is megindultunk. Akkor mondtam az Ágnes apjának, hogy lehet, baj lesz belőle, de megmentettem egy lánynak az életét. „Hogy-hogy?” „Itt van a fékezőfülkében.” „Kicsoda?” „Egy magyar lány, fél az oroszoktól, és Erdélybe akar menni.” „Honnén tudod, hátha az egy SS-nő volt, és így akar menekülni?” „Nem úgy nézett ki, egy vékony kis fiatal lányka volt, nem lehet az.” „Azt nem lehet tudni, máskor ne csinálj ilyet!” Amikor megállt a vonat valahol Rákosrendező előtt, gondoltam, megnézem, mi van a lánnyal. Már előbb leszállt.

A Nyugati pályaudvarból mindenkinek a Jointhoz kellett elmenni. Ott mutattam is a papírt, amit a welsi kórházban kaptam vöröskeresztes pecséttel, ami németül volt írva, hogy mikor szabadultam, és milyen beteg voltam. Kaptam a Jointtól egy másik cédulát, ha az oroszok el akarnának vinni, akkor mutassam föl [A „cédula” tanúsága szerint nem a Jointról, hanem a DEGOB-ról, a Magyarországi Zsidó Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságról van szó. – A szerk.]. A Jointban ott állt egy nő, mondtam a nevemet, „Gömöri Géza”. „Te vagy az, Géza? Az Edit otthon van”, mondta. Az anyámnak valamilyen unokatestvére vagy valamilyen rokona volt, aki adta ezt az igazolványt. „Siess haza, Edit majd mindent elmond, de apád, anyád, azok sajnos…” Mikor hazamentem, már tudtam, hogy csak az Editet fogom megtalálni. A nővérem volt az egyedüli, aki Auschwitzból hazajött. A nővérem 1945. júniusban, én meg szeptemberben. Az egyik barátom már hazajött júniusban – én akkor feküdtem flekktífusszal –, és azt terjesztette rólam, hogy elpusztultam. Megmondta a nővéremnek is. Úgyhogy mikor szeptember elsején hazajöttem, csak álmélkodva kérdezte: „Te élsz?” Mikor megláttam őt, mert mondták neki, itt a Géza, szaladt elém. Az életem egyik legfontosabb és legboldogabb találkozása volt. Átkaroltuk egymást, és sírtunk, végre találkoztunk. Ezután a nővéremnél laktam a Tó utcában, Újpesten, a Nap utca mögött, egy kétszobás kis magánházban. Ő zongorát tanított ebédért, mert 1945 előtt elvégezte a Zeneművészeti Főiskolát, így mindennap megvolt az ebéd. Igen nagy dolog volt, mindig azt ettem, amit ő hozott. Harmincöt kiló voltam, mikor fölszabadultam. Úgyhogy mikor hazajöttem, sovány voltam.

A nővérem 1945 után végezte el a jogi egyetemet, nemzetközi jogász lett. Az Igazságügyi Minisztériumban volt nemzetközi jogász. Három nyelven tudott törvényt fogalmazni, angol, francia és német nyelven. Amikor kinn volt egyszer Genfben egy nemzetközi konferencián, az amerikaiak fölfigyeltek rá. Azt mondták, szeretnék, ha kijönne New Yorkba, és ott dolgozna. Ez abban az időben, 1960-ban nem volt olyan egyszerű, az egy nagyon kemény időszak volt. Az ENSZ-ből írtak az igazságügyi miniszternek, hogy Genfben megismerték dr. Gömöri Editet, aki megfelel azoknak a követelményeknek, ami nekik kell, és nagyon kérték, hogy engedjék ki New Yorkba, az ENSZ Titkárságra. Megkapta az engedélyt, és ott dolgozott öt évig. A nők jogainak a védelmét szolgálta. Volt Afrikában is többször, mert Afrikában vannak olyan törzsek, ahol tizenhárom éves korukban levágják a nők klitoriszát [Az eufemisztikusan „női körülmetélésként” emlegetett gyakorlat, amely ősi tradíció Afrika számos országában, tulajdonképpen a külső női nemi szerv csonkítását jelenti. –  A szerk.]. Ezt ment ellenőrizni. Mongóliában is járt, mert ott meg a női oktatás nulla volt.

Edit nővérem tudta, hogy a Wigner Jenő, a férje nagybátyja kint van Amerikában, aki akkor már, 1960-ban Nobel-díjas volt [Wigner az alatt az időszak alatt kapta meg a Nobel-díjat, amikor Gömöri Edit New Yorkban volt, de nem 1960-ban, hanem 1963-ban. – A szerk.]. Így aztán mikor Edit kiment New Yorkba, fölhívta őt, de akkor volt az a McCarthy időszak [Joseph McCarthy az 1950-es évek első felében működő Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elnöke volt, akinek a nevét a kommunistagyanús személyek üldözése tette ismertté. – A szerk.], amikor még azért a kint élők vigyáztak, hogy a szocialista országokban élőkkel ne tartsák a kapcsolatot. Mert az 1950-es évek első felében azokat meggyanúsították, hogy kémek meg mit tudom én, akkor volt a Rosenberg-ügy is. [1950-ben az FBI letartóztatta Julius Rosenberget, aki az amerikai hadsereg híradós alakulatában szolgált (1940–45), és feleségét, Ethel Rosenberget. A házaspárt azzal vádolták, hogy nukleáris fegyverekről kiemelten titkos katonai adatokat szolgáltattak ki a Szovjetuniónak. A házaspárt bűnösnek találták, halálra ítélték, és 1953-ban kivégezték. Az eset nagy port vert fel Amerikában, és sokan úgy vélték, hogy az adott politikai légkörben nem lehetett egy nem részrehajló pert lefolytatni, ráadásul a terhelő bizonyítékot olyan ember szolgáltatta, aki elismerte, hogy kém. – A szerk.] Sok-sok embert letartóztattak korábban. A nővérem fölhívta a Wigner Jenőt, hogy ő a Wigner Miklós felesége. Mondta, hogy a Miklós 1944-ben Ukrajnában meghalt. Azt kérdezte a Wigner Jenő: „Mondja, maga amerikai állampolgár?” És a nővérem erre azt válaszolta: „Nem, én magyar állampolgár vagyok, de itt dolgozom az ENSZ Titkárságon most már egy éve.” Erre Wigner Jenő megmondta a nővéremnek, hogy „Ne haragudjon, de én magyar állampolgárokkal nem állok szóba, akkor sem, ha ilyen magas beosztásban van”. Félt a Jenő, de Edit nem is bánta. Tovább is kint maradhatott volna New Yorkban Edit, mert meghívták, hogy tanítson ott az egyetemen. Három nyelven beszélt. Ha kinn maradt volna, dollárban kapta volna a nyugdíját. De ő inkább öt év után hazajött, és a nemzetközi jogi osztályon dolgozott a jogi egyetemen.

Sokan hívtak engem is, hogy menjek Nyugatra az 1945-öt követő években [lásd: kivándorlás Magyarországról 1945 után], de akkor jött haza az első feleségem, Zsuzsanna Ausztriából. Brómmal etették, és eltelt két év, amíg állapotos lehetett. Úgyhogy 1947-ben született a lányunk.

Az első feleségemmel még a háború előtt jegyeztük el egymást. Bács Zsuzsannának hívták. A nővérem tanította zongorázni. És én kísértem mindig haza, mert félt a kutyáktól. A feleségem a háború előtt a Chinoinban, a gyógyszergyárban volt tisztviselő. 1944-ben Ausztriába vitték, de hazajött előbb, már 1945 júniusában itthon volt. 1946 februárjában volt az esküvőnk. Van róla egy képem, aminek egy külön meséje van. Szombathelyen, mikor átadtak bennünket a nyilasok az SS-eknek, mindent ki kellett rakni, és ez a kép megmaradt, mert volt egy honvéd, akinek azt mondtam: „Idefigyelj – úgy beszélgettem vele, viszonylag jó viszony volt közöttünk –, ezt tedd el! Ez az egy emlékem maradt a menyasszonyomról.” És mondtam neki: „Ha netán visszajövünk, ide és ide hozd el Újpestre.” És egyszer csak megjelent 1945. szeptember végén, én szeptember elsején jöttem haza. Elhozta. Alig ismertem rá. Össze-vissza ölelkeztem vele, mondtam, majd találkozunk. De vidékre költözött, és nem tudom, hova.

Amikor hazajöttem 1945-ben, azt mondták első nap, menjek el a rendőrségre, mert be kell jelentkezni. Elmentem, és kivel találkoztam? Egy volt munkaszolgálatos barátommal. „Hogy-hogy? Azt hittük, te már nem jössz haza, hát szeptember van!” Mondom, „Most jöttem haza”. „Jaj, de örülök, töltsd ki ezt, és gyere te is a rendőrségre!” „Rendőrségre dolgozni? Nem vagyok én egy rendőrtípus.” Azt mondja, „Nem baj, én se voltam. Gyere ide, annyi sok nyilas csibész van, hogy muszáj!”. Mondom, „Idefigyelj, apám azt mondta nekem, és én szót fogadok neki, minden lehetsz, csak ne légy katonatiszt vagy rendőrtiszt. Főleg a gazdasági vonalon helyezkedj el”. És én ezt megfogadtam. Nem vállaltam. Azt is mondta, hogy lépjek be a pártba, és akkor a rendőrség felvesz. A kommunista pártba. „Hát azt se tudom, milyen a kommunista párt! Hallottam már sok mindenkitől, de nem tudom. Én a szociáldemokrata pártról többet tudok, de a kommunista pártról kevesebbet.” „De hidd el nekem, egyedül a kommunista párt az, amelyik itten azokat, akik Újpest húszezer zsidóját kivégezték, majd elkapja!” De nem tudtak ezzel rögtön meggyőzni.

A feleségem nagybátyja a Gosztonyi cégnek volt a vezetője, és a házasságunk után én ott helyezkedtem el 1946-ban. Ez egy vegyszerekkel foglalkozó cég volt a Katona József utcában. Főleg bőrgyáraknak adtunk el, Újpesten is volt bőrgyár, és eladtunk kénnátriumot, ez volt, ami a bőrt tartósította. Egész jól kerestem ott, és közben tanultam a számviteli főiskolán [A Pénzügyi és Számviteli Főiskola történetéről ellentmondásos információink vannak: A Budapesti Gazdasági Főiskola alapító okiratában az szerepel, hogy a jogelőd intézmény, „a Pénzügyi és Számviteli Főiskola … az 1970. évi 22. sz. tvr. és 1030/1970. (VVV.7.) Korm. számú határozat alapján létesült, a Felsőfokú Pénzügyi és Számviteli Szakiskola átszervezésével”. Az intézet honlapján viszont a következők olvashatók: „A Pénzügyi és Számviteli Főiskolai Kar … eredete … a Pesti Kereskedelmi Akadémia 1857-es megalakításáig vezethető vissza … . A második világháborút követően először középfokú szakiskolaként, majd felsőfokú pénzügyi és számviteli szakiskolaként működött. Az intézmény 1962-ben nyert főiskolai rangot Pénzügyi és Számviteli Főiskola néven.” – A szerk.], majd letettem a mérlegképes könyvelőit. Mikor az államosítások [lásd: államosítás Magyarországon] jöttek 1948-ban, akkor a régi vezetőket, akik a tőkésekkel voltak összefonódva, kirúgták mindenütt, és kerestek újakat. Így lettem én is 1948 végén az Újpesti Cérnagyárnak a helyettes főkönyvelője. És akkor a párttitkárnő mondta nekem, hogy keresnek iskolavezetőket, ha akarsz tanítani, akkor javasollak. Mondtam, javasoljon, én szeretnék tanítani. És akkor ott találkoztam a Gadó Ottóval, ő volt a Könnyűipari Minisztériumnak az egyik vezetője [Gadó Ottó (1914), jogász, 1936-tól a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, majd 1949-től az Iparügyi Minisztérium vezető munkatársa. 1954-től a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője, 1957–1977 között az Országos Tervhivatalban főosztályvezető, elnökhelyettes. Az Oral History Archivum készített vele életútinterjút 1983-ban. – A szerk.]. Tizenöt jelentkezőből engem választott ki. Volt egy mérlegképes feladat, azt egy pillanat alatt megoldottam, és én lettem az iskola vezetője. Egy év alatt körülbelül húsz mérlegképes könyvelőt kellett kiképeztünk, akik aztán különböző gyárakban főkönyvelők lettek. És mikor az befejeződött, engem átvittek a Statisztikai Hivatal főiskolájára, ahol a számviteli tanszék vezetője lettem [Erről a főiskoláról nem sikerült megtudnunk semmit. – A szerk.]. Ott tanítottam két évig, nagyon jól éreztem magam. Az első könyvviteli könyvet ott írtam, 1951-ben.

Érdekes az, hogy a Statisztikai Hivatalnál a Péter György volt az elnök, akinek az öccsét letartóztatták és elvitték [Péter György matematikus és közgazdász volt. 1932 óta részt vett a munkásmozgalomban, majd 1935-től az illegálisan működő Kommunisták Magyarországi Pártjának volt a tagja. 1936-ban letartóztatták, és 15 évi fegyházra ítélték. A második világháború végéig volt börtönben. 1948-ban kinevezték a Statisztikai Hivatal elnökévé. Nevéhez fűződik a hivatal átszervezése, a korábbi statisztikai szemlélet és gyakorlat megváltoztatása. 1969-ben a BM kórházában öngyilkos lett. – A szerk.] Péter György egy nagyon demokratikus ember volt. Amikor bementem a Könnyűipari Minisztériumba, találkoztam emberekkel, akik mindig kérdezgették tőlem, „Ki volt az apád, ki volt az anyád?”. Én nem voltam munkáscsaládból származó, mindig furcsán néztek rám. Meg mindig kérdezték, hogy miért nem zárom be a fiókot. A fiókot mindig be kellett zárni! De hát nem volt benne semmi, csak egy szalonnahéj. „Akkor is, az ellenség abból is tud következtetni!” Amilyen bunkók voltak ott, olyan jó volt a Statisztikai Hivatalban, abszolút nem volt semmiféle, hogy ki, kicsoda, honnét származik. Csak a szakmai tudás volt a döntő. Én voltam a felvételi bizottság egyik tagja, és a Péter György mondta, hogy szép lányokat vegyünk föl. Szerette a szép lányokat. Így ha volt egy szép lány, akkor a felvételin számtanpéldát kérdeztem tőle, hogy „Mondja meg, mennyi 25-ször 30? De nagyon gyorsan!” „Jó, rendben, föl vagy véve.” Ha jött egy csúnyább, akkor „2,5-nek mennyi a 35,5 százaléka? Nagyon gyorsan és csak fejben! Lejárt az idő, köszönöm szépen!”. Az nem létezik, hogy ezt bárki egy perc alatt fejben kiszámolja. Ez volt a felvételi. Szóval ezért nagyon szép lányok voltak az osztályban. A legszebbeket az első sorba ültettem, ha jönnek a górék, akkor lássák a szép lányoknak a lábát. Egyszer jött látogatóba a Péter, én épp feleltettem. Feleltessen tovább. Na hát kit szólítsak fel? A legjobbat. „Legyen szíves, mondja meg...”, és feltettem a kérdést. Semmi válasz. „Nem értette a kérdést?” Még egyszer elismétlem. Semmi, annyira megijedt, hogy ott van az elnök. Ekkor azt mondta a Péter, „Látom, zavart okoztam, elnézést kérek, elmegyek”. Nagyon rendes ember volt.

A Statisztikai Hivatalnak én voltam a könyvviteli szakértője. Könyvvitelt tanítottam, és a Számviteli Főiskolának én voltam a szakmai instruktora akkor. Ilyen alapon tényleg jó nevem volt. Csak egyszer volt egy balhé a Fock – az volt az ipari miniszterhelyettes – idejében a befejezetlen termelés miatt [Fock Jenő (1916–2001) – szociáldemokrata, majd kommunista politikus. Számos párttisztsége és állami funkciója volt. A PB tagjaként gazdaságpolitikával foglalkozott, az új gazdasági mechanizmus egyik vezetője volt. – A szerk.]. A termelési érték két részből áll. A befejezett termelésből és a befejezetlen termelésből. Ez a kettő együtt adja ki a termelési értéket. Könyvelésből könnyen ki lehetett számítani, hogy mennyi a termelési érték, mert ami kész volt, az átment raktárba. Ami nem volt kész, az ott volt a könyvvitelben anyagban, bérben és egyébben. Az volt a befejezetlen. A statisztikában úgy volt, hogy a befejezett után megbecsülték, hogy mennyi a befejezetlen. A befejezetlen mindig annyi lett, hogy a tervezett termelési értéket túlhaladja. Úgy becsülték mindig, hogy a tervezettnél több legyen, hogy prémium legyen. A statisztikai termelési érték alapján ment a prémium. A tényleges termelési érték mindig magasabb volt tehát, mint a tervezett, hogy prémiumot tudjanak kapni. A könyvviteli meg alacsonyabb volt a tervezettnél. És én rájöttem arra, hogy csalnak, és írtam erről egy cikket, hogy kétféle termelési érték van, és ez így nem megy, és hogy a könyvelési termelési értéket kell figyelembe venni. Ezt elmondtam a KSH elnökének is. Azt mondta, hogy menj el a Fockhoz, és mondd el, hogy ezek csalnak. Nekem rontott a Fock – izgága ember volt –, hogy mivel tudom ezt bizonyítani. „Kérem, bizonyítani tudom.” A Pénzügyminisztériumban volt egy osztályvezető barátom, akivel tanítottam a Számviteli Főiskolán is, és az is megerősítette, hogy ő is bizonyítani tudja. És akkor elhallgattak, aztán megváltoztatták a mérést. Ezek után én lettem a Statisztikai Hivatal számviteli tanácsadója.

Amikor a Gázművek meghirdette, hogy gazdasági igazgatót keres, 1955-ben, akkor megkérdeztem, mit fizetnek. Kétszer annyit kereshettem, mint amennyit a tanítással. Megpályáztam. És mivel akkor még a Számviteli Főiskolának is a szakmai instruktora voltam, a jelentkezők közül rögtön engem választottak ki. Megkértek, hogy legyek a Gázművek gazdasági igazgatója, örömmel vállaltam. Jól éreztem magam ott, még most is szeretnek. Mikor a nyolcvanéves születésnapom volt, azt mondták, hogy rendeznek egy ebédet, hívjak meg húsz embert, akikkel együtt dolgoztam. Én választhattam meg, hogy kik legyenek ott, mi legyen az ebéd, nagyon jól éreztük magunkat, régi emlékeket idéztünk föl, vicceseket meg komolyakat. Egy vicceset elmesélek. Volt egy nagyon jó barátom, a Kelényi, szolgáltató igazgató volt, annak volt egy autóbuszbérlete, és mikor kiment a vécére, kivettük a zsebéből. Az egyik barátom kivette belőle a fényképet, és egy majomképet tett a helyére. Két hétig járt vele, és nem vette észre. Egyszer jött mérgesen, hogy „Képzeljétek, mi történt!”. „Na mi?” „Fölszállt egy ellenőr, és megmutattam neki a bérletemet. Sokszor mutattam már, és oda se néztek, most meg, mikor odamutattam neki, mondta, »Mutassa csak!«. »Mi az, nem ismer rám?« Én még ilyen hülyeséget kérdeztem tőle. Azt mondja: »Hát?« Mondom, »A fiatalkori képem«. Akkor már mindenki röhögött az autóbuszon, úgyhogy odanéztem, hú! Akkor láttam, hogy egy majom képe.”

A Gázműveknél egyébként sohasem volt semmilyen atrocitásom. A Kádár-rendszerben nem volt ilyen a zsidó származás miatt. Nagyon jó kapcsolataim voltak, és most is ha bemegyek, össze-vissza ölelgetnek, annyira örülnek nekem. Vezető állásban voltam, nem jutott el hozzám ilyesmi. Tényleg nagyon jó kapcsolatban voltam mindenkivel. És ha lehetett, akkor mindenkin segítettem. 1955-ben négyezer forint alapfizetéssel mentem a Gázművekhez, és plusz ezer forint volt a prémium. A Gázművek akkor az egyik legnagyobb vállalat volt. Nagy volt a felelősségem, ezért volt ilyen magas a fizetésem [„Néhány kiemelt kategóriát nem számítva, [:1955-ben:] a vállalati igazgatók fizetése állt a lista élén. Bérük magasabb volt, mint az ágazati irányító apparátus vezetőié, és jóval felette állt a diplomás értelmiségiekének. … A vállalati igazgatók 2649 Ft-os átlagos bére nem egészen 70 százalékkal haladta meg a legjobban fizetett munkásokét, a bányászokét, és nem egészen háromszorosa volt a legrosszabbul fizetett munkásokénak, az állami gazdaságiak átlagbérének. Az orvosok 1873 Ft-os havi fizetése lényegében a kiemelten jól fizetett vájárokéval (1792 Ft) volt azonos.” (Egy középiskolai tanár átlagos havi fizetése ugyanekkor 1396 Ft volt.) (Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története, I, 221–222. oldal.) – A szerk.]. 1980-ban voltam hatvan éves, akkor mentem nyugdíjba, de még utána is bejártam 1995-ig mint szakértő.

1956-ban a Gázműveknél voltam Óbudán. Akkor még Óbudai Gázgyár volt. Később én egyesítettem a Köztársaság téri Szolgáltató Vállalattal. Az óbudai gyárból és a szolgáltató vállalatból lett a Fővárosi Gázművek 1957-ben. Naponta érkezett Lengyelországból száz vagon szén, kokszot gyártottunk Budapestnek a fűtéshez, meg Olaszországba exportáltuk a kokszot. Csehszlovákiából is hoztunk szenet. Minden évben ki kellett mennem ezekbe az országokba. Aztán történt, hogy 1956. október 27-én behívott Bordás, az akkori műszaki igazgató, és nagyon rendes volt, mert azt mondta, hogy „Te, Géza, menj haza, majd szólunk, ha lecsendesedik a helyzet. Itt a szén táján most nagyon sok olyan ember dolgozik, aki azelőtt magas rangú Horthy-tiszt volt, és most keresik a zsidókat. Menjél haza!”. November 4-én, mikor az oroszok bejöttek, akkor pedig szólt a Bordás, hogy most már bemehetek újra. De még novemberben a Munkástanács két vezetője odajött hozzám, és azt mondták, „1945 előtt, aki öt évig dolgozott a Gázműveknél, az kapott évenként húsz mázsa kokszot, vagy ha nem kellett a koksz, akkor annak megfelelő forintot. Ez volt a jutalom. Miért nem lehet ezt most is megcsinálni?”. Mondtam neki, hogy nem lehet, ki rendeli ezt el? Azt mondták erre, hogy majd én elrendelem, írjam alá a papírt, hogy kiosszuk azoknak a kokszot, aki már öt éve a Gázműveknél vannak. Mondom: „Én ezt nem tudom aláírni, nem vagyok erre fölhatalmazva.” Erre azt mondták, „Ha nem írja alá, akkor egy pajszerral fejbe vágjuk!”. Kaptam huszonnégy óra gondolkozási időt. Elmentem az igazgatóhoz meg az akkori párttitkárhoz meg a szakszervezeti vezetőhöz, és kérdezem tőlük, hogy mit csináljak, mert ha nem írom alá, akkor agyonvernek. Azt mondták, írjam alá, mit lehet csinálni. És akkor aláírtam. Kiosztották a kokszot vagy a pénzt. Aztán jött a „muk” [„MUK” – 1957 elején MUK feliratok jelentek meg a pesti házfalakon. Akik nem tudtak beletörődni a forradalom eltiprásába, azzal biztatták magukat és társaikat, hogy az 1848-as forradalom évfordulóján, március 15-én újra kezdik a harcot: „Márciusban Újra Kezdjük!”. – A szerk.]. A következő évben, 1957 májusában felhívtak a Belügyből, és kérdezték, hogy maga az aki aláírta ezt a hatalmas mennyiségű kokszot. Mondom, igen. Azt mondja: „Hát ez büntetendő cselekmény, felelősségre fogjuk vonni!” Amikor négyszemközt voltunk, akkor is mondta, hogy mekkora kárt okozott! Mondtam neki: „Nem egészen így volt, agyonvertek volna, hogyha nem írom alá.” Azt mondja, ebből vizsgálat lesz, és majd meglátjuk, hogy mi lesz. Kiállt mellettem az akkori óbudai igazgató meg a párttitkár, hogy engem halálosan megfenyegettek.

1963-ban levizsgáztam, és megkaptam a könyvvizsgálói oklevelet, az most is érvényes. Okleveles könyvvizsgáló az egyben magasabb szintű, mint a közgáz egyetem. Okleveles könyvvizsgáló csak úgy lehetett valaki, ha közgazdasági egyetemet végzett. Ha nem végezte el az egyetemet, akkor bizonyítania kellett, hogy egyetemi szintű tudása van, hogy lehessen okleveles könyvvizsgáló. A Pénzügyminisztériumban volt a vizsgáztatás.

1964-ben jutottam ki Amerikába, amikor a nővéremnél voltam két hónapig. Ő hívott meg, és küldött nekem repülőjegyet. Könnyen kaptam vízumot, mert a nővéremnek nagyon jó híre volt. Itthon pedig nem aggódtak a hatóságok, hogy nem jövök vissza, mert nagyon jó állásom és családom volt. Sőt, amikor kimentem a repülőtérre, akkor sok barátom kísért ki. Az amerikai gázvállalatoknál is voltam, és mondták, hogy maga annyira ért a szakmához, nem akar itt dolgozni? De mondtam, hogy köszönöm szépen, de semmi esetre  sem.

Az ENSZ Titkárságán láttam, hogy csak úgy vesznek föl munkaerőt, ha az életrajzot kézírással írják – mert abból sok mindent meg lehet állapítani. Én is, mikor vezérigazgató-helyettes voltam harminc éven keresztül, ha pénztárost akartam felvenni, csak úgy vettem föl, ha helyesen tette fel az „ő”-re vagy az „í”-re a vesszőt. A nővéremnek nagy neve volt. Rendkívül sok barátja volt Amerikában. Volt egy kolléganője, egy néger nő, aki szintén jogász volt, és az apja volt talán a leggazdagabb ember New Yorkban. Mindennap az ENSZ-ben ebédeltem, isteni kaja volt.

Úgy jöttem haza New Yorkból, hogy megálltam Stockholmban, és meglátogattam az első feleségem nagybátyját, aki hegedűművész volt. Két testvér volt kint, Gosztonyi Károly és Gosztonyi Marci. Károly volt a hegedűművész, annál voltam. Autóval jött ki értem, és mikor mentünk be a repülőtérről, volt egy óriási épület. Fehér zászló volt az épület tetején. „Mondom, mi ez?” „Ez a stokholmi börtön.” „Miért van fehér zászló?” „Mert nincs lakója.” Akkor, 1964-ben, Stokholmban a börtönnek nem volt lakója.

1970-ben ENSZ ösztöndíjjal kiküldtek három hónapra Londonba, hogy tanulmányozzam a városi gázról földgázra való átállást. Könyvet is írtam erről. 1980-ban ismét kint voltam Amerikában két hónapig rokonlátogatáson, a Trattner Géza leszármazottainál, akiket a nővérem ismert meg 1964-ben.

A Papp József téren laktunk először Újpesten, aztán átkerültünk a Frankel Leó utcába. A Duna-partra néző, kétszobás lakás volt. Amikor a lányom férjhez ment, akkor elkezdtük építeni a többi kilenc lakóval közösen ezt a mostani budai társasházat a lányomnak, de a lányom maradt a Duna-parton, és mi jöttünk ide a feleségemmel.

Nyaralni Balatonra szoktunk járni. Én építettem a Gázműveknek a [balaton]füredi üdülőjét, a visegrádi üdülőjét, a horgásztanyát, a vadásztanyát. Én is nagy horgász voltam, odajártunk majdnem minden vasárnap a Gázművek többi dolgozójával. Volt a Zádor István, a horgászegyesület elnöke, ő vitt le először a Balatonra, amikor a Gázművekhez beléptem 1955-ben. „Ez a horgásztanya?” ¬– kérdeztem. Az egy kis faházból és egy stégből állt, de fogatott velem ott egy ötkilós pontyot. Na, mondom, akkor megcsináljuk ezt a horgásztanyát. „De hát hogyan? – kérdezte ő. Hát megkértem azt a Kelényit, hogy adjon asztalost meg kőművest. Óbudán volt egy csomó hulladékanyag, azt kivitettem oda. Csináltunk abból egy szép kis horgásztanyát, ahol fürdőszoba, vécé, konyha, több lakószoba volt. Kert is volt, húsz-harminc ember elfért ott. Amikor kész lett, akkor bejelentették, hogy ez egy fekete beruházás. Aztán megijedtem, hogy most mi lesz ebből. Akkor a Kelényitől kaptam egy papírt, hogy az emberek munkaidő után, szombat-vasárnap társadalmi munkában dolgoztak, a másik pedig, hogy a hulladékanyagról kiállítottunk számlákat, amit a horgászegyesület fillérekért megvett. Így aztán megmenekültem a fekete beruházástól. Én mindig a kollektívára költöttem, de ha egy kis illegális dolog volt, azt kapásból feljelentették. Nem tudom, hogy ki volt.

A háború után az első feleségemmel nem éltünk vallásos életet, nem jártunk templomba, nem volt se szombat, se szédereste. Illetve Jom Kipur nálam mindig volt, de csak délig. Például a Gázműveknél nekem mindig behozták reggel a feketekávét, és [Jom Kipurkor] mikor kimentek, én kiöntöttem. A házasságkötésünk polgári és egyházi is volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Az az igazság, hogy azért esküdtünk templomban is, mert akkor volt egy olyan, hogy aki templomban esküszik, az kap, nem tudom, mennyi pénzt, támogatást a Jointtól az esküvőre. Akkor megesküdtünk a templomban, és kaptunk valamennyi pénzt. Csórók voltunk, és kellett a pénz. Nagyon jó házasságunk volt, de a feleségem 1978-ban sajnos meghalt rákban.

A lányom 1947 júniusában született. Sajnos az első feleségem úgy nevelte, hogy nem is tudta a lányom, hogy zsidó. Újpesten laktunk akkor, a Papp József téren volt az első lakásunk. És azt mondja nekem egy újpesti barátom, hogy „Te, szeretnék veled beszélni”. „Mi a baj?” „Majd elmondom. Tudod, hogy a lányod és az én lányom egy osztályba járnak.” „Igen, tudom.” „Tudod, mit mondott a te lányod az én lányomnak?” „Mit?” „Te büdös zsidó!” Mondom, „Tényleg?”. Mondja nekem, „Nem tudja a lányod, hogy ő zsidó?”. „Idefigyelj, én a Gázműveknél dolgozom, nyakig vagyok, meg egy ideig még a Számviteli Főiskolán is voltam, úgyhogy nincs időm foglalkozni ezzel, a feleségem meg valamilyen oknál fogva ettől tartózkodik, nem akarja, hogy nagyon zsidós legyen.” Mondom, „Jó, akkor majd előveszem”. És leültem vele. „Hallom, mit mondtál, te nem tudod, hogy zsidó vagy?” Akkor történt valami, és érdeklődni kezdett, ma pedig minden pénteken gyertyát gyújt a lányom. Sokkal vallásosabb, mint mi. A férje szülész-nőgyógyász, debreceni, vallásos szintén. A háború előtt csak zsidó ünnepeket tartottunk, de mikor az unokám megszületett, akkor neki már vettünk karácsonyfát, a lányom nem kapott fát, de az unokám az kapott. Az unokám egyébként nem vallásos. A lányom korábban földrajz és rajz szakos tanárnő volt. De mikor én huszonnégy évvel ezelőtt elmentem nyugdíjba, akkor azt mondták, hogy jöjjön ő is a Gázművekhez. A Gázműveknek akkor alakult meg a múzeuma, és jelenleg annak a vezetője.

A második feleségemmel, Hirschkovits Ágnessel Scheiber Sándor hozott minket össze, és ő volt, aki később össze is adott minket. Scheiber Sándorral úgy találkoztam, hogy egyszer a Lukácsban ültem vasárnap délelőtt a barátommal, és szemben ült velünk. „Nézd, ott ül a Scheiber, ismered?” Mondom, „Nem”. Azt mondja, „Bemutatlak”. Köszöntünk, leültünk, bemutatkoztam. Mondta a barátom, hogy a Gázműveknek vagyok a gazdasági igazgatója, meg hogy a feleségem meghalt, és hozzon össze valakivel. Akkor rögtön kérdezgetni kezdett. Akkor már volt öröklakásom, autóm meg Aporkán egy kis vízparti telkem meg faházam. Ez volt, amit a Gázművek óta összehoztam. Megmondtam neki, mennyi a keresetem meg ez, meg az. „Jó – mondta –, majd keresek valaki magához valót.” Ez volt vasárnap délelőtt. És hétfőn reggel fölhívott. „Tiszteletem! Máris talált nekem valakit?” „Hát igen – azt mondja –, de nem baj, ha rokonok leszünk?” „Miért volna baj?” „Mert akivel összehozom, annak a fia vette el az én lányomat.” Azt mondta: „Holnap hívja föl ezt a számot, majd én beszélek vele, beszéljenek meg egy időpontot.” És akkor én fölhívtam, és mondtam, hogy a Scheiber Sándor stb. „Tudok róla.” „Hol találkozzunk?” „Itt lakom a Visegrádi utcában, jöjjön föl, mert még nem ismerjük egymást, nehéz lenne így találkozni.” Fölmentem egy szál rózsával, és összejöttünk. Ez volt 1980 augusztusában. És azóta együtt vagyunk. Az esküvő 1983-ban volt, a Scheiber adott minket össze. Nem voltunk sokan, talán tízen, ha összejöttünk. A barátaim voltak ott főleg. Zsinagógai esküvő volt, de én nyugdíjas voltam már akkor, ki is léptem addigra a pártból. Azért léptem ki, mert reggel 7-re be kellett volna járnom a pártbizalmi értekezletre. Kértem, hogy nyugdíjasoknak ne legyen kötelező ide-oda járni. Legyenek tiszteletbeli párttagok. Nem engedték, hát kiléptem.

Én a Scheibert nagyon szerettem, végtelen jó ember volt. És az a könyvtár, amivel ő rendelkezett, kétszer akkora szoba volt, mint az enyém, és minden teli volt könyvvel. Sokszor csodálkoztam rajta, hogy amíg nekem keresni kell egy könyvet, ő pillanatok alatt megtalálta. Nagyon szerette Arany Jánost meg Mikszáthot. Akik rendes magyar írók voltak, azokat ő nagyon szerette. Én Arany János „Őszikék”-jéből ezt a négy sort nagyon szeretem: „Életem hatvanhatodik évébe’ / Köt engemet a jó Isten kévébe / Betakarít régi rakott csűrébe / Vet helyemre más gabonát cserébe.” [Arany János: Sejtelem, 1882] És mikor elmondtam, akkor odalépett a fiókhoz, és rögtön kivette azt a kötetet, amiben ez is benne volt.

A második feleségem, Ágnes Budapesten a Visegrádi utcában lakott a szüleivel, egyedüli gyerekként. A Hollán utcai zsidó elemi iskolába járt négy évig. A második világháború alatt a Vadász utcai védett házban volt, ami svájci irányítás alatt állt, de nagy szerencsével menekült meg onnan. Kivitték már őket a Dunához [lásd: a zsidók Dunába lövése], de az Üvegház tulajdonosa értesítette a svájci nagykövetet, aki visszavitte őket [1944. december 31-én egy nyilas különítmény behatolt a házba, több embert a helyszínen agyonlőtt, a többit a Duna-partra irányította, és csak a ház tulajdonosának, az üvegkereskedő Weiss Arthurnak a határozott fellépése mentette meg életüket. Weisset a nyilasok másnap elhurcolták és meggyilkolták. – A szerk.]. 1945-ben, a felszabadulás után a szülei beíratták őt a zsidó gimnáziumba, de végül a nyolcosztályos Ráskai Lea gimnáziumot végezte el [A Ráskai Lea Leánygimnázium 1918–50 között működött az V. kerület Szemere utcában. (Elődje a Budapest Községi Leánygimnázium, jogutódja a jelenlegi Kossuth Zsuzsa Gimnázium. – A szerk.]. Az édesanyja otthon volt háztartásbeliként, hetvenhat éves korában halt meg, az édesapja az Aschner Lipót gyárában, az Egyesült Izzóban volt igazgató, ő is Mauthausenben volt, átesett a hastífuszon [Baktérium okozta, magas lázzal járó fertőző betegség. – A szerk. ], hatvankilenc éves korában meghalt, szívinfarktust kapott. Együtt éltek a nagynénjükkel. A második világháború után előlről kellett kezdeniük az életet. Kevesen maradtak meg a családból, és közülük is többen kimentek Izraelbe.

Először a „Néphadsereg” című újság szerkesztőségében dolgozott a feleségem, aztán a Magyar Rádiónál volt titkárnő, gépírónő, a levelezési osztályon előadó, 1958-tól pedig a Magyar Televíziónál dolgozott az archívumban, a filmeket nézte meg, snittelte fel. Az első huszonöt alkalmazott között volt, onnan ment nyugdíjba

A feleségem barátnője a Dévényi Zsuzsa, az én barátom pedig a Faludi Gyuri, akivel együtt jártam az újpesti gimnáziumba. Egy alkalommal olyan sikeresen hoztuk őket össze, hogy azóta is együtt élnek. A Faludi volt az, aki negyvennyolc embert mentett meg, amikor Földes László felrobbantotta az Apolló házat Újpesten [„Újpesten volt egy erős fegyveres ellenállási csoport, Földes László volt a vezetője, nemrég halt meg. Megtámadtak egyszer egy nyilas házat, ahova nagyon sok zsidó gyereket, fiatalasszonyt és öregembert zsúfoltak össze, ez volt az Apolló-ház, régen Apolló mozi. Úgy tervezték, hogy másnap viszik őket a Duna-partra kivégezni, de az újpesti ellenállók kiszabadították őket” (Részlet Aradi Vilmosné visszaemlékezéseiből,  „Hetek”, 2001, febr. 10.). – A szerk.]. Érdekes, hogy a Rajk-ügyben [lásd: Rajk-per] viszont letartóztatták, öt évet ült börtönben borzalmas állapotban. Azután visszakapta a régi ezredesi rangját, nyugdíjba ment. Minden vasárnap együtt megyünk a barátainkkal a Margit kert étterembe.

Ágnessel vallásosabb életet éltünk, mint az első feleségemmel. A Jom Kipurt például a feleségem végig tartja, egész nap böjtöl, és többnyire délelőtt templomba is megyünk. Ünnepek előtt pedig kijárunk a temetőbe. Neki is ott vannak a rokonai, apja, anyja, meglátogatjuk őket. Azelőtt én nem jártam templomba, minden évben csak a megemlékezésekkor mentem el. Abban az időben tilos volt egy vezetőnek. Aztán ahogy megesküdtünk, attól kezdve jártam. Akkor már nem volt probléma, már nyugdíjban voltam.

A rendszerváltáskor én már nyugdíjban voltam, de mint igazságügyi könyvszakértő 1989-ben megalakítottuk az Igazságügyi Szakértői Kamarán belül a szakosztályt, és engem választottak a szakosztály elnökének. Az volt a feladatom, hogy az igazságügyi szakértők megbecsültségén változtassunk. Egy ügyvéd egy peres ügyben százalékot kapott, és egy százmilliós ügyben ugye milliókat. Egy igazságügyi könyvszakértőnek ugyanakkor 600 meg 800 forint volt az órabére. Annyit keresett, mint egy takarítónő. Holott azt, hogy valaki csalt, lopott vagy sikkasztott, nem az ügyvédnek kellett bizonyítania, hanem nekünk. Csináltam ezt egypár évig, de aztán láttam, hogy itt az ügyvédek tartják kézben a zsinórt, ezen nem lehet változtatni, míg a törvényeket ők hozzák. És akkor lemondtam az elnöki tisztről. De mint szakosztálytagot most is megkérnek, hogy a vezetőségi ülésen vegyek részt, hátha tudok nekik segíteni. Szerkesztettem is egy könyvet ezzel kapcsolatban, az „Igazságügyi könyvszakértők kézikönyvé”-t, mely 1995-ben jelent meg. Ezen kívül több könyvet is írtam. Mivel egyik hobbim a grafológia, a „Grafológia” című könyv szerkesztésében is segítettem. Én a grafológia történeti áttekintéséről írtam. Áttekintettem a történelmet, és kiemeltem a nagyokat, hogy kiket érdekelt a grafológia, az első grafológus például Suetonius volt, aki Augustus császár írását elemezte. A Grafológiai Társaságot Frank Tiborral együtt én alapítottam 1984-ben. Abban az évben a Metró klubban tartottunk többen előadást, de akkor ki se szabad volt ejteni azt a szót, hogy grafológia, mert tilos volt. Az emberismeretről, a kommunikációról, így aztán az írásról is beszéltünk.

A rendszerváltozás után az újpesti zsidó hitközséggel is szorosabb lett a kapcsolatom. Évente egyszer-kétszer ellátogatok a zsinagógába, Jom Kipurkor mindig elmegyünk, meg ha van valami rendezvény. Volt egy szédereste is néhány évvel ezelőtt Újpesten. Idén [2004-ben] azt mondták, hogy ott lesz Újpest polgármestere meg a rákospalotai polgármester. És állítólag meghívták a pártok vezetőit is – most lesz a holokauszt hatvanadik évfordulója –, hogy jöjjenek el széderestre.

Háromszor voltunk Izraelben. 1986-ban voltam először, az 1990-es években kétszer, de mióta van ez a csimm-bumm cirkusz, azóta nem megyek. A második feleségemnek rengeteg rokona van ott. Paszternák Bélánál voltunk. Ő egy pszichológus, és egy demokrata érzelmű ember, mindig őnála laktunk. Nagyon jól éreztük magunkat, mindig mentünk valahova, a Vörös-tengerhez, a Holt-tengerhez, bejártuk egész Izraelt. Mikor végigmentünk a kibucokon, hívtak is minket, hogy költözzünk ki. Csodálatos kibucok voltak, uszodájuk volt, mindennel el voltak látva. Volt egy iskola a kibucban, és én lerajzoltam ott mindenkit. Akkor mondták, hogy „Jöjjön ide tanárnak, kap egy szobát, léghűtéssel, ellátjuk mindennel, ami csak kell”. Mondom a feleségemnek: „Na mit szólsz hozzá, micsoda ajánlatot kaptunk! Jöjjünk ide a kibucba, és tanítsam rajzolni a gyerekeket.” Azt mondja, ezen még gondolkodni kell, de aztán nem lett belőle semmi.

Negyedévente kapok 404 euró kárpótlást, megkaptam az ötezer márkát, meg aztán még egyszer ötezer márkát. Többször voltak itt forgatni a Spielberg Alapítványtól, és állítólag a New York-i Zsidó Múzeumban meg a jeruzsálemi múzeumban [a Jad Vasemben] is megvan az a film, ami rólam is szól: a „Survivors of the Shoah” [Steven Spielberg a „Schindler listája” c. film forgatása után alapította meg  a „Survivors of the Shoah Visual History Foundation” nevű szervezetet, amely videóinterjúkat készít holokauszt-túlélőkkel, elsősorban a háború alatti élményeikről. – A szerk.] El kellett mondjam, hogy tulajdonképpen min mentem keresztül. És a Bécsi Zsidó Múzeumnak is van egy kétórás videófelvétele „Mauthausen” címmel [Az interjúalannyal a Vajda Júlia és Kovács Éva által vezetett narratív életútinterjú-gyűjtés keretében készült interjú és egy kétórás videófelvétel a mauthauseni Holokauszt Múzeum számára. – A szerk.]
 

Életrajz

Dr. Forgács Tibor kettesben él feleségével a IX. kerület jobbik részén, közel a Közgazdaságtudományi Egyetemhez, egy 1930-as években épült ötemeletes bérház két szoba összkomfortos lakásában. A lakás berendezése is felnőtté válásuk, az 1930-as évek értelmiségi divatját tükrözi, de minden, a fotelek, az íróasztal, a könyvespolc is kissé megkopott.

A dédszülőkről semmit nem tudok, már nem éltek, amikor én születtem. Nem is meséltek róluk. Apai nagyapám, Freikind Ignác suszter volt. Furtán [Bihar vm.] született, ott is élt sokáig, aztán elköltözött Komádiba [Bihar vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 8600, 1920-ban 8700 fő lakossal. – A szerk.], és ott halt meg valamikor az 1930-as években. Nem tudom pontosan, hány testvére volt, én csak egyet ismertem, a Béni bácsit, aki egy rendkívül peches ember volt. Azt mondta, hogy ha ő kalapos lenne, akkor az emberek fej nélkül születnének. Ővele történt a következő eset. Valamilyen ügyben beidézték őt a bíróságra Berettyóújfaluba. Akkor még nem volt autóbuszjárat, vagy gyalog, vagy lóháton, vagy szekéren lehetett bejutni. Talált egy szekerest, aki ment éppen. Bevitték tanúskodni, és persze hát visszamenni nem tudott, és egy ismerőshöz ment, hogy adjon szállást. Nagyon szívesen adtak neki, de mondták, hogy nincs külön szobájuk, hanem itt van egy kisgyerek, és abban a szobában egy másik ágy. És mondták neki, hogy ha éjjel ki kell menni, szóljon nekik, mert a kutya esetleg megharapja. Na most az éjjel fölébredt, és pisilni kellett neki. Szégyellte, hogy most ezért felkeltse őket. Spekulált, spekulált, hogy mit csináljon, és eszébe jutott egy mentőötlet. Fogta a kisgyereket, áttette a saját ágyába, és belepisilt a gyerek ágyába. Ment vissza, közben a gyerek becsinált az ő ágyába. Erre azt mondta, hogy nem érdekli a kutya, és kimászott az ablakon, és eljött, hogy ne találkozzon a háziakkal. Ez volt a Béni bácsi. Ezt ismertem.

Apai nagyanyám, Lévi Eszter 1848-ban született Biharnagybajomban [Bihar vm.]. Biztosan voltak testvérei, de én nem ismertem őket. Amikor a nagyapám meghalt, akkor oda költözött egy egyik fiához, apám bátyjához, aki szintén Komádiban élt.

Anyai nagyapám, Mittelmann Lajos 1860-ban született Érolasziban [Bihar vm.-ben lévő község, 1910-ben nem egészen 800 főnyi lakossal. – A szerk.]. Kocsmáros volt Székelyhídon [Bihar vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 5300 lakosa volt, a trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. Ez egy olyan kis falusi kocsma volt. Nagyon stramm ember volt. Arról volt nevezetes, hogy a vizet csak mosdásra használta. Sohasem volt ittas, de csak bort ivott. Magyarázta nekem, hogy a víz a legveszélyesebb ital, mindenféle betegséget lehet kapni tőle: vízkórságot, kólikát stb. Az öregnek az volt a szokása, hogy korán reggel megivott egy kupica pálinkát, majd pipára gyújtott, s csak később reggelizett. Az orvos azt mondta neki úgy ötvenéves korában, hogy hagyja abba ezt a rossz szokását, ne mérgezze magát az éhgyomorra ivott pálinkával és a pipázással, mert így nem garantál neki hosszú éveket. Az orvost már rég eltemették, a nagyapám meg 80 éves korában sem változtatott a szokásain. Én utoljára 86 éves korában láttam, mivel a másik lányánál élt Temesvárott. Megkérdeztem, hogy van. „Nem jól, fiam.” „Mi a baj?” „Ha sokat megyek, elfáradok” – volt a válasz. 87 éves korában halt meg ép fogakkal. Az ő testvéreiről sem tudok semmit.

Anyai nagyanyám, Bauer Betti 1866-ban született Érsemjénben [Bihar vm.-ben lévő község volt, a trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.]. Egy testvéréről tudok, Bauer Józsefről. Ez a Bauer József ilyen közvetítő volt, azzal foglalkozott, hogy összehozta az üzleteket, és akkor százalékot kapott. Ő vette el sorban apám húgait. Tehát tulajdonképpen a nagybácsikájukhoz mentek hozzá.

Az apámnak ugyanis volt két húga, Hermin és Sára. Mindketten az 1890-es években születtek Komádiban. Bauer József elvette Hermint, született két gyerek, és Hermin meghalt. Erre elvette Hermin húgát, a Sárát. Attól is lett két gyereke. Hermintől született Magda, aki Izraelben él, és László, aki túlélte a háborút, és Nagyváradon halt meg 1996-ban. Nem volt családja. Sárától született Sándor és Klári. Sándor 1945-ben kiment Amerikába. Valahol az amerikai zónában érte a háború vége, és már nem is jött haza. Most ott kint nyugdíjas egyetemi tanár. Klári itthon maradt, nemrég halt meg, 1999-ben. 

Az apámnak volt egy bátyja is, Freikind Lajos, aki valamikor 1880 előtt kellett hogy szülessen, ha egyszer idősebb volt, mint az apám. Elvett egy Etelka nevű nőt, és született két fia: 1910-ben Dezső, 1912-ben Sándor. Lajos bácsi fuvarozással foglalkozott, és az egyik fia,  Sándor hajtotta a lovakat. Dezső, az tanult, gimnáziumba járt. A két fiú megmaradt, de az apjuk már a háború előtt meghalt, valamikor 1940 körül. Az anyjuk is. Etelka néninek hívták. A két fiú 1956-ban családostul kiment Izraelbe, és ott is haltak meg. Dezső felesége talán még él.

Édesanyámnak [Mittelmann Lenke] öt testvére volt. Vilmos, aki valamikor az 1930-as években halt meg, de csak annyit tudok róla, hogy kereskedő volt. Aztán a bátyja, Ignác, aki Nagyváradon a Félixfürdő főmérnöke volt, és aki valamikor az 1920-as években Székelyre magyarosította a nevét. A feleségét Johannának hívták, és volt egy Éva nevű lányuk, akit a kisgyerekével együtt elhurcoltak, és Auschwitzban haltak meg. A harmadik fiútestvér Márton, aki szintén Székelyre magyarosított az 1920-as években, Temesvárott élt, és textil-nagykereskedő volt. Mást nem tudok róla.

Volt még édesanyámnak két húga, Matild és Szeréna. Nem tudom, mikor születtek, de azt hiszem, olyan két-három évvel lehettek fiatalabbak anyámnál. Matild hozzáment valami boltoshoz Máramarosszigeten, onnan vitték el 1944-ben Auschwitzba. Szeréna hozzáment a temesvári Klein Nándor bútorkereskedőhöz, született egy lányuk, Éva. Őket nem hurcolták el, mert amikor Temesvárt visszacsatolták [A második bécsi döntés hatálya Észak-Erdélyre és a Székelyföldre terjedt ki. Temesvár nem került vissza Magyarországhoz. – A szerk.], ők már nem voltak ott. Valahol Romániában bujkáltak, és Romániából nagyon kevés zsidót vittek el [lásd: zsidók Észak- és Dél-Erdélyben; zsidótörvények Romániában]. A háború után visszatértek Temesvárra, aztán 1947-ben vagy 1948-ban kimentek Izraelbe. Ott Klein Nándor már nem volt önálló, hanem alkalmazott. Ott haltak meg.

Apám, Freikind Béla 1880-ban született Komádiban. Hat elemit végzett. Az első világháborúban a szerb hadszíntéren szolgált közlegényként. Kapott egy Károly csapatkeresztet a bátorságáért. Ez úgy történt, hogy támadtak, és neki nagyon erős végbélfájdalmai voltak, és emiatt nem hajolt le, hanem egyenesen ment. És emiatt tüntették ki, hogy olyan bátor volt, hogy egyenesen ment. A háború végén szerelt le.

1912-ben apám feleségül vette anyámat, Mittelmann Lenkét. Úgy ismerkedtek meg, hogy anyám nagybátyja, Bauer József vette feleségül apám húgait, és hát tulajdonképpen rokoni kapcsolat volt. 1913-ban megszületett a nővérem [Freikind Magda], aki négy polgárit végzett, és utána gépírónő volt Nagyváradon Dr. Maár Gyula ügyvédi irodájában. Közben, nem tudom hányban, férjhez ment Fuchs Jenő kereskedelmi utazóhoz, aki textilben utazott. Gyerekük nem volt, Magdát 1944-ben elhurcolták. A férje túlélte, a háború után Romániában maradt, de nem találkoztam vele. Nem tudok róla semmit. Különben is életemben kétszer vagy háromszor találkoztam vele, mert hát ők Nagyváradon voltak, mi pedig Budapesten, aztán közben volt a munkaszolgálat. Pedig Magdával nagyon szerettük egymást, de hát sajnos elszakadtunk egymástól.

A szüleim a háború előtt [az első világháború előtt] Debrecenbe költöztek, mert apám ott kapott állást egy szállítási vállalatnál. Így aztán Magda és én is Debrecenben születtünk. A háború után anyám bátyja segített nekik anyagiakkal, hazajött Komádiba, és nyitott egy kis szatócsüzletet. Aztán már mindvégig Komádiban éltek, onnan is hurcolták el őket. Komádiban két helyen is laktak. Az első lakás a falu végén volt, egy kétszoba-konyhás ház. Elöl volt az üzlet, abból nyílott az egyik szoba, onnan a konyha, aztán a másik szoba. Az egyik szoba volt nekünk, gyerekeknek, a másik a szüleinknek, és középen volt a konyha. Volt kamra, istálló, tyúkól, nagy kert, ahol az anyám burgonyát meg zöldséget termesztett, és én mint gyerek kapirgáltam körülötte. Az istállóban nem állatokat tartottunk, mert nem volt soha se lovunk, se tehenünk. Aprójószágot tartottunk, csirkét, tyúkot, libát saját fogyasztásra. Anyám még libát is tömött. Előfordult, hogy nekem kellett etetni, szórni a kukoricát, az árpát a tyúkoknak, de ez nem volt rendszeres feladat, tulajdonképpen az anyám elintézte. Eleinte még volt cseléd. Háromra is emlékszem. De aztán ahogy egyre rosszabbul ment, már nem volt senki. Akkor már mindent az anyám csinált.

A harmincas válság idején tönkrementek [lásd: az 1929-es gazdasági világválság], el kellett adni a házat, és akkor elköltöztek egy másikba, egy egyszerű szoba-konyhás házba, ami a falu közepén állt. Az anyám bátyja is adott egy kis segítséget, és nyitottak egy kis üzletet, és azzal vegetáltak. Az üzlet máshol volt, nem abban a házban, amelyikben laktak. Végül már az sem ment, és akkor az apám nyáron cséplési ellenőrnek ment, szóval dolgozgatott, vállalt mindenféle munkát. Közben a boltot az édesanyám vitte, amíg el nem vitték Auschwitzba.

Komádiban pénteken mindig hetivásár volt. Ott kipakoltak ilyen kis sátorral, és amikor már iskolás gyerek voltam, én voltam egyedül az üzletben. A szüleim kimentek a hetipiacra, és én voltam a boltos. Hat-, hét-, nyolc-, tízéves gyerekként.

A szüleim nem voltak vallásosak, de Komádi és az egész megyei környék nem volt egyáltalán vallásos. Megtartották a szombatot, nem ettek tréflit [lásd: étkezési törvények], bár ha a szomszédok hoztak egy kis kóstolót a disznótorból, anyám és én még szalonnát is ettünk. Az apám nem. Az apám minden nap imádkozott táleszben és tfilinnel, de ugyanakkor egy erősen káromkodós ember volt. Egyszer a következő jelenet volt, az életben nem fogom elfelejteni. Állt az ablaknál táleszben és tfilinben, és a következőt mondta: „Az isten bassza meg azt a rohadt kutyát, már megint kergeti a csirkéket.” De mondom, nem volt semmi különösebb ilyen vallási ceremónia. A nagyünnepeket megtartották, akkor nem nyitották ki a boltot. A széderestét is tartottuk, de nagyon egyszerűen. Csak mi voltunk, a család. Semmi különös. Az apám olvasta az imakönyvből a dolgokat, mi hallgattuk. És aztán megvacsoráztunk.

Péntek este az anyám gyertyát gyújtott és imádkozott. Utána húsleves volt. Marhahúsból is. Volt kóser marhahús, azt is a sakter vágta. A szombat azzal telt el, hogy akkor fel kellett öltözni rendesen. Templomba kellett menni. Muszáj volt. Az üzletet akkor nem nyitottuk ki [lásd: szombati munkavégzés tilalma].

A faluban volt egy zsidó templom. Rabbi nem volt, csak sakter. Rabbi az jött, azt hiszem, Berettyóújfaluról. Volt egy sakter, aki vágta a csirkét, a libát. A zsinagóga udvarában volt egy ház, ott lakott. A zsinagóga nem volt túl nagy, hát akkora, hogy befért kétszáz ember. A templom mellett volt egy mikve. De én nem tudom, hogy elment-e oda valaki. Mi nem, az biztos. Héder nem volt. Ott nem volt ilyen vallási nevelés. Volt egy osztatlan zsidó elemi iskola. Az iskolát nagyon szerettük. Nagyon jó volt a tanító. És nagyon jó tanuló voltam. Ma sem tudom, hogy az áldott emlékű Budai tanító úr hogy csinálta egy koedukált osztatlan iskolában, ahol egy tanteremben 70-80 gyerek volt elsőstől hatodikosig, de harmadik elemista korában minden valamirevaló gyerek lényegében hibátlan helyesírással írt. Az a módszere, hogy miközben egy osztállyal foglalkozott, a többinek csendes foglalkozást adott, azt is jelentette, hogy önkéntelenül is sok minden ránk ragadt a felsőbb osztályosok tananyagaiból.

Apám nagyon jóban volt a szomszédokkal, a parasztokkal. Nagyon rendes népek voltak. Például az volt a szokás a faluban, hogyha együtt voltak egy keresztelőn, akkor az mind koma lett. Nekem volt legalább harminc keresztapám meg keresztanyám. Ha én azt mondtam volna az egyik keresztanyámnak, hogy Julis néném, akkor az egy sértés lett volna. Tehát úgy kellett szólítanom, hogy keresztanyám. Apámat úgy emlegették, hogy megyek Bélához vásárolni. Egy kis szatócsbolt volt, ahol még ital is volt, lehetett kapni egy pohár pálinkát vagy egy pohár bort. És minden este odajöttek a szomszédok az üzletbe, leültek a dobkályha mellé, és beszélgettek. Ittak egy kis pálinkát, és közben az apámmal társalogtak. Öten-hatan mindig voltak. Mindig hallgattam, hogy mit beszélnek. Az első világháborúról beszéltek, hol voltak, mit csináltak. Engem nagyon érdekelt mint gyereket. Olyan családias volt az egész. Még ma is emlékszem a nevekre. Hős Lajosnak hívták az egyik szomszédot, Nagy Józsefnek a másikat, szemben a Méhesék laktak, aztán meg Szalaiék. Nem volt antiszemitizmus. Természetesnek vették, hogy ő szombaton imádkozik és megy templomba, ők meg vasárnap nem mentek.

Általában nem mentek. Szóval nem volt egy vallásos falu, kilencven százalékban református. Azért lett tíz százalék katolikus, mert volt egy káptalani birtok a falu mellett, és oda hoztak katolikusokat dolgozni. Az volt a szokás a faluban, hogy vasárnap délelőtt az asszonyok  a gyerekkel mentek a templomba. A Fő téren volt a templom, és ott volt a kocsma is, addig a férfiak beültek a kocsmába, iszogattak, és amikor vége volt az istentiszteletnek, együtt mentek haza ebédelni.

Egyszer jött egy fiatal református pap, akinek a prédikációja miatt elmentek a férfiak is a templomba. Az egyik leghíresebb prédikációja a következő volt: „Kedves Híveim! Mielőtt felolvasnám Máté Evangéliuma stb., stb. szakaszát, elmondom nektek az álmomat. Azt álmodtam, hogy meghaltam. Szent Péter elé kerültem, aki azt mondta, várni kell, az Úr el van foglalva. Már jó ideje üldögéltem, amikor meghallottam az Úr szavát: pásztor, hol vagy? Mire én: Uram, nem vagyok én pásztor, csak egy kondás, nincsenek nekem juhaim, csak disznaim és azok ti vagytok, kedves híveim!” Ezután elmentek a férfiak is a templomba.

Aztán hoztak oda egy fiatal katolikus papot, azzal meg az történt, hogy könyökölt az ablakban, és látta, hogy egy kislány kötélen húzogat egy kecskét. A kecske nem akart menni. „Hova viszed azt a kecskét?” „Hát a bakhó viszem”. „Ejnye, hát nincs neked bátyád?” „Van, de az nem baszik kecskét.” Szóval ilyen dolgok voltak ott abban a faluban. Egyébként jóízűeket verekedtünk. Volt az alvég meg a felvég. A felvégen laktak a gazdagabbak, az alvégen a szegényebbek. Ha az utcán találkozott egy alvégi egy felvégivel, ugye keskeny járda volt kőből, akkor: „Térj ki, paraszt, az úr elől!” – mondtuk egymásnak. És ha nem tért ki, akkor jött egy kis verekedés. A zsidó gyerekek közül volt, amelyik az urakhoz számított, volt, amelyik a parasztokhoz. A felvégen és az alvégen is vegyesen laktak. Mi például az alvégen laktunk, nem voltunk valami jómódúak, gyenge üzlet volt, éppen hogy megéltünk.

Nyáron mezítláb járkáltunk egy kis nadrágban. Bár az anyám mindig mondta, hogy szandálban menjek, nehogy elvágjam a lábam, de ahogy kimentem a kerítésen, behajítottam a szandált. Emlékszem, nyár volt, kánikula, és hazamentem nyakig sárosan. Az anyám kérdezte: „Az isten áldjon meg, hát hol van most sár?” „Van, csak keresni kell.” Volt egy nagy gödör a falu szélén, ilyen pocsolya, és abban. Sokat másztunk fára. És volt a barátom, a Fisch Jóska, szegény, azt is elvitték, és nem került haza, annak a bátyja szabó volt. Hát, hogy ő is szabó lesz. Egy fára mászás közben elszakadt a nadrágom. „Sebaj”, mondta, „dütsd ki a feneked, majd megvarrom.” Az édesanyám azt a rendet vezette be, hogy este a konyhában körül kellett fordulnom, hogy lássa, mit műveltem napközben a ruházatommal. Semmi nem látszott, még gondoltam is magamban, ez a Jóska tényleg szabónak való. A lefekvésnél azonban némi problémák akadtak, a nadrág sehogy sem akart lejönni, hiába izegtem-mozogtam. Kiderült, hogy Jóska hozzávarrta az ingemet gatyával együtt a nadrághoz. Ollóval lehetett csak megszabadítani a nadrágomtól. Csak azért nem kaptam ki, mert anyám halálra nevette magát.

A faluban nem volt polgári [lásd: polgári iskola], így csak magánúton lehetett elvégezni. Mivel ez költséges volt, meg kellett várnom, amíg a nővérem elvégzi, így aztán hat elemit végeztem négy helyett [Polgári iskolába a négy elemi elvégzése után lehetett menni. – A szerk.]. Majd, hogy valamit behozzak, az első két polgárit magánúton letettem két nap alatt. Sarkadra kellett menni vizsgázni, egyik nap az elsőből vizsgáztam, másnap letettem a második osztály vizsgáját. Akkorra a nővérem már végzett, dolgozott, és segítette a szüleimet, így a harmadikat Debrecenben jártam a Kereskedő Társulat Polgári Iskolájában. Akkor egy évig anyám unokatestvérénél laktam.

A debreceni polgáriból a legemlékezetesebbek az énekórák voltak. Csörsz tanár úrnak sajátos módszerei voltak. Kottázva felírt egy dalt a táblára, és azt szolmizálva, az ütemet kézzel jelezve kellett volna elénekelni [Föltehetően nem az ütemet kellett kézzel jelezniük, hanem a szolmizációs jeleket kellett volna szolmizáció közben mutatniuk. – A szerk.]. Erre az egész osztályból csak a debreceni Kiss Béla cigányprímás fia volt képes. Ezért aztán a „feleltetés” úgy zajlott le, hogy a harmincas létszámú osztály ötösével felsorakozott. Az első órákon még megpróbálkoztunk némi nyivákolással, de a reménytelen próbálkozást hamarosan abbahagytuk. Egymásra néztünk, és mintegy vezényszóra lehajoltunk. A tanár úr végigvert bennünket a nádpálcával. Lefeleltünk. A későbbiekben védekezésül különböző ruhadarabok nadrágunkba tömésével készültünk az énekórára. Így talán érthető, hogy több mint ötven esztendő után is el tudom sorolni az első csoport névsorát: A. Balogh, B. Balogh, Balogh Lajos, Barcza, Bodonyi, Farkas és jómagam. Egyébként kiváló tanuló voltam, de énekből félévkor megbuktam huszonnyolc társammal együtt. Év végén sem tudtunk többet, de mivel az ének melléktantárgy volt, abból nem lehetett megbukni. Negyedikben megint magántanuló lettem.

A polgári elvégzése után a Felső Ipariskolába [Magyar Királyi Állami Felső Ipariskola, Budapest, VIII. Népszínház utca 8.] akartam menni, mivel gépészmérnök szerettem volna lenni. Méghozzá úgy, hogy először a hároméves felső ipariskolát végzem el [lásd: ipariskolák], és utána megyek a Műegyetemre. Az ipariskolához egy év műhelygyakorlat kellett. Ezt becsülettel el is végeztem ott, Komádiban egy olyan mesternél, ahol az épületlakatosságtól az esztergáláson, kovácsoláson keresztül a cséplőgép kezeléséig minden előfordult. Amikor letelt az év, a mester azt mondta, maradjak ott, és egy fél év múlva felszabadít.

Mivel protekcióm nem volt, a Felső Ipariskolába zsidóként nem vettek fel. Így aztán az elemi iskolai tanítóm tanácsára a zsidó tanítóképzőbe [Országos Izraelita Tanítóképző, Budapest, VIII. Rökk Szilárd u 26.] iratkoztam be. Itt nem kellett tandíjat fizetni, sőt internátus [diákotthon] is volt teljes ellátással. Igen szerény társaság gyűlt egybe az ország minden részéből. Pénzt csak úgy tudtunk szerezni, ha sikerült tanítványt szerezni.

A zsidó tanítóképzőben az volt a problémám, hogy a falu, ahol éltem, nem volt olyan nagyon vallásos. Úgyhogy én nem voltam olyan tapasztalt, nem jesiva-gyerek voltam. Emiatt a Lichmann tanár úr, aki a hébert tanította, amikor ilyen vallási dolgokra került sor, látta, hogy  nem nagyon tudom, és akkor azt mondta, hogy írja meg az apjának, hogy okos ember. Erre mondtam, hogy én tudom, miért írjam meg. Azért, kérem, mert egy embernek van három fia. Van egy nagyon okos, jó tanuló, azt adja gimnáziumba. Van egy, aki nem akar tanulni, azt adja iparosnak. És van egy hülye gyereke, azt beadja a tanítóképzőbe. De aztán később kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok hülye. Egyszer kihívott felelni, megnézte a jegyzetemet, és látta, hogy egész jó. Közben az is kiderült, hogy kitanultam a lakatos szakmát, ezért megkértek, hogy menjek el a lakásra, és javítsam meg ezt meg azt. Ez jó volt, mert egyrészt „hivatalosan” lógtam az órákról, másrészt jó uzsonnát kaptam és néha egy-két pengő honoráriumot is. Egyszer egy karnist kellett feltennem. Amikor feltettem, láttam, hogy kissé ferde, az egyik kampós szöget egy-két centiméterrel feljebb gipszeltem be, de úgy gondoltam, nem veszik észre. Bejött a tanár felesége, nézte-nézte a karnist, majd megszólalt: „Nem gondolja, hogy kissé ferdén van feltéve?” – „Óh, nem – igyekeztem menteni a menthetőt –, egyenesen van az feltéve, csak ahogy a fény vetődik az ablakon, az árnyékok miatt úgy látszik, minta ferde lenne.” Kicsit gondolkozott, majd  így szólt: „Tudja mit, nem bánom, legyen ferdén feltéve, de nézzen úgy ki, mintha egyenes lenne.” Ennek nem tudtam ellenállni, és kijavítottam a hibát.

Öt éves volt a tanítóképző, 1932-ben kezdtem, és 1937-ben végeztem. A humán és a természettudományi tárgyak mellett igen erős volt a rajz és kézimunka, a zeneoktatás és a testnevelés is. Minden tanulónak meg kellett tanulnia vagy hegedülni, vagy zongorázni. Én a hegedűt választottam, mivel kevés kilátásom volt arra, hogy valaha is zongorával rendelkezzem.

A tanítóképző nagyon jó iskola volt, hagyta művelődni az embert. Nem tömtek tele sok felesleges dologgal. Például az irodalomtanárunk, Harmos tanár úr az előírt dolgokon gyorsan átsiklott, ugyanakkor szavalt nekünk Adyt, József Attilát, ismeretlen költő verse alapon. Úgyhogy nagyon élveztük az irodalomórákat, sokat tanultunk. Széles körű ismereteket szereztünk a világirodalomból is. Színházba úgy jártunk a „kakasülőre”, hogy télen kabát nélkül rohantunk végig az utcán, mert már ruhatárra nem futotta. Különben is, ha volt 20 fillérünk, abból jól be lehetett vacsorázni. Fél kiló meleg májas-véres hurka 8 fillér volt, negyed kiló kenyér 6 fillér, még maradt savanyúságra is. Igen olcsó és jó volt az absnicli [a meleg húsok mérésénél lemaradó darabkák].

Az iskola egész szelleme az akkori viszonyokat tekintve liberális volt, a tanárok általában túltették magukat a tantervek és tankönyvek merev, sokszor vaskalapos keretein, igyekeztek értelmesen tanítani, s így meglehetősen nyitottakká váltunk a különböző eszmék befogadására. Törvényszerű volt, hogy az érdeklődőbbek eljutottak a marxizmusig. Különböző utakon irodalomra is szert tettünk, olyanokra is, amelyek tiltottak voltak. Kisebb baráti körök alakultak, amelyeknek a beszélgetései hasonlítottak a jóval később megismert szemináriumokhoz.

Tapasztalatokat persze nem csak az irodalomból szereztem. Nyaranként otthon a Szegedi Kenderfonó helyi kendergyárában dolgoztam mázsálóként, hogy megkeressem a ruhára valót meg a szüleim téli tüzelőjét, a pozdorját [A pozdorja a tilolt kender kórójának hulladéka. – A szerk.]. Közben megismertem a gyár munkásainak a helyzetét. Amikor hajnalban a gyárba kerekeztem, láttam a Sebes-Körös hídfőjénél az embervásárt, ahol százak gyülekeztek az uradalmakhoz munkára, de csak egy-két tucat ember volt olyan szerencsés, hogy látástól vakulásig végzett munkáért napszámként kb. egy kiló szalonna árát megkeresse. Ennek egy részét saját maga megette, hogy egyáltalán bírja a nehéz munkát, így a családnak még száraz kenyérre való is alig maradt, nemhogy a „zsírozóra” jutott volna. Az alvégen lakó sok család közül számos volt olyan, hogy nem is tudta az ember, hogy miből élnek egyáltalán. Mindez egy nyiladozó értelmű fiatalemberben kételyeket támasztott a fennálló társadalmi rend tökéletességét illetően. Így aztán eljutottam a Szociáldemokrata Párthoz 1937-ben.

A tanítóképzőben több diáknak volt kapcsolata nemcsak a szocdem párttal, hanem a kommunista párttal is. Meg azzal a harcias, hogy hívták, az a zsidó cionista csoport, somér vagy mi [lásd: Hasomér Hacair Magyarországon]. Úgyhogy a tanítóképzőben sokat beszélgettünk politikai dolgokról. Kialakult egy kör, és beszélgettünk. És akkor elkezdtem olvasni. Megkaptam a Lenin 10-diknek a magyar fordítását. Ma is megvan a Lenin 10-dik kötet. Érdekelt a dolog, de a kommunistát túlzásnak tartottam, túl élesnek, és akkor a szocdem pártba jelentkeztem. A szocdem párthoz egyébként volt bizonyos családi kapcsolat, mert a feleségem egy rokona, az apósom unokatestvére szocdem képviselő volt. Szóval beléptem oda, és akkor ilyen tanfolyamot csináltak, ilyen politikai tanfolyamot, és arra jártam. Meg kiküldtek üzemekbe beszélgetni munkásokkal. De ugyanakkor azt láttam, hogy a szocdem párt nagyon megalkuvó volt a Horthy-rendszerrel szemben, úgyhogy nem nagyon tetszett, de hát ez volt az egyetlen legális baloldali párt.

Nyaranként a munka mellett néhány hétig nyaraltam is a Nagyvárad melletti Félixfürdőben [A Nagyvárad melletti Váradszentmártonhoz tartozó fürdő legnagyobb nevezetessége az artézi kút, Európa leggazdagabb hévízforrása, amely naponta több mint 17 milló liter, 49 C fokú gyógyvizet adott. A fürdő a jászóvári premontrei rend tulajdona volt, 70 holdas erdő övezte. A trianoni békeszerződéssel Romániához került. – A szerk.], amelynek a nagybátyám volt az igazgató-főmérnöke. Ez többszörösen is kellemes volt. Egyrészt maga a nyaralás, másrészt az ottani fiatalok tanítgattak a román nyelvre, harmadsorban – de nem utoljára – a gyógyfürdőben sok olyan fiatalasszonyt kúráltak, akiknek nem volt gyereke, és szerettek volna. A fürdő gyógyvize állítólag hatásos volt. Lehet, de valószínűleg szerepe volt ebben annak a sok fiatalembernek is, akik szórakoztatták az unatkozó fiatalasszonyokat. Mindenesetre a következő évben több fürdőző asszonynál megjött a várva várt gyermekáldás. Lehetséges, hogy hasonló helyzet volt, mint ami a többször említett Kohnnal történt. Elment a rabbihoz, hogy segítsen, mivel baj van a házaséletével. Röviden szólva, nem nagyon tud eleget tenni férji kötelességének. Gyere, mondta a rabbi, majd imádkozunk, és az Isten megsegít. Megtörtént, és Kohn biztos akarván lenni a dolgában, megkérdezte, hogy valóban segít-e az ima. „Látom, hitetlenkedsz, na menj be ebbe az elsötétített szobába.” Majd a templomszolgát elküldte Kohnnéért. Beküldte a szobába, és várta a fejleményeket. Egy jó óra elteltével jön ki a Kohn igen peckesen. „Na látod, te hitetlen, ugye segített az ima?” „Lehet”, mondja Kohn, „de meg kell mondanom neked, hogy ez a bádogos Kohn felesége volt, én pedig a fűszeres Kohn vagyok”.

A tanítói oklevéllel nem sokra tudtam menni, állás legfeljebb távoli kis falvakban akadt volna.  Itt maradtam Budapesten, és a Népszínház utca 27-ben egy szobát béreltem egy barátommal, azzal a Fried Palival, aki aztán még a háború kitörése előtt Amerikába ment. Ma is New Yorkban él, igen jó körülmények között. Beiratkoztam a hároméves KERAK-ra [lásd: Kereskedelmi Akadémia], 1940-ben elvégeztem, és közgazdász lettem. Nappali tagozatra jártam, és abból éltem, hogy sok tanítványom volt. Az Akadémián kicsi volt a tandíjam, száz vagy kétszáz pengő évente. De hát én már tizenöt éves koromtól magam tartottam el magamat. Az utolsó évben leendő apósom tanácsára és segítségével utazó (vigéc) lettem a nőikalap-kellék szakmában. Mondanom sem kell, hogy semmit sem értettem hozzá, addig csak a nők fején láttam kalapot. A cégtől kaptam egy másodosztályú vasúti bérletet, s jutalékot az elért forgalom után. Nem minden utazó volt ilyen szegényesen elengedve. A nagyobb cégek, gyárak vagy „diétát” [napidíj] adtak, és a szállodaszámlát fizették, vagy az élelmezési kiadásokról és a szállodai, helyi közlekedési költségekről kapott számlákat fizették. A vevőköröm a vidéki városok kalaposnőiből került ki. A konkurens cégek utazói látszólag bevettek a brancsba, de mindig megkérdezték, hová megyek a következő héten. Kicsit furcsának találtam először, hogy mindig előttem egy nappal járt ott valamelyik. Már-már kezdtem azt hinni, hogy olyan peches vagyok, mint Béni bácsi volt. Hamarosan azonban rájöttem, hogy mindig mást kell mondani, mint ahová tényleg megyek.

A szakmai ismereteket úgy lestem el a vevőktől. Lassanként meg tudtam különböztetni a nyúlszőr tompot a filctomptól [Tomp – domborúra formált nemez vagy más anyag, amelyből a kalapot készítik. – A szerk.], tudtam melyik a ripszszalag, a különböző fátylak, kalapdíszek is ismerősekké váltak. Körülbelül egy fél év múlva már biztosan mozogtam a szakmában, amit végül a cég főnökének is el kellett fogadni. Történt egyszer, hogy hét végén az összegyűjtött rendelések leadásakor ott találtam nála az osztrák tompgyár képviselőjét a kollekciójával. Megjegyeztem az egyik árura, hogy ez nem kell nekünk, ezt nem tudom eladni. Mire a főnök, mit ért maga ehhez, maga pedagógus. Erre fogadást ajánlottam neki, hogy rakjon ki a pultra különféle – osztrák, olasz, cseh, magyar – kalaptomponokat, és én bekötött szemmel, tapintás után megmondom, melyik milyen. Jót nevetett, de az osztrák utazó unszolására ráállt a dologra. Én biztosra mentem, mert addigra már tudtam, hogyan különböznek a tompok egymástól nagyságban, vastagságban, fogásra, és a szélük levágása is jellegzetes. Így aztán nyertem a főnöktől száz pengőt, de ami fontosabb volt, soha többé nem gúnyolódott velem.

Az utazók között nagyon érdekes emberek voltak, sokat lehetett tanulni tőlük a kereskedelemről. A Zwack-gyár [Az 1840-ben alapított likőrgyárról, a Zwack Unicum Rt.-ről van szó. – A szerk.] öreg utazója kiemelkedett közülük, egész legenda vette körül, csínyjei, bemondásai szinte szállóigékké váltak. Mindenki ismerte a szakmában. Történt egyszer, hogy a vonaton összetalálkozott egy fiatal kollégával, a Braun cég utazójával. Kiderült, hogy egy városba utaztak, ami elkeserítette a fiatal kollégát, mert az öreg mellett nem sok esélye maradt üzletkötésre. Az öreg, látva elkeseredését, nagylelkűen azt javasolta, osszák fel a vendéglősöket egymás között, így nem zavarják egymást. Ezek után az öreg első dolga volt, hogy bement az egyik, a fiatalnak kiosztott kocsmároshoz, akikről tudta, hogy egy harmadik cégtől vásárol, és arra kérte, ha jön a fiatal kolléga, mondja azt, hogy tőle már rendelt. Valami vicc? – kérdezte a kocsmáros. Nem, hanem fogadtunk, hogy ma maga tőlem rendel. Jó, mondta a kocsmáros, segítek, hogy megnyerje a fogadást. Délután a vonaton a fiatal feldúltan kereste az öreget. „Szép kis alak vagy, te javasoltad a felosztást, és te szegted meg. Ne is tagadd, a kocsmáros még fel is sorolta, milyen rendelést adott fel neked.” „Igazán, és mit mondott?” Erre a fiatal olyan nagy rendelést sorolt fel, amely meghaladta a kocsma egy egész évi szükségletét. Közben az öreg szorgalmasan jegyzett. A gyárban leadta a rendelést. A leszállításkor a kocsmáros tiltakozott, pör lett belőle. A kocsmáros elvesztette a pert, mert az öregnek tanúja is volt. Hiába igyekezett a kocsmáros védekezni, hogy ő csak viccelt, az üzlet az nem volt vicc ebben az időben.

A konkurenciaharc sokszor nem valami etikus módszerekkel folyt. Történt például, hogy Kohn  bácsi fűszer-csemege üzlete közelében egy új üzlet nyílt. Kohn bácsi másnap kitett egy táblát, hogy az addigi 1,20 pengős banán ára 1,10 pengő. A konkurencia erre 1 pengőért kínálta. Majd 90, 80, és végül Kohn bácsi 70 fillérért írta ki. Erre már átjött a versenytárs. „Hát jó, versenyzünk, de hogy adhatja 70 fillérért a banánt, amikor nekünk 80 fillérben van?” „Hát árulok én banánt?”, kérdezte Kohn bácsi.

Az utazók között azonban nemcsak vicces emberek voltak, hanem olyanok is, akik politikailag is tisztán láttak, s akikkel a KAOSZ-ban [Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetsége] hamarosan megtaláltuk egymást. Ennek tagjaként dolgoztam, és egyúttal itt működött a Szociáldemokrata Párt egyik alapszervezete, s itt lehetett pártmunkát is végezni. Alighogy elvégeztem a KERAK-ot, behívtak katonának. Bevonultam a Gépkocsizó Tanosztályhoz a Zách utcába – azért ide, mert közben gépkocsi-vezetői jogosítványt szereztem. Iskolai végzettségem révén karpaszományos [lásd: tartalékos tiszt] voltam. A parancsnok, Zentay Iván ezredes, más néven Rettenetes Iván volt. A melléknevét a katonás magatartás kíméletlen megkövetelése miatt érdemelte ki. Majd 180 cm magas volt, feltehetően agglegény, mert éjjel-nappal feltűnt a laktanyában.

Az élelmezés kifogástalan volt. Nem hiszem, hogy a Horthy-hadsereg bármely egységénél csak megközelítően is olyan jó lett volna. Ennek az volt az oka, hogy az ezredes dél körül megjelent a konyhában, és megkóstolta az ebédet. Ha nem ízlett neki, a szakácsok fejét a kondérok széléhez verte. Az is előfordult, hogy kiöntette az ételt, és a szakácsot a kincstári vagyon pazarlásáért katonai bíróság elé állította. Így aztán a szakácsok nem loptak, sőt azt hiszem, még inkább otthonról is hoztak hozzávalókat.

Nem sokkal a bevonulásom után megjelent a rendelet, hogy a nürnbergi törvényeknek nem megfelelőknek külön erre a célra szervezett munkaszolgálatos egységekben kell letölteniük a katonai szolgálatukat. A már katonai szolgálatukat teljesítőket a honvédség alakulataitól át kellett helyezni munkaszolgálatos alakulatokhoz. A munkaszolgálatos zászlóaljak tisztikarát, tiszteseit és legénységi állományú katonáit a honvédségtől kell vezényelni. Ez volt az a bizonyos „keret”, ebből kerültek ki később a hírhedt „keretlegények”. A munkaszolgálatosok közül azok, akik a katonaságtól kerültek át, egyenruhájukban folytatták szolgálatukat mint munkaszolgálatosak, csak a fegyvernemi jelzést, nálam például a gépkocsizók barna paroliját kellett eltávolítani. A közvetlenül oda behívottak főleg a Felvidéken zsákmányolt csehszlovák egyenruhákba öltöztek, magyar katonasapkával. Így aztán mivel először erről elfelejtkeztek intézkedni, én karpaszományos munkaszolgálatosként folytattam. Később rájöttek a helyzet „tarthatatlanságára”, mivel a Szolgálati Szabályzat szerint a rendfokozat nélküli honvéd a karpaszományossal szemben tiszteletadásra volt kötelezve. Így aztán le kellett operálni a karpaszományt. Majd továbbfejlődtek a dolgok, és megszületett a sárga karszalag, később pedig a „nem zsidó vallású zsidók” számára a fehér karszalag.

1941 tavaszán a Magyar Királyi Vasút és Hidász Szertárban dolgozott a századunk, majd  a szakaszunkat időlegesen a Hajógyári szigetre vezényelték, ahol a komáromi hidászoknak segítettünk hajóhídrészek összeállításában, mivel bekövetkezett a Jugoszlávia elleni támadás.

Ezután a Műszaki Katonai Akadémiára vezényeltek bennünket, ahol egész nyáron egy uszodát építgettünk. Én ebben eleinte nem vettem részt, mert az Akadémia öreg alhadnagya megkérdezte, tud-e valaki kaszálni. A csupa pesti srác között csak én rendelkeztem ilyen tudással. A főépület előtt egy futballpálya volt, amely egyúttal az avatások színhelyéül is szolgált, ezt kellett lekaszálni. Ezt én úgy oldottam meg, hogy kora reggel egy kicsit kaszálgattam, majd a bokrok közé húzódtam kaszafenés, kalapálás ürügyén, s jókat aludtam. Már vagy három hete kaszálgattam, és körülbelül a terület feléig jutottam el, amikor jóízű szundikálásomból egy hang riasztott fel: „Maga mit csinál ott, kérem?” Felugrottam és egy vezérkari ezredest láttam magam előtt (a tanárok csupa vezérkari tisztek voltak). „Alázatosan jelentem, kaszálok.” „Nahát!”, mondta az ezredes, és sietve távozott. Tíz perc múlva megjelent az alhadnagy, s jól letolt, hogy miért az út mellé feküdtem aludni, és megparancsolta, hogy három nap alatt fejezzem be a kaszálást.

1941 őszén Erdélybe irányították a századunkat a Szeretfalva–Déda vasútvonal építésére. A körlet először Alsórépán, majd Maroskövesden volt. Mindkét falu tiszta román lakosságú volt, így hasznát vehettem gyengécske román nyelvtudásomnak Abból, hogy katonaként kerültem át munkaszolgálatba, és ismertem a katonai dolgokat, tudtam szolgálati jegyet írni, tényvázlatot felvenni, menetlevelet kiállítani,  előnyöm származott, én lettem a századírnok.

Szerencsére elég jó parancsnokaim voltak. Először egy hadnagy volt a parancsnokunk, aki nagyon szerette a bort és a nőket. Szombatonként beutazott Marosvásárhelyre, ahol magas színvonalú nyilvánosház működött „Paradicsom” néven. Általában szombat reggelenként eltűnt, meghagyva, hogy vigyázzunk mindenre, és hétfőn dél körül került elő. A keret egyik tagja, egy szakaszvezető többször morgott, hogy nem lesz ez így jó, aztán egyszer ő is eltűnt, és hétfőn reggel autóval tért vissza, egy századossal a kolozsvári hadtestparancsnokságról. Mint kiderült, feljelentette a hadnagyot. Jelentkeztem a századosnál, akinek az volt az első kérdése, hogy hol van a századparancsnok? Kinn van a három kilométerre lévő munkahelyen a századdal – feleltem. Mikor vonulnak be? Úgy két óra körül. – Na, akkor megvárjuk. Láttam, hogy baj lesz, itt gyorsan kell cselekedni. Alkalmas időben kimentem az irodából, megkerestem a motoros küldöncünket, és meghagytam neki, menjen a szomszéd falu vasútállomására, ahová 11 óra körül kell megérkeznie a hadnagynak. Mondja meg neki, baj van, egyenesen menjen a munkahelyre, és a századdal együtt jöjjön be a faluba. Végre kettő körül hangos nótaszóval bevonult a század, élén a hadnaggyal. A százados elképedve nézett a szakaszvezetőre. Bejött a hadnagy, bemutatkozott, majd bennünket kiküldtek. Hamarosan bort kellett hozni, és úgy öt óra felé beraktuk az autójába a századost. Ezután a hadnagy behívatta a szakaszvezetőt, megpofozta, és azonnal menetlevelet íratott részére, és visszaküldte a pótkeret-parancsnokságra. Nekem pedig adott két hét szabadságot.

Az utolsó parancsnok egy erdélyi kurtanemes főhadnagy volt, Szentgelicei Szabó Kálmánnak hívták, aki egyáltalán nem volt antiszemita. Miután elvégeztük a munkát, amit kiadtak, békén hagyta az embereket. Amikor odakerült, megkérdezte tőlem mint írnoktól, hogy mi itt a helyzet. Miután nem ismertem őt, nem nagyon mertem beszélni. Aztán kérdezte, hogy milyen a koszt, elegendő-e. „Főhadnagy úr, én nem mondok semmit, tessék odamenni 11 órakor a konyhára, és leméretni a húst.” Mert én tudtam, hogy a géhás szakaszvezető tíz kilóval kevesebbet vesz át, a többit a zsebbe kapja. Elment, lemérte, és jött vissza, hogy „Na, most már mondj el mindent!”. Erre mondtam, hogy ebben és ebben a házban van a szakaszvezető raktára, ott tartja az ellopott lisztet, rumot, mindent. Erre felnyittatta, és attól kezdve egy vagy két hétig rumos feketekávét reggeliztünk, a lisztből fehér kenyeret süttetett. Szóval nagyon rendes volt. Mondta, hogy elküldi ezt a szakaszvezetőt. Mondtam, ne küldje el, ez már nem mer lopni,  jön egy másik, az még jobban fog lopni. Aztán elhelyezték, és akkor mondta, hogy kér valakit. Mondtam, ne kérjen senkit, az egyik gyerek, az egyik munkaszolgálatos ellátja a géhás dolgokat. És Lantos Gyuri lett a géhás.

Egyszer jön a Lantos, mondja, te, baj van, hiányzik öt vagy hat lepedő. Engem le fognak csukni. Mert akkor lepedő, takaró, minden kincstári volt. A lepedőket Kolozsvárra kellett bevinni, ott adtak tisztát. Nem nekünk kellett mosni, hanem a katonaság intézte. Összehajtogatva kellett leadni, és az átvevő a sarkánál számolta meg. Azt mondtam Lantosnak, hogy „Szakíts szét vagy négy lepedőt, és úgy hajtsd össze, hogy a sarkuk stimmeljen.” Így aztán megúsztuk.

Szabadságot nem volt szabad adni. Erre azt mondta a főhadnagy: „Idefigyelj, én nem adhatok szabadságot. Nálad vannak az okmányok, a papírok, nálad van a pecsét, jobban írod alá a nevemet, mint én.”  Tudniillik többször alá kellett írni helyette, mert a szomszéd tanítónőnél töltötte az időt, de én mindig megmondtam neki, hogy helyette aláírtam. Így aztán mindig szabadságoltam hét-nyolc embert. Azt mondta, hogy „Csináld, de ha lebuknak, én nem tudok semmiről”.

A mellettünk lévő faluban volt egy másik század, annak egy börtönigazgató volt a parancsnoka. Rettenetesen bánt az emberekkel. Az írnokával tartottam a kapcsolatot, jóban voltunk, és az szólt, hogy a parancsnoka feljelentette a miénket, hogy illegálisan szabadságolja az embereket. „Vigyázzatok, jön az ellenőrzés!” Mondtam a főhadnagynak, az nem volt se holt, se eleven. „Mennyien vannak szabadságon?”, kérdezte. Mondtam, hogy tízen. Hát most mi lesz?  „Ne tessék semmin se csodálkozni, minden el lesz intézve.” Két nap múlva jön egy távmondat, hogy a század ne vonuljon ki munkára, ellenőrzés lesz. Elmentem a bíróhoz, aki román volt, és cujkaiszogatás közben mondtam neki, hogy szükségem volna tíz fiúra egy napra. Hát minek? Mondtam. Jaj, nem, hát akkor bent maradnak. Én garantálom, hogy nem lesz semmi bajuk. Hazakerülnek, és fejenként egy liter cujkát kapnak, maga meg két litert. Szerintem nem az én ígéretem, hanem a cujka döntött [Cujka – kizárólag szilvából főzött román pálinkaféle, általában egyszeri főzéssel készül, szemben a szilvapálinkával, amelyet kétszer párolnak le. – A szerk.]. Adott tíz fiatalembert. Ezeket bevittem a raktárba, felöltöztettem, és betanítottam őket. Adtam egy cédulát, hogy te vagy Krausz, te meg Schwartz, és ha hallod a neved, akkor ordítani kell, hogy „Parancs”. Egész délután erre tanítottam őket. Ezt a főhadnagy mind nem tudta. Másnap reggel megjelent három tiszt. Sorakozó! Mennyi a létszám? 117. Írnok, olvassa föl a névsort! Felolvastam. Mindenki ott van. Erre az egyik tiszt megy, és leszámolja. Megvan a 117. Néznek egymásra, de az én főhadnagyom is csak nézett, az se értett semmit. Oszolj után mondtam a románoknak, hogy menjenek be a raktárba, maradjanak ott, amíg nem jövök. A főhadnagy bort hozatott, ivászat, minden. Két óra múlva beraktuk a tiszteket a kocsiba, és elmentek. Akkor azt mondja a főhadnagy, „Most mondd meg, mit csináltál?” Bevittem a raktárba. „Kik ezek?” Mondom, ezek bér-munkaszolgálatosok. De ez 12 liter cujka. Fizetem, mondta. Attól kezdve ez a tíz gyerek hetekig azzal szórakozott, hogy egymást Krausznak meg Schwartznak nevezte. Én tudtam, hogy nem fognak feljelenteni. A románok legalább annyira utálták a magyar közigazgatást. Szóval ilyen dolgaim voltak. A másik: csomagot nem lehetett kapni. Erre a szomszéd falu postamesterét lekenyereztem. Oda címezték a csomagot. Lett csomag is.

Az a tél rendkívül hideg volt Erdélyben, bármennyire fűtöttünk, a szimplaablakos szobában az edényekben éjjel befagyott a víz. A vasúti töltést fagyott rögökből is tovább kellett építeni, ami azzal járt, hogy a töltés tavaszra összetöppedt. Egyébként is a németek által az olajszállítások érdekében követelt vasútépítés a nyomkijelölés hibás volta miatt, azt hiszem, sohasem fejeződött be. Az biztos, hogy mi félbehagytuk, mert átvezényeltek bennünket Gyergyótölgyesre betonerődítések építésére a Tölgyesi-szoros védelmére. A falu úgy feküdt, hogy a néhány száz méter magas hegy másik oldalán már Románia volt. Erős kétségeink voltak a betonerődítményeket illetően, mivel lőrésük csak kifelé, a szorosba nézett. Ugyanis, ha este azt mondtuk Juonnak, a házigazdánknak, hogy elfogyott a cigarettánk, cukrunk sincs, akkor általában azt válaszolta, jó, jó mindjárt megyek. Úgy körülbelül három óra alatt megjárta az utat, miközben a hegyivadászok állandóan őrjáratoztak. Amint a háború után megtudtam, azokból a géppuskafészkekből egy golyót sem lőttek ki, az oroszok hátulról kerülték meg az egészet, nyilván azokon az ösvényeken, amelyeket Juon használt.

1942 nyarán kerültem vissza Pestre, mert jött a parancs, hogy a zászlóaljat fel kell számolni, három menetszázadot kell belőle kialakítani, és irány Ukrajna. A szervezési feladatokkal a mi főhadnagyunkat bízták meg. A parancs szerint az első két század önálló egységként vonul ki, a harmadik század pedig feltöltésül fog szolgálni. A főhadnagy nagyon rendes volt, és felajánlotta, hogy menjek ki az első vagy második századdal mint írnok, ez mégiscsak biztonságosabb lesz, mint aknát szedni. Én megköszöntem a jóindulatát, de azt mondtam, hogy önként nem megyek a frontra, még akkor sem, ha az a század, melyben írnok lehetek, 11 órakor indul, és az, amelyikben isten tudja, mi lesz a helyzetem, 12 órakor, mert hátha 11 és 12 között történik valami. Hát történt.

A parancs szerint a kivonulóknak le kellett adni a kincstári felszerelést, a frontra a munkaszolgálatosoknak saját ruhájukban, felszerelésükben kellett kimenni. A sok költözködés, lopás stb. miatt a raktári kimutatások szerint jelentős hiány volt jóformán minden felszerelési tárgyból, takarókból, lepedőkből, bakancsokból, derékszíjakból stb. A fennálló szabályzat szerint a századparancsnokok anyagilag felelősek voltak a felszerelésért. Még folyt a menetszázadok szervezése, amikor megjelent a főhadnagynál a felszámolandó zászlóalj másik két századának a parancsnoka, és kétségbeesve vetették fel, hogy életük végéig fizethetik a hiányokat. Én engedélyt kértem a szólásra, amit nem akartak a többiek megadni, de a főhadnagyom azt mondta, hallgassuk csak meg. Én előadtam a javaslatomat a hiány „megszüntetésére”. Ez valójában nagyon egyszerű hamisítás volt. Olyan jegyzőkönyvek szerkesztése, amelyben a hadműveleti területre elvonulók nevére egy-egy hiányzó felszerelési tárgy felvétele szerepelt. Abból indultam ki, hogy a háború után az élve maradóktól senki sem fogja követelni a derékszíj stb. árát. Azt kértem, ha elfogadják a javaslatomat, akkor eszközöljenek ki olyan parancsot, hogy a feloszlatott zászlóalj felszerelésének leadásához szükséges a századírnokoknak és a raktárosoknak a menetszázadokból való kivétele. Ez megtörtént, és a menetszázadok elvonulása után hatan itt maradtunk a pótkeret-parancsnoksághoz vezényelve.
Közbevetőleg el kell mondanom egy tragikomikus esetet. Az első menetszázad elindulása után megállapítottam, hogy a parancsban előírt létszámnál egy fővel többet visznek. A főhadnagy azt mondta, sajnálja, de már késő. Én erősködtem, hogy vissza lehet hozni egy embert, mert reggel lesz a szerelvény Rákospalota-Újpest állomáson, és bizonyosan órákig ott fog tartózkodni. Kértem, hogy írjon alá egy szolgálati jegyet, én reggel odamegyek, és visszahozok egy többgyermekes családapát. Beleegyezett. Meg is találtam a századot, és némi vita után sikerült a vagonból kiemelnem az illetőt. De nem ezért mesélem el az esetet. Miközben ott ügyködtem, láttam, hogy Lantos Gyuri az állomáson búcsúzkodik a menyasszonyától, aki taxival megjelent Gyuri telefonértesítésére. Javában búcsúzkodtak, amikor a szerelvény minden előzetes bejelentés nélkül kigördült az állomásról. Gyuri kétségbeesve rohant a vonat után, de nem érte el. Azt mondtam neki, jöjjön velem ő is vissza, majd megdumáljuk a főhadnagyot. Nem, nem, mondta, neki a vagonban van a teljes felszerelése. Beült a menyasszonya taxijába, és Vácott utolérte a vonatot. Így ő volt az, aki taxiba ült, hogy le ne maradjon Ukrajnáról.
A pótkeretnél novembertől január végéig végeztük ezt a munkát, amit normális körülmények között négy-öt nap alatt el lehetett volna végezni. Otthon laktunk, és mint a hivatalnokok,  9-től 2-ig dolgoztunk. 1942. január vége felé a főhadnagy közölte, hogy nem tudja tovább fedezni a dolgot, be kell fejezni tevékenységünket. Egyúttal közölte, hogy jó helyet talált nekünk, átkerülünk a Vasúti és Hidász Szertárnál dolgozó munkaszolgálatos századhoz. Ennek egy mérnökszázados volt a parancsnoka, aki feltalált egy újfajta ásót, amely csuklós rendszere révén kapaként is használható volt. Gyorsabban lehetett vele kiásni a lövészteknőt. A vasas szakmájú munkaszolgálatosok ezeket az ásókat gyártották egy nagy műhelyben. Én a műhelyirodára kerültem anyagnyilvántartónak, és egyúttal elláttam a századírnoki feladatokat is. Itt azután már semmiféle „katonáskodás” nem volt, legfeljebb annyi, hogy a kilépéshez kimenő cédula kellett. A nyolc órai munka után semmiféle sorakozó nem volt, még reggeli torna sem. A százados szerint az erőt a munka minél termelékenyebb végzésére kellett fordítani.
1943-ban Sztálingrád után enyhülés volt tapasztalható a munkaszolgálatosokkal való bánásmódban, legalábbis az ország határain belül. Kijött a honvédelmi miniszter [Nagybaczoni Nagy Vilmos] parancsa, hogy a hátországban szolgálatot teljesítő katonák és munkaszolgálatosok közül azokat, akik a három évet letöltötték, le kell szerelni. Így szereltem le én is 1943. szeptember 28-án.

Októberben már újra vonaton ültem mint utazó. Újra bekapcsolódtam a szocdem párt munkájába, mindjárt „beiskoláztak” egy vezetőképző tanfolyamra. A tanfolyam sikeres elvégzése után, engem is megbíztak előadással. Ezzel kezdődtek velem a párt problémái. Nekem akkor már megvolt a „Lenin 10”. A moszkvai Idegennyelvű Irodalmi Kiadó 12 kötetben megjelentette Lenin válogatott munkáit magyar nyelven is. Ennek a tizedik kötetéről van szó. Ma is őrzöm. Szóval az előadáshoz felhasználtam ezt a könyvet. A szocdem párt vájt fülű vezetői gyanúsnak találták a dolgot, és érdeklődni kezdtek, hogy milyen irodalomra támaszkodtam. Hivatkoztam Mónus, Justus elvtársak munkáira, de ezt nem tartották meggyőzőnek. Egy időre úgy nézett ki, hogy napirendre tértek az ügy fölött, de amikor azt javasoltam, hogy mi, utazók, akik feltűnés nélkül járjuk az országot, szervezhetnénk vidéken a pártot, akkor már komolyabbra vették a dolgot, és faggatni kezdtek, mióta vagyok tagja a Kommunista Pártnak. Hiába állítottam, hogy nem vagyok tagja, nem hitték el, és 1944. március 19-én, vasárnap délelőttre berendeltek a pártközpontba. Előre érzékeltették, hogy minden bizonnyal ki fognak zárni a pártból kommunistagyanússág miatt. Erre nem került sor, mert aznap a németek megszállták az országot, és a szocdem pártot azonnal betiltották.

A német megszállást követően április elején újból be kellett vonulnom. Jászberénybe szólt a behívás, ahol három nap, három éjjel több ezren a város melletti mezőn a szabad ég alatt vártuk, mi történik. Itt fedeztem fel Zentay Iván ezredest, akit áthelyeztek addigi beosztásából, s a jászberényi bevonulási központ parancsnokává nevezték ki. A harmadik napon kezdődött a századok szervezése. Kihirdették, hogy külön csoportban gyülekezzenek a szakmunkások, ezen belül külön az autószerelők, alvázlakatosok stb., a textilmunkások, asztalosok stb. Egy gyerek ott szaladgált össze-vissza. „Mit szaladgál, miért nem áll be? Mi a foglalkozása?” „Bádogos vagyok.” „Akkor miért nem áll be?” „Nem merek.” „Miért?” „Attól félek, kivisznek Németországba.” Erre az ezredes: „Németországba? Ezeknek szakember? Egy ilyet!”, és meglóbálta a karját.  Ezt azért helyezték át a katonaságtól a bevonulási központ parancsnokává, mert utálta a németeket. Nagy hazafi volt. Nekem meg egy barátomnak volt jogosítványunk, hát odaálltunk a gépkocsiszerelőkhöz. Jött az ezredes, és az első gyerektől kérdezi: Segédlevél? „Nincsen.” „Mutassa a kezét!” Mutatja. „Hát maga nem szerelő, maga drogista.” Erre a haverom: „Most mi lesz?” „Várj, majd én elintézem.” Odaér hozzánk az ezredes, és mielőtt megszólal: „Ezredes úr jelentem, az ezredes úrnál szolgáltam a Zách utcában.” Azt mondja, hogy akkor rendben van. „És ez a bóher?”, kérdezi. Mondom, ő is ott volt.

Akik ennél a válogatásnál nem jelentkeztek szakmunkásnak, azok Jugoszláviába, a bori rézbányába kerültek, és nagyon kevesen maradtak életben. Vagy még ott elpusztultak, vagy a visszavonulás során, Cservenkán lőtték halomra őket, vagy az úton lőtték tarkón, ha a gyalogmenettől legyengültek [Randolph L. Braham írja, hogy a németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók második csoportja, kb. 2500 ember szeptember 19-én hagyta el gyalogmenetben Bort. Több száz embert legyilkoltak útközben, a többiek október 6-án érkeztek Cservenkára, ahol 7-én és 8-án 700–1000 embert, miután előbb megásattak velük egy hatalmas gödröt, és lerakatták velük minden értéküket, még a karikagyűrűjüket is, lemészároltak, az életben maradottakat pedig továbbhajtották Zombor felé. (A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. N. [1988]. – A szerk.]. Ebben a csoportban pusztult el Radnóti Miklós költő is. Az autószerelőkből, lakatosokból, fényezőkből, autókárpitosokból szeroszlopokat képeztek, és a Hajógyári szigetre szállítottak bennünket, majd a mi 501. számú javító szeroszlopunk a jelenlegi Hámán Kató téren, a Községi Élelmiszer RT. kiürített barakkraktáraiban rendezkedett be. Én a lakatosműhely parancsnoka és a raktár vezetője lettem. Bár az elnevezés „javítószeroszlop” volt, semmiféle javító munkáról nem volt szó, hanem használható állapotban lévő különféle márkájú autókat kellett szétbontani, mivel a hadsereghez bevonultatott civil autókhoz nem volt alkatrész. A széttrancsírozott autók alvázai az udvaron rozsdásodtak, a motorok, sebességváltók, differenciálművek stb. felcédulázva a raktárba kerültek. Öt-hat hónapos ottlétem alatt senki sem jött semmiféle alkatrészért, miközben több száz autót bontottunk szét. Nekem kellett felcédulázni az alkatrészeket típus szerint. Észrevettem, hogy egyre kevesebb az AC-pumpa meg a kisebb dinamó. Kiderült, hogy a srácok árulták. A vevők a kerítésnél gyülekeztek. Egyszer csak feltűnt, hogy nem jönnek a hűtők. Egyik délután látom, hogy füst van. Mi van, szalonnát sütnek? Megyek oda, hát kiderült, hogy összetörték a hűtőket, beolvasztották, és forrasztó ónként árulták 60 pengőért kilóját.

Ez az adott körülmények között kellemesnek mondható szolgálat szeptember elején véget ért. Érkezett ugyanis egy parancs a mátyásföldi gépkocsi szertárból, hogy a szeroszlop adjon át a szertárnak egy lakatost, egy kovácsot és egy bádogost. Lakatosként csak én szerepeltem. A feleségem odavolt, mert minden nap itthon voltunk, jóformán szabadon mozogtunk. Mátyásföldön kellemes meglepetés ért bennünket. Egy nagy műhelyt találtunk civil munkásokkal és katonákkal. A művezető nagyon barátságosan fogadott bennünket. Azonnal adatott kezeslábast, és közölte, hogy semmi más teendőnk nem lesz, mint dolgozni, és csak hozzá tartozunk, a Szertárban nincs munkaszolgálatos alakulat. Ha haza akarunk menni, ő ad engedélyt.
Engem mindjárt megbízott egy csoport vezetésével, amely civil lakatosokból állott, és rajzokat adott, hogy állítsam össze az anyagszükségletet. Nem okozott problémát, mert a Vasúti és Hidász Szertárbeli anyagkönyvelői tevékenységem során megismertem a különböző acéllemezek, idomacélok méreteit. Egyébként jellemző az akkori katonai bornírtságra, hogy 1944 szeptemberében, amikor a szovjet csapatok már magyar földön harcoltak, valaki azt találta ki, hogy a Szertár fűtését most kell átalakítani légfűtésre. Az ehhez szükséges kazánokat kellett nekünk elkészíteni. Több tucat acéllemezt hoztunk a raktárból, én rajzoltam rájuk a rajz szerinti formákat, a munkatársaim pedig leszabták a darabokat. Jött a művezető, hogy kezdjük már meg az összeállítást. Mivel féltem, hogy esetleg nem fog stimmelni, nem húztam-halasztottam az összeállítást, és azt mondtam, hogy mi szalagszerűen dolgozunk, először csak szabunk, és azután összeállítunk. Már nem nagyon lehetett volna húzni a dolgot, amikor új helyzet állott elő. Behoztak vagy tíz darab kis Ansaldo tankot, hogy a páncélzatát meg kell erősíteni. Emiatt azon a vasárnapon – október 15-én – teljes létszámmal dolgozni kellett, nem volt hétvégi eltávozás. A délelőtt folyamán furcsa hírek kezdtek szállingózni, hogy a rádió bemondott valamit, hogy részünkről befejeztük a háborút, valami proklamációról beszéltek. 12 óra körül a Szertár parancsnoka összehívta az egész népet, katonákat, civileket, és furcsa, bizonytalan beszédet tartott. A lényege az volt, hogy nem lehet tudni semmit, ezért csak a civil munkások hagyhatják el a Szertár területét, s ha hétfőn reggel nem járna a HÉV, a Szertár teherautókat küld a Keletihez, hogy beszállítsa a munkásokat. Nekem ez az egész nem tetszett, és azt mondtam a társaimnak, most meg kell lógni. Lehurrogtak; most amikor vége a háborúnak? Én mindenesetre levéve a derékszíjat, a katonasapkát, a civil munkások közé keveredtem, és a már előzőleg szerzett háromszög alakú igazoló érmét felakasztva, kiléptem a Szertárból. A HÉV vonala mellett az árokban magyar katonákat láttam gépfegyverrel, tüzelőállásban, a laktanyából viszont az ott elhelyezett német alakulat katonái fegyver nélkül ki-be jártak. Mindez megerősített abban, hogy nincs rendben ez a háborúból való kilépés. Hazamentem, és azt mondtam a feleségemnek, hogy menjünk el a nagybátyjához, ne maradjunk otthon. Délután a rádió katonai indulókat kezdett játszani, majd többször ismételték: Beregffy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre. Estefelé pedig már nyilasokkal megrakott teherautók kezdtek szállingózni. Három-négy nap elteltével már bizonyossá vált, hogy sokkal rosszabb helyzet alakult ki. Telefonon felhívtam a művezetőt. Megnyugtatott, hogy nem jelentette az eltűnésemet, a zűrzavarban senki sem keresett, jöjjek nyugodtan vissza. Igen ám, de nem volt eltávozási cédulám, kértem küldjön valakivel. Hamarosan egy katona meg is hozta, s így mintha mi sem történt volna, bevonultam. Szóval ilyen emberek is voltak akkor azért. Nem csak csupa disznó, gazember.

November elsején mégis megszöktem. A dolog úgy történt, hogy a Szertár parancsnoka hivatott bennünket, és közölte velünk, hogy hadifoglyoknak vagyunk nyilvánítva, ami azt jelenti, hogy ha el akarjuk hagyni a körletet, akkor az őrség felszólítás nélkül lelő bennünket. Egyúttal azt is megtudtuk, hogy meg kell kezdeni a Szertár leszerelését, mert áttelepítik a Dunántúlra. Ez nekem már túl sok volt. Bevonultam mint karpaszományos, és most a saját hadseregem hadifogságába estem! Elhatároztam, hogy ezt nem csinálom tovább. Így aztán a már kipróbált módszerrel, a civil munkások közé keveredve, kisétáltam a Szertárból.

Az alapvető probléma az volt, hogy hová lehet menni. Mert haza nyilván nem mehettem, számítani kellett arra, hogy keresni fognak. Papírokat is jó lett volna szerezni, erre azonban nem kínálkozott lehetőség. A probléma úgy oldódott meg, hogy az anyósom egyik földijének, egy ítélőtáblai altisztnek volt Rákospalotán egy családi háza, amely bérbe volt adva. A bérlő, egy MÁV-tiszt bevonult, a családját pedig a bombázások elől Székesfehérvárra menekítette. Így a ház üresen állt, de a bérlő bútorai, háztartási felszerelése ott maradt. Orbán bácsi azt mondta, menjek oda, legalább megvédem a házat a kirablástól, ő megírja majd a bérlőnek, hogy egy Erdélyből menekült rokonát helyezte el a házban. Így tehát rákospalotai lakos lettem. Papírjaim nem voltak, csak egy Sáry László névre kiállított erkölcsi bizonyítványom, azt is Orbán bácsitól kaptam. Az első időkben ott volt velem a feleségem is a nagynénivel, és mindvégig az anyósom és a Budakalászról megszökött sógorom is. Az élelmezésről részben a feleségem gondoskodott, részben pedig a lakásban találtam egy leszögezett ládát, amelyben liszt, zsír, cukor, lekvár, borsó, bab volt elég nagy mennyiségben. A szeneskamra tele volt a MÁV-tól származó porosz szénnel. Mindnyájan a tágas konyhában helyezkedtünk el, mivel ez volt az egyetlen helyiség, amely nem az utcára nyílott.

Teltek, múltak a napok, már december volt, amikor a németeknek a tőlünk légvonalban alig száz méterre lévő vasútállomáson felállított légelhárító lövegét a szovjet repülők elkezdték bombázni. A környéken lévő házak is bőven kaptak ezekből. Mi szerencsére megúsztuk, de a feleségem a nagynénivel együtt idegileg nem bírták a földszintes házban a bombázást, így elhatározták, hogy bemennek Pestre, ahol pincében jobban elviselik a bombázást. Karácsony előtt még a villamosok is jártak, így elhatároztam, hogy szerelőruhában, szerszámtáskával a vállamon elkísérem őket. Mindenesetre azt mondtam, ne utazzunk egy kocsiban. Ők felszálltak az első kocsira, én a harmadik kocsi hátsó peronján helyezkedtem el. A villamos elindult, s nem is volt semmi probléma, amíg a Váci út fölött átívelő vasúti töltés utáni megállóhoz nem értünk. A megállóban megállt a villamos, és sehogy sem akart elindulni. Már azt hittem, hogy az akkoriban szokásos áramszünet az oka, amikor a mellettem álló munkásasszony kinézett, s azt mondta, már megint ez az igazoltatás, de csak a férfiakat igazoltatják. Gyorsan döntenem kellett. Elkezdtem káromkodni, hogy most már nem érdemes bemennem Pestre. Leszálltam, megálltam a villamos mellett, és látszólag teljes nyugalommal elővettem a dóznimat, sodortam egy cigarettát, rágyújtottam, és szép lassan megindultam a töltésre vezető lépcsőn lefelé. Amikor körülbelül a lépcső közepén jártam, visszapillantottam. Akkor lépett fel egy nyilas és egy SS arra a kocsira, amelyikről leszálltam.

Eltelt a karácsony, a szilveszter is, és ekkor már állandóan süvítettek a fejünk felett a gránátok oda-vissza, egészen január 9-ig. Ekkor este kimentem egy kicsit levegőzni, mivel éppen csend volt. Szikrázó hideg éjszaka volt, nagy hó, mínusz 10-15 fok. Ahogy ott álldogálok, egyszerre zenét hallok, a "J’attendrai"-t játszották [A háború alatt nagyon népszerű volt ez a dal. – A szerk.]. Azt hittem, agyamra ment a bujkálás, kihívtam a sógort, de ő is hallotta. Hamarosan megoldódott a rejtély, mert a zeneszám után először németül, majd magyarul jött a szöveg az ellenállás értelmetlenségéről stb. A szovjet hadsereg hangszórója volt. Na, mondtam, már nem lehetnek messze. Az éjszaka teljes csendben telt el, kora reggel sem hallatszott egyetlen lövés sem. Úgy kilenc óra körül egyszerre szekérzörgés hallatszott. Na, mondtam, most minden attól függ, ki ül a bakon. Egy öreg tatár volt. Felszabadultunk! Így, ilyen prózai módon következett be, amiről oly régen álmodoztunk, és amit valamiféle díszes külsőségek között képzeltük el.
Hamarosan, még a nap folyamán megjelentek a házunkban a szovjet katonák. Az obligát kérdés: „nyemecki”? után körülnéztek, majd pálinka után érdeklődtek. Én akkor oroszul egyetlen szót sem tudtam. Ma sem tudom megmagyarázni miért, de románul kezdtem velük beszélni, és az egyik katona válaszolt is. Az ukrán front katonái voltak, és nyilván akadt köztük moldáviai is, aki beszélt románul. Pálinkám nem volt, de elvittem őket a sarki kocsmába, ahol a pincében találtak egy demizson törkölyt. Nagyon meg voltak elégedve, és amikor érdeklődni kezdtem cigaretta felől, az egyikük egy egész marokkal adott. Volt abban Khedive, Memphis, Symphonia.

Én azt hittem, hogy egész Pesten vége a háborúnak, és be akartam menni a feleségemért Pestre. Eljutottam a Mexikói útig, ahol is a járdára állított, látszólag elhagyott ágyuk csöve alatt bujkálva araszoltam előre, mivel az úttest a szétlőtt járművek, döglött lovak miatt járhatatlan volt. Az egyik ilyen bujkálásom alatt óriási dörrenést hallottam. Először azt hittem, valami lövedék csapódott be, aztán felnéztem, és megértettem a helyzetet. Egy ágyú mögötti üzlethelyiségben három fiatal szovjet katona üldögélt, és kártyázott. Az egyiknek a fülén fejhallgató volt. Amikor felállt és letette a hallgatót, a többiek is követték. Elsütötték az ágyút, töltöttek és visszamentek kártyázni. Amikor megláttak, félreérthetetlen taglejtésekkel visszazavartak. Másnap megint kísérleteztem. Megtaláltam a feleségemet, és az előrelátóan magammal vitt gézzel bebugyoláltam a fejét, alig látszott ki valami az arcából. Ő ezt nem nagyon értette, de nekem már komoly tapasztalataim voltak a harctéri dolgokról, így én meg bottal jártam, és ha katonákat láttam közeledni, mindjárt sántítottam. Így sikerült elkerülni a „kicsi robotra” [lásd: malenkij robot] való igénybevételt. Elindultunk vissza Rákospalotára. Az utcák képe rettenetes volt. Kiégett üzletek, belövésekkel teli házak, üres ablakszárnyak, a kirakatokban halott katonák. Az utcai trafikosbódék, telefonfülkék tele voltak magyar katonai öltözékekkel, kézi fegyverekkel, amiket eldobáltak azok, akiknek sikerült polgári öltözékre szert tenni. Döglött lovak, szétlőtt teherautók, lövegek, tankok az úttesten, leszakadt villamosvezetékek.

Visszaérkezve Rákospalotára, a sógorommal együtt megkerestük a Kommunista Párt helyiségét, és jelentkeztünk. Munkát adtak, de a pártba való jelentkezésünkre azt mondták, hogy majd az állandó lakóhelyünkön kerítsünk erre sort. Ez teljesen érthető volt, hiszen nem ismertek bennünket.

Most már a hazamenetelre kellett gondolnunk. Nem tudtuk, egyáltalán megvan-e a lakás. Így aztán a sógorral nekiindultunk a felderítő útnak. A lakásunkat, ami a Kisfuvaros utcában volt, lebombázták. A lakásra a letéti díjat, 1200 pengőt az apósom tette le, amikor összeházasodtunk. Egy épp akkor újjáépített háromemeletes házban volt, egy nagyon kedves kis utcai lakás az első emeleten. Volt egy szoba, fürdőszoba, konyha és erkély. A havi bére 160 pengő volt.  Az apósom olyan anyagi helyzetben volt, hogy tudott venni egy lakást. Arra nem emlékszem, mennyibe került. Pár ezer pengő. De hát nem sokáig tudtunk ott együtt élni, mert ismét be kellett vonulnom.

Idáig nem mondtam, de közben, 1942-ben feleségül vettem Büchler Klára Líviát. Úgy ismerkedtünk meg, hogy az öccse nem szeretett tanulni. Gimnazista volt, bukott is, és házitanítót kerestek. Az egyik tanítóképzős diáktársam engem javasolt. Így kerültem 1936-ban hozzájuk, mint a sógorom házitanítója. Ez egy jómódú kispolgári család volt. Az apósom kereskedelmi utazó volt. Nagyon szépen keresett, nagyon jó üzletember volt, és nagyon szépen éltek. A felesége nem dolgozott. Minden nyáron Balatonszárszón nyaraltak. A gyerekeknek igyekeztek mindent megadni, de Tibor nem szeretett tanulni, csak focizni és pingpongozni. Azért leérettségizett, és elvégezte a Testnevelési Főiskolát. Később évtizedekig volt a Magyar Asztalitenisz Szövetség főtitkára, ma is él. A fia, Péter [Bihari Péter] egyetemet végzett, történész lett, könyvei és tankönyvei jelennek meg. A felesége angoltanár, és van három gyerekük. Klári [azaz a későbbi feleség, Forgács Tiborné] két évig tanult zongorázni, de két év után abbahagyta. Unta, hogy a zongoratanár messze lakott, és hetente négyszer kellett utazni és gyakorolni is, mert zongorájuk nem volt. Próbálták németre is taníttatni. (A feleség: az apám hozatott egy fräuleint Bécsből, aki jól megtanult magyarul, de én nem voltam hajlandó németül beszélni. Elég elkényeztetett kölyök voltam. Tizenhat éves koromtól jártam bálokra és táncestekre. Nagyon hamar nagylány akartam lenni. Anyám kísérgetett, ő is csináltatott estélyi ruhát, sőt volt olyan bál is, ahová apám szmokingot húzott, és eljött. Majdnem minden nap mentünk valahova, de ez nem mind bál volt. Aztán tizennyolc éves koromban jött a zsidótörvény [lásd: zsidótörvények Magyarországon], és ez abbamaradt.)

A Népszínház utca 47-ben volt egy kétszobás lakásuk, oda jártam az öccsét, Tibort tanítani. Klára elvégezte a négy polgárit, és beiratkozott egy ilyen kereskedelmi szaktanfolyamra. Ez nem kereskedelmi középiskola volt, csak egy tanfolyam [lásd: női kereskedelmi szaktanfolyamok]. Neki sem nagyon ment a tanulás, és neki is a házitanítója lettem. Így kezdődött. Két vagy három évig házitanítóskodtam náluk, még akkor is, amikor a KERAK-ra jártam. A feleségem szokta mondani, hogy a matematikánál majdnem mindig elaludt, amikor magyaráztam neki. Egyébként jellemző volt rám, hogy a sógorom gimnáziumba járt, és latint is tanultak. Én latint nem tanultam, a tanítóképzőn nem volt. De mindig készültem előre az ő latinkönyvéből, és így tanítottam őt a latinra. Meg is tanultam sok mindent latinból az alatt az idő alatt. Nagyon rendes család volt, mindig adtak uzsonnát, adtak egy kávét, nem csak azt a húsz vagy harminc pengőt, amit a tanításért fizettek egy hónapban.

Amikor Klári befejezte a kereskedelmi tanfolyamot, állásba ment, a Rákóczi úton a Hazai Konfekció nevezetű cégnél lett tisztviselő. Ősszel jöttem vissza Komádiból, és az utcán összetalálkoztam az anyósommal. Nagyon kedves volt, és mondta, hogy menjek fel hozzájuk. Fölmentem. Már voltam náluk vagy kétszer, és akkor voltak ezek a táncestélyek, és azt mondja az anyósom, hogy jöjjön maga is. Ilyen szép ruhában jöhet. Mert akkor a kendergyári nyári keresményemből csináltattam egy szép ruhát. Ő hozott össze bennünket. Nagyon szeretett engem, és én is nagyon szerettem őt, nagyon rendes asszony volt. Így kezdődött. Szép lány volt a feleségem, kedves, helyes lány volt, úgyhogy szépen lassan összemelegedtünk. Én addig csak ilyen egyszerűbb táncokat tudtam magamtól, de akkor elmentem egy tánciskolába.

Amíg én munkaszolgálatos voltam, a feleségem tovább dolgozott a Hazai Konfekciónál, aztán egy ideig a Markovics nevű kalapüzletben. A Váci utcában volt egy nagy kalapgyárféle. Erre emlékszem. Negyven pengő volt a havi fizetése. Aztán 1945 után már nem engedtem dolgozni. Ő már csak a gyerekeket nevelte, és a háztartást vezette.

Szóval, amikor a háború végén visszajöttünk Rákospalotáról, a lakásunk le volt bombázva. Odaköltöztünk az anyósomhoz, a Népszínház utca 47-be. Az apósom meghalt a munkaszolgálatban. Ez egy kétszobás, előszobás, cselédszobás, konyhás, fürdőszobás volt, lehetett egy olyan kilencven négyzetméter. Az egyik szobában lakott az anyósom, a másikban mi, a cselédszobában pedig a sógorom, a Bihari Tibor. Ő rögtön 1945-ben Büchlerröl Biharira magyarosított. Mi is 1945-ben magyarosítottunk Freikindről Forgácsra.

1947-ig laktunk az anyósomnál, akkor kaptunk a József utca 7-ben egy első emeleti kétszobás elég nagy lakást, ahol öt évig laktunk. A gyerekek itt születtek. 1952-ben cseréltük el erre a mostanira, ami valamivel kisebb, de ott a József utcában a szobánk nem volt külön bejáratú, a gyerekek szobáján keresztül kellett átjárni. Ez a mostani lakás kétszoba-összkomfortos, és van egy cselédszoba is. Összesen 86 négyzetméter. A gyerekeink itt nőttek fel.

Amikor visszajöttünk Rákospalotáról, a sógorommal jelentkeztünk a Kommunista Párt VIII. kerületi szervezetében, a Tavaszmező utcában. Az első feladatunk az volt, hogy a Mária Terézia téri [ma Horváth Mihály tér] iskolában rendezzünk be egy napközi otthont. Takarítottunk, üvegeztünk, és valami élelmet is kellett szerezni.

1946 elején egyik emlékezetes pártfeladatom volt a Ganz-gyári szereplésem. Azért küldtek ki, mert a munkások az infláció, az ellátási helyzet miatt le akartak állni. Nem volt veszélytelen a feladat teljesítése, fennállott a megveretés lehetősége. Egy munkásgyűlésbe csöppentem bele. Egy nagy csarnokban voltak, amit ebédlőnek is használtak. Nem volt itt szó szabályos gyűlésről, előadásról. A nagy hangzavarban nehezen sikerült valamennyire is csendet teremteni. Én azzal kezdtem, mondják el, mit akarnak. Hát megmondták: menjünk ki az utcára, verjük szét az elszaporodott eszpresszókat, ahol az infláció vámszedői dőzsölnek és üzletelnek, miközben a munkások éheznek. „Jó – mondtam –, menjünk.” „Maga is jön velünk?” „Igen, de előbb tisztázzunk valamit. Kimegyünk az utcára, szétverjük az eszpresszókat, néhány feketézőt megruházunk, de mi lesz azután? Mi változik meg?” Csönd lett. Majd egy hang: „Maga szerint mi lesz?” „Semmi.” „Hát akkor?” „Nézzék, normális helyzetet csak úgy tudunk teremteni, ha tovább dolgozunk. A Párt is csak így tudja beváltani az ígéretét, hogy véget vet az inflációnak. Akárhogy is, de ki kell bírnunk augusztusig.” Akadtak hangok – „nekünk nem ígéretek kellenek” stb. –, de a többség lehurrogta őket. Majd egy láthatóan tekintélyes szaki a következőket mondta: „Hát jó, végigcsináljuk ezt augusztusig, de idefigyeljen, fiatalember, ha akkor nem úgy lesz, ahogy maguk mondják, akkor nem ajánlom magának, hogy a gyár környékén lássuk.” Mint tudjuk, nyugodtan mehettem a gyárba augusztus 1-je után, mert megvolt az új forint, és megszűnt az infláció [lásd: a forint bevezetése].

A pártban a munkám jó részét a pártoktatás területén végeztem. Oktattam is, és kijártam  ellenőrizni is a szemináriumokat.

Még 1945-ben összetalálkoztam egy volt tanítóképzős társammal, aki meghalt azóta, szegény, és azt mondta, hogy jöjjek segíteni, csináljuk meg a Pedagógus Szakszervezetet. Először a Reáltanoda utcában volt egy helyiségünk, közösen egy másik szakszervezettel. Aztán lefoglaltuk a Múzeum utcában a Károlyi palotát. És akkor ott dolgoztam, én voltam a Pedagógus Szakszervezet gazdasági vezetője. Onnan 1948-ban pártutasításra áthelyeztek a Belkereskedelmi Minisztériumba a Szakoktatási Osztályra. De nem sokáig dolgoztam ott, csak egy pár hónapig, és év végén behívtak egyhónapos pártiskolára. Kiderült, hogy azért csinálták, mert a Műegyetemből kiváló új Marx Károly Közgazdasági Egyetem tanári karát szedték össze. Nagyon jól sikerült a vizsgám, az is kiderült, hogy már foglalkoztam a marxizmussal, 1937-től tagja voltam a szocdem pártnak, és főiskolát is végeztem, és az egyhónapos pártiskolán a végén egy ilyen vizsga volt, és én voltam a legjobb. A pártiskola után áthelyeztek az egyetemre, és ott lettem docens 1949-ben. Az, hogy nem egyetemi végzettségem van, hanem főiskolai, nem érdekelt akkor senkit. Az érdekelte őket, hogy mit tud az illető.  És miután nekem kereskedelmi gyakorlatom is volt, a belker  tanszékre tettek.

Vajda államtitkár volt a tanszékvezető, aki csak néha jött be előadást tartani [Vajda Imre (1900–1969) – közgazdász, szociáldemokrata politikus, kereskedelemi, majd iparügyi államtitkár, az Országos Tervhivatal első elnöke. 1950-ben koholt vádakkal életfogytiglani börtönre ítélték, 1956-ban szabadult. A MKKE tanszékvezető tanára (1956–65). – A szerk.]. A belker tanszéket gyakorlatilag én vezettem helyette. Utána Bognár József, a belker miniszter lett a tanszékvezető, és helyette is én dolgoztam [Bognár József (1917–1996) – a Független Kisgazdapárt tagja, országgyűlési képviselő (1945–1990), Budapest polgármestere (1947–49), többször töltött be miniszteri posztot, a közgazdasági egyetem tanára, akadémikus. – A szerk.]. Egy idő múlva kérte, hogy ezt ne csináljuk tovább, ő szívesen segít, de nevezzenek ki engem tanszékvezetőnek. És akkor 1956-ban kineveztek. A nyugdíjba vonulásomig, 1986-ig voltam a belkereskedelmi tanszék vezetője.

Közben 1950-ben behívtak a pártközpontba, és közölték velem, hogy az egyetemen meg kell csinálni a pártbizottságot, és én vagyok a titkár. Közölték. Mit lehetett csinálni?  Megcsináltuk. Lettek karonként alapszervezetek, de hát én továbbra is tanszékvezető voltam, és e mellett kellett társadalmi munkában csinálni. Ez ment egy pár hónapig, és akkor bementem, és mondtam, hogy kérem szépen, ezt nem lehet társadalmi munkában csinálni, kell ide egy függetlenített. És akkor küldtek egy függetlenített párttitkárt. Úgyhogy én hat vagy hét hónapig csináltam.

1951 nyarán behívtak tartalékos tiszti kiképzésre. 1951 nyara igen meleg volt, és különösen az volt a kiskunhalasi homokvidéken, ahová bevonultunk. Az, hogy a 3-4 kilométerre fekvő gyakorlótérre az akkor rendszeresített jókora súlyú Maxim géppuskát a hátunkon kellett cipelni, még hagyján. De amikor az elméleti foglalkozásokat 25-30 fokos melegben a homokon üldögélve a tűző napon tartották, azt már szóvá tettük. Azt a választ kaptuk, hogy ez is a szükséges edzéshez tartozik, amelyre az ilyen elpuhult civileknek feltétlenül szükségük van ahhoz, hogy katonát faragjanak belőlük. A túlnyomórészt párttitkárokból álló ezredben az egyik legnehezebb próbatételt számunkra a politikai foglalkozások jelentették. Ennek anyagát egy, a honvédség részére készült könyv adta. A nem kellően képzett fiatal politikai tiszt a könyvből kigépeltette az esedékes részt, és azt olvasta fel, nem merve eltérni a megadott szövegtől. A tízhetes kiképzés után a tanfolyam egy részét további kéthetes politikai tiszti tanfolyamra vezényelték.

1957-ben megszereztem a kandidátusi címet, 1975-ben pedig a tudományok doktora címet. Közben voltam kétszer dékán. Egyszer 1955 és 1957 között, majd Berend T. Iván rektorsága alatt 1977 és 1979 között. Közben persze azért a tanszéket is vezettem. Rektorhelyettes is voltam 1982 körül, de csak egy évig, mert amikor az akkori rektor, Nagy Tamás lemondott, az én rektorhelyettességem is megszűnt [Nagy Tamás (1914–1993) – közgazdász, egyetemi tanár. A Közgazdaságtudományi Egyetem egyik alapítója, tanszékvezetője (1952–54), nevéhez fűződik Marx: A tőke c. művének fordítása. 1964–66 között a gazdasági reformot előkészítő szakmai szervezet titkárságának vezetője. – A szerk.].

Talán furcsa, hogy ezt mondom, de én egy tehetséges gyerek voltam. Nagyon sokat olvastam, az átlagnál műveltebb voltam, és szakmailag is jól képzett voltam. Igaz, jól csak németül tudtam. Tanultam oroszul egy darabig, mert mondták, hogy illik oroszul tudni, mert kapcsolatunk van orosz egyetemmel… Egy pár hónapig jártam, aztán abbahagytam. Diákkoromban jártam angol tanfolyamra, és megtanultam elég sok mindent, szóval, mondjuk, szakmai szöveget ma is elég jól megértek, szótári segítséggel. Nem lehetne eladni angolul sem. A román, az csak ilyen konyhanyelv. Amikor a kandidátusihoz be kellett írni egy keleti nyelvet is, akkor a románt írtam be. De hát akkoriban nem kellett nyelvvizsgát tenni. Csak be kellett írni, hogy milyen nyelven tudok.

Egy idő múlva bizonyos dolgokban szembekerültem a pártvezetéssel, mert nem értettem egyet sok mindennel. A Rajk-ügy volt az első, azt nem hittem el. Akkoriban a Rudas volt a rektor, és ő mondta, hogy „Maguk még nem tudják, hogy mi következik.” Ő a Szovjetunióból jött vissza, ott végigcsinálta, ugye ővele is… [Rudas László (1885–1950) – 1918-ban a KMP egyik alapítója, a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe menekült, 1922-től 1945-ig a Szovjetunióban élt, 1948-tól haláláig a közgazdaságtudományi egyetem tanára, az intézmény első rektora. A dogmatikus marxizmus–leninizmus elméletének legismertebb magyarországi képviselője. – A szerk.]

Aztán 1956-ban különösen. 1956. október 22-én az egyetemen nagygyűlést hívtak össze, és tele volt a nagyelőadó. Főleg diákok voltak, tanárok kevesen, és az öreg Fogarasi Béla filozófust, a rektort is odaültették az elnökségbe [Fogarasi Béla (1891–1959) – filozófus, egyetemi tanár. A Tanácsköztársaság bukása után emigrált. 1945-ben tért haza Moszkából. A budapesti bölcsészkar filozófiaprofesszora, majd 1957-ig a közgazdasági egyetem rektora. Akadémikus. – A szerk.]. Egy bemondó sorolta, hogy milyen jogokat kellene megadni. Nagy részükben igazuk volt, és én egyet is értettem. De egyszer csak egy cédula érkezett a bemondóhoz, aki felolvasta, hogy követeljük, hogy a szovjet hadsereg fehér zászlókkal vonuljon ki azonnal az országból. Hát akkor szakadt a cérna, és felálltam. Mondtam, kérem szépen, egyetértek sok mindennel, de hát ne csinálják, ne tegyék nevetségessé magukat. A szovjet hadsereg, a világ egyik legerősebb hadserege nem fog kivonulni fehér zászlóval, mert a közgazdaságtudományi egyetem diákjai ezt követelik. Ez egy nevetséges dolog. Erre bekiabáltak, hogy sztálinista, meg nem tudom, mi. Jó, csak mondják, de értsék meg, hogy ezt ne csinálják. És akkor az öreg Fogarasi azt mondta, hogy ha ezt nem vonják vissza, akkor ő kimegy. Erre eltépték a cédulát.

Néhány tanszéki munkatársammal megbeszéltük, hogy nem szabad engedni, hogy mindenféle alakok bejöjjenek ide az egyetemre. Fegyvert kéne szerezni, hogy megvédjük az egyetemet. Erre a számvitel tanszék vezetője azt mondta, hogy ő ismeri a rendőrkapitányt, a Kopácsit, és szerez [Kopácsi Sándor (1922–2001) – rendőrtiszt, Budapest rendőrfőkapitánya (1952–56), 1956. október 31-én a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány tagja, november 1-jén a Nemzetőrség helyettese parancsnokává választották. Az MSZMP héttagú Intéző Bizottságának tagja (november 1–4.), majd november 5-én a szovjet katonai szervek letartóztatták. A Nagy Imre-perben hatodrendű vádlottként életfogytiglani börtönre ítélték, 1963-ban, az általános amnesztiával szabadult. 1975-ben kivándorolt Kanadába, 1990-ben tért haza. – A szerk.]. Elment, és hozott géppisztolyokat, meg hozott pufajkákat is. És akkor négy munkatársam meg én fegyvert fogtunk, lezártuk az épület kapuját, és őriztük.

1956 után felelősségre vontak, hogy fegyvert fogtam. Mondtam, hogy én az ellenforradalom ellen fogtam fegyvert. Volt egy gőzös fejű kölyök, az akkori egyetemi párttitkár. Nem tudták bizonyítani, hogy én mit csináltam, de hát ez mégis gyanús, ezért két évvel később neveztek ki egyetemi tanárnak. Büntetésből, mert szerintük nem voltam elég harcos. Pedig pont ellenkezőleg, ők sehol se voltak, nem mertek az egyetem közelébe sem jönni, mi pedig odamentünk a legnagyobb tűzben, és védtük az egyetemet. Amikor jöttek az oroszok, összeszedtem a fegyvereket, és betettem egy szekrénybe a dékáni hivatalban. Mondtam nekik, hogy kérem, itt vannak a fegyverek. Erre azt mondták, hogy hagyjuk ott, ők nem viszik el. Ellenben mondták, hogy menjünk ki az üzemekbe a munkásokat felvilágosítani. Mondtam, ne kérjenek ilyen gyerekséget, ha kimegyünk, a munkások kikergetnek. Nem olyan a helyzet, hogy most ott előadásokat tarthatunk. Ezt is úgy vették, hogy megtagadtam a feladatot, tehát nem vagyok százszázalékos kommunista. Hát annyiból igazuk volt, hogy nekem voltak kételyeim. Több kételyem is volt. A legnagyobb szomorúság a Rajk-ügy volt. Akkor tényleg azt mondtam, hogy valami nem stimmel. Persze agitálni nem mertem. Ki mert akkor? 

Aztán 1956 után jöttek, hogy elő kell venni azokat a diákokat, akik részt vettek a dolgokban. És az egyik diák, aki később a MERKÚR-nak [Gépkocsiimporttal foglalkozó külkereskedelmi vállalat. – A szerk.] lett az igazgatója, akkor, azt hiszem, negyedikes volt, egy pécsi gyerek volt, és hazament, amikor jött a cirkusz. Az ottani ismerősei rábeszélték, hogy menjen velük. De semmit nem csinált, csak odament velük. És jött az ukáz, hogy emiatt ki kell zárni az egyetemről. Erre én leküldtem az egyik munkatársamat Pécsre, nézze meg, hogy mi volt. Visszajött, hogy nem csinált ez semmit. Nem engedtem kizárni a gyereket. Erre azt mondták, hogy én védem az ötvenhatosokat. Szóval, voltak ilyen bajaim, de kibírtam.

Közben végig dékán voltam. Sőt 1958-ban a kerületi pártbizottság tagja lettem, 1970 körül pedig kineveztek a kerületi fegyelmi bizottság elnökévé. Na, ez lett a vesztem, mert jött egy új kerületi párttitkár, egy nő, a nevére nem emlékszem, és szólt, hogy XY-t zárjátok ki a pártból. Erre mondtam, hogy hát majd megvizsgáljuk. Megvizsgáltuk, és mondtam, hogy semmi ok nincs rá, hogy kizárjuk. „Hát ez micsoda dolog! Nem lehet. Tessék kizárni!” Nem voltam hajlandó. Erre utána megköszönték a működésemet, és lemondattak a fegyelmi bizottság elnökségéről. De a kerületi pártbizottságnak 1973-ig tagja maradtam.

1986-ban nyugdíjba mentem, de még 1991-ig tanítottam, bejártam az egyetemre előadásokat tartani. De aztán a belker szakot is megszüntették.

Sok kitüntetést kaptam. A „Belkereskedelem Kiváló Dolgozója” kitüntetést kétszer, 1950-ben és 1970-ben. Az „Oktatás Kiváló Dolgozójá”-t 1976-ban. „Szocialista Kultúráért” kitüntetést 1972-ben, „Felszabadulás Emlékérme”-t, „Munka Érdemrend” bronz fokozatát 1964-ben, ezüst fokozatát 1966-ban, arany fokozatát 1973-ban. És hát még ilyen „Jubileumi Emlékérme”-t, „Kiváló Népi Ellenőr”-t, mert sokat dolgoztam a népi ellenőrzésnek. Ezenkívül katonai kitüntetéseim is vannak.

Az 1960-as években tagja lettem az Európai Piackutató és Marketing Szövetségnek (ESOMAR), és ennek révén a hatvanas és hetvenes években sokszor utaztam Nyugat-Európába konferenciákra. Az ESOMAR konferenciákon az volt a szokás, hogy több fogadást szerveztek. Ismerkedési est, a város polgármesterének fogadása, és rendszerint egy vállalat vagy intézet is adott fogadást. Amszterdamban többek között a Bols cég [1575-ben alapított, amszterdami székhelyű szesz- és likőrgyár. – A szerk.] is adott egy fogadást. Ezekre a fogadásokra mint vacsoraalkalmakra nemcsak mi, vékonyabb pénzű „keletiek”, hanem a „nyugatiak” is számítottak. Így aztán érthető volt az egyik angol kolléga felháborodása, mivel nem túl sok, ám picike szendvicsfélék voltak kirakva és pattogatott kukorica. Ital viszont volt bőségesen. Négyen beszélgettünk: egy angol, egy nyugatnémet, egy osztrák és én, és egyöntetűen fel voltunk háborodva az ennivaló-kínálaton. Az angol közölte, hogy megbünteti a céget, és elvisz egy olyan poharat, amelynek az oldalára koktélreceptek voltak felírva. A német és az osztrák rögtön csatlakozott. Várakozva néztek rám: és ön? – Nekem már kettő a zsebemben van. Óriási nevetés tört ki.

1947-ben született Éva lányom és 1951-ben Gábor fiam. Általánosba a Német utcai iskolába jártak. Arról van egy emlékem. Első elemista volt a fiam, és nagyon szerette a tanítónőjét. Jött a tanító néni születésnapja, és a fiam egy barátjával megbeszélte, hogy a zsebpénzükből vesznek valamit. Hát mit vegyenek? Csokit vettek. Amikor megvették, akkor a fiam elkezdett spekulálni, hogy mégis, egy felnőttnek csokit… Erre elmentek a Rákóczi téri csarnokba – ezt a virágárusnő mesélte utólag –, odamentek egy virágárus nénihez, hogy „Néni, kérem, tessék nekünk elcserélni virágra ezt a csokit”. És akkor adott egy virágot, és azt a virágot vitték a tanító néninek.

Sportolni különösebben nem sportoltak, és zenét sem tanultak. A feleségem foglalkozott a gyerekekkel, a fiammal például leült tanulni, leckét csinálni. A lányommal nem kellett, ő önállóan, nagyon jól tanult. Jó tanuló volt. Én szerettem, ha önállók a gyerekek, nem nagyon szóltam bele.

Gimnáziumba mindketten a Fazekasba jártak. A Fazekasba nem volt nehéz bekerülniük, mert az a volt tanítóképzős kollégám volt az igazgatója, akivel együtt csináltuk a Pedagógus Szakszervezetet. Szóltam neki, de hát amúgy is felvették volna őket, mert jó volt a bizonyítványuk. Szerintem nem kellett különösebb protekció. Az csak véletlen, hogy ő volt az igazgató, és szóltam neki.

Évát rögtön felvették a bölcsészkarra. Hát a Fazekasnak jó neve volt. Beiratkozott művészettörténetre és angolra, aztán a második évben felvette a franciát is. Úgyhogy a végén lett művészettörténet és angol–francia szakos, és emiatt egy évvel később végezte el az egyetemet.

Éva már az egyetem alatt ilyen ellenzéki körben forgolódott, de ebből soha nem volt konfliktus. Én tiszteltem a gyerekeim gondolatait, és soha nem akartam befolyásolni őket. Ők maguk döntsék el, hogy milyen irányban akarnak menni. Itthon soha nem is volt nálunk politikai vita vagy ilyesmi. Kellemetlenségem nem volt abból, hogy Éva ilyen körökben forog. Egyszer egy egyetemi kollégám megjegyezte, hogy hát, hogy neveled te a gyerekedet, de én sokat nem törődtem vele. A pártbizottságra ezért nem hívtak be, a BM nem szólt. Azt tudom, hogy egyszer az Évát be akarták szervezni. Útlevélügyben ment be, és akkor be akarták szervezni. Ő eléggé mereven visszautasította, és elmondta itthon. Mondom, én tudomásul vettem, hogy ő is meg a férje is ilyen. Hát … azért is, mert én nem voltam olyan vad kommunista. Én tudomásul vettem, hogy ő az SZDSZ-szel szimpatizál. Az ő dolga, én nem akartam őt befolyásolni. Én meg az MSZP-be léptem be, mert hát 1937 óta csinálom, 67 éve, hát nem tudom abbahagyni. De az MSZP-ben se funkcióm, se semmi…

Miután Éva végzett, főleg nyelvtanításból élt, és közben csinálta a művészettörténeti dolgait. Fő témája a Bauhaus volt, erről könyvei is jelentek meg. Aztán felvették az Iparművészeti Múzeumba. 1970-ben férjhez ment a vele egy korú filozófus, történész Tatár Györgyhöz. Abból a házasságból nem volt gyerek. Hat év múlva elváltak. Aztán a filmrendező Gazdag Gyula lett a második férje. Tízegynéhány éve kimentek Amerikába. Gyula tanszékvezető- helyettesi állást kapott a Los Angeles-i egyetemen, Évi pedig az egyik közeli város egyetemén külső előadó, hetenként kétszer jár oda. Még itthon született két gyerekük, 1981-ben Péter, 1983-ban Júlia. Péter Los Angelesben végzett egyetemet, festőművész akar lenni, és most épp itt jár Budapesten egy évet a Képzőművészetire. Minden szombaton itt ebédel nálunk, és naponta telefonál. Tavasszal pedig New Yorkba megy egy másik egyetemre, még akar tanulni. A húga is épp itt van most látogatóban, ő New Yorkban jár egyetemre.

Gábor érettségi után a Belkereskedelmi Főiskolára ment, és a szállodai szakot végezte el. Utána a Rege szálló igazgatója lett. Előzőleg mint diák nyáron mindig valamelyik szállodánál dolgozott, mint segéd-mit-tudom-én, csomaghordó. A Rege szálló szövetkezeti tulajdonban volt, és akkor lett készen, amikor végzett. Gábor úgy került oda, hogy a főiskolától kérdezték, mi a véleményük a fiamról, és ők javasolták a fiamat. És akkor ő lett a Rege szálló első igazgatója. Ott volt néhány évig, és közben megnősült. Aztán összeveszett a szövetkezet gazdasági igazgatójával. Azon vesztek össze, hogy bővítették a szállodát, méghozzá egy bécsi építőcéggel állapodtak meg, és anélkül, hogy a fiamnak egy szót szóltak volna, a gazdasági igazgató bevette a megállapodásba, hogy ingyen kosztot is kapnak az ott dolgozó munkások. És akkor a fiam bement, és mondta, hogy képzeli azt, meg se kérdezi. Nagyon összevesztek. Utána még súlyosabb lett a dolog, mert a főigazgató behívta a fiamat, hogy menjen be a szövetkezet központjába, és vállalja el a helyettességet. Erre azt mondta, hogy ilyen emberek közé, ahol ilyen ember van, mint az a gazdasági igazgató, ő nem megy. Ezzel aztán végképp elvágta magát, és el is jött onnan. Egy olyan vállalathoz ment, a neve nem jut eszembe, amely külföldiek golfozásával meg ilyenekkel foglalkozott. Akkor ez a gazdasági igazgató utánanyúlt, és ott is piszkálni kezdte. Végül megunta, és kiment Kanadába. Ez már jóval a rendszerváltás után volt. Ott is szállodában dolgozik. Beszél oroszul, angolul és azt hiszem, németül is. A felesége szintén közgazdász, egyetemet végzett, ő franciául és angolul tud, és most ott állami hivatalban van. Nekik is még itthon született a két gyerekük, 1985-ben Ágnes és 1987-ben Tamás. Ágnes egyetemre jár, Tamás most fog érettségizni.

A háború előtt kizárólag a feleségem barátnői adták a baráti társaságot. Nekem nem volt semmiféle baráti köröm. Nem voltam pesti, úgyhogy… nem volt. Egy gyerek volt, a Blum Miklós, akivel valahogy megismerkedtem, az beletartozott a baráti körbe, meg egy osztálytársam, Svéd Sámuelnak hívták, ő elpusztult a munkaszolgálatban. De a többi az csak a feleségem révén, és azok is mind zsidók voltak.

1945 után egyrészt folyatódott a feleségem révén megismert megmaradt barátokkal a kapcsolat, csak akkor már házaspárokként jelentkeztek. Ezen kívül nem volt olyan szorosabb baráti kötelék, akivel rendszeresen összejártunk. Az egyetemről nem voltak barátaink. Megmondom őszintén, nekem az volt az elvem, hogy nem építhetek ki egyik vagy másik munkatársammal baráti kapcsolatot, mert akkor a másik joggal mondja, hogy… és minddel nem tudok kiépíteni. Úgyhogy emiatt… én nagyon jó kapcsolatban voltam a munkatársaimmal, nagyon szerettük egymást, tiszteltük egymást, de nem jártunk össze.

A nyugdíjba vonulásom után sokáig bejártam az Akadémia klubjába bridzselni. Az egyetemen a tanszékemen dolgozott egy nagyon kedves fiú, az tanított meg bridzselni. A feleségem nem tud, ő csak römizik.  Azt mondta, hogy amiben nagyon kell gondolkodni, olyat ő nem játszik. Ő szórakozni akar, nem gondolkodni. Évekig jártam az Akadémia klubjába, de most abbahagytam, az idén már nem mentem, mert sajnos csupa öregasszony jött, és idegesített a játékuk. Nem úgy játszottak, ahogy kellene. És az már nem játék, hogy arra kell figyelnem, hogy amit licitál, az igaz-e.

Barátokkal egyszer-kétszer voltunk nyaralni, kirándulni, de rendszeresen nem. Az egyik barátomnak volt autója, nekem akkor még nem volt, és együtt mentünk Pest környékére. Nekem 1970 körül lett először autóm, egy Trabant. Nem kellett rá várnom, szerencsém volt, mert az a pécsi fiú lett a MERKÚR igazgatója, akit 1956-ban nem rúgtam ki az egyetemről. Úgyhogy hetek alatt megkaptam. Egy pár évig ez volt, aztán Skoda lett, aztán Lada, és az volt az utolsó autóm. Aztán eladtam, mert jött a nagy forgalom, és öregedtem, és mondtam, hogy nincs értelme kockáztatni. Pedig jó vezető voltam, de éppen azért. Végiggondoltam, és azt mondtam, hogy ilyen forgalomban, olyan figyelem kell… és akkor eladtam.

Amíg a gyerekek kicsik voltak, addig minden évben mentünk a Balatonra, Keszthelyre. Keszthelyen a szakszervezetnek volt egy háza, és akkor ott tudtunk lakni. Aztán később volt, amikor magánszemélytől béreltünk. Az 1970-es években már kevésbé volt anyagi problémám, mert… nem is a fizetés, mert a fizetés az nem volt valami nagy az egyetemen, hanem úgynevezett KK-munkákat csináltunk nagyon sokat, és abból szépen kerestünk. Ezért is tiszteltek engem a munkatársaim, mert mindig engedtem őket keresni, nem vettem el… magamnak csak azt a százalékot tartottam meg, ami a vezetőnek járt. A vállalatok elég sok ilyen KK munkát rendeltek, szépen kerestünk. Megvolt, hogy a vezetőnek, aki vezeti az egészet, annak 15 vagy 20 százalék jár. Persze én is dolgoztam, én vezettem, én csináltam meg végül a jelentést. Ők a részdolgokat csinálták… Én megelégedtem azzal, ami volt, nem szerettem happolni. Azt szerettem, ha a munkatársaim tisztességesen tudnak élni, nincsenek filléres gondjaik. Érdekes volt, hogy amikor nyugdíjba mentem, kijött a megállapítás, és láttam, hogy nem vették figyelembe a KK munkát. Pedig azután is befizettünk. Akkor bementem, szóltam, és több lett a nyugdíjam, mint az utolsó fizetésem.

Attól kezdve, hogy a gyerekek nagyok lettek, már nem nagyon mentünk nyaralni. Külföldön meg addig nem voltunk, amíg a gyerekek kicsik voltak. Például autóval voltunk a feleségemmel Párizsban egy barátomnál, aki meghívott bennünket. A gyerekeknek akkor már önálló programjuk volt. Én azért gyakran jártam külföldre a nemzetközi marketingszövetség konferenciáira, és volt úgy, hogy a feleségem velem jött. Például volt Jugoszláviában, Olaszországba is jött velem. Sőt akkor a lányom is jött, és aztán ők ketten elmentek Párizsba, én meg egyedül jöttem haza.

Amerikában és Kanadában nem voltunk, bár a gyerekek ott élnek, és sokszor hívtak már. De a feleségem nem akar repülőre ülni. (A feleség: Nem. Tizenhárom órát ülni. Most már szűkek az ülőhelyek, nem olyan kényelmesek a repülők, mint voltak. Évi is mindig panaszkodik, hogy alig tud lábra állni, mert olyan szűkre vannak csinálva a helyek, az ember nem tudja kinyújtani a lábát. Hiába hívnak a gyerekek, nem megyek. Ők jönnek ide.)

1966-ban voltam Izraelben. A nagynéném [Klein Nándorné (szül. Mittelmann Szerén)] és az unokatestvérem [Bauer Magda] meghívtak, és náluk voltam négy hétig. Voltam Jeruzsálemben, Tel-Avivban és Eilatban. Akkor már lehetett látogató útlevelet kérni. Egyedül mentem, a feleségem nem jött, és azóta többet nem voltam.

Amikor Izrael állam megalakult, nagyon örültem. Amikor 1967-ben volt a hatnapos háború, kezdettől fogva, természetesen, Izrael mellett álltam. Biztos voltam benne, hogy Izrael nem fogja hagyni magát, szóval hogy Izrael fölényben lesz ezzel a társasággal szemben. De meg kell mondanom, hogy az én társaságomban nem volt vita ezzel kapcsolatban. A pártszervezetben nem kértek nyilvános hitvallást. Fel se merült. Ugyanígy gondolkodtam a következő arab–izraeli háborúnál [lásd: Jom Kipur-i háború]. Én ismertem a történelmet, úgyhogy nem voltak kétségeim, hogy teljesen jogos, hogy Izrael azt a területet magának akarja, saját országot akar létesíteni.

Mi a feleségemmel egyáltalán nem tartjuk a vallást, de a gyerekeink mindig tudták, hogy zsidók, és zsidónak tartják magukat. A fiam nem volt körülmetélve, és az ő fia is csak azért, mert fitymaszűkülete volt. A vallást ők sem tartják.

Amikor Hitler hatalomra került, már úgyszólván felnőtt voltam. Nagyon figyeltem ezekre a dolgokra,  megvolt a véleményem, amit nem is nagyon rejtettem véka alá. Úgy fogalmaztam, hogy beleszülettem az első világháborúba. Ahogy egy kicsikét cseperedtem, volt a nagy világgazdasági válság, a húszas. Amikor kezdtem felnőni, jött a harmincas évek gazdasági válsága [lásd: az 1929-es gazdasági világválság]. Amikor pedig fiatalember lettem, és élhettem volna, akkor meg be kellett vonulni katonának. Szóval nem voltam kibékülve a rendszerrel. Nem tetszett nekem az egész Horthy-rendszer. Amikor Hitler uralomra került, teljesen tisztában voltam vele, hogy itt világuralmi törekvésekről van szó. És nagyon sajnáltam, hogy az angolok először lefeküdtek. Éreztem a veszélyt. És nem pusztán abból, hogy zsidó voltam, hanem, hogy az egész világ. Hogy miféle rendszer az, amit a hitleristák kiépítenek.
 

Életrajz

Singer Herman egy Ungvár központjától nem túl messze lévő családi házban lakik a feleségével és Jelena lányával. A ház régi, de nagyon tiszta, rendezett, otthonos, mellette néhány gyümölcsfa áll. Tavasszal Jelena a ház köré virágokat ültet. Singer Herman alacsony, vékony és nagyon mozgékony ember. Fiatalabbnak látszik a koránál. Szeret sétálni, a közelmúltig rendszeresen járt horgászni az Ung folyóra. Az interjú felvételekor jelen volt felesége és lánya, és érdeklődéssel hallgatták végig, amit mesélt. Singer Herman beszédstílusa sajátos, gondolatait nagyon pontosan fogalmazza meg, találó szavakat használ. Az emlékek nagyon fölkavarták, de amikor fölajánlottam, hogy folytassuk az interjút máskor, nemet mondott, és befejezte a történetet. 1997-ben adott már  interjút a Spielberg Alapítványnak.  

Mindkét szülőm családja Kárpátaljáról származik, amely 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchia részét képezte. A hivatalos nyelv a magyar volt, Kárpátalján még ma is sokan beszélnek magyarul. 1918-ban az Osztrák–Magyar Monarchia a kárpátaljai területet húsz évre bérbe adta a cseheknek. Antiszemitizmus nem volt az osztrák–magyar közigazgatás alatt sem, de a csehek idejében a zsidókat még ki is emelték, támogatták. Az 1918-as évtől kezdve a zsidók vállalhattak állami tisztségeket, magánvállalkozásba foghattak [A zsidók az emancipációt követően természetesen az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása alatt is viselhettek állami hivatalt. Idézzük Karády Viktort: „Paradox módon az állami alkalmazottak aránya különösen magas volt az ortodox vidékeken… Részletesebb vizsgálattal kimutatható, hogy az ortodox megyék állami alkalmazottai főként adminisztratív, hivatalnoki pozíciókat töltöttek be mint a falusi közigazgatás vezetői: Észak- és Kelet-Magyarországon elsősorban olyan falvakban, amelyek zsidó többséggel vagy erős zsidó kisebbséggel rendelkeztek.” Egyébként Karády becslései szerint 1910-ben az ortodox városok zsidó lakosságának 6,3%-a állt állami szolgálatban vagy dolgozott szabad/értelmiségi pályákon (ezen belül pedig 13%-uk állt állami szolgálatban, és 9,4%-a működött tanári és tanítói pályán). (A magyar zsidóság regionális és társadalmi rétegződéséről (1910), in Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok, Cserépfalvi, 1997). (Majd csak az 1939. évi IV. tc., az ún. második zsidótörvény idején tiltották ki a zsidókat a  köztisztviselői pályákról.) – A szerk.]. A csehek nagyon toleráns, kulturált emberek voltak, abban az időben az antiszemitizmus teljesen megszűnt. A falvakban a zsidók és az őslakók nemzedékeken át egymás mellett éltek, a barátságos, jószomszédi viszony egyik nemzedékről a másikra öröklődött.

Kárpátalja központja Ungvár volt. A második világháborúig ez egy kis kellemes európai városka volt mintegy negyvenezer fős lakossággal [1921-ben Ungvár lakóinak száma alig haladta meg a 20 000 főt, és az 1941. évi népszámlálás szerint is csak 35 200 ember élt a városban. – A szerk.]. Ungvár lakossága soknemzetiségű volt. Éltek ott magyarok, csehek, rutének, zsidók, kis számban oroszok, cigányok. A zsidók Ungvár lakosságának mintegy harmadát képezték. A különböző nemzetiségű emberek Ungváron barátságban éltek egymással, nem volt konfliktus a nemzetiségek között. Ungvár zsidó lakossága főleg, de nem kizárólag iparral és kereskedelemmel foglalkozott. Voltak zsidó orvosok, ügyvédek, tanárok is. Persze a zsidók között sokkal több volt a szegény, mint a jómódú ember. Ungváron volt egy nagyon szép zsinagóga, franciák építették. Ez egy nagy zsinagóga volt, nagyon szép belülről is, kívülről is. Miután 1945 után Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták, a zsinagógát átépítették, elvitték belőle a zsidó jelképeket, és hangversenytermet rendeztek be benne. Annak idején volt még héder, zsidó iskola. A zsidók Ungvár központjában éltek. 1918-ig, amíg Kárpátalját át nem adták Csehországnak [Csehszlovákiának], Ungvár földszintes épületekkel volt beépítve. A csehek Ungvár központjában egy- és kétemeletes házak építésébe fogtak, kényelmes és tágas lakásokkal, a földszinten, az utcai felőli oldalra pedig üzletek kerültek. A csehek alatt élte Kárpátalja a fénykorát.

Édesapám szülei Kárpátalján születtek és éltek, Turjaremete faluban, a Perecsenyi járásban [Turjaremete – kisközség volt Ung vm. Bereznai járásában, 1891-ben 1500 rutén, szlovák és német lakossal, 1910-ben (ekkor már a Perecsenyi járáshoz tartozott) 2000 rutén és magyar lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Nehéz bármit is mondanom Turjaremetéről, csak egyetlenegyszer voltam ott, még gyerekkoromban. Ott születtek a nagyszüleim édesapám ágán az 1860-as években. Én őket sohasem láttam, jóval a születésem előtt meghaltak. A nagypapát Jákobnak hívták, a nagymama nevét nem tudom. Édesapám, Singer Kálmán 1886-ban született. Édesapám rokonai közül csak a húgát ismertem. Ő 1900-ban született. Az utónevére nem emlékszem, a vezetékneve, miután férjhez ment, Klein lett. A lánya ma Izraelben él. Édesapámnak még volt két bátyja, de róluk semmit sem tudok azon kívül, hogy a huszadik század elején mindketten elmentek az Egyesült Államokba. Gyerekkoromban egy ideig édesapám még levelezett velük, aztán megszakadt a levelezés, de nem tudom, miért. Édesapám mesélt nekem egy kicsit a családjáról. Igen szegényen éltek, szűkösen tengődtek. A család vallásos volt, másképpen abban az időben ez nem is lehetett. A gyerekek vallásos nevelésben részesültek. Édesapám és a bátyjai héderben tanultak. Apám szüleinek a házában megtartották a zsidó hagyományokat. A nagyapám a fiaival zsinagógába járt, otthon is imádkozott. Édesapám szüleinek családjában tartották a sábeszt és minden zsidó ünnepet, kóser háztartást vezettek. Minden szigorúan a zsidó hagyományok szerint zajlott. Amikor a gyerekek felnőttek, mesteremberekhez adták őket, hogy kitanuljanak valamilyen mesterséget. Apámat tizenhárom éves korában egy kőfaragóhoz adták, aki sírköveket készített. A taníttatásért nem fizettek, de az első két évben a tanuló ingyen dolgozott. Aztán amikor már mester lett belőle is, ha a mesterénél maradt dolgozni, már kapott pénzt a munkájáért.

Édesanyám családja Nagybereznán élt. Nagyberezna egy nagy falu, negyven kilométerre északra Ungvártól [Nagyberezna – közigazgatási státusa szerint kisközség volt Ung vm.-ben  (szolgabírói székhely, járásbíróság). 1891-ben 1600 rutén, német, magyar és szlovák (29%-uk az izraelita felekezethez tartozott), 1910-ben 2800, 1919-ben 2600 fő lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.]. Ma már város, a körzet központja. Nagy vásárokat rendeztek ott, még Ungvárról is mentek az emberek Nagybereznára, a vásárba. Magyarok, ukránok [rutének] és zsidók éltek ott. Nagyon sok zsidó volt a faluban, mint ahogy a többi kárpátaljai faluban is. A zsidók a faluban jiddisül, magyarul és ukránul [ruténül] beszéltek, és nem elkülönülve telepedtek le Nagybereznán, a házaik el voltak szórva a más nemzetiségű falubeliek házai között. Sok házban még padló sem volt, csak döngölt agyagpadló. Háziszőttes szőnyegeket terítettek le a földre. Az emberek barátságban éltek, segítettek egymásnak. A nemzetiségnek nem volt jelentősége, az volt a fontos, hogy milyen az ember. A központban volt egy zsinagóga, volt két héder – egy a fiúknak és egy a lányoknak. A zsidók többsége iparral és kereskedelemmel foglalkozott. A falubeli kis boltok a zsidóké voltak. Voltak olyan zsidók is, akik csak földműveléssel foglalkoztak, ezeknek nagy földjük volt. Minden zsidó hívő volt, olyan, amilyennek egy zsidónak lennie kell, ahogy azt a zsidó törvények előírják. Minden zsidó család kóser háztartást vezetett [lásd: étkezési törvények]. A kásrut törvényeit szigorúan betartották. Például amikor levágnak egy tehenet, egy zsidónak az állat hátsó részét nem szabad elfogyasztania, csak az elülsőt [A négylábú állatok hátsó részében fut végig az ún. „gid hánáse” (ülőideg vagy szökőin), amelyet Jákovnak az angyallal vívott harca nyomán nem szabad elfogyasztani. Ha ezt az inat szakszerűen eltávolítják az állat hátsó feléből, akkor a maradékot meg lehet enni, de az áskenáz országokban nagyon kevesen tudják, hogyan kell az inat eltávolítani. Emiatt pl. Magyarországon is inkább az volt a szokás, hogy az egész hátsó részt eladták a nem zsidóknak. Mindazonáltal ha valaki ért a szakszerű eltávolításhoz, akkor a hátsó rész maradéka kóser. (Ráadásul a négylábú állatok hátsó része a drágább hús, az eleje csontosabb, ezért olcsóbb.) – A szerk.]. A tehén hátsó részét eladták a falubelieknek. Minden családban külön edény volt a húsos és a tejes dolgoknak. Pészahra is kötelező volt külön étkészletet tartani.

Édesanyám apját Halegerter Jákobnak, anyját lány korában König Zálinak hívták. Nagybereznán születtek az 1860-as években. Nagyapám iparos volt, nagyanyám háztartásbeli. Az édesanyám szüleit se láttam sohasem. A nagymama 1907-ben halt meg, nagypapa pedig 1914-ben, a születésem után néhány hónappal. Mindketten Nagyberezna zsidó temetőjében lettek eltemetve, zsidó szokás szerint [lásd: temetés; temető]. Édesanyám mesélt róla, hogy a családban volt még néhány lánygyerek, de én csak egy nővérét ismertem édesanyámnak, viszont nem emlékszem a nevére. Édesanyámat Hannának hívták, 1886-ban született. Családja, mint minden zsidó család akkoriban, vallásos család volt, minden zsidó hagyományt követett.

A szüleim sádhen segítségével ismerkedtek össze. Ez volt akkoriban a házastárskeresés általánosan elfogadott módja. 1910-ben házasodtak össze. Hagyományos zsidó esküvőjük volt rabbival, hüpével. Az esküvőt Nagybereznán tartották. A szüleik közül akkor már csak anyám apja élt. Rögtön az esküvő után anyám szüleinek a házába költöztek, édesanyám nővére is ott lakott már a férjével. Anyám nővérének a férje cipész volt. A ház nagy volt, elég volt a hely két családnak is. 1912-ben született a nővérem, Helén. A zsidó neve Haja. Én 1914-ben születtem. Nekem a Henrik nevet adták, a zsidó nevem pedig Cháim. Az öcsém neve Leopold volt, ő 1918-ban született. A zsidó neve Lejb volt.

Később édesapám vett házhelyet édesanyám szüleinek házának közelében, és épített oda egy külön házat a mi családunknak. Ebben a házban laktunk 1944-ig. A házunk nem volt nagy, vályogból épült. A vályogtégla fölaprított szalma és agyag keverékéből készül, amit négyszögletes formákba tesznek, aztán a napon szárítják meg. Kárpátalján nagyon sok a vályogtéglából készült ház. A házunk átlagos ház volt, olyan, mint a falu legtöbb háza: egy szoba és egy nagy konyha volt benne. A tető szalmából [nádból?] készült. A konyhában volt egy nagy kemence, a hátsó fala átnyúlt a szobába. Ezen a kemencén főzött az anyám, télen pedig ez szolgált fűtésre. Fával fűtöttünk. Kárpátalján sok az erdő, a farönkök olcsók voltak, a rőzsét, a levágott gallyat pedig ingyen adták hozzá. A ház körül gyümölcsfák voltak. A ház mögött volt egy nagy udvar, és azon túl kezdődött a kert. Az udvar jobb oldalán volt a baromfiól és a fészer. Jószágunk nem volt, de csirkéket anyám mindig tartott. Az udvaron balra volt édesapám műhelye. Édesapám kőfaragó volt, sírköveket készített, föliratokat vésett rájuk. A sírköveket az udvaron tárolta. Ez a munka csak tavasztól őszig tartott, aztán mikor már jöttek az esőzések, apám üvegezőként dolgozott, és képkereteket meg fényképkereteket csinált. A családban csak az apám dolgozott. Édesanyám háztartásbeli volt, ez volt a szokás a zsidó családoknál akkoriban. A férjes asszonyok nem dolgoztak. A gyerekeket nevelték, vezették a háztartást.

A szüleim vallásos emberek voltak. Otthon szigorúan kóser háztartást vezettek. Ez nem valami egyszerű dolog, sok mindent kell hozzá tudni. Minden házban volt egy tálcaszerűség – ez egy vesszőből font tálca szegéllyel. Ha a sajhet [sakter] levágta az állatot, és kifolyt a vére, az onnantól még nem számított kóser húsnak. Meg kellett tisztítani a bőrtől és a zsírtól, ráhelyezni a kóserre – ezt a tálcát így is neveztük, és jól megsózni. A kósert ferdén kellett fölállítani, és a sós vér az alája helyezett tányérba folyt. Aztán a húst jól le kellett mosni, és csak ezután lett kóser [Mások szerint a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és így helyezték a ferde felületre, hogy a vér kifolyjon belőle. Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. A zsidóság az egy bonyolult dolog. Ezeket a szokásokat nemzedékről nemzedékre adták át egymásnak az asszonyok.

Édesanyám nem hordott parókát. A mi falunkban ez nem volt szokás. De a fejét mindig és mindenhol kendővel fedte be. Még otthon sem láttuk soha fedetlen fővel. Egyszerűen öltözködött, ahogy a többi asszony a faluban. Hosszú ujjú blúzt viselt és hosszú fekete szoknyát. Amikor a zsinagógába ment, sötét selyemruhát vett föl, ez volt az egyetlen ünnepi ruhája. Apám is mindig befedte a fejét. Otthon kipát hordott, az utcán pedig széles karimájú fekete kalapot. Hétköznap egyszerű munkaruhát viselt. A zsinagógába járáshoz másik ruhája volt, egy fekete posztóöltöny. Ezt a ruhát csak a zsinagógába vette föl.

Péntek este összegyűlt az egész család. Mindannyian imádkoztunk, aztán édesanyám meggyújtotta a szombati gyertyákat. A gyertyák fölött imádkozott, közben eltakarta a szemét a kezével. Aztán imát [lásd: imádkozás, imádság] mondtunk a kenyérre, a borra, utána kezdődött a közös étkezés. Anyám igyekezett valami finomat főzni. Péntek reggel általában a sajhethez küldött a csirkével. Hétköznap mi csirkét nem ettünk. Nem éltünk gazdagon, csak a legszükségesebbre futotta a pénzből. Péntek estétől szombat estéig a zsidók közül senki sem dolgozott. Nemhogy csinálni valamit, de még gyufát gyújtani, a kályhát befűteni is tilos volt [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Péntek reggel anyám elkészítette az ételt sábeszra. Télen sábeszkor a szomszéd ukrán [rutén] ember jött át begyújtani a kemencét [lásd: sábesz goj], hogy ne fagyoskodjunk. Lámpát is gyújtott. Akkoriban nem volt áram, petróleumlámpát használtunk. Szombat reggel apám a zsinagógába ment. A nők csak ünnepnapokon mentek a zsinagógába. Amikor az öcsémmel már nagyobbak voltunk, édesapám magával vitt minket is. Miután visszajöttünk a zsinagógából, apám fölolvasott egy hetiszakaszt [lásd: szidrá] a Tórából. Édesapám arról álmodozott, hogy valamikor saját helye lesz a zsinagógában, mert nem engedhette meg magának, hogy vegyen egyet. Én pedig arra gondoltam, hogyha majd fölnövök, és sok pénzt fogok keresni, ajándékozok majd édesapámnak egy helyet a zsinagógában, hogy Nagyberezna összes zsidója tudja, hogy azt én vettem az apámnak. De sajnos ez az álom nem valósult meg, az élet másként rendelkezett.

Otthon jiddisül beszéltünk. Mindannyian jól tudtunk magyarul. 1918 után, amikor a cseh nyelv lett a hivatalos, a szüleim nemigen tudtak megtanulni csehül, a szomszédokkal továbbra is magyarul beszéltek. De mi, gyerekek hamar elsajátítottuk a cseh nyelvet is. Tudtunk még mindannyian ruszinul is, ez az ukrán nyelv kárpátaljai dialektusa.

Otthon minden zsidó ünnepet megtartottunk. Pészah előtt a szomszédok a mi házunkban gyűltek össze, néhány család számára nálunk készült a macesz. A nők a nagy asztalnál dolgoztak a konyhában, átszitálták a lisztet, összekeverték a tésztát és kinyújtották. Édesapám a kemence mellett ült, ott sütötte ki a maceszt. Én nagyon szerettem mellette ülni. Sok maceszt sütöttünk, mert a családok nagyok voltak, kenyeret enni meg tilos volt a Pészah nyolc napja alatt.

Az ünnepi asztalra kerülő halat magunk fogtuk. Nagybereznán volt egy kis folyó. Régebben nem úgy fogták a halat, mint most. A boltban lehetett kapni valami port, amit a vízbe szórtak, és a hal olyan lett tőle, mint aki részeg, hassal fölfelé fordult. Csak össze kellett szedni. Ez legális volt, a port a boltban lehetett kapni. Emberekre ártalmatlan volt.

Pészah előtt édesanyám nagytakarítást csapott. Az összes bútort elhúztuk a helyéről, minden le lett mosva, le lett tisztítva. Összeszedtük a kenyérdarabokat, még a kenyérmorzsákat is. Libatollal egy papírra söprögettük, és gondosan beletekertük. Aztán a papírt a hámeccal együtt elégettük a kemencében [lásd: homecolás]. A húsvéti étkészletet az egyik Pészahtól a másikig a padláson tartottuk. Egy évben csak egyszer hoztuk le, Pészah előtt. Édesanyám jó előre elkezdett főzni. Pészah előtt a sajhetnél hosszú sorok álltak, minden háziasszony elküldte a gyerekét a sajhethez csirkékkel, libákkal. Aztán a baromfiról lenyúzták a bőrt a bőr alatti zsírral együtt, fölvágták, és a zsírt nagy öntöttvas lábasban olvasztották ki. Ilyenkor csak ezzel a zsírral főztek. A gyerekekre bízták, hogy a maceszt egy nagy mozsárban lisztté zúzzák össze. Aztán ezt a lisztet átszitálták, és Pészahra mindent ebből sütöttek. Édesanyám a csirkelevesbe nem a sábeszkor szokásos metéltet főzte bele, hanem maceszdarabokat. Sábeszkor is és az ünnepekkor is mindig volt gefilte fis [töltött hal – lásd: halételek]. Anyám fölfújtat készített, úgy, hogy az összetört maceszt tojással keverte össze. Csirkenyakat főzött, pirított liszttel és hagymával töltött csirkenyakat készített. A maceszlisztből puszedlit, lekváros, mazsolás rétest csinált. Pészah első napján reggel elmentünk a zsinagógába, este pedig apám húsvéti szédert vezetett. Az asztalon, a szokásos ünnepi ételeken kívül volt egy tál, amire csípős zöldfűszer, tormagyökér és főtt tojás volt kirakva. Egy tálkában pedig sós víz volt. A zöldfűszert bele kellett mártani a sós vízbe, és úgy megenni [A zöldfűszer  keserűfű – torma vagy saláta – volt (lásd: máror), amelyet nem a sós vízbe, hanem az édes hárószetbe mártogatnak. A sós vízbe a tojást mártogatják. Lásd: széder. – A szerk.]. Mi már tudtuk, hogy ilyenkor az őseinkre emlékezünk, akik kivonultak az egyiptomi fogságból. Pészahkor speciális húsvéti bort ittunk, vörös volt és nagyon édes. Az asztalra kis ezüst poharak kerültek minden családtag számára és ezenfölül még egy, Illés prófétának. A széder alatt mindenkinek ki kellett innia négy pohár bort. A gyerekek nem kaptak bort, csak egy egészen kis bort öntöttek a poharukba, és vízzel öntötték föl. Föltettem az apámnak héberül a négy tradicionális kérdést [Általában a legkisebb gyerek teszi fel a négy kérdést, de ez nem háláhá (törvény), hanem minhág (szokás). Pedagógiai jelentősége van, mint ahogy az egész széder célja a gyerekek tanitása, a kivonulás törénet elmesélése, továbbadása generációról generációra. Ha egy családban a legkisebb gyerek nem tud még beszélni, vagy nem fogja még fel amit mond, esetleg a családfő héberül vezeti a szédert, és a legkisebb gyerek még nem tud héberül, kérdezhet a nagyobb is. – A szerk.].

Szukot ünnepén a kertben szukát építettünk, kukoricaszárral fedtük be, és szalagokkal, virágokkal díszítettük föl. Beraktunk a szukába egy asztalt, és a Szukot minden napján kizárólag ebben a szukában étkeztünk, és itt is imádkoztunk.

Ros Hásáná előtt a zsinagógában egy egész hónapon át, egész elul havában, sófárt fújtak a reggeli ima után. Az ünnep előestéjén bocsánatot kellett kérni azoktól, akiket megbántottál, még akkor is, ha akaratod ellenére bántottad meg őket. Ros Hásáná ünnepén édesapám fehér ingbe öltözött [kitli], és elment édesanyámmal a zsinagógába. Mindenképpen fehérbe kellett öltözni. Amikor már nagyobbak lettünk, mi is velük mentünk. Édesapámnak volt egy külön imakönyve, ami csak Ros Hásánára és Jom Kipurra szólt. Anyám ünnepi ételt készített, az összes ünnepi zsidó specialitással: csirke, húsleves, gefilte fis. De a hagyományos ünnepi ételeken kívül Ros Hásánákor még szeletekre vágott almát is ettünk, mézbe mártogatva. Édesanyám azt mondta, ezt azért tesszük, hogy a következő év édes legyen [A méz a bibliai idők óta az élet édességét és jóságát jelképezi. A manna is – mely a pusztai vándorlás alatt az égből hullott – édes volt, mint a méz. Eredetileg datolyából készítették, de a posztbiblikus időkben már a méhek által készített mézet tekintik méznek. Bár a méh nem kóser állat, mégis engedélyezik a törvények a méz fogyasztását, mert a méz nem tekinthető a méh testrészének. – A szerk.].

Jom Kipurkor az egész család böjtölt. Még a kisgyerekek is tartották a böjtöt, körülbelül öt éves koruktól [A gyerekeknek a bár micvójuk / bát micvájuk után kell a felnőttekhez hasonlóan egész nap böjtölniük, addig fél napot böjtölnek. – A szerk.]. Jom Kipur előtt otthon kápóreszt csináltunk. Édesanyám és a nővérem fehér csirkét vett a jobb kezébe, az apám és mi, az öcsémmel pedig fehér kakast. El kellett mondani egy imát, aztán pedig lassan forgatni az állatot a fejünk fölött, és közben azt mondani héberül: „Légy te az én vezeklésem!”. Az egész család elment a zsinagógába. Jom Kipurkor az imák nagyon hosszúak voltak. Miután hazatértünk a zsinagógából, mindannyian asztalhoz ültünk. A huszonnégy órás böjt [A Jom Kipur-i böjt 25 órás. – A szerk.] után minden különösen finomnak tűnt.

Vidám ünnep volt a Hanuka és a Purim. Hanukakor a gyerekeknek pénzt – hanuka geltet – és fából készített, színesre festett pörgettyűt [denderli] adtak. Purimra édesanyám háromszögletű mákos és diós süteményt készített – hámántáskát [A hámántáska vagy humentás kelt tésztából készült sült tészta. Négyszögletesre vágott, majd félbe hajtott táskácskák, szilvalekvárral vagy cukros mákkal töltve. – A szerk.]. Purimkor szokás volt finomságokat vinni a családtagoknak, ismerősöknek. Ez volt a sláchmónesz. Egy szalvétával letakart tálcára raktak mindenféle finomságot, a gyerekek meg körbevitték a sláchmóneszt a házakba. Purim első reggelén édesapám Eszter könyvéből olvasott föl [lásd: Purim; Megilá].

Nagybereznán két héder volt: egy a fiúknak és egy a lányoknak. A lányok kevesebb tantárgyat tanultak, de azért mindent megtanítottak nekik, amit tudnia kell egy zsidó nőnek, tanultak imádkozni, héberül olvasni. A lányok öt- vagy hatéves korukban kezdtek tanulni a héderben, nem emlékszem pontosan, és egy évig tanultak ott. Mi pedig, fiúk, hároméves korunkban kezdtünk a héderbe járni. A melamednek volt egy segítője, aki az ilyen kisgyerekekkel foglalkozott. A melamed tanított minket, a segítője pedig a gyakorlati dolgokkal törődött: megetette a gyerekeket, kivitte őket a mosdóba és hasonlók. Négyéves korunkban már elkezdtük tanulni a héber ábécét, addig meg hallás után tanultuk a héber szavakat. A héderben jiddissel is foglalkoztunk, megtanultunk írni és olvasni, tanultunk a zsidó történelemről, hagyományokról és vallásról. A héderbe hétéves korunkig jártunk, és akkor kezdődött az oktatás az általános iskolában.

Nagybereznán nem volt zsidó iskola. Mindannyian, a nővérem is és Leopold öcsém is a nyolcosztályos ukrán iskolába jártunk. Koedukált iskola volt, a fiúk és a lányok együtt tanultak. Az osztályban sok zsidó gyerek volt, és voltak ukránok [rutének] is és magyarok is. A többség már az iskola előtt is ismerte egymást. Semmiféle antiszemita megnyilvánulás nem volt. Megesett, hogy verekedtünk, veszekedtünk, de ennek nem volt nemzetiségi színezete. A barátaim között voltak zsidók is, nem zsidók is. Az iskolában nem tanultam rosszul, és bár nem voltam kitűnő, azért minden tantárgyból elég jól teljesítettem. Amikor betöltöttem a tizenhármat, a szüleim bár micvót csináltak nekem. Ezután már felnőttnek számítottam.

Tizennégy éves koromban befejeztem az iskolát. A szüleimnek azt javasolták, hogy küldjenek Csehszlovákiába, egy ruhagyárba, hogy ott tanuljak két évig. Működött akkor Kárpátalján egy cionista szervezet, amely azzal foglalkozott, hogy tizenéveseket különböző foglalkozásra tanított be, aztán Palesztinába küldte őket [Föltehetően a Betárról van szó. Betar (Brit Trumpeldor, vagyis „Trumpeldor Szövetség”): a cionizmus jobboldali irányzatát képviselő ifjúsági szervezet, amely Vlagyimir Zsabotinszkij kezdeményezésére alakult 1923-ban. Tömegbázisát a lengyel zsidóság alsó középosztálya alkotta. Három alapelv szerint működött: monizmus (a célok sorában a zsidó állameszme rendelkezik prioritással), a légionizmus (a felfegyverzett önvédelem elve) és a chaluciut (vagyis az ideális „pionir” elve). (Maga a rövidítés egyébként utal Betár városára, ahol Bar Kochba életét vesztette.) – A szerk.]. A ruhagyár ehhez a szervezethez tartozott. A gyár neve Zborovic volt. Nem emlékszem, hogy mi volt a neve a városnak, ahol a gyár volt [Csehszlovákiában (a mai Csehországban) volt egy Zborovice nevű helység – valószínűleg itt volt a gyár. – A szerk.]. Ott velem együtt sok zsidó gyerek volt Nagybereznáról, és voltak gyerekek Kárpátalja más helységeiből is. Voltak lányok is, fiúk is. Egy nagy házban laktunk, egy szobában tíz ember volt. Lent volt az étkezde. Kóser ételeket készítettek nekünk, sábeszre és az ünnepekre ünnepi lakomát rendeztek. Pénteken megtartottuk a sábeszt, szombaton pedig nem dolgoztunk. Az ünnepeket is megrendezték nekünk, minden úgy zajlott, ahogy a zsidó tradíciók szerint kell. Megtanultunk különböző gépeken és a futószalag mellett dolgozni. Ezenkívül még héberül [ivrit] és jiddisül is tanultunk. Két évet töltöttem itt, boldog évek voltak, nagyon tetszett a munka is és az életforma is. Csehszlovákiából 1930-ban jöttem vissza, akkor apám beadott tanulni egy szabóhoz. Három évig tanultam. Persze gyorsabban is ki lehetett tanulni a mesterséget, de akkoriban az volt a szokás, hogy a tanoncok nemcsak tanultak, hanem segítettek is a tulajdonos feleségének a házimunkában. Vizet is kellett hordani, a gyerekekre is kellett vigyázni, amit mondtak, azt megcsinálta az ember.

Amikor befejeződött a taníttatásom a mesternél, dolgozni kezdtem nála szabóként, pontosabban szabászként. A szüleimnél laktam az öcsémmel együtt. A legjobb barátom egy falubeli fodrász volt, aki ugyanabban az évben született, mint én, és nem volt zsidó. Nagyon jó ember volt. Akkoriban számunkra nem volt jelentősége annak, hogy milyen nemzetiségű valaki, persze ha tisztességes és rendes volt.

1934-ben Helén nővérem férjhez ment. A szüleim igazi zsidó esküvőt rendeztek neki. Volt hüpe, az esküvői ceremóniát a rabbi vezette [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Az esküvő Nagybereznán volt, utána pedig apám vett nekik egy házat Ungváron. A nővéremék Ungvárra költöztek. Felnőtt az öcsém, befejezte az iskolát, és én elkezdtem a szabómesterségre tanítani.

1936-ban sorköteles szolgálatra hívtak be a csehszlovák hadseregbe. A gyalogsághoz lettem beosztva. Hadiszolgálatra képeztek minket ki – folyamatos edzéseket, sportfoglalkozásokat tartottak nekünk, és volt elméleti oktatás. Kaszárnyában laktunk, ahol külön szobák voltak, mindegyikben nyolc-tíz ember lakott. Minden szobában voltak ágyak, asztalok, székek, a falon könyvespolcok. Ruhásszekrények is voltak, mindenkinek jutott egy saját polc a személyes holmija számára. A kaszárnya mellett működött egy könyvtár, és a szabadidőben lehetett olvasni. A hadseregben minden felekezetű katona számára -- legyen az izraelita, katolikus vagy pravoszláv -- megtartották a vallási ünnepeket. A zsidóknak Pészahra maceszt hoztak a zsinagógából, a pravoszlávoknak húsvétra kalácsot sütöttek. A katonák fölkereshették a zsinagógát, a templomot. A kásrutot persze nem tartottuk, kénytelenek voltunk mindent megenni, amit adtak, de a többi dologban sikerült a zsidó szabályokat betartanom. A vallásosságot még támogatták is. Különböző nemzetiségű katonák laktak egy szobában velem. Rajtam kívül volt még egy zsidó a mi szobánkban, voltak csehek, voltak magyarok. De soha nem volt semmiféle konfliktus nemzetiségi alapon. A tisztek nagyon jóindulatúan viszonyultak a fiatal katonákhoz. A hadseregben nem fordult elő, hogy a felettesek visszaéltek volna a hatalmukkal a fiatal katonákkal szemben, kigúnyolták volna őket, mint ahogy azt a mai ukrán hadseregről hallani. Mi mindannyian teljes egésznek éreztük magunkat.

A katonaság után, 1939-ben hazamentem, de akkorra ez már Magyarország volt. 1938-ban Kárpátalja ismét Magyarország fennhatósága alá került [Ekkor még nem került egész Kárpátalja magyar fennhatóság alá, csak Ungvár és Munkács környéke, amelyek az első bécsi döntéssel kerültek vissza átmenetileg Csehszlovákiától. Kárpátalját 1939 márciusában szállták meg a magyar csapatok. – A szerk.]. De ez már nem az a Magyarország volt, ahol a szüleim fiatalsága telt el, ez a fasiszta Magyarország volt. Akkor már háború dúlt Lengyelországban, Hitler csapatai elkezdték megsemmisíteni a lengyel zsidókat. Sok menekült érkezett Lengyelországból. Magyarország a hitleri Németország szövetségesének hirdette ki magát. Megkezdődött a Magyarországon élő zsidók üldözése. Zsidóellenes törvények sorát fogadták el [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. A zsidóknak megtiltották, hogy vállalkozásokat, üzleteket birtokoljanak, mindent önként át kellett adniuk nem zsidóknak, máskülönben az állam kobozta el a tulajdonukat. Aztán bevezették a magyar útleveleket. Minden zsidónak be kellett bizonyítania, hogy Magyarország területén született, különben tudom is én, hova telepítették ki [lásd: KEOKH; Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés]. Össze kellett gyűjteni az iratokat, igazolásokat [Az 1939. évi IV. tc. (a második zsidótörvény) rendelkezéseinek értelmében tömegeknek kellett beszerezniük származási irataikat, anyakönyvi kivonataikat, egyéb okiratokat, egyrészt a mentességek igazolása (1–2. §.), másrészt a szavazati jog biztosítása (4. §.) miatt. Ez nem csak a zsidókra vonatkozott, hiszen a zsidó köztisztviselők, állami alkalmazottak elbocsátása (5. §.) miatt mindenkinek igazolnia kellett származását. Ugyanez volt érvényes többek között a szabadfoglalkozásokban dolgozókra, az iparigazolványt kérelmezőkre is. – A szerk.]. Az útleveleket Budapesten, Magyarország fővárosában adták ki. Oda kellett érte utazni, ez drága volt. A zsidóknak nem volt joguk állami tisztségeket betölteniük. Sokkal nehezebb lett az élet.

1941-ben Németország megtámadta a Szovjetuniót. Magyarország Németország szövetségese volt a háborúban, és megkezdődött a magyar hadsereg mozgósítása. 1941-ben elvittek a hadseregbe munkaszolgálatosnak. A munkaszázadot először németek irányították, aztán csak a magyarok maradtak. A frontra küldtek minket, a Szovjetunió területére. Árkokat ástunk a Donnál.  A doni frontot magyar tisztek irányították.  A magyarok néha rosszabbul viselkedtek, mint a németek. Néhány magyar tiszt rosszabb volt a vadállatnál. Velünk, a munkaszolgálatos katonákkal bármit megtehettek, amit csak akartak, bármilyen munkát adhattak. Nem lehetett nemet mondani, ha megtagadtad a munkát, akkor helyben lelőttek. Az első munka árokásás volt. Körös-körül mindent beborított a hó. Az utakat meg kellett tisztítani a hótól, hogy a német hadsereg végig tudjon menni rajta. Emlékszem, hogy 1942 január-februárjában olyan szörnyű tél volt, hogy az emberek a földre estek, és percek alatt megfagytak. Mindegyikünknek adtak egy ásót. Aki eldobta az ásóját, az meghalt, mert miután kiszálltunk a vagonokból, gyalog kellett menni. Olyan fagyos tél volt, és olyan orkánerejű szél fújt, hogy csak az ásókkal lehetett a szél ellen védekezni. Volt egy gyapjúból készült maszkom, amit a nővérem kötött nekem, csak a szemet és az orrot hagyta nyitva rajta, a többi részén mindenhol zárt volt. Munkaszolgálatra csak zsidókat vittek [Bár a munkaszolgálatosok túlnyomó része zsidó származású volt, a fegyverviselésre alkalmatlanok között voltak nem zsidó származásúak is (jobbára baloldali elemek, a fegyveres szolgálatot vallási okokból megtagadók stb.), de 1940 decemberében a zsidókat szinte kizárólag zsidókból álló munkásszázadokba rakták, és elkülönítették őket a nem zsidó munkaszolgálatosoktól. (Azokat a zsidókat és nem zsidókat pedig, akiket nemzetbiztonsági szempontból veszedelmesnek ítéltek, büntető muszra soroztak be.) 1942 tavaszán, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a Szovjetunió elleni háború elhúzódik, és várható volt a 2. magyar hadsereg bevetése is, a honvédelmi miniszter utasításba adta, hogy mozgósítás esetén a behívandók 10%-a zsidó legyen, és hogy a zsidó munkásszázadokat a hadműveleti zónába kell vezényelni. Amikor 1942. április 11-én a 2. magyar hadsereget a frontra küldték, meredeken felszökött a fronton szolgáló muszosok száma. Tízezrével hívtak be zsidókat, elsősorban SAS behívóval, nem pedig korosztályok szerint. – A szerk.]. Nem tudom, hányan maradtunk életben, de biztos, hogy nagyon kevesen. Azt hiszem, körülbelül egy százalék. Ezekben a századokban az emberek nagyon gyorsan meghaltak. Nem csak a munkakörülmények voltak embertelenül nehezek, de amikor árkokat ástunk, az oroszok is egyfolytában lőttek ránk. Fegyverünk nem volt, az ásóval meg nem sokra mész a golyók ellen.

1942 februárjában szovjet csapatok támadták meg a századunkat. A magyarok szerteszét szaladtak. Nem tudtuk, hol vannak a mi századunkból való katonák és a tisztek. Mi, munkaszolgálatosok kilencen voltunk. Járkáltunk, nem tudtuk, hogy hol vagyunk, és hova kell mennünk. Egy házhoz értünk az erdő szélén, amiben egy konyha volt. Ebben a konyhában főztek ételt a magyar katonáknak. Volt ott néhány ember, és mi fölajánlottuk nekik, hogy a konyhán ételért cserébe dolgozunk. Odavettek minket magukhoz, megbíztak, hogy vágjunk fát, hámozzunk krumplit. A katonáknak a csaták előtt feketekávét, konyakot vagy rumot adtak, hogy fölélénkítsék őket. Nekünk is megengedték néha, hogy kávét vagy rumot igyunk. Sajnos, a munkánknak a konyhán hamar vége szakadt. Egyszer éjszaka a szobába, ahol aludtunk, részeg német tisztek rontottak be. Ezt kiáltották: „Ébresztő, kommunisták!” Valamiért ők azt hitték, hogy minden zsidó kommunista. Mi nem értettük, miről van szó. Megparancsolták, hogy gyorsan öltözzünk föl, vegyük a hátizsákunkat a holminkkal, és menjünk a konyhába. Amikor odamentünk, az élelmezési szakasz vezetője ránk kiabált: „Koszos zsidók, kommunisták, kiittátok a konyakot és a rumot, ami kell a katonáinknak!” Azt bizony a tisztek itták meg, de minket hibáztattak. A tisztek elkezdtek verni minket. Féltem, hogy be ne törjék a fejemet, összehúztam magam, így az ütéseket főleg a hátizsák fogta föl. Nekik semmibe sem került volna mindannyiunkat megölni, felelniük ilyesmiért nem kellett. De miután belefáradtak a verésbe, mindannyiunkat kikergettek az udvarra.

Futni nem lehetett, körben nagyon magas hó volt. Sebesülten feküdtünk a havon. Amikor egy kicsit megnyugodtunk, próbáltunk továbbmenni. Kerestük a mieinket, mert nem volt hova mennünk. Oroszul nem tudtunk. Én tudtam ruszinul, ez nem tisztán ukrán nyelv, hanem egy kárpátaljai tájszólás. Így beszéltek a mi falunkban. Végül sikerült megtalálni a magyar hadosztályt, és megint befogtak minket munkára. A legnehezebb munkákat adták nekünk, de választásunk nem volt. Ha menekülni próbáltál volna, rögtön megölnek, de menekülni úgysem volt hova. Úgyis lelőttek volna, a különbség csak annyiból állt, hogy ki lő le: a magyarok, a németek vagy az oroszok. Arrafelé vonult el az orosz front, harcok folytak.

Egyszer az orosz csapatok támadást indítottak, és éjszaka visszavonulásra kaptunk parancsot. Mi, az a kilenc ember, együtt maradtunk. Úgy döntöttünk, hogy a faluban rejtőzünk el. A falut Osurkinak hívták, legalábbis ezt mondta az a nő, aki elrejtett minket [Ilyen településnév nem található Ukrajnában. – A szerk.]. Köröskörül bombáztak. Mindannyian bementek hozzá a házba, én pedig, az udvaron maradtam. Megláttam egy hosszú fonott kosarat, amely a ház ajtaja mellett állt. Belebújtam ebbe a kosárba. Egy idő múlva a ház mellett föltűnt három német katona, akik aknavetőt állítottak föl, és lőni kezdtek. Az oroszokat tartóztatták föl, hogy a többiek el tudjanak menekülni. Ez néhány percig tartott. Én közvetlenül mellettük feküdtem. Ők engem persze nem láttak, de én láttam őket a kosár résein keresztül. Aztán elfutottak, az oroszok támadása nagyon határozott volt. Egy kis idő múlva csend lett. A harc továbbvonult, abbamaradt a bombázás és lövöldözés. Én persze nagyon átfagytam, mert a szabadban feküdtem abban a kosárban. Egy kis idővel az után, hogy elmentek a németek, csend lett, és ekkor valami zajt hallottam. Egy síléc surranása volt. Egy fehér álcázó köpenybe öltözött orosz tiszt síléccel ereszkedett le a hegyről, kézi golyószóró volt nála. Földerítő volt. Meglátta a fényt a szobában, és bement. Én még mindig a kosárban feküdtem. Ők már tudtak rólunk, tudták, hogy a magyaroknak vannak zsidó munkaszolgálatosaik. Az orosz tiszt bement a házba, és megkérdezte: „Hányan vannak itt?” Megszámolta, kiküldött minket az utcára, azt mondta, hogy gyorsan menjünk a hátországba, mert a hadszíntér visszatérhet ide, és útba igazított minket, ekkor már én is előbújtam a kosárból. Oroszul beszélt, nem értettünk mindent, de megmutatta nekünk, merre menjünk. Éjjel két óra volt. Elindultunk, de hogy merre menjünk, azt nem tudtuk. A falvakat jártuk egészen reggelig. A front nem tért vissza. De már nagyon szerettünk volna vizet inni, enni valamit. Majdnem minden házat szétlőttek, az épségben maradtakba bementünk, megmelegedtünk, néha adtak nekünk enni. Mentünk, mint a nincstelenek, házról házra, tovább és tovább. Nappal az úton halott embereket találtunk a mi századunkból. Repülőgépről lőtték le őket. Ahogy mentünk, fölöttünk is repülőgépek szálltak. Mivel én nemrég még a csehszlovák hadsereg katonája voltam, tudtam, hogy amikor közeledik a repülőgép, le kell feküdni a földre, és halottnak tettetni magadat. Amikor elrepült, tovább lehetett menni. Azokat, akik ezt nem tudták, rögtön megölték. Hogy német vagy magyar repülőgépek voltak-e, azt nem tudom, de valamelyik a kettő közül, mert más nem lehetett. Nem emlékszem, hány napig mentünk, de nem nagyon sokáig, mert gyalog nem jutsz messzire, pláne nem éhesen. Mindenhol ennivaló után kutattunk. Egyszer tököket találtunk, amit egy pincéből dobtak ki. Tüzet gyújtottunk, megsütöttük, és megettük a tököket. Már majdnem elrohadtak, de mi mégis megettük. Egyszer találtunk egy megfagyott lovat, mindenki darabokat vágott ki magának belőle, és azt ette megsütve. Éjszakára a szétlőtt házakban rejtőzködtünk el.

Egyszer oroszok raboltak ki minket. Civil emberek voltak, jöttek éjszaka pisztollyal, megnézték, kinek milyen cipője van, kinek van jó ruhája, kényszerítették, hogy vegye le, és cserébe régi dolgokat adtak. Elvették a jó kis kecskebőr mellényemet, amit otthonról hoztam magammal. Még jó, hogy adtak cserébe legalább egy régit.

Végül orosz katonákat találtunk. Beszéltem velük, szerencsére néhányan közülük értettek ukránul, megkérdeztem, nem tudunk-e csinálni valamit nekik, nincs-e szükségük szabóra. Hoztak nekünk javítanivaló ruhát, fehérneműt. Enni adtak, és amikor eljöttünk tőlük, adtak egy hátizsáknyi kétszersültet. Aztán megint csak mentünk, fogalmunk sem volt, hogy hova megyünk. Számunkra ez egy idegen ország volt. Útközben tífuszosak lettünk, az egyik faluban az emberek megmutatták nekünk a kórházat. A kórház, amelyben a tífuszos betegek feküdtek, az iskolaépületben volt elhelyezve. Onnan minden nap úgy vitték ki a halott embereket, mint a farönköket. A betegek a koszban feküdtek a szalmán. Nagyon sok tetű volt. Az embereket reggelre halálra ették a tetvek. Én nem tudom, honnan volt erőm hozzá, de éjszakánként nem aludtam, hanem a ruhámat tisztogattam a tetvektől. Nem volt más megoldás. Ez mentett meg. Nem volt ott étel, nem volt víz, havat olvasztottak, és azt ittuk. Az emberek – én is – annyira legyöngültek, hogy nem tudtak járni, négykézláb is csak nagy erőfeszítéssel sikerült. Még a falakba sem tudtak kapaszkodni. Nekem és két ezredtársamnak valahogy sikerült túlélnünk. Aztán orosz tisztek és civilek jöttek. Voltak köztük orvosok is. Az egyik orvos megkérdezte tőlem, hogy hová valósi vagyok. Megmondtam neki, hogy Ungvárról jöttem. Kiderült, hogy ő is Ungvárról származik, az 1920-as években ment ki a Szovjetunióba. Kérdezgetni kezdett, én feleltem. Megnézte, hogy kit lehet még megmenteni. Azokat az embereket, akiknek még volt némi esélyük a túlélésre, kivitték onnan, és külön helyezték el. A többiek helyben meghaltak.

Miután meggyógyultunk, továbbmentünk. Megfürödhettünk a fürdőben, valamennyire letisztálkodhattunk. Aztán Uszmanyba vittek minket [Moszkvától kb. 400 km, délkeletre. – A szerk.]. Ott egy hadifogolytábor volt. Voltak ott németek, olaszok, románok, törökök, mindenféle katona volt ott. Azt, aki megadta magát, odavitték a frontról. Sok olyan német katona volt ott, aki megadta magát. Odavitték őket, levetkőztették meztelenre, úgy, ahogy egyébként engem is, átkutatták, aztán megengedték, hogy fölöltözzenek. Ez egy elosztó tábor volt, ahol átkutatták, szortírozták, ellátták és továbbküldték a foglyokat. Én mindig azt kerestem, hogy mivel tudnám elfoglalni magam. Sok rongyos ember volt ott. Mondtam, hogy tudok ruhát javítani. Volt mivel varrnom, mert tűt hoztam magammal. Voltak egyéb apróságaim is. Az ollómat elvették a motozáskor, bár az olló számomra nem fegyver volt, hanem munkaeszköz. Ollót aztán szereztem. Először a foglyokat szolgáltam ki. A munkámért cserébe ételt adtak nekem. Aztán nyitottam egy műhelyt ebben a lágerben. Az orosz hadsereg alá tartozott egy, a front ellátását biztosító raktár, ott volt a műhelynél. Az olaszok oda jártak ételt lopni, ők különösen éhesek voltak. Azokat, akiket elkaptak, helyben lelőtték, ezt én nem egyszer láttam. Aztán a műhelyem mellett nyitottak még egy műhelyt, egy cipészműhelyt. Kerestek a foglyok között mestereket. Én elég régen voltam már ebben a lágerben, és egész otthonosan mozogtam. Mindig újabb és újabb emberek érkeztek. Egyszer egy vagon SS-est hoztak. Köztük volt a barátom, Schwarz, a mi munkaszolgálatos századunkból [A Centropa Nyikolaj Svarccal is készített interjút. – A szerk.]. A németekkel együtt rejtőzött el egy házban egy nőnél, amíg meg nem találták. Odavettem magamhoz a műhelybe. Elég sokat voltunk ebben a lágerben, aztán Uszmanyból Voronyezsbe küldtek minket. Voronyezsben először is a fürdőbe vittek minket. Már sokkal jobban éreztük magunkat, mint előtte. A ruhánkat fertőtlenítették, és visszaadták. Az is egy nagyon nagy láger volt. Ott is voltak németek is, olaszok is, románok is, magyarok is. Óriási fabarakkokban laktunk. A barakkban a fal mellett végig fapriccsek húzódtak két sorban. Elég jól etettek minket. A lágerbe folyamatosan érkeztek amerikai küldemények, lencsét küldtek csirkehússal. Amerika egy nemzetközi megállapodás értelmében élelmiszer-szállítmányt küldött a foglyoknak. A voronyezsi fogságban már nagyon jó volt ahhoz képest, hogy mi volt előtte. Ott már elég jó ételt adtak, volt mosakodási lehetőség. A lágerben voltak zsidók, de a zsidó hagyományokat nem követték. Természetesen disznóhúst nem ettünk, de ez volt az egyetlen dolog, amit tehettünk. Ez egy másik világ volt, és mi el voltunk szakítva a megszokott valóságtól. Én ott is nyitottam egy varróműhelyt, de ez már egy igazi, jó műhely volt. A voronyezsi műhelyben új dolgokat is varrtunk: egyenruhát az orosz tiszteknek, női ruhát, emellett ruhák javításával is foglalkoztunk. A varróműhelyben nagyon jó német szakemberek dolgoztak. Az igazat megvallva, tanultam tőlük egy s mást. Azóta is őrzöm a följegyzéseimet, amiket ott készítettem, egy ábrákkal teli albumot, mindenféle szabásmintát. A műhelyem közvetlenül a parancsnokság mellett volt, a láger területén kívül. A parancsnok, egy ezredes fent lakott, és lent volt a cipész- és a varróműhely. Ott laktunk mi ketten, Schwarzcal a mi munkaszázadunkból. Én varrtam, ő cipészkedett. A lágerben nem sokáig laktam, hamarosan fölszabadítottak az őrkíséret alól. Adtak egy fényképes igazolványt, és azzal szabadon mozoghattam a láger területén és környékén. Én és Schwarz a parancsnokság épületében laktunk, a munkánkért ételt kaptunk cserébe. Nagyon sok volt ott a poloska, nem hagytak minket aludni. Az ágy lábát nedves rongyokkal tekertük körbe, hogy a poloskák ne tudjanak fölmászni lentről. De azok olyan gonoszak, hogy fölmásztak a plafonra, és onnan vetették ránk magukat. Azért valahogyan túléltük. Én minden reggel elmentem a lágerbe, összeszedtem az embereket, akik a varrodában dolgoztak, huszonöt-harminc embert. Szökni nem készültek, nem lett volna hova menniük. A helyi lakosság fasisztának tartotta őket, és aligha segített volna nekik. Minden nap a műhelyben dolgoztak, este pedig visszakísértem őket a lágerbe.

A lágerben tartózkodásom alatt ismerkedtem meg a jövendőbeli feleségemmel, 1945-ben. Ez már akkor volt, amikor fölszabadítottak az őrkíséret alól. A parancsnoksággal szemben, ahol laktunk, az utca túloldalán állt egy ház. Az ablakban gyakran láttam egy lányt. Egy nagy család élt ott. Schwarzcal gyakran néztük őket az ablakon keresztül. Számunkra ez a látvány a békebeli élet egy kis darabját jelentette, otthoni emlékeket idézett föl. Lent egy kis patak folyt, volt ott egy kút, oda jártak az emberek vízért. Mi fürödni jártunk a patakhoz, és gyakran láttuk ezt a lányt, vödrökkel jött a kúthoz. Valahogy összeszedtem a bátorságomat, hogy megszólítsam. Német egyenruhában voltam, a németek adták cserébe azért, hogy varrtam nekik. Ezek a németek nem is tudták rólam, hogy zsidó vagyok, mert jól beszéltem németül, és akkor már oroszul is kiválóan tudtam. Beszéltem a lánnyal, és megkértem, hogy találkozzon velem este. Nagyon hiányzott nekem az emberi közeledés. Féltem, hogy nemet mond, hiszen nem tudta, hogy ki vagyok. De beleegyezett. Este találkoztunk. Kiválasztottam egy helyet, ahol senki sem láthatott, mert a foglyoknak tilos volt este az utcára menniük. Egy kicsit sétáltunk, beszélgettünk. Ez ünnep volt számomra. Ezután minden nap találkoztunk. Hoztam neki az ételből, amit a lágerben adtak. A lányt Szofija Belinszkajának hívták. Nem tudtam, miféle, azt gondoltam, hogy cigány. Külsőleg egy cigány lányra hasonlított. Egyszer megemlítette, hogy az anyja próbálja lebeszélni arról, hogy találkozzon velem, azt mondja, hogy én német vagyok, és megölöm őt. Elmondta, hogy zsidó. Én meg mondtam neki, hogy én is zsidó vagyok. Az anyja nem hitte el, azt mondta, hogy a hadifogolytáborban csak németek vannak. Elkezdtem följárni hozzájuk. Csak esténként lehetett, amikor senki sem látta. Szofija családja nagy volt, a hét gyerek közül Szofija volt a legidősebb. 1924-ben született. Az anyja háztartásbeli volt, az apjuk nem lakott velük, más családja volt. Próbáltam segíteni a családnak. A műhelyben fehér anyagból köpenyeket varrtunk, az anyagot tekercsekben kaptuk. Minden este betekertem magam ezzel az anyaggal, és így mentem hozzájuk. Szofija anyja a piacon eladta az anyagot, és ennivalót vett belőle a családnak. Egyszer meghívott ebédre. Aztán rájöttem, hogy beszélni akart velem, megtudni, hogy beszélem-e a zsidó nyelvet. Beszélgettünk, és a beszélgetés végére meggyőződött arról, hogy én jobban beszélek jiddisül, mint ő. Ezután már nem tartott tőlem, én meg minden este elmentem hozzájuk vendégségbe. Schwarz barátom is találkozgatott egy helyi, voronyezsi lánnyal.

1945 májusában megtudtuk, hogy vége a háborúnak. Nagy öröm volt ez nekünk. Az utcán ismeretlen emberek ölelkeztek, csókolgatták egymást, gratuláltak egymásnak. Reméltem, hogy nemsokára haza tudok menni. A családom sorsáról semmit sem tudtam. Szofijával elhatároztuk, hogy összeházasodunk, de úgy döntöttünk, hogy akkorra halasztjuk az esküvőt, amikor megérkezünk az én házamba, mert az én családommal szerettünk volna ünnepelni. Megkértem a lágerparancsnokot, Ptasinszkijt, aki szintén zsidó volt, tudja meg, mi zajlik itt, Kárpátalján, van-e még valaki ott a zsidók közül. Ptasinszkij hivatalos úton megkérdezte, és azt a választ kapta, hogy a családomból senki sem él. Minden zsidót elvittek a németek Auschwitzba, mindet megölték [Nem a németek „vitték el” a zsidókat Auschwitzba. A deportálást a magyar hatóságok hajtották végre. Lásd: Ungvár. – A szerk.].

Amikor fölszabadítottak minket a lágerből, mindenkit megkérdeztek, hol akar élni. Bármely országot megnevezhettem, oda vittek volna. De én haza akartam jönni Kárpátaljára, bár már tudtam, hogy senki sem vár. 1942 elejétől 1946 szeptemberéig voltam fogságban. Szeptemberben megszereztem a megfelelő utazási okmányokat, és hazautaztam. 1945-ben, miután befejeződött a második világháború, Kárpátalja szovjet lett, de ez engem nem riasztott el. Emlékeztem rá, hogy a szovjet hadsereg szabadított föl minket a fasisztáktól. Reméltem, hogy hazajövök, és találok valakit a családomból. Először egyedül jöttem. Elő akartam készíteni mindent, mire a jövendőbelim megérkezik. Nagybereznára utaztam, és a szomszédok megerősítették, hogy a németek az egész családomat elvitték 1944-ben az auschwitzi koncentrációs táborba, és senki sem tért vissza közülük. Elmentem Ungvárra. Iratokat kellett szereznem, de nem sikerült. A nővérem házában idegenek laktak. A nővérem is és a családja is meghalt a koncentrációs táborban. Én egy távoli rokonomhoz költöztem, és elkezdtem intézkedni, hogy visszaadják a nővérem házát. Ungváron lakott az unokatestvérem ismerőse, egy ügyvéd, aki a bíróságon vitte az ügyemet. Nagybereznán végre kaptam egy papírt, ami igazolta a személyemet, és ezzel kaphattam igazolványt. A bíróságon sikeresen végződött a perem, visszaadták a házat. Akkor elutaztam Voronyezsbe Szofijáért, és együtt tértünk vissza Ungvárra. Rögtön összeházasodtunk, ahogy megérkeztünk Ungvárra. Zsidó esküvőnk nem volt [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Egyszerűen bejegyeztettük a házasságot a kerületi anyakönyvi hivatalban. Máig ebben a házban lakunk. Amikor az 1950-es évek elején elkezdtük fölújítani a házat, és lecseréltük a rothadó deszkapadlót, egy ajándék várt rám a nővéremtől. Amikor az egész családdal együtt elvitték őt a koncentrációs táborba, nyilván nem akarta elöl hagyni a fényképeket, és elrejtett egy fényképekkel teli borítékot a padló alá. Ott találtunk rá a fölújítás alatt. Számomra ez nagy öröm volt, hiszen egyetlen fényképem sem maradt a családomról.

Egy varrodában helyezkedtem el, a város központjában. A háború után az emberek kevés új dolgot varrattak, főleg a régi ruhát javíttatták. Csak én dolgoztam, a feleségem otthon volt. 1947-ben született az első gyerekünk, egy fiú, akit az apám tiszteletére Kálmánnak neveztünk el. 1949-ben született a lányom, akit Jelenának neveztünk el a nővérem, Helén tiszteletére. A lányom zsidó neve Haja. Nagyon sokat kellett dolgoznom, hogy eltartsam a családot. Azok nagyon nehéz idők voltak, éhínség volt.

Egy idő után a varrodánkból nagy műhely lett. Ott dolgoztam szabászként huszonöt éven keresztül. Először brigádvezető voltam. A munka menete a következő volt: én kiszabtam az anyagot, odaadtam egy varrónőnek, aki megcsinálta a kabátot, az öltönyt az elejétől a végéig. Én csak ellenőriztem a munkáját, és kész. De amikor az egyedi varrásról áttértünk a műveletmegosztásos módszerre, elmentem onnan. Szerintem az nem munka, hogy az egyik csinálja az egyik műveletet, a másik a másikat, és így nyolc ember dolgozik egy dolgon. Ez a minőség rovására megy. Próbáltak rábeszélni, hogy maradjak, de én nem akartam ebben a rendszerben dolgozni. Átmentem egy másik műhelybe, ahol egy ismerősöm dolgozott. Ott csodálatos munka folyt, a ruhadarabokat az elejétől a végéig az ember maga varrta, mindössze egyetlenegy próbával. Ha nagyon pontosan készíti el az ember a szabásmintát, akkor megesik, hogy még próba sem kell. Nagyon sok kuncsaft volt. Olyan jól dolgoztunk, hogy a kuncsaftok mindig igyekeztek valahogyan megköszönni, többet fizetni, mint amennyi járt. Mindenki elégedett volt az új ruhájával, és újra eljött hozzánk. Nyugdíjba csak hetvenéves korom után mentem. Mikor végleg otthagytam a munkát a szalonban, tovább dolgoztam otthon. Nagyon sok kuncsaftom volt. A boltokban nem lehetett jó ruhát kapni, minden hiánycikk volt, ezért az emberek nagyon sokat varrattak. Akkoriban nagyon jól kerestem, semmiben sem szenvedtünk hiányt. Szabadidőm majdhogynem nem is maradt. De azért igyekeztem teremteni valamennyi időt, hogy a családommal töltsem, hogy sétáljunk, moziba menjünk.

Amikor visszajöttem Kárpátaljára, már voltak antiszemita megnyilvánulások. A háború alatt az embereket a közös balsors kötötte össze. A fronton az embereknek más mércéjük volt. A háború utáni első időkben meg olyan nehéz volt az élet, hogy mindenki el volt foglalva a saját problémáival, és nem nagyon törődött a másik ember nemzetiségével. De aztán az antiszemitizmus teljes erővel megjelent. Azt hiszem, ebben közrejátszott az, hogy a háború után Kárpátaljára sok ember jött ide a Szovjetunióból [Azaz: a Szovjetunió egyéb részeiből. – A szerk.]. Sokan közülük antiszemiták voltak. Antiszemitizmus mindig volt, és azóta is van, a közlekedési eszközökön lehet hallani effélét, hogy „Zsidók, takarodjatok Izraelbe”. Nem lehet azt mondani, hogy az állam most üldözné a zsidókat. Most már ilyen nincs, de korábban volt. Viszont a mindennapok szintjén néha előjön ilyesmi. Mi már hozzászoktunk az antiszemitizmushoz, bár személyesen én és a családom magunkon ezt sohasem tapasztaltuk, velem mindig rendesen viselkedtek, a megrendelőim a legkülönfélébb nemzetiségűek közül kerültek ki, és a hálálkodó szavaikon kívül sosem hallottam tőlük semmi mást.

Az 1953 elején zajló orvosper engem nem érintett. De meglepett, hogy sokan őszintén elhitték ezt a nyilvánvaló hazugságot. Egyébként a politika engem sohasem érdekelt. Ezek a politikáról szóló beszélgetések azoknak valók, akiknek nincs más dolguk. 1953 márciusában meghalt Sztálin. Itt, Ungváron kevesen siratták meg, szinte csak a Szovjetunióból áttelepülők. Nekem az ő halála nem okozott nagy bánatot, de az igazat megvallva, én is, mint valószínűleg mindenki, elgondolkoztam akkor azon, hogy mi lesz ezután. Emlékszem, ahogyan a huszadik pártkongresszuson Hruscsov Sztálin bűntetteiről beszélt [lásd: az SZKP XX. kongresszusa; Hruscsov beszéde a XX. pártkongresszuson]. Engem sohasem érdekelt a politika, de sok ismerősöm akkoriban nagyot csalódott, hogy Sztálin nem is volt a népek atyja, ahogy a propaganda nevezte, inkább a népek elnyomója. Sokan ezt nem is hitték el. Arra számítottunk, hogy a huszadik kongresszus után valami jobbra fordul, de a változások nem voltak túl jelentősek. Mi Kárpátalján több különböző uralom alatt éltünk. A dolgozó embert, aki a saját keze munkájából él, nem nagyon érdekli, milyen hatalom van az országában. Csak annyit kíván, hogy ez a hatalom ne zavarja az életét, hogy legyen munkája, amiből el tudja tartani a családját.

1948-ban megalakult Izrael. Természetesen örültem, hogy saját államunk van. De hát Palesztina már régóta létezett mint zsidó állam. Már a születésem előtt is vándoroltak oda zsidók, hogy a munkájukkal erősítsék és építsék Palesztinát. Így ezt én inkább úgy fogtam föl, mint névváltozást.

A feleségemmel igyekeztünk, amennyire ez lehetséges volt, betartani a zsidó hagyományokat, megünnepelni a zsidó ünnepeket. Követtük a kásrutot [lásd: étkezési törvények; kóser háztartás], főleg az első időkben, amikor még szabadon lehetett élelmiszert kapni. Nem messze tőlünk lakott egy zsidó asszony a családjával, és péntekenként a feleségem vele együtt készítette el az ételt sábeszre, mert sábeszkor semmit sem lehetett főzni, még a tüzet sem volt szabad begyújtani [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Péntek este a családdal együtt ünnepeltük a sábeszt, minden a hagyomány szerint zajlott. Mindannyian imádkoztunk, a feleségem gyertyát gyújtott. De arra, hogy szombaton ne dolgozzak, nem volt lehetőségem. A szovjethatalom alatt a szombat munkanap volt. Ha el tudtam menni szombaton a munkahelyemről, akkor elmentem. De én brigádvezető voltam, nem hagyhattam ott csapot-papot.

Otthon a feleségemmel oroszul beszéltünk, mert ő rosszul beszélte a zsidó nyelvet. Nekem nem volt annyira fontos, hogy megtanulja a zsidó nyelvet, inkább az volt a fontos, hogy megértsük egymást. Otthon minden zsidó ünnepet megünnepeltünk. Az 1950-es évek elejéig Ungváron működött egy zsinagóga. Oda jártunk a feleségemmel. Volt fent egy erkély kifejezetten nők számára [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. De kicsi gyerekeink voltak, és a feleségemnek nehéz volt elszakadnia otthonról, hogy szombatonként eljöjjön velem a zsinagógába. Aztán amikor a zsinagógát bezárták, és hangversenyteremmé alakították át, Ungváron nyitottak egy imaházat. Oda már csak a férfiak jártak. Jom Kipur alatt a feleségemmel mindig böjtöltünk. Most is, a korunk ellenére, tartjuk a böjtöt. A Pészahot is a hagyomány szerint ünnepeltük meg. Most is megvan a húsvéti étkészlet, a poharaktól az asztali terítéken át a lábasokig, edényekig. Pészahkor a szédert én vezettem. Amikor a fiam már egy kicsit nagyobb lett, megtanítottam neki a hagyományos húsvéti kérdések héber szövegét, melyeket a fiú tesz föl apjának a széder alatt [lásd: má nistáná]. Otthon minden ünnepet megtartottunk, és én elmeséltem a gyerekeknek, hogy melyik ünnepnek mi a jelentősége, és hogyan kell megtartani őket. Én és a feleségem zsidónak neveltük a gyerekeket. Tudták, hogy ők zsidók, és ezt nem titkolták, pedig sokan voltak, akik eltitkolták a zsidóságukat azokban a nehéz időkben. A szovjet ünnepeket otthon nem ünnepeltük meg, számomra ezek a Győzelem Napja, május kilencedike kivételével mind szokatlan és jelentés nélküli ünnepek voltak [1945. május 9-én 0 óra 50 perckor Berlin keleti negyedében, Karlshorstban véget ért az az ülés, ahol a győztes hatalmak elfogadták a német fegyveres erők feltétel nélküli megadását, és aláírták az erről szóló okmányt. Ezzel Európában véget ért a második világháború. A Szovjetunióban ez a nap lett a Győzelem Napja, amit évente a moszkvai Vörös téren, a legfőbb párt- és állami vezetők előtt vezényelt díszszemlével ünnepeltek meg. – A szerk.]. Amikor a gyerekek megnőttek, és már iskolába jártak, a feleségemmel elmentünk az iskolába az ünnepélyekre, melyeket a szovjet ünnepnapokon rendeztek, és ahol a gyerekek fölléptek a szülők előtt, de számunkra ezek nem voltak ünnepek, csak szabadnapok, amikor együtt lehetett a család. Otthon minden családtag születésnapját megünnepeltük. Barátok, rokonok jöttek hozzánk.

Majdnem minden barátunk zsidó volt. Én nem a nemzetisége alapján ítélek meg egy embert, de valahogy így alakult. Én nagyon szeretem a hosszú sétákat, szeretek sokat gyalogolni, és a feleségemmel és a gyerekeimmel gyakran mentünk sétálni. Szabadidőmben a kedvenc foglalatosságom a horgászás volt. Csak az utóbbi néhány évben nem járok már a barátaimmal horgászni, korábban hétvégén egy egész napot el tudtam tölteni a folyónál.

Amikor a gyerekek nagyobbak lettek, a feleségem elhelyezkedett az ungvári alkatrészgyárban, az Uzsgorodpriborban. Harminc évet ledolgozott ott, bejárva a tanulótól a brigádvezetőig vezető utat. A feleségem nem azért dolgozott, mert szűkölködtünk volna, eleget kerestem én. Egyszerűen emberek között szeretett volna lenni, és a nyugdíjra is jó előre gondolt.

A gyerekek iskolába jártak. A fiam gyerekkorában nagyon szerette a zenét, és hegedülni tanult. Aztán abbahagyta a zenélést. A lányomat is taníttattuk zongorázni, de az sem sikerült. Az iskola elvégzése után a fiam fényképészetet tanult, aztán fényképészként dolgozott. Egy jóravaló ungvári zsidó lányt vett el feleségül, a fiuk, Dimitrij 1982-ben született. 1996-ban a fiam a családjával együtt kivándorolt Izraelbe. Először a fia utazott ki, amikor gyerekeket toboroztak, hogy izraeli iskolákban tanuljanak. Aztán a fiam és a menyem kimentek, hogy megnézzék, hogy van Dimitrij, és ott ragadtak. A fiam sofőr. Az unokám befejezte az iskolát, jelenleg katona. Miután leszolgált, jelentkezni fog egyetemre.

Jelena lányom az iskola befejezése után az Uzsgorodpribor alkatrészgyárban helyezkedett el, ugyanott, ahol a feleségem is dolgozott. Egy ungvári zsidóhoz ment feleségül, Goldman lett a vezetékneve. 1976-ban született a fiuk, Edvárd. Az unokám befejezte az iskolát, és elutazott Izraelbe egy fiatalok számára létrehozott programmal. Azóta Izraelben él, dolgozik. Ott házasodott meg, van egy nyolcesztendős unokám, Danielnek hívják. Jelena ledolgozott huszonkét évet a gyárban, mindaddig ott volt, amíg a gyár a peresztrojka idején meg nem szűnt. Azóta a Heszedünkben dolgozik. Először időseknek hordta ki az ebédet, most beteglátogató nővér.

Amikor az 1970-es években elkezdődött a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, sok barátunk és rokonunk odaköltözött [Néhány ezer, többnyire magyarul beszélő szovjet zsidó – főleg beregszászi, huszti, munkácsi, ungvári és nagyszőllősi lakosok – az 1970-es évek végén engedélyt kapott az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területének elhagyására. – A szerk.]. Mi a feleségemmel mellettük álltunk, segítettünk nekik, amiben csak tudtunk. De mi magunk nem készültünk elmenni. Izraeli viszonyok között én már túl öregnek számítottam ahhoz, hogy dolgozzak, de otthon ülni és nyugdíjból élni nekem még nem akaródzott. Dolgozni akartam, a munka örömet szerzett nekem.

A peresztrojkát, amit Gorbacsov kezdett el az 1980-as években, úgy fogadtam, mint egy szükséges, jó dolgot [lásd: gorbacsovi politika]. Végre azok az emberek, akik akartak és tudtak dolgozni, lehetőséget kaptak arra, hogy a munkájukkal foglalkozzanak, anélkül, hogy félnének valakitől. A Szovjetunió történetében először, legális lett a magánvállalkozás. Persze azelőtt is létezett a dolog, de ha az emberre rábizonyították, hogy magának dolgozik, és nem az állam hasznára, akkor ez általában bírósággal, börtönnel végződött [A saját zsebre dolgozást hívták magyarul „fusizásnak”. Lényegében ugyanaz zajlott a szocialista országokban mindenhol. Lásd: fusizás. – A szerk.]. A peresztrojka után ezt nyíltan meg lehetett tenni. Ezenkívül csökkent az antiszemitizmus is. Az állam részéről is csökkent az antiszemitizmus, és a hétköznapi életben is kevesebb lett. Abban az időben rendeződött a viszony Izraellel. És egyáltalán, akkor kaptak a szovjet emberek lehetőséget először arra, hogy más országokba utazzanak, meglátogassák a családtagjaikat és a barátaikat, meghívják őket magukhoz. És még valami: abban az időben kezdtek megjelenni a hivatalos zsidó szervezetek, emlékezni kezdtek a zsidó írókra, zenészekre. Korábban hivatalos szövegben egyáltalán nem használták a „zsidó” szót. Ha a második világháború alatt elhunyt szovjet állampolgárokról beszéltek, a zsidókat „szovjet embereknek” nevezték, amikor a harcolókat sorolták, azt mondták: „oroszok, ukránok, beloruszok és a Szovjetunió más nemzetiségű állampolgárai.” Itt meg elkezdtek beszélni a Szovjetunió hőseiként számon tartott zsidókról, a zsidó tudósokról, elkezdték kimondani a zsidó szót is a többi nemzetiség között.

A peresztrojkának köszönhetően én is ellátogattam Izraelbe, 1997-ben, hogy meglátogassam a fiamat és a családját, az unokámat, megnézzem a dédunokámat. A korom ellenére sokfelé jártam, sokat láttam. Csodálatos ország, mi mást is mondhatnék! Nagy kár, hogy nincs ott béke. Nekem nagyon jó volt látni, hogy az izraeliek mennyire szeretik az országukat, milyen patriotizmus jellemzi a fiatalokat. A lányom is járt Izraelben, meglátogatta a családját. Valószínűleg jobb lenne neki Izraelben élni, a fia és az unokája közelében. De ő jó és szerető lányunk, és megérti, hogy a feleségem és én nemigen tudnánk meglenni nélküle.

1993-ban szétesett a Szovjetunió, és Ukrajna független lett [Mindez 1991-ben történt. – A szerk.]. Azóta megkezdődött a zsidóság újjászületése Ukrajnában. Korábban sok zsidó teljesen eltávolodott a zsidóságtól. Gyakran megesett, hogy az imaházban tíz embernél kevesebb gyűlt össze a minjánhoz, és szét kellett széledni anélkül, hogy az imát megtartottuk volna. Most sokan azok közül, akik korábban nem ismerték el magukat zsidónak, járnak a zsinagógába a gyerekeikkel együtt, szóval visszatértek a zsidósághoz. Minden szombaton elmegyek a zsinagógába. Különösen örvendetes, hogy nő a zsidó fiatalság száma, ezek a fiatalok valóban zsidónak érzik magukat. A zsinagógába mindig nagyon sok fiatal jön el. Ungváron működik egy zsidó iskola is. 1999-ben létrehozták Ungváron a Heszedet. Ez nagy dolog mindannyiunk számára – a gyerekeknek is, az öregeknek is. A Heszedben sokféle klub és szakkör működik a fiataloknak, ahol azon túl, hogy a zsidó tradíciók, szokások felé fordulhatnak, jiddisül és a héberül tanulnak, külföldi nyelvleckéket is vesznek, és a számítógép használatával is megismerkednek. Felnőttek és gyerekek számára egyaránt van kórus és tánctanfolyam. A Heszedben megünnepeljük a sábeszt és a zsidó ünnepeket. Azon túl, hogy a Heszed lelki támasz és találkozóhely, sok öregembernek lehetőséget ad a fizikai túlélésre. Az embereknek élelmiszerrel, gyógyszerekkel segítenek, az időseknek házhoz viszik az ebédet. Ez nagyon nagy segítség az embereknek a mi nehéz időnkben.             

Életrajz

Deutsch Éva vékony testalkatú, egyszerű ruhákat visel. 2003 tavaszán halt meg a férje, egyedül él a háromszobás, tágas lakásban. Hetente egyszer kimegy a temetőbe, hogy virágot vigyen a férje sírjára, és rendszeresen találkozik régi barátnőivel is. A bevásárlást, háztartást egymaga intéz. A hitközség minden ünnepségén részt szokott venni. A hozzátartozóival nagyon jó a viszonya, rendszeresen tartják a kapcsolatot.

Az apai nagyapát Moskovits Lajosnak hívták. Az 1860-as évek végén születhetett Királydarócon [Szatmár vm.]. Egy testvéréről tudok, aki – nem tudom hogy s mint – Jugoszláviába került. Azt tudom, hogy mikor én három éves voltam, tehát 1929-ben, a szüleim meglátogatták ezt a jugoszláviai nagybácsit, de azt nem tudom, hogy melyik helységben. Engem is vittek, de hát én semmire sem emlékszem. Onnan tudom, hogy ez 1929-ben volt, mert hoztak onnan ajándéktárgyakat: egy vörösréz tálcát és egy kávéskészletet cirádás mintákkal – valami mecset volt rajta –, s a tálcán alul be volt vésve: Sarajevo 1929.

Nem tudom, milyen iskolát végzett a nagyapám, azt sem tudom, járt-e vallásos iskolába [lásd: héder, jesiva]. Cipészmesterséggel foglalkozott, ez volt a foglalkozása. Mikor én már akkora voltam, hogy emlékszem az ottani dolgokra, akkor ő már feladta a műhelyt, csak otthon dolgozgatott, ismerősök még hoztak javítanivalót, ezt-azt. Gyerekszemmel ő már akkor idősnek tűnt. Moskovits Fáni, a nagymama 1873-ban született, a leányneve Majtényi volt. A szüleiről nem tudok semmit. A nagymama nem járt dolgozni, otthon látta el a házimunkát. A házuk egy kicsi házikó volt, összesen kétszoba-konyhás, s egy előtér meg egy kicsi kert, ami még hozzátartozott a házhoz. Csak majorságuk volt: liba, ruca, és volt a kert, ezekkel foglalkozott a nagyanyám. A nagyszülők nem politizáltak, abban az időben nem nagyon foglalkoztak ilyesmivel az emberek. Viszont vallásosak voltak, templomjárók voltak, megtartották az ünnepeket. Kóser háztartást is vezettek, mert régebben volt lehetőség rá. Minden kicsi helységben, például Királydarócon is [Királydaróc nagyközség volt, az 1910-es népszámlálás adatai szerint 2600 főnyi magyar és román ajkú lakossal. – A szerk.], volt sakter, aki vágta a majorságokat, úgyhogy kóser kosztot tudtak biztosítani a zsidóknak. Volt tálesze a nagyapámnak és imaszíja, ami a homlokára s a karjára is volt téve, úgy emlékszem. A délelőtti s a délutáni imádkozásnál használta, hétköznap otthon imádkozott. Péntek este és szombaton mentek templomba. A nagyszüleim rendesen öltöztek [lásd: haszid öltözék], úgy, mint a többi ember. A nagyapámnak nem volt fekete kalapja, mint a nagyon vallásos embereknek, de mindig fedett fővel járt, kapedlivel. Szakálla sem volt, hanem bajusza, arra emlékszem. A nagyanyámnak nem volt parókája, megvolt a saját haja. Kendőt viselt, mikor ment a templomba, és péntek este, mikor gyújtott gyertyát, mert fel kell tenni a kendőt, amikor elmondja azt az imádságot. Mi mindig nyáron voltunk a nagyszülőknél. Az édesapámnak is, mivel tanítóember volt, csak nyáron volt vakációja, s mivel nyáron nekünk nincs ünnepünk, ezért együtt nem ünnepeltünk soha a nagyszülőkkel. Szombaton elmentek a templomba, ott megvolt a szertartás, az imádkozás, utána nem volt semmi munka. Pénteken előre megfőzték a szombati ebédet is, mert nem volt szabad semmi munkát végezni, főzni se [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Szombatra rendszerint csólent volt, az volt a megszokott szombati eledel. Azt ugye pénteken előkészítették cserépedénybe, s elvitték a pékhez, a pék betette a kemencébe, s szombaton mentek érte, és akkor készen, melegen hozták haza a csólentet. Azt mi is csináltuk Marosvásárhelyen, mert hozzánk is elég közel lakott egy pék, ahova lehetett vinni a cserépfazekakat. Annak idején mindenki abban csinálta a csólentet, és sokan vitték a pékhez. Nem volt házi segítségük, a nagyszüleim végeztek mindent.

Az egy kicsi falu, ahol a nagyszülők laktak, s ahol a szüleim születtek. Királydarócnak hívják, románul Craidorolţ. Szatmár megyében, Szatmár és Nagykároly között van ez a falucska. Az odautazás nehéz volt, mert nem volt vasútállomása, Gilvácsnak hívták azt a másik állomást, ahol a vonat megállt, pontosan nem tudom, hány kilométerre [11 km-re. – A szerk.], s akkor előre le lett levelezve (mert telefonunk nem volt), hogy mikor érkezünk, és akkor a nagyszülők fogadtak szekeret, ami eljött az állomásra elénk, s ott várt minket. Földút volt, úgyhogy jól rázott az a szekér, és így érkeztünk meg. Mostani szemmel valósággal egy expedíció volt, most már nem ilyenek az utazások, mint 1930 és 1940 között. Arra emlékszem, hogy egypárszor voltunk ott a vakációkban, de nem volt rá lehetőség gyakran menni. Kevés időt töltöttem a nagyszülőknél, éppen a nagy távolság miatt. Innen Marosvásárhelyről akkor ez nagy távolságnak tűnt. [A Királydaróc és Marosvásárhely közötti távolság 234 km. – A szerk.]

Tudom, hogy én 12 éves voltam, mikor nagyapám meghalt. Én nem is voltam a temetésen, mert ez téli időszakban volt, iskolaidő volt, és csak a szüleim mentek el és az ottani rokonság, akik Nagykárolyban, Szatmáron laktak. A testvéremmel mi ketten itthon maradtunk Marosvásárhelyen. Miután meghalt a nagytata, nagyanyám ott maradt Királydarócon. Hozzánk is jött Marosvásárhelyre, nálunk is töltött valamennyi időt, de nem sok türelme volt, kíváncsi volt, hogy mi van otthon. S voltak közelebb – Szatmáron, Nagykárolyban – valami rokonok, s akkor inkább hozzájuk ment, mert közel volt Királydaróchoz. A nagykárolyiak, Majtényiék – nagymamának a fiútestvére volt a férfi, úgy hívták, Majtényi Miklós – béreltek egy tanyát, kommunista szemmel kulákok voltak. Az öregeknek volt két fia, Béla és László, akik nekem unokatestvéreim. (Béla, a nagyobbik hazajött a deportálásból, kiment Izraelbe, s mert fiatal volt, bevonult ott katonának, és aztán elesett szegény.) Nekik volt lovas kocsijuk, fogatuk, úgyhogy azzal haza is tudták vinni a nagymamát. Több időt töltött ott, mikor nem akart egyedül lenni, főleg télen hívták, hogy ne kelljen fűtsön egyedül magának. Akkor fafűtés volt, és fát venni, felvágatni körülményesebb volt, s akkor inkább télire mindig hívták, hogy menjen hozzájuk, hogy ott töltse a téli hónapokat. Amikor úgy érezte, hogy türelmetlen, akkor hazavitték. Aztán hozzánk is jött, de kevesebb időre. Szatmáron laktak Margit néniék, neki a férje Róth Adolf, de a feleség volt testvér a nagyanyámmal. Két lányuk volt, Anna és Kató. Nálunk is volt a Róth családnak a nagyobbik lánya, Anna, aki egyidős volt velem. A családot deportálták, ahonnan csak Anna jött haza, és aztán 1947-ben kivándorolt az Egyesült Államokba. New Yorkban élt, és leveleztünk, tartottuk a kapcsolatot. 2002-ben halt meg. Moskovits nagymamát is deportálták, idős lévén mindjárt a gázkamrába került. Egyebet nem tudok róla mondani.

Az édesapám, Moskovits Jenő 1891-ben született Királydarócon, egyetlen gyermek volt a családban. A gyerekkoráról sajnos nem tudok semmit. Nagyon korán elkerült otthonról. Budapesten végezte a tanítóképzőt az első világháború előtt, valamikor az 1910-es évek elején. Aztán bevonult katonának, és az első világháborúban volt az olasz és az orosz fronton. Ott tartalékos hadnagy volt [lásd: tartalékos tiszt] Meg is sebesült, kórházba is került, a füle mellett süvített el egy golyó, úgyhogy a füléből egy kicsi darab leszakadt. Voltak katonai kitüntetései is, azt hiszem, négy kitüntetése volt, például Kis Ezüst, vagy egy másiknak a neve „Hadi díszítményes katonai érdemkereszt a kardokkal”. Ezeknek a kitüntetéseknek köszönhetően a magyar időben [lásd: magyar idők (1940–1944)], 1940-ben, amikor bejöttek a magyarok, és már létezett a numerus clausus [lásd: numerus clausus Magyarországon], akkor voltak ilyen kritériumok, hogy akinek az édesapja részt vett a világháborúban, s még kitüntetései is vannak, hát azok előnyben részesülnek, úgyhogy a listán elöl vannak az [iskolába] felveendők között [lásd: mentesítések Észak-Erdélyben].

A tanítóképzőről nem sokat mesélt. Azt tudom, hogy nagyon jó eredménnyel végezte el, és utána, mikor itt 1918 után [a trianoni békeszerződést követően] már román világ volt, akkor kellett -- úgy hívták akkor, hogy -- nosztrifikáltatni a diplomáját, amit nem tudom, hogy hol tett le aztán, hogy ismerjék el a románok is. Amit hallottam, hogy a közeli falucskákban, Alsó- és Felsőszoporban tanított [Szilágy vármegyei kisközségek, lakosaik száma a 20. század első évtizedeiben nem érte el az 1500 főt. – A szerk.], és akkor végül is Zilahra [Zilah Szilágy vármegye székhelye volt, lakosainak száma 1910-ben 8100 fő volt. – A szerk.] került, ott tanított. [Egy családi dokumentum tanúsága szerint a szolnoki hitközség elemi iskolájában kezdte tanítói pályafutását, Budapesten folytatta az izraelita fiú árvaotthonban, és csak ezután került Felsőszoporra. – A szerk.] 1920-ban nősült meg. Egy falusiak voltak az anyámmal, Klein Jolánnal, mikor ő a harctéren volt, akkor már udvarolt az édesanyámnak. Emlékszem, egy csomó tábori levelezőlap annak idején megmaradt, amit onnan a harctérről küldött haza a szüleinek és az édesanyámnak, ami persze aztán a deportálás alatt eltűnt itthonról. Mi, gyerekek nagyon sokszor elővettük, s nézegettük, nagyon tetszett nekünk, hogy ez a harctérről való, és nagy szenzáció volt akkor az nekünk. Olyan rózsaszínes volt, rajta volt a pecsét, s úgy össze voltak kötve a levelek egy csomóban.

Az anyai ágról nem sokat tudok. Úgy tudom, hogy textilkereskedő volt Klein Kálmán, az anyám édesapja. Egy kicsi üzletecskéje volt, amit a nagyapa vezetett, és azt hiszem, nem volt segédje. Úgy tudom, textilméteráruja volt. A faluban nem volt szükség nagy üzletre, mert nem volt nagy vevőközönség. Azt se tudom, hogy milyen betegségben, és az évet se tudom, hogy mikor halt meg. Régebben a lányok négy polgárit [lásd: polgári iskola] végeztek, s mert Királydarócon nem volt, csak elemi iskola, akkor az édesanyám Sátoraljaújhelyen járta a négy polgárit [Sátoraljaújhelyen két polgári leányiskola volt, egy állami és egy római katolikus felekezeti. – A szerk.]. Úgy emlékszem, mesélte, hogy akkor már nem élt az édesapja, csak a mama élt. A nagymamáról sem tudok sokat, Fischer Hanna volt a lánykori neve. Édesanyám, gondolom, egy ideig visszaköltözött az édesanyjához, miután befejezte a polgárit. Nem tudom, hogy még tartották-e azt az üzletet vagy nem.

Nekem van egy vékony kicsi füzetem a királydaróci zsidóságról, ezt anyai ágról a nagymama testvérének, Tilda néninek az egyik fia, dr. Herskovits Lajos írta. A nagymamát nem ismertem, csak a testvérét, mert ő élt még, mikor én 16 éves körüli voltam. Az egyik fia fogorvos lett, Prágában végzett [lásd: egyetemi tanulmányok és a numerus clausus], s Kolozsváron lakott. Eldeportálták, visszajött, s aztán kivándorolt Izraelbe, és ott írt egy könyvecskét a királydaróci zsidó családokról, s elküldte nekem is.
A könyvecskéből van a következő részlet: „A falu a Kraszna folyó két partján terül el, és a két részt egy nagyobb és két kisebb híd kötötte össze. A környék falvaihoz hasonlóan, többnemzetiségű község volt Királydaróc. A Kraszna jobb partján többnyire görögkeleti vallású románok laktak, a bal parton magyarok és svábok, vallásuk szerint katolikusok és reformátusok. A zsidóság többnyire a bal parton lakott, ahol a zsidó templom állt. A túloldalon négy-öt zsidó család élt. A négy nemzetiség – kisebb incidensektől eltekintve – egyetértésben élt a jószomszédság előírása szerint. A deportálás előtt körülbelül harminc [zsidó] család lakott Királydarócon. Többnyire szerény jövedelmű emberek, két-három jobb módú családot kivéve. Javarészük kisiparos volt, kereskedő, néhány család földműveléssel foglalkozott. […] Ma már egyetlen zsidó sem lakik, csak a temető emlékeztet a hitközségre, de az is rettenetes állapotban van, s nem kétséges, hogy előbb-utóbb eltűnik, felszántják, nyoma sem marad.”

Rabbi adta össze a szüleimet, de az esküvőről [lásd: esküvői szertartás] nem meséltek, fénykép sincs róla. Azt hiszem, hogy mikor összeházasodtak, akkor már Zilahon laktak, mert ott kapott állást az édesapám. Volt ott egy zsidó iskola, és ott tanított. 1922-ben született Zilahon a bátyám, Moskovits Tibor. 1923-ban a marosvásárhelyi zsidó iskolánál üresedés volt, nyugdíjba ment vagy elment valamelyik tanító, és akkor megpályázta az édesapám ezt a megüresedett helyet. Ezt egy leveléből fedeztem fel. Meg is kapta a helyet, úgyhogy 1923-ban vagy 1924-ben ide költöztek Marosvásárhelyre. Mindent tanított az édesapám, úgy, ahogy most is az elemi iskolai tanítók tanítanak egy osztályt elsőtől negyedik osztályig. Ő még héber nyelvet is tanított s zenét is, mert hegedülni is tanult annak idején a tanítóképzőben. Régebben a tanítókat úgy oktatták, hogy sokoldalúak legyenek, mindenhez értsenek.

Én már itt születtem Marosvásárhelyen 1926-ban. A zsidó iskola mellett laktunk albérletben. Mikor 6 éves voltam, mielőtt iskolába kerültem volna, vettek a szüleim egy kis családi házat a mai Cuza Vodă utca elején [a Fő tér nyugati szélén]. Ott nőttem aztán fel, s ott voltunk, amíg deportáltak. Nagyon szerettük azt a házat, mindig szépítgettük. A lakás bútorzata egyszerű volt. Nem volt túl nagy az egész, három szoba volt lent: szalon, nappali, hálószoba, s az egyik szoba fölött manzárdszoba – azt nagyon élveztük –, az előszobából ment fel egy fa lépcső a manzárdba. Aztán azt a bátyám sajátította ki magának, az lett az ő szobája, s én mindig gondoltam, hogy milyen jó dolga van, mert neki külön szobája van. A bátyámmal jól megértettük egymást, nem volt különösebb baj, habár négy év volt a korkülönbség köztünk. Jó testvérek voltunk.

Nagyon szép kis udvar volt a ház előtt, nagyon szerették a szüleim a virágokat, s olyan szépen rendbe tették az udvart. Az első évben egy szakember tette rendbe, virággruppokat csinált, és gyümölcsfákkal is be lett ültetve: volt alma, körte, szilva, cseresznye, meggy, mindenből egy-egy kicsi. Ribizli és egresbokor is volt és sok-sok virág. Volt hátul fáskamra, mert annak idején még fafűtés volt. Ősszel be kellett szerezni a fát. Az is egy külön epizód volt, hogy az ember megvette a fát. Azt hiszem, voltak ilyen vállalkozások, amik ezzel foglalkoztak, nekik kellett fizetni. Ez egy elég nagy anyagi megerőltetés volt, minden ősszel beszerezni télire a fát, mert ugye, azt az ember beszerezte úgy, hogy kitartott egész szezonban, amíg ki nem tavaszodott. A megvett fát hazaszállították, lerakták a ház elé, jött a fűrészgép – egy szamár húzta a gépezetet –, nagy rönkökben volt a fa, s akkor felaprították kisebb darabokra. Aztán azt be kellett hordani, mert a ház előtt történt ez az egész művelet. Akkor nem volt ilyen forgalom, mint most, úgyhogy meg lehetett csinálni. Utána az ember a fűrészport összetakarította. A rönköket be kellett hordani a fáskamrába, ott felrakták szép sorba. Akkor ezt a feldarabolt fát mindenki saját maga hasította fel kisebbekre, hogy lehessen tüzet gyújtani a kályhákban [vagyis gyújtósnak való aprófára]. Be volt vezetve a víz a házba, emlékszem, fürdőszoba is volt. Persze nem olyan csillogó-villogó fürdőszobák, mint most, de volt benne kád, mosdó, angolvécé és víz. A konyhában is volt víz, sőt az udvaron is volt egy kútszerű. Aztán volt egy gumislagunk, mert kellett öntözni a virágokat, a gyümölcsfákat.

A zsidó elemiben, ahova jártam, volt tandíj, s a középiskolára is tandíjat kellett fizetni. Egy fix tanítói kereset volt a családban, s akkor a bátyám is, én is jártunk iskolába, és két tandíjat kellett fizetni. Zenére is taníttattak a szülők, engem zongorázni, a testvéremet hegedülni, azért is kellett fizetni, mert semmi sem ment ingyen. A háztartás, a lakásfenntartás és a ruházat is pénzt vett igénybe. Abban az időben nagyon kevés nő volt, aki dolgozott – tanítónők vagy korosabb lányok, akik nem mentek férjhez, azok vállaltak irodai munkát, ügyvéd mellett mint gépírónő, de ez ritkaságszámba ment. Egyetemet végzett nagyon kevés volt. A marosvásárhelyi rabbinak az egyik lánya orvosit végzett, valószínűleg Pesten, orvosnő volt, méghozzá nőgyógyász, nő létére. Abban az időben nagy szenzáció volt ez. Én még gyerek voltam, s ő már kész, végzett orvosnő volt. [Az orvosi egyetemet (s egyáltalán egyetemet) végzett nők alacsony számát a statisztikai adatok is bizonyítják. Az 1913/14-es tanévben például az orvosi egyetemek elsőéves hallgatóinak csupán 4,8%-a nő, 1931/32-ben pedig még mindig csak 15,7%. Egy részük nem is végzi el az egyetemet, nagy hányaduk pedig végzés után nem gyakorolja szakmáját. – A szerk.]

A vallásórát az elemiben rabbi tartotta. Marosvásárhelyen volt egy rabbi, neki doktorátusa is volt, dr. Lövi Ferencnek hívták. A rabbi alacsony ember volt, már teljesen ősz volt, mikor én megismertem [Lövi Ferenc (szül. Kőrösladány, 1869) előbb Nagyatádon volt rabbi, majd 1903-tól Marosvásárhely főrabbija. Megalapította a leánygimnáziumot, a Talmud-Tórát és a Népkonyhát. Kutatási területe Péchy Simon és a szombatosok. – A szerk.]. Nem tudom, hány éves lehetett, az ilyen ősz embereket idősnek látta az ember gyerekként. Nagy fehér szakálla volt, bajusza is volt, de pájesze nem volt. És mindig fekete öltözetben járt, és nem bársony kalappal, hanem rendes civil fekete kalappal volt [lásd: haszid öltözék]. A rabbi nagy tudású ember volt, könyvei is jelentek meg, nem tudom, hogy vallásos vagy milyen tárgyú könyvei [Lövi Ferenc: R. Simon c. Jocháj élete és szentírásmagyarázata (Budapest, 1892); Bibliai Történet (1904) – A szerk.]. Azt hiszem, három vagy négy gyereke volt. Ő szintén ott lakott a családjával, ahol az iskola volt, ma az a 4-es számú iskola. Amikor középiskolások lettünk, akkor is a rabbi tanította nekünk a vallásórát. Nagyon szigorúan vették, mert addig nem zárták le a trimeszteri eredményt [A román közoktatásban az iskolai év három részre volt osztva, amin csak 1989 után változtattak. – A szerk.], amíg nem küldte el az a bizonyos felekezet az iskolának a hozzá járó tanulóknak a jegyeit, mert ott is jegyet kaptunk. Nagyon szerettük a rabbi bácsit, és olyan érdekesnek találtuk, amiket mond. Volt, amit elfogadtunk, amit hittünk, és volt, amit nem hittünk s kétkedve fogadtuk, például a Paradicsomban történteket, s az Ádám és Éva esetet. És aztán mondtuk: „Mégis igaz kell legyen, hogyha a rabbi bácsi mondja, hát akkor az biztos úgy van.”

Elöl volt a rabbi lakása, s hátrébb voltak az osztálytermek. Összesen öt osztályterem volt és a tanítóknak egy szoba. Később került egy kimondott nyelvtanár, aki a héber nyelvben járatos volt. Deutsch Eleknek hívták (nem volt rokon a későbbi férjem családjával). Izraelt is megjárta, csak visszajött, mert a felesége nem bírta a klímát. Aztán eldeportálták az egész családot, senki se jött vissza. Nagyon hatásosan tanította az ivrit nyelvet, mert ugye nekünk, zsidó iskolai tanulóknak olyan óránk is volt – nem tudom, egy héten kétszer, hányszor –, és olyan ügyesen tanította, hogy egész jól megtanultunk írni, olvasni ivritül. Persze aztán az idők folyamán elfelejtettem, úgyhogy most már nem tudom. Mikor kezdtem az első osztályt, még nem volt itt, azután került ide és vette át az ivrittanítást.

Az édesapám lett az igazgatója a zsidó elemi iskolának, igazgató-tanító volt, mert tanított is. Engem nem tanított. Most is úgy van, hogy egytől négyig végigvisz egy tanító egy osztályt. Én egy másik tanító bácsit fogtam ki, akit Radó Ferencnek hívtak, ő akkor kezdte az első osztályt. Négy tanító volt az iskolában, két férfi és két nő, ötödiknek jött a Deutsch bácsi, aki csak ivritet tanított. Az egyik nő volt Rosenfeld Böske, a másik Kohn Ilona. A deportálásból egyedül ez a Kohn Ilona jött haza a tanítók közül. A háború után magas rangja volt, tanfelügyelő is volt. Még a háború előtt férjhez ment Salamon Ernőhöz. Azt hiszem, őt munkaszolgálatra vitték, kikerült az oroszokhoz, és nem jött vissza. Kohn Ilona a deportálás után megint férjhez ment.

Abban az időben általában a tanítókkal s tanárokkal igyekeztek megtartani azt a távolságot a tanulók, nagyon tisztelték a tanítókat, tanárokat, nem volt az a bizalmas légkör, ami most létezik. Régebben azért más szemmel voltak nézve a gyerekek a családon belül is, a gyerekek előtt nem tártak ki úgy minden problémát, mint ahogy most. Régebb nem közölték a gyerekekkel, hogyha nehézségek, nézeteltérések vagy viták voltak, hogy jaj hát ez nem való a gyerekeknek. A gyerek előtt nem volt vita. A régebbi gyerekek sokkal később lettek felnőttek, mint a mostaniak.

Az iskolában a sarokba állítás, fülhúzás, tenyeres volt a büntetés – verni nem verték a gyermekeket. Ki kellett nyújtani a tenyeret, s akkor egy vonalzóval vagy vékony nádpálcával körmöst is adtak. [Ez persze a tenyeres, a körmösnél össze kellett zárni az ujjakat, és úgy vertek rá pálcával a gyerekek ujjhegyére, körmére. – A szerk.] A rabbi nem büntetett, ő csak mikor kérdezett valamit, s az ember nem szívesen válaszolt, akkor kérdezte, hogy „Igazat mondasz? Lássuk!”, s akkor az orrunkra tette az ujját, s mondta, hogy „Puha az orrod, nem mondtál igazat”. Akkor aztán mondtuk, hogy hát nem éppen úgy volt, hanem másképpen volt.

A zsidó elemiben év végén azzal fejeztük be az iskolai évet, hogy egész napos kirándulásra vittek a Somos-tetőre. Nagy-nagy szám volt ez akkor. Mindig féltünk, hogy jaj, nehogy essen az eső, hogy szép idő legyen, hogy sikerüljön a kirándulás. Mindenki kellett vigyen otthonról valami uzsonnát. Emlékszem, az iskola fogadott egy kicsi lovas szekeret, és hordókban vizet vittek fel a Somos-tetőre, hogy aztán ott, hogyha megszomjazik az ember, akkor legyen mit igyon. Reggel elmentünk az iskolába, és onnan csoportosan felmentünk a Somos-tetőre. Késő délutánig tartott a kirándulás. A tanítók is jöttek velünk, és ott felvigyáztak. Különböző foglalkozások, játékok voltak. Így csoportosan kellett visszamenni az iskoláig, s onnan aztán mindenki hazament. A családdal nem nagyon jártunk a Somos-tetőre.

A zsidó iskolába nagyon szerettünk járni, sok barátnőm volt ott, ott mindenkit ismert az ember, az osztálytársak jól összeszoktunk. És aztán voltak ilyen örömünnepek, mint a Purim, amikor rendeztek purimi bált. Ez szünnap volt, és a legnagyobb iskolateremben, ami nem volt olyan óriási, félre voltak húzva a padok, fogadtak zenészeket, s lehetett táncolni. Nem zsidó zenészek voltak, tánczenét játszottak, nem vallásos énekeket. A purimi bálkor a tanulók kellett vigyenek süteményt, tortát, gyümölcsöt, szódavizet – akkor még nem létezett Pepsi, Fanta s ilyesmi, megelégedtünk a vízzel. Ki mit tudott, vitt, s egy másik teremben kitették asztalokra, s így gyűjtötték össze a büfét. Nem emlékszem, hogy valami kevés pénzért lehetett venni, vagy csak úgy adták, de lehet, valami célra ment az összeg, ami összegyűlt, de nem emlékszem, hogy mire. Az előadásokra minden tanító tanított be az ő osztályában valamit. Volt, aki tudott énekelni, volt, aki szépen szavalt, vagy valami kis táncokat betanítottak, de minden osztály szerepelt valamivel. Héber táncok is voltak vegyesen mindenfélével. Én héber táncra csak arra emlékszem, ami olyan hóraszerű volt, hogy körben kellett táncolni, s úgy hívtuk, hogy Julálá. Erre a szóra emlékszem, hogy énekeltük, volt egy dallama. A zsidó himnuszra, a Hatikvára emlékszem, hogy mindig elénekeltük az iskolában. (Én nagyon hiányolom, hogy sokszor, mikor egy-egy ilyen rendezvény van manapság a templomban, akkor sohasem énekeljük el.) Ezek voltak a kimagasló események. Purimkor nem nagyon öltöztünk semminek. Még az volt a szokás, hogy a jó ismerősök s barátok, családi barátok egymásnak küldtek ajándékot édességféléből: tortát, süteményt, ezt-azt, mert akkor mindenki otthon sütött tortákat és süteményt. Volt az elmaradhatatlan nagyon finom sütemény, amit kindlinek hívtak. Ez olyan, mint a mákos bájgli, de nem kőttes [kelt] tésztából van csinálva, nagyon kicsi réteg a tészta, és jó vastag a töltelék, abba mazsolától elkezdve mindenféle finomság volt téve. Tudom, hogy magába a tésztájába méz is járt, szóval ez egy delikátesz dolog volt. Otthon több rudat is sütöttünk, mert ugye ismerősöknek és barátoknak is küldött az ember. Az ajándékszerű csomagot, ami csak édességféléből állt, úgy hívták, hogy selahmones [jiddis: sláchmónesz].

A Hanuka ünnep is az iskolában volt megrendezve a gyertyagyújtással, az alatt a nyolc nap alatt, amíg tartott a Hanuka, s kaptunk csomagocskákat, mert akkor az volt a szokás. A családban, mindig miután meggyújtották a Hanuka-gyertyát, mind a négyen a szülőkkel együtt játszottunk egy játékot, a trenderlit. (Akkor, ugye, ünnep volt, s nem dolgoztak, s nem volt televízió.) Egy pörgettyűt meg kellett pörgetni, a négy oldalán négy héber betű van – de nem tudom, hogy melyik betűk –, ami azt jelenti, hogy egész, fél, semmi, s a negyedik már nem is tudom, hogy mi. [A négy betű és a jelentésük a következő: „nun” – se nem győz, se nem veszít; „gimel” – mindent elnyer; „héj” – felet nyer; „sin” – egyet a közösbe kell tenni. – A szerk.] A csomagban, amit kaptunk Hanukára, volt úgynevezett prominclicukor, ami fehér és piros volt [Prominclicukor – apró kerek mentolos cukorka. – A szerk.], és körülbelül akkora, mint egy Aspirin. Az alsó fele lapos volt, s a felső fele kicsit csúcsos. Azt kiosztották, mit tudom én, mennyit fejenként. Azt a trenderlit megpörgettük, s akkor a cukorkából be kellett tenni a közösbe, a bankba, s akkor elnyerted a felét annak, ami középen volt, vagy az egészet, vagy semmit nem nyertél. Szóval, így játszottunk otthon.

Én úgy emlékszem, hogy Pészahkor vakációt kaptunk, mert ugye nyolc napot tartott az ünnep. Nagy előkészülettel is járt, előtte volt a nagy-nagy takarítás. Hogy egy kenyérmorzsa se maradjon a házban, minden szekrényt, mindent ki kellett pucolni, takarítani [lásd: homecolás]. Pészahra zsidó fűszerüzletből vettünk szigorúan csak olyan csomagolású cukrot, máceszlisztet, margarint, amin rajta volt a pecsét, hogy „kóser sel Pészah”. Ezeket szigorúan olyan helyeken csomagolták, ahol nem volt kenyér vagy más élesztős készítmény. Akkor úgy volt, hogy névlegesen el kellett adni egy nem zsidó embernek az összes olyan holmit, konyhai edényeket és az éléskamrában lévő élelmiszereket, amelyek nem voltak pészahiak. Ez egy formaság volt. Egy névleges szerződést kötött az ember a szomszéddal, edényektől elkezdve mindenre, mert ugye a szomszéd volt, akivel jól volt az ember. Nekünk keresztény szomszédunk volt. Nem vitt el semmit, hanem mind a két fél aláírt egy papírt. Amikor vége volt az ünnepnek, kész, megsemmisítették. A szomszéd, akivel a szüleim csinálták ezt a dolgot, ő már tudta ezt a szokást – minden évben ugye nem cserélődtek a szomszédok, mi sokáig laktunk egy helyen. Az edényeket ki kellett cserélni, mert nem lehetett abból enni, amiben kenyér volt. Hiába volt elmosogatva, nem lehetett Pészahkor is használni. Nekünk például nem kellett olyan rengeteg edény, úgy egy hétre meg lehetett oldani a cserét, azt tudom, hogy egy ládában fent állt a padláson a húsvéti edény: tányér, evőeszköz, pár lábas. Olyankor mindig lehoztuk. A másik edényeket egy helyre össze kellett gyűjteni.

Édesapám vezette a széderestét. Egy nagyon szép ünnep volt. Volt, amikor nem csak mi voltunk, a családtagok, hanem meghívott valakit. Volt úgy, hogy a Szatmár megyei rokonságból valakit ide soroztak be katonának, s itt teljesítette a katonai szolgálatot. Ilyenkor a széderre meghívtuk, kapott távozást a kaszárnyából, s ő is velünk ünnepelt. Valamilyen rokon volt az apai részről, azt hiszem, úgy hívták, Domahidi Ferenc. Volt aztán még az édesapámnak egy szászrégeni kolléganője, akinek a fia szintén itt katonáskodott, mikor ő volt katona, akkor ő jött hozzánk ilyen alkalomkor. Van az a része a szédernek, mikor a serleget meg kell tölteni borral, és kinyitják az ajtót, hogy Élijáhú próféta bejön, s iszik a borból. Mi, a gyerekek, mind figyeltük a poharat – azt ugye nem láttuk, hogy bejön a próféta –, s láttuk, hogy apadt a bor. Az ember fantáziált, s mondtuk: „Né, ivott, jól van, most már biztos el is ment, mert ivott a borból.” Hát milyen a gyerek? Az afikómen-elvevés az egy nagy szám volt, el kell azt ugye venni, úgy, hogy a családfő ne vegye észre. Édesapám becsomagolta s valahova eltette, s mikor ment kezet mosni – mert többször kezet kell mosni ennél a szertartásnál –, addig aztán hol a bátyám, hol én, elvettük az afikóment. Én voltam a kisebb, s ezért mindig hagyták, hogy inkább én lopjam el. Aztán jött a nagy kiegyezés, hogy na hát mit kérek cserébe. Már nem is emlékszem, hogy milyen óhajaim voltak, de olyan nagyok nem, mert régebb szerényebbek voltak a gyerekek, mint most, kicsivel is megelégedtek. A négy kérdést eleinte a bátyám kérdezte, később, mikor én is már akkorára nőttem – s az iskolában is tanították nekünk –, akkorra aztán én kérdeztem héberül. A szertartás is héberül folyt. Hagadának mondják az imakönyvet, ami erről az egész szertartásról szól héberül, és annak volt magyar fordítása, s mi olvastuk magyarul s úgy megértettük. Aztán énekeltünk együtt héberül, az eredeti szöveggel. Megvolt, hogy csak pászkát lehetett enni. Voltak keserűgyökerek és az alma dióval, ami a malterre emlékeztet. Aztán van a főtt tojás, amit sós vízzel kell leönteni, utána húsleves, amiben pászkalisztből készült gombóc van, és akkor aztán majorság vagy marhahús krumplival.

Édesapám már az állásánál fogva is betartotta a vallási követelményeket, mert ugye példát kellett mutatnia, olyannyira, hogy szombaton nem volt szabad se tüzet gyújtani, se a villanyt meggyújtani [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Én ezt sohasem tudtam megérteni, mert nem találtam egy megerőltető munkának. Úgyhogy mikor volt háztartási alkalmazottunk, hogy a nehezebb munkában segítsen, ő gyújtotta meg. Magyar lányok voltak általában az alkalmazottak. Később, mikor én már nagyobb lettem, s nem volt szükség segítségre, akkor mindig probléma volt, hogy szombaton ki gyújtja meg a gázégőt [lásd: sábesz gój], mert akkor már nálunk be volt vezetve a gáz. Mi 1938-ban vezettük be a gázt. Nem voltunk épp az elsők közt, akiknek volt, azelőtt pár évvel kezdték bevezetni. Végeredményben mi az, meggyújtani egy gázt, de ennyit sem volt szabad megtenni. Ki kellett ülni az ablakba, s várni valakit, hogy legyen szíves, gyújtsa meg a gázt vagy a villanyt felkapcsolni – hogyha az ember nem akarta mindig a szomszédot megkérni. Péntek este, ahogy beállt az ünnep, ahogy meg lettek gyújtva a gyertyák, akkor már nem lehetett se mosni, vasalni, se takarítani és ilyesmi. Ezeket meg tudtam érteni, mert ezek ténylegesen fizikai erőt vesznek igénybe, és munkának nevezhetők. Minden péntek este az édesanyám gyújtott négy gyertyát [lásd: gyertyagyújtás]. Nem tudom, miért épp négyet [A hagyomány szerint vagy két gyertyát kellett meggyújtani, vagy minden családtag után egyet. – A szerk.]. Nem épp minden szombaton, de gyakran volt nálunk csólent. A csólent volt, amit kedveltünk. Szombaton, amikor mentünk a templomba, akkor mindenki szépen felöltözött. A nők közül, aki már férjhez volt menve, az nem szabadott belépjen a templomba fedetlen fővel, csak kalappal vagy kendővel [lásd: paróka]. A városban inkább kalappal jártak a nők – a falusi lányok jártak főleg kendővel –, úgyhogy nyáron volt szalma- vagy valami könnyebb kalap, s télen másfajta kalap. A lányok s a gyerekek bemehettek hajadonfőtt is. A kendőviselet inkább a második világháború után lett divatos. A fiúk is 13 éves korban, a bár micvá után, kellett kapedlit tegyenek. [Deutsch Éva itt rosszul emlékszik, a kapedlit 3 éves kor után, a tfilint a bár micvá után kell viselniük a fiúknak. A táleszt általában bár micvá után viselik a fiúk, de van olyan közösség, ahol csak nős férfiak viselik. – A szerk.]

A testvéremnek volt bár micvája. Úgy emlékszem, hogy édesapám készítette fel, mert ő elég jártas volt vallási téren. Megvolt az anyag héberül, hogy mit kellett tudjon kívülről, nem lehetett olvasni. Tudom, nagy készülődés volt előtte. A templomban megvolt az ünnepség délelőtt, azt hiszem, tettek fel kérdéseket is, nem emlékszem, hogy pont a rabbi, mert akkor több egyházi ember volt jártas a vallásos dolgokban. Persze, megvoltak előre a kérdések s a válaszok is, úgyhogy ő azt megtanulta. Lent csak a férfiak foglaltak helyet, a nők fent voltak a karzaton. Utána meg voltak híva a házhoz a közelebbi ismerősök, barátok. Délelőtt voltak a felnőtt vendégek, délután a bátyám barátai. Azt hiszem, könyveket ajándékoztak neki.

Mikor már középiskolába kerültem, szombaton is mentem iskolába, mert csak a zsidó elemi iskolában volt úgy, hogy szombaton nem volt tanítás, csak vasárnap, ott mi vasárnap mentünk iskolába. Volt egy úgynevezett francia intézet, amit Francia Líceumnak hívtak, egy kicsi iskola volt, mert négy osztályból állt csak, ami most ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik osztálynak felelne meg. 1937-ben vagy 1938-ban volt, amikor én ebbe a francia intézetbe kerültem. Madelaine Baciunak hívták a tanárnőt, francia nő volt, aki egy román ügyvédhez ment férjhez, akinek Baciu volt a neve. Ugye írni se volt szabad szombaton, s az iskolának az volt az előnye a zsidó tanulók részére – 70 százaléka zsidó volt, és voltak nagyon vallásos zsidó emberek, akiknek a gyereke oda járt –, hogy nagyon engedékeny volt ez az igazgatónő, és megengedte, hogy szombaton a zsidó növendékek ne írjanak. Például a dolgozatírások sohasem voltak szombati napra téve. Ha kihívtak a táblához felelni, és olyan tantárgy volt, hogy kellett írni, akkor meg lehetett kérni egy osztálytársat, aki nem volt zsidó, s a zsidó tanuló diktálta neki, és ő írta a táblára. Szombaton, mikor magyaráztak, akkor mi nem is jegyzeteltünk. Egy osztálytárstól aztán elkértük vagy elmentünk hozzá, és akkor leírtuk, hogy ne maradjunk mi sem el. Zsidó ünnepeken például igazoltan hiányozhattunk, nem mondom, nyolc napot nem hiányzott az ember, de a fő ünnepen igen. Kimondott francia csak az igazgatónő volt, a többi tanárok, tanárnők románok voltak. A tanítás nagyon ügyesen volt megoldva: első osztálytól kezdve minden osztályban a francia nyelvet és irodalmat tanították. Ezenkívül első osztályban a számtant és az állattant tanultuk franciául, tehát az ember az összes számokkal, számtani kifejezésekkel megismerkedett francia nyelven, úgyszintén az állatokkal. A többi tantárgy románul ment. Másodikban a növénytant tanultuk francia nyelven, harmadikban a fizikát, negyedikben – amit én már nem értem meg – a kémiát. Én sajnos csak három évet jártam oda, mert akkor már 1940 lett, mire én a harmadikat befejeztem, és utána sajnos nem gyakoroltam az ott felszedett francia tudományomat, és nagyjából elfelejtettem. [1940-ben a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, és magyar fennhatóság alá került a terület. A bekövetkezett változások miatt az iskola, ahova Deutsch Éva járt, megszűnt. – A szerk.] Mire elvégezte az ember ezt a négy osztályt, hát mindent tudott franciául. Emellett kellett járni vallásórára. Mi a zsidó iskolába jártunk, és a rabbi bácsi tartotta a vallásórát. Ő aztán elküldte a jegyeket az iskolához, s nem volt szabad hiányozni a vallásóráról sem, csak igazoltan, mert ha nem volt meg a vallásórának a jegye, nem zárták le az osztályzatot.

A szülők nem nagyon vettek részt társadalmi tevékenységekben, csak az édesapám az iskolával kapcsolatosan, ami volt: vezetőségi gyűlések vagy a tanítványok szüleivel értekezletek. A hitközségnél nem volt semmi funkciója az édesapámnak, csak tag volt. Volt Marosvásárhelyen egy zsidó nőegylet, azt hiszem, a WIZO, aminek tagja volt az édesanyám, s rendeztek jótékonysági teadélutánokat, ilyesmiben részt vett édesanyám, másban nem nagyon. Mi, gyerekek ki voltunk rekesztve mindebből, mert azt mondták: „A ti dolgotok, hogy tanuljatok, fogadjatok szót…” Aztán voltak barátnők, akikkel az ember szórakozott, járt ide-oda, de nagy bulik s diszkók nem voltak. A szülők társaságában keresztények és zsidók is voltak. Voltak nagyon jó keresztény szomszédok, meg aztán Marosvásárhelyen senki rokonunk nem volt, így főleg a szomszédságból kerültek a barátok. Volt egy pár zsidó barátjuk is. Óriási társadalmi életet nem életek, de járogattak azért egymáshoz. Vendéglőbe nem nagyon jártak, esetleg egy-egy mozi-, egy-egy színházi előadásra elmentek. Nem volt miből nagy lábon élni, mert egy fix fizetés volt a családban, nem úgy, mint egy kereskedőnek, akinek az egyik hónapban jobban megy, többet keres, a másik hónapban kevésbé. Megvolt az a fix fizetés, amit be kellett bizony osztani. Nem voltunk gazdagok.

Annak idején voltak olyan filmek, ahol egy gyerekszínésznő játszott. Én nagyon ügyesen tornáztam, táncoltam, s akkor a vele való filmekbe elvittek. Később, a háború előtt, mikor már középiskolába került az ember, akkor tiltva volt, nem volt szabad moziba menni, csak olyan mozielőadásra, amire csoportosan az iskola vitte a különböző osztályokat. A tanárok ítélték meg, hogy milyen film való a diákságnak, és ezekre mehettünk csak. Nem jut eszembe filmcím, de voltak ilyen táncos-énekes revüfilmek limonádé tartalommal, meg tanulságos filmek. Meg volt beszélve a mozivállalattal, nem minden iskola egyszerre, hanem megvolt, hogy ez a fiúiskola, ennyi s ennyi osztály belőle ezen a napon megy erre az órai előadásra, s lányok mit tudom én, mikor. Nemcsak a zsidóknak, hanem senki diáknak nem volt szabad moziba menni, pedig nem voltak olyan filmek akkor, mint manapság. Azért voltak egy páran, hogy megreszkírozták s belógtak, de ha véletlenül egy tanár vagy tanárnő meglátta, akkor az volt a rizikó, hogy két-három napra kicsapják [azaz: kitiltják] az iskolából. Ilyen komoly büntetések voltak. Nagyon-nagyon szigorúan vették, ha nem tartották be az iskola szabályait. Például a lányoknak nem volt szabad fiúkkal egy társaságba járni az iskolaév alatt, mert ha megláttak, rákérdeztek, hogy ki volt az, kivel voltál. Aztán persze mindig azt mondta az ember, hogy az unokatestvére, s ráfelelhették, hogy: „hát, igen-igen sok unokatestvéred van”. Voltak elnézőbb, és voltak szigorúbb tanárok is.

Volt mikve a városban, de én sohase jártam ott. Édesanyám se járt ott, mert annyira nem volt vallásos. Ő is betartotta a vallást s az ünnepeket, templomba járt az ünnepekkor, de nem volt parókája. Azt hiszem, két sakternél nem volt több a városban. De már azt se tudom, mert mi nem az ortodoxokhoz tartoztunk, hanem a neológokhoz. Nekünk a sakter ott volt hátul az udvarban, ahol most a hitközség van. Ott volt egy vágó rész, ahova vittük a majorságokat, s ahol a sakter levágta. Nem tudom, hogy az ortodoxoknak valahol máshol volt külön, vagy csak ez volt. Voltak kóser mészárszékek, ahol vágtak borjút, marhát, ilyesmit, lehetett venni és fogyasztani kóser húst. Emlékszem az egyik zsidó mészárszékre, ahol csak kóser húst árultak, ahol most az Ifjúsági mozi van. Ez a szép templom itt Marosvásárhelyen már megvolt, s volt egy másik kicsi, szintén az Iskola utcában, ahol most a Színháztéren az a park [autóparkoló] van. Ez egy kicsi szefárd templom volt, a nagyon-nagyon vallásosoké, pontosan nem tudom, mikor építették. Az 1960-as években lebontották, amikor építették a Színházteret. Volt egy harmadik templom, ami működött, egy téglaépület, ami kívülről nem volt befejezve, de belül be volt. Az ortodox templom. Most már nem működik mint templom. Nem tudok ezekről semmit, mert nekem a barátnőim s akikkel összejártam, egyik sem tartozott oda. Mi mind a neológokhoz tartoztunk. Háború után már csak a neológ templom működött. Az ortodox se működött már. Egy darabig a hitközségi iroda az ortodox templom épületében volt, fent az emeleten. Aztán volt egy zsidó klub is, ahol most – azt hiszem – a gáztársaság van, abban az épületben, ott az emeleten. A deportálás előtt létezett ez a klub, úgy tudom, inkább férfiak jártak oda, beszélgettek, römiztek.

Marosvásárhelyen nagyon sok zsidó kereskedő volt, a Fő téren majdnem mind zsidó kereskedők voltak. Román – azt hiszem – egy vagy kettő volt, s ugye magyar kereskedők is voltak néhányan. Zsidók közül volt például a Nussbaum-féle baba- és játékgyár – a Nussbaum testvéreké volt –, társasjátékokat, építőkockákat, játékbútorokat is gyártottak. Ennek a gyárnak aztán volt egy üzlete, ott mindig sokat álltam a kirakat előtt, mert nagyon szép babák voltak oda kitéve. És volt a Mestitzék bútorgyára. [Lásd még: Marosvásárhely]

Mikor már olyan középiskolás voltam, az 1940-es években, akkor kezdődtek ezek a zavaros időszakok. Az élet akkor még nem változott meg, csak az ember hallott ezt-azt. De nem jöttek a hírek olyan pontosan, mint manapság. Az újság írt valamit, rádiója meg nem volt mindenkinek. Nekünk is csak 1940-ben került egy kicsi rádió, amit nagyon olcsó pénzért árultak, néprádiónak hívták. [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) – A szerk.] Sok mindent nem lehetett vele fogni, de azért csak jobb volt, mint a semmi. Én már nem is tudom pontosan, miket hallgattunk, azt hiszem, zenét, egy-egy kabaréműsort, egy-egy színházi közvetítést, ilyesmit. De azután jöttek a zavaros idők. Tudom, hogy aztán már napirenden voltak a légiriadók, már jöttek ezek a háborús dolgok. Az ember hallotta, hogy Lengyelországban, Németországban, Ausztriában ez van, az van, de valahogy akkor olyan naiv volt az ember, és nem is tudta elképzelni, hogy ez mivel jár, és hogy az tényleg mit jelent, és hogy az aztán terjed, s hogy errefele is jön, s hogy minket is érinteni fog. Nagyon naivnak látom mostani szemmel, hogy akkor hogy is gondolkozott az ember. A szülők el voltak keseredve, hogy itt ez történt, ott az történt. Akkor már ez a Kristályéjszaka ugye megtörtént, de úgy gondolom, azt képzelték, hogy ide nem érkezhet el, velünk nem történhet meg az, ami ott megtörtént.

Járattak haza zsidó újságokat, volt akkor az „Új Kelet” [napilap], és volt egy képes folyóirat, a „Múlt és Jövő”. Ezen kívül járt a helyi újság, mint a mostani Népújság, Marosnak hívták akkor talán. S akkor, a magyar időben aztán nekem is meg lehetett rendelni az ilyen fiatal lányoknak való folyóiratokat – már nem is tudom, mi volt a neve, amelyik hetenként vagy kéthetenként jelent meg. [A két világháború között is lehetett magyar folyóiratokat rendelni, csak valószínűleg sokkal körülményesebb, hosszadalmasabb és drágább volt, hisz egy idegen országból, nemzetközi postai küldeményként érkezett a lap, nem pedig központilag megszervezett terjesztőhálózaton keresztül, mint azután. – A szerk.] És akkor voltak szépirodalmi könyvek puha kötésben, Százszorszép könyveknek hívták, és nem voltak drágák, akkor azokat is vettük. Azonkívül be voltunk iratkozva a kölcsönkönyvtárba, mert nekünk nem volt nagy könyvtárunk otthon. Valami kevés könyv volt, magyar szépirodalom, mint Arany János művei, Kiss József költeményei, de egy kis állványon, három polcon elfért. A városi könyvtárból aztán lehetett kivenni jó könyveket, úgyhogy olvasgattunk. Volt egy pár nagy könyvkereskedés, és azoknak is volt kölcsönkönyvtára. Révész Ernőnek hívták az egyik ilyen könyvkereskedést, szintén egy zsidó emberé volt, egy nagy helyiség volt egész mélyen be: az egyik oldalán mind ezek a kölcsönözhető könyvek voltak. Oda is be kellett iratkozni, s akkor onnan is lehetett kivenni könyveket.

1940-ben én a harmadik gimnáziumot végeztem, tehát negyedikbe kellett mennem. Az első csapás az volt, hogy az iskolába nem mehetett mindenki. Itt, Marosvásárhelyen sok zsidó gyerek volt, és nem vettek fel mindenkit. Az iskolaév kezdetén minden osztályba be kellett iratkozni. Minden iskolaév lezárult, s megvolt, hogy meddig tartanak a beiratkozások a következő évre. A magyar időben, értem ezen az 1940–1944-es időszakot, akkor nem lehetett úgy egyszerűen beiratkozni. Meg volt mondva, hogy csak 6 százaléka mehet a zsidó gyerekeknek iskolába, és előnye azoknak van, akik tudják igazolni, hogy az első világháború idején a szülők részt vettek a magyar hadseregben és kitüntetést kaptak [lásd: zsidótörvények Magyarországon]. Mindenki beadta a kérését, aki tudta csatolni ezeket az igazoló iratokat, az csatolta, s akkor elbírálták, hogy ezt betudják a 6 százalékba, s a többit elutasították. Aztán egy kérvény alapján, hogy az édesapám részt vett a háborúban, kitüntetett volt, és sebesült volt, engem rögtön felvettek az iskolába. A mai Petru Maior Műszaki Egyetem épületében volt az Állami Leány Gimnázium, úgy hívták az iskolát. A Francia Intézet a magyar időben már nem létezett, a körülmények megváltoztak, s az iskola megszűnt. (Maga az igazgatónő, a francia nő, itt maradt a férjével, s nagyon szép házat építettek még akkor, ő aztán itt is halt meg.) Akkor nagy volt a magyar–olasz barátság is, kezdtek olasz nyelvtanfolyamokat tartani. S akkor egy osztálytársnőmmel mondtuk, hogy tanuljunk olaszul, elmentünk, s kezdtünk járni, de két-három óra után egyszer csak kijelentették, hogy zsidók nem vehetnek részt ezen a tanfolyamon. Ez is egy pofon volt.

1940-ben mindenki örvendett a magyarok bevonulásának [lásd: magyar idők (1940–1944)]. Az édesanyám sohase tudott jól megtanulni románul, ő magyar iskolába járt. Nagy örömmel fogadták, mikor volt ez a változás. 1942-ben vagy 1943-ban kezdődtek a különböző zsidótörvények, nem rögtön az elején. [Deutsch Éva rosszul emlékszik az évszámra: a zsidótörvényeket 1941. március 26-27-én terjesztették ki Észak-Erdélyre. A különbség a magyarországi törvényekhez képest annyi volt, hogy a szombatosokra nem vonatkozott.  Lásd még: zsidótörvények Magyarországon.] Jöttek a csalódások, hogy jó, jó, ez megvan [hogy ismét magyar fennhatóság van], de a másik része nem éppen kedvező ránk nézve. Voltak suhancok, akik mikor szakállas zsidó emberekkel mentek szembe az utcán, huzigálták a szakállát, és ilyen-olyan megjegyzéseket tettek és kicsúfolták. Az édesapám azért végig, minden péntek este és szombaton ment a templomba. Tudom, hogy az utóbbi időben aztán már valósággal féltünk, alig vártuk, hogy kerüljön haza, hogy nem-e történt valami, hogy nem támadták-e meg. Nem lehetett tudni, hogy ha látják a templom körül, hogy oda megy be, vagy onnan jön ki, hogy akkor mi is történik. Az utóbbi időben volt már kijárási tilalom [lásd: kijárási tilalom Észak-Erdélyben], hogy este nem tudom, hánytól nem lehetett már kimenni az utcára, s reggel mit tudom én, csak hánykor lehetett csak. Az utazás sem volt már éppen olyan szabad, jó, akkor nem utazott olyan sokat az ember.

Nekem közvetlenül egy kellemetlen élményem volt az iskolában, ez már a magyar időben. Volt egy latintanárnő, aki talán nem nagyon kedvelte a zsidókat. Neki az volt a metódusa, hogy amikor feleltetett, négyet egyszerre hívott ki a táblához, ott tett fel kérdéseket, s ott kellett felelni. Tudom, egy ilyen négyes csoportban én is ki voltam híva a táblához – azt hiszem, hogy még egy osztálytársam is, aki szintén zsidó volt. Valamit kérdezett, amit mi nem tudtunk, s akkor nagyon felmérgelődött, s azt mondta: „Nem is tudom, miért ülnek itt – magázott minket –, miért nem mennek Palesztinába.” (Akkor még nem volt meg ugye a zsidó állam, Izraelnek Palesztina volt még a neve.) Ez akkor nagyon rosszul esett, pedig lehet, idegességében csak egy elszólása volt neki. Utána aztán, mikor volt a deportálás, akkor mondtam akasztófahumorral, hogy: „Milyen kár, hogy nem fogadtam meg az Irénke néni tanácsát, s nem mentem el Palesztinába, mert nem kerültem volna ide.” Aztán később, amikor bejöttek a németek, de a deportálás előtt, nagyon megváltozott ez az Irénke néni, mikor egy csípőficammal született gyereke lett. Egész másképp viszonyult hozzánk, szóval megváltozott. Abban az évben nagyon korán – április 7-én – fejeződött be az iskolai év: igazi nevelői hangon szólt hozzánk, zsidó tanítványaihoz, vigasztalt és bátorított, amikor elköszönt tőlünk.

Éreztem, hogy nemkívánatos elemek vagyunk. A bátyám 1939-ben vagy 1940-ben érettségizett. Ő a Papiu Líceumba járt. 1940 szeptember elején volt a változás, a magyar hadsereg bevonulása. Mivel az érettségije már megvolt, hát abban az iskolaévben eldöntötte, hogy akar menni egyetemre. Abban az időben nem volt ilyen nagy tolongás az egyetemekre, és nem volt felvételi, csak beiratkozás. [A két világháború közötti felsőoktatásban nem volt felvételi vizsga, csak egyes, a profiljuk miatt előzetes szelekciót igénylő szakok esetében. A magyarországi felsőoktatásban 1952-ben rendelték el az egyetemi és főiskolai felvételi vizsgát. – A szerk.] Akkor a bátyám beadta a kérvényét három vagy négy helyre Magyarországon, nem tudom, milyen városokba. Mindenhonnan elutasító választ kapott, szóval zsidót már nem vettek fel. Nagyon szomorúan ezt is tudomásul kellett venni, hogy ez volt a helyzet. Akkor szegényt már nem katonának vitték el, hanem munkaszolgálatra. Addig azt csinálta, hogy gyengébb tanulóknak, akik igényeltek magánfoglalkozást, azoknak órákat adott bizonyos tantárgyakból, például számtanból. 1943-ban elvitték munkaszolgálatra Palotailvára [A Maros folyó mentén található, 77 km-re Marosvásárhelytől. – A szerk.], de már nem tudom, milyen munkát csináltak ott. 1944 márciusában kapott eltávozást, volt itthon egy pár napot, de vissza kellett menjen. Akkor találkoztunk utoljára. Nem tudom, hogy aztán még milyen helyekre került, de 1944. augusztus 23-án, amikor vége volt már a háborúnak, akkor egy bajtársával együtt megindultak gyalog, hogy jönnek haza. Akkor az oroszok kísérték a német hadifoglyokat, s ebből a menetoszlopból, aki tudott, próbált ellógni. Az oroszoknak viszont számszerűleg kellett elszámolni a foglyokról. Ha hiányzott ember, akkor az utcán, akit elkaptak, azt gyorsan berakták a foglyok közé, hogy meglegyen nekik a létszám, hogy mikor elérnek a következő pontig, tudjanak átadni akkora létszámú csoportot, amekkorát ők is átvettek. A bátyámék már majdnem itt voltak Ernyénél [Marosvásárhelytől kb. 18 km-re. – A szerk.] vagy hol, s pont olyan helyen mentek, ahol egy ilyen csoport is ment, s így kapták el őt és a bajtársát, így kerültek ki fogságba az oroszokhoz egy táborba a Krím félszigetre. Ez nem volt egyedülálló eset, mert még jártak így mások is sajnos. Ott nem tudom, miket dolgoztak, és a bátyám aztán már 1945. januárban vagy februárban tífuszt kapott, és az vitte el, úgyhogy nem került haza. Én ezt onnan tudom, hogy a bajtárs hazakerült, és ő mondta. 1999-ben a magyar államtól 30 000 forint kárpótlást kaptam az elhurcolt bátyámért.

Itt, Marosvásárhelyen 1944. március 19-én vagy mikor vonultak be a németek. [Magyarországot szállták meg 19-én, Marosvásárhelyre március 21-én vonultak be. – A szerk.] Abban az évben nagyon hamar befejeződött az iskolában a tanítás, s aztán már nagyon gyorsan zajlottak az események. Április elején még jártam iskolába, ugye az édesapám is tanított, amíg hivatalosan mindenhol egyszerre kellett befejezni a tanévet. 1944 elején, mikor jött a törvény, hogy viselni kell a sárga csillagot, akkor jöttek a különböző nem hivatalos hírek, hogy az összes zsidót összeszedik, és elviszik a Dunántúlra mezei munkára, de a családok együtt lesznek. Ez volt a hír. És hogy mit tudom én, hány kilós csomagot lehet vinni magukkal. Akkor mindenki beszerzett vagy otthon varrt hátizsákokat, hogy abba csomagoljon, és már úgy nagyjából fel voltunk készülve erre. S akkor aztán plakátokon jött a hivatalos értesítés is, hogy május 3-án mindenki legyen elkészülve ennyi kilós csomaggal, váltás ruhával s élelemmel, mert jönnek értünk és visznek. Mindenki készült, azt mondták a szülők, hogy csak lesz valahogy. Valahogy nem voltak olyan nagyon elkeseredve. Valahogy bíztak benne, hogy ez most egy ilyen háborús időszak, de túlleszünk rajta, és átéljük valahogy, és akkor aztán találkozunk majd a bátyámmal is, és akkor együtt leszünk megint. Szóval így áltatta magát az ember. Nem akartunk átszökni Romániába vagy elbújni. Mindenki félt, és nem volt olyan ember, aki mert volna vállalni ilyesmit. Lehet, egy-kettő volt esetleg Marosvásárhelyen, aki megtette. Olyanról tudok, hogy a keresztény rokonságban kicsi gyereket valahogy átvettek, mint hogyha az övék lenne, s az meg is maradt. Meg hát hova menjen az ember? Nem ismer senkit. És ugye nem is volt úgy bizalma az embernek. Úgy meg volt szokva a legális dolgokkal, hogy nem csinált illegális dolgot: ezt így kell csinálni, hát akkor így csináljuk, mert hogyha szökni akarunk, hát annál rosszabb sorsunk lesz. Szóval az emberekben megvolt ez a becsületességérzés, ami manapság már kevésbé van meg. Akkor valahogy egyenesebbek voltak az emberek inkább, és jobban betartották a rendelkezéseket és a törvényeket.

Mindenikünknek volt egy külön hátizsákja. Fel voltunk készülve, fel voltunk öltözve, mert mondták, hogy hány órától kezdenek jönni, de nem lehet tudni pontosan, hogy melyik utcára mikor kerül sor. Aztán tényleg jöttek hozzánk is, s akkor ki kellett menni a házból, s ott maradt szépen minden a lakásban. Iratokat vett magához az ember, a személyi igazolványokat, édesapám is ugye a diplomáját, én is az iskolai igazolványokat s ezt-azt, amit lehetett, amiről az ember gondolta, hogy szükség lehet rá. Voltak ezek a kakastollas csendőrök, és ők jöttek. Már elég hosszú volt a menetoszlop a Cuza Vodă utca elején, ahol mi laktunk, s kellett csatlakozni a menethez. Volt egypár szekér is, hogy aki nagyon öreg volt, vagy nem tudott járni, vagy beteg volt, az üljön fel a szekérre. Így mentünk végig a Hosszú utcán, ami most December 1 sugárút. Volt egy téglagyár, ami most már nem létezik, azt hiszem. Pár évvel ezelőtt voltak itt valami izraeliek vagy amerikaiak, nem tudom pontosan, s akkor a Hitközségtől engem is hívtak, mint aki ott voltam, hogy egy kicsit mondjam el én is, hogy s mint volt a téglagyárnál. De annyira meg van változva a hely, hogy már a régiből nem is ismer meg majdnem semmit az ember. Mikor vittek 1944-ben, gyalog mentünk a téglagyári gettóba. Az első napokban mindenki az otthonról hozott élelmet fogyasztotta. Azután szerveztek egy úgynevezett konyhát. Úgy emlékszem, csak délben volt egytál étel. A nem zsidó barátok, szomszédok névre szóló élelmiszercsomagokat adtak le a gettó kapujánál, amiket az őrök átadtak a címzetteknek. Mi három hetet voltunk ott. Az első transzporttal mentünk el egyenesen Auschwitzba. Jött a német, mit tudom én, milyen parancsnok, s az mondta, mennyi emberre van szükség, s akkor annyi embert ötös sorokba állítottak, s a többi az még maradt a téglagyárnál. Nem is tudom, hogy két vagy három transzporttal elvittek mindenkit.

Szintén gyalog, fegyveres csendőrkísérettel vittek le az állomásra, s ott aztán bevagoníroztak marhavagonokba. Hetvenen vagy nyolcvanan voltunk egy vagonban, alig fértünk. Ott persze semmi ülőhely, se ivóvíz, se semmi nem volt. Aztán valamilyen edényt kineveztek, ahova esetleg lehetett végezni a dolgot. Négy napot voltunk úton. Közben aztán egy kicsit kinyitották az ajtót, vizet adtak be inni, de enni semmit. Mindenkinél volt valami kevés ennivaló, de nem tudtuk, hogy hogy is osszuk be, mennyi időre, mert nem mondtak semmit, hogy hova visznek. Ablaka nem volt a vagonoknak, de voltak kicsi rések, ahol azért ki lehetett nézni. Valaki észrevette a vagonból, hogy elhagytuk Magyarországot, na akkor jött aztán a nagyobb elkeseredés, hogy ez csak egy mese volt, nem Magyarországra, hanem tovább, ki tudja, merre visznek. Aztán rosszul is lettek a vagonokban a levegőtlenség miatt, csak úgy néha nyitották ki a vagonokat, amikor állt a vagon, mert nem volt üres pálya, ahol menjen. Mindenki találgatta, hogy most hogyan tovább. Mind azt hajtogattuk, hogy hát mégiscsak együtt vagyunk, és valahogy csak lesz.

Május végén, négy nap után egy kora reggel érkeztünk meg Auschwitzba, akkor aztán kinyitották a vagonajtót, s na gyorsan, gyorsan mindenki le. Persze mindenki ment, hogy a csomagját is vegye el, de mondták, hogy a csomagok fenn maradnak. De hát az iratok is ott vannak – mondtuk –, legalább azt engedjék meg elvenni. Nem, majd aztán megkapjuk a csomagokat. Úgy, ahogy voltunk, le kellett szállni. Mielőtt kiszálltunk, akkor mindenki jó vastagon felöltözött, mert kora reggel volt, s hűvös is volt. Mikor leszállt mindenki, mondták, hogy férfiak külön s a nők külön. Akkor váltunk el, de nem tudtuk, hogy a férfiakkal nem találkozunk többet, nagy búcsút nem is lehetett venni. Fel kellett állni ötös sorokba, s akkor jött az első szelektálás. A hírhedt Mengele ott állt elöl, s ott még voltak segítségei is. [Csak feltételezés, hogy éppen Mengele szelektálta az embereket. – A szerk.] Akinek volt kisgyerek a karján, azt rögtön gyerekestől félreállította. Volt olyan eset, hogy nem is az övé volt a gyerek, csak felvette, de ott nem lehetett magyarázkodni. De senki se magyarázkodott, mert fogalma se volt senkinek se, hogy az egyik miért kerül erre az oldalra, s a másik miért arra. Az édesanyámnak volt egy rózsás fekete kasmírsálja, s azt feltette a fejére, úgy át a vállán, mivel kora reggel s hűvös volt. S akkor Mengele letépte, leszedte a kendőt a fejéről, és úgy látszik, elég fiatalnak találta ahhoz, hogy akkor velem egy helyre irányította. Nem tudtuk, hogy az az élet oldala, s a másik a halál oldala. Azt mondták, hogy akiket arra a felére állítottak – az öregeket s a gyerekeket –, azokat autóval fogják vinni a fürdőig, mert nem tudnak annyit gyalogolni. Németül beszéltek hozzánk, de nagyon sokan tudtak németül közülünk. Az édesapám is majdnem perfektül tudott németül. Nem kellett olyan nagyon messzire menni a tényleges fürdőig, ahova minket vittek. Az a másik, ahova az öregeket s a gyerekeket vitték, az a gázkamra volt. Csak az is fel volt szerelve tusokkal, hogy higgyék azt, hogy fürdő. Ezt is aztán utólag tudta meg az ember. Mindent le kellett vetni, semmi ruhanemű, ami a miénk volt, nem maradt meg. Mindenkit lenyírtak mindenhol, s aztán kupacokban álltak az ottani ruhák, abból úgy egyet odadobtak. Volt, aki kövér volt, és kapott egy szűk ruhát, s fordítva. Aztán ott egymást közt kellett cserélni, a cipőkkel hasonlóképpen. Én együtt voltam Auschwitzban az édesanyámmal.

Olyan barakkok voltak, hogy három priccs volt egymás fölött. Csupasz deszkákra kellett feküdni, semmi pokróc vagy lepedő nem volt. A hely borzasztó szűk volt, mert nagyon nagy tömeget szállították már akkor oda, úgyhogy körülbelül hatan-heten voltunk egy ilyen priccsen, mint a heringek. Mikor kellett fordulni egyik feléről a másikra, akkor egyszerre kellett forduljon mind az egész, mert nem volt annyi hely, hogy csak egy forduljon meg. Az auschwitzi lágerban, mivel megsemmisítő láger volt, itt nem kellett dolgozni. De nagyon gyenge volt a koszt, s nagyon sokan megbetegedtek hasmenésben, ami aztán végzetes volt, és kiütéseket is kaptak, egy része aztán így halt meg. Ezek a lágerek olyan drótkerítéssel voltak körülvéve, amibe villamos áram volt vezetve, s aki gyenge idegzetű volt, és nem bírta, elhatározta, hogy ő nem csinálja tovább, ment s megfogta a kerítést, és vége volt. S az a tétlenség…

Úgy kezdődött a nap, hogy reggel korán felköltötték az embert, s kizavarták a két blokk közé. Ötös sorokba fel kellett állni, s ott kellett állni, amíg jött egy német tiszt, hogy megszámoljon. Volt már egy nyilvántartásuk, hogy ennyi s ennyi ember van a blokkban. S volt a blokkfelelős, aki mindig feladta nekünk a leckét, hogy senki se beteg, senki sincs rosszul – igyekezett így bebeszélni az embernek, hogy tartsa magát, amíg lehet –, mert tudta, hogy aki beteg vagy nem bírja magát, annak mi a vége. Órákba tellett, amíg jött a német tiszt, hogy számolja le az embereket. Akármilyen idő volt, ha esett az eső, ott kellett állni s ázni, amíg méltóztatott jönni a német, hogy átvegye, hogy megvan a létszám. Három, négy óra is eltelt ezzel. Aztán kondérokban hozták az úgynevezett reggelit: olyan keserű kávé vagy tea vagy valami ilyesmi volt, mit tudom én, miből főzve. De az embernek nem volt se egy csészéje, se egy pohara. Minden sornak adtak egy edényt, ötnek volt egy, amibe betették az ötnek az adagját. Úgy lehetett csak elosztani, hogy megmondták egymás közt, hogy igyál három kortyot, s akkor mindenki megitta a három kortyot, s akkor kezdték megint, hogy most már kevesebb van, akkor kettőt igyál, s így ment, amíg elfogyott. Utána lehetett menni az úgynevezett mosdóba. Az is egy hosszú barakk volt, s olyan, mint az állatitatók, mindegyik fölött volt valami csap. De rendszerint mikor be lehetett menni ide a mosdóba, akkor hiába engedte meg az ember a csapot, nem volt víz. Volt olyan, hogy be volt zárva a mosdó, s azért nem lehetett mosakodni. A vécé úgy volt, hogy ilyen hosszúkás alakú cementen lyukak voltak, amire rá lehetett ülni, oda lehetett menni vécézni. De az se volt mindig nyitva. Aztán nem tudom, hány órakor megint hozták az ebédet, az valami borzalmas volt. Nem voltam egy kényes kosztos, de én például nem tudtam abból enni semmit. Nem lehetett megállapítani, hogy az miből van: fű, burján? Olyan zöld volt, de még a szaga is olyan volt, hogy… Aztán aki velem állt egy sorban, jól járt, mert az öt adag csak négyfelé oszlott, mert én nem ettem abból. Délután megint jött az appell, ez a számláláshoz való felállás, s megint vagy három-négy óra eltelt ezzel. Akkor aztán volt a vacsora. Nem tudom, húsz vagy huszonöt deka volt a kenyéradag, tepsi formájú volt, fel volt osztva öt részre. Ahhoz volt egy darab margarin és egy szelet szalámi, ami állítólag lóhúsból volt, de szívesen megette az ember, nem számított, hogy miből van. Vagy volt, hogy a kenyérre egy kanál marmaládét tettek, ez volt a koszt. Én ezen a vacsorán éltem, mert azt megettem.

Ebben a blokkban, ahol voltam, főleg marosvásárhelyiek voltunk és a környékről, Szovátáról, Szászrégenből. Akinek egy kicsit jobb dolga lett, mert behízelegte magát egy blokkfelelősnek, vagy a konyhán szerzett valami ismeretséget, az esetleg kapott még valami plusz élelmet. Volt, aki rendes volt, abból juttatott másnak is, de volt, aki nem. De meg lehetett érteni, ott mindenki kellett küzdjön saját magáért, ott nem lehetett nagyon jótékonykodni. A társalgás főleg arról folyt, hogy mit fog csinálni legelőször, mikor hazakerül – mert mindenki remélte, hogy megszabadulunk innen. Akkor majd megfürdik, a kádban ül egy egész napot, ezt fog enni vagy azt fog enni, akkor majd nem kell neki egy szekrény ruha, mert elég lesz, ha két ruhája lesz, mert nem kell, az nem fontos, szóval ilyen társalgások folytak.

Közben jöttek német gyáraktól, ahol szükség volt bizonyos számú rabmunkásra, akik ingyen dolgozzanak. Akkor szintén fel voltunk állítva sorokba, s az illető kinézte, aki neki jobban megfelelt, hogy fiatal, erős, munkabíró legyen. Ezek elől a szelektálások elől mi, az édesanyámmal igyekeztünk ellógni valahogy, ameddig lehetett, hogy ne válasszanak el. Sokszor meztelenül folyt a választás, mégpedig olyan szempontból, hogy megnézzék, hogy ne legyen operálva – mert ugye, aki operálva volt, az nem bírja úgy a munkát –, vagy nincs-e valami testi hibája vagy ilyesmi. Az édesanyámat azelőtt való évben műtötték, s egy elég nagy vágása volt, ami még jól látszott. Azonkívül ő elég hamar őszült, pedig akkor csak vagy 48 éves volt, ő már itthon festette a haját. Ugye le voltunk nyírva, s akkor kezdett már egy kicsit visszanövögetni, s akkor már sok fehér haja volt. Az ősz haj s az operáció, ezek olyan okok, amiért esetleg őt aztán elküldik a gázkamrába, hát ezért mi mindig igyekeztünk ellógni. Mikor meghallottuk, akkor elbújtunk valahova, ahova lehetett. Ez ment egészen októberig. Október elejére már kevesebben maradtunk a lágerben, sok el is pusztult, sokat elvittek munkára, akiket nem vittek el munkára, azokat elvitték a gázkamrába. Akkor már nem volt lehetőség elbújásra, előre nem is lehetett már tudni, mikor lesz ilyen szelektálás. Október 6-án, ahogy volt a két barakk egymással szemben, kinyitották az ajtót, jött egy német katonakordon, akik kiválasztották az embert, s akkor kellett menni egyenként. Ha jó volt, akkor átirányították a másik blokkba, ha nem, akkor elvezették máshova. Így választottak el minket, mert engem elég fiatalnak s erősnek találtak a munkára. Akiket nem találtak alkalmasnak munkára, azokat aztán rögtön vitték át, ugye. Akkor már tudtam biztosra – nem mondták, de már tudtam –, hogy akkor örökre elválok az édesanyámtól, elvitték a gázkamrába. Két nap múlva, október 8-án lett volna a negyvennyolcadik születésnapja.

Én munkára kerültem még két marosvásárhelyi volt osztálytársnőmmel egy bombagyárba, ahova az üres bombák érkeztek, s itt főzték a tölteléket a bombákhoz. Úgy hívták a gyárat, hogy Hertine, Prágától olyan 90 kilométerre volt, a Szudéta-vidéken [a mai Csehországban]. A legközelebbi város, ahogy megtudtuk, cseh néven Teplice volt, persze a németek mindennek adtak német nevet, mint ahogy Auschwitznak is, ezt Teplitz Schönaunak nevezték. A gyár egy völgyben volt, jól el volt kamuflálva, lépcsők voltak csinálva, amin le kellett menni a gyárba. A láger fent volt a dombon. Egy kisebb láger volt, ahol laktunk. Összesen, azt hiszem, hatszázan voltunk: nők, aztán férfiak is – cseh, francia, jugoszláv munkaszolgálatosok. De a férfiak nem laktak ebben a lágerben, azok más betonépületben laktak, távolabb tőlünk, itt csak mi, a nők voltunk. Auschwitzhoz képest egy mennyország volt, mert habár három váltásban dolgoztunk, de normális koszt és tisztálkodási lehetőség volt. Kisebb fabarakkokban voltunk, emeletes vaságyak voltak benne, mindenkinek volt egy külön fekhelye szalmazsákkal. Már tél volt, de volt központi fűtés a barakkban, úgyhogy nem fáztunk. Vászonból volt egy gyári ruhánk: egy férfinadrág és egy zakó, a fejünket be kellett kötni, s így mentünk a gyárba dolgozni. S mikor hazajöttünk, akkor fel lehetett venni a civil ruhát. De azelőtt volt egy mosdóhelyiség, ahol hideg-meleg víz volt, és ott le kellett tusolni, és úgy felvenni azt a civil ruhát. A barakkban a folyosón voltak szekrények, minden két embernek volt egy ilyen szekrénykéje, oda kellett betenni a gyári ruhát és a másikat. Ez már olyan emberséges dolog volt. Nyolcórás sihták, váltások voltak, volt reggeli, délutáni s éjszakai sihta. [Sihta (Schicht) – műszak, váltás (német). – A szerk.] Egy hétig reggeli váltásban, a következő héten délután s aztán az éjszakás váltásban voltam. A munkaidő felénél, négy óránál, volt egy negyedórás vagy félórás uzsonnaszünet. Szintén ott a gyár területén volt egy olyan helyiség, amit kantinnak hívtak, ahova a német őrök vittek, s akkor ott mindenki kapott egy szendvicset. Én nem pont a legmérgezőbb helyen dolgoztam, ahol főzték a mérgeket, én nagyon szerencsés voltam, mert olyan beosztást kaptam, hogy ott dolgoztam, ahova érkeztek az üres bombák. A bombatestet s a bomba farkát meg kellett számozni, le kellett szerelni a testről ezt a farkot, mert egy csavarral oda volt rögzítve. Én ezeknél az üreseknél voltam, aztán ment a következő fázis, amíg elérkezett oda, ahol aztán megtöltötték. [Deutsch Éva valószínűleg egy fegyvergyárban dolgozott, mérgeken azok a kémiai anyagok értendők, amelyekből a bomba gyújtóanyaga állt. Ennek érintése és belélegzése köztudottan ártalmas a máj és más belső szervek működésére. – A szerk.] Sokan megbetegedtek. Akik olyan helyen dolgoztak, azok kaptak egy üveg tejet – negyed liter, fél liter volt, nem tudom. Mi, akik nem a mérgező helyen dolgoztunk, csak szendvicset kaptunk: két vékony szelet meg volt kenve margarinnal, s szalámi közte, s becsomagolva fehér papírba. Azt mondom, hogy ez egy álomhely volt, kevés ilyen hely volt [az akkori körülmények között], ilyen szempontból szerencsés voltam.

Itt dolgoztak férfiak is, és sikerült nekik megcsinálni egy szabotázs dolgot, hogy egy robbanás volt. Ez egy éjszaka volt, én éppen az éjszakai sihtában voltam, de éppen az uzsonnaszünetben, direkt úgy időzítették ezek a férfiak, hogy ne legyenek a munkások benn. Mi ott a kantinban fogyasztottuk az élelmet, és akkor történt ez a robbanás. A németek nagyon meg voltak ijedve, akkor a gyár le is állt, mert úgy látszik, olyan károsodás érte, amit nem lehetett hamar megjavítani. Akkor mezei munkára vittek, mert már tavasz volt, már április volt. Akkor már nagyon közeledett a front. Egy szép nap aztán felpakoltak, vonatra ültettek, és elvittek egy darabig, egy cseh helységig, úgy hívták, hogy Litomerice, a németek Leitmeritznek hívták. Ott aztán kiszálltunk a vagonokból, és gyalog indultunk meg, nem is tudtuk, hogy hova. A német fegyveresek jöttek velünk. Egyszer csak elérkeztünk egy olyan kapuszerűhöz, s mondták, hogy ott menjünk be. Hát látjuk, hogy a német fegyveresek nem jönnek, s ez olyan furcsa volt. Ez volt a híres Terezin [Theresienstadt], németül Theresienstadt, ahol aztán fel is szabadultam. Az egész háború alatt ez egy olyan kirakatszerű hely volt, hogy ezt mutogatták a németek a külföldieknek, a Vöröskeresztnek, mikor híre ment a deportálásnak. Mutatták, hogy tényleg összegyűjtik a zsidókat egy helyre, de ott együtt van a család, öregek és gyerekek. Úgy is volt eleinte, de miután megmutogatták a vöröskereszteseknek, aztán szépen még innen is deportáltak. Amikor odaértünk, már nem voltak öregek, nem léteztek gyerekek, de ide menekítettek minket, itt már nem volt német őrség. Ez április vége volt már, és egy hét vagy tíz nap telt el addig, amíg vége lett a háborúnak május 8-án vagy 9-én, sohase tudom pontosan, mikor. Itt történt a felszabadulásom. Itt már valahogy érezte az ember, hogy ténylegesen csak vége lesz a háborúnak. Az oroszok szabadítottak fel.

Elég hosszú időbe telt, amíg hazaértünk, mert akkor nem volt vonat, hogyha akadt is vagon, nem volt mozdony. Aztán valahogy csak került, de vagy két hét is eltelt addig, s akkor azzal jöttünk. Az egyik osztálytársnőmmel, Kertész Verával jöttünk. Közben a másik, Ábrahám Lili megbetegedett, tífuszt kapott, de szerencsére aztán helyrejött, úgyhogy nem sokkal utánunk ő is hazajött. Májusban, amikor megérkeztünk Auschwitzba, ők már az első perctől magukra maradtak, az édesanyjuktól el voltak szakítva. S aztán együtt voltunk, pláne mikor én is egyedül maradtam, akkor még jobban összemelegedtünk. Én pontosan nem is tudom az útvonalat, ahol jöttünk a felszabadulás után, annyit álltunk nyílt pályán is. Csak Budapestet tudom, mert ott aztán kiszálltunk, mert a barátnőmnek ott élt az egyik nagybátyja. Ők megúszták, nem voltak deportálva, voltak ilyen védett házak, s egy idő után nem vittek el több pesti zsidót onnan, valahogy így menekültek meg. Mi akkor kiszálltunk, s ott voltunk náluk Pesten vagy két napot, s azután megint vonatra ültünk. Nagyváradon a határnál megint időztünk, mert kitöltöttek valami iratokat, hogy honnan jöttünk. Ott el kellett menni a zsidó kórházba fertőtlenítés végett, csak mikor megvolt onnan is az írás, hogy tiszták vagyunk, nincs semmi betegségünk, na akkor aztán jöhettünk haza.

Én tudtam, hogy a szüleimre már nem várhatok, de mind abban reménykedtem, hogy a bátyám, mégis ő fiatal, ő hátha már haza is került. A barátnőmnek, akivel jöttem, neki is volt egy bátyja, Kertész Gyuri, aki egyidős az én bátyámmal, s szerencsés volt a barátnőm, mert a bátyja már várta – a hozzátartozók, akik vártak valakit haza, minden vonathoz kijöttek. Én aztán mind reménykedtem egy darabig, amíg jött az egyik bajtársa, aki együtt volt az én bátyámmal. Amikor ő hazakerült, akkor hozta a hírt, hogy sajnos nincs mit várni. A barátja ott a szemétben megtalált egy családi fényképet, amit amikor utoljára volt itthon a bátyám 1944 márciusában, akkor készítettünk, azt ő mind hordozta magával. Azt a képet ideadta nekem, s én betettem a családi albumba, úgyhogy az egy háborút megjárt kép.

Mikor én hazajöttem, a házban már egy csomó lakó volt, minden szobában más és más család lakott, akkor szűk lakásviszonyok voltak. A Zsidó Demokrata Szövetség [lásd: zsidó érdek-képviseleti szervezetek a második világháború után Romániában] itt nagyon jól megszervezte a fogadtatást: be volt rendezve egy szanatórium a Köteles Sámuel utca sarkán, s minden hazatérő oda mehetett, akinek nem volt hova mennie. Azt hiszem, két hétig lehetett talán ott lakni. Kosztot is kapott teljesen ingyen, mert ez a Szövetség intézte. Persze voltak ezek az amerikai zsidó világszövetségek, amik finanszírozták, és úgy tudták ezt megcsinálni, mert a Szövetség is ilyen hazajött emberekből tevődött össze, nekik se volt pénzük. Én is oda kerültem, mert tele volt a lakásunk. Volt ugye a manzárdszoba, lent volt három szoba, hátul még volt a nagy konyha, amit szintén szobának használtak. Akik a manzárdon s az alatta lévő szobában laktak, azok az alsó szobát kiürítették nekem, s felmentek csak a manzárdba lakni. Nem volt már benne a berendezés, összevissza bútorok voltak, ami előkerült nekem: egy festett szekrény, egy tölgyfa toalett, ami csak a család tulajdona volt valamikor, de már nem volt komplett, abból aztán be tudtam rendezkedni. Lili barátnőm, aki megbetegedett, de nem sokkal azután hazajött ő is egyedül, neki se volt senkije, s akkor ketten odaköltöztünk a mi házunkba, mert ez a szanatórium csak egy darabig működött. Mi csak abban az egy szobában voltunk, s közös fürdőszoba volt, mert egy fürdőszobája volt a háznak. Keresztül kellett járni egyiknek a másikon, hogy elérjünk a fürdőszobába. Akkor a Joint segítette az itteni szervezetet: két zsidó tulajdonú házban, ahova senki se jött vissza, berendeztek az egyikben egy leányotthont, a másikban egy fiúotthont. A leányotthon a Köteles Sámuel utcában volt, majdnem szemben a Színi Egyetemmel. A fiúotthon valahol a Nagyállomáshoz közel volt, de pontosan nem tudom, melyik házban. Akik senki nélkül jöttek haza, és nem volt hova menjenek, azoknak három, négy vagy nem tudom, hány szoba be volt rendezve, egy szobában öt-hat ágy, mert nagy szobák voltak, és koszt is volt, úgyhogy azok ott laktak. Én is a barátnőmmel, habár nekünk volt hol lakjunk, kosztolni feljártunk a leányotthonba. Ott főztek is. Szintén egy deportálásból hazatért idősebb nő elvállalta ezt a feladatot, hogy ennyi s ennyi személynek főz. A hozzávalót főleg az amerikai Joint küldte, úgyhogy nem voltak beszerzési nehézségek, ő csak kellett ott irányítsa a dolgokat. Jöttek a Jointtól ruhacsomagok is, amit összegyűjtöttek az ottani zsidó szervezetek, és kiosztották a hazatérőknek. Egy darabig ott ettünk az otthon kantinjában, aztán volt a közelünkben egy kifőzde, ahol egy ismerős néni volt, s ő mondta, hogy ad nekem kosztot, s nem kell sokat fizessek érte, s akkor oda mentem kosztolni.

Kellett valami állást szerezni, mert pénzünk nem volt semmi. Minden hazatérőnek adtak bizonyos összeget, hogy éppen ne legyenek pénz nélkül, de nem volt nagy összeg. Akkor már kezdtek nyílni a zsidó üzletek, voltak tehetős emberek, akiknek a háború előtt is volt üzletük, visszajöttek s megint az eredeti foglalkozásukkal folytatták az életet. Egy ilyen üzletben vettek fel a kasszába, ahol zsidó tulajdonos volt, valami Léb, de eredetileg nem marosvásárhelyi volt, hanem valami közeli helységből való, s aztán hamar el is került a városból. A szomszédságában egy másik üzlet nyílt, ahol szintén egy deportálásból hazatért, nálam idősebb nő csinált adminisztratív dolgokat, ott könyvelést s ezt-azt csináltam. Ő megmutatta s betanított, hogy mit kell csinálni, így kezdtem aztán az életet. Ott voltam 1946-tól 1948-ig. 1948-ban államosították ezeket a magánüzleteket, s akkor lett állami üzlet [lásd: államosítás Romániában]. Volt aztán neki egy brassói kérője, férjhez ment s elkerült innen.

Lili barátnőm pedig egy zsidó érdekeltségű banknál kapott állást, amit úgy hívtak, hogy Kishitel Bank. Még az is volt, hogy mikor deportáltak minket, én a hetedik osztályt végeztem el, ami most a tizenegyediknek felelne meg. Akik visszajöttek, azoknak le lehetett magánúton tenni a nyolcadikat is, hogy az ember befejezze az iskolát. Na akkor a barátnőm is, én is, megcsináltuk azt az osztályt, persze éppen hogy átbukdácsoltunk, mert ugye dolgoztunk, s nem volt olyan sok időnk tanulni. De aztán az érettségiig már nem jutottunk el, mert itt, Marosvásárhelyen nem volt bizottság, s akkor el kellett volna menni Kolozsvárra vagy Brassóba vagy mit tudom én, hova, de nem volt pénzünk, mert az a kicsi pénz, amit kaptunk azelőtt, az már elment. A fizetés is olyan kicsi volt, s ugye az ember fenn kellett tartsa magát. Jó, házbért nem fizettem, de viszont volt adója annak a háznak, s azt én kellett fizessem, mert az még a szüleim nevén volt, közben a többi lakók ott voltak.

Nem akartam elmenni más országba, mert annyira tájékozatlan voltam mindennel. Most már a 15 évesek sokkal felvilágosultabbak, igaz, én 18 éves voltam, mikor hazakerültem, de az akkori érettségem egy mostani 12 évesének, ha megfelelt. Fogalmam se volt, hogy hogy is megy az a kivándorlás. Hogyha én valahova kikerülök, hát ott senkit se ismerek. Szóval nem volt az embernek bátorsága. A mostani szemmel s a mostani ésszel az ember másképp cselekedne. Akkor mindenki örvendett, velem együtt, hogy már túl vagyunk és megszabadultunk a háborútól, és hogy a szülők nem jöttek vissza, ezen már segíteni nem lehet, de most már jó lesz ezentúl. Az embernek úgy bedumáltak mindent, hogy a szocializmus milyen nagyszerű dolog lesz. Tényleg olyan egyforma volt mindenki, nem vetődött az fel, hogy román, magyar, zsidó, szász, hottentotta, akkor igazán nem számított. Akkor igazi testvériség volt, mert a nyomorúság után mindenki örvendett, felszusszant, hogy már nincs háború. Valahogy jobbak voltak az emberek, segítőkészek voltak, nem voltak ilyen rosszak, mint most. Olyan lelkesen kezdtünk neki a munkának, nem számított, hogy túlóra. Akkor örvendtünk, hogy van munkahelyünk, s igyekeztünk dolgozni. Akkor szombaton is rendes munkanap volt. Sőt, vasárnap voltak kultúrgárdák, voltak ilyen falujárások, s akinek szép hangja volt vagy szavalni tudott, akkor azt vitték előadni, mert részt kellett venni mindenben.

1948 novemberében az ICS állami vállalathoz kerültem, az Intreprindere Comercială de Stat in Mureş [Marosi Állami Kereskedelmi Vállalat], valami ilyesminek volt a rövidítése, és onnan mentem nyugdíjba 1982 januárjában. Ez a vállalat annyira kiterjedt, hogy aztán oda tartoztak az összes textil-, cipő-, vas-, faraktárak, csak az élelmiszer volt külön. A vendéglők, kifőzdék, bodegák egy másik vállalathoz tartoztak. Az ICS irodája a Bolyai utca s a Fő tér sarkán volt [a volt Korzó épületében], ahol most egy nagy szálloda lesz, annak koptattam a lépcsőit. Ennek a kétemeletes épületnek az első emeletén voltak az irodák, én az irodában dolgoztam, s a sok üzlet mind oda tartozott.

Az elején voltak a munkahelyen ilyen végeláthatatlan gyűlések. Minden reggel, mielőtt megkezdődött volna a munkanap, volt egy félórás újságolvasás, de én már nem tudom, mi volt az újságnak a neve, akkor hozzám haza nem járt újság. A könyvelésnek volt egy osztályfőnöke, s az olvasta fel az újságot, s aztán lehetett hozzászólni, kérdéseket feltenni, megvitatni. Persze politikai dolgokat olvastak, dicsérték a szocializmust. [Ilyen közös újságolvasás Magyarországon is volt a munkahelyeken, úgy hívták, hogy „Szabad Nép-félóra”. (A Szabad Nép volt a kommunista párt hivatalos lapja volt.) – A szerk.] Hittem is, nem is… Félig még olyan fásultság volt, és az ember akkor még olyan hiszékeny is volt, hogy hátha valami jó lesz. Abban az időben nyakra-főre rendezték a különböző vállalatok a bálokat mindenféle alkalomból. Akkor ez egy ilyen szórakozás volt, főleg a kollégák s a hozzátartozóik voltak ott, mindenki ismerte egymást, mint egy család, velük nagyon kellemesen el lehetett tölteni az időt.

Az Állami Kereskedelmi Vállalatnak itt volt Marosvásárhelyen a központja, és volt fiókja Szászrégenben, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön. A fiókoktól mindig jöttek be, és hozták a jelentést és a kimutatásokat. A férjem, Deutsch Gyula Szászrégenben az irodában dolgozott. Én 1948-ban a vállalatnál ismertem meg Gyulát.

A Gyula nagyszülei eredetileg Magyarországról származtak, Nagyabonyból [a későbbi Nemesabony Pozsony vm.-i kisközség pár száz lakossal. – A szerk.], de nem tudom, mikor jöttek Szászrégenbe. Az édesapja már ott született Szászrégenben, ha jól tudom. A férjemnek Deutsch Sámuel volt az édesapja, Deutsch Margit az édesanyja, a leánykori neve László Margit. Az édesanyja 1889-ben született. A Mestitz bútorgyáros felesége s a Gyula édesanyja testvérek voltak. Gyulának volt egy bátyja, Deutsch Lacinak hívták. A család Szászrégenben is és itt, Marosvásárhelyen is lakott. Jómódú emberek voltak, Szászrégenben volt egy textilkereskedésük, az 1880-as évek végén alapították a Gyula nagyszülei. Egy időben itt is volt, Marosvásárhelyen egy üzletük. A fióküzlet – a Fő téren, a Posta utca sarkán, ahol most a Bernády-szobor van – sokkal később alakult, és hamar vége lett, mert olyan üzletvezető került, aki nem tudta rendesen vezetni az üzletet. 1918-ban született a férjem Szászrégenben [Szászrégen: Maros-Torda vm.-i kisváros, 1920-ban mintegy 7400, jobbára német ajkú lakossal, jelentős fakereskedelemmel. – A szerk.]. Amikor iskolába járt, akkor itt laktak, Marosvásárhelyen. Gyula nem a zsidó iskolában járta az elemi iskolát, hanem a normál elemiben, de nem tudom, miért, pedig akkor már létezett a zsidó iskola. A négy elemi után a Papiu Líceumba került, ott érettségizett 1936-ban. Az idő alatt a szülők itt laktak. Az édesapja hét közben kint volt Szászrégenben az üzletnél, s péntek este jött haza, mert a zsidó üzletek szombaton zárva voltak, vasárnap pedig hivatalosan is zárva voltak. Vasárnap estig vagy hétfő reggelig itt volt a városban, s aztán ment vissza. Úgy tudom, hogy kóser háztartást vezettek, és ők se az ortodox részhez tartoztak, hanem a neológokhoz. Az ünnepeket ők is megtartották. A Gyula családja, azt hiszem, szombatonként eljárt a templomba. Gyulának volt bár micvája, a testvérének is volt, mondta, hogy megtartották. Otthon magyarul beszéltek, de németül is mindenki nagyon jól tudott a családban.

Nem tudom, pontosan hányban, visszaköltöztek a szülők Szászrégenbe. Gyula dolgozott az üzletben, segített az édesapjának, és közben járt Kolozsvárra az egyetemre, s el is végezte látogatás nélkülin a jogot, tehát otthon tanult, s csak vizsgázni ment fel az egyetemre. Szászrégenben az édesapja tanította arra a szakmára is, és ment fel vizsgázni Kolozsvárra, mikor volt a vizsgaidőszak [Az előadásokat nem látogató, csak vizsgázni járó, többnyire vidéki hallgatókat „mezei jogászok” kifejezéssel illették az egykorú nyelvhasználatban. – A szerk.]. Mesélte, hogy abban az időben nagyon szigorúan nevelték a gyerekeket. Járt teniszezni, ez volt a szórakozása. Ilyenkor találkozott a barátokkal, mert különben eléggé be volt fogva a munkára. Nagy textilkereskedésük volt, délelőtt-délután nyitva volt, és ő nem volt ott egy kivételezett személy, ő is úgy volt ott, mintha alkalmazott lett volna. Az édesapja nem tett különbséget közte és az alkalmazottai között, egyformán voltak elbírálva. Vegyesen voltak az alkalmazottak, volt zsidó is, szász is, román is. Azért szerettek a nem zsidó alkalmazottak is zsidó üzletben dolgozni, mert akkor dupla pihenőnapjuk volt, a szombat is, mert a más kereskedők nyitva tartottak szombaton. Abban az időben nagyon nagy volt a falusi vevőközönség is, mert falun nem nagyon voltak üzletek. Volt hetivásár, amikor behozták a termékeiket eladni, s aztán vásároltak is, ami kellett a házhoz. Voltak férjhez adandó lányok, azoknak kelengyét vettek, mert régebb az volt a szokás, hogy előre gyűjtötték a kelengyét, hogy mikor férjhez megy, akkor legyen mit vigyen az új házba. Gyula megkezdte, hogy tegye le a doktorátust is, de azt hiszem, hogy egy vagy két vizsga hiányzott, s aztán közbejött a munkaszolgálat.

A fiúkat 1942-ben együtt vitték el munkaszolgálatra. Máramarosszigetnél kezdték, majd az akkori Magyarország területén voltak munkaszolgálatban: Nagybányán [Szatmár vm.], Szentkirályszabadján [Veszprém vm.], Lengyelországban és Kárpátalján is voltak. Végig együtt voltak, és együtt is szabadultak. Azt hiszem, már 1944 végén itthon voltak, szerencsésen megúszták.

Mesélte Gyula, hogy a nagymama is ott élt velük Szászrégenben, most már pontosan nem tudom, hogy az apai vagy az anyai nagymama volt-e [Mint a Scheiner Júliával készített interjúból kiderül, az anyai nagymama, László Albertné Spitz Hermina élt velük. – A szerk.]. Volt egy román család – vevőjük volt, azt hiszem, az üzletben, onnan volt az ismeretség –, akik egy nagyon eldugott helyen laktak egy közeli faluban, s a deportáláskor el akarták bújtatni a Gyula szüleit, de a nagymamát nem vállalták. A szülők aztán nem egyeztek bele, mert nem akarták a nagymamát magára hagyni, és így szegények otthon maradtak. Mind a hármat eldeportálták, apa, mama s a nagymama is gázkamrába került. Ha beleegyeznek, akkor a szülők megmenekülhettek volna, mert egy olyan eldugott helyen volt, ahol semmi nyoma nem volt a háborúnak, se német, se orosz, senki nem ment arrafele.

Laci és Gyula jó testvérek voltak, csak nem volt nagyon közeli a kapcsolatuk, mert nyolc év különbség volt köztük, és ezt Laci mindig éreztette vele. Laci hamarabb lett önálló. Laci is Marosvásárhelyen járt iskolába, a mostani Unirea Líceum katolikus fiúgimnázium volt, ő ott érettségizett, azt hiszem, 1928-ban. Azután textilmérnöki iskolában volt Németországban. 2-3 éves textilmérnöki képzés volt, s miután azt elvégezte, ezt a főiskolát, hazakerült. Laci nem maradt otthon az üzletnél, hanem Bukarestbe került állásba, egy textilgyárba. Mikor megismertem, az 1950-es években, akkor Segesváron dolgozott, utána Nagyszebenben. 1952-ben nősült meg, 42 évesen, pedig már olyan agglegény-forma volt. Nagyon sokat válogatott, és aztán végül is összeismerkedett a feleségével, aki balázsfalvi származású zsidó nő volt, a neve Stark Böske. 1953-ban Segesváron született egy fia, György. 1963-ban a családjával kiment Izraelbe. Migdal Haemekbe kerültek Ott is egy textilgyárban dolgozott, busszal járt ki a munkahelyére. Aztán nyugdíjba ment. Laci 1995-ben halt meg. A felesége és a fia most is ott él ebben a városkában. Izraelben is kóser háztartásuk volt, ott is tartották a tradíciót, az ünnepeket. György a mai napig minden péntek este odaviszi magához a 83 éves édesanyját, a sógornőmet, ott van a közös vacsora a családdal, s aztán hazaviszi. György felesége szintén zsidó, ők Egyiptomból mentek ki Izraelbe, ott ismerkedtek meg Izraelben. Négy gyerekük van: a legnagyobb fiú Gilád, utána van egy kislány, Dikla, a harmadik fiú Hárel, a legkisebb egy kislány, Zohár. A legnagyobb már 25 éves, érettségi után jó ideig katona volt, jelenleg egy évet dolgozik, s utána aztán akar menni egyetemre.

Mikor Gyula hazakerült, elhanyagolta, nem tette le a doktorátust. Nem tudom, hogy még kellett-e valami vizsgát letegyen az egyetemen, miután visszajött, de Szászrégenben a bíróságon kapott állást, ügyész lett belőle. Két évig volt ott, és mind várta, hogy kapja meg a véglegesítését. Aztán jöttek a nagy szocialista idők, azt hiszem, 1947-ben, s nem véglegesítették, mert nem volt jó a származása, kizsákmányoló volt az édesapja, s alkalmazottai voltak, ezért ő nem lehetett ügyész. S akkor megmérgelődött, és otthagyta a bíróságot. Összetársult valakivel, és az üzlethelyiségükben nyitottak egy kis üzletet, ami egy évig se funkcionált, mert 1948-ban jött az államosítás. Így került aztán az állami kereskedelembe, és ott ismerkedtünk mi össze. Aztán mind gyakrabban jött be, végül is 1950-ben beköltözött Marosvásárhelyre. Akkor már az itteni központnál dolgozott, ugyanannál a vállalatnál. Már naponta találkoztunk, és így sor került a házasságra 1950 augusztusában.

Először polgári esküvőnk volt. Volt egy nagyon jó barátunk, Ovics Adolf, aki aztán elrendezte, hogy rabbi is eskessen össze. Ő már rég kiment Izraelbe. Ő mondta, hogy nem elég csak az a polgári esküvő, a rabbival is meg kell csinálni. Az ő lakásukon volt megszervezve, mert úgy látszik, akkoriban nem volt szokás, vagy nem tudom, miért nem a templomban adtak össze. Volt az a sátorszerű is, a hipe. Nem sokat, egy pár közelebbi barátot hívtunk, úgy tizenvalahányan voltunk. Olyan kicsi lakások voltak, nem is fért volna oda sok. Akkor itt lakott egy unokabátyám a feleségével s a lányával, ők voltak nekem az egyedüli rokonaim, ők jöttek el. Ennyi volt az egész, és megvolt a vallásos esküvő [lásd: házasság, esküvői szertartás]. Kaptunk a rabbitól egy papírt, egy házassági szerződést, de én nem tudom pontosan, hogy mi volt bele írva, mert tiszta héber betűkkel van, nagyon szép írással, amiből én nem értettem semmit. Ez a papír még valahol megvan. Már nem is tudom, hogy hívták azt a rabbit, aki összeesketett. Egy darabig ő volt itt a marosvásárhelyi rabbi, aztán elkerült, elment ő is Izraelbe, vagy nem tudom, mi történt vele. Engem beültettek egy külön szobába, a vőlegényt egy másik szobába, s akkor aztán jöttek, akik rendezték, ők voltak a násznagyok. Az udvaron fel volt állítva a hipe, négy rúdszerűn ki van húzva valami lepel, és héber betűkkel volt valami ráírva. Azt négy férfi tartotta, s az alá a násznagyok bekísérik a menyasszonyt. Jön a vőlegény, s nem tudom, hányszor körbejárja a mennyasszonyt, úgy emlékszem [Rosszul emlékszik. Lásd házasság, esküvői szertartás. – A szerk.]. Akkor egy poharat tesznek oda, s arra rá kell lépjen a vőlegény, el kell törjön a pohár. Én nem is tudom pontosan, hogy ez mit jelképez. Akkor a rabbi elmondja ott az imádságot. [Deutsch Éva rosszul emlékezik, a pohártörés van a legvégén, utána már nincs ima. – A szerk.] Nem kellett félni, ha látták is a szomszédok, hogy mi történik, nem volt semmi probléma. Akik rendezték az esküvőt, azok rendezték az ételt is. Mondták, hogy mi ne törődjünk semmivel. Nagyon jó gazdasszony volt, ők kóser háztartást vezettek. Háború után még egy darabig sakter is volt, aki levágta a majorságot, de nem tudom, hogy meddig. Úgy emlékszem, nem volt levesféle az esküvőn, hanem hideg dolgok meg sütemény, torta, ilyesmi – mert ez egy délután volt. Nem volt nagystílű összejövetel, mint ahogyan most, hogy százával vannak a vendégek és halomszámra az ajándékok. Akkor mindenki csak virágot hozott, és ennyi volt az egész. Nem volt semmi mulatozás vagy zene, egyszerűen zajlott az egész.

Gyula annál a vállalatnál dolgozott még egy darabig, ahol én is, utána elkerült egy fémipari vállalathoz – annak idején Encsel Mornak hívták, ami most a Metalotehnica – beszerzési osztályfőnöknek. Akkoriban alakult az egész, és hívták oda, mert jó szervező volt. 1960-ig volt ott, amikor elkerült a konfekciógyárhoz, oda is mint kereskedelmi osztályfőnök. Ott volt egészen a nyugdíjazásáig. Az 1970-es években lett párttag, mikor jött az a rendelkezés, hogy aki nem párttag, az nem lehet osztályfőnök, s akkor belépett a pártba. Nem élt nagy pártéletet, elment a gyűlésekre, s csinálta, amit kellett, de inkább professzionális téren fejtett ki tevékenységet. Mint párttagnak nem sok hasznát vették, nem nagyon aktivált. Sokat volt úton, mert különböző gyárakhoz kellett mennie. Egy évben kétszer is voltak szerződéskötések, s olyankor két-három hétre elutazott. Hol a tengerparton, hol Bukarestben, hol mit tudom én, melyik városban szervezték meg ezeket a dolgokat. Akkor tervszerű gazdálkodás volt: előre le kellett szerződni a következő évre, hogy miket fognak gyártani és mennyit, és kik lesznek a vevők. Akkor ugye ilyen tervszerűen ment, voltak ezek az ötéves tervek is, és ezzel volt ő elfoglalva, úgyhogy nem is jutott volna ideje, hogy pártvonalon aktiváljon. Akkor elég jól meg voltak szervezve ezek a dolgok, az akkori követelményeknek megfelelően. Ilyen kiszálláskor a családtagokat nem lehetett vinni.

Én nem iratkoztam be a pártba. Próbáltak rábeszélni a munkahelyen, kérdezték, de én elzárkóztam. Én nem vállaltam politikai életet, nem éreztem magam erre alkalmasnak, és nem érdekelt a politika, s különösen a párt sem. Ami közös gyűlés volt a vállalatnál, ott mindenkinek jelen kellett lennie. Később már nem volt olyan sok gyűlés, mint annak előtte, és nem vitték már túlzásba, hogy órák hosszat tartsák a gyűléseket. A gyűléseken a vállalat menetéről, a spórolásról, ilyesmikről volt szó. Mielőtt nyugdíjba mentem volna, azelőtt egy vagy két évvel jött az divatba, hogyha a vállalat jó eredményekkel zárja az évet, s a költségeknél spórolást mutat fel és a tervet túlteljesíti, akkor minden hónapban jár egy szabad szombat.

Augusztus 23-a [lásd: Románia kiugrása a háborúból (1944. augusztus 23.)] nekünk nem volt ünnep. Mindig mérgelődtünk, mert az egy elveszett nap volt, hiába nem kellett dolgozni menni. Ugyanúgy fel kellett kelni, kicsődítettek, reggel nyolcra kint kellett gyülekezni. Nagyon szigorúan vették, volt egy felelős, aki feljegyezte, hogy ne hiányozzon az ember, mindenki ott legyen, mert nagyon sokan nem szívesen mentek, inkább pihentek volna otthon. Ehelyett ott kellett álljunk és várjunk, aztán rá két-három órára kezdődött csak meg a hivatalos ünnepség. A tribün a városháza előtt volt felállítva. Mivel minden vállalattól és iskolától mindenki ki volt csődítve oda, nekünk sokszor a Kossuth utcában vagy a Szentgyörgy utcában volt a helyünk, ahol várakoztunk [a Fő tér másik felében]. Aztán mondták ott a beszédeket, amiből nem hallott majdnem semmit az ember, s nem lehetett látni semmit abból, ami ott zajlik. Többen is beszéltek, ami elég hosszan tartott. Mikor minden lezajlott a tribünön, akkor kezdődött a felvonulás. Először inkább a gyárak, mert azok voltak a fő dolgozók, a kétkezi munkások, ők vonultak fel hamarabb. Mi, a kereskedelmi rész elég későre kerültünk sorra. Mire odaérkeztünk, hogy mi is elvonuljunk a tribün előtt, hát már el volt telve a nap, ebből az ünnepből csak a délután maradt meg. A mi vállalatunknál még az is rossz volt, hogy aznapra beosztották az embert úgynevezett telefonszolgálatba, ketten ott kellett őrizzük a telefont. Volt, hogy meg se szólalt a telefon, de ez egy óvintézkedés volt, hogy nehogy jöjjön az osztályellenség, aki nem szereti ezt a rendszert, s valami rosszat csináljon. A délelőtt lezajlott, de délután is valaki ott kellett üljön, és őrizte a telefont, az ugye nem kellett kivonuljon. Erre négyóránként volt a váltás. Rendszerint a gyengébb fizikumút vagy aki idősebb volt, azt tették ilyen szolgálatba, hogy ne kelljen ott állnia az utcán. Délutánra aztán persze a többiekből is került a telefonszolgálatra. Előre irtóztunk, mikor jött egy-egy ilyen ünnep, mert sokkal jobb volt a hétköznap. Akkor tudtuk, hogy ledolgozzuk azt a 8 órát, s utána kész. De ilyenkor szabad volt, s mégse volt szabad az ember.

Visszagondolva, nem mondom, hogy jaj de jó időszak volt, de az igazat megvallva, azért annak a rendszernek is megvolt a jó oldala, mint ahogy a kapitalizmusnak is megvan a rossz oldala. Én az itteni háború utáni viszonylatban beszélek. Az embernek volt egy biztonságérzete, hogyha becsületesen és jól végzi a munkáját, akkor megvan az a darab kenyere, és megvan a létminimuma, és nem kell féljen attól, hogy holnap nem lesz, amit egyen. Az egészségügyi ellátás ingyenes volt, mindenki betegsegélyzőt fizetett a vállalatnál, s az orvosságot is ingyen kaptuk. A nagyon szegény réteg fel tudott egy kicsit emelkedni, mert például az én gyerekkoromban nagyon kevés embernek volt fürdőszobája. Inkább a Ceauşescu időben, mikor kezdték építeni ezt a sok blokkot – jó, hogy most azt mondjuk, hogy pocsékok a blokkok –, de abban az időben nagy dolog volt lakáshoz, fürdőszobához központi fűtéshez jutni ingyen, amit a háború előtt nem is lehetett elképzelni. Voltak ezek a nagyon olcsó nyaralások, a kéthetes üdülőjegyek a hegyekbe, a tengerre. Alig kellett valamit fizetni ezért, s ebben benne volt az útiköltség is. Fizetés szerint kellett fizetni: akinek kicsi volt a fizetése, az kevesebbet kellett fizessen, mert annak egy részét fedezte a szakszervezet, a vállalat vagy mit tudom én, mi. De maga az egyén nagyon kicsi részt kellett fizessen. Voltak a kantinok, és ott is úgy volt, hogy nagyon-nagyon kicsi pénzt kellett fizetni, mert annak is felét vagy több mint a felét a vállalat állta. Mi, mikor összeházasodtunk a férjemmel, hét év után jött az első gyerek nálunk, addig mi a kantinban étkeztünk. Ezért is én már nem vezettem kóser háztartást, a kantin az nem volt kóser, és amit otthon készítettünk, az sem volt kóser. Nem azt mondom, mert a kantinkoszt nem olyan, mint egy házi koszt vagy egy vendéglői, de anyagilag óriási spórolás volt. Mi is, annak ellenére, hogy kantinban ettünk, akármilyen kicsi volt is a fizetés, de tudtunk spórolni.

A negatívum az volt, hogy nagyon be volt zárva az ember, el volt szakítva a világ többi részétől, de erre csak egy kicsit később jött rá. A negatív dolgokat, ami nem volt kirakatba való, azt eltitkolták az ember elől. Csak az lehetett jó, s az volt szép, ami itt történt, itt soha nem történt semmi rossz, itt minden csak jó volt és szép volt – maga az állam ezt csinálta. Más politikája volt külfölddel szemben, s más a belfölddel. Nem engedték utazni az embert, az ember nem látott, bűn volt egy külföldi rádiót, Londont vagy Szabad Európát [lásd: Szabad Európa Rádió] hallgatni, ami rámutatott a hibákra, és esetleg olyan dolgokat is feltárt, amik itt történtek, de az embernek nem is volt tudomása róluk. Mi hallgattuk ezeket az adókat, főleg a férjem, ő aztán nagyon. Aztán én mindig mondtam, hogy jó, jó, én nem is hallgatom, mert én úgyis jobban tudom, hogy mi van itt, mert a rádió csak elmondja, de én érzem és tapasztalom magamon. Sok hiba is volt a rendszerben, de azt nem lehet mondani, hogy semmi jó nem volt. Azért vágyott úgy az ember, hogy menjen egy kicsit, lásson, mert nem lehetett. Ugye most szabad, jó, hogy most már zsebre megy, nincs mindenkinek anyagi lehetősége ahhoz, hogy utazzon, pedig most mehetne. Meg mikor már nem tiltott dolog, akkor nincs is olyan varázsa. Most már a lakásba hozza azt a televízió is, látja az ember, hogy máshol hogy van, s mi történik. Ami még borzalmas volt, hogy voltak ezek a nagy spórolások, hogy meg volt határozva, mennyi gázt lehet fogyasztani, mert hogyha többet fogyaszt az ember, akkor levágják, úgyhogy télen fázott az ember, úgy fel kellett öltözzön a lakásban, mintha kimenne a hegyekbe. Mert ugye fizetni fizetett volna az ember valahogy, máshonnan elhúzta volna, s oda fizeti, csak az volt a veszély, hogy akkor levágják a gázt, s akkor hidegben marad. Ami még szörnyű volt, hogy sok besúgó volt. Ezeknek a karrieristáknak nem számított, hogy milyen áron s milyen módon, de vagy pénzhez, vagy pozícióhoz akartak jutni, s akkor vállalkoztak, hogy besúgók lesznek. És volt olyan, hogy nemcsak valós, hanem valótlan dolgokat is mondtak, s amíg tisztázta magát az az illető – ha egyáltalán tisztázni tudta magát –, addig bizony eltelt egy csomó idő. S az volt a rossz, hogy akármilyen régi ismerős volt, senkiről se tudta az ember, hogy ki a besúgó, szóval mindenki gyanús volt. Hiába volt azelőtt nagyon jó és becsületes ember, nem lehetett tudni, hogy nem adta-e magát arra, hogy tényleg besúgó legyen. Az ember mindenkitől egy kicsit úgy tartott, csak a közvetlen családtagjaiban bízhatott meg. De a családommal nem történt meg ilyesmi, minket nem súgtak be soha.

A rokonságból a férjem unokatestvéréék, úgy az 1950-es évek közepén kitelepedtek Izraelbe. Volt egy hullám, hogy mindenki mondta, hogy mennek ki Izraelbe. De az is olyan rizikó volt, nem lehetett tudni, hogy kit engednek és kit nem. Be kellett adni az iratokat, s akkor az ember vagy pozitív, vagy negatív választ kapott. Mi is beadtuk, és mi is ki akartunk menni, de negatív választ kaptunk, s mi tovább nem forszíroztuk, hanem beletörődtünk. Semmi baj vagy kellemetlenség nem származott ebből később. Így aztán itt maradtunk. De voltak, akik csak nem hagyták magukat, és még egyszer beadták és megint. Volt olyan eset, hogy beadták a kérést, és annyira biztosak voltak, hogy megkapják, hogy mindenüket eladták, s a végén nem engedték el még évekig, és rettenetes körülmények közt tengődtek, amíg aztán nem tudom, hány év múlva csak elengedték. Volt, akinek hamar sikerült, s volt, akinek bizony nagyon hosszú és keserves éveket kellett eltöltenie addig, amíg kijutott. Egy időben bűn volt külföldivel levelezni. Eleinte nem kaptunk semmi levelet a rokonságtól, aki kiment Izraelbe. Azt hittük, hogy ők nem írnak, de azután csak megindult a levelezés. 1963-ban vagy 1964-ben az én rokonaim közül is elmentek Amerikába, velük is leveleztünk. Jakab Jenő volt a bácsi és a lánya Jakab Jutka, pár évvel fiatalabb volt, mint én. Már csak Jutkának a fia van még életben. Egy idő után minden levelet megkaptak az ottaniak is, és mi is megkaptuk. Jó, nem írtunk csak főleg családi dolgokról, mert tisztában voltunk, hogy más is elolvassa, nemcsak mi, úgyhogy semmi politika nem volt benne, úgyhogy nem veszítettek ők azzal semmit, hogy rendesen kézbesítették a leveleket. 1963-ban vagy 1964-ben a férjemnek a bátyja is kitelepedett a családjával Izraelbe, velük is végig leveleztünk, mert már olyan idők voltak, hogy nem volt olyan bűn külföldivel levelezni, mint azelőtt.

A kommunizmus ideje alatt úgy volt a gyerekszülés, hogy 112 nap szabadság járt, mégpedig 52 nap szülés előtt, és 60 nap utána. Ki kellett számítsd pontosan, hogy mikor is lesz a szülés. Egy időben még nagyon szigorú volt ez a dolog: hogyha elszámította magát az ember, s úgy gondolta, hogy x dátumkor fog szülni, s kivette az 52 nap szabadságot, de közben 20 nap múlva már, mondjuk, szült, akkor az a 32 nap elveszett. Később aztán mégis enyhítettek, úgyhogy meg volt engedve, hogy aki bírja, nem nehéz a terhessége, s nincs semmi baj, dolgozhat, ameddig tud, egészen a szülés napjáig is, s akkor az egész szabadságot utána veszi ki. Amikor utoljára szültem, akkor még úgy volt, hogy előtte s utána kellett kivenni a szabadságot. A két hónap szabadság lejárta után még hét hónapot lehetett szoptatni, míg kilenc hónapos lesz a gyerek. Ez azt jelentette, hogy a 8 órából 2 óra el volt engedve szoptatási időre, tehát csak 6 órát dolgozott addig az anya. De ezt a 2 órát se lehetett úgy kivenni, hogy mondjuk, esetleg van itthon valaki, aki odaadja neki a tejet, hogy én ne fussak haza, s visszafussak, hanem dolgozzam le egyfolytában a 6 órát, s akkor jöjjek haza. Ez sem volt megengedve abban az időben. Egy óra volt a szoptatás, egy órára hazajöttem, megszoptattam. De nem számított, hogy valaki két lépésre lakik attól a vállalattól vagy két kilométerre, vissza kellett menjen, s aztán azt leellenőrizte a káderes, hogy vajon visszajött-e az illető, nem maradt-e többet otthon. Én biciklivel jártam, de felfele elég nehéz volt, mert ugye minden hegyet nem tudtam kihajtani, ki kellett tolni. Lefele aztán már gyorsabban mentem, de felfele, na, kicsit nehezebb volt. A másik órát már tényleg munkaidő lejárta előtt vette ki az ember, úgyhogy akkor már nem kellett visszamenni. Olyankor tudtam olvasni, amikor szoptattam. Az alatt az idő alatt, mikor szopott a kicsi, én tartottam a könyvet s olvastam, mert csak akkor volt időm.

1965-ben vettünk meg egy kicsi, 850-es Fiatot. Akkor csak egynapos volt a hétvége, a vasárnap, s olyankor mindig mentünk kirándulni, együtt a gyerekekkel. Meg volt egy-egy ünnep, két-három nap, akkor el tudtunk menni egy kicsit messzebbre is. A nyári szabadságok alatt mindig igyekeztünk, hogy sokfele járjunk: Borszéktől a Gyilkos-tóig, Kolozsvár, Szováta, Máramarossziget. Gyula megmutatta a Gutint, ami egy hegy Máramaros megyében, ahol ő munkaszolgálatos volt. Nyáron mentünk a tengerpartra is, a Fekete-tengerre. Mikor már kétévenként engedték az embert külföldre, a szocialista országokba, akkor kihasználtuk a lehetőséget, és oda is mentünk. 1969-ben voltunk először külföldön, Magyarországon és Csehszlovákiában, de akkor csak ketten voltunk a férjemmel. Még két házaspárral össze voltunk társulva, három autóval mentünk. 1971-ben kicseréltük a Fiatot 1300-as Daciára, az már nagyobb volt, s abban elfértek jól a gyerekek is. Akkor aztán négyesben mentünk. Nagy volt a csomagtartó: elfért abban sátor és minden. Még a tetejére is rakódtunk. Voltunk még Lengyelországban, Kelet-Németországban. Engedték az embert, de nem mindenkit. Mikor mi beadtuk a kérést, mindig el tudtunk menni, még Chişinăuig [Kisinyov, ma Moldova Köztársaság] és Odesszáig [ma Ukrajna] is eljutottunk, de tovább már nem. Lehetett volna tovább is menni, csak nem mentünk, mert szervezett csoportos kirándulással voltunk a Szovjetunióban, s ott volt egy felelős egy listával, aki a határon megmutatta a listát, s kontrolláltak mindent. A többi szocialista országokba mentünk saját útitervünk szerint, megnéztünk ezt-azt. Mindig sátorral mentünk s teljes fölszereléssel: gumimatracokkal, hálózsákkal, kempingfőzővel. Vittünk konzerveket itthonról. Akkor úgy volt, hogy személyenként egy bizonyos összeget, nem túl sokat, beváltottak, úgyhogy kaptunk odavaló pénzt, ahova mentünk, s az ember azt ott beosztotta. Megálltunk, sátrat húztunk, főzőcskéztünk saját koszttal. Nem szállodában voltunk, mert úgy nagyon költséges lett volna. Az akkori viszonyokhoz képest így tudtuk megoldani, hogy négyesben sokfele eljutottunk. Egy csomó fénykép készült, és ez olyan szép emlék maradt. A lányok még középiskolások voltak, nem voltak egyetemisták. A szocialista országokban nem is nagyon lehetett kint maradni, mert volt egy egyezményük, hogy nem fogadnak be senkit, úgyhogy nyugodtan engedtek azokba az országokba.

A zsidó ünnepek közül a Ros Hásánát tartottuk meg s a Jom Kipurt, a böjtöt. A munkahelyről nem nagyon lehetett hiányozni. Az ember azelőtt túlórázott, amit jegyeztek, de fizetni nem fizették, hanem kiadták szabadnapban. Azt is figyelembe kellett venni, hogy megfeleljen a vállalatnál is, hogy mikor kéri az ember a szabadnapot, ne legyen szükség, hogy pont akkor ott legyen. Én mindig igyekeztem kivenni szabadnapot például Jom Kipurra. Pészahot is az ember megtartotta, lehetett venni pászkát a hitközségtől. Sokat nem jártunk a hitközséghez, mert nem nagyon jutott idő, csak mikor ünnep volt, elmentünk a pászkát megvenni, s elmentünk a templomba. Otthon mi nem tartottunk széderestét, csak maceszt ettünk. Olyankor itthon kicsit ünnepélyesebben főztünk, mindig volt pászkagombócleves, ami olyankor szokás, és elmentünk a templomba.

A másik ünnep, amit megtartottunk, a szilveszter volt, amikor a barátokkal, egy pár család, összeültünk. Karácsonyfát is mindig csináltam a gyerekeknek, feldíszítettük és kaptak ajándékot is, különösen, amikor kicsik voltak. Én azt mondtam, hogy én a gyereknek hogy magyarázzam meg, amikor minden gyerek karácsony másodnapján elmeséli egymás közt, hogy volt szép karácsonyfa otthon, ezt hozott az angyal, s neked mit hozott, hogy nekik miért nem hoz semmit. Én nem okozok ilyen csalódást nekik, hogy mindegyik elmeséli, és ő nincs mit meséljen, hogy neki nem járt az angyal, és ő nem kapott semmit. Én mondtam, hogy ettől még lehet jó zsidó belőle, ettől ő még nem tagadja meg a vallását. Húsvétkor a tojásfestéssel is úgy volt, hogy jöttek az osztálytársak öntözni, és nem lehetett azt mondani, hogy ne öntözzél meg, mert én zsidó vagyok, s kaptak piros tojást is. Az ember ahol él, az ottani adottságokhoz, körülményekhez s szokásokhoz kell alkalmazkodjon. Nekem legalábbis ez volt a felfogásom, s mai napig is ez.

Nem tudom, hogy milyen tevékenysége volt a hitközségnek. Nem volt idő hozzá, hogy komolyabban bekapcsolódjak, le voltam kötve a munkahelyen és itthon is. De azt tudom, hogy szedtek tagdíjat. Nem is kellett odamenni a hitközség irodájába, hanem havonta vagy trimeszterenként jött például hozzám is az irodába a beszedő nő, fizettem, s akkor adta a nyugtát. Mindenki tudta a vállalatnál, hogy zsidó vagyok, de akkor ez nem volt hátrány, és nem volt semmi kellemetlenségem ebből kifolyólag. Nyilvántartották a hitközségnél, hogy ki melyik vállalatnál dolgozik. Mikor a lányok már nagyobbak lettek, főleg mikor a nagylányomék kezdtek foglalkozni a kimenetel gondolatával, akkor már közelebbi kapcsolatba kerültek ők is a hitközséggel. Volt a hitközségnél egy tanár, már nem is tudom, hogy hívták, vagy hogy eredetileg tanár volt-e, de tudta az ivrit nyelvet, s szerveztek tanfolyamszerűséget az alijázóknak, akik ki akartak menni, hogy mégis tudjanak valamit. De nemcsak az alijázóknak, hanem aki akart, annak lehetett menni tanulni. 1980–1981-ben a nagylányomék is jártak, hogy tanuljanak egy kicsit, és akkor kapcsolódtunk aztán mi is be. Akkor már nyugdíjasok voltunk, több időnk is volt. Akkortól járunk a közös széderestékre a hitközséghez. Akkor volt egy kórusa is a hitközségnek, még a kislányaim is jártak, és énekeltek abban kórusban. Ez úgy 1981–1982-ben volt.

Mi nem gondolkodtunk, hogy kimenjünk. Valahogy azt hittük, hogy örök életűek leszünk. Nem voltunk mindig megelégedve az itteni helyzettel, de Gyula nagyon-nagyon szerette ezt a vidéket, ezt az éghajlatot. Mondta, sehol a világon nincs ilyen jó klíma, sehol ilyen jó íze nincs a gyümölcsöknek, zöldségeknek. Szóval ő lokálpatrióta volt, nehezen szánta volna rá magát, hogy változtasson, hogy elmenjen. A gyerekek teljesen ránk bízták, hogy legyen úgy, ahogy mi döntünk. Évente találkoztunk: az egyik évben mentünk mi, a másik évben jöttek ők. Összesen nyolcszor voltunk Svédországban. Amerikában nem voltunk egyszer sem, az valahogy nagyon messze volt, s maga a repülőjegy is nagyon sokba kerül, s azt nem lehetett volna elvárni, hogy ők fizessék a repülőjegyet.

1990-től errefele most már nem kellett élelemért sorba állni, másban nem nagyon volt változás, ugyanúgy folyt az élet tovább, ahogy addig. 1990 után kerültünk közelebb a hitközséghez, miután már a lányok elmentek. Gyulának is több ideje lett, többet járt oda. Amikor a titkár, Ausch Sándor elutazott vagy szabadságon volt, akkor ő helyettesítette. Elég gyakran besegített, mikor szükség volt, ha valami kimutatás kellett, vagy adatokat össze kellett szedni azoktól, akiknek juttatást adott az állam a fajüldözés miatt. Szívesen csinálta, mert szeretett dolgozni és segíteni, ahol lehet.

Izrael megalakulásának örvendtünk, hogy végre került egy hely, ahol most már nyugodtan tudnak élni a zsidók, de hát ez nem tartott túl sokáig. Mind azt beszéltük, hogy milyen kár, hogy ez nem hamarabb történt meg, hogy akkor ténylegesen oda telepítették volna ki az embert, hogy tessék, van egy ország, menjetek oda, s akkor nem történt volna meg ez a nagy pusztulás, a hatmilliós veszteség. Izraelben 1980-ban voltuk legelőször. El voltunk ragadtatva az országtól, akkor még nem voltak ezek a robbantásos dolgok. Akkor is nagyon kellett vigyázni, figyelmeztetett a rokonság, László sógoromék, hogy akármit látunk a földön, nehogy hozzányúljunk vagy felvegyük. Már voltak öngyilkos merénylők, de kisebb méretű dolgok voltak ezek. Majdnem az egész országot bejártuk: a libanoni határtól, a Genezáret-tó, Holt-tenger, Golán fennsík aljában. Mindent megmutattak, nagyon sokfele elvittek. Van nekem Haifán egy nagyon jó barátnőm, őket is meglátogattuk. Később beszélgettünk a lányokkal, miután ők ott éltek egy évig, hogy egy turista, aki egy hónapra, két hétre megy, mindig szebbnek lát mindent, mint az, aki ott lakik.

A zsidóság az ember életében úgy van jelen, hogy ebbe beleszületik az ember, és azt meg kell becsülje, és emellett ki kell tartani. Voltak nagyon nehéz helyzetek, amik sok szenvedést okoztak, hogy az ember zsidónak született, de szerencsésen valahogy kievickélt ebből az ember, ami megtörtént, azt most már természetesnek kell venni, el kell fogadni. Én ember s ember közt nem teszek különbséget aszerint, hogy milyen felekezethez tartozik.

Nagy terveim már nincsenek. Az a kívánságom, hogy ne legyek beteg, hogy tudjam ellátni magam, és elvégzem a napi tevékenységeket, amik szükségesek. Vannak nagyon jó barátnőim, ismerőseim, akikkel összejárok, tartom a kapcsolatot. Volt kolléganőimmel, barátnőimmel, Gyula barátaival, akikkel régebb is rendszeresen összejöttünk, továbbra is tartom a kapcsolatot. Hetenként hol náluk, hol nálunk jövünk össze. Mióta egyedül maradtam, végtelenül figyelmesek, segítőkészek, meg tudom beszélni velük az esetleges problémáimat, tanácsokkal is ellátnak. A leányok is nagyon gyakran hívnak telefonon, s így elmondjuk egymásnak a dolgokat. Nagyon hívnak, hogy menjek, látogassam meg őket, üljek ott egy jó darabig. Ígérem is, hogy el fogok menni, de még nem határoztam el időpontot, hogy mikor.
 

Eva Deutsch
City: Marosvasarhely
Country: Romania
Interviewer: Ildiko Molnar
Date of interview: August 2003

Eva Deutsch is an extremely friendly, warm-hearted and energetic old lady. She has a slim figure and wears simple clothes.

Her husband died in the spring of 2003, and it still feels quite odd for her to live alone in the spacious three-bedroom apartment.

She religiously visits her husband’s grave once a week to lay fresh flowers on it. If she’s at home, she loves to spend her time in the room, which has windows on two sides, looking out into the open.

This is the brightest room, and is exposed to sunlight all day long. The room is livened up by the printed digital photos of her two daughters, her sons-in-law and grandson,  sent from Sweden and America.

Even if she lives far away from them, she learns of every little change, not only by phone, but also via the pictures. She is very proud of the ornaments her grandson made for her with his own hands.

• My family background
• Growing up
• During the War
• Post-war
• Glossary

• My family background

My paternal grandfather was Lajos Moskovits. He was probably born at the end of the 1860s in Kiralydaroc. I know he had a brother who ended up in Yugoslavia under God-knows-what circumstances. I know that when I was three, that is, in 1929, my parents visited this uncle in Yugoslavia, but I don’t even know the name of the town he lived in.

They took me along, but I don’t remember anything. I only know this happened in 1929 because they came back with some presents: a copper plate and a coffee-set with fancy ornaments – some mosque –, and on the back of the plate was engraved: Sarajevo 1929.

I don’t know what sort of school my grandfather attended, but he didn’t have higher education. I don’t even know whether he went to a religious school. He was a shoemaker by profession. When I grew older and was aware of the situation, he’d already given up his workshop.

He only worked at home, and it was just our acquaintances that came to him for some repairs. As a child I already thought he was old. My grandmother Fani Moskovits was born around 1873. Her maiden name was Majtenyi. I don’t know anything about her parents. 

My grandmother didn’t work; she took care of the household. They lived in a small cottage with two rooms and a kitchen, plus a hallway and a small garden that belonged to the house. They had only fowls: geese and ducks. My grandmother used to take care of them.

My grandparents had no interest in politics; people didn’t follow these things back then. But they were religious and used to go to the synagogue, and observed the holidays. They kept a kosher household, partly because it was possible.

Every small settlement had a shochet who butchered the fowls, providing the Jews with kosher food, and Kiralydaroc was no exception. My grandfather had tallit and tefillin, as well, and I think he used to put them on his forehead and his arms.

He used them at the morning and the afternoon prayers. On workdays he used to pray at home. On Friday evenings and on Saturdays they went to the synagogue. They dressed normally, just like other people.

My grandfather didn’t have a black hat, like deeply religious men, but he always wore a kippah. He had no beard, just a moustache; this I remember. My grandmother didn’t wear a wig; she still had her own hair. She always wore a shawl when she went to the synagogue and on Friday evenings, when she lit candles, because she had to wear it when saying the prayer.

We visited them each summer. My father, as a teacher, only went on holiday in the summer, and because there are no Jewish holidays during the summer, we never celebrated the holidays at our grandparents’ place.

They went to the synagogue on Saturdays, attended the ceremony and the prayer, and after that there was no more work. They used to cook the meal for Saturday on Fridays because one wasn’t allowed to work, even to cook, on Saturdays.

On Saturdays we usually had cholent; this was the traditional Saturday meal. They used to put it into a pot on Friday and take it to the bakery and the baker put it in the oven. They went to get it on Saturday and brought back the prepared, hot cholent.

We used to do this in Marosvasarhely, too, because there was a bakery in the neighborhood where we could take the pots. Back then everybody used to make cholent in pots and many took it to a bakery. My grandparents had no help in the household; they took care of everything themselves.

It was a small village my grandparents lived in and in which my parents were born. It was called Kiralydaroc, or Craidorolt in Romanian; this little village was in Szatmar County, between Szatmar and Nagykaroly. It was difficult to reach it because it had no railway station.

The nearest station where the train stopped was at Gilvacs, I don’t know how far away [11 km]. We used to inform them about when we would arrive by mail since we had no telephone, and they used to hire a carriage to wait for us at the station.

A dirt road led to the village and the carriage used to shake us up heartily on the way. Looking back, it was a real adventure, and now traveling isn’t like it was in the 1930s and 1940s.

I remember we went there several times during the holidays, but we couldn’t go there more often. I spent little time at my grandparents’ and that was due to the distance. Back then, Marosvasarhely took a long time to reach. [The distance between Kiralydaroc and Marosvasarhely is 234 km.]

I was 12 when my grandfather died. I didn’t attend the funeral because it was during the winter and it was school time, so only my parents and the local relatives from Szatmar and Nagykaroly were there. My brother and I were left at home in Marosvasarhely.

After my grandfather died, my grandmother remained in Kiralydaroc. She came to stay with us in Marosvasarhely several times, and spent some time with us, but she couldn’t stay calm because she was very curious to see what was going on back home. And there were some relatives living much closer – in Szatmar and Nagykaroly – so she preferred to visit them since they were closer to Kiralydaroc.

The relatives from Nagykaroly, the Majtenyis – the man, Miklos Majtenyi, was my grandmother’s brother – rented a farm, so they were kulaks 1 from the communist point of view. This elderly man had two sons, Bela and Laszlo – my cousins. (Bela, the older one, emigrated to Israel after he returned from the deportation, and because he was still young, he joined the army and then he was killed, the poor fellow.)

They had a horse carriage and set, so they could take my grandmother home. She used to spend more time there when she didn’t want to be alone, and they invited her especially during wintertime to save her heating the house by herself. Back then one could only heat with wood, and had to buy wood, which had to be cut up, and this was a bit difficult.

So they invited her over to spend the winter months with them. When she felt anxious, they took her back home. She came to visit us, too, but for shorter periods. My grandmother’s sister Margit and her family lived in Szatmar.

Her husband was Adolf Roth and they had two daughters, Anna and Kato. The older of the Roth sisters, Anna, visited us once; she was of my age. The family was deported and only Anna came back.

In 1947 she emigrated to the United States and lived in New York. We kept in touch and wrote to each other. She died in 2002. My grandmother Moskovits was also deported [to Auschwitz], and since she was elderly, she was sent to the gas chambers right away. I don’t know anything else about her.

My father, Jeno Moskovits, was born in 1891 in Kiralydaroc as the only child of the family. Unfortunately I don’t know anything about his childhood. He left home at a very early age and graduated from the teacher training college in Budapest before World War I, sometime in the early 1910s.

Then he joined the army and during World War I he fought on the Italian and the Russian fronts. He was a reserve lieutenant there. He was wounded; a bullet flew by his ear and tore off a small part of it. He ended up in hospital. He had some military medals and I think he had four decorations, including a silver medal, and another one called Palmed Military Cross with Swords.

Thanks to these decorations, during the Hungarian times 2, in 1940, when the Hungarians came in and the numerus clausus 3 was already effective, one could have some advantages, such as being put further up admission lists, if one’s father had fought in the war and won decorations.

My father didn’t tell us too much about the teacher training college. I know he graduated with good grades, and after that, when it was the Romanian era after 1918 [following the Trianon Peace Treaty] 4, he had to, as they called it then, nostrificate his diploma.

I don’t know how he arranged to be acknowledged by the Romanian authorities. What I heard is that he was a teacher in some villages nearby, Alsoszopor and Felsoszopor, then he was transferred to Zilah and taught there. He got married in 1920. He and my mother, Jolan Klein, were originally from the same village; he was courting her even before he went to the front. I remember we had quite a few army postcards from that period he’d sent from the battlefield to his parents and to my mother, but after our deportation they disappeared, of course. We, kids, brought them out very often and looked at them because we loved the idea that they came from the front, and that was sensational for us. They had a pinkish color, bore the post-mark on them and were bundled together.

I don’t know much about my mother’s family. I think Kalman Klein, my mother’s father, was a textile merchant. He ran a small store, and I think he had no help there. As far as I know, he traded in textiles. There was no need for larger stores in the village because there were only a few consumers. I don’t even know from what or in which year, he died.

Back then girls used to finish only four years of higher elementary school, and since there was only one elementary school in Kiralydaroc, my mother attended these four years in Satoraljaujhely. As far as I remember she told us her father was already dead then, only her mother was alive.

I don’t know much about my grandmother either. Her maiden name was Hanna Fischer. I guess my mother moved back in with her after she finished school. I don’t know whether they kept the store or not.

I have a booklet about the Jewish community of Kiralydaroc. It was written by Dr. Lajos Herskovits, one of the sons of my grandmother’s sister, Aunt Tilda. I didn’t know my grandmother, only her sister, because she was still alive when I was around 16.

One of her sons became a dentist, he graduated in Prague and lived in Kolozsvar. He was deported, he came back and emigrated to Israel, and there he wrote this booklet about the Jewish families of Kiralydaroc, and sent me a copy, too.

The following is from that booklet: ‘The village is on the two sides of the Kraszna river, linked by one large and two smaller bridges. Like the other villages of the region, Kiralydaroc was a multi-national village.

The right side of the Kraszna was inhabited mostly by Greek Catholic Romanians, while on the left side there lived mostly Hungarians and Swabians, Catholics and Protestants, by religion. The majority of the Jewish community lived on the left side, and the synagogue was built there.

On the other side there were four or five families. These four ethnic communities – apart from minor misunderstandings – lived in harmony as good neighbors. Before the deportations, some thirty [Jewish] families lived in Kiralydaroc.

Mostly people with small incomes, except for two or three wealthier families. The majority were craftsmen and traders, but some of them were farmers. (...) Today there are no Jews living there, only the graveyard shows that this community ever existed, but that too is in an awful condition, and there’s no doubt that sooner or later it will be ploughed up and  will disappear, too without a trace.’

My parents were married by a rabbi, but they didn’t talk about the ceremony and there are no photos either. I think when they got married they were already living in Zilah, where my father found himself a job. There was a Jewish school and he taught there.

My older brother Tibor Moskovits was born in Zilah in 1922. There was a vacancy at the Jewish school in Marosvasarhely in 1923 because one of the teachers retired or left, so my father applied for the job. I discovered this in one of his letters.

He got the job, so they moved here, to Marosvasarhely, in 1923 or1924. My father taught everything, just like the elementary school teachers do now, following a class through 1st to 4th grade. He taught Hebrew and music, too, because back in the training school he’d learnt to play the violin. Back then teachers were taught to be multi-faceted and to be good at everything.

• Growing up

I was born in Marosvasarhely in 1926. We rented an apartment near the Jewish school. When I was six, before I started to go to school, my parents bought a small house at the front end of what is now Cuza Voda Street [at the western edge of the main square].

I grew up there and we lived there until the deportation. We were very fond of that house, we constantly did it up. The furniture was simple. The house wasn’t too big, it had three rooms on the ground floor: a parlor, a living room and a bedroom. Above one of the rooms there was an attic room – we loved it –, accessible from the hallway via a wooden staircase.

My brother later moved in and made it his room. I always thought how lucky he was to have a room of his own. I was on very good terms with him, there weren’t any particular problems, despite the four years that separated us. We had a good brother-sister relationship.

There was a beautiful courtyard in front of the house. My parents loved flowers; they arranged the yard very nicely. In the first year an expert arranged it, making flower-beds and planting fruit-trees: apple, pear, plum, cherry and sour cherry; a little bit of everything. We also had red-currant and gooseberry bushes, and lots and lots of flowers.

In the back we had a wood-shed because back then the heating fuel was wood. Each fall we had to purchase it. Collecting the wood was a whole story in itself. I think there were some companies who did this, and we paid them for it. It was quite costly to get all the wood for winter during fall, because one would have wanted to have enough to last until spring.

The wood we bought was carried home, the big trunks were unloaded in front of the house, then the machine sled came – a machine pulled by a donkey – and chopped the wood up into smaller pieces. Then one had to take it into the house because all this took place out in front of the house. Back then the traffic wasn’t as heavy as nowadays, so this could be done.

Finally the saw-dust had to be cleaned up. The logs had to be carried to the wood-shed and arranged. We then cut up these pieces so one could make fire with them in the stove. There was plumbing in the house, I remember we even had a bathroom.

It wasn’t a shiny one like those you see today, but it had a bath-tub, a sink, a flushing closet and tap water. The kitchen had tap water, too, and outside in the yard we had a kind of well. We had a water-hose for watering the flowers and the trees.

Schooling had to be paid for in the Jewish elementary school and the high school I attended. The family had a fixed teacher’s income, and my brother and I were at school, thus school fees for two had to be paid.

Our parents also paid for music tuition; I was taking piano lessons while my brother was studying to play the violin, and they had to pay for that too, as nothing was for free. The household, maintenance and clothing also cost money.

Very few women worked then – teachers or older single girls signed up for work in offices or as typists for lawyers, but these were exceptions, really. Only very few of them graduated from university.

One of the daughters of the rabbi of Marosvasarhely graduated from medical school, probably in Budapest, and became a doctor, a gynecologist even, despite being a woman. This was quite sensational back then. I was still a child and she was already a graduate doctor.

At elementary school the religion classes were taught by a rabbi. There was a rabbi in Marosvasarhely, Dr. Ferenc Lovi. He even had a doctorate. The rabbi was short and was completely grey-haired when I first met him. I don’t know how old he was, but as a child one tends to think grey-haired people are old.

He had a long, white beard, a moustache, but no payes. And he always wore a black suit and instead of a velvet hat he wore a usual civilian black hat. He was a very knowledgeable man, he even had books published, but I don’t know whether those were on religious topics or not.

I think he had three or four children. His family lived near the school, as well. When we became high school students, it was still he who taught us religion classes. Grades were given for this activity.

This discipline was taken very seriously because the trimester school report wasn’t closed until the respective denomination had sent the grades of the students attending the lessons. We loved the rabbi very much and we found everything he said very interesting.

There were stories we believed and accepted, and others we didn’t believe and were skeptical about, for example the things that happened in Paradise and the story of Adam and Eve. Then we used to say, ‘It must be true, though, if uncle rabbi says so, it must be true.’

The rabbi’s apartment was in the front and the classrooms were further back. There were five classrooms all in all, and one room for the teachers. Later a specialized Hebrew teacher was assigned, who was experienced in Ivrit, too. His name was Elek Deutsch, but there’s no relation with my later husband’s family.

He even moved to Israel, but he came back because his wife couldn’t adapt to the climate. They moved back from Israel [still Palestine at that time], then the whole family was deported and none of them survived.

He taught Ivrit in a very efficient way, because we, the students of the Jewish school, had to study it, after all, – I don’t know how many lessons we had weekly, about two, but he was so good at teaching it that we learned to read and write in Ivrit quite well.

Then, as time went by, of course, I forgot it all, and now I don’t remember anything. When I started 1st grade he wasn’t there yet. He came there later and took over the task of teaching Ivrit.

My father became the principal of the Jewish elementary school, and he was a principal-teacher because he taught, too. He didn’t teach me, though. Back then the same teacher followed a class through the four grades, just like today, and my class was assigned another teacher, Ferenc Rado, who started a new 1st-grade class.

There were four teachers at the school, two male and two female, and Mr. Deutsch came as the fifth, but he only taught Ivrit. The two women were Boske Rosenfeld and Ilona Kohn. Only this Ilona Kohn survived the deportation.

After the war she had a higher rank, and she even became a school commissioner. She got married before the war to Erno Salamon. I think he was taken away to forced labor in Russia and never came back. After she returned from the deportation, she remarried.

Back then both elementary school and high school teachers tried to maintain a distance; students respected them very much, and there wasn’t this familiar atmosphere you can see now. Children were treated differently then even within the family, and problems weren’t discussed openly in front of the children, as you see today.

They were never informed if there were difficulties, conflicts or discussions because it was thought it wasn’t suitable for the children to be aware of them. There were no discussions in front of them, and they became adults much later than they do today.

At school the punishments were standing in the corner, pulling the ears and caning the palms – but students were never beaten. The child had to hold out his palms, and the teacher gave them a smack with a ruler or a cane.

The rabbi never punished us, but when he asked us something and one wasn’t too happy to answer, he used to ask, ‘Are you telling the truth? Let’s see!’ Then he used to put his finger one one’s nose saying, ‘Your nose is too soft, you didn’t tell me the truth.’ Then we used to admit that it wasn’t quite that way, it happened otherwise.

At the end of each year we closed the year at the Jewish elementary school with a day-long trip to Somos Hill. This was really a big thing back then. We were always afraid it would rain, and wanted good weather for the trip to be a success.

Everybody had to bring some snacks from home. I remember the school rented a small horse carriage that carried barrels of water to the top so that there was water if anybody got thirsty. In the morning we went to the school first, and from there we went to Somos Hill in one group.

These trips usually ended late in the afternoon. The teacher came along and supervised us. All kinds of activities and games were organized there. We then went back to the school in one group and everybody went home from there. We rarely went to the Somos Hill with the family.

At the end of each school year, class portraits were taken. There was a photographer on the main square called Weintraub, his studio was in one of the courtyards. The school always asked him to take the pictures. It is possible that he was asked because he was a Jewish photographer.

The camera was on a tripod and looked like a big monster. It had a black cover, and we used to laugh a lot when the photographer got under the black cover and then looked out and said, 'Now you must look at me!' - in other words, having a picture taken was quite a ceremony.

We loved going to the Jewish school. I had many girlfriends there and everybody knew everybody, and my classmates and I got used to each other. There were also festivals like Purim, when a Purim ball was organized. This was a holiday, and in the largest classroom – which wasn’t that big though – the desks were put aside, musicians were hired and everybody could dance. The musicians weren’t Jews and they played dance tunes, not religious music.

The students had to bring cakes, cookies, fruits and soda to the Purim balls – there was no Pepsi, Fanta or anything like that, we were quite happy with water. Everybody brought what they could and they put it on a table in another room. That was how the buffet was set up.

I don’t remember whether we had to pay a small fee for the food or if we could eat for free. However, maybe the money we raised had a certain purpose, but I don’t know what it would have been used for. Every class had a presentation of something their teacher had rehearsed with them.

There were students who could sing, others were good at reciting or learning a dance. There were some Jewish dances, but other types of dances, as well. I only remember one kind of Jewish dance, a hora-like 5 one, with people standing in a circle.

We called it Julala. I remember we used to sing this word, and it also had a melody. I remember the Jewish anthem, the Hatikvah 6, we always used to sing it at school. (Nowadays, many times when there is an event at the synagogue, I miss it, but we never sing it.)

These were the special occasions. On Purim we never really dressed up. And there was the tradition for old acquaintances, friends or friends of the family to send each other gifts made from sweets: cookies, cakes, this and that, because back then everybody baked them at home.

There was a common, but very tasty cake called kingli. This is like a poppy-seed roll, but not made with puff pastry, but with a very thin layer of pastry and lots of filling, with raisins and many other delicacies. I know the pastry included honey, but anyway it was a real delicacy. We used to bake several rolls of it since we had to give some to acquaintances and friends. The gift package consisting of all kinds of sweets, was called shelakhmones.

The holiday of Chanukkah was organized at the school with the candlelight burning throughout the eight days of Chanukkah, and we were given small packages – all part of the tradition. Back then this was a holiday and people didn’t have to go to work, and there was no television.

In the family, after we lit the Chanukkah candle, the four of us – including my parents – used to play a game called trenderli [dreidel]. One had to spin a spinning top, which had four Yiddish letters on its four sides – but I don’t know which ones –, meaning whole, half, nothing, and I don’t even know what the fourth one meant. [Editor’s note: the four letters are N, G, H and S. N – neither win or lose, G – win everything, H – win half, S – put one to the pool.]

The package we received on Chanukkah contained the so-called promintzli bonbon, colored in white and red and about the size of an Aspirin. The under side was flat, the upper side a bit pointed. Each person was given a certain amount of these candies, I don’t know how many per person. We spun the spinning top, and depending on the outcome, one had to give one to the bank, won everything, won half or nothing. At least this is how we played it at home.

As far as I remember, we had vacations at Pesach, since the holiday lasted eight days. We made some big preparations for it, we used to do major housecleaning before it. In order to clean the house of bread-crumbs, we had to move the furniture and had to clean everything.

For Pesach we used to buy sugar, matzah flour and margarine, only in packages with the seal ‘Kosher shel Pesach’ on them, from the Jewish grocery. These were packaged strictly in places where there was no bread or any other products made with yeast. It was a tradition to formally sell to a non-Jew any belongings, kitchen utensils and food from the larder, which weren’t right for Pesach. This was only a formality.

One made a formal contract with the neighbor for all these things because there were neighbors one was on good terms with. We had a Christian neighbor. He took nothing away; the two parties only signed a piece of paper. When the holiday was over, they terminated it. The neighbor my parents used to do this with already knew this tradition – because neighbors didn’t change too frequently and we lived in one place for quite a long time.

We had to change the utensils because we weren’t allowed to use those that had ever held bread in them. No matter whether they were washed up or not, we weren’t allowed to use them during Pesach. We didn’t need that many pots, so we could replace them for a week or so, and I know we had a chest in the loft with Pesach utensils: plates, flatware and several pots. On Pesach we got them out. The other utensils had to be gathered in one place.

My father used to lead the seder. It’s a beautiful holiday. On several occasions it wasn’t only the four of us celebrating it because my father sometimes invited people. Once one of our relatives from Szatmar was drafted into the army, and did his military service here.

We invited him for the seder, he got a permission from the camp and celebrated with us. He was a relative on my father’s side and I think his name was Ferenc Domahidi. And there was one of my father’s colleagues from Szaszregen, whose son also did his military service here and came to us on one occasion.

There’s a moment during the seder when the cup must be filled with wine and the door must be opened to let the prophet Elijah come in and drink from it. We, children, always watched the cup – we couldn’t see, of course, the prophet coming in –, and saw how the wine was vanishing. We thought it was fantastic and said, ‘Look, he drank from it, and he is probably gone now he has drunk from it.’ Well, you know how kids are.

Another highlight was when one had to take away the afikoman without being seen by the head of the family. My father wrapped it up and put it somewhere, and while he washed his hands – one should wash his hands several times during this ceremony – either my brother or I took the afikoman.

I was the younger one, so they normally let me steal it. Then negotiations followed for what I would accept in exchange. I don’t remember what I asked for, but it couldn’t have been something really big, because back then children were more modest than today, and were happy with less.

Initially the four questions [the mah nishtanah] were asked by my brother, but later, when I grew older – and we learned it at school –, I asked them in Hebrew. The ceremony was held in Hebrew as well. The prayer book written in Hebrew for the whole ceremony is called Haggadah, and it was translated into Hungarian.

We read this translation and that’s how we understood it. Then we used to sing the original text in Hebrew together. We were only allowed to eat matzah. There were some bitter roots and apples with nuts that looked like mortar. Then we had boiled eggs, which had to be sprinkled with salt water, meat soup with matzah balls, and poultry or beef with potatoes.

My father always followed the religious laws, as he had to, because by his profession he had to show an example. He did it so strictly that on Saturdays we weren’t even allowed to light a fire, nor to switch on the light – and I could never understand this, since it wasn’t a demanding activity, in my opinion.

So when we had a housemaid to help us, she would do these things for us. The housemaids were usually Hungarian girls. Later, when I grew older and we didn’t need any help, it was always a problem on Saturdays to light the gas burner –we already had gas in our home.

We had been connected to the gas main in 1938. We weren’t amongst the first ones to do so, connecting started several years before. After all, what was the big deal in lighting a gas burner? But we weren’t even allowed to do that. We had to sit out by the window and wait for somebody kind enough to light the gas burner or to switch the light on – if one didn’t want to bother the neighbors with it all the time. 

Every Friday evening, as soon as the holiday started, the candles were lit. From then on one wasn’t allowed to wash, iron, clean up or do other things like that. I could understand this because these were demanding physical activities and could be called work.

Every Friday evening my mother used to light four candles. I don’t know why four. Not every Saturday, but very often, we had cholent. We really liked it. On Saturdays, when we went to the synagogue, we used to dress up nicely. Women who were already married weren’t allowed into the synagogue bare-headed, they had to wear a hat or a shawl.

In the city women tended to wear hats – only the provincial girls wore shawls –, so there were straw-hats or some lighter hats for the summer, and other types of hats for the winter. Girls and children were allowed in bare-headed. The shawl came into vogue especially after World War II.

Boys had to wear a kippah only from the age of 13, after the bar mitzvah. [Editor’s note: Eva is mistaken here because boys have to wear the kippah from the age of three, and the tefillin after the bar mitzvah. The rules for wearing the tallit depend on the different traditions.]

My brother had a bar mitzvah. As far as I remember, he was prepared by my father because he was quite well informed on religious traditions. He had the materials in Hebrew one had to know from memory, because one wasn’t allowed to read them. I know they prepared quite hard for it.

The ceremony took place in the synagogue in the morning, and I think they asked him some questions. I don’t remember whether it was the rabbi himself because there were other prelates who knew the religious proceedings, too.

The questions were given to him in advance, of course, and he only had to learn the answers. Only men were allowed to stay below, so the women sat in the loft. After the ceremony, close acquaintances and friends were invited to our house. In the morning the adult guests came, while in the afternoon it was my brother’s friends. I think they gave him books as gifts.

In high school, I had to go to school on Saturdays because Saturday was only a holiday at the Jewish elementary school, but there, it was Sunday which was school-day and we went to school on Sundays. There was a so-called French Institute, which we knew as the French Lyceum, a small school because it only had four grades which correspond today to the 5th, 6th, 7th and 8th grades.

It was in 1937-38 or 1938-39 when I ended up in this French Institute. The teacher was a French lady called Madeleine Baciu, who married a Romanian lawyer called Baciu.

On Saturdays we weren’t even allowed to write, of course, and the benefit of this school for the Jewish students – 70 % of the students were Jewish, and some of the very religious Jews sent their children to this school – was that the principal there was very lenient and didn’t force them to write on Saturdays.

For example, test papers were never scheduled for Saturdays. If a Jewish student was asked to the blackboard for repetition and the subject required writing, one could ask a non-Jewish classmate to write on the blackboard what one dictated. On Saturdays, when the teachers explained something, we didn’t write down anything.

We borrowed the copy-book from a classmate or went to his home afterwards and copied up the lessons, so we never fell behind. On Jewish holidays, for example, we were permitted to not to go to school. I mean we wouldn’t usually be absent from school for eight days, but on the major holidays we were.

Only the principal was French, the other teachers were all Romanians. Teaching was very well organized: from the 1st grade we studied French and French literature. In addition, in the 1st grade we studied mathematics and zoology in French, too, so the students became familiar with the numbers and mathematical terminology, as well as the names of animals in French.

The other disciplines were taught in Romanian. In the 2nd grade we learnt botany in French, besides French language, in the 3rd grade, physics and in the 4th grade – which I was unable to attend – chemistry.

Unfortunately I only finished three grades there because when I finished the 3rd grade it was 1940. I didn’t get to use my French and unfortunately I forgot most of it. [Editor’s note: In 1940, following the Second Vienna Dictate, Northern-Transylvania was annexed to Hungary and the region was transferred to Hungarian authority.

Due to these changes the school Eva attended was closed down.] If one finished this school, well, one knew everything in French. Besides school, we had to go to religion classes. We attended them at the Jewish school and we were taught by the rabbi. He then sent our grades to the school. We weren’t allowed to be absent from these lessons, only with certificates of absence, because if you had no grades for religion classes, the school report wouldn’t have been closed.

My parents weren’t really involved in social activities, my father just took part in activities related to his work at school: management meetings or parents’ meetings. He had no duties in the Jewish community, he was only a regular member.

There was an organization of Jewish women here in Marosvasarhely, I think it was called WIZO [Women’s International Zionist Organization], and my mother was a member of it. They organized tea party events that my mother used to attend, and that was about it.

We, kids, were left out of these activities, and we were told, ‘Your duty is to learn, so be obedient...’. And there were girlfriends one could have fun with, and could go here and there with, but there were no big parties or discos.

My parents had both Christian and Jewish acquaintances. We had some very good Christian neighbors, and since we had no relatives in Marosvasarhely, we made friends mostly with our neighbors. They also had some Jewish friends.

They didn’t have too rich a social life, but visited each other. They very rarely went to a restaurant, but every now and then they went to the cinema or the theater. We couldn’t really afford to lead a high life, because we only had one fixed income in the family, unlike a merchant whose income varied from month to month. We had that fixed sum we had to apportion. We were not wealthy.

Back then there were movies with child actresses. I was a very good gymnast and dancer, so I got some parts in such movies. I could dance and I even took up ballet. There was a ballet school, and the teacher was called Piroska Szalkay, and one could register there, but a fee had to be paid.

There were many cultural events and charity balls, and the children were asked to play anything they could. There were people who trained them to dance, to do gymnastics, to sing or to recite. I was always asked to dance.

I appeared many times on the main stage of the Culture Palace or in the Transilvania Cinema, on the corner of Bolyai Street, beside the Transilvania Hotel. This cinema was in fact a theatre hall, because it had a stage.

Other performances took place in the Jewish community center, at the Progres cinema. I was invited many times because I was very skilled. Usually the dance and ballet teachers recommended the students they preferred for the representations, and they trained us for these events.

Later, before the war, when I was in high school, we weren’t allowed to go to the cinema, they only let us go to movies when the school organized trips. The teachers decided what movies were suitable for the students to see and only let us see these movies.

I don’t remember any titles, there were these wishy-washy vaudeville musicals, but some educational movies, too. It was arranged with the cinema to make sure that groups from different schools did not go there at the same time, so a certain number of classes from one boys’ school were going there on a certain day to see a specific show, while the girls saw the same movie on another day.

Both the Jewish and non-Jewish students were forbidden to go to the cinema otherwise, even though those weren’t the kind of movies you see today. There were a few who took the risk and went to the cinema, but if seen by a teacher they risked suspension from the school for two or three days.

The punishments were that serious. They were very strict when it came to breaking the school rules. For example, girls weren’t allowed to mix with boys during the school year, and if you were caught, they began asking questions about whom you were with.

In such cases you could have said it was your cousin, but then you would have got a reply like, ‘You have a lot of cousins.’ We had some severe teachers, but some were more lenient, as well.

There was a mikveh in the town, but I never went there. Neither did my mother, because she wasn’t that religious. She observed Jewish religion and holidays and went to the synagogue on holidays, but she never wore a wig. I think there were no more than two shochetim in the town. But I don’t know that for sure because we were Neolog 7, not Orthodox Jews.

Our shochet was somewhere in the back-yard of the building where the Jewish community has its offices today. There was some butchery there; we used to take the fowls to the shochet to have them slaughtered. I don’t know whether the Orthodox Jews had a different slaughterer of their own, or if they used this one as well. There were kosher butcheries where veal and cattle were slaughtered, and one could buy kosher meat there. I remember a Jewish butchery where they only had kosher meat. It was where the Ifjusagi cinema now stands.

This beautiful synagogue we have here in Marosvasarhely already existed, but there was a smaller one, also on Iskola Street, where the parking lot in Szinhaz Square now stands. This was a small Sephardi synagogue, belonging to the very, very religious, but I don’t know when it was built.

It was demolished in the 1960s, when Szinhaz Square was built. There was a third, functional synagogue, a brick building, unfinished from the outside, but with a finished interior. This was the Orthodox synagogue. It’s not a synagogue anymore.

I don’t know much about these things because none of the girlfriends I used to socialize with were Orthodox. We were all Neologs. After the war only the Neolog synagogue was operating. The Orthodox one was already closed.

For a while the community offices were in the building of the Orthodox synagogue, upstairs. There was even a Jewish club there, upstairs, which now, I think, is the headquarters of the Gas Company. This club existed before the deportation, and as far as I know, it was frequented mostly by men, who used to chat and play rummy there.

There were lots of Jewish merchants in Marosvasarhely. In the main square almost every merchant was Jewish. I think there were one or two Romanians and several Hungarians, of course. Among the Jewish ones the Nussbaum Doll and Toy Factory – owned by the Nussbaum brothers – manufactured board games, toy building blocks and toy furniture.

This factory had a store and I used to stand in front of the windows for quite long periods because there were beautiful dolls on display there. And the Mestitzs had a furniture factory here.

• During the War

The troubles began when I was in high school in the 1940s. Life hadn’t changed yet, one could only hear about this and that. But news wasn’t coming in as promptly, as it does today. The newspapers wrote some things, and only a few people had radios.

We only managed to get a small radio in 1940, which was given away very cheaply and it was called Nepradio [People’s Radio]. It couldn’t pick up too many stations, but it was still better than nothing. I don’t quite remember what we listened to, but I think music, some cabaret shows or live coverage of theater performances, and things like that. But then the troubled waters came. I know air-raid warnings became normal and signs of war began to appear.

One could hear about things in Poland, Germany and Austria, but somehow people were so naive they couldn’t imagine what that could bring and what it actually meant. No one believed it would spread until it reached us. As I look back, it seems to me that people were very naive back then.

My parents despaired at what was happening elsewhere. By then the Kristallnacht 8 had already taken place, but I think they never thought that this could touch them and that what happened there might happen to us.

We subscribed to Jewish newspapers, like the Uj Kelet [New East, journal] and a magazine called Mult es Jovo [Past and Future, monthly literature and cultural magazine]. Furthermore, we had a subscription to the local newspaper, I think it was called Maros, which is now called the Nepujsag [People’s Journal]. In the Hungarian times even I could subscribe to a magazine for young girls – I don’t know what it was called, but it was a weekly or a bi-weekly.

Then there were soft-cover highbrow literature books, called Szazszorszep [Daisy] books, which weren’t expensive, so we could afford to buy them. In addition, we registered at the library where we could borrow books because our home library wasn’t very large.

We had a few books of Hungarian literature, including the works of Janos Arany 9 and poems of Jozsef Kiss 10, but we could fit these all on a bookshelf with three shelves. And we could borrow good books from the library, so we had things to read.

There were a few larger bookstores, each with a lending library. One of these was called Erno Revesz, and also belonged to a Jew. It was a large room stretching quite far back: the books to borrow were on one side. One had to register in order to borrow books.

In 1940 I finished the 3rd grade of high school and I was preparing for the 4th grade. The first shock came when not everybody was allowed to attend school. There were many Jewish children here in Marosvasarhely, but not everybody was accepted.

At the start of each year one had to register in the relevant class. After the year was closed it would be announced in which period of the next year one could enrol for the next year. In the Hungarian times, that is, in the period between 1940-1944, it wasn’t that simple to register.

It was established that only 6% of the Jewish children were allowed to go to school, and those who could prove their parents had fought for the Hungarian army in World War I and were decorated, had priority.

Everybody submitted the requests, and those who had relevant documents attached them. Following an evaluation they selected 6% of them and rejected the rest. So, based on a request, and by proving that my father fought in the war and was injured and decorated, I was instantly accepted to the school.

The public high school for girls, as the school was called, was in the building of what is now Petru Maior Technological University. The French Institute was already history in the Hungarian times.

Circumstances had changed and the school was closed down. The principal, a French lady, remained here with her husband and they built a beautiful house in that period. She died here. Due to the strong Hungarian-Italian friendship, Italian language courses were organized. Then one of my girlfriends and I decided to learn Italian, so we began one of these courses, but after two or three lessons they suddenly told us Jews weren’t allowed to attend the course. This was another slap in the face.

In 1940, everybody was happy that the Hungarians came in. My mother had never really managed to learn proper Romanian; she graduated from a Hungarian school. This change was received with great joy. The first anti-Jewish laws in Romania 11 were adopted in 1942 or 1943, and not right away; a series of disappointments came because though it was fine we had this [Hungarian authority once again], the other aspects weren’t quite in our favor.

There were young fellows who, when coming across long-bearded elderly Jews, pulled their beards, made all kinds of remarks and generally made fun of them. Despite all that, my father continued to go to the synagogue every Friday evening and on Saturdays.

I know that after a while, we were really afraid and couldn’t wait for him to come home, and we were always concerned about him getting hurt or attacked. You could never know what would happen if someone saw him at the synagogue, going in or coming out.

In the latter stages a nightly curfew was imposed on us, so we were forbidden to go out into the streets until morning, after a certain hour in the evening. We couldn’t travel so freely either, but people weren’t traveling too much back then anyway.

I had to face an unpleasant situation in school, already in the Hungarian times. There was a Latin teacher, Irenke, a lady who probably didn’t really like Jews. When she wanted to test us by having us explain the lesson, she called four students to the blackboard and there she asked them questions which they had to answer.

I remember I was in such a group of four, in front of the blackboard – I think there was another Jew in the group, too. She asked something which we couldn’t answer, and she got really angry and said, ‘I don’t know why are you here – she was addressing us formally –, why don’t you go to Palestine?’ There was no Jewish state yet, Israel was still called Palestine then.

This really hurt my feelings very much, even though I think she only said it in anger. Then, during the deportation, I used to say with grim humor, ‘What a shame I didn’t take Aunt Irenke’s advice and go to Palestine, then I wouldn’t have ended up here’.

Later, when the Germans came in, but before the deportations, this Aunt Irenke changed radically after she gave birth to a child with a dislocated hip. She had an entirely different attitude towards us, so she changed. That year school ended very early – on 7th April: she talked to us, the Jewish students, like a true educator, comforted and encouraged us when she bid us farewell.

I felt we were undesirable. My brother graduated from high school in 1939 or 1940. He finished Papiu Lyceum. The change took place when the Hungarian army arrived in early September 1940.

As a graduate he decided in the same year he would go to university. Those days there wasn’t this throng for university that you see today; there was no matriculation, only registration. Then he applied for three or four universities in Hungary, I don’t know in which cities.

He was rejected by all of them, so the Jews were already excluded. Sadly, we had to acknowledge this situation. And then, instead of being enrolled in the army, the poor thing was taken away to forced labor. Until then he used to tutor weaker students who needed tutoring in disciplines like mathematics. In 1943 he was taken to forced labor to Palotailva [on the banks of the Maros River, 77 km from Marosvasarhely], but I don’t know what kind of work they had to do there.

In March 1944 he was given a furlough, and came home for a few days, but then he had to go back. That was the last time I saw him. I don’t know where he was taken, but on 23rd August 1944, when the war ended, he and one of his mates set off for home on foot. In that period the Russians were taking away the German prisoners of war and everyone who could, fled from these columns.

The Russians, though, had to account for a certain number of prisoners. If people went missing along the way, they took people from the streets and put them in these columns so they could hand over as many people as they had taken on.

My brother and his friend almost got to Ernye [some 18 km from Marosvasarhely], or somewhere around there, but they met such a group, so they were taken prisoner by the Russians and sent to a camp in the Crimea. Unfortunately this wasn’t an exception, many others had fallen victim to such actions.

I don’t know what they had to do there, but my brother got typhus and passed away in January or February 1945, so he never came home. This I know from his comrade, who eventually came home. (In 1999 I received 30,000 HUF [USD 120] from the Hungarian state as compensation for what happened to my brother.

The Germans came into Marosvasarhely on, or around, 19th March 1944. That year school ended very early and then everything happened very rapidly. Early in April I was still attending the school, and my father was still teaching, when all the schools had to officially end the year simultaneously.

Early in 1944, when the law regarding the obligation to wear the yellow star 12 came into force, the first unofficial news came, that Jews would all be gathered and taken to Transdanubia for agricultural work, but without separating the families. This was the news.

Furthermore, we would only be allowed to take luggage of a certain weight. Everybody began looking for or making backpacks to have something they could pack their things in, so we were somewhat prepared.

Then the official notification came on banners saying we had to be ready by 3rd May with packs of a certain weight, including spare clothes and food, because they would come to take us away.

Everyone prepared themselves and my parents said we would manage. Somehow they weren’t too concerned and they trusted this was just wartime, but we would pull through it somehow and then we would reunite with my brother and would be together again.

That’s how people deluded themselves. We didn’t want to flee to Romania or hide. People were afraid and none of them would take such risks. There were probably one or two people in Marosvasarhely who did it.

I know about cases when the Christian relatives somehow accepted children, declaring them their own, thus saving them. But where could we go? We knew nobody, and nobody trusted anybody. We couldn’t do anything illegal, as we were accustomed to doing everything legally:

if something had to be done this way, we did it, because if we fled, we thought it would be worse for us. People had this feeling of honesty you can rarely find today. People were somehow more honest then and they had more respect for laws and rules.

Each of us had his/her own backpack. We were prepared and dressed because although they told us when they would begin, we couldn’t know when they would reach our street. In the end they came to us, too, and we had to leave the house with everything in it.

We took our documents along, identity cards, my father took his diploma, I took my school certificate, and anything we thought would be helpful. The gendarmes with sickle-feather-hats came for us. The column was quite long on Cuza Voda Street, where we lived, and we had to join it.

There were some carriages there for very old, handicapped or sick people, so people could sit in them if they couldn’t walk. We walked down Hosszu Street – today: 1st December Boulevard – in this column. There was a brickyard there that, I think, doesn’t exist anymore.

Several years ago some Israelis or Americans, I don’t know exactly, came here and the Jewish community asked me, among others, to tell them a thing or two about what happened at the brick factory as someone who had been there. But the location had changed so much I could recognize hardly anything.

In 1944 we walked to the ghetto set up in this brickyard. In the first days we consumed everything we had brought from home. Then a so-called kitchen was set up. I think we only had a one-plate meal daily, at noon.

The non-Jewish friends and neighbors left food packages with name tags at the gates of the ghetto, and the guards handed them over to the addressees. We stayed there for three weeks. We were taken directly to Auschwitz with the first transport.

Then a German officer, a commander or some other rank, came and said how many people he needed, so they arranged the requested number of people in rows of five and left the others at the brickyard. I don’t know, but I think they took away everybody in two or three transports.

We were taken to the station on foot, escorted by gendarmes, then they put us on cattle-cars. There were some 70 or 80 people in one car, and there was barely enough room for us. We had no seats or drinking water, as a matter of fact, there was nothing in there.

We used a container as a toilet where everyone who needed, could relieve themselves. The journey took four days. Now and then they opened the doors and gave us some water, but not food. We all had something to eat, but we didn’t know how two apportion it because they told us nothing about where they were taking us.

The cars didn’t even have windows, but there were some small holes we could see through. Someone from the car noticed we had left Hungary, and then everyone despaired because they realized that staying in Hungary was nothing but a lie, and they were taking us further away, God only knew where.

Then, due to the lack of air, some of us became travel-sick. The doors were opened very rarely, only when the train was stopped because there weren’t any free tracks. Everyone tried to guess what would happen next. We comforted each other by saying that at least we were together, and we would pull through it somehow.

We arrived at Auschwitz after four days, early one morning, at the end of May. They opened the doors and everybody had to get off very quickly. Everyone wanted to go for their packs, but they told us those would stay on the train. But all our papers were there, we said, at least they should let us get them.

They said no, we would get them later. We had to get off as we were. Before we got off, we all put on our warm clothes, because it was early morning and quite cold outside.

After everybody got off, they told us men and women had to go separately. We were separated then, but we didn’t know whether we would see each other again, and we had no time to properly say our good-byes.

We had to stand in rows of five, and then came the first selection. The notorious Mengele stood there at the front, with his assistants. [Editor’s note: It is only a presumption that Mengele himself did the selection.] Those with little children on their arms were put aside immediately.

There were women holding other women’s children, but there was no time for explanations. And nobody did, because we had no idea why people were sent to one side or the other.

My mother had a black cashmere shawl with roses, and she put it on her head and across the shoulders to protect herself from the morning cold. Mengele ripped it off her head, but he probably judged her young enough to send her to my group.

We didn’t know then, that this was the ‘life’ side and the other was that of death. They told us that those on the other side – the elderly and the children – would be taken to the showers by car because they couldn’t walk that far.

They were speaking in German, but many of us spoke German. My father, too, spoke almost perfect German. The actual showers, we were taken to, were not that far away. The other ones, which they took the elderly and the children to, those were the gas-chambers. But they too looked like showers, in order that people would think they were. But we only found this out later.

We had to take all our clothes off, and we were left with no clothes of our own. They cut our hair, everywhere, and threw us some of the clothes they had there in piles. It happened that they gave large people small clothes or vice-versa, so we had to exchange our clothes among ourselves. The same happened with the shoes. I was with my mother in Auschwitz.

In the barracks there were three-level bunk-beds. We had to sleep on boards, and there were no blankets or sheets. The space was incredibly narrow, because there was already a large number of people there, and we had to sleep six or seven people in a bunk-bed, packed like sardines in a tin.

If one wanted to turn, all the others had to turn at the same time or there wasn’t enough room to do so. At Auschwitz, since it was an extermination camp, we didn’t have to work. The food was terrible and many of us got sick with diarrhea, which could then be fatal, and others had rashes and died from those. 

These camps were fenced off with electrified barbed wire, and those with weaker nerves, who couldn’t take it anymore, decided to grab it and kill themselves. And then there was that idleness...Each day we were woken up early in the morning and rushed to the area between the two blocks.

They aligned us in rows of five and we had to stand there until a German officer came to do the headcount. They already had a record showing how many people were in each block. And there was a block leader who kept telling us not to be ill or get sick – that’s how he tried to convince us to hang on as much as we could –, because he knew how it would end for those who were sick or couldn’t carry on.

We had to wait for hours for the German officer to come and do the headcount. Regardless of the weather we had to stand there even in the rain, getting soaked until the German officer was kind enough to come and take over. This usually took three or four hours.

Then they brought us the so-called breakfast in kettles: some sour coffee or tea, or something like that, made from God knows what. But we had no cups or glasses. They gave us a pot, one for each row of five, and put the drink for five in it.

We couldn’t really split it, so the five agreed to drink first three gulps each, then two gulps, and so on, until it ran out. Then we could go to the wash-room. That was a longer barrack block, and inside it looked like a watering trough, with taps above. But when we were allowed to go in, usually there wasn’t any water, so we turned the tap on in vain.

There were times when we couldn’t wash up because the wash-room was locked. The toilets were pieces of cement you could sit on with holes in the middle. But they weren’t always open, either.

Several hours later, I don’t know exactly when, they brought us lunch. It was awful. I wasn’t too queasy, but I couldn’t even taste it. I couldn’t guess what it was made from: grass or weeds? It had that green color, but that smell...

So my row-mates were lucky because they only had to split it four ways, since I wouldn’t eat it. In the afternoon there was another call, then we had to wait for the headcount again, and another three or four hours passed. Then we had supper. I don’t know exactly, but I think the daily bread ration was 200 or 250 grams.

The bread had the form of an oven pan, cut into five. They gave us a piece of margarine and a slice of salami allegedly made from horse meat, but it didn’t matter because we would have eaten it whatever it was. There were occasions when they put a spoonful of marmalade on the bread, and this was our meal. I lived from this supper because it’s all I used to eat.

In the block I was staying in, there were mostly people from Marosvasarhely and the surroundings: Szovata and Szaszregen. Those who managed to improve their situation by wheedling into the block leader’s favor, or managed to make some friends in the kitchen, could get some additional food.

There were some generous people, who shared it with the others, but some others wouldn’t. But you had to understand that because it was a constant fight for survival, there was no place for charity. We mainly discussed what we would do first when we came home – because everyone hoped we would get away from there eventually.

People said they would take a bath and would stay a whole day in the bath-tub, or they would eat this and that, or they would throw away their wardrobe full of outfits because two are enough and weren’t important, and things like that.

Sometimes German factories sent for people because they needed prisoners to work for free. They used to line us up again in rows, and the delegate selected the people he needed: mostly young, strong and energetic people. My mother and I tried to avoid these selections as much as possible because we didn’t want to be separated.

Often we had to stand there almost naked, so they could see whether people had had any operations – because those who had operation scars or had some physical defects, or something, couldn’t sustain the work as well as the others. My mother had been operated on the year before, and she had a large scar that was quite obvious.

In addition she began to go grey quite early, although she was only 48, and she had even began dyeing her hair at home, before the deportation. We had our hair cut, and as it began to grow back her grey hair began to appear.

The grey hair and the scar, these were good reasons to be sent to the gas chamber, so we tried to hide away from these selections. As soon as we heard one would take place, we hid somewhere, anywhere we could. This went on until October.

In Early October there were very few of us left in the camp, as many had perished or had been taken to work. Those who hadn’t been taken to work had been sent to the gas chambers. We had no opportunity to hide, and by then one could never know when these selections would take place.

On 6th October they opened the doors of the two facing blocks, a cordon of German soldiers was formed and they began to select people and sent them out one by one. Those who had been accepted were sent to the other block, otherwise they were taken elsewhere. That’s how we got separated because I had been found young and strong enough to work.

Those found unfit to work were immediately taken away, of course. Then I knew for sure – they didn’t tell us, but I already knew – that I would be separated from her forever, for she was taken to the gas chamber. Two days later, on 8th October it would have been her 48th birthday.

I was taken to work at a bomb factory, along with two of my former classmates. Empty bombs were brought there, and there the filling for the bombs was boiled. The factory was called Hertine; it was some 90 kilometers from Prague, in the Sudetenland [in today’s Czech Republic].

We found out the nearest town was called Teplice in Czech, but the Germans, of course, who gave a German name to everything, just like they did to Auschwitz, called it Teplitz Schonau. The factory was in a valley, very well camouflaged, and there were some stairs, which lead down to it.

The camp was on top of the hill. This was a smaller camp we lived in. I think there were 600 of us; women and later too – Czech, French and Yugoslav forced laborers. There were only women in our camp; the men didn’t live in our camp, but in a concrete building far away from us.

Compared to Auschwitz, it was heaven because even though we were working in three shifts, we had normal meals and could wash. We slept in smaller wooden barracks with iron bunk-beds, but we all had our own beds with straw mattresses.

It was winter, but it wasn’t cold because we had functioning central heating. We had working clothes made of linen: a pair of trousers and a jacket, and we had to cover our heads. That’s how we dressed for work. After we came out of the factory, we could wear our civilian clothes.

But before that we had to go to the wash-room, which had cold and hot water, and had to shower before we could put on our civilian clothes. There were lockers in the hallway of the barrack block, one between two people, and we had to put our clothes in them. We were treated decently there.

We worked in eight-hour shikhtahs, that is, shifts, there were morning, afternoon and night shikhtahs. [Shikhtah means shift in Hebrew.] I had to work a week in the morning shift, then another week in the afternoon shift, followed by a week in the night shift.

At the middle of the working day, that is, after four hours, we had a quarter or a half an hour lunch break. Also within the factory there was a hall they called the canteen. The German guards escorted us there, and there everyone was given a sandwich. I was very lucky because I wasn’t working in the most dangerous zone, where the poison was boiled.

I was assigned to work where the empty bombs came in. The same number had to be written on the body and on the tail of the bomb, then this tail, which was screwed on to the body, had to be removed from it.

I worked on the empty ones, but the process reached a point where they had to be filled. Many of those who worked there got sick. They got a bottle of milk – a quarter or a half a liter, I don’t know exactly.

We, who weren’t working in the dangerous zone, were given only a sandwich: two thin slices of bread spread with margarine, with salami between them, packaged in white paper. I tell you this was a heavenly place, and there were only a few of these [under the given circumstances], so from this point of view I was lucky.

Men were working there, also, and they managed to sabotage the factory by causing an explosion. This happened during nighttime, when I was working on the night shikhtah, but it caught me right when I was on my lunch break.

They timed it this way, so none of the workers were hurt. We were just eating our lunch at the canteen, when this explosion happened. The Germans had quite a scare and they had to close down the factory because there was too much damage to be repaired quickly. Then they took us to do agricultural work, because it was already spring, April.

By then the front was very close. One day they packed us up, put us on a train and took us to the Czech town of Litomerice, Leitmeritz in German. There we got off the train and set off on foot, but we didn’t even know where to. The German soldiers came along. After a while we arrived at something like a gate, and they told us to go inside.

The German soldiers remained outside, and that was really odd. This was the famous Terezin, Theresienstadt 13 in German, from which I was later liberated. During the war, this place was something like a shop-window, which the Germans showed to the outside world and the Red Cross, when the news about the deportations spread.

They showed them it was true that they gathered the Jews in one place, but the families, including the elderly and children, were all together. At first it was all true, but after they showed it to the Red Cross they deported people even from there.

By the time we arrived there we saw no children or elderly people, but anyway, they helped us to take refuge there, and there were no German guards left there. This happened in late April, and we had to wait for another week or ten days until the war was finally over and, on 8th or 9th May, I always forget, I was liberated. One could somehow feel then the war would actually be over. I was liberated by the Russians.

• Post-war

It took us quite a long time to get home because we couldn’t find a train there, and even if there were carriages, there were no locomotives. Eventually, after some two weeks, we got one and came home on it. I was with one of my former classmates, Vera Kertesz.

The other one, Lili Abraham, got sick with typhus, but fortunately she recovered, so she came home not long after us. They had been left by themselves already in May, when we arrived in Auschwitz, because they had been separated from their mothers.

So we stayed together, especially after I was left alone, too, and from then on we became even better friends. I don’t remember exactly the route by which we came home after the liberation because of the many stops we had in open fields. I only remember Budapest.

We got off there because one of my girlfriends had an uncle living there. They escaped the deportation because there were protected houses in Budapest from which the Jews weren’t deported after a while, and somehow they managed to escape.

We stayed there for about two days before we set off for home by train. We had a long stop at the border near Nagyvarad because some documents had to be filled out about the place we were coming from. There we had to go to the Jewish hospital to be disinfected, and only after they gave us documents stating that we were clean and healthy, did they allow us to carry on.

I knew it was useless to wait for my parents, but I was hoping my brother would come home, after all, he was young. The girlfriend I came home with was lucky because her older brother, Gyuri Kertesz, who was the same age as my brother, was waiting for her at the station.

Everyone who had someone to wait for was at the station. I was hopeful until one of his comrades came home. When he arrived he told me there was no one for me to wait for unfortunately. He found, in a rubbish bin, one of our family pictures, taken when my brother came home in March 1944, and the man had it on him all the time. He gave me that photo and I put it in the family album. So that picture survived a war.

When I arrived home, the house already had many inhabitants, and different families lived in each room. It was very hard to find a home then. The Zsido Demokrata Szovetseg [Jewish Democratic Union] organized the reception very well:

a sanatorium was set up on the corner of  Koteles Samuel Street, and everyone who came home and had no place to stay, could go there. I think people were allowed to stay there for two weeks. A meal was given away for free, arranged by the Union.

There were, of course, these American Jewish world organizations, which financed them so they could arrange it, because the people from the Union were also people who had just come home and thus they had no money.

I ended up in the sanatorium because our house was full. There was the attic room in our house, three rooms below, and in the back there was the large kitchen people also used as a bedroom. Those who lived in the attic and the room below it emptied the room for me and moved to the attic.

The original furniture wasn’t there anymore, only what I could get: a painted cupboard, an oak dressing-table that initially belonged to my family; it was incomplete already, though, but I could move in.

When my girlfriend Lili, who had become ill, came home later, she too, was all by herself, and we moved into our house because this sanatorium only operated for a short while. We lived in the same room and we had a common bathroom since the house only had one.

We had to cross the other rooms to get to the bathroom. At that time the Joint 14 helped the local organization to set up a girls’ home and a boys’ home in two houses that belonged to Jews who never came back. The girl’s home was on Koteles Samuel Street, almost facing the University of Dramatic Art.

The boys’ home was somewhere around the main station, but I don’t know exactly in which house. For those who came back alone and had nowhere to go houses with three, four or more rooms had been set up, with five or six beds in each of the rooms, because those were large rooms.

These people even got free meals. Although we had somewhere to live, my girlfriend and I went to the girls’ home to eat; they cooked there. An older lady who came back from the deportation took on the job of cooking for a certain number of people.

Most of the ingredients were sent by the Joint, so they had no problem with the supplies, and she only had to organize things. The Joint sent different packages with clothes collected by the Jewish organizations there, and these clothes were distributed amongst the home-comers.

We ate for a while at the home, but there was a small canteen nearby, ran by a lady I knew, and she offered to give me meals, and I didn’t have to pay too much for them, so from then on I went there to eat.

We had to find ourselves jobs because we had no money at all. Each home-comer got a certain sum of money, just to ensure they weren’t left without any, but it was a small amount. Jewish stores began to appear by then. There were wealthy people who had stores even before the war, and after they came back they carried on with their businesses.

I was employed in such a store as a cashier. The owner was a Jew called Leb. He wasn’t originally from Marosvasarhely, but from a nearby village, and he left the city shortly afterwards. Another store was opened in the vicinity by a lady older than me.

She came back from the deportation, too. She did some administrative activities, and hired me to do some book-keeping, and this and that. She showed me and taught me what to do, and thus I restarted my life. I worked for her from 1946 until 1948.

In 1948 these private businesses were nationalized [during the nationalization in Romania] 15 and it became a public store. A man from Brasso courted her, she married him and she moved away.

My girlfriend Lili, though, got herself a job at a bank with Jewish interests called Kishitel Bank [Small Credit Bank]. Another thing was that when I was deported, I’d just finished 7th grade, which would now be 11th.

Those who came back could attend 8th grade unofficially, just to allow them to finish school. Thus my girlfriend and I managed to finish 8th grade, but we just finished this one because we had to work and we didn’t have much time for studying.

But we didn’t graduate because there wasn’t such an exam board here in Marosvasarhely, and we would have had to go to Brasso or Kolozsvar or somewhere else to graduate. But we had no money because the small amount we’d been given was already gone.

The salary was so small, too, and we had to sustain ourselves. I didn’t have to pay rent, that much is true, but I had to pay the house tax, because the house was still registered under my parents’ name, although there were others living in it.

I didn’t want to emigrate because I was too immature. Nowadays 15-year-old children are much more informed, and even though I was 18 when I returned, I think I had the mind of a 12-year-old in today’s terms. I had no idea how this emigration thing worked.

I thought if I ended up in a foreign country, I wouldn’t know anybody. I didn’t really have the courage to do it. With my current view and mind I would have probably done everything differently. Back then people, including myself, were happy that they were alive and had made it through the war.

We couldn’t do anything to bring our parents back, but we hoped everything would turn out right from now on. They kept telling us how perfect socialism would be. Indeed, people were all alike, nobody asked whether you were Romanian, Hungarian, Jewish, Saxon or Hottentot, it didn’t matter, really.

There was real brotherhood because everyone was happy and gave a sigh of relief after the misery of the war ended. People were somewhat nicer then, they were ready to help, and they weren’t as wicked as they are now. We started to work, so full of enthusiasm, it didn’t matter if we worked overtime.

We were happy to have a job and keen to work well. In those days, Saturday was a working day. Moreover, there were culture brigades who even on Sundays went from village to village and everyone who had a nice voice or could recite was taken to shows because everyone had to get involved in everything.

In November 1948 I got a job at a state company called ICS, the abbreviation of something like Intreprindere Comerciala de Stat in Mures [Commercial State Company in Mures]. I retired from there in January 1982. This company was large, it included all the textile, iron and wood warehouses, but not food warehouses.

The restaurants, canteens and pubs pertained to another company. The offices of ICS were on the corner of Bolyai Street and the main square [in the building of the current Korzo], where a big hotel will now be built, that’s where I used to go up and down the stairs. The offices were on the 1st floor of this two-storied building. I used to work in the office, and all the stores pertained to it.

In the first year we had these endless meetings at work. Each morning, before we began working, there was half an hour of newspaper reading, but I don’t recall the title of the newspaper because I didn’t subscribe to any of them.

The accounting department had a department chief who used to read out the articles, and then we could comment, ask questions or discuss issues. They read political stuff, of course, and praised socialism.

There were things I believed, but then again, things I didn’t. There was still an atmosphere of apathy and people believed that maybe something good would happen. Back then, the companies organized balls one after the other, for all kinds of occasions.

At that time this was a kind of entertainment where people met with their colleagues and their acquaintances, and since everyone knew each other, it was like a big family, and people really had great fun at these parties.

The headquarters of the Commercial State Company was here in Marosvasarhely, and had branches in Szaszregen, Udvarhely, Csikszereda and Sepsiszentgyorgy. People used to come from these branches all the time, bringing reports and statements. My husband, Gyula Deutsch, worked at the branch office in Szaszregen. I met with him in 1948, through the company.

Gyula’s grandparents were originally from Nagyabony, Hungary, but I don’t know when they came to Szaszregen. His father was born in Szaszregen, if I recall correctly. Gyula’s father was called Samuel Deutsch, his mother was Margit Deutsch, nee Laszlo.

She was born in 1889. The wife of the furniture factory owner, Mestitz, and Gyula’s mother were sisters. Gyula had an older brother, Laci Deutsch. The family lived both in Szaszregen and in Marosvasarhely.

They were wealthy; they owned a textile store in Szaszregen, which was founded by Gyula’s grandparents at the end of the 1880s. They also had a store here in Marosvasarhely. This branch – which was on the main square, on the corner of Posta Street, where the Bernady statue stands today – was opened much later and was closed quite early, because they hired a manager who couldn’t manage it properly.

My husband was born in 1918. During the time Gyula, my husband, went to school they already lived here in Marosvasarhely. He didn’t go to the Jewish elementary school, but to a normal one, but I don’t know why, because by the time he started school the Jewish school already existed. After finishing the four years of elementary school he went to Papiu Lyceum, where he graduated from in 1936. His parents lived here all this time.

During the week his father used to manage the store in Szaszregen, and he came back on Friday evenings because on Saturdays all the Jewish stores were closed, while Sunday was an official holiday. He used to stay in the city until Sunday evening or Monday morning, when he went back.

As far as I know, they kept a kosher household, and they too were Neolog, and not Orthodox Jews. They observed the holidays. I think Gyula’s family used to go to the synagogue on Saturdays. Gyula had a bar mitzvah and his brother too, or so he told me. At home they talked in Hungarian, but in German too, as everyone in his family spoke German well.

I don’t know exactly in which year they moved back to Szaszregen. Gyula worked in the store, and helped out his father, while he was attending the university in Kolozsvar, taking correspondence classes – that is, he studied at home and only went to the university for exams – at the Law School, from which he graduated.

Back in Szaszregen his father taught him his profession and he only went to Kolozsvar during the examination period. He told me children were educated very strictly back then. He used to play tennis; that was his recreation. He met his friends on these occasions; otherwise he was very busy with his work.

They had a large textile store, which was open from morning until afternoon, and Gyula didn’t get any special treatment, he was treated just like any other employee. His father made no difference between his son and his employees; he treated them equally.

The employees were of different ethnic origins: Jews, Saxons and Romanians, as well. Non-Jewish employees loved to work in stores owned by Jews because they had double holidays; the other stores were open on Saturdays.

At that time, many customers would come in from the provinces because there were relatively few stores in the countryside. There was a market day each week, when they came to town to sell their products, and they also bought everything they needed for their household.

There were marriageable girls they had to buy a dowry for, because it was the custom to gather the dowry a long time before marriage, and by the time the girl got married, she had quite a dowry to take into the new household. Gyula began studying to take his doctorate, and I think he had only one or two exams left, but then he was taken to forced labor.

The boys were taken to forced labor together, in 1942. They first went to Maramarossziget, then to Hungary. They also worked in Nagybanya, Szentkiralyszabadja [in Hungary], in Poland and Subcarpathia 16. They were together all the time, and they were liberated together. I think they came home already at the end of 1944, and luckily they pulled through the rest of it.

Gyula told me his grandmother lived with them in Szaszregen. I don’t know any more exactly, whether she was his paternal or maternal grandmother. There was a Romanian family there – customers of the store, I believe that’s how they knew each other –, and they lived in a very remote place in a nearby village.

They wanted to hide Gyula’s parents from deportation, but they didn’t want to accept the grandmother. The parents couldn’t accept that because they didn’t want to leave the grandmother by herself, and unfortunately they remained in Szaszregen. They were all deported: father, mother and grandmother, and all ended up in the gas chamber. If they had accepted the offer then, they would have probably escaped, because it was such a remote place, that there was no sign of the war; no Germans, Russians or anybody else went there.

Laci and Gyula were good brothers, but they didn’t have a very strong relationship because Laci was eight years older, and he always made Gyula feel it. Laci became self-supporting earlier. He also attended school in Marosvasarhely, what is now the Unirea High School.

At that time it was the Catholic high school for boys, and I think he graduated from there in 1928. Then he went to a textile engineering school in Germany. He spent two or three years there, and after he graduated from that college, he returned home. He didn’t remain at home to work in the store, but got a job in a textile factory in Bucharest.

By the time I met him in the 1950s he was working in Segesvar, then he was transferred to Szeben. He got married in 1952, at the age of 42, although he was beginning to look like an inveterate bachelor. He was very selective, but eventually he got acquainted with his future wife, a Jewish lady originally from Balazsfalva, Boske Stark. Their son Gyorgy was born in Segesvar in 1953.

In 1963 they emigrated to Israel. They ended up in Migdal Haemek. He worked in a textile factory there, and had to take the bus to go to work. Laci died in 1995, but his wife and son are still living in the same small town. They kept a kosher household in Israel, too, and they observed the traditions and the holidays.

Even now Gyorgy takes his 83-year-old mother, my sister-in-law, to their house each Friday and later, after they’ve had a family supper, he drives her home. Gyorgy’s wife is also Jewish, her family came to Israel from Egypt, and they met in Israel.

They have four children: Gilad, a boy, the oldest one, then Dikla, a girl, the third is a boy called Harel and the youngest one is a girl, Zohar. The oldest one is 25, and after graduation he was a soldier for quite a while. Now he’s working for a year, and then he wants to go to university.

When Gyula came home, he didn’t bother to finish his doctorate. I think he had some exams left to pass, but after returning home he got a job at the courthouse in Szaszregen and became a prosecutor. He worked there for two years and waited for a permanent position to be given to him.

But then the socialist era came, I think it was in 1947, and he didn’t get that position because he didn’t have the right origins, his father was an exploiter and had employees, so he wasn’t allowed to become a prosecutor. Then he got angry and resigned from the courthouse.

He took an associate and they opened a small store in their former premises, but it didn’t even work for a year because in 1948, nationalization came. Thus he ended up in the state commerce and that’s where we met.

Then he came here more and more often until he moved to Marosvasarhely for good in 1950. By then he was already working at the central offices of the company I worked for. We met daily, and in August 1950 we got married.

We had a civil marriage first. We had a very good friend, Adolf Ovics, who then arranged for us to be married by a rabbi. Adolf emigrated to Israel a very long time ago. He told us it wasn’t enough to have a civil marriage, but that we should be married by a rabbi.

It all took place at his apartment, because seemingly then it wasn’t usual to get married in the synagogue, or something. And there was the other thing, the tent-like chuppah. We only invited several close friends, so there were more than ten of us.

Apartments were so small then that there wasn’t room for too many people. My cousin, his wife and their daughter were living here; they were the only relatives I had, and they came, too. That’s all there was to it; we had our religious marriage.

The rabbi gave us a document, a marriage contract, but I don’t know what it contained because it was written with Hebrew characters, with very nice writing, but I couldn’t understand it at all. I still have this document somewhere. I don’t know the name of the rabbi who married us. For a while he was the rabbi of Marosvasarhely, but then he was gone; he emigrated to Israel or something.

They put me in one room, the groom in another, then the ones who organized everything, the groomsmen, came. In the yard a chuppah was installed. The chuppah is a canopy on four poles, with something in Hebrew written on it.

It had to be held by four men, and the groomsmen had to escort the bride underneath it. Then the groom came and circled her, I don’t know how many times, at least that’s how I remember it. Then they put down a glass and the groom had to step on it and break the glass.

I don’t know exactly what this symbolizes. The rabbi then said the prayer. [Editor’s note: Eva is mistaken because breaking the glass is at the end of the ceremony, there’s no prayer after that.]

We didn’t have to worry if the neighbors saw the ceremony; it wasn’t a problem. The ones who organized the marriage also arranged the meal. They said we didn’t have to bother with anything. She was a very good housewife; they kept a kosher household.

After the war, for a while, there even was a shochet who slaughtered fowls, but I don’t know how long that lasted. As far as I remember, we had no soup at our wedding, we only had a cold meal, and cakes and cookies, and things like that – because all this happened on one afternoon.

There wasn’t a party in the grand style as it is now, with hundreds of guests and loads of gifts. Back then people only brought flowers and that was just about it. There was no party or music, everything was kept simple.

Gyula still worked at the same company I did for a short while after, then he was transferred to a metallurgic company – formerly Encsel Mor, now called Metalotehnica – as head of the purchasing department.

It was established in that period, and they invited him there because he had very good organizational skills. He worked there until 1960, when he was transferred to the ready-to-wear factory as head of the commercial department. He retired from there.

In the 1970s Gyula became a party member, because a decree came out stating that only party members could be department leaders, so he joined the Party. He wasn’t an active member, he used to go to meetings, and he did what he had to, but he only worked in his professional field.

He wasn’t a very active party member, he never really took part in anything. He was often on the road because he had to go to different factories. Twice a year, contracts had to be concluded, and during that period they were away from home for two or three weeks.

He was on the coast, then in Bucharest or God knows where, depending on where these things were held. Economy was then based on plans: you had to conclude a contract for the next year, specifying what the factory would produce and in what quantity, as well as who would be the buyers.

At that time everything was done based on a plan, for there were these five year plans, and he had to work on them, so he had no time to be active as a party member. These things were fairly well organized back then and met the requirements of the times. When sent on detached duty, one wasn’t allowed to take one’s family along.

I didn’t join the Party. They tried to convince me at work, but I wasn’t interested. I didn’t want to get involved in politics because I didn’t feel competent enough for it and neither politics, nor the Party interested me. It was mandatory to go to the company meetings.

Later on there weren’t so many meetings, and they weren’t as long as before. At these meetings we used to discuss the course of the company, how to economize, and things like that. One or two years before I retired, one free Saturday each month came into practice, if the company closed the previous year with good results, showed a decrease in expenses and exceeded the plan.

The 23rd August 17 wasn’t a big holiday for us. We always were annoyed because it was a lost day, even though we didn’t have to go to work. We had to get up early, and they trooped us out because we had to gather at eight in the morning. They took it very seriously, and there was someone responsible for writing down the names of everyone who was missing, because we all had to be there, although the majority wouldn’t have gone out, they would have preferred to rest at home. Instead, we had to stand and wait there two or three hours until the celebrations officially started.

The dais was set up in front of the city-hall. Since people from every company and school were trooped out there, we often had our place on Kossuth Street or on Szentgyorgy Street, where we waited [on the other side of the main square].

Then the speeches began, but I could hardly hear a thing, and I couldn’t see anything that went on. There were several people who made speeches and this took quite a long time. When the speeches from the dais ended, the procession began.

The first to march past were the factories, because they were the primary workers, the manual workers, they had priority. We, the commercial workers, came much later. By the time we arrived there, and marched in front of the dais, the day was almost over, and we only had the afternoon for ourselves.

Another negative thing about our company was that people were assigned that day for the so-called telephone service, so two of the employees had to watch the phone. There were times when the phone never rang, but this guarding was just a precaution to protect it from the class enemy, who didn’t like the system and could try to harm it.

The morning passed somehow, but during the afternoon someone had to stay there and watch the phone. The guards, of course, didn’t have to go to the procession. We relieved each other every four hours.

Usually weaker or older people were assigned there because this way they didn’t have to stand in the street. But by afternoon the others too got to do the telephone service. We dreaded these holidays because a normal working day would have been much more pleasant. We knew we had to work those eight hours, and after that we were free. But on these holidays people were free, but not really.

As I look back, I wouldn’t say those were great times, but to be honest that system had its positive parts, just like capitalism has its negative parts. I say this with regard to the situation we had here after the war.

People had that feeling of security, because if they were doing their job honestly and efficiently, they had their daily bread and could subsist, without the fear of tomorrow. Healthcare was free, everyone paid health insurance at the company, and medicines were free, also.

The very poor raised their standard of living, because for example, when I was a child very few had bathrooms. Those appeared mostly under the Ceausescu 18 regime, when they began building the blocks of flats – now we say how terrible they are –, but at that time it was a big deal if you could get an apartment, bathroom and central heating for free, things people couldn’t have imagined before the war.

And there were these cheap vacations, the recreation tickets for two weeks in the mountains or at the seaside. We paid very little for it and it included the fares. Everyone paid according to their salary: those with low salaries had to pay less because the union, the company or something, paid part of the expenses. But one had to pay a very small part of it.

There were the canteens where you could eat very cheaply because everything was half, or even more than half-subsidized by the company. When my husband and I got married, the first child came after seven years, and until then we ate at the canteen.

Partly that’s why I didn’t keep a kosher household. The canteen wasn’t kosher, neither was anything we cooked at home. I’m not saying the meals at the canteen weren’t as good as any home-made meal or the meal at any restaurant, but we saved quite a lot of money eating there. Even we, despite how low our salaries were, could save up some money due to the fact that we ate at the canteen.

The negative part of it was that people were shut off from the rest of the world, but we only realized that later. They concealed the negative things they couldn’t be proud of. It could be good and beautiful only here, and nothing bad ever happened here, everything was nice and beautiful – the state did this. It had different policies abroad and at home.

People weren’t allowed to travel, so they couldn’t look around, it was a sin to listen to foreign radio stations, London or Radio Free Europe 19, which showed the flaws and discussed things that happened here that we never found out about. My husband and I listened to these stations, but especially my husband; he did it constantly.

After a while I used to say I know, I know, but I didn’t even wanted to listen to them because I knew better what was going on here. They only talked about it, but I felt everything on my skin. The system had many flaws, but it’s not fair to say nothing was good. We wanted so much to travel abroad because we weren’t allowed to.

Now, everyone is free to go, but now it all comes down to money and not many can afford to travel, even though they are now allowed to. And when something isn’t forbidden, it loses its magic. You can see it all now on television, one can see what’s happening elsewhere.

The other outrageous thing was this economizing. Limits were imposed as to how much gas you could consume, and if you exceeded that amount, it was cut off, so we were freezing during the winter, and even inside the house we had to put our warm clothes on like we were going for a trip into the mountains.

We would have paid for it somehow, by taking from other resources, but there was the risk of being cut off, and being left in the cold. Another terrible thing was that there were informers everywhere. It made no difference for these career-minded people what it would take, but they longed to get their hands on some money or to achieve certain positions, so they acted as informers.

There were cases in which they reported things that weren’t true, and it took quite long for the accused to clear himself – if he managed to do so at all. The other bad thing was that one never knew who they were; even our oldest acquaintances could have been informers, so we viewed everyone with suspicion.

No matter how kind and honest these people might have been before, you never knew whether they had become informers. People were somewhat afraid of each other, they could only trust their closest relatives. My family didn’t have such problems at all, we were never denounced.

Among our relatives, the family of my husband’s cousin emigrated to Israel in the mid-1950s. There was a wave when everyone said they would emigrate to Israel. But there was a risk to it because one couldn’t know who would be allowed to.

One had to submit the documents and wait for the answer, which could be either positive or negative. We submitted our documents, too, and wanted to emigrate, but our request was denied, and we never insisted on moving there, just resigned ourselves to remaining here. (This didn’t cause us any problems later, though.)

So we remained here. But there were others who kept on trying. There were people who were so convinced that they would be allowed to emigrate that they sold everything they had, but they were refused, and had to live in terrible conditions for several years until they could finally emigrate. There were people who succeeded fairly quickly, but others had to wait long, hard years to emigrate.

For a period it was considered a sin to correspond with foreigners. For a while we didn’t get any letters from these relatives who had emigrated to Israel. We thought they weren’t writing to us, but suddenly the letters started coming. In 1963 or 1964 some of my relations emigrated to America, and we corresponded with them, as well.

They were Jeno Jakab, an uncle, and Jutka Jakab, his daughter, who was a few years younger than me. Only her son is still alive. After a while they began to get every letter, and we got theirs. Of course we wrote mainly about family issues, because we knew there were others reading our letters, as well, so we never wrote about politics.

After they saw that they had nothing to lose, they allowed the letters to pass. In 1963 or 1964 my husband’s brother emigrated to Israel with his family, and we corresponded with them continuously, because those were the times already, when it wasn’t considered that much of a sin anymore to correspond with foreigners.

During the communist times, maternity leave was 112 days long, 52 of them before and 60 after the birth. We had to calculate accurately when the birth would take place. For a while, this was taken very strictly:

if you miscalculated and thought you would give birth on a certain day, and took the 52 days of leave, but it happened after just 20 days, you lost 32 days. Later on they relaxed this, so you were allowed to work as long as you could, even until the day of the birth, if you had an easy pregnancy, without problems, and then you could take the whole leave after that.

When my younger child was born, then the old rule was still in effect, that is, I took maternity leave before and after the birth. After the two months of leave one was allowed to take another seven months for breast-feeding, until the baby reached the age of nine months.

This meant you were allowed two hours to breast-feed the baby from the eight hour work-day, so the mother only had to work six hours. But you couldn’t save these two hours, let’s say, by employing someone to give the milk to the baby at home, to save me the time it took to run home and back and then to work the six hours, and then come home.

Even this wasn’t allowed then. We got an hour break for breast-feeding, so I came home for an hour to do it. But it didn’t matter whether you were living only a few steps or two kilometers away from work, you had to go back because the staff controller always checked whether the person came back or remained longer at home.

I used to go to work by bike, but it was quite difficult to go uphill, because I wasn’t able to reach the top of each hill and had to get off. Downhill it was easy, but uphill it was harder. [Editor’s note: Eva’s family lives in the hillier region of the city.]

The other hour I used to take before the end of the workday, so I didn’t have to go back. When I was breast-feeding, I used to read. While the baby nursed, I held the book and read, because it was only then that I had time to read.

In 1965 we bought a small Fiat 850. Back then we only had one weekend day, the Sunday, when we used to take the kids on trips. And there were other holidays of two or three days, when we could go a little further away. During the summer holiday we tried to get to as many places as we could:

from Borszek to Gyilkos Lake, Kolozsvar, Szovata or Maramarossziget. Gyula showed us the Gutin, a mountain in Maramaros County where he had been taken to do forced labor. In the summer we used to go to the Black-Sea coast. After a while we were allowed to go abroad every two years, to the socialist countries, and we took this opportunity.

In 1969 we went abroad for the first time, to Hungary and Czechoslovakia, but only my husband and I went there. We got together with two other couples and went there with three cars. In 1971 we changed the Fiat for a Dacia 1300, which was larger and had enough room for the kids.

From then on all of us could travel abroad. The trunk was fairly big: we could pack the tent and everything else in it. We even carried things on the roof rack. We went to Poland and East-Germany.

People were allowed to travel abroad, but not everyone. Every request we submitted was approved; we even got as far as Chisinau [today in the Republic of Moldova] and Odessa [today in Ukraine], but no further. We could have gone further, but we went to the Soviet Union with an organized group instead, and we had a responsible person with a list who showed it at the border, and we were checked.

As for the other socialist countries, we went to them with our own roadmap and visited what we wanted. We always took a tent and all the necessary equipment with us: air-beds, sleeping bags and a camping gas-burner.

We also took canned food. Back then you were allowed to exchange a certain, not too large, amount of currency per person, so you had some currency of the country you planned to visit, and you had to apportion it. We used to stop, pitch the tent and cook our own food. We never went to a hotel because it would have been too costly.

Under the given circumstances this was the only way we could manage to visit more places. We took a great many pictures and those are really wonderful memories. The girls were still in high school then. One couldn’t really emigrate to another socialist country, because they had an agreement not to accept these people, so they let us go to these countries.

Of the Jewish holidays we only observed Rosh Hashanah, Yom Kippur and the fasting. We couldn’t really stay away from work. One could do overtime, and these hours were recorded, and you got paid for them not in money, but in days off.

When requesting a day off you had to take into consideration the company’s needs because you wouldn’t want to be absent when they needed you. I always tried to get a day off on Yom Kippur.

We used to observe Pesach as well, and we could buy matzah from the community. We didn’t go to the community too often because we didn’t really have time; we only went there on holidays to buy matzah and then we went to the synagogue. We didn’t hold a seder back home, we just ate matzah. On these days we used to cook a bit more festively, and we always had matzah ball soup, which was a tradition, and we used to go to the synagogue.

Another holiday we celebrated was New Year’s Eve, when we used to get together with our friends and several families. I always made a Christmas tree for my children; we used to rig it up and they even got gifts, especially when they were still small.

I thought how would I explain to my children on Christmas Day, after they heard from their classmates how beautiful the Christmas tree was and what presents they got from the little angel, why they didn’t get any presents?

I didn’t want to disappoint them by putting them in a situation where the other children would talk about it and they would have nothing to say, because the little angel didn’t come to bring them presents. I thought they could become good Jews anyway because it didn’t mean they had to deny their religion.

It was similar with the Easter eggs: when the classmates came to sprinkle them, we couldn’t tell them not to sprinkle because we were Jews, and so we even gave them Easter eggs. [On Easter Monday boys and men go around the neighbors and friends and sprinkle water on girls and women, who give them painted Easter eggs as a reward.] One has to adapt to the local possibilities, circumstances and customs. At least that’s how I saw it then, and I still do.

I don’t know what activities the community had. I didn’t have time to get involved more seriously, because I was busy at the company and at home, as well. I only know they collected a membership fee. We didn’t have to go to the community office to pay it because each month or quarter a representative came to the company to collect it, and she gave a receipt.

Everyone at the company knew I was Jewish, but that wasn’t a disadvantage and I never had any problems because of it. Records were kept at the community, about where the members worked. When the girls grew older, especially when my older daughter began thinking about emigrating, they had much closer contact with the community.

There was a teacher at the community who spoke Ivrit, I don’t remember his name or even whether he was originally a teacher, but they organized some courses for those who wanted to make aliyah, so they would know a thing or two when they went to Israel. But not only they, but everyone who wanted, could attend these courses.

In 1980-81 my elder daughter’s family attended these courses to learn a thing or two, and then we joined them, too. We were retired by then and we had more time. From then on we went to a joint seder at the community. The community had a choir then, and even my daughters were in it. This was around 1981 or 1982.

We never thought of emigrating. We somehow felt we would live forever. We weren’t always happy about the situation here, but Gyula adored this region and the climate, as well. He used to say there’s no place on earth with such a good climate, there’s no other place where fruits and vegetables taste so good.

In other words, he was a provincialist and it would have been very hard for him to change, to move out. Our children let us decide on this issue. We met each year: one year we went to them, the next they came to us.

We were in Sweden eight times in all. We’ve never been to America because it somehow seemed too far away and the airplane tickets cost too much, and we couldn’t expect them to pay for them.

From 1990 we never had to stand in line for food, but there weren’t any other major changes, our life went on just like before. We got closer to the Jewish community after 1990, after both our daughters emigrated. Gyula had more time and went there more often.

When the secretary Sandor Ausch, was away or on vacation, he used to replace him. He helped them quite often when they needed it, when some statements had to be drawn up or data had to be gathered regarding those who received some compensation for the racial discrimination. He did it with pleasure because he liked to work and to help out wherever he could.

We were happy when Israel was established, because there finally was a place where the Jews could live in peace, but this was soon over. We used to say how unfortunate it was that it hadn’t been established earlier, because those who persecuted us could have said that now we had a country, so we should go there, and this terrible extermination, the death of six million people, wouldn’t have happened.

We first went to Israel in 1980. We were amazed by the country, and back then there weren’t these bombings. We had to be careful, though, our relatives, the family of my brother-in-law Laci warned us not to touch or pick up anything from the ground. There were already these suicidal bombers, but it was all on a smaller scale.

We toured almost the entire country: from the border with Lebanon to Lake Gennesaret [Sea of Galilee], the Dead Sea and the Golan Heights.

They showed us everything; they took us to many places. I have a very dear friend in Haifa, and we visited her. Later I talked about it with my daughters, who each lived there for a year, and they said a tourist, who goes there for a month or two weeks, will find it much more beautiful than those who live there.

Jewishness is present in one’s life, such that one is born into it: it must be respected and one must stick with it. There were very hard times, which generated lots of suffering because one was born a Jew, but then fortunately one could survive, and you have to consider and accept as natural what had happened. I never judge people by their religion, I treat them equally.

I don’t have any great plans anymore. My wish is to stay healthy, to be able to provide for myself and to carry out my daily activities. I have very good friends and acquaintances, whom I still get together and keep in touch with. I still keep in touch with my former colleagues, friends and the friends of Gyula’s whom we used to meet.

We visit each other weekly, and we meet either at their place, or at our’s. Since I’ve been left by myself they all became extremely thoughtful and helpful, so I can discuss my problems with them, and they even give me advice. My daughters call me on the phone very often, so we can tell each other things. They are insisting on me visiting them and staying longer. I’ve promised them I will go, but I haven’t figured out when yet.

• Glossary

Életrajz

Pap Ferenc csendes, egyszerű és barátságos. A vendégekkel nagyon udvarias. Sokat van otthon, inkább az íróasztala mellett ül, és kutatómunkát végez, olvas, jegyzetel. Tágas kertes házban lakik feleségével, aki ellentétben vele, nagyon energikus asszony. Pap Ferencnek gyenge a hallása.

Az apai dédapám családja Németországból származott, nagyon fiatalon vándorolhattak át az akkori Magyarországra. Kohn Eliézer, a dédapám, 1837-ben született Dunaföldváron. Ott főrabbi lett. 1875-ben, amikor nagyapám született – ő volt a legkisebb gyerek –, akkor még Dunaföldváron volt a család. Utána nevezték ki Békéscsabára a dédapámat, ahol nagyon hamarosan ismét főrabbi lett. Ez abban az időben történt, amikor az úgynevezett Kongresszus volt, és akkor születtek a felekezetek: ortodox, neológ és status quo. A dédapám neológ lett, valószínűleg liberálisabb volt. Prédikációkat is írt. Meg is van egy 1881-ből való nyomtatott prédikációja. Azt hiszem, hogy ő maga írta le a prédikációját magyarul és kinyomtatta, valószínűleg Békéscsabán. Nem hosszú az egész, csak arra emlékszem, hogy erősen dicséri benne Ferenc Józsefet. A dédapa 1907-ben halt meg. A feleségéről fogalmam sincs, de zsidó volt, az biztos.

A dédapámnak volt vagy 11 gyereke, a nagyapám volt a legfiatalabb közöttük. Egyik testvérét közülük Artúrnak hívták, orvos volt valahol a Dunántúlon. És azt hiszem, hogy volt egy szintén orvos testvére, akit Guidónak hívtak. Sajnos nagyon keveset tudok a testvérekről.
Apai nagyapám, Pap Illés egyáltalán nem volt vallásos. Nem kellett neki se apa, se vallás, se semmi. Tizenéves korában elege volt az otthoni környezetből, és elment Pestre, és akkortól kezdve ő tulajdonképpen teljesen vallástalan volt. Ott fejezte be a középiskolát, utána ugyancsak Pesten elvégezte az egyetemet is. Magyar–német szakon volt, de a filozófián is végzett valamit. Úgy tudták a családban, hogy neki két doktorátusa volt: egy nyelvészeti és egy filozófiai doktorátusa. Később végig nyelv- és irodalomtanár volt. Még Pesten, diákkorában, tagja lett egy irodalmi társaságnak, amit úgy hívtak akkor, hogy Kisfaludy Társulat [Helyesen: Kisfaludy Társaság – A szerk.]. Arany Jánossal foglalkozott, a német irodalomból pedig Lessinggel. Van neki egy könyve [jelentek meg irodalmi tanulmányai]. Ezeken kívül, volt egy régi sorozat, kicsit olyan „mindenki könyvtára”-szerűség, ami valószínűleg sokkal olcsóbb volt, és ebben jelent meg neki egy könyve Rákóczi Ferencről.

A 19. század végén Magyarországon nagyon megerősödött az antiszemitizmus. Volt akkor egy Istóczy Győző nevű szélsőséges pártvezér és képviselő. Tekintve a hátrányokat, amelyek származhattak [a zsidó névből, a nagyapa] megmagyarosította a nevét. Azért Pap, mert a szomszédok mindig úgy szólították őket, hogy „a papfiúk”, mert a dédapám rabbi volt, és ezért ők voltak a papfiúk. Ezenkívül mindenki, akit Kohnnak vagy Kohénnek vagy valami hasonló nevűnek hívtak, az kohanita származású. Innen is lehetett a „Pap”. Valamikor a 19. század legeslegvégén magyarosította meg a nevét, és az ő nyomán az összes testvérei „elpaposodtak”. Tizenegyen voltak testvérek, ő a legfiatalabb, megmagyarosította a nevét, és utána az összes testvére Pap lett.

Paulával, a nagyanyámmal még a múlt század végén ismerkedett meg, valószínűleg Bécsben vagy Pesten, és azt hiszem, valami távoli rokonok is voltak. A nagyanyámnak az apja bécsi szeszgyáros volt. A nagymama részéről egy testvérről tudok: volt egy Olga nevű nővére, aki Bécsben élte le az egész életét. Gyáros volt a férje, valami gazdag ember. Gyerekük is volt.

A nagyszüleim valamikor a 20. század elején házasodtak össze. Megtanult magyarul a nagyanyám, és magyarul is írt sok mindent. Első gyerekként, 1904-ben született Ibolya nagynéni. Ő már Papnak született. A század végen volt egy ismert nyelvész, úgy hívták, hogy Simonyi Zsigmond. [Simonyi Zsigmond (1853-1919): Budapesten, Lipcsében, Berlinben és Párizsban végezte tanulmányait, 1877-től egyetemi tanár, az MTA rendes tagja 1893-tól. A Magyar Nyelvtörténeti Szótár szerkesztője, a Nyelvtudományi Közleményeket, valamint a Nyelvészeti Füzeteket szerkeszti. – A szerk.] Arról volt szó, hogy az ő asszisztense lesz a nagyapám, de gyengén fizették az egyetemi munkát, és valamivel jobban fizették a középiskolát, úgyhogy a nagyapám Kassára ment tanárnak. Kassán született az apám, két évvel a nővére után. Onnan, vagy három-négy évre rá, Szolnokra kerültek. Volt ott, Szolnokon egy Kereskedelmi Iskola nevű tanítási központ, ott volt a nagyapám igazgató. Ekkor közbejöttek az 1918–1919-es események, az első világháború vége, és az úgynevezett szovjet forradalom [a Tanácsköztársaság]. Az érdekes volt, hogy ebben a felfordulásban mindketten, nagyanyám és nagyapám is állást foglaltak. Nagyapám úgynevezett polgári radikális volt, és nagyanyám állítólag kommunista. Nemsokára aztán rövid időre felkerültek Pestre. Pesten a nagyanyám az úgynevezett Százak Tanácsának – az egy olyan parlamentféleség – volt a tagja [A Magyar Tanácsköztársaság fennállása alatt nem működött ilyen nevű intézmény. Pap Ferenc talán a főváros 500 tagú tanácsára gondolt, amelynek a kerületek képviselőin kívül a népbiztosok többsége és más fontos vezetők voltak a tagjai. Ez az intézmény volt hivatott a nemegyszer gyors döntést kívánó válságos helyzetekben állást foglalni. – A szerk.], és egy javítóintézetszerűségnek lett a vezetője. Aztán 1919, azt hiszem, márciusában vége lett ennek a mozgalomnak. Miután összeomlott ez az egész, illegálisan mentek Bécsbe a jómódú nővéréhez. [A Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsa augusztus 1-jén mondott le, s ezután távozott a vezetők nagy része Bécsbe. – A szerk.] Onnan aztán nagyapám mindenfele küldött önéletrajzokat, ajánlkozásokat, s a temesvári Zsidó Líceum elfogadta a jelentkezését. [1919-ben alakult meg az iskola, élén a Tarbut Zsidó Iskolaegyesület közös kuratóriuma állt. – A szerk.] Így kerültek Temesvárra 1920-ban vagy 1921-ben.

Temesváron végig bérlakásban laktak, valahol a központban. Nagyapám a Zsidó Líceumban tanított magyart és németet. Van egy apró történet ezzel kapcsolatosan. A nagyapám szenvedélyes dohányos volt. Sokszor, amikor az órára bement, még akkor is ott fityegett a szájában a bőrszivar. Ezenkívül bajusza is volt. Így, szivarral együtt lerajzolták. Hát, hatalmas darab ember volt, és úgy becézték a diákjai, hogy „A Zöreg” [A névelő „z” hangját az „öreg” szóval együtt ejtették ki. – A szerk.]. Él még Kolozsváron néhány volt diákja. Fizikailag fejlett, termetes ember volt, és apám még sokszor – többé-kevésbé borzadozva, de humorosan is – emlékezett arra, hogy egy adott alkalommal reggelire tizenkét tojásból készült rántottát evett. Nagyanyám pedig otthon volt, és gondoskodott a három gyerekről. Magánszorgalomból kiélte az értelmiségi hajlandóságait. Írt színdarabokat, Temesváron elő is adták valami színdarabját. Nagyanyám 1929-ben halt meg.

Nagyapa második feleségét Hildának hívták. Jóval fiatalabb volt a nagyapámnál. Nem tudom, hogy hol ismerkedtek meg, de valamikor az 1930-as években házasodtak össze. Neki már volt egy felnőtt fia akkor, hogy most él-e vagy nem, nem tudom, de akkor Bécsbe került a fiú. Azt hiszem, hogy Karlsten Erstnek hívták. 1942-ben halt meg a második felesége, én őt nem ismertem.

Apámék hárman voltak testvérek, apám volt a középső. A legnagyobbik Ibolya. Ő zongorázni tanult, és zongorázni tanított. Később, a háború után – gyerekkoromban –, emlékszem, valami konfekció- vagy ruhaüzletben volt pénztárosnő. 1940-ben ment férjhez egy Hauben nevű temesvári zsidó líceumi tanárhoz, aki bukovinai, czernowitzi [ma: Csernovci, város Ukrajnában] származású volt. Oda nevezték ki Temesvárra, latint tanított. Ez a nagybátyám vagy tizenhárom nyelvet tudott. 1962-ben mentek ki Izraelbe. Ott a nagynéném már nem dogozott, a nagybátyám pedig a lakóhelyükről, Netanjáról járt Tel-Avivba az egyetemre, ahol tanított latint és ófranciát. Közben volt valami tanulmányi utakon is. Gyerekük nem volt.

A kisebbik nagynénit Klárinak hívták. Neki három férje volt. Előbb Temesváron, aztán Brassóban, aztán Bukarestben élt. Tisztviselő volt egész életében. Az első férje egy valódi szász volt, valamikor 1945-ben elváltak. A második férjével Brassóban ismerkedett meg, útmérnök volt. Azzal Bukarestben volt hosszabb ideig együtt. 1967-ben, amikor mindketten nyugdíjasok lettek, leköltöztek Kolozsvárra, elég közel a mi akkori lakásunkhoz. A férje, azt hiszem, 1973-ban, ugyanabban az évben halt meg, mint anyám, már Kolozsváron. Vegyes származású, román–magyar volt, de a családban ő volt „a legnagyobb magyar és zsidó”. Nem volt gyerekük. Aztán hozzáment a nagynéném egy bácsihoz, de nagyon rövid ideig tartott a házasság, mert a bácsi meghalt. Ez a harmadik férje zsidó volt. Surányi Mihálynak hívták. A nagynéném 1994-ben halt meg. Itt, Kolozsváron vannak eltemetve.

Elég mozgalmas fiatalsága volt apámnak, mert ő is és a nővére meg a húga is a szülőkkel mentek Bécsbe 1919-ben. Akkor, az első világháború után volt egy olyan akció, hogy az úgynevezett vesztes országok – és Magyarország vesztes ország volt – gyermekeikből sokat külföldre küldtek „feltáplálni”. Így került egy évre apám is és a kisebbik nagynéném Londonba. Iskolába jártak ott. Ugyanakkor a másik nagynéném, Ibolya egy anyai nagynénjéhez került Csehszlovákiába ugyanilyen címen, és ott volt egy ideig. Ez az időszak körülbelül egy évet tartott, úgy 1920 körül. Akkor mind visszatértek Temesvárra. Nagyapámnak már megvolt a tanári állása, és ott folytatták mind a hárman a tanulmányaikat a Zsidó Líceumban. Nagyapám nagyon szigorú volt, mint ahogy egyes tanárok szoktak lenni. Főleg a saját fiával volt szigorú. Tanította, sőt osztályfőnöke is volt egy időben. Azt többször is mondta apám, hogy neki mindig irtóan fel kellett készülnie, mert ha nem, akkor nagy baj volt.

Zsidós [aspektus] a líceumban valószínűleg az volt, hogy az egész líceum: a tanári kar és a diákok is magyar ajkú, magyar anyanyelvű polgárosodott [zsidó] emberekből állt, akiknél nem sokat számított a vallásosság. Valószínűleg hétvégeken kötelesek voltak templomba menni. Apám osztálytársai között is mindenki zsidó volt. Később, az évtizedek során szétszéledt a társaság. Nagyon kevesen maradtak Temesváron. Egyesek közülük elkerültek külföldre, Magyarországra vagy angolszász vidékre. Apám Kolozsvárra került. Körülbelül a második világháborúig működött a Zsidó Líceum. Azt hiszem, a negyvenes években már csak zsidó elemi volt Temesváron.

Talán 1924-ben érettségizett az apám, és akkor a bécsi nagynéni vállalta a továbbtaníttatását. Apám orvos szeretett volna lenni, de arra nem volt elég pénz, és így elvégzett egy egyéves kurzust Bécsben, egy kereskedelmi főiskola egyéves, lerövidített kurzusát. Most is létezik az a kereskedelmi egyetem, úgy hívják, hogy Világkereskedelmi Főiskola. [Aztán Temesvárra került az apa, mivel ott kapott állást. Ugyancsak ott ismerkedett meg későbbi feleségével, Pap Ferenc anyjával.]

Az anyai dédapám, Rosenthal Márkus, bőriparosként kezdte Temesváron. Később, már meglett férfi korában bőrüzlete volt Temesvár egyik negyedében. Nekik öt gyerekük volt, a legkisebb volt a nagyanyám, Gizella. Két nővére volt és két bátyja. A legidősebb fiú Zsigmond volt, következett egy lány, Cecília. Egy másik fiú, József, aki vegyész lett Pápán. És egy Rózsi néni nevű volt, azt hiszem, a legfiatalabb nővére. Ő Pesten, egy gyároshoz ment férjhez.

Klein Ferenc, a nagyapám kereskedősegéd volt a dédapám üzletében, és így kerültek össze a nagyanyámmal, Gizellával. Nem lett tulajdonos a nagyapám, mert túl fiatal volt. Akkoriban nagyanyám természetesen nem dolgozott. Nagyapám végig, amíg élt – nagyon keveset élt –, ott volt a dédapám üzletében, a kereskedésben. Nagyon fiatalon, rákban halt meg valamikor 1909 körül. Anyám 1909-ben született. Azt hiszem, néhány hónapos volt, amikor az apja meghalt.

Nagyanyám és anyám tulajdonképpen Pesten éltek azután, egészen az 1920-as évek derekáig. Pesten Friedmann Rózsi néni férjének, Friedmann Arnoldnak a gyárában dolgozott a nagyanyám jó sokáig. Ezalatt anyám Pesten egy híres táncművésznő, Szentpál Olga iskolájában tanult koreográfiát [Szentpál Olga (szül. 1895) mozgásművész-pedagógus volt, a Színművészeti Akadémia tanára, több koreográfiai mű szerzője. Ismert táncművészeti iskolája volt Budapesten. – A szerk.], s onnan aztán Würzburgba, Németországba került, ahol végzett. És csak utána mentek vissza Temesvárra. A nagyanyámnak külön lakása volt; tisztviselő volt. Azt hiszem, az első években anyám Lugoson nyitott iskolát tánciskolát és aztán Temesváron. [Lugos (1920–1940) – Város Romániában Temesvártól dél-keletre, a Temes folyó két partján, Szörény vármegye székhelye. Mint vármegyeszékhely fontos gazdasági, kereskedelmi és oktatási központ. Több gazdasági, kulturális és oktatási intézménye van, és számos egyesület, szervezet székhelye. A két világháború között itt szerkesztették a „Magyar Kisebbség” című nemzetpolitikai szemlét. Lakossága 1920-ban 20 ezer főt tesz ki (7600 román, 4200 magyar, 5900 német és 1700 zsidó). – A szerk.]

Hogy, hogy nem, az 1920-as évek végén összeismerkedtek apámmal, és 1930-ban összeházasodtak. Csak állami esküvőjük volt. Apámat akkor a temesvári állásból áthelyezték egy időre egy másik állásba, Bukarestbe, és ott éltek rövid ideig. Onnan Kolozsvárra kerültek, még az én születésem előtt, valamikor 1931–1934 között. Itt anyámnak koreográfiai iskolája volt, ún. ritmikus tánc és művészi torna iskolája. Apámat mindig úgy ismerték Kolozsváron, és úgy is mutatkozott be, mint a Pap Vera férje. Tehát anyám a plakátokkal ismertebb volt, legalábbis név szerint, mint apám.

Apámat megint kinevezték Bukarestbe, ott születtem én 1935-ben. Onnan átkerültünk Temesvárra, ott született az öcsém. 1938-ban végleg Kolozsvárra költöztünk. Volt akkor egy francia–román biztosítótársaság, és ennek a cégvezetőjeként került apám Kolozsvárra. Aztán 1940-ben, amikor a hatalomváltás volt, felajánlották neki, hogy menjen át román területre, Tordára, ugyanehhez a társasághoz, de ő nem akart. Ragaszkodott Kolozsvárhoz. Röviddel azután, 1938-tól kezdve jött a három zsidótörvény Magyarországon. Fokozatosan kizárták a zsidókat, először a művészeket, aztán kiterjesztették a többiekre is, és más megszorító intézkedéseket is hoztak. 1940-ben vagy 1941-ben megszüntették ezt a biztosítótársaságot, apám elvesztette az állását. Anyám nem is volt hivatalos állásban. 1938 után, amikor visszaköltöztek Kolozsvárra, akkor már nem volt meg a tánciskolája. Volt egy olyasmi, hogy zsidóknak nem lehetett állásuk, és akkor volt édesapámnak egy jó barátja, egy idősebb ember, aki vállalta azt, hogy az ő nevén menjen a biztosítótársaság. Aztán ennek is meg kellett szűnnie. Akkor apám könyvügynökséggel foglalkozott, járta egész Erdélyt könyvekkel. Nagy szórakozva mesélte egyszer, amikor hazajött, hogy elkerült egy állomásközpontra, ahol összekerült könyvügyben az állomásfőnökkel. Bemutatkozott neki, és az állomásfőnök azt mondta, hogy ilyen szép nevű embertől vásárol. Meg is vendégelte apámat, de nem tudta, hogy zsidó. Ez az 1940-es években történt.

A zsidóüldözés Temesváron – mint Dél-Erdély [ami akkor már Romániához tartozott] egyik városában – kisebb volt, mint a határon túl, Észak-Erdélyben, az akkori Magyarországon. A zsidóüldözés 1939-től 1944-ig abból állt, hogy időnként behívták a munkaképes férfiakat munkaszolgálatra. Így például anyám egyik unokanővérének a férje volt Karansebesen munkatáborban, ahol valamiféle árkokat kellett ásni. Mi, mind az egész család Magyarországon éltünk, itt, Kolozsváron. Kolozsvár 1940 szeptembere és 1944 között Magyarország volt [lásd: magyar idők].

1943 nyarán elvitték apámat munkaszolgálatra. Attól kezdve anyám tartott fenn minket, kitalált valami új iparművészeti remeket. Még gyerekkorában foglalkozott iparművészettel, és akkor nagy dilemmában volt, hogy iparművészettel foglalkozzon, vagy táncos legyen. Az 1940-es években elővette újra a régi iparművészeti tudását, és strandtáskákat gyártott. Akkor került Magyarországra a műanyag, a textilnek vagy a bőrnek az utánzata, és ebből készített strandtáskákat és adta el, úgy kupa alatt [titokban]. Még az volt, hogy kiadtunk a lakásból egy szobát egy hölgynek, aki a lányaival odaköltözött, és így jött össze a szűkös mindennapi.

[A kolozsvári gettó megnyitása előtt egy nappal Pap Ferenc családjának lehetősége nyílt a menekülésre.] 1944. május 3-án egy tordaszentmihályi román paraszt az utolsó pillanatban megnövelte a taksát egy családdal – Stösserékkel – szemben, akiket át akart menekíteni Romániába. El is vitték őket – eldeportálták –, és nem jött vissza egyikük sem. Sokallták az összeget, amit az ember kért. Anyám járt fel ezekhez a Stösszerékhez, a volt szomszédjukhoz, és ott derült ki, hogy mit akarnak csinálni. A román ember nagy dühösen eljött hozzánk, hogyha ezek a bőrüket nem becsülik ennyire, akkor minket átvisz ingyen. Úgy látszik, ez az ember többet tudott, mint mi. Így történt az, hogy ingyen vitt át. Akkoriban mi a volt Zápolya utcában laktunk. Onnan indultunk el. Bujkáltunk egy padláson, míg sötét lett, késő este, akkor aztán egy megbeszélt helyen találkoztunk az emberrel, és átvitt minket. Velünk volt anyám, öcsém és még egy szomszéd nő, aki valahogy megtudta, hogy mi mire készülünk, és addig rimánkodott anyámnak, hogy magával vitte őt is. Neki a férje ugyancsak munkaszolgálaton volt, meg is halt, nem jött vissza. Gyerekük nem volt.

Arra emlékszem, hogy nagyon sokat mentünk egy erdőn keresztül, és nagyon fárasztó volt. Szekérrel mentünk a györfalvi út végéig, ott összetalálkoztunk ezzel az emberrel, és attól kezdve aztán vitt minket egy nagyon félreeső úton. [Ma a Györgyfalvi negyed egyik főutcája, akkor még nem volt beépítve, és a Kolozsvárhoz közel eső Györgyfalva felé vezetett. – A szerk.] Én és az öcsém – én ekkor kilenc éves voltam, az meg öcsém hat – sokkal érettebbek lettünk ettől az egésztől, mint ahogy ebben a korban kellene. Elég sok részletre emlékszünk. Például nagyon jól emlékszünk arra, hogy még a györgyfalvi út vége előtt bevittek minket egy bakterházba, hogy teljen az idő. A háziasszony a testvére volt annak az embernek, aki minket átvitt. Egy adott pillanatban azt mondta nekünk a néni, hogy „Gyerekek, bújjatok gyorsan az ágy alá, mert jönnek a farkasok”. Akkor tulajdonképpen valami kontroll volt, valami csendőrellenőrzés. Miután mindent rendben találtak, és minket nem találtak meg, kijöhettünk az ágy alól. A néni adott mindkettőnknek egy-egy mélytányér krumplipaprikást azzal a szöveggel, hogy „Egyetek, egyetek, gyerekek, lehet, hogy ez lesz az utolsó vacsorátok…”. Jobbra, a Monostor [negyed] vége fölött van a Gorbó völgye, valahol ott mentünk át [Romániába]. Tehát nem a megszokott átkelőhelyen, a Felektetőn [Feleki tetőn], ahol meg is szigorították az őrizetet, és rengeteg menekülőt elfogtak, hanem más úton mentünk. Ez az ember nagyon jól ismerte a környéket. Átvitt a határon, és Tordaszentmihály előtt otthagyott minket. Ott bementünk ugyancsak egy román paraszt házába, teljesen találomra. Az ember valószínűleg rájött, hogy miről van szó. Az anyám azt kérte tőle, hogy vigyen be minket Tordára. Tordán volt ismerős, ott körülbelül hét vagy nyolc napig maradtunk, és utána vonattal Temesvárra utaztunk.

Temesváron anyám tulajdonképpen otthon volt, de mi, gyerekek akkor jártunk ott először. Anyám nagyon jól tudta, mit kell csinálni, merre, hova kell menni. Abba a házba mentünk, ahol a rokonság lakott: a nagyanyám és Cecília nővére, a családjával. Ott rejtőzködtünk. Az egy elég nagy ház volt, a hatósági ellenőrzés az teljesen véletlenszerű vagy nem létező volt, úgyhogy ettől nem nagyon kellett félni. Hanem valamikor 1944 júliusában egy haszonleső feladott minket. Így kerültünk vagy három napra a temesvári rendőrkapitányságra. Úgy szabadultunk meg onnan, hogy a rendőrkapitányt egy ismerős lefizette.

1944. augusztus 23-án volt a királyféle átállás. A király [lásd: II. Károly király] letartóztatta és elvitette Antonescut és kormányának néhány számottevő tagját, és átállt a szovjetek oldalára. Attól kezdve a hadműveletek a szövetségesek – amerikai, angol, francia, orosz – oldalán folytak tovább Németország ellen. Főleg vidéken ez az átállás persze nem történt egyik pillanatról a másikra. Az átállás abban állt, hogy szeptember legelején jöttek Temesvárra az úgynevezett vörös csapatok. Akkor mi, mint nagyon sok ember, kétségbeestünk, és egy közeli falu felé menekültünk. Összetalálkoztunk ezekkel a csapatokkal, és azok azt mondták nekünk, hogy menjünk vissza nyugodtan a városba, mert Hitlernek „kaputt”.

1944. október 11-én volt Kolozsvárnak a felszabadulása, tehát az egyesült szovjet és román csapatok leverték a németeket. Talán egy héttel később a szüleim már jöttek is haza Kolozsvárra. Mi Temesváron beiratkoztunk az iskolába, az öcsém az egyik zsidó elemi első osztályába, én pedig a negyedikbe, és azt elvégeztük. 1945 nyarán mi is visszakerültünk Kolozsvárra. Akkoriban lakás volt elég. Tizenhétezer zsidó volt a deportálás előtt Kolozsváron, és ezeknek a lakásai 1944-ben mind felszabadultak. [A Zsidó Világkongresszus hivatalos kimutatása szerint 1941-ben Kolozsvár 110 956 lakója közül 16 763 zsidó származású volt. – A szerk.] Mi, gyerekek már a készbe jöttünk. Akkor én újra visszavedlettem gyerekké. Azt tudom, hogy lehetett válogatniuk a szülőknek, és azt a lakást választották – az állomás fele egy utcában –, ami viszonylag csendes volt, és mégsem volt messze a központtól.

Az elején apám tisztviselője volt egy frissen megalakult, kommunista irányadás alatt álló zsidó szervezetnek. Azt úgy hívták, hogy Zsidók Demokratikus Szövetsége [Zsidó Demokrata Szövetség]. Az anyám egy ideig egy zsidókat átképző központnak volt a titkárnője. Akkoriban ez még nem volt állami szervezet, hanem a bukaresti zsidó hitközség [szervezte ezeket a központokat, mert] valamiféle mesterséget akart adni azok kezébe, akik elvesztettek minden kilátást maguk körül. Volt egy ilyenfajta mozgás az összes közép-kelet-európai országban, hogy a zsidóság, akik visszatértek a deportálásból, és nem folytathatták az azelőtti mesterségüket, fizikai munkára képeződjenek át. Ennek az iskolának, szervezetnek úgy rövidítették a nevét, hogy ORT. [1880-ban belügyminiszteri rendelettel létrehozták Oroszországban a Kézműves és Mezőgazdasági Szakismeretek Terjesztését Elősegítő Szervezetét (rövidítve: ORT)A szervezetet célja az volt, hogy az úgynevezett zsidó övezetben – azaz a zsidó letelepedés számára megnyitott területeken – az orosz zsidókat kézműves és mezőgazdasági szakismeretekhez juttassa Az első ORT-bizottság pénzzel segítette a zsidó iskolákat a kézműves- és mezőgazdasági képzés beindításában, kölcsönt nyújtott az iparosoknak, és kis földterületeket vásárolt családi művelésre. Mindaddig az ilyen jellegű tevékenységek többségének gyakorlásától a törvények kifejezetten eltiltották a zsidókat. – A szerk.] Több fizikai munkára vonatkozó osztálya volt: lakatos, esztergályos, asztalos, ilyesmik, és ennek az iskolának a titkárnője volt anyám egy ideig. 1945-ben vagy 1946-ban mindketten szakmába kerültek, apám tisztviselő, könyvelő lett egy kolozsvári gyárban, onnan aztán átkerült máshová. Anyám a kolozsvári Pionír Központ balettosztályának lett a tanára. 1947 végén volt Mihály király [lásd: Mihály király] lemondása vagy lemondatása. 1948 folyamán egyre inkább a kommunista állam kezébe ragadott fokozatosan mindent. A nagy államosítás is ennek a velejárója volt. Az 1948 körüli években anyám a kolozsvári Balett Líceumba került, ahol tanár volt és aligazgató. Ugyanakkor valamikor 1949-ben bekerült az akkor megnyílt úgynevezett. kolozsvári Konzervatóriumba. Akkor ez elsősorban magyar intézmény volt, illetve magyar és vegyes. Ő a színpadi mozgás alapjai nevű tantárgyat oktatta. Itt aztán megmaradt, az egyesített, újabbfajta konzervatóriumban is, sőt 1965-ben történt nyugdíjazása után is. [1959-ben, amikor összevonták a kolozsvári magyar Bolyai egyetemet a román Babeş egyetemmel és így lett a mai Babeş-Bolyai egyetem, hasonló történt a konzervatóriummal is, a magyar és a román szakokat összeolvasztották. – A szerk.] [lásd: kolozsvári tudományegyetem]

Az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején voltak ún. tehetségkutatások. Abban az iskolában, ahova járt az öcsém, kitalálták, hogy megfelel táncosnak. Az anyám, aki benne volt a szakmában, határozottan ellenezte az ötletet, nem akart a fiából táncost csinálni. Ennek ellenére az öcsém mégis a koreográfiai iskolába ment Kolozsváron. Az 1950-es években, amikor be kellett vonulni katonának, szerencséje volt. Ő nem végzett egyetemet, rövid kiképzés után bekerült a Kolozsvári Katonaegyüttesbe, ahol táncolt. Utána, rövid ideig a Magyar Opera balett-táncosa volt, és hosszabb ideig, 1969-ig a Román Opera balettkarának a tagja. 1969-ben elment Amerikába, 1973 óta Philadelphiában van, és a Performing Arts balettosztályán tanít. Ott nősült meg Amerikában, van egy amerikai zsidó felesége, de nem hiszem, hogy tartanák a zsidó tradíciókat. A philadelphiai zsidósággal sem tartják a kapcsolatot. A barátaik sem zsidók.

Én a kolozsvári Zsidó Líceumba jártam 1945-től 1948-ig, az úgynevezett tanügyi reformig, amikor ezt az iskolát megszüntették. Nem az iskolában, hanem az iskolán kívül több zsidó ifjúsági szervezet létezett, de sok iskolás részvételével. Valószínűleg volt sportszervezet is, de elsősorban zsidó öntudatra nevelés volt. Egyesek ezek közül a szervezetek közül radikálisabbak, tehát cionisták voltak. Ők azt mondták, hogy az egyetlen kivezető út az, hogy mindenki kivándoroljon. Mások pedig alkalmazkodtak a körülményekhez, és azt mondták magukban, hogy íme, itt a lehetőség valamiféle zsidó életet teremteni Romániában. Én nem voltam tagja se egyiknek, se másiknak. 1948-ban, amikor megszüntették az összes felekezeti iskolát, többek között a zsidó iskolákat is, akkor felvételiztem és átkerültem abba az iskolába, ahol érettségiztem is aztán. Ezt Klasszikus Líceumnak hívták. Akkoriban csak vagy hat ilyen egyedülálló iskolatípus volt Romániában: Kolozsváron, Temesváron, Nagyváradon és még valahol egy, Bukarestben kettő. Csak ebben az iskolatípusban tanultak latint és görögöt.

Az osztálytársak tudták, hogy zsidó vagyok, de egyáltalán nem törődtek vele, legalábbis nem mutatták. Azért volt egy érdekes dolog. Az első évben, 1945/46-ban egy román iskolába jártam. Több ember volt, de főleg kettő, aki akkor még azt hitte, hogy ez egy nagyon ideiglenes állapot [a zsidókra nézve]. A szünetekben azzal szórakoztak, hogy körülvettek és vertek, ahogy tudtak. Három évvel később, 1948 után közülük az egyikkel újra osztálytárs lettem a klasszikus iskolában, és a világ legkezesbárányabbja volt már akkor, úgyhogy a magatartása száznyolcvan fokot változott.

Amikor végeztem a líceumban, még abban az évben beiratkoztam a Babeş egyetemre, történelem szakra [lásd: kolozsvári tudományegyetem]. 1956-ban végeztem. Utána néhány hónapig vártam, mivel az akkori igazgató azt mondta, hogy állást kapok a Történelmi Intézetben, de ez nem jött be. Hét évig mindenféle munkám volt. Az első munkahelyem az akkori „Igazság” napilapnál volt. A külpolitikai rovat számára fordítottam az Ager Press, a bukaresti román hírügynökség bejövő híreit. Ez volt körülbelül másfél hónapig, 1956 végén. Ott nem volt meg a lehetőség arra, hogy véglegesítsenek. Kovács András volt a főszerkesztő akkor, aki utána fölkerült a „Hét”-hez. 1957 elején román–magyar fordítással foglalkoztam. Utána következett a pionír-instruktorság, úgynevezett pionír főinstruktor voltam, akkor ez fizetett állás volt. Nem tanítani kellett őket, hanem gondoskodni a tevékenységükről minden téren. Utána szintén egy vagy másfél hónapig helyettesítettem egy történelemtanárt egy kolozsvári iskolában, magyarul tanítottam. Azután jött az első igazi állásom, 1957 tavaszán korrektor lettem a kolozsvári nyomdában, nyár vége fele átkerültem a „Korunk”-hoz [lásd: Korunk]. Ott technikai szerkesztő voltam körülbelül három évig. Mindenhol leépítések voltak, úgy kerültem ki. Utána pedig szintén majdnem három évig a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban dolgoztam. 1963 decemberétől a kolozsvári Történelmi Múzeumban dolgoztam, először muzeográfusként, aztán főmuzeográfusként, aztán főkutatóként. 1981 márciusában doktoráltam.

A szakmunkára sok időt áldoztam. Azonkívül sok száz cikket fordítottam. Főleg az 1950-es, 1960-as években általában az erdélyi magyar kutatók nem tudtak rendesen románul. Én pedig egyedüli voltam, aki magyar anyanyelvűként román egyetemre jártam, és majdnem mindenkinek, aki történelemmel, művészettörténettel, néprajzzal, filológiával foglalkozott, én fordítottam magyarról románra. A [doktorátusi] szakmunkán kívül sok időt fordítottam az „Acta Musei Napocensis”, a Kolozsvári Történeti Múzeum Évkönyvének a szerkesztésére. [Az 1984–1988-as évkönyveket korrigálta Pap Ferenc mint szerkesztőségi titkár. Ma a múzeum neve: Erdélyi Nemzeti Történelmi Múzeum, románul: Muzeul National de Istorie a Transilvaniei.] Ezenkívül több mint 20 könyvet és könyvrészletet is lefordítottam. Most is éppen egy nagyon érdekes 17. századi kéziraton dolgozom.

A hitközségi életbe én később kapcsolódtam be. 1984-ben, a hitközség akkori kolozsvári elnöke, Kertész Miklós, aki ügyvéd volt, fiatalkorában jó barátja az apámnak, megkért engem, hogy mint muzeológus vegyek részt az ország első holokauszt-kiállításának az előkészítésében. A hitközség elnökének javaslatára Lövith Márk Egonnal és még egy építésszel, Lidianu Daniellel megrendeztük a kiállítást. [A Centropa Lövith Márk Egonnal is készített interjút.] Én mint muzeológus, Lövith mint az egésznek a művészi tervezője és az építész, aki szintén tagja volt a szervezőknek. Az előkészítés az anyagok beszerzéséből és elhelyezéséből állt. Helyenként bizony az eredetihez legközelebb álló műanyagokat kellett beszerezni és beállítani. Például kaptunk úgynevezett Heftling [fogoly]-öltözetet a Magyar Operától. Bábut öltöztettünk ebbe a ruhába. Fényképek voltak a falon, ezeket el kellett rendezni bizonyos szabály szerint, és mindenféle más tárgy volt még a kiállításon. Például volt egy úgynevezett „ilsekoch”-szappan is. Ez az Ilse Koch felesége volt az auschwitzi tábor egyik vezetőjének. Ő azt mondta a férjének, hogy „Miért veszítsük el ezt az értékes anyagot? A meghalt zsidók csontjából szappant kell készíteni”. Sok ilyen szappan készült, és volt egy ilyen mosószappan, amit kiállítottunk. Volt még az amerikaiak által kiállított több igazolványféleség, hogy az illetők ebben és ebben a lágerben voltak, itt és itt szabadultak fel. Egy szobányi anyag gyűlt össze. A Horea úti zsinagógában, a Tórától jobbra van egy kis szoba, ott rendeztük be ezt a kiállítást. 1984 óta tag vagyok a Hitközségnél, számomra ez olyan természetes dolog, mint ahogy magyar is vagyok. De inkább a tagsági díj fizetés végett megyek oda. Legjobban úgy lehetne mondani, hogy magyar zsidó vagyok, ezt nincs mit részleteznem.

Egy kolléganő által – az Egyetemi Könyvtárból – ismerkedtem meg a feleségemmel, akinek ő a barátnője volt. Sem neki, sem az apósomnak vagy az anyósomnak nem volt semmi kifogásuk az ellen, hogy zsidó vagyok. Nekünk csak polgári esküvőnk volt, 1972-ben házasodtunk össze. Akkor nem gondoltunk arra, hogy a gyerekünket zsidónak vagy magyarnak neveljük. Nekem annyira mindegy volt. Konfirmált a gyerek, reformátussá lett. De nem ezen múlnak a dolgok. Volt egy eset a lányommal, aki elég hirtelen haragú. Pesten valahol kapott a fejére [valószínűleg bosszantották] a zsidó származása miatt, és nem hagyta magát. Zsidó ünnepet egyáltalán nem tartunk, hanem a húsvétot, karácsonyt.