Travel

Frieda Portnaya
Kiev
Ukraine
Interviewer: Zhanna Litinskaya

I was born in Kiev on  February 25, 1928. 
My grandfather (my mother's father) Yankel Mandemberg lived in the town of Makarov not far from Kiev.  He was a rabbi in the synagogue there and was a widower when he married my grandmother, Frieda, after whom I was named. They had a private house in Makarov; it was a good house, built of stone with two floors and eight or nine rooms -- very appropriate for a rabbi. It was surrounded by a garden and fruit trees. My grandfather and grandmother were well-to-do people. On Saturday they had a Ukrainian housemaid to do all the housework, as my grandmother didn’t do any work on Saturday. They had a kosher kitchen, with separate utensils and dishes, and strictly observed all kosher food rules. My mother told me that all religious Jews in town used to go to her father.  They came on the eve of Judgement Day (Yom Kippur) and he swung a rooster over their heads. That was the ritual of purification on the eve of Yom Kippur. 

At Pesach my grandfather conducted a seder in the synagogue. My mother and her brothers always attended it. People did not only go to my grandfather during holidays or to pray. He was a very wise man and people came to ask his advice. He found words of support and consolation for every Jew. He had a good piece of advice for each of them (how to bring up children, how to conduct relations with their wives, how to follow a household budget). He taught his children a lot of things, too.  My mother knew all the prayers. Much later, when we were living in Kiev, people she knew from Makarov used to come to see her, and she explained the prayers to them and told them what her father had taught her: how to greet the  Sabbath, how to light candles, how to celebrate Pesach and other religious holidays.

Grandfather had four children from his first wife. I knew three of them well -- Rivka, Berl and Pinia. We knew each other before the Second World War. My mother’s stepsister Rivka was much older than my mother was, but I don’t know when she was born. She was married and her last name was Wainshtein. Her husband died before the war.  During the Great Patriotic War her daughters were in the evacuation, but Rivka didn’t go with them.  She was killed at Babi Yar1 near Kiev along with thousands of other Jews. The way they put it at that time was that she “left for Babi Yar”. My mother’s stepbrother Pinia Mandemberg and his wife and son Yakov also perished at Babi Yar. Boria, Berl Mandemberg, was in the evacuation. He came to Kiev after the war and died there some time in 1950.

My grandmother Frieda was my grandfather’s second wife. My mother Tsylia Yakovlevna Mandemberg was their first child. She was born in 1897 in Makarov. She had a two brothers, Lyova and Iosif,  and a sister, Fiera. Fiera died before the [1917] Revolution.  Lyova was born in 1899, and Iosif was born in 1900. Both Lyova and Iosif were laborers, locksmiths at a factory. My grandfather Yankel Mandemberg died in 1912 in Makarov and my grandmother Frieda  died in 1916.

My mother loved to sew and wanted to learn this profession. There was a tailor in Makarov and my grandfather arranged for my mother to take lessons from him. Once my grandfather was passing by this tailor’s house and saw my mother babysitting his child. My grandfather got angry at this - he was paying the tailor to teach my mother. He told the tailor that Mandemberg’s daughter could not be a baby sitter for an ordinary tailor’s child. He took my mother home and bought her a sewing machine. He told her to sit down and sew and do whatever she wanted, but she wouldn’t go to study any more. And she learned to sew.

My mother went to the Jewish school in Makarov. Her brothers Lyova and Iosif studied there, too. I don’t know how many years my mother attended this school, but I know that it was all the education she got. She read and wrote well in Yiddish.

My mother’s brother Iosif married a young woman named Sonia, and her brother Lyova married Sonia’s mother. Her name was Frieda, and she was much older than Lyova, but they got along very well. Iosif was missing in action during the Second World War, and Lyova was in the evacuation in Zelenodolsk, in the Tatarskaya Soviet Socialist Republic. He was evacuated with the “Lenin’s Smithy” plant where he was working at the time. After the war he returned to Kiev but he didn’t live long afterwards and died some time in 1950.

My father, Anatoliy Mikhailovich Waldman was born in Lodz, Poland, in 1899. I guess he had a Jewish name but I don’t know it. He came from a very poor family. His father died during an accident at the plant, leaving my grandmother alone with five children. My father was captured when he was in the Polish Army fighting against the Red Army. He stayed in Russia and got to Kiev somehow. He got a job as a sailor at the Dnipro Fleet in Kiev and met my mother there.

By this time my mother and her brothers sold the house in Makarov and moved to Kiev. Those were very difficult years. My mother worked very hard. She traveled around to villages and sewed in exchange for food and food products. She was actually the provider for her brothers. They were renting a room in a private house in Demeyevka, on the outskirts of Kiev. During pogroms in Kiev they would hide in basements. My mother and father met often and loved each other very much. My father didn’t look like a Jew, and he was able to go out into the town to bring them some food. My parents got married in 1921. They didn’t have a real wedding. They just registered their marriage and started their life together. They bought an apartment in a house in Podol. In 1923 my older brother Mikhail was born, and I was born in 1928. There were just two of us children. My mother continued to work as a dressmaker and also taught my father to sew. He became a very good tailor – he learned to make trousers. He worked at a tailor shop, but he worked at home and took the finished items to the shop.

I knew the words “financial inspector” from my early childhood. We were very much afraid of these people in our house. The reason was that my father had just learned to make leather coats, which were in fashion. But he didn’t have a license to make them, so this business of his was illegal. The license was very expensive. He was only allowed to keep items that were registered in the shop at home.  And we kids always knew that we were not supposed to talk either at school or in the courtyard about what was going on at home.  Financial inspectors came to our home often and searched the house, but my father always managed to hide the items on time and everything went well.
We had two small rooms in an apartment that we shared with other people. There were Primus stoves in the kitchen and each family had its own table. My father earned good money [on the side], but we couldn’t afford good clothes or food, as our neighbors could report to the police that we were spending more than we were supposed to. Now I understand that they did report on us every now and then, which is why the financial inspectors used to come.

My mother was religious. She always tried to celebrate the Jewish holidays and cooked all the traditional food. There was matzo at home for Pesach. But as my father wasn’t religious these celebrations were quite modest.  My mother’s brothers Lyova and Iosif used to visit us, and her older stepbrothers and stepsister also often visited us at the holidays. They came with their families and at those times we had a big Jewish family, or as we say in Yiddish, a “mishpocha”.

At home we also always celebrated the Soviet holidays – May 1 and the Anniversary of the October Revolution. My father loved these holidays. He loved it when my mother’s relatives came to visit. His own relatives had stayed in Poland, where  they had a very difficult life. My father used to send parcels there while it was allowed.  In the middle of ‘30s it became rather unsafe to have any relationships with foreigners – one could be arrested and put in prison for this – so my father broke all contact with his family.

In 1932 my father’s cousin Wolf came to Kiev illegally. We called him Volodia. In 1937 my father’s other brother came from Poland. He crossed the border with his two daughters. It was a surprise for us when he came. He only stayed a few days, then the police came for him and his children and sent him to the North.  My father never found out what had happened to them. Later another cousin, David, came. My father knew that he shouldn’t stay in Kiev and took him to the town of Belaya Tserkov. His cousin lived there until the beginning of the war. He visited us every Saturday, and my mother did his laundry and cooked delicious food. She felt very sorry for him. In 1939, when the fascists entered Poland and the persecution of Jews began, my father’s sister Manya Mordkovich and her husband and son came to us. They didn’t have the legal right to live in the city, so my father took them to Korostyshev. Every time his relatives from Poland arrived, our divisional policeman showed up as if from nowhere. I think our neighbors reported on the relatives. My father paid the fines and took his relatives 100 km away from Kiev. 

My mother went to a synagogue that was not far from where we lived. We kids often went with her or just ran there ourselves. We were very curious, but this curiosity couldn’t be taken for any interest in religion. My mother often told me what her father had taught her: the history of the Jewish people and the ancient Torah, but frankly speaking, I wasn’t interested that much in these subjects. My mother talked to me in Yiddish. I understood what she was saying but I couldn’t answer her in the same language.

My brother Mikhail went to a Jewish school. Later, all Jewish schools were closed and he went to a Russian school. I went to a Jewish kindergarten, whose teachers  were Jewish. They spoke Yiddish to us, but we kids communicated in Russian. They celebrated Jewish holidays in this kindergarten, too. This didn’t last long, though. By the time I had to start elementary school they had closed the Jewish schools and the kindergarten, so I went to a Russian school. There were children of various nationalities in our class. We never felt any difference in attitude towards the Jewish children. We all got along very well. There were other Jewish children in our courtyard, and the few Russian children there also spoke Yiddish. We all understood each other well. At school I became a young “Octobrist” and then a pioneer. It was interesting at school. We went to the circus, to performances at the Puppet Theater and on excursions. 

In the middle of June 1941 my mother and I went to stay at Aunt Manya’s in Korostyshev for few days. She wanted to leave me there for the summer vacation. My brother Mikhail stayed in Kiev as he was taking his final exams at school. We were at Korostyshev when we head about the beginning of the war. I didn’t quite understand what it was all about, but I got scared looking at the adults. My mother and Aunt Manya were sobbing, listening to foreign minister Molotov’s speech.  My mother tried to rush back to Kiev immediately, but the buses were not running, and panic burst out. We stood on the road for a long while until we got a ride to Kiev on a truck filled with soldiers.  When we arrived home my father and brother had already received call-up papers from the recruiting office. My father was 44 and the age limit for the army was 45. We said our farewells to my father in the yard of School 124, where all the new recruits were gathered. Misha, along with other young people, was sent to Donbass to harvest the crops. They were trying to save the younger people and sent them to the East rather than to the front. My father’s military unit was sent to Lubny. Somewhere on the way my father met  Misha and gave him the photographs that he had with him.

Just two of us were left at home: my mother and I. I remember air raids in Kiev. During these air raids the airplanes flew very low and shot at people.  This was very frightening, and we hid in the entrances of houses.  At night my mother sent me down to our neighbor’s basement, as there were raids at night, too.

We received a letter from my father letting us know that he was in Lubny. My father’s brother Wolf was involved in the evacuation of factories. He insisted that we be evacuated and promised my father to evacuate us from Kiev. By that time we knew that Hitler was exterminating the Jewish people. Wolf sent us away in September, along with my uncle Iosif’s wife and her neighbor. This woman’s husband was an officer, and we all were put on the train as an officer’s family. Our trip was long, and there were bombardments along the way. We finally arrived at the Northern Caucasus and were all accommodated in the court building in Piatigorsk. There were many families, and we all slept on the floor. One night somebody knocked on the door, and when I went to the window to see who it was, I saw Misha standing there! It turned out that when the Germans approached Donbass all the mobilized young people were dismissed. Misha knew where we were from a letter and managed to reached us.  I was so excited that I jumped from that window, on the first floor, into his arms and my mother ran to him with tears. At that time we had no information about my father. But we all knew that our army was surrounded near Lubny, and in fact they all died. My mother had lost any hope of seeing my father alive again. When the Germans approached the Northern Caucasus, we had to flee. We boarded horse-driven wagons and moved along the mountainous roads to Nevinnomyssk. My brother and two girl neighbors were hiding under our clothes, as they could be mobilized for trench excavation. My mother said she wasn’t going to let my brother go. In Makhachkala we didn’t manage to get on the train because there were too many people. My mother was crying and begging the soldiers to take us with them, but they didn’t do so. It turned out for better, though - this train was destroyed by bombs. We reached Makhachkala on the next train. From there we went to Astrakhan by boat. In Astrakhan we sat on the pier for a long time. It was cold as it is in December. There were many Jews from Bessarabia there. They had been on the pier for a long time as they were afraid to leave their luggage. It was here, on this pier in Astrakhan, that for the first time in my life I saw people dying from cold and hunger. In a few days they announced that they would be evacuating the families of soldiers. We were on the lists as the family of an officer. They put us on a train going to Central Asia. It was a long trip. We hardly had any clothes that could be bartered for food. Sonia, the wife of my mother’s brother Iosif, was with us. She had a baby girl named Fiera, after my mother’s sister who had died. Sonia didn’t have any milk. We were starving. At one point, when the train stopped my brother ran to the fields to get some snow and melted it on our little stove. We gave this drink to the baby, but Firochka, the baby, died. Sonia held her, afraid that somebody would take her baby away. Our neighbor who was traveling with us asked her “Why is Fiera so silent? Why isn’t she crying?” and Sonia said “I don’t know. She may be asleep.” The neighbor looked at the baby – Dear Lord! She was dead!  And she began to cry saying that Fiera had died. Soldiers came immediately and said they had to take the dead baby to a special car of the train -- many people were dying on the train, and their bodies were taken to a special car. It took my brother some effort to take the dead girl from Sonia. He took her to that car. At one point, the train stooped and all the dead people were buried in a common grave. And our Fierochka stayed there too, in a common grave somewhere,  we don’t even know where it is.

Eventually, we arrived in Semipalatinsk, a town not far from Alma-Ata. We got accommodation with a Russian family. The hostess was a pig-tender at the collective farm. She brought intestines from where she worked and my mother made sausage from them. She taught us to make this sausage and our life became easier. My brother was conscripted into the Army in 1942, from Semipalatinsk. He took part in the defense of Stalingrad and it was a miracle that he survived. Afterwards his unit was sent for R and R in Kazan, and later he was sent to the First Ukrainian Front. He wrote us that he was in an anti-tank gun service unit. After reading this letter my mother said that she would never see her son again. This was true. Misha sent his last letter from somewhere near Kiev. He wrote, “I will be in my native town soon” and we understood where he was. Later we received a letter from the commanding officer of the unit, informing us that Misha had been severely wounded on  September 2 and died on the way to the hospital. This was a terrible blow to my mother. Her brother Lyova arrived to help us cope with this grief. He took us to Zelenodolsk, in the Tatarskaya SSR. I finished seventh grade there and went to work at  a factory. It was very hard work. I carried heavy cast iron blanks. I felt very sleepy, especially during night shifts. Once I fell asleep on a box during the night shift. The chief of the shift woke me up and told me to go on working. A woman said to him “Let her have a nap, she’s just a child.” But he answered, “If she wants to receive her bread card, she must work.” I was entitled to 500 grams of bread with my card. My mother worked at the cattle and vegetable yard of this plant, but after her legs started swelling she couldn’t go to work any more.

Victory Day,  May 9, 1945, found us still in Zelenodolsk. I remember people coming into the streets, kissing and rejoicing. Soldiers were shooting off their weapons. It was a happy day, but it was also filled with sorrow for the lost ones. This was true for our family, too. We returned to Kiev in 1946 with the “Lenin’s smithy” plant. Somebody told us that our neighbors had seen our father in 1941 near Lubny. He told them that he was going back to Kiev to find out what happened to us. Then somebody told us another story. They said that when uncle Pinia and his family were being sent to Babi Yar, they were accompanied by a blond man. All her life my mother believed that this was my father. We were notified by the recruitment office that my father was missing. We still don’t know for sure what happened to him.

My mother was a religious person before the war, but after she lost her loved ones, after Babi Yar, she couldn’t believe any more. She said “How could He let this happen? How could He allow the death of all, whom I loved? I believed in him all my life!”

My mother’s brother Iosif also perished during the war, and his wife Sonia couldn’t bear the loss of her husband and daughter and died in 1947.

My father’s cousin David Waldman went to the front as volunteer from Belaya Tserkov at the very beginning of the war. Later he was wounded and sent to Central Asia, where he got married. After the war he moved to Poland and then to Canada, where he died in 1990. When he was in Poland he found out that my grandmother (my father’s mother) and all his relatives in Poland were exterminated in the Warsaw Ghetto.

My father’s cousin Wolf Waldman returned from the front to Kiev, where he died in 1956.

When we ourselves returned to Kiev we didn’t have anywhere to live because our apartment was occupied, so we moved in with our relatives. My mother applied to a court to get our apartment back, but the court refused her. Then the man living in our apartment allowed us to move in. He divided a room and we received a section that measured 10 square meters. The conditions were terrible – we didn’t have enough living space, and the water and toilet were outside. But we were happy to have what we could have. My mother went to work at a shop and I entered a trade school at shoe factory #4. I finished this school and got a job as assistant shoemaker.

Soon I met my future husband. His name is Vladimir Haimovich Portnoy. He was born in Kiev in 1925. He had a sister and two brothers. Yasha Orlov, one of his brothers, died near Oryol and was posthumously awarded the title of Hero of the Soviet Union. My husband’s parents, Haim  Portnoy and Sheindl Portnaya, were very religious people. I didn’t know his father: he died during the war in the evacuation. His mother Sheindl always attended synagogue and had a seat there. She celebrated all the Jewish holidays. We visited her frequently. Actually I learned about the Jewish holidays from my mother-in-law. In 1948 Volodia and I got married. We didn’t have a wedding, our marriage was just registered at the registration office. I made myself a new dress, but we didn’t have any rings. My mother baked some pastries and sweets and we invited our neighbors to celebrate our wedding. In 1949 our daughter Tatiana was born. The four of us were living in that 10 square meter room.  We were not allotted  an apartment.
This was the period of anti-Semitism, the so-called “doctors’ plot” in Moscow and the struggle against “cosmopolitans.” We actually didn’t face much anti-Semitism personally, except for the fact that we couldn’t get an apartment because we were Jews.  And the situation at the factory was very difficult. David Raigorodetskiy, the director of the factory, was a Jew. He was a dedicated and honest man. He was director during the evacuation and restored the factory after the war. In 1953 they [the authorities] fired him and wanted to open a case against him. Fortunately, they were late in taking him to court; by that time Stalin had died. During this period many Jews were removed from their official positions  in Kiev. My husband couldn’t find a job for a long time, even though he was just an assistant shoemaker. So he signed a contract for a job in Sakhalin, in the Far North. I stayed in Kiev alone with my child. It was very difficult to place a child in a kindergarten. I claimed that my husband had abandoned us, so I could get the status of a single mother and my daughter could go to kindergarten. In 1956 our son Efim was born. We were still living in that same room. My husband was supposed to be allotted an apartment, but in 1961 my mother died. The authorities told us that we couldn’t get an apartment, as there were [only] four of us left. We received an apartment in 1963, when my daughter was 14 and my son –7 years old.

My children knew well what anti-Semitism was like. One day when my son was eight or ten years old he came home from school  in tears asking me why the other children called him “zhyd”. When he was in the army he was also taunted for being a Jew.  Once he lost control and beat the guy who was baiting him. His commanding officer was Georgian. He called my son and asked him why he had beaten that guy. My son answered “He called me a zhyd.” Then his commander said to him “You should have beaten him more.”
After the army my son graduated from a construction technical school and went to work in Kiev. He moved to Israel in 1990, as soon as it became possible. He lives there now with his wife and his sons Oleg and Anatoliy and works for construction companies as an engineer. Oleg is 20. He is in the Israeli Army. [At the time of the interview he was based in  Gaza.] Basically, my grandchildren have turned into real Israel citizens.

My daughter Tatiana worked in a department store for many years and was Head of the Komsomol unit there, but for several years in a row she was denied entrance into the Commerce and Economy Institute. She also was recommended to be elected to the local council. Of course, she didn’t get enough votes, but an acquaintance told her, “Tania, why are you doing this? You won’t be accepted.”  She asked “Why?”and he said “Have you forgotten your item (item 5 in the Soviet passport – nationality)?” Tania married a Jew – Alexandr Zeltser. They have two sons, Mikhail, born in 1969 and Victor, born in 1978. After finishing school Misha decided to enter the technical school at the radio plant. They rejected his documents and explained to him that they couldn’t admit Jews to a technical school related to the radio electronic industry. This happened in 1986 at the beginning of Perestroika. My son-in-law wrote a letter about it and sent it to the authorities in Moscow. A few weeks later we received a letter from the school asking Misha to re-submit his documents.  But my grandson refused to enter that school. He went to the town of Tallinn in Estonia and entered the Polytechnic Institute there. He met a girl in Tallinn, Natasha, and fell in love with her. Natasha and her parents emigrated to Israel, and Mikhail followed her some time later. He loved Natasha and wanted to be with her. They got married and recently moved to the United States. They have a daughter Nicole, my great-granddaughter. My younger grandson Victor entered the technical Institute in Kiev in 1996 with no problems. He works as a programmer in Kiev.

My husband Vladimir Portnoy died in 1996. Toward the end of his life we always celebrated the Jewish holidays. Nowadays my daughter Tatiana and her husband celebrate them. They go to concerts at the Jewish Cultural Center. I also go to concerts at the Jewish Center Hesed and read Jewish newspapers. I have been in Israel several times and I like that country so much. I hope the war will be over there, and I won’t be concerned about my children and grandchildren any more. Thank you for listening to my family story.

Raina Blumenfeld
Sofia
Bulgaria
Interviewer: Dimitar Bozhilov
Date of interview: March 2002

My family background

Growing up
During the war
Post-war
Glossary

My family background

My ancestors came to Bulgaria from Spain in the 15th century when they were expelled by Queen Isabella – and were accepted by the Ottoman Empire. All Jews who originate from Spain are called Sephardi. The language we speak is Old Spanish – Ladino, which is very precious, because it is spoken almost nowhere else. As far as I know, this language is maintained only in Toledo and fewer and fewer people speak it now – mainly people of my generation. The young ones don’t know Ladino, because we couldn’t pass it on to them, and therefore it is becoming extinct. Until 1944 [9th September 1944] 1 we used to speak that language, and I also spoke it as a child. It has been passed on from generation to generation, but after 1944, an assimilation of the Jewish population began in Bulgaria and that language ‘declined’. I myself feel guilty for not having taught that language to my children. They don’t understand it, and on some occasions, when my husband and I wanted to communicate something confidential to each other, we spoke Ladino.

I remember my paternal grandmother and my maternal grandfather from the time I was about 5 years old. At the beginning of the 20th century, my paternal grandparents, Israel and Reina Sabitai, had had twelve children, but four of them died from diseases when they were still infants. My father’s family used to live in a yard in the Jewish quarter, known as Iuchbunar 2, and more precisely, Konyovitsa, on the corner of Positano Street and Pernik Street. This is the house where my father’s family used to live and where I was born on 15th January 1929.

My father had a brother who was killed in the Balkan War [the First Balkan War] 3. One of his sisters went to the city of Plovdiv to work as a maid for a wealthy family, but the son of the landlord raped her and she, incapable of bearing the disgrace, drowned herself in the Maritsa River. Thus, four brothers and two sisters remained in Sofia, where they lived together in the same yard. Their small houses were positioned close to each other in a common yard. My father’s brothers’ names were Avram, Sabath and Yakov. My father’s name was Yosif, although he was the firstborn son – and according to the Bible, he was supposed to be called Avram. My father was an Anglophile and I have heard that he often argued with his brother Avram, who was a Russophile. My father’s sisters were called Buka, the elder one, and Esther, whom we used to call Sterina. Being the eldest of the family, my father was the most respected.

My father’s elder sister, Buka, had four girls and one boy. One of the girls went to Palestine illegally in 1932-33. She was followed by my aunt’s son. At that time they were forced to go to Palestine illegally, using different routes. In 1939 my aunt Buka, her husband Buko and their children Reni and Mati decided to emigrate to Palestine, too. They took their chance with a small Turkish sailing vessel, which wasn’t quite stable and somewhere close to the Turkish coast it sank. The whole family drowned. Only a few people survived this disaster.

Since my paternal grandmother’s name was Reina, the girls in all the families of her children were named after her. My birth name was also Reina and I graduated from high school under that name. But when I was appointed to work for the Ministry of Interior, I received documents where my name was written Raina. Due to that printing error, my name is Raina now. Despite that fact all my relatives and friends know me as Reina.

My mother’s parents, Shabat and Rebecca, came from the town of Berkovtsa. My mother became orphan at a very early age - her mother died when she was 5 or 6. I don’t even know my grandparents’ family name. Her father remarried, but his second wife was a nasty woman who treated my mother very badly. From her father’s second marriage she had five stepbrothers and stepsisters. Being a child herself – she helped to look after them and took on too much – she became a hunchback as a result of the heavy work.

Growing up

My father, Josif Sabitai, was born in Sofia in 1900. He was a tinsmith and plumber. In 1928, a year before I was born, the winter was severely cold. Many water pipes and taps had cracked. That created plenty of work for my father and, putting a lot of efforts into it, he managed to make his fortune. And in the place of the one-roomed house, he built a house with two rooms, kitchen and a toilet inside, which was a great rarity at that time. We had hot water from a coal-heated boiler, too, which my father, being a very skilled craftsman, had connected to the stove. Four children were born in that house – one boy and three girls (including me). All the children used to sleep in the same room: my sisters and I on the bed and my brother on the divan. My parents occupied the smaller room. We grew up in such conditions and lived this way until 1946, when my brother went to France and the divan was vacated.

In 1928 my father established a Jewish society called Mitzvah Zion. This society engaged in charity and helped poor citizens of Jewish origin in Sofia. My father took part in the public life of Jews in Sofia. Together with the other well-off citizens of Jewish origin, he helped with the allocation of financial funds and different articles to his poorer compatriots through the Mitzvah Zion society.   

The houses in the Jewish quarter were densely positioned – yard next to yard. Only Jewish families lived around us. There were some Bulgarian families living in the next street, and I had a very good personal friend, whose name was Kristinka. Later on, being teenagers, we used to go out together, too. Our relations [with the non-Jewish neighbors] were always very good. There were, however, such times, when Bulgarian boys teased us with the words: ‘Come on, Moshe, go to Palestine!’ My mother had taught me to answer: ‘O.K., but you don’t let us go!’ I didn’t like those moments, but otherwise people treated us very well. Apart from that, my mother was a very compassionate woman and she would constantly ask me to take leftovers from our food to people who were poorer than us.

Our family was comparatively well off because my father had succeeded in changing his fortune through his work as a tinsmith and plumber, and had even managed to open a scrap warehouse. The house he had built was at the corner of Pernik and Positano and for that time, it was one of the best in the quarter.

During the winters we used coal for heating and we had a shed full of coal. My mother used to give a bucket of coal to everybody who would ask her for some – she never refused anyone and always showed compassion for those poorer than us. There were many poor people at that time. The poorest Jewish families lived in our quarter. Wealthier Jews lived in the more central part of Sofia. When the Law for the Protection of the Nation 4 was introduced, the wealthier Jews had to move out of the city center, because they were denied the right to inhabit the area beyond Hristo Botev Boulevard, and they moved to our quarter.

There was a Jewish school at Osogovo Street in our quarter and one downtown – where Hotel Rila is now. Currently, a great dispute for the hotel land is under way, because the Jewish community started a lawsuit to get its property back. The building of the central Jewish school was destroyed during the bombings of Sofia during World War II.

My elder sister studied at the Jewish school until 4th grade. When my time to go to school came, my parents sent me to a Bulgarian school for reasons I never knew; therefore, I didn’t study Hebrew. I went to a nursery school before going to the Vassil Levski school at Dimitar Petkov Street where I studied until 4th grade. Then I went to an elementary school at Pirotska Street. My most favorite subject was chemistry. Later on, I was interested in astronomy and read a number of books on astronomy, which I borrowed from libraries. I was greatly impressed by the fact that the most luminous star on the horizon was not Venus, but Sirius – the constellation Canis Major.

My brother Israel was born in 1923 and he is now an architect. He completed his primary education at a Jewish school. In 1946 he went to Paris as a delegate to a Jewish conference and remained there. When he was a small boy everybody addressed him with the diminutive Israeltiko. This name Tiko stuck with him and that is why we all called him by that name. The documents he was issued in France were in the name of Tiko Josiford –Yosif turned into Josiford. He has been living there for many years.

He is married and has three daughters, who are still not married even though they are of age. He has two specialties – architecture and urbanism. In order to be able to teach, he had to specialize in Algeria where he lived for ten years, and then devoted himself to his professorship. My brother managed to come to Bulgaria no sooner than 19 years after his departure, because then he was on the records as a non-returnee, who had emigrated without the authorities’ official permission. He managed to come only due to the fact that his name was now Tiko Josiford, and not Israel Yosif Israilov. This is why the Bulgarian authorities could not establish his real identity. He arrived by car via Yugoslavia, with his wife and one of his children.

My elder sister Rebecca was born in 1929. She worked as a dressmaker. She got married and had two children, Mariana and Mario, who are also married and have one child each. In 1986, unfortunately, Rebecca was run over by a police car and died.

My other sister’s name is Ziumbiula [Ziumbiul means hyacinth], whom we all called Zelma. She was born in 1931 and graduated from the Medical University as a doctor. For a long time she worked as a doctor in Bulgaria, then went to Algeria where, at the same time, my brother was doing his specialization. He took both my mother and my sister to live with him. My sister lived there for some time; then she married a Belgian. Naturally she moved to Belgium where she spent ten years and gave birth to a girl. She separated from the Belgian and returned to Bulgaria. Now she is a pensioner. Her daughter had a good relationship with a young Belgian, whom she married, and now they live in Vienna. Currently [in 2002] my sister is staying with them, helping to look after their baby.

Until 1944 we used to celebrate all the Jewish holidays, as we were supposed to. We celebrated Rosh Hashanah, Pesach, during the eight days of which we could eat only unleavened bread – matzah and boyo. [In the past poorer Jews used to make bread only with water and flour, without any salt and years , this was called boyo.] No bread was brought to the house [during Pesach]. For Pesach all kitchen utensils had to be replaced. Special utensils were brought out for the holiday and taken back to the basement for the rest of the year. My mother used to do the whole preparation for the holiday. She used to make pastry from matzah and she made the famous burmoelos, sweet or salty ones, from the saturated and squeezed matzah with eggs added to it, which we had for breakfast every day [during Pesach]. My mother would go out in the yard and cook burmoelos for us on a brazier. She also used to cook leek hamburgers, which we called leek-made friticas. Everything on the table was kosher. When a chicken had to be cooked, I was sent to the synagogue where the chicken had to be killed by the shochet according to a special ritual. There was a special butcher shop in the quarter where kosher meat was sold –beef because no pork was allowed into the house.

Especially for Pesach, our house, being the largest one, was stripped of all its furniture – beds, wardrobes and so on – and all other families, living in our yard, would put a table in the empty room and gather there to prepare the meals necessary for the holiday. My father, who was the eldest, used to read the Haggadah in Ladino. We always had matzah, boyo and a special mixture, made of walnuts, some marmalade, dates and sultanas on the table. All these were mixed together and placed on a lettuce leaf. It was done for the welfare of the country, which was then Palestine. This meal was called acharosa [charoset]. When my father was reading the Haggadah a piece of matzah and boyo were wrapped in serviettes and given to us, the children, and we had to throw them over our backs in order to be ready to go to Palestine. Everybody had to eat from the meal mentioned in the Haggadah. On the following day my parents used to put their best clothes on and go to the synagogue. My mother would always put a hat on and my father, a long tallit, made of Shantung silk with the traditional black ribbons and fringes at the edges, and a kippah.

My family used to celebrate Sabbath. My mother did the shopping and cooking on Fridays. On Friday nights the whole family gathered. The traditional meals like chicken, ritually killed in the synagogue, pastry with minced beef bought from the kosher butchery, and chicken soup or meatball soup from that minced meat were served. I remember that there was even one pear on the table, my father would cut it into four pieces and would give a piece to each of us, his children. On Friday night before Sabbath and on Saturday morning we used to go the synagogue. The atmosphere on Sabbath was always more special and more solemn than on other days. The table was always rich and full of kosher food. On Sabbath my father also used to read the Torah people’s history in Ladino.

We celebrated Purim, too. We used to walk the streets masked, and the children gave performances, for which we were given money. We celebrated Fruitas 5. The first day of this holiday is when almonds in Palestine begin to blossom. I was born on this holiday. The date of the Purim holiday changes with respect to the official calendar, therefore my birthday does not always coincide with the holiday. I always celebrate my birthday on 15th January.  For Purim mothers used to tie up 40 different fruits, put them in a pouch and in the morning, when we awakened, we would all find such a pouch next to our beds. Positano was the main Jewish street at that time and there were many shops there, from which one could buy such fruits. Every family would buy fruit according to their possibilities, so that Fruitas could be celebrated.

The other big holiday is the Festival of Light or, as we call it, Chanukkah. According to the history of this festival when the Roman Empire devastated the Temple and placed their idols there, five thousand warriors calling themselves Maccabees, liberated the temple. They wanted to light a candle in the Temple, but couldn’t find that special oil which had to burn. Finally they found a mug with a tiny quantity of that oil, which had to be treated in advance in order to make it burn. It happened so that that small quantity of oil kept burning for eight days and this is why there are special candelabras for this holiday and every day of it one candle more is lit to commemorate it.

On Yom Kippur nothing is eaten until sundown. The last meal before the fast is at six o’clock the previous night. I remember that we, children, did not eat in memory of all who had died for Palestine (then). We, children, used to carry only a quince in our hand, which we were supposed to only smell and we had to show our tongues to prove that we hadn’t eaten anything – when the tongue was white, it proved that you hadn’t eaten and that you had endured the hours you were not allowed to eat.

When I was a child I knew a lot of games, which are not played nowadays. Boys and girls used to play The King-Gateman. This game wasn’t only known by the Jewish population in Sofia. Two boys hold each other’s hands above their heads to make a gate. All the others line up in a queue and pass between them, singing: ‘King-and-Gateman! Open the gates and let the King’s army pass through! Open, close, leave only one man!’ When the last word is sung, the two boys, through whose ‘gate’ the others pass, suddenly drop their hands and catch somebody. The last one to remain takes the place of one of ‘gate-boys’ and so everything is repeated on and on. We also used to play a men’s game, ‘jelick’, we would dig a hole, put a piece of wood on top of it and with another piece of wood had to throw it out as far as possible.

When I was a child we went on holidays very often. We had to do it because my father suffered from sciatica, and every summer we used to go to the hot mineral spas in Gorna Banya [a village close to Sofia, which is now a district of Sofia]. We used to load a horse cart with our luggage, rent a room in the village and spend a month there. We went to Gorna Banya for three years, then to Ovcha Kupel for three years. At that time my mother took good care of all her four children and used to make ‘chateau’ for us every morning. It is made of well-beaten egg white, and then the yoke and sugar are added, all this is stirred well and is eaten with bread. I will not forget an incident, when our whole family of six persons had gathered in an alcove in Ovcha Kupel to have our meal and a woman who was a tenant in the same house, asked mother whether all the children were hers. My mother answered with a saying in Ladino: ‘Your eye – in a basket!’ This meant to protect oneself from bad thoughts of other persons.

During the war

In 1939 the Law for the Protection of the Nation was adopted and all Jews had to wear yellow badges. I was already 10 and had to wear one. I remember that there was another girl of Jewish origin in the School of Economics where I studied. We both wore badges, but that was not a big problem because the other girls didn’t pay attention to it.

Before we were interned, we started selling our belongings. Villagers bought our furniture dirt-cheap. We sold absolutely everything. A lot of goods remained in the house. For example, my mother had prepared a suitcase full of dowry for us, the three girls. She gave it to some acquaintances of hers for safekeeping, but we never saw it again. In 1943 we were interned to the town of Ferdinand [today Montana]. We were isolated there in a Jewish quarter and were permitted to go out for only two hours a day. Something funny happened there. My father had an employee from Ferdinand in his tinsmith workshop in Sofia – he was called Peno. This man Peno had a tinsmith workshop in Ferdinand. My father got in touch with him and he became Peno’s worker. We were not allowed to work then, but my father used to sneak into his workshop to help him.

Ferdinand was a small town with a population of about 5,000. We lived in terrible conditions. Initially we were accommodated in a school with another ten families. We, children, however, couldn’t feel the impact of the situation as it was felt by our parents, who strived for our bare existence. On the other hand we, the youths, led an exceptionally organized life – perhaps our Jewish gene was such – and that helped us cope with the adversities. The authorities allowed us to go out only between 5 and 7pm. We were banned from going out at any other time. We always used to get together during those two hours of freedom, organizing countless literary evenings with lots of poetry reading and songs. We didn’t feel bored then – we read a lot and exchanged books amongst ourselves. I remember that there were times when I read 50 pages an hour. We had a very intensive and rich cultural life because we had nothing else to do. We were not allowed to work or to go out, and this enabled us to occupy ourselves with arts.

After some time, we were allowed to rent a house and, we rented a three-roomed village house with a family that hade been our neighbors in Sofia. The owners went to live in the barn; two rooms were occupied by our parents and in the third room our fathers knocked up two rows of wooden plank-beds, where the lot of us – six children – slept. We lived like that till 9th September 1944. Then we received a notice that our house had been sold. That notice stated the amount for which it had been sold and the taxes charged, calling on my father to receive the money from the sale. My father said that he had no house for sale and that he didn’t want to receive any money.  Thus the sale of the house didn’t materialize.

When we went back to Sofia around 9th September 1944, we found strangers living in our house. We filed a lawsuit straight away in order to recover possession of it. During that period we lived with one of my father’s brothers, who occupied a room and a kitchen. He moved to the kitchen and let us have the room. After a while we managed to regain possession of our house, which still exists at Pernik Street. Currently this house is unoccupied. For a long time my niece lived there, but she bought an apartment and moved away. We tried to lease it, but things didn’t work out, and we now prefer to keep it empty.

During the internment, Jewish men endured an incredible stress and it was their shoulders, which were overburdened with worries to provide for their families. Many young men died due to the huge torment they were subjected to. These include my father, too, who died at the age of 47. The fathers of a number of my relatives and friends passed away young as a result of what they had lived through.

I remember that after 9th September 1944, we received aid from the Joint 6 – not financial aid, but mainly foodstuffs and clothes. We were entitled to six pieces of clothing per person and, being six in the family, we got a lot of clothes. Since my elder sister had learnt to sew, my father instructed us to take large sizes of clothes, which my sister altered to make them fit. I remember tasting margarine for the first time in my life then and we were also given chocolates and blankets. This aid started in the first years after the war and continued till 1948/49, when a large part of the Jews immigrated to Israel. During the big economic crisis in Bulgaria in the 1990s we also received considerable aid in foodstuffs.

After 9th September 1944, I became a member of the Uniform Youth Students Union and I had leftist convictions. Afterwards, I also became a member of the Revolutionary Youth Union 7. This club of this organization was at Strandja Street in our district. It was there that I met my husband. He was a member of the Communist Party, but I wasn’t.

Post-war

I met my husband in 1946. We went out for three years before we got married. I was 19 when I got married in 1948 and moved to Bratya Miladinovi Street, where my two daughters were born. Thus, my mother and one of my sisters remained in our house at Pernik Street. In the 1980s we were given an apartment, and then my mother and my sister moved to the house at Bratya Miladinovi Street.

My husband was a young Ashkenazi Jew – a German Jew. At that time it was very prestigious to interbreed, because German Jews were one step more eminent than us, the Spanish Jews, the Sephardi. My husband’s name is Haim Blumenfeld. His father, who came from Romania, deserted the Romanian army during the Balkan War and found himself in the town of Haskovo, where he met my husband’s mother. After they got married, their first baby was a girl who was four years older than Haim. When he was barely six months old his family went to Palestine. His mother was a machine knitter, his father, a tinsmith. They took all the equipment they needed for practicing their trades to Palestine. They lived there for six years, but couldn’t adapt to life there. So, they sold all their equipment and returned to Bulgaria via Turkey.

My husband studied at a Jewish school until 5th grade. After about 40 years, when the relations between Israel and Bulgaria were re-established, somehow suddenly all his knowledge of Hebrew came back to him. Our three visits to Israel and the numerous guests that started coming here, completely restored his Hebrew and he started speaking the language quite fluently. Everybody was surprised, but Hebrew was obviously very well taught in Sofia at that time.

Before we were interned, I had studied at a vocational school for one year. Later we were denied right of education, but when we returned to Sofia, I passed the 6th grade exams [which corresponds to the 10th grade at high school in the present educational system] and a year later I graduated with a diploma. I started working as a commercial worker in shops and warehouses. Wherever I worked I have never experienced any problems due to my Jewish origin. But I felt a covert assimilation of the Jews, which manifested itself in the fact that we could not openly speak Ladino and also in the uneasiness caused by our different-sounding names.

My husband didn’t allow us to speak Ladino at home and when we had to say our names, he would always ask me do give my name first, which sounded more Bulgarian – particularly after the mistake of my name-change from Reina to Raina. His family name Blumenfeld was unintelligible for Bulgarians. We had an incident when even a medical nurse found it difficult to write his name. Despite all this I am very proud of my family name. Even when my second daughter was born and I was told I had a baby girl, I felt sorry that there was no one to inherit my family name.

When our first daughter was born in 1949 we had to name her after someone from my husband’s clan. Chaldeans, however, have a tradition not to give a child the name of a living grandfather. This is why my first daughter was named after her great-grandfather on my husband’s side, whose name was Hertzel. So we gave her the name of Hertzelina Blumenfeld. My second daughter’s name is Zoya. She was born in 1953. I wondered for six days after she was born what name I should give her. Then I asked my elder daughter, who at that time attended a nursery school, and she said she wanted her younger sister to be called Zoya.

All my relatives immigrated to Israel in 1948/49. During the years that followed, my ties with them were very limited. My husband worked for the Ministry of Interior and for that reason his sister couldn’t go to Israel. In the 1960s and the 1970s relations between Bulgaria and Israel were not very good. We had certain problems with the authorities and were summoned to give explanations. When my husband was sent to the Soviet Union to study in 1964, his sister took advantage of that and left for Israel. We were also summoned to give explanations about my brother who had emigrated to France in 1946 and was declared a non-returnee.

My husband and I went to Hungary on holidays soon after the events of 1956 8. I was against the provoked military actions even more so because I had seen very young men there whose hair had turned completely white from the horrors they had seen. Now I positively evaluate Eastern Europe’s opening to the West. This terminated the division and confrontation between different societies. This change facilitated world politics.

My elder daughter Hertzelina graduated as pharmacist and now owns two chemist shops. She is well off, but is preoccupied with the problems that small businesses are currently experiencing in Bulgaria. She has to spend whole days [working] to solve bureaucratic things. Her husband is a textile engineer, but it is very difficult for him to find a job. My younger daughter is an economist. Her husband is also economist, and it was not until a few months ago that he found a job with a company for trademark alcohol. Both of my daughters have mixed marriages – they married Bulgarians. They have two children each – Zoya’s sons are called Martina and Andrey, and Hertzelina has a son, Victor, and a daughter Irena. Zoya’s sons observe Jewish traditions and they emigrated to Israel two years ago [in 2000]. With the assistance of our relatives who emigrated there in 1948/49, they succeeded in settling very well. They adapted themselves very quickly and learned the language. They even managed to come back to Bulgaria twice.

I retired in 1984. A woman of 55 is capable of working longer, but my husband broke his leg and I had to stay home to look after him. Before the political change in Bulgaria in 1989 our life was better. My husband had a good salary and a pension then. We had a better life, traveled a lot, and had good friends. We used to go to the movies, to theater, and to restaurants all the time. I am used to this way of life and now I miss cultural life very much. Before 1989, my husband and I used to go on holiday very often, and when he was offered a plot of land at the seacoast, he refused to take it, because whenever we wanted to go on holiday we could go anywhere. Our elder daughter, however, got very enthusiastic about the idea of having a villa and she takes great pleasure in going to Lakatnik, where she has a piece of land and a house.

I have been a widow for two years now. My husband died in 2000. I had a very good life with him and I miss him terribly now. I live alone. Now, together with members of the Golden Age Club of our Shalom organization in Sofia, I often go to concerts and to the theater whenever I have a chance. The problem is that I have to come home quite late and with the current rate of crime this is a bit frightening. I have a friend who lives in the same block of flats as me and although she is much younger than me, we go out and come back together. I always take two invitations to concerts or theater performances – one for my friend – and thus, I satisfy my passion for cultural life. My daughter even finds that I lead a much more diversified life than her. I participate in the management of the Section ‘Disabled Persons’, because I am myself a disabled person. There we also have organized life. We meet once a month, deliver communications and try to go to some theatrical or musical performance. The community pays for the tickets.
I went to visit my brother in France the year that my husband passed away. My brother invited me to cheer me up because I was crushed with grief. We went to the Rossini Festival in Italy, then I visited my niece in Vienna. She took us to the synagogue twice. The Vienna synagogue is very nice, but ours in Sofia is more beautiful. The community there, however, is better. The singers in the synagogue in Vienna were very good tenors and sang magnificently. I liked it so much that when we went out, my sister, my niece and I started singing a Jewish song in Hebrew. Then a woman came to us and hugged us because we had made an impression on her – being Jews and knowing that song.

I have been to Israel three times – in 1966, 1987 and 1992. Within half a century only, Israel has turned the desert into a garden. Despite all efforts of the Jewish state, the situation continues to be depressing due to the conflicts with the Arabs. People in Israel live from day to day and do everything as best as they can, because they aren’t sure if they’ll live to see the next day. I think that America must direct its efforts towards terrorism in Israel, too, where terror against the population has increased lately.

My children have their own commitments. They have set up their lives well and have no time for me. The Jewish community helps me diversify my life. On Mondays and Wednesdays I attend the Health Club, where I was the bursar for a few years. I participate in the Ladino Club where I hope to regain my knowledge of that language. Next summer a meeting of Ladino speaking Jews called Esperanza will be held and I will take part in it. I also attend the Golden Age Club and participate in all events organized by it.

Glossary

Életrajz

Földi Pálné napos gazdagréti lakótelepi lakásában fogadott, a falakon festmények, egyik sarokban első világháborús vándorbot, amelybe édesapja belefaragta katonáskodásának állomásait. Marika néni mosolygós, nagyon készséges interjúalany, rendkívül színesen tud mesélni bármiről, a családjáról, a pesti világról vagy akár a gyerekkorában, a Kis Piszkosban nézett filmekről.

Én nagypolgári családba születtem mind a két részről. Az apukám szülei nagyon-nagyon gazdag emberek voltak. Apai nagypapám, Feith Péter földbirtokos volt. Bugyin volt a birtoka [Bugyi – nagyközség volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben, 1891-ben 2900, 1910-ben 3500, 1920-ban 3600 lakossal. – A szerk.]. Bugyin született az 1850–60-as évek körül, és ott is élt. Én őt nem ismertem, de még a mamám sem, mert pont abban az évben halt meg szívrohamban, amikor a szüleim összeházasodtak. Volt egy Móric nevű testvére, őt sem ismertem, csak apámtól hallottam, hogy Móric bácsi.

Feith Péter elvette feleségül az unokatestvérét, Feith Terézt. A nagymamám 1865 után született, Rákospalotán. Auschwitzban halt meg, kilencven éves lehetett. Ők tizenketten voltak testvérek, ez egy nagy-nagy család volt. Édesanyjukat korán elveszítették, és akkor a nagyobb lányok nevelték fel a kisebb testvéreiket. Ezt csak úgy hallomásból tudom, a nagyanyám mesélgette.

Feith nagyapámék a birtokukat kiadták bérbe, és Újpestre költöztek. Ott nagyapám vasüzletet nyitott, meg volt egy tehenészete a Tűzoltó utcában. Ezt még az apukám mesélte. Gyönyörű, ötszobás házuk volt Újpesten [Egy későbbi történetből úgy tűnik, hogy a nagyszülők ötszobás lakása nem egy önálló villában vagy önálló családi házban volt. – A szerk.]. Ott lakott az én apám is ifjúkorában. Azt aztán nagynénémék kapták, mikor a vagyont elosztották. A vasüzlet is a Weissmann Sándoré lett, azt kapta apám húga hozományba, ők vezették, az Árpád út 163-ban. Most már lebontották, mert tízemeletes házakat építettek a helyére. Nagyon sokáig ott volt a házon fölírva, hogy „Feith Péter utóda, Weissmann Sándor vaskereskedés”.

Feith nagyszüleimék kóser háztartást vezettek, az ünnepeket tartották, ők vallásos család voltak. Olyan nagy templomjárás azért nem volt, de azért tudom, hogy ott a Pészáhot megtartották, szóval a nagyobb ünnepeket. Arra emlékszem, hogy a nagy házban, Újpesten, az udvaron sátort vertek fel, mikor valami sátoros ünnep [lásd: Szukot] volt. Nekem nagy szenzáció volt. Kimentek a sátorba, feldíszítgették. Az öltözködésben nem nyilvánult meg [a vallásosság], mivel neológ zsidók voltak [lásd: zsidó öltözködési szabályok].

A nagyszüleim nem politizáltak, és apám se, mert azt hallottam volna, ha elment volna pártgyűlésre vagy valahova. Egyetlen politikai élmény maradt bennem, hogy apám mesélte, hogy mikor az első világháborúból hazajött, akkor nagyanyámék panaszkodtak, hogy ott a házban az egyik lakó, Lővi bácsi, szemtelenkedett velük, hogy majd ő megmutatja nekik, mert most vége a burzsoá életnek [Ez föltehetően a rövid életű Tanácsköztársaság alatt volt. – A szerk.]. És akkor az apám mondta, hogy majd ő lerendezi a Lővi bácsit – egy öreg zsidó volt, szegény –, és mesélte az apukám, hogy Lővi bácsi ült a vécén – ilyen kerti vécéje [azaz budija] volt –, és akkor ő odament, kirángatta a vécéből, és összeverte szegény Lővi bácsit.

Apám 1889-ben született. Egyetlen húga volt, Erzsébet. Ő 1895 körül születhetett, pár évvel volt apámnál fiatalabb. Férjhez ment egy Weissmann Sándor nevű tiszafüredi fiúhoz, mindketten Auschwitzban haltak meg [Tiszafüred  – nagyközség volt Heves vm.-ben, 1891-ben  8100 (55% evangélikus, 35% római katolikus, 8% izraelita), 1910-ben 9000, 1920-ban 9500 lakossal (járási szolgabírói hivatal, járásbíróság, kir. közjegyző, adóhivatal). – A szerk.]. A nagyszüleim lakásában együtt laktak a Feith nagymamával az Árpád úton. Apám gyönyörűen festett, és a lakás tele volt gyönyörű hatalmas festményekkel, amiket apám még akkor festett, amikor otthon élt, meg zongora meg minden volt. Ez egy vallásos család volt, emlékszem, hogy a nagybátyám minden reggel imádkozott azzal az imaszíjjal. Ott láttam először életemben széderestet, nagy ebédlő volt, hatalmas nagy asztal, és ott ült a család.

Nekik két fiuk volt, [Weissmann] Pál és Tibor. Tibi unokatestvérem velem egyidős volt, ő Auschwitzban maradt, tizennégy évesen vitték el. Pali idősebb volt nálunk sokkal, ő 1922-es volt. Rabbiképzőbe járt, ide, a Bérkocsis utcába, rabbi akart lenni, már másodéves volt 1944-ben. Ő már jobban el tudta rendezni az életét a háború alatt. Munkatáborban volt, meg bujkált. Aztán jött a felszabadulás, de Palinak mindenkije meghalt Auschwitzban. Megnősült, zsidó lányt vett el, Weiss Évát, talán ő még él is valahol Izraelben. Rabbi nem lehetett a Pálból, akkor már nem volt rabbiképzés, hát kitanult valami szakmát, és a Láng Gépgyárban dolgozott [Láng László 1868-ban nyitotta meg gépjavító műhelyét. Kezdetben főleg gőzgépeket gyártottak. A 20. század elejétől gőzturbinákat, az 1910-es évektől dízelmotorokat és kazánokat is gyártottak. A Láng László Gépgyár Rt. (1911) 1915-ben egyesült a Hazai Gépgyár Rt.-vel. Profilja kibővült: cukor-, szesz- és vegyipari berendezéseket, szivattyúkat, ipari centrifugákat is gyártottak. A gyárat 1948-ban államosították, majd a cég fő profilja az energetikai gépgyártás lett. – A szerk.]. Sőt a Láng Gépgyár párttitkára lett. 1956-ban, amikor kezdődött a cirkusz [lásd: 1956-os forradalom], akkor őt fölküldték a tetőre, hogy védje a gyárat, erre aztán mondta, hogy köszöni, neki ebből elege van. És akkor fogta a két kisgyerekét, és kimentek Izraelbe. Izraelben is dolgozott, szintén egy ilyen gépgyárban. Neki nem volt mérnöki képzettsége sem, nem tudom, ott miket csinált, de azt tudom, hogy sokszor utazott haza, ide, Magyarországra és Németországba. Elég fiatalon, hatvannyolc évesen halt meg, infarktusban. Van neki egy fia, 1945-ben született, az egy kibucban él Izraelben, és valamilyen képzőművész. És volt egy kislánya, annak se tudom már a nevét, az 1954-ben születhetett, mert 1956-ban, mikor kimentek nagyon picike volt. Ő férjhez ment egy nagyon-nagyon vallásos fiúhoz ott, Izraelben, sájtlit hord a kislány, és mesélték, amikor itt voltak, hogy a férje pajeszos, és egész nap a siratófalnál imádkozik. És nekik is van, azt hiszem, két vagy három gyerekük.

Apám nagy bohém volt. Gimnáziumba nem járt, az elemit elvégezte – akkor 4 elemi volt [A 6 elemi elvégzése kötelező volt annak, aki nem tanult tovább. De a 4 elemi elvégzése után át lehetett lépni középfokú iskolába (polgári iskola, középiskola). Lásd: elemi iskola / népiskola. A szerk.]. Volt Rákospalotán egy intézet, a Wagner, és odajártak az úri gyerekek, akik nem akartak tanulni, és ott kaptak valami bizonyítványt. Úgyhogy ezt sokat hallottam, amikor az anyukám mondta, hogy „te csak hallgass, te csak a Wagnerbe jártál” [Wágner Manó (1858–1929) fiúgimnáziuma volt Rákospalota első gimnáziuma, magániskolaként létesült 1892-ben, 1906-ban megkapta a jogosítványt állami érettségi bizonyítvány kiadására. – A szerk.]. Mert az én anyukám érettségizett [Édesanyja 1922 körül érettségizhetett. Lásd: az érettségizett nők Magyarországon. – A szerk.].

De az én apukám bohém akart lenni. Gyönyörűen festett, meg színész is volt. Részt vett az első világháborúban. A Pónál volt a magyar hadseregben, van egy csomó kitüntetése. Faragott egy vándorbotot is – nagyon ügyes keze volt –, bele van vésve minden állomás, ahol csak volt. Isonzo [lásd: isonzói harcok], Doberdo stb. Utána pedig, ahelyett, hogy megnősült volna, elment színésznek. Megtehette, hisz egy nagyon gazdag családnak volt az egy szem fia, s nem kellett neki pénzt keresni, mert volt. Apám körbejárta az országot, volt neki színészkönyve, segédszínész volt, díszleteket festett. Szépen énekelt, zongorázott, gyönyörű hangja volt. Földváry Gyula volt a színészneve. Págerral játszott meg a Honthy Hannával [Páger Antal (1899–1986) – az 1930-as években játszott a Magyar, a Belvárosi, a Művész és a Vígszínházban. 1944 végén külföldre távozott; 1948-ban Argentínában telepedett le, és festészettel foglalkozott, kiállításokon szerepeltek a képei. 1956 augusztusában kormányengedéllyel hazatért, a Magyar Néphadsereg Színházának, ill. a Vígszínháznak volt a tagja; Honthy Hanna (1893–1978) – operettszínésznő, legendás, egyéni stílusú primadonna. – A szerk.]. És küldte a nagyanyám nekik a nagy csomagot, és az egész társulat abból élt. Nagyon tetszett neki ez az élet, ilyen típusú fiatalember volt. De ez a család számára nagy szégyennek számított akkoriban. Úgyhogy aztán kiadták a parancsot, hogy fejezze be, és jöjjön haza, és fél évig odaadták valami lakatoshoz. Találtam is egy papírt, amelyben egy lakatosmester igazolja, hogy három hónapig tanuló volt nála az apám, és kitanulta a lakatosmesterséget.

Az anyai dédszüleim a Felvidékről származtak. Szepességiek voltak, akkor az magyar terület volt [Szepes vármegye – lakóinak száma 1870-ben 175 100 volt, 1881-ben már csak 172 900, 1891-ben pedig 163 300. A lakosságszám nagymérvű csökkenésében főleg az Amerikába irányuló kivándorlásnak volt nagy szerepe. Az 1891. évi népszámlálás adatai szerint a lakosok 57%-a szlovák, 28%-a német, 11%-a rutén és 3%-a magyar volt, hitfelekezet szerint 65% római katolikus, 13% görög katolikus, 18% evangélikus és 4% izraelita. A lakosság fő foglalkozása az őstermelésen (rozs-, zab- és burgonyatermesztés, jelentősebb állattartás) kívül a bányászat és kohászat volt; az ipar a 19. század végén indult fejlődésnek (dohánygyár, a késmárki – Wein-féle – vászon- és damasztgyárak, több fonó- és szövőgyár, műmalom, burgonyakeményítő-gyárak, sörfőzők, tengerikeményítő-gyár, papírgyárak, sok szeszgyár, nagy vasgyárak és kohók). Szepes vm. területét a trianoni békekötés csaknem teljes egészében Csehszlovákiának és kisebb részben Lengyelországnak ítélte. A vármegyét 1922-ben megszüntették. – A szerk.]. Nagymamám, Holstein Berta Budapesten született, de ő mindig azt mondta, hogy ő szepességi. Édesapja [azaz az egyik anyai dédapa], Holstein Adolf kocsmáros volt, itt, Pesten, a kilencedik kerületben laktak. Dédanyámat Ábel Máriának hívták, én az ő nevét kaptam. Az akkor ritkaság volt, hogy egy zsidó nőt Máriának hívtak.

Anyai nagyapám, Back Jakab szintén felvidéki volt. Ő 1864 körül születhetett Nyitra megyében, egy szlovák faluban. 1952-ben halt meg, közel kilencven éves volt. Back dédpapának, anyai nagyapám apjának valami tizenhárom gyereke volt. Vallásos emberek voltak, ugye. A nagyapám kisfiú volt, amikor Budapestre került. Volt neki tán hat elemije vagy négy, és akkor elküldték szakmát tanulni. És a nagyapám eljött ide, Budapestre, és bádogosinas lett. Mindig mesélte, hogy miket kellett csinálnia, takarítania kellett, meg a mesternek a gyerekeit vitte sétálni. A mesternél lakott, és megtanulta a mesterséget, de azért nemcsak dolgozni kellett, hanem még pelenkát mosni is.

De aztán tudtak polgári egzisztenciát építeni, nagyon jómódú lett. Nagyapámnak nagyon jól menő bádogosműhelye lett. A műhely gáz-vízszereléssel foglalkozott, kimentek házakhoz, duguláselhárítás, vécéfelállítás. Akkor kezdték Magyarországon felszerelni a gázbojlert. Ilyesmivel foglalkozott, és akkor ez egy nagyon menő dolog volt.

Aztán a nagyapám megnősült, elvette Holstein Bertát feleségül. Azt tudom, hogy úgy lett bemutatva a nagypapának a nagymama. A nagymamám ügyes asszony volt. Főzni nem főzött soha, de hát nem volt az a típus. Ő az üzletet vezette. És gyönyörűen beszélt németül. Rendkívül jó kedélyű asszony volt. Imádott táncolni! A nagypapa sose ment a lányaival, a nagymama vitte a lányait táncolni, bálozni, nagyon szeretett szórakozni. Színházakba járt, a kabarét szerette, a Steinhardt kabarét [Steinhardt Géza színész 1930-ban nyitotta meg a Steinhardt Színpadot, amely 1932-ig működött. Steinhardt magánszámait zsargonnyelv és meghökkentő csattanók jellemezték, politikai és társadalombíráló tartalmuk is volt. – A szerk.]. Mikor én férjhez mentem, akkor velünk is jött. Kimentünk az Állatkertbe, voltunk az Angol Parkban [A Városligetben működött a mai Vidám Park elődjeként, az 1900-as évek elején alapították. – A szerk.], a Városligetben, ilyen szabadtéri színpad volt. Nagymama jött velünk, és a kis Kabos nagyon tetszett neki [Kabos László (1923–2004) – népszerű komikus, a Pódium kabarénál kezdte pályafutását 1946-ban, 1951-től a Vidám Színpadnál dolgozott, és számos filmben játszott főszerepet. – A szerk.]. A mostani Játékszín helyén, a Körúton volt a Kis Kabaré, ott bohócműsorok voltak télen, mert télen nem volt cirkusz. Artisták is léptek fel ott abban az időben [A Kamara Varietéről van szó, amelyet 1939-ben hozott létre Sallay György, 1951–1954 között Artista Varietének hívták, majd 1954–1978 között ismét Kamara Varietének. Artista műsorokra építő kabaré-varieté jellegét 1977-ig tartotta meg. – A szerk.]. Ez 1952–55 között volt, a nagymama jött velünk mindenhova. Nagyon szeretett élni, azzal együtt, hogy egy nagyon egyszerű asszony volt.

Nagymamámnak volt egy öccse, Haraszti Samu bácsi – a Holsteint magyarosította –, aki építészmérnök volt [Az Építőmesterek Szakmai Egyesülete nyilvántartása szerint Haraszti Samu budapesti lakos 1906-ban szerzett építőmesteri oklevelet. Az építőmester az a szakember volt, aki az építkezéseknél előforduló összes iparosmunkákat irányította, ill. felügyelte. Építőmesteri bizonyítványt vagy műegyetemi oklevél birtokában két év gyakorlati építési munka után kaphatott valaki, vagy (1884 óta) állami vizsgát kellett tenni gyakorlati építészeti tárgyakból (tervezés, szerkezetismeret, költségvetés, földmértan, anyagtan /főtárgyak/ és mennyiségtan, geometria, műtörténelem stb. /melléktárgyak/). Az építőmesterség a képesítés megszerzésén kívül engedélyhez volt kötve (ellentétben az építési vállalkozással, amelyet nem kötöttek sem képesítéshez, sem engedélyhez, de a vállalt építkezéseket az építési vállalkozó csak jogosított építőmesterrel végeztethette). Magyarországon az építőmesterek jogosultak voltak tervezésre is. – A szerk.]. Tíz évig udvarolt egy kávéház-tulajdonos lányának, de az anyja nem engedte, hogy megnősüljön. És amikor az édesanyja halála után Samu bácsi végre elvette azt a nőt, akinek tíz évig udvarolt, fél év múlva elváltak. Senki sem tudta, mi történt, de többet nem nősült meg a bácsi. Egészen haláláig a nagymamáéknál lakott. Én nagyon szerettem, nagyon csinos, jóképű ember volt, nagyon büszkén mentem mellette. Mindig azt mondta, hogy karoljál belém, hadd lássák, hogy ennek a vén kakasnak milyen csinos kis csaja van! Ott ebédelt a Dohány utcában az Erzsébetvárosi Körnél [A Kör tagjai nagyrészt zsidó polgárok-kispolgárok voltak, kereskedők, hivatalnokok, lateinerek. Elnökük a politikus Ugron Gábor volt. – A szerk.]. A Kör házát ő építette, és mindig oda járt kártyázni. Azt mondta, azért építette, hogy legyen hova járjon kártyázni. Nagy kópé volt, nagy kártyás, azt tudom. Volt neki egy festőművésznő barátnője, a Sárika. Én nem ismertem, csak festményt láttam, amit Sárika készített Samu bácsiról. Igen nagy szerelemben voltak, de soha nem vette el a Sárikát feleségül. Tizennégy éves voltam akkor, mikor [Samu] meghalt. Mikor meghalt, mindig mondta a nagyanyám, hogy olyan gyönyörű a sír, látszik, hogy a Sárika ápolja, gondozza.

Nagyapám egy burzsuj volt. Emlékszem, hogy nagyon elegánsan öltözött. Politikai nézeteiről nem tudok. Kimondottan politikával nem foglalkoztak, csak olyan otthoni szinten. Párttag meg ilyesmi nem volt. Azt tudom, hogy vették a „Pesti Hírlap”-ot, az egy ilyen baloldali újság volt, apám meg az „Esti Kurír”-t vette, szóval mint általában a zsidók, liberálisak voltak [Az „Esti Kurír” délután megjelenő liberális napilap volt, amelyet 1923-ban indított Rassay Károly mint főszerkesztő és Boros László mint szerkesztő. Rassay Károly nevéhez fűződik a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt (1921), majd a Nemzeti Szabadelvű Párt (1928, 1935-től Polgári Szabadságpárt a neve) megalapítása. – A szerk.].

Anyai nagyszüleim nem voltak vallásosak. Elmentek a Páva utcai templomba néha-néha nagyünnepekkor, de egyébként nem voltak vallásosak. De vallásos családból származtak, mert Jakab nagyapámnak zsidó neve is volt, Kobi, valami ilyen, úgy emlékszem, de nem tudom már biztosan [Zsidó neve minden körülmetélt fiúgyermeknek van. A fiúk zsidó nevüket a körülmetéléskor kapták. A zsidó nevet használták a zsinagógában, amikor valakit felhívtak a Tóra olvasásához, ezt írják bele a házassági szerződésbe, és ezen a néven utalnak a halottra a kaddisban is. – A szerk.]. Nekem ez a Páva utcai zsinagóga azért emlékezetes, mert mikor nagyünnepekkor elmentünk a nagyszülőkkel, ameddig a nagyok benn ültek, mi nagyokat rohangásztunk a kertben [A Ferencvárosi zsinagóga – IX. Páva u. 29. – Baumhorn Lipót munkája, ahol még a falfestés apró részleteit is maga Baumhorn tervezte. Az épület 1923/24-ben készült el. – A szerk.].

Nagyon sokat voltam nagyapáméknál. Ott volt a lakásuk a Tompa utcai sarkon, a Ferenc körút 24-ben. A műhelye a Tompa utcai részen volt, és fölötte voltak az ablakok, ott laktak. Minden ebéd után elment a kávéházba, a Tompa utca és Ferenc körút sarkán. Ott itta meg a kávéját, kiolvasta a napi sajtót, hazajött, és egy nagyot aludt. Nekem is kellett aludni ebéd után, mikor ott voltam a nagymamáéknál, mert a nagypapa is aludt. Lefektettek, és azt mondták, ha megmoccanok, a halál fia vagyok. Nagyon féltem, és nem mertem meg se moccanni. És aztán fölébredtünk, olyan három és fél négy között. A nagyapa akkor újra lement a műhelyébe.

Akkor már nem dolgozott, voltak neki emberei. Hogy ne unatkozzon, a nagypapa lyukas fazekak foltozását is vállalta. Ezt ő maga csinálta. Megcsiszolgatta, ahol a lyuk volt, bekente valami savval, és cinnel befoltozta. A cin mikor felforrósodott, azok a kis gömböcskék ott gurulgattak, én csak néztem áhítattal, hogy a nagypapa milyen ügyesen foldozgat. Ma már ilyen nincs. A nagymama is ott ült, ő volt a titkárnő. Az íróasztal mellett ült, volt egy nagy íróasztal telefonnal, és írta fel, hogy hova kell menni, kik jelentették be, hogy ide kell menni, oda kell menni, ez a probléma, az a probléma. És este jöttek az emberek. Voltak tanulófiúk is, akik ott laktak a nagypapánál a padlástérben. Volt egy hátsó rész, egy raktárrész, és onnan lépcsőn lehetett fölmenni a padlástérbe, ahol az inasok aludtak. Enni is kaptak, főztek egy nagy fazék gulyást, és a műhelyben elfogyasztották.

Nagyon kellemes hangulat volt a műhelyben. Sokan jöttek oda csak úgy beszélgetni. Odaálltak az ajtóba, bejöttek, beszélgettek, megtárgyaltak mindent. Én meg ott rohangáltam ki-be. Volt egy tetőfedő cserepes, motorral jött mindig. Minden nap bejött. Aztán volt egy ismerős a Gázművektől, ő is minden nap bejött. Rajta keresztül a Gázművek munkájának egy részét is megkapta a nagyapám cége. És akihez kimentek, az nem tudta, hogy a Gázművek vagy egy magáncég csinálja.

Cseléd is volt a nagymamáéknál, mindenes cseléd. Kitakarította a lakást és főzött. Csengő is volt a lakásban. Mikor kész volt az ebéd, a cselédlány csöngetett, hogy lehet menni ebédelni. De vásárolni mindig a nagypapa ment az inasokkal. Arra is emlékszem, hogy ilyen háncsszatyorral mentek, az inasok vitték a szatyrot. A nagyvásárcsarnokban vásároltak, a Tolbuhin körúton [Egykor és ma Vámház körút, közben Horthy István út, ill. Tolbuhin körút. – A szerk.]. Nagy vásárlások voltak.

Hogy valamilyen formában segítse a felvidéki rokonságot, nagyapám felhozta Budapestre egyik nővérének a négy fiát, s vállalta a teljes taníttatásukat. Weckleréknek hívták őket, úgy emlékszem. A négy fiú a nagymamáéknál lakott, és mindnek felsőfokú végzettsége lett. Illegális kommunisták voltak, és a háború után mind nagy karriert futottak be. Az egyik fiú öngyilkos lett, mert beleszeretett a nagyanyámba. A másik fiú részt vett a spanyol háborúban [azaz az 1936–39 között dúló spanyol polgárháborúban], a kommunisták oldalán [Az említett rokon feltehetően valamelyik Nemzetközi Brigádban vehetett részt, amelyik a republikánusok oldalán  a szélsőjobboldali erők, a nacionalisták ellen harcolt. A Nemzetközi Brigádokban egyébként számos közismert személyiség vett részt, például Hemingway, Orson Welles stb. – A szerk.]. Ő a háború után Franciaországba került, francia nő volt a felesége. Annak gyermekintézete volt, azt tartottak fönn Párizsban. A harmadik fiú a háború után csehszlovák nagykövetként jött ide, Magyarországra a feleségével. Benő bácsi az egyetlen [a Weckler fiúk közül], akinek emlékszem a nevére. Ő szintén részt vett a spanyol háborúban a második világháború előtt. Ő még nálunk is bujkált a háború alatt. Átszökött a cseh határon, mert a Spanyolországban vállalt szerepe miatt ott nem maradhatott már, de akkor már itt is üldözték. Nappal a Szabó Ervin Könyvtárban ült, este pedig hozzánk jött aludni. Tudom, hogy anyám a bátyámat nagyon féltette tőle. A bátyám akkor volt tizennyolc éves, és anyám nem akarta engedni, nehogy politikai eszmékkel mételyezze Benő bácsi. Végül elkapták a bácsit, azt hiszem, a könyvtárban, a sátoraljaújhelyi börtönbe vitték, politikai fogolyként ott vészelte át a háborút, és ott szabadult fel. És később ezt honorálták neki, nagyon magas politikai beosztása volt Csehszlovákiában. Bent volt a legfelső pártbizottságban. Mint nyugdíjas sokat jött hozzánk, nagyon aranyos volt. Nippeket hozott nekem ajándékba meg egyebeket. Bábokat is hozott, volt ott egy nagyon híres bábjátékos a cseheknél, tündéri bábműsora volt [Föltehetően Josef Skupa (1892–1957) 1930-ban, Pilsenben alapított marionettszínházának, a Spejbl és Hurvínek Színháznak valamelyik figurájáról van szó. (A színház ma is népszerű, 1945 óta Prágában működik S+H néven.) A két főszereplő az egymással örök nemzedéki konfliktusokat vívó apafigura (Spejbl) és a fia (Hurvinek). Történeteik között éppúgy vannak nevelő célzatú humoros történetek gyermekek számára, mint drámai történetek vagy szatírák a felnőttek számára.  – A szerk.]. Nagyon szerettük a Benő bácsit. Később meg a feleségével is meglátogatott, volt úgy, hogy két hétre is jött. Ilyenkor kivett az anyám a mellettünk lévő házban egy szobát valakitől, és ott laktak.

Négy gyereke volt a nagyapának, Zoli, Frida néni, Pali bácsi és az én anyukám, ő volt a legkisebb. Zoli tizennyolc-tizenkilenc évesen halt meg spanyolnáthában még az első világháború után vagy alatt, épp leérettségizett [A 20. század első nagy járványának, az influenzaszerű tünetekkel járó spanyolnáthajárványnak 1918–1919-ben 20-21 millió áldozata volt. Magyarországon 1918 októberében például 44 ezren haltak meg a betegségben. – A szerk.].

Frida néni kilenc évvel volt idősebb anyukámnál. A Frida néni férje, Hajdú Arnold tulajdonképpen a nagymamáéknál nevelkedett. Árva gyerek volt, úgy tudom, árva zsidó gyerek, és akkor nagyon sokat jótékonykodtak a nagyanyámék. De az Arnold bácsi segített is nekik valamit a műhelyben. Ő aztán katona is volt az első világháborúban. És később nagyon tehetséges üzletember lett. A Frida nénit ígérték neki feleségnek, és tizenhat évesen hozzáadták feleségül. Nagyon gazdag ember lett az Arnold bácsi, öt háza volt a József körúton s azonkívül egy csillárboltja. A Liliom utca 33-ban laktak, egy nagy háromemeletes házuk volt, az volt a legszebb ház az utcában. Én nem tudom, honnan szedte össze a vagyonát, de volt neki. Ez a család sem volt vallásos. Még annyira se, mint nagymamáék.

A legidősebb unokatestvérem a Hajdú Zoli volt. Ő volt az első unokájuk az anyai a nagyszüleimnek, és így Zoli lett [Zoltánnak hívták az anyja spnyolnáthában elhunyt fivérét. Lásd: névadás. – A szerk.]. Érettségi után bevonult, ő volt az utolsó generáció, aki még katonaként vonult be, mert utána már csak munkaszázadba vitték a zsidókat. Úgyhogy őket is aztán átöltöztették, levették róluk a katonaruhát, csak a sapka maradt, kaptak egy sárga csillagot, és elvitték őket Ukrajnába aknát szedni [A munkaszolgálatosok nem sárga csillagot viseltek, hanem sárga karszalagot. Lásd: muszos ruházat; munkaszolgálat. – A szerk.]. Húszévesen fölrobbant egy aknával, úgyhogy ő sincs meg. Volt egy öcsikéje, Hajdú Bandi. Ez velem volt egyidős. Ő megmaradt, orvos lett, aztán 1956-ban kiment Kanadába [lásd: disszidálás].

Frida néniék bujkáltak 1944-ben. Frida néninek volt egy szerelme az 1940-es évek elejétől, a Károly bácsi, egy nagybajuszú katonatiszt, aki beleszeretett ebbe a szép zsidó asszonyba. Ez egy horthysta katona volt, nagy magyar ember. A háború alatt vagy előtt halt meg a felesége. És ő bújtatta Frida néniéket a háború alatt a konyhaszekrénye mögött. A háború után a nagybátyám, Hajdú Arnold bácsi beleegyezett abba, hogy hozzájuk költözzön ez a Károly bácsi, s ott éltek édes hármasban. Abban a házban, ami annak idején az övék volt, kiutaltak nekik a háború után egy lakást, és ott éltek. Miután Bandiék kimentek, kétszer megpróbált Frida néni is kimenni Kanadába, hogy majd ő is ott él, de nem bírt. Arnold bácsi ott halt meg, amikor először kimentek Kanadába, ott is van eltemetve. Miután Frida néni megözvegyült, visszajött Kanadából, és összeházasodott a Károly bácsival, és együtt éltek, ameddig Károly bácsi meg nem halt. Aztán az 1970-es években Frida néni megint megpróbálkozott Kanadával, de ismét visszajött. Anyám intézte el, hogy az Alma utcai szeretetotthonban lakhasson [Ortodox zsidó öregek otthona. – A szerk.]. Oda nagyon nehéz volt bekerülni, azért vették őt fel, mert a Bandi dollárban küldte a havi járulékot. Ott is halt meg Frida néni kilencvennégy évesen. Jártam hozzá látogatni.

Pali bácsit is bemutatták a feleségének, Back Margitnak. Ők másod-unokatestvérek voltak. A nagypapám apjának a testvére volt a Back Margitnak a nagypapája. A rokonságnak ez a része Felvidéken maradt a faluban. Engem a nagypapám elvitt Pali bácsi esküvőjére, ott laktunk a rokonságnál valami három hétig, mert az esküvő előtt mentünk. Emlékszem, végigjártuk a rokonokat, a faluból az összes zsidóval rokonságban voltunk. De hát én még iskolába se jártam, nem tudom, kivel milyen kapcsolatban volt. Nagyapám olyan hetven-hetvenkét éves volt abban az időben, a rokonok meg még gyerekek voltak mellette, olyan negyven-ötven évesek [A Földi Pálné által az interjúban megadott adatok alapján a nagyapa legfeljebb 69 éves lehetett. – A szerk.]. Brnóból hozták a rabbit, s a falu kis imaházában volt az esküvő.

Pali bácsi nagyapám mellett maradt a műhelyben, ő vette át később a műhely vezetését, a nagyapa pedig apanázst kapott a jövedelemből. Pali nagybátyám és családja a gettóban [lásd: budapesti gettó] vészelte át 1944-et, Pali munkatáborban [lásd: musz] is volt. De megmaradt az egész család. Pálnak négy gyereke született, de viszonylag későn. Későn is nősült, és utána vagy tíz évig nem volt gyerekük. Aztán 1942-ben megszületett Tomi, majd 1944-ben Mária, ő kis pólyás volt, és a gettóban voltak. A háború után született még két gyerekük, Iván meg Jucika. Tomi maszek volt, mosógépeket szerelt. Ivánnak bútoráruháza van. Őt most temettük néhány hónapja. Mária nagyon szép volt. Nagyon jól ment férjhez. A férje ahogy régen hívták: handlé, régiségkereskedő volt, ilyen családból származott. Kiment házakhoz, fölvásárolt értékes bútorokat, képeket, ilyesmit. Két kisfiuk született, a kicsi 14 évesen meghalt autóbalesetben.

Az anyai nagymamám 1955-ben halt meg a Rókusban, tüdőgyulladást kapott, és abban halt meg. 1952-ben halt meg a nagypapa. Az utóbbi időben sokszor veszekedtek, úgy emlékszem. Nem is veszekedtek, csak tudom, hogy voltak ilyen kis perpatvarkák.

A szüleimet bemutatták egymásnak [lásd: házasságközvetítő]. Akkor az így működött. Nagy volt a korkülönbség, mert az anyukám tizennyolc éves volt, az apukám pedig harminchét. 1921-ben esküdtek össze, zsidó esküvő volt, de azt nem tudom, hogy melyik templomban. [Ha az anyja 1904-ben született – ezt az évszámot valószínűleg jól tudja, és érettségizett –, akkor minimum 1922-ben érettségizett, tehát inkább 1922/23 körül lehetett az esküvő. És ha az apa 1889-ben született, akkor 1922/23-ban 33-34 éves volt. 15 év korkülönbség volt kettejük között. – A szerk.] Érdekes, sose mondták. De lehet, hogy a Dohányban [Dohány utcai zsinagógában]. A korkülönbség csak annyiban érződött, hogy az én apukám azt a húsz évét úgy töltötte el, hogy ő aztán nagyon élt, színészkedett, bohémkodott, nem a munkájával töltötte el azt az időt. Az anyukám viszont még kislány volt, még nem látott sokat a világból, és ő szeretett volna jönni-menni, az apukámnak viszont már elege volt. Úgyhogy mi mindenhova anyuval mentünk inkább.

A mamám, amikor férjhez ment, kapott egy lakatosgyárat hozományul. A kilencedik kerületben, az Angyal utcában volt a gyár. A gyárat apám vezette, ő – mint említettem – gyorstalpalásban kitanulta a lakatosmesterséget, mielőtt megnősült. Ez volt az apám első munkahelye, de hát szépen el is úszott, mert semmit sem értett az üzlethez, és a könyvelője meg a nem tudom, kik, elúsztatták a gyárat. És mindenki meggazdagodott aztán a végén, csak apámnak nem maradt semmije. Amikor megnősült, a szülei nyitottak neki egy üzletet is, anyám mesélte, hogy ilyen konyhafelszerelési üzlet volt Újpesten, de az is csődbe ment hamarosan. Meg aztán a nagy gazdasági válságban [lásd: az 1929-es gazdasági világválság] nagyobb vagyonok is tönkrementek. Akkor próbálkozott mindenfélével. Sokat segített az anyai nagyanyám ebben, az apai nem. Ki lett osztva, ez a tied, több követelés nincs, onnan nem kapott semmit! Hát persze, onnan voltak a házak, amiket aztán sorra eladogatott, mikor pénzre volt szükség. De a Back nagymama nagyon sokszor eltartott minket. Az, hogy tetőtől talpig fölöltöztette a bátyámat és engem, az természetes jelenség volt. Aztán meg nyitottak műhelyt apukámnak, ott, maguk mellett. Apámnak csodálatos kézügyessége volt, s aztán kinevezte magát szerszámkészítőnek, és az aranyműveseknek készített szerszámokat. Aztán az 1940-es évek elején összetársult egy ismerőssel, az én első szerelmemnek, Schwartz Mikinek az édesapjával. Ennek a Dohány utcában volt vasáru nagykereskedése, és kitalálta, hogy gyártsanak ilyen zománcos tűzhelyeket, sparhelteket. Szóval az apám ismét eladott egy házat, s vett ilyen nagy szerszámokat, esztergagép, marógép, présgép, nagyolló, mit tudom én. Berendeztek egy nagy üzemet, dolgozott ott vagy tizenöt ember.

Én 1927-ben születtem. Az anyukám foglalkozott velem. Cselédünk is volt, aki takarított, mosott, vasalt. A cselédek falusi parasztlányok voltak, Nógrádból jöttek fel pénzt keresni. Volt egy Mariska, akit Vörös Mariskának hívtunk, mert vörös volt a haja. Ő egy árvaházi kislány volt, körbeszolgálta a családot, mindig ott volt, ahol épp kisgyerek volt. A Frida néninél kezdte, neki volt legelőször gyereke, aztán átjött hozzánk, ott élt velünk, főzött, takarított, mosott, a pelenkákat mosta. Vele aztán nagyon jó kapcsolatba kerültünk. A háború után Frida néni felvette a házába házmesternek a férjét, s Vörös Mariska ott volt az én esküvőmön is.

Csípőficammal születtem, és amikor elkezdtem járni, anyám mindig nevetett, hogy ez a gyerek nem is jár, hanem gurul, de apám azt mondta, hogy valami baj van a járásával. S akkor elvittek egy nagyon híres ortopéd professzorhoz, akit úgy hívtak, hogy Horváth Boldizsár [(1897–1970) – ortopéd sebész, 1932–1963 között a János-kórház ortopéd sebészeti osztályának főorvosa. Fő kutatási területe a csípőficam kórtana, korai felismerése és a csecsemő- és gyermekkori ficamok gyógyítása volt. – A szerk.]. Ez a János-kórházban volt akkor, megvizsgált, és mondta, hogy ez bizony csípőficam, és akkor engem begipszeltek. Emlékszem erre tisztán. Két éves voltam, és emlékszem, hogy a gipszes lavór kívül olyan lila volt, és a csípőmtől a bokámig be voltam gipszelve. Akkor úgy csinálták azt, hogy kifeszítették a lábam, és begipszelték kifeszítve, hogy így helyreugrassák a csípőmet. Majdnem egy évig vagy nyolc hónapig voltam gipszben. Emlékszem, hogy cipeltek, a nagyanyámnak volt egy jól megtermett segédje, az elbírt engem a gipsszel együtt. A gyerekkocsiban sem fértem el a széttárt lábammal, hanem az apukám csinált középre egy sámliszerűséget, arra rátettek engem, és úgy ültem a kocsiban. Szegény anyukámat megnézték az utcán, s pletykálták, hogy flancol.

Amikor levették, újra kellett tanulnom menni. És az addigi mozdulatlanságtól úgy elgyengült a hasizmom, hogy kaptam egy lágyéksérvet, akkor már olyan öt éves lehettem, és befeküdtünk a nagymamával a Zsidókórházba. A nagyanyámat is operálták, gátrepedése volt, hát öt gyereket szült, és az egyik ágyban ő feküdt, a másikban meg én. Engem egy Sischa nevű nagyon híres sebészprofesszor operált, még az arcára is emlékszem. Egy nagy homokzsákot raktak a hasamra, mikor magamhoz tértem az altatásból. Nagyon szerettek engem abban a kórházban, dédelgetett az összes ápolónő. Játszottak velem, emlékszem, fociztunk meg labdáztunk, még képem is van róla.

A Maros utcai zsidó kórházban operáltak, az volt a lényeg, hogy az orvosok zsidók voltak, és kóser kaja volt. De főleg azért mentünk oda, mert nagyon jó orvosok voltak ott. Az én anyám az ilyesmikre nagyon adott, hogyha valami baj volt, akkor a legjobb orvoshoz vittek, a mandulánkat is valamilyen professzor úr vette ki, pedig csak egy egyszerű mandulaműtét volt. Ezek drága műtétek voltak. Akkoriban nem volt SZTK, csak az OTI, de hát az a proliknak volt. Mi pedig egy középosztálybeli úri család voltunk, és mindig fizetni kellett. Gondolom, hogy a Back nagyanyám fizette.

Gyerekkoromban nagyon sokat voltam a Back nagymamánál. Még Újpesten laktunk, szóval ez még nyolcéves korom előtti dolog. Arra nem emlékszem, hogy a bátyám sokat lett volna a nagymamáéknál. De akkor ő már elsős gimnazista volt. Nagyon szerettem a nagymamánál lenni, ott engem tetőtől talpig felöltöztettek, mert ott minden üzletes jóban volt a másikkal. Nagymamám bement a játékboltba, azt vette, amit akart, aztán fölírták, hogy egy baba, egy roller, egy labda, és akkor cserébe, ha meg kellett javítani ezt-azt, nagypapához fordultak. Volt a Ferenc körúton egy kis bazáros, ahol mindig kirakták a játékokat, onnan vásárolt a nagymama. Szerettem a kicsi babákat, azokkal jól lehetett játszani, a nagyobbakat nem szerettem, nehezek voltak. Aztán bementünk a Csillag cipőboltba, s nagyanyám vett szandált nekem. Boldog voltam, melyik kislány nem lett volna? Mentünk Siófokra is a nagymamával. A nagymama meg a nagybátyám jött le, mert neki volt kabinjegye. Minden hétvégén lejött, referált, és akkor engem is levittek. Én kicsi voltam, anyu félve engedett el. Nagyon jól éreztem magam. De haza is vittek hamarosan, mert begyulladt a torkom.

Az apai nagyszülőkkel is tartottuk a kapcsolatot, Újpestre is kijártunk apámmal kéthetenként a mamájához. Az akkor nagy kirándulás volt, kimenni Újpestre [Ez tehát már nyilván azokban az években volt, amikor ők már nem Újpesten laktak. – A szerk.]. Villamossal mentünk, egyórás út volt. Én szerettem odamenni, ott is voltak fiúk, hancúroztunk, játszottunk. Apám meg addig látogatta a nagymamát meg a Bözsi nénit. Mindig úgy mentünk, hogy ott ebédeltünk. Amikor meglátogattuk Feith nagymamát, adtam neki két puszit, és rohantam focizni a fiúkkal, meg játszottam. Kis aranyos, gömbölyű nénike volt. Idősebb volt a Back nagymamánál, de az egész élete más volt. Olyan nagyasszonyos volt, hosszú fekete ruhát viselt, a lábát sose láttam. Kis kontya volt, és egész vékony háló volt a haján. Szúrós nagymamának hívtam, mert mindig varrogatott, és mindig tűk voltak beszurkálva a ruhája gallérjához. Mikor puszit adott, lehajolt hozzám, mindig megszúrt valahol. Állítólag mikor pici voltam, nekem is nagyon aranyos ruhákat varrt. Arra emlékszem, hogy rétest sütött a nagymama a verandán. Volt egy hatalmas asztal, mindig ott ültünk körben. Nagy, üvegezett verandájuk volt, és ott csinálta a rétest. Nekem annyira tetszett, ahogy nyújtotta. Aztán megszórta dióval, mákkal, az abrosszal összetekerte, beborította és elvágta. Egy nagy asztalnyi volt, földarabolgatta, és be a tepsibe, ez nagyon tetszett nekem.

Sokáig Újpesten laktunk. Apukámnak volt vagy tizenhat háza, örökölte az apjától. Rákospalotán voltak a házai, és mindig eladott egy házat, és abból éltünk. Aztán megint eladott egy házat. A  Rózsa utca 24-ben voltam kisgyerek, nagy kertes ház volt, nagyon szép volt, jó volt. Nagyokat játszottunk, szánkóztunk. Itt laktam nyolcéves koromig, akkor jöttünk be Pestre lakni, a Nyár utca 18-ba. Ez egy kétszobás lakás volt. Az egyik szobában laktam én meg a bátyám, ott volt két sezlon, az ágyneműnek be volt ágyazva. Az anyukáméknak volt egy hálószobájuk, és volt egy ebédlő, ahol az apukám festményei voltak felaggatva, és ott volt a zongora is. Esténként leült a család zongorázni, emlékszem, ahogy az anyukám ült a zongoránál, és énekelt. Én is tanultam zongorázni, beírattak, amikor mentem a harmadik elemibe, és tizenhat éves koromig tanultam. Nem voltam én nagy tehetség, anyukám meg a papám kotta nélkül sokkal szebben zongorázott, mint én kottából. De akkor minden úri kislánynak kellett tanulnia zongorázni. Akkor nem érettségiztünk, nem az volt a lényeg, a lánynak elég volt, ha szerzett egy kis műveltséget, olvasott, németül tanult, zongorázott. De aztán, mikor nagyobb lettem, lett kurblizós lemezjátszónk, arra táncoltunk, és nekem az jobban tetszett, mint a zongora, úgyhogy nem nagyon zongorázgattam aztán már.

Aztán átköltöztünk a Nagydiófa utcába, a Nagydiófa utca 15-ben laktunk. Körülbelül tizenöt éves koromig laktam ott. A Nagydiófa utcában volt egy szoba meg egy alkóv [Szobaszerűen elkülönülő ablaktalan helyiség. – A szerk.]. Ennek a háznak a pincéjében volt a lakatosüzem, amiről már meséltem. Két üzlethelyiség volt, zománcozott tűzhelyeket gyártottak ott, és munkát adott vagy tizenöt embernek. Egyrészt itt dolgozott a család: a bátyám, az unokatestvéreim, akiket érettségi után nem vettek fel sehova. Aztán voltak Máramarosszigetről menekült, érettségizett zsidó gyerekek, azok is betanultak, és ott dolgoztak, amíg még lehetett. A házban sok kommunista lakott ágybérletben, és ők is apámnál dolgoztak. Az egy ilyen menedékhely lett. Apám adott nekik munkát, volt köztük két-három szakember, akik vezették ezt az egészet, és gyártották ezeket a zománcozott tűzhelyeket a Schwartzék vaskereskedésének. Ezt 1944-ig csinálták, mikor bejöttek a németek, akkor hagyták abba.

Nem jártam zsidó iskolába. Elemibe a Kertész utcába jártam, mert ott volt a lányiskola, aztán negyedik osztályban megszűnt lányiskola lenni, akkor áttettek a Kazinczy utcába, később odajárt a fiam is, abba az iskolába. Utána a Dohány utcába jártam a polgáriba [lásd: polgári iskola]. Nekem az iskolában a legjobb barátnőm keresztény volt, eszébe nem jutott, hogy zsidó vagyok. Mentem vele gyónni játékból a Rókus kápolnába. Ott volt a tisztelendő, Németh József, aki a mi iskolánkban tanította a hittant, és én is letérdeltem, és keresztet vetettem. Mentünk a szép templomokba, bazilikába, ezeket mind végigjártuk, és néztük, hogy milyen szép. Karácsonykor plafonig érő karácsonyfa volt náluk, és segítettem díszíteni, és ott voltam, és kaptam ott ajándékot. Erre én is elhatároztam, hogy én is fogok ünnepelni. Akkor már olyan tizenhárom éves voltam, kimentem a piacra, vettem egy pici fát, és földíszítgettem magamnak, mert az nekem úgy tetszett.

Sülve-főve együtt voltunk, egymás mellett ültünk. Két hosszú, szőke copfja volt, kis szende szöszke volt, én koromfekete voltam, rövid copfos, és olyan voltam, mint az ördög. Rengeteget sétáltunk, mászkáltunk, kirándultunk. Fölmentünk a Gellért-hegyre, ott volt egy nagy játszótér, ott hintáztunk, játszottunk, s utána szépen visszasétáltunk. A barátnőméknek volt Sasadon valami gyümölcsöskertjük, aztán elmentünk Szentendrére. Meg játszottunk boltost, csináltunk gyufásdobozból kis fiókos polcokat, mindegyikbe valami fűszert raktunk, meg kalaposüzletet is csináltunk, összegyűjtöttük a minyonos papírokat, abból hajtogattunk kalapokat. Babáztunk is. Persze azért a leckét megcsináltuk, úgy-ahogy. Egész nap együtt játszottunk, ugyanahhoz a tanárnőhöz jártunk zongorázni. A szülei is nagyon rendes emberek voltak, nem voltak antiszemiták. Házmesterek voltak, velünk szemben laktak, a Wesselényi utca és a Nagydiófa utca sarkán. Aztán gettósították ezt a részt, s őket is kiköltöztették, akkor elszakadtunk. Hát akkor én nem mászkálhattam hozzá többet. Ica tovább tanult, a Wesselényi utcában volt a Dobó Katalin kereskedelmi iskola, és az Ica oda járt. A háború után újból felvettük a kapcsolatot, az esküvőmön is ott volt. Sajnos beteg lett, és harmincéves korában meghalt.

Emlékszem – ez már a háború alatt volt –, színielőadásokat rendeztünk az óvóhelyen, apám festette a díszletet, színpad volt, lehívtuk az egész házat, belépődíjat kellett fizetni. Hogy mire költöttük, arra már nem emlékszem, mert ugye a mi pénzünk volt. Volt nálunk a házban egy jelmezkölcsönző, és a néni adott nekünk jelmezeket, és én valami oláh paraszt voltam, bajuszt ragasztottak nekem, én voltam a fiúszereplő.

A testvéremmel nem igazán játszottunk együtt. Először is fiú volt, másodszor négy évvel volt idősebb nálam, úgyhogy ő jól fejbevágott engem, vagy belém rúgott kettőt. Aztán később, amikor már nagyobbak voltunk, rá voltam bízva. Kimentünk együtt a házból, én mentem randira, ő meg ment a dolgára, kilenckor találkoztunk a kapuban, és fölmentünk, hogy „Megjöttünk!”, mintha együtt töltöttük volna a délutánt. Ő egy ideig a jövendőbeli férjemmel egy iskolába járt Újpesten, a Viola utcába, majd az Árpád úti Szent István Gimnáziumban folytatta a tanulmányait [A báty valószínűleg az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba járt, amely egyébként nem az Árpád úton volt, hanem az István úton. -- A szerk.].

Persze a zsidó templomba is jártam. Először is kötelező volt, minden pénteken három órakor volt ifjúsági istentisztelet. Hát elmentünk, de miért mentünk el? Mert ki voltunk csípve, fehér blúzban, sötét rakott szoknyában, és ott voltak a fiúk, s akkor nem volt koedukált osztály [lásd: koedukáció], külön voltak a fiúk, hát ottan kinéztünk magunknak fiúkat, kacsintgattunk… Meg én énekeltem a kórusban, a Dohány utcában. A zsidó ünnepekre tanultuk a dalokat. Ez főként gyerekkórus volt, de voltak aztán a nagyünnepeken felnőttek is. Együtt énekeltünk ott fönt az orgonánál, szóval nagyon szép volt. Hetente háromszor próbáltunk, de én csak olyan halandzsát énekeltem, mert én azt a héber szöveget nem tudtam, de a hangom kiadtam. Olyan tizenkét-tizenhárom éves lehettem, egy évig biztos énekeltem. És fizettek érte harminc fillért, az egy mozijegy ára volt. Az öreg fehér szakállas Donáth bácsi volt a karnagy, ő kísért harmóniumon. Utáltam, mert állandóan tapogatott, s aztán olyan elegem lett a Donáth bácsiból, hogy abbahagytam [Donáth Ede (1865–1945) – karmester, zeneszerző, 1925-től haláláig a Dohány utcai templom karvezetője volt. – A szerk.]. Hittanórára is jártam, de csak az iskolában. Még a középiskolában és a polgáriban is voltak zsidó hittanórák. Hittanórán mindenki ment a saját felekezetéhez.

Mi, gyermekkoromban nem voltunk vallásos család, de a nagyünnepeket megtartottuk, elmentek a szüleim a templomba. Az apám nem járt a Dohány utcai zsinagógába, mert volt a házban egy Weiss rabbi, aki berendezett a lakásában egy imaházat, s sokkal olcsóbban lehetett nála megváltani a helyeket, mint a Dohányban. Szombaton gyújtott gyertyát a család, de ez aztán elmaradozott [A zsidó hagyomány szerint péntek este szombat bejövele előtt gyertyát kell gyújtani. – A szerk.]. Apukámnak volt egy jahrzeittáblája, és magyarázta, hogy amikor az ő apukája meghalt, azon a táblán elő volt jegyezve, hogy melyik évben milyen napra esik az évforduló. Egy széderestre emlékszem, Újpesten a Weissmann családban. Nagybátyám tartotta, ő imádkozott, mi is meg voltunk oda híva, nagy asztal volt. Ott volt a család, a két gyerek a szülőkkel, a nagymama, mi négyen, ott volt apámnak az unokatestvére a kislányával meg a férjével. Voltunk vagy húszan. Voltunk aztán a Weissmann fiúk bár micvóján, az is nagyon szép volt. Ugyanígy a többi unokatestvérem bár micvójára is mindig elmentünk. Az én Péter bátyámnak is volt, járt előtte tanulni a templomba. Külön kellett menni, és betanították A Kis fuvaros utcai templomban [Föltehetően a Nagy fuvaros utcai zsinagógára gondol, a Kis fuvaros utcában ugyanis nem volt zsinagóga. A Nagy fuvaros utcában két zsinagóga működött: a 4. sz. házban a (jelenleg is működő) neológ zsinagóga, melyet 1922-ben alakítottak ki Freund Dezső (1884–1960) tervei alapján a Józsefvárosi Kaszinó helyiségeiből és az udvar beépítésével; vele szemben, a 3/B sz. ház első emeletén volt az Écz Chájim Egylet ortodox zsinagógája (imaháza), melyet két lakás egybenyitásával alakítottak ki. Az imaház az 1950-es években megszűnt. – A szerk.] volt neki az avatása, mint egy esküvőre, elő volt jegyezve. Nagy ünnep volt. Érdekes, a Frida néni fiainak nem emlékszem a bár micvójára. Nekünk, lányoknak nem is tudom, hogy volt; emlékszem valamire, hogy az iskolából a zsidó lányok olyan tizenhárom éves korunkban elmentünk egyszer közösen templomba, a fél templom tele volt kislányokkal, és volt csak számunkra egy istentisztelet [Az interjúalany a bát micvóról beszél. – A szerk.].

Otthon sokat beszélgetett a család, főleg történelemről – akkor másképp nevelték ám a gyerekeket, meg televízió sem volt –, én szájtátva hallgattam az apukámat, amikor mesélt nekem a háborúról meg a csillagokról meg a történelemről meg a zsidó történelemről. Sok könyvünk volt, apám nagyon sokat olvasott, arra emlékszem, meg az anyám is. És föl voltak háborodva, hogy nekem is kellene komolyan olvasni, de én nem voltam hajlandó. Aztán egyszer csak az egyik szomszédunk adott nekem egy könyvet, ilyen kis sárga ponyva volt, s attól kezdve faltam a könyveket, mindent, Courths-Mahlert meg Ohnet-t, meg Zilahy is nagyon tetszett [Hedwig Courths-Mahler (1867–1950) – német írónő, a szórakoztató irodalom világszerte elismert művelője, több mint 200 regényt írt; George Ohnet (1848–1918) – francia regény- és drámaíró. Az élet harcai c. regénysorozata (1881) nagyon divatos volt a korban. Több regényét is sikerrel színpadra vitték; Zilahy Lajos (1891–1974) – író, publicista. – A szerk.]. Beiratkoztam könyvtárba, és onnan hoztam a könyveket. Olyan tizennégy éves lehettem, s emlékszem, hogy többet aztán nem jött ki a könyv a kezemből.

A folyóiratok közül járt nekünk „Tolnai Világlapja” [lásd: Tolnai Simon] meg az „Asszonyok Divatja” vagy „Magyar Asszonyok Lapja” vagy mi volt [Földi Pálné valószínűleg a Kertész Béla főszerkesztésében 1926–1938 között, havonta háromszor megjelenő „Magyar Úriasszonyok Lapja” c. szépirodalmi, ismeretterjesztő és háztartási folyóiratra utal. (Előzményei: „Gazdasszonyok Lapja” /1924–25/, „Magyar Úriasszonyok Közlönye” /1925–26/.) Jogutódja az 1939–1944 között, Papp Jenő szerkesztésében, szintén havi három alkalommal megjelenő „Magyar Nők Lapja” című szépirodalmi, társadalmi, divat-, kézimunka- és háztartási folyóirat. – A szerk.]. Ez nagyon szép volt, mert olyan sok szép ruha volt benne, olyasmi volt, mint ma a „Nők Lapja”. Meg volt otthon „Színházi Élet” is [1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Olykor egy-egy bemutatott színdarab szövegét is közölte. Incze Sándor alapította és szerkesztette Harsányi Zsolttal közösen. – A szerk.]. De azt kaptuk valahonnan, azt hiszem.

Színházba is nagyon sokat jártunk, vittek minden héten az iskolából. Közel volt az akkori Nemzeti Színház, a Blaha Lujza téren [A Rákóczi út és a Nagykörút sarkán állt a régi Nemzeti Színház épülete, 1965-ben lebontották. – A szerk.]. Volt ott egy olyan nagy páholy, amibe tízen befértünk, és minden gyereknek ötven fillért kellett fizetni, azt hiszem. Onnan föntről, a második emeletről az összes Shakespeare-darabot megnéztük, a „Rómeó és Júliá”-tól kezdve, az „Ahogy tetszik”-ig. Meg még a „Kaméliás hölgy”-et is láttam, szóval mindent, amit akkor játszottak, emlékszem a Jávor Pálra, a Bajor Gizire, az Ungvárira, Lehotay Árpádra, Lukács Margitra, jaj de szépek voltak [Jávor Pál (1902–1959): színész, számos színházban játszott a háború előtt. 1935–1944 között a Nemzeti Színház tagja volt. 1944-ben a németek Sopronkőhidára hurcolták. 1946-tól az USA-ban játszott, ahonnan 1957-ben tért haza; Bajor Gizi (1893–1951) – színésznő, 1914-től haláláig a Nemzeti Színház tagja volt; Ungvári László (1911–1982) – színész, 1933-tól haláláig a Nemzeti Színház tagja volt; Lehotay Árpád (1896–1953) – színész, rendező, színházigazgató, színészpedagógus, 1926¬–1944 között a Nemzeti Színház tagja volt; Lukács Margit (1918) – színésznő, 1937 óta a Nemzeti Színház tagja. – A szerk.].

Nagy mozirajongó voltam. Volt egy mozi szemben az iskolánkkal, a Dohány utcában, Kis Piszkosnak hívtuk, huszonöt fillérért már mozizni lehetett. Rohantam haza az iskolából, s nem hagytam élni anyámat, ameddig nem adott huszonöt fillért mozira. És igaz, hogy ez az első sor volt vagy a második, de abban az időben ott háromnaponként mindig mást játszottak. Amerikai filmek mentek, rengeteg ilyen Stan és Pan meg Rex vagy Lux vagy valamilyen testvérek, azokon is lehetett sokat röhögni. Nagyon-nagyon sok filmet és szép filmeket is láttam. És utána rohantam haza, be az Ica barátnőmhöz – szemben laktunk –, és elmeséltem neki meg a húgának, Irénnek, hogy mit láttam. És szájtátva hallgattak.

A családdal sokat jártunk kirándulni. A Hármashatár-hegyre, Zebegénybe, Siófokra, Nógrádverőcére, Pünkösdfürdőre jártunk. Volt, amikor apám nem jött, csak a nagymama, sőt a nagycsalád. Többször voltunk az Szúnyog-szigeti [Ma inkább Népszigetnek hívják. – A szerk.] Illig csárdában [Illik csárda] halászlét enni. Az nagyon tetszett nekem, mert mentünk egy darabig villamoson, valahol a Váci úton, aztán kimentünk a Duna-partra, csónakba ültünk, az Illig csónakba, és az átvitt minket a Dunán a szigetre. Ott sétáltunk, leültünk ebédelni, ettünk-ittunk. Meg kirándultunk az Ördögorom csárdába is, az itt volt valahol a mostani lakásom [Gazdagrét] környékén [Ez az egykori csárda a mai Törökbálinti út elején volt. – A szerk.].

Gyermekkoromban, emlékszem, még nagy esemény volt, amikor itt volt az olasz király, olyan kicsi, alacsony emberke volt, és mellette jött a Ciano gróf [1937-ben az olasz király és felesége három napra Budapestre látogatott. A királyi párt fényes külsőségek között fogadták, a pályaudvarról való bevonulás és a visszaút nyitott hintókon történt, és díszszemle is volt; Galeazzo Ciano gróf (1903–1944) – olasz politikus, 1936–1943 között külügyminiszter. Jelentős szerepet játszott a Berlin–Róma tengely kialakításában. 1943 februárjában apósával, Mussolinivel való sorozatos nézeteltérései miatt lemondott miniszteri posztjáról. Mussolini 1944 elején kivégeztette. – A szerk.]. Az iskolával kivonultattak minket zászlóval, ott őrjöngtünk, ott kellett nekünk ordítani. Azt se tudtuk, hogy mi az, de mondták, hogy ki van itt. Meg emlékszem, amikor a Rákóczi szobrát felavatták. És akkor itt, a Rákóczi úton vonultatták végig, és ott lengettük megint a zászlót. Meg jöttek haza valamilyen frontról a katonák [?], azokat is kellett üdvözölni, akkor oda vonultattak ki az iskolából. Biztos meg volt mondva a tanároknak, hogy hova kell az iskoláknak kivonulni. S akkor kivonultattak, azt se tudtuk, miért, mondták, hogy kiabálni kell, meg lengetni a zászlót. Aztán mi kiabáltunk, és lengettük a zászlót. Érdekes volt.

Az iskolában semmiféle antiszemita megnyilvánulást nem tapasztaltam. Nagyon rendes tanáraim voltak, egyetlenegy volt állítólag, aki antiszemita volt, de én azt nem érzékeltem, velem nem éreztette. Sőt annyira nem, hogy amikor beteg volt, az Ica barátnőmmel el is mentünk, vittünk neki virágot, és meglátogattuk. Aztán állítólag valami nagy nyilas lett belőle. Voltak még zsidó gyerekek az osztályban, de nem volt klikkesedés. Volt nekem kis zsidó barátnőm is, aranyos volt, szegény, agyon is lőtték a háború alatt, az egész családot kiirtották a gettóban, de ugyanakkor volt ez az Ica is.

Miután elvégeztem a polgárit, már nem vettek fel sehova, mert zsidó voltam [A középiskolai numerus clausus 1939-es bevezetését Karády Viktor is említi egy tanulmányában, de nem hivatkozik sem törvényre, sem rendeletre: a numerus clausus az újonnan beiratkozókat sújtotta, a felsőbb osztályokba járó zsidó tanulók megmaradhattak iskolájukban. – A szerk.]. A bátyám is leérettségizett, ő orvos akart lenni, szó sem lehetett, hogy egyetemre menjen [lásd: zsidótörvények Magyarországon], hanem az apámnak a műhelyébe ment be, és ott dolgozgatott, mert azért valamit kellett csináljon, nem nézhette a falat egész nap.

Én a Török Pál utcába akartam menni, az iparművészeti középiskolába, ez most főiskola [Az iskola Székesfôvárosi Iparrajziskola néven működött a háború előtt, ma pedig Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolának hívják, és a Magyar Képzőművészeti Főiskola gyakorlóiskolája. – A szerk.]. Divattervező szerettem volna lenni, mert nagyon szépen rajzoltam, főleg hölgyeket. A házban, ahol laktunk, volt egy ipartervező. És az egyik nyáron – akkor én már tizenhárom éves voltam – megkérdezte, hogy nyárra nem akarok-e odamenni rajzolni, illetve másolni. Volt ott egy divattervező, az megrajzolta az alakot, aztán volt egy alulról megvilágított üveglap, rá volt téve a rajz, és pauszra kellett átmásolni az alakot. Ez nekem nagyon tetszett, nagyon szép nőket rajzoltam. De előzőleg is, mindig varrtam a babáknak ruhát, tervezgettem. Akkor volt divat az öltöztetős baba papírból, és a ruha mellé, amit megvettünk, még pluszban rajzolgattam, plusz ruhákat terveztem.

De nem vettek fel az iskolába, és hát akkor mit csináljak? Mi egy házban laktunk Ságvári Endréékkel [Ságvári Endre (1913–1944) – jogász, az SZDP tagja, ifjúsági ügyekkel foglalkozott. Vezetésével ifjúmunkások 1937-ben szétvertek egy nyilasgyűlést, ezért Ságvárit 8 hónapra ítélték. Hosszú munkanélküliség után a „Népszava” szerkesztőségéhez került. 1942-től illegalitásban élt, részt vett az ellenállásban, fegyvergyűjtést szervezett. 1944-ben nyomozók lelőtték. – A szerk.]. És az ő feleségének, Magdinak a varrodájába akart anyám tanulónak adni. A feleségének a Wesselényi utcában, a szülei lakásán volt egy varrodája. Anyu szólt ennek a Magdinak, hogy nem mehetnék-e én oda legalább varrni tanulni. Én erősen kivertem a hisztit, hogy én varrni aztán nem megyek. Aztán megmagyarázták, hogy nem kell neked varrni, de kellene valamit csinálni, ha csak a saját ruhádat megvarrod, már az is ér valamit. Viszont 1944 márciusában bejöttek a németek, és az anyám nem engedett többé Ságváriékhoz.

Olyan tizenöt éves koromban elköltöztünk a Kisfuvaros utca 11-be. Ez kétszoba-hallos volt. Az akkor épült, mi voltunk az első lakók ott. Mai napig nagyon szép ház, és még mindig modern. Onnan költöztünk aztán a zsidó házba [csillagos házba], a Dob utcába. Az udvarlóm, Miki szülei abban a házban laktak. Ők szerettek engem, nagyon komolynak indult ez a kapcsolat, a helyet is a Miki papája szerezte nekünk abban a házban. A bátyám, Péter már nem költözött az új lakásba, mert elvitték munkatáborba [munkaszolgálatba], akkor már bejöttek a németek. Néha megjelent ott, de igaziból ott már csak mi voltunk hárman, anyukám, apukám meg én.

A Feith nagyszülőket akkorra már elvitték. Újpestről a Back család maradt, mert ők Pesten laktak, csillagos házban, Pali bátyámék a Viola utcában, a nagyszüleim és Frida néniék pedig a Ráday utcában. Aztán az egész Back család bevonult a gettóba [lásd: budapesti gettó], kivéve Frida néniéket, akik elbújtak.

Végül levonult a műhelybe lakni az egész Back család, édesapám, bátyám, a Back nagyszülők, Pali bácsiék meg az egész Schwartz család, Mikinek a szülei meg a gyerekek meg az anyukájának a négy testvére, ott vagy ötvenen laktak abban a pincében. Bár a műhely a Nagydiófa utcában volt, a gettóban, biztosabb volt a pincében rejtőzködni a gettón belül is. Készítettek priccseket meg szalmazsákokat, és volt mellettük egy szenespince, onnan hordtak szenet fűteni, főzni. Ott éltek abban a pincében, és ott maradtak életben; mind megmaradtak. Bár a bátyám is ott maradt volna…

A bátyámat munkatáborba [lásd: munkaszolgálat] vitték, volt Kassa körül és Erdélyben is. De még visszajött Pestre, az Albrecht-laktanyába jöttek fel vidékről, ez már 1944. decemberben volt. Karácsony előtt bevagonírozták a munkatáborosokat, akkor már azokat is elvitték. Amíg lehetett, próbálták őket a parancsnokaik megmenteni [lásd: munkaszolgálat (utolsó két bekezdés)], mert azért viszonylag emberségesek voltak, de aztán bevagonírozták és elvitték őket. Vonattal vitték őket, nem gyalog. És kivitték őket Ausztriába valahova. Úgy sejtem, Mauthausenben halt meg.

Pedig 1944 nyarán az egész család kitért. Járt az egész család a Stefánia útra, ott volt egy templom, voltak ilyen fehérruhás apácák, és odajártunk hittanórára [Fehér ruhát az örökimádók rendjéhez tartozó apácák viselnek. Ez a rend Magyarországon is működött, de budapesti templomuk az Üllői út 75–77-ben volt, nem a Stefánia úton. – A szerk.]. Nagyon tetszett nekem, érdekelt, mert addig mindig csak az Ótestamentumot tanultam, ott meg tanultam az Újat is, ott Jézusról beszélgettek, érdekes volt, de nem jutottam el a végére. Már a keresztlevelem sem tudtam átvenni, mert közben deportáltak engem is meg az anyukámat is.

Pedig meg is menekülhettünk volna, akkor járt Wallenberg körbe az autóival. Megjelent egy kis fekete autó, állítólag egy Skoda volt, és akkor jött, és elkezdett kiabálni „Weisz Róbertné meg a lánya, Weiszné, Schwarzné”, és akárki odament, nem kértek tőle semmi iratot, csak fölrakták egy teherautóra, s menekítették. Most már tudom, hogy csak úgy találomra mondta a zsidó neveket. Ott csak úgy rohangált a menet élén, és kiabált mindenféle neveket. Akkor ott a dörzsöltebbje jelentkezett. De mi nem voltunk olyanok. Az én anyukám egy úriasszony volt, eszébe se jutott, hogyha Schwartznét keresnek, akkor ő odaáll. Pedig így nagyon sokan mentek. Mert azok rafináltabbak voltak. A máramarosiak tudtak jelentkezni, azok már dörzsöltebbek voltak nálunk. Azok nagyon jól tudták, hogy kell megélni. De mi nem tudtuk, úgyhogy amikor megjelent egy plakát, október nem tudom, hányadikán, hogy a nők tizenhat évtől negyven éves korukig jelentkezzenek munkaszolgálatra, akkor mi anyukámmal elmentünk a KISOK-pályára [Randolph L. Braham szerint több alkalommal is fölszólították a budapesti zsidó nőket munkára: 1944. október 22-én minden 18 és 40 év közötti – tehát 1904 és 1926 között született – nőt; november 2-án a 16 és 50 év közötti – tehát az 1928 és 1894 között született (varrni tudó) nőket; november 3-án elrendelték a 16–40 éves női korosztály összeírását „a nemzetvédelemmel összefüggő munkaszolgálatra”. Lásd Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/. – A szerk.].

Onnan elvittek gyalog Isaszegre, ahol sáncot ástunk egy hétig. De akkor ott már jöttek az oroszok, úgyhogy visszahajtottak minket. Gyalog hajtottak be Isaszegről, özönlöttek mellettünk az emberek, mindenki menekült onnan, mert az oroszok akkor már Vecsésnél voltak [1944. november első hetében Vecsésen már utcai harcok voltak. – A szerk.]. Az út keserves volt, ott mentünk el Rákospalotán, ott mentünk el Újpesten, láttam a nagyanyámnak a házát, kiírva, hogy Feith Péter utóda, Weissmann Sándor, borzasztó volt, hogy engem ott hajtanak. Ők akkor talán már nem is éltek. Auschwitzba vitték őket, de mi erről nem tudtunk. Elért a menet a Dunához, s valami tutajon átvittek a budai oldalra, és onnan gyalogoltunk a téglagyárig. Aztán másnap elindítottak, s végiggyalogoltunk egészen Hegyeshalomig [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba]. Minden nap mentünk húsz-harminc kilométert. Ez valami rettenetes volt, nekünk már ennivalónk sem volt, úgy szedtem össze a földről a penészes kenyeret, anyám odaadta az aranyláncát és fülbevalóját egy marék almáért. Esténként mindig valahol máshol aludtunk, éjjelre behajtottak minket egy-egy sportpályára. Szakadt ránk az eső, ott gubbasztottunk egész éjjel, és akkor reggel fölkelni, ébresztő, továbbmentünk, de enni csak este adtak valami meleg löttyöt – ahol adtak.

Voltam én a gönyűi halálhajón is. Az valami borzalmas volt [A nyilasok 1944. november 6-tól nagyjából november végéig mintegy 30 ezer budapesti zsidót és kb. 50 ezer munkaszolgálatost hajtottak a nyugati határszélre, főleg gyalog. Számos ilyen halálmenetnek az egyik éjszakai állomása Gönyű volt, ahol négy kikötött uszályon szállásolták el a zsidókat. Sokan a végkimerültségtől a Dunába estek, másokat a nyilasok löktek a vízbe. – A szerk.]. Megérkeztünk egyik este hullafáradtan Gönyűbe, azt se tudtam addig, hogy létezik. Uszályok állomásoztak ott, azt mondták, hogy ott éjszakázunk. És a partról a hajóra egy kábé negyven centiméteres pallón kellett fölszaladni. Nem mindenki volt fiatal, voltak ott hatvan évesek is. Közben kicserélődött a társaság, itt már nemcsak azok voltak, akiket bevonultattak, hanem azok is, akiket otthon a lakásokból összeszedtek. Ott zuhantak be tízesével mellettünk a Dunába az öreg, fáradt emberek. És nem tudtunk nekik segíteni, örültünk, hogy mi át tudtunk menni. A hajó aljában voltunk összegyűjtve, tele volt homokkal, a fejünkre folyt a víz, mert ez már a víz alatt volt, és ott aludtunk. Vagy inkább csak gubbasztottunk, mint a heringek. Se enni, se inni nem kaptunk, nem volt vécé sem. Éjjel volt, aki öngyilkos lett, volt, aki szívrohamot kapott. Szóval reggel a helyiség tele volt halottakkal. Akkor az élőket kihajtották, és indultunk tovább.

Győrben anyukámmal tettünk még egy kísérletet a szökésre, a mamám, én meg még két volt iskolatársam. Megszöktünk, elbújtunk egy kukoricásban, és ott gubbasztottunk. Egyszer csak jött egy férfi, és megkérdezte, hogy kik vagyunk. Mondtuk, hogy minekünk úgy fáj a lábunk, nem tudunk továbbmenni. Bevitt minket egy háznak az istállójába, adott tejet nekünk meg egy darab kenyeret. Levettük végre a cipőnket, megszárítgattuk a zoknit, csupa seb volt a lábam, arra emlékszem. És az istállóból jöttek valami fiatal fiúk, s mondták, hogy menjünk be oda, ahol ők vannak, mert ők is katonaszökevények. De anyám nem engedett három kislányt a fiúk közé. Nem tudom, ki árult el minket, de másnap reggel bejött egy katonatiszt, kinyitotta a pisztolytáskáját, és azt mondta, hogy most vagy fölállunk, és beállunk a sorba – mert ott naponta ment az a tömeg –, vagy lelő minket. Föltápászkodtunk, fölhúztuk újra a zoknijainkat, a cipőinket, és indultunk tovább.

És hajtottak, mint a lovakat. Ütöttek, vertek az úton, aki lemaradt, lelőtték. És már november eleje volt, végig szakadó esőben, hidegben mentünk, étlen-szomjan. Még az volt a szerencsénk, hogy viszonylag jól voltunk felöltözve, volt elég meleg ruhánk. Énrajtam például a bátyám bekecse volt és a korcsolyacipőm, egy jó masszív, magas szárú cipő. Volt egy pokrócunk is, egy lópokrócunk.

Elértünk Mosonmagyaróvárra, ott voltak már a csendőrök. Az egyik mindenáron azt akarta, hogy vegyem le a kabátomat, meg azt a pokrócot is adjam nekik, mert nekünk már arra úgysincs szükségünk. Az anyám mondta, hogy dehogy adjuk, kell az még nekünk, fázunk, és berángatott engem valami istállóba. Másnap reggel már csak Hegyeshalomig kellett menni, az már csak olyan húsz kilométerre volt. Ott végre megláttuk a vonatot, jöttek a németek, az SS-ek, és behajtottak minket, nem vagonokba, hanem kupékba, ahol ülni lehetett. El voltunk ájulva a gyönyörűségtől, és hoztak nekünk meleg ételt, tele krumplival. Nagyon örültünk, hogy most már jobb lesz, most már biztos dolgozni visznek minket. Aztán egyszer csak elindult a vonat velünk. Nem tudtuk, hova, de mindenki ült, normális állapotban voltunk. Nem hatan voltunk egy szakaszban, hanem tizenhatan, de legalább fedél volt a fejünk felett, és ültünk. Ment a vonat velünk egész éjjel, össze-vissza, nem tudom, hova, német feliratokat is láttunk, viszont reggel, mikor megálltunk, ismét csak Magyarországon voltunk, Kópházán.

Kiszállítottak, bevittek a faluba, és beraktak valami pajtákba. Másnap kihajtottak munkára, mindenki kapott egy lapátot, és elmentünk sáncot ásni. Azaz kihajtottak volna, én nem tudtam menni, mert a lábam tiszta vérhólyag volt, úgyhogy én elbújtam, megvártam, míg elmentek, s visszamentem és üldögéltem a szalmán anyámmal. Egyszer mégis csak ki kellett mennem, úgy alakult a dolog. Kaptam egy lapátot, és mondták, hogy ásni kell a földet. Hát én azt se tudtam, hogy kell azt a lapátot megfogni. Szóval ástam, s egyszer csak hátulról akkorát vágtak rám, hogy majd szétment a fejem. Megfordultam, akkor elölről. Egy bikacsökkel az SS vert, hogy nem jól fogom a lapátot. Az volt a szerencsém, hogy a bátyám vastag kabátja volt rajtam, s az felfogta az ütéseket.

Akkor elhatároztam, hogy én többet oda ki nem megyek. Olyan borzalmas dolgokat láttam ott, hogy mondtam, én még egyszer ki nem megyek. És szerencsém volt, mert valahogy átvészeltem azt a helyzetet, mert bekerültem a konyhára dolgozni. Volt ott egy kamra, tele volt kolbászokkal, hurkákkal. És elloptam egy ilyen hurkát, és este, mikor hazamentünk, az anyámmal megettük. Az valami rettenetes érzés volt, hogy ha a német észreveszi, megtapogat, hogy mi van nálam, akkor ott lő fejbe a hurkáért. Egy hétig voltunk ott vagy tíz napig, utána megint kihajtottak minket, bevagoníroztak. Nem volt víz, bűz volt, kaka volt, jajgatás, sírás volt. Három napig mentünk legalább, éjjel-nappal ment az a vagon, étlen-szomjan voltunk, ki se nyitották.

Egyszer csak megállt a vonat, kinyitották a vagont. Azt hittük, Németországban vagyunk, közben Lichtenwörthben voltunk, Ausztriában. Most, ha elmegyünk Lichtenwörthbe – mert el szoktunk menni minden évben –, az körülbelül három és fél órás út. Viszont minket három napig utaztattak. Állítólag voltunk Németországban is, csak nem kellettünk, és visszahoztak ide. Kiszálltunk a vagonból, végighajtottak egy falun, és behajtottak egy nagy épületbe, aminek üveg teteje volt. Az egyik terem tele volt már nőkkel. És ahogy ott bolyongtunk, valaki kiabált, hogy „Marika, Feith néni, gyertek ide!”. Az udvarlóm, Miki unokatestvére volt az, Edit. Összehúzódtak, és akkor mi oda leültünk a földre, a szalmára. Később kiderült, hogy ez egy valamikor működő gyár volt. Dolgozni nem kellett, csak ültünk azon a rohadt szalmán, és rohadtunk. Reggelire hoztak valami fekete löttyöt, ebédre répalevest, vacsorára kaptunk egy darab feketekenyeret. Két centi kenyeret levágtak, az volt a napi adagunk, ahhoz hozzáadtak egy ilyen kis darab lekvárt. Jéghideg vizünk volt, voltak a gyárban bádogvályúk, amikben azok a dolgozók valamikor mosakodhattak. Ott mosakodhattunk, akinek volt szappanja, azzal.

[1944.] december elején érkeztünk Lichtenwörthbe, és ott voltunk egészen április másodikáig, ameddig nem jöttek az oroszok. Kétezer-hétszáz nő volt ott, ahogy utólag megtudtam, akikből négyszázan jöttünk vissza. Egyesek éhen haltak, másokat a tífusz vitt el, mindenki eltetvesedett, mindenkinek hasmenése volt. Később már olyan tetvesek voltunk, hogy a szalmát elvitték alólunk, és a csupasz földön, a betonon ültünk. Volt vagy száz férfi közöttünk, azok voltak a parancsnokok. Kinevezte magát az egyik orvosnak, az gégemetszést csinált, szülést vezetett le, sokan belehaltak. Volt egy rohadt SS-ünk, akit fölakasztottak a végén. Bikacsökkel járt, és verte a népet. Például karácsonyeste az volt a szórakozása, hogy összeszedett tíz tizennyolc-húsz éves lányt, és jól elverte őket. Csak úgy. Mert karácsony volt. Olyan volt az egész, mint a Dante pokla. Én ezt úgy viseltem el, hogy teljesen kikapcsoltam az agyamat, nem voltam ott. Behunytam a szememet, és arra emlékeztem, amikor korcsolyáztam, meg amikor táncolni jártam, meg Mikire, arra, ahogy mentünk Mikivel a színházba, meg táncolni, meg hogy milyen ruhát vettem fel, milyen szép voltam. Azt se tudtam, hogy anyámon és a Miki Edit unokatestvérén kívül kik voltak ott a teremben, ahol voltunk. Mert úgy volt, hogy sorok voltak a teremben, úgy feküdtünk sorban egymás mellett. A sorok között volt egy út, ahol ki lehetett menni a latrinára, ami egy mély árok volt, egy deszkaléccel, és azon a deszkán megkapaszkodtál, odaültél, és ott intézted a dolgodat. Volt, aki beleájult a latrinába. Csak ültek az asszonyok, szegények, ott főztek, sírtak, otthon hagyták a gyerekeiket. Ki a férjét siratta, ki a gyerekét siratta. Hogyha nem lett volna velem az anyukám, én nem jöttem volna vissza. Ő kirángatott engem, lemosdatott a jéghideg vízben decemberben is meg januárban is. Aki nem ment ki mosakodni, az mind meghalt, megette őket a tetű. Engem is evett a tetű, de az anyukám kirázta a ruhámat, kifésülte a hajamat, aztán kirázta belőle a tetűt. Aztán én is megkaptam a tífuszt. Január közepétől egy hónapig önkívületben voltam. Úgy maradtam életben, hogy az egyik férfi, akit az anyukám ismert Újpestről, a Heks, ez volt ott a főparancsnok, hozott mindig kinint anyámnak, hogy adja be nekem.

Úgyhogy mire jött a felszabadulás, én már lábadoztam, de még menni nem tudtam. Úgy húztak ki a latrinára, időnként ki se mentek az emberek, nem volt erejük kimenni. Arra emlékszem, hogy egyszer épp vittek a latrina felé, akkor már kicsit jobban voltam, s akkor mondták, hogy maradjunk csöndben, mert már jönnek az oroszok. És lehetett már messziről hallani ágyúlövéseket. És mi boldogok voltunk. Azt mondták, hogy ne örüljünk, mert itt vannak a németek, és ha meglátják, hogy örülünk, mindannyiunkat lelőnek. Úgyhogy síri csendben ott gubbasztottunk. Senki nem mert meg se mukkanni. És egyszer csak jött ez a Heks, és ez mondta, hogy már pakolnak a németek. Aztán már legközelebb azt a hírt hozta, hogy elmentek a németek, de ne örüljön senki semminek, mert minden ugyanúgy van, mint eddig, és csönd legyen. Akkor már napok óta nem hoztak enni, mert lebombázták azt a részt, ahol nekünk főztek. Addig Wienerneustadtból  hozták nekünk a kaját, az állítólag hét kilométerre volt. Itt meg nem volt kaja, semmi. Volt valami nyers krumpli, azt kiosztották, mindenki kapott egy szem nyers krumplit. És egyszer csak éjjel hatalmas nagy lövöldözésre, ágyúzásra ébredtünk, betört az üveg tető a detonációtól, potyogott ránk az üveg. Egész éjjel ágyúztak, és reggel, nem tudom, hány óra volt, megjöttek az oroszok, kinyitották a lágerkaput, és belovagolt egy orosz tiszt. Ezek a szerencsétlen asszonyok még a lónak a seggét is csókolták örömükben! Utána bejött egy teherautó tele kajával, és az oroszok szórták le az ennivalót, kinek mi jutott. Anyám kapott egy zacskóban száraz tésztát, amit ki kellett volna főzni, meg egy üveg ecetes uborkát. Szerintem én attól maradtam életben, mert ittam annak az ecetes uborkának a levét, és az biztos kifertőtlenített.

Utána anyám mondta, hogy rögtön fölkelünk, és megyünk. Becsavarták a lábam mindenféle rongyokba, átkötözték, és anyám szerzett két botot. Elindultam én azzal a két bottal, vánszorogtam, és toltak meg húztak hárman-négyen, és kimentünk a faluba. Ott még front volt, tele volt orosz katonákkal. Tapostunk a cukorban, a lisztben, ami ki volt szórva szanaszéjjel, de mondták, hogy föl ne vegyünk semmit, mert a németeké volt, és meg van mérgezve. És akkor jött egy orosz, és intett nekünk, hármunknak, és bevitt minket egy házba. Egy öregasszony volt ott, és az orosz ráfogta a puskát, hogy adjon nekünk enni. Az öregasszony először azt mondta, hogy nincs semmije, de főtt valami a lábosban. Az orosz először odatette az öregasszonyt, hogy egyen belőle, majd mikor látta, hogy életben maradt, intett, hogy ossza ki nekünk. Aztán odament a szekrényhez, kinyitotta, a puskájával benyúlt, kiszórt mindent, és ott voltak a ruhák mögött a lekvárok. Mindegyikünknek a kezébe nyomott egy lekvárt, és mondta, hogy mehetünk tovább. Ez a ház a harmadik ház volt a lágertől. És akkor azt mondják, hogy ők nem is tudták, hogy mellettük láger volt! Mi az, hogy nem tudták, hogy mi van?! Hát nem látták, hogy minden nap szekérszám vitték el a hullákat?!

Elindultunk hazafele. Egy erdőben aludtunk, jöttek az orosz katonák, ott volt visítás, elkapták a nőket. Anyám bedugott minket egy fa alá, letakart minket, és ránk feküdt a pokrócon, ahogy le voltunk takarva. Szerencsénk volt, oda nem jöttek az oroszok. De nekem végig szerencsém volt, mert én szörnyen néztem ki. Másnap reggel továbbindultunk. Az utcán teát mértek az apácák, kaptunk teát, de messze nem jutottunk, mert én nem tudtam menni. Engem toltak, húztak, vontak. Egynapi járásra jutottunk csak, de azt is úgy, hogy talált anyám egy gyerekkocsit kidobva, és engem belerakott a gyerekkocsiba. Aztán fogtuk magunkat, és bementünk egy elhagyott házba, amit az osztrákok otthagytak, mert féltek, hogy jönnek az oroszok. Nagy veranda volt, a verandán állt az uborka meg a rumosmeggy meg a befőttek. Anyám odatett egy nagy fazékba vizet, begyújtott, minden ruhánkat levettük, azt a sok tetves, ócska rongyot, és anyám ment, és keresett tiszta ruhákat. Szóval tisztába öltöztünk, és engem befektetett az ágyba a konyhában. Hát egyszer csak bejöttek az oroszok, hogy mit csinálunk mi ott. Ölelgettek, előszedte az orosz is a fényképeit, és mutatta a gyerekeit. Hallottuk közben, hogy kint iszonyú nagy lövöldözés van, mondta is az anyám, hogy már megint mit lőnek ezek. Hát biza lelőttek egy csomó csirkét, és jöttek be, hogy az anyám főzzön nekik magyar csirkét. Na és akkor nagy terítés volt, összetolták ott az asztalokat a konyhában, engem dunyhástól kivittek a házból, kiültettek oda az asztal mellé, bebugyoláltak, és ment a nagy csirkeevés. Nagy kajálás volt. Egyszer csak elkapták az Editet, szegényt. Anyám ott rimánkodott nekik, hogy az még egy kislány, ne bántsák. De nem volt kivel beszélni, Editet elkapták, és fölvitték az emeletre. Behúzódtunk a szobába, anyukám eltorlaszolta az ajtót, mert félt, hogy őt is elkapják, ott vártunk. Egyszer csak éjjel halljuk „Feith néni, Feith néni!”, jött vissza az Edit. Anyukám csinált neki melegvizet, beleöntött egy csomó ecetet a vízbe, beleültette az Editet, ott áztatta az ecetes vízben. Ott sírdogált szegény. Anyám másnap jól leszidta az oroszokat, ahogy tudta, ezek nyugtatgatták, és hoztak egy zsák cibakot [szárított kenyér – A szerk.], egy zsák krumplit, egy zsák lisztet, és azt mondták, hogy Budapest kaput, ezt mi vigyük haza, hogy legyen nekünk mit enni. Aztán fölrakattak ezek minket egy teherautóra, és áthoztak Magyarországra. Valahol Pápa környékén raktak ki, volt ott egy kastély, ott éjszakáztunk. Éjszaka megint le akartak támadni valami orosz katonák, de anyám elkezdett ordítani, hívta a főnöküket, erre megijedtek, s elszaladtak. Másnap trojkával vitt be minket egy orosz a vasútállomásra, Ostffyasszonyfalvára [Ostffyasszonyfa]. A vonat tele volt oroszokkal, de ezek nem bántottak minket, és elindultunk Budapestre.

Valami két hétig tartott, míg hazaértünk. A külső Ferencvárosi pályaudvarra érkeztünk meg, azt se tudtam azelőtt, hogy olyan van, és anyukám lerakta mellém a batyunkat, és azt mondta, hogy ő most hazamegy, megkeresi a nagymamát vagy valakit, én csak üljek ott, majd utánam küld valakit. És ezzel anyukám meg Edit elment. Esteledett, sötétedett, én még mindig ott ültem. Jöttek ki az oroszok a vagonokból, tele volt orosz katonával mindenhol, és hoztak nekem enni, és kérdezték, hogy én mit csinálok, és én mutattam, hogy én láger, és sajnáltak. Aztán mondták, hogy én ott ne maradjak, mert le talál valaki lőni, hanem menjek be a kocsiba, ahol ők vannak. Mondtam, hogy én nem megyek oda, mert anyukám jön, és itt keres engem. Aztán már nagyon sötét volt, és láttam a messzeségben, hogy valaki közeledik. Egy sánta nő volt és egy férfi egy kisbabával. Elmeséltem nekik mindent, megsajnáltak, és elvittek magukhoz a Gubacsi útra egy nagyon-nagyon proli házba. Egy szoba-konyha volt, de nagyon rendesek voltak hozzám, főztek paprikás krumplit és paradicsomlevest, és adtak nekem is. Az ágyukba akartak fektetni, de nem akartam, mert tetves voltam. Inkább lefeküdtem a földre, és ott aludtam.

Másnap reggel egy ismerősük, egy tizennégy-tizenöt éves kisfiú vállalkozott arra, hogy hazavigyen. Rákötöztek egy lapra, aminek volt középen két kereke, és a kisfiú a nyakába akasztott egy gurtnit, és húzott engem azon a talicskán. A Mester utcában állt a járda szélén egy asszony egy kisfiúval. És a kisfiú azt mondja: „Nézd, anyu, szegény öreg néni, nem tud járni.” Fölnéztem, és az unokaöcsém volt, Back Tamás. És énrám, a tizenhat évesre azt mondták, hogy szegény öreg néni, nem tud menni! Aztán valahogy felismertek, és elirányítottak a Nagydiófa utcába, hogy ott van az apám a műhelyében. Elvitt oda a kisfiú, hát öt perc alatt az egész ház kicsődült, mert mindenki ismert, akik ott voltak. Szegény apám följött a műhelyéből. Zokogtak, sírtak. A ház második emeletén volt egy szobánk, apámmal lakott a Back nagymama és egy másik öreg néni, a Mikinek egy rokon nénije, egy Goldberger néni. Anyám nem, mert anyám csak a Frida néniig tudott menni, ezt később tudtam meg. Mesélték, hogy elindultak engem keresni valami kocsival, állítólag egész éjszaka engem kerestek, minden házba bementek, kiabáltak, hogy Marika, Marika, de nem találtak sehol.

Aztán apámék megfürösztöttek, az apám rohant az orvosért, de azt mondta az orvos, hogy ő nem tud velem mit csinálni, valószínű, hogy én már a reggelt nem élem meg. Mesélték utólag, hogy mindenki azt hitte, hogy pár napon belül meghalok. Tele voltam herpesszel, tetűvel, kisebesedve. Én akkor nem voltam normális. Teljesen szótlanul ültem, senkihez nem szóltam, hát mit beszéljek? Emlékszem, már egy hónapja, hogy itthon voltam, s még az is problémát okozott, hogy a járdára föllépjek, olyan gyenge voltam. Aztán kihullott a hajam, teljesen megkopaszodtam. A Miki szülei minden nap küldték nekem az ebédet, minden nap hozták nekem ételhordóban. Ők már tudták akkor, hogy a Miki nincs már, de én még nem tudtam. A bátyám, Péter is ottmaradt. Anyám őrjöngött, és nagyon neheztelt apámra, hogy miért engedte el Pétert. Mielőtt kivitték volna a bátyámat Németországba, még felhozták Pestre, s akkor elbújhatott volna ő is a pincében. De bárhogy is tartóztatta apám, Péter el akart menni, úgy gondolta, hogyha elviszik, megtalálhat minket kinn.

Aztán szép lassan magamhoz tértem testileg és lelkileg is. Kezdett érdekelni, hogy mi is volt. És akkor meghallottam, hogy Péter se jött vissza, meg Zolit Ukrajnában agyonverték, vagy fölrobbant aknán vagy mi [Anyai nagynénjének, Frida néninek a fiáról, Hajdú Zoltánról van szó, aki az unokatestvére volt. – A szerk.]. Elkezdték mesélni, hogy Auschwitzban mi volt. A Feith nagymama ottmaradt Auschwitzban. Az apósom mesélte, hogy állítólag látták, hogy megérkezett, még a vagonból kiszállt. Mikit munkatáborba vitték, az utolsó korosztályt, a huszonhatosokat is munkatáborba vitték. Bevagonírozták őket, és kivitték, nem tudom, hova akarták vinni, talán Jugoszlávia fele. És Kiskunhalason az egész vagont kizavarták, megásatták velük a sírjukat, egy nagy gödröt, és agyonverték őket puskatussal. Nem lőtték őket, hanem verték [Randolph Braham a következőket írja a kiskunhalasi vasútállomáson történtekről: „Az SS és magyar szekértolói 1944. október 11-én 194 munkaszolgálatost öltek meg a kiskunhalasi vasútállomáson. Valamennyien a 101/302. számú munkásszázadhoz tartoztak. Szerelvényük mellett egy másik állt, amely egy SS-alakulatot szállított. A munkaszolgálatosok leszálltak, hogy felvételezzék szűkös élelmiszeradagjukat, s ekkor támadtak rájuk a németek, valamint a nyilas érzelmű magyar vasutasok” (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, 1. kötet, 278. oldal). – A szerk.]. Ezt én már csak a felszabadulás után tudtam meg. Mikor hazajöttem, akkor mondták, hogy Miki nincs többé. De akkor én nem voltam normális állapotban, és nem is nagyon foglalkoztam vele, mert annyi szörnyűséget láttam, hogy olyan mindegy volt, hogy valaki van, vagy nincs, nem fogtam fel. Őket exhumálták, mind hazahozták, kint voltam a temetésen. Ott vannak eltemetve a mártír parcellában, ki is van írva, hogy Schwartz Miklós.

Így visszatekintve, számomra a háborúnak igazán akkor lett vége, amikor felszabadultam, s elindultunk anyámmal hazafele. Akkor fel se fogtam, mert gyagya voltam a tífusztól, rongyokba becsavarta anyám a lábamat, és azt mondta, hogy gyerünk, induljunk rögtön haza, nehogy visszajöjjenek ide a németek… És nem azt mondtuk, hogy elmegyünk Nyugatra, mert mehettünk volna, ott maradhattunk volna, nyitva volt minden, különösen a deportáltnak, hanem azt mondtuk, hogy hazajövünk, ahonnan minket kirúgtak. És mi mégis úgy éreztük, hogy ez a haza, ide jöttünk haza. Én most is magyarnak vallom magam.

Mikor hazajöttem, rá két hónapra találkoztam a férjemmel. Én a férjemet kétéves korom óta ismerem, egy utcában laktunk, Újpesten, és mindig néztem őket, mikor a nagypapájuk sétálni vitte a három unokáját. Ismertem az egész családot. Mindig együtt játszottunk, ők hárman voltak testvérek, mi ketten. A férjem ugyanabba az osztályba járt, mint a bátyám a Viola utcai elemi iskolában. Aztán mi elköltöztünk Újpestről, és megszakadt a kapcsolat. Ő utána a Szent István Gimnáziumba járt [Föltehetően az Újpest, István úti Könyves Kálmán Gimnáziumba járt. – A szerk.], de akkor mi már nem találkoztunk. Zeneiskolába is járt, ő is meg az öccse is, a férjem gyönyörűen csellózott, zenekaruk is volt, fel is léptek néha.

A férjemet először az Albrecht laktanyába vitték munkaszolgálatosnak. Majd mikor vitték volna ki az országból, a határon, Bozsokon megszökött. Kőszegen volt valami kolostor, oda fogadták be, mert kiadta magát erdélyi menekültnek. Volt Kőszegen egy nyilas nyomda, s oda vették fel mint bádogost. De lebukott a kolostorban, mert a papok megtalálták a holmija közt az édesanyja által becsomagolt kis imakönyvet. Nem voltak ugyan vallásos család, de az édesanyja betette a csomagjába az imakönyvet, hogy az vigyázzon a fiára. Szóval a papok átadták őt a nyilasoknak, akik bevitték Szombathelyre, és statáriális bíróság elé akarták állítani. De pont akkor jött egy légitámadás, mindenki szétfutott, és ő bekerült egy olyan csoportba, ahol magas rangú tisztek voltak, akik katonaszökevényeknek lettek minősítve. Ezek már tapasztaltabb, dörzsöltebb alakok voltak, és kiírták a laktanyára, hogy tífuszjárvány, és többet senki sem zavarta őket. (Később tiszta véletlenül a férjem munkahelyének, a Beloiannisz gyárnak egy kihelyezett telepét arra a helyre helyezték, ahol volt az a régi laktanya.) Aztán már 1945-ben, a háború vége fele, amikor már közeledtek az oroszok, az egész laktanyát kiürítették, és mindenkit elvittek Mauthausenbe. Ott viszont már csak két hetet ült, s jött a felszabadulás.

A férjemet, mikor jött hazafele a deportálásból, még az oroszok is elkapták, három hónapig volt Székesfehérváron orosz fogságban. Szerencsére volt egy zsidó parancsnoka annak a tábornak, és az a zsidó fiúkat hazaengedte, akik igazolták, hogy ők most szabadultak meg a németektől. A férjemnek, amikor hazajött, nem volt egy ruhája. Ment az úton azokban a rongyokban, amikben végigcsinálta ezt az egészet. És jött vele szembe a szomszéd, az egyik Tuba fiú, és a férjem ruhája volt rajta. És nem mondta, hogy „Pali, itt a ruhád!”. Ők voltak a közvetlen szomszédok, és miután elvitték a férjem családját, az egész házukat kirabolták, még egy párnahuzatot sem hagytak a házban. És eszébe nem jutott, hogy egy gatyát visszaadjon a férjemnek. A harmadik szomszéd, egy volt osztálytársa, az adott egy öltönyt a férjemnek, hogy ki tudjon már menni az utcára. A házukba beköltöztettek egy keresztény asszonyt az anyjával. Amikor hazajött a férjem édesapja Auschwitzból, és bement a házába, nem volt semmi bútora, ezek a földön feküdtek szalmán. Az egyik szobát visszaadta neki az a nő, a másikban meg ő lakott. Fogta az öreg a vödör vizet minden reggel, és beöntötte a szobájukba: „Jó reggelt!”, addig, míg el nem menekültek. Kiöntötte őket, mint az ürgét, és így kapta vissza a házát.

A férjem testvére Bergen-Belsenben volt, és visszajött, viszont az öccsét és az édesanyját elgázosították Auschwitzban. Az édesapjának a háború előtt volt egy üzeme, tizenöt-húsz alkalmazottal. A házában, hátul az udvaron volt egy külön épület, ott dolgoztak az emberek. Amikor hazajött Auschwitzból, próbálta azt az üzemet újra beindítani. A férjem az elején ott dolgozott, vödröket, kannákat meg teknőket csináltak, és azokat beónozták. Nagy volt az üzem, csak éppen megélni nem lehetett belőle, mert egy üzem nem tudott konkurálni a gyárakkal. Sőt, az volt, hogy a nagypapa elfelejtett adót fizetni, és annyi adóhátraléka lett neki, hogy állandóan jöttek hozzá a végrehajtók. Az öreg fölvette az auschwitzi ruháját, és egy nagy borogatást tett a fejére, és amikor jött a végrehajtó, elkezdett üvöltözni, hogy „Mit képzel maga, én ezért jöttem haza Auschwitzból, hogy maga itt zaklasson, takarodjon!”. Az a szerencsétlen úgy megijedt, hogy azt se tudta, hogy merre szaladjon.

Aztán jött az államosítás, és nem lehetett már tovább folytatni. Úgyhogy elment az öreg egy bádogos szövetkezetbe dolgozni. De hát ez neki nem nagyon tetszett, mert ő rég nem dolgozott már alkalmazottként, meg hát nem is volt olyan fiatalember már. Szóval onnan kilépett, és bérelt Újpesten egy kicsi műhelyt, különböző javításokkal foglalkozott, lábasokat foltozott, vagy amit hoztak. És ezt fenntartotta haláláig. Közben a MÁV-tól kapott valami nyugdíjat is, mert fiatalkorában, még az első világháború alatt a MÁV-nál dolgozott mint bádogos, és ott leesett valami tetőről, s ezen a címen járt neki valami nyugdíj.

Amikor a férjem [Székes]Fehérvárról hazajött, akkor találkoztunk mi. A találkozásunk teljesen sorsszerű volt. Amikor már járóképes lettem, olyan júliusban, anyukám elküldött valakihez, s a lelkemre kötötte, hogy útközben nézzek be Franklékhoz – ez volt a férjem családjának a neve a magyarosítás előtt –, az öreg nagymamához, és kérdezzem meg, hogy ki maradt életben a családból, hogy vészelték át. Fölmentem a nagymamához, aki egy kis pici öreg néni volt, vagy kilencven éves. Elmondtam, hogy én ki vagyok, és az anyukám kérdezteti, hogy mi van a Franklékkal. És akkor elkezdett nekem sírni, hogy nem tud semmit az egész családról, az újpestieket mind elvitték Auschwitzba, és ott mindenkit megöltek a gázzal. Én alig lábaltam ki a betegségből, úgyhogy nem bírtam ezeket hallgatni. Sírt, és azt mondta, hogy nincs meg senki, egyedül Pali jött haza, itt a hátizsákja, de az ő házuk is teljesen ki van rabolva, és idegenek lakják, úgyhogy valami barátoknál lakik. Annyira megsajnáltam azt a pici öreg nénit, és valami kedveset akartam neki mondani, úgyhogy megígértem, hogy mikor megyek a Weissmann Pali unokabátyámékat meglátogatni, megkeresem a Palit is. Én a Palit nem láttam már gyerekkorom óta, csak valami kedveset akartam mondani a néninek.

Délután csöngetnek nálunk. Kimegyek, és ki áll a kapuban? Frankl Pali! Egymást átöleltük, csókolgatott engem, nahát, Marika, hát a nagymama mondta, hogy ott voltál. Én akkor még olyan blazírt, közömbös voltam minden iránt. Behívtam, és az anyukámmal elkezdtek beszélgetni az újpesti ismerősökről. Akkor ők ott ketten nagyon jól elbeszélgettek, hogy ki jött vissza, kiről mit tud, mit hallott, mi történt. Utólag mondta a Pali, hogy az úgy volt, hogy a nagymamája mondta, hogy képzeld, itt volt Feith Marika, és hogy milyen szép az a kislány, és erre ő rögtön elindult megkeresni a Marikát. És az egész úton azon gondolkozott, hogyha meglát engemet, akkor illik-e nekem egy puszit adni, vagy nem illik. Amikor meglátott, rögtön döntött, mert felkapott, és nagy puszikat adott nekem. Szóval ez így kezdődött.

Rá három napra megyek az utcán, és ki fog meg hátulról, mint a Pali. Megint fölhívtam haza hozzánk, megint elkezdtek beszélgetni az újpesti dolgokról a mamával, és nagyon jól eltársalogtak. Aztán egyszer csak megjelent az újpesti unokatestvérem, a Weissmann Pali, és azt mondta nekem: „Te, Mari, te meg leszel tépve.” Mondom, „Én? Miért?” Azt mondja: „Mert idejár hozzád udvarolni a Frankl Pali.” Mondom, „Ide, udvarolni? Idejár, de nem hozzám jár, az anyuhoz jár”. Azt mondja: „Igen, de ő vőlegény, és nemsoká lesz az esküvője, és a Pali kijelentette a kislánynak, hogy nem veszi el. Visszaadták a jegygyűrűt, abbamaradt a parti.” Mondom: „És énnekem ehhez mi közöm?” Aztán mikor legközelebb feljött hozzánk a Pali, az én Palim, az anyukám rákérdezett az esküvőre. Pali meg mondta, hogy dehogy lesz őneki esküvője, mit kitalálnak. Akkor kezdtem el gondolkodni, hogy akkor mégse a mamámhoz jár, hanem végül is énhozzám. Aztán meghívott az állatkerti szabadtéri színházba. A „Három a kislány”-t játszották, és Pali a végén azt mondta, hogy őneki a negyedik kislány tetszik a legjobban, és ez én voltam. Ez 1945 végén volt.

Közben a bátyám összes régi barátja, akik visszajöttek, mind feleségül akartak venni, pedig már a jegygyűrű rajtam volt. Mondtam, hogy menyasszony vagyok. „Dehogy vagy te! Velem gyere, Marika! Gyere velem!” Mindennap megjelent valamelyik fiú, ott nyüzsögtek körülöttem, és mindenki feleségül akart venni. Mind, mind, hogy pakoljak össze, és menjek velük Izraelbe [Akkor még Palesztina. Izrael Állam 1948-ban alakult meg. – A szerk.]. De én akkor már szerelmes lettem Paliba. 1946. márciusban összeházasodtunk nagyon sürgősen. Még nem voltam tizennyolc éves. Persze szegény anyám őrjöngött, nem vagyok normális, iskolába menjek, tanuljak, nehogy már férjhez menjek. Az esküvőnk a nagytemplomban volt, a Dohány utcában, és gyönyörű volt. Ki volt világítva, és nagyon sokan voltak: a húga a férjemnek, anyukám, apukám, a nagymama, Frida néni, a férjemnek az apukája, és még sok-sok ismerős.

A házasságunkat a Korvin utca 3-ban kezdtük. Ez is egy érdekes történet. A férjemnek voltak Újpesten valami barátai, egyik sem volt Auschwitzban, hanem Pesten bujkáltak a háború alatt. A háború után, mivel egyiküknek sem maradt senkije, ezek a fiatalok összeköltöztek az egyik fiú, Fleischmann Andris szüleinek a házába, a Korvin utca 3-ba. Ez egy nagy családi ház volt, olyan régi ház, kifele nyíló ablakok, alacsony mennyezet. De belül volt négy szoba, hát ez is egy nagy, úri zsidó családé volt. Fleischmannéknak a háború előtt edényüzletük volt az újpesti piac környékén, vallásos zsidó család volt. Hatalmas nagy szobák voltak, három egymásba nyíló, az utcán volt hat ablak. Volt egy negyedik szoba is, szerintem a mellette levő lakáshoz tartozott, amivel összenyitották a sajátjukat, mikor a gyerekek nőttek vagy házasodtak. A háború után ebben a nagy lakásban ezek a fiatalok vagy nyolcan-tízen összeköltöztek, és együtt éltek, aztán a lányok terhesek lettek, s akkor elvették őket feleségül ezek a fiúk.

Ott éltek, és készülődtek Izraelbe, az egész társaság. Ezek a gyerekek – tizenhét-húsz éves fiatalok – egy szál maguk maradtak, hát minek maradjanak itt? Elpusztították itt az összes rokonukat, szüleiket, testvéreiket, mindenkijüket. Senkijük nem volt. Egy fényképük se! Elhatározták, hogy ők innen elmennek. Az volt a szerencséjük, hogy volt ez a nagy ház, s nem kellett a menekültszálláson lakjanak. Volt ez a szörnyű hely itt, Újpesten, ott gyülekeztek és laktak azok a zsidók, akik alijázni készültek. Ennek a társaságnak nem kellett oda beköltözni, de megjelentek ott minden nap, hogy legyenek evidenciába véve. Egyszer elvittek engem is, egy nyomortanya volt, tiszta láger, emeletes ágyakkal. S az itt összegyűlt fiatalok szervezkedtek, cionista dalokat énekeltek, s várták, hogy legyen valami lehetőség a kivándorlásra. Ez még 1946-ban volt, akkor még nem volt zsidó állam [lásd: Izrael állam megalakulása], akkor még feketén mentek ki, megtörtént, hogy hónapokig kellett várakozniuk. Felvetődött, hogy esetleg mi is kimehetnénk, de nem akartunk. Akkor már a Pali tudta, hogy él az apukája, és jön haza Auschwitzból, haza is jött az öreg októberben, pont, amikor a zsidó ünnepek voltak. És akkor megtudta, hogy a húga is jön haza. Az is valamikor október-novemberben jött haza, Bergen-Belsenből. Nekem meg majdnem megmaradt az egész Back család.

Ez a társaság, amikor kimentek, azt mondták, hogy nekünk adják a házat, hogy mi menjünk oda lakni. Mi azt rendbe hoztuk, és beköltöztünk. És amikor nekem született a kisfiam, akkor a nagymama úgy döntött, hogy hozzánk jönnek lakni. Gyurikára ő ügyelt, egész nap le se rakta. Ő dajkálta, énekeltette, tanította, a Gyurika 1947-ben született, akkor volt már másfél-két éves. Volt egy kis cselédlányunk, és ott voltam én. Körülbelül olyan két évig éltünk ott úgy, hogy miénk volt a ház, utána lakók lettünk, mert elvette az állam, mint elhagyott javakat, hiába volt nekünk papírunk, hogy ők nekünk adták. 1950-ben költöztünk el onnan.

1950-ben átköltöztünk az anyukámhoz a Klauzál utca 23-ba. Ott volt az anyukámnak egy kétszobás lakása, és a szomszédban férj-feleség, ketten laktak egy négyszobásban, gyerekük nem volt. Abban az időben négyszobás lakás nem járt két személynek, és folyton féltek, hogy betesznek oda valakit [lásd: társbérlet]. Úgyhogy elrendezte anyukám, hogy velük cseréljünk, és még adtunk nekik hétezer forintot ráadásnak. Az új lakás százhúsz négyzetméteres, gyönyörű lakás volt. Összeköltöztünk abba a nagy lakásba, és akkor a nagymama is jelentkezett, hogy ő is oda akar jönni. Az egyik szobában laktak az anyukám, apukám, a gyerekszobában lakott a nagymama Gyurikával. Gyönyörű világoskék gyerekszobabútort vettünk. Mi pedig a férjemmel a nagyszobában laktunk. A legkisebb szobában aludt a nagypapa. Úgyhogy elfértünk mi akkor nagyon szépen, együtt lakott a család. Ott laktunk ötven évig.

A férjem az elején az apja műhelyében dolgozott, vödröket, kannákat meg teknőket csináltak, és azokat beónozták. Aztán 1950-ben a férjem lelépett a papától, mert rájött arra, hogy dolgozik a semmiért. Mert többet kerestek ott az alkalmazottak, mint az én férjem, családban marad, mondta a papa, aztán úgy kellett tőle kérni pénzt.

Újpesten volt egy Vas- és Fémipari Főiskola, a férjem azt elvégezte, és technikusi oklevelet kapott [Vas- és Fémipari Főiskolának nem tudtunk nyomára bukkanni Újpesten. Valószínűleg az újpesti Általános Gépipari Technikum (1951-től Landler Jenő Gépipari Technikum) elődjében, a fémipari szakiskolában, az 1941-42-es tanévtől kezdve gépészeti tagozattal működő felső ipariskolában szerzett bizonyítványt. – A szerk.]. Azzal az oklevéllel elment az akkori Standard gyárba dolgozni mint technikus. Fölvették, kapott hétszázötven forint fizetést, az sok pénz volt 1948-ban. Ő különben három egyetemet végzett el közben, három egyetemi diplomája volt. Először is volt a technikumi végzettsége. Aztán elvégezte a műszaki egyetemet, utána két évet kellett még rátanulni neki ahhoz, hogy elektromérnök is legyen, mert gépészmérnöki diplomája már volt. Tehát elektromérnök, gépészmérnök és mérnök-közgazdász. A férjem rengeteget tanult, és meg is becsülték őt a Standardben. Ez a gyár a Fehérvári úton volt, ebből lett később a Beloiannisz. Ott dolgozott negyvenkét évig a férjem. Szép magas fizetése volt. Németül is tudott. Sokat járt külföldre is, küldték a vállalattól. Hivatalos tárgyalásokra meg gyárlátogatásokra, kiállításokra. Inkább keletre küldték, de volt Stockholmban is, Dániában, Nyugat-Németországban. Persze ez pusztán szakmai vonalon ment, nem volt ő pártmunkás. Műszaki főosztályvezető volt, nagy osztálya volt, vagy háromszáz ember dolgozott a keze alatt. Újítási, szabványosztály, nemzetközi osztály, rajz-, szerszámszerkesztés, ez tartozott hozzá, sok-sok ember. Onnan ment nyugdíjba, pont hatvan évesen, 1984 végén.

A kommunista perekkel, zavargásokkal nem foglalkoztam sem én, se a férjem, dacára annak, hogy ő párttag volt. Azt tudom, hogy annak a gyárnak, ahol az én férjem dolgozott, hazajött a zsidó igazgatója, Geiger, és azt fölakasztották, azzal, hogy kémkedett az amerikaiaknak. Hazajött szerencsétlen valahonnan a deportálásból egy szál maga, mert a családját kiirtották. A Standard gyárban amerikai érdekeltség is volt, és azért, hogy államosíthassák, hogy elvehessék az amerikaiaktól, egy nagy kémpert csináltak, és a szerencsétlen zsidó embert fölakasztották [Geiger Imre (1900–1950) – mérnöki diplomát szerzett; 1924-től az ITT és az International Standard Electric Corporation érdekeltségébe tartozó Standard Villamossági Rt. munkatársa, 1936-tól főmérnök, 1938-tól cégvezető főmérnök volt. 1947-ben helyettes vezérigazgatóvá, majd 1948. októberben vezérigazgatóvá nevezték ki. 1949. novemberben kémkedés és szabotázs koholt vádjával letartóztatták (az ügy kapcsán a vállalatot állami kezelésbe vették, majd államosították). 1950 májusában másodfokon is halálra ítélték, és a szintén elmarasztalt, a gyárat felügyelő Radó Zoltán főmérnök, minisztériumi főosztályvezetővel együtt kivégezték. – A szerk.]. Találtak ott valami régi dolgozót, az volt a koronatanú, kapott egy szochaza kitüntetést, kinevezték valami főosztályvezetőnek, és ő elment tanúskodni [Csak sokkal később, 1966-ban alapították a Szocialista Hazáért Érdemrendet. – A szerk.]. De mi ezzel nem is foglalkoztunk. Én magammal voltam elfoglalva, családom, pici gyerekeim voltak. Dolgoztunk.

A férjemet a munkahelyéről beléptették a Magyar Kommunista Pártba [lásd: KMP], annak ott, Újpesten volt egy alapszervezete, ami elég közel volt hozzánk. Mi ott nagyon jól éreztük magunkat, mert a fiatalok mindennap összejöttek, és volt egy zongora, egy nő zongorázott, mi táncoltunk és énekeltünk. És volt egy énekkórusunk, amit Forrai Miklós – az egy nagyon nagy karmester volt – vezetett [Forrai Miklós (1913–1998) –  karmester, 1941–1973 között a Zeneakadémia tanára, 1948–1978 között a Budapesti Kórus karigazgatója volt. Számtalan kottakiadvány fűződik nevéhez, és sok fontos ősbemutatót vagy magyarországi bemutatót vezényelt karnagyként. Több lemezfelvétele nyert nemzetközi hanglemezdíjat. – A szerk.]. A pártház egy nagyon szép kertes villában volt, a kertjében előadásokat tartottunk, amire a környékről bejöttek a fiatalok, felléptünk, énekeltünk, szerepeltünk. A gyárnak, ahol a férjem dolgozott, szintén volt egy zenekara, ahol a férjem csellózott, és ő kivitte az egész zenekart oda, és hangversenyeztek. Szóval akkor nagy élet volt pártban. Nagyon szívesen mentem oda, mert jól éreztem magamat. Kineveztek könyvtárosnak, pedig nem is voltam párttag. Mi nem úgy jártunk oda, hogy az egy párt. Hanem jó társaság volt, fiatalok voltunk, jól éreztük magunkat ott.

1948-ban ezzel az újpesti társasággal, akikkel együtt jártunk a pártrendezvényekre, kivonultunk május elsején, hát az nekünk nagyon tetszett! Magyar ruhát hoztak, piros pruszlik, fodros szoknya, mi mentünk az élen, a fiúk vitték a nagy zászlót. És begyalogoltunk Újpestről Pestre, és ott felvonultunk a Ligetben. Utána kaptunk virslit, meg zenebona volt, aztán hullafáradtan hazamentünk. Hát az tetszett. Gyerekek voltunk mi még, húsz évesek. Utána én nem nagyon mentem felvonulni, a férjemnek kellett felvonulni, ő ment. Én nem nagyon dolgoztam abban az időben, mert a gyerekek kicsik voltak, s így nekem nem kellett menni. Néztük inkább, vittük a gyereket, és mutattuk neki. Néztük a felvonulást, mert az érdekesebb volt, mint ott vonulgatni. Május elsején kimentünk a Ligetbe, az a gyerekeknek nagyon tetszett. Nagyon szép volt a november hetediki katonai díszszemle is [November 7. – A Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, melyet minden évben nagy pompával, katonai díszszemlével ünnepeltek Moszkvában. Kisebb-nagyobb felvonulást, díszszemlét minden településen tartottak. A legnagyobb állami ünnepnek számított a Szovjetunióban. 2004-ben eltörölték. Magyarországon 1988-ig volt munkaszüneti nap. –  A szerk.]. Azt inkább nézni mentünk, mi nem vonultunk. Van egy jópofa történet is a fiamról, olyan öt éves lehetett, akkor azért nem vonultam, mert terhes voltam a lányommal, és akkor a Gyuri az apjával ment ki a felvonulásra. Az apja fölvette a nyakába, és ő elkiáltotta magát, hogy „Már látom a Rákosi kopasz fejét!”. Hamar lekapták a gyereket onnan.

Mi együtt laktunk az anyukámékkal. Apámnak a műhelyét passzra vágták, becsukta, és akkor az anyukám elment egy fémipari szövetkezetbe dolgozni, ahol kempingbútorokat csináltak, és az anyukám valami raktárnak lett a vezetője. Az apukám viszont otthon volt, ő nem dolgozott, hanem vigyázott a gyermekre a nagymamával és a nagypapával.

Amíg otthon ültem Gyurikával, megtanultam gyors- és gépírni, hogy valamit azért tanuljak. És ezzel a nagy tudásommal bekerültem az Állami Lapkiadóhoz 1949-ben [Állami Lapkiadó – lásd: a fordulat éve]. Úgy kerültem be, hogy a férjemnek volt egy unokatestvére, Földi Laci, aki illegális kommunista volt, és nagyon sokat harcolt a pártért, és a könnyűipari miniszter helyettese lett [Földi László (1913–1978) – közgazdász, államtitkár. Betűszedő volt, 1935-ben a KMP tagja lett, 1942-ben letartóztatták és elítélték. Szabadulása után részt vett a földalatti mozgalomban. A háború után közgazdász oklevelet szerzett. 1947–49-ben osztályvezető, majd 2 évig  főosztályvezető a Könnyűipari Minisztériumban, majd a könnyűipari miniszter első helyettese, 1973–75-ben könnyűipari minisztériumi államtitkár volt. – A szerk.]. Ő volt az, aki először magyarította a nevét, s aztán mondta, hogy legyen az egész család Földi. Ez a Földi Laci szerzett nekem egy nagyon jó helyet az Állami Lapkiadónál, az igazgatónak lettem a titkárnője. Ott voltak az újságírók, nagyon jó hely volt, nagyon szerettem.

Aztán racionalizálták a vállalatot, s persze a fiatalokat rakták ki a leghamarabb. Engem nem raktak ki, hanem szereztek más munkahelyet, és áttettek a Gammába, az akkor a 6014-es hadiüzem volt. A Gammában három évig dolgoztam, 1950-től 1953-ig [Az 1920-ban alapított, és csődbe jutott Gamma Művek Rt.-t (1924-től: Budapest, Fehérvári út) 1921-ben vásárolták meg a Juhász testvérek, István (Kassa, 1894 – Budapest, 1981) és Zoltán. A vállalat kezdetben mechanikai készülékeket, műszereket, gépipari alkatrészeket gyártott és javított, valamint találmányi modellek megvalósításával foglalkozott. 1926-tól mindinkább tudományos (orvosi, mérnöki műszerek és felszerelések) és kísérleti műszerek fejlesztésére és gyártására szakosodott. Az 1930-as években kifejlesztették és gyártották a Gamma-Juhász lőelemképzőt, amely lényegében egy elektromechanikus analóg számítógép, a két világháború közötti magyar finommechanikai ipar egyik legjelentősebb terméke. A lőelemképző a cég legismertebb és egyben szimbolikus termékévé vált, több mint 1000 rendszert értékesítettek európai és távol-keleti piacokon. A cég profilja folyamatosan bővült (szerszámgyártás, fényképezőgép-gyártás, orvosi készülékek  stb.).  A háború alatt hadiüzemként működött. (Egyébként 1940-ben a Gamma termékei alkották a magyar ipari export 10%-át.) 1947-ben a vállalatot államosították. – A szerk.]. A pártirodán lettem a párttitkár titkárnője. Aztán elment szülni az igazgatónak a titkárnője, s akkor meg neki lettem a titkárnője. Az egy nagyon helyes zsidó ember volt, később a Csepel Műveknek lett az igazgatója.

Miután visszajött az igazgató titkárnője, átraktak engem a rendészetre. Csupa ávós dolgozott ott, és én voltam a titkárnőjük, de én nem tudtam, hogy ezek azok. Szóval én csupa ilyen bizalmi munkakörökben voltam. Biztos lenyomozták, hogy ki a férjem. Körbenyomozták, hogy ki vagyok. Ugye a Földi László volt a miniszter úr, a férjem meg a gyárban egy atyaisten volt, akkor annak a felesége is kellett legyen valaki. A rendészet egy rendkívül ronda hely volt, csúf dolgok történtek, nagyon szigorú dolgok, mert a Gamma katonai vállalat volt. Részt vettem egyszer egy ülésen, mert behívtak jegyzőkönyvet vezetni. Volt egy kis nő, az is valami nagy pártbizottsági valaki volt, akkor rúgták ki a pártból. Annyira sírt, hogy valami borzasztó volt! Az apja gabonakereskedő volt, és ő ezt letagadta, nem írta be az életrajzába. És akkor mondták, hogy az apja milyen kizsákmányoló, és ráolvastak mindenféle hülyeséget, meg hogy milyen lakása van. Mondom magamban, te jó isten! Ezek eljönnek a Klauzál utcába, meglátják azt a százhúsz négyzetméteres gyönyörű lakást, engem is úgy valagba rúgnak, hogy elszállok. Aztán volt egy vegyészmérnöknő, arról kiderítették, hogy meleg, és egy nővel él együtt, és kimentek a lakására, és házkutatást tartottak. Utána jöttek be, s hoztak valami pornófilmeket, amiket a nő lakásán találtak, és csámcsogtak rajta. Öngyilkos lett, s utána behozták az irodába holmiját, a függönyét és a pulóverjait ott árulták egymás közt. Vagy például a kapuban elfogtak valakit, aki a kését behozta köszörülni. Úgy kirúgták, mint a huszonegyet, és nem csak kirúgták, de meg is alázták. Szóval huszonhárom éves voltam, és ilyen rémségeket hallgattam. Nekem elegem volt már, nyugalmat akartam.

KISZ-titkár is voltam a Gammában [DISZ-titkár lehetett, mivel a KISZ-t csak 1957-ben hozták létre. – A szerk.]. Szemináriumot kellett vezetnem az ipari tanulóknak – tizennégy és tizennyolc év közöttiek voltak –, akik még nem lehettek párttagok. Azt se tudtam, mit kell mondjak, ott olvastam el. Elmondtam, hogy milyen szép jövő vár a fiatalokra, mit kell csinálni ehhez, hogy dolgozzanak [A szeminárium sajátos oktatási forma, ill. kommunikációs alkalom volt a szocializmus évtizedeiben a pártvezetés különböző szintjei és a „dolgozók” között. A munkahelyeken szervezték, többnyire munkaidő után, a részvétel – főleg a diktatúra keményebb éveiben – nemcsak ajánlatos volt, hanem kötelező is. Szerveztek szemináriumot a párttagok ideológiai továbbképzése céljával, értelemszerűen a párttagoknak (és nem csak a részvétel volt kötelező, hanem a megadott brosúrairodalom ismerete is); de szerveztek szemináriumot aktuális (kül- és bel)politikai kérdésekben való eligazításra – az ilyen szemináriumokon illett részt venniük a nem párttagoknak is. – A szerk.].

Elmondom, mit utáltam ott a legjobban. Terhes voltam, nyár volt, úgy ültem, hogy ott volt a lavórban a víz az íróasztalom alatt, abban ázott a lábam. A szemét főnöknek pedig volt egy nagy ventillátorja, az egyfolytában ment, azzal hűtötte az otthonról hozott ebédjét. Egyik nap, amikor átmentem a másik szobába beszedni a csöngető lapokat [A dolgozók jelenléti íve, amelyen beérkezésük és távozásuk pontos ideje szerepel, melyet a bélyegzőóra hitelesít. A bélyegzőóra adott ki egyfajta csengőhangot. – A szerk.], nem oltottam el a villanyt az asztalomon. Mikor visszajöttem öt perc múlva, leszidott, hogy én megkárosítom a gyárat, többet ne forduljon elő. Én erre olyan dühös lettem, hogy írtam egy cikket, és kiraktam a faliújságra, hogy a Szabó elvtárs engem letolt azért, hogy égve hagytam öt percig a villanyt, de ő a tökfőzelékét hűti a ventillátorral egész nap! De az egyik kollégám letépte, s mondta, hogy ne hülyéskedjek, mert kirúgnak.

Amikor a Zsuzsi lányom megszületett, nem volt még gyes meg gyed. 1952. október huszonhetedikén született, és nekem január elsején kellett volna mennem dolgozni. Addig tartott a szülési szabadságom [A gyes bevezetése előtt összesen 12 hét szülési szabadság illette meg az anyákat, ebből legfeljebb 4 hetet terhességük utolsó szakaszában is kivehettek. – A szerk.]. Két és fél kilóval született a kislányom, olyan volt, mint egy játékbaba. Fogtam magam, és kiléptem a munkahelyemről, és otthon maradtam vele, ameddig három éves nem lett. Akkor óvodába adtuk, és én visszamentem dolgozni. 1957 januárjában szerzett nekem a férjem valami munkahelyet a Beloianniszban. Ott dolgoztam három évig, ameddig Zsuzsi iskolába nem ment. És akkor megint kiléptem. A Gyuri már tíz éves volt, s akkor pláné otthon kellett maradnom, segíteni nekik.

A háború után is végig volt bejárónőnk, aki takarított, cipekedett, ha bevásárolni mentünk. Eleinte egy idős asszony volt, a házasságom első éveiben, aztán került egy kis parasztlány. Már nem tudom, mit fizettem neki, ötven-hatvan pengőt [Feltehetően forintot, mert 1946-tól a pengő helyett forint volt. – A szerk.], meg aztán szállást, kaját is kapott, és vagy három évig ott volt, miután a fiam megszületett. Mikor beköltöztünk a Klauzál utcába, akkor már nem jött velünk, mert ott az anyunak volt egy asszony, aki kéthetenként jött takarítani.

Nem foglalkoztam politikával. Megkérdezték volna tőlem, hogy ki a miniszter, nem tudtam volna megmondani. Nem érdekelt. Nem úgy volt, mint most – ma azért a televízión keresztül állandóan jönnek a politikai információk. Ma jobban politizálok, ma jobban érdekel. Akkor nem érdekelt, a családommal voltam elfoglalva, nem a politikával. Hallottunk a Rajk-ügyről, de hogy mit csinált, nem érdekelt, nem foglalkoztunk vele. A Rajkot véletlenül ismertem, mert egyszer voltunk szilveszterezni valami szakszervezeti bulin, és ott éjfélkor megjelent a Rajk is, és mondták, hogy itt a Rajk. Nagyon helyes ember volt. Rá egy évre, szegényt, vagy két évre fölakasztották. Hát szóval egymás közt néha beszéltünk a dologról, de nem a mi feladatunk volt eldönteni, hogy kinek van igaza.

S aztán 1956 [lásd: 1956-os forradalom]! Egyáltalán nem olyan volt az egész, ahogy most beszélnek róla. Az első két nap gyönyörű volt, addig tiszta volt a sor, mert akkor az eszméért mentek, vitték a nagy zászlókat, menjenek ki az oroszok, legyünk függetlenek. A férjem hazatelefonált az egyetemről – akkor nagyban járt az egyetemre –, azt mondja: „Hű, Mari! Mi van itt, ha te látnád! Az aulában nagy beszédeket mondanak, itt a tizenkét pont [Az 1848-as 12 pont mintájára a felkelők 1956-ban is 12 pontban foglalták össze a forradalom követeléseit. – A szerk.]. Itt valami nagy buli készül. Nem akarsz eljönni?” Mert sokszor elmentem elé, kilencig volt az egyetemen, és többször elébe mentem, s gyalog hazasétáltunk. Szóval most is fölültem a villamosra, átmentem a hídon, bementem a műegyetemre. Tele volt a nagy aula, ott ordítoztak, hogy „Nem tűrjük! Menjenek ki az oroszok!”. Te jó isten! De nem arról volt szó, hogy most a kommunistákat föl kell akasztani, hanem új eszmék voltak, ezek a követelési pontok olyan dolgok voltak, amelyeket meg akartak újítani a párton belül. Ez október huszonkettedikén volt. Hazamentünk, és másnap reggel már lövöldöztek [Földi Pálné emlékezetében kissé összecsúsznak az események. Október 23-án reggel még nem dördültek el lövések. – A szerk.]. Nem jártak a villamosok, nem ment be a férjem dolgozni, de telefonált, és mondták, hogy maradjunk otthon, nehogy menjünk. Elindult a tömeg, nagy teherautók, zászlóval. A Gyuri fiam mesélte utólag, hogy ő emlékszik, hogy apuval lementek az utcára nézni, hogy mi történik. S akkor hívták őket, és fölszálltak ők is egy ilyen nagy teherautóra, lengett a zászló az autón. Kihajtott a kocsi a Ligetbe, akkor kezdték ledönteni a Sztálin szobrot. És a fiam emlékszik, hogy ő látta az apuval, amint húzták kötéllel a szobrot [Sztálin bronzszobrát (Mikus Sándor alkotása) Sztálin 72. születésnapján, 1951. december 21-én avatták fel a Dózsa György úton, a felvonulási téren. (Az ott lévő Regnum Marianum templomot lebontották.) A hivatalos tömegdemonstrációk alkalmával a párt- és állami vezetők a szobor talapzatáról köszöntötték a felvonulókat. A szobrot 1956. október 23-án távolították el a tüntetők. – A szerk.].

De aztán harmadik nap már jött a csőcselék. Láttam az ablakból, ahogy felgyújtották a Corvin Áruházat, s vitte a nép a szajrét. Kifosztották az egész áruházat. Hogy ott mi volt! S ez csak az első napokban történt, mi lett volna később… S ez még semmi, de aztán láttam, hogy a Körúton, azért mert barna cipő volt valakin, azt mondták, hogy ávós, elkapták, és egy fára felakasztották az Aradi utca sarkán, ott előttünk [Az ÁVH-sok szürke posztó nadrágból és kabátból, szürke tányérsapkából és barna félcipőből álló egyenruhát viseltek. – A szerk.]. Te jó isten, mondtuk! Hát akkor már mi volt ott, az volt forradalom? Hát például sorban álltunk a Dohány utcában kenyérért a férjemmel – hát enni kellett, a gyerekek ott voltak –, és akkor belelőttek egy közeli szállodába, és az egész szálloda összedőlt, volt, aki ott halt meg a sorban, mert eltalálta a golyó.

Nem mentünk az utcára többet egy-két hétig. Lövöldözések voltak az utcán, s le kellett költöznünk a pincébe, mert belőttek a lakásba, pedig igazán magasan laktunk, a negyedik emeleten. Levittünk egy rekamiét meg három matracot a pincébe, és ott laktunk lent. Anyukám fönn maradt, ő főzött nekünk, és hordta le az ennivalót. Bemondták, hogy nem kell senkinek bemenni dolgozni, nem ment be a férjem se. Aztán amikor elcsitult, pár nap múlva bement a gyárba, és ott is nagy szónoklatok voltak. Megalakult valami munkásbizottság [lásd: munkástanács], kirúgták az igazgatót, meg mit tudom én, mi volt.

November negyedikéig ültünk lenn a pincében, amíg vissza nem jöttek az oroszok, és rendet nem csináltak. Mert tényleg rendet csináltak, megállt a cirkusz, már nem mertek lövöldözni. Lakott mellettünk egy kis nő, a fiai idősebbek voltak az én gyerekeimnél vagy hat-nyolc évvel, s barátkoztak A férje állítólag a soproni gettó parancsnoka volt, és felakasztották a háború után. És még ő se örült az eseményeknek. Esküszöm, ez a nő örült, amikor bejöttek az oroszok. Jaj, végre, hogy már vége lesz ennek a cirkusznak. Akkor mindenki így gondolkodott, már elegük volt ebből a lövöldözésből.

Akkor a férjem már bejárt, ő már novemberben ment dolgozni. Én januártól kezdtem el a munkát. De megmondom őszintén, nem voltunk jó véleménnyel az eseményekről. Mert biza az egésznek zsidóellenes éle is volt, mert ugye Rákosi zsidó volt, Vas Zoltán zsidó volt, Gerő zsidó volt. Kiírták a falakra, hogy „Icig, nem jutsz Auschwitzig!”. És akkor az unokatestvérem például, Weissmann Pali és még sokan fogták a gyerekeiket, és kimentek Izraelbe, mert hát a határok nyitva voltak. Paliékat az oroszok elfogták a határon, és bevitték, ezt később tudtam meg, amikor először hazajött. Szóval bevitték egy orosz parancsnokhoz, és az orosz németül kérdezte, hogy miért akarnak ők elmenni, hát itt most már rend lesz. És akkor ő azt mondta, hogy neki az egész családját kiirtották Auschwitzban, és ő nem akar újra Auschwitzba menni, mert ez van kiírva a falakra, ráfirkálva krétával, hogy „Icig, nem jutsz Auschwitzig”, és az orosz tiszt behívott két orosz katonát, és mondta, hogy kísérjék át őket a határon, és ültessék fel őket a vonatra. Szóval azért az nem úgy volt, hogy itt az oroszok mindenkit rabigába döntöttek. Hát nem volt nekünk itt semmi bajunk.

Addig dolgoztam, ameddig Zsuzsikám iskolás nem lett, akkor megint kimaradtam két évet [1960–1962], hogy segíteni tudjak neki a kezdésnél. Aztán 1962 nyarán ismét munkába álltam, mikor megtudtam, hogy négyórás munkát is lehet vállalni. Az úgy történt, hogy kint voltam egyik nap a strandon Zsuzsival, s megismerkedtem egy asszonnyal, aki négy óra körül elkezdett szedelőzködni, s mondta, hogy ő most megy dolgozni, a Csillag Áruházban dolgozik mindennap négytől nyolcig. És akkor eszembe jutott, hogy velem szemben, a Klauzál utca sarkán ott a Lottó Áruház. Volt ott egy ismerősöm, gondoltam, megkérdezem, hátha van ott is négyórás műszak. Az ismerős nem volt ott, hát megkérdeztem valakitől az osztályon. Az illető mondta, hogy lehet róla szó, mert vannak itt is négyórás műszakok, de ő nem tudja, hogy most kell-e, meg végignézett rajtam, és azt mondta, hogy azért ez nem magának való, mert mi nem tudunk olyan sokat fizetni. Én mondtam, hogy énnekem ez milyen jó lenne, én itt lakom szemben, és megpróbálnám. Leadtam a telefonszámom, hát amint hazaértem, azonnal csörgött a telefon, hogy szeretnének velem tárgyalni. Erre mondom a két gyereknek otthon, hogy maradjatok nyugton, én elmegyek dolgozni, ide szembe, a Lottó Áruházba. Elmentem, nagy sikerem volt, beraktak engem valami kombinékat árulni, eladtam én ott mindent. Úgyhogy nagy élmény volt, és fölvettek három hónap próbaidőre, és ott dolgoztam harmincvalahány évig, a három hónapból annyi lett. Az nekem nagyon jó volt, mert egész nap a gyerekekkel voltam, mire én elmentem, hazajött a férjem, meg ott volt az anyukám is. Aztán később nagyon jó helyre kerültem, mert hozzám tartozott a tárgynyeremény. A lottószelvényeknek volt egy sorszáma, amit minden hónapban kihúztak, és lehetett nyerni lakást, autót, vásárlási utalványokat. És ezt én intéztem az egész ország részére. Volt egy kis üvegkalickám, az volt az irodám, és ott bonyolítottam ezt. És ezt csináltam egészen 1992-ig.

A deportálásról a gyermekeknek nem meséltem, csak mikor már nagyobbacskák lettek. De a férjem mindig rám szólt, hogy ne meséljek, hagyjam abba. Azt mondtuk, azt el kell felejteni. Próbáltuk. Kiskorukban azt se tudták a gyerekek, hogy zsidók vagyunk, annyira nem beszéltünk ezekről a dolgokról. Nem neveltük vallásosnak a gyerekeket. Akkor nem volt hittanóra, az iskolában sem tanultak semmit a vallásról. Semmiféle zsidó hagyományt nem folytattunk. Egyáltalán nem mentünk templomba, nem volt bár micvójuk sem a gyerekeknek, akkor nagyon elegünk volt abból, hogy mi zsidók vagyunk. Anyukám minden péntek este meggyújtotta a gyertyát, de egyébként nem volt vallásos. Emlékszem, ünnepek voltak, és az anyukám gyertyát gyújtott, olyan nyolc éves lehetett a lányom, és megkérdezte tőlem, hogy „A nagyi miért gyújtott gyertyát?”. Hát mondom, „Mert most zsidó ünnep van”. Azt mondja: „És mi az a zsidó?” Én meg mondom: „Hát ez egy vallás.” „És akkor miért kell gyertyát gyújtani?” Én magyaráztam, hogy ez egy vallási szokás. Akkor bement Zsuzsi anyámhoz, és azt mondja: „Én tudom, hogy te mért gyújtottál gyertyát. Mert te zsidó vagy.” Hát az anyám, szegény, majdnem rosszul lett, és visszakérdezett: „Miért? Te mi vagy?” Hát mit tudta ő! Aztán elvittem őket a Dohány utcai zsinagógába, és megmutattam nekik, hogy hol volt az esküvőnk.

Aztán azért a gyerekeknek elmesélgettem dolgokat. Úgyhogy mire nagyobbak lettek, már azért tudtak mindent. Mert amikor elkezdtem mesélni, akkor nem lehetett abbahagyni. Hiába mondta a férjem, hogy „Hagyd már abba! Hagyd már abba!”, a gyerekek „Ne, anyu!” meg „Meséld még, anyu! És mi volt, anyu?”. Később aztán, mikor elkezdtünk külföldre járni, s elvittük a gyerekeket például Prágában a zsidónegyedbe, akkor kezdtem mesélgetni, hogy mi is az a zsidóság, meg hogy is volt a deportálás. Amikor már olyan tizenöt-tizenhat évesek voltak, megértették. Szóval nem volt tabu, de nem is volt téma. Állt a karácsonyfa, de tudták, hogy zsidók vagyunk, sőt a fiamnak zsidó barátai voltak az iskolából. Már a gimnáziumban nem annyira. De azért ott is, akivel a legjobban volt, az a két fiú zsidó volt. De nagyon jóban volt ő a keresztény fiúkkal is.

Úgy alakult az életünk, hogy a baráti körünkben sem voltak zsidók, a mi korosztályunk vagy elpusztult, vagy kivándorolt Izraelbe, Amerikába vagy Kanadába. A barátaink a férjem kollégái voltak, neki nem maradt más. Volt egy nagyon helyes házaspár, mai napig is úgy-ahogy tartjuk a kapcsolatot, hát már nem olyan szorosan. A munkahelyemen nem is tudták rólam, hogy zsidó vagyok, én meg nem dicsekedtem vele. Én nem vagyok egy olyan kimondottan zsidó típusú nő.

A rokonok közül a Back családdal tartottuk a kapcsolatot. Más rokonunk nem volt itthon, mert a Bandiék, a Frida néni családja kimentek Kanadába, Weissmannék pedig Izraelbe. A Bandival még levelezgettem, amíg élt az anyukája. Aztán ez a kapcsolat elhalványult, a feleségét nem is nagyon ismertem. Az esküvőjükön ott voltam, mert az még itt volt, és utána ők kimentek Kanadába, én azóta a feleségét nem is láttam. Amikor voltak a kárpótlási dolgok, volt itthon a lányával, és feljött hozzánk, nagy vacsorát rendeztem nekik.

Back Pali nagybátyám családjával tartottuk a kapcsolatot. Az unokatestvéreim sokkal fiatalabbak voltak, úgyhogy én voltam az eszményképük, imádtak engem, állandóan nálam voltak. A Pali nagybátyámék eredetileg 1957-ben kimentek Izraelbe, mert a feleségének ott voltak a testvérei, akik Szlovákiából mentek ki. De két év után a nagybátyám nem bírta tovább, rimánkodott, hogy ő nem bír ott élni, hogy ő vissza akar jönni. Anyám, aki mindig tudott ügyeskedni, bement a Kádár-titkárságára és elintézte valahogy, hogy az egész család visszajöhessen Magyarországra [A rendszerváltozást megelőző évtizedekben, ha valakit más úton már orvosolhatatlan méltánytalanság ért, vagy valami számára nagyon fontos problémát a korlátozott nyilvánosság miatt más úton már nem tudott megoldani, panaszával ultima ratióként Kádár János pártfőtitkár titkárságához fordult. – A szerk.]. Lakásuk persze nem volt, s mivel anyám vállalta értük a kezességet, ő kellett szállást biztosítson számukra. Úgyhogy beköltöztek hozzánk a Klauzál utcába, abba a nagy lakásba. Akkor már a nagymamáék nem éltek, apám se, úgyhogy elfértünk valahogy. Ott laktak anyám szobájában. Aztán sikerült nekik valahogy nagy nehezen lakást szerezni, és akkor elköltöztek tőlünk.

Az 1960-as években annyi változást érzékeltünk, hogy lehetett menni külföldre [lásd: utazás külföldre 1945 után; kék útlevél]. Sokat utaztunk, nagyon szerettünk utazni a férjemmel. Olaszországba mentünk, Jugoszláviába mentünk, Olaszország–Ausztria–Németország körúton vettünk részt, voltunk Svájcban, voltunk Párizsban. Volt, amikor vittük a gyerekeket is, akkor már nagyok voltak. Tetszett Nyugat, de hát itt is megkaptunk mindent, csak más termékek voltak, nem a nyugati, hanem a keleti márkák. Persze azért, mikor kimentünk, mindig bevásároltunk. De egyáltalán nem vágyódtam ott élni.

A szocialista országokban még többet voltunk. Sokat jártunk a csehekhez, gondoltunk egyet hétvégén, s átmentünk Szlovákiába, a Tátrába, mert az közel volt. Akkor voltunk Prágában is, ott repülővel voltunk, hogy a gyerekek is repüljenek; nagyon olcsó volt akkoriban, hatszáz forint volt egy repülőjegy Prágába. A kirándulások általában nagyon olcsók voltak, szóval nem kellett rá spórolnunk, pedig jó helyeken laktunk, Prágában például az Ambassadorban, a Vencel téren [A Prága főterén található Ambassador Prága egyik előkelő hotelje, mely az 1920-as években épült szecessziós stílusban. Ma négycsillagos szálloda. – A szerk.]. Aztán a hetvenes években voltunk Moszkvában is, a barátainkkal mentünk, négyen. Befizettünk egy IBUSZ útra, és repülővel mentünk, valami ezernyolcszáz forint volt. S akkor vittek szervezetten ide-oda minket. Gyönyörű volt. És micsoda szállodában laktunk, hát az volt életem egyik legnagyobb pozitív csalódása! Olyan volt az egész, mint egy keleti hárem: aranyrácsok, kristálycsillár, süppedő perzsaszőnyegek. Valami Komszomolszka vagy hogy hívták azt a szállót, és gyönyörű volt, minden emeleten, amikor a lift megállt, volt egy nagy hall, és ott állt egy gyönyörű zongora. Gyönyörű volt, és micsoda ellátást kaptunk mi ott! Mi csak tátottuk a szánkat. Mi azt hittük, hogy valami nyomor hely. De ez egy IBUSZ út volt, nem egy kiváltságos valami volt.

Az országban is kirándultunk, voltunk Visegrádon meg Esztergomban meg mindenfele. Aztán 1969-ben vettünk egy Wartburgot [lásd: autóellátottság Magyarországon 1950–1990], aztán 1970-ben vettünk egy telket. Tehát nem volt gondunk, dolgoztunk.

Azóta megnőttek a gyerekek. Egyiküknek sem zsidó a házastársa. Megmondom őszintén, volt egy kis tendencia is ebben, hogy nem zsidókat választottak. Nekem elegem van a zsidóságomból, én árjásítani akartam a családomat. A gyerekeim házastársai nagyon rendesek, aranyosak. A fiaméknál történt meg, még mikor a gyerekek kicsik voltak, hogy Gergő unokám hazajött az iskolából, és mondta az egyik gyerekről, hogy az hülye zsidó. És akkor elkezdte neki magyarázni a keresztény menyem, hogy vegye tudomásul, hogy a zsidó az egy vallás, és elmondta, hogy az apukája is zsidó, meg a nagyiék is zsidók. A gyerek hallani sem akarta, s akkor azt mondta az anyja, hogy idefigyelj, ha még egyszer én meghallom a szádból, hogy hülye zsidó, úgy elverlek téged, hogy még, és jegyezd meg, hogyha az osztályban valaki neked azt mondja, zsidó, akkor vágd pofán. A vejeméknél még ilyen probléma sem volt.

A fiam műszaki főiskolát végzett, általános mérnök. A férjem a gyárban, ahol dolgozott, „dinasztiát alapított”, odavitte a fiát is dolgozni. Aztán a Beloiannisz megszűnt, átalakult káeftévé, Antenna Hungária Kft.-nek hívták. Ott lett a fiam a műhely vezetője. Most már az is megszűnt. Jelen pillanatban egy filmgyárban vagyonfelszámoló a fiam, leltárakkal foglalkozik, a gyárnak a vagyonával. A menyem a Parlamentben dolgozik [az egyik képviselő] titkárságán, és főiskolára jár, most iratkozott be, másképp nem kaphat fizetésemelést. Gyurinak két gyereke van.

Zsuzsa, a lányom a férjével a főiskolán ismerkedett meg. Akkor végzett a férje mint mérnök-tanár, és ott tanított a Kandóban [a Budapesti Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán] mint kezdő óraadó tanár. Volt Zsuzsinak egy matematikatanára, és az jóban volt ezzel a fiúval, akiről azt hitte, hogy zsidó. Úgyhogy bemutatta a Zsuzsinak, megtetszettek egymásnak, és elkezdtek járni, s ebből lett a házasság. Két gyerekük lett.

A Zsuzsi szintén a Beloianniszban dolgozott egy laborban, ahol az exportra küldött árukat vizsgálták, főleg amit a Szovjetunióba küldtek. Azt vizsgálták, hogy mi mennyire bírja a szállítást, mit bír ki, ilyeneket. Aztán kimaradt a munkából, mikor még a fia óvodába járt, mert a gyerek folyton beteg volt, s úgyis otthon kellett ülnie. Zsuzsinak a hallásával is volt valami probléma, mint nagyothalló le lett százalékolva, és a férje azt mondta, hülyeség, többet fogsz kapni mint nyugdíjas, mint amit a táppénzekből kapsz.

A lányuk a Balettintézetet végezte el. Most diplomázott. Markó Ivánnak a balett- társulatában táncolt már hat éve, sőt az anyukáját is beajánlotta öltöztetőnőnek, egész [2004.] januárig ott dolgozott Zsuzsi. Most nem dolgozik, de nagyon aktívan részt vesz a Nagyothallók Szövetségének tevékenységeiben. Oda bejár, ott vezetőségi tag. Azoknak van egy színtársulata, és Zsuzsit is bevették maguk közé színjátszónak. Az idén felléptek Szekszárdon a nagyothallók világnapján, Shakespeare „Szeget szeggel”-jét játszották, és Zsuzsi kapott egy oklevelet, hogy az ország legjobb nőalakítása!

A zsidó ételeket nagyon szeretik a gyermekek, azt gyakran csináltam. Sőt, a vejem vett nekem egy zsidó receptkönyvet. Sóletokat főzünk, meg sütünk flódnit. Ha valami zsidó ételt csinálok, akkor szoktam mondani, hogy ez olyan zsidósan van csinálva, például a főzelékeket cukorral meg ecettel csinálom. De nem sütök-főzök külön lábosokban [Vagyis nem választja szét a tejes és húsos edényeket, ahogy a kóser háztartást vezető vallásos zsidók csinálják. – A szerk.]. És nem kötöm az ételeket az ünnepekhez, nálunk karácsonykor maceszgombócos húsleves szokott lenni.

A szüleink a zsidó temetőben vannak eltemetve, zsidó szertartással. Apukámnak nagy temetése volt, minden olyan volt, ahogy kell, rabbi volt, kaddis volt. Az anyukámnál nem volt szertartás, mert ő úgy akarta, hogy hamvasszák el, hogy a papa mellé temethessük [A rabbinikus jog (háláhá) tiltja a halottak hamvasztását, mivel a holtak feltámadásába vetett hit tagadásának tekintik. A test végső nyugalomba helyezésének megfelelő módja a megszentelt földbe történő temetés. A reform judaizmus azonban engedélyezi. Lásd még: temetés. – A szerk.]. Mert a papám olyan sírba lett eltemetve, amiben a nagypapája, Feith Fülöp volt, és csak úgy lehetett odatemetni az anyukámat, ha elhamvasztják. Úgyhogy az ő temetésén rabbi volt, de nem volt kaddis. Én tartom a jahrzeitot is, mindig meggyújtom a gyertyát.

1989 után mi már nyugdíjasok voltunk. A férjem elment még előtte nyugdíjba [1984-ben]. Kiszemelte az utódját, be is ajánlotta, és elment, de még bejárt öt évig, az igazgatónak valami tanácsadója volt. Aztán otthagyta az egészet, és kitalálta, hogy sós-sajtostallért fog sütni. A Klauzál utcai nagy lakásban akkor már csak hárman voltunk, az anyukám, a férjem meg én. A férjem az egyik szobát berendezte műhelynek, úgy nézett ki, mint egy patika, beszerzett öt sajtostallér-készítő gépet, és aztán két ember sütötte a tallért, egy nő meg csomagolta. Egész nagyüzem volt, csak hát erről már elkéstünk, mert ezt már akkor sokan csinálták. Amikor az anyukám meghalt, 1995-ben, eladtuk a Klauzál utcai lakást, és ideköltöztünk a lányom mellé, Gazdagrétre, hogy egymás mellett legyünk. Miután ideköltöztünk 1996 elején, abbahagyta a férjem az egészet. A gépeket eladta valakinek, az ár egy részét tallérban kapta meg, még 1997-ig a régi vevőkörét abból kiszolgálta.

Az Izraelbe való kivándorláson nem gondolkodtunk, jól éreztük itt magunkat. Én voltam Izraelben kirándulni 2000-ben a barátnőmmel, pont mielőtt a cirkuszok kezdődtek. A férjem nem akart jönni, azt mondta, hogyha ő kijön Izraelbe, akkor muszáj meglátogatnia a régi társaságát, és akiket ő húszéves korában látott utoljára, azokat nem akarja látni nyolcvanévesen. Rokonokat sem látogattam, mert az unokabátyám halála után megszakadt a kapcsolatom Weissmannékkal. Nagyon jól éreztem magam Izraelben. Sok szépet láttam, és azt annak is köszönhetem, hogy egy nagyszerű idegenvezetőnk volt. Egy erdélyi férfi, aki már húsz éve kint élt Izraelben. Szép volt, sok mindent láttunk, de például Jeruzsálemben az egyik sétát törölték, mert azt mondták, hogy ott most veszélyes, pont a belvárost és a sétálóutcát nem nézhettük meg. Sőt Netanján, mikor ott voltunk, volt egy robbantás a piacon, amit mi nem is tudtunk, mert akkor pont a környékre szerveztek kirándulást.

Most inkább vannak zsidó barátaink, mert van egy ilyen bajtársi találkozó időről időre, összegyűlnek a mauthauseniek. Ott barátságot kötöttünk nagyon sok emberrel, sajnos egyre kevesebben vannak, de mi, asszonyok is összejárunk. Van egy tíztagú társaságunk, persze vegyes, mert nem csak zsidók vannak benne. Járok a zsidó hitközség épületébe, ott szoktam találkozni ezekkel, akikkel együtt voltam deportálva. Minden hónap utolsó hétfőjén összejövünk, nagyon aranyosak ottan. Megbeszéljük a dolgainkat, és minden évben el szoktunk menni közösen Lichtenwörthbe. Én Mauthausenba is el szoktam menni, mert a bátyám ott tűnt el.

Kárpótlást kaptunk a magyaroktól, de nem valami sokat. Aztán az osztrákoktól is kaptam, mert én Ausztriában voltam. Most pedig kapom a havi kárpótlást a németektől. A hitközségtől is kapok valami életjáradékot.

Öregkoromra se lettem vallásosabb, s azt hiszem, én már nem is leszek igazán vallásos. Amikor hazajöttem a deportálásból, azt mondtam – és nemcsak én mondtam ezt –, hogy hol volt az Isten? Akkor úgy gondoltam, Isten nincsen, az egy humbug. Az isten én vagyok, mert magam teremtem elő, amiből élek, amit keresek. Hazajöttünk a meztelen fenekünkkel, kirabolva, kifosztva, és amit szereztünk, azt mindent mi szereztünk a munkánkkal. Aztán valahogy mégis azt mondom ma, hogy lehet, hogy valami célja volt az Istennek velem, hogy életben maradtam. Ha zsinagógába megyek, nem az istentiszteletre megyek, hanem a különböző rendezvényekre, például kántor hangversenyre. Amíg anyám élt, még elmentem, mert ő járt a mázkirra, meg ott voltak a nagyünnepek, de most már egyáltalán nem járok. Nekem a zsidóságom nem okozott olyan sok örömöt. Most, az utolsó népszámláláskor sem írtam be, hogy zsidó vagyok. Semmi köze senkinek hozzá [Földi Pálné a 2001. évi népszámlálásra gondol, ahol opcionálisan meg lehetett jelölni a vallást. – A szerk.].

De nem tagadom le azért a zsidóságom, van hájom is, és azt hordtam is [A nyakláncon hordható kis „héj” betűről van szó. – A szerk.]. A napokban végigjártam a régi sírokat, próbáltam megtalálni a családi sírokat. Megkerestem az Ábel Mária dédmamát. Tudtam, hogy Holstein nagymama meg nagypapa egy sírban vannak, és vörösmárvány kövük volt. De nem tudtam kiszámolni se, hogy melyik az, mert közben ledőltek a sírok. Nagyon régi parcella az, másztam keresztül-kasul. Teljesen befutotta a bozót, tépkedtem a kövekről a borostyánt. És akkor egy nagyon régi kövön sikerült kitapogatni az egyik betűt, egy H-betűt, hogy Holstein. És ők voltak ott.

Életrajz

Gyöngyösi zsidó család legkisebbik leánya vagyok. Lánykori nevem Mermelstein Éva. 1929. augusztus tizenkettedikén születtem, Gyöngyösön. Apukám Marmorstein Rudolf. Ez egy német név, márványkövet jelent, csak minket elírtak az iskolában. Apuka úgy maradt, hogy Marmorstein Rudolf.

Az apai nagyszüleimről sajnos nagyon keveset tudok. Annyit tudok, hogy Szolyván laktak [Szolyva – kisközség volt Bereg vm.-ben, Munkácstól kb. 30 km-re északkeletre (járási szolgabírói hivatal), 1891-ben 1800 rutén és német, 1910-ben 3800 rutén (45%), német (29%), magyar (19%) és szlovák (5%) lakossal (fűrésztelep, üvegtelep, savanyúforrás). Szolyva a 18. század elején a Schönborn család birtoka lett. Trianont követően Csehszlovákiához került, ma Ukrajnában van: Szvaljava. – A szerk.], és a nagyanyám, Gottesman Ilona borzasztó modern nőnek számított abban a világban, mert pipázott és úszott. Szolyván a kertek alatt ment még a szabályozás előtt a Latorca. A családi hagyomány úgy meséli, hogy nagyanyám egy péntek este gyertyagyújtásnál hallotta, hogy valaki sikolt, hogy segítség! Fekete ruhában, fehér selyemkendőben, ahogy a gyertyagyújtáshoz [lásd még: péntek esti gyertyagyújtás] fel volt öltözve – mert a vallásos emberek így gyújtják este a gyertyát –, kirohant a Latorcához, s látta, hogy egy gyerek fuldoklik. Beugrott a vízbe, és kihúzta a kislányt a vízből. Már bejött a szombat, és nem lett volna szabad [lásd: szombati munkavégzés tilalma], de ő ezen semmit nem gondolkozott, és beugrott. Borzasztó hírverés volt, mert akkoriban még a nők nem voltak olyan emancipáltak, mint most.

Annyit még tudok, hogy nagyapámnak, Marmorstein Hermannak három felesége volt. Nagyapámnak több felesége meghalt, és akkor majdnem kötelező volt újranősülni. A zsidó vallásban az a szabály, hogy ha meghal egy feleség, és van testvére, akkor azt kell elvenni, tehát családon belül kell nősülni [lásd: levirátus]. Így valami huszonöten voltak testvérek a több házasságból. A világ minden pontján van az édesapám családjából, a Marmorstein család igen kiterjedt volt. Sok gyereket nemzett a nagyapa. Vallásos ember volt. Otthon ők jiddisül beszéltek a családban. Semmi többet nem tudok a nagyapám ágáról. Már meghaltak a születésem előtt, s azonkívül Szolyván éltek, el voltak szakítva [lásd: trianoni békeszerződés], nem tartottuk a kapcsolatot.

Apám természetesen nem tartotta minden testvérrel a kapcsolatot. Nem nagyon tudok róluk. Apám testvérei közül egy Fáni nénire emlékszem, aki Szolyván élt, de már 1944 előtt meghalt. Egyről tudok, az Izidor bácsiról, aki Amerikában élt. Arra emlékszem, hogy apuka levelezett velük jiddisül. Valamikor 1960 körül az Izidor bácsi a feleségével hazajött Magyarországra, akkor találkoztam velük, de többet nem tudok róluk. Mindenki meghalt azon a vonalon.

Apai dédapám csodarabbiként működött Kárpátalján, Munkács mellett. A csodarabbi az olyan rabbi, aki a rabbi felett áll, aki nagyon-nagyon jól ismeri a zsidó szentírást [azaz a Tórát – A szerk.] és a Talmudot, annak az összes magyarázatát, s ha valakinek problémái vannak, elmegy hozzá, előadja, és ő megmondja, hogy mit kell csinálni [Magyar Zsidó Lexikon: csodarabbi – „A chászideus [hászid] világ rebbéje, akit caddiknak hívnak. Caddik igazságost jelent a héber nyelvben. … Az igazi caddik … nagyon szentéletű ember, aki szerény, alázatos és önzetlen. Egész életét a szent könyvekben való búvárkodásnak szenteli, főleg pedig a kabbalisztikában való elmélyedésnek. Aszkétikus életével megközelíti a chászideus világszemlélet emberideálját, aki tisztaságánál fogva a leghivatottabb arra, hogy Isten előtt a szenvedő emberiség szószólója legyen. Tanácsot és vigasztalást nyújt azoknak, akik hozzá fordulnak, és imádkozik értük, vagy nekik maguknak mondja meg, hogy milyen imával forduljanak az Istenhez segítségért. … A caddik legtöbbször nem csak imádkozással és tanácsadással enyhíti a hozzá fordulók gondjait, de … gyakorlati segítséggel is. A százakra vagy ezrekre rúgó zarándokok rengeteg pénzt hagynak a caddik házában, de ez egész óriási jövedelmét a szegényeknek juttatja. Van olyan caddik, akinek udvara több száz embert élelmez állandóan, némelyik óriási szabó- és cipészműhelyt tart fenn, ahol a szegény ember ingyen ruhát és lábbelit kap”. Egyébként nem mindig rabbija annak a községnek, ahol működik, és nem lát el lelkészi funkciókat. (Részletesebben lásd a szócikket.) – A szerk.]. Egyszer kivittek Szolyván a temetőbe, hogy ez a dédapa sírja, és mesélték, hogy rabbi volt.

Anyai nagyanyámról nem tudok semmit, mert nem élt már, amikor én megszülettem. Az anyai nagyapámról, Lorbert Sámuelről annyit tudok, hogy Slajme volt a zsidó neve. Járt jesivába [lásd: jesivák Magyarországon], azaz vallásos zsidó iskolába. Dormándon élt [Dormánd – nagyközség volt Heves vm.-ben, 1910-ben is, 1920-ban is 1100 lakossal. – A szerk.], és ő volt a sakter meg a pap [rabbi]. Az egy kis falu volt, ott volt vagy tíz zsidó család, és ő volt az, aki ott mindent ellátott. Mindent ő csinált, ami a zsidó valláshoz szükségeltetik. Nem kellett akkor még Rabbiképzőt végezni ahhoz, hogy valaki rabbi legyen. Aztán ő volt a korelnök. Az ő udvarán volt az imaház, s ő tartotta az istentiszteleteket. Még mindig tudom, hol állt a házuk, bár azóta már új ház áll azon a helyen, Dormándon, az első világháborús emlékmű mögött. Különben arra az emlékműre az édesanyám testvérének, Lorber Ernőnek is fel van vésve a neve, aki hősi halált halt.

Nagyapáméknak volt ezenkívül egy szatócsüzlete is, ahol mindent lehetett kapni, lábostól kezdve cukorig mindent. Kétszobás üzlet volt, maga az üzlet az egyik szobában volt, s a másikban egy kis raktár, s az utcáról is meg hátulról, a házból is be lehetett menni. Személyzet nem volt, mert nagyapám együtt lakott az egyik lánya, a Bella néni családjával, s ők látták el a boltot. Alkalmi segítség persze volt, aki felsúrolta az üzletet, meg tömte a kacsát, az mindig akadt a faluban. Imádtam gyerekkoromban odamenni, mi, gyerekek mindig loptuk a cukorkát az üzletből, kis piros meg fehér cukorkák voltak, s nagyapa direkt úgy tette ki, hogy elérjük, mert persze tudta, hogy lopjuk, s mikor már alig volt a tartóban, akkor „már megint elloptátok!” felkiáltással megint telerakta a tartót.

Anyai nagyapámmal kapcsolatban, arra emlékszem még, hogy húsvétkor [azaz Pészahkor] mindig összegyűlt Dormándon az egész család. Ők nagyon tartották a vallást, kóserül főztek, minden szokást betartottak. Anyámék öten voltak testvérek, ott volt mindenkinek a gyereke is, úgyhogy legalább harmincöten ültünk az asztalnál. Csak úgy fértünk el mind, ha a gyerekeket egy külön szobába fektették, ahol szalmát szórtak le, s arra pokrócot terítettek, s ott feküdtek a gyerekek. Isteni volt. Én egész kicsi voltam, és nagyon jó volt. Eszembe ötlik még egy széderesti emlék. Széderestén van az asztalon egy nagy serleg, amit megtöltenek borral, s amikor a szédernek vége van, akkor kinyitják az ajtót, hogy jöjjön be Élijáhú próféta, és igyon a pohárból [Ez a bizonyos pohár Élijáhú pohara, amit a prófétának töltenek ki. Lásd még: Illés próféta. – A szerk.]. Dormándon a másik zsidó család, amelyik közel lakott a nagyszüleimhez, hamarabb befejezte a szédert, és tőlük az egyik fiú, mikor kinyitották az ajtót, beugrott, odaszaladt az asztalhoz, és kiitta a bort.

Anyai nagyszüleim anyanyelve magyar volt, magyarul meg jiddisül beszéltek, de anyu már nem tudott. A nem zsidó szomszédokkal semmi probléma nem volt. Dormándon nagyon sok cigány is élt. Az volt a szójárás, hogy „Tudja nagysága, a zsidó meg a cigány egyforma, mi nagyon szeretjük egymást!”. Akkor is volt kisebbségi kérdés, de nem olyan szinten, mint most. Négy éves voltam, amikor nagyapa meghalt, és nem vittek el a temetésre, és én nagyon sírtam, mert én is el akartam menni. De anyuka nem vitt el, mert tél volt, és féltek, hogy megfázom. A többieket elvitték, és én őrjöngtem, hogy én is akarok menni, de nem lehetett.

Édesanyámnak négy testvére volt: Ernő bácsi, Rózsi néni, Bella néni és Irénke néni. Ernő meghalt az első világháborúban, 1918-ban. Lövést kapott, halálos betegen hazahozták, Magyarországon, egy kórházban halt meg.

A legidősebb nővére anyukámnak Gross Rózsi néni volt, akinek a férjét Gross Sándornak hívták. Ők Debrecenben éltek sokáig. A férje korán meghalt tébécében. Öt gyereke volt a Rózsi néninek: Irénke, Ilonka, Ernő, Laci és Rózsika. Ők az 1940-es évek elején vagy még talán 1938 körül följöttek Pestre, Rózsinak akkor már nem élt a férje. Már nem tudom, miért jöttek fel, talán a megélhetés miatt meg a gyerekek iskoláztatása miatt. A gyerekek közül Lacit a Duna-parton kivégezték Pesten [lásd: zsidók Dunába lövése]. A legfiatalabb, Rózsika sajnos tébécés volt, vidékre levitték, hogy mentsék, és onnan elvitték. Irénke, Ilonka, Ernő és Rózsi néni itt maradtak Pesten, a gettóban [lásd: budapesti gettó], a Dob utcában laktak. Túlélték mind a négyen. Rózsi néni természetes halállal halt meg vagy tizenöt éve. Irénke és Ilonka is most halt meg, a kilencvenes években, Ernő, aki 1924-es születésű, mint Laci bátyám, még él Haifán. Egy munkácsi lányt vett el feleségül, akit itt, Pesten ismert meg a cionista [lásd: cionizmus] vonalon keresztül, és együtt mentek ki. A felesége két vagy három éve halt meg, azóta egyedül él.

Bella néni, Friedmann Jakabné, Dormándon maradt, nagyapával éltek. Ők is nagyon vallásosak voltak, Bella néni parókát hordott. Neki két ikerlánya volt. Ők vitték tovább a kis boltot, és ebből éltek, nevelték a két szép gyereküket. Jártunk egymáshoz látogatóba. Az egész családot elvitték, és nem jött vissza senki.

Irénke Hajdúnánáson élt [Hajdúnánás – rendezett tanácsú város volt Hajdú vm.-ben, 1891-ben 14 500 (90% református, 5% római katolikus, 4% izraelita), 1910-ben 16 800, 1930-ban (ekkor már megyei város) 18 000 lakossal (járásbíróság, 6 osztályos református gimnázium, amely az 1920-as években már reálgimnázium volt, alsó fokú ipariskola). – A szerk.], a férjét Ernő bácsinak hívták, nem emlékszem már a vezetéknevükre. Ott is volt egy kisfiú, de erre már nem emlékszem tisztán, mert ők nagyon messze voltak. Ritkán jöttem össze velük. Azt tudom, hogy őket is deportálták, a gyerek és Irénke nem jött vissza, csak Ernő bácsi, aki aztán kiment Izraelbe.

Apuka 1878-ban született Szolyván, Munkács mellett, akkor még Magyarország volt. Már előbb átjött Gyöngyösre [Azaz a trianoni békeszerződés előtt – A szerk.]. Édesapám tanító volt. Jesivába járt, őt taníttatták. A háború alatt szanitéc kiképzést kapott, az első világháborúban orvosok mellett szanitéckedett. Kitűnően beszélt jiddisül, mert ők otthon jiddisül beszéltek, de édesanyámmal már csak magyarul beszéltek, csak akkor beszélt otthon jiddisül édesapám, amikor összeültek az öreg zsidókkal, a sakterrel meg Háber bácsival, a gyerekek oktatójával dominózni.

Édesanyámat Lorber Paulának hívták, 1885. július huszonharmadikán született, Gyöngyösön. Ő a gyerekkorát Dormándon töltötte, valószínűleg nagyapáék odamentek lakni. Négy polgárit járt [lásd: polgári iskola], mint én. Ő már nem tudott jiddisül, otthon mi mindig magyarul beszéltünk. Tudott egy kicsit németül, amennyi az iskolában ráragadt. Anyukám háztartásbeli volt tulajdonképpen az első világháborúig. Amikor apa elment a háborúba, ott maradt az anyu a gyerekekkel. Ő, szegénykém, hogy valami legyen, elkezdett kereskedéssel foglalkozni. Gyöngyös gyümölcstermelő vidék, felhozzák a piacra a gyümölcsöt, meg lehet vásárolni, és el lehet Pestre küldeni. És ezt kezdte csinálni anyukám. Anyám volt a családban a vállalkozó szellemű. Szülte a gyerekeket, és kereskedett. Így lett belőlünk kereskedőfamília. Az apu inkább ezermester típusú ember volt, ő mindent megcsinált, nálunk iparos, mióta az eszemet tudom, nemigen járt.

Mielőtt én születtem, bérlakásban laktak a szüleim. Mikor én születtem, akkor vettek egy házat Gyöngyösön, a kórház mellett. Nagy házat, nagy telekkel, ahol öt-hat családot is tudtak tartani bérben. A házban volt nekünk egy háromszobás lakásunk. Középen bementünk a nappaliba, jobb oldalról nyílt a háló és balról az ebédlő, a konyha teljesen külön volt. A hálószobában volt egy hagyományos hálószobabútor, tehát két ágy, két szekrény, két ablak között a toalett-tükör, a két ágy előtt egy ovális asztal két székkel, és oldalt a falnál egy sezlon, azon aludt a legfiatalabb bátyám. Én is a hálóban aludtam a szüleimmel, leginkább anyám mellett, oda kérezkedtem, hiába volt ott a bátyám, de én csak anya mellett szerettem aludni. Nagyon anyás voltam. A két ágy között volt nekem leginkább a helyem. Csak ott éreztem jól magam, és a szüleim nem csináltak ebből problémát. Ha ott akart aludni a kislány, akkor odavettek.

Az úgynevezett ebédlőben volt a német ebédlőbútor, amilyet most nagyon sok pénzért a régiségkereskedésekben árulnak [Nyilván ún. „ónémet” ebédlőbútorról van szó. Vadas József írja az ónémet bútorokról: „Mintha … monumentális épületek kicsinyített változatai (volnának)… Ez a benyomás a hatalmas méretekből, a tekintélyt sugárzóan súlyos felépítésből, az architekturális tagozatok – párkányok, pillérek, timpanonok – és a dúsan faragott díszítmények dominanciájából fakad. A törekvés az volt, hogy az azonos építészeti elemekkel és díszítményekkel büszkélkedő garnitúra – a fogalom szintén a historizmus és benne az ónémet leleménye – tulajdonosának a külső személő (a vendég, a cseléd) számára jól érzékelhető tekintélyt sugározzon.” – A szerk.]. Akkor az nem volt egy nagy kunszt. És ott is volt két fekhely, mert a nővérem is otthon lakott. De mikor mindnyájan otthon voltunk, akkor még tábori ágyakat is nyitottunk az ebédlőben a fiúknak, mert mindenki nem fért volna el. A nappali és a háló között át volt törve a fal egy részen, ott ment át a nappali nagy vaskályhájától a kémény a hálóba, mert a hálóban nem volt fűtés. Ez a vaskályha egy vegyes tüzelésű kályha volt, szénnel és fával kellett tüzelnünk. Télen mindig egy Lajos nevű ember hozta fel a szenet, s édesapám gyújtott be, volt neki egy külön technikája. Villany is volt a lakásban meg víz, de az csak az udvaron, s a konyha mellett volt egy helyiség, ahol volt egy ülőkád meg egy teknő, s mindig ott volt a fürdés. Pont mielőtt történtek a dolgok, akkor akartunk fürdőszobát csináltatni.

Az én gyerekkoromban Pali bátyám már Prágában volt egyetemen [lásd: egyetemi tanulmányok és a numerus clausus]. Csak nyáron volt otthon, mikor szabadság volt. Bandi bátyám otthon volt még, de már a vége felé Pesten lakott, mert ő is egyetemre járt. Sőt, az utolsó évben már Laci is Pesten volt, mert ő is egyetemre ment. Tehát az 1940-es években csak nyáron volt együtt a család. Télen csak mi, lányok voltunk otthon. Nagyon haragudtunk is, mert anya vette a libát pénteken, a combot mindig elküldte a fiúknak Pestre, s mikor méltatlankodtunk, mindig azt válaszolta, hogy ti itthon mindig jót esztek, a fiúknak a menzán nem jó a koszt.

Sokat voltak nálunk, Gyöngyösön az anyuka testvéreinek a gyerekei, mert valamivel jobb anyagi körülmények között éltünk, mint, mondjuk, a másik két lánytestvér. Nyáron mindig jöttek a gyerekek hozzánk. Az csodálatosan gyönyörű volt, hogy együtt lehettünk.

A háznak az udvarán épített apám fészereket, ahol a kereskedés folyt. A kereskedés úgy történt, hogy a piacon megvettük az árut, ide elhozták, itt csomagolták, és aztán vitték kocsival a vasútra föladni. Mi fölvásárlók voltunk, nagykereskedők. Nem saját gyümölccsel kereskedtünk, nekünk nem volt saját gyümölcsünk. Mi fölvásároltunk, és továbbszállítottunk. Ez úgy volt, hogy nem a saját pénzünk forgott benne, hanem kecskeméti meg pesti nagy cégeknek voltunk mi a megbízottai. Az alaptőkét ők adták ahhoz, hogy nagybani vásárlásokat végezzünk, ezek a dolgok jutalékos, megbízásos rendszerben folytak. Nyáron tehát folyt a gyümölcskereskedés, mindenki csinálta a legkisebbtől a legnagyobbig. A legidősebb bátyám Bécsben volt kint, Lengyelországban, tehát ahova küldtük az árut. Télen meg krumplit meg szenet árultunk.

Voltak csomagolóasszonyok, ők szinte családtagok voltak. Én az asszonyok nevét is tudom, mert nem csak egy évben dolgoztak nálunk, hanem húsz éven keresztül mindig. Tulajdonképpen ők segítettek anyukámnak a házimunkában is. Amikor szükség volt, akkor mondta édesanyám, hogy „Mariska, szaladjon már, gyúrja meg a tésztát!”, mert Mariska nagyon szépen tudott tésztát gyúrni, vagy a másiknak odaszólt, hogy, „Kérem, a kislánynak adjon már reggelit, mert nem érek rá!”.  Télen meg nem tudom már, melyik járt oda egy héten kétszer végigsúrolni a lakást, mert padló volt, és anyámnak ez volt a mániája.

Öten voltunk testvérek, három bátyám és egy nővérem volt. Laci, Klári, Bandi, Pali. Ezek voltak az élő testvérek, akik 1945-ig a családot képezték. Ezenkívül volt még egy nővérem és egy bátyám, akiket én nem ismertem.

Pali bátyám volt a legidősebb, 1909-ben született, Besenyőtelken [Besenyőtelek – nagyközség volt Heves vm.-ben, 1910-ben 3400, 1920-ban 3500 lakossal. – A szerk.]. A legidősebb bátyám orvosnak tanult Prágában. Orr-fül-gégész volt. Pesten volt munkaszolgálatos, s katonafogdába került, mert valami nézeteltérésbe keveredett a századossal. Majd őt is deportálták, s hastífusszal szabadult fel. Ő megnősült a háború után. Gyöngyösön vett el egy keresztény hölgyet. Pestre költözött, és a Zsidókórházban dolgozott, majd pedig a MÁV Kórházban. Ő a nevét is magyarosította az 1960-as években. Mert a mi nevünkkel nagyon sok probléma volt. Hol úgy írták, hogy Mermeistein, hol úgy, hogy Mármelstein, hol úgy, hogy Mármorstein. Pali bátyám tehát Márványra magyarosított [lásd: névmagyarosítás]. Egy lánya született 1957-ben, aki szintén orvos, az Amerikai úton, a zsidó Szeretetkórházban dolgozik mint adjunktus. Pali 1998-ban halt meg.

Bandi bátyám 1914-ben született, egy napon születtünk tizenöt év különbséggel, augusztus tizenkettedikén. Nagyon szerettem őt, és nagyon fölnéztem rá mint kislány. Ő végzett rabbi volt. Igazából nem működött mint rabbi. Nem akart rabbi lenni, és tanári vonalon szeretett volna működni, de akkor már, 1944-ben nem lehetett. Kereskedelemmel foglalkozott. Részben Pesten dolgozott, nyáron meg otthon, meg ezenkívül ő intézte a vevőinkkel a dolgokat. Összehozott egy kisebb konzervüzemet is Gyöngyösön a háború előtt, ami három évig üzemelt. A gyöngyösi gettóba velünk együtt jött be, mert mint rabbi mentességet élvezett a munkaszolgálat alól. Őt onnan vitték el, internálták Kistarcsára [lásd: kistarcsai internálótábor]. Kistarcsáról pedig kikerült Auschwitz-Birkenauba. Ott dolgozott a kivagonírozásnál, és találkoztunk vele, rácson keresztül. Megtudta a gyöngyösiektől, hogy mi ott vagyunk, s így találkoztunk háromszor vagy négyszer, ő dobott át nekünk ruhaneműt meg cigarettát, s mi azt kicseréltük kenyérre, s visszadobtuk neki. Aztán valamikor szeptemberben azt mondta, hogy már nem jön többet, mert viszik. Többet nem tudtunk róla. Dachauba vitték ezt a transzportot, és soha többet nem került elő. Ennyit tudok Bandiról.

Klárika számviteli főiskolát végzett, azt hiszem, akkor kereskedelmi szakiskola volt a neve [lásd: kereskedelmi iskolák], és tisztviselő lett. Egy ügyvédi irodában dolgozott a háború előtt. Megismerkedett egy vidéki úton a későbbi vőlegényével, Kiss Ernővel. A fiú szüleinek, akik Krauszból magyarítottak, fatelepük volt Dunapentelén [Dunapentele – nagyközség Fejér vm.-ben (ma: Dunaújváros); 1891-ben 3600, az 1910-es népszámlálás idején 3900, 1920-ban 4200 főnyi lakossal. – A szerk.]. Fatelep és cementárugyár, cementgyűrűket meg ilyeneket gyártottak, Ernő is ott dolgozott. Megismerkedtek, eljött Gyöngyösre, megkérte a Klárika kezét, de közben behívták munkaszolgálatra. Ő a Don-kanyarból visszajött, és össze is házasodtak, 1946-ban. Ernő odaköltözött Gyöngyösre, csináltak egy fatelepet Gyöngyösön, s Klárika lett a könyvelő. A betongyűrűkhöz a szerszámot Ernő megtalálta [Duna]Pentelén, és elhozta Gyöngyösre. 1948 végén, még az első államosítás előtt [lásd: államosítás Magyarországon], az utolsó percben eladták a fatelepet, és följöttek Pestre. A nővérem elhelyezkedett az Építésügyi Minisztériumban mint tisztviselő, és a sógorom is elhelyezkedett a Finomkerámia Gyárban mint előadó. 1956-ig itt dolgoztak. A Lipótvárosban vettek egy öröklakást, a gyöngyösit eladták, és 1949-ig, amíg férjhez nem mentem, velük laktam én is. 1956-ban disszidált a család, és Montrealban telepedtek le. Ott a nővérem először takarított, kórházban dolgozott, majd egy utazási irodában, akkorra megtanulta a nyelvet. Végül ő is vett egy kisebb utazási irodát. Akkor adta el, mikor a francia nyelv bejött kötelezőnek. Azt mondta, még egy nyelvet nem tanul meg. A sógorom még Budapesten beiratkozott építészmérnöknek, el is végezte, a diplomamunkáján dolgozott, mikor disszidáltak. Kamatoztatni is tudta a végzettségét, mert kint nem a diplomát nézték, hanem a tudást. A kezdeti nehezebb időszak után építészvállalkozó lett, főleg kis gyárakat épített. Sikeresek lettek, nem lettek milliomosok, de nagyon konszolidált, jó körülmények között éltek. Autójuk volt, lakásuk volt, a gyerek iskoláztatása megvolt. Ernő Montrealban halt meg természetes halállal, 1998-ban. Klári most is ott él, tíz évvel idősebb nálam, ő 1919-es.

A nővéremnek egy lánya van, Judit, aki még Gyöngyösön született, 1946-ban. Amikor 1956-ban disszidáltak, akkor ő másodikos volt. Az úttörőnyakkendőt még én kötöttem a nyakába. Férjhez ment, jelenleg egy rabbi a férje, az első házasságából van egy fia és egy lánya. Engem 1964-ben, mikor először lehetett, azonnal kivitettek, attól kezdve én kábé tizenhétszer voltam náluk. Amikor a Judit fia született, én voltam kint, hogy segítsek nekik. Ugyanis a nővéremnek volt egy üzlete, amit nem lehetett bezárni. Szerette volna, ha ott vagyok, és abban egyeztünk meg, hogy én kint maradok két hónapra segíteni a gyerekeknek, és bevezetem Juditot a kismamaságba. Klárinak két unokája van, egy fiú meg egy lány, de ők már nem beszélnek magyarul, mert Juditnak amerikai a férje. Judit még beszél magyarul. Csak azt tudja az Andrea, hogy „borsóleves”, „körözött”, „rántott csirke” – ennyit. Ezt szereti, és az anyjának azt mondja, hogy „Anyu! Rántott csirke!”! Judit fia, David most nősül. Judit második férje egy reform rabbi. Budapesten is van egy ilyen reform rabbi. Itt Magyarországon a vallásosabb hitközségek nem nagyon akarják elismerni ezt, de odakint ez nagyon természetes [Az interjúalany a Szim Sálom közösségre gondol. A Szim Sálom Progresszív Zsidó Közösséget 1992-ben alapították a World Union for Progressive Judaism tagszervezeteként. A Progresszív Judaizmus Világszervezete 1928-ban alakult meg Berlinben. Több ezer zsinagóga a tagja, 1,5 millió hívő tartozik hozzá, ezzel a progresszív a legnépesebb zsidó vallási irányzat. A reform szemlélet a törvények értelmét kereső, azok szellemében cselekvő vallásosságot tartja a zsidóság követendő példájának a háláhikus, a törvényeket betű szerint követő életforma helyett. Újraértelmezi a vallási törvényeket, részben racionalizálja a szertartásokat (az istentiszteletek hagyományos időpontjait elcsúsztatja, számukat csökkenti, időtartamukat lerövidíti), hogy jobban megfeleljenek a modern ember életritmusának, igényeinek, továbbá érvényt szerez az emancipációnak a hitéletben (Szász Antónia írása nyomán, http://kistaska.tatk.elte.hu). Magyarországon a közösség vezetője egy, a londoni Leo Baeck College-ban végzett női rabbi. A MAZSIHISZ a Szim Sálomot nem ismeri el a hitközséghez tartozónak. – A szerk.]. Az alapok ugyanazok, ez az összetartó erő a zsidó vallásban, hogy az alapok nem változnak, a tízparancsolat az tízparancsolat, az alap nem változott, csak a kivitelezés egy kicsit más.

Laci bátyámmal nagyon jóban voltunk, gyúrtuk egymást, ő volt a „nagy testvér”. Mindig együtt voltunk, én állandóan fiúk között voltam, mert az ő barátai mindig jöttek hozzánk. Ő Jolsván volt munkaszolgálatos, mikor mi bevonultunk a gettóba. Rabbiképzős egyetemistaként őt is leszerelték, és volt ott egy rendes százados, aki figyelmeztette, hogy ne menjen haza, mert a gettót likvidálják két héten belül. Erre azt mondta a bátyám, hogy annál inkább haza kell mennie, az idős szülei meg a két lánytestvére a gettóban van. Mikor megérkezett Gyöngyösre, még elment az egyik csomagolóasszonyhoz, ő is azt mondta neki, hogy Lacikám, ne menjen be a gettóba, kivisszük a szőlőbe, és elbújtatjuk. De Laci nem ment, és négy vagy öt nap múlva őt is elvitték velünk együtt. Jött velünk a vagonban, ő lett a vagonparancsnok. Először Hatvanba vitték velünk együtt, majd Melkbe került, ott halt meg végelgyengülésben [Nyilván hosszabb-rövidebb auschwitzi tartózkodás után került Melkbe, előtte talán megjárta Mauthausent is. Melk ugyanis a mauthauseni táborrendszer egyik altábora volt. – A szerk.].

A családban nálunk mindenki rettenetesen családcentrikus volt. Az jellemezte a mi családunkat, hogy tényleg mindenki mindenkiért. Nagyon nagy volt a családi összetartás. Laci bátyám, aki öt évvel volt idősebb nálam, hiába lakott Pesten kollégiumban, kéthetenként hazajárt. Anya mindig mondta, „hogyhogy te már megint itthon vagy?”. Egyszer valahogy, amikor a ruháját kefélte ki, benyúlt a zsebébe, és benne volt egy távirat: „Azonnal gyere, apád nagyon beteg, Matyi!” Volt Gyöngyösön a testvéremnek egy barátja, Matyi, s ő kéthetenként küldte a táviratokat, hogy apád beteg, anyád beteg stb., s így elengedték a bátyámat a kollégiumból.

Vallásos család voltunk A reggeli imádkozásnál van egy imaszíj, és apám megkövetelte a legidősebb bátyámtól, Palitól, hogy reggel föltekerje, és így imádkozzon. Péntek este gyertyagyújtás [lásd: péntek esti gyertyagyújtás] volt, apuka mindnyájunkat megáldott [lásd: áldások]. Tartottuk a szombatot is, nem olyan bigott módon, de vallásos emberek voltunk. Odahaza kóser háztartás volt, a tejes és a zsíros ételt teljesen külön választották [lásd: étkezési törvények]. Ez azt jelenti, hogy amiben zsírosat főztünk, abba nem volt szabad tejet beletenni. Zsíros után csak hat órával szabad tejeset enni [Hogy mennyi időnek kell eltelnie hús és tejnemű fogyasztása között, az helyenként változó („Minden folyónak megvan a maga sodra” – áll a Talmudban, vagyis minden vidék kövesse a maga szokását): a bölcsek hat órát írtak elő a húsfogyasztás utáni tejes ételig; a németországi és franciaországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik a tejes étel fogyasztását húsos étel után. A tejes ételek után (a kemény sajt kivételével) – mivel azok hamarabb megemésztődnek – fél órával, a szájöblítést követően következhet húsos étel. – A szerk.]. Ezt mi, gyerekek nem tartottuk be, de a szülők igen. Anyukám még Auschwitzba menetelkor, a vagonban sem ette meg a tréflit, csak a kenyeret, amit adtak. A szalonnát nem ette meg. A szüleim viszont nem öltözködtek hagyományosan [lásd: ortodox zsidó viselet; haszid öltözék], hanem rendes polgári ruhában jártak. Édesanyám feltette ugyan a parókát, mikor templomba ment, vagy jöttek a barátnői, de nagyon utálta.

Járt a szüleimnek az „Esti Kurír” [Az „Esti Kurír” délután megjelenő liberális napilap, amelyet 1923-ban indított Rassay Károly mint főszerkesztő és Boros László mint szerkesztő. Rassay Károly nevéhez fűződik a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt (1921), majd a Nemzeti Szabadelvű Párt (1928, 1935-től Polgári Szabadságpárt a neve) megalapítása. – A szerk.] meg a „Magyar Nemzet” meg a „Színház és Irodalom” [Az interjúalany valószínűleg a „Színházi Élet” című lapra gondol. Ez egy 1912 és 1938 között megjelent népszerű képes hetilap volt sok színes tudósítással a korabeli színházi és filmvilág életéről. Olykor egy-egy bemutatott színdarab szövegét is közölte. Incze Sándor alapította és szerkesztette Harsányi Zsolttal közösen. – A szerk.]. Az ebédlőkredenc két oldalán sorakoztak a könyvek, az akkori irodalom. A nővéremnek egy csomó könyve volt. Emlékszem, hogy a legtöbbet, például az „Elfújta a szél”-t [Margaret Mitchell regénye. – A szerk.] is úgy olvastam, hogy lelopkodtam, s vittem magammal a klotyóra, mert azt mondták, hogy nekem korai.

Állandó háztartási alkalmazott nem volt se nálunk, se nagyapámnál, kisegítő személyzet az viszont volt, főként ünnepek előtt. Gyöngyösön otthon, ünnepek előtt meg pénteken jött az asszony, fölsúrolta a szobákat meg segített. Aztán volt egy dajkánk, ő volt mindnyájunk dajkája. Nem lakott velünk, de ő volt a dajka. Édesanyám, mikor az első gyerek megszületett, hogy dolgozni tudjon továbbra is, felvett valakit, s ez volt a Juli. Az egész családja nálunk dolgozott, s Juli ott maradt végig az öt gyerek mellett. Nekik volt egy kis szőlőjük, de az nem biztosított annyit, s akkor emellett elmentek szolgálni a tehetősebbekhez.

Engem imádott a dajkám. Mikor 1945-ben hazajöttünk Gyöngyösre, egy-két nap múlva a lánya, Juliska megkeresett minket, mert tudta, hogy hazajöttünk. Kért, hogy menjünk el, mert az anyja nagyon beteg, agonizál napok óta, és állandóan azt kérdi, hogy hol van Évike. Átmentem hozzájuk, bementem, sötét volt a szobában, odamentem az ágyhoz, megfogtam a kezét, és mondtam neki: „Juli néni, hát itt vagyok.” Kinyitotta a szemét, már napok óta nem volt magánál. „Tudtam, hogy hazajössz, kislányom” – mondta. Másnap meghalt.

Én egy nagyon elrontott, rossz kislány voltam. Apám már nem volt fiatalember, nem bírta elviselni a gyereksírást. És hogy ne sírjak, engem egyfolytában kézben tartottak. Anya egész éjszaka, Juli néni jött hajnalban: „Nagysága, adja már ide azt a gyereket!” Énnekem mindenki mindent teljesített, mert én voltam a csepp lányuk. Nagyon szép gyerekkorom volt, mert nagy szeretetben éltem. Én nagyon vidáman éltem a gyerekkoromat. A szüleim, felnőtt testvéreim nagyon elkényeztettek. Mindenki kényeztetett engem, mert én olyan szerelemgyerek, késői gyerek voltam, a ráadás. Például óvodába se jártam, hiába írattak be – nagyon közel volt az óvoda –, nem lehetett engem ott tartani, elszöktem, s egy óra múlva otthon voltam.

Minden gyereket iskoláztattak. A lányok csak a kereskedelmi középiskoláig jutottak el, mi otthon voltunk. De a fiúk egyetemre mentek mind. Én már nem jutottam el a kereskedelmiig sem, mert engem a négy polgári után nem vettek föl [„1939 őszétől kezdve … miniszteri rendelettel bevezették az osztályonkénti 6 százalékos kvótarendszert az újonnan beiratkozó zsidó tanulókra vonatkozólag. Ettől függetlenül is, s ezt megelőzőleg a keresztény egyházak (különösen a többségi katolikus egyház) felügyelete alatt működő középiskolák kapui fokozatosan bezárultak a zsidó jelentkezők elől. … Magukban az iskolákban is felerősödött a zsidó diákok elleni diszkrimináció. – Karády Viktor: Felekezetsajátos középiskolázási esélyek és a zsidó túliskolázás mérlege, in Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek /1867–1945/, Replika Kör, Budapest, 2000, 234. oldal). – A szerk.]. 1943 szeptemberében kellett volna iskolába mennem, és 1944-ben elvittek. Aztán kínkeservvel pótoltam a későbbiek folyamán, amikor hazajöttem Auschwitzból. Én nem akartam akkor tanulni, de utólag ezt pótolni kellett.

Gyöngyösön nem volt zsidó iskola, a testvéreim is világi iskolába jártak, én is a polgári lányiskolába jártam. Nagyon szerettük, mikor keresztény hittanóra volt, mert akkor a zsidó lányoknak lyukasóra volt. Igaz, hogy nekünk meg a rabbi tartott máskor zsidó hittant. Mindenkinek volt hittanóra. Az osztályunkban hat zsidó lány volt, ebből hárman jöttünk vissza. Székely Klári Izraelben él, Márkus Kati szintén ott volt, de már meghalt, és én. A másik három nem jött vissza. Emlékszem, egyenruhánk volt már az elemiben is, gyönyörű kikeményített kötényeink voltak, fehér, csupa habos, minden reggel tiszta kötényke s óriási masni – ez nem volt kötelező, de ez volt a szokás. Aztán a polgáriban már kötelező volt az egyenruha viselete. Ebben kellett iskolába járni, meg minden rendezvényen megjelenni. Kellett lennie egy flanelnek meg egy vékonynak. Ez egy csíkos, sötétkék és fehér felsőből és egy sötétkék rakott szoknyából állt.

Nagyon sok barátom volt az iskolában, mindenféléket csináltunk. Polgárista koromban sokat jártunk moziba is. Annak idején csak iskolai engedéllyel lehetett moziba menni. Az ellenőrző könyvünkbe a szülőknek kellett beírniuk, hogy „Kérem ekkor és ekkor a lányomat erre és erre a filmre elengedni!”, s ezt be kellett mutatnunk. Este hét óra után már nem lehetett a polgárista lányoknak és a gimnazista fiúknak az utcán mászkálni. Háromnegyed hét után öt perccel megjelent a főtéren a gimnázium tornatanára, háromszor végigsétált, és addig úgy kellett eltűnnünk, mint a fene. Jégpályára is jártunk, s ugyanez vonatkozott arra is, háromnegyed hétkor le kellett pucolni a jégről. Ilyenkor elmentünk sétálni a szőlők alá, ahol nem láttak mások, ha véletlenül meglátott viszont valaki, akkor másnap beírták az ellenőrzőbe.

Gyerekkorom legjobb barátnője a szomszéd kislány, Zsuzsika lett, aki máig barátnőm. Ők ott laktak a mi házunkban, egy református kislány volt, tíz hónappal volt idősebb, mint én. Aztán ők átköltöztek a szemben lévő házba, ott vettek egy házrészt. S hátul volt egy jó nagy rét, egy beépítetlen terület, s ott játszódtunk a többi szomszéd gyerekkel. Meg aztán a bátyámhoz jöttek a barátai, azokkal is sokat bújócskáztunk, meg „Adj, uram, katonát!” játszódtunk. Zsuzsikával sokat babáztunk is. Hét babám volt, s a hálószoba és a nappali között, abban a lyukban, ahol a kémény bújt át, egész babaház volt nekem berendezve. Nagyon szerettem babázni, főzőcskézni, ruhát varrni a babáknak. Szegény anyukám mindegy, hogy mit csinált, én rohantam: „Anyuka! Tessék nekem kiszabni ezt a babaruhát!” Aztán kocáztunk is, az olyan, hogy le kell ülni a földre, s öt szép gömbölyű kis követ el kell dobni egymás után. Aztán kártyáztunk, magyar kártyáztunk, zsíroztunk, ilyeneket játszottunk.

Én nem emlékszem semmilyen antiszemita incidensre a gyermekkoromból. Persze az 1940-es évek elején már kezdődött az antiszemitizmus. Gyöngyösön is föl kellett rakni, mint mindenütt, a sárga csillagot [lásd: sárga csillag Magyarországon]. 1944. április ötödikén kellett kiraknunk a sárga csillagot. A barátnőm, a Zsuzsa, akivel egy házban születtünk, továbbra is jött velem játszani. Mondtam neki: „Zsuzsi, rajtam csillag van! Ne gyere velem.” Azt mondta: „Bolond vagy te, azért jövök!” Az összes babáimat a Zsuzsikám mentette meg, mert az volt nekem a legfontosabb, hogy a babáim jó helyen legyenek. Nagyon rendes volt, még a gettóhoz is eljött, oda, a kerítéshez, és oda is hozott nekem almát meg mindenfélét.

1944. május másodikán kellett bevonulni a gyöngyösi gettóba, körülbelül egy hétig tartott a bevonulás, nem egy nap ment az egész város. Ki voltak jelölve szegényebb kislakások, ma már nincs meg egy sem. A gyöngyösi zsidóság számára több hely is ki volt jelölve. Több családot összeköltöztettek. Mi, Klárival, Bandival, édesapámmal és édesanyámmal egy huszonöt négyzetméteres szobába kerültünk, itt nyolc felnőtt meg egy-két gyerek volt elhelyezve. Bevonultunk, és egy hét múlva elvitték a negyven és ötven közötti férfiakat, aztán a többi férfit. Egy hónapig voltunk a gettóban, és az alatt jóformán az összes férfit elvitték. Be kellett szolgáltatni mindent, aranyat, ékszert, pénzt. Lehetőleg minél kevesebbet adtunk be, betapostuk a sárba, meg bedobtuk a vécébe, a fölszabadulás után ott nagy ásás volt, volt, aki talált, volt, aki nem. Arra emlékszem még, én akkor tizennégy éves voltam, hogy esténként a hasonló korú fiúkkal kéz a kézben sétálgattunk, és néztük a csillagokat, énekelgettünk, leültünk a sötétben, és még volt kedvünk, az utolsó percig. Az életösztön fantasztikus dolog.

Senki nem számított arra, hogy minket elvihetnek. Olyan hírek jöttek kintről – szép képeslapok –, hogy az öregek vigyáznak a gyerekekre, és a fiatalok dolgoznak. Volt olyan, aki kapott ilyen képeslapot, még mielőtt bementünk a gettóba. De mindig azt hitte az ember, hogy velünk ez nem történhet meg. Másokkal igen, de velünk nem. Mi majd itt, a gettóban maradunk. Június nyolcadikán Zöldi Márton, a hírhedt Gestapo százados megjelent, kiállítottak minket a gettóval szemben egy nagy rétre, közölték velünk, hogy egy kis batyut lehet összekötni, amiben van két váltás fehérnemű, és fél órán belül ott kell sorakozni. Végigjárták a lakásokat, és gumibottal kiverték, aki el akart bújni. Akkor ott elmondták, hogy most minket innen elszállítanak, és elvisznek Németországba dolgozni [Dr. Zöldi Márton csendőr századost bűnösnek találták az újvidéki vérengzésekben, ezért 1946. január 12-én halálra ítélték, de másokkal együtt kiadták Jugoszláviának, ahol ismét bíróság elé került, és 1946. november 4-én kivégezték. (Az Újvidéken történtek miatt dr. Zöldi Mártont Kállay miniszterelnöksége idején – többekkel együtt – bíróság elé állították, és 11 évi börtönbüntetésre ítélték. Másokkal együtt azonban 1944 elején a szabadlábon védekező Zöldi is kiszökött az országból, és politikai menedéket kapott a Harmadik Birodalomban, majd a német megszállókkal, a Waffen-SS tagjaként tért vissza Magyarországra 1944 áprilisában. A katonai bíróság, amelynek személyzetét eddigre részben kicserélték, visszavonta az ellene /is/ kibocsátott elfogatási parancsot, és rangját is visszaadta. Zöldi rögtön bekapcsolódott a Sztójay-kormány zsidótlanítási politikájába.) – A szerk.].

Szóval összetereltek, s hajtottak minket gyalog a gettótól az állomásig, ez körülbelül három-négy kilométer. Nagyon keserves menet volt, csak gyerekek, öregek és nők; aki lemaradt, azt megrugdosták, és kétoldalt kutya is jött. Az emberek álltak és néztek. Voltak, akik röhögtek rajtunk, és voltak, akik sírtak. Így kell elmondani, ilyen is volt, olyan is volt. Először Hatvanba vittek, a hatvani cukorgyárba. Öt napig voltunk itt, ez egy gyűjtőláger volt, egész Heves megyéből oda szállították először a zsidókat. Nagy raktárhelyiségekben a földön pokrócok voltak, és negyven centi jutott egy embernek. Akkor végre kaptunk egy tányér levest, reggel lötty kávét és egy darab kenyeret. De ugyanide hozták az őrülteket is a gyöngyösi tébolydából. Azok nem voltak elkülönítve, a teremnek egy sarkában voltak elhelyezve, és egész éjjel üvöltöztek. Hatvanból négy vagy öt nap múlva – emlékezetem szerint június tizenkettedikén – ismét bevagoníroztak, és Kassán keresztül elindítottak Auschwitzba [A hatvani cukorgyár területén létrehozott  gyűjtőtáborban  mintegy 3800 zsidót gyűjtöttek össze. A deportálás június 12-én kezdődött, és Zöldi Márton utasítására a városon áthaladó, munkaszolgálatosokat szállító vagonokat is a deportáló szerelvényekhez csatolták, és Auschwitzba irányították. – A szerk.]. Hetven embert tettek egy vagonba, s a hetven embernek betettek két vedret, abba kellett elvégeznünk a dolgunkat. Iszonyatos volt. Úgy emlékszem, hogy adtak föl kenyeret, családonként egyet, abból törtünk, mert nem volt semmink. Harmadik nap este érkeztünk meg Auschwitzba.

Az érkezés is borzalmas volt. Befutott a vonat, millió reflektorfény, mindenkit leszállítottak a vagonból, a csomagokat ott kellett hagyni, majd különállították a férfiakat és a nőket. Akkor láttam apámat meg Laci bátyámat utoljára. Megcsókoltuk egymást, és Klári mondta Lacinak, hogy „vigyázz apukára!”. „Ti meg vigyázzatok az anyura!”, mondta Laci. Ők elmentek, aput rögtön elvitték a krematóriumba, Lacit meg elvitték a lágerekbe. Mi pedig álltunk kettesével, én anyuval álltam, előttem Klárika egy nénivel. Így kellett előremennünk, és szólt a katonazene, és mindenütt reflektorok. Odaértünk egy német katonatiszt elé, fehér kesztyű, sapka, akkor még nem tudtuk, hogy ő Mengele. Egy bot volt a kezében, s mikor elé értünk anyámmal, közénk tette a gumibotot, és anyát balra, engem meg jobbra lökött [lásd: szelektálás]. Én nem akartam anyámat elengedni, vele akartam menni. Úgy meglökött még egyszer a bottal, hogy majdnem elestem. Meghallottam a nővérem hangját, „Évike, hol vagy?”, s mentem a hang után. Anyukám pedig elment balra, és rögtön elvitték a krematóriumba. Én csak azért maradhattam meg, mert egy télikabát volt rajtam, egy vastag kabát, és úgy néztem ki, mintha erősebb lennék.

Betereltek minket egy fürdő előcsarnokába. Le kellett vetkőzni, leborotváltak mindenütt, be kellett menni egy zuhanyozóba. Lezuhanyoztunk, aztán kaptunk egy rongyot, egy ruhát és egy cipőt. Akkor elvittek a cigánylágerbe. Annyi hely volt egy-egy ilyen helyiségben, hogy csak ülni tudunk. Engem az első „élmény” annyira visszadobott, hogy hetekig egy szót se szóltam. A nővérem azt hitte, hogy megkukultam – szó szerint. Itt borzasztó volt, alig adtak enni, s amit adtak, azt nem tudtam megenni. Víz nem volt, lajtos kocsi hozta a vizet egy nap egyszer. Mint az őrültek, mentünk, a felét kilocsoltuk, amit meg tudtunk menteni, abban először tíz ember megmosta a kezét meg az arcát, aztán megmosta lejjebb magát. A nők természetesen, működésüknél fogva, menstruáltak, bűz volt, tisztálkodni nem tudtunk. Ez később megszűnt, mert olyan gyógyszereket kaptunk, nem tudom, mi volt az, hogy egy évig nem működtek a hormonok [Nincs semmilyen konkrét bizonyíték arra, hogy a táborokban gyógyszerféléket  vagy nyugtatót (brómot) raktak volna az ételbe, bár nagyon sokan, különböző helyekről állították, hogy brómozták a foglyokat. De valószínű, hogy nem is volt szükség ilyesmire: a kevés ennivaló, a verés, a hideg vagy éppen a forróság, a kevés alvás, a szörnyű munka stb. megtette a hatását a hormonokra. – A szerk.].

Egy hétig voltunk itt, ez egy átmeneti láger volt, innen vitték másfelé az embereket. Minket elvittek Krakkó mellé, Płaszówba [lásd: Kraków-Płaszów], oda, ahol a Schindler-film játszódik [Az interjúalany a Steven Spielberg által 1993-ban rendezett „Schindler listája” c. amerikai filmre utal. – A szerk.]. Abban a lágerban voltunk három hónapig. Mi nem tudtunk Schindlerről semmit, csak azt tudtuk, hogy járnak ki emberek dolgozni, de nem beszéltünk velük. A láger egyik része kőbánya volt, itt dolgoztunk mi, az volt a dolgunk, hogy a robbantott köveket az egyik oldalról áthordtuk a másik oldalra. Teljesen értelmetlen dolgot csináltattak velünk, csak hogy dolgozzunk. Ott nem csak zsidók voltak, hanem gyilkosok, köztörvényes bűnözők is. Nagyon kegyetlen hely volt. Mondták nekünk, mikor odavittek, hogy két héttel azelőtt volt az utolsó tizedelés, s az azelőtti héten szűnt meg. Ez azt jelentette, hogy a reggeli után sorba állították az embereket, és minden tizediket agyonlőtték. Volt ott egy barakk, ami fehérre volt festve. Az egyik magas rangú katonatisztnő saját kezűleg dobálta bele a közelben kivégzett lengyel ellenállók csecsemőit, gyerekeit. A gyerekeket bedobálták egy gödörbe, leöntötték mésszel, és egy barakk lett ráépíttetve, és ez volt fehérre meszelve. És az a nő akkor is ott volt, amikor mi ott dolgoztunk, lagerführer volt. Eleinte abszolút nem ettem, könyörgött a testvérem, hogy egyek valamit, aztán azt mondta: megtömlek, mint a kacsát. Ha ő nincs velem, biztosan nem jöttem volna haza.

Augusztus végén, mikor már nagyon közel kerültek az oroszok, ismételten bevagoníroztak, és visszavittek Auschwitzba. Akkor már nem abba az átmenetibe, hanem a nagy lágerba, a B2-esbe. Hosszú barakkok voltak. Tetováltak minket, mindenkit, akit visszahoztak különböző lengyel lágerekből meg máshonnan [Az auschwitzi munkatáborok foglyainak bal karjára, az alkaron, a belső könyökhajlatban, négy-, öt- vagy hatjegyű számot és esetleg betűjelet is tetováltak, s ezt a jelzést a továbbiakban a nevük helyett viselték. Mintegy 405 ezer ilyen azonosító számról maradt fenn kimutatás. A regisztrált foglyok közül összesen 65 ezer maradt életben. – A szerk.]. Itt, a birkenaui lágerben nem kellett dolgozni, csak nagyon rossz éghajlata volt, nappal nagyon fölmelegedett, este hideg volt. A fapriccseken, ami két és három méter volt, tizenketten aludtunk. Minden nap reggel-este ki kellett állni az udvarra, és megszámoltak minket. Ha esett, ha fújt. Küblikben hozták az ételt, kaptunk egy negyed kenyeret, kétdekányi margarint vagy valami lekvárt, és délben egy tányér levest, amiben isten tudja, mi volt. Ez volt az ellátás. A vécé borzalmasan koszos volt, ilyen hosszú betonlap és lyukak, ami fölött álltak az emberek. Mindenki látta a másik fenekét. Mikor jött egy transzport, előbb megszólalt a sziréna, és mindenkinek be kellett menni a blokkba, mert nekünk azt nem volt szabad látni, amint jönnek. Aki kinn maradt, azt agyonverték. Menni kellett föl a priccsre, és amíg kivagoníroztak, ott kellett ülnünk. Havonta vagy bizonyos időközönként átvittek a Brzezinkára, az a tábor másik része, ahol a fürdő volt, meg ahol azok laktak, akik már régen ott voltak, és ott dolgoztak, a ruhákat szortírozták [A környező nyírfaliget után Brzezinkának hívták a láger helyén álló egykori lengyel falut is, ennek németesített formájaként született a megsemmisítő tábor neve: Birkenau. Itt volt a Kanada I. és II. is, ahol az Auschwitzba érkező foglyoktól elvett tárgyakat (főként ruhanemű és személyes holmik) tárolták, és előkészítették újrafelhasználásukat. Ugyanitt tárolták és dolgozták föl a meggyilkoltak fogából kiszedett aranyat és a különböző célokra fölhasználandó emberi maradványokat (pl. haj). – A szerk.]. De ugyanide vitték azokat is, akiket elvittek gyárakba dolgozni. És ugyanide hozták azokat is, akiket később likvidáltak. A krematórium is itt volt. Amikor toborzás volt, sose tudtuk, hogy most mi lesz. Most munkára visznek? Krematóriumba visznek? Mi lesz?

Egészen október végéig itt voltunk. A nővéremet beválogatták volna kétszer is transzportba, de engem nem, mert gyenge testalkatú voltam, meg egy kicsit dilis. Végül úgy menekített ki Auschwitzból, hogy benyomott egy transzportba egy ablakon keresztül, azok közé, akiket már kiválogattak. Ez úgy történt, hogy az egyik válogatásnál azt mondták, hogy ez az utolsó válogatás, többet már nem megy ki a gyárba senki. Engem nem válogattak ki, mert csak azokat engedték a gyárba, akiket még valamennyire munkaképesnek minősítettek. Azt mondta a testvérem: „Évi, nincs mit veszítsünk. Meg kell próbálni. Mert én nem hagylak téged el, akkor mind a ketten megbukunk.” S akkor kiszöktünk a helyiségből, ahol volt a válogatás, megkerültük az egész fürdőt, körbeszaladtunk, és megkerestük a termet, ahol azok várakoztak meztelenül, akiket már beválogattak. Megláttak az őrtoronyból, utánunk eresztették a kutyákat. De olyan nagy sár volt, hogy az én cipőm benne ragadt, s a kutya elvesztette a nyomot. És megkerültük az épületet, ott találtunk egy ablakot, amit be lehetett nyomni. És a testvérem segített felmászni az ablakba, s belökött. A nővéremet is beválogatták ebbe a transzportba, mert ő jó húsban volt, s így együtt kerültünk ki Auschwitzból.

A DKW autóművekben dolgoztunk, Drezdától harminc kilométerre [Zschopauban volt a flossenburgi koncentrációs tábor egyik altábora (Auto-Union DKW), ahol főleg zsidó nőket dolgoztattak, 500 főt. A tábor kb. 70 km-re volt Drezdától, délnyugatra.  – A szerk.]. A gyár ötödik emeletén rendeztek be nekünk szállást, háromemeletes vaspriccsekkel. A körülmények sokkal jobbak voltak. Kaptunk egy negyed kenyeret reggel meg margarint, és délben kaptunk egy rendes tányér meleg ételt. És volt mindennap mosdási lehetőség, és saját priccsen lehetett aludni egy pokróccal. Hazahoztam onnan egy kéztörlő kendőt, és odaadtam a múzeum részére. Tulajdonképpen Auschwitzhoz képest ez szanatórium volt már akkor. Ott már voltak franciák is, szlovákok, jugoszláviaiak is, vegyes csoport volt. Mindennap lementünk dolgozni. A német munkásokkal együtt dolgoztunk, ők tanítottak be bennünket. Én esztergagépen dolgoztam, volt úgy, hogy kettőn egyszerre. A német munkásokról a legjobb véleményünk van. Nekem is volt két mesterem, egy idősebb és egy fiatalabb. Az idősebb egy vidéki bácsi volt, ötven éves, mindig hozott nekünk valamit, és betette a szerszámok közé. A németeknek minden nap tíz órakor megszólalt a szirénájuk, és mentek uzsonnázni, s mindegyik vitte a kis kannáját, amiben kávét főztek. Volt egy idősebb felügyelő, aki mikor visszajött az uzsonnázásból, a kannáját mindig betette nekem a gépbe, a forgács közé, és az tele volt forró kávéval. Nagyon rendes volt. Őt ezért nagyon felelősségre vonhatták volna. Aztán voltak ott a felügyelők közt kommunisták, azok titokban mindig rádiót hallgattak, elmondták a híreket a beosztottjaiknak, és akkor azt mi is megtudtuk. Ilyen hír volt az is, hogy tartsatok ki, mert már itt vannak ötven kilométerre az amerikaiak, és nemsokára felszabadultok.

Igen ám, csakhogy mikor április tizenegyedikén, tizenöt kilométerre tőlünk leszálltak az amerikaiak ejtőernyővel, és minket felszabadíthattak volna, bevagoníroztak mindenkit. A gyárból föl kellett mennünk a szállásra, kapott mindenki egy kenyeret, össze kellett csavarnunk a pokrócainkat, aztán bevagoníroztak. Három napig lökdöstek a síneken, amikor is visszahoztak Csehszlovákiába, Theresienstadtba. Ez egy zsidó önkormányzatú kis városka volt, német felügyelet mellett. Volt egy német parancsnok, de a polgármester meg a köztisztviselők zsidók voltak, azok látták el a közszolgálatot. Ez egy unikum volt, ezt mutatták Amerika felé. A háború végére idetömörítették a németek a foglyaikat, zsidókat meg nem zsidókat, s az volt a terv, hogy fölrobbantják az egészet. A német parancsnok május ötödike táján, annak fejében, hogy őt és családját az amerikaiak elvigyék, elárulta a tervet, s feladta a várost. Nagy transzparensek hirdették, meg hangos bemondókon mondták be az egész város területén, hogy mindenki tartózkodjon a lakásán, ez a terület svájci fennhatóság alatt áll ettől fogva, és most már minden jó lesz és szép lesz. Május nyolcadikán elesett Berlin, május kilencedikén pedig elment az utolsó német tank, és egyszer csak megjelentek az orosz tankok a városban, nagy vörös lobogóval. És kábé egy fél óra alatt a fakerítés, ami körbekerítette a várost, eltűnt. Én nem tudtam járni, olyan gyönge voltam, de aki tudott, mindenki rohant a kerítéshez, és nem volt kerítés. Én semmi rosszat nem tudok mondani a szovjet bánásmódra. Végül is minket ők szabadítottak föl. Egy csomó fertőtlenítő sátrat állítottak föl, meg szabad konyhát. Elkezdtek fertőtleníteni minket, mert már a tífusz terjedt. És elkezdtek főzni.

Ahogy felszabadították a várost, elkezdtek jönni a cseh emberek. Nálunk a városban nem volt sok kaja, s ők hozták a szálláshelyünkre az ennivalót. Figyelmeztettek, hogy senki ne induljon el egyénileg haza, mert még mindenféle emberekkel találkozhatunk útközben, németekkel, oroszokkal, akárkikkel, majd indítanak transzportot. Így is lett. Mi az első transzportba bekerültünk, június hatodikán fölszálltunk a vonatra. Az is marhavagon volt, öt napig utaztunk Pestig. Azért nem volt olyan egyszerű a hazajutás, az orosz katonák egyszer-kétszer elvették tőlünk a mozdonyt. Azt mondták, hogy tudjuk, hogy ti foglyok voltatok, de csak egy évig, mi meg már öt éve vagyunk távol otthonról. A mi mozdonyunk elromlott, ti megjavíthatjátok, s mehettek vele majd tovább, de mi már megyünk. Máskor meg nem volt helyünk a síneken, mert jöttek a más, hadifoglyokat szállító vonatok.

Szóval öt nap után érkeztünk meg Budapestre, a Keleti pályaudvarra. Akkor már szervezetten várták itt a különböző csoportokat, a deportáltakat, a hadifoglyokat. Minket a DEGOB-osok vártak, volt nekem DEGOB-igazolványom is. A Joint és a DEGOB segítségével láttak el minket Pesten. Az Ajtósi-Dürer soron volt valami helyiség, ahova elvittek, ott kaptunk egy fekhelyet s valami aprópénzt. Megkerestük Klárikával Rózsi nénit, édesanyám testvérét, aki itt lakott Pesten, akkor ő még élt. Három vagy négy napig voltunk Pesten, s utána hazamentünk Gyöngyösre. Akkor még nem volt otthon senki a családból. A házunkban mások laktak. A Joint vagy a hitközség minden városban fönntartott pár szobát azoknak, akik hazajöttek, és nem volt hova menniük. Minket is egy ilyenben szállásoltak az első hetekben. De pár hét után a saját házunkban fölszabadítottak egy szoba-konyhát, és oda beköltöztünk.

A szüleinkről a nővérem már Auschwitzban, az első lágerben megtudta, hogy a krematóriumba kerültek. Miután megérkeztünk Auschwitzba, egyik nap Klárika összetalálkozott egy gyerekkori gyöngyösi barátnőjével, aki már régebb óta ott volt. Klári rögtön azt kérdezte. „Mondd meg, Rózsika, hol vannak a szüleink?” „Látod azt a nagy füstöt? – válaszolta Rózsika –. Aki nincs itt most, és együtt jöttetek, azokat mind a krematóriumba vitték.” És figyelmeztette a testvéremet, hogy nagyon vigyázzon rám, mert én is veszélyben vagyok. Tehát Klári tudta, hogy az a szöveg, hogy az idősek vigyáznak a gyerekekre, ameddig a fiatalok dolgoznak, nonszensz, minket ide nem dolgozni hoztak, hanem meghalni, s csak akkor fogunk dolgozni, ha esetleg sikerül innen gyárba kijutni. Ennek tudatában próbált engem menteni a testvérem. Ezt már csak itthon mondta el nekem. A fiúkról viszont nem tudtunk semmit. Egy hónap múlva megérkezett az orvos bátyám, Pali. Igen rossz állapotban volt, tífusz után. Abban nagyon reménykedtünk, miután Bandi Auschwitzból elment, hogy gyárba viszik, azt hittük, ő visszajön. De nem jött. A vőlegényéről se tudott semmit Klári. Már Gyöngyösön voltunk, Klári mindig várt, és egyszer csak jött egy távirat, hogy Ernő Pesten van. Nem sokkal utána meg is házasodtak. Megindult az élet, kezdtünk megint egy kicsit kereskedni. Gyümölcsöt vettünk, felküldtük Pestre, a testvérem följött, keresett kapcsolatokat. Az orvos bátyám fölköltözött Pestre, és a Zsidókórházban dolgozott. Én ott maradtam a nővéremékkel, 1949-ig együtt éltünk.

Miután hazajöttem, nem sokkal utána kitanultam a szűcsszakmát. Könyörgött a testvérem, hogy menjek gimnáziumba. De én nem akartam, én iparos akartam lenni. Elmentem varrni tanulni három hónapot, és utána egy szűcsüzlet nyílt, egy műhely, és az nekem nagyon megtetszett. Ráadásul egy jó ismerősé volt, egy fiatal nőé, és én odamentem. Két évig voltam tanuló, ipariskolába jártam, és kitanultam a szűcsszakmát. Fölszabadultam mint szűcssegéd. 1948-ban, mikor Pestre följöttem a nővéremékkel, mielőtt férjhez mentem, itt dolgoztam a Szervita téren, a Gáti szűcsszalonban. Mikor visszamentem Gyöngyösre férjhez, 1949-ben, már nem volt életképes ez a szakma, és akkor elmentem a Gyöngyös-Eger vidéki Borforgalmihoz, és ott szépen lépkedtem előre, könyvelő lettem.

Hazajöttem után azonnal beléptem a kommunista pártba. Ez úgy működött, hogy az ember hazajött Auschwitzból megrettenve, szülőktől, testvérektől, háztól, otthontól, mindentől megfosztva, s csak annyit tudott, hogy a szovjet seregek szabadították föl. Akkor mi úgy láttuk, hogy az a helyes út, hogy aki nekünk visszaadta a szabadságot, a mellé kell állni. Az évek során ezek az elméletek változtak, de akkor ez természetes volt, hogy nekem ott a helyem. Szakszervezetbe kerültem, az első ötven között voltam a Ruhaipari Szakszervezetben, húszévesen szemináriumot vezettem Gyöngyösön. Úgy szégyelltem magam, mert idős embereket tanítottam, én voltam huszonkét éves, ők meg voltak ötven vagy negyvenöt. Aztán 1948-ban [lásd: a fordulat éve] változtak a dolgok, anyukámék kereskedőmúltja miatt a gyöngyösi párttitkár alkalmatlannak minősített a párttagságra [Az Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Politikai Bizottsága 1948 szeptemberében hozott határozatot a párttagság felülvizsgálatáról, és 1949 márciusáig tagzárlatot rendelt el, amelyet aztán júniusig meghosszabbítottak. – A szerk.]. Nem zártak ki, csak éppen az ellenőrzés után nem adták vissza a pártkönyvemet. Aki „elveszítette” a tagsági könyvét, annak három hónap múlva automatikusan megszűnt a párttagsága. Aztán mikor fölkerültem Pestre, pár hónapig ugyan kaptam egy ideiglenest, de aztán automatikusan megszűnt a párttagság, s én azt mondtam, hogyha nem kellettem nekik, akkor ők sem kellenek nekem. Én mindig is baloldali beállítottságú voltam, és maradtam, de úgy éreztem, hogy soha többet nem lépek be a pártba.

1949. október nyolcadikán férjhez mentem. A férjem, Bognár Pál 1925 őszén született Gyöngyösön, egész életében Gyöngyösön élt. Ő római katolikus volt. Egy szegény kisparaszt családból származott, és egy zsidó textilkereskedőnél dolgozott, Gyöngyösön. Első segéd volt. Érettségije volt, és textilkereskedő lett belőle. Nem gimnáziumi érettségije volt, de valami ilyesmi [Föltehetően kereskedelmi érettségije volt. – A szerk.]. Gyöngyösön dolgozott textilkereskedőként, és később, mikor az államosítás kezdődött, az egyik üzemnek ő lett a vezetője. Ez úgy történt, hogy a munkahelyének a főnökei fölajánlották az üzletet államosításra, de azzal a kitétellel, hogy ő legyen a vezetője. A két főnök pedig szintén ott maradt az üzletben, az egyik pénztárosként, a másik felvigyázóként. Ez egy nagy üzlet volt, a legnagyobb üzlet Gyöngyösön. Később megalakult Gyöngyösön a Kiskereskedelmi Vállalat, annak lett a férjem egy ideig a helyettes vezetője, majd az ellenőrzési osztály vezetője. Aztán kiemelték, s a helyi, majd a járási Magyar–Szovjet Társaság titkára lett [1945 januárjában alakult meg a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság, az alapító elnök Szent-Györgyi Albert volt, Zilahy Lajos az ügyvezető (az elnökségi, tiszteletbeli tagok stb. között volt pl. Bajor Gizi, Heltai Jenő, Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Szekfű Gyula, Karácsony Sándor, Bay Zoltán, Bugyi István orvosprofesszor, Ortutay Gyula stb.); 1945–46-ban „Irodalom, Tudomány” címmel néhány számot megért folyóiratot adtak ki Zilahy és Szent-Györgyi szerkesztésében. 1946 elején már félmillió tagja volt a társaságnak, amely 1948-ban vette fel a Magyar–Szovjet Társaság nevet. 1953-ban már 1,3 millió taggal és nyolcezer helyi szervezettel rendelkezett. „Ország-Világ” címen hetilapot adott ki. Az 1956-os forradalom idején a társaság szétesett, 1957 nyarán Magyar–Szovjet Baráti Társaság (MSZBT) néven szervezték újjá, ekkor már tagság nélkül. – A szerk.]. Ez egy átmeneti időszak volt, és ez a Magyar¬–Szovjet Társaság főleg kulturális dolgokkal foglalkozott. Tulajdonképpen itt ismerkedtünk meg. Ő színjátszó volt, én néptáncos voltam. Volt akkoriban a MADISZ. Én szavaltam ott, táncoltunk meg ilyesmi. Akkor még nem táncháznak nevezték. Akkoriban én a Borforgalminál [Gyöngyös-Egervidéki Borforgalmi N. V. – az 1949-ben alakult hat borforgalmi vállalat egyike volt. – A szerk.] dolgoztam. Ott volt egy nagy néptánccsoport, és fölléptünk, ők meg ott előadást tartottak, és így jöttünk össze. Aztán nagyon sokat jártunk együtt mindenhova szerepelni. Nem akart ő politikai vonalra menni, azért is ment vissza, miután elváltunk, a Kiskerhez dolgozni.

Öt testvére volt, de én csak két nővérét ismertem, az egyik Pesten élt, a másik Gyöngyösön. De már ők is meghaltak. Nem szerettek engem, mert zsidó voltam. Ez vidéken nagyon erősen érződött. De minket semmi nem állított meg abban, hogy összeházasodjunk. Menyasszonya voltam, elvitt bemutatni az anyukájának, és akkor azt mondta nekem a szegény anyósom: „Tudja, én nagyon jól ismertem a szüleit, azok nagyon rendes zsidó emberek voltak. De a maga anyja megfordulna a sírjában, ha tudná, hogy maga egy keresztény fiúhoz megy feleségül. Ráadásul, akit én még papnak is akartam nevelni, csak nem volt rá pénzem.” Nagyon tisztességes volt az anyósom. Azt mondtam neki, ha az én anyám élne, biztos, hogy nem mennék keresztény fiúhoz feleségül, mert nem jött volna ez az 1944, ez a világégés és ez az egész minden. De ma már mi másképp gondolkodunk, mint a régiek. Elfogadott, olyan értelemben, hogy imádta az unokáját, mindenben a segítségemre volt. Velem három lépés távolságban élt. Nem haragudott rám, elmentünk névnapot köszönteni, ő is felköszöntött engem, de soha nem lettem a „kedves”. Nagyon-nagyon rosszul viselte, hogy az ő fia zsidó lányt vett el feleségül. És ez a nővéreket is befolyásolta. Ez egy olyan generáció volt. Külön a zsidók a zsidókkal, még a katolikus a reformátussal sem. Még azt sem mondhatom, hogy utálták a zsidókat, és az én testvéreim sem haragudtak a keresztényekre vagy a katolikusokra, de egyszerűen a házasság, a család, az egymás között volt elképzelve. Barátkozni lehetett, de házasodni nem.

Ezenkívül egy katolikusnak sem volt könnyű bekerülni egy zsidó családba. A testvéreim is ellenezték a vegyes házasságot. Ők nem azt mondták, hogy azért, mert keresztény, hanem mert hogy a szokásaink mások. És problémák fognak előjönni. Ők valamit láttak, amit én nem. Nem vallási problémák jöttek, de a szokások tényleg mások voltak, mert hétévi házasság után elváltunk. De minket akkor nem lehetett megállítani, 1949-ben megesküdtünk, 1951-ben megszületett Endre fiam. Mire a fiunk óvodás lett, 1956 tavaszán, nyarán megromlott a kapcsolatunk egymással. Igazából nem vesztünk össze, csak nem tudtunk együtt élni. Mind a ketten szomorúak voltunk a váláskor. Csak nem bírtuk elfogadni egymás szokásait. Gyöngyös egy veszélyes város. Sok a bor, és ő szeretett inni, én meg ezt nem tudtam elfogadni. Meg még egy baj is volt. Túl fiatalok voltunk mind a ketten, nyakasak és önfejűek. Én húsz éves voltam, mikor férjhez mentem, ő meg huszonnégy. Nem tudtunk eléggé toleránsak lenni egymással.

De ősszel, mikor kitört a forradalom [lásd: 1956-os forradalom], hazajött, mert féltett minket. A forradalomban nem vettem részt, de nagy szerepe volt az eseményeknek abban, hogy a vidéki városból felköltözzek Pestre. Mert azért kaptunk olyan fenyegetést a férjemmel, hogy „Te nagyon rendes ember vagy, Palikám, de tudjuk, hogy van egy zsidó feleséged, és azért ne ugrálj!”. Van még egy élményem 1956-tal kapcsolatban. A Borforgalmi Vállalatnak voltak pincéi a környező falvakban. Szüret volt, és hozták a pincékbe a termést a szőlőből. És ki kellett menni az egyik gyöngyöstarjáni pincéhez, mert a lányok, akik ott dolgoztak, nem mertek bemenni dolgozni. Így hát a központból kellett odamenni, kifizetni a szőlőt. Engem küldtek, de én mondtam, hogy csak akkor megyek ki vidékre, ha a fiamat is vihetem, mert nem akarom egyedül hagyni. Szóval kimentünk, átvettük a szőlőt, fizettünk. Egyszer csak jöttek az emberek, hogy gyűlés lesz, s jönnek átvenni a pincét. Volt ott egy telefon, betelefonáltunk a központba, hogy jöjjenek értünk azonnal, mert itt cirkusz van. A pincemester bezárta a pinceajtót, és egy hátsó úton kimenekített minket, hogy majd utánunk küldi a kocsit, ha jön. Ő attól félt, hogy a csőcselék odajön, és tényleg föltörik a pincét. Miután elmentünk, kiment a pincevezető, s azt elvitték. Amikor a sofőr megérkezett, őt is feltartóztatták, és ki akarták szállítani a kocsiból, de ő meglépett, és utánunk jött. Volt még egy másik eset is. Amikor egyik nap bementünk a munkahelyre, az irodák föl voltak törve, s az iratok felgyújtva. Nem vittek el se pénzt, se semmit, de egy csomó iratot felgyújtottak [Elsősorban nyilván a gyűlölt káderlapokat. Lásd: „személyzetis”. – A szerk.]. A forradalom alatt minden hang fölerősödött. Az antiszemitizmus ugyanúgy, mint a kommunisták elleni érzelmek. Én igyekszem tárgyilagosan nézni a dolgokat. Mindenféle szélsőséges erő fölszabadul ilyenkor. A vidéki zsidóság nagy része azért disszidált, vagy jött föl Pestre, mert félt az antiszemitizmustól. Nem beszélve arról, hogy akkor már nagyon kevesen éltünk vidéken, tehát pillanatok alatt tudtak volna végezni velünk. Viszont a főváros egy bizonyos védettséget ad, ezt már annak idején tapasztaltuk.

Azokban a napokban följöttem Pestre, mert nem tudtam, mi van a nővéremékkel. Ők épp pakoltak, s mondták, hogy másnap disszidálnak. Hívtak engem is, de a gyerek az apjával maradt, s egyedül nem akartam menni. Úgy volt, hogy a nővéremék után megyünk hárman. Úgy is mentek el, hogy „Évi, mi Bécsben hagyunk üzenetet, hol vagyunk, és ha tudsz, gyere utánunk”. De a férjem nem akarta, egyrészt akkor még élt az ő édesanyja, de nem ez volt a döntő, azt mondta, hogy ő egyszerűen nem akar disszidálni. Én Pesten maradtam, hívtam őt is, de akkor már nem akart jönni. Sőt, először a gyereket sem akarta ideadni. Végül 1956 karácsonyán ideadta a gyereket, de megesketett, hogy nem megyek a nővéremék után külföldre. Bennem még az elején nagyon erősen élt a vágy, hogy utánuk menjek, de a sors is úgy akarta, hogy ne sikerüljön elutazni. Már be voltam jelentkezve, hogy vigyenek egy teherautóval, úgy volt, hogy reggel hatkor indulunk a Keletiből. És két nappal előtte kaptam egy telefont, hogy a „kirándulás” elmarad, mert az előző úton lebuktak, nincs több fuvar. Ráadásul karácsonyeste skarlátos lett a gyerekem. Ekkor én úgy éreztem, hogy nekem semmiképpen nem szabad elmenni. Ez az én sorsom, nem is kísérleteztem többet.

Amikor Pestre följöttem, a nővéreméknek a lakásába mentem a gyerekkel. Négy napra rá, hogy a testvéremék elmentek, a házmesterék feltörték a lakást, és beköltözött a két lányuk a kétszoba-hallos személyzetis lakásba, s nekem csak a személyzeti szobát hagyták meg, úgyhogy öt négyzetméteres cselédszobában laktunk a gyerekkel. Nyakamba vettem a várost, rengeteg lakásközvetítővel vettem fel a kapcsolatot, míg végül a Lázár utcában egy földszinti szoba-konyhás lakásra elcseréltem az én kis szobámat plusz ráfizetéssel. Ott laktunk közel egy évig, de én azt csak átmeneti szállásnak tekintettem, s tovább hajszoltam magam, s akkor találtam meg ezt a lakást, amiben most lakom, a Városház utcában, ebben én csináltam meg a leválasztást is.

Barátaim Pesten nem igazán voltak, borzalmas volt, de nekem nem is nagyon volt időm barátkozni. Aztán a munkahelyemen keresztül lett néhány barátom, egy-egy kolléganőből lassan-lassan barátnő lett.

1956-ban, mikor följöttem Pestre, elkezdtem pótolni a meg nem tanultakat. Vagy tíz évig este állandóan jártam iskolába. Először mérlegképes könyvelőire jártam, ügyvitelt, szervezést, reklámot, propagandát, piackutatást tanultam. Közben dolgoztam vagy öt-hat évig az Andrássy úton egy kézműipari vállalatnál könyvelőként. Onnan mentem át a VILLÉRT-hez statisztikusnak, ott már csoportvezető voltam. Ez egy villamosipari nagykereskedés volt, szétosztó a gyár és a nagykereskedelem között, itt dolgoztam vagy hat-hét évig. A VILLÉRT után pedig egy évig voltam a Műszaki Könyvkiadónál. Életem legszörnyűbb munkahelye volt. Rettenetes emberekkel kerültem össze. Ezután a dunavarsányi Petőfi téeszben [mezőgazdasági termelőszövetkezet] voltam könyvelő, ez az ország ötödik legnagyobb téesze volt, majd számviteli osztályvezető lettem, tizenhárom beosztottam volt, és úgy jöttem el nyugdíjba, ötvenhat évesen.

Én a háború után is megpróbáltam tartani a vallást valamennyire. Karácsonykor van karácsonyfám, péntek este nem gyújtok gyertyát, de a nagyünnepekkor meggyújtom a gyertyát. A munkahelyeimmel általában szerencsém volt, soha semmi problémám nem volt a származásom miatt. Sőt, volt olyan főkönyvelőm a Kézműnél, aki mikor hosszúnapkor [lásd: Jom Kipur] templomba akartam menni, s előre bejelentettem, hogy tíz órakor el szeretnék menni, de még ott valamit irkáltam, akkor odahívott, és mondta, hogy „menjen már, mert lekési a mázkirt” (halotti emlékezés).

A külföldi kirándulásaimat nagyon hamar elkezdtem [lásd: utazás külföldre 1945 után]. Legeslegelőször úgy voltam Csehszlovákiában, hogy még meghívólevél kellett. Balatonfüreden megismerkedtem 1958 nyarán két fiúval, nyitraiakkal, magyarok voltak, s azok küldtek nekem meghívót. Aztán később elmentem Prágába, még később voltam tíznapos nagy tátrai túrán. Én mindenen spóroltam, csak hogy utazhassak. Aztán felvettem a kapcsolatot a kárpátaljai rokonaimmal, többször voltam náluk Szolyván, s akkor onnan elmentünk egyszer Leningrádba, egyszer Kijevbe, egyszer Moszkvába. Amikor már harminc napot lehetett menni nyugatra [lásd: kék útlevél], akkor én megszerveztem magamnak egy vonatos utat, és utaztam. Bejártam Ausztriát, Svájcot, Olaszországot, Spanyolországot, a francia Riviérát. Ahol találtam ismerőst, azzal leleveleztem a szállást, ahol nem találtam, ott a legolcsóbb szállodában kivettem egy szobát. Sokat utaztam egyedül is, de társasutazással is. Aztán voltunk  Szlovákiában az egyik barátommal, kocsival, Jugoszláviában a tengerparton többször is voltunk, sátoroztunk. Voltam Romániában, a tengerparton, Bulgáriában. Legkésőbb az NDK-ba utaztam el, azt mondtam, hogy Németországba nem teszem be a lábam. Aztán végül mégis elmentem, aztán az NSZK-ba is, Münchenbe [Németországot a második világháború befejeződése után a megszálló szövetséges hatalmak négy övezetre osztották föl. 1949-ben a három nyugati megszálló hatalom egyesítette saját megszállási övezeteit, és a nyugati zóna 10 tartományából létrehozták a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK, a köznapi használatban: Nyugat-Németország). Erre válaszul a Szovjetunió, szintén 1949-ben a saját megszállási övezetében lévő 5 tartományból  létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Berlin, a főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti része lett az NDK fővárosa, az NSZK fővárosa pedig Bonn lett. Az NDK vezetése 1961-ben felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó ún. berlini falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig. Az NDK-ban az 1990. márciusi választásokon az újonnan alakult jobboldali pártok győztek, és az újjáalakult tartományok októberben csatlakoztak a Német Szövetségi Köztársasághoz. Ezzel az NDK mint önálló állam megszűnt. – A szerk.]. Amerikában voltam a legtöbbet, tizenhétszer vagy többször a nővéremnél. Ebből ötször-hatszor Montrealban voltam, de mióta nyugdíjba mentek a testvéremék, mivel van egy lakásuk Floridában, oda szoktak hívni. Izraelben is voltam háromszor, meg a fiam is volt velem egyszer. Nekem nagyon sok barátom elment, mikor Izrael állam megalakult [1948]. Gyerekkori barátaim, szinte többen vannak odakint, mint itt. És voltam náluk; az osztálytársammal, a legjobb barátnőmmel mai napig tartjuk a kapcsolatot.

Akkor sem próbáltam kint maradni, amikor legálisan már lehetett utazni. Engem már 1964-ben kivitettek a testvéremék, az első száz ember között voltam, akit hivatalosan kiengedtek az országból. A fiamat egy nagyon jó barátoméknál hagytam. És azt mondta nekem ez a család, hogy „Évi, ha módod van rá, és kinn akarsz maradni, addig maradhat nálunk a Bandi, amíg magad után nem tudod vitetni. Ez ne legyen probléma”. Én mondtam, hogy nem, még ez a három hónap is sok nekem. Az a három hónap tényleg nagyon hosszú volt. Nem beszélve arról, hogy 1964-ben még valahogy egészen másképp gondolkodtak a kint lévő emberek is. Tele voltak honvággyal, de nem vallották be. És hogy igazolják a saját maguk elhatározását, az itthoni helyzetet sokkal rosszabbra festették, mint amilyen volt. Akkoriban én még olyan kis harcias voltam, sok vitám volt velük. Az igazság az, hogy 1956 után már nem volt olyan rossz itt. Semmiből nem volt sok, de volt egy biztonságérzetünk. Én tudtam, hogy a háromezer-ötszáz forintot megkapom, tudtam, hogyha a gyerek beteg, akkor otthon maradhatok, ha beteg vagyok, orvoshoz mehetek. Tehát szerényen éltünk, nem tudtunk külföldre utazni csak három évben egyszer hetven dollárért, de a mindennapi létünk nem volt ilyen feszült, mint most. És nem volt összehasonlítási alapunk se, hogy mennyivel jobban is lehet élni. Meg voltunk elégedve nagyjából. Szóval sok vitám volt a kimenekült emberekkel, aztán megnyugodtam én is, megnyugodtak ők is, s mikor elkezdtek hazajárni, akkor ez az egész dolog elsimult.

A fiam építészmérnökit végzett, s építészmérnökként is dolgozik. Nem nősült meg, gyermekei nincsenek. A fiam felekezeten kívüli, mi annak idején úgy egyeztünk meg, hogy majd ha ő nagy lesz, választ magának vallást, nem neveltük se zsidónak, se katolikusnak, az ő világnézeti hovatartozása huszadik századi. Ha megkérdezik, akkor ő magyar. Persze tudja, hogy az anyja zsidó. Az egész baráti köre, nyolcvan százalékban mindig is az volt, tehát valahol a génekben benne van a hovatartozás érzése, de nem vallási alapon. Emberi alapon azokkal az emberekkel kötött barátságot, akik nem voltak vallásosak, de zsidó szülők gyerekei.

A hitközséggel nem tartom annyira a kapcsolatot. Budára szoktam járnia a Frankelba [A Frankel Leó utcai zsinagógába – A szerk.], az egy nagyon barátságos környezet, egyszer-egyszer elmegyek, elbeszélgetek, de tulajdonképpen nem vagyok egy könnyen barátkozós ember, új barátokat én már nem akarok szerezni, de nem is tudok. Szoktam járni az Arany János utca 10-be is. Ott minden hónapban egyszer, csütörtök délután zenés-táncos összejöveteleket tartanak. Ezenkívül színházbérletem és operabérletem van, imádok színházba járni. Úszni járok hetenként kétszer, télen-nyáron, mindig leúszom a távjaimat. Kell tartani a kondíciót.

Jelenleg egyedül élek, a fiam hetenként kétszer is meglátogat. A bátyám lányával – aki orvos, és Budapesten él – nagyon jó a kapcsolatom. Ez az én kis családom.

Életrajz

Nem sokat tudok egyik nagyszülőről sem, mert ők Munkácson laktak [Bereg vm.-ben fekvő város, melynek 1850-ben 6000, 1910-ben már 17 300 lakosa volt. A város a Galícia felé irányuló kereskedelem – fa, marha, gabona, bor, sör, ásványvizek, gyümölcs – lendítette fel. 1910-ben a város lakosainak 44%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez, ez volt a legnépesebb vallási felekezet Munkácson. A város a trianoni békeszerződés értelmében 1919-ben Csehszlovákiához került, majd 1938-ban, az első bécsi döntés után átmenetileg ismét Magyarországhoz. Lakosainak száma ekkor már 30 000 fő körül mozgott. 1945-ben a Szovjetunióhoz csatolták (Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság), 1991 óta pedig Ukrajnához tartozik. – A szerk.], én meg mint gyerek jártam az anyámmal Munkácsra, majd 1937-ben voltam kint Munkácson az anyai nagyszüleimnél, az előtt, még mielőtt visszacsatolták volna a Felvidéket. Illetve akkor már a nagyszülők nem éltek, hanem a nagybácsik, nagynénik. Egyébként amikor kinn voltam Munkácson, ott láttam először május elsejei felvonulást. Ott jártak a szakállas zsidók a piros zászlóval, a piros szegfűvel.

Nagyon kevésre emlékszem. A nagyszüleim családi házban laktak, de nem egyedül, hanem többen egy udvarban. Az apai nagyapámra emlékszem. Leimsieder Saulnak hívták. Mind a két nagypapa szakállas volt. Leimsieder nagypapám akkor már nagyon öreg volt, ahogy én emlékszem. 86 éves korában deportálták Munkácsról [Munkácson két gettó volt, a város közel 14 000 zsidó lakosát a zsidó negyedben kialakított gettóban zsúfolták össze, innen a bevagonírozáshoz a téglagyárba vezényelték át, ahonnan május 19. és 24. között deportálták a zsidókat. R. L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2003. – A szerk.]. A nagymamára is emlékszem. Hammerman Taubénak hívták. Az apai nagymama rákban halt meg, nem tudom megmondani, hogy mikor.

Apámék 10-en voltak testvérek. Volt egy Róza néni nevű testvére, azt Weinbergernének hívták, Munkácson lakott, hét fia volt és egyetlen egy lánya. És ők bérelték és üzemeltették a mikvét. Az egyetlen lánya, a Manci ott volt Nyíregyházán, amikor bejöttek a németek. Akkor már zsidó nem ülhetett vonatra, úgyhogy nem tudott hazamenni. De összetalálkozott az anyjával Auschwitzban, s amikor a szelektáláskor az anyját kiválasztották, hogy viszik a gázkamrába, Manci vele akart menni, és az anyja könyörögve sírt, hogy ne menjen vele. Végül nem ment, és így élve maradt. S megmaradt, azt hiszem, két vagy három fiú is, akik 1945–46-ban kimentek. Állítólag Ausztráliába mentek. Nem tudunk róluk. Akkor volt a Frida néni, aki Sátoraljaújhelyen [Zemplén vm. székhelye. A város lakosainak száma 1870 és 1920 között a duplájára nőtt (1920-ban 21 200 fő lakott Sátoraljaújhelyen), majd lassú fogyásnak indult: az 1930-as népszámláláskor 18 400 főt számláltak össze. – A szerk.] lakott, és a férje szintén gyümölcskereskedő volt. Ott is csak fiúgyerek volt. Nyíregyházán élt két lánytestvére, az Etel néni – Grünbergernének hívták –, akinek egy ideig szintén gyümölcskereskedése volt. Ez egy gyermektelen házaspár volt. És volt a Cili néni, aki besegített ott; nem társ volt, hanem besegített. Volt a Hugó. Hugó 1901-ben született. Nőtlen ember volt. Társa volt az apámnak, de soha semmilyen elszámolás köztük nem volt. Imádták egymást. Hugó nem volt vallásos. Ha valamelyik testvérem vagy én valami után vágytam, és nem mertünk szólni a szülőknek, ha ő észrevette, teljesítette. Ő ott élt Nyíregyházán a háború után, és folytatta ezt az üzletet, míg nem államosították [lásd: államosítás Magyarországon]. De utána is ugyanebben a szakmában helyezkedett el. És ha jól tudom, 1947-ben vett el egy lányt. Mi úgy jártunk oda, mint szülőkhöz. Az apám ikergyerek volt. Az ikertestvére kiment Amerikába. De se az anyám részéről az Amerikában élőkkel, se evvel nem tartottuk a kapcsolatot. És még volt egy testvére, szintén Amerikában, Milli néninek hívták. És Beregszászban [Beregszász Bereg vm. székhelye, 1910-ben mintegy 13 000 lakossal (több mint ötödük – 21% – tartozott az izraelita hitfelekezethez). A város 1918-tól Csehszlovákiához tartozott, majd 1938 és 1945 között ismét Magyarországhoz. 1945-ben a Szovjetunióhoz került, majd 1991 óta Ukrajna része. – A szerk.] élt még apámnak egy testvére, Sanyi bácsi. Jóformán semmit sem tudunk róla. Volt egy Fáncsi nevű testvére apámnak, aki Kisvárdán [Kisvárda: Szabolcs vm.-i nagyközség, 1900-ban 10 000 lakossal, 1930-ban 14 100 lakossal. – A szerk.] élt. Ott sok gyerek volt. A férje hazajött munkaszolgálatból, és aztán rögtön el is ment valahová, nem tudom, hová. És volt az apámnak még egy testvére – Géza bácsinak hívták –, aki arról volt híres, hogy fantasztikus fizikai ereje volt. Azt mondták, hogy egy szekeret fél kézzel fel tudott emelni. Megnősült, a felesége nem tudom, hogy szülésben halt-e meg, de maradt vele két kislánya, akik szintén Auschwitzba kerültek. És meghalt korán ő is. Azt hiszem, hogy talán éppen a nagy erőkifejtés következtében megizzadhatott, mert tüdőgyulladásban halt meg. Ők Munkácson laktak az apai nagypapával.

Östreicher Izraelnek hívták az anyai nagyapámat. Neki eredetileg malma volt. Aztán megbetegedett, és korán meghalt. Én még emlékszem rá gyerekkoromból, de úgy emlékszem, hogy feküdt, és akkor már nagyon sovány volt. Valahogy az 1920-as években halhatott meg, a második felében. Herskovits Margitnak hívták az anyai nagymamát. A nagymama otthon volt. Tehát háztartásbeli volt, nevelte a gyerekeket. A nagymama abban az évben halt meg, amikor én Munkácson voltam. S arra emlékszem, hogy ő együtt élt három gyerekével. Az egyik, Záli egy vénlány volt. A másik, Dóra elvált asszony volt, és volt egy fia, azt hiszem, Jáhele. A harmadik gyerek Sie bácsi – hát mi így szólítottuk –, aki szintén elvált ember volt, de neki volt az első házasságából egy lánya, Mancinak hívták, aki itt élt Pesten. Az megmenekült, és az 1950-es években kiment Amerikába, és rettenetesen vallásos lett. Az ő édesanyja nem volt vallásos, de ő nagyon vallásos lett kint, nem ment férjhez. Eleinte nem tudom, hol dolgozott, de a végén a washingtoni Fehér Házban, a könyvtárban dolgozott. És fantasztikus, hogy mennyit jótékonykodott. Ezenkívül még az anyámnak élt egy testvére, Adolf bácsi, aki szintén Nyíregyházán élt, mint mi. Üvegüzlete volt, üveg és porcelán. Nagyon jómódú ember volt. Volt neki egy felesége és három gyereke. Egy maradt meg, a József, akit ahogy felszabadult Ungváron, az oroszok elvitték hadifogságba. 1948-ban jött haza, négy hétig volt otthon, Nyíregyházán, és utána kiment Izraelbe. Ezenkívül, volt a Lenke néni, aki Nagyszőlősön [Nagyszőlős (Nagyszöllős): nagyközség, Ugocsa vm. székhelye volt, 1910-ben 7811 lakossal (a lakosok 41%-a tartozott az izraelita felekezethez). – A szerk.] lakott. 24 éves korában maradt özvegyen három gyerekkel, és nem is ment férjhez. Őt is deportálták a gyerekeivel együtt [A 4700 főnyi nagyszőlősi zsidóságot május 20. és június 3. között deportálták. Előtte a mintegy 13 000 főnyi Ugocsa vm.-ben élő zsidót öt utcában zsúfolták össze. – A szerk.]. Volt anyámnak még egy testvére, akinek nem tudom a nevét, Amerikában élt, egy étterme volt ott. Anyám részéről egyetlen nagynéném, a Kati néni maradt meg, aki először Munkácson, majd Pozsonyban élt, és amikor Szlovákiába bementek a németek, akkor visszamentek Munkácsra, aztán feljöttek Pestre lakni. Kati néni bujkált, a férje meg a fia, Jenő deportálva volt. És ez nagyon kevés családnál fordult elő, hogy mind a hárman megmaradtak. Egyetlen gyerek volt, és mind a hárman megmaradtak. És a Jenővel rendszeresen tartom a kapcsolatot. [Jenő az interjúkészítés ideje alatt még élt, de azóta meghalt] A fiával a család tartja a kapcsolatot.

Leimsieder Jakab volt az apám. Hatvan éves volt 1944-ben, anyuka meg 55 éves volt 1944-ben. Mariska néninek szólította mindenki. Apám Nyíregyházán déligyümölcs-nagykereskedő volt. 1939-ig, míg ki nem tört a háború, az apám Olaszországból hozta a déligyümölcsöt. Volt narancs, mandarin, gesztenye, datolya, malaga, füge. Ez egy nagykereskedés volt. Teljesen külön volt az üzlet, és volt egy nagy raktára. Mert a kiskereskedőknek árult az apám. A Tiszántúlon csak apukának volt déligyümölcs- nagykereskedése. Úgyhogy Nyíregyháza környékéről is jöttek, és ott vásároltak. Ő tulajdonképpen szombat este vagy vasárnap reggel elutazott. Triesztben volt a kereskedelmi központ. És hazajött vagy csütörtök este, vagy pénteken – a téli hónapokban. Szombaton zárva volt az üzlet [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. A nyári hónapokban elkezdett exportálni. Kezdte a meggyel, a sárgabarackkal, a legnagyobb tétel az alma volt. Akkor csak Pesten volt hűtőház. Télen a raktár elég hűvös volt ahhoz, hogy a déligyümölcsöt ott tartsa, viszont az almát, amikor leszüretelték, akkor felhozta a pesti hűtőházba, mert tavasszal nagyobb árat lehetett elérni. Bérelt hatalmas gyümölcsösöket – többek között Kállay miniszterelnök gyümölcsösét; 100 ezer pengőért bérelte az egyik évben. Az egy százholdas gyümölcsös volt, és amikor augusztus körül nagyon szép termés ígérkezett, Kállay odahívatta az apámat Kállósemjénbe, hogy nagyon szép termés volt, és hogy ő nagyon olcsón adta. Erre az apám azt kérdezte, hogy kegyelmes úr, ezt hatalmi jogon? Mert akkor itt a szerződés, eltépem. A végén megegyeztek, hogy 50 ezer pengőt visszaad, és a gyümölcsnek a fele az övé lesz. De megígérte, hogy a két bátyámat, akik mint munkaszolgálatosok kinn voltak a Szovjetunióban, hazahozza. Nem rajta múlt, hogy nem tudta hazahozni őket. Olyan támadás érhette, hogy nem vállalta. Otthon rengeteg gyümölcs volt. Átválogatták időnként például a narancsot. Volt egy olasz társa Cataniából. Ő tolmácsolt és együtt bonyolították apámmal a felvásárlást. Az olasz nagy valószínűséggel bort is vett, mert gyakran mentek Tokajba is. Mindig együtt jártak apámmal Olaszországban is.

Az anyámnak tulajdonképpen tíz szülése volt. A legidősebbet – nem tudom a nevét – a szülők szeme láttára a villamos elgázolta hatéves korában. És egy másik pedig skarlátban halt meg. És volt még az anyámnak egy spontán abortusza. A Gitta volt a legidősebb gyerek. Ő 1910-ben vagy 1911-ben született, és volt három gyereke. Férjhez ment, először Derecskén [Nagyközség Bihar vm.-ben, járási székhely, az 1930-as években mintegy 10 000 főnyi lakossal. – A szerk.], majd Hajdúszoboszlón [Város Hajdú vm.-ben, 1930-ban kb. 17 000 lakossal. – A szerk.] s a végén Pápán [Pápa járási székhely volt Veszprém vármegyében 1930-ban 21 400 főnyi lakossal (a lakosok 12%-a tartozott az izraelita vallásfelekezethez). – A szerk.] lakott. A férje bőrkereskedő volt, és az üzleteit Debrecenben bonyolította. Basch Jenőnek hívták, a háború alatt befeküdt a János kórház elmeosztályára pénzért, hogy felmentést kapjon, hogy ne hívják be munkaszolgálatosnak. Megjátszotta a bolondot, ugyanakkor kósert evett, tehát valamelyik kóser vendéglőből vittek ki neki az ételt. És az utolsó Purimkor kapta meg a papírját, hogy neki is mennie kell. Az apám annyira tudta, hogy mi minden történik kint, hogy azt mondta neki, hogy eszedbe ne jusson megjátszani kint a bolondot.

A következő testvér Margit volt. 1914-ben született, és Kassára [A ma szlovákiai Kassa a trianoni békeszerződést követően Csehszlovákiához került, 1938–1945 között ismét Magyarországhoz (Abaúj-Torna vm.), majd ismét Csehszlovákiához tartozott. – A szerk.] ment férjhez, Fränkel Ernő volt a férje. Neki szlovák területen volt egy festéküzlete, miután visszament Kassára – mert az magyar rész volt –, utazott. Ebből a házasságból volt egy gyerek, a Zsuzsika. Másfél éves volt, amikor deportálták [A Kassán összegyűjtött mintegy 12 000 zsidót az elsők között deportálták Auschwitzba. „Kassa volt … az a vasúti csomópont, amelyen át csaknem az összes deportálóvonat elhagyta az országot, s ahol a zsidókat kísérő magyar csendőröket németek váltották föl.” (R. L. Braham: A népirtás politikája) – A szerk.]. Azért a családi összetartozásra jellemző. Az utolsó évben a zsidó törvények miatt Gitta is és Margit is hazajöttek a gyerekeikkel, tehát hogy a szülőkkel együtt legyenek. És onnan lettek, együtt deportálva – és Gitta és a gyerekei nem jöttek vissza, Margit túlélte és Budapesten halt meg 1977-ben. Abszolút kóser volt mindkettejük háztartása. Gittának még parókája volt, Margitnak már nem volt parókája, csak otthon, szóval a szülői házban bekötötte a fejét.

Zoltán 1916-ban született, és ő az apuka üzletében segédkezett. Ő volt az egyetlen, aki járt jesivába. Már a háború után tudtuk meg, hogy mi is történt vele. Mégpedig úgy, hogy egy cseh munkaszolgálatos katona bejött apámék boltjába. Hugó bácsi volt épp ott, neki mesélte el ez az ember, hogy ismerte Zoltánt, aki hadifogságba esett. Reméltük, hogy haza jön, de nem jött. Később hallottam, hogy aki nem tudott továbbmenni azokat fölgyújtották. Ilyen dolgok történtek ott kint a Szovjetunióban a zsidókkal.

Volt két nem édes testvérünk is. Lenke és Aranka. Aranka nagyon közel állt hozzám, annak ellenére, hogy nem voltunk édes testvérek. Nagyon szerettük egymást. Két évesen került a családhoz, mert teljesen árva maradt. 1914-ben született. Az anyám és Aranka anyja testvérek voltak. Volt egy testvére is Lenke, ő is először hozzánk került, de később őt átvette Adolf (Östericher) bácsi, aki szintén anyám testvére volt. Arankáról a legjobb emlékeim vannak. Az Arankát anyám úgy kezelte, hogy ő volt a kivételezett. Nem akarta, hogy érezze hogy nem saját gyerek. Neki mindent szabadott, amit nekünk nem. Nagyon csinos vékony nő volt, hosszú fekete hajjal. Feltűnően csinos volt és nagyon sok udvarlója akadt. Többek között volt egy Amstel család Nyíregyházán, kisebb cukorkagyáruk volt.  Az egyik fiuk volt az egyik udvarlója, aki később a férje lett.  Ennél a családnál az apa az 1929-es gazdasági válság idején kiment Amerikába, azért hogy el tudja tartani a családot. Volt 3 fia és 2 lánya. Az egyik lánya nekem osztálytársam volt, és később amikor kinn voltam Arankánál, össze is találkoztam vele. Közben, amikor a zsidó törvények elkezdődtek, akkor az apa kivitette a gyerekeit is Amerikába. A felesége közben még itt meghalt Nyíregyházán. Az egyik fia volt Majsi, aki miután kiment Brooklynba, visszajött Arankáért, és feleségül vette.  Csak a polgári esküvőt tartották itt. Házas életről szó sem lehetett, annyira vallásosak voltak. Egy fél év múlva, az utolsó hajóval ment ki Aranka végleg Amerikába. Egyébként nagyon vallásosak a mai napig. Aranka ma is Brooklynban él New Yorkban. Tarjuk vele a kapcsolatot, szoktunk telefonon beszélni. Egy gyerekük született, aki 6 éves koráig gipszben volt, mert csípőficammal született. Arankának nem lehetett több gyereke, csak ez az egy. Ha jól tudom, voltak nőgyógyászati gondjai. Engem nagyon megviselt, amikor elment, nagyon hiányzott, nagyon közel álltunk egymáshoz. Amikor mi a deportálásból hazajöttünk, akkor a polgármesteri hivatalban érdeklődtek Arankáék, hogy élünk-e. Így lett újra kapcsolatunk vele a háború után.
Arankáék Amerikában először, nagyon nehéz anyagi körülmények között éltek. Nem tudom mit dolgoztak, azt hiszem sok mindennel próbálkoztak. Egy idő után a férje vállalkozásba fogott, és akkor nagyon jól ment nekik. Sajnos nem tudom, hogy milyen vállalkozása volt. És akkor hazajöttek látogatni. Ez 1960-as évek végén lehetett. Én is kimentem hozzájuk, az 1980-as években. A férjével Majsival én Svájcban találkoztam. Ott kellett a new yorki gépre átszállni. Svájcból együtt mentük ki aztán Amerikába. New Yorkban egy egész más világgal találkoztam. Arankáék megmaradtak nagyon szigorú ortodoxnak. Aranka ugyan nem hordott parókat, de nagyon betartott minden előírást. Amikor már tudtak jönni Magyarországra, többször jöttek még Magyarországra. A lányuk is volt itt. Ő is azóta férjhez ment. Amstelék Orosról [Oros egykori község, ma Nyíregyháza városrésze.- A szerk.] származtak, és ott is van a családjuk eltemetve. A család engem kért meg, hogy gondozzam a sírt. A Majsi édesanyja nagyon korán meghalt, és a nővére a Hedvig is. A Majsiék később teljesen rendbe hozatták az egész orosi temetőt. Most halt meg Aranka férje, nem olyan rég.
Lenkét Adolf bácsi fogadta örökbe. Ők nagyon jómódúak volt. Ott is volt három gyerek. József, Magda és Géza. József jött haza Auschwitzból és elvitték „málenkij robotraˇ”. Magda volt az én legjobb barátnőm. Az volt az érdekes, hogy még Auschwitzban össze is futottunk. És kértük, hogy jöjjön oda hozzánk, de nem akart. (talán túlélte volna). Lenke túlélte Auschwitzot. És a svéd vöröskereszt kivitte Svédországba.  Aranka, amint volt rá lehetősége felkutatta. Lenke ott is maradt Svédországban. Ott ment férjhez. Nem zsidó lett a férje, svéd ember. Amikor Lenke meghalt, Aranka kérésére a lányom kiment Svédországba, és elintézte, hogy zsidó temetőbe temessék el. Stokholmban van eltemetve.

Akkor volt a Hugó, ő 1918-ban született, és ő is az apuka üzletében dolgozott. Mind a ketten munkaszolgálatosok voltak és ottmaradtak. Következtem én, Blanka, 1922-ben, Géza 1926-ban és Sanyi 1928-ban. Az apám nemcsak gyümölcs-nagykereskedő volt, hanem rengeteg helyre exportált is, Lengyelországba, Csehszlovákiába, még olyan is volt, hogy Hamburgba, és ebbe a fiúk besegítettek. Gitta is, Margit is sokat voltak a papa üzletében, a könyvelést csinálták. Én nem.

Nyíregyházán az egész városban laktak a zsidók [Nyíregyháza Szabolcs vm. székhelye, 14 400 főnyi lakosával már 1850-ben is népes városnak számított. 1910-ben lakosainak száma 38 200 fő volt, az izraelita hitfelekezethez tartozók a város lakosainak kb. 10%-át tették ki. – A szerk.]. Volt ugyan egy zsidónegyed, de azért a jobb módú emberek már nem ott laktak. Mi például először a Bocskai utcában laktunk, ami a város szívében volt. Ugyanebben az utcában volt például a pékség. Majd később a Kossuth Lajos utcában, ez is főutca volt, mert ott ment a villamos. A Kossuth Lajos utcai lakásban volt négy szoba, egy üvegezett veranda, egy nagy konyha és egy cselédszoba. Még két lakás volt a házban a másik oldalon. Béreltük. Az apám egyébként jómódú ember volt, de nem fektetett nagy súlyt arra, hogy ingatlant vegyen.

Anyuka minket, lányokat már befogott tízéves korunktól, mindent kellett csinálnunk. Úgy apránként mindig valamit, mert mindig azt mondták, hogy azért kell ezt megtanulni, mert sose lehet tudni, hogy mit hoz az élet, de ha nem leszel is rászorulva, tudod irányítani a háztartási alkalmazottat. Mi az iskolában is tanultunk kézimunkázni, tehát kötni, horgolni, hímezni. És a napirend az volt, hogy délelőtt be kellett segíteni, és délután leültünk kézimunkázni. Állandó cselédlány volt. Ott lakott, és amellett még volt, hogy nagymosáshoz – mert akkor egy hónapban egyszer mosták az ágyneműt – külön jött egy napszámosasszony, és ugyanígy a nagytakarításhoz is. Az utolsó években zsidó cselédlány volt. Amikor a Felvidéket hozzánk csatolták, akkor ott nagyon szegény körülmények között éltek, és jöttek cselédnek, először csak azért, mert nagyon sok keresztény cseléd följelentette a zsidó családot. De később már nem is volt szabad a zsidótörvények miatt keresztényt alkalmazni. És nekünk utoljára volt egy Fáni nevű cselédlányunk, egy nagydarab kövér nő. Ő a konyhában étkezett külön, nem velünk egy asztalnál. És az mindig előttem van, mert furcsának tartottam, hogy úgy evett, hogy egy kanál vagy egy harapás étel és egy korty víz. Ő engem Auschwitzban meglátott, és egyszer csak hallom, hogy „kisasszony, kisasszony!”. És hozott nekem egy kulacsot – ott minden érték volt, egy kanáltól kezdve. De én majd a föld alá süllyedtem, amikor már mindenki tegeződött, akkor már nem volt kasztrendszer, akkor már egyforma foglyok voltunk mindannyian.

Nyilván a nagyszülők is vallásosak voltak, hiszen még az én szüleim is ortodoxok voltak. Minden zsidó törvényt abszolút megtartottak. Tehát az azt jelentette, hogy pénteken délután már készülődtek, már délelőtt főzték az ünnepi ebédet [lásd: szombat]. Délben csak egy gyenge ebéd volt. Mikor beállt az ünnep, óra szerint pontosan [A szombat a gyertyagyújtással kezdődik pénteken este, a gyertyát pedig fél órával a naplemente előtt kell meggyújtani. – A szerk.], akkor a férfiak elmentek a templomba, a nők nem. [Nyíregyházán] két külön templom volt, az ortodox és a status quo. Mind a kettő nagy volt, de emellett még volt nagyon sok kis imaház is. Az ortodox megmaradt, a status quót fölrobbantották. Nagyon szép nagy templom volt. Apuka az ortodox templomba járt. Nem volt messze tőlünk, Nyíregyházán nem volt távolság. Az anyám pedig gyönyörű hófehér damasztabrosszal megterített, és nagyon sok gyertyát gyújtott – mert ő minden gyereke után és minden halott hozzátartozója után gyújtott gyertyát [Két szokás terjedt el: van, aki két gyertyát gyújt (az egyiknek az a jelentése, hogy „Megemlékezzél” (ti. a szombat napjáról, a másiké pedig az, hogy „Őrizd meg” (ti. a szombat napját). És van, aki annyi gyertyát gyújt, ahány tagú a család. – A szerk.]. Én már nem tudom, pontosan hányat, mert arra emlékszem, hogy volt egy ötágú ezüst gyertyatartó, de még legalább tíz gyertyát gyújtott. És az asztal meg volt terítve, és a két kalács [lásd: bárhesz] volt az asztalra téve. A kalácsot sütötte. Még a kenyeret is sütötték. Szóval úgy sütötték, hogy a pékhez elvitték, mert nekünk nem volt kemencénk. Ugyancsak a pékhez vitték el a szombati sóletet, mert nem melegítettek [lásd: szombati munkavégzés tilalma], és másnap délben elhozta a cselédlány. Nekünk azt hordani sem volt szabad. Még egy zsebkendőt se szabad volt vinni magukkal az embereknek. Munkácson igen, mert Munkács egy része körül volt kerítve [lásd: érüv; A rabbinátus az egész falut vagy várost, városrészt körülveheti póznavégekhez erősített zsinórral. Ha ez megfelel bizonyos előírásoknak, akkor a „városfal” funkcióját tölti be, így a szombati törvények szempontjából az egész város (falu, városrész) egyetlen terület lesz, és az utcára is ki szabad vinni bármit. Ahol azt nem lehet megvalósítani, ott általában nem szabad semmit kivinni a lakásból, illetőleg nem szabad bevinni semmit a lakásba, és semmit nem szabad vinni az utcán – még kulcsot, zsebkendőt vagy a táleszt sem. (Ezért vannak a táleszek általában a zsinagógában, az ülések előtti fiókban.) – A szerk.]. Na most, a péntek esti  vacsora: általában a menü kocsonyás hal, utána volt húsleves, hús, tarhonya és még valami édesség. Ezt úgy tartották melegen, hogy akkor nem gáz, hanem fatüzeléses sparhert volt, és azon tartották, mert még melegíteni sem melegítettek. Péntek este is meg szombat este avval kezdte apám a vacsorát, hogy a borra brohét [lásd: áldások] mondott, és mindenkinek adott egy cseppet a borból megkóstolni [Ez természetesen csak kóser bor lehetett. Lásd: étkezési törvények; ima; kidus. – A szerk.]. Ugyanúgy a kalácsból is, mikor imádkozott, mindenki kapott egy harapást [Az első szombati lakoma a kidust követő rituális kézmosás után az asztalon elhelyezett két kenyérre (bárheszre) mondott áldással kezdődik: a családfő leemeli a kenyértakarót, ráteszi a kenyerekre a kezét, kissé bevágja a késsel a hozzá közelebb eső bárheszt, és elmondja a ‘hámóci lehem min háárec’ („Ki kenyeret adsz nekünk a földből”) kezdetű áldást. Majd fölvágja a kenyeret a megjelölt helyen, sóba mártja, eszik belőle, és oszt az asztalnál ülőknek is. – A szerk.]. Az őszi ünnepekkor – tehát Ros Hásáná, Jom Kipur és még a sátoros ünnepkor [lásd: Szukot], egészen Szimhát Tóráig – mézet tett a kalácsra, egyébként sót.

Szombat reggel anyuka is elment a templomba. A lányok nem, csak az asszonyok. Délben hazajött, akkor még mindig volt ebből a kocsonyás halból. Melegíteni nem melegítettek, a meleg sóletet ették, és nyáron csináltak gyümölcsleveseket. De azt se tejföllel habarták, mint ahogy én most, hanem tojással, mert az páros [azaz párve: olyan étel, amit húsossal és tejessel is lehet együtt enni vagy főzni. – A szerk.]. Nemcsak ezt, nagyon sok mindent. Volt a húsos edény, volt a tejes edény, ezeknek külön szekrényük volt, külön asztaluk volt, és volt a páros, annak nem volt. Előételnek volt a hal, a tojásos [Cibel vagy ejer-cibel: kemény tojás villával összetörve, annyi liba- vagy kacsazsírral, hogy hagyma kenhető legyen. Egy nagyobb vöröshagymát reszeltek bele, és megsózták, esetleg pirospaprikát is kevertek bele. Lehetett dúsítani maradék kacsa- vagy libamájjal vagy főtt krumplival. – A szerk.], és volt a sólet, és akkor volt hideg sült, nyáron volt hideg leves is. És estefelé pedig csak a férfiak mentek el a templomba, s amikor apuka hazajött, akkor csinált havdalát. Az azt jelentette, hogy meggyújtott két gyertyát, és még volt ilyen hosszú fonott gyertya, azt is, s még arra emlékszem, hogy imádkozott, s utána az asztalon lévő tálra ráöntött egy kis pálinkát, és azt meggyújtotta. És volt psamimtartó [lásd: bszámim (fűszertartó)]. Annyit tudok, hogy azt mondták, hogy amilyen a szombat este, olyan az egész hét. Ezért kellett szagolni. Csak a férfiak énekeltek zmireszt [zsoltárokat] pénteken; néha szombat délben is [lásd: zmiresz; szombat].

Anyám is, apám is fantasztikus, hogy mennyit költöttek jótékonyságra. De nem úgy, hogy a hitközségnek, hanem egyéneket segítettek. Zsidó családokat. És hogy mennyire tapintatosak voltak! Az nagy dolog volt ugye, hogy a szombatot rendes étellel lássák el. S csütörtök este küldött anyuka pénzt egy pár családnak. Azért csütörtök este, mert akkor a férfi templomban van, hogy ne alázza meg a férfit. Volt egy nőegylet, ahova az anyám rendszeresen járt. Főleg jótékonysággal foglalkoztak. Arra is emlékszem, hogy voltak előadások, de ott nem szerepeltek együtt a fiúk a lányokkal.

Ros Hásánákor az édesanyám is ment mindig templomba. Volt kifejezetten erre az alkalomra egy ruhája, ugyanezt a ruhát hordta Jom Kipurkor is. Utána volt a sátoros ünnep, tehát már Jom Kipur után rögtön elkezdték építeni a sátrat. Azt gyékényből csinálták körül, s a tetején nád volt. S mi, gyerekek csináltunk különböző csillagokat meg díszeket, és ezzel díszítettük fel a sátrat, és az apám csak ott étkezett a sátoros ünnep [lásd: Szukot] alatt. S utána nagyon nagy ünnep volt a Szimhát Tóra – akkor fejezik be és kezdik újra a Tórát olvasni. S akkor valami fantasztikus, hogy mi minden különlegességet csinált az anyám: sült húsokat. Van egy, amire nagyon emlékszem: a marhahúst kiverte, és ledarált csirkehúst, rátette erre a marhahúsra, a közepébe beletett kemény tojást, és ezt összegöngyölte, megsütötte. Ugyanezt Purimkor is csinálta. És nagyon sok sütemény volt Purimkor. Rengeteg helyre küldtünk, és azok küldtek vissza [sláchmónesz – lásd: Purim]. Sávuotkor rengeteg virág volt a lakásban, de még a csillárokra is tettek virágot. És arra emlékszem, hogy diófalevelekkel – a diófalevélnek van egy nagyon kellemes illata – volt teli a lakás. És este anyuka sosem ment templomba csak délelőtt.

Nagyon nagy takarítás volt Pészah előtt, és volt külön edény erre az ünnepre. A pészahi edényeket egy régi ládában tartottuk és a helye a padláson volt. Csak erre az ünnepre hoztuk le, és az ünnep után visszacsomagoltuk és ugyanúgy fölvittük a padlásra. Ezek az edények nagy becsben voltak, soha nem használtuk másra. Pészahra készül a cibere –nagyon vigyázva, az asztalon van ennek teljesen külön rész. Céklát meghámoztak, apróra vágtak, vízzel eresztették fel és sót tettek bele, és azt hagyták kiforrni. És attól kapott egy ilyen savanykás ízt [A savanykás ízt attól kapta, hogy már jóval korábban eltették a céklát savanyodni, hogy Pészahra savanyú legyen. Ha nem volt ilyen cékla, akkor egy kis citromlével savanyították. – A szerk.]. Nyersen csinálták, csak éppen felfőzték, és tojással habarták be, hogy páros legyen. És ezt hidegen ették, és forró krumplit tettek bele. Ugye úgy szoktuk? Na most, arra emlékszem, hogy anyuka télen megvett egy libát, és teljesen külön a húsvéti edényben sütötte ki a zsírját és a máját. És a zsírban eltette húsvétra, és Erev Pészahkor volt a cibereleves és a tepertő krumplival és a máj. És este [azaz szédereste] volt aztán a nagy vacsora, ami a húsleves stb., stb. De nálunk otthon nem „brakkoltak”. Ez azt jelenti, hogy a  pászkalisztből nem csináltak gombócot, csak az utolsó nap. A levesbe se volt szabad beletenni [maceszgombócot], hanem palacsintát sütöttek krumpliliszttel, mert azt szabad, és azt felvágták ilyen laskára, és azt tették a levesbetétnek; vagy krumpligombócot – nem emlékszem rá, hogy azt hogy csinálták. Ezt nem mindenki csinálta, ezt csak a nagyon vallásosak csinálták [A Pészahra való főttkrumplikuglit úgy csinálták, hogy két tojást összedolgoztak két kanál libazsírral, két kanál főttkrumplipéppel, sóval, borssal, gyömbérrel és egy pici vízzel, majd annyi maceszdarával, hogy jól alakítható legyen. Kis gombócokat formáltak belőle, és kifőzték a levesben. – A szerk.]. A hitközségnél vették a pászkát, de apuka mindig elment, azt hiszem, Erev Pészahkor, de lehet, hogy korábban, és ő is sütött teljesen külön. Mert annak a pászkának volt egy különleges neve: smire pászka. Ez nem gépi volt, hanem kézzel volt gyúrva, kézzel volt kinyújtva, és gömbölyű volt. [A smire pászka is készülhet géppel; a közönséges macesz és a Pészahra készített smire macesz közötti különbség abban rejlik, hogy az utóbbi már a gabona learatásának pillanatától különleges elbánásban részesül, hiszen az erjedés veszedelme a búza levágásától kezdve egészen a sütés előtti pillanatokig ott leselkedik (a túl nagy meleg, a levegő nagy páratartalma, a vízzel való összegyúrás elhúzódása – 18 percnél tovább nem szabad állnia a tésztának). – A szerk.] És szédereste az volt az asztalon. És erre a maceszra imádkozott apuka [azaz a maceszra mondott áldást]. Szédereste az apám kitliben volt, egy nagy fotelen ült, amin egy nagy fehér párna volt, és akkor, a Hagadát ahogy olvastuk, a legkisebb kérdezte a manistanut [lásd: má nistáná], és ahogy olvastunk, megállt egy-egy szakasznál, és valamelyik fiúnak el kellett magyaráznia annak az értelmét. A gyerekek az iskolában azzal dicsekedtek, hogy, hogy kinél milyen sokáig tartott az este. Még volt a Nájntég. Ez Tisá Beáv előtt volt. S akkor szombat kivételével csak tejes dolgokat és halat volt szabad enni. És Tisá Beávkor böjtöltek. A ruhát nem szaggatták.

A húsüzletek voltak kóser üzletek. Volt fűszeres is, például amikor bevásároltak húsvétra, akkor csak kóser üzletből vásároltak. Na most, a kenyeret otthon dagasztották, de pékhez vitték, és a kalácsot is otthon dagasztották. Házhoz hozták kóser tejet, vajat és túrót valamelyik faluból. A húst kóserozták. Gyümölcsöt piacon vettünk, és élő libát is. Elvitték a vágóhoz [lásd: sakter], hazahozták, otthon tisztították meg és kóserozták. A halat nem kellett kóserozni, azt szabad volt egyedül vágni. Amikor jött az újév [lásd: Ros Hásáná] és a hosszúnap [lásd: Jom Kipur], minden zsidó üzlet zárva volt.

Apám mindig kápedliben volt. Fekete bársonyból készült. Régen az csak fekete bársonyból volt. Rendesen öltönyben és kalapban járt [lásd: öltözék]. Ciceszt hordott – a fiúk is hordtak ciceszt a ruha alatt. Minden reggel elment a templomba. Az anyámnak parókája volt – és otthon is azt hordta. Éjszakára kendővel bekötötte a fejét. Lánykoromban elkísértem anyukát a mikvébe. És esküvő előtt is voltam. A menstruáció után, azt hiszem, két héttel mentek el mikvébe, és addig nemcsak hogy közösülni nem volt szabad, de még jóformán hozzá sem érhetett a férfi a nőhöz. [A menstruáció első napjától kellett várni minimum öt napot, majd utána meleg vízben alkonyatkor megfürdeni, és meg kellett győződni róla, hogy a havi vérzés valóban befejeződött-e. Ha igen, akkor kezdődött a „hét tiszta nap számlálása”, és csak ezután jöhetett szóba a mikve és a házasélet. – A szerk.]. Két külön ágyuk volt a szüleimnek, és közöttük volt egy éjjeliszekrény. Egy pohár víz volt mind a két éjjeliszekrényen.

Én arra emlékszem, hogy ezek a fiúk – nekem két öcsém volt – már hároméves koruktól héderbe jártak. Én nem emlékszem, hanem Aranka, aki Amerikában él, mesélte nekem, hogy apuka a két fiatal fiút fölkeltette télen is reggel ötkor, mert hat órára kellett menniük a héderbe, és mindig azt mondta, hogy a szívem szakad meg a gyerekekért, de el kell küldenem. Tehát így tanultak. Azt hiszem addig jártak oda, míg hatéves korukban iskolába nem kerültek, de lehet, hogy tovább is. A legidősebb bátyám, Zoli járt jesivába, de nem jut eszembe, hogy hová. De nem sokáig járt. A fiúk még később is jártak szombatonként tanulni. Én is tudok héberül olvasni. Nagyon sok vallásos könyv volt otthon. Nekem is nagyon sok imakönyvem volt.

A Hugó bátyám Kisvárdán is volt munkaszolgálatos, őt a végén Kassáról vitték ki, és az apám egy szombat délben hazajött a templomból. Nálunk nemcsak az üzletben, hanem a lakásban is volt telefon. Ez akkor ritkaság volt. S azt mondta apám, hogy neki van egy olyan rossz érzése, hogy a Hugóval valami történt, kérte, hogy a szomszéd fűszereshez menjek át, és onnan telefonáljak, és érdeklődjem meg, mi történt. Szombaton. Na jó, ez tulajdonképpen benne van, hogy ha egy beteg megkíván valamit, akkor mindent szabad. És annyi volt, hogy ellopták az öltönyét.

Én nem tartom a szombatot. Péntek este gyújtok mindig két szál gyertyát, és elmegyek templomba újévkor [lásd: Ros Hásáná], hosszúnapkor [lásd: Jom Kipur] és amikor mázkir van. Csak akkor járok templomba. Itt Újpesten van egy templom. És húsvétkor [lásd: Pészah], újévkor és hosszúnapkor nem utazom. Ez tradíció, mert nálam nincs kóser háztartás. S még egy dolgot tartok, hogy húsvétkor én nyolc napon keresztül nem eszem kenyeret. Ennyi.  [Az interjúalany azóta elköltözött Szentendrére a lányához]

Otthon magyarul beszéltünk, de apuka és anyuka – különösen ha azt akarták, hogy a gyerekek ne hallják – zsidóul beszélt. Szóval nem héberül, hanem jiddisül. De magyar volt az anyanyelvük, mert emlékszem, hogy a nagyszülők magyarul beszéltek. Egyébként Munkácson majdnem minden keresztény tudott jiddisül. Jiddisül tárgyaltak. Én arra emlékszem, hogy kimentem a nagynénimmel a piacra, és jiddisül beszélt a parasztasszonyokkal. Én nem tudok jiddisül, de sokat értek. Nagyon hasonlít a jiddis a németre. És tulajdonképpen én mint nyelvet annak idején a németet tanultam.

Én is négy polgárit [lásd: polgári iskola] végeztem. De akkor az elemi zsidó iskola volt, ott végeztem. És ott is minden felekezetnek megvolt a hittanórája. Tehát a zsidóknak is volt hittanórájuk, és jött a rabbihelyettes. Engem például az tanított minden héten egyszer. Szombaton jártunk, de írni nem írtunk. És a cselédlány hozta a táskát. Ahol a status quo templom volt, ugyanott volt a zsidó iskola, annak az udvarában. Sőt, nagyon sok lakás volt, a tanítók is ott laktak ilyen lakásokban. És ott úgy összejöttünk. Aztán volt olyan, hogy sétálni mentünk. És akkor mindig összegyűlt egy társaság ott. Zsidók. Rettenetesen nagy kasztrendszer volt. Erre egy példát akarok mondani. Nekem volt egy osztálytársnőm, egy zsidó lány, az édesapja pincér volt. Egy osztályba jártunk, egy utcában laktunk, s együtt mentünk haza. Ha az apám meglátott evvel a kislánnyal, a lelkemre kötötte, hogy evvel többet nem szabad együtt lennem. Aztán például a kereskedő lenézte az iparost.

Az ortodoxok nagyon ellenezték a cionizmust. És még a zsidó iskolába jártam, és voltak különböző ünnepek előtt előadások, mi, gyerekek szerepeltünk benne. És én is szerepeltem az egyik előadáson. „Én majd somér [azaz a Hasomér Hacair tagja, lásd: Hasomér Hacair Magyarországon – A szerk.] leszek, kezemben a fegyverrel őrt állok, nem kell félnetek” – valami hasonló szövegem volt, fiúruhában, vállamon egy imitált fegyverrel. És rettenetes, hogy az apámat mennyi támadás érte ezért, hogy a lánya cionista. Én nem voltam cionista, énnekem az iskolában a tanító néni azt mondta, hogy ezt fogod mondani, kész. De az ortodoxok nagyon ellenezték. A polgáriban legalább az egyharmad zsidó volt, nem tudom pontosan. Akkor még nem volt antiszemitizmus, de később már egyre gyakrabban lehetett hallani zsidóverésről, sőt a Gitta nővérem férjét egyszer a debreceni egyetemisták nagyon megverték.

A nyaralás nagynéniknél, nagybácsiknál volt. És ugyanúgy hozzánk is jöttek a rokonok.  Anyámnak nagyon reumás volt a lába. Hajdúszoboszlóra jártunk nyaralni, és engem vitt magával. Ott kifejezetten kóser vendéglők voltak, nem is egy. És biztos, hogy volt templom, de mi nem szállodában laktunk, hanem magánházban, és zsidó családnál laktunk. De nem ott étkeztünk, több zsidó vendéglő volt. És később, mikor Hajdúszoboszlón lakott a Gitta nővérem, akkor rendszeresen voltunk nála. De voltunk még Munkácson, nagynéninél, nagyszülőnél.

Mikor jött a háború, és jöttek a deportálások, az apám szemrehányást tett nekem, hogy én nem mentem férjhez. Ő nagyon sok mindent tudott, hogy mi történik Németországban, illetve Lengyelországban, mert jöttek a menekültek, és elmesélték, hogy mi minden történt. A szlovák lányokat kivitték a frontra kuplerájokba, és ettől féltett nagyon engem az apám. És a lelkemre kötötte, hogy ha megérkezünk – hát nem tudtuk, hogy Auschwitzba visznek –, én úgy mondjam be valamelyik udvarlóm nevét, mintha asszony lennék. A deportálás előtt az apám a lelkére kötötte Hugónak [apja öccse], hogy rám nagyon vigyázzon. Hugó olyan állapotba került már a deportálás végén, hogy már ott volt a halottak között. És egyszer egy éjszaka magához tért, és eszébe jutott, hogy az apámnak azt ígérte, hogy rám fog vigyázni. Négykézláb mászott vissza az élők közé a barakkba. Másnap vagy harmadnap felszabadult, de különben nem maradt volna meg.

Még egy emlékem maradt: az apám így kihúzta magát, és azt mondta, hogy én még bírok dolgozni. De hát ő maga sem hitte el, mert különben nem kérte volna meg Hugót, hogy vigyázzon rám. Nagyon-nagyon jótékony ember volt az apám is meg az anyám is, rengeteget segítettek szegény embereken. Ezeket a menekülteket, akik jöttek Lengyelországból meg Csehszlovákiából, anyagilag támogatták, és az egyik lengyel azt akarta, hogy jöjjek fel vele Pestre. Lett volna keresztény papírom is, mert az egyik cselédlány könyve ottmaradt nálunk, és avval a papírral fel tudtam volna jönni. És itt volt olyan keresztény kereskedő, akivel az apám üzleti összeköttetésben volt, mint cselédlányt el is bujtattak volna – ez volt az egyik. A másik pedig, amikor volt az almaszüret ősszel, az almát nagyság szerint szortírozták. Olyankor két-háromszáz asszony dolgozott ott. És az egyik eljött a gettóba az apjával, és könyörgött nekem – tanyán laktak –, hogy elvisz és elbujtat. S én nem akartam egyikkel se menni. És a mai napig örülök, hogy nem mentem, mert sokkal jobban szenvedtem volna, hogy én itt vagyok, túléltem és nem jönnek haza a szüleim és a testvéreim.

Amikor feltettük a sárga csillagot, az apám üzlete még egy darabig nyitva volt – minden zsidó üzlet nyitva volt –, és egy délben mentem haza apukával az üzletből, s rajtunk volt a sárga csillag. És szembejött velünk két munkásember, s a fiatalabbik valami gúnyos megjegyzést tett a sárga csillagra, és az idősebbik azt mondta neki, hogy vigyázz, mert az oroszok már itt vannak Kőrösmezőn. Erre az apám odasúgta nekem, hogy nem tudom, melyik rosszabb. Na most, amikor a zsidó húsvét utolsó napján kezdték behordani a környékbeli falvakból a zsidókat, az valami iszonyú volt, mikor mi az első csoportot megláttuk. A Kossuth utca annak dacára, hogy főutca volt, annak is egy darabig gettó volt az egyik oldala. És hozzánk betettek négyszáz vidéki zsidót a gettóba. És az apám – mondom, jómódú ember volt – nem fogadott el a hitközségtől semmit, hanem megvoltak azok a régi emberek, akik házhoz hozták nekünk az élelmiszert, és ezeket a vidékről behozott zsidókat ő táplálta. Egy idő után a Kossuth utcában megszűnt a gettó, mert ugye főutca volt. A következő párhuzamos utcában lakott Imre, a későbbi férjem az édesanyjával, és mi ott voltunk egy darabig. Majd egy reggel megjelentek a csendőrök, hogy mindenki csomagoljon, amennyit bír, és kivittek Nyírjespusztára. Az egy pár kilométernyire volt Nyíregyházától – egy Molnár nevű grófnak volt a tulajdona –, itt barakkokban laktunk. Dohányt vagy mit tárolt annak idején ott, nem is priccsek voltak, deszkák voltak. És ott önként lehetett vállalni, hogy munkára kimehessünk. Hogy ne legyen az a bezártság, meg hogy elterelje a figyelmünket a dolgokról. Kivittek répát egyelni, és mikor mentünk már vissza, akkor jöttek haza a parasztasszonyok, akik Nyíregyházára hordták be az élelmiszert. S az egyik parasztasszonnyal elkezdtem beszélgetni, és volt neki tíz tojása, és egy félliteres bögrében volt vaj, és a beszélgetés közben megmutattam neki, hogy milyen kombiné van rajtam. Azt lehúztam, s ezért kaptam tíz tojást és egy fél liter vajat. Volt egy Trencsényi nevű csendőr, aki azt a nyírjesi pusztát irányította, egy borzalmas ember volt, lefektetett embereket a földre, de idős embereket is, meg kikötött embereket. Volt egy nagy kötényem, amit ott varrtam, és jó nagy zsebe volt. És abba betettem a tojást meg a vajat, és egy izgalomban voltam, hogy Trencsényi nem fog-e éppen lefektetni a tojással. S hát nagy boldogan anyukának odaadtam. És onnan vittek el. Gitta a családjával elment a második transzporttal, mi meg az utolsóval mentünk. Június 6-án érkeztünk meg Auschwitzba [A Szabolcs vármegye településein élő zsidók gettóba tömörítése 1944. április 14-én kezdődött meg. Nyíregyháza zsidóságát április 24-én gettósították, a két nyíregyházi gettó közül az egyikben őket helyezték el. Május 10-ére a két gettóban 17 580 zsidó volt. A deportálást előkészítendő a zsidókat három majorságba szállították át, az egyik volt az említett Nyírjespuszta. A deportálást május 17-én kezdték meg Nyírjespusztáról, és innen is fejeződött be a negyedik és ötödik csoporttal, május 29-én, ill. június 6-án. (Braham: A népirtás politikája.) – A szerk. ]. A lengyel foglyok szóltak, hogy a gyerekeket adjátok oda az öregeknek, mert azok fognak rá vigyázni – mert ők tudták, hogy mi történik. Az anyósom avval a transzporttal ment, amivel Gitta, és az anyósom vitte el a három gyereket. Velünk jöttek a Sanyi, Géza, Margit, Ernő aki Margit férje volt, a kis Zsuzsika és a szüleim meg én. S még arra emlékszem, hogy a vagonban apuka könyörgött a két fiúnak, hogy szökjenek meg. De hát ez is egy veszélyes dolog lett volna, nem csinálták.

Június 6-án érkeztünk Auschwitzba. Az úgy kezdődött, hogy le kellett anyaszült meztelenre vetkőzni, és teljesen szőrtelenítettek mindenütt. És az SS-legények álltak és röhögtek. És amikor kikerültünk a zuhanyból – se szappan, se törülköző, semmi –, rongyokat kaptunk ruha helyett. Bekerültünk egy olyan barakkba, ahol még priccs sem volt, hanem a csupasz földön egymás hegyén-hátán feküdtünk. Mi még akkor is olyan naivak voltunk, hogy nem tudtuk, hogy mi történik a lágerban – egy hónap után. Nem mondták meg nekünk. Amikor megkérdeztük, hogy mi az, ami ott ég, azt mondták, hát annyi minden lomot hoztatok. Azt mondták nekünk még az SS-ek, hogy az idősek vigyáznak a gyerekekre. És hogy sokkal jobb ellátásban vannak, mint mi. Auschwitzban nem sokáig voltunk, három vagy négy hét után ismét szelektáltak minket – hát akkor mi még jó állapotban voltunk. És akkor kaptunk csíkos ruhát és fehér fejkendőt, és ebben bevagoníroztak, és felvittek Rigába. Ott már munkásláger volt. Ott nagyon sok rigai volt. És ottan lehetett pénzért sok mindent venni. És ott úgy végezték ki az embereket, hogy ez a láger egy erdőben volt –, és az erdőben agyonlőtték őket. S mikor már közeledett az orosz front, csináltak egy rettenetes nagy szelektálást. Ezután pedig hajóra raktak minket, és bevittek Danzigig hajóval, de az valami iszonyú volt. Például én ott kaptam az első pofont. Ez egy teherszállító hajó volt, az alsó részbe voltunk elhelyezve. Pokoli meleg volt, a vécé fent volt. S hosszú sor állt, hát összecsinálta az ember magát, mire odakerült volna. És volt egy magyarul beszélő SS-katona, aki egy párunknak megengedte, hogy bemenjünk a bashramba [fürdőszobába], és bejött egy csíkos ruhás nő, fekete ponttal volt jelölve – ezek a közönséges bűnözők voltak –, és végigpofozott minket, mert meg mertünk mosakodni. Na most, ugyanabban az időben Rigából két hajó ment, a másikat elsüllyesztették. Danzigból elvittek Stutthofba [Lengyelországi koncentrációs tábor Gdansk mellett. Ez volt az első koncentrációs tábor, amelyet a nácik Németország területén kívül állítottak fel. – A szerk.]. Ott körülbelül egy hétig voltunk. És utána elvittek minket Glöwenbe – ez az Elba torkolatánál van –, ötszáz magyar nőt. És ott volt egy lágerparancsnok, aki nagyon emberséges volt. Ott viszont mindenki kapott két pokrócot és egy külön priccset, és viszonylag tűrhető volt az étkezés. A férfiaktól sok ennivalót kaptunk. Volt egy része a lágernek, akik cseh és szlovák nem zsidók voltak. Glöwenhez közeledett a front.
A német lágerparancsnok nagyon rendes volt, annyira, hogy 500 emberből 500 fogoly megmaradt, túlélte a megpróbáltatásokat. Több ennivalóhoz is jutottunk általa. Plusz élelmiszert kaptunk havonta egyszer, meg egyébként is jobb volt az étel, mint máshol.
De ott is közeledett a front, az volt 1945. április 12-én, mikor onnan elvittek, Amikor Berlinhez értünk, kétszer kerültük meg Berlint. Volt olyan, hogy kint az utcán aludtunk, mert nem volt sehol hely, ahová bemehettünk volna, és akkor ez a német parancsnok falevelekkel takart be minket, hogy ne fázzunk. Elvittek minket Ravensbrückbe. S Ravensbrückben úgy mutogattak minket, mint valami csodákat, mert ahhoz képest, ahogy ők kinéztek, mi egészen tűrhető állapotban voltunk. És ott bevagoníroztak, hogy visznek Svédországba fogolycseréért, tehát német foglyokért. De már nem volt mozdonyuk, úgyhogy kiszálltunk, és felmentünk gyalog egészen Malchow-ig, ez az Északi-tengernél van. S 1945. május 2-án szabadultunk.

Oroszok szabadítottak fel. Ennek az volt a következménye, hogy mi, nők nem mertünk kimenni az utcára, féltünk, mert erőszakoskodtak. Egy nap bejelentették az oroszok, hogy Malchow-tól nem tudom, hány kilométerre van egy nagy brandenburgi tábor, ahová el kell mennünk, mert onnan fognak hazaszállítani mindenkit. Nem mertünk elindulni, féltünk az oroszoktól. Voltunk úgy 10-11-en, akik összebarátkoztunk. És jöttek szembe velünk olaszok – ugye, fordított színű a nemzeti zászlójuk –, és az egyikük megszólalt, hogy ti is magyarok vagytok? Csak buliból, tudta, hogy nem. És a végén összeálltunk ezekkel a fiúkkal, s ők mondták, hogy mennek Neubrandenburgba, nekik van egy kocsijuk, menjünk együtt. Elindultunk velük, de féltünk, hogy este mi lesz. És akkor este beérkeztünk valahová, és ezek a fiúk egyszerűen kikergették a németeket a lakásból – ezek kétszintes házak voltak –, és leálltak vacsorát csinálni; bográcsban főztek (hogy azt hol szerezték?), és egy hatalmas asztal még abrosszal is le volt terítve. És utána mindenki le akart feküdni. És kérdezték a fiúk, hogy felkísérhetlek? S erre azt mondtuk, hogy az ajtóig. És nagyon rendesek voltak hozzánk. És megérkeztünk Neubrandenburgba, és onnan a szlovákokat teherautón vitték haza csoportosan. S miután a Margit nővérem eredetileg Kassán volt férjnél, jelentkeztünk mint szlovákok, és elvittek minket teherautón Prágába. Ott három napig karanténban voltunk, és utána már kaptunk segélyt. Prágából úgy tudtunk eljutni Kassára, hogy lementünk Pozsonyig, és Pozsonytól fel Kassáig. Magyar szónak nem örültek ott, már akkor sem. Onnan nagy keservesen hazaértünk Nyíregyházára. Egy darab bútorunk nem maradt, semmi, mindent a világon széthordtak. Egy fénykép nem maradt.
A férjemet Groszmann Imrének hívták, és Gallóra magyarosított. Én azt hiszem, még Nyíregyházán voltunk, amikor magyarosította a nevét. Ha nem zsidó udvarlóm lett volna, kitagadtak volna. Sivet ültek volna [lásd: gyász; vegyes házasság]. A férjem 1911-ben született. A háború előtt először kereskedősegéd volt, majd utazó. Én úgy tudom, hogy kávéval. Az apjának volt egy textilüzlete. Amikor tönkrement, akkor ő elkezdett utazni, és ezt vette ő át az apjától, miután beteg lett és később de még a háború előtt meghalt. Az édesapja 1940 körül halt meg, őneki megvan a sírja Nyíregyházán. A férjem tartotta el az édesanyját, mert a sógorom ügyvédbojtár volt, és ő megnősült korábban. A mamája nem, de az édesapja nagyon vallásos családból származott, de nem voltak annyira vallásosak, mint mi. Az anyósom nem járt parókában. És nagyon vallásos lett a férjem, talán az én szüleim emlékére. Minden péntek este, szombaton elment a templomba, minden ünnepkor – hát persze amikor már nem dolgozott. És itthon minden reggel táleszben, tfilinben imádkozott. Már az utolsó időben a halála előtt, amikor nagyon sokat foglalkozott magával, hogy eltereljem a figyelmét, én kértem, hogy imádkozzon, de akkor már nem akart imádkozni.

Nekem a férjem udvarolt. De ezt a házasságot az én szüleim nem akarták,  mert nem volt gazdag fiú, illetve én nem akartam férjhez menni, mert előttem volt, hogy a két nővérem férjének be kellett vonulnia munkaszolgálatba, és nem akartam férjhez menni. Ez volt 1944 márciusáig. Ő munkaszolgálatban volt Ukrajnában. Flekktífuszba le volt fogyva 25 kilóra, borzalmas állapotban volt [Flekktífusz (kiütéses tífusz)  – magas lázzal és fejfájással járó fertőző betegség, főleg a ruhatetvek terjesztik. – A szerk.]. S utána úgy volt, hogy deportálják, de egy nyíregyházi nő nemcsak őt, hanem még két társát is bujtatta, míg be nem jöttek az oroszok. Úgyhogy ő 1944 szilveszter estéjén már Nyíregyházán volt.

Az esküvő 1945. augusztus 19-én volt Nyíregyházán. Nem templomban volt, mert az ortodoxok nem a templomban tartják, hanem az udvaron [lásd: házasság, esküvői szertartás; hüpe]. De ez nem az udvaron volt, hanem a Jointnak volt egy nagy helyisége, ott étkeztek azok, akik rá volt arra utalva. Ott készítették el a vacsorát, de mi fizettünk érte,   ott tartottuk, mert ott nagy helyiségek voltak. Hetven vagy nyolcvan ember volt, szóval nagyon nagy esküvő volt. És akkor olyan körülmények voltak, hogy nem utaztunk el. A férjemék ketten voltak, két fiútestvér, az idősebbik ügyvéd volt, aki elvette a nővéremet. Ez mindkettőjüknek a második házassága volt. A nővéremnek ez a második házassága volt. Először mi esküdtünk meg, mert ő még várta haza a férjét. S amikor a férje nem jött haza, és a sógoromnak a felesége sem jött haza, ők egy idő után megesküdtek. S ebből a házasságból született egy gyerek, aki kiment az 1970-es években Amerikába. S fiatalon, 46 éves korában rákban meghalt.

Tulajdonképpen én nem foglalkoztam semmivel. Hogy az élet meginduljon Nyíregyházán, a polgármester kijelölt embereket, hogy nyissanak különböző üzleteket. A férjem nyitott egy fűszer-nagykereskedést, társsal, nem egyedül. És amellett még volt egy csemegeüzlet is. És amikor elkezdődött az államosítás [lásd: államosítás Magyarországon], akkor mi csak a csemegeüzletben voltunk a férjemmel. Én besegítettem a csemegeüzletbe, és a cselédlány mellett volt még külön egy gyereklány, aki Juditra vigyázott, hogy tudjak dolgozni.

1949-ben disszidálni akartunk. [1945 és 1949 között mintegy 100 ezer magyarországi zsidó hagyta el az országot, 1949 után bár csökkent a kivándorlás, nem szűnt meg teljesen. A zsidó kivándorlók körülbelül fele (1945 és 1955 között 40–50 ezer fő) legálisan, másik fele illegálisan hagyta el az országot. (Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1949 és 1956 közötti helyzetének elemzésére. In Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, Párizs, 1984. Magyar Füzetek, 37–180. old.; Stark Tamás: A magyar zsidóság vándormozgalma a vészkorszak után. In Illés Sándor – Tóth Pál Péter (szerk.): Migráció I., Budapest, 1998, KSH, 115–122. old.) – A szerk.] Először úgy volt, hogy Izraelbe. A dátumra nem emlékszem, csak arra emlékszem, hogy Judit addigra már megszületett. És már annyira készültünk, hogy az orvostól kaptam nyugtatót, hogy fel ne sírjon a Judit lányom, mikor megyünk át a határon. Úgy volt, hogy vasárnap megyünk. S akik ezt az utat csinálták nekünk, pénteken még elmentek megnézni, hogy biztosítsák, és lebuktak. Lecsukták őket, ezért mi itt maradtunk. Viszont Nyíregyháza egy kisváros volt, mindenki tudta, hogy megyünk. Mindenkinek azt mondtuk, hogy jövünk Pestre lakni. Úgyhogy muszáj volt Pestre jönni lakni. Amikor feljöttünk, Margiték egy albérleti szobában laktak a férjével, ott nem volt még akkor gyerek, mi pedig a nagynénémnél, a Kati néninél laktunk, míg feketén nem vettük egy tanácsi bérlakást. S akkor mi egy háromszoba-hallos lakást vettünk a Zoltán utcában, és ott laktunk közösen Margitékkal.

Én otthon voltam egy darabig, Imre meg elhelyezkedett egy nyíregyházi magas beosztású férfin keresztül a Bétexnél [textilkereskedelmi cég]. Arra emlékszem, hogy 630 forint volt fizetés, az borzasztó kevés volt, de akkor nekünk még volt egy darabig tartalékunk. [1949-ben az ipari munkások havi átlagkeresete 589 Ft volt. Ez rendkívül alacsonynak számított, egyes számítások szerint a létfenntartáshoz szükséges összeg havi 600 Ft körül ingadozott (Belényi Gyula: Fordulat a munkaerőpiacon az 1940-es évek végén és a nagyipari munkásság helyzete az 1950-es években. In Feitl István – Izsák Lajos – Székely Gábor (szerk.): Fordulat a világban és Magyarországon 1947–1949, Budapest, Napvilág, 2000, 173–176. oldal). – A szerk.] Mint kereskedősegéd helyezkedett el, és – mert neki a textil a szakmája volt – hosszú ideig helyettes vezető volt az üzletben, mert valami pártfunkcionárius, aki nem értett a szakmához, az volt a vezető, akit sosem lehetett látni. És a végén aztán mégis ő lett a vezető – a selyemosztályt vezette. És onnan ment el nyugdíjba.

1951-ben – már akkor anyagilag rá voltunk kényszerülve – elhelyezkedtem a vendéglátóiparnál. Nekem ez az egy munkahelyem volt. Pénztárosnőként kezdtem, utána lettem üzletvezető. Egy presszót vezettem, ami éjfélig volt nyitva, és ott volt a kicsi gyerek, a család, szóval lehetetlen állapot volt. Hosszú könyörgés után az én kérésemre visszaminősítettek üzemi tisztviselőnek. Majd az egyik üzletben mint tisztviselő dolgoztam – meghalt a helyettes vezető, s az üzletvezető kért, hogy vállaljam el a helyettes állását. Mondom, elvállalom, ha olyan munkabeosztást kapok, mint egy tisztviselő, tehát nyolctól négyig, (és akkor még szombat délig is dolgozni kellett), és vasárnap nem jövök be. Beadtuk óvodába a gyereket, és egy héten keresztül egy sarokban gubbasztott és zokogott, szóval nem tudta elviselni. Úgyhogy kivettem. Margit nővérem, míg mi együtt laktunk, bedolgozott valahová, sálakat kötött, és ő vigyázott a saját gyerekére és a Juditra. De Imre munkahelye nagyon közel volt a lakáshoz, és Imre nagyon sokszor elvitte magával a gyereket. A nyári hónapokban vittük szabadságra a gyerekeket. Tehát mi mentünk szabadságra, vittük Julit [Margit lányát] is, ugyanígy Margiték vitték Juditot is. Akkor még két-két hét szabadság volt, ezért kiadtuk a gyerekeket Pesten, főleg a Szabadság-hegyen, Svábhegyen. Voltak családok, amelyek evvel foglalkoztak, hogy gyerekeket odavettek és foglalkoztak velük. Judit eleinte nehezen bírta. Amikor meg volt szabva, hogy hetenként egyszer vagy kétszer volt szabad látogatni, zokogott mindig, mikor eljöttünk. Amikor már tízévesnél idősebb volt, volt egy nő, aki elvállalt tizenéves kislányokat, és egész nap velük volt. Otthon aludtak, csak napközben vitte el őket. Uszodába hordta őket, kirándulni stb.

Ros Hásánákor nagyon sokszor volt, Jom Kipurkor egyetlen egyszer fordult elő, hogy dolgoztam – ez a Rákosi idejében volt és az ember nem merte megmondani –, de később úgy vettük ki a szabadságunkat, hogy tudjunk böjtölni, minden. Jom Kipurkor csak egyszer dolgoztam, de tudom, hogy Imre dolgozott máskor is. Csak arra emlékszem, hogy mint vezető megengedhette, hogy mit tudom én, hol van dolga, benézett, de templomba mindig mentünk. Akkor a Dessewffy utcai templomba jártunk, mert az volt hozzánk közel. De akkor is böjtöltem, amikor dolgoztam. És Tisá Beávkor is. Most már Tisá Beávkor félig böjtölök. Én most is böjtölök Jom Kipurkor. Ez az egy, amit Judit is megtart. Ő dolgozik, de ő azt böjtöli.

A Rákosi ideje alatt volt, hogy azt hiszem, az ózdi bányászoknak valami nem tetszett, és tüntettek Miskolcon. S a miskolci rendőrkapitányt – aki Fränkel Ernő [Leimsieder Margit első férje] testvére volt, és a családja kitagadta, mert kommunista volt, és a család nem akarta tudomásul venni, és így került le miskolci rendőrfőkapitánynak – egy nagy tüntetésnél, utólag így magyarázzák, hogy egy zsidót dobott oda Rákosi, hogy ezt lecsillapítsa. Hozzákötötték egy autóhoz, és végighurcolták Miskolcon a testét. [Miskolcon a politikai rendőrség és kommunista vezetők a spekuláció és feketézés elleni harc jelszavával feltüzelték a tömegeket a zsidók ellen. A tömeg dühét két zsidó – a Flórián-malom tulajdonosa, valamint a deportálásból visszatért és a malomban dolgozó unokatestvére, Jungreisz Ernő – ellen irányították. Az 1946. július 30-i tömegtüntetésen Jungreisz Ernőt az egyik tüntető a nadrágszíjával odakötözte egy arra haladó stráfkocsihoz, amely több mint hetven méteren át húzta őt. – A szerk.]

Amikor megalakult Izrael állam, egy olyan jó érzés volt. Mind a mai napig. Összesen egyszer voltam Izraelben. 1998-ban halt meg Imre, és utána. Imrével mi el szerettünk volna menni egyszer, és azért nem mentünk, mert az orvos nem engedte, hogy repülőre üljön. De az apja halála után Judit megszervezte, és hárman kimentünk. Azt hiszem, két hétig voltunk. Megérkeztünk Tel-Avivba, és ahogy leszálltunk a repülőről, béreltünk egy kocsit. És kocsival jártuk végig az első hetet. A második héten pedig Juditnak valamelyik külügyi dolgozó, aki volt kint Izraelben hivatalosan, ajánlott egy idegenvezetőt, hogy kérjük meg, hogy vele is menjünk, tehát magyarázatot is kapjunk.

Judit 1947-ben született. A lányom a férjével a gimnázium első osztályában ismerkedett meg. És együtt jártak, és mikor leérettségiztek, akkor bejelentették, hogy ők össze fognak házasodni, de csak akkor, ha mind a kettőnek diploma lesz a kezében. És ezt betartották. S akkor én azt mondtam a lányomnak, hogy nekünk az apáddal nagyon fáj az, hogy a férj nem zsidó, de mi ezt sose fogjuk veled éreztetni. És így is lett. Magyar–angol szakot végzett. Egyetem közben kikerült a Szovjetunióba is, matematikai nyelvészetet tanulni kiküldték a Lomonoszov egyetemre. És mialatt első gyerekével gyesen volt, elvégezte a fordító-tolmácsképzőt, utána született második gyereke.

Judit annyira lett zsidóra nevelve, hogy mikor iskolába került, járt hozzánk a Hegedűs Gyula utcai templomból egy férfi, aki megtanította a zsidó történelemre és imádkozni, ugyanúgy járt hozzánk, mint ahogy járt hozzánk egy tanárnő, aki angolra tanította. Elfelejtett mindent. Megmondom, hogy miért. Mert 1956-ban ez a férfi disszidált.
 

Preisz Györgyné
Budapest, Magyarország
Az interjút készítette: Sárdi Dóra
Az interjúkészítés időpontja: 2001. október

Én nem nagyon tudok semmit az apai nagyapámról, mert az én apám hamar feljött  Pestre, ritkán jártak le, és akkor már ugye Románia volt az a rész.

Az unokabátyám, úgy gondolom, az édesapjától hallott mindenféle részleteket, és ezeket írta le. [Az apai nagyszülőkről szóló rész Farkas Vera unokabátyjának családtörténeti könyvéből való.

A könyv kéziratban van. – A szerk.] Az „1894-es képen nagyapámon fekete posztóból készült magyaros öltöny, testhez álló kiskabát fekete zsinórral, szépen kipucolt csizma van.

Csak a fején tartott széles karimájú kalapja jelzi faji [...] hovatartozását. [...] Nagyapa sötét körszakállt viselt.”

• Életrajz

„Nagyapám Farkas Izsák fuvaros népes családjában született 1848. március 15-én” Géresen [Géres – Szatmár vm.-i kisközség. – A szerk.]. Családi szájhagyomány, hogy amikor dédapa egy-két nap múltán oda jutott, hogy az újszülöttet anyakönyveztesse, akkor már Szatmárra is eljutott a pesti nagy események híre [az 1848-as forradalomé]. Így aztán, amikor Farkas Izsák fuvaros előadta, hogy fiának a Wilhelm nevet szánta, a jegyző mérgesen lecsapta a tollát, hogy csak úgy percegett, s így kiáltott fel: „Mit Wilhelm! Vége a német világnak, a fiú neve Farkas Vilmos!” A család férfi tagjainak héber nevei között állandóan visszatér a Zev, ami Farkast jelent.

„A nagyapa nemigen járt iskolába. Ház körüli munkában meg a fuvarozásnál, a rakodáshoz, szállításhoz, lóápolásra, a kocsi rendben tartására szükség volt a gyerekekre. [...] Legénykorában nagyapa Szatmárnémetibe került, ahol elszegődött egy Swartz nevű zsidó gabonakereskedőhöz zsákoló munkásnak. [...] Az idők folyamán a gazdája megtette raktárnoknak. [...] Nagyapa feladatai közé tartozott az is, hogy aratókat kellett felfogadni, mivel a kereskedő alkalmilag földeket bérelt, illetve lábon álló gabonát is vásárlott oly módon, hogy betakarításáról ő gondoskodott.” [Szatmárnémeti: Szatmár vm.-i város, lakossága 1869-ben 18 400 fő volt. – A szerk.]

„Volt neki azonban egy nagyon nagy ambíciója: vágyott tanulni, írni-olvasni akart megtanulni. A tanulás, a könyv, számára gyerekkora óta misztikus rajongás tárgya volt, alighanem azért, mert Farkas Izsákéknál ritka vendég volt, csak ünnepekkor került az atyja kezébe egy szakadozott szegélyű imakönyv, olvasta a betűket, szavakat, anélkül, hogy azok jelentését értette volna. [...] Azért is ment be a városba, mert remélte, hogy vágyálmát megvalósíthatja.

Megtanult [a rabbitól] olvasni magyarul és héberül, írni szépen, gyöngybetűkkel. [...] Amikor a nap végén a gabonaraktárból hazatért, megmosdott, tisztába öltözött, a család vacsorához ült. Utána eligazította a családi ügyeket, aztán végre visszavonulhatott [...] kedves könyveihez.

Olvasás, a szentkönyvek bújása, ez volt az ő gyönyörűsége. [...] Az évek során beszerezte a héber nyelvű szent irodalom nagy részét. Újságot is olvasott, a „Szatmári Hírmondó”-t. A könyvespolcain volt egy-egy kötet Petőfi és Arany János, egy vékony kötet Kiss József, meg néhány Kincses kalendárium, Szatmári népszokások és hasonló kiadványok.”

„Amikor nagyapa megházasodott, gyermekei számából következtetve körülbelül 22 éves lehetett, és az ugyancsak szegény családból való Katz Vilmát vette el [szül. Csomaköz (Szatmár vm.-i kisközség), 1853 – A szerk.], aki akkor 17 éves volt. [...] Katz Vilma 11 gyereket hozott a világra. Kettő meghalt, kilencet – öt fiút, négy lányt – fölneveltek. [...] Mindegyik gyereknek ki volt osztva a munkája a ház körül. Asztalnál kevés szó esett. Aki beszél, könnyen éhes marad, a maradékot megeszik a többiek.

A nagyapa száját hangos szó sosem hagyta el, kezét nem emelte, elegendő volt, ha valamelyik rendetlenkedő gyerekre szemrehányóan ránézett. Nagymama annál jobban pörgette a szót. Keze is könnyen eljárt, bár ezért azt módjával.”

A nagypapa hirtelen halt meg, és „hirtelen kellett a temetésről gondoskodni. Kocsit küldtek a rabbiért, aki Szatmár másik végében lakott. Az azonban nélküle tért vissza. Mint Miklós jelentette, a rabbi úr, amikor megtudta, mi történt, [...] gyorsan elmondott egy halotti búcsúztató mondatot, majd elküldte a kocsit, mondván, hogy [...] a Farkas Vilmos temetésére ő gyalog megy. Felöltötte magára a fekete talárját, feltette fejébe a szögletes papi kalapját, fogta az imakönyvet, minden szükségest, s úgy ballagott végig balján az ugyancsak gyászöltözetű kántorral a városon. [...] Temetés után a testvérek felszámolták a házat, az ingóságokat elosztották, majd a pesti fiúk összecsomagolták anyjuk és Helén testvérük holmijait, és magukkal vitték őket Budapestre. [...] Katz Vilma nem sokkal élte túl a férjét. Meghalt 1922. január 26-án.”

„A kilenc gyerek közül négy került Pestre: Imre, Helén, Adolf és Miklós [Ő az interjúalany apja. – A szerk.]. Öten maradtak odaát [Erdélyben, ami az első világháború után Romániához került], közülük csak három nevét ismerem, az elsőszülött Gerzson, továbbá Eszti és Piri. [...] Úgy két-három évvel a millenniumi ünnepségek után, a gyereksor felvége már kirajzott a szülői házból. Az Eszti férjhez ment, a Piri úgyszintén. A Piri nem foglalkozott semmivel, a férje műszerész volt. Az elsőszülött Gerzson pedig akkor már tekintélyes szabómester volt. [...] Helén néni vénlány maradt. [...] Fiatalkorát a család szolgálatában élte le, Pesten is így folytatta. Mindenét testvéreire és azok gyerekeire áldozta föl. Élt-halt a családért. [...] A legkisebb gyerekét [Imrét] nagyapa rabbinak szerette volna nevelni. Talán az volt az egyetlen vágyálma, ami nem teljesült. [...] Imre az első világháború után valamilyen szállítmányozási cégnél talált munkát. Fakitermelés, az Államvasutaknak szállított.”

Adolf fakereskedő lett ugyanúgy. 1919-ben ő is valamit csinált mint mezőgazdasági akármi a Kommün alatt, el akarták fogni, és az apám irataival mint Farkas Miklós ment ki Bécsbe, mert a saját nevén nem tudott kimenni. Igen hamar megszedte magát, jómódú kereskedő lett, a lánya Svájcba járt intézetbe. 1938-ban, mikor bejöttek [a németek Ausztriába az Anschlusskor], még az utolsó vonattal sikerült neki visszajönnie. Visszajött, másnap kivett egy lakást valahol Budapesten, vett egy írógépet, a lányát leültette az írógéphez, és az első dolga az volt, hogy „Üzletemet áthelyeztem Budapestre”, és megindult az élet. És egy év alatt már tényleg jómódban volt. A felesége meghalt, ő pedig a második feleségével elkerült Svájcba, és ott halt meg. A lánya, Anna idősebb volt nálam. 15 éves körül voltam, mikor férjhez ment. A férjét Weisz Balázsnak hívták, és magyarosított Vitézre. Anna túlélte a háborút, visszajött, a fiát pedig a Helén néni megmentette. Ő most Izraelben van.

Mikor öt-hat éves voltam, akkor itt, Pesten fölültettek a szüleim egy vonatra – velünk utazott egy ismerős, de csak úgy, hogy ismerős volt –, és elküldtek Szatmárra [Szatmárnémetibe] az ottani rokonokhoz. Csak a Piri, az unokanővérem volt már akkor ott, és azoknál laktam. Két-három hetet voltam ott.

Az anyai nagypapát Strausz Jakabnak, a nagymamát Weisz Bettinek hívták. 1843-ban volt az esküvőjük. Kállósemjénben éltek, ez Szabolcs megyében, Nagykálló mellett van. Tipikus Szabolcs megyei magyar falu volt. Kis piszkos, koszos falu, fa kerítésekkel. Nem éltek külön [a zsidók], de eléggé volt zsidó élet, összejöttek a templomban. Nagyon szép volt a templom, és ott volt a főtéren. Az egyik oldalon volt ez az üzlet, ahol az Ella néninek [anya testvérének] az üzlete volt, a másik oldalán volt a templom, s a harmadik oldalán meg volt a keresztény templom. Elég sok zsidó volt, és a környező tanyákról jártak be. Mint például az én nagynéném és a férje.

A nagyapám kisgazdálkodó volt, két hold, négy hold, nem tudom. Nem voltak gazdag emberek. Dohánnyal foglalkozott és dinnyével. Emlékszem, egy nagy dohányszárító pajta volt az udvarban, hátul meg volt egy méhes. Kijárt a földre dolgozni. A fiai adták szerintem el [a terményt]. Alkalmazottai csak azok voltak, akik a háznál voltak, egy-két ember így alkalmilag. Egy olyan falusi házuk volt, ami mondjuk, annyira volt nagy, hogy sok volt a gyerek, és el kellett helyezkedni.

Iskolás koromban nyáron mindig ott töltöttünk pár hetet. Emlékszem, a nagymamának mindig fedett volt a feje, és a nagypapa mindig kalapban volt [lásd: haszid öltözék; kápedli]. Ott is természetes volt pénteken a gyertyagyújtás. A péntek esti vacsoránál a család mind ott volt. Szombaton pedig volt ilyen színes fonott gyertya [lásd: hávdálá; gyertyagyújtás], fönn volt a falon, és akkor szombaton délután avval ment ki az ünnep. És a szíjakat [azaz az imaszíjakat] azt kötözte a nagyapa mindig, arra is emlékszem. Meg arra, mikor pénteken egy nagy fateknőben egész hétre csinálták a kenyeret, meg ilyen pici kis kalácskákat a gyerekeknek, unokáknak. Túrósdekli [A delkli kelttészta. – A szerk.], az volt a fő ennivaló mindig szombaton. Volt egy kis konyhakert, meg lovak voltak, meg kocsi is volt, sőt volt külön egy kis ház a lovásznak meg a személyzetnek. Az udvarban középen egy nagy kút volt, és mellette volt egy eperfa, és alatta millió kacsa, úgyhogy ha egy eper leesett, akkor az összes kacsa odagágogott, és ott ették. Aztán mikor már tizenéves lettem, akkor Agárdon vett a papám egy nyaralót. Úgy nevezték, hogy ikerházak, mert két egyforma ház volt, az egyik volt a mienk, a másik pedig az Imre bácsiéké, apa testvéréé. Egymással, egy udvarban voltak. Picike kis szoba, veranda, egy kis konyha. Akkor már oda jártunk, úgyhogy mindig csak maximum két-három hétre jártunk ki a nagymamáékhoz.

Sajnos senki nem maradt meg Kállósemjénben, mindenkit elvittek, 1944-ben elpusztultak Auschwitzban. A nagymama állítólag már a vonaton, 70 éves biztosan volt már akkor. A nagypapám előbb meghalt, olyan 1940 körül.

Anyámnak kilenc testvére volt: négy fiú és öt lány. A legidősebb lány, Fanni Balkányban [Nagyközség Szabolcs-Ung vm.-ben, 1920-ban 5900 lakossal. – A szerk.] élt. Gizi néni férjhez ment. Szabó volt a férje, nem tudott itt elhelyezkedni, és kimentek Párizsba. A lánya, Anna férjhez ment, és a gyerekei Izraelben vannak. A fia, Laci a francia ellenállási mozgalomban vett részt, és mint ellenállót, azt hiszem, kivégezték. Hella férjhez ment Mórichoz, és Kállósemjénben nyitottak nekik a szüleik egy falusi mindenesboltot [Kállósemjén gyorsan növekvő nagyközség Szabolcs-Ung vm.-ben, 1920-ban 2900, 1935 körül már mintegy 4000 főnyi lakossal. – A szerk.]. A fűszertől kezdve, a szegtől a koporsóig minden volt benne. De úgy látszik, nem voltak jó kereskedők, mert nem tudtak belőle meggazdagodni. Volt egy fiuk, Tibor, aki zsákos lett. Aztán elvitték az egész családot 1944-ben. Aztán volt az Irma, és annak a férje, Sanyi. Ők magyarosították magukat Glückről valamilyen más névre.  Nekik volt négy gyerekük, három fiú és egy lány. Ők mind túlélték a háborút Pesten, és idősebb korukban kimentek Izraelbe, mert az egyik fiú ott volt. Anyám legfiatalabb testvére, Aranka nagyon szép lány volt. A férje gazdálkodó volt, Kállósemjén mellett volt a puszta, ott volt valami gazdatiszt. Ernő Nyíregyházán nősült. Ő tanult, és nem ügyvéd, mert annyira nem vitte, de valami hasonló volt. Két lánya volt, akik imádták apámat. Az egyik, az Éva nevű unokahúgom levelezett az apuval, és az apu mondta, hogy keresek neked egy férjet. Ez volt 1944-ben. És 1944-ben írt az Éva, és így írta alá, hogy „szeretettel csókol a jövő nagymamája”. Fél év múlva halott volt. Anyám másik három fiútestvére, az Artúr, a Lajos és a Misi, mind ott éltek a szüleikkel Kállósemjénben. Gazdálkodónak csúfolták magukat, de nem csináltak semmit tulajdonképpen. Aztán elvitték őket 1944-ben, mind meghaltak Auschwitzban.

Apám 1887-ben született. 1904-ben fölkerült Pestre, elment kereskedőtanoncnak, és aztán onnan küldték el iskolába, valami kereskedelmi tanfolyamot végzett el [lásd: kereskedelmi iskolák]. Textillel kezdte; a Király utcában valamilyen textilesnél volt, aztán máshova ment. Abban az időben, az 1900-as évek elején a munkaidő reggel 7-től este ½11-ig volt, kizsákmányolták őt. Az élete a háború előtti időben nem is annyira jellegzetesen zsidó élet volt, hanem inkább munkásélet. Belépett a Szociáldemokrata Pártba. Aztán a végén, amikor már mindenhonnan kirúgták a munkásmozgalmi meg a szakszervezeti dolgai miatt, akkor a Hangya Általános Fogyasztási Szövetkezetben helyezkedett el [lásd: Hangya Magyarországon]. Ott már inkább fűszer meg ilyenek voltak.

1915-ben bevonult a román harctérre, de nem tudom, melyik fronton volt, meg is sebesült. Bár az a sebesülés az ő egyik régi levele szerint az volt, hogy egyszer jött haza szabadságra, és akkor úgy volt, hogy ilyen vagonokban jöttek, és forró kályha, tüzes kályha volt, avval melegítettek, és mikor megállt a vonat, ő ráesett és megégette magát. Hát onnan volt a sebesülése, és amiatt kapott valamilyen sebesülési érmet.

1920-ban volt a szüleim esküvője Kállósemjénben, náluk, a házuk udvarán volt. Úgynevezett sádhenolt esküvője volt [lásd: házasságközvetítő, sádhen], úgy hozták össze anyámat apámmal, és aztán szép nagy szerelem lett belőle. 1922-ben jöttek föl Pestre.

Én itt, Budapesten születtem volna meg, ha az anyám nem ment volna le Kállósemjébe, hogy ott szüljön meg. Akkor az volt a szokás, hogy a gyerek hazament, és a bábaasszonynál szült. A zsidó nevem Deborah. Dvojrele, úgy hívott a nagyanyám.

Amikor én megszülettem, akkor a szüleim már a Keleti pályaudvar mellett, a Verseny utcában éltek egy másfél szobás kis lakásban. Régi munkásházak voltak azok. Anyukám otthon volt velem. Eleinte nem volt háztartási alkalmazottunk, aztán később volt egy kislány, valahonnan vidékről, mikor anyám elég beteg lett, már az én születésem után. 1923-ban már elég randa idők voltak, fehérterror,  és megrúgták az anyámat a vonaton. Lehet, hogy csak véletlen volt, nem tudom, lehet, hogy akarattal. S akkor elfertőződött a melle, amikor szoptatott engem, s akkor fölvágták. De úgy látszik, akkor szerezte a szívbajt, úgyhogy attól fogva egész életén keresztül mindig kínlódott a szívével.

Hatéves koromban elkerültünk Budára, és ott laktunk egy nagy városi házban, de az is csak egy másfél szobás kis lakás volt. Eleinte a szüleim elég rossz anyagi körülmények között éltek. Aztán később, amikor apámat osztályvezetővé vagy osztályvezető-helyettessé nevezték ki a Fenyves Áruházban [a mai Kálvin téri áruház – A szerk.], akkor úgy jobb módban voltunk. De nem volt nagypolgári életünk.

Ott volt mellettünk, a Fehérvári út mellett nagyon sokáig egy zsidó elemi iskola. Oda írattak be. Egy nagyon modern, szép iskola volt, vadonatúj tanítóval. Első nap megjelentünk az iskolában, tanító még nem volt, akkor nevezték ki. És abszolút modernül tanított bennünket. Különösebben zsidó tárgyak nem voltak. Gondolom, tanították a héber ábécét (de szégyen és gyalázat, nem tudok héberül). Tanultam németül is gyerekkoromban, még egy nevelőnőt is odafogadtak a szüleim mellém, jött velem sétálni, és próbált németül beszélni, de csak ő beszélt, én nem. Nem ragadt rám semmi.

Az iskolában volt egy nagy udvar, amit fölparcelláztak az osztályok között, és nekünk ott kellett növényeket ültetnünk. Szombaton nem volt tanítás, vasárnap viszont volt, én nagyon sokszor sírtam emiatt. Abban a bizonyos városi házban, azt hiszem, talán csak mi voltunk az egyetlen zsidó család, és a gyerekek mindig csúfoltak engem vasárnap, mikor jöttem az iskolából. Aztán később apám jött mindig értem, velem együtt jött haza. És csúfoltak mindig a gyerekek, hogy „ergerberger sósberger, minden zsidó gazember”. És akkor apám mondta, hogy ha ezt mondják, akkor te azt mondd nekik, hogy „zsidó vagyok, nem tagadom, amit szarok, neked adom”. És akkor nagy büszkén ezt mondtam. Hát akik az iskolában voltak, azokkal barátkoztam, volt egy-két barátnőm ott a házban, akik helyesek voltak, barátkoztunk, de később megszakadt velük a barátság. Korcsolyapálya volt télen, az udvar minden iskolában föl volt öntve akkoriban, oda jártunk korcsolyázni. Egy időben jártam teniszezni, az már később volt.

Az elemi iskola mellett a másik utcában egy udvarban volt egy kis templom, oda jártunk. Kevés zsidó volt azon a környéken. Meg volt egy zsidó templom a mostani Bocskai úton, később aztán már oda is jártunk. A nagyünnepeken az apám is eljárt a templomba. Azt hiszem, nem nagyon emlékezett a Szatmárból hozott tradíciókra, hanem anyámra való tekintettel próbált helytállni, péntek este beöltözött, táleszt is tett magára, közös vacsora volt, de apám, ha nem otthon volt, titokban megette a disznóhúst is. Szombaton dolgoznia kellett az apámnak [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Nagyünnepekkor, azt hiszem, hogy nem. Az anyám még sokáig meggyújtotta péntek este a gyertyát. A széderen összejött a család, rokonok – főleg anyám részéről, akik itt voltak, Pesten –, s akkor csináltak egy kis széderestet. Hogy ez nálunk volt-e vagy az Irma néninél, akiknél ott volt a négy gyerek, erre már nem emlékszem. De én voltam a legfiatalabb, és nekem kellett a manistanut [má nistánát] mondani.

Később elkerültünk a Peterdy utcába, oda kezdtem járni a polgáriba [lásd: polgári iskola], elvégeztem az első két osztályt. Az a lakás valamivel már nagyobb volt, de ott a Helén néni, az apám testvére is velünk lakott, az úgynevezett cselédszobában. Aztán fölépült a Tisza Kálmán téren három egyforma nagy modern ház [A Tisza Kálmán téren – ma: Köztársaság tér – 1934-ben elkészült OTI bérházcsoportról van szó, ahol korszerű, minden komforttal ellátott kislakásokat építtetett az Országos Társadalombiztosító Intézet. – A szerk.]. És ott – ez még 1936-ban volt – a pártok osztották föl a lakásokat. A fele részét kapták a jobboldali párt tagjai és családjaik, a másik felét a szocdemek és a szakszervezetek. Az apám akkor a Kereskedelmi Alkalmazottak Szövetségében végzett valami munkát, és akkor kapott ott egy lakást. Az se volt egy nagy lakás, de szép modern volt, központi fűtéses. Onnan kerültem a Tisza Kálmán téri polgáriba. Ott volt egy zsidó tanárnőm, a hittantanárnő, aki nagyon értelmes, okos nő volt, mert nem bemagoltatott velünk imákat, hanem megtanította a szavakat. Megpróbálta megtanítani a héber nyelvet. Hát az édes-kevéssé sikerült egy 12 éves gyereknek, de mindenesetre ő cionista volt, sokat beszélt Palesztináról.

A polgári után jártam egy kereskedelmi tanfolyamra. Arról volt szó, hogy átmegyek majd polgári után ötödik gimnáziumba, de ez elég nehéz is volt, meg akkor kezdődtek a zsidótörvények, és a család úgy döntött, hogy elmegyek egy egyéves gép-gyorsíró titkárképző tanfolyamra. Dobó Katicának hívták. És akkor jöttek már a komolyabb zűrök, jobban fizetett tisztviselőként már nemigen tudtam elhelyezkedni. Akkor a család úgy döntött, hogy tanuljak ki valami szakmát. Akkor kitanultam először a fűzőkészítést, de mikor felszabadultam, mindjárt átmentem felsőruhába, és ott dolgoztam, ameddig lehetett, egy belvárosi divatszalonban mint kézilány.

A Zrínyi gimnáziumnak volt egy történelemtanára, Szentirmaynak hívták. Maga köré szedte az akkori nemcsak zsidó, hanem haladó vagy liberális szellemű embereket, és egy csomó lány is járt oda. Minden héten összejöttünk, és irodalmi esteket tartott fiatalokkal. Úgy 14–16 éves korom között jártam el hozzá. Egy barátnőmmel mentünk hozzá. Egy fintora volt a történelemnek, hogy ez az abszolút liberális szellem 1944-ben csinált egy nagy pálfordulást, belépett a Nyilaspártba [lásd: Nyilaskeresztes Párt], és nyilas lett. Amikor elvittek minket, többen egy barakkban laktunk, esténként megpróbáltuk fejből visszaidézni azokat a verseket, amelyeket ott tanultunk. Volt egy kis füzetünk, abba írtuk fel. Volt, hogy csak egy sorra emlékeztünk, akkor azt írtuk le, és folytattuk, ha eszünkbe jutott több is belőle.

Édesapámat elvitték munkaszolgálatra. Először behívták, de egy-két nap után visszajött. Aztán utána nem vitték el, akkor együtt voltak a szüleim a csillagos házban. Szóval együtt vészelték át. Engem elvittek, mert az Erkel utcában volt egy kis családi divatáruüzlet, de akkor már nem lehetett zsidónak üzlete, hanem volt apámnak egy régi ügyfele, akit szintén Farkasnak hívtak, keresztény, és avval együtt csinálták ezt. Stróman, úgy hívták akkor. Az bújtatott, amikor már volt az, hogy elkezdték gyűjteni a zsidó lányokat, hogy elviszik. És akkor volt egy olyan fölkapott hír, hogy a lányokat elviszik, az asszonyokat nem. Volt egy nagy szerelmem, akkor gyorsan megesküdtünk. Zsidó fiú volt, de csak polgári esküvő volt. Kapott egy hét szabadságot – akkor munkaszolgálaton volt –, akkor elvitték. Az első férjemet Schwartz Lászlónak hívták, aztán Sólyom László lett belőle 1949-ben. 1921-ben született, pesti volt. Kitanulta a szabóságot, de nem ment vele semmire. Aztán a háború után orvos lett. Egy fantasztikus fejű ember volt, letette egy évvel rövidebb idő alatt az egyetemet, mint ahogy kellett, kitűnő eredménnyel. Pesten volt az Idegklinikán.

Vissza 1944-hez, akkor, nem sokkal az esküvőm után, elkezdték begyűjteni az asszonyokat, ugyanúgy, mint a lányokat. S akkor elmentem oda, a boltba, és a stróman  elbújtatott. Novemberben el kellett hagyni a csillagos házat, és én mondtam, hogy egy napra hazamegyek, segítek anyunak csomagolni, aztán majd jövök vissza. Pont akkor jöttek a nyilasok, és akkor már nem lehetett visszamenni. Akkor elkerültem, a szokásos út: téglagyár, Kópháza, Waldhausen, Günskirchen. Welsben [Az ausztriai Welsben munkatábor volt, amely a mauthauseni koncentrációs táborhoz tartozott. – A szerk.] szabadultam.

S így jöttem haza. Itthon hál’ istennek megtaláltam mindkét szülőmet. Ugyanabban a házban kaptak egy másik lakást, és ott voltak. A háború után apám próbálkozott újra saját üzlettel. Volt a Károly körúton egy kis női méteráru üzletkéje, akkora, mint a háború előtt is volt, de alkalmazottja nem volt. Alkalmilag délutánonként, ha ráértünk, anyámmal besegítettünk. 1950-ben volt az államosítás [lásd: államosítás Magyarországon], mindenkitől mindent elvettek. Akkor föladta, és utána ment a Corvin Áruházba eladónak.

Nekem volt egy úgynevezett társbérleti szobám közel a szüleimhez, a Népszínház utcában, de ott már nem laktunk együtt a férjemmel, Lászlóval, mert akkor már elváltunk. Elmúlt ez a kényszerszerelem, és 1945-ben, azt hiszem, elváltunk.

1947-ben mentem újból férjhez Gerő Andorhoz, akivel ott ismerkedtünk meg a deportálásban Kópházán. Az ő századát is odavitték. A háború előtt bőrdíszműves volt. Ő is zsidó volt, és vele is csak polgári esküvő volt. A háború után nagy kommunista lett, és a Városházára került, ott volt valami osztályvezető, de aztán volt valami zűrös dolga, úgyhogy elbocsátották. Akkor valami fizikai munkát végzett. 1957-ig éltünk együtt, és tőle van egy lányom, akit Juditnak hívnak. Ő elvégezte a  közgazdasági egyetemet estin úgy, hogy közben szülési szabadságon itthon volt. Két gyereke van, az egyik egyetemre jár, a másik főiskolára. Korán meghalt, keresztény férje volt.

A háború után egy rövid ideig varrtam otthon rokonoknak, ismerősöknek, mert pénzt kellett keresni. Aztán elkerültem a Gundelhez tisztviselőnek, onnan a VII. kerületi Vendéglátóhoz tisztviselőnek, és onnan mentem nyugdíjba.

Én harmadszorra is férjhez mentem, Preisz Györgyhöz, a mai napig vele élek. 1967-ben volt az esküvőnk. Nagyon jól élünk együtt, nagyobb hangsúly van a zsidóságunkon is. A férjem minden második héten megveszi az „Új Élet”-et meg más zsidó lapokat is, ünnepekre eljárunk a Dohány utcai zsinagógába.
 

Életrajz

Feldmár Sándor együtt él feleségével, Feldmár Irénkével egy takaros kis családi házban Dunaszerdahelyen. A folyosó és a konyha falain elhelyezett családi fényképek sokat elárulnak Feldmárék boldog családi életér?l és a szeretetr?l, amelyet az öregecske házaspár a gyermekei, unokái és dédunokái iránt táplál. Feldmár úr nagyon kedves és vidám ember. Magas kora ellenére is nagyon élénk, és szinte pezseg benne az élet. Boldog házasságban él, feleségével kiegészítik egymást. Feldmár úr nyitottan beszélgetett velünk minden témáról. Az interjú három ülés alatt készült.

Apai nagyapám, Feldmár József Vámosfaluban született, nem emlékszem, mikor [Vámosfalu - az egykori Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásában lév? kisközség volt, Trianon után Csehszlovákiához került; ma: Horné Mýto. - A szerk.]. Az apai nagyanyámat, Feldmár Józsefnét lány korában Feldmár Johannának hívták. Nagymama Csallóközkürtön [Pozsony vm., szlovákul Ohrady. - A szerk.] született, valószín?leg 1860-ban. Nem tudom, hol ismerkedtek össze, de összeházasodtak, és Vámosfaluban telepedtek le.

Nagyapám egy kis f?szerüzletet nyitott Vámosfaluban, a családi ház utolsó helyiségében. A boltocskában élelmiszert és f?szereket árultak. Emlékszem, hogy a f?szert kis fiókokban tárolták. Az árut Dunaszerdahelyr?l hordták Vámosfaluba. Többnyire a nagymama dolgozott a boltban. El?ször elég jól ment nekik, mert ez volt az egyetlen f?szerüzlet a faluban. Kés?bb nyílt egy másik bolt is. Nagypapa tágas udvartartásról gondoskodott. Körülbelül másfél hektár szántóföldön leginkább gabonát, kukoricát és árpát termelt [lásd: a földm?velés szerepe]. A búzából lisztet ?röltek saját használatra, a maradék gabonával pedig a baromfit etették.

Az apai nagyszüleim egymással németül, de a gyermekeikkel kizárólag magyarul beszéltek. Sajnos, az apai nagyapámat nem ismertem, azt sem tudom, hogyan nézett ki. Korábban halt meg, az els? világháborúban esett el. Nagymama alacsony, er's termet? zsidó asszony volt. Nagyon egyszer? falusi öltözetet viselt. A blúzát mindig a szoknyájába t?rte. Alsószoknyát is viselt. Amikor zsidó templomba vagy imaházba készült, rendszerint bekötötte a fejét kend?vel, ugyanis zsidó férfiak és n?k sosem mentek zsinagógába hajadonf?vel [lásd: paróka]. Öregkorában is nagyon tiszta, szorgalmas és egészséges volt.

Feldmár nagyszüleim egy sarokházban laktak, amely az egyik névtelen vámosfalusi utca elején épült. A házban egy kis folyosó kötötte össze a két szobát a konyhával. A végében egy üzlethelyiség volt. Nagyapám halála után öten lakták a házat: nagymama és lánya [Haár Móricné, született Feldmár Rozália] a férjével, Haár Móriccal és két gyermekével - Irénkével és Jóskával. A háznak nagyon egyszer? berendezése volt. A konyhában egy asztal állt székekkel. Az ágyat esténként széthúzták, és a két kisgyerek ott hajtotta le a fejét. Azt hiszem, nagymama is a konyhában aludt, vigyázott a gyerekekre. Rózsi néni a férjével együtt a hálószobában pihent meg. A második világháború el?tt még fával f?töttek a t?zhelyen. Haár Móric részért vágta ki a fát az erd?ben, amely az uradalom tulajdonában volt. A favágó kapta a r?zsét, amellyel aztán egész télen tüzelt. A fa törzsét a vastag ágakkal együtt az uradalom tartotta meg magának. A második világháború el?tt kizárólag petróleumlámpával világítottak. Fürd?szoba híján az el?szobában mosakodtak mindannyian. Az udvaron egy nyitott kút állt, onnan hordták a vizet. A mellékhelyiség is kint állt a szabadban. Nagyszüleim szegény emberek voltak. Nem volt cselédjük vagy szolgájuk, maguk gondoskodtak az udvartartásról és másfél hektáros szántóföldjükr?l.

Nagyapám nem volt nagyon vallásos. A feleségét?l és az édesapámtól tudom, hogy egyszer? neológ zsidó ember volt. Nagymama vallásosabb, istenhív? asszony volt. Minden reggel és este imádkozott. A nagyszül?k betartották a kóser konyhát. Csak az a baromfi számított kósernak, amelyet helyesen, a zsidó törvények szerint vágott le a sakter. A sakter egy nagyon éles pengével, egy mozdulattal elvágta a baromfi torkát, hogy ne szenvedjen. Vámosfaluba, [Csallóköz]Kürtre és más környez? falvakba hetente vagy kéthetente bejárt Dunaszerdahelyr?l egy alistáli származású sakter [Alistál - Pozsony vm.-ben lév? kisközség volt, szlovákul Dolný ?tál - A szerk.]. Ezenkívül a falusi zsidók a dunaszerdahelyi "sachtplatzra" is hordták az állatokat. A saktert a zsidó hitközség alkalmazta, amelynek minden tag adót fizetett, de rendszerint minden levágott baromfi után is kapott egy kis pénzt a zsidó emberekt?l. Nagymama külön zsíros és tejes edényeket használt, amelyeket egymástól elkülönítve tároltak a kredencben [lásd: étkezési törvények; kóser háztartás]. Ezenkívül volt egy külön pészahtálja is [azaz: szédertál; lásd: Pészah; széder], ami csak Pészah alatt került le a padlásról. Ez az edény formájában nem különbözött a többit?l, viszont csak a Pészah alatt tálaltak benne. Nagymama sosem evett közvetlenül zsíros étel után tejeset és fordítva [A húst és a tejfélét a kóser háztartásban szigorúan elkülönítik, hús és tejnem? fogyasztása között el kell telnie bizonyos id?nek. Hogy mennyinek, az helyenként változó ("Minden folyónak megvan a maga sodra" - áll a Talmudban, vagyis minden vidék kövesse a maga szokását): a bölcsek hat órát írtak el? a húsfogyasztás utáni tejes ételig; a németországi és franciaországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik a tejes étel fogyasztását húsos étel után. A tejes ételek után (a kemény sajt kivételével) - mivel azok hamarabb megemészt?dnek - fél órával következhet húsos étel. - A szerk.].

Az apai nagyszüleim rendszerint megtartották a zsidó ünnepeket. Minden pénteken este a nagymama gyertyát gyújtott az ünnepi vacsora el?tt, így üdvözölte az eljövend? szombatot. Az ünnepélyesen megterített asztalnál helyet foglalt az egész család. Szombaton sosem gyújtottak tüzet, gyertyát és lámpát sem [lásd: szombat; szombati munkavégzés tilalma]. Ezen a napon nem végeztek nehéz munkát, nem dolgoztak a földeken, csak azt tették, ami a legszükségesebb volt a házon belül. A leggyakoribb szombati étel a húsleves volt, amelyb?l kivették a megf?tt szárnyasaprólékot, és petrezselyem- vagy paradicsomszósszal tálalták. Sólet csak néha került az ünnepélyesen megterített asztalra. Inkább a dunaszerdahelyi zsidókra volt ez jellemz?. Vámosfaluban a sóletot otthon sütötték a süt?ben. El?ször megf?zték a babot, majd egy tálban megkeverték tojással, baromfinyakakkal vagy füstölt hússal, és megsütötték. Vámosfaluban csupán két zsidó család élt. El?fordult, hogy nagymamám pénteken vagy szombaton vendégül látott valamilyen szegény zsidó embert. A második világháború el?tt több ruszin zsidó [lásd: Kárpátalja] koldus élt Dunaszerdahelyen és a környékén [lásd: snorrer].

Az apai nagyszüleim nagyon ritkán jártak zsinagógába, mert a faluban nem épült zsinagóga és zsidó imaház sem. A nagyünnepek alatt a vásárúti zsidó imaházat látogatták [Vásárút - Pozsony vm. Dunaszerdahelyi járásában lév? kisközség volt. Szlovák neve: Trhové Mýto. - A szerk.]. A vámosfalusi zsidók a nyárasdiakkal együtt gyalog tették meg az utat a vásárúti imaházba [Két egykor Pozsony vm.-ben, majd Komárom vm.-ben lév? kisközség, Alsónyárasd és Fels?nyárasd 1940-ben végrehajtott egyesítéséb?l jött létre Nyárasd, szlovákul Topo?níky. - A szerk.]. Jeles ünnepnapon vagy böjt alatt a nagymamám már el?z? nap elment Vásárútra, és az imaházban ülve töltötte az éjjelt. Jom Kipur alatt böjtöt tartott egész nap. A nap nagyobb részét az imaházban töltötte. Újév [Ros Hásáná] napján is imaházba mentek a nagyszül?k. Purim alatt nagy ünnepséget tartottak az imaházban, és a zsidó gyerekeket rendszerint almával ajándékozták meg.

A nagypapa egyszer? parasztember volt, nem volt tagja semmilyen politikai vagy kulturális szervezetnek. Sajnos nem tudom, milyen politikai nézeteket vallott, mert nem ismertem, és a nagymamám sosem mesélt ilyesmir?l.

Az apai nagyszüleimnek csak jobb oldalról voltak szomszédjaik, mivel sarokházban éltek, az els? házban az utcában. Jávorcsikékra még én is emlékszem. Keresztények voltak, de nagyon jól kijöttek a nagymamával, gyakran meglátogatták egymást. Jávorcsik bácsi munkásember volt. Ezenkívül nagymama a férje testvérével, Feldmár Lipóttal tartotta a faluban a kapcsolatot. Hetente egyszer összejöttek beszélgetni. Amikor valamelyikük megbetegedett, akkor meglátogatták egymást. Feldmárék [azaz: Feldmár Lipóték] vendégl?t nyitottak Vámosfaluban. Több hektár szántóföldön gazdálkodtak. A holokauszt alatt megszöktek Kanadába. A gyermekei közül Feldmár Ignácra emlékszem, aki az önkéntes t?zoltókat támogatta. Úgy tudom, a lánytestvére, Feldmár Sára egy Sánta nev? fiatalemberhez ment férjhez. Fiuk, Sánta Pál Budapesten tanult pedagógiát.

Az apai nagyszüleim testvéreire sajnos nem nagyon emlékszem. Olyan régen volt már, hogy nem tudom ?ket egyáltalán visszaidézni. Apai nagyanyám, Feldmár Józsefné gyakran emlegette, hogy a nagypapa az els? világháborúban harcolt, és elesett valahol a fronton. Nagymamámat deportálták, Auschwitzban halt meg 1944-ben. 84 éves volt.

Az anyai nagyapámat Gross Jánosnak hívták. Dunat?késen született, de sajnos nem tudom, mikor [Dunat?kés - Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásában lév? kisközség, melynek 1910-ben mindössze 220 lakosa volt. Ma: Dunajský Klatov - A szerk.]. A nagymamámat Gross Helenának hívták. A lánykori nevére sajnos nem emlékszem [Megjegyzend?: Gross Helena, azaz Helena Gross az asszonyneve volt a szlovák névhasználati szokásnak megfelel?en, azaz az asszonynév a férj vezetéknevéb?l és az asszony keresztnevéb?l áll össze. - A szerk.]. Gross nagypapa földm?veléssel foglalkozott, saját maga gondoskodott kis udvartartásáról és a földekr?l. Nagymama háztartásbeli volt.

Az anyai nagyszüleim magyarul beszéltek egymással, de tudtak németül is. Nagyapámat nem ismertem, és nagyanyámra sem emlékszem nagyon, mert kisgyerek voltam, amikor meghalt. Öregkorában kis termet?, soványka asszony volt, körülbelül 55-60 kilós lehetett. Sokat betegeskedett a karjával, Pozsonyban is kezelték. Csak arra emlékszem, hogyan mentünk érte a dunaszerdahelyi állomásra konflissal [lovas kocsival - A szerk.], amikor hazaengedték a kórházból. A nagymamám nagyon egyszer? ruhát viselt, mindig szoknyában járt. Amikor zsinagógába vagy imaházba ment, rendszerint bekötötte a fejét kend?vel.

Az anyai nagyszüleim [duna]t?kési házáról sajnos nem tudok mesélni, mert sosem jártam ott. Nagyapám halála után nagymama Nyékvárkonyra [Ma: Vrakú?. - A szerk.] költözött a szüleimhez.

Fogalmam nincs, mennyire volt vallásos zsidó az anyai nagyapám, mert nem ismertem. Anyai nagyanyám, Gross Helena nem volt annyira vallásos asszony, mint a dunaszerdahelyi zsidó asszonyok. A szombatot és a többi jeles zsidó ünnepet biztos megtartotta. Kóser konyhája volt, és külön zsíros meg tejes edényeket, de húsvéti [pészahi] edényt is használt. Több mint valószín?, hogy Dunat?késre is járt egy sakter, de az anyai nagyszül?k életmódjára nem emlékszem annyira. Dunat?késen kevés zsidó élt, és a faluban nem épült imaház. Ezért a nagymama ritkábban látogatott el zsinagógába vagy imaházba. Sajnos, fogalmam nincs, melyik városban vett részt az ünnepi szertartásokon.

Az anyai nagyszüleim testvéreire nem emlékszem. Anyai nagyapám, Gross János otthon halt meg az els? világháború alatt. Azt sem tudom pontosan megmondani, mikor halt meg az anyai nagyanyám, Gross Helena. Az anyai nagyszüleimet a dunaszerdahelyi zsidó temet?ben temették el [lásd: temetés; temet?]. A sírkövükön magyar és héber felirat olvasható. A héber szavakat nem tudom elolvasni, mert pontok nélkül írták, és ez a fajta írás idegen számomra. [A héber írásban nem jelölik a magánhangzókat. Amikor a héber írástudás er?sen hanyatlani kezdett azután, hogy a rómaiak az 1. században ki?zték a zsidókat Izraelb?l, a rabbik az olvasás megkönnyítése érdekében kifejlesztették az ún. nikkudimokat, azaz pontok rendszerét. A mássalhangzók fölé vagy alá írt pontok jelzik az ejtend? magánhangzókat - az ilyen szöveget pontozott szövegnek hívjuk. - A szerk.] Egy ismer's árulta el nekem, hogy a nagypapa sírkövén az áll, hogy igazságos és adakozó ember volt.

Nyékvárkonyon n?ttem fel [Nyékvárkony - Az interjúalany születése idején, 1915-ben ilyen nev? község még nem létezett. 1940-ben jött létre Csallóköznyék és Várkony egyesítésével, és ekkor Komárom vm.-hez tartozott. Az 1910-es népszámlálás idején Csallóköznyék Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásához tartozott, lakóinak száma 650 f? volt; Várkony ugyancsak Pozsony vm. dunaszerdahelyi járásához tartozott, valamivel népesebb, 870 lakossal rendelkez? kisközség volt. - A szerk.]. A zsidó lakosság nagyobb része városokba tömörült, vidéken eléggé szétszóródottan éltek a zsidók. Nyékvárkonyon csak két zsidó család telepedett le: a Feldmárok [az interjúalany családja - a szerk.] és Spinnerék. Spinnerék közel laktak hozzánk, olyan 30-40 házzal odébb. Hasonlóan mint az apám, földm?veléssel foglalkoztak, és tágas udvartartásról gondoskodtak. Nem voltak annyira vallásosak, a nagyünnepeket megtartották, de nem éltek szigorúan a zsidó hagyományok és törvények szerint. A Spinner szül?k a holokauszt alatt haltak meg valamelyik koncentrációs táborban, de a gyermekeik túlélték, és Izraelbe emigráltak.

A falusi zsidóság nem tartotta be szigorúan a zsidó hagyományokat, mert nem is volt annyira módja hozzá. Imaházba vagy zsinagógába csak B?sre vagy Dunaszerdahelyre járhattak be [B's Pozsony vm.-ben lév? nagyközség volt 2800 f?nyi lakossal. Trianon után Csehszlovákiához került, Gab?íkovo. - A szerk.]. A távolság miatt többnyire csak a nagyünnepek alatt látogatták meg a várost. A gyerekek Dunaszerdahelyen tanultak héberül imádkozni. Egy szegény zsidó tanárhoz jártak, aki az imádságon kívül zsidó történelmet is tanított nekik egy kis pénzért.

Néha ellátogattunk a dunaszerdahelyi imaházba is, amely a mostani Komenského utcán állt. Dunaszerdahelyen a zsidók többsége ortodox volt, de a városban éltek neológ zsidók is. Az ortodox zsinagóga a Juda Aszád téren állt [lásd: Dunaszerdahely]. Juda Aszád egy nagyon híres rabbi és tudós volt. Én nem ismertem, sokkal öregebb volt nálam. Az ortodox zsinagógában el volt különítve a férfi rész a n?it?l. A n?k az emeleten imádkoztak, ahol körülbelül négy padsorban ülhettek. A második világháború alatt az épületet lebombázták, és a lakosok széthordták a téglákat. Az imaház kés?bb épült ebben az utcában [Komenského utca]. A második világháború alatt cip?raktárnak használták, és a háború után szétbontották. Az építész, aki a környez? üzleteket tervezte, a templom gömböly? formáit beletoldotta az épületekbe. A mikve szintúgy a mostani Juda Aszód téren volt. A városi zsidó fiúk a héderben tanultak fels?bb fokon vallástant. Többnyire olyan családokból származtak, amelyek meg tudták fizetni ezt az iskolát, de akadt köztük szegényebb gyerek is. Aki a héderben tanult, az kés?bb nagyon vallásos zsidó, rabbi vagy sakter lett. A zsidó iskola csak annyiban különbözött az állami iskolától, hogy a diákok ivritül is tanultak, és megismerkedtek a zsidó történelemmel is. A zsidó gyerekek ugyanúgy részesültek magyar és szlovák oktatásban, mint azok a gyerekek, akik állami iskolába jártak.

A második világháború el?tt több rabbi tevékenykedett Dunaszerdahelyen. A rabbik általában egy házban laktak a zsinagóga mellett a Juda Aszád téren. Katz rabbira tisztán emlékszem [Oser Anszel Katz a dunaszerdahelyi ultraortodox zsidó hitközségnek, más néven Ádász Jiszráelnek volt a rabbija. Smuel Lévi Weinberger rabbi halála után a dunaszerdahelyi ortodox hitközségen belül 1927-ben vita keletkezett utódja ügyében. A tagság egy része az elhunyt rabbi fia, Hillel Weinberger mellett kardoskodott. A hitközség néhány tagja azonban nem volt teljesen meggy?z?dve Hillel rabbi vallásosságáról, ezért az eddigi egységes dunaszerdahelyi zsidóság két ortodox községet alakított. Az eredeti ortodox hitközség élén Hillel Weinberger, az újonnan megalakult ultraortodox hitközség élén pedig Oser Anszel Katz állt. - A szerk.]. Stramm, szakállas ember volt, és pajeszt is hordott. Kaftánban járt, kapedlit és az utcán fekete kalapot viselt. A szertartást héberül tartotta [lásd: bibliai héber], de beszélt ivritül, magyarul és németül is. Dunaszerdahelyen lakott, mégpedig ott, egy blokkban. A ház pincéjében rendszerint bóherok sütötték a maceszt az egész hitközség részére. Én is jártam abban a pincében. Az egyik bóher hajtotta a gépet, a másik meg rakta bele a tésztát. A bóherok pajeszt viseltek. A zsidó vallást tanulmányozták, rabbinak tanultak.

Dunaszerdahelyen több sakter lakott, nem tudom pontosan, hogy hány. Némelyik sakter betöltötte a kántor tisztségét is, ? is el? szokott imádkozni a zsinagógában vagy az imaházban. A dunaszerdahelyi zsidó hitközségeknek volt ellen?rz? bizottsága, pénztárosa és szolgája, aki a postát kézbesítette. Ezek a tisztvisel?k rendes fizetést kaptak. A zsidó hitközség tagjai hitközségi adót fizettek, amely felért a háború el?tt körülbelül 20 koronával [lásd: kile].

A második világháború el?tt a dunaszerdahelyi zsidók általában kereskedelemmel foglalkoztak. A F?utcán több volt a különböz? zsidó bolt, mint a nem zsidó, de a keresked?k között nem volt vita, hiszen a vev? szabadon választhatott, hol fog vásárolni. A városba még a második világháború el?tt bevezették a villanyt, a vizet csak kés?bb. Úgy emlékszem, hogy a háború el?tt kinti vécét használtak a lakosok. Nyékvárkonyon a második világháború el?tt petróleumlámpával világított a falusi nép, és kútból húzta a vizet. Nyékvárkonyon keresztül egy betonút vezetett B?sre, ez volt az egyetlen a járásban. A mellékutak természetesen földutak vagy kövesutak voltak. Amikor inaskodtam Dunaszerdahelyen, kövesúton jártam a városba, kerékpáron vagy gyalog. Az út mellett villanypóznák álltak, én pedig az egyik póznáig futottam, aztán gyalogoltam, megint futottam, és megint lassan mentem, amíg el nem értem a várost. Ha jól emlékszem, a második világháború el?tt nem közlekedtek autók a faluban, de egy autóbusz járt B?sr?l Nyékvárkonyon keresztül Dunaszerdahelyre. A falusi emberek többnyire lovas kocsival, kerékpárral vagy gyalogszerrel közlekedtek.

Nyékvárkonyon nem volt piac, csak egy kocsma meg f?szerüzlet, ezért Dunaszerdahelyre jártunk bevásárolni. A dunaszerdahelyi piac a Vásártéren volt. Lovakat, teheneket, élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt, bort és más portékákat árultak ott. A szüleim többnyire olyan árut vásároltak, amit nem tudtak saját maguk kitermelni vagy elkészíteni - például cukrot, sót, ruhanem?t. Amikor egy dunaszerdahelyi divatáruboltban inaskodtam, természetesen ott vették meg a ruhát és a méterárut.

Édesapám, Feldmár Miksa (Maximilián) 1888-ban született Vámosfaluban. A zsidó nevére sajnos nem emlékszem. Az édesanyámat lány korában Gross Katalinnak hívták. 1876-ban született Dunat?késen [Dunajský Klatov].

Az apám nyolc évig a vámosfalusi elemi iskolát látogatta, majd Tatán tanult. Inasiskolába járt, és egy hentesüzletben inaskodott [Az 1888-ban született apa vagy a hatosztályos elemi iskola után ment tanoncnak, vagy négy elemi elvégzése után polgári iskolát végzett, és utána ment tanoncnak. Lásd: ipariskolák; polgári iskola. - A szerk.]. Nem tudom, hogyan ismerkedtek össze az édesanyámmal, de tény, hogy Vámosfalu nem esett messzire Dunat?kést?l. Valószín?leg a dunaszerdahelyi zsinagógában esküdtek.

A szüleim magyarul beszéltek egymással, de tudtak németül is. Apám nagyon egyszer? zsidó paraszt volt. Parasztruhát viselt, és csizmában járt. Zsinagógába vagy imaházba sosem ment hajadonf?vel, kalapot tett a fejére. A kapedlijét a zsebébe csúsztatta, és csak a templomban rakta a fejére. Édesapám beszédes ember volt. Faluhelyen hosszúnak t?ntek az esték, és hozzánk gyakran betértek a szomszéd gazdák. Ilyenkor többnyire a gazdaságról és földm?velésr?l beszélgettek. Nem hallottam ?ket politizálni.

Apám sokszor mesélte, hogy az els? világháborúban Doberdóban volt katona. Majdnem az életét vesztette, de szerencsére a bajtársai valamilyen úton- módon megmentették. Apám sérülés nélkül tért haza a frontról.

Apám jószív? ember volt, a falusi nép is szerette. Anyám rendszerint bekötötte a fejét kend?vel, amikor imaházba készült. Szigorúbb volt, mint az apám. Legénykoromban imádtam motorozni. Amikor Dunaszerdahelyen inaskodtam, egy ismer?söm kölcsönadta a motorkerékpárját, és azzal hajtottam haza Nyékvárkonyra. Fiatal srác voltam, "ugrificki", olyan, mint most. Anyám kijött az utcára, meglátta, hogy motorkerékpáron ülök. Utánam vágta a sepr?t, soha el nem felejtem. Azt kiabálta utánam, hogy "Összetöröd magad, ne próbálj még egyszer azzal hazajönni!".

Apám Nyékvárkonyon hentesmesterséggel és földm?veléssel kereste a kenyerét. A nyékvárkonyi házunk udvarán épített egy kis fabódét, ahol a keresztényeknek mérte ki a húst, amely nem volt kóser. Apám B?sr?l hozatta a húst, ? csak földarabolta és kimérte. Minden csütörtökön jöttek a vásárlók, fél, negyed kiló húst vettek általában, de volt, aki tíz dekát vásárolt. Apám ezenkívül húsz hold földön gazdálkodott [Az interjú kés?bbi részéb?l kiderül, hogy a föld saját tulajdonuk volt. - A szerk.]. Leginkább búzát, árpát és kukoricát termelt, egy részt saját használatra, másrészt eladásra is. Az édesanyám háztartásbeli volt, de a f?szerüzletünkben is árult. Keményen dolgozott egész életében, hamarosan reumát kapott. Aztán már nem gy?zte annyira a házimunkákat. Janka n?vérem gondozta, és vezette a háztartást.

Szüleim az esküv? után egy ideig Dunat?késen éltek, majd Nyékvárkonyon telepedtek le. Egy hosszú családi házat vettek meg, amelyben több szoba és egy konyha volt. Az egyik helyiséget el?ször átalakították kocsmának, majd f?szerüzletet nyitottak benne. A f?szerüzlet után következett az ebédl?szoba, aztán a konyha, két hálószoba, kamra és végül az istálló. Én a bátyámmal, Jen?vel [Jen?, szlovákul Eugen. - A szerk.] aludtam egy szobában. A második világháború el?tt petróleumlámpával világítottunk, a villanyt csak a háború után vezették be. Fával tüzeltünk. A konyhában eredetileg kemence állt, amelyet kés?bb t?zhelyre cseréltek ki a szüleim. A szobákban kályhákban f?töttünk. A második világháború el?tt nem volt fürd?szobánk sem. Egy helyiségbe hordtuk be a kútról a vizet, amellyel mosakodtunk. A háznak tágas udvara volt. Apám az udvaron épített kemencét, amelyben finom kenyeret sütöttünk.

A második világháború el?tt tágas udvartartásról gondoskodtunk a szüleimmel és testvéreimmel. Teheneket, lovakat, birkákat és baromfit neveltünk. Apámnak volt egy vagy két lova, mikor hogy, mert lovas kocsival közlekedtünk, és lovakkal szántottuk a földet. Én és a bátyám, Jen? sokat segítettünk legénykorunkban az apámnak. Szántottunk, vetettünk, gondoztuk az állatokat. Minden nap hajnali négy-öt órakor keltünk. Általában két- három tehenet tartottunk. Édesanyám hajnalban megfejte ?ket, a tejet szétöntöttük két-, három- és ötliteres alumínium tejeskannákba, és lovas kocsival szállítottuk Dunaszerdahelyre. Egyik helyen öt litert, másik helyen tíz litert vettek, általában tíz-tizenöt litert tudtunk naponta eladni. Apámnak harminc-negyven birkája is volt. Akolban aludtak, ott is teleltek, mert a birka nem fázik. Amikor már megn?tt a bundájuk, apám kihívatott egy embert, aki megnyírta ?ket. A lenyírt gyapjút rendszeresen eladtuk. Birkáinkat egy pásztor ?rizte. Szedlák Ignác negyven-negyvenöt éves korában került hozzánk. Szellemileg egy kicsit visszamaradt. A házban lakott egy kamrában, és velünk étkezett. Koszt, szállás és ruhanem? volt a fizetsége. Amikor deportáltak minket, a községnél dolgozott meg kéregetett a faluban. A második világháború után hazajöttünk Jen? bátyámmal együtt és visszafogadtuk. Ignác hetvenöt éves korában halt meg. Eltemettettük a nyékvárkonyi katolikus temet?ben, saját magam öntöttem neki sírkövet.

Az összes bevételt élelemre, ruhanem?re költöttük, föléltük. Legjobban akkor éreztük meg a szegénységet, amikor anyám állapota romlani kezdett, és nem volt pénzünk, amivel megfizettük volna a kezeltetést. A testvéreimmel sokszor kértük a szüleinket, hogy adjunk el a földekb?l, és küldjük kórházba az anyukát. A szüleim viszont nagyon ragaszkodtak a földekhez, mert apai örökség volt. Nem kívánták, hogy felaprózódjon. A harmincas években egyre nehezebb volt a megélhetés. Nem esett, nagy volt a szárazság, így nagyon rossz termésünk volt, olyan rossz termés nem volt azóta sem. Amikor életbe léptek a zsidóellenes törvények, elvették t?lünk a bevetett földeket, és más aratta le a búzát [1938 novemberében, az els? bécsi döntéssel a Trianon el?tti Pozsony vm. egy része - így Dunaszerdahely és környéke is - visszakerült Magyarországhoz, Komárom vm.-hez, ilyenformán a Feldmár családot a magyarországi zsidótörvények sújtották. Lásd: zsidótörvények Magyarországon - A szerk.]. Annyira rossz anyagi helyzetben voltunk a második világháború el?tt, hogy hitelbe csináltattuk meg a háztet?t, mert beesett az es?. Csak a második világháború után tudtuk a bankban törleszteni az adósságunkat.

Szüleim hébe-hóba átlapoztak valamilyen érdekesebb könyvet, de inkább újságot olvastak. A "Csallóközi lapok" [hetilap] ingyen jártak nekünk, mert Jen? bátyám nyomdász volt. Szüleim héber imakönyvekb?l imádkoztak, szekrényben tartották ?ket. Nem nagyon jártak bálokba vagy színházba. Szívesen megnézték a színdarabot, amelyet a helyi iskolások adtak el?. Rendszerint a tanár vezette a gyerekeket. A bátyám is föllépett egy színdarabban, talán a János vitézben. Az el?adások nagy eseménynek számítottak. A tanulók az iskolában léptek fel, ahol összejöttek az el?adásra a falusiak.

A szüleim neológ zsidók voltak. Édesapám egyáltalán nem volt vallásos. Egyszer? zsidó ember volt. Nem imádkozott rendszeresen, minden reggel. Néha Nyékvárkonyra érkeztek a dunaszerdahelyi zsidó tyúkászok, akik a baromfit vásárolták fel. Ezek általában nagyon vallásos emberek voltak. Már hajnalban járták a falut, miel?tt a tyúkokat kiengedték volna a parasztok. Betértek apámhoz is, és együtt imádkoztak tfilinnel. A családban mindenki tudott héberül imádkozni. Édesanyám sem volt túl vallásos. Természetesen a kóser konyhát betartották. Anyám külön tejes és zsíros edényt használt. Engem is gyakran elküldtek a tyúkkal vagy a libával a dunaszerdahelyi sachtplatzra, ahol sakter vágta el éles pengével a baromfi torkát. Csak az az állat számított kósernak, amely azonnal, szenvedés nélkül pusztult el [Ez szép megközelítése annak, hogy mely állat számít kósernak étkezés szempontjából, de a kóserségnek vannak még egyéb kritériumai is. Lásd: étkezési törvények; tréfli; halételek. - A szerk.]. A szüleim minden nagyobb zsidó ünnepet megtartottak. Pénteken este gyertyát gyújtott az anyukám. Úgy emlékszem, két gyertyát gyújtott, de ha valaki meghalt közben, annak az emlékére is gyújtott egyet. Édesanyám barheszt sütött a süt?ben. Pénteken este felvágták gyertyagyújtáskor, apám mindegyik családtagnak adott egy majszet [darabot], és kellemes szombatot kívántunk egymásnak. Nyékvárkonyon hajdanán koldusok is jártak a falut [lásd: snorrer]. A zsidó koldus általában megkérdezte a faluban, hol laknak zsidók, és csak azokhoz mentek. A ruszin [rutén] zsidók nagyon szegények voltak. Emlékszem, hogy egyszer pénteken este nálunk is vacsorázott egy ruszin koldus. Amikor befejeztük az étkezést, ütögette a hasát, majd a kezével a feje felé mutatva dicsérte a vacsorát: "Így jóllaktam." Gazdagabb zsidók pénzt is adtak a koldusoknak. Szombaton sosem dolgoztunk [lásd: szombati munkavégzés tilalma]. Apám rendszerint havdóléval [hávdálá], azaz egy búcsúimával zárta le a szombati ünnepnapot. A szüleim sosem használták a dunaszerdahelyi mikvét. Gyerekkorunkban nagyon szerettük az ünnepeket, mert ilyenkor összejött az egész család, és az édesanyám finomságokat készített.

Jom Kipur el?estéjén kezd?dött a böjt, amely az ünnepnap estéig tartott. A feln?ttek nem ettek egyáltalán semmit, de a gyerekek is hamar megszokták az étkezés tilalmát [A gyerekeknek a rituális feln?tté válásukig (lásd: bár micvá és bát micvá) nem kell böjtölniük. 9-10 éves koruktól azonban fokozatosan hozzá lehet szoktatni ?ket, úgy hogy a nap egy részében böjtölnek. - A szerk.]. Jom Kipur alatt nem végeztünk semmilyen munkát. A nap nagyobb részét a b?si imaházban töltöttük, imádkoztunk.

Újév napján [Ros Hásáná] nem dolgoztunk, imaházba mentünk és imádkoztunk. Otthon ünnepi ebédet és vacsorát ettünk. A sátoros ünnep [Szukot] alatt néha az én szüleim is építettek sátrat, azaz szukát az udvaron. A sátor fából készült, és a tetejére zöld ágakat raktak. Az ünnepi fogásokat a sátorban, kint a szabadban tálalták. Ha valamilyen zsidó járt a faluban, akkor vendégül láttuk a sátorban.

Pészah ünnepére összejött a szül?i házban az egész család. Ilyenkor Jen? bátyám is hazajött, aki legénykorában már nem lakott Nyékvárkonyon. Apám szédert készített, és mesélt nekünk arról, hogyan mentek el a zsidók Egyiptomból. Valamelyik gyerek mindig feltett neki egy kérdést a zsidó történelemb?l, és ? válaszolt rá. A széderedényre [szédertál] petrezselyemzöldet, tojást, sült húst, reszelt almát, diót és tormát raktak külön-külön a szüleim. A torma a zsidók keser? életét jelképezte. A tál közepére sós vizet öntöttek. Édesapám általában magyarul olvasott az Hagadából, hogy mindenki megértse. Pészah alatt maceszt, maceszgombócot és süteményt ettünk. A maceszt a dunaszerdahelyi hitközségt?l vásároltuk minden húsvétkor [A Pészahkor fogyasztott macesz vagy pászka különösen szigorú szabályok szerint készül, ezért vásárolták a hitközségt?l. Lásd: smire macesz. - A szerk.].

Télen ünnepeltük a Hanukát, amely nyolc napig tartott [Hanuka ünnepe a Gergely naptár szerint novemberre vagy decemberre esik. - A szerk.]. Minden este gyújtottunk egy-egy gyertyát. A gyertyatartót az ablakban helyeztük el. A szül?k általában almával, édességgel meg egy kis pénzzel ajándékozták meg a gyerekeket.

Nyékvárkonyon nem épült imaház, ezért a szüleimmel B?sre vagy Dunaszerdahelyre jártunk, de csak a nagyünnepek alatt. A b?si imaház a falu elején állt, jelenleg pékség van az épületben. A b?si imaházat a b?si, nyékvárkonyi és nyárasdi zsidók egyaránt látogatták, mert a zsidó törvény szerint legalább tíz zsidó férfi szükséges az imádkozáshoz és a szertartás levezetéséhez [lásd: minján]. A férfiak egy kisebb helyiségben imádkoztak, egy sakter vezette a szertartást. Ismertem néhány b?si származású zsidót: Steckler, Glatz, Kohn... A szüleim néha Dunaszerdahelyre is ellátogattak, többnyire gyalogszerrel mentek. Természetesen a gyerekeket is magukkal vitték. Amikor inaskodtam Dunaszerdahelyen, magam is eljártam az imaházba.

Nyékvárkonyon keresztény szomszédjaink voltak, egyszer?, jóindulatú, rendes emberek. Gyakran meglátogatták egymást a szüleimmel. A bátyámat bújtatták a padlásukon, amikor megszökött a lágerb?l. Nem árulták el akkor sem, hogy zsidó van a háznál, amikor nyilasok jártak náluk. A szüleim ritkán jártak össze a rokonokkal. Nagyobb ünnepnap alatt sosem utaztunk, inkább köznapon vagy kisebb ünnep alkalmából találkoztunk. Akadtak zsidó ismer?seik B?sön is, ahol az imaházat látogattuk. Néha meglátogattuk ?ket. A feln?ttek az ünnepr?l vagy a gazdaságról beszélgettek. A szüleim sokat dolgoztak, sosem mentek nyaralni vagy kirándulni. Nem is volt erre nagyon pénzünk. Más volt akkor a világ.

Édesanyám 1940-ben halt meg Nyékvárkonyon. Dunaszerdahelyen temették el a zsidó temet?ben. Sajnos nem tudtam a temetésén részt venni, mert nem engedtek haza a munkatáborból [lásd: munkaszolgálat (musz)]. Apám Auschwitzban halt meg 1944-ben.

Apámnak egy bátyja és két lánytestvére volt. Feldmár Ferenc, apám bátyja egy pesti hotelban dolgozott mint szakács. N?tlen volt. Az els? világháborúban t?nt el valamelyik fronton. A vámosfalusi katolikus templomban egy emléktáblát állítottak az elesett katonák emlékére, ott szerepel a neve. Az apai nagymamám kapott utána valami segélyt, amelyb?l kés?bb a többi gyermekeit és unokáit támogatta.

Feldmár Berta, apám húga az 1890-es években született Vámosfaluban. Egy nagyon vallásos zsidóhoz ment férjhez Albárra [Pozsony vm.-ben lév? kisközség volt, 1910-ben 500 f?nyi lakossal. - A szerk.]. Grünfeld úr minden reggel, este imádkozott. Hét gyermekük született, de csupán négynek a nevére emlékszem: Lina, Rozália, Henrik és Ignác. A gyermekek zsidó nevelésben részesültek. Berta néni háztartásbeli volt. Albáron nyitottak egy f?szerüzletet, de nagyon szegények voltak. Egyik fiuk beállt egy gazdához szolgálni. Grünfeldéket 1944-ben deportálták. A hét gyerek közül csak néhányan tértek vissza a koncentrációs táborból. Lina, Rozália, Heinrich és Ignác 1948-ban Izraelbe emigrált, és különböz? helyeken telepedtek le. Lina Jeruzsálemben él, Rózsiék meg valamilyen vallásosabb helyen élnek.

Feldmár Rozália 1899-ben született Vámosfaluban. Nyárasdi származású zsidóhoz, Haár Mórichoz ment férjhez. Móric bácsi Bécsben tanulta ki a képkeretez? szakmát. Vámosfaluban nyitott egy kis f?szerüzletet, ezenkívül csépl?gép mellett is dolgozott. Tagja volt a vámosfalusi t?zoltó egyesületnek. Haáréknak két gyermekük született, 1924-ben Haár Jóska és 1926-ban Irénke, a leend? feleségem. Az egész családot Auschwitzba deportálták. Jóskának sikerült megszöknie, Vámosfalun bujkált a háború végéig. Irénke is hazatért a második világháború után. Szülei a koncentrációs táborban pusztultak el. 1946-ban feleségül vettem Haár Irénkét, és Vámosfaluban telepedtünk le. Egy ideig velünk élt Jóska is. Egy nagy raktárban dolgozott. Kés?bb megn?sült. A feleségével, Szekács Irénnel Dunat?késen [Dunajský Klátov] telepedtek le. Két fiuk született, 1954-ben József és 1957-ben Tibor. Jóska Dunaszerdahelyen halt meg 2000-ben.

Édesanyámnak, Feldmár Miksánénak három lánytestvére volt. Mindannyian [Duna]T?késen születtek. Gross Mária, akit Mariska néninek szólítottunk, egy [duna]t?kési zsidó gazdához, Hecht Jánoshoz ment férjhez. Úgy emlékszem, nem voltak nagyon vallásosak. Mariska néni háztartásbeli volt. Még a második világháború el?tt megözvegyült. 1944-ben deportálták, és valószín?leg Auschwitzban halt meg. Anyám következ? testvérét csak Steinernéként ismertem. A férje biztosító ügynök volt. Négy gyermekük született: Zsiga, Imre, Vilmos és Erna. Steinerné Auschwitzban pusztult el 1944-ben. Anyámnak volt még egy testvére, akit csak Pepi néninek szólítottunk. Egy zsidó f?szereshez ment férjhez, akit Weisznek hívtak. Pepi néni a háztartásról gondoskodott. Hamarosan két fiuk született, az egyik Péter volt. Weiszék sem tartoztak az ortodox hitközséghez. Pepi néni szintén Auschwitzban halt meg.

1915. április 15-én születtem Nyékvárkonyon. Nyolc éven keresztül a nyékvárkonyi katolikus elemi iskolába jártam [lásd: csehszlovák oktatási rendszer]. Többen is voltunk zsidók az iskolában. A Spinner gyerekek is oda jártak, de kés?bb, azt hiszem, Pozsonyban tanultak, és én maradtam az egyetlen zsidó gyerek az iskolában. Ennek ellenére sosem éreztem ellenszenvet az osztálytársaim részér?l. Egyáltalán nem számított, kinek milyen vallása van, nagyon jó haverokat szereztem. Egyszer vagy kétszer hetente egy katolikus pap tartott az osztályban hittanórát. A katolikus hittan természetesen nem volt kötelez? zsidók számára. Szabadon dönthettem, ott maradok-e az órán. A falusi zsidó gyerekek Pozsonyban vagy Dunaszerdahelyen tanultak meg héberül imádkozni. Apám hetente egyszer elkísért egy dunaszerdahelyi szegény zsidóhoz, aki a héber imádságot és a zsidó történelmet tanította nekem. Órabért fizetett neki. Nem nagyon szerettem tanulni, gyakran gondoltam, bár d?lt volna össze az iskola.

Délel?tt iskolába jártam, délután meg a libáinkat ?riztem. Minden nap kihajtottam ?ket egy közös legel?re. A többi haver is kijárt oda, labdáztunk meg futballt játszottunk. Egy libánk sem veszett el soha. Néha a birkákkal is kimentem.

Amikor betöltöttem a tizenharmadik évet, a dunaszerdahelyi imaházban megtartottuk a bár micvámat. El?ször hívtak fel a Tórához, és el?ször szólítottak zsidó nevemen: Simon. El kellett olvasnom egy zsidó olvasmányt [Ilyenkor a Tórából olvasnak föl egy részt a hetiszakaszból. - A szerk.], majd imádkoztunk. Otthon egy kis ünnepélyt rendeztek a szüleim. Ünnepélyes vacsorához ültünk a nagyszüleimmel és az unokatestvéreimmel együtt. Sajnos már nem emlékszem, kit?l kaptam ajándékot. A bar micvám óta jeles ünnep alatt rendszeresen felszólítanak a Tórához, ez megtiszteltetés számomra.

Az elemi iskola után három évig inasiskolába jártam Dunaszerdahelyen. Az iskola épülete a Juda Aszád téren állt a zsidó templom mellett. Zsidók és keresztények is látogatták, ott tanultak ki eladónak, péknek, asztalosnak, borbélynak... Az inasiskolában sem találkoztam az antiszemitizmus megnyilvánulásaival. Senki sem csúfolt zsidónak vagy hasonló. Nem voltam valami nagy iskolabarát, nem mondhatnám, hogy lett volna kedvenc tantárgyam. Az osztálytársaimmal folyton valami huncutságon járt az eszünk. Egyszer a suszter tábláját kicseréltük a bábaasszonyéval. Máskor meg a temetkezési vállalat reklámtábláját csentük el, és nekitámasztottuk egy családi ház bejárati ajtajának. Amikor az illet? kinyitotta az ajtót, a tábla bed?lt. Jót mulattunk rajta. Nagyon rendes tanáraink voltak, egyik sem volt zsidó. Egy fiatal, stramm tanárt kedveltem a legjobban, akinek a nevére sajnos nem emlékszem. Különböz? kereskedelmi szaktantárgyakat tanított, és olyan magas volt, hogy alig fért be az ajtón. Jókép? ember volt, és gyakran viccel?dött.

Amikor Dunaszerdahelyen tanultam, albérletben laktam az egyik barátommal, közel az iskolához. A kis szobába alig fért be a két ágy. Az inasiskolában rengeteg havert szereztem, zsidót, keresztényt, volt köztünk egy cigány gyerek is. Nekünk nem számított a vallás. Az osztálytársaim többnyire egyszer? falusi fiúk voltak. Mindannyian inaskodtunk valamilyen boltban. Este nyolc órakor bezártuk az üzletet, és mentünk csavarogni a városba. Éjjel a pékségbe szoktunk betérni friss kiflire, zsemlére. Cukrászdában meg kávéházban is össze-összejöttünk. Jó sorunk volt, mert általában mindegyik helyen inaskodott valamelyik iskolatársunk. Szombaton zárva voltak az üzletek, így otthon, Nyékvárkonyon tölthettem a hétvégét. Szabadid?ben azért elsétáltam a haverokkal Dunaszerdahelyre a lányokhoz.

A nyári szünet alatt apám földjein és a gazdaságunkban dolgoztam. Nem volt nyaralás. Akkor nem úgy éltünk, mint a mostani fiatalok, akik hol itt alusznak, hol ott alusznak. Az apai nagyanyámat félévente kétszer látogattuk meg, leginkább köznapon. Nyékvárkony körülbelül tizenkét kilométerre esett Vámosfalutól, ahol a nagymama lakott. A második világháború el?tt gyalog, kerékpárral vagy lovas kocsival közlekedtünk, így a tizenkét kilométer is nagy távolságnak számított.

Három évig inaskodtam a F?utcán egy dunaszerdahelyi divatáruboltban. A tulajdonosok, Baumel Salamon és Rosenbaum Miklós szintén zsidók voltak. Nagyon kevés keresztény üzlet nyílt a F?utcán, emlékszem, az egyiknek Kovács úr volt a tulajdonosa. A keresztény keresked?k jól kijöttek a zsidókkal. Kés?bb jobb ajánlatot kaptam, és elmentem segédnek egy nagymegyeri méteráruüzletbe [Nagymegyer (Velký Meder) - Komárom vm.-ben lév? nagyközség volt, 1938-ban átmenetileg szintén visszakerült Magyarországhoz az els? bécsi döntéssel. - A szerk.]. Magasabb fizetést kaptam. Ott is zsidó volt a f?nököm, de már nem emlékszem a nevére. A második világháború alatt a zsidó üzleteket bezárták. A zsidóellenes rendeletek szerint zsidó ember nem foglalkozhatott kereskedelemmel [lásd: zsidótörvények Magyarországon].

Dunaszerdahelyen egy ifjúsági szervezetnek voltam a tagja, amelynek a nevére nem emlékszem. Táncestéket, összejöveteleket, el?adásokat és más szabadid's tevékenységeket szerveztünk.

Hárman voltunk összesen gyerekek a családban. Feldmár Jana n?vérem, akit Jankának szólítottunk, 1911-ben született Nyékvárkonyon. Gyermekkoromban több id?t töltöttem vele, mint Jen? bátyámmal. Én voltam a legkisebb gyerek a családban, gyakran vigyázott rám. Amikor fölcseperedtem, sokszor kisegítettük egymást. Janka nyolc évig látogatta a nyékvárkonyi katolikus elemi iskolát. Aztán otthon maradt, nem folytatta a tanulmányait, mert rengeteg munka akadt otthon. Szegény anyám nem gy?zte egyedül a házimunkákat, mert reumás volt. Janka ápolta haláláig.

Jana feleségül ment egy dunaszerdahelyi zsidó fiatalemberhez, akit Reisz Bélának hívtak. A dunaszerdahelyi zsinagógában tartották meg az esküv?t [lásd: házasság, esküv?i szertartás], valószín?leg 1939-ben. Hüpe alatt adta össze ?ket egy pozsonyi rabbi, akinek a nevére már nem emlékszem. A lakodalmat Nyékvárkonyon tartották a szül?i házban. Csak a legközelebbi rokonságot hívták meg. A háború már dúlt, úgyhogy nem volt él?zene. Az ifjú házaspár egy háztartásban élt a szüleimmel Nyékvárkonyon. Az édesanyám már nagyon reumás volt akkoriban, és Janka végezte a legtöbb házbeli munkát. Béla marhakeresked? volt, felvásárolta a marhát, majd továbbadta. Apám nyékvárkonyi istállójában tíz tehén is elfért egyszerre. 1940-ben Jankának és Bélának fiuk született, Janika. Reiszék nem voltak vallásosak, ugyanazokat a zsidó hagyományokat tartották be, mint a szüleim, hiszen egy háztartásban éltek.

1944-ben apámat, bátyámat, n?véremet a kisfiával együtt a dunaszerdahelyi gettóba zárták. El?ször külön utcákban volt a gettó, aztán az összes dunaszerdahelyi és környékbeli zsidót átvitték a zsinagóga udvarába. 1944- ben Auschwitz-Birkenauba deportálták ?ket. Janka és a kisfia, Janika gázkamrában pusztult el. Apám is Auschwitzban halt meg. Reisz Béla munkaszolgálatos [lásd: munkaszolgálat (musz)] volt a második világháború alatt. Fogalmam sincs róla, hol halt meg a n?vérem férje, nyomtalanul elt?nt.

Jen? bátyám 1912-ben született Nyékvárkonyon. Nyolc évig a nyékvárkonyi katolikus elemi iskolát látogatta. Azután Dunaszerdahelyen járt három évig inasiskolába. A második világháború el?tt Jen?t a Goldstein nyomdában alkalmazták. A Goldstein nyomda nyomtatta a "Csallóközi lapokat" [hetilap].

A bátyámat is deportálták, de ? hazaszökött. A nyékvárkonyi szomszédunk padlásán bujkált egy ideig. A szomszéd ellátta élelemmel is. A falusi nép nagyon rendes volt, senki sem jelentette fel ?t. Néhány hónapon keresztül bujkált a faluban. Több férfit ismertünk, akik beálltak nyilasnak. Egyikük segített Jen?nek. Lehet, hogy azt remélte, hogy a háború után a bátyám megmenti a b?rét. Összesen négy zsidó gyerek bujkált a faluban a bátyámmal együtt. Kiszöktette ?ket egy mez?gazdasági telepre, ahol ástak egy gödröt, és fát meg trágyát hordtak rá. A háború végéig ebben a gödörben húzódtak meg. Egy jó haverunk hazajött a frontról szabadságra, és megkereste a bátyámat. Úgy döntött, nem megy vissza a frontra, ? is a zsidókkal bujkál. Éjjel élelmet hordott nekik hazulról, meg is f?zött. Ritkán merészkedtek ki a gödörb?l, mert a közeli telepen egyfolytában mozgást észleltek. Csak a felszabadulás után derült ki, hogy azok is szökevények voltak.

Jen? a második világháború után a dunaszerdahelyi Jednotában dolgozott, mint hidegkonyha-vezet?. Onnan ment nyugdíjba. Feleségül vette a sógorom, Reisz Béla lánytestvérét. Reisz Janával, akit csak Jankinak szólítottunk. Dunaszerdahelyen ismerkedtek össze. A második világháború el?tt csak polgári esküv?t tartottak, de a háború után megesküdtek Dunaszerdahelyen, a neológ templomban [A második világháború utáni Csehszlovákiában Szlovákia területén hivatalosan csak ortodox templomok léteztek, ami azonban nem felelt meg a valóságnak. - A szerk.]. A rabbi a hüpe alatt adta össze az ifjú párt. A második világháború után a sógorn?m is a dunaszerdahelyi Jednotában dolgozott mint pénztárosn?.

Két fiuk született, 1946-ban Feldmár László és 1950-ben Feldmár Tibor. Lacika beteg, szellemileg nincs rendben. Megvizsgálták, nem képes el?re gondolkodni, mindent mondani kell neki. Máig az anyjával él itt a szomszédban [Dunaszerdahely]. Tibor Pozsonyban tanult az orvosi egyetemen, sikeres ember, n?gyógyász lett bel?le. Vallásosabb, mint a többi családtag. A dunaszerdahelyi hitközség vezet?ségének a tagja. Mélyrehatóan tanulmányozza a zsidó vallást. Egy galántai zsidó származású leánnyal n?sült meg. Dunaszerdahelyen laknak. Egy fiuk született, aki zsidó nevelésben részesült. Feldmár Péter apja nyomdokaiba lépett, és ? is Pozsonyban volt orvostanhallgató. Jelenleg egy katonai kórházban dolgozik Prágában. Feln?tt korában "malenolták" [lásd: körülmetélés], ugyanis a kommunizmus alatt a szülei ezt nem merték megtenni.

Jen? bátyám 2001-ben halt meg Dunaszerdahelyen. A helyi zsidó temet?ben temették el. Én nem ültem süvet [lásd: gyász, süve], de a felesége és fia nagy valószín?séggel megtartották a gyászt.

A harmincas években már hallottunk Hitlerr?l. Hozzánk is eljutott a hír, hogy Németországban elfogták a zsidókat. Természetesen féltünk, hogy hasonló sors vár ránk, de még mindig bíztunk abban, hogy a helyzet mégis valahogy kialakul, és az országunk ellenáll majd. Ha el?re tudtuk volna, mi fog bekövetkezni, biztos védekeztünk volna. Hitlerék nagyon rafináltan oldották meg a zsidókérdést. El?ször a fiatal zsidókat munkaszolgálatba toborozták, és a védtelen öregeket és gyerekeket, akik otthon maradtak, ellenállás nélkül deportálták.

1937-ben bevonultam katonának. Egy évig voltam gépkocsivezet? Olomoucban, Csehországban [akkoriban Csehszlovákia - A szerk.]. 1938-ban bevonultam a magyar hadseregbe Orosházára. Kés?bb Gy?rbe kerültem, ahonnan Erdélybe vezényeltek. Az egyik hónapban el?léptettek, Újfehértónál [Szabolcs vm.] meg leszereltettek, mert Magyarországon a nyilasok kerültek hatalomra [A nyilasok 1944 októberében kerültek hatalomra, ?t azonban nyilvánvalóan évekkel korábban, a munkaszolgálat megszervezésekor, valószín?leg 1939 nyarán min?sítették át sorozott honvédból munkaszolgálatosnak. Lásd: munkaszolgálat (musz). - A szerk.]. Egy magyar tiszt közölte velem, hogy nagyon sajnálja, de egy új rendeletet adott ki a kormány, amely szerint a zsidókat nem megbízható katonáknak nyilvánították. Attól a perct?l munkaszolgálatos lettem. Akkor éreztem meg el?ször az antiszemitizmust. Egy ideig Dunaszerdahelyen tartottak fogságban. Bezártak minket egy barakkba, ahol korábban lengyár volt, a kastély mellett, ahol múzeum nyílt a második világháború után. Szalmán feküdtünk. Valamilyen tiszt megvert egy munkaszolgálatost, és néhányan nekimentünk. Az egész századot felsorakoztatták, és felszólítottak minket, hogy jelentkezzen önkéntesen az, aki a verekedést kezdte. Persze, nem állt ki senki. Kiválasztottak tíz embert, akiket [Székes]Fehérvárra vittek a börtönbe. 1939-ben Budapestre kerültem a többi zsidó munkaszolgálatossal együtt. Tél volt, és mi az utcákon söpörtük a havat. Budapestr?l még akkor nem deportálták a zsidókat. Néhány lakó megszánt bennünket, és az emeletes házak ablakaiból élelmet dobáltak le nekünk.

Budapestr?l Szentkirályszabadjára [Veszprém vm.] kerültem. Nagyon nehéz volt ott az élet. Voltak jószív? magyar tisztjeink is, de akadtak nagyon rosszak is. Az én véleményem szerint ezt nem lehet általánosítani, mivel gonosz ember ugyanúgy akad a magyarok, mint a szlovákok és a németek között is. Az egyik tiszt abban lelte örömét, hogy az embereknek megkötözte hátul a kezét, és aztán felhúzatta ?ket a kezüknél fogva [Ez az ún. kikötés. - A szerk.]. Én még úgy-ahogy tudtam ezen az embertelen helyen létezni, mert beosztottak szerszámot javítani. Kellett a lapát, mert Szentkirályszabadja közelében repül?tér épült. Kés?bb traktort vezettem, mert még 1937-ben megszereztem a hajtásit [jogosítványt]. Könnyebb volt az életem, mint azoknak a munkaszolgálatosoknak, akik a lövészárkokat ásták. A munkaszolgálatos tábor szörny? egy hely volt. Az emberek latrinákra jártak, mély árokba piszkítottak, amely el?tt csak egy rúd volt két karóra kifeszítve. Ha beleesett egy gyengébb vagy beteg ember, az ott is pusztult el. Senki sem tör?dött az emberekkel, pedig magyar katonák felügyeltek ránk. Nagyon sok ember halt meg már ott, Szentkirályszabadján.

Néha számomra értelmetlen dolgok is el?fordultak a munkatáborban. Miel?tt elvittek munkaszolgálatba, egy komáromi ember megszólított, hogy vegyek neki Dunaszerdahelyen kölest az állatoknak. Mondtam neki, hol van a városban eladó köles, és ? megvette. Ebb?l az ártatlan történetb?l keletkezett Szentkirályszabadján egy z?rzavaros helyzet. Ezt az embert a csend?rök Komáromban kihallgatták. Amikor elárulta nekik, kit?l vásárolta a kölest, felel?sségre vonták. Fel is kerestek Szentkirályszabadján a magyar csend?rök, hogy mertem valakinek kölest szerezni. Jól megpofoztak, örök emlék maradt. Nem tudom, miért csinálták, de olyan világ volt. Megkérdezték: "Vettél kölest?!" Miel?tt válaszoltam volna, akkora pofont kaptam, hogy nekiestem a falnak. A végén a csend?r seggbe rugdalt és elküldött.

A szüleim Nyékvárkonyon maradtak. Nem tudtam velük sehogy sem kapcsolatot tartani, ugyanis megtiltották nekem ezt a köles-ügy miatt. Egyszer csak megéreztem, hogy az édesanyám meghalt. Haza szerettem volna utazni, de a tiszt nem engedett. Utólag kaptam ugyan valamilyen úton-módon értesít?t az anyám haláláról, de már kés? volt, nem tudtam hazamenni a temetésre.

Szentkirályszabadján még elég jó kondícióban voltam a többi munkaszolgálatos emberhez képest. Egy Borsodi nevezet? százados megszánt, és értem küldött éjjel a barakkba egy katonát, aki elkísért a második zászlóaljba, ahol katona-egyenruhát kaptam. Reggel bemutatkoztam a második zászlóalj parancsnokának, aki a jótev? tiszt ismer?se volt. A második zászlóaljban mindig változott a katonák száma, egyszer voltunk százan, másik nap meg tízen. Mindig összeszedték a frontról a férfiakat, majd beosztották ?ket jobbra-balra. Elég jól tartottam magamat, mivel én hordtam az élelmet a bajtársaimnak, ezért tudtam rendszeresen enni. Ez mentette meg talán az életemet. Egyszer felsorakoztatták az egész zászlóaljat egy téren, ahol Szálasira kellett esküdni [Szálasira 1944. október 15., a nyilas hatalomátvétel után kellett felesküdni. - A szerk.]. Mindegyik katonától elkérték a katonakönyvét, csak nekem nem volt. A tiszt, aki engem a zászlóaljban hagyott, szabadságra ment éppen. Az új parancsnok sajnálattal közölte velem, hogy a szigorú rendeletek miatt nem szolgálhatok nála, hogy a legközelebbi transzporttal nekem is mennem kell. Mindennek ellenére azt javasolta nekem, hogy annyi élelmet vigyek magammal, amennyit csak elbírok. Egyik este értem is eljött egy katona, kivitt az állomásra. Amikor odaértünk, egy [duna]szerdahelyi ismer?söm nézett ki a marhavagonból. Felszálltam abba a vagonba. Rettenetes volt a látvány. A férfiak nagyon rossz állapotban voltak, a frontról, a lövészárkokból szállították ?ket. Az élelemmel teli táskám pillanatok alatt kiürült, annyira éhesek voltak ezek az emberek. Minden állomáson, ahol megállt a vonat, a vagonból ki kellett dobálnunk a halottakat. A transzport Mauthausenba tartott.

Éjjel értünk be a mauthauseni koncentrációs táborba, szállást sem kaptunk. Nappal sátrat állítottak, amelyben meghúzódhattunk. Felsorakoztattak minket, és kiválasztották az er?sebb férfiakat különböz? munkákra. Engem ismét megbíztak az ebédhordással. Az alsó lágerban a politikai ellenségek, kommunisták és orosz foglyok laktak. Ott f?zték a kosztot - répalevest, amelyben a répán kívül nem volt semmi. A levest fémedényekben hordtuk szét a táborban. Szereztem magam mellé egy kollégát, aki kábé olyan er's lehetett, mint én. Mindegyik rab egy mer?kanállal kapott a levesb?l. Mindenhol volt egy ember, aki az élelemért volt felel?s, és a többieknek ? osztotta szét a napi adagot. Az egyik lágerban csak tizenkét-tizennégy éves gyerekek laktak. Olyan éhesek voltak, hogy kidöntötték a bajtársam kondérját. Ezért a németek úgy összeverték a haveromat, hogy vérben feküdt, a fejéb?l és az összes végtagjából d?lt a vér. Rajtam is egy-kétszer végigvágtak egy vastag fával. Azt gondoltam, hogy a barátom belepusztul a verésbe, egy fillért nem adtam volna az életéért. A lágerunkban akadt egy zsidó orvos is, aki valahogyan mégis kezelgette a barátomat, aki végül felépült. Aki tehát életre van ítélve, az életben is marad. Ez a haverom most kint él Izraelben. Nekem is megadatott élni. Egyik napon kimentünk egy másik haverommal vizelni. Egyszer csak látom, hogy a földre zuhan, agyonl?tték mellettem. Úgy húztam el onnan. Mauthausent sikerült valahogyan túlvészelnem. Onnan 1945 februárjában Gurtzkürchenbe kerültünk [A günskircheni lágerr?l van szó, amelyet azonban nem februárban, hanem 1945. március 12-én létesítettek. Lásd a szócikket . - A szerk.].

Gurtzkürchenbe [Günskirchenbe] körülbelül húsz-huszonöt kilométert meneteltünk. Menetelés közben mellém lépett egy német tiszt, és azt mondta nekem, hogy vigyázzunk magunkra, mert nemsokára itt lesz az amerikai és az orosz hadsereg, amely felszabadít bennünket. A németek között is akadtak jó emberek, de akadtak természetesen kegyetlenek is. Útközben egy erd?részen mentünk át, ahol a német katonák két oldalról agyoncsapták azt, akit tudtak, hogy minél kevesebben legyünk. A nácik agyonverték a szegény embereket, széthúzták a lábukat, rugdalták, és puskatussal verték ?ket. Hallottam a távolból az ordítást. Több fiatal zsidóval meg egy leánnyal kikerültük ezt a helyet. Kés?bb újra csatlakoztunk a csoporthoz. Gurtzkürchen [Günskirchen] egy "kriminális" hely volt, rosszabb, mint Mauthausen. Még sosem jártam olyan helyen, ahol mindig esett volna - a táborban szinte szakadatlanul esett az es?. Gömbhátú épületekben laktunk, amelyeknek nem volt ablaka, ajtaja sem. Beosztottak ebédet hordani a fert?tlenít?be. A konyhán csak egy kis répalevest meg tíz deka kenyeret osztottak ki fejenként. A rabok már nagyon le voltak rongyolódva, én miniszter voltam hozzájuk képest, mert jó er?ben voltam. Amikor bementem a konyhára az élelemért, mindig tudtam többet hozni, "szajréztam", úgyhogy néhány havernak is tudtam valamivel többet adni. Volt egy rohadt német tisztünk, aki azt élvezte, hogy a beteg vagy a gyenge emberekre uszította a rövid fül? farkaskutyáját. A kutya meg legtöbbször széttépte a szerencsétleneket.

Mivel aránylag er's voltam, járkálhattam a táborban. Rengeteg halott volt. Sokan csak bed?ltek a sárba, és ott pusztultak el a földön, senki sem tör?dött velük. Egyszer csak látom - hasra voltak fektetve a hullák, és a hátsó részükb?l meg a combjukból ki volt vágva a hús. Odébb meg néhány rab azt sütötte. Annyira éhesek voltak, hogy emberhúst ettek. Aki megette, az életben maradt. Mindenféle embert összehajtottak oda, lövészárkokból, a frontokról. Nagyon siralmas volt már a helyzet.

Amikor már közeledett az amerikai hadsereg, az a tiszt, aki az emberek kínzásában lelte az örömét, megparancsolta, hogy szedjük össze a halottakat. Hát nem akadt összesen húsz ember a több ezerb?l, akinek maradt volna annyi ereje, hogy valakit is fel tudott volna emelni. Amikor elkezdett cigarettát és kenyeret osztogatni, már sejtettük, hogy megváltozott a világ. Egyszer csak kit?zték a fehér zászlót. Több német megszökött. A rabok elszedték a maradék tisztekt?l a fegyvereket, és sorban agyonl?tték ?ket. Kinyitottunk egy hatalmas raktárt, els?ként bementem oda. Ott állt egy ?r: "Vigyázni kell a raktárra, mert a beteg zsidóknak szükségük lesz majd az élelmiszerre." "Most tör?dsz a beteg zsidókkal?!" Ellöktem, kitörtem az ajtót, és kidobáltam az ablakokat. A raktárban rengeteg csokoládé, s?rített tej, s?rített f?zelékek, húsok voltak. Az élelmet a Vöröskereszt küldte, de természetesen nem kaptunk bel?le semmit. Ledobáltunk a népeknek, amit csak tudtunk. Az volt a baj, hogy az emberek kilencven százaléka tífuszt kapott attól, hogy jóllaktak. Addig nem volt mit enniük, és a hirtelen elfogyasztott nagy mennyiség? ennivalótól megbetegedtek. 1945. május 5-én az amerikai katonák felszabadították a gurtzkürcheni [günskircheni] tábort.

Én is megkaptam a tífuszt. A Hörsching táborba szállítottak. A kórházban levetk?ztettek anyaszült meztelenre. Sokáig feküdtem eszméletlenül. Csomóban hullott ki a hajam. Egy magyar katona takarított ott. Pesti származású volt, én pedig egy darabig munkaszolgálatos voltam Budapesten. Nem tudom, mit talált rajtam. Hát annak köszönhetem az életemet. Ellátott mindig egy kis fölös élelemmel. Mindenhol takarított, így könnyen hozzájutott. Lassan lábadoztam. A magyar katonának volt egy terve, hogyan jussunk haza. Egy vöröskeresztes autóbuszt akart ellopni, ugyanis Hörsching táborban parkoltak a hatalmas röptéren. Egyszer csak jön, mondja: "Már kinéztem egy autóbuszt." Meg is mutatta, nagy vörös kereszt volt rajta és egy vas, amelybe bele kellett kapaszkodni, ha fel akart szállni rá az ember. Csak naftát kellett szerezni. Megtudta, hogy zsidó gyerekek felel?sek a hajtóanyagért. Egy bizonyos id? után sikerült egy hordó naftát szereznem, minden nap gurítottam egy darabon, amíg nem jutottam el a buszhoz. Eljött a nagy nap, amikor a haverom szólt nekem: "Mehetünk, már be is gyújtottam a motort. Vagy jössz velem, vagy maradsz." Hát nem volt mindegy. Amerikai katonák vigyázták a kifelé vezet? utat. Ahogy közeledtünk hozzájuk, az egyik katona felállt és intett, hogy mehetünk, mert a vörös kereszt ott volt az autóbuszon.

Eljutottunk Linz városába. Engedélyt szerettünk volna szerezni, hogy útközben ne állítsanak meg, mivel az autóbuszt elloptuk. Érdekl?dtünk, mivel tudnánk hazamenni. Felkerestük a magyar konzulátust, ahol azt mondták nekünk, a vonatok tele vannak, és nem tudnak nekünk semmilyen járm?vet biztosítani. Erre azt feleltem, hogy egy autóbusszal jöttünk ide. A referens felajánlotta, hogy hozzak neki egy névsort, és hazamehetünk. A konzulátus el?tt egy magyar csoporttal találkoztunk. Sokan engedélyre vártak, hogy hazamehessenek, és majdnem összetapostak, amikor kijelentettem, hogy iratkozzanak be a névsorba, mert én hazaviszem ?ket. Körülbelül negyven ember szállt fel az autóbuszra. Egy Karcsai nev? csend?rt is vittünk, aki azt állította, hogy ismerte az édesapámat. Felváltva vezettük a buszt a pesti haverommal. Útközben kétszer is el akarták kobozni a járm?vet, de mivel nem tudták a sok utast máshol elhelyezni, továbbengedtek. Mindegyik faluban, ahol megálltunk, megraktak élelemmel. A haverommal megbeszéltük, hogy otthon szerzünk engedélyt, és fuvarozással keressük majd a pénzt. Nem is sejtettük, hogy a kommunista rendszer ebben akadályozni fog. Amikor Pozsonyba értünk, megláttam, hogy az utcán az unokatestvérem, Haár Irénke gyalogol a barátn?jével együtt. Ócsáig [Nemesócsa, Zemianska Ol?a] sikerült eljutnunk, ott aztán elkobozták t?lünk az autóbuszt. Én hazatértem Nyékvárkonyra, a barátom meg Pestre.

Jen? bátyám a háború végéig a faluban bujkált. A szül?i ház üresen várt bennünket, kirabolták, nem hagytak semmit. Néhány komolyabb holminkat egy rendes falusi ember meg?rizte a holokauszt alatt, és a háború után odaadta nekünk. Pozsonyban egy Vöröskereszthez hasonló szervezet segítette a zsidókat. Kaptunk élelmiszerjegyet, egy kis pénzt, fehérnem?t és öltönyt is. Lassan újból elindult az élet. Visszakaptuk apám húsz hold földjét, és azon próbáltunk gazdálkodni. Nagyon gyenge voltam, talán csak negyven kiló, alig bírtam a nehéz munkát. Hamar rájöttünk, hogy nem érdemes mez?gazdasággal foglalkozni, és a földeket kiadtuk bérbe a helyi szövetkezetnek. A bátyám a Jednotához ment dolgozni, én pedig az RSD-hez, a gabonafelvásárló üzembe [A Ro?nicke skladi?tné dru?stvo (Földm?ves raktárszövetkezet) célja segítséget nyújtani a termel?knek a termények - f?leg a gabona - raktározásánál és értékesítésénél. A földm?ves raktárszövetkezetek hálózatának kiépítése, m?szaki berendezése azonban korántsem felelt meg a földm?ves-szövetkezetek igényeinek. 1925-ben Szlovákia területén 12, 1945-ben 19 raktárszövetkezet m?ködött, és az ún. Központi Szövetkezetben tömörültek. Ez 1936-ban egyesült a Földm?ves- szövetkezeti Gabonaraktárakkal, és így megalakult a Gazdasági Szövetkezetek és a Nyilvános Gabonaraktárak Szervezete. A raktárszövetkezetek munkatársainak kiválasztása teljesen a Szervezett?l, tehát az agrárt?késekt?l függött. Az agárt?két pedig az agrárpárt, 1939 után pedig Hlinka-párt segítségével saját politikai ambícióik elérésére is fölhasználták. 1948. január elsejéig a Szervezetnek 28 kirendeltsége és 12 földm?ves raktárszövetkezete volt. A kommunista párt februári gy?zelme után nemzetgondnokság alá helyezték. 1949 végén már 89 raktárszövetkezet volt Szlovákiában. A földm?ves raktárszövetkezeteket 1953-ban államosították. - A szerk.].

Amikor elvitték nagymamámat és Haárékat lágerba, apai nagyapám, Feldmár József másfél hektár földjét szétosztották a vámosfalui keresztény lakosság között. A földet a háború után sem kaptuk vissza. A háború után vissza kellett volna íratni az apai nagyszüleimre és azután a mi nevünkre. Nem tartottam érdemesnek azt a sok utánajárást e csekély föld miatt, úgyhogy nem is kaptuk vissza.

Sokan Izraelbe menekültek. 1948-ban egy ifjúsági transzport indult a frissen megalakult zsidó államba [lásd: Izrael Állam megalakulása]. Én úgy döntöttem, hogy Csehszlovákiában maradok. Izraelben nem élt semmilyen közvetlen rokonom, akihez kimehettem volna. Egy volt zsidó származású inastársam emigrált Izraelbe, de azzal nem tartottuk a kapcsolatot.

A jövend?beli feleségemmel, Haár Irénkével kicsi korunk óta ismertük egymást, hiszen unokatestvérek voltunk. Apám és Irénke anyja [Haár Móricné, született Feldmár Rozália] testvérek voltak. A háború el?tt szórakoztam természetesen más lányokkal is. Fiatal voltam. 1945-ben a bátyámmal laktam Nyékvárkonyon, de gyakran elmentem Vámosfalura meglátogatni az unokatestvéreimet, akik szintén minden nélkül tértek haza a lágerból. Irénke megtetszett nekem, és megbeszéltem a bátyámmal, hogy elveszem feleségül. 1946-ban házasodtunk össze. Pozsonyban esküdtünk, a zsinagóga udvarában felállították a hüpét. Azt hiszem, húsz pár is esküdött akkor egymás után. A rabbi egy-kett? elintézett minket. Sajnos már nem élt szül?, aki a menyasszonyt a hüpe alá vezette volna a zsidó szokás szerint [lásd: házasság, esküv?i szertartás]. Nem volt pénzünk, hogy lakodalmat szervezzünk, hiszen alig akadt ennivaló. Csak egy kis segélyt és ruhát kaptunk a Joint szervezett?l. Eléggé fontosnak tartottam, hogy zsidó származású legyen a párom. Többnyire zsidó társaságban mozogtam, apám, anyám zsidó volt, tehát úgy határoztam, hogy zsidó leánnyal n?sülök meg. Ötvenkilenc éve boldog házasságban élünk.

A feleségem, Irena Haárová, 1926. május 22-én született Vámosfaluban. Szül?falujában nyolc elemi osztályt végzett, majd szülei f?szerüzletében segített árulni.

A feleségem bátyját Haár Józsefnek hívták. 1924-ben született Vámosfaluban. Jóska a háború el?tt gazdatiszt volt, a háború után nagyraktárban, az állami gazdaságnál dolgozott [A feleséggel készített interjúból kiderül, hogy az 1924-ben született báty a háború el?tt még tanult, gazdatisztféle a háború után volt: egy állami gazdaságban felügyelt a munkásokra. - A szerk.]. A második világháború alatt Gy?rben szolgált a magyar hadseregben, majd elvitték munkaszolgálatra. 1944-ben felszállították egy vonatra, amely Auschwitzba tartott. Jóska megszökött egy [érsek]újvári fiúval együtt. Menekülés közben utánuk l?ttek, és az [érsek]újvári fiút eltalálták, meghalt. Jóska hazaszökött Vámosfaluba, és a háború végéig ott bujkált. Egy keresztény család elszállásolta és élelmezte. Nem jelentették fel. Húga [a jövend?beli feleség] és szülei már Auschwitzban voltak. A feleségem mesélte, hogy egy fiatalokból álló transzport érkezett a táborba, és a rabok kiabáltak a vagonról, hogy Haár Jóska megszökött. Így tudta meg, hogy a testvére megmenekült. Jóska egy darabig közös háztartásban élt velünk az apai nagyszüleim házában, Vámosfaluban, majd Dunat?késre n?sült. A felesége, Szekács Irén keresztény családból származott. Jóska anyósa azt kívánta, hogy térjen át a katolikus hitre. Azt szerette volna, hogy az unokái keresztények legyenek, és együtt tartsa meg a keresztény ünnepeket az egész család. Jóska teljesítette a kívánságát. 1947-ben vagy 1948-ban esküdtek meg Irénnel a t?kési római katolikus templomban. A lakodalmat Szekácsék házában tartották meg. Két fiuk született, József 1954-ben és Tibor 1957-ben. Mind a kett?t katolikus templomban kereszteltették meg. Haár Józsefné ötvenéves korában halt meg.

Az esküv? után egy ismer?söm beszerzett a felvásárlóüzemhez raktárosnak, gabonafelvásárlónak Vámosfaluban. Százalékra vásároltuk a gabonát, és a feleségem vezette a könyvelést. Rövidesen Vámosfalun kívül Vásárútra, Kürtre, Albárra, Dunaszerdahelyre és Pódafára is kiterjedt a megbízatásom. Nap mint nap motorbicikliztem. Amíg a felvásárlóüzemnek dolgoztam, kilenc raktárost csuktak le. Két táska lopott gabonáért is megbüntették az embert. Szerencsém volt, mert a feleségem nem hagyott hozzányúlni semmihez, ami nem a saját tulajdonunk volt. A többletet is rendszerint leadtuk az üzemnek, mert nem hagyta, hogy eladjuk. Irénke látta, hogyan zárják be egymás után az embereket, és nem akarta, hogy engemet is letartóztassanak. A harminchat év alatt, amit a felvásárlóüzemben ledolgoztam, tizenkét igazgató cserél?dött. Kés?bb Dunaszerdahelyre kerültem, és vezet? beosztásban dolgoztam. A munkásszakszervezetnek voltam a tagja. Magasabb bért és nyolcórás munkaid?t követeltünk. Több kitüntetést is kaptam a cégt?l a példás munkámért. 1980-ban mentem nyugdíjba.

A kommunizmus alatt egyáltalán nem vihettem el csak úgy saját használatra gabonát az üzemb?l. Szigorúan megbüntettek volna. Disznót neveltem, kellett a gabona etetésre. Egyszer beleraktam az autó kofferjába egy mázsa búzát, hogy hazaviszem. Lassan vezettem, egyszer csak kigurult az egyik autókerék. Most mi legyen? Féltem, hogy valami csend?r leáll mellettem, és baj lesz. Egyszer csak megállt mellettem egy kerékpáros fickó: "Mi baja van, Feldmár úr?" Mondom: "Ményk? megvágott, kigurult a kerekem, kicsavarodtak a csavarok." Felajánlotta, hogy segít nekem, és felemeli a kocsit. Mondtam neki, hogy nagyon nehéz. Azt mondta: "Fölemelem én a kocsit, föl is fordítom." Megemelte, gyorsan visszahelyeztem a kereket, visszaraktam a két maradék csavart és leengedte. Azt mondja: "Ez egy rendes kapitalista kocsi. Ebben acél van. Hát alig tudtam megemelni az elejét." Gondoltam magamban, persze hogy nehéz, mikor egy mázsa búza van benne.

A feleségem a felvásárlóüzemnek könyvelt. Én vásároltam fel a gabonát, zöldséget, gyümölcsöt és ? könyvelt. Vámosfaluban a feleségem végezte a könyvelést, egy másik faluban pedig egy fiatalember. Este összeültek, és összegezték az adatokat. Mindig jöttek minket ellen?rizni, de soha nem találtak semmi hiányt. Rengeteget dolgoztunk. Ez egy állami felvásárlóüzem volt, és ahhoz tartozott minden. A gabonán kívül tejet, tojást és más élelmiszert vásároltunk fel. Az eszünk majd elment. Sok pénz forgott a kezünkben. Amikor már Dunaszerdahelyen laktunk, Irénke egy helyi kristályüzletben dolgozott mint eladón?. A bolt valamilyen állami szövetkezethez tartozott. A munkások kicsiszolták a kristályt, majd Dunaszerdahelyen árusították. A feleségem a kristályüzletb?l ment nyugdíjba 1982-ben. Azóta is dolgozunk, húsz vagy harminc éve foglalkozunk diófelvásárlással. A kommunizmus alatt a Jednota részére, most meg különböz? üzemeknek vásároljuk fel a diót. A télen olyan tizenöt mázsát vettünk és adtunk tovább. Tízkilónként rakjuk ládákba, és a cég elviszi.

Két gyermekünk született, egy lány meg egy fiú. A lányom, Katarína Feldmárová, akit Katinak szólítunk, 1952-ben született Vámosfaluban. A dunaszerdahelyi szlovák alapiskolába [általános iskola] írattuk be. Úgy gondoltuk, ha f?iskolára akar majd menni, akkor meg kell tanulnia rendesen szlovákul beszélni. Az alapiskola után Modrán tanult pedagógiát. Amikor befejezte a tanulmányait, tanítón?ként dolgozott. Jelenleg rajzot is tanít. Jó fizetést kap Pozsonyban.

A fiam, Feldmár Zoltán 1955-ben született Dunaszerdahelyen. Hét-nyolc napos korában körülmetéltettük a pozsonyi zsidó kórházban. Szlovák tannyelv? alapiskolát végzett Dunaszerdahelyen, utána a pozsonyi STU-n [Slovenská Technická Univerzita - Szlovák M?szaki Egyetem - A szerk.] tanult ki villamosmérnöknek.

Amikor betöltötte a tizenharmadik évét, Budapesten tartottuk meg a bar micvóját. A zsinagógában Jákob néven szólították a Tórához. Anyai dédapját hívták [Haár] Jákobnak. Otthon, Dunaszerdahelyen szerveztünk egy kis ünnepséget, ahová a legközelebbi rokonok voltak hivatalosak: Jen? bátyám és családja meg a sógorom, Haár Jóska a feleségével és gyermekeivel együtt. Zolikának a bar micvó alkalmából egy aranyláncot ajándékoztunk. "H" bet? lógott rajta, megvan még most is.

Zolinak sok barátja volt. Az egyik iskolatársát ?ubomír Dolgo?nak hívták, feln?tt korában matematikát és fizikát tanított a Komenský Egyetemen, Pozsonyban. Egy ideig miniszter [Munkaügyi és a szociális ügyek minisztere Szlovákiában. - A szerk.]. is volt, nemrég halt meg autóbalesetben. Az egyik nyári szünetben Zolink hazajött a bécsi munkaszolgálatos bajtársamtól, akinél a német nyelvet gyakorolta.

Kiskoruk óta mesélünk a gyermekeinknek a holokausztról. Amikor gondoltuk, hogy már felfogják, elmeséltük nekik, mi történt velünk a második világháború alatt. Most is gyakran emlegetjük, hogy a nagyszül?k [Feldmár Sándor apja és Feldmár Sándorné szülei] koncentrációs táborban pusztultak el. Gyermekkorukban sokszor kérdezték: "Nagymamánk nincs?" Amikor Dunaszerdahely perifériáján éltünk, a szomszédban lakott egy kisfiú, aki egyid's lehetett a mi fiunkkal. Együtt játszottak. A szomszéd fiúnak volt egy nagymamája, aki mindig csomagot küldött neki. Zolika gyakran mérgel?dött: "Mikor fogok én a nagymamámtól csomagot kapni?!" Mindig azt követelte. Persze, mondtuk neki, hogy nincs nagymamája.

A gyerekekkel magyarul beszéltünk és beszélünk is otthon. Mivel szlovák alapiskolába járattuk ?ket, megtanultak perfekt szlovákul és németül is. A bécsi munkaszolgálatos ismer?sömnél is gyakorolhatták a német nyelvet. Nagyünnepeken elvittük ?ket a dunaszerdahelyi imaházba.

1946-tól Vámosfaluban laktunk a feleségemmel és a bátyjával, Jóskával az apai nagyszüleim házában. A két szobát és a konyhát folyosó kötötte össze. Petróleumlámpával világítottunk. A villanyt csak néhány évre rá vezették be. Az ötvenes években eladtuk a vámosfalusi házat, és Dunaszerdahelyre költöztünk, mert meg akartuk könnyíteni a gyerekek dolgát. Azt szerettük volna, ha Dunaszerdahelyen végzik az elemi iskolát. Vámosfaluban nem volt túlságosan jó a közlekedés, alig akadt buszjárat, ezért vettünk egy kis házat a város szélén. A házban elöl volt egy szoba, azután következett a konyha, és megint egy szoba. A házikóhoz egy kis udvar is tartozott. 1966- ban, amikor már jobban kerestem, egy dunaszerdahelyi keresztény orvostól megvettem ezt a háromszobás házat, amelyben máig lakunk. A házban egy hálószoba, konyha, fürd?szoba, ebédl? és egy gyerekszoba volt. A konyhához hozzáépítettünk egy kis mellékhelyiséget. Zolika fiunk a gyerekszobában aludt, a lányunk meg az ebédl?szobában. Ritkábban tartózkodott otthon, amikor már Modrán [magyarul: Modor - a szerk.] tanult.

Személyesen nem voltam nagy könyvrajongó, de a feleségem azért szeretett olvasni. A kommunizmus alatt Irénke tagja volt a magyar könyvbarátok klubjának. Minden hónapban küldtek neki valamilyen magyar könyvet, kortárs irodalmat. Egyszer elolvasta, aztán félre lett rakva. A regényeket kedvelte leginkább. Magyar újságot, az "Új Szó"-t fizettük el?. A szlovák újságokat is néha-néha átfutottuk, és az érdekesebb cikkeket elolvastuk. Jelenleg is az "Új Szó"-t olvassuk, a szlovák újságok közül pedig leginkább a SME napilapot.

Nagyon ritkán mentünk el szórakozni, színházba, mert sokat dolgoztunk. Amikor Vámosfaluban laktunk, többször néztünk meg Dunaszerdahelyen egy színdarabot, mint amikor már a városban éltünk. Olyan kis bricskán jártunk be Dunaszerdahelyre. Egyszer voltam a dunaszerdahelyi moziban, akkor már itt laktunk a város szélén. Magam ültem az egész moziban meg hat cigány gyerek, aki úgy szökött be. A fiamat minden évben elküldtük pionírtáborba. Amikor a Zoli már nagyobb lett, eljártunk a feleségemmel együtt autóbusszal Balatonalmádiba.

A kommunizmus alatt legalább tizenkét autót cseréltem ki egymás után. Imádtam motorozni meg autót vezetni. 1937-ben szereztem meg a hajtásimat. Többnyire használt autót vettünk, mert újra sosem jutott pénzünk. Rosszabbnál rosszabb járgányok voltak: ?kodák, Renault... Az els? autómat el nem felejtem - Praga Piccolo. Az egyik autómnak minden ?sszel berakattam az ablakait, nyáron meg kivertem az üveget, mert nem lehetett lehúzni. Olyan autót is vettem, ami egytengelyes volt, nem volt sebességszabályozója. Középett volt egy fogaskereke, azt hajtotta a motor. El?fordult, hogy eltörött a tengely egyik fele, mert ahogy tértem, meg- megfeszült, és letörött az egyik kerék. El?re néztem, csodálkozok, mi gurul el?ttem. Hát a saját kerekem volt. Máskor meg siettem reggel a munkába, Topolino autóm volt. Elöl volt a haubnija [Föltehet?en a 'Haube' szó változata, a motorház fedele. - A szerk.], ami letakarta a ventillátort. Nem akart begyúlni a motor, hiába kurbliztam. "Nahát, fél hét van, mennem kell!" Hétre az állomáson kellett lennem, mert én osztottam el a munkát. "A mennyk? üsse meg!" Nem gyulladt be. Ott laktunk a város szélén, messze volt az állomás. Kurbliztam, levettem a haubnit, letettem az autó elé. Végül mégiscsak beugrott a motor. Beszálltam gyorsan a kocsiba, és ahogy elindultam, átmentem a haubnin, jól összegörbítettem. Betettem a járgányba, és úgy siettem munkába. Aztán a munkások kalapácsolták ki nekem a haubnit.

A háború után kevés rokonunk maradt. Adlerékkal tartottuk a kapcsolatot. Második unokatestvéreim voltak, Nádszegr?l [Trstice] származtak, de elmentek Galántára, ahol hentesüzletet nyitottak. Amíg éltek, néha összejártunk. Legtöbb barátomat a munkahelyemen szereztem, a dunaszerdahelyi felvásárlóüzemben. Az emberek ismertek, mert Nagymegyert?l Somorjáig jártam el?adásokat tartani a szakszervezett?l. Havonta egyszer beszéltem a munkásoknak mez?gazdaságról és felvásárlásról. Többen ismernek meg az utcán, mint amennyi embert én felismerek. Öt éve Pozsonyba vagy Komáromba szoktam utazgatni. Van egy nyugdíjazott mérnök barátom, aki Somorja mellett lakik. Együtt utazunk Pozsonyba ilyen börzére, amely pénteken szokott lenni. Körbenézünk, ? vásárol egy kis zöldséget, és hazajövünk. Nemrég egy használt rádiót vettem ott csupán 50 koronáért [50 szlovák korona a mai (2005) árfolyam szerint kb. 350 forint - A szerk.].

A háború után a feleségemmel az alapvet? zsidó hagyományokat úgy-ahogy betartottuk. Ma már nem tartjuk be szigorúan a kóser étkezést. Kizárólag szárnyashúst fogyasztunk, nem eszünk disznóhúst. Megtartjuk a nagyobb zsidó ünnepeket, a húsvétot [Pészah], Hanukát, Jom Kipurt... Rendszerint megemlékezünk halott szüleinkr?l is [lásd: jahrzeit]. Pénteken gyertyagyújtással üdvözöljük az eljövend? szombatot. Általában négy gyertyát gyújtunk - kett?t az én szüleim, kett?t a feleségem szülei emlékére. A gyertyagyújtás alatt szétosztom a barheszt a jelen lev? családtagoknak, mindenki kap egy majszet [darabot]. Jom Kipur napján rendszerint böjtölünk. Ilyenkor a nap nagyobb részét a dunaszerdahelyi imaházban töltjük. Csak a nagyon id's zsidók - mint például én - térnek haza hamarabb. A Pészah alatt rendszerint ellátogatott hozzánk a feleségem bátyja, Jóska is. Mivel ? ismerte legjobban a zsidó szertartásokat, ? szokta nálunk vezetni a szédert [Emlékezzünk rá: Jóska sógora kitért, és anyósa kívánságára fölvette a római katolikus vallást. - A szerk.]. Néha Izraelb?l is eljöttek a rokonok, el?fordult, hogy hatan ültek az ünnepien megterített asztalnál. Nagyon szép szédertálunk van. A nagy tálcán kisebb edénykéket helyezünk el. Ezekbe sült húst vagy csibenyakat, tojást, petrezselyemzöldet rakunk, almát és tormát reszelünk. Az almát dióval keverjük össze, így készül a hároszet [lásd: máror; széder]. A tál közepére sós víz kerül. A szédert máig megtartjuk. A feleségem általában húslevest tálal maceszgombóccal.

A Jahrzeitot mindig megtartjuk, összejövünk az imaházban, és a halottakért imádkozunk. Kimegyünk a zsidó temet?be, és mécsest rakunk a sírra. Otthon is gyújtunk gyertyát a halottaink emlékére. Amikor valaki meghal, egy galántai zsidó készíti fel a halott testét a temetésre [lásd: holttest el?készítése a temetésre]. Dunaszerdahelyen egyszer? fakoporsóban temetik az elhunytakat [A mai temetkezési szokás annyiban különbözik a közelmúltban még él? hagyományos szertartástól, hogy az elhunytat gyalulatlan fából készült koporsóban helyezik nyugalomra, nem pedig egyenesen a kiásott sírgödörbe teszik. A koporsó aljából hiányzik egy deszka, így a zsidó hagyományoknak megfelel?en az elhunyt teste érintkezik a földdel. - A szerk.]. A keresztények virágot visznek a temet?be, a zsidók pedig követ helyeznek a sírra. Hajdanán a zsidók ugyanis olyan helyre temetkeztek, ahol a homokot szétfújta a szél, ezért raktak a sírokra követ. A zsidóság ezt a szokást máig is tiszteletben tartja.

Jeles ünnepnapokon rendszerint elmegyünk a dunaszerdahelyi imaházba. Az imaház épülete a Bacsák utcában található, még a második világháború el?tt épült. Ebben a nagy imaházban a férfi és a n?i rész külön van. Egy pozsonyi rabbi vezeti a szertartást.

Katalin lányom 1973-ban egy zsidó fiatalemberhez ment férjhez. Pavol Kovár jobban beszél szlovákul, mint magyarul. Dunaszerdahelyen csupán a polgári esküv?t tartották meg. Az egyik munkaszolgálatos barátom segített elintézni, hogy a pesti zsinagógában is megesküdhessen a fiatal pár. Rabbi adta ?ket össze hüpe alatt, de sajnos a nevére már nem emlékszem. Magas, szép ember volt. A menyasszonyt az édesanyja és a jövend?beli anyósa vezette a hüpe alá. Lakodalom helyett csak vacsorát szerveztünk valamelyik pesti szállodában. Az ünnepi étel nem volt kóser, mert akkoriban már nem tartottuk be a kóser konyhát.

Az esküv? után egy darabig Dunaszerdahelyen laktak, Kati a helyi alapiskolában tanított. A vejem a pozsonyi BEZ-ben kapott állást [BEZ, azaz Bratislavské elektrotechnické závody - Pozsonyi Elektrotechnikai Vállalat - A szerk.]. Az üzem transzformátorok gyártásával foglalkozik, Pali jelenleg vezet? beosztásban van. A vejem az üzemt?l lakást kapott a pozsonyi Petr?alkában [magyarul Ligetfalu - a szerk.], elköltöztek. Huszonkét éve laknak Pozsonyban. A lányomnak jó állása van, egy alapiskolában dolgozik. Rajzot is tanít.

A lányomék Pozsonyban beiratkoztak a zsidó hitközségbe, és fizetik a hitközségi adót. Pészah alatt maceszt és kóser bort kapnak a hitközségt?l. Nagyünnepek alatt elmennek imaházba. Tavaly [2004-ben] mi is Pozsonyban tartottuk a húsvétot. Befizettünk a pozsonyi hitközségbe, ünnepi vacsoránál imádkoztunk a többi résztvev?vel. Nagyon jól éreztük magunkat, és úgy döntöttük, hogy idén is a lányommal ünnepelünk. A pozsonyi hitközségbe többnyire nálunk fiatalabb zsidók járnak. Nekünk viszont vannak a városban ismer?seink, akiket szívesen meglátogatunk.

Katinak két lánya született. Andrea harmincegy éves, Rita huszonhárom éves. Az unokáim zsidó nevelésben részesültek. Az id?sebbik unoka, Andrea Svájcban él. Egy jugoszláv lakástervez?höz ment hozzá, akit Slavni?nak hívnak. Nem élnek a zsidó hagyományok szerint, ha jól tudom. Andrea gyógytornász. Két gyereke született: Maximilián három éves, a fiatalabbik, Charlie pedig tíz hónapos. A férjével németül és szlovákul beszél.

A fiatalabbik unokám, Kovár Rita Pozsonyban tanul pedagógiát. Vallásosabb, mint a n?vére, betartja a kóser konyhát. Egyáltalán nem eszik húst, és a zsíros ételt sem keveri tejessel.

A fiam elektromérnökként dolgozott a dunaszerdahelyi lengyárban, ahol kés?bb igazgatóhelyettes lett. Egy alkalommal a cég kiküldte Németországba gépekért. Zoli megvette a gépeket, hazaküldte ?ket, ? meg külföldön "felejtette magát". Már huszonhárom éve él Németországban [1982-ben disszidált], Kölnben telepedett le. Nem is sejtettük, hogy ez lesz a vége. Nem árulta el nekünk, hogy mit forgat a fejében, mert nagyon szeretett bennünket, és meg akart kímélni a szomorúságtól. Amikor kint maradt Németországban, kicsit nehezteltek rám a munkahelyemen. A n?vérének azért elárulta, és a sógorom, Jóska fiai is tudtak róla, mert kölcsönkérte t?lük a motorbiciklit, hogy elbúcsúzhasson a haverjaitól. Bíróságra hívtak minket az ügy miatt. Zoltánt egy évre ítélték, és elkobozták a kis Fiat autóját is [A disszidenseket Magyarországon is és Csehszlovákiában is elítélte az igazságszolgáltatás, távollétükben is. A nagyobb érték? ingóság elkobzása mellett - legalábbis Magyarországon - ingatlanvesztésre is ítélték ?ket, vagyis hátrahagyott lakás- és egyéb ingatlanuk az államra szállt. - A szerk.]. Nem kaptunk kiutazási engedélyt. Zolival telefonon tartottuk a kapcsolatot. Hosszú id? után találkoztunk Balatonon, Magyarországon. A feleségemmel és Zita menyem szüleivel együtt kiengedtek minket Magyarországra. Kay unokám még nem volt a világon.

Fiamnak volt egy barátn?je, Zita, aki mint gyógytornász dolgozott a dunaszerdahelyi kórházban. Egy alkalommal két hétre Jugoszláviába mentek a kórháztól. Zita megismerkedett egy német házaspárral. Odaadta nekik minden értékes holmiját, aranyat, mindent, hogy vigyék Németországba. Kiutazott a házaspárral, és felhívta a fiamat. Zoltán elment érte, és együtt éltek aztán egy táborban. Rajtuk kívül több lengyel lakott azon a helyen. Kaptak külön szobát, nagyon lassan tudtak lábra állni. Zita el?ször pékségben dolgozott éjjelente, mert nappal nem adtak munkát a bevándorlóknak, majd egy mosodában dolgozott éjjelenként. Nem volt egyszer? az életük. Az utcán hentereghettek volna, nem érdekelt volna senkit. Senki sem kérdezte, mit esznek. Zita hamarosan elhelyezkedett egy kórházban mint gyógytornász. Zoli viszont négy évig járt iskolába, tovább kellett képeznie magát. Aztán felvették a Bayer cégbe gépeket gondozni. Legalább egy évig tanította a német mérnököket. Én is jártam abban az osztályban, ahol tanított. A gyárban volt egy hatalmas helyiség, amelyben huszonnégy mérnök fért el. Az üvegfalú irodájából irányította az embereket. Sokat gürcölt, míg ezt az állást megszerezte. Nagyon jó fizetést kapott. Nagyon jó állás volt, csak az volt a baj, hogy azt hallgatta, hogy egy bevándorolt dirigál a németeknek. Egyszer elhatározta magát, hogy otthagyja ezt a munkát, és önállósítja magát, vagy beáll más munkahelyre. Fölmondott, de egy éven keresztül nem tudott állást szerezni, csak a felesége keresett. Jelenleg vállalkozik. Automatizációs projekteket készít. Többen is beadnak valamilyen projektet az üzembe, de csak egy kapja meg a munkát.

A fiam és a menyem talán Belgiumban vagy Hollandiában házasodtak össze, mert valamilyen oknál fogva Németországban nem tehették meg. Most már német állampolgárok, de a szlovák állampolgárságot visszavonták t?lük. A fiuknak viszont szlovák állampolgárságot írtak be a németek, amikor megszületett. Zita anyja katolikus, apja meg református volt. Megegyezett a fiammal, hogyha lányuk születik, megkereszteltetik, de ha fiuk lesz, ? zsidó lesz az apja után.

Az unokám, Kay Feldmár Kölnben született egy zsidó kórházban, azt hiszem, 1987-ben. Egy rabbi rögtön "megmalenolta" [körülmetélte]. Amikor be akart lépni a zsidó hitközségbe, a pesti zsidók nem ismerték el a brit miláját [körülmetélés]. Újra kellett hogy megm?tsék Budapesten. Az unokám bár micvóján sem vehettünk részt a kommunizmus alatt, mert nem kaptunk kiutazási engedélyt. A feleségemmel aranyláncot küldtünk neki ajándékba.

Kay olyan óvodába járt, ahol többségben voltak a zsidó gyerekek. Az alapiskola után német tannyelv? állami gimnáziumot látogatott. Még nem döntötte el, milyen f?iskolára fog menni. Eredetileg orvos akart lenni, de azt mondta a feleségemnek, amikor itt volt utoljára, hogy megváltoztatta a véleményét. Németországban ugyanis elbocsátják a német orvosokat, mert a bevándorló orvosok kevesebb pénzért elvállalják ugyanazt a munkát. Kay nagyon jó tanuló, ügyes srác. Több nyelven beszél: magyarul, németül és angolul. Magyarul olyan szépen beszél, mint a pestiek. A zsidó történelmet ugyanis Budapesten tanulta.

Az unokám rendszerint elkíséri az apját a zsinagógába. A fiam zsidó, a felesége pedig keresztény templomba jár. Néha betérnek a párjuk templomába is. Kay tudatában van, hogy az édesapja zsidó és az édesanyja keresztény. Az édesanyja minden péntek este gyertyát gyújt. Az unokám vezeti apjával együtt az imádságot. Megtartják a keresztény ünnepeket is. A karácsonyt rendszerint Dunaszerdahelyen, a menyem anyjánál töltik, ahol karácsonyfát díszítenek. Természetesen meglátogatnak minket is, nálunk megünnepeljük a Hanukát.

Kay tíz-tizenegy éves korában tért át a zsidó hitre. Több mint egy évig tanult Budapesten a rabbi intézetben [rabbiképz?]. Nagy nehezen fogadták be a zsidók. Izraelben kellett vizsgáznia a zsidó történelemb?l és vallástanból. Az imádságot kívülr?l-belülr?l kellett tudni. Kay szorgos volt, nagyon szerette volna, hogy befogadják. Végül sikerült neki. Kölnben több zsidó fiúval, lánnyal járt össze. Többször töltötte a nyarat Szarvason, egy zsidó ifjúsági táborban. Most már ? vezeti Kölnben a gyerekeket a zsidó hitközségben.

Az unokáink el?tt sem maradt titok, hogy a második világháború alatt lágerban voltunk, és hogy több családtagunk ott halt meg. A kis hároméves dédunokánk [Maximilián] is minden alkalommal követeli a feleségemt?l, hogy mutassa meg a karját, amelyre egy sorszám van tetoválva. Aztán meg kell mutatnia a másik karját is, és mindig el kell neki magyarázni, miért nincs tetoválás a másik karján is.

Az 1948-as kommunista hatalomátvétel egyáltalán nem érintett. Nem volt számomra meglep?. Az ember megszokta, az élet ment tovább. 1948-ban megalakult a zsidó állam. Személyesen nem nagyon érintett minket, mert nem állt szándékunkban Izraelbe menni. Semmilyen közeli rokonunk nem élt kint, aki várt volna minket. Azért a zsidó állammal kapcsolatos híreket mindig meghallgattam, és máig követem a rádióban vagy a tévében. Ez minden, nem szoktam politizálni. Az 1968-as események sem foglalkoztattak különösképpen [lásd: Prágai tavasz (1968)].

Volt egy Zoltán nev? zsidó kollégám, aki hivatalnokként dolgozott a Dunaszerdahelyi Gabonafelvásárló Központban. Legényember volt, és nem tartozott a vallásos zsidókhoz. 1968-ban megnyílt egy rövid id?re az osztrák határ. Ez a Zoli fogta magát, és kiment Izraelbe. Kirijat Moskirban telepedett le. El?ször m?trágyagyárban dolgozott mint munkás. Kés?bb megtanult ivritül, iskolába járt, és vezet? beosztásba került. Jól keresett, onnan ment nyugdíjba. Még mindig dolgozik, egy kórházban nyilvántartást vezet a betegekr?l. Teljesen ingyen csinálja, csak azért, hogy elfoglalja magát. Egyedül él, mert a felesége meghalt. Máig is tartjuk a kapcsolatot. A feleségemmel 1987-ben [Mint a feleséggel készített interjúból kiderült, az 1987-es úton nem vett részt a feleség. - A szerk.] és 1996-ban utaztam ki Izraelbe. El?ször Kölnbe mentünk a fiamhoz. Németországból repültünk Izraelbe, mert akkoriban tilos volt Csehszlovákiából a zsidó államba utazni. Összesen kétszer látogattam meg Zoltán barátomat. Jóformán az egész országot bejártuk, ? fizetett mindent. Mivel nem annyira ismerte Izraelt, elintézett számunkra egy taxit, amelyet egy bennszülött sof?r vezetett. A taxisof?r mindent megmutatott nekünk, amit érdemes volt Izraelben megtekinteni. Megnéztük az emlékm?veket, jártunk a Jad Vasemben [lásd: Jad Vasem Intézet] és a Siratófalnál Jeruzsálemben. Meglátogattuk a szent helyeket [lásd: szent helyek], a Jordán folyónál és a Holt-tengernél is voltunk. Izraelben vannak olyan helyek, ahol többnyire magyar zsidók élnek. Kibucban is jártunk. A kibuc egy önellátó szövetkezet, amelyben az emberek felváltva különböz? munkákat végeznek. A koszt, a ruhanem?, a szállás és az orvosi ellátás biztosítva van. Tetszett, ahogyan étkeznek ott a zsidók. Több asztalról lehetett választani a gazdag kínálatból. Burgonyát, tésztát, különböz? fogásokat tálaltak. Annyit ehetett az ember, amennyit csak akart, és abból, amit kívánt. Az emberek önállóan, szabadon, komolyabb gond nélkül élhettek a kibucban. Sokan kibucban kezdték az új életet, és amikor jobb állást találtak, eltávoztak onnan. Zoltán kollégám egy jól men? kibucban lakott és dolgozott eleinte, de nem bírta ezt az életmódot. Személy szerint sem tudom elképzelni, hogy én ott élnék. Véleményem szerint a kibucban nem tudják a munka eredményét teljes mértékben értékelni. Nem mindenki alkalmas mindenfajta munkára. Nem érthet mindenki például a fejéshez.

Izraelben akkor él jól az ember, ha szerencséje van. Ha nekem is szerencsém lenne, én is el tudnám képzelni, hogy ott telepednék le. Minden azon múlik, hogyan érvényesül az ember, mihez ért. Izraelben is élnek rossz emberek, jó emberek, betör?k, úgy, mint máshol. Viszont ott nem láttam annyi részeg embert, mint másutt, mert a zsidók nemigen isznak.

Az 1989-es fordulat [lásd: bársonyos forradalom] már nem nagyon érintett engem, mert már régen nyugdíjas voltam. Azt gondoltam, hogy a szegény ember továbbra is szegény marad, és a gazdag ember ugyanúgy gazdag lesz. Ez így volt mindig. Ma is van egy olyan osztály, amelyik gürcöl, és van egy olyan réteg, amelyik nagyon jól él. A fordulat után szabadabbak lettek az emberek, szabadon utazhat az ember külföldre. A kiutazás tilalma nagy marhaság volt mindenesetre. Most aztán utazhat az ember, csak esetleg nincs pénze hozzá. A kommunizmus alatt az átlagkereset, a megélhetés jobb volt, a nép jobban el volt látva. Könnyebben hozzájutott a pénzhez, és ha nem jutott hozzá, akkor hozzálopta, de volt neki. Egypár embert becsuktak, mert b?nöz?k voltak. Akár a szövetkezetben, akár nálunk az üzemben mindegy volt, hogy 3000 korona fizetést kapott az illet? vagy 2000 koronát, egyforma elegánsan próbálták a gyerekeiket öltöztetni. Mindenki úgy osztotta be a pénzét, és úgy igyekezett, hogy ne maradjon le a másik után. Az átlagember jobban élt akkoriban. Most meg van egy olyan osztály, amelyik nagyon nehezen él. Vannak olyan szegény emberek, akiknek nincs lakásuk se.

Jelenleg tagja vagyok a dunaszerdahelyi zsidó hitközségnek. Régebben segítettem a szervezési munkákban is, de ma már öreg vagyok ehhez. A hitközségnek természetesen adót fizetünk. Húsvétkor maceszt és kóser bort biztosítanak nekünk.

A feleségemmel egy közeli nyugdíjasklubba is jártunk. Zsidók és keresztények egyaránt összejártak ott. Ma már oda sem megyünk el, mert az öregebbek meghaltak, a fiatalabb nyugdíjasokkal meg nem tudunk annyira beszélgetni.

A Jointtól kaptam egy kis kárpótlást az elszenvedett üldözésért és rabságért a holokauszt alatt. A Claims Conference és Magyarország is fizetett kárpótlást az apámért és a feleségem szüleiért. A legutóbbi népszámláláskor természetesen kitöltöttem az ?rlapon, hogy zsidó vagyok.

Az unokáimmal gyakran találkozom. A gyerekeim minden reggel vagy este felhívnak, hogy vagyunk, hogy telt a napunk. Katival minden héten találkozunk. Zoli az ünnepek között megjelenik Dunaszerdahelyen. Képes 1500 kilométert levezetni, hogy láthassa a szüleit. A gyerekek megegyeztek, hogy mivel a lányom itt, Szlovákiában lakik, minden héten köteles a szüleit meglátogatni. Kay unokám, aki Kölnben él, karácsonykor, húsvétkor és a nyári szünetben rendszeresen meglátogat bennünket. Különben vele is szoktunk telefonálni, amikor az apja felhív minket. A dédunokáim Svájcban laknak, ezért többnyire karácsonykor, de hamarabb húsvétra jönnek. A múltkor tíz napot töltöttek nálunk.

Köztünk és a gyerekek között nincs semmilyen konfliktus. Úgy nevelik a gyerekeiket, ahogy akarják. Mi például nem nagyon utazgattunk, nem kirándultunk. A fiam meg azt mondja: "Ha most nem megyek, apám, akkor mikor menjek? Most van valami kis mód rá, elmegyünk." Nem jó, ha belebeszél az ember a gyerekek dolgába, mert azoknak már más nézeteik vannak. Egy zsidó ismer?söm szokta mondani: "Megtanítottam a gyerekeket beszélni, azok meg megtanítottak engem hallgatni."
 

Életrajz

Előzetes megbeszélés után  mentem el Kovács úrhoz elkészíteni az interjút. Feleségével, Annával együtt nagyon barátságosan fogadtak. Először gyümölcslével és kitűnő házi készítésű süteménnyel kínáltak. Csak ezután mondta Kovács úr, hogy kezdhetjük az interjút. A szobában szép fa asztal áll hat székkel. Egymással szemben ültünk le, és belekezdtünk a múlt történetébe.

Találtam dokumentumokat, amelyek szerint őseim a 19. század eleje óta itt éltek Bácskában, a  Vajdaságban. Mindannyian innen vagy Szlavóniából származnak. [Ma ez a terület Horvátország és Szerbia között oszlik meg. Szlavónia a Dráva, Duna és Száva folyók között terül el. – A szerk.] Nem emlékszem a dédapáimra, sem az apai dédanyámra. Csak az anyai dédanyámról vannak emlékeim. Valamikor 1840 körül született, és körülbelül 92 éves volt, amikor 1932-ben meghalt. Valahol itt született, Bácskában. Nem tudom, pontosan hol. Semmit nem tudok sem az anyagi helyzetükről, sem az életvitelükről. Valószínűleg szegények voltak, mint mindenki más abban az időben. Vallásosnak kellett lenniük, mint akkortájt minden zsidónak ezen a környéken. Nem úgy gondolom, hogy ortodoxok voltak, de valószínűleg megtartották az ünnepeket, amelyeket egyébként is ünnepeltek.

Azt tudom, hogy dédapám, nagyapám apja, kétszer nősült. Az első házasságából sok gyereke volt, aztán meghalt a felesége. Később újra házasodott, és a második feleségétől is sok gyereke született. A feleségének már sok gyereke volt azelőttről is, így összesen mintegy 15-16 gyerekük volt. Nagyapám kivételével mind – kivéve azokat, akik már előbb meghaltak – kivándoroltak Amerikába. A második világháború alatt a kapcsolatok megszakadtak, így semmi kapcsolatom sincs egyikkel sem.

Apai nagyapám és nagyanyám már tíz évvel vagy még régebben a születésem előtt meghaltak. Nagyanyámat Grün Júliának hívták, nagyapámat Kovács Adolfnak. Bácskeresztúron született. [Bácskeresztúr – Bács-Bodrog vm.-ben lévő nagyközség, melynek lakossága – 1910-ben nem egészen 5000 fő – túlnyomórészt (94%) rutén volt. – A szerk.] Kohn néven született, később változtatta meg a vezetéknevét. 1896-ban, amikor a magyarok Pannóniába érkezésének ezeréves évfordulóját ünnepelték, a zsidók a nevüket kollektíven magyar családnevekre változtatták. [Magyarországon soha sem volt kollektív névmagyarosítás. Igaz azonban, hogy az önkéntes névmagyarosítás felgyorsult a 19. század vége felé, és az 1896-os millenniumi kiállítás, amelyet Budapesten rendeztek, lökést adott az ilyen törekvéseknek. – A szerk.] A családi nevek magyarosítása az ehhez a környezethez való tartozást jelezte. Így juttatták kifejezésre hálájukat a magyar nemzet felé a zsidók, a felé a nemzet felé, amely elismerte a zsidók egyenlőségét. Akkor először történt meg a kétezer éves zsidó történelemben Magyarországon, hogy a zsidók teljes egyenlőséget kaptak [lásd: zsidó emancipáció az Osztrák–Magyar Monarchiában és Romániában]. A dualista monarchia magyar része etnikailag olyan vegyes volt [lásd: a lakosság nemzeti megoszlása Magyarországon], hogy a magyarok a népesség alig 50 százalékát tették ki. A többiek szerbek, horvátok, szlovákok, románok, rutének, ukránok voltak. A magyarok örömmel fogadták a zsidók lojalitásának ilyen kifejezését. 1896-ban a nagyapám a családi nevét Kovácsra változtatta.

Nem tudom, milyen iskolai végzettsége volt a nagyapámnak. Azt hiszem, héderbe és zsidó elemi iskolába járhatott, mint minden más zsidó akkoriban. Mindennel foglalkozott. Azt tudom, hogy egy ideig Paragovóban a kőbánya vezetője volt, és Paragovóban vagy Kamenicában [Kamenica – Szerém vm.-ben lévő község volt, 1910-ben 1500 főnyi szerb, horvát és magyar nemzetiségű lakossal. – A szerk.] lakott. Emlékszem, hogy a háború előtt találtam egy receptet, amit Jovan Zmaj írt fel nagyapámnak [Jovan Jovanovic Zmaj (1833–1904), ismert szerb fordító, orvos és tudós. – A szerk.]. Nem emlékszem, melyik évből való volt. Nagyapám náthás volt, és valami szirupot írt fel köhögés ellen. Ebből tudom, hogy Kamenicában vagy Paragovóban élt. Nagyapám mérsékelten volt vallásos, nem volt ortodox, elég messze állt attól. Nem tudom, mi volt az anyanyelve. Nem jiddis, az biztos. Valószínűleg magyar. Németül is tudott. Apám mondta, hogy nagyapám hosszú ideig szolgált a hadseregben. Nem tudom, mennyi ideig, és azt sem tudom, hogy hol. Néhány nappal az első világháború kitörése után halt meg, ami azt jelenti, hogy valamikor 1914 augusztusában. A testvéreiről semmit nem tudok.

Apámat Árpádnak hívták, 1893. február 27-én született Pincéden [Pincéd – Bács-Bodrog vm.-ben lévő nagyközség volt, 1910-ben 5000 főnyi lakossal. A lakosok 60%-a szlovák, 28%-a szerb, 6%-a német és 4%-a magyar ajkú volt. – A szerk.]. Ez egy bácskai falu. Itt, Újvidéken érettségizett, a szülei Újvidékre költöztek, amikor még kicsi volt. Nagyapám akkor Paragovóban, a kőbányában dolgozott. Apám mindhárom nyelven jól beszélt: magyarul, szerbül és németül. Franciául is nagyon jól tudott. Apám nem volt vallásos, egyáltalán nem. Itt, Újvidéken járt iskolába, de Pesten is tanult. Miután elvégezte a jogi iskolát, másfél évig Titelben [Titel – Bács-Bodrog vm., nagyközség 5800 lakos 1910-ben. – A szerk.] dolgozott ügyvédként. Azután kitört az első világháború, és ő bevonult a hadseregbe. A háború után visszajött, és irodát nyitott Törökkanizsán, ahol én is születtem [Törökkanizsa – Torontál vm.-i nagyközség, 1910-ben 4900 főnyi vegyes – magyar és szerb – lakossággal. – A szerk.].

Két fiú- és két lánytestvére volt. Egyik nagybátyám, apám bátyja, doktor volt, Kovács Bódognak hívták. Ügyvédként működött itt, Újvidéken, a Mileticeva utcában. Körülbelül 7-8 évvel idősebb volt apámnál, valahol a Bánság középső részén született. Azt hiszem, Kucurban született [Kucora/Kucura – Bács-Bodrog vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 4100 főnyi rutén (60%), német (25%) és magyar (15%) lakossal. – A szerk.]. Szélütésben halt meg 1939-ben. A lánya Belgrádba ment férjhez.

Bódog felesége és lánya Sajmistében pusztult el a belgrádi és bánsági zsidókkal együtt. Fia élelmiszer-ipari technológiát tanult Németországban. 1933-ban kapta meg a doktori diplomáját, amikor a nácik hatalomra kerültek, ekkor ment el Palesztinába, ahol túlélte a háborút. 10-15 évvel ezelőtt halt meg. A felesége is meghalt. Egy fia van, aki Tel-Avivban az egyetemen dolgozik mint fizikus. Valószínűleg már ő is nyugdíjban van, és neki is van egy fia és két lánya. Az ő nevüket nem tudom.

Apám idősebbik nővére ügyvéd volt. Igen jómódúak voltak, Újvidék leggazdagabb polgárai közé tartoztak, nem csak a zsidók között, de az összes polgár között, mindenük megvolt. Volt egy gazdaságuk Karlócában, amit még ma is az ő neve után hívnak, bár már több mint hatvan év telt el azóta. Megmenekültek, az apám nővére röviddel a háború után halt meg 1946-1947-ben, Újvidéken temették el. Három lányuk volt. Egyikük öngyilkos lett röviddel a deportálás előtt, nem tudom, hogyan követte el.

A másiknak, Piroskának sikerült férjével és kisgyerekével együtt valahogyan kijutnia Magyarországról Angliába. Angliába jutni akkoriban nem volt valami könnyű. Később Angliából Chilébe mentek. Fia, György újságíró lett, és mint hallom, egy spanyol folyóiratot vagy hetilapot ad ki Amerikában. Chilében nőtt fel, úgyhogy a spanyol a harmadik anyanyelve. György készítette az utolsó interjút Che Guevarával. Sikerült bejutnia Che Guevarához, amikor megtámadták, és rávette, hogy interjút adjon neki. [1967-ben, mikor Che Guevara sikertelen gerillamozgalmat irányított Bolíviában, elfogták, és később a kormánycsapatok kivégezték. – A szerk.] Az újságok itt beszámoltak újvidéki emberünk sikeréről. Egyszer felhívott, onnan tudtam, hogy él. Most nincs kapcsolatom vele. György apját, Piroska férjét, Rothnak hívták. A szüleinek textilüzlete volt, ezért Stof Rothnak (textiles Rothnak) hívták őket. Ez a Stof Roth néhány évvel ezelőtt még élt Chilében. Úgy hallottam, öt-hat évvel ezelőtt halt meg. Sikerült kijutnia feleségével és hároméves gyerekével Újvidékről Angliába. Először Svájcba mentek, Svájcból Portugáliába, aztán Portugáliából Angliába.

A harmadik, a legidősebb lány orvos volt. Neki úgy sikerült a túlélés Budapesten, hogy magyarnak adta ki magát. Nyelvtehetség volt, akcentus nélkül beszélt számos nyelven. A kinézetéből könnyű lett volna felismerni, hogy zsidó, de valahogy sikerült túlélnie. A háború után mindannyian találkoztak. A három nővérnek volt egy fivére is. Ő munkaszolgálatos volt, de túlélte, és visszajött Újvidékre. Valahol Szeged környékén volt. Mivel Szeged előbb szabadult fel, mint Újvidék, majdnem azelőtt ért Újvidékre, hogy a magyarok elhagyták volna a várost [A trianoni békeszerződések értelmében Újvidék 1920-tól Jugoszláviához tartozott, 1941-ben azonban átmenetileg ismét visszakerült Magyarországhoz. Lásd: a Délvidék megszállása. – A szerk.]. Megszökött Jugoszláviából, az a nővére pedig, aki orvos volt, legálisan hagyta el Jugoszláviát, és mindannyian Chilében találkoztak.

A másik nővér, Ernesztina néni, nagy cionista volt, akárcsak apám öccse, Bálint, a nagybátyám.  Egyszer a nagynéném és a nagybátyám Palesztinába utazott meglátogatni a nagybátyám fiát, aki ott élt. Akkoriban ez nagy kaland volt. Hajóval mentek, mert akkor más mód nem volt. Ernesztina néném egy Almai Ede nevű bírósági tisztviselőhöz ment feleségül. Ennek az Almainak különösen szép kézírása volt. Amikor a Zsidó Kultúrotthon épült a Petra Drapsina utcában, készített egy oklevelet. Ezt a papírt, amin a kézírása is volt, betették egy bélelt kazettába, és beépítették az épület alapjába, ma is ott van. Ernesztina családja a Pap Pál utca 19-ben vagy 17-ben lakott. Mindkettejüket Auschwitzba deportálták és megölték. Ma a ház félig romba dőlve áll. Volt egy lányuk, akiről azt hallottam, hogy a második világháború alatt tébécében meghalt. Az újvidéki zsidó temetőben temették el. Néhány évvel ezelőttig a sírkövén rajta volt a rávésett fényképe. Nem tudom, hogyan, de hirtelen eltűnt a kép.

Bálint nagybátyám a Mileticeva utcában lakott, a másik [Bódog] a mai Jevrejska utca és a Bulevar sarkán, ott ahol a Sveca butik található; festéküzlete volt itt. Röviddel a második világháború előtt halt meg. Szívrohamot kapott. Nincs róla más információm.

Anyai nagyapám, Berger Adolf Verbászon született 1862-ben, itt, Bácskában [Verbász – Óverbász és Újverbász Bács-Bodrog vm.-ben lévő nagyközségek voltak. – A szerk.]. Nem magyarosították a családnevüket. Nagyapám meglehetősen befelé forduló személyiség volt. Az Adolf nevet akkoriban skandináv névnek tartották. Hitler akkor még ismeretlen volt, így sok zsidónak is adták ezt a nevet. Vallásos ember volt, minden pénteken és szombaton eljárt a zsinagógába. Ennek ellenére nagyapám nem viselt szakállt, nem hordott kipát vagy kalapot. Rendszeresen figyelték a híreket, és rádiót hallgattak. Magyarul és németül is olvasott. Előfizettek a „Politiká”-ra [Napilap, amely még ma is létezik Szerbiában és Montenegróban. – A szerk.]. Nagyapám semmiféle politikai szervezetnek nem volt a tagja.

Nagyapámnak sok testvére volt: hét nővére, de egyetlen fivére sem. Egy kivételével az összes nővér Szabadkán lakott, de nem sokkal a háború [azaz: az első világháború után] után lassacskán mind Újvidékre költözött. Mindannyiukat elpusztították. A nevüket és a születésük dátumát nem tudom megmondani.

Nagyanyám és nagyapám lakása a mai Avgusta Cesacra utcában volt, azt hiszem, a 6-os számban. Két szobájuk volt, mindkettő a hátsó udvarra nézett. Úgy nézett ki, mint egy családi ház a város közepén. A víz és a villany be volt vezetve, a házat szénnel és fával fűtötték. Kertjük is volt virágokkal és zöldségfélékkel, de állatot nem tartottak. Főleg csak a szomszédokkal voltak kapcsolatban és zsidókkal. Tudomásom szerint nem volt más barátjuk. Jártak nyaralni, mert nagyapám a vasútnál dolgozott, és ingyen utazhatott. Azt nem tudom, hogy anyámat magukkal vitték-e a vakációkra.

Nagyanyám és nagyapám gyerekkoráról semmit sem tudok. Csak azt tudom, hogy amikor nagyapám még középiskolába járt, az édesanyja meghalt. A dédapám később újra megnősült. Az új mostohaanya nem volt valami anyatípus. Nagyapám Baján fejezte be a középiskolát, és Bécsben íratkozott be az orvosi karra. Abban az időben az orvostudományok oktatása Bécsben a legjobbak közé tartozott az egész világon. Nem volt elég pénze a tanulmányai fedezésére, úgyhogy egy év múlva kimaradt, és abbahagyta a tanulmányait.

Nagyapámnak nagyon nehéz élete volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia gazdaságilag növekedett és erősödött, kiterjedt vasúthálózatok épültek, és állandó igény volt vasúti személyzetre. A nagyapám elvégzett egy tanfolyamot, és a vasútnál [Magyar Államvasutak] helyezkedett el. Rövidesen állomásfőnök lett Dáljában, majd Borovóban [Dalja (Dalj) – Verőce vm.-ben (Horvát-Szlavónország) lévő település volt 1910-ben 6000 (59% szerb, 22% horvát, 11% magyar, 8% német) lakossal. Jelentős vasúti csomópont volt. Borovó – Szerém vm.-ben (Horvát-Szlavónország) lévő község, 1910-ben 1900 főnyi szerb lakossal. – A szerk.]. 1918-ban vége lett a háborúnak. Nem sokkal később áthelyezték a vasút főirodájába, Szabadkára, és onnan ment nyugdíjba. Nyugdíjazása után Újvidékre jött, és itt vettek egy házat. Nagyapám nem volt katona, mert a vasútnál dolgozott, és a vasúti alkalmazottakat felmentették a katonai szolgálat alól.

Anyai nagyanyám Szlavóniában, Dáljában született a Duna mellett, 1874-ben. Veltman Irmának hívták, és Berger lett, miután összeházasodott a nagyapámmal. A Veltmanok Csurogról származtak [Csurog Bács-Bodrog vm.-i település. – A szerk.]. Néhány évvel ezelőtt valaki azt mesélte, hogy ma is van egy ház Csurogon, amit Veltman-háznak hívnak. Egy Veltman, Veltman Márton 1938-ban kivándorolt Palesztinába. Előtte ügyvéd volt Újvidéken. Palesztinában felvette a Meir Tuval nevet. A háború alatt a Meir Marcika nevet használta. A Szochnut képviselője volt Isztambulban, ahol azzal a feladattal bízták meg, hogy nyújtson segítséget az európai zsidóságnak, amennyire ez lehetséges. Van egy fia, és azt hiszem, van egy lánya is, de ebben nem vagyok biztos. A fiát Sadijának hívják, a politikai tudományok professzora volt több egyetemen is, többek közt Tel-Avivban és Washingtonban. Leginkább a háborúban álló felek között próbált békét teremteni és békeszerződést kötni. Tanulmányt írt Szomáliáról, és járt is ott. Egy csurogi zsidó unokájából Szomália-szakértő lett… Még ma is jól beszélnek szerbül.

A nagyszüleim otthon főleg németül és magyarul beszéltek, de szerbül is folyékonyan beszéltek. Nagyanyámnak nem volt parókája, nem volt olyan vallásos, de kóser konyhát vezetett. Tartották a sábeszt, és minden pénteken meg szombaton és természetesen az ünnepeken elmentek a zsinagógába. Sem nagyanyám, sem nagyapám nem politizált sokat. Nagyanyám azonban meglehetősen aktív volt a nők cionista szervezetében.

Anyám volt az egyetlen gyerekük. Berger Olgának hívták. Anyám vallásos volt. Péntekenként rendszeresen gyertyát gyújtott. Ünnepeken elment a zsinagógába. Nekünk, gyerekeknek sem engedte, hogy disznóhúst együnk, kóserül étkeztünk. Amikor apámmal szalonnát és tepertőt ettünk az irodájában, anyám úgy tett, mintha nem látna minket. Apám nem volt vallásos, azonban a zsidó ünnepeket együtt tartottuk. Anyám háziasszony volt.

A szüleim úgy ismerkedtek meg, mint mindenki más abban az időben, sádhen, vagyis házasságközvetítő révén. 1912. december 10-én házasodtak össze Bródban [Bród – Pozsega vm.-ben (Horvát-Szlavónország) lévő város, 1910-ben 10 000 főnyi (47% horvát, 25% magyar, 15% német) lakossal. – A szerk.]. Úgy tudom, hogy az esküvőjük [lásd: házasság, esküvői szertartás] zsinagógában volt. Emellett polgári esküvőjük is volt.

Tudomásom szerint apámnak nem volt hivatala a zsidó hitközségnél. Politikailag nem voltak elkötelezettek, egyik pártnak sem voltak tagjai. Apám az első világháború alatt a hadseregben szolgált, és azt hiszem, egyszer azt mondta, hogy hadnagyi rangig is eljutott.

A szomszédokkal nemigen tartottak kapcsolatot. A szüleim főleg zsidókkal jártak össze. Az egyik szomszéd gazdálkodó volt, és volt egy lovas kocsija. Egyfajta vidéki fuvaros volt. A másik szomszéd szabó volt. A szüleim néha utaztak csak el nyaralni. Abban az időben leginkább csak gyógyfürdőkbe jártak, de oda sem gyakran. Tartották a kapcsolatot a rokonokkal, de a falunkban nem lakott egy sem. A rokonok főleg Újvidéken laktak, Újvidéken kívül csak alkalmanként találkoztak.

Az öltözködésük olyan volt, ahogy annak idején a középosztálybeli polgárok általában öltözködtek. Úgy emlékszem, nem voltunk gazdagok, de szegények sem. Emlékszem, hogy apám vett egy házat 1928-ban [Ekkor már Törökkanizsán laktak, ahova a szülők az első világháború után költöztek. – A szerk.], majd később hozzáépített valamit. Falusi körülmények között egészen nagy háznak számított elég nagy telekkel, ami az utcára nézett. Emlékszem arra, amikor bevezették a vizet. Arra is emlékszem, amikor megépítették a fürdőszobát is. Ez akkor történt, amikor iskolába jártam. Törökkanizsán artézi kutak vannak, és egy ilyen kút közel volt a házunkhoz: olyan bőségesen jött belőle a víz, hogy körülbelül 15-20 házat rákapcsoltak, és hidrofor nélkül tudták ellátni ezeket a házakat vízzel. Csak nyári délutánokon esett le a nyomás, amikor a kerteket locsolták, egyébként bőségesen volt vizünk. Volt egy kertünk, mindenfélét termesztettünk. Voltak háziállataink, egy kutyánk és egy macskánk, ahogy az jellemző volt. Nekem volt egy mókusom és egy sündisznóm is. Voltak cselédjeink, egy asszonyra emlékszem tisztán. A házban voltak könyvek, de nagy rendetlenségben tartottuk őket. Nem voltak vallásos könyveink. Emlékszem, hogy egy nyáron magam tettem rendbe mindent a könyvtárban, aztán katalogizáltam őket, körülbelül száz könyvünk volt, főleg regények. Újságok rendszeresen érkeztek. A faluban nem volt könyvtár.

Egy bátyám van, Károly, aki úgy 9 évvel idősebb nálam. 1914-ben született Titelben, három héttel az első világháború kitörése előtt. Ezután apám bevonult katonának. A bátyám jogot tanult, és ügyvéd lett. Most Újvidéken lakik.

Én 1923. április 24-én születtem Törökkanizsán, ami egy viszonylag kis hely a Bánságban. Ennek ellenére a megye székhelye. Akkoriban Törökkanizsán még nem voltak széles utak, a kövezet olyan volt, mint a többi vajdasági faluban [Azaz macskakő. – A szerk.]. Villanyáram csak időszakonként volt. Eleinte csak déltől éjfélig volt villany, vagy volt, hogy este 10-ig, 11-ig, aztán később egész nap lett.

Törökkanizsán sok zsidó élt, összesen mintegy 70 ember az egész helységben. A zsidók, mint a Vajdaság többi részében is, főleg kereskedők voltak. Az én apám ügyvéd volt, volt még egy zsidó doktor és egy bankár is a faluban. Volt egy kis zsinagóga, amit a németek a második világháború alatt raktárnak használtak, és a háború után is így hasznosították. Nem volt rabbi, sem mikve, sem Talmud-Tóra, sem jesiva. Ha a szüleim nem kényszerítettek volna, én nem jártam volna zsinagógába. Ennek ellenére volt bar micvám.

Nem emlékszem, mi volt a kedvenc tantárgyam az iskolában. Az első és második osztályban csak egy tanító volt. Úgy emlékszem, hogy ő jó tanár volt. Érdekes, hogy ez az ember néhány évvel ezelőtt halt meg, 98 vagy 99 éves volt. A harmadik osztályban egy tanítónő tanított, a negyediket egy másik tanítónő. Az, aki a negyediket tanította, szintén hosszú életű volt, amikor meghalt, én még dolgoztam, de már épp nyugdíj előtt álltam. Jó tanárok voltak általában. Jártam különórákra is az iskolai tanításon kívül, zenére taníttattak, de hamar meggyőződhettek róla, hogy ez teljesen hiábavaló, mert semmiféle érdeklődést nem mutattam.

Az iskolában nem jelentett problémát, hogy zsidó vagyok. Az osztályban ugyanúgy volt az arány, mint Újvidéken: szerbek, magyarok, szlovákok, németek és zsidók jártak oda is. Gyerekként nem emlékszem antiszemitizmusra, ez még Hitler előtt volt ugyebár. Emlékszem, hogy a szülőhelyemen egy bolt épp szemben volt a házzal, ahol laktunk. A tulajdonos egy szerb kereskedő volt, a felesége pedig félig német, félig román. Rosszul beszélt szerbül, gyakran jött össze az anyámmal, és akkor németül beszélgettek.

Számos vendéglő volt Törökkanizsán, ezek közül az egyik tulajdonosa egy zsidó volt, akit Jelineknek hívtak. Ez kaszinó volt, a nemesek, előkelők vendéglője. A másik vendéglő egy magyaré volt, mi oda jártunk. A hölgyek és az urak [azaz a középosztálybeliek] főleg a kaszinóba jártak.

A háború előtt a szülőfalumban jártam iskolába, de ott csak egy négyosztályos elemi iskola volt. A nyolcosztályos középiskolát itt végeztem, Újvidéken. Törökkanizsa 130 kilométerre fekszik Újvidéktől, úgyhogy lehetetlen lett volna naponta odautazni. Újvidéken az anyai nagyanyámnál és nagyapámnál laktam. Amikor Újvidéken kitört a háború [1941. április], én végzős diák voltam; a megszállás alatt végeztünk.

Valamikor 1933-ban hallottunk Hitlerről és a hitlerizmusról. Jugoszláviában csak 1940-ben vezették be a zsidóellenes törvényeket a főiskolák és egyetemek első évfolyamán. Ugyanebben az időben vezettek be egy olyan törvényt is, amelynek értelmében a zsidóknak megtiltották, hogy fűszeráruval kereskedjenek, így ez nem csupán az oktatásra vonatkozó törvény volt. Ez volt az első és egyetlen zsidóellenes törvény Jugoszláviában [lásd: zsidótörvények Jugoszláviában].

Nagyon jól emlékszem arra, amikor Hitler hatalomra jutott. Szintén pontosan emlékszem a második világháború kezdetére. Még a spanyol polgárháborúra is jól emlékszem meg a japán invázióra Kínában, és az Anschluss is élénken él az emlékezetemben.

Károly bátyám 1937-ben már ügyvéd volt, gyakornoki idejét apám irodájában kezdte, és ekkor tette le a vizsgákat. Éppen amikor befejezte a vizsgákat, akkor tört ki a második világháború. Tartalékos tisztként nem volt háború esetére vonatkozó beosztása, így abban a káoszban az egyik egység ide küldte, a másik meg oda. Amikor visszaérkezett Újvidékre, egy menetoszlophoz vezényelték, ami éppen elhagyta a várost. Este elszállásolták a laktanyában, ahol néhány napig maradt, aztán a menetoszlop átment a hídon Fruska Gorába, hosszú menetoszlop volt, és az utolsók a levegőbe röpítették a hidakat. Egész éjjel teljes összevisszaságban mozgolódtak, aztán megérkeztek Rumába. A németek már itt voltak, vagonokba zárták őket, hogy fogolyként szállítsák őket tovább. A németeknek nem volt elég emberük, a vagonok őrizet nélkül maradtak, és amikor a vonat Ruma után először megállt, a bácskai foglyok mind leszálltak, és bementek Ilokba. Ilokban átkeltek a Dunán, megérkeztek Palánkára, így Károly visszakerült Újvidékre, és utána már itt is maradt.

A holokauszt alatt két nap híján 3 évet és két hónapot töltöttem különböző táborokban a bátyámmal, Károllyal együtt. Néhány rövidebb időszaktól eltekintve gyakorlatilag végig együtt voltunk. Együtt fogtak el bennünket, és együtt is szabadultunk fel.

Bánság volt Európában az első hely, amit a helyi németek közreműködésével megtisztítottak a zsidóktól. Nagyon büszkék voltak rá, hogy Bánság judenrein, zsidómentes övezet lett. Alig négy hónappal azután, hogy a német csapatok átlépték a Bánság határát, itt már nem volt több zsidó. Mindenkit deportáltak. A férfiakat a deportálás után rövid idővel megölték, a nők Sajmistén voltak, Belgrádban. Ha nem pusztultak el a hideg télen, gázzal ölték meg őket teherautókon. A gázt bevezették a teherautóba, ahová a zsidó nőket bezárták. Megfulladtak. [lásd: a jugoszláviai zsidóság a második világháborúban]

A szüleim mindketten elpusztultak. Anyámat a bánsági zsidókkal együtt deportálták. Törökkanizsa a Bánságban van. [Jugoszlávia megszállása után, 1941-ben a Bánság közvetlen német katonai irányítás alá került. – A szerk.] Apámat a bánsági zsidókkal együtt először Becsére vitték, itt egy raktárban voltak. Körülbelül öt hétig maradtak itt. Innen uszályokon vitték őket Belgrádba. Belgrádba deportálták. A nőket elengedték, a férfiakat Belgrádban Topovske Supéba szállították, innen néhány hét múlva csoportonként vitték el őket. Legtöbbjüket, valószínűleg apámat is Torontálalmásban, Pancsova közelében ölték meg, 1941-ben október 12-13-a körül. Egy kisebb csoportot, körülbelül 50-60 főt Deliblatska Pescarában [tájegység a Vajdaság délkeleti részén – A szerk.] gyilkoltak le, de a legtöbbjüket Jajinciban ölték meg [1941 őszén a németek minden egyes elpusztított Wehrmacht-katona után, akit a partizánok öltek meg, 100 zsidó és cigány férfit gyilkoltak meg. – A szerk.]. Jajinci a háború előtti időkben lőtér volt, és az embereket itt egyesével gyilkolták le. Nem tudom, apámat hol ölték meg, valószínűleg Torontálalmáson [Jabuka]. Ez egy elszigetelt hely, nincs semmi a közvetlen közelében, alatta nagy kiterjedésű mocsár, felette pedig védőgát található. Onnan nem lehet sehová szökni, ha valaki megpróbálkozott is a szökéssel, nem volt hová mennie, oldalról le volt zárva, alatta víz volt, fölötte pedig egy település. Ott helyezték el őket, aztán mindet kivégezték. Cigányok temették el őket. Emlékművet állítottak a helyén. A nőket és a 14 éven aluli gyerekeket eleresztették, boldoguljanak, ahogy tudnak. Nem hagyhatták el Belgrádot, mindenkinek úgy kellett megbirkóznia a helyzettel, ahogy tudott. Azokat, akiknek nem volt kihez menniük, a zsidó hitközség helyezte el különféle szállásokon: két zsinagógában, helyezték el őket. Anyám a nagybátyám, Bálint nővéréhez ment. Neki van egy lánya, aki Belgrádban élt, és anyám nála helyezkedett el. Aztán december 10-én összegyűjtötték ismét és Sajmistébe szállították őket, ahová a belgrádi zsidó nőket is vitték. Februárban minden nap egy vagy két transzportot vittek. Teherautókon gázzal gyilkolták meg őket Jajinciban. Eleinte eltemették, majd exhumálták és elégették őket. Anyám, mint mondtam, már valószínűleg itt pusztulhatott el.

A fivérem és én túléltük, a szüleink nem. Apám két fivére meghalt még a háború előtt. Az egyik nagybátyám egész családját (az özvegyét, fiát, lányát, sógorát, nyolcéves unokáját) az újvidéki vérengzés során ölték meg. A másik nagybátyám lánya, az unokatestvérem Belgrádban maradt, és ott pusztult el, gondolom, együtt volt az anyámmal, és a Sajmistén ölték meg őket. Elég későn ment férjhez, gyereke nem volt. A férjét valószínűleg az apámmal együtt ölték meg ott, a Topovske Supén.

Nagyanyám háza itt, Újvidéken megmaradt. Amikor gimnáziumba jártam, én is itt laktam. Emlékszem, amikor visszamentünk oda. Volt egy asszony, aki a nagyanyámnál lakott, ő már akkor ott volt, amikor nagyanyám és nagyapám megvette a házat, miután 1920-ban Szabadkáról ide kerültek. Ez a lakó még itt volt, amikor visszajöttünk Újvidékre egy nappal karácsonyest előtt, 1945 januárjában. [Az ortodox keresztény karácsony január 6-án van. – A szerk.] Kopogtunk az ablakán, de nem nyitotta ki, mert félt. Az egész város le volt sötétítve, még folyt a háború, egyedül volt otthon, és nem nyitott nekünk ajtót. Valahogy sikerült megőriznem nagyanyám házának kapukulcsát. A bátyámmal kinyitottuk a kaput, bekopogtunk a hátsó ajtón, és megmondtuk, kik vagyunk. Kinyitotta az ajtót, és majdnem elájult, amikor meglátott bennünket. Azt mondta, valami magyarok laknak a házban, akiket a magyar hatóságok költöztettek be. Újvidéket nem bombázták, csak néhány bomba hullott a városra. Sok ház közül, amely megrongálódott, néhány magyaroké volt. Miután a nagyanyámat elvitték, ezeket a magyarokat beköltöztették a házba.

Amikor 1945 januárjában visszajöttünk, minden meg volt fagyva, a bátyám bement a városba, nekem pedig megmondta, hová ásta el a papírjainkat még mielőtt elvittek minket, és én elindultam kiásni őket. Nem volt mivel ásni a megfagyott talajt, egy késsel próbálkoztam, azok az emberek [a magyarok, akik beköltöztek] pedig az ablakon keresztül figyeltek, és amikor látták, hogy valamit ki akarok ásni, azt mondták: „Tudja, vettünk szenet a pincéből és tűzifát.” A nagyanyám ezt még a deportálás előtt szerezte be, természetesen nem lehetett tudni, hogy deportálni fogják, de ő kora tavasszal mindig beszerezte a tüzelőt a következő télre. És folytatták: „De nem mondták nekünk, hogy az a maguké. Észrevettünk a földön ásásnyomokat, hogy még azelőtt eláshattak valamit a földbe, hogy mi ideköltöztünk. Megtaláltunk aztán a földben néhány dolgot, és kivettünk néhány speciális bödönt, amiben zsírt tarthattak.”

Gondolom, nagyanyám valamit beletett azokba a bödönökbe, de nem tudtuk, hogy mit. Nem tudom, mit lophattak el. „Nézze – mondták –, ezeket visszaadjuk magának.” Megijedtek, mert észrevették, hogy ásunk, ami azt jelenti, hogy keresünk valamit, gondolták, tudjuk, hogy mit kell keresni. Elmentek, mert azt hitték, gyanakszunk rájuk. A következő napon el is hagyták a házat, üresen maradt. Két-három évvel ezelőtt hagytam fel azzal, hogy itt-ott dokumentumokat gyűjtsek, amelyekről még tudtam, hogy létezhetnek. A bátyám papírjait kiástam, ezek nem sérültek meg, csak a nedvesség okozott károkat. Valamikor 1959-ben kaptunk némi pénzt a házért.

A bátyám, aki ügyvéd, és ez a foglalkozás abban az időben igen ritka volt, a katonai igazságszolgáltatáshoz került. Itt maradt Újvidéken.

Én csak a háború után lettem végzős diák. Otthagytam a hadsereget, és az újvidéki főhadiszálláson jelentkeztem. Ez 1945 júliusában vagy augusztusában történt, amikor Tito, illetve az állam kibocsátotta a háború befejezéséről szóló rendeletet, és minden végzős diákot a tanulmányai érdekében a rendelet alapján le kellett szerelni. Én a leszerelésem miatt mentem a főhadiszállásra. Átnyújtottam a papírjaimat Jure Mihajic főhadnagynak, akiről később azt olvastam az újságban, hogy jugoszláv katonai attasé volt Bukarestben. Azt kérdezte tőlem: „Mivel foglalkozik?” „Semmivel, várom, hogy megkezdhessem a tanulmányaimat.” „Hol lakik?” „Nem tudom, majd csak lakom valahol, megtalálom a módját.” „Maradjon itt, és segítsen nekem a leszereléseknél!”

Így még hat hétig ott maradtam, hogy segítsek a leszereléseknél, mert abban az időben még sokkal ritkább volt a végzős diák, mint ma, kevesebben voltak azok, akiknek egyetemi végzettségük volt. Több százat is leszereltem, hogy segítsek a főhadnagyomnak. Becsületes ember volt.

Belgrádban később a zsidó diákok szállásán laktam. Az első naptól kezdve ott laktam egészen addig, amíg megkaptam a papírjaimat a diplomához. A végzés után habozás nélkül Belgrádban maradtam volna, de nem volt lakásom, és abban az időben lakást szerezni kilátástalan feladat volt. Nem olyasmi, amire érdemes lett volna várni. Amikor elvégeztem az orvosi egyetemet, megnősültem, és elmentünk Belgrádból, mert nem volt lakásom. Egy évvel ezután vidékre költöztünk le, és pontosan két évig maradtam ott. 1957-ben ide jöttem Újvidékre, mert felmerült, hogy kapok egy lakást, és azóta is itt vagyok. Ennek már 46 éve. Orvos voltam, és orvosként dolgoztam.

Nem léptem be a pártba, és a rendszerről az volt a véleményem, mint mindenki másnak, akit a politika nem emelt ki. Sztálint sosem állhattam, már gyerekkoromban is sok rosszat hallottam róla, emlékszem a borzasztó hírekre Oroszországból. Sztálin minden társa idővel kém lett vagy külföldi hatalmak ügynöke, ez pedig már gyerekként sem tetszett. És amikor a háború előestéjén megállapodást kötött Hitlerrel, nekem is bajt okozott, végképp megutáltam őt.

Nem mondhatom, hogy csak azért, mert zsidó vagyok, voltak a problémáim. Nekem mindig voltak problémáim. Problémáim voltak azért, mert nem voltam párttag. Valószínűleg többre vihettem volna, ha párttag vagyok, de ez engem nem zavart. Lementem a falunkba, hogy utánanézzek, tudunk-e valami pénzt kapni a házért, mivel nem államosították, hanem a társadalom részére, fontosabb célokra kisajátították. A házat lebontották, és elrendelték valami csekély összeg kifizetését. Abban az időben még ez a kevéske pénz is sokat jelentett nekem. Elmentem a párttitkárhoz. Először azt mondták, hogy értekezleten van, de amikor hallotta, hogy Újvidékről jöttem, kijött hozzám. Alacsony ember volt. Mondtam neki, hogy eljöttem, és fizetnie kell a házért. Először rám nézett, majd azt mondta: „Mit akar, örüljön, hogy élve megúszta!” Felháborodtam, és meg akartam ütni. Ebben az időben hozta meg az Informburo a Határozatokat [A Tájékoztató Iroda határozata: A Moszkvában működő Tájékoztató Iroda 1948-ban határozatban ítélte el a jugoszláv kommunista párt politikáját. Ezt követően a Szovjetunió és a többi szocialista ország megszakította kapcsolatait Jugoszláviával, amely így nyugaton keresett gazdasági kapcsolatokat. Tito titkosrendőrsége sok olyan kommunistát, aki egyetértett a Tájékoztató Iroda határozatával, letartóztatott, és a Dugi Otok szigetén lévő börtönbe zárt. – A szerk.], ő pedig ízekre szedett volna engem, úgyhogy káromkodtam egyet, és otthagytam. Ez antiszemita eset volt, máskülönben nem tapasztaltam antiszemitizmust.

Ez a mostani a második házasságom. Az első feleségem, Vera szerb volt. Mint a legtöbb szerb, a háborút otthon, a Szerémségben élte át. A lányom az első házasságomból való. A második házasságomból nincs gyerekem. A második feleségem, Anna Újvidéken született. A kórházban dolgozott, ahol én is. Nem ismertem a szüleit. Mindketten nyugdíjasok vagyunk. Én a zsidó hitközségnél dolgozom, amennyit csak tudok. Egy időben még tisztségem is volt a hitközségnél.

Mindig is különös érzékenységgel gondoltam Izraelre, és még ma is ugyanígy érzek. Eddig már tizenháromszor vagy tizennégyszer jártam Izraelben. A feleségem körülbelül négy hónapig dolgozott Izraelben, amikor nyugdíjba ment. A véletlen műve volt, hogy Izraelben kaptunk munkát, így mind a ketten ott dolgoztunk a Holt-tengernél.

Van egy lányom, Olga. Részben zsidóként neveltük, és azt mondja, annak is érzi magát. 1952. augusztus 2-án született Belgrádban. Óvodás kora óta Újvidéken lakik. Orvosi egyetemet végzett, szakterülete a biokémia lett, és biokémikusként dolgozik egy laboratóriumban az orvosi fakultáson. Unokáim nincsenek.

Én orvos vagyok és ezt a hivatást gyakoroltam egész életemben. Nem vagyok vallásos. Inkább cionistának érzem magam, hiszen fiatal koromban a Hasomér Hacair ifjúsági mozgalomban nevelkedtem, és ez nem volt vallásos szervezet [lásd: Hasomér Hacair Jugoszláviában] A hadseregben a háború végén szolgáltam, mindössze néhány hónapig. Kétnyelvű vagyok, a magyar és a szerb az anyanyelvem. Ezenkívül beszélek németül és egy kicsit angolul.

A kommunizmus bukása óta semmi nem változott, amikor leomlott a berlini fal, semmi sem változott. Szekularizált a hitközségünk, nincs különösebb vallási élet. Ennek ellenére Ros Hásánát és még néhány ünnepet megtartunk. Nehéz kérdés, hogy miért nem vándoroltam ki Izraelbe. Magam sem tudom, miért nem mentem. A bátyám úgy gondolta, hogy egy ügyvédnek nincs ott perspektívája. Én akkor még csak diák voltam, mivel foglalkoztam volna. Ő nem ment, én sem mentem. Így hát itt maradtunk.

A svájci jóvátételi alaptól és a Claims Conference-től kaptam kárpótlást.

Életrajz

Édesapám lengyel származású volt, az édesanyja Lengyelországban élt. A nagypapát Grünbergnek hívták. A nagypapa meg a nagymama unokatestvérek voltak. A nagymama, azt hiszem, Berta volt. A nagyapámat nem ismertem. Jesivája [valószínűleg előjesivája – A szerk.] volt Lengyelországban, úgyhogy ő tanított. 1928-ban vagy 1930-ban meglátogattuk a nagyanyámat, Nowy Targban lakott. Ez nagyon érdekes volt. Az apám annyira készült erre az utazásra, és elmentünk hárman ugye. Nagy várakozás volt ugye, mert ott nagyon vallásosak voltak. A nagyanyám sájtlit hordott. De nekem meg a szegény anyámnak is nagyon furcsa volt, mert ott szombaton még szappannal kezet mosni sem lehetett. Az édesanyám velem titokban megbeszélte, hogy ő ezt nem nagyon szereti, de azért alkalmazkodtunk az ottani szokásokhoz. Ott nagyon folyt a zsidó élet. Fantasztikus szokások voltak ott. Pénteken olyan nagy sütés-főzés volt, hogy a huszonhatodik szomszéd is jött, főztek, sütöttek, gyúrtak. Szombat reggel elmentek a templomba, és utána rengeteg ember jött be a házba, és volt vendéglátás. Aprósütemény meg italok. Meg délután is jöttek vendégek. Én nem tudtam,  hogy miből fedezik ezeket, mert nem úgy nézett ki, hogy jómódúak. Meg ki voltak rakva pénzek, mert akkor, szombaton jöttek a koldusok. De soha egyik se vett el kettőt, csak egyet. Az édesapámnak volt ott egy húga, Elza, akinek a férje kárpitos volt, és ők is ott laktak a nagymamával. Csak kinn a kertben volt szabad neki dolgozni, mert elég porral, piszokkal járt a kárpitos munka. Az utcáról volt bejárat, és az ajtó fölött volt egy csengő, és ha valaki benyitott, akkor az megszólalt. Persze szombaton nem csengetett.

Az anyai nagyapám Neu Adolf. Nem ismertem. Azt tudom, hogy nagyon haladó szellemű valaki lehetett a nagypapa, mert az édesanyámat képezte. Az én édesanyám gyémántcsiszoló volt. A nagyanyámat viszont ismertem, mert  nálunk lakott, mikor én még kislány voltam. Kraut Borbálának hívták. Nálunk is halt meg 1922-ben. Édesanyám elmondása szerint soha nem vett be semmilyen gyógyszert. Hiába hívtak hozzá  orvost, a gyógyszert kiöntötte, a tablettát kidobta.

Anyukámék többen voltak testvérek. Volt neki egy öccse, Neu Béla, aki öngyilkos lett. Volt egy húga, aki hozzáment egy férfihez, akiről nagyon jó információkat kaptak – úgy látszik, akkor divat volt, hogy ha jött egy kérő, akkor arról információkat kértek –, csak éppen azt nem mondták róla, hogy tüdőbeteg. Megfertőzte az egész családot: a gyerekeit, a feleségét. Mindenki meghalt. És volt anyukámnak egy testvére, aki kiment Amerikába, és attól fogva soha többet nem tudtak róla.

Apám 1887-ben született. Hét évvel fiatalabb volt, mint az édesanyám. Úgy hívták, hogy Grünberg Hirsch-Leib. És ő addig járt a minisztériumba, hogy ő meg akarja magyarosíttatni a nevét, amíg aztán megengedték neki, és akkor úgy hívták őt, hogy Grünberg Herman. Ez olyan 1926 körül volt.

Az apám mesélte, hogy gyerekkorában csatlakozott vásározókhoz. Ezek a vásározók jártak át Magyarországra is. A nagynéném, Elza, is mindig járt. Volt neki egy szétnyitható standja, és amikor vásárnap volt, kirakodott. Női holmikat, pulóvereket, kardigánokat, ilyeneket árult. Nem tudom, apám hogy került ide Magyarországra. Azt tudom, hogy amikor ők 1912-ben megesküdtek, akkor ő már egy pár éve itt volt. Elég jól beszélt magyarul. Talán itt-ott lehetett érezni, hogy nem ez az anyanyelve. Például emlékszem, hogy számolni jiddisül számolt.

A neológ hitközségnél dolgozott. A főtitkár mellett volt ilyen titkárféle. Volt a hitközségen hosszú éveken át egy nagyon nevezetes főtitkár, Eppler Sándor, akit az apám nagyon szeretett. [Eppler Sándor (szül. 1890) a pesti izraelita hitközség adófelügyelője, pénzügyi főtanácsosa, majd 1924-től főtitkárhelyettese volt. – A szerk.] Eléggé be volt fogva, mert ez az Eppler egy munkamegszállott volt. Sokszor késő estig dolgozott, és az apám is ugyanúgy dolgozott benn.

Édesanyám Budapesten született 1880-ban. Elég későn, 1912-ben ment férjhez. Nehezen tudta a gyerekeket kihordani. Heten lettünk volna testvérek, de csak én születtem meg, és utánam egy kislány, aki egész piciként meghalt.

Az István út 11-ben laktunk, egy nagyon egyszerű lakásban, de erre nemigen emlékszem. Amikor négy-öt éves lehettem, az édesapám a hitközségtől kapott egy másik lakást a Rumbach Sebestyén utcában, abban a házban, amiben a templom volt. Itt csak a hitközség alkalmazottai laktak. Ott volt egy elég nagy konyha, egy elég nagy szoba, a folyosón, zárt folyosó volt, volt egy spájzszerűség. A konyhát mi átalakítottuk, és abból lett egy fürdőszobaszerűség, és a spájzból csináltunk egy konyhát. Az édesanyám nagyon szerette a régi vágású hálószobabútort: két nagy ágy volt, két éjjeliszekrény, tükrös asztal. A bútor nagyon szép volt. A konyhában olyan régi típusú konyhabútor volt, volt egy felső része meg egy alsó része, hátul volt a mozsár meg ilyenek.

Édesanyám nem dolgozott. Otthon volt, főzött, vásárolt. A Klauzál térre jártunk. Oda elvitt magával, nem nagyon hagyott otthon. A Klauzál téren volt a libás, akihez mindig ment. Nálunk csak olyan mondva csinált kóserség volt, mert vágott libát vett a Klauzál téren [Azaz: már leölt libát vett, nem pedig élőt, ahogy a vallásosabbak, akik élő libát vettek, és elvitték a sakterhoz, hogy a vallási előírásoknak megfelelően vágja le. – A szerk. Lásd még: étkezési törvények; kóser háztartás; sakter.] De azért a tejes meg a húsos nagyjából külön volt. A libából aztán csinált tepertőt meg a májat meg mindenféle finom dolgokat. Az édesanyám nagyon jól sütött-főzött. Purimra annyi kindlit [Dióval, mákkal töltött, pólyás baba alakú purimi sütemény. – A szerk.] sütött, és az apámnak mondták a kollégái, mondja meg a Karolinkának, küldjön egy pár kindlit.

Édesanyám nem volt nagyon templomjáró, és apukám sem nagyon. Pedig ő elég vallásos családból származott. Annyival tartozott a hitközségnek is, hogy hát néha elment ünnepkor. Édesanyám péntek este gyertyát gyújtott. A menü péntekenként húsleves volt, mellette a tányéron fekete retek, paradicsomszósz, ilyen-olyan szósz hússal, barhesz. A barheszt nem anyukám készítette, vettük. Úgy emlékszem, hogy édesapám szokott csinálni egy pohár borral kiddust.

Széder volt nálunk, az édesapám nagyon szép szédert tartott. Fölvette a kitlit, mert abban tartotta a szédert. Először jött az imádkozás, s akkor a két ima között volt a vacsora. Húsleves maceszgombóccal. Hosszú volt a szédereste, mert elég hosszú az ima, és az utolsó dalig mindent el kellett mondanunk. És az édesapám nagyon énekelt is. Egy-két vendég néha jött, akit meghívott az édesapám vagy az édesanyám, de inkább magunkban voltunk. Volt takarítás [lásd: homecolás], de nem olyan, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, hogy mindent összesöpörni meg minden. De volt az édesanyámnak pészahi edénye. 

Zsidó iskolába jártam a Wesselényi utca 44-be. Oda jártam egészen harmadikig [vagyis elemibe és a polgári iskola harmadik osztályáig]. Az iskolában jól tanítottak. Volt héber nyelv és irodalom. Tanultunk a Bibliából meg az imakönyveket meg különböző énekeket, imákat. Fordítottunk is, és mindenfélét kellett tudni, de hát amikor kijártuk ezt az iskolát, nem sokat foglalkoztunk vele a továbbiakban.

Akkor nagyon nagy divat volt a zsúr. Az édesanyámnak elég jó kapcsolata volt a szülőkkel, úgyhogy sok zsúrba hívtak. Csak zsidó barátnőim voltak. Minden adott volt ahhoz, hogy zsidó társaságom legyen: apám a hitközségnél dolgozott, a Rumbach Sebestyén utcai templom épületében laktunk, én a zsidó iskolába jártam. Délután a tanulás, meg jött egy-egy barátnő, így teltek a délutánok. Olvasni sokat olvastunk. Édesanyám szerette a könyveket. Később a mostohatestvéremmel, Rózsával jártunk könyvtárba. Mindig megbeszéltük, hogy ki megy a könyvtárba. Ő is szeretett olvasni, én is.

Volt egy barátnőm, aki minden évben járt Dömsödre, és egyszer-kétszer mi is elmentünk az édesanyámmal oda. Kivettünk egy szobát a vendéglősnél. Elég sok gyerek összejött ott, és nagyon jól éreztük magunkat.

Egy emeleten laktunk a samesszal  [templomszolga], annak volt egy lánya, és hozzájuk járt mindig egy varrónő. Ha kellett nekünk valami, az édesanyám szólt, hogy hozzánk is jöjjön, mert valamit kell varrni. Az édesanyám nagyon nagy súlyt fektetett arra, hogy mindig nagyon jól öltözött legyek, és volt a Király utcában egy üzlet, ahol lehetett kapni fiatal lányoknak való ruhákat, oda jártunk.

12-13 éves voltam, amikor édesanyám meghalt. Az édesapámmal maradtunk ketten. Én annyira nem bírtam az egyedüllétet, hogy sokszor bementem az irodába, ahol az édesapám dolgozott a hitközségnél, s ott lefeküdtem, és sokszor úgy vitt haza félig alva. Szóval nem volt jó, mert szegény drága anyám borzasztóan elkényeztetett. Amikor 14 éves voltam, apám újra megnősült, elvett egy elég vallásos nőt, az kezdett engem inkább a vallásra nevelni.  Matild özvegyasszony volt, két gyermeke volt, Rosner Rózsa és Rosner László. A fiú egy-két évvel idősebb volt nálam, a lány meg fiatalabb. Volt neki két testvére Párizsban, és az egyik, aki szűcs volt, az kivitette a fiút, és a fiú ki is tanulta a szűcsmesterséget. Rózsa idejárt iskolába. Aztán beiratkozott egyetemre, de megszakította a tanulmányait a háború miatt. Matild vezette a háztartást. Neki volt egy fehérnemű-varrodája, amikor még egyedül volt a két gyerekkel, és aztán is folytatta ezt. Voltak gazdagabb zsidók, akik a lányuknak komoly stafírungot csináltattak. És neki voltak hímzőasszonyai vidéken, és ő kiadta ezeket a hímzéseket. Gyönyörűeket csináltak.

Volt a Bethlen téren egy zsidó kereskedelmi, a polgári [lásd: polgári iskola] után oda jártam egy egyéves kereskedelmi szaktanfolyamra [lásd: női kereskedelmi szaktanfolyamok]. Ott tanultunk gyorsírást, gépírást, könyvelést. Először egy ügyvédnél dolgoztam, aki apámnak valami ismerőse volt. Utána elkerültem egy üveg- és porcelán-nagykereskedésbe, ott is az irodában dolgoztam. Számláztam, sok mindent kellett csinálni.

Az első férjem Schächter László 1909-ben született Büdszentmihályon [Szabolcs vm.-ben lévő nagyközség, 1910-ben 7800 főnyi lakossal. – A szerk.]. Jóval idősebb volt nálam. Úgy ismerkedtem meg vele, hogy dolgoztam egy cégnél, egy illatszer-kereskedelmi ügynökség volt, több külföldi céget képviselt. A főnököm zsidó volt, és ott üzletszerző voltam, jártam a budapesti illatszertárakat. És voltak olyanok, akik vidéki cégeknél dolgoztak. Úgy hívták őket, hogy ügynök. Az egyik a második férjem bátyja volt. László, a férjem szintén járt vidékre. Ők heten voltak gyerekek, öt fiú meg két lány. A lányokkal jóban voltam, és a fiúval meg, aki a férjem lett, nem, de a többi fiúval kirándulni jártunk a Hármashatár-hegyre. Aztán a két lány közül az idősebbik föltalálta, hogy jó lenne, ha mi ketten jobban megismerkednénk, és összehoztak egy találkozót az Astoria szállóban. Hát olyan nagy szerelem lett belőle, hogy nem igaz. Az esküvő a Rumbach Sebestyén utcában volt.

Lászlóék a Teréz körúton laktak egy kétszobás lakásban. A Felvidékről  jöttek, és ez a báty, aki  a cégnél dolgozott mint ügynök, ez hozta fel őket Pestre, mikor kezdődtek ott a cirkuszok. És mint a legidősebb testvér, felkarolta a többit. Ők nagyon vallásosak voltak. Az apósom odajárt a Rumbach Sebestyén utcai templomba az öt fiával. Minden péntek este. Parókát nem hordtam, de mindig kóser húst vettem. Miután egy vadonatúj kis lakásunk volt, ott nem volt probléma a kóser konyha.

Az esküvő után elmentünk lakást keresni, és a Hungária körúton meg a Stefánia úton valósággal a földből nőttek ki a négy-öt emeletes házak. És valahol ki volt írva, hogy lakások eladók. Nagyon tetszett nekünk, és leelőlegeztük a lakást. Egy nagyon aranyos kis lakás volt. Egy szoba volt, egy pici franciaerkélyes konyha, fürdőszoba, bent volt a WC, az előszoba meg egy spájz.

1942-ben esküdtünk, és jöttek a behívások, úgyhogy még jóformán meg sem melegedtünk a lakásban. Úgyhogy szegény akkor már csak táborokban volt. Ha lehetett menni látogatni, akkor én ott voltam. Akkor kiderült, hogy terhes vagyok. Sárospatakon voltak, s azt mondtam neki, hogy addig nem megyek haza, míg azt nem mondod, hogy megtarthatom a gyereket. Aztán kinn voltak Erdélyben, oda is elmentem. Mikor visszajöttek Erdélyből, volt egy papírja, hogy szállás hiányában a lakásán aludhat. És jött egy razzia a házban, és a papírral együtt elvitték 1944 novemberében. Munkára kivitték őket az országból, nem tudom, hova. Nem jött vissza.

István 1944 januárjában született. A zsidó neve Smuel ben Avrom Jantev volt. Az anyósommal volt a vita, hogy bár az anya választhatja meg a gyerek zsidó nevét, ő magának akarta ezt a jogot. Vitatkoztunk, hogy nem az én nagyapám után nevezzük el, hanem az ő nagyapja után, aztán kisütöttük, hogy mind a két nagyapa Smuel volt, s el volt döntve a kérdés. A férjem látta még a fiát. Amikor nem volt már itthon, én mindig péntek este, szombat ebédre ott voltam az anyósomnál. El is várta, hogy ott legyek. Eleinte ott laktam a gyerekkel a Hungária körúton, de aztán beköltöztettek a városba, a férjem legidősebb bátyjához. Schächter Ernőnek hívták, a magyarosított neve Sándor volt. (A háború után magyarosított.) Ő is ott a Teréz körúton lakott, mint a szülők. De csak én laktam ott a fiammal, mert neki volt az üzlete egy strómannal. Ez a stróman módos volt, és odaköltözött az Ernő a feleségével meg a kislánnyal. Ő bujtatta őket.

Akkor jött, hogy ez a Teréz körúti ház zsidó ház [csillagos ház] lett, aztán fölszámolták, és jöttek a nyilasok, hogy mindenki vigye le az udvarra a poggyászát. A házban volt egy fodrászüzlet, s ez a nő azt mondta nekem, hogy „ha akarja, én segítek magának”. Úgyhogy beraktam – volt a nagy babakocsija a fiamnak –, oda beraktam egy halom pelenkát meg amire gondoltam, hogy szükség van, és ez a nő a babakocsival együtt kivitt engem a házból. S akkor elmentem ugyanahhoz a nőhöz, ahol a sógorom volt.

Apukám, Matild és Rózsa a ruhagyűjtő században voltak a zsidó gimnáziumban. [A ruhagyűjtő századként ismert zsidókból álló században a munkások német felügyelet alatt a német hadsereg ruházatának javításával foglalkoztak. A ruhagyűjtő század mintegy 1500-2000 férfit, nőt és gyermeket számlált. A század székhelye először a Zsidó Hitközség épületében, a Síp utca 12-ben volt, majd 1944 decembere után áthelyezték az Abonyi utcai Zsidó Gimnázium épületébe. – A szerk.] A Lászlót [apja második feleségének, Matildnak a fiát] a háború előtt kiutasították Franciaországból, mert nem volt állampolgársága. Hazajött, és kivitték őt valahova Ukrajnába munkaszolgálatra, és nem jött vissza. Amikor a háború után kiderült, hogy apukámék nem tudnak bemenni a régi lakásba, mert a lépcsőház is leszakadt, betették őket valami társbérletbe, az apám azt mondta, hogy dehogy megyek én társbérletbe, hát van énnekem egy vidéki házam, akkor megyek oda lakni. Ez a vidéki ház itt Pest közelében volt, Gyömrőn. Ez egy nagyon szép családi ház volt, apa és Matild építették. A háború előtt tavasztól őszig mindig kinn voltak. Matild nagyon ügyes asszony volt, értett még a kerthez is. Ő mondta az apámnak, hogy mit kell csinálni a kertben. Kóser háztartásuk volt, és minden csütörtökön följött vágatni [azaz baromfit vágatni a sakternél] meg húsért [azaz: marhahúsért]. Gyömrőn volt egy szép kis zsidó templom, apám oda járt. Minden reggel tfilinben imádkozott.

Rózsa a ruhagyűjtő században megismerkedett egy fiúval, aki nem sokkal a háború után el is vette őt feleségül. Született egy kislányuk, Jutka. A kislány szintén Gyömrőn volt, mert Rózsi újrakezdte az egyetemet. A szerencsétlen az asztalra borulva aludt sokszor este, mert végig akarta csinálni. Az ELTE-re járt, tanár lett. Aztán 1956-ban elmentek Kanadába. Kinn meg született egy kisfiuk. Végül a mama az apámmal együtt kiment Kanadába 1957-ben vagy 1958-ban. Jóban voltunk Matilddal, én őnála kinn voltam Vancouverban. És úgy zokogott, mikor eljöttem, mert tudtuk, hogy többet nem látjuk egymást. Apukám az 1970-es években halt meg, Matild meg egy pár évvel ezelőtt.  Majdnem száz évet élt.

Amikor felszabadult Pest, elmentem megnézni, hogy mi van a Rumbach Sebestyén utcai lakással. Végül elmentem a gyerekkel Gyömrőre, apámékhoz. Volt az egyik sógornőmnek egy cipőfűző üzeme. Kérdezte, hogy akarok-e dolgozni. Lehet adjusztálni cipőfűzőket. Mondtam, hogy akarok. És termeltem neki a cipőfűzőket.

Nagyon sokáig vártam a férjemre. Az anyósom mondta, fiatal vagy, menjél férjhez. Mert végül is hány éves voltam, huszonnégy, huszonöt? A fiamnak is hiányzott az apa persze. Rózsa, a mostohatestvérem dolgozott egy sportboltban Pesten, és volt neki egy barátnője, aki erzsébeti volt, és a Kárpáti Áron, a második férjem is pesterzsébeti volt. S ezek ketten összebeszéltek, hogy engem a Kárpátival összehoznak. Az esküvő a Síp utcában volt a rabbiságon. A férjem eredeti neve Krausz volt, és 1948-ban magyarosíthatott Kárpátira. Bőrös volt, a háború előtt a Paulay Ede utcában dolgozott – ez volt a bőrös utca valamikor –, elég jól keresett. A háborúban kivitték őket Oroszországba. Összegyűltek és megkérdezték őket, hogy ki tud lószerszámot csinálni. És jelentkezett, hogy ő tud. Bekerült egy műhelybe, ahol amíg haza nem jöttek, lószerszámokat csináltak. A háború után meg a rákospalotai Bőrkonfekcióban dolgozott. A készáruraktárnak volt a vezetője.

Ő nem volt vallásos. Olyan családból és olyan helyről származott, Soltvadkertről, ahol elég vallásos zsidók voltak [Soltvadkert Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.-ben lévő nagyközség, 1920-ban 8200 főnyi lakossal. A községben működött jesiva. – A szerk.]. De ő korán elkerült otthonról, albérletben lakott Pesten, úgyhogy ő nem nagyon tartotta a vallást. Nem is nagyon szeretett templomba menni. De azért én gyújtottam gyertyát pénteken. Meg volt péntek esti vacsora, ha nem is olyan, mint otthon. Ünnepekkor  elmentünk a templomba, és ő is jött, és megvolt a böjt [Jom Kipurkor]. Később elég beteg volt, s akkor már a böjttel is felhagyott. Én a mai napig nem főzök szombaton. És nem főzök se disznóhúst, se disznózsírral, csak olajjal főzök vagy libazsírral. És tejfölös főzelékhez sem eszem húsfeltétet. A fiamban is megmaradt minden, benne rengeteg zsidó érzés van, a gyerekeiben is. Járnak Szarvasra. A lányomat is zsidó szellemben neveltem, de nem tudom, miért, nem fog rajta az ilyesmi. De lehet, hogy én vagyok az oka, mert mikor kisebb volt, mondta nekem, hogy anyu nálunk nem volt se Hanuka, se karácsony, tehát ő egyiket sem ismerte.

Az első férjem legidősebb bátyja nem akart engem elengedni dolgozni. Valósággal revolverezett engem: „Hova akarod tenni a gyerekedet?” Segített engem anyagilag, de én akkor is akartam dolgozni.

És végül elmentem, és a budai hitközségnél dolgoztam. Irodai munka volt. Akkor még közadók módjára be lehetett hajtani a hitközségi adót. És akkor még éltek Budán gazdag zsidók. Az elöljáróság megkapta, hogy az egyes adózóknak mennyi a jövedelme. Képeztünk egy bizottságot, és behívtuk adótárgyalásra, s azt mondtuk, ha most kifizeti az adót, akkor mérsékeljük. S volt olyan, aki ott lerakta a pénzt. Elég sok minden volt, amire lehetett költeni. Volt egy konyha, ahol az alkalmazottak is kaptak ebédet, meg volt az iroda, aztán voltak a temetők Budán. Amikor összeolvasztották a budai és a pesti hitközséget, akkor a számvevőszéken voltam. Aztán elmentem dolgozni a házkezelőségre, s közben megszületett a lányom, akkor abbahagytam. Ágnes Gabriella 1953-ban született. Az egyik sógornőm egy építőipari vállalatnál dolgozott, s ezek kiadtak tervdokumentációkat gépelni. Én úgy gépeltem, hogy a kislányom tudta, hogy nem lehet hozzám szólni. Megállapodtunk a férjemmel, hogy mikor ő végez – ők elég korán kezdtek, úgyhogy csak három óráig dolgoztak –, hazajött, elvitte a gyereket a Ligetbe, és megvásárolta, ami nekem kellett. Nekem 9 óra, 10 óra körül kész lett az ebéd, és gépeltem.

A Kultúrától mentem nyugdíjba 1971-ben. Ez könyvvel, hírlappal, lemezzel, iskolai szemléltető eszközökkel, ezekkel foglalkozott. Én a könyvosztályon voltam mint bonyolító. Az NDK-ba küldtünk könyveket. A bonyolító az üzletkötő jobbkeze. Az üzletkötő megköti az üzletet, és a bonyolító lebonyolítja. A munkahelyemen elég sok zsidó volt. A vezetők is. Az igazgató is zsidó volt. A főnöknőm egy zsidó nő volt. És én mindig mondtam neki, hogy én az őszi ünnepekre akarom kivenni a szabadságomat.

A lányom külker főiskolát végzett, s először a Metrimpexnél, aztán a Konzumexnél dolgozott. Onnan eljött, amikor még tudtak fizetni végkielégítést. Azóta különböző kft.-knél dolgozik.

1956-ban majdnem elmentünk Izraelbe. A férjemnek volt egy testvére, Margit. A háborúban elvitték őket, a testvérét az édesanyjukkal meg egy pici lánnyal Auschwitzba. És az édesanyjukat meg a kicsi lányt a gázba vitték, a sógornőmet munkára. A háború után lett új családja, és azokkal ment ki Izraelbe. Együtt akartunk menni a férjem húgával, ők még megkapták az útlevelet, mi meg már nem. Elég rossz érzés volt itt maradni. Ők megérkeztek valami kezdetleges házakba egy sivatagos részen, ahol borzasztó meleg volt. Mikor megérkeztek, írtak, hogy Úristen, vissza akarnak jönni.

Egyszer elmentünk a férjemmel Izraelbe. Akkor még nem is volt diplomáciai kapcsolat, úgyhogy csak kerülő úton, nem is tudom, melyik követségen keresztül lehetett csak kimenni. És láttam, hogy ott is van gyűlölet, és annak nem szabadna lenni. Aki zsidó, legyen zsidó, és ne különböztessék meg, hogy ez európai zsidó, ez ilyen zsidó, ez olyan zsidó. Szóval az nem tetszik nekem.

Rengeteg rokon van kinn. A fiaméknak elég jó a kapcsolata az édesapja rokonaival. A Juditot [unoka] is megszerették, mikor kinn volt, mert ő ott járt az egyetemre.

Életrajz

Kappel Zoltán Kolozsvár Grigorescu nevű lakónegyedében él egyedül, egy háromszobás tömbházlakásban. Lakása egyszerű, megkopott. Ismeretségünk elején, 2005-ben, erőteljes, életvidám személynek ismertem meg. Azóta, 2006 tavaszán hosszú betegség után elhunyt a felesége. Kappel Zoltánt láthatóan megviselte a tragédia. Fizikai állapota rohamosan megromlott, kedélytelen, összetört. A hitközségi menzán étkezik, ez jelenti szinte egyetlen kapcsolatát a külvilággal. Emellett rendszeresen jár a pénteki istentiszteletekre. Gyermekei külföldön élnek, évente egyszer látogatják meg.

A dédszüleimről nagyon röviden tudok mesélni. Az apai dédapámat úgy hívták, hogy Kappel Noé. Valamikor az első világháború előtt született, de pontosan nem tudom, mikor. Még a nagyszüleim születési évét sem tudom. Talán ő [a dédapa] volt Désen vagy [Vasasszent]Egyeden a magyar dohányjövedékek vezetője [lásd: trafikjog (dohánytőzsde)]. Igazából nem tudom, mit jelentett ez akkor. Az első világháborúban érdemeket is szerzett. Máskülönben, úgy emlékszem, a szüleim azt mondták róla, hogy nagyon vallásos ember volt. Ortodox zsidó volt, és nagyon fontos, hogy nemcsak ortodox, hanem askenáz is. Az askenáz az német zsidó. Nagyon tisztelték, és a kor szokása szerint jártak hozzá tanácsokért is. Én személyesen nem ismertem őt. Az édesapám és a nagybátyáim beszéltek róla. Nagyon büszkék voltak arra, hogy a régiek közül volt valaki híres a családban. A dédapám úgy volt ismert, mint Erebn Najách ven Szentje Zsutje. Szentje Zsutje Szentegyedet jelent, oda valósi volt [Vasasszentegyed – kisközség volt Szolnok-Doboka vm.-ben, 1910-ben 1000 főnyi román és magyar lakossal. Trianont követően Romániához került. Ma: Sântejude, Kolozs megye. – A szerk.]. Én csak annyit tudok, hogy így volt híres, hogy Erebn Najách. Ez jiddisül van. A Najách Noét jelent, az erebn határozza meg pedig, hogy ténylegesen nem közember, hanem valami rabbiféle lehetett. Tehát ez azt jelenti, hogy legkevesebb középvégzettséggel rendelkezett. A középvégzettség annak idején a zsidóknál, ha tanult, akkor tizenhárom-tizennégy éves korától számítható [Kappel Zoltán föltehetően nem a közoktatásról beszél, hanem a héderben szerzett végzettségről. – A szerk.].

Annyit tudok, hogy amikor gyerekkoromban zsidó iskolába jártam, akkor volt nekem egy tanítóm, sajnos már nem jut eszembe, hogy hívták. Hát akkor azt is rabbinak nevezték, én lehettem úgy nyolc-kilenc éves. Nagy szakálla volt. Egyszer csak tanulás közben, azt kérdi tőlem, hogy hogy hívnak engemet. Mondtam én neki, hogy Najách vagyok. A Najáchot ő valahogy másként mondta, már nem emlékszem, mert nagyon furcsán mondta. Na és akkor azt kérdi: „Kappel Najách?” „Igen.” Azt mondja: „Kitől kaptad ezt a nevet?” Mondom én: „A dédapámnak a neve.” És ő megszeppent, hogy én Kappel Najáchnak vagyok az unokája. S jött akkor a sakter is, aki ugyancsak ott volt körülöttünk, mert ott volt a sakteráj, ahol vágatták a majorságokat. Egy fiatal szakállas pasas volt, és mondja neki a tanító, hogy én Kappel Najáchnak vagyok az unokája. Mind a ketten csodálkoztak, de többet nem kérdeztek, és nem is mondtak semmit. Később megtudtam, hogy a tanító az Átjáró utcában lakott Szentegyeden, ugyanott, ahol Kappel Najáchnak is volt a háza, amit – nem tudom, miért – később dédapám reáhagyott. Szegény volt a családja az én tanítómnak.

Dédapám [Vasasszent]Egyeden lakott, de azután Bethlenben, majd ott halt meg [Betlen (Bethlen) – kisközség volt Szolnok-Doboka vm.-ben, 1891-ben 2300 lakossal, 1910-ben és 1920-ban 3100 román, magyar és német ajkú lakossal; mint járási székhely több közigazgatási intézménnyel rendelkezett (szolgabírói hivatal, járásbíróság, telekkönyv, kir. közjegyzőség, adóhivatal); volt vasútállomása, posta- és távíróhivatala, telefonállomása. A községben takarékpénztár, mezőgazdasági népbank és tejértékesítő szövetkezet működött. Trianon után Romániához került. – A szerk.]. Én kíváncsiságból, ezelőtt vagy huszonöt évvel elmentem Bethlenbe, mert tudtam, hogy ott élt. Egy zsidóhoz mentem, ketten-hárman lehettek még ottan zsidók. Mikor mondtam, hogy úgy hívják, hogy Erev Najách, akkor azt mondta nekem: „Ismerem, hogyne, hallottam róla. Jöjjön velem, megmutatom, hol van a sírja.” Na és akkor elvitt oda az illető, és megmutatta a sírt. Hát annyi év után még egy ház is összeromlik, alig lehetett ráismerni a sírra. Nem tudtam, hogy ő hogyan ismerte meg a dédapám sírját. A többi dédszülőmről semmit nem tudok. A nagyszüleim közül is az apám részéről tudok csak inkább beszélni.

Apai nagyapám, Kappel Mihály [Vasas]Szentegyeden született. Kolozsváron lakott, és kereskedelemmel foglalkozott. A Kolozsvár melletti Kidéből Kide – kisközség volt Kolozs vm.-ben, 1910-ben 800 főnyi magyar és román lakossal. Trianon után Romániához került. Ma: Chidea, Kolozsvártól 26 km-re, északra fekszik. – A szerk. vette el nagyanyámat, Rosenfeld Rózát. Annak idején nem Kidén, hanem a tőle néhány kilométerre délre fekvő Gyulán Kolozsgyula, románul Giula vezették be a születéseket, így a nagyanyámét is. Nagyapám ott ismerkedett meg a Rosenfeld családból való nagyanyámmal, majd a házasságuk után Kidére költözött. Volt ennek a nagyapámnak hét gyermeke, ezek között van az apám, apámnak az ikertestvére, még két lány és három bátyja.

Édesapám, Kappel Móric 1896. március tizenötödikén született, Kidén. Édesapám után született még két leány. A lányok is ikrek voltak, és apámnak is volt egy ikertestvére. Amikor az édesapám és a lányok is megszülettek, meghalt az anyjuk, az én nagyanyám. Ez valamikor 1912 körül lehetett [Az interjú során kiderült, hogy inkább 1906 körül történhetett ez. – A szerk.]. Ekkor a hét testvérből már csak négyen éltek otthon, a többiek már nagyobbacskák voltak, és mindegyik elhelyezkedett az ország különböző településein.

Az apámat Kolozsváron a Rosenfeld család vette magához. A férfit Rosenfeld Móricnak hívták, és édesapám anyjának volt a testvére. Móricról annyit tudok, hogy suszter volt, és két gyereke volt. Ezek dúsgazdag emberek voltak falun, és aztán eljöttek ide, Kolozsvárra lakni. Itt is elég jó házban laktak, ami a sajátjuk volt. A feleségét Klári néninek hívták. A lányuk nevére nem emlékszem már, viszont tudom, hogy most kint él Izraelben. A fiukat Zoltánnak hívták, ugyanúgy, ahogy engemet. Ők nevelték fel édesapámat, aki aránylag elég jó zsidó vallási nevelést kapott tőlük. Megtanult imádkozni, igyekezett szombaton nem dolgozni. Később is betartotta a zsidó szabályokat, amelyeket akkor, mikor én gyermek voltam, kevés zsidó tartott be.

Édesapámnak az ikertestvérét Kappel Sándornak hívták, és Désen lakott. Azt hiszem, gyümölcskereskedelemmel foglalkozott ott. A fiát Kappel Dezsőnek hívták, három-négy évvel lehetett nagyobb nálam. Munkaszolgálatban halt meg. A nagynénémre nem emlékszem, nem jött hozzánk sohasem. Sándor elég meleg lelkű ember volt. Néha eljött hozzánk látogatni, és éreztem mint gyerek, hogy szeretettel kérdezősködik, és örvend nekünk.

A következő testvér Kappel Samu három-négy évvel lehetett nagyobb, mint édesapám, tehát valamikor 1892-ben vagy 1893-ban született. Erről is csak annyit tudok mondani, hogy Kolozsváron laktak. A mai Tanítók Házánál, a Tordai úton volt neki szódavízgyára. A lakása is ott volt a gyár mellett. Gyárnak nevezték, még akkor is, ha hárman-négyen dolgoztak csak, és még neve sem volt. A „munkások” a családból kerültek ki. Samu feleségét Rézi néninek hívták. Ez egy zsidó név, Reizlnak ejtették ki annak idején. Nagyon vallásos, ortodox zsidó emberek voltak, négy gyerekük, két lány és két fiú volt. Az egyik fiút Kappel Martinnak hívták, mi Martyinak szólítottuk. A másik pedig Kappel Vilhelm volt. Tehát két Vili unokatestvérem volt. A lányok közül Teréz volt a nagyobb, ő 1921-ben, vagy 1922-ben született. Manci, a negyedik gyermek jóval fiatalabb volt. Samu meghalt még a holokauszt előtt, itt van eltemetve, Kolozsvárt. A feleségét és gyermekeit deportálták, egyedül Teréz jött haza közülük. Teréz miután hazajött, nagyon hamar férjhez is ment. A férje szabó volt, a nevére nem emlékszem. Teréz a háború előtt inkább zenével foglalkozott, nem volt állandó munkahelye. De hát nem tudott kiteljesedni mint zenész, mert jött a deportálás, utána pedig gyereket szült, és háztartásbeli maradt. A fia most úgy ötven éves lehet, de semmit nem tudok róla. Valamikor az 1950-es években kiköltöztek Izraelbe, de hogy melyik városba, már nem tudnám megmondani, pedig egyszer voltam is náluk látogatóban. Lehet, hogy most is élnek, nem tudom.

Apám Herman nevű testvére Besztercén élt. S annak sok gyermeke volt, nagyon szegényen éltek. Herman harcolt az első világháborúban, az osztrák–magyar hadseregben, és rokkantan jött haza [lásd: hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchiában]. Nagyon le volt rokkanva, úgyhogy kapott támogatást az államtól. Nem tudom, milyen nyugdíja lehetett, de nehezen tudtak megélni belőle. A fiai közül Kappel Dezsőt ismertem közelebbről. A zsidó neve Duvad Duvid volt. 1922-es születésű volt, és Kolozsvárra jött szabóinasnak, itt tanulta ki a mesterséget. Apám segítette, amennyire tudta. Ez az ember 1940-ben Mesilemmel, a fiútestvérével elment Moldvába. Tudták, hogy az oroszok vissza fogják kapni Romániától Moldvának egy részét [Besszarábiát], és ők odamentek, hogy az Oroszország fennhatósága alá kerülő részen legyenek. Sikerült nekik, és az oroszok ottan őket olyan bánásmódban részesítették, mint akik a fasizmus elől menekültek. Egy ideig nagyon nehéz körülmények között tartották őket. Táborban, elszigetelve voltak valahol Oroszországban. Én ezeket csak a második világháború befejezése után tudtam meg, mikor hazajöttek meglátogatni minket. Mind a ketten Oroszországban alapítottak családot. Hermannak még volt három leánya, akik közül egyet idegenek neveltek, mert annyira szegények voltak.

Apám leánytestvérei közül Ilonka Besztercén élt. Varrodája volt, tizenketten, tizenhaton dolgozhattak nála. Őt deportálták, és nem jött haza. Két lánya volt: Ráhel most Izraelben él, a másik pedig itt, Kolozsváron ment férjhez, a fia orvosit végzett. 1949-50 körül elment, azt hiszem, Németországba, de pontosan nem tudom, hogy hol van, és mit csinál.

A másik lánytestvért úgy hívták, hogy Róza. Ő már 1918-ban elment Kidéből Pestre, és ott ment férjhez, keresztény emberhez. Valami Virágnak hívták a férfit. És amikor a magyarok bejöttek Észak-Erdélybe [lásd: „Magyar idők” (1940–1944) ], akkor tudom, hogy ez a Róza elment Párizsba a férjével. Ott éltek egészen halálukig.

Rosenfeld Jakab volt a legnagyobbik bátyja apámnak. Pékséget működtetett Nagyváradon, és ott nősült meg. Nagyanyám családnevét, a Rosenfeldet viselte, valószínűleg azért, mert a nagyapám nem ismerte el gyerekének. Jakab magas rangú tiszt volt, kitüntetett ember. Még emlékszem, az Aranykönyvben  is szerepelt a neve A Hegedüs Márton által szerkesztett albumra gondol: A magyar hadviselt zsidók aranyalbuma az 1914–1918-as világháború emlékére. Budapest, 1941. – A szerk.. Azoknak a magyar katonáknak, akik az első világháborúban részt vettek, készítettek egy Aranykönyvet. A felesége nem tudom, ki volt, és róla se tudok sokkal többet, mint, hogy eldeportálták, és többet senki vissza nem jött a családjából. Még a vagyonával sem tudom, mi történt.

Nagyanyám halála után nagyapám újranősült, és Besztercén telepedett le. Itt mészárosként kereste a kenyerét. A második feleségétől, kinek nevét nem tudom, három gyermeke született még: Szidi, Helén és Izsák. Ők voltak apám féltestvérei. Az első házasságból származó három kisebb gyermeket is együtt nevelték fel.

Szidi, a legnagyobbik Besztercén született. Túlélte a holokausztot, és miután hazajött, férjhez ment valakihez megint. Nem is olyan rég, vagy nyolc-tíz évvel ezelőtt halt meg. Apámnál tíz évvel lehetett fiatalabb. Nagyon rafinált nő volt. Azért emlékszem rá, mert amikor hazajött a deportálásból, követelte a Kappel vagyonnak egy részét. Azt a házat szerette volna megszerezni, ami Kappel Noé nagyapámé volt. A deportálás előtt szegény asszony volt, gyenge kicsi bérházban laktak az akkori férjével. Most pedig odajött apámhoz, és követelte, hogy mondjon le az ő részéről, mert nekünk már van házunk. Akkor az apám szó nélkül lemondott, anélkül, hogy nekem egy szót is szólt volna. A szüleim nem voltak kapzsi természetűek. Még volt egy unokatestvérem, Konrád, az is lemondott Szidi javára. Szidivel inkább édesapám tartotta a kapcsolatot, édesanyám nem szerette, mert furcsa nő volt. Ezért nem szerettem én sem. Nem éltek a szüleim a legjobb viszonyban. Anyám egy nagyon szép nő volt, de tizenhárom évvel volt idősebb, mint az apám, és ezért féltékeny is volt az apámra. Aztán amikor baj volt otthon, akkor apám mindig ehhez a testvéréhez ment el. Éjszakákat töltött a házon kívül. Vagy Szidinél volt, vagy máshol, ezt nem lehet tudni.

A másik nagynénémet úgy hívták, hogy Helén. Ő is Besztercén született, majd Kolozsvárra jött. Én Kolozsváron ismertem meg. Helén nagyon meleg lelkű nő volt, velem szemben is. Nagyon későn ment férjhez. Német nyelvet tanított egy zsidó család gyermekeinek, akiknek Kolozsváron kenyérgyáruk volt. Ez volt az ő foglalkozása addig, ameddig férjhez nem ment valamikor 1937 és 1940 között. Hozzáment egy magyar férfihez, Mikó Józsefnek hívták. Vasesztergályos volt a mestersége. Nagyon szépen éltek együtt, de saját gyerekük nem volt, csak egy fogadott. A bécsi döntés [lásd: második bécsi döntés] környékén, valószínűleg közvetlenül 1940 után elmentek Magyarországra, és ott telepedtek le. Egyiküket sem deportálták. A férfi magyar volt, Helén pedig a Mikó családnevet viselte, és valószínűleg nem derült ki, hogy ő zsidó. Körülbelül húsz éve haltak meg.

A harmadik testvér Izsák volt. Valamikor 1910 körül született. Velünk egy utcában laktak, az út túlsó felén. Kicsi, szép házuk volt, amit az apám épített nekik. Izsákot 1941-ben elvitték munkaszolgálatra, és csak 1948-ban jött haza orosz fogságból [lásd: zsidók szovjet hadifogságban]. A feleségét Helénnek hívták, mint az egyik nagynénémet. Volt egy fiuk, a Vilike, akit Izsák testvére, Helén nagynéném magához vett Magyarországra, amikor Izsákot munkaszolgálatra hívták. Neki nem volt gyereke, és nem is akarták, hogy Kolozsváron Vilike szem előtt legyen, és esetleg őt is munkaszolgálatra vigyék. Azt hiszem, vagy egy évig volt ott. Aztán hogy hogyan derült ki a gyerek zsidó származása, nem tudom, de a rejtegetés miatt a nagynénémet felelősségre vonták. Valahogy tisztázták a dolgot, a gyereket pedig nagy nehezen hazaengedték Kolozsvárra, azt hiszem, 1942-ben vagy 1943-ban. Vilikét és az anyját deportálták 1944 tavaszán.  Egyikük sem jött haza, mind a ketten meghaltak. Izsák, mikor 1948-ban hazajött, se gyerek, se feleség. Én ekkor már itthon voltam, már meg is voltam nősülve. Ő munkába állt, a vasgyárban dolgozott, galvanizálómester volt. Újranősült, egy zsidó nőt vett el. Szerénkének hívták. Különösebb kapcsolatban nem voltam a feleségével, csak azt tudom, hogy ő is deportálva volt. Gyerekük nem született. Alig két évre rá, ahogy férjhez ment a nagybátyámhoz, lebénult mind a két lába. Nem bírt járni, ágyhoz volt kötve. A nagybátyám dolgozott, és az otthoni dolgokat is elvégezte. Így élték le az életüket, ameddig aztán vagy tizenöt évi házasság után nagybátyám hirtelen meghalt. Megmaradt Szerénke nagynéném, akinek ugyan volt testvére, aki vigyázott rá, de az is aztán két-három hónap múlva meghalt.

Édesapám, Kappel Móric gyermekkora nagyon keserves volt. Már tízéves korában elkerült otthonról, miután meghalt az anyja, nagyapám első felesége. Vele együtt a többi testvére is szétszóródott, és ki itt, ki ott nyomorgott. Apám Kolozsvárra jött, és péknek tanult. Kábé négy-öt elemije és ugyanennyi Talmud-Tórája volt. Aztán jött a háború [az első világháború], és elvitték katonának. 1914-ben ő pont tizennyolc éves volt.

Frontszolgálatot végzett, megsebesült, majd hazajött. Ennél többet nem tudok erről, apám nem mesélt a háborús élményeiről. Hazajövetele után egy-két évre, 1920-ban, meg is nősült. A korban szokás volt a házasságközvetítőn keresztüli házasodás, de a szüleim ezt nem vették igénybe. Apám elvette anyámat, mert zsidó nő volt, anyám pedig csak azért ment hozzája, mert bizony már harmincöt [harminchét] éves volt, és tovább már nem válogatott. Feltette magában, ha még egyszer lesz egy férfi, aki el akarja venni, azonnal hozzámegy. Így ment az apámhoz feleségül. Ezt mondogatta szegény anyukám mindig, nyugodjék. Édesanyám halála után édesapám kiköltözött Izraelbe, Rhison LeCionba.

Édesanyám szülei nem kolozsváriak voltak, és nem is környékbeliek. Valahonnan Felvidékről jöttek Kolozsvárra, és az Eperjes utcában laktak. Anyai nagyapámat Klein Lébnek hívták. Ezt onnan tudom, hogy mikor édesanyám meghalt, akkor fel kellett írni az apja zsidó nevét is, és apám a Léb nevet írta fel. Nem tudom, hogy a nagymamám mikor született, és már a nevére sem emlékszem. Ő engemet nagyon szeretett, nálunk lakott. Mikor az apám elvette feleségül az anyámat, akkor a nagyszüleim, anyám részéről, hozzánk költöztek. Itt haltak meg Kolozsváron, a két világháború között.

Édesanyám 1883-ban született a Felvidéken, de már Kolozsváron nevelkedett fel. Néhány elemit végzett, és kitanulta a varrást. Varrónő volt a mestersége, és meg is élt belőle elég jól. Mesélte, hogy mikor még Felvidéken laktak, ott az volt a szokás, hogy a nagy grófi családok varrónőt fogadtak, aki aztán ott volt egy egész éven keresztül. Minden varrnivalót, függönyt, fehérneműt, ami volt, meg kellett csináljon. Ezen felül pedig rendelésre is varrt ez alatt az egy év alatt a családnak. Édesanyám konkrétan nem említett egy ilyen grófi családot sem, amelyiknél szolgált. Így lett nagylány belőle. Kolozsváron nem dolgozott senkinél, hanem otthon vállalt munkát, ameddig férjhez nem ment.

Édesanyám lánytestvére, Klein Pepi egy évvel talán hamarabb ment férjhez. A férje, Gajzágó Márton örmény származású magyar ember volt. Édes gyerekük nem volt, fogadott gyermeket tartottak, akit Gajzágó Lajosnak hívtak. Nagybátyám orvosi műszerész volt, és nősülés után önállósította magát. A Deák Ferenc utcában volt neki egy elég nagy műhelye. A nagybátyám át kellett térjen zsidónak, mert a nagyszüleim nem egyeztek bele abba, hogy édesanyám testvére hozzámenjen egy keresztényhez. Az áttérési procedúrának külön rendje van. Egypár hónapig tart, míg valaki felkészül abból, hogy mit kell csináljon egy családos zsidó férfi. Hogy hogy kell megtartani a szombatot. Meg kell tanulni elolvasni héberül pár imát. Megtanulja, hogy a szombat mindig pénteken este áll be, és ekkor ünnepi vacsorát kell tartani, és imát mondani. A régiek szerint a vacsora a csillag feljövetele után kezdődik meg. Manapság már órára mennek a dolgok. Meg van határozva minden héten úgy, ahogy az ősz beáll: mindig egy félórával, tíz perccel hamarább áll be a szombat, majd jön a nyár, amikor mindig később. Mikor a szombat beáll, akkor gyertyát kell gyújtani, és a zsidó férfi egy imádságot kell mondjon az egész családjának. Szokás, hogy megáldja a gyerekét, ráteszi kezét a fejére, és mond egy imát. Az ima jelentését még a legtöbb zsidó se tudja, Gajzágó is kellett mondja, de ő sem értette.

A szüleim kezdetben a Györgyfalvi úton laktak, albérletben. Édesapám pékségben dolgozott mint pék, édesanyám pedig otthon vállalt munkát. A nővérem, Kappel Sári ebben a lakásban született, 1922. április tizenhatodikán.

Sárit megelőzően, 1921-ben vagy 1920-ban született még egy testvérem, aki pár napos korában meg is halt. Sári nagyon gyenge fejű leányka volt, ez a valóság. Verekedős volt, fiúkkal verekedett, még engemet is megvédett, ha szükség volt rá. Még a barátaimmal is verekedett, akiktől én féltem, ő megverte őket. Két évvel volt nagyobb nálam. Csak öt elemit végzett, mert nem volt feje hozzá. Akkor kidobták az iskolából, ez a valóság. Nem tanult, nagyon rossz magaviselete volt, és nem félt a tanítóktól. Kerülte az iskolát, tekergett az órákról. Aztán legutoljára az volt a baj, hogy amikor a tanító beszélt, és mondott valami érdekeset, akkor Sári hangosan sziszegni kezdett: „tsz-tsz, hjűű.” Majd akkorát fütyült, hogy a tanító ki is zavarta az osztályból. Férfifodrásznak tanult. Egy keresztény fodrászhoz szegődött be tanulni, majd három év gyakorlat után felszabadult, és önállóan dolgozott.

Sári vagy három héttel utánam jött haza a deportálásból. Az érdekes az, hogy Kolozsvárt kevés ilyen család volt, mint a miénk, hogy mind a négyen, ahányan voltunk a családban, hazajöttünk. Édesapám, édesanyám s a testvérem is. Ilyen nem volt, hogy egy család teljes egészében hazajöjjön.

A nővérem, mikor hazajött, tovább folytatta a mesterségét. 1946-ban férjhez ment egy zsidó pasashoz, de nem éltek a legjobb viszonyban. Goldfried Ervinnek hívták a férjét. Két gyerekük volt. Sári egyik gyerekét úgy hívták, hogy Goldfried Hary, a leánykát pedig Erika. A gyerekek közül a fiúcska meghalt autóbalesetben, a leányka valahol él, már én sem tudom, hol. Kiköltöztek Izraelbe, és ott rövidesen el is váltak egymástól. Karkurban laktak. A válást követően Ervin meghalt. A nővérem leánykája olyan lett, mint az anyja. El is ment a háztól, és valahol külön él az anyjától. Amikor elmentem Izraelbe, akart velem találkozni. Találkoztunk is, s panaszkodott az anyjára. Nem volt mit tanácsoljak neki. Külön élt már tizenhét éves korától, elment a háztól. A nővérem is él, de már nagyon öreg. Nyolcvannégy éves, és már a fiaim sem tartanak vele kapcsolatot, nagyon egy furcsa nő. Én sem vagyok kapcsolatban vele. Nem levelezünk, mert az első házasságom alatt voltam nála látogatóban, és megromlott a viszony közöttünk.

1923 körül a szüleim elköltöztek a Galamb utcába, és ott születtem én, 1924-ben. Nem volt még saját ház az sem. Bérben laktak ott is, és mikor én négy éves voltam – ez azt jelenti, hogy kábé 1928-ban –, leköltöztünk az Írisz-telepre, a saját házunkba.

A Galamb utcát nyolcvan százalékban zsidók lakták. A Papp utcától négy utcával van lennebb, nekimegy a Szamosnak. Egy olyan nem tudom, milyen utca volt, egy emeletes ház sem volt abban az utcában. Kicsi, kulipintyószerűségek voltak. Szegényebb zsidó negyed volt. Gazdag emberek nem nagyon éltek ott. Mi a Galamb utcában a 34. szám alatt laktunk. Fával fűtöttünk, de volt villany bevezetve a házba. Azt hiszem, az egész lakásunk egyszoba-konyhából vagy két szobából állt. A konyha az első részen lehetett, a frontra nézett. A tulajdonos egy vallásos zsidó pasas volt, Marmorsteinnak hívták. Azt hiszem, hátul talán még volt két-három szobája, amiben ő lakott. Az udvaron még egy másik zsidó család is lakott. A férfi fogtechnikus volt, de a nevét nem tudom.

Annak ellenére, hogy külvárosnak számított, 1928-ban azért költöztünk le az Írisz-telepre, mert a szüleim saját házat akartak. Vettek egy szoba-konyhát itt, és beköltöztek, hogy ne kelljen házbért fizetni. Akkor aztán lassanként édesapám kezdett építeni. Egy egész parcellát beépített. De mind szoba-konyhákat csinált: nekünk elöl volt kétszoba-konyhánk, aztán csinált egy pékséget és még egy szoba-konyhát. Ennyi volt az ő házuk az egész életükön keresztül. Kínlódtak, mert óriási kölcsönt vettek fel a banktól, mert csak ilyen formán tudtak saját lakást építeni maguknak.

Emlékszem, hogy az Írisz-telepre a villanyt gyermekkoromban vezették be. Addig az utcánkban nem volt villany. Víz se volt, csak kutak voltak az utcákon. A mi házunkhoz elég közel volt a kút, de mi aztán ástunk saját kutat az udvarunkon. Máskülönben is, muszáj volt, mert pékségünk volt, és vízzel kellett dolgozni. Sok vízre volt szükség, s akkor kútból vederrel merítették a pékségbe is a vizet. Nekünk gyerekként nem kellett segítenünk a pékségben. Apám alkalmazott egy-két segédet, s nemsokára aztán kiadta bérbe a pékséget, ő pedig munkahelyet keresett, hogy tudja a banknak fizetni a tartozásokat. A pék, aki kivette a pékségünket, ott lakott az udvarunkban. Fizette a házbért a lakásért, s fizette a pékségért is. Az érdekes az, hogy édesapám ugyancsak egy kenyérgyárba ment el dolgozni mint pék.

A szüleim olvasottak voltak. Anyukám modernebb szemléletű volt, mint édesapám. Édesapám, mivel faluról származott, visszamaradottabb volt. Mind a ketten ortodox zsidó családból származtak. Édesanyám vallásos volt. Szerette, tartotta a vallást, sokszor láttam imádkozni. Jó memóriám van, és emlékszem a jiddisül mondott imádságaira. Tudtam, mit mond, tehát értettem is az imák szövegét. Hálát adott a jóistennek, hogy megadta a szombatot. Mindezt jiddisül mondta. Na, ezt én édesanyámtól annak idején hallottam. Nem tanított ezekre engem meg, csak hangosan mondta az imákat, miközben az asztal meg volt terítve, és akkor én annyiszor hallottam, hogy benne maradt az agyamban, és még most is tudom.

Édesanyám megtartotta rendesen az ünnepeket. Szabadidejében délutánonként összeült néhány szomszédos zsidó nővel, és vallásos dolgokról beszélgettek. Volt egy, aki nagyon értett a dolgokhoz, és az magyarázgatta. Édesanyám is és a többiek is örvendve mentek át a szomszédasszonyhoz, aki nekik elolvasta a vallási könyveket, és megmagyarázta az értelmét. Mindenki hozzászólt, elmondták, amit tanultak otthon a szüleiktől. Egymás között ők is tanítgatták egymást. És elmesélték, hogy mit és hogyan kell ünnepelni.

Az én szüleim otthon magyarul és jiddisül is beszéltek. Az ő szüleiknek az anyanyelve a jiddis volt. Apám és anyám főleg akkor beszéltek egymás között jiddisül, ha nem akarták, hogy mi, gyerekek értsük azt. Akarva-nem akarva, mi így tanultuk meg a jiddist.

Édesapám a szombatokat megtartotta, nem ment dolgozni szombaton, vasárnap dolgozott inkább. Olyan helyre ment, ahol felvették úgy, hogy vasárnap volt szükség rá. A kenyérgyár tulajdonosa zsidó volt, és édesapámat felvették úgy, hogy szombaton legyen szabad, de dolgozzon vasárnap. A kenyérgyár neve Familia volt.

Minden héten, naptárszerűen, péntek este áll be a szombat. Tehát péntek este, mikor már lement a nap, és kezd feljönni a csillag, akkor áll be a szombat. Manapság már pontosan meghatározzák, hogy hány perckor áll be a szombat, és mikor megy ki. A szombat estét is pont úgy megünnepelik a zsidók, mint a péntek estét. A szombati gyertyát a zsidóknál a feleség gyújtotta meg minden alkalommal, és ha valami volt a feleséggel, akkor a leány kellett meggyújtsa. Nálunk is így történet. A gyertyagyújtáskor anyám mondott egy rövid imát. Ez a gyertya a szombatnak a megünneplésére lett meggyújtva.

Szombaton a zsidó családban speciális ételek nincsenek, csak, úgymond, megszokott ételek. Ezeknek az összetétele nagyon változik, attól függően, hogy milyen tájegységről van szó. Máramarosban egész másként esznek, mint Felvidéken. Hát aztán egy ilyen városban, mint Kolozsvár, már volt tyúkhús. Az egy olyan szinte kötelező dolog volt. Tyúkhúst ettek szombatonként, de a tyúkot nem lehetett akárhogy levágni, azt el kellett vinni a sakterhez vágatni. Az ennivalókat édesanyám készítette el. Pénteken délelőtt mentünk el a tyúkkal, én is vittem tyúkot levágatni a sakterhez [lásd: étkezési törvények; sehita]. Levágták, és akkor anyám a rituális szertartás szerint elkészítette. Abban nem volt szabad, hogy vér maradjon, ki kellett áztatni [A kóserolás menete: a jól leöblített húst fél órára langyos vízbe áztatták, hogy a só majd jól kiszívja belőle a vért. Utána az ismét leöblített, inaktól megszabadított, bevagdalt húst közepesen durva sóval alaposan besózták, és ferde felületre helyezték, hogy a vér kifolyjon belőle. A májat tűzön is ki kellett perzselni (miként a nem friss, három napnál korábbi vágásból származó húst is). Legkevesebb egy órán át kellett ilyen állapotban tartani a húst, majd ismét le kellett öblíteni, háromszor egymás után. – A szerk.]. A vallás követelte azt. A vallás szerint a vér vad, az állatok vérétől az embernek külön kell válni, és a vértől őrizkedni kell, mert az életet jelent. A keresztények a disznónak a vérét fogják fel, mikor disznóvágás van – ez nem jellemző a zsidóknál. Ha pedig marhahúst használunk, akkor azt is sóban kell egy-két óráig áztatni, hogy vér ne maradjon benne. Na most már a tyúk elkészítésénél nem lehetett leforrázni azt, pedig sokkal egyszerűbb lett volna benyomni a forró vízbe, és akkor lejön a tollú róla. Forrázás nélkül kellett a tollút kitépni. Felbontani is csak meghatározott helyen lehetett: vagy a hátán, vagy a hasán.

Zsidó ételek voltak még a különböző tésztafélék, a bárhesz – kalács, a csulent – csollent, ejer mecibl [ejer-cibel, Eier mit Zwiebel] – az tojásoshagyma-keverék és az úgynevezett false fis. Ez a false fis azt jelentette, hogy hamis hal. Krumpliból volt csinálva és tojásból, és nem tudom, még miből [A false fis általában darált tyúkhús, apróra vágott hagyma, zsemle, zsír, tojás és különböző fűszerek hozzáadásával készül. – A szerk.]. Ezeket szabad volt enni. Mert megvolt a szabály, hogyha valaki zsidó [ember] tejest evett, akkor nem volt szabad egy félóráig vagy egy óráig húsost egyen. Ha húsost evett, mondjuk, ebédre, akkor hat órát vagy három órát nem volt szabad egyék tejest [A húst és a tejfélét a kóser háztartásban szigorúan elkülönítik, hús és tejnemű fogyasztása között el kell telnie bizonyos időnek. Hogy mennyinek, az helyenként változó („Minden folyónak megvan a maga sodra” – áll a Talmudban, vagyis minden vidék kövesse a maga szokását): a bölcsek hat órát írtak elő a húsfogyasztás utáni tejes ételig; a németországi és franciaországi rabbik már három óra elteltével is engedélyezik a tejes étel fogyasztását húsos étel után. A tejes ételek után (a kemény sajt kivételével) – mivel azok hamarabb megemésztődnek – fél órával, a szájöblítést követően következhet húsos étel. – A szerk.]. Voltak olyan ételek, amelyeket parvnak [parve, páros] neveztek. Ilyen volt a [kóser] hal is. Ez után lehetett tejest enni, mert nem számított húsos ételnek. Más ételek nem jutnak eszembe, mert nagyon rég volt, mikor én még kósert ettem [lásd: páros ételek]. A szüleimnél kóser háztartás volt, és tiltották nekünk, hogy tréflit együnk. Egy idő után viszont mi, gyerekek már nem tartottuk be. A nehéz anyagi körülmények miatt 1940 után már a szüleim sem tartották be a kóser étkezést.

Tizenhárom éves korban a zsidó fiúk felnőttnek számítanak, a lányok pedig tizenkét éves korukban. Ez a fiúknál a bár micvó és a leányoknál a bát micvá. A bár micvóra engem egy nálunk lakó jesiva bóher készített fel. Megtanított imádkozni a tfilemmel [lásd: imaszíj (tfilin)]. A tizenhárom éves zsidó gyermek már kellett tudjon tfilemmel imádkozni. A tfilem tulajdonképpen egy, a homlokhoz és a kézhez szíjjal odaerősített négyszögletű kis skatulyából áll. Párhuzamosan ezzel, a szokásos felnőtt imádságokra is tanított. A bár micvókor drását [lásd: dróse] kell tartani. Drásának a templomi szónoklatot hívják. Erre is ő tanított meg engemet. Körülbelül félórányit tarthatott az én templomi beszédem, és arról szólt, hogy mit tanultam, és mit ígérek én a felnőtteknek, a templomba járó zsidóknak: becsületes leszek, megtartom a vallásomat, templomba járok, és nem dolgozom szombaton. Meglehetősen nehéz volt, mert jiddisül kellett elmondani, és én a jiddis nyelvet csak a héderben és a szüleimtől hallottam néha otthon. A barátaimmal már magyarul beszéltünk. A bár micvóm alkalmából csupán egy kis családi összejövetel volt, különösebb ünneplés nélkül. Nem hoztak ajándékot. Eljöttek, és inkább apámmal foglalkoztak, vele volt beszélnivalójuk. A nővéremnek a bát micvája még ennél is szerényebben zajlott le. Elment a templomba és kész, otthon nem is volt semmilyen ünnepség. A lányok bát micváját nem volt szokás megünnepelni Kolozsváron, legalábbis én nem tudok róla.

Na mostan, a leányok nem sokat tanulnak, legalább is nálunk a leánytestvérem nem tanult majdnem semmit, nem is sokat tudott. Én pedig tanultam, mert apám nagyon akarta, és nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy tanuljak. Én viszont szerettem futballozni, úszni gyerekkoromban. Már hétéves koromtól sem lehetett engem fékezni sok mindenben. Tizenhárom éves koromban azt mondta apám: „Na fiam, mától kezdve nagykorú vagy, megcsináltuk az ünnepélyt, a szertartásokat, és mától kezdve a bűneidért te felelsz. Énnálam megtanultad, hogy mit kell, mit szabad csinálni, és milyen a zsidó élet. Mostantól kezdve én többet felelősséget semmiért nem vállalok. Eddig köteleztelek, hogy gyere velem a templomba, most már azt csinálsz, amit akarsz.” Egy hét múlva én nem jártam többet templomba. Néha-néha ünnepeken még elmentem, de még ünnepekre sem nagyon jártam már. Sári, a testvérem is már tizennégy éves volt, elment mesterséget tanulni, és aztán többet ő sem ügyelt a vallási előírásokra. Fodrászatot tanult, és hát szombaton volt a legnagyobb forgalom, és lassan ezek a dolgok a családból elmaradtak.

A vallási ünnepekre csak töredékesen emlékszem. Otthon minden nagyobb ünnepet megültünk. A Ros Hásánával kezdem, mert Ros az a fej, a Hásáná az az év, és ez az első ünnep az évben. Tulajdonképpen ilyenkor édesanyám is jött a templomba. A nők elkülönítve imádkoztak, de áthallatszott a férfiaktól minden, és látni is lehetett a férfiakat [Az ortodox zsinagógában a nők nem vegyülhetnek a férfiak közé, különválasztott hely  (sokszor ráccsal vagy függönnyel is ellátott karzat) van számukra fenntartva. – A szerk.]. Másra nem emlékszem.

A Ros Hásánát a Jom Kipur követte. A legtöbb zsidó csak e két alkalomkor járt templomba. A Jom Kipur tulajdonképpen a bűnbánat ünnepe. Azon a napon nagyböjt volt. Gyerekek voltunk még, nekünk elég volt, ha tíz óráig böjtöltünk, de ahogy nagyobbak lettünk, úgy egyre hosszabb ideig kellett bírni. Úgyhogy lassan-lassan, tizenhárom éves korunk előtt vagy egy-két évvel már egész nap böjtöltünk, s egész nap a templomban voltunk [A gyerekeknek a bár micvójuk / bát micvájuk után kell a felnőttekhez hasonlóan egész nap böjtölniük, addig fél napot böjtölnek. – A szerk.]. A Purimra nem emlékszem.

A zsidóknál a húsvétot újévnek is nevezik, mert a zsidók akkortól kezdik számítani az életüket [A Pészahnak valóban több neve van: nevezik a tavasz ünnepének, nevezik a szabadság ünnepének, és nevezik a macesz ünnepének (a Tóra következetesen ennek nevezi). Végül „Pészahnak azért nevezik, mert ez a neve annak az áldozatnak, amelyet Niszan hó 14-én minden családnak be kellett mutatnia. A szó jelentése: elkerülés, s arra a csodára utal, amely az egyiptomi elsőszülöttek halálakor történt Izrael gyermekeivel” – azaz hogy őket elkerülte. Újévnek azonban nem nevezték. Niszan hónapját szokták a Hónapok elejének nevezni az Egyiptomból való kivonulás emlékére, és innen kezdi számlálni a Tóra a hónapokat. (Forrás: A zsidó élet törvényei). – A szerk.]. A húsvét volt az a nap, amikor a zsidók kivonultak Egyiptomból Izraelbe. A családunkban a húsvétot addig, ameddig szombaton is nem kezdtünk dolgozni, megünnepeltük, azután aztán többet nem.

A húsvétnak komoly szertartása van. A gyereknek, aki még nem tizenhárom éves, de az után is, mikor már nagy, és már meg is nősült, vallási kötelessége, hogy elmenjen az apjához, és vele tartsa meg a húsvéti ünnepet [A szédereste fontos része a gyermek által feltett szertartásos kérdések megválaszolása. Ez az ideális helyzet a tórai "add tudtára fiadnak" (Exodus/Semot 13,8) vers alapján. Nem kötelezettség, de szokás, hogy a nős gyermekek is a szülőkkel töltik a szédert. – A szerk.] Azt úgy hívják, hogy szédereste. Úgy emlékszem, hogy vacsora előtt a családfő megáldja a gyerekeit. A széder tulajdonképpen abban rejlik, hogy összeül a család. Kenyér nincsen, a lakás ki van tisztítva a kenyértől. Az ünnep előtt a házat meg kell tisztítani a hámectől, hogy ne maradjon kovász a lakásban [lásd: homecolás]. Pászka van kenyér helyett, és az asztal meg van terítve. Az ételek között van sós víz, akkor van egy másik étel, ami alma keverve dióval, s tudom is én, mivel. Ilyenkor, mikor Pészah este van, akkor az a kötelessége a fiúgyermeknek, még ha megnősült is, hogy hazajöjjön, és feltegyen az apjának négy kérdést [má nistáná]. Jiddisül kellett mondani: „Négy kérdést kérdek tehát: Mivel különbözik ez a húsvéti este a többi estétől?” „A pászka is miért pászka?” A második kérdés az, hogy „miért eszünk sósan, és miért eszünk pászkát?”. A harmadik kérdés, hogy „miért ülünk mind kényelmesen?”. A negyedik kérdés, hogy „miért eszünk mindenféle keserű vagy sós, édes ételeket?”. Miután a legnagyobbik fiúgyermek befejezi a kérdéseket, az apja kezdi mesélni, hogy „szolgák voltunk a mi őseinknél” [„Rabszolgái valánk hajdanta Fáraónak Miczrájimban…” (Hagada, 1896-os kiadás, Király Izor fordításában). – A szerk.], és hogy milyen keserves életet éltünk [A négy kérdést a legfiatalabb fiú szokta föltenni az apjának. A kérdések pedig: „Minden más éjjel ehetünk kovászost és kovásztalant, ez éjjel pedig csakis kovásztalant? Minden más éjszaka élvezhetünk bármiféle zöldséget, ma éjjel csupa keserűt? Minden más éjjel nem kell bemártanunk egyszer sem, ez éjjel pedig kétszer is? Máskor lakomázhatunk akár egyenesen ülve, akár neki dőlve, ez éjjel pedig csakis neki dőlve?”(Uo.) – A szerk.]. Hogy tulajdonképpen a zsidók, mikor el kellett menjenek Egyiptomból, és negyven évig kóboroltak, a kivonuláskor gyorsan vették, amijük volt, és csinálták a tésztát. De nem volt idejük, hogy megsüssék azt, és a hátukra vették a lapotyát, és a hátukon sült meg. Elmeséli az egész zsidóság életét, hogy Mózesnek milyen feladatai voltak ebben az időben, és hogy a zsidók negyven évig gyalogoltak, addig, ameddig az Ábrahámtól megígért földre jutottak. S akkor a családfő külön elmeséli ezeknek a jelentőségét, hogy most mit eszünk, és miért esszük. S akkor aztán mondja, hogy „azért iszunk sós vizet, hogy jusson eszünkbe az az idő, mikor izzadságunk csorgott, és sós volt a leve az izzadságnak”. Akkor, a dió és az alma eszükbe juttatja a zsidóknak azt, hogy milyen életük is volt Kappel Zoltán a hároszetre utal, amely a habarcsot jelenti, amellyel a zsidók az egyiptomi építkezéseken dolgoztak. – szerk.. Este tizenkét óráig tart, ameddig elmeséli ezeket a dolgokat. Ebből áll az egész húsvét, az első és második estét így ünneplik. A szokás az volt, hogy a pészahi edényeket egy külön ládában tartottuk, és amikor a Pészah elmúlott, azt felvittük a padlásra, és a másik évig le volt lakatolva a láda. Hát ezekre emlékszem.

A Pészahon kívül van még a Sávuot, ez a pünkösdnek a megfelelője. A pünkösd nem olyan rendkívülien nagy ünnep. Az csak annyiban ünnep, hogy el kell menni a templomba és imádkozni.

A Szukot tulajdonképpen megemlékezés a zsidók negyvenévi barangolásáról. Nyolc napig tart, és ezek a zsidó családok sátrakat készítenek erre az időszakra. Mi is állítottunk sátrat. A díszítésével anyukám foglalkozott. Az apám, úgy emlékszem, hogy kukoricaszárakat tett össze, és nádat tett fel a tetejére, és beborította. S amikor ezt megcsinálta, édesanyám díszítette ki a falakat. A tojáson két lyukat csinált, egyiket az egyik végére, a másikat a domborúbb felére. Ezen a két lyukon keresztül – kicsi lyukak voltak – kifújta a belsejét a tojásnak. Ezután a tojások oldalát is kilyukasztotta, és madárfigurákat csinált belőle. Színes papírokat hajtogatott össze legyezőformájúra, s ez lett a farka a madárnak. Azt hiszem, kenyérbélből vagy lisztből készített madárfejet, és az lett a madarak feje. Cérnára felfűzte, és ezzel díszítette fel a sátrat. Úgy emlékszem, ilyenkor mindig a sátorban ebédeltünk.

Hanuka ünnepén volt egy trenderlinek nevezett játék. Ez tulajdonképpen a pörgettyű. A trenderlin betűk voltak: a halb, az Háj [Heh] volt, ganz, az G betű volt. Gimelnek nevezték héberül ezt a betűt. És az S betű, az Sien [Sin] volt, a stell. A negyedik betűre már nem emlékszem [A negyedik betű a Nun. – A szerk.]. Ha a pörgettyű a ganznál állt meg, akkor az egész pénzt, ami összegyűlt, elvehette az, aki pörgetett. A halb azt jelentette, hogy csak a felét vehette el. Ha stell volt, akkor viszont kellett pénzt betegyen. Ez egy olyan játék volt, amelyikkel pénzt nyerni is lehetett. Ilyen játékokat játszottunk mi.

Édesanyám nem viselt parókát, sem kendőt, de a vallásos nők viseltek. Én parókát a szomszédasszonynál láttam. A zsidó vallásosoknál a nők kopaszok kellett hogy legyenek. Voltak még a rituális mosdások is. Például akkor, mikor valaki halotthoz nyúlt, kötelező volt a kezet leönteni háromszor. Egyik kezet háromszor és a másik kezet is. Ennyi volt a mosdás, de ezt meg kellett csinálni. Szombaton, mikor templomba mentek, ugyancsak meg kellett mosdani. Ezek mind rituális törvények. A vallásosak betartották, mások tisztábbak voltak, mint a vallásosak, mert azoknak volt fürdőszobájuk és szappanuk is. Édesanyám rendszeresen járt mikvébe is, de természetesen soha nem mesélt magáról a mikvéről.

Itt látom magam előtt majdnem minden nap az Írisz-telepet és a gyerekkori barátaimat. Az utcánkban még négy zsidó család lakott. Volt nekem egy nagybátyám, az Izsák, aki az apámnak volt az öccse. Ott lakott az utcánkban, a velünk szemben lévő oldalon, kicsi szoba-konyhában. Izsák, miután hazajött a katonaságból, megnősült. Kolozsváron nem volt senkije, s akkor az apám segítette. Apám csinálta neki a házat. Volt egy másik, egy pék, ott lakott az is a családjával. A pék udvarában lakott a harmadik zsidó család, a negyedik pedig mi voltunk.

Azt is meg kell mondjam, hogy nem szabad egy zsidó olyan helyre költözzön, ahol nincs legalább tíz zsidó. Mert annyi zsidóra van szükség ahhoz, hogy istentiszteletet tartsanak [lásd: minján]. Addig nem hallgatja meg az Isten azt, aki imádkozik, csak ha tízen vannak. És ha nincsenek tízen, mondjuk, nem lett meg a tíz, akkor ki kell nyitni a Tórának [a tóraszekrénynek] az ajtaját, hogy a Tóra tartsa a helyét egy embernek. Ha csak nyolcan vannak, akkor egy fát kell tenni a templom bejáratához. Az jelzi, hogyha csak nyolc van, akkor ezt is elfogadja az Isten. Na aztán, a Béla bácsi, az szegény most a „főrabbi” [Müller Benjáminra, a kolozsvári hitközség vallási ügyekért felelős elöljárójára gondol, a Centropa készített vele is interjút – A szerk.], és nagyon sokszor nem vagyunk tízen, és jönnek a rabbik, jönnek kontrollba: „Hát mi van, hát így tartják, hát így történik, hát így vigyáznak az izére, hát ezért veszik a nagy fizetést, elhanyagolják a hitet, hát csúfolkodnak velünk?!” S aztán a Béla sokszor felmérgelődik, s azt mondja a rabbinak: „Idefigyeljen, főrabbi – megmondta nyíltan, azért szeretem én, mert egyenes ember, azt mondja –, ezért nem én vagyok a hibás.” Azt mondja: „Ha maga a főrabbi, akkor vonja felelősségre a Jóistent, ő akarta így, nem én öltem meg a zsidókat. Nincs honnan többet, van három, az egyik beteg, a másik így, úgy, én nem tehetek róla, én nem csinálhatok zsidókat.” Szóval vannak ilyen érdekes, fonák dolgok.

Az Írisz-telepen tizenöt-húsz percre lehetett a zsinagóga vagy imaház a lakásunktól. Ottan vagy tizenketten-tizennégyen mindig összegyűltünk. De nagy területről, mert mi is mentünk vagy tizenöt percet, a túlsó oldalról is jöttek. Ez ott volt a külvárosban, a harmadik-negyedik utcában tőlünk. Az imaház tulajdonképpen egy Neufeld nevű kereskedő házában volt berendezve. Volt egy fűszerüzlete és egy kocsmája, ami jól ment neki, s aztán mindenfelől jöttek a zsidók hozzá, a templomba. Tehenei is voltak, volt vagy húsz tehene, és tejet hordott a zsidóknak. Pénzért persze.

Az imaházunk akkora volt, mint egy kisebb szoba. Padokat tettek, egy padban hat ember fért el egymás mellett. Körülbelül hét pad volt, tehát negyvenkét ember fért be szorosan. De nem jött mindenki. Volt olyan tizenöt ember, akik jöttek hétköznaponként is templomba. Volt még egy asztal, ahol az előimádkozó [kántor] imádkozott, háttal a hívőknek. Azonkívül volt még egy másik asztal, amelyikre a Tórát tették rá, hogy olvassanak belőle minden héten. Az előimádkozó kivette a tóraszekrényből a Tórát, elvitte az asztalhoz, rátette, és olvasott belőle. Hosszú ideig fennállt az imaház, mindaddig, ameddig 1941-ben bejöttek a magyarok. Jött az első törvény a zsidók ellen [Észak-Erdélyt 1940. augusztus 30-án, a második bécsi döntéssel csatolták vissza Magyarországhoz. A zsidótörvényeket azonban majd csak 1941. március 26-27-én terjesztették ki Észak-Erdélyre. Ekkorra már meghozták a második zsidótörvényt is. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.], s akkor egy magyar ember érkezett, nem tudom, honnan, hogy ellenőrizze a zsidó templomot: hogyan zajlik az imádkozás, nehogy valamit csináljanak a zsidók. Valószínűleg csendőrféle lehetett. S akkor aztán – ez a magyar rendes volt máskülönben – eljött a templomba, neki ez volt a feladata. S akkor én gondoltam, máskülönben is lehettem már tizenhárom-tizennégy éves [Kappel Zoltán 1924-ben született. – A szerk.], hogy én mától kezdve nem megyek a templomba. Én nem megyek, hogy a magyarok leskelődjenek utánam, s nekem úgysincs türelmem. Máskülönben is, a körülmények olyanok voltak, hogy énnekem már kellett menni dolgozni, és nem tudtam olyan helyre menni dolgozni, ahol szombaton szabadnapom lett volna. Én komolyan vettem a dolgot, elmentem, megpróbáltam, hogy dolgozzak. Ekkor nekem a templom mint olyan megszűnt. Nem jártam többet rendszeresen.

Én nem nagyon néztem ki zsidónak, és nagyon jó barátságban voltam a keresztény szomszédokkal. Sőt én nyolc-kilenc éves koromban futballcsapatot is csináltam. A futballcsapatban volt két román fiú és én. Volt még két zsidó fiú egy másik családból. Na még azok is eljöttek a csapatba, és csináltam egy futballcsapatot. Egészen tizenhat-tizenhét éves koromig működött, főként magyar fiúkból állt. Külön bajnokságban nem vettünk részt, viszont gyakran szerveztünk utcák közötti mérkőzéseket. Nagyon sok hasonló csapat volt. Gyerekcsapat voltunk, nem volt felszerelésünk sem. A végén két katolikus fiút el is vittek tőlünk egy erősebb csapathoz, a Kolpinghoz, ahol már dresszük is volt a játékosoknak. A Kolping a Katolikus Legényegylet csapata volt. Jó barátom volt mind a kettő. Gábor Bélának hívták az egyiket, szegény, hastífuszban halt meg, tizennyolc éves korában. A másikat nem tudom, ki volt.

Kirándulni nem jártunk a családdal. A szomszédból eljöttek az asszonyok néha anyámhoz, ez volt minden kikapcsolódás. Főleg a péknek a felesége járt hozzánk. Az minden szombaton összehívta az asszonyokat, azt a három-négy zsidó asszonyt, aki volt, s elővette az imakönyvet, és tanította őket, megbeszéltek dolgokat. Addig, ameddig ez a nő nem került oda a pék férjével együtt, addig ilyent nem csinált anyám, nem járt másokhoz, vagy másokat nem hívott össze. Később, még a háború előtt a pék és a családja elment Palesztinába.

Nálunk nem volt neológ senki, és apám is ragaszkodott az ortodoxiához. Nekem tetszett volna, hogy áttérjek neológnak, mert világiasabb, modernebb volt. Az apám nem viselt szakállat, s a testvérei közül egyik se, nagyapám viszont igen. Gyerekkoromban vagányságból, azt hiszem, és mert tetszett nekem, hogy másnak van pajesze, a fodrásznál én is pajeszt hagyattam. Hat-hét éves lehettem ekkor, és egyedül engedtek el a fodrászatba. A fodrász zsidó volt, Orhán Dezsőnek hívták, és hozzánk közel lakott. Mondtam a fodrásznak, hogy „tessék hagyni nekem pajeszt”. „Kérlek szépen”, válaszolt, és megnyírt kopaszra, a fülemnél pedig pajeszt hagyott. Amikor hazamentem, apu visszazavart: „Azonnal vágasd le, ne csinálj cirkuszt!” Visszamentem, és levágattam. Azután soha nem viseltem pajeszt, az unokatestvéreim, Kappel Samu fiai viszont igen.

Engem először is a zsidó iskolába írattak be. Az Írisz-telepen laktunk, és legalább majdnem egy jó fél órát kellett menjek az iskoláig. Az iskola a Papp utcai templomhoz volt közel. Ez egy ortodox zsidó templom volt, és az iskola is oda tartozott a hitközséghez. Az iskola hivatalos iskola volt: délelőtt a román elemi oktatás szerint jártunk, délután pedig a vallási iskolát jártuk. Ez mind ugyanabban az épületben volt, és egy volt az igazgatójuk is. Négy-öt osztályos elemi lehetett, minden évfolyamnak külön hittanórája volt.

A délutáni iskolában az ábécével kezdtük, az alef bajsszal alef-bész. Így hívják héberül az ábécét. Mikor iskolába kezdtem járni, én már jól tudtam ezeket, mert engem már négyéves koromtól otthon taníttatott apám. Hozott egy pasast hozzánk, aki odajárt templomba az Írisz-telepi imaházba. Ez egy tizennyolc éves férfi volt, Grosznak hívták. Eljött Kolozsvárra valahonnan, nem tudom, honnan, és itt élt. És itt beszélt mindenféléről a zsidóknak, vallásról főleg, amiért mindenhol adtak neki egy napig ellátást. És mi is adtunk egy napot neki, majd egy darabig nálunk is lakott. Cserében tanított engem, s azonkívül ő evett napokat más zsidó családoknál. Reggel felkelt, s akkor két órát velem foglalkozott, majd este, mielőtt lefeküdt, megint velem foglalkozott. Addig lakott nálunk, ameddig elvitték katonának a román hadseregbe. Én lehettem akkor már vagy hat-hét éves, s akkor már aztán következett az iskola. Vele teljesen megszakadt a kapcsolat, utána nem találkoztunk. Mindenesetre nagyon könnyű volt nekem az iskola. Mások akkor kezdték tanulni a betűket, és én már sok mindent tudtam.

Délután csak kimondottan vallási oktatás folyt, kiegészítve héber nyelvvel. Bibliai történeteket tanultunk, megtanultuk az ünnepeink jelentőségét. Például megmagyarázták, hogy mi az a Ros Hásáná, milyen kötelességei vannak a zsidónak évente. Át kell gondolni azokat a dolgokat, amiken keresztülment, és a hibákat, amiket elkövetett, és minden embertől köteles bocsánatot kérni, akikkel szemben az évben hibázott. Azt tartják, hogy nem az Isten kell megbocsásson, hanem az, akit megbántottál. Ez a zsidóknál szokás is volt, hogy összevesztek, s aztán várták, hogy jöjjön a Ros Hásáná, hogy kérjenek bocsánatot egymástól. Ez nekem nagyon tetszett, hogy ilyen érdekes formái vannak a vallásnak. Én nem is bántottam meg nagyon senkit. Azért mégis mondtam ott benn a templomban imát, hogy bocsásson meg a jó Isten, hogyha valakit megbántottam. És tőlem sem kért bocsánatot senki se, és nem is voltam olyan helyzetben, hogy kelljen [A Ros Hásáná és a Jom Kipur közötti tíz nap a bűnbánat tíz napja. Ezeken a napokon nem csak az imákban vannak bűnbánó betoldások, hanem meg is kell keresni azt, akit megbántottunk, és bocsánatát kérni. Legkésőbb a Jom Kipur előtti napon. – A szerk.].

A vallástanáraim között volt egy Goldner nevezetű nagyon jó modorú ember. Volt egy Fuchs, annak már felsőfokú tudása volt. Akkor volt egy Marmorstein tanító, akinek az udvarában laktunk a Galamb utcában. Az is ott tanított a héderben. Akkor volt egy vörös szakállú Kepecs, és Goldnernél is tanultam. Goldnerrel kezdtük a tanulást, neki volt a legalacsonyabb végzettsége. Engemet az első félévben már Goldner átadott, és átkerültem egy Sámuel nevezetűhöz. Sámuel, aki látta, hogy jól haladok a tanulással, egy óra múlva átadott a magasabb szinten oktató Kepecsnek. Ez a Kepecs egy olyan rebbe volt, aki már felsőfokú iskolát csinált. Kényelmes ember volt, és sokszor elaludt az órákon. Nekünk meg jól esett, hogy elalszik, és nem kell hogy tanuljunk. Hatalmas zajt csináltunk mindig, de úgy is aludt. S ettől kezdve elment a kedvem a tanulástól, de azért tanultam én tovább, ameddig kellett. Különben sajnáltam, hogy elkerültem a Goldnertől, őt nagyon szerettem.

A hétéves elemi iskola után elmentem szakiskolába. Akkor tanultam meg a mesterségem. Román fémipari tanonciskola volt. Három évet jártam oda, és a három év után aztán felszabadultam. Ekkor már, 1941-ben, magyar világ volt. A Vasipari Részvénytársaságnál dolgoztam, egészen, ameddig jött a deportálás. Voltak magyar, zsidó és román osztálytársaim is, vegyesen.

Volt nekem egy velem egyidős barátom ottan, egy román. Azért volt barátom, mert egy gyárban dolgoztunk. Nagyon erős pasas volt, és verekedős. A szülei nem Kolozsváron éltek, ő egy inasotthonban lakott. Ebben az időben nagyon sokan jöttek be faluról, és abban az otthonban laktak mind. Közülük sokan legionar legionárius kölykök voltak, és ő is az lett. Verekedni szeretett, s aztán mikor jöttek ki a zsidók az iskolából este, akkor aztán a kapunál megvárták őket, és nagy verekedések voltak. Majdnem mindig megverték őket. Na de aztán egy időben kiderült, hogy én is zsidó vagyok, nem nagyon dicsekedtem vele. S egyszer meg akartak verni, s akkor odajött ő, hogy „Te, hogyha kezet teszel rá, aztán nem tudom, mi lesz veled”. Ezzel megúsztam a verést is, és már többet engem nem is bántottak, nem is foglalkoztak velem. Akkor jöttek a magyarok is Lásd: „Magyar idők” (1940–1944). Megcsinálták nekem az ellenőrző könyvecskémet. Valószínűleg tévedésből – mert az Isten nagyon velem volt végig, akármilyen kommunista is voltam egész életemben, hittem az Istenben –, véletlenül beírták, hogy református vagyok. Na most már a helyzet az volt, hogy mikor mentünk hittanórára, a kapunál be kellett mutatni az ellenőrzőt. Én miután református lettem véletlenül, a rabbi és a református pap is ugyanabban az órában tanították a hittant. S akkor nem volt problémám a hiányzással. Sajnos elvesztettem az ellenőrző könyvem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna reája, hogy mutassam meg, hogy nem vagyok zsidó, hanem református vagyok. Ha az a könyvem meglett volna, megszöktem volna nagyon hamar a munkaszolgálat alól.

Kérem szépen, a leventeoktatás [lásd: Levente-mozgalom] már megkezdődött a szakiskolában. Nekem véletlenül egy nagyon rendes tanárom volt, Studicska Nándornak hívták. Jó, mutatós, rendes, becsületes ember volt. Először be akart vinni a kórusba, de mondtam, hogy nekem nincs hangom, zenehallásom sincs. Jöjjek el öt órára, és akkor elmentem. Belátta, hogy nem oda való vagyok. Akkor eltelt vagy egy hónap, kettő, és akkor megint mutatott nekem valami képeket. Mutatta, hogy ő Temesváron, ahol volt eddig, ottan csinált egy gőzmozdonyt a segédfiúkkal. Hajlandó vagyok-e egy hasonló mozdonynál segíteni? Hogyne. Na azt mondja, igen, akkor ő beszél a gyárral, ahol dolgozok, ad nekem rajzokat is, anyagot is, ha kell. Menjek be hozzá a műhelybe, és akkor megbeszéljük azt, hogy milyen dolgokat bíz rám. Az összes esztergályos munkát én végeztem a mozdonyon. Volt képem is róla, de azóta ki tudja, hol lehet. Voltunk összesen vagy nyolcan-tízen, akik csináltuk a mozdonyt: lakatosok, hegesztők, bádogosok, esztergályos voltam én egyedül. Na és aztán olyan mozdonyt csináltunk, hogy mikor bevégeztük, akkor készítettünk egy nagy tablót a mozdonnyal, akik kollaboráltunk.

Mikor hazajöttem, a háború után a belügynél [Belügyminisztériumnál] dolgoztam. Erről nem szívesen mesélek. Valahogy tudomást szereztem arról, hogy Studicska Nándor nyilas. Na és aztán egyszer hagytam ezt a fülem mellett elmenni, másodszor is. Nem volt nyilas, tudtam én. Aztán elmentem a parancsnokhoz. Megmondtam, kérem, énnekem tanárom volt ez az ember, rendkívül jó szakember volt, és nagyon becsületes ember, nem az, akinek mondják. Valaki ellensége van neki. Megmutatták a képét. „Ez az?” Mondom, „Ez az”. Azt mondja, menjek és nézzem meg, mert ez az, akit ők mondanak, ez le van verifikálva [le van ellenőrizve], biztos, hogy nyilas. Hát mit csináljak, elmentem az iskolába, és amikor elmentem az igazgatósághoz, láttam, hogy a tabló még ott van, és én is rajta vagyok. Bemegyek, mikor megláttam Studicska Nándort, hát majdnem összeestem, de azért odamentem. Nekem nem lehet beadni, hogy ez nyilas lett volna, olyan rendes ember volt, s én beleláttam a lelkébe. S odamegyek, köszönök neki, és olyan kedvesen fogad. „Tanár úr, kérem, ösmer engemet, emlékszik reám?” Azt mondja nekem:  „Én nem emlékszem magára, mert összetéveszt engem valakivel.” Mondom: „Hogyhogy, tanár úr, hát diákja voltam?!” Azt mondja: „Az öcsémmel.” Nos, akkor tudtam meg, hogy ez tényleg nyilas, és ő nem az, akit én akartam védeni. Az én tanárom keresztnevére pedig rosszul emlékeztem. Na és akkor még beszéltem vele, és érdeklődtem, hogy hogy van, és mondtam neki, hogy azon a tablón, ami kint van, azon én is rajta vagyok stb. Beszéltem, és elmentem a belügyhöz. Megmondtam, hogy igazuk van, mert nem ő az én tanárom. Csak azért védtem, mert azt hittem, hogy az én tanáromról volt szó.

A tanárom, Studicska leventeőr volt. Amikor levente voltam, a zsidókkal ő foglalkozott. Az olyan rendes, becsületes ember volt, de megbízták ezzel a feladattal, és elvégezte. Kivitt minket a Hójába dolgozni, de nem csinált velünk semmit [A Hója 500 m magas, erdő borította domb Kolozsvár nyugati szélén. – A szerk.]. Segéd voltam, és akkor kellett járni hetenként gyakorlatra, szolgálatra. Ez olyan fél katonaság volt, premilitárok voltunk. A zsidókat aztán a magyarok különválasztották, és munkára vitték őket. Odajártam minden héten egy napot. Segéd voltam, szombati napon jártam dolgozni, a leventeoktatás helyett mint munkaszolgálatos. Ez tartott addig, ameddig megkezdődött a gettózás.

A Hójában csináltunk egy sípályát. Emlékszem, egyszer egy fa kidőlt, miközben dolgoztunk. Mind széjjelszaladtunk. De az egyikre ráesett, és az meg is halt, úgyhogy ez maradt az eszemben. Azonkívül még nemcsak ezt csináltuk, ameddig ott voltam, hanem a város fellegvári oldalát is mi raktuk rendbe [Fellegvár – Kolozsvár belterületén, a belvároshoz közel eső domb. A dombon eredetileg, a 18. században erődítmény állt. – A szerk.]. Ottan földcsuszamlások voltak, és ottan is csomó ház eldőlt. Na oda is elvittek, hogy a környéket tegyük rendbe, a romokat takarítsuk el. Mikor ez is megvolt, akkor elmentünk a mai sportcsarnok környékére dolgozni. Ottan dolgoztam a legtöbbet. Itt más parancsnokunk volt, Barthának nevezték. Már nem csak fiatalok voltak, hanem a kolozsvári zsidóság majdnem ötven százaléka itt dolgozott. Csak a parancsnokok voltak keresztények.

Ez a Bartha nagyon korrekt ember volt. Az emberek nem nagyon akartak dolgozni, mindenki lógott. Megmondta, hogy nem tudom, hány taliga földet kell egy személynek elhordania naponta, és utána az mehet haza. Hát, sok volt, most már nem emlékszem. Talán harminc talicskát kellett vinni, elég hosszú helyen. A Sportcsarnok melletti részt, mondhatnám, hogy a zsidó fiúk csinálták. Gödrös, rossz út volt egészen a Babeş park bejáratáig. És ott, a Szamos-parton, a Malomárok melletti részen dolgoztunk 1943-ban [A kolozsvári Malomárok a Kis-Szamos mesterségesen kialakított ága. A város nyugati részének szélén ágazik el a Kis-Szamosból, és a keleti külvárosnál tér vissza a folyóba. – A szerk.]. A fiúk is, akik lapátoltak, lógtak. Én a talicskát választottam magamnak, pedig nem határozták meg, hogy ki mit csináljon. De akik lapátoltak, azok is majdnem semmit sem csináltak, nagyon lusták voltak. Én azok között voltam, akik be is fejezték egy óra alatt a munkát. Mindig, amikor már félig töltötték a talicskámat, akkor mondtam, hogy jó, elég. Így nagyon gyorsan el tudtam vinni annyi talicska földet, amennyit kellett. A másik szombaton, amikor ismét mentünk, akkor is szaladgáltunk gyorsan a félig töltött talicskával, de a Bartha ott ült a közelben, és vagy két fiúval beszélgetett. Látta, hogy szaladok oda és vissza. Azt mondja az egyik lapátoló, hogy „Fiú, várjál, töltsük meg a talicskádat, mert figyel Bartha!”. Megtöltötték a talicskámat, és azzal is szaladtam, s mikor odaértem, megállított. Megnézi, „Jól van, mehetsz”. De azt nem mondtam, hogy ez az első talicska, ami tele van. Tovább szaladtam, s aztán két óra múlva most is hazamentem. A többiek még déli tizenkét órakor ott voltak, mert nem igyekeztek. Kevesen igyekeztek, hogy menjenek haza hamarabb. Hát voltak ötön-haton, több nem volt, azok úgy tizenegy órára befejezték. Volt egy leányka, akinek udvaroltam. Igyekeztem elmenni, hogy ne ottan veszítsem az időm.

Zsidó leánykának udvaroltam. Futóbajnoknő volt Kolozsvárt. Úgy hívták, hogy Breimon Gizi, és szegényke, 1943-ban meghalt, tüdőgyulladásban. A Haggibornál futott. Nagyon-nagyon jól futott sokáig, de gyenge és éhes családból származott. A szülei nem tudták táplálni, ahogy kellett volna, s gyenge volt. Én még udvaroltam neki betegen is, úgyhogy a temetésén is egész végig ott voltam.

Úgy emlékszem, valamelyik tánciskolában ismerkedtünk meg Gizivel. Kolozsváron több ilyen iskola is működött. Wieder Olga tánciskolájába főként zsidó társaság járt. Akkor volt egy Meister Sári tánctanár, ugyancsak zsidó. Volt a Horváth Elza, az magyar tánctanár volt. Oda is jártam elég sokat. Én jártam vagy három-négy tánciskolába. Nem rendszeresen jártam, hanem alkalmakként. Néha rendeztek koszorúestéknek nevezett táncestélyeket is. Jámbor bácsihoz is jártam, aki híres öreg tánctanár volt. Jámbor bácsi nem volt zsidó, keresztény volt. A Posta háta mögött volt a tánciskolája, az Óvárban. Úgy hívták azt a helyet, hogy Óvár. És szegény, mindig kihúzta magát. De a fekete kabátja már barna volt az elkopástól. Nála meg kellett tanulni nem csak a rendes tangót, foxtrottot, hanem még a régi francia négyest is, amit már nem járt senki. Annál tanult édesanyám is táncolni, a nővérem is oda járt, és én is nála tanultam meg. Én már tizenhárom éves koromban mentem a nővéremmel és édesanyámmal, aki a nővéremet gardírozta. Én nagyon szerettem táncolni.

Én a zsidó életbe nem nagyon kapcsolódtam bele fiatalkoromban. A cionisták ellen sem volt kifogásom. Elmentem egypárszor a rendezvényeikre, de valahogy nem tetszett nekem a dolog. Sőt, az apám is haragudott, tiltott tőle. Azt mondta: „Ide figyelj, fiam, minek kell neked cionistának lenni? A cionizmus azt hirdeti, hogy munkára nevel. Te dolgozol. Téged nem kell megnevelni a munkához, megnevelnek ott, ahol dolgozol. De ha te dolgozol, és megtanulod a mesterségedet jól, akkor megélsz itt is, nem kell neked elmenni Palesztinába.” Nem tiltott, de ez volt a nézete.

Az édesapám magyarnak tartotta magát, mint olyan. Az első világháborúban ő a székely hadosztálynál volt toborzó, s mint ilyen jó magyarnak tartotta magát. És emlékszem, a két világháború között volt, mikor el voltunk adósodva, és lefoglalták a házból a bútorokat, mindent. De volt két képünk: „A szabadságharcosok”, gyönyörű szép kép volt, és a „Puszta fiai”. Azt mondta a szegény apám annak idején: „Fiam, vigyék el az egész házat, de ezt a két képet nem hagyom, azért megharcoltam.” Szóval, jó magyar érzésű ember volt. És bejöttek 1940-ben a magyarok, negyven szeptemberében. Másnap apámat felkeresték a barátai, kollégái, akikkel együtt volt a fronton, s elmentek, és már harmadnap beállt szolgálatba mint tűzharcos. Elismerték az érdemeit is, piros-fehér-zöld karszalaggal csinálta a rendfenntartási szolgálatot. Ez tartott 1940 végéig, amikor már volt rendes rendfenntartás, és nem volt tovább szükség a tűzharcosokra. De apám annak tartotta magát utolsó pillanatig 1940. szeptember és november között a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben katonai közigazgatás működött. Ezt váltotta fel 1940. november végén a polgári közigazgatás. – A szerk..

A valóság az, hogy a kommunizmus ellen harcolt, ő toborzott katonákat a magyarországi kommün ellen. Apámmal nem beszéltem erről, később sem, mikor hazajött a munkatáborból, 1944-ben. Én erről tudtam, hallgattam is vele, mert baj csináltam volna neki a kommunizmus alatt. Szegény, ült börtönben a fasizmus alatt [1943-ban], mostan mit kezdjek én itten vele, hogy a kommunizmus alatt a kommunisták is a börtönbe rakják? Apám valahogy nem szerette a kommunizmust. Azt mondta annak idején is, hogy a kommunisták lusta munkakerülők, csavargók, sztrájkolni akarnak, de dolgozni nem. Apám szeretett dolgozni, kemény kezű ember volt, és én a hatása alatt valahogy így könyveltem el a kommunistákat mindaddig, amíg munkaszolgálatos nem lettem. Na ottan kerültem aztán kapcsolatba olyan zsidókkal, akik kommunisták voltak, sőt már ottan beszerveztek a pártba.

1944-ben a pékségünket bérlő keresztény pék felesége feljelentette a szüleimet, hogy kommunisták. A pék rendes volt, a felesége volt a rossz. Meg akarták szerezni a pékségünket. Hát, apám nem szerette a kommunistákat. Annyi kapcsolata volt velük, hogy segített egy nyolctagú zsidó családon. A szomszédunkban laktak, Mihályéknak hívták őket. Volt egy kommunista fiuk. Az a fiú dobott be sokszor reggelenként, amikor ment dolgozni, egy-egy röpcédulát a kertünkbe. És akkor az apám még mondta is nekem: „Menj, fiam, hozd el, mert beviszik a börtönbe, ha ilyesmiket csinál.” Nem olvastam el, mi volt a röpcédulákra írva. Nem kézzel írt cédula volt, hanem olyan sapirogánnal lehúzott dolog volt. Az írás összemosódott, nem volt egy rendes dolog, olyan, ami eredményre vezessen. Apám elnézte ezt nekik, és segítette ezt a családot. Nem csinált belőlük grófokat, de tudta, kicsi gyerekek vannak, és adott néha kenyeret. Az apjuk itt hagyta az anyjukat nyolc gyerekkel, és elment Amerikába, és aztán nem jelentkezett többé.

A pék felesége azt vallotta, hogy hallotta apámat anyámmal beszélni kommunista dolgokról. Apám csinálta a kérvényeket fel a kúriához. Semmilyen meghallgatásra nem került sor. Leveleket írt olyan személyeknek, akik tisztek voltak annak idején a székely hadosztályban, Pesten. Sehonnan nem kapott választ. Hat vagy nyolc hónapot kaptak mind a ketten, Kolozsváron voltak bezárva. Én meg is látogattam őket kétszer is, és ottan is rendkívül rendes emberekkel találkoztam. Mert például azt történt, hogy szabályosan egyszer egy hónapban engedtek látogatni egy személyt. A testvéremmel ketten mentünk el, és kettőnket is beengedtek. Anyámat a román Opera mellett tartották fogva, ott volt a börtön. Apámat kivitték munkára. A téglagyár környékén valahol volt egy nagy terület, és oda vitték ki a rabokat földmunkára. Este sem mentek vissza a börtönbe, hanem ott laktak valahol a téglagyár mellett. Messze volt egy kicsit, oda kellett menni látogatni. Mi a testvéremmel itthon voltunk. Én még dolgoztam mint esztergályos, a testvérem dolgozott mint fodrásznő, és vagy három hónapig volt ez, hogy mi, ketten nyomorogtunk.

A helyzet az volt, hogy őket, azt hiszem, 1943 novemberében ítélték el. És körülbelül 1944 júniusában járt volna le a büntetésük. Májusban volt vége a deportálásnak, a gettó felszámolásának, és azután körülbelül egy hónapra rá szabadultak. Akkor már nem volt deportálás, és elvitték anyámat Pestre, a gettóba. Apámat pedig Mosonmagyaróvárra vitték munkatáborba. Ott egy olyan alakulat volt, ami le volt tartóztatva, és fogva tartották őket. Tulajdonképpen ezáltal szabadultak meg Auschwitztól és a haláltól. Én a sorsukról semmit sem tudtam, mert közben engem elvittek Csepelre. Csak miután hazajöttem, akkor mesélték el, hogy mi történt velük.

Apám nem sokat mesélt az életének erről az időszakáról. Talán annyit mondott, hogy egyszer megkérdezték tőle, hogy zsidó vagy nem zsidó, s ezt letagadta. Kérdezték, hogy a Hiszekegyet tudja-e [Minden bizonnyal a „Magyar Hiszekegy” nevű irredenta versről van szó, és nem az Apostoli Hitvallásról. Lásd: irredentizmus. – A szerk.]. És azt válaszolta apám, hogy még a Talpra magyart is [Petőfi Sándor „Nemzeti dal” című versének kezdősora. – A szerk.]. Édesanyám sem sokat mesélt, csak annyit, hogy a pesti gettóban a fiatalok nagyon rendesek voltak vele, és segítették.

Már jött a deportálás, már gyűjtötték a zsidókat össze, és reggel kilenc óráig nem volt szabad otthonról elmenni. Én mégis elmentem dolgozni a hadiüzembe. Esztergályosként dolgoztam. A hadiüzemből nem lehetett késni. Gondoltam, elmegyek, és ha azok szólnak, akkor majd többet nem fogok menni, csak mikor hívnak. Ezzel a gondolattal dolgoztam egy hónapig, ameddig oda került a dolog, hogy egyszer a mesterem odajött, és azt mondja nekem, hogy hallja, viszik a zsidókat, és ő úgy gondolja, jobb volna, ha hazamennék. Nem mondott többet semmit, hogy holnap se jöjjek, egyszerűen hazaküldött. Tízpercnyire laktam a munkahelyemtől. Amikor beértem az utcánkba, láttam, hogy a szomszédunk közelben játszó nyolc-kilenc éves gyerekét megállította két férfi, és megkérdezték: „Kisfiam, nem tudod, hol lakik Kappel Zoltán?” És én vagy négy méterre voltam a hátuk mögött, a gyerek nem is vett észre, s akkor ő azt mondja, hogy megmutatja, hogy hol lakik. Én akkor megijedtem, nem tudtam, kik az illetők, bementek az udvarunkba. Én igyekeztem utánuk menni, de nem tudtam semmiről. Mi ekkor már csak ketten voltunk a nővéremmel a lakásban, mert a szüleink börtönben ültek. Mikor beléptem, az egyik illető megkérdezte, hogy honnan jövők. Mondom: „Kérem, hadiüzemben dolgozom, és hazaküldtek, de nem tudom, miért.” Akkor jöttem rá én, hogy a gyárból ezért küldtek haza engem, mert megkezdődött a gettósítás. Na és akkor annyit mondtak a testvéremnek, csináljon magának egy csomagot, nem tudom, mennyi időre, és mit lehet benne vinni, és viszik a gettóba. Így szedték össze az embereket, mindenfelől, egyszerre. Mikor elintézték a nővéremet, akkor azt mondja az egyik nekem: „Idefigyeljen, kérem, maga mint pótolhatatlan munkás, fel van mentve a deportálás alól. Mondja meg, melyik lakást akarja, a szüleiét vagy a testvériét?” Azt mondja erre a nővérem, aki olyan huszonegy-huszonkét éves lehetett, „Zoli, válaszd az én lakásomat”. Igen, mert neki be volt rendezve a lakása. Férjhez akart menni. Be volt már bútorozva minden, idő kérdése volt már, mikor megy férjhez. Akkor én a nővérem lakását választottam. „Na kérem, ha ezt választja, akkor a másikat lepecsételjük.”

Egy másik mellékutcában volt a gyülekező. Nyolc-tíz zsidó családot láttam ládákkal, zsákokkal várakozni. A gyülekezőhelyről a téglagyárhoz irányítottak. Megkértem a csendőröket, hogy engedjék meg, kísérjem el a nővéremet a téglagyárig, és vihessem a csomagját. Vagy harminc méterre a gettó előtt volt egy patak. Amikor odaértünk, azt mondja nekem az illető: „Na idefigyeljen, ha még egy lépést tesz, akkor maga is bejön.” Elbúcsúztam Sáritól, a testvéremtől, átadtam a csomagot neki, és hazamentem a nővérem lakásába.

Májusban megkaptam a behívót Nagybányára. Mikor én elmentem munkaszolgálatra, akkor a szüleim itt voltak még a börtönben, Kolozsváron. Elmentem kihallgatásra, hogy SAS behívót kaptam Névre szóló katonai behívóparancs, nevét a „Siess, Azonnal, Sürgős” szavak kezdőbetűi alapján kapta. – A szerk., és el akarok búcsúzni édesanyámtól. Ezért el kellett menjek a törvényszékre, nem tudom, milyen parancsnokhoz. Ekkor a testvérem már benn volt a gettóban. Azt mondták, hogy menjek fel, nem tudom, hova, kihallgatásra. Bementem, és jelentkeztem ottan szabályosan, és mondom a parancsnoknak: „Kérem szépen, Kappel Zoltánnak hívnak, édesapám, Kappel Móric el van ítélve, és én édesanyámat akarnám csak meglátogatni, mert édesapámhoz már nem tudok elmenni. Erre szeretném megkérni a parancsnok urat, hogy megengedje.” „Nem lehet.” S akkor egy titkárnő vagy mi volt, egy gépelő nő, azt mondta felháborodva a parancsnoknak: „Hogy lehet ennyire embertelen?!” A parancsnok erre megengedte, hogy meglátogassam. Bevittek egy terembe. Bejött édesanyám, elbúcsúztam tőle, ahogy lehetett. Keveset tudtunk beszélni: „Anyukám, drága, nézd, Sárit elvitték, én pedig megyek Nagybányára.” Anyukám nem sírt, nem lármázott, visszament szépen.

Nagybányán aztán betettek egy műszaki századba, kiválasztottak, és elküldtek a Weiss Manfréd repülőgépgyárba, Csepelre dolgozni mint esztergályost [lásd: Csepel Művek]. Együtt dolgoztam a keresztény munkásokkal, és nagyon hamar sokra becsültek engem ottan. Olyan rendes emberek voltak, hogy hoztak ebédet nekem, mert mi, munkaszolgálatosok gyengén ebédeltünk. Ők kantinban ebédeltek. Átadták nekem az ebédjegyüket, és én kaptam arra a cédulára ennivalót. A munkások teljesítményre kapták a fizetést, és a mesterem hagyta, hogy az általam készített darabokat átadjam azoknak a munkásoknak, akiknek megfizetik. A munkások sem akarták ingyen elvenni tőlem, ezért adtak ebédcédulát. És akkor jól ebédeltem egy darabig.

A mestert Pertz bácsinak hívták, egy öregember volt. Hozott még ő is nekem otthonról paradicsomot. S azt mondta nekem: „Zolkó, az én fiam Kolozsvárt csinálja a katonaságot. Ha ő is ilyen emberekre találna, mint én vagyok, nagyon örvendenék neki.” Légiriadó volt, azt mondta: „Menjen fel a padlásra, bújjon el ottan.” Mert zsidónak nem lehetett bemenni a bunkerbe, az óvóhelyre. Volt olyan eset is, hogy légiriadókor bevittek a pincébe, a fürdőbe, és ott rejtettek el. Naponta bombáztak minket, hiszen repülőgépgyár volt, és nem voltunk védve. És ez az ember, ez a Pertz bácsi rendkívülien viselkedett velem.

Egy alkalommal pékeket kerestek, és én éhes voltam, és jelentkeztem. Persze annak ellenére, hogy apám pék volt, én semmit nem értettem a szakmához. Szerencsém volt egy rendes emberrel, hogy elvett nem tudom, mennyit a lisztből, és cserében megcsinálta nekem olyan szépen a buktákat, hogy csak. Mikor kész voltak, jelentettem, hogy végeztem. Mondtam, hogy elrontottam egy kicsit, de azért meg lehet enni. „Jaj – azt mondja a parancsnok –, akkor bemész a börtönbe!” De mikor levették a ponyvát a buktákról, és látták, hogy gyönyörű szép, akkor azt mondtam, amit nekem mondtak a pékségben: „Ha én ismertem volna a kályhát, kemencét, akkor sokkal szebb lett volna. Mert kellett volna ismerni, de hát én először voltam ottan.” Megdicsértek. Pünkösd volt, azt hiszem, oda kellett a bukta. De többet nem kellett.

Még a körletben voltam, 1944 nyarán, amikor kaptam egy levelezőlapot, és mikor ránéztem, láttam, hogy az anyámnak szépen vonalazott írása. S akkor írja nekem, hogy „Kiszabadultam, én is, apád is jól vagyunk. Én gettóban vagyok, Pesten, édesapád Mosonmagyaróváron van”. Nem tudtam többet róluk, ameddig haza nem jöttem. Csepelen nem volt kimenőnk, nem is próbáltam megkeresni az édesanyámat. Kérni ilyesmit nem lehetett. Rendkívül ritkán körbemehettünk a Duna partján. Vasárnaponként megengedték, hogy mi is menjünk a Duna-partra, külön helyre megfürödni. Futballozhattunk is. Ennyit engedtek vasárnaponként, délután.

Naponta bombázták a gyárat, mi, zsidók pedig a pincében levő fürdőben bújtunk el, mert a bunkerbe nem engedtek le. Egy napon nagyon erősen bombáztak, és úgy éreztük, mintha felemelkedett volna a föld velünk. Mind közelebb és közelebb estek a bombák, és vártuk, hogy mikor esik a nyakunkba. Ez idegileg az embert nagyon megviseli. Voltak zsidó fiúk, akik nagyon gyámoltalanok voltak, és voltak, akiknek családjuk volt és gyerekük is. Egyre csak mondták, hogy „Jaj, Istenem, jaj, Istenem, meneküljünk!”. Sokan sírtak. Én is nagyon ki voltam magammal, én sem voltam nagyon bátor, nem is lehetett ilyenkor az ember nagyon bátor. De volt egy, akinek felesége és gyereke volt, akikről nem tudott semmit. Mindig, amikor robbant, akkor belém kapaszkodott, s a gyerekeit és a feleségét siratta. S engem ez úgy feldühített, hogy ránéztem, és elküldtem az édesanyjába: „Ne legyél ilyen szar, gyámoltalan zsidó, hát mit vesztel te? Hát meg fogsz halni, de legalább nem fogsz így állni, né, ahogy most állsz te, hogy kacagjon rajtad valaki, hogy gyámoltalan zsidó vagy. Fogd be a szád, ne bőgjél!” S nem telt el vagy félóra, már vége volt a légiriadónak.

Jött egy keresztény légoltalmis pasas, aki ilyenkor az óvóhelyeken rendezte a dolgokat. Odajött, gránát nála, rendesen felöltözve mint óvó. Bejött oda hozzánk. Azt mondja, „Uraim, hallgassanak meg. Jöttem, senkit sem kötelezek semmire”. Egy önkéntest kért, mert a gyár egyik házbunkerét eltalálták. Négyemeletes masszív betonépület volt. Az történt, hogy gyújtóbombákat dobtak köréje, és égtek a bombák, valami meg is gyúlt ottan. Minden ilyen bunkernek volt külön egy szellőzőnyílása. Ennek az egyik részén volt egy szolgálatos, aki abban az esetben, ha megszűnt az áram, kézzel hajtotta a ventillátort. Szívták be a levegőt, és mikor a gyújtóbombák meggyúltak, akkor a füst mind bement a bunkerbe. Az emberek pedig nem kaptak levegőt, és minden égett körülöttük. És akkor jött ez a légoltalmis, hogy annyi ember van ottan, és nincs levegőjük. Jelentkezzen valaki, önként vigyen egy oxigénpalackot nekik. S akkor gondolkozás nélkül, elsőként jelentkeztem. Elvitt egy raktárhoz, adott nekem egy oxigénpalackot. Felvettem a hátamra, és megkérdeztem, milyen irányba menjek, mert nem tudtam pontosan, hol van a bunker. Mondta, hogy melyik úton kell keresztülmenni. Az út mind a két oldala égett, és füst volt. Mentem vagy öt-hat métert ebben a füstben, és nem láttam semmit. Megálltam, nem tudtam, mit csináljak. Derékig le voltam vetkőzve, és abban a pillanatban, ahogy ott álltam, egy tűzoltóslaugból reám spriccelt a víz. Nagyon jól esett, és az a pillanat, hogy ottan az a slaug létezik, az egy olyan bátorságot adott nekem, hogy tovább indultam. Hát más is dolgozik itt, akkor nem olyan veszélyes, és jó helyen járok. Még mentem tizenöt métert, és túljutottam a füstön, megláttam a nagy bunkert. Mikor odaértem, pont akkor volt egy nagy robbanás, ami engem teljesen a falhoz nyomott. Semmi bajom nem lett. Megkerestem az ajtót, de be volt zárva. Dörömböltem a kezemmel, hogy nyissák ki, s akkor ki is nyitották. Mikor megláttak, mondták, hogy menjek fel a negyedik emeletre, nem is engedték, hogy szóljak. Felmentem a negyedik emeletre, és ottan már kicsavartam az oxigénpalackot, és jött a levegő. Így menekültek meg az ottani emberek.

Volt két fiú a században. Az egyiket úgy hívták, hogy Strul Sanyi, a másikat Perl Bertalan. A Perl Bertalan nagyon éles eszű fiú volt. Strul is ügyes fiú volt. Ezek tudták, hogy az én szüleim börtönben vannak, és ezért volt nagyobb bátorságuk, hogy velem felvegyék a kapcsolatot. Azonkívül még azért is, mert bombázáskor látták a bátorságomat. Ez volt az a dolog, amiért az a két fiú felvette velem a kapcsolatot. Mert látták, hogy én önként jelentkezek emberek megmentésére, függetlenül attól, hogy kicsodák. Később bevettek a vezetőségbe is. A kommunizmus elméleti alapjaival csak később, a háború után ismerkedtem meg, itthon. Az egész vezetőségben tíz ember volt összesen, köztük én is. Nagyon feladat nem volt, oktatásra, ilyesmire nem volt lehetőség. Ez inkább egy olyan ellenállási mozgalom volt, harcolni kellett volna.

Volt egy olyan időszak, amikor nagy fejetlenség uralkodott. Horthy október tizenötödikén kijelentette, hogy átállnak [lásd: Horthy-proklamáció], és hívta Veress Jánost, hogy segítsen megszabadulni a fasizmustól [Vörös János vezérezredes vezérkari főnökről van szó, aki bejelentette, hogy elrendelte az 1. és 2. hadsereg visszavonását. A németek erre kijelentették, hogy egész Magyarország saját hadműveleti területük, és csak a német parancsnokságnak van joga parancs kiadására. – A szerk.]. Már létezett egy alakulat, amely már az oroszok mellett volt. Egy egész ezred volt, azt hiszem [Alighanem arra gondol, hogy az 1. hadsereg parancsnoka, Dálnoki Miklós Béla átment a szovjet csapatokhoz. Őt azonban csak néhány tisztje követte, s fölhívását a hadsereg átállására is csak szórványosan követték. – A szerk.]. Ekkor a századdal még szabályosan hazamentünk a gyárból a körletbe, ahol laktunk, de voltak nagyon sokan, akik menekültek. Nekik megvolt az okuk rá, nyilasok voltak. Egy órán belül jött egy főhadnagy, nagyon egy korrekt ember volt. Összegyűjtötte a századot, és azt mondta: „Hallgassanak ide, fiúk, tudják, mi történt, tudják, hogy Horthy Miklós felhívta a katonaságot, hogy jelentkezzenek, és Veress [Vörös] János jöjjön segíteni. Nézzék, az a véleményünk, hogyha már eddig kihúzták, maradjanak itten velünk, ameddig vagyunk, és majd rendesen, szabályosan hazamennek. Ne menjenek mostan, mert veszélyes. Mostan lelőhetik magukat, ne tegyék ki magukat veszélynek. Csinálják, ahogy gondolják, ha akarnak menni, tőlünk mehetnek.” Abban maradtunk, hogy rendeződnek a dolgok, s majd akkor meglátjuk, mit lehet csinálni, egyelőre maradunk. Ekkor nem voltak az oroszok még itten. De én már a mozgalomhoz tartoztam, benne voltam a csepeli kommunista földalatti mozgalomnak a vezetőségében a zsidók részéről. Tudtam róla, hogy vannak fegyverek elrejtve arra a célra, hogy ha változás indul, akkor mi, földalattiak vegyük át a gyárban a hatalmat. Hatvanezer ember dolgozott a repülőgépgyárban [Nincs adatunk a Weiss Manfréd Repülőgép- és Motorgyár Rt.-nél dolgozók számáról, ez a szám azonban egészen biztosan erős túlzás. – A szerk.]. Mikor a főhadnagy elmondta, hogy mi a helyzet, én elmentem a párthoz eligazítást kérni. Mi, földalattiak kimentünk fegyverrel a Duna partjára, az országút szélére, hogy védjük a gyárat.

A fegyverek le voltak téve egy háznak a pincéjébe, s onnan vettük el őket. Összesen tízen voltunk. Ezek a földalatti mozgalom fegyverei voltak. Mi a mozgalomban voltunk, és nekünk már voltak Pesttel kapcsolataink. Mindig ment egy-egy küldönc. Az adta az utasításokat, hogy mit csináljunk, hogyan csináljuk. És erről is már beszéltünk gyűlésen, hogy van egy ház, ahol fegyverek vannak letéve a mi részünkre. Megkaptuk az utasítást, és el is mentünk, felvettük a fegyvereket, és mentünk a gyárba, hogy kapcsolódjunk a kommunista csoporthoz. S elég az hozzá, hogy a Duna partjára mentünk le, oda húzódtunk le a partjára. Ott volt az országút. Messziről már egész jól látszott, hogy jönnek valami teherautók. S a teherautók tele voltak felfegyverezett nyilasokkal. Akkor azt mondja az egyik, ne hülyéskedjünk, dobjuk bele a vízbe fegyvereket. S ezt csináltuk, bedobtuk a fegyvereket, és visszaszöktünk a századba. Nem beszéltünk semmit se az esetről senkinek. Este történt ez a dolog. Volt egy Klein Sándor nevezetű váradi zsidó fiú, akit elküldtünk Pestre, hogy menjen, kérjen utasítást. Reggel, mikor felkeltünk, Klein Sanyi már vissza kellett volna érkezzen, de nem volt ott, és akkor már tudtuk, hogy elkaphatták. Nagyon féltem, hogy na most mi lesz velünk. Azért féltem, mert hoztak egy pasast, össze volt verve, és a századunkat felsorakozatták, és lökték előre, hogy mutassa meg, hogy melyik az. Nem tudtam, miről van szó, kit keresnek, csak féltem, hogy nehogy így járjunk mi is, hogy hozzák mindjárt a Klein Sanyit is. De Klein Sanyi nem jött, és én megúsztam.

Teltek a napok, a hetek, a hónapok s egyszer csak szükség volt ismét pékekre. Na és akkor azt mondták a tisztek ottan, hogy a pékek lépjenek ki a sorból. Hát vagy nyolcan is kiléptek, de én már nem. Körülnézett az őrmester mindenhol, hogy hol van az a pék, aki a múltkor még sütött. S egyszer csak megáll, meglát engem: „Lépjen oda maga is.” „Őrmester úr, én nem vagyok pék, megmondom őszintén, én nem vagyok pék.” „Ne pofázzon!” Erőszakkal kitett oda, hogy megyek én is. Hát, gondolom, most már másodszorra megmondtam neki, hogy nem vagyok pék, mégis odatett, akkor nem én felelek most már. Na de az Isten mindig mellettem volt, mint most is. Akik kiléptünk, azok közül vagy haton, azt hiszem, ténylegesen tudtak valamit is. Olyan helyekre mentek, hogy ott maradtak. De a másik kettőt, hármat kirúgták, hogy nem felelnek meg, mert lusták, hogy csaltak stb. Akartak ők is enni, mint én, azért jelentkeztek. Elég azt hozzá, hogy én egy olyan családhoz kerültem, akik rendkívüli emberek voltak. Karsaynak hívták a családot, Csepelen volt pékségük. Karsay úr, mikor megérkeztem, nagyon kedvesen fogadott, én meg bevallottam, hogy nem vagyok pék: „Karsay úr, megmondom becsületesen, most a kezdettől, én nem vagyok pék, de erőm van vizet hordani, zsákokat. Apám pék, volt pékségünk is, de én nem értek hozzá, nekem más a mesterségem.” „Hallgasson ide, fiam, nem azért igényeltem ki magát, mert nekem kell a pék. Én egy zsidó gyereken akartam segíteni.” Megköszöntem szépen, és már az első naptól nagyon igyekeztem rendesen végezni a dolgomat. Mikor az első reggel az asztalra tettek egy tejes kávét, kijött a szememből a könny, kérem. Kávét nem ittam, nem tudom, mióta.

Annyit tudok még Karsayról, hogy mikor ottan zajlott a gettóztatás, akkor ő hallotta, hogy a csepeli sporttelepen összegyűjtött zsidók éheznek. Karsay megtöltötte a szekeret kenyérrel, és elment oda, és se szó, se beszéd bátran dobta be a kenyereket a kerítésen belül. És voltak csendőrök, akik látták, és elfordultak, nem törődtek vele. Tették magukat, hogy nem látják. Ilyen emberségesek voltak. És sokan voltak Karsayhoz hasonló bátor emberek, akik ilyesmikre voltak képesek. Hogy miért tették, az nem tudom.

Karsay úrnál lett nagyon jó barátom Blezsák Karcsi. Cseh származású volt. A dagasztó műhelyben dolgozott, mert komoly nagy pékség volt az. Akart nekem igazolványt szerezni. A bátyja katona volt, azt hiszem, s neki megvolt a személyazonossági igazolványa [A háború előtt a mindennapi személyazonosításra katonai igazolvány, valamilyen munkához kapcsolódó okirat (cselédkönyv, iparigazolvány stb.), anyakönyvi kivonat, illetőségi bizonyítvány szolgált. A személyi igazolványt 1954-ben vezették be. – A szerk.]. Azt mondta, azt majd elhozza nekem. Azt válaszoltam, hogy ez veszélyes dolog, hát mit csinálnék én egy ilyen személyazonossággal? Inkább nem fogadtam el. Onnan tudtam meg, hogy cseh származású – mert amúgy magyarul beszéltünk –, hogy amikor bejöttek az oroszok Budapestre, egy orosz katona bejött a pékségbe, és azt mondja nekem oroszul: „Kuda majszter, job tvoju máty.” Én nem értettem, mit akar, de kapott egy-két kenyeret, és elment. S akkor a Blezsák kérdezte tőlem, tudom-e, mit mondott nekem az orosz? Hát mondom, biztos kérdezte, hogy hol a mester? A Blezsák viszont megértette az oroszt: „Hát, az kenyérért jött, hogy zabráljon kenyeret onnan, a pékségből.”

Karcsi megtanított engemet három nap alatt péknek lenni. Ottan dolgoztam mellette, s végig ketten voltunk a dagasztó műhelyben. Egész éjjel dolgoztunk, nappal pihentem. Egyszer csak egy éjjel, mert éjjel egy órakor keltünk fel, látok egy harmadik személyt is ottan. Egy fiatal férfi volt, egy kicsivel idősebb, mint én. Vagy harminc éves lehetett, én akkor húsz éves voltam. Pék volt. Hát, reá is szükség volt, reám is szükség volt, hárman dolgoztunk. Már én is úgy dolgoztam ottan, mint egy pék, s a végén megmondta a pasas nekem, hogy ő katonaszökevény, és magyar ember. Nagyon jó barátok lettünk, Jóskának hívták.

Ez egy rendkívüli dolog, amit mondok most. Én két-három hónapig voltam ebben a pékségben. Egyszer csak jönnek utánam a századtól, hogy a századot viszik, és én menjek. Na, de én bent voltam a pékségben, és hallottam, és láttam a tizedest is, aki jött. Hallottam, hogy beszélt a főnökömmel: „Karsay Sándor úr?” „Igen, én vagyok”. „Van nekünk itten egy fiúnk, itten dolgozik. Azért jöttem, mert be kell vigyük, mert a század megy el.” Mikor ezt meghallottam, ösztönösen egyből felugrottam a kemence tetejére. Nagyon magas volt, nem is tudom, hogy sikerült felugranom, biztosan az ijedtség miatt. S onnan lestem, hogy mi lesz, nem is gondolkoztam. Hallom, hogy Karsay válaszol: „A Zoltánt? Azt hiszem, hogy elment oda a körletbe, a zsoldját, hogy felvegye.” Nem is jártam soha én arra, nem is tudom, hogy hogyan jutott neki ez az eszébe, és nem tudom, hogy honnan volt ez a bátorsága is. Azt mondja erre a tizedes: „Karsay úr, az meglógott, az hozzánk nem jött be. Eddig se járt be a zsoldért.” „Én nem bánom – azt mondja Karsay –, az ő baja.” Erre a tizedes elment, s Karsay bejött a pékségbe. Csak néztük egymást, majd megszólalt: „Megy el a századuk.” „Karsay úr, kérem, nagyon szépen köszönöm, amit mondott.” „Idefigyeljen, Zoltán, mától kezdve csak éjszaka dolgozik, és az istálló padlásán, a szénában alszik. Rendben van?”

Volt neki egy apósa ottan, nagyon rendes ember. Azt mondja Karsay: „Erről apósom sem szabad tudjon, mert iszik, részeges, eljár a szája, vigyázzon! Kérem, őrizkedjék az apósomtól, ne tudjon róla semmit.” Vigyáztam, amennyire lehetett. Nappal bementem az istállóba, ott aludtam, éjszaka pedig dolgoztam. Teltek a hetek. Egyszer csak kora hajnalban valaki csengetett a kapunál, és éppen Jóska volt a dagasztótekenőnél, ketten dagasztottunk. A csendőrök voltak. De Karsaynak a felsége biztatta a gyermekét, Sanyikát, aki alig volt öt éves, hogy kiáltsa minél hangosabban: „Kitartás, testvérek!” Ez hallatszott odabent is, a pékségben. Ebből tudtuk, hogy el kell rejtőznünk. Azt mondják a csendőrök: „Azért jöttünk, hogyha vannak valami zsidók, akik itten dolgoznak, akkor jelentse, kérem! „Jaj, nincsen nekem ilyen.” Válaszolta Karsay. A csendőr elkérte Karsay igazolványait, Karsay pedig felpakolta őket kétkilós kenyerekkel. Hárman voltak, mindegyiknek két-három darabot adott, azok pedig nem kérdezősködtek tovább, majd elmentek. Egyszer jön az anyja Sanyikával, s kiáltják, hogy „Jó reggelt, kitartás, testvérek!”. Nagyot kacagtunk. Evvel sikerült nekünk életben maradni, mert ezek elvittek volna, és lelőttek volna, az biztos. Nem jöttek véletlenül, valaki besúgott bennünket, vagy engem, vagy a másikat, vagy mind a kettőnket, nem tudom. Mindez a nyilasok alatt volt, 1944 karácsonya előtt.

Elég az hozzá, hogy azt mondja nekem a kollégám, Jóska, hogy látni akarja a feleségét, karácsonykor vele akar lenni. Vagy húsz kilométerre laktak, de át kellett menni a Dunán. Mondtam neki, hogy nem olyan könnyű dolog. Azt mondja, tudja, de valaki ajánlotta, hogy van egy ember, aki csónakkal átvisz. Na, hát azt mondja: „Hallgass ide, akarsz te is jönni velem?” Hát még a hideg is végigfutott a hátamon. Mert tudtam, hogy mivel jár. A Duna túlsó felén oroszok voltak, itten meg németek, akik vigyázták a partot. De ha egy ilyen éjszaka sikerül nekem átmenni, akkor én két óra múlva már felszabadult ember vagyok. S akkor mondom, hogy akarom. De nekem – azt mondja – néhány ezer pengőt kell adni a csónakosnak. Elmentem Karsay úrhoz, és mondom neki, hogy határoztunk, viszont szükségünk volna pénzre, és segítsen rajtunk. Azt mondja: „Adok, amit kért, s adjon maguknak az Isten sok szerencsét, hogy sikerüljön.” Ideadta a pénzt. Este kilenckor kellett volna Jóskával indulnunk, de ő hamarabb elindult, hogy lássa, mi van a csónakossal. Na aztán mikor a pénz is nálam volt, már tört a nyavalya. Még volt egy óra hátra, és azon gondolkodtam, hogy mi lesz, hogy lesz. Jaj, adná az Isten, hogy ne jöjjön vissza Jóska, és nem jött. Nem jött, de másnap reggel megtudtuk, hogy a Jóska jött volna, de lelőtték. Elment a csónakhoz, és a csónakra fel akart ülni, és akkor kapták el a németek. Hogy a csónakos összejátszott a németekkel vagy nem, azt nem tudom már. Harmadnap, karácsonykor jött a felesége, hogy találkozzon a férjével. Azt hitte, itten van. Karsay közben megtudta, hogy Jóskát a hullakamarába szállították, és elmondta a nőnek a történteket.

A felszabadulásom úgy történt, hogy én az istálló padlásán laktam mindaddig, amíg a németek Budapesten voltak. Egy korán reggel jött a Karsay az istállóba, és hangosan kiáltotta: „Zolkó, Zolkó!” Én megijedtem, hogy mi ez, miért kiabál, eddig nem tudta senki, hol vagyok, s most elárul? S akkor odamentem a padlásfeljáró nyílásához, s meglepve néztem le. „Jöjjön – azt mondja –, bejöttek az oroszok!” Na hát akkor más a helyzet, és akkor lejöttem. „Hol vannak?” Azt mondja: „Itt vannak a ház előtt, fel vannak sorakozva.” Hát én alig voltam felöltözve, pedig tél volt. Vettem két kenyeret magamhoz, és kenyérrel mentem elejükbe. Géppuska volt náluk. Olyan partizánszerű embereknek néztek ki, és volt velük egy tisztszerű valaki is. Nem ijedtek meg tőlem, pedig azt hiszem, nagyon furcsán nézhettem ki. Ing sem volt rajtam, csak úgy mentem ki nadrágban és mezítláb. Beszélni sem tudtam, csak nyújtottam a kenyeret a tisztnek. Egy csomó ember volt már akkor a környéken, akik jöttek csodálni az oroszokat. A munkások között sokan voltak, akik örvendtek a kommunizmusnak, és már nagyon várták. S akkor én odaadtam az oroszoknak a kenyeret, és akkor a tiszt kettétörte a kenyeret, és odaadta az embereknek, akik ott álltak. Nem a katonáknak, az embereknek adta. Én meg nagyon meghatódtam, milyen drágák ezek az oroszok. Rövidesen hazamentem, fázott is a lábam már. Ez volt a felszabadulásom. Most már szabad ember voltam.

Nemsokára, egy hét sem telt el, bejöttek a reguláris orosz csapatok. Nem foglalták el a pékséget, hanem bejöttek, hogy csináljunk nekik kenyeret. Ők adtak munkást, lisztet stb. Ottan maradtam én is még segíteni vagy egy hónapig, kettőig.

Valaki feljelenthette Karsayt, és jöttek az oroszok, hogy Karsayt vigyék el. S akkor én mentem Karsayval, hogy igazoljam a becsületességét. Nem tudtam oroszul, de kézzel, lábbal próbáltam megértetni magam. Mentünk vagy százötven, kétszáz métert, és mikor már közeledtünk oda, ahová ők vittek, nem tudom, hova akartak vinni, akkor megállít az egyik orosz. Nagyon szépen reám nézett, és mutatott a kezével, hogy menjek vissza. S akkor még mondtam neki, hogy „Nyet fasist”! De nem engedtek tovább, haza kellett mennem. Azt hiszem, még két óra sem kellett, és Karsay is hazatért. Valaki feljelentést tehetett ellene, de mikor hazajött, csak annyit mondott, hogy nincs semmi baj, mást nem mesélt.

Eljött 1945 áprilisa, és én megpróbáltam hazajutni Erdélybe. Elindultam Pestre, hogy kérjek iratokat a hazamenéshez. A kilencedik kerületben, a Soroksári úton orosz katonák csoportosan ellenőrizték az embereket. Igazolványokat kértek. Egy ilyen csoport állott velem szembe, és „davaj dokumente”! Hát aztán dokumentumom nekem sok nem volt. Volt nekem az oroszoktól egy papírom, oroszul volt írva, hogy nekik dolgozok a kenyérgyárban, Csepelen. Gondoltam, ez is nagyon jó, hát oroszul van írva. Mikor azt odaadtam nekik, azt mondja, más dokument kell neki, ez nem jó. Más nem volt, s be kellett álljak a sorba. Nem is tiltakoztam nagyon sokat, mert nem tudtam, miről van szó. Bevittek Pestre, és bezártak egy üzletbe minket. Már negyvenen voltunk. Voltak, akik az ablakon, a rácson keresztül láttak valaki ismerőst, és üzentek a hozzátartozóiknak. Nekem nem volt kinek mondjak semmit, csak hallgattam. Láttam, hogy mindenki kétségbe van esve. Onnan bevittek egy orosz parancsnokságra. Ahogy bementem, vártam, valaki jöjjön már ki is onnan. De aki bement, azok közül senki nem jött ki, s így lassan reám is sor került. Aránylag elég gyorsan ment a sor, pedig negyvenen voltunk. Bekerültem a terembe. Körben asztalok voltak, orosz tisztekkel. Egyszer csak az egyik asztaltól, lehajtott fejjel, azt kérdi tőlem magyarul valaki: „Hogy hívnak?” Mondom: „Kappel Zoltán”. Erre felnéz, és „Zoli, hát te vagy az?”. Hát a pasassal együtt voltunk munkaszolgálatosok Csepelen. S aztán közben ő haza akart menni, de az orosz hadseregbe került be mint katona. Ahogy meglátott, fölkelt az asztaltól, ott volt egy magasabb rangú tiszt, elment hozzá és vagy két szóval megmagyarázta, hogy engemet ő honnan ismer. Az jött, benyúlt a zsebébe, és adott nekem egy csomó dohányt. Elvettem, és a zsebembe nyomtam. Akkor probléma volt a cigaretta. S azt mondja nekem a volt bajtársam, hogy „Hallgass ide, Zoli. Én most adok neked egy papírt. Te tudod, hová jutottál volna? Oroszországba, fogságba”. Megszeppentem. Adta azt a papírt, de én úgy meg voltam ijedve, hogy a papírral együtt visszamentem Csepelre, anélkül, hogy valamit intéztem volna a hazajövetelemről.

Néhány nap múlva ismét elindultam haza Csepelről, de akkor már úgy jöttem, hogy nem is megyek vissza. Elmentem Pestre valamilyen zsidó hivatalba. Nem tudom pontosan, mi volt. Mondtam, hogy munkaszolgálatos voltam, és haza akarok menni, Romániába. Kérdezték, hogy hol voltam munkaszolgálatos. S akkor mondom, hogy itt, Csepelen voltam, és utoljára egy pékségben dolgoztam. Átküldtek egy másik asztalhoz, hogy beszéljek azzal az illetővel. Sokan voltak, akik jöttek intézkedni. Odamentem az iparoshoz, és el kellett mondjam, ki volt a parancsnokunk, és ki bánt velünk rosszul, kit akarok feljelenteni. Nekem egy volt, akit feljelentettem. Úgy hívták, Almásy százados. Az kiköttette az embereket, nagyon kínozta őket, és nagyon kegyetlen volt. S akkor mondom neki, hogy nem tudok mást Almásy századoson kívül, a többi emberek nagyon rendesek voltak, a tisztek is. Volt a századunknál egy Kántor József nevezetű kolozsvári származású őrmester is. Egy rendkívüli ember. Amikor hazajöttem, akkor a fiával nagyon jó barát lettem. Én Kántorral többé nem találkoztam, de a körülmények olyanok voltak, hogy megismerkedtem egy fiatalemberrel, és megtudtam, hogy annak a Kántor Józsefnek a fia, aki nekem keretlegényem volt. Hat emberből állt a keretlegénység, hát egytől egyig mind rendkívülien becsületesek voltak. Nem hangosan, nem szavakkal, hanem tettekkel bizonyították az emberségüket. Egyedül Almásy százados volt nagyon kegyetlen.

A vonatok még nem jártak rendesen. Nagyon féltem attól, nehogy az oroszok elvigyenek fogságba. Felültem egy vonatra aznap délután Pesten, amivel [Nagy]Váradig jutottam el. [Nagy]Váradon egy napot pihentem, és másnap megérkeztem Kolozsvárra. Kolozsvárt a kellemes dolog az volt, hogy sokan voltak olyanok, aki várták, hogy hátha valakijük jön. Kinek a felesége hiányzott, kinek a gyerekei. Sok zsidó várakozott minden nap az állomás előtt. S akkor egy Fenichel Ferenc nevezetű zsidó mérnök, akivel együtt dolgoztam, meglátott, és azzal fogadott, hogy itthon van édesanyám, édesapám. Várnak engem. Ez volt az első jó hír. Akkor én már tovább nem is vártam, viszont volt egy szerencsétlen ember, akit az úton ismertem meg. Flekktífusza volt, jött valahonnan Németországból. Nagyon gyenge volt, és kellett egy kicsit vigyázni rá. Nem volt kolozsvári, csak idejött, hogy tovább menjen majd. Na és akkor mindemellett, hogy a szüleimet siettem meglátni, elvittem a hitközséghez, hogy viseljék gondját.

Hazafelé az utcánkban meglátott egy kicsi gyermek, és már szaladt haza, hogy újságolja a szüleimnek, hogy érkezem. Anyukám kijött az udvarra, s annyira meghatott, hogy még az orromból a vér is megindult. Annyira hatása alatt voltam a találkozásnak.

Egy héten belül már elmentem a régi munkahelyemre, és ottan dolgoztam. A vasipari részvénytársaságnál esztergályosként kezdtem újból dolgozni. Ott nagyon örvendtek nekem, csak én nem örvendtem nagyon nekik. Voltak ott olyanok, akiknek „tartoztam” volna is, mert szemtelenek voltak, és tudtam, hogy az egy nyilas volt. Csegezi Sándornak hívták. Egy utcában laktunk, vagy öt évvel volt nagyobb, mint én. Vérig sértett azzal, hogy amikor 1944-ben behívót kapott, pont abban az időben, mikor a zsidókat vitték el, bejött a gépműhelybe, ahol én dolgoztam, és vagy négy-öt emberrel kezet fogott. Mikor az én gépem mellett elment, akkor kikerült, és továbbment. Mikor hazajöttem, elmentem hozzá, megkerestem: „Hallgasson ide, Csegezi, nem azért jöttem, hogy pofon üssem, vagy leköpjem, messze áll tőlem az ilyesmi. Csak megszégyellheti magát, hogy ennyire embertelen volt.” Azt mondja: „Kappel úr, drága, nagyon szégyellem magam.” „Ha ez igaz, akkor nekem ennyi elég. Próbáljon emberré válni, legalább ezután.” Ezzel befejeztem. Senkinek nem kürtöltem szét a dolgot. Mással nem volt senkivel semmilyen hasonló problémám.

A Vasipari Részvénytársaságnál dolgoztam egy kevés ideig, aztán megismerkedtem az első feleségemmel, Márton Máriával. Úgy ismerkedtünk meg, hogy a hazatérésem után gyakran bejártam a Péter-Pál villába. Ez valamikor egy palotaféle volt, gazdag zsidók laktak benne, mindenkinek komfortos lakása volt. Vagy harminc-negyven család lakott ottan, s azok építették maguknak. Később ez lett a Gestapo székhelye. A háború után itt szállásolták el a lakás nélkül maradt, deportálásból vagy munkaszolgálatból hazatérő zsidókat. Ott kaptak ebédet, ott kaptak lakást, és én is odamentem, hogy lássam, ki jön haza, és hogy halljak híreket. Minden héten, sokszor még naponta is elmentem, ha tudtam, valaki ismerős jött. Ott találkoztam a feleségemmel is. Ő is a deportálásból jött haza, és ők is ott laktak bent a nővérével. A családjából csak még a nővére élte túl a holokausztot. A szülei és a többi testvére nem tért haza a deportálásból.

A feleségem családja kolozsvári volt. Nagyon szegény család volt. Az apja, azt hiszem, megnyomorodott a kezével, és nem volt képes kenyeret keresni. És voltak testvérek vagy ötön, úgyhogy nehéz családi életet éltek. Nem tudok róluk nagyon semmit. Én csak a nővérét ismertem, Alizt. A férje után Hirsch Aliznak hívták. Aliz egy karakán, vagány nő volt. A deportálás előtt illegalista volt, le is volt tartóztatva. A háború után előkerült a dosszárja dossziéja, amelyikben a vallomásokat tette a csendőrségnek a háború idején. Senkit nem árult el az illegalisták közül, mindent tagadott. Emiatt a háború után a pártnál nagyon megbecsülték. Talán valami funkciója is volt, de már nem emlékszem pontosan.

A feleségem röviddel az esküvőnk előtt jött haza deportálásból, én munkaszolgálatból. Neki nem volt sem anyja, sem apja. Az apja nem jut eszembe, mikor halt meg, volt-e deportálva. Nem csináltunk esküvőt, mert a rokonaink nagy része elpusztult, és anyagi lehetőségünk sem volt rá. A városházán megesküdtünk, majd hazamentünk, s a szüleimmel meg a testvéremmel együtt megvacsoráztunk. A szüleimnél laktunk a feleségemmel egy darabig. Elvettem feleségül Máriát, és aztán nyomorogtunk egypár hónapig, amíg behívtak román katonának.

Egy évig voltam katona. [Nagy]Szebenbe vonultam be a „Regimentul VI Infanterie Voluntară” VI. Önkéntes Gyalogezred alakulathoz. Önkéntes alakulatnak nevezték, de én nem voltam önkéntes. Csak amikor 1945-ben hazajöttem Csepelről, beiratkoztam a pártba. Ők mondták, hogy oda menjek katonának. [Nagy]Szebenben három hónapot ültem, majd onnan egy fogarasi altiszti iskolába küldtek. Onnan elvittek Bukarestbe, a Marele Stat Majorhoz, fordítónak inkább Fővezérkar, 1947-ben a román Fővezérkar keretében külön katonai hírszerzési osztályt állítottak fel. Kappel Zoltán ennek az osztálynak állt alkalmazásában. – A szerk.. Tudok németül is és magyarul is. Fordítani kellett volna a németektől maradt dokumentumokat egy pincében. Hát mikor ezt megláttam, s láttam, mennyi irat van, arra gondoltam, hogy valószínűleg sosem fogok hazamenni. Kaptam viszont egy tüdőgyulladást, és azzal megszabadultam. A fogarasi altiszti iskolába kerültem vissza. Onnan szereltem le, egy év katonaság után. A feleségem már korábban is próbálta elintézni, hogy leszereljek, mert már gyereket szült, és nehezen tudta fenntartani magát. A szüleim nem sokat törődtek vele, se a gyerekkel. A gyerek meg is halt nemsokára. Hat hónapos lehetett, úgyhogy én egyszer láttam csak életemben, amikor szabadságon voltam. Amikor leszereltem, akkor már meg volt halva a gyerek.

Nem a Vasipariba mentem vissza dolgozni, hanem az Unireába. Ott volt egy kicsi kapcsolatom, és ott fel is vettek azonnal esztergályosnak. Valamikor Magyar Acél volt a neve, és textilgépgyár volt. Miután államosították, hatalmas fejlődésnek indult. Amikor odakerültem, négyezer embert foglalkoztatott.

1945 elején érkeztem haza, és októberben már párttag voltam. 1948-ban egyszer csak felhívtak a párthoz, hogy nem volnék-e hajlandó pártiskolába menni. És akkor sorolni kezdtem a kifogásokat, többek között, hogy gyereket vár a feleségem. Két hét múlva jöttek megint a törvényszékről, hogy menjek a törvényszékre népbírónak [lásd: népbíróságok, népbírák Romániában]. Mondtam, hogy én még le sem vagyok érettségizve, úgyhogy nem mehetek. A valóság az, hogy mikor abból a nagy fasizmusból én hazajöttem, és a kommunista párt igazságot, emberséget, munkát, egyenlőséget ígért, az engem megragadott, és egyből mentem a pártba.

1949/50-ben leérettségiztem. El akartak vinni pártiskolába. De ekkor már egyre kellemetlenebbül éreztem magam a pártban. Azt vártam, hogy mikor leszek én is kirúgva a pártból. Először is azért, mert az apám múltja egyre kellemetlenebb hatással volt rám. Apám nem volt kommunista, de mint kommunista volt elítélve. Mikor hazajött, nyíltan megmondta, hogy ő nem iratkozik be a pártba, és ő nem akar semmi előnyt azért, mert el volt ítélve. Azt már nem mondta, hogy a székely hadosztályban harcolt a kommunizmus ellen, 1918/19-ben. Apám miután hazajött, újból megnyitotta a pékséget. A kommunizmusnak viszont proletárra volt szüksége, apám pedig kisiparos volt. És ez engemet is befolyásolt, mert igyekeztem titokban tartani, hogy apám kisiparos. Apám nagyon sokat dolgozott: lisztbeszerzés, kenyéreladás. Állandóan kellett menni a mindennapiért. Az anyám pedig a klinikára járt. Az egyik szemét kivették, mert gyulladásos volt. Azt mondták, ha nem veszik ki a szemét, akkor a másikra is meg fog vakulni. Egy szemmel maradt.

Még a verifikálások előtt jött egy negyedik hívás a párthoz, hogy menjek pártiskolába, de nem itthon, hanem Bukarestbe. Ez tulajdonképpen szekuritátés iskola volt, ami alól már nem tudtam kibújni. Mikor már ott voltam, nem volt mit csinálnom, bele kellett törődnöm a dologba, és elvégeztem az iskolát. Volt egy barátom, aki a Dermatában dolgozott, és most együtt jártuk az iskolát. Magyar fiú volt. Mondta nekem, hogy ő nem marad itt. Valamilyen módon sikerült hazajönnie Kolozsvárra, és nem fejezte be. Én Kolozsvárra már mint főhadnagy jöttem haza.

Jöttek a verifikálások az 1950-es évek elején lásd: párttisztogatások Romániában, és akkor nagyon kiábrándultam a pártból. Mihály Miksának hívták a szüleim utcájában lakó Mihály család egyik fiát. A másik fiú neve Samu volt. Mindenesetre mind a ketten nagy trógerek voltak az egész családjukkal együtt. A holokauszt alatt munkaszolgálaton lehettek mind a ketten. Miksa Kolozsváron a háború után a rendőrségnek nagy parancsnoka volt. Illegalista múltja miatt lett a rendőrségen nagy ember. Nem voltam vele rossz viszonyban, de jöttek a kommunista verifikálások, s akkor őt mind megbízható személyt beválasztották egy verifikáló komisszióba. Akkor dobták ki a kommunisták közül azokat, aki befurakodtak. És ő pofátlanul ott feltett nekem egy kérdést: hogy voltam-e én cionista? Mondjam meg. Hát, tulajdonképpen én cionista nem voltam, hanem volt neki egy húga, aki az én nővéremmel volt barátnő a háború előtt. És ez a Miksa jött [a háború előtt], hogy a cionistáknál – Hasomér Hacairnak hívták a szervezetet –, ottan lehet táncolni. Kíváncsiságból mentünk el. Talán kétszer is elmentünk, de aztán többet se én, sem a testvérem, se az ő húga nem ment el. S akkor pont ez az ember teszi fel nekem a kérdést, aki maga is volt a cionistáknál. Na ez volt az egyik, amiért nagy gazembernek neveztem.

Később aztán „nagyfiú” lettem, és sok helyen megfordultam. Már nem csak az érettségim volt meg, hanem a pártegyetemet is elvégeztem, azonkívül tiszti iskolát is végeztem. Hát, ezekkel nem dicsekszem, és nem magyarázkodom, mert nekem ez jót nem tesz. Nem szégyellem magamat. Becsületes voltam, de erről nem akarok beszélni. Kolozsvári születésű voltam, nem kellett elbújjak senki elől, és soha senki felelősségre nem vont, hogy milyen módon végeztem a munkámat. Emberséges voltam, és nem volt velem probléma.

Kaptam beosztást, de megmondtam, hogy nem akarok maradni. Akkor azt válaszolták, hogy két út van előttem: vagy felfele megyek, vagy lefele megyek. Megijedtem, hát akkor megyek felfele. De két hónap múlva már volt egy kollektívám, mind részegesek. Azokkal én többször is berúgtam, habár nem voltam részeges. A pártnál belém kötöttek emiatt, és le is fokoztak főtörzsőrmesterré. Kellett tegyek egy deklarációt, hogy én hogy látom ezeket a dolgokat. Azzal vádoltak, hogy részegeskedek. A munkásosztály ideküldött, hogy harcoljak értük, izzadnak, hogy nekem fizetésem legyen, és én kocsmákba járok. Kijelentettem, hogy én belátom, hibáztam, és azzal büntessenek meg, hogy dobjanak is ki a Szekuritátéból. Na, ez már nem sikerült. És teltek az évek, hiszen kihúztam ott tíz évet.

Operatív beosztásom nem volt. Írásszakértő és ujjlenyomat-szakértő voltam. Technikai feladataim voltak. Voltak névtelen levelek, röpcédulák. Aki gyanús volt, attól vettünk íráspróbát, és leellenőriztük, hogy ő volt-e a tettes. Főleg az 1950-es években voltak gyakoriak a kommunizmust szidó röpcédulák. A magyarországi 1956-os forradalommal akkor én nem foglalkoztam. Tudtam róla, de hát a beosztásom miatt igyekeztem minél kevesebbet foglalkozni vele, nekem amúgy sem volt ehhez kapcsolódó feladatom.

Mikor a Szekuritátéhoz bekerültem, igaz, hogy nem könnyen, de egy-két év alatt lakást kaptunk a Majális utcában. Ott neveltük fel a gyerekeinket. Vagy húsz évig laktunk ott.

1959-ben kikerültem a Szekuritátétól, de csak olyan fél gazembernek, mert visszahelyeztek az Unireába. Én mondtam is, hogy az Unireába akarok visszamenni, azzal a szándékkal, hogy én végre ott fogok tovább dolgozni. És bele is egyeztek, sőt el is intézték, hogy visszamenjek. Az Unireába úgy vettek vissza mint légóst. Az ALA (Apărarea Locală Antiaeriană) Helyi Légoltalmi Védelem főnöke lettem. Tehát háború esetén az óvóhelyek, a sebesültek kezelése a mi feladatunk lett volna. Később én voltam a „locţiitor şef serviciul 1” az 1-es Ügyosztály helyettes főnöke. A „serviciul 1” a „secret” titkos dolgokkal foglalkozott. A katonai problémák is hozzánk tartoztak. Mi tartottuk nyilván a katonaköteleseket, a leszerelés után mi feleltünk a gyárba való visszavételükért. A levelezéseket is mi ellenőriztük. Közben elvégeztem Kolozsváron még a kétéves pártegyetemet is. „Universitatea Serală Marxistă” Marxista Esti Egyetem volt a neve. Politikai közgazdaságtant és párttörténelmet tanultunk. Aztán mikor bekerültem az Unireába, akkor előadója voltam ennek a tantárgynak, és akkor a gyárban az alkalmazottak egy részét én oktattam. Párttörténetet adtam elő úgy négy-öt évig. De én ezt előadtam már a Szekuritátén is mint propagandista. Kértem aztán, hogy kerüljek be a „proiectaréra” tervezésre. Be is kerültem, s ott dolgoztam még húsz évet mint tervező és mint technológus. Főtechnológus, főtervező voltam.

1959-ben jöttek a családi problémák. A nővérem elment Izraelbe, majd az apám is feliratkozott, hogy elmegy Izraelbe. Emiatt engem egyre rosszabb szemmel néztek a pártnál. Az édesapám Rishon LeCionba költözött ki.

1965-ben ellátogattam Izraelbe. Kíváncsi voltam, hogyan néz ki Izrael. Meglátogattam édesapámat, a nővéremet és több barátomat is. Volt egy barátom, aki szegény, székely eredetű volt. Az apja székely volt, és áttért az egész falujuk zsidónak  Kappel Zoltán a bözödújfalusi szombatosokra utal. Lásd a Centropa Kovács Pál Sámuellal készített interjúját.– A szerk.. Dávid Mózesnek, Majsinak hívták. Kolozsváron osztálytársam volt. Ő nem tudott a keresztény származásáról. Mikor Pestre került a munkaszolgálattal, akkor felkereste a nagybátyját, aki neki a következőket mondta: „Drága fiam, ne haragudj, az apád zsidó lett, és megkért engemet, hogy én ne zaklassam őt. Nem akarta, hogy a gyermekei tudják, hogy ő nem eredeti zsidó.” Zsidó iskolába adta a fiát, és Majsi számára csak akkor derült ki az eredeti származása. A nagybátyja azt mondta neki: „Ha akarod, elmegyek bárhova, és megesküszöm, hogy a bátyámnak a fia vagy, és nem vagy zsidó. Nem hiszem, hogy ne értsék meg ezek. Biztos megmentenek ettől a bajtól” a munkaszolgálattól. Majsi viszont azt válaszolta, hogy „Nagybátyám, drága, a helyzet az, hogy én zsidónak voltam nevelve, és ami vár reám, azt végig fogom csinálni. Én nem megyek, hogy mentsenek meg engem a zsidó vallástól”. És akkor a nagybátyja azt mondta: „Te tudod, fiam. Én meg sem kínállak ennivalóval, mert tudom, hogy a zsidók csak kósert esznek, és én nem értek hozzája.” Majsi viszont túlságosan éhes volt ahhoz, hogy ne egyen tréflit: „De azt most már eszem, mert éhes vagyok. Nem vagyok annyira vallásos.” Ezt nekem akkor mesélte Majsi, amikor hazajött a munkaszolgálatból. A nagybátyjával való találkozásig ő nem tudott arról, hogy ők székelyföldiek, és a származásáról sem. Majsi megmaradt továbbra is zsidónak. Hazatérése után elvett egy zsidó nőt, itt, Kolozsvárt. Majdnem egy időben érkeztünk haza. A felesége is deportálva volt. A háború után elmentek Izraelbe, most halt meg, Isten nyugtassa, vagy három-négy évvel ezelőtt.

Majsi lelki barátom volt, és a valóság az, hogy elgondolkoztam többször, hogy akarva-nem akarva, nekem csak zsidó jó barátaim voltak: a két sógorom és ez a Majsi. Más barátaim nem voltak. Az első feleségem jó kommunista volt, a deportálás előtt az illegalista mozgalomban tevékenykedett, s egyszer mondta nekem, hogy „Zoli, nem gondolnád, hogy kéne mi más barátokat is tartsunk, nem csak zsidókat?”. Azt mondja: „Mind zsidók vagyunk a baráti körünkben.” Mondom, én ezeket nem azért választottam ki, mert zsidók, csak így történt. Én vállalom értük a felelősséget, és én nem mondok le senkiről, és új barátokat nem fogadok el. Sem románt, sem magyart, sem senkit.

Szegény Majsit, mikor tiszt voltam a Szekuritáténál, elvittem egy szilveszteri ünnepségre. Ünnepély volt a tiszteknél, és mondták, hogy mindenki viheti a családját, és ha vannak barátok, akkor azokat is meg lehet hívni. S akkor mondja nekem Majsi: „Hallgass ide, Zoli, nem lesz neked ez rossz, hogy engemet te elviszel? Énvelem baj van, én ki vagyok zárva a pártból, mert akartam menni Izraelbe. Nem akarok neked bajt csinálni.” „Idefigyelj, te nekem amilyen vagy, és ahogy vagy, nekem te barátom vagy. Ha én jó vagyok, akkor te is jó kell legyél. Ha te nem vagy jó, akkor ne legyek én se jó nekik.” „Hát, ahogy gondolod, Zoli. Mindegy, gyere, menjünk el.” Majsi ekkor a kolozsvári szaktanácsnál volt aktivista, mert illegalista volt ő is.

Majsinak volt egy nővére, és az hívta őt Izraelbe. Mikor elment oda, két nap múlva mégis azt mondta a nővére neki, hogy nem szeretné, ha a férje és közte nézeteltérés lenne Majsi miatt, és szeretné, ha elmenne Majsi tőle. Majsi felkelt, s azt mondta: „Igazad van, bocsáss meg, hogy megzavartalak, én többet nem zavarlak.” S többet sose zavarta. Majsi nagyon korrekt ember volt világéletében, és nagyon jó szabó. Műhelyt nyitott Izraelben, és tele volt kuncsaftokkal. Nagyon jól keresett, jó élete volt neki.

1975-ben ismét jártam Izraelben. Akkor már ott élt az egyik fiam, a másik még itthon volt. A nagyobbik fiam, Kappel Róbert 1948-ban született. Kolozsváron végezte az iskoláit. Nem volt olyan nagyon jó tanuló. Leérettségizett, s azzal maradt. Róbert 1970 körül ment el Izraelbe a családjával. A felesége székely lány, Ilonkának hívják. Három gyermekük van: Pamela, Júlia és Oktávián.

1951-ben jött a világra Szása, a kisebbik fiam. Ennyi az összes gyermekem. Láttam egy filmet egy Szása nevezetű orosz katonáról. S aztán akkor én elhatároztam, hogy a fiamat Szásának fogják hívni. Mikor elmentem az anyakönyv-vezetőséghez, hogy beírják, kijavított a nő, hogy nem Sandu? Mondom, nem, Szása. Szása elektronikát, informatikát végzett. Szása felesége román nő, leánykori nevén Angela Morar. Egy lány- és egy fiúgyermekük van. Oananak és Rareşnek hívják őket. Nem tud egyikük sem magyarul. Nagyon szeretem mind a két kis unokát. Egyszer csak elmentem hozzájuk látogatóba, s azt mondta nekem a menyem: „Apu, én megmondom, nekem az a tervem, hogy elmenjek Szásával Izraelbe.” Azt feleltem, hogy „Én azért mondtam, hogy vegyen el tégedet, mert gondoltam, nem vagy zsidó, s akkor itt maradtok, s nem vándoroltok ki”. Azt mondja: „Hát, sokat gondolkodtunk ezen a dolgon, hogy maradjunk, ne maradjunk. A gazdasági helyzetünk nekünk nagyon nehéz, és nem szeretném azt, hogy a leánykám tizenhat-tizenhét éves korában azt mondja nekem, hogy anyu, én zsidó vagyok, és én megyek haza, és itt hagyjon engemet. Inkább megyek én is most vele.” S így ment el a kisebbik fiam a családjával. 1995-ben vándoroltak ki Izraelbe a feleségével és a két gyerekével.

A feleségem 1978-ban meghalt, és ekkor történt egy autóbalesetem. Úgy négy-öt évnyi autózás után elütöttem egy parasztembert Dés mellett. Szekérrel volt, én jöttem haza, Kolozsvárra. Akkor halt meg a feleségem. Előzni akartam, de jött egy autó szemből, megvakított. A ló bejött az út közepére, és ő [az ember] előmbe ugrott [a szekér háta mögül]. A lámpást akarta meggyújtani. A lámpás a kezében volt, és ahogy én megütöttem a kocsival, a lámpásnak az egyik fele megtámasztotta a szekérbe, a másik fele pedig bement a lába közé [az embernek]. Elvágta az ütőerét és ott, helyben meghalt. Ebből aztán természetesen sok kellemetlenségem lett. Elvették a hajtásimat, többet nem vezethettem, és el voltam ítélve két és fél évre. Na de mikor bajban voltam, és a törvényszéket jártam, akkor az ügyvédem azt mondta, hogy nagyon fontos volna, hogy legyenek olyan tanúim, akik igazolják, hogy baloldali érzelműek voltak a szüleim. Ajánlották, hogy válasszak olyan tanút, aki illegalista volt.

Elmentem a Mihály családhoz, és mondtam, jöjjenek el tanúskodni, hogy milyenek voltak a szüleim, és én is milyen ember voltam. Mihály Samuhoz mentem, mert már Miksához nem mehettem el a korábbi konfliktusunk miatt. Ő káderfelelős volt az erdészeten. A feleségem is ott volt káderfelelős, a silvi culturánál [erdészetnél]. Samu egy olyan analfabéta volt, hogy a feleségemhez ment mindig, hogy segítsen neki. A feleségem segített neki kimutatásokat készíteni a katonakötelesekről. Mikor elmentem hozzá, azt mondta, hogy ő nem tud nekem mondani semmit se a szüleimről, mert abban az időben ő munkaszolgálatos volt, és nem tudja, hogy az apám tényleg segítette-e a családját. Nem létezik, hogy ne tudta volna, mert elvégre éveken keresztül történt ez.

A törvényszéken azt mondtam, hogy „Kérem, a kormány az én kezemben volt, az ember meghalt, muszáj feleljek a bűnömért”. Nem voltam részeg a balesetkor, s még egy csomó enyhítő körülményem volt. Így kaptam meg a két és fél évet. Kizártak a pártból, a két és fél évet pedig a munkahelyemen kellett letöltenem, nem voltam börtönben. Oda volt írva, hogy „doi ani şi jumătate în muncă productivă” két és fél év termelőmunka (román). Ott kellett tehát hagynom a „proiectarét”, hát nem voltam már főtervező, hanem be kellett menjek a gépműhelybe, és mint egyszerű munkás kellett dolgoznom. Persze nem kaptam nagy fizetést, hanem csak ami jár egy olyannak, aki el van ítélve. Mikor már eltelt két év, akkor volt annyi jóindulat az igazgatóban – már meghalt az is –, hogy behívott, és azt mondta: „Kappel elvtárs, ahogy maga csinálta a dolgát lent a műhelyben, kötelességünk, hogy magának lecsökkentsük a büntetését hat hónappal. Úgyhogy a jövő héten maga szabad ember.” Megköszöntem neki, és így túl lettem a büntetésemen is.

Visszamentem az Unireába, de már nem kerültem vissza a tervezésre, hanem mint galvanizáló kontroll dolgoztam még három évet a nyugdíjazásomig. Így néz ki az életem egészen 1984-ig.

Miután özvegy maradtam, s miután nyugdíjba jöttem, gondoltam, hogy na most már éppen ideje, hogy elmenjek templomba, hiszen én is zsidó vagyok. Sose voltam templomban harminc éven keresztül. Kommunista idő volt még, Ceauşescu még létezett. Arra gondoltam, hogy nekem már senkihez semmilyen közöm, ki is vagyok zárva a pártból, és hatvanegy éves vagyok. Hát a nyavalya törje ki, hát aztán lássam a zsidókat! Elmentem egyszer-kétszer templomba, nem olyan rendszeresen, de mégis járogattam. Nem is tudtam, mennyien vannak. Második vagy harmadik alkalommal, mikor jöttem ki a templomból, akkor látom, hogy a mostani feleségem, Jagamos Rozália (akkor még csak távoli ismerősként) valahogy egy kicsit furcsán tolakszik, és jön oda, ahol én megyek ki. S akkor azt mondja nekem, hogy „Hallgasson ide, legalább mondja meg, hogy hogy hívják?”. Mondom: „Hát miért érdekli olyan nagyon?” Azt mondja, hát azért, mert nem tudom, milyen temetésen voltak a barátnőjével, amin én is részt vettem, s kérdezte tőle a barátnője, hogy ki ez a férfi. Ő pedig most kíváncsiságból megkérdezte a nevemet. Megmondtam a nevem, karon fogtam, s együtt jöttünk el a templomból, s azóta aztán többet el nem váltunk. Megtudtam, hogy ő özvegyasszony. 1920-ban született, egy kicsivel idősebb, mint én. A családja kolozsvári származású. Már gyerekkortól az Operában táncolt. Többször láttam fellépni a Román Operában, prímabalerina volt. Nem voltunk beszélő viszonyban, de azért ismertem, és köszöntünk egymásnak. Ritkán találkoztunk, véletlenül csak. Az első férje magyar, a második zsidó volt, de ő egyébként örmény származású. 1985-ben összeházasodtunk, és azóta együtt élünk, én vagyok a harmadik férje. Csak polgári esküvőnk volt.

Most már minden héten elmegyek templomba, péntek este is és szombat este is. Azonkívül a nagyobb ünnepekre is el szoktam menni. A feleségem már nem jön nagyon, mert nem tud kijönni a házból, a lábai miatt. Az ünnepeket megüljük. Általában a keresztény és a zsidó ünnepeket is, minél kevesebb külsőséggel. Inkább csak számon tartjuk őket.
 

Döme Piroska
Budapest, Magyarország
Az interjút készítette: Makra Ildikó
Interjúkészítés időpontja: 2004. május

Piroska 93 esztendős, szellemileg friss, öntevékeny, érdeklődik a legújabb politikai események iránt, sőt még a számítógéppel is barátságot kötött és rendszeresen levelezik. Remekül fejezi magát, kiváló iráskészséggel és emlékezőtehetséggel rendelkezik.. Életének elmúlt évtizedeiben írással foglalkozott, több könyve, számtalan politikai tárgyú cikke jelent meg. Ma főként elvbarátaival és családtagjaival e-mailezik, de egy jó és szép ügy érdekében—mint egykori antifasiszták emlékének ápolása—a szervezésre is vállalkozik. Steiner Piroska –illegális nevén közismerten: Döme Piroska-- az egykori magyar antifasiszta ellenállás, a Kommunista Párt jeles tagja volt a II. világháború előtt és után, és máig hisz azokban az eszmékben, amelyek bátor képviselőjévé és harcosává tették őt a harmincas évektől a háború éveiben és utána. Életét két oldalról fenyegette veszély 1938-tól 1945-ig: mert kommunista és mert zsidó volt. Kommunista egyet jelentett akkoriban a fasizmus elleni küzdelemmel. Aki ezt az utat választotta és szembeszállt a nácizmus magyarországi térnyerésével, állandó bujkálásra és üldöztetésre ítélve magát az életét kockáztatta éveken keresztül.  S.  Piroska mindezt vállalta a „mi sem természetesebb ennél” –egyszerűségével, még akkor is, amikor származása miatt üldözöttnek számított. Életének hősies éveiről, élményeiről, az elnyomottakhoz való vonzódásáról, a bányászokkal való munkakapcsolatáról és a küzdelem természetes vállalásáról könyvalakban megjelent életrajzi műveiben vall.:  Asszony a viharban, a Harcoló bányász, Fény  és  árnyék. Visszaemlékezéseiből Nyúlkenyér címmel készítettek filmet a 80-as években.
Kádár Jánoshoz fűződő legendás szerelmi történetét a Magyar Televízió filmesítette meg Piros Ildikó és Avar István főszereplésével. Piroska néni fizikailag teljesen önellátó, egyedül él két szobás, csendes, budai otthonában. A nagyobbik szobája falait a családtagokról készített fotók és emléktárgyak borítják. A kisebbik szoba a munkaszoba, ahol a számítógéppel szemközt dokumentumok —fotók, cikkek, írások, tanulmányok,—tökéletes rendezettségben sorakoznak a könyvszekrény polcain.  Bármiről is legyen szó, azonnal tudja, mit hol talál meg. Sosincs egyedül, „akik meghaltak, azok itt vannak vele”--hangoztatja. 80. születésnapja után elkezdte családja történetét feldolgozni. A hat év alatt született „Családtörténet” nyomán többszáz tagú családfa, családi tabló állt össze, egymást sok évtizede, vagy soha nem látott családtagok borultak egymás nyakába. A fellelt zsidó gyökerek hatására a család fiatalabb tagjaiban felébredt a zsidó öntudat, amely nagy hatással van a család  nem zsidó származású tagjaira is. 

Magáról így vall:
„Három kislány,  úgy tizenkét-tizenhárom évesek, mindennap együtt mentek haza az iskolából – ez a huszas évek elején történt. Az Andrássy úton végig csevegtek, nevettek, és minden szembejövőt tetőtől-talpig végigmértek és megkritizáltak. Manci azt vette észre legelőször mindenen, ami csúnya, Ili azt, ami nevetséges, Piri –és ez voltam én--, rögtön felfedeztem valami szépet mindenen  és mindenkin. S ez nagyon jó... Mai napig tart. „ (idézet: Családtörténet)

Életrajz

Eredeti nevem Steiner Piroska. Én magyarosítottam, amikor hazajöttem 1945-ben, tekintettel arra, hogy két és fél évig illegalitásban, mint Döme Ilona éltem. A dachaui lágerban is Ilonka néven vagyok bevezetve, mert azzal fogtak el. Az unokatestvérem feleségét hívták Ilonának—és az ő papírjaival éltem 1942-től  Budapesten. 

Az apai nagyapám Steiner Adolf Temes –megye fôrabbija volt. A szüleim a vallási hagyományokat megtartották, a szombatot nem annyira, mint az ortodoxok szokták, de azért mindig volt sólet, anyám gyújtott gyertyát, és kóser háztartást vezetett. Mi gyerekek szalonnát is ettünk, de anyám soha. Pészáchkor a húsvéti edényekben főzött. Templomba nem nagyon mentek a férfiak a családban. Anyanyelvünk a magyar volt. Németbôl és angolból vizsgáztam, és elég jól beszéltem. Brünnben németül beszéltünk. Franciául olvasok.

Két gyermeket neveltem fel. Vérszerinti fiam dr. S. György, 1936. január 19-én született Budapesten. Műszaki Egyetemet végzett, diplomás elektromérnök eredetileg, de hadmérnök, és a hadtudományok doktora.

A kisebbik fiam, J. János Valkon született, 1950. augusztus 17-én. Jelenleg Amerikában él. Képzőművész, de nem ebbôl él, a Pénzverdében végzett, mint vésnök.  1971—ben hazalátogatott Magyarországra, de két év után visszament. 

                                                                   ****

Édesapám neve Steiner Baruch (1888-ban a vármelléki közjegyző igazolja, hogy a Baruch név azonos a Bernáttal). Zsablyán (Bács- Bodrog megye) született 1874. júliusában. Ő a második gyerek volt a hét testvér közül. Úgy tizenhárom éves lehetet, amikor elvállalta egy falusi iskola tanítói állását. A nagy kamasz parasztgyerekek előtt tekintélyt kellett teremetnie, ezért fekete szemüveget hordott, így öregítette magát. Első iskolai bizonyítványát Déván állították ki, 1891. június 29-én. A főreáliskola ötödik osztályában, az 1890-91-es tanév végén majdnem tiszta jeles bizonyítványt kapott. Ekkor volt 17 éves. Egyetemi leckekönyvébe az utolsó bejegyzés 1896/97-es tanévből valók. Később a Műegyetemre is beiratkozott, de mintha mégsem sikerült volna a diplomát megszereznie. Hogy mi történt, ma sem tudom. Anya családjában sokszor emlegették gúnyosan, hogy Apa azért nem tudta megszerzni a diplomáját, mert a sorsdöntő napon nem bírt eljutni az egyetemre. Nem volt annyi pénze, hogy a hídpénzt megfizesse a Lánchídon. Ebből egy családi szólás-mondás is keletkezett. Ha valaki nem eléggé megfontoltan cselekedett, arra azt mondták: „Lánchíd”.

Két leckekönyve is van. De azt hiszem csak tanítói diplomát szerzett. Matematika-fizika tanár volt. Mindig a családdal kellett törôdnie, a testvérekkel.
Anya hatévi várakozás után, 1900. szeptember 18-án mondta ki a boldogító igent, valószínűleg akkor, amikor apa két évre szóló segédtanítói állást kapott Nagykanizsán. Majd Nagyváradon tanított, és Budapesten polgáriban is. Nehezen éltünk apa tanári fizetéséből, anya ezért is nem akarta, hogy a három fiú után én is megszülessek. Miután a többéves tanítás után sem véglegesítették a fővárosnál, valószínüleg megunta a kérvények írását és az évek óta tartó szűkölködést, és 1909 szeptemberében elutazott Amerikába. A terv az volt, hogy eleinte órásként dolgozik, amíg tökéletesíti angol nyelvtudását, pénzt gyűjt, majd anya és a három fiú utána utaznak. Csakhogy a nagymama (anyáé) nem engedte, hogy anya kövesse apát Amerikába.
Végül apa 1910. januárjában visszajött. Állandó küzedelemben, napi gondokkal megmaradt tanárnak, tanítónak, nevelőnek. Biztos sokat jelentett neki, hogy miután 11 évig hiába reménykedett abban, hogy saját leánygyermekén bebizonyíthassa a nők egyenjogusításáról vallott hitvallását, végre 1912-ben megszülettem.
Az édesapám csodálatos ember volt. Hallatlanul nyitott volt, igazságszeretô, és ebben szigorú.  Ismert mindent, sok nyelven beszélt, és amikor Brünnben tanultam, volt egy rendelet, hogy nem lehetett valutát kiküldeni Magyarországról.  Akkor apa megcsinálta azt, hogy a felvidéki templomokban az ünnepeken énekelt, mint kántor. Mindent tudott a vallásról is, a pészach nálunk mindig csodálatos ünnep volt. Jellemző rá, hogy széder estén (pészach bejövetelének estéje) apa mindig tartott egy nagy politikai elôadást. Például 1932 -ben a Solte István és a Rajk László is ott volt a széderünkön. Arról besztélt, hogy az ô véleménye szerint a zsidóságnak a feladata a világban a kultúra és a humanizmus terjesztése. Ez volt a hitvallása és ennek a jegyében élt, és nevelt bennünket.

A politikától bizonyos fokig távol tartotta magát.  Nem volt hajlandó például a Tanácsköztársaság alatt pozíciót vállalni, mert úgy gondolta, hogy erre még nem érett rá a társadalom. Apa nem ellenezte kommunista mozgalmi tevékenységemet. Kicsit büszke is volt, és azt akarta, ne háziasszony legyen belôlem, hanem valamivel több. Legyen szakmám, tudjak dolgozni önállóan.

Apa nem volt vallásos, holott egy rabbi fiaként született. De a nagypapám se volt ortodox rabbi. Fôleg az édesanyja lehetett vallásos, bár ôt nem ismertem, a nevét megörököltem: Piroska Sarolta. Apa egy világpolgár volt. Nekünk járt a Szocializmus, a Népszava, a Világ, amely egy liberális napilap volt. Apám egy szabadgondolkodó szabadkôműves volt. 

Halála körülményei és váratlansága máig felejthetetlenek számomra.
1944. nyarán engem akkor már 2 és fél éve keresett a rendôrség, mint kommunistát köröztek, amíg le nem tartóztattak. 1944. agusztusban a helyzet egyre rosszabb lett, úgy éreztem, a csillagos házban nincsenek biztonságban. Tudtam, apának nagyon sok tanítványa van, ha nem találnak helyet, ahova mehetnek, majd én szerzek lakást és papírokat is, amivel lehet élni.
Apának nem nagyon tetszett a dolog, azt mondta, előbb megbeszéli anyámmal. Hazament szombaton és hétfôn kellett volna találkoznunk a sógornômnél. Ô a Sziget utcában lakott szintén csillagos házban lakott. Egész délelôtt légitámadás volt, rettentô ideges voltam, hogy fogok apámmal találkozni. Akkoriban a csillagos házból csak bizonyos idôben lehetett kijönni, kijárási tilalom miatt. Egyszer csak csöngetnek és jön be egy levéllel a sógornôm bôgve, hogy édesapám meghalt. Ő egyből elindult anyámhoz, én pedig néhány méterről kísértem ôt. Amikor a ház közelébe értünk, körülnéztem és úgy láttam nincs megfigyelés, hát fölmentem a Jókai utca 4-ben,  a IV. emeletre.
A nagynénémék laktak ott, azokkal költöztek össze. Ő volt az elsô halott, akit láttam. Feküdt az ágyban, gyönyörű volt. Kapott egy agyvérzést, csillagos házba zsidó orvos nem jöhetett, keresztény nem jött, a légitámadás alatt 11 órára meghalt. Belehalt abba, hog nem akart más névvel, idegen papírokkal élni.  Magas volt a vérmyomása, de nem gondoltuk, hogy ennyire komoly baja van, mert egy szót sem szólt az egészrôl.

Apámék heten voltak testvérek. Gizi, a legidôsebb, aztán apa (Baruch). Utánuk jött a Vilmos, aztán  Szidi (Szidónia), Sándor, Aranka és  Elemér.

Legidôsebb a Gizi volt a Steiner-családban. Nem tudom, mikor született, milyen pályára készült, mikor ment férjhez. De Apa őt szerette a legjobban testvérei közül. Gizi néni férjhez ment Bánóczi Henrikhez. Egymás után született két lánya Jolán és Lili (1906), 1910-ben Laci és utána Jenő. Hogy mikor született a két iker gyerek, nem tudom, csak azt, hogy ez volt nagynéném tragédiája. A két kicsi nem maradt életben és ezt Ő nem akarta tudomásul venni. Feledve a négy gyereket egyre csak kicsinyeit kérte számon mindenkin, és ez a rögeszme a tébolyhoz vezette. Még elemista voltam – Gizi néni időnként váratlanul megjelent nálunk, a vasárnapi látogatási napot kiahsználva megszökött a Lipót-mezei elmegyógyintézetből. Ez mindig igen nagy megrázkódtatás volt a család számára. Egyedül apának sikerült visszakísérnie őt arra a szörnyű helyre.
A kisebbik lány, Lili 1906-ban született. Jolánnal együtt, mint varrónők valamilyen belvárosi szalonban dolgoztak és apa húgánál, Pesterzsébeten laktak Úgy maradtak meg számomra –ebből az időből—mint két kis didergő madár, szinte összebújva. Kicsit meggörnyedt háttal, mert a varrónők korán meggörbültek.

Jolán --Gizi néni nagyobbik lánya-- a háború alatt halt meg... úgy tudom.
Laci 1910-ben született, két évvel volt idősebb nálam. Jenőke volt a legfiatalabb, de nem tudom, mikor is született. Amikor Gizi néni megbolondult, a gyerekek szétszóródtak, a két fiú Szecsődre került rokonokhoz. Laci azonban sokat volt nálunk és nagyon jókat játszottunk együtt. Úgy is, hogy ültünk a könyvszekrény előtt, a könyveket egymás fejéhez vagdostuk, nagyokat nevetve. Lacinak nagyon ügyes keze volt és megígérte, hogy Lili nevű porcelán babámnak szobabútort készít. Kicsit később jobbra fordult a Bánóczi-család sorsa, mert Henrik bácsi Pesten, a Kőris utcában lakást bérelt és összeszedte a gyerkeit. Meg is látogattuk őket, de Laci továbbra is sokat jött hozzánk. Istenem, hogy imponált nekem vagánysága. Utazott a villamos lépcsőjén, ütközőjén és én csodáltam.
Bánóczi Laci hamar megnősült, komoly mesterember lett belőle. Saját műhelye volt. Feleségével, Ilonkával jól megértettük egymást. Amikor 1942-ben el kellett menekülnöm hazulról új nevet, iratokat kellett szereznem. Meglátogattam Laciékat. Úgy gondoltam, hogy Ilonka iratai nagyon jók lennének számomra, ő úgyis asszonynéven él. De nem akartam, hogy bajuk legyen miattam, azért úgy gondoltam, sokkal jobb, ha nem is tudnak erről, mi van velem.  Kikérdeztem a legszükségesebb adatokat, és Ilonka iratait kiváltottam. Ezzel kezdtem új életemet. Ilonka csak a felszabadulás után, hazatérésem után tudta meg, hogy mi történt. Laci már nem tudhatta meg. Hiába volt „árja-párja”, hiába nézett ki inkább vidéki gyereknek, mint zsidónak, bevonultatták munkaszolgálatra, és valahol a Donnál maradt ő is. Fiuk, Zolika mérnök lett, de negyvenévesen szívinfarktusban meghalt.

Bánóczi Jenőnek (Gizi néni 4. gyereke) –egy fia született, Sándor. Ha valami gond van, ő is megkeres engem. Jenő is elég korán meghalt, de unokáiban tovább él.

Vilmos bácsi apa után, 3. gyerekként született. Órásmester volt és ezzel a szakmával vándorolt el Buziásfürdőről Brazíliába. Egyetlen lánykája korán meghalt. Feleségétől, akit Irénkének hívtak, különvált. Nem sokkal ezután meghalt.

Szidónia néni (szül. Idő, hely—halálozás idő Bp.) csendes, visszahúzódó természetű volt. Férjhez ment egy Kaufman nevű nyomdászhoz, aki két kislánnyal hagyta magára. Az első világháború után tűnt el. Már indult hazafelé az orosz fogságból, amikor nyoma veszett.   Egyedül maradt a nyomdával, amely hamarosan tönkrement, és a két kislánnyal, Izabellával és Sárival (sz. 1913). Ez a nehéz élet bennük mély és életreszóló nyomokat hagyott. Izuka nyomott kedélyű és felfogású, félénk kis teremtés lett, Sárika épp ellenkezőleg, Örökös lázadás és sértődöttség járhatta át kicsi lényét. Ez az „árva lány”, s „szegény rokon” még ott is ellenséget szimatolt, ahol pedig szeretet és jóindulat volt.
Most előjön egy szörnyű emlék: A Ravensbrück melletti sík területen vagonrendezéshez hajtanak minket. A vagonokból perzsaszőnyegek, bundák, meg más értékek hullanak a földre. Nekünk kell szortízozni... megyek a vagonok felé. Szembe jön velem egy másik hajszolt csapat, köztük Sárika és Izuka. Egymás nyakába borulunk. Az egész találkozás azért maradt meg olyan borzalmas emléknek, mert unoktaestvéreim arcán mászkáltak a tetvek.
Néhány nap múlva a konyhánál lapátoltuk a brikettet, amelyet egy csoport csontsovány nő tolt oda csillékben. Az egyik csillét Izuka tolta. Üdvözöltük-e egymást? Vagy az SS-nők, az Aufseherinek ostora ezt megakadályozta? Izukát nem láttam többé. Nevét bevésték az oszlopba, amin a Ravensbrückben elpusztult magyar társaink szerepelnek.

Sárikát egy válogatásnál transzportba osztották be. Ő Bergen-Belsenben érte meg az angol felszabadító csapatok bevonulását. Mikor hazajött, Bandi fiát magtalálta, de a férje (Miklós) nem várta meg.  Sárikát nagyon lesújtotta, hogy a szeretett férfi már nem az övé. Jánoshalmán talált új otthonra. Sas Gyula kisiparos, ezermester megkérte a kezét, és Bandikát is a saját nevére iratta.
Gyulának előző házasságából két gyermeke született.  Őket anyukájukkal együtt Auschwitzban semmisítették meg gázzal. Ő maga, mint munkaszolgálatos szenvedte végig a háborút. Volt ereje újrakezdeni az életet, ugyanott, ahol abbahagyta.
1956 novembere lehetett, amikor Sárika meglátogatott. A Bandi fiú Halason volt kollégiumban. Egyszercsak kétségbeesve állított be szüleihez. Cédulát tettek az ágyára: „Meghalsz zsidó!” Gyula, aki már elvesztette két gyermekét, egy percig sem habozott. Felpakolta a fiát és átvitte Ausztriába. Sárikát is felpakolta és meg sem álltak Svédországig. Gyula még megérte, hogy két unoka cseperedett fel Bandi jóvoltából. Gyula meghalt, Sári egy otthonban él, már dédanya is lett. Szidi néni egy magyar otthonban halt meg. Eleinte a magyar hatóságok elutasították kiutazási kérelmét, mivel sok szülő, akik gyerekeik után kimentek pl. Kanadába, állami pénzen kellett hazahozatni, mert nem találták meg, amit kerestek.

Sándor (születési ideje, helye nem ismert) a harmadik fiú a Steiner családban. Tordán volt földrajz és természetrajz tanár.
Mikor az első világháború után a románok elfoglalták Tordát, azokat a magyarokat, akik nem esküdtek fel a románokra, vagonokba rakták családostul, és Magyarországra transzportálták. Elég hosszú ideig jártunk ki a szobának berendezett vagonokhoz látogatóba, mert mélyen bevésődött emlékeim közé. Bella néni, a felesége tette lakályossá azt a kietlen helyet. Lánya, Klári Tordán született még, 1913-ban. Végül Szombathelyre kerültek, ott kapott állást Sándor bácsi. Talán kétszer voltam náluk nyaralni. Klári gyönyörű volt. Bella néni ügyelt arra, hogy ízléses, elegáns legyen, hogy megkapjon az élettől olyan dolgokat, amit egyébként egy pedagógus család nehezen engedhetett meg magának. Klárika 2002-ben halt meg. Sándor a felszabadulás után halt meg, nem tudom mikor pontosan. De a felesége, Bella néni 90 valahány éves koráig élt.

Aranka (születési dátum, hely, halála ismeretlen) testvéreihez képest Aranka sovány, és egészen apró termetű volt. De amilyen apró, olyan határozott, mozgékony, erélyes. Nem véletlen, hogy a nők emancipációjának harcosa lett, kiváló munkaerő, egy textilvállalat főkönyvelője.
Későn ment férjhez, egy keresztény emberhez, Farkas Jenőhöz, ami szintén forradalmi tettnek számított akkori világunkban. Jenő bácsi kissé bohém ember hírében állt. Ez lehetett az oka, hogy hamar elváltak, de utána is jóviszonyban voltak. Mikor Aranka megbetegedett , Jenő szeretettel ápolta haláláig.

Elemér (szül. idő—hely ismeretlen) a legfiatalabb apa testvérei közül. Apa, aki nagyon sokat törődött a testvérei sorsával, talán Elemért szerette Gizi után a legjobban. Elemér egy időben nálunk lakott. Visszatérő téma volt a későbbiekben az a szoknya, amelyre anyának lett volna szüksége, de nem lehetett megvenni, mert Elemérnek nadrág kellett.
Elemér—apám után—1911-ben szintén elutazott Amerikába. Gépészmérök volt. Végleg letelepedett ott. Első felesége Martha, német nő volt. Fiuk, Normann, l927-ben született. Ő Elemér egyetlen fia és örököse. Három gyermeke van. Második feleségét Lilinek hivták. Elemér 90 éves korában halt meg.

Apám egyik testvére sem volt vallásos, az ünnepeket annyira sem tartották, mint mi.

Az apai nagypapa rabbi volt, Steiner Adolf. Nem emlékszem, hol és mikor született, de a huszas években halhatott meg. A nagypapa élt Buziáson, Romániában. Különben Aranyosmarót, meg mindenféle fölmerült a családi életben, de pontosan hol, már nem tudom. 11 évesen nyaraltam náluk Buziáson. Azt tudom, hogy az I. világháború után többször jött föl Pestre.  Eredetileg azt hiszem falusi tanító volt. Később Temes- megye fôrabbija lett.

Apai nagymamámat Lőwi Saroltának hívták, (hol, mikor született nem tudom) Arra emlékszem vele kapcsolatban, hogy elég szabadgondolkodású lehetett. Mi a kohaniták és a leviták törzsébôl származunk. Magyar anyanyelvű volt nagyapámmal együtt.  Úgy tudom 1911-ben halt meg.

Édesanyám, lány neve Schwarz Cecília 1875. május 10-én született. Csodálatos asszony volt, rengeteget tett a családjáért. Tanított a süketnémáknál beszélni, mert tudta a jelbeszédet.
Házasságkötése után apa keresetét mindig be kellett osztania. Ezért tartottunk kosztos diákokat,ez
valamennyire segített, de a munka – bevásárolni, főzni rájuk-- anyára hárult végeredményben. 
Sokat dolgozott. Fantasztikusan tudott bevásárolni.  A piacra 11 elôtt egy pár perccel, zárás előtt mentünk ki, mert akkor olcsóbban megkapott mindent. Egy vidéki asszonytól vásárolt a legtöbbet. Egyszer megjelent egy szekér dinnyével.

Anya nagyon nyitott volt mindenre. Volt nálunk egy cselédlány, olyan 13 éves lehettem azt hiszem akkor, olyan világos szôke haja volt, mindig bepisilt. Valami lelki baja lehetett neki, és az üdvhadseregbe járt. Az egy nagy nemzetközi vallási szervezet, mely a bűnösöket téríti meg. Ezekkel az utcán lehetett találkozni, egyenruhájuk volt meg érdekes sötétkék kalapjuk. Körbe álltak és elkezdtek énekelni. Mindenkit meg akartak téríteni, kiállt a középre egy közülük és elmesélte az ô megtérésének a történetét. „Én fetrengtem a bűnnek mocsarában, szájamig ért a mocsár! És akkor egyszer csak megjelent Ô és megfogta a kezemet, és kirángatott a mocsárból!” Valami ilyen érdekes szöveg volt. És anyával elmentünk mi is vele az istentiszteletre, mert valahol volt helységük is. Odamentünk és ott tanultunk meg egy csomó ilyen dalt is.

Anyám vallásos volt, de nem bigottan, sok keresztény barátnője volt.  Betartotta az ünnepeket. Péntek este mindig gyertyát gyújtott.  A szombatot megünnepelték. Mindig volt sólet, de nem úgy volt, hogy semmihez nem lehetett hozzányúlni. Dolgoztak szombaton, mondjuk elmosták az edényt. Kóser háztartást vezetett. Az édesanyám megtartotta a saját haját. Az utcán kalapot hordott. Nem kötötte be a fejét.

Az volt az édes dolog, mikor – mi már akkor itt laktunk anyával és a férjem bement a kóser mészárszékbe, beszólt: kalap nélkül be lehet jönni? Mondták, igen. Lemérték a húst, azt mondja, -- legyen szíves tegyen rá bötüt, mert én goj (nem zsidó) vagyok és az anyósom nem fogja elhinni, hogy innen viszem a húst! -- Úgyhogy kóser húst hozott anyának.

Anyámék tizenketten voltak testvérek.

     
1. Zsiga bácsi, Dr. Schwarz Zsigmond volt a legidősebb anyám testvérei közül. Mikor született: nem tudom. Orvosi egyetemre ment, de az elsô boncolásnál elájult. Azt mondta neki a nagyanyám:  „Hát ha a holtakról nem tudod lenyúzni a bôrt, akkor hogy fogod tudni az élôkrôl?” Ilyen volt a nagyanyám humora. Átment a jogra, és ügyvéd lett. A trencsényi rabbi lányát, Diamant Jankát vette feleségül. Piroska nevű lányuk 1902. január 22-én született. Miután apa mindenáron Piroskát akart, ha a családban lány született, mindig Piroska lett. Még két hónapos sem volt Piroska, amikor apja, Zsiga bácsi agyszélhüdésben meghalt. A Király utca 77-ben laktak. Zsiga bácsi emlékeim szerint egyáltalán nem volt vallásos.
„Az árván maradt kislány nagyapjánál, Trencsényben nevelkedett.
Piroska érettségi után feljött Pestre. Történt pedig, hogy Schwarz Helénke, anyám egyik testvére meghalt, és tekintélyes vagyonának gondnoka második férje, Braun Márton lett.  Márton 10-15 évvel volt fiatalabb Helén nagynéninél, és ugyanennyivel öregebb Piroskánál.  A nagynénik (már a fiatalabbja) vigyáztak arra, hogy a vagyon ne menjen ki a családból, és Piroskát összeboronálták az özvegy Braun mártonnal.  Ez nem volt nehéz, mert Márton jóvágású, megnyerő modorú, inkább magyar dszentrire, semmint zsidó kereskedőre emlékeztető férfi volt.  Piroska beleszeretett abba, aki gondtalan életet, boldog házasságot ígért neki. S beköltözött a Rákóczi úti polgári jólétet árasztó lakásba. S 1924-ben megszületett a kis fia: Iván
A házasság  és a jómód nem sokáig tartott, először egy félkomfortos majd egy szuterén lakásba költözött anya és fia, és Piroska dolgozni kényszerült.
Iván a 40-es évek elején maga is tagja lett az u.n. Deák-féle ellenállási csoportnak, amelynek két vezetőjét halálra ítélték ugyan, de nem végezték ki. Iván Sátoraljaújhelyen raboskodott, s 1944. november 11-én, amikor reggel felnyitottam a szememet a marhavagonban, ..Iván ott ült a lábaimnál.Dachauig utaztunk együtt.
Hosszú évek múlva mondta el nekem egyik társa, hogy Iván egy napon nem kelt föl közös fekvőhelyükről,  fejére húzta a takarót és többé nem mozgult. Az éhség megölte... húsz éves volt ekkor. 
Hogy Braun Mártonnal, a második férjjel mi történt, nem tudom. De Piroska nagynéném harmadszor is férjhez ment Soós Jenőhöz.   Nyugodt, szerény életet éltek, ám Piroska idegrendszere akkor mondta fel a szolgálatot, amikor glaukomá keletkezett a szemén. Többszöri öngyilkossági kísérlet után végül is felakasztotta magát.  Igy szakadt meg Schwarz Zsigmondtól eredő ága.”

2. Anyai nagyanyám második gyereke  Schwarcz  Júlia volt. Ô túlélte Auschwitzot, de hazafelé jövet meghalt. Bács megyébôl vitték el, mert Julcsa néni Jánoshalmán volt kézimunka tanárnô, Amikor a nagyapa házitanítót fogadott a nyolc gyerek mellé: Nyitrai Zsigmondot, a legidősebb lány, Julcsa és a tanító egymásba szerettek. Talán túl fiatalnak találták Juliskát a házassághoz, talán más oka volt, de azonnal Bécsbe küldték, minél távolabb legyen választottjától. De semmi sem segített... Házasságukból négy gyermekük született. Nagyon szerettem ôket. Már nem élnek.
A legidôsebb, Flóra Bács megyében élt a családjával egy faluban. Flóra és a két lánya Auschwitzban maradtak, gázba kerültek.
Piroska ( Juliska  második lánya)  legalább tíz évvel volt idősebb nálam (kb. 1902-ben születhetett).Kispestre ment férjhez. Ő sem tért vissza a deportálásból, és a férje sem élte túl ezt az időszakot.  Két fiuk azonban ma is egészségben-erőben él Izraelben, ahová a felszabadulás után vándoroltak ki. Frédi és Pali.. gyerekeik is vannak.
Hédi (Hedvig , a Julcsa néni harmadik  lánya)  is osztozott a vidéki zsidóság sorsából. 1905-ben született. Fiával, az akkor hat éves Tiborral Auschwitzba kerültek, és csodálatos módon mindketten túlélték. Julcsa néninek azonban nem maradt ereje hazajönni.  Hédiék aztán Pestre költöztek.  Emlékszem, hogy az 1970-es - 1980-as években még együtt néztük  a filmjeimet a TV-ben. Tibor, aki nem sérülésmentesen élte át a német koncentrációs táborokat, néhány éve, 51 éves korában meghalt. De fiában tovább él a családnak ez az ága.
A Julcsa néni egyetlen fia, Nyitrai Elek az 1920-as években ment ki Párizsba. Elvégezte a Sorbonne-t és ott lett jogász.
3. Utána jött a Schwarz Berta. Berta nem végzett magasabb iskolát. Házmester volt a Karfenstein urca 4-ben. Aranyos férje, Schwarz Simon, ószeres volt. Nagyon szerettem mindkettőjüket. Berta néni szókimondó természetét, és Simon bácsi humorát, viccelődéseit, és azt, hogy mindig vett nekem sült gesztenyét. „Simon bácsinak magyaros bajusza és magyaros megjelenése volt. Ezért emlékszem eygik elbeszélésre, amikor egy úriember felhívta a lakására és közölte vele. Örül, hogy végre egy igazi magyar embert talált a handlók (ószeresek) között, mert így nem a zsidóknak kell eladnia a felesleges holmiját. Nagybátyám nem világosította fel származását illetően, és jól szórakozott... „
Lányuk, Zelma esküvôjét Siegel Mihállyal nálunk tartottuk 1918. október 20-án az Ügynök utca 18. IV. em. 1-ben.  A férj utazó ügynök volt, de már a háborúban meghalt. Zelma természetes halállal halt meg  a felszabadulás után utódok nélkül. Berta néni másik gyermeke, Alfréd (sz.1904.dec.1.) szerény, visszahúzódó fiatalemberként maradt meg az emlékezetemben. 1937. májusában köötött házasságot egy szegény, árva lánnyal, Kohane Izabellával.   1938-ban belépett a Szociáldemokrata Pártba . 1938-ban az első zsidó törvények hatálybalépésekor az elsők között bocsájtották el az állásából, a Kispesti Textilgyárból. Felesége szintén ekkor vesztette el állását. Ezután az Erdélyi u. 7-ben házmesterséget vállalatak.  1942-ben érkezett meg Alfréd nevére a SAS behívó. Mint munkaszolgálatost a Don-kanyarba vitték, és 1942-ben a Kurszk melletti csatában eltünt. Utódja nem maradt.
4. A negyedik gyerek Schwarz Géza bácsi. Nem sokra vitte az életben, nem is tudom, mivel foglalkozott. Egyetlen fiából nagy slágerszerzô lett. A Géza nagybácsimat igen kedveltem. A Nádasi Kálmán nevű színészért otthagyta a felesége. A mama és Nádasi hatására felnőttként a Géza bácsi fia Nádasi László néven dolgozott, és a kabarészínpaddal kötött barátságot, mint kabaré-darabok szerzője.  A Géza bácsi utána elvette a jómódú Janka nénit. A vagyonnak Géza hamarosan a fenekére vert, sőt később a húgai  tartották el, mert kicsit bohém volt.

5. Schwarz Linka volt anya után a következô lány. Elvégezte a polgári iskolát, varrni tanult. Linkát és anyát (aki két évvel volt idősebb) Zsiga bácsi hozta föl Pestre úgy 10 éves korukban.   Férjhez ment Reichenberg Jakabhoz, aki szűcs volt. Linka nemcsak varrni tudott, de nagyon jó üzletasszonynak is bizonyult. Jakabból, akit úgy emlegettek, hogy analfabéta, kiváló férj lett, és még nyolcvanon túl is úgy beszélt a feleségéről, mint a leggyönyörűbb asszonyról. Egyetlen fiúgyermekük, Imre fiatalon, az I. világháború után tüdôbajban halt meg. Soha nem heverték ki...

6. Schwarz Helén néni született 5. lánygyermekként a nagymamának. Már fiatal korában sem működött valami jól a szíve, de ezt természetesen azudvarlók elől titkolni kellett. Ezért, ha valaki komolyan foglalkozott Helénnel, anya is elkísérte a randevúra és séta közben megkérte az ifjú párt, hogy álljanak meg egy kicsit pihenni, nehogy a férj-jelölt észrevegye Helénke baját.   Férjhez ment Sonnenschein Miskához, aki hegedűművész lehetett. Úgy emlékszem rá, feküdt az ágyban és hegedült. Korai halála után Helén második férje Braun Márton volt. Egyetlen fia örökölte apja muzikalitását, és dzsessz-zongorista lett. Helén néni is elég korán meghalt szívbajban. A fiú Braun néven élt tovább, majd Barna Pálra magyarosított. Le akart menni vásárolni, összeesett és meghalt. Volt egy nagyon helyes felesége, vele együtt szerepeltek, és a Palit katolikusként temették el. Utód azonban nem maradt utána.

7. Sándor bácsi, a kilencedik gyerek lett a család arisztokratája. Benôsült a textilgyáros Ágoston családba. Az Ágoston -család és a Popper-család tehetôsebb zsidó textilgyárosok voltak. A Popper családé volt a Kispesti Textilgyár. A Popperékhoz benôsült az Ágoston Manó, aki a Sándor bácsi feleségének a testvére volt.
Két gyerekük született. Sándor György a Magyar Tudományos Akadémiának a tiszteletbeli tagja lett, de mint amerikai állampolgár. Ôt kitagadta a család, mert rangon alul nősült: elvett egy szegény lányt, egy német nevelônôt feleségül. Amerikában éltek egész hosszú ideig.
A második gyerekük Annuska lágerba került, de nem tudom melyikbe.  A háború után férje az ÁVH-hoz ment dolgozni, hiszen mint oly sokan, ő is a hitlerizmus sérelmeit akarta megtoroni.  Az ötvenes években aztán Ausztráliába vandoroltak,  ott élnek a leszármazottaik.
Gyuri talán 10 éve halt meg, Annuska pedig néhány éve rákban hunyt el.

8. Az anyai nagymama kilencedik gyereke Szerén néni. Férjhez ment a László Ignáchoz. Eredetileg az Erzsébet Királyné útján laktak, ahol kocsmájuk sok késelés színhelye is volt.  Nekik nem született gyerekük. Szerén néni megkapta a spanyol náthát az I. világháború után, aztán tbc-s lett, 90 éves korában halt meg. A Budakeszi Szanatóriumban sokat kezelték. De élete végéig nagyon rendbe volt. Szerén néni csodálatos módon végigélte a gettót. László bácsi (azért hívtuk így, mert az Ignác túl zsidós név volt) a fronton hozzászokott, hogy a vallása előírta rituálékat nem fontos betartani.  Amikor felesége a halállal vívott, fogadalmat tett, hogyha Szerénke meggyógyul, és megmarad neki, vallásos emberré válik, megtartja az ünnepeket és csak kóser kosztot eszik. Pedig igen szerette a sertés szalonnát. Mikor tőlünk elköltöztek a Vörösmarty utcában béreltek lakást. Zsidó ünnepek alkalmával a lakásban rendeztek be imaházat, hogy a nagymamának legyen hol imádkoznia. László bácsinak gyönyörű hangja volt, s rendszerint ő vállalta az u.n. kántor szerepét. Ő énekelte a zsoltárokat. Nagy bánata volt a házasságuknak, hogy nem született gyerekük.

9. Akkor jött a Sári néni, a tizedig gyerek. Breiner Mártonhoz ment feleségül. Két lányuk született, a Breiner Magda és a Marika, aki 91. éves korában halt meg. Az ő gyermekeik és unokáik Amerikában, Ausztriában és Franciaországban élnek.

10. Kornélka volt a legfiatalbb a Schwarz lányok közül. Férje édes unokatestvére volt, dr. Sebestyén Jenő, ügyvéd. Egyetlen fiuk, Tibike hat éves korában vérhast kapott és meghalt.
Igen jómódban éltek a háború után. Jenő bácsi ügyvédi irodájábannagyon sok tapasztalatot szereztem az emberi nyomorúságról. 1931-32-ben, mikor nem mehettem egyetemre, nála dolgoztam. Havi húsz pengős fizetést kaptam.
1944-vége felé Jenő bácsinak is be kellett vonulnia munkaszolgálatra. Kornélka ezt a megpróbáltatást már nem bírta ki. Nagy adag patkánymérget vett be...  Férje a háború után visszatért, és újra nősült...

11. Gyula volt a legkisebb Schwarz gyerek. Ő is szabadkőműves volt, akárcsak apa. Nagyon szép férfi volt.. Sírkövén a magyar és héber felirat szerint dr. Schwarz Gyula magyar királyi népfelkelő született 1880. és hősi halált halt a lublini harcokban szerzett sebei következtében orosz hadifogságban 1914. október 22-én.

Anyám testvérei minden zsidó ünnepet megtartottak. Általában ez az egész családra jellemzô, és mindegyik kóser háztartást vezetett.

Az anyai nagypapámat, Schwarz Jónást nem ismertem, mert meghalt 1910-ben, azt hiszem. Mikor született és hol, nem tudom. A Garam-folyó mellett, a Garamvölgyben, Esztergommal szemben éltek. Léván voltak bevezetve az anyakönyvbe.
Később felköltöztek Budapestre. Valószínűleg lovakkal foglalkozott, gazdálkodó-féle zsidók voltak. Azt tudom, hogy volt kocsijuk, mert keringett egy történet a családban.

Énekeltek egy nótát a faluban, hogy. ”Erger-berger sós berger, minden zsidó gazember. Akár zsidó, akár más, világon a legjobb ember: Schwarcz Jónás!” Ôt szerették.
Néha jiddist beszéltek, németest. De anyanyelve magyar volt. Nagypapa rokonságát nem tudom. 

Anyai nagyanyámat Tennenbaum Emmának hívták. Született 1846-ban a Garam vidékén. Három testvére volt: Lázár, Mari és Fáni.  Azt Hiszem mind a négyen nagy akaratú, nagyratörő emberek voltak. Ahogy a családi beszélgetésekből kiderült, előfordult, hogy a falu utcáján összeverekedtek egymással és a rossz nyelvek szerint ilyenkor az én szelid, békés nagyapám átmenekült a szomszéd faluba, a nővéréhez. Az emlegetett falvak mind a Garam melett épültek: Lekér, Damázsd, Zseliz. Lévára kellett bemenni anyakönyveztetni.  A Garam-völgyből elôször a legidősebb gyerek, a Zsiga bácsi jött fel Pestre, akit követett később az egész család.
Emma magymama 1931-32 ben, 86 éves korában halt meg Pesten. 16 gyermeket szült, ebből 12 nőtt fel. 4 ikerfiú meghalt. A lányok azok mindent megcsináltak a háztartásban. Minden ünnepet tartott, de nem volt ortodox. Kóser konyhát vezetett. Sátlit (parókát) viselt.  Volt haja, de azt levágták.
Léván tanult a mamám egyik testvére, a Géza bácsi. Egyszer jött a hír a nagymamának, hogy a Géza nem jól tanul. Akkor nagymamám befogatott a kocsiba, bement Lévára, ahol a Géza lakott, és az ostorral neki a gyereknek, aki még az ágyban volt. A Géza persze bocsánatot kért. Nagyanyám fölült a bakra, Géza szaladt a kocsi után. A kocsis könyörgött neki „Nagyasszonyka, vegyük föl azt a gyereket!” De az csak leintette. Ilyen volt a nagyanyám. Én nem is szerettem. Olyan kemény asszony volt. Az én babámat is összetörte.

Az unokatestvéreimnek félretette mindig az édességet, nekem ideadta a csontot lerágni. Volt egy Lili nevű gyönyörű porcelánfejű babám. És a Szerén néni varrt neki ruhát. És a nagymamám rettentô dühös volt, hogy ilyennel foglalkozik a Szerén. Ment vacsorát készíteni a Szerén néni, és a Lilit rárakta a nagymama ágyára. Nagymama sose ágyazott meg magának egyedül, de ekkor éppen rájött a szorgalom, meg akart ágyazni, és fogta a babát, odavágta. Nyilván nem látta, de leesett a földre a baba és eltört a gyönyörű feje.

Az unokabátyám, a Laci vidéken tanult és elég gyakran volt ott nálunk. Nagyon aranyos kölyök volt, irtó szerettem. Ő készített a Lilinek bútort lombfűrésszel. Vidéken nôtt fel, de nagy vagány volt, utazott a villamos ütkozôjén... Mikor a nagymama eltörte a Lili baba fejét, rettenetesen szidta a nagymamámat. Nekem jól esett. Én nem mondhattam ilyen csúnya dolgokat, mert nem illik, de legalább hallhattam, - „vén boszorkány”..Aztán összeragasztotta a fejét a Lilinek, de nem lehetett többé  megjavítani.

A Fáni, a nagymama testvére finomabb ág volt a Tennenbaumok között, nem ez a katonás, mint a nagymamám. Azt hiszem ô volt a legfiatalabb a négy között.
Másik testvére a Lázár, felesége fölakasztotta magát. A Lázárnak három gyereke volt: Berta néni, aki a sógornômnek a mamája, Lotti, az volt a húga, és a Rezsô, aki olyan volt, mint egy vidéki dzsentri. Nagyon jóképű fiú volt, dzsentrikként éltek ... magyar nóta, pénzszórás, mulatozás, hasonló allűrökkel. Nem tudom, hogy ôk egyáltalán tartották-e a vallást, nem biztos.
A nagymama harmadik testvéréről, Mariról nem tudok semmit.

Három bátyám volt: S. Endre, S.Lajos, S. István.

Endre (Bandi) Budapesten született 1901. június 27-én, héber neve Jákob.
Két év után, 1903.június 14-én született Lajos, akit Saulnak neveztek el. Ö Nagyváradon jött a világra, mert apa ott tanított. Ugyanott 1905. május 18-án pedig István bátyám látta meg a napvilágot, akit Ámosz próféta után neveztek el. A fiai és unokája (Sólyom István) Stockholmban élnek.
A három bátyám születése után apa csalódott volt, mert már elsőre lányt, Piroskát szeretett volna. Ekkor ment ki Amerikába.

Bandi, a legidősebb bátyám – Steiner Endre (Jákob)  -- 1901. junius 27-én született Budapesten. A Bandinak azt mondták az iskolában: „7 évig szoptatott a mamád”. Olyan erôs volt. Nagyon szelíd fiú volt különben. 
Mivel Bandi volt a legidôsebb, tengernyi szeretet, jóindulat áradt feléje. Apa a szeretetével túlságosan magához kötötte Bandit, még akkor is, amikor már nemzetközi sakkmester, olimpiai bajnok volt. 1936-ban  Münchenben megnyerték a sakkolimpiát. 
De anya is elkényeztette persze. Például kiment Berlinbe egyetemre. (Magyarországon a származása miatt -- numerus clausus-- nem járhatott egyetemre). S mivel anya nagyon jól fôzött, egyszerűen nem bírta megenni ott a kosztot. Emlékszem, mind a ketten odavoltak, hogy a fiacskájuk éhen hal.  Apa kint volt Berlinben, megyek be a szobába, anya ül az asztalnál és zokog. Megjött a Bandi fényképe, le volt fogyva. Nem voltak kövérek, hanem nagyok voltak, testesek, izmosak... azért sírt, mert lefogyott. Bandi hazajött és akkor ment el az Angol-Magyar Bankba hivatalnoknak.  Nem is fejezte be az egyetemet. Aztán jöttek a leépítések, a világválság, nagy volt munkanélküliség, szűcs lett.
Úgyhogy a Bandi sokáig nem nôsült meg.  Mint munkaszolgálatos volt  Kárpátalján, ott ismerte meg a feleségét, Anicát 1942-ben.  

„S. Endre többszörös válogatott tagja a két világháború közti sakkolimpiai magyar csapatnak. Összesen 6 olimpián játszott: három arany és két ezüstérmet szerzett. A Nemzeti mesterversenyeken több érmes helyezést ért el.” (Bottlik Iván:Kis magyar sakktörténet, 2004. ) 
Endre a háború éveiben itthon volt végig Magyarországon.
1944. decemberében halt meg a munkaszolgálatban.

S. Lajos (Saul) —a középső bátyám—(született 1903. június 14. Nagyvárad ) Markó utcai reálba gimnáziumba járt az Endrével együtt. Lajos a nagybátyámra emlékeztetett mindig. Lázadó volt és mindig le akarta gyôzni a bátyját. Ô is nagyon erôs volt. A bátyáimat nem vették föl itthon az egyetemre a származásuk miatt. A Lajos lediplomázott, mérnök lett. Németországban végzett. A Lajos önálóbb volt, bejárta az egész világot mint világhírű sakkmester. 1937-ben már volt egy törvény, miszerint a katonaköteles korú zsidó férfiak nem hagyhatták el Magyarországot. Csak mint sakkozó utazhatott ki, elôször meghívták a Szovjetunióba, részt vett valamilyen versenyen.  Majd keresztül utazott a Szovjetunión, kijutott Japánba, elment Új-Zélandra, aztán Ausztráliába. Sakk- turnén volt. 1936-tól Ausztráliában tele voltak vele a lapok. „... hogy teniszezik, úszik, birkózik, meg mi mindent csinál, és ugyanakkor sakkmester”. Ausztráliában nem kapta meg az állampolgárságot rögtön, csak miután megnôsült (1939), elvette Ausztrália sakkbajnoknôjét. Nem találkoztam vele, mert nem bírt repülôre ülni, de beszéltünk telefonon sokat és leveleztünk. 1975-ben halt meg Ausztráliában.
„S. Lajos négyszeres olimpikon, egy olimpiai bajnokság részese. Egyszer az első táblán, háromszor a másodikon szerepelt. Megnyere az 1931. és 1936. évi Nemzeti mesterversenyt. Letelepedése után Ausztráliában ötszörös ausztrál bajnok lett. „ (Bottlik Iván: Kis magyar sakktörténet, 2004.)

S. István  (Ámosz) ( 1905. május 18. Nagyvárad )
„A családi krónika szerint  Pista gyerekként elég gyenge, beteges fiúcska volt, és ezért gyakran vitték anyai nagyanyámékhoz, ahol az udvaron borban fürösztötték, hogy erősödjön meg. Apa már öt éves korában beiratta az iskolába, mert már megtanult olvasni. Egy évvel hamarabb végzett, mint a korosztálya. Mikor én megszülettem, ő vigyázott rám a legtöbbet. Úgy tizenegy éves lehettem, amikor egy nyáron meglátogattuk a nagyapát Buziásfürdőn. Erre az útra Pistára voltam testálva, és ketten ültünk a vonaton, hogy átlépve a trianoni határt Romániába utazzunk. Most is érzem azt a gyengédséget, amivel a bátyám betakargatott a vasúti fülke padján...Nem hiába volt ő közel anyához, nem hiába volt ő az egyetlen unoka, akit talán még az anyai nagyanyám is igazán kedvelt. Még fiatalabb korukban a bátyáim cserkészek voltak. Pista pedig -- úgy tudom --  a Tanácsköztársaság idején belépett a Kommunista Ifjúsági Szervezetbe.

Ő nem tartozott a családi sakkcsapathoz. A Markó utcában a sima gimnáziumot végezte el, és amíg Bandit (Endre) és Lajost származásuk miatt nem vették fel az egyetemre, Pistát—elsősorban azért, mert bátyjai nemzetközi hírnevet szereztek a magyar sakkozásnak—felvették a jogi egyetemre. Ugyanakkor ő volt az egyetlen, aki apa zenei rajongását követve a Zeneakadémiára is beiratkozott. A jogi és zenetanári diplomát egyidőben szerezte meg, és mindenütt kitüntetéssel végzett. Zongoratanár volt, nem koncertezett. Egy versrôl tudok, amit ô zenésített meg. Ady versét, a „Góg és Magóg fia” vagyok én-t.

Az egyetemi évekről sok szó esett otthon is. Azokban az években (1920-as évek közepén) még gyakoribbak voltak az egyetemeken a Hirig Simon-ok”, mint a későbbi években. Ezeket az akciókat bizonyos bajtársi szövetségek rendezték. Szabályos pogromok voltak. A zsidó hallgatókat bikacsökkel püfölték. Mindig egy másik egyetemről jártak át a „bajtársak”. Lerugdosták őket a lépcsőn, és aki már látott pogromot, az el tudja képzeni, mi történt ilyenkor. Pedig akkor még nem hallottunk az un. Nürnbergi Törvényekről (faji tv.) Mivel a bátyám nem nézett ki zsidónak, elkerülte az ilyen szörnyűségeket. Egy alkalommal mesélte, ment az egyetemre és egyik zsidó kollégájával találkozott, aki rémülten menekült ki az épületből. „Mi történt—kérdezte a fiút. „Ó, a kolléga úr bemehet! Csak a zsidókat verik!”
Korábban alapított családot, mint bátyjai. Beleszeretett Weil Magdába, aki kilenc évvel volt fiatalabb nála! Szüleim, főleg apa nagyon ellenezte ezt a házasságot, és így a családból csak én és első férjem, Tibor vettünk részt az esküvőjükön. Apa a közeli rokonság (másodunokatestvér volt) hátrányaitól féltette az unokáit. Két fiuk született, S. Péter 1937-ben (magyarosított) és S. János, zongraművész 1938-ban születtek. Péternek egy fia van, Stefan, a Berlini Opera karmestere. Mindannyian Svédországban élnek.

Pista Bandival együtt—már l940 decemberében bevonult munkaszolgálatra. Időnként hazajöhettek. Pista, mint munkaszolgálatos hadifogságba került a Don mellé, az utolsó hír róla 1943. január 6-ról érkezett. Akik visszatértek, úgy mesélték, hogy Pistát egy Gorkij nevű faluban látták utoljára, ő nem tudott velük jönni, mert a lábai lefagytak. 

STEINER PIROSKA
Ahhoz, hogy a hőn áhított Piroska is a világra jöjjön Apának előbb Amerikába kellett mennie (1905), mert anya nem volt hajlandó a szűk segédtanítói fizetésre több tátogó szájat a világra hozni. 7 év múlva kegyeskedtem én is megszületni, 1912-ben, Rákospalotán. 
Bár óriási korkülönbség volt köztünk, nagyon jó kapcsolatban voltam a bátyáimmal. Amíg nem ment iskolába, Pista vigyázott rám.  A bátyáim sportoltak, gyakran fociztak. Az volt a legnagyobb bánatom, hogy én nem focizhattam, mert lánynak nem illik. Jártunk focimeccsekre, bátyáim a BEAC-ba ( Budapesti Egyetemi Atlétikai Club) fozictak.

8 évig jártam a Zsidó Leánygimnáziumba. Akkoriban magyar sovinisztáknak neveltek bennünket. Amikor elmentem nagypapámhoz Buziásra Romániába, minden reggel ezzel kellett kezdeni: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”.

Antiszemitizmussal először a Tanácsköztársaság után találkoztam, a Horthy bevonult a fehér lován (1920), akkor jöttek a különítményesek. Személyesen is átéltem. A 6-os villamoson jöttünk, és megállították különítményesek a villamost és leszállították a zsidókat vagy zsidónak kinézô embereket. Nyolc éves voltam már akkor, láttam mindenet, és tudtam, mi történik. Akkor a Rózsa—a cselédlányuk -- megmagyarázta nekem, hogy ha utcán megkérdezik milyenvallású vagyok, azt mondjam, hogy református. De ô mindenkinek azt mondta, hogy ô zsidó. Pedig egy erdélyi lány volt.  Egyszer elvitték a rendôrök, de a papírjai rendben voltak, aszerint nem volt zsidó.

A zsidó gimnáziumba jártam, ott nem tapasztalhattam antiszemitizmust. Aztán a bátyáim mesélték, meg hallottam másoktól is a Hirig Simonról. A Bajtársi Szövetségek rendeztek minden évben egy-egy ilyen úgynevezett Hirig Simont, zsidó verést az egyetemeken. Egyik egyetembôl átmentek a másikba, hogy ne a saját kollégáikat verjék. Ott megrugdosták a zsidó hallgatókat, meg összepofozták. A bátyám ment be, jött ki egy kolléga, akit már megpofoztak, mondta, hogy kolléga úr bemehet, azt hitte, hogy ô nem zsidó.
Nekünk nem voltak üzleteink. A zsidó törvények (numerus clausus) miatt a két bátyámnak el kellett menni Németországba tanulni, és engem se vettek fel az egyetemre, így kerültem Brünnbe.

Nem voltam olyan nagy magyarból, de az irodalmat már iskolásként szerettem. Otthon sok könyvünk volt. A klasszikusok megvoltak, meg lexikonok, meg van egy Világlexikonom, 1935-ben készült. A gyerekeim ezen nôttek fel. Mindig odaadtam a fiaimnak. Az egész világ benne van. Ma már csak újságot olvasok, de azt minden nap.

Solte István vitt be a kommunista mozgalomba, a Rajkot is (Rajk László), meg engem is. Aztán rendôrspicli lett belôle. Ô volt az egyik koronatanú a Rajk perben, ..sötét történet. De nekem a legjobb barátom volt. Könnyű elképzelni, egy fiatal lánynak mit jelent az, hogy a barátjáról kiderül: spicli lett.. egy nagy csalódás és szörnyűség. Pészachon (széder estén) ő és a Rajk is el voltak ragadtatva apa elôadásától.

1932-ben volt egy nagy diákper. Az Eötvös Kollégiumba ôskeresztény családok gyermekeit vették föl. Köztük a Solte István, akibe beleszerettem. Egyszer mentem be látogatni a Markó utcába, mikor ott volt, és úgy szerveztem mindig ezeket a látogatásokat, hogy a többi fiúhoz is jöttek velem. Akkor ott mindenkit lehoztak és tudtunk velük beszélni. Amikor odaértünk, kiderült, hogy a többiek nincsenek ott, csak ô van ott, meg még egy társa, valamilyen Gyuszi. Örültem neki tulajdonképpen, mert a többieket átvitték a Fô utcába, amely sokkal szigorúbb fegyház volt, mint a Markó. Kiderült, hogy a többieket azért vitték át, mert akkor volt a biatorbágyi vonatrobbantás után a statárium, fölakasztotta a Sallait és a Fürstöt—és a többiek  éhségsztrájkoltak a halálos ítélet ellen.  Amikor megtudtam, hogy a Solte István nem volt az éhségsztrájkolók között, abban a pillanatban meghalt a számomra. Még bementem azért tovább is, ott voltam a tárgyaláson, nem akartam, hogy ott érje a szakítás.  Brünnbôl írtam meg neki, hogy van egy másik fiúm!

Mikor hazajöttem Brünnbôl, és elmentem a Pistáékhoz, akkor már azt hiszem együtt volt a feleségével. Akkor rettentôen csodálkoztam azon, hogy mit exkuzálja magát nekem, miért? Kiderült, hogy ô köpte be a fiúkat, az Eötvös kollégistákat. Valószínűleg engem nem árult el és így azért nem kerültem be.
A Textil Szakszervezet tagja voltam, 1936-ban föloszlatták a Magyar Kommunista Pártot, és nagyon sok volt a letartóztatás. A kommunista pártot föloszlatta a kommintern (Kommunista Internacionálé), mert rettentô sok spicli beépült a pártba és nem lehetett tudni, hogy ki kicsoda.

Az első férjemmel, S. Tiborral Brünnben, az Egyetem Elektromérnöki szakán ismerkedtünk meg. Eredeti neve Schlesinger Tibor volt, zsidó származású. Pécsett született 1913. április 21-én. Meghalt 2001-ben, Budapesten. Tibor Újvidéken is élt gyermekkorában, mert a papája részt vett a baranyai Tanácsköztársaságba, és oda menekült 1921-ben a család, mikor visszacsatolták Magyarországhoz Baranyát. Tibor Újvidékrôl visszajött Pécsre, majd Pesten végzett a Bujovszky utcai reáliskolában. Brünnben matematika órán beültem a padba, ott ült egy ronda zöld nyakkendôs, két ragyogó szem, és azt mondtam: nahát! Ez volt az elsô benyomás.

Brünn után visszajöttünk Pestre.  És akkor elhelyezkedtünk, Tibor a Hazai Fésüsfonóba.
Textilmunkásként kezdte, de a felszabadulás után textilmérnökként dolgozott. 

Az egyházi esküvőnk a Bethlen téri zsinagógában volt 1933-ban.

Gyuri, a fiunk született 1936. január 19-én, a Tibornak meg 21-én be kellett vonulni másfél évre katonának. Ott maradtam a pici babával. Mentünk az utcán, ott látott katonát a Gyuri, szaladt, hogy papa, papa! Látta a laktanyába. Ez kötelezô katonai szolgálat volt. Akkor még a zsidók is katonának mentek. Érettségivel karpaszományos lett volna, de tekintettel arra, hogy priuszos volt, csak sorkatona lett. Elôször ôrvezetô, aztán tizedes lett. Nagyon jó katona volt, nagyon jó akart lenni, hogy hamarabb leszereljen, de aztán nem szereltették le.
Igy szólt a dal:
„ Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája!
Vígan élem katonaéletem, nem gondolok másra.
Masírozok hadnagy úr szavára, úgy gondolok az én Violámra,
Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája!
Kerékpáros géppuskások, Horthy katonái, a világ legszebb daliái!”

Másfél évig szolgált. A szüleim nagyon szerették volna, hogy legalább a Tibor végezze el az egyetemet. Kimentem Brünnbe, hogy elintézzem a dolgokat, amikor kaptam egy lapot, hogy „ Itt fekszem a Róbert Károly körúton a kórházban. Egy kerék átment a lábamon.” Majd elájultam, borzasztó volt az egész. Hadgyakorlat volt, és Tibornak a kerékpárjával lemaradt a többiektôl, és jöttek a harckocsik. Sár volt, a Tibor elesett és egy harckocsi keresztül ment a lábán. Az volt a szerencse, hogy akkorát tudott ordítani, hogy aki vezette, meg tudott állni, és csak az elsô kerék ment át rajta.  A másik szerencse az volt, hogy sár miatt nem tört el a lába.  Csodával határosan megúszta a dolgot.
Azonnal hazajöttem és nem lett semmi a továbbtanulásból. Tibor sokáig beteg volt, aztán állás után kellett nézni. Utána én lettem beteg, nem tudtam járni. Begyulladtak a lábaim.
A lábaimat kellett borogatni, nagyon hideg tél volt. Jött a Szántó doktor bácsi, apámnak a barátja, a háziorvosunk. Megnézte, hogy tiszta-e a szekrény teteje.. mert akkor nem volt még penicillin. Mikor elôször fölkeltem, a Gyuri fiam kiabált: Anyu jár, anyu jár! Tibor öccse rendszeresen látogatott, mesélte a kalandjait, meg mit látott a moziban. 1938-ban már el tudtam menni kirándulni. A munkásmozgalomban nagyon sok turistaegyesület volt. Egyszer elmentünk Visegrádra, és viszaafelé munkásmozgalmi dalokat énekeltünk a hajón. Másik felébe meg nyilasok voltak, azok nyilas nótákat énekeltek. Amikor elérkeztünk Óbudára, kikötött a hajó, és furcsa emberek jelentek meg. „ Nem mehetnek maguk sehova! „
Bevittek minket a fôkapitányságra. Reggelig bent tartottak. A gyerek a nagyszülôknél volt akkor is.

Kivallattak minket, kikérdeztek. A nevünket, meg hogy milyen hadsereg-ellenes nótát énekeltünk. Mondtam, nézzék meg a népdalkönyvembe, volt benne olyan, hogy „verje meg az Isten azt az édesanyát, aki katonának neveli a fiát!” Minket kiengedtek másnap, de a Tiborékat, akik priuszosak voltak, meg Galambos Sanyit, aki rendôri felügyelet alatt állt, átvitték a Mosonyi utcába. Tibort elég hamar kiengedték, voltak védôügyvédek, akik ezzel foglalkoztak, de rendôri felügyelet alá helyezték. Nem mehetett gyűlésre, meg hasonló... Jelentkezni kellett idônként a rendőrségen.

A szüleimnél laktunk. Külön szobánk volt, de nem volt különálló otthonunk. Tibort folyton behívták. Részt vett a Felvidék felszabadításában, mikor visszaadták a németek (II. bécsi döntés  l939). Akkor behívták katonának. 1940-től már csak munkaszolgálatra hívták be. Kinn volt a Donnál is. Akkor már külön voltunk. Ô elment a mamájához, én meg ottmaradtam a szüleimnél.

Mikor Tibor bevonult, akkor tervrajzokat készítettem szövéshez. Vettünk egy szövôszéket és otthon szőttem. Úgy gondoltam jobb, ha otthon vagyok. Még mindig az édesapáméknál laktunk. Közben dolgoztam a kommunista mozgalomban. Újpesten dolgoztam és megpróbáltam azt, hogy csak éjjeles vagyok. Reggel elvittem Gyurit az óvodába és délután hazahoztam. Mentem a szakszervezetbe Újpestre, nappal mostam, meg mindenfélét,  de sokáig ezt nem lehetett bírni, mert  nem aludtam napközben. 
Elôször a kispesti, aztán az újpesti textil szakszervezetbe jártam. A Szakszervezeti Ellenzék –ez egy elég nagy mozgalom volt --  lapja az Ellenzéki Textilmunkás volt.Tibor is vállalta időnként  a szerkesztését. Mindig valaki más. Az újságot rendszerint elkobozták, de addigra már szét volt szórva, mert mindig volt benne valami háborúellenes, amit a cenzúra nem tűrt.  Volt egy rendelet, hogy 10 alkalommal megjelenhettek lapok. Kinyomtatták őket, és vagy elkobozták utána vagy nem.  Így volt a Társadalmi Szemle című újság is, az is tízszer jelent meg egy évben.  Mindig indítottak egy újat, új címmel, az is tízszer.

Akkoriban  a nyomdáknak kiadták a jelszót a rendôrségrôl, hogy vállalják el ezeket a lapokat és azonnal jelentsék be nekik, kik készítik, hogy megakadályozhassák a terjesztését. A barátnôm és társai elmentek egy ilyen diáklappal az Egyetemi Nyomdába, és ott azt mondták nekik: Nem vállalják a kinyomtatást, mert nem fognak spicliskedni.

Mi egy ismerôs zsidó nyomdászhoz vittük, és az bejelentette a rendőrségen.  Mire a Tibor elment a kinyomtatott példányokért, és jött ki, akkor már ott várták és letartóztatták. Kijöttek hozzánk házkutatásra. Én tudtam, mirôl van szó. Akkor már a Szív utcában laktunk nem az Andrássy úton. Nagyon el akartam anyát távolítani, de nem sikerült és bejöttek a szobánkba a detektívek. Föltúrtak mindent. Előtte mindent elraktunk, kivéve egy szekrényt, a nagybátyámnak holmija volt benne. És abban a Szocializmus (legális folyóirat) néhány száma, a Szociáldemokrata Párt a folyóirata volt, abba mindjárt belekötöttek. Amikor a szekrénybe turkálnak, megjelenik anya, aki mindig egy szerény asszony volt, megállt, mint egy fôhercegnô az ajtóban, és azt kérdi: „Mit keresnek az urak az én fiamnak a szekrényében?” Nem értették az egészet, akkor anya bevitte ôket a másik szobába, 5 szoba volt. Ott volt az esküvôi képünk a falon, templomi esküvô. Nem kommunista dolog. Anya akkor előadta, hogy az ô fiai olimpikonok, elôszedte az olimpiai aranyérmeket. Mikor Tibort kiengedték, mesélte, hogy egész másképp beszéltek vele ezután.

A sok katonaság, meg hogy nem voltunk a saját otthonunkban, plusz, hogy Tibor apával önállósítani akarta magát, mint textil készítô.., amit  én burzsuj dolognak tartottam...  feszültségekhez vezetett közöttünk. Megbeszéltük, hogy külön megyünk. Akkor Tibor hazament a mamájához, két utcával odébb, a Szív utcában laktak. Aztán nekem megjelent az életemben a Kádár János.

1940-41-ben különmentünk. Aztán Tibort behívták munkaszolgálatba, kivitték a Donhoz.  1942-től illegalitásban, hamis papírokkal (Döme Piroska álnéven) bujkáltam.  Kádár Jánossal a kommunista mozgalomban ismerkedtem meg.

Megalakult a Történelmi Emlékbizottság, én a VI. kerületi Szociáldemokrata Pártban voltam nőtitkár.  A három kommunista körzeti titkár közül az  egyik  Kádár volt.

A Szociáldemokrata Párt legális volt ekkoriban. Amikor kitört  a háború, nem volt szabad gyűléseket tartani, meg egyéb tiltások léptek életbe,  de azért az összejövetelek megtartottuk nagyjából. Volt fantáziám, mindig kitaláltam valamit, hogy lehet kijátszani a tilalmat. Kézimunka-délutánokat szerveztem, orvosi és más elôadásokat is lehetett hallgatni. Akkor kitaláltam, hogy csináljunk egy orvoscsoportot. A Kádár a Zsidó Kórházban megszervezte az orvoscsoportot. Ezeket beszéltük meg, meg a világhelyzetet, hasonlókat. Éjszakákat jártunk a Ligetbe, ebbôl aztán lett egy szerelem-féle. Azt tudom mondani, hogy tulajdonképpen ez az egész egy sírig tartó nagy szerelem vagy szeretet volt. Mind a kettônk életében fontos epizód.

Engem 1942-től keresett a rendôrség. Megszerveztem, hogy a gyerekkel tudjak találkozni: elmentem érte az óvodába, és „elraboltam”, hogy találkozhassak vele egy rövid ideig. Akkor már külön kellett lenni a gyerektôl. 1942. március 15-én óriási tüntetés volt, utána pedig betiltották a Történelmi Emlékbizottságot, és mintegy 800 embert tartóztattak le. Akkor jött a Kádár , már nem ott laktam a szüleimnél, hanem a Sas utcában albérletben. A szövôszékem ott állítottam fel. János értem jött, hogy már ô sincs otthon, azonnal pakoljak és menjek el taxival.
Akkor telefonáltam haza, hogy állást kaptam ... Kitaláltam, hogy most Erdélybe kell mennem fonalat vásárolni. A szülôknek sem mondtam meg az igazat. És a gyereket vigye haza apa. Fogtam a motyómat, eljöttem onnan.

A doni áttörés (1943-ban) után arra gondoltam,  a családot mégiscsak össze kellene hozni. Írtam a Tibornak a munkaszolgálatba a születésnapján, akkor tífuszba feküdt és kapott tôlem meg a mamájától levelet. A Margit sógornőm közvetített a családban. Nagyon sokat segítettek nekem az idôs szülei. Édesapja nyomdász volt. Elôször, amikor illegalitásba mentem, akkor egy darabig Pesten laktam, Angyalföldön, a Dévai utcában volt egy szoba- konyhás lakás. Ott elég sokáig laktam ágybérletben. Ki volt írva, hogy ágy kiadó! A háziaknak azt mondtam, válok a férjemtôl és szeretnék valahol lenni. Egy ideig senki nem tudta, hol alszom. Igy volt biztonságosabb.

A szüleimmel az illegalitás két és fél éve alatt a sógornőmön keresztül tartottam a kapcsolatot.
Nem mertem hazamenni, látogatni ôket, hírt adni magamról.
A gyerekkel is találkoztam, taxival elmentem az óvoda elé, fölmentem az emeletre a napközibe, az volt a probléma, hogy az óvoda vezetôje már le volt tartóztatva. Popper Évának hívták, egy csodálatos ember volt. Ô is koncentrációs táborban halt meg. Találkoztam vele a pályaudvaron. Fölrohantam-- a Popper Éva halálra rémült—mondtam: gyorsan a gyereket!  Tudta, miről van szó. Szimpatizáns volt.
Gyorsan kihozta a Gyurit, fölkaptam, lerohantam vele a lépcsôn, be a taxiba. Elôször a taxiban ülve csak nézett a gyerek rám: „Mért vagy szôke? Mért van kifestve a szád?” Szóval stílust változtattam. Másképp néztem ki. Megmondtam a gyereknek, hogy mirôl van szó. Persze ô tudta, hogy keres engem a rendôrség. Magyaráztam neki: -- Tudod, hogy anyu akkor a VI. kerületi Szociáldemokrata Párt nôtitkára volt. Tudod, hogy anyu összegyűjtötte az asszonyokat és meg akartuk akadályozni, hogy háború legyen. És ezért most keresnek... – mondtam neki.
„Azért, akik a háborút csinálják, anyát el akarják láb alól tenni és ezért van az egész.” Amit a gyerek fel tud fogni. Tisztáztunk mindent. Gyurival elmentünk Budára, cukrászdába, együtt voltunk egy darabig, aztán hazavittem, közel laktam. Úgyhogy ô nagyon pontosan tudta, hogy mirôl van szó.

Gyurinak nagyon nehéz sora volt. 1943. júniusban el kellett mennem hazulról, és ô ott maradt a szüleimnél, akik a Szív utcában laktak.  Engem keresett a rendôrség, és mikor már bejöttek a németek (1944. március 19.), akkor nagyon féltem, hogy a gyerekkel valami történik. Még beírattam a Fasorba a Zsidó árvaház iskolájába, de amikor már föl kellett tenni a sárga csillagot – Gyuri fiam vidékre került.
Nem gondoltam, hogy a gyerek számára ez veszélyes lesz. Nem zsidókhoz ment. Neki is voltak rendes papírjai. A kispesti szakszervezetből sok családot ismertem, többek közt Péter Elemért, akiről tudtam, hogy a felesége meghalt. Kb. annyi idôs volt, mint én. Ugyanolyan korú gyereke volt, mint a Gyuri. Elmentem hozzá és elmondtam mirôl van szó.
Az ő története a következő: Elemér katona volt, kint volt a Donnál, a magyarok elfoglaltak egy várost. Mindenki szétszéledt, szabadrablás van ilyenkor, mikor elfoglalnak valamit... az Elemér nem ment. Egy elhagyott utcán mászkált, a lakosság elmenekült, amikor egy szôke, kis ukrán kisfiú, 3 év körüli jött mellette. Az ott bóklászott, úgy látszott elvesztette a szüleit és egyedül ott bámészkodott.  Ekkor megjelent motorokon a német Gestapo, jöttek a várost átvenni a magyaroktól. Hegedűs Géza mesélte: Motoron jöttek és fekete köpeny lobogott mögöttük, nem volt begombolva, mint a madarak, félelmetes volt. A kis srác ott állt a járda szélén és nézte. Tudta ô, hogy mi ez?! Az egyik leszállt a motorról, felkapta a gyereket, a falhoz vágta úgy, hogy a feje széjjelment. Elemér nekiugrott a német torkának, az volt a szerencséje, hogy átadták a saját alakulatának, a tisztjeinek, és a tisztek nagyon tisztességesek voltak. Elrakták ôt valahova, aztán légnyomást kapott és úgy szerelt le.
Persze, rögtön ideadta a felesége papírjait, avval jártam le. Nem mint Döme Piroska, hanem mint Péter Elemérné látogattam a gyereket. Péter Lászlónak hívták akkor a Gyurit.

Odaadtam Gyurinak az adatokat, hogy kikérdezzem, és elkezdett üvölteni, hogy ne kérdezgessem.

Péter Elemér csak a papírokat adta.
A falusi családdal—ahol Gyurit tartották -- a Király családon keresztül kerültem kapcsolatba. Őket a kommunista mozgalmon keresztül  ismertem  meg.
A Király család egyik fia szervezte meg a bányász szervezetet Tatabányán. Levittem oda elôször a gyereket és ô vitt ki Tardosra engem. Ott ismertetett meg a nagynénjével, Rézi nénivel, aki nevelte a gyereket. A mese az volt, hogy én hadiüzembe dolgozom, a lakásomat kibombázták és a férjem a fronton van. A gyereket idehozom a bombázások elôl, nekem viszont dolgozni kell Budapesten.

Rézi néniék egy kis pénzt kaptak, meg kéthetenként vittem élelmiszert, amit csak lehetett.  A Királyéknál voltunk egy-két napot, hogy belejöjjön az egész dologba. Tardoson nem tudták, hogy zsidó, pedig körül volt metélve. 8 éves volt.  A gyerek ezt így csinálta végig.
Az első hét után mentem le, és elsô utam a paphoz vitt, hogy elintézzem, az elsô áldozásra készültek a gyerekek, Gyurival együtt.  Kérdezte a pap: -- Maga a Péter gyerek mamája? Mondja, mért járatták maguk református iskolába a gyereket? -- Megállt a szívverésem...  Az eredeti Péter László Kispesten járt állami iskolába. De rögtön leesett a tantusz. Mondtam, sajnos én beteg voltam, és a férjemék nem vallásosak, mit tudom én, magyaráztam. Azt mondja a pap, most készülnek az elsô áldozásra, és nem tudott semmit. A gyerek Hittankönyvet kapott, meg mindenfélét, és úgy látszik a pap olyat kérdezett, amit nem tudott. Megkérdezte a gyereket, milyen iskolába járt Budapesten.  Nem mondhatta, hogy ô a zsidó árvaházba járt iskolába. De annyi esze volt, hogy emlékezett -- mindennap elment a református iskola mellett a városligeti Fasorban – s ezt vágta rá. Ezt lerendeztük, rendbe lett minden.

Akkor elmentem a községi elôljáróságra, ahol közölték, hogy ôk nem vállalhatják a gyereket, nincs annyi ellátásuk. Mondtam, arról van szó, hogy én nem is akarom kijelentkezni Pestrôl, mert én hadiüzembe dolgozom, hadiüzemi ellátást kapok, tehát én mindig le fogom hozni a zsírt, meg a többit, amit jegyre adnak. Megállapodtunk, minden rendben volt. Két hét múlva megyek le, fiam már meg volt gyóntatva, ô ministrált. Megvan a fényképe.

Nagyon nehéz idô volt. Én eltűntem, és küldtem a Királyéknak egy lapot, hogy most visznek. Később a sógornőm azt hitte, nem jöttem haza, mert sokan ott haltak meg.

1944 tavaszán, a sárga csillag viselése idején már nem éltem a saját papírjaimmal, tekintettel arra, hogy engem már két és fél éve, - 1942-tôl, amikor a Történelmi Emlékbizottságot betiltották, utána a március 15-i nagy tüntetés után, nagy letartóztatások voltak, illegalitásba kényszerültem. Az unokatestvérem feleségének, Döme Piroska papírjaival éltem.
Ô nem tudott róla, nem akartam, hogy benne legyen.

Egyszer odamentem hozzájuk, ott aludtam náluk, nem tudom mit mondtam, mért nem megyek haza. És akkor beszélgettünk, és így megtudtam a pontos adatait. Akkor bementem a VIII. kerületi Városházára, ott kértem a születési anyakönyvi kivonatot az ô nevében. Megvolt a születési anyakönyvi kivonat, tudtam a többit, és aztán az édesanyjának—aki már nem élt -- az iratait is megszereztem a terézvárosi templomnál. Édesapja pedig Bácskában született. Tudtam, azt nehezebb lesz megszerezni. A család igazolása viszont kellett. 1939-óta nagyszülôig kellett igazolni a származást. De ez már 1944-ben volt. Még 1942-ben szereztem meg ezeket a papírokat, annak alapján aztán kiváltottam a Munkakönyvet. Lakást újsághirdetés útján vettem ki, de félév után el kellett menni. Elôször még mondhattam azt, hogy az elôzô helyen kaptam az élelmiszerjegyeket, de másodszor már nem mondhattam azt. Másik albérletet kellett keresni. Az élelmiszerjegyeket 3 hónapra adták. És akkor gyanús lett volna, hogy nincs élelmiszerjegyem.  Mindenki kapott élelmiszerjegyeket a hatóságoknál. Volt ilyen külön hivatal.
1944-ben a cionisták beépültek oda, ahol az élelmiszerjegyet osztották. Az Almássy téren volt egyik ilyen hivatal, de minden kerületben volt egy, ahol az élelmiszerjegyeket osztották. Nyilvántartották, hogy kinek jár. A kommunista szervezeteknek cionistákkal is volt kapcsolatuk. Késôbb tudtam meg, Rexnek hívták az egyiket, aki kapcsolatban álllt velünk, rajta keresztül kaptam egy jelszót, meg egy nevet, hogy kit keressek ott a hivatalban. Bementem az Almássy térre, elôször bejelentkeztem, még akkor elég könnyű volt a nôknek bejelentkezni, csak férfiaknak nem,  a katonaidô miatt. Volt egy bejelentôlap, azzal bementem a hivatalba, kerestem egy hölgyet, akinek a nevét igyekeztem elfelejteni, nehogy baja legyen késôbb. És betett nekem egy jelszót. Akkor én onnan kijelentkeztem, és bejelentkeztem oda, ahol kaptam élelmiszerjegyet, ott másfél évig lakhattam egyfolytában. Ez 1944-ben volt, már volt élelmiszerjegyem és teljesen legális ember voltam.
Elvégeztem a légvédelmi tanfolyamot hivatalosan. Legelôször elmentem egy papírzsák üzletbe,
rémes munkakörülmények között dolgoztunk. Ott kaptam egy papírt, hogy fölvettek. Azzal
bementem az elôljáróságra, féltem egy kicsit, hogy lebukok. Megkaptam a Munkakönyvet. Kicsit
muris volt, mert kérdezték, hogy már 30 éves vagyok, miért nincs Munkakönyvem?  Mondtam,
hogy a szüleimnél voltam vidéken és nem kellett. Biztos volt cselédkönyvem, mondta. Lett
Munkakönyvem. Aztán szintén apróhirdetés útján jelentkeztem ügynöknek. A Teréz körúton volt
egy lapterjesztô, a Tolnai Világlapját kellett terjeszteni. Fôleg vidékre kellett menni ezzel, nem
Budapesten, hanem a környékén. Csepelre jártam ki meg a bányavidékekre. Vonattal. Valóban 
végeztem ezt a munkát, nem csak alibinek használtam.Több ilyen ügynökségnek dolgoztam. Az
egyiket úgy hívták: Budapest Székesfôváros Lakos címjegyzéke. Ide kellett hirdetéseket szerezni.
Emlékszem, hogy a legnagyobb pénzt akkor kerestem. A Schmoll pasztától kaptam egy
megrendelést. 40 forintot kerestem egy hirdetéssel. De akik benn voltak az ügynök szakmában,
azok megkerestek 200 forintot is. Az pedig óriási pénz volt. Valami pénzt mindig tudtam keresni,
meg apám is küldött mindig 20 pengôket.

Akkor önmagamat  tartottam el,  albérletet fizettem , a gyerek ekkoriban a szüleimnél volt. 

1944. október 30-án tartóztattak le.  Egy illegális találkozóra mentem, és ott vártak.
Kommunista sejtet, bányász szervezetet hoztam létre, az egész országra kiterjedô ellenállást szerveztük. A kommunisták szabotáltak, gyűjtöttek anyagot, vonatot is robbantottak. Szóval a németek ellen próbáltunk valamit tenni: lehetetlenné tenni ôket, akadályozni, amennyire csak lehetett.
1944. szeptemberében a Kolosi tér 7-ben laktam egy nagyon katolikus családnál, jártak templomba. Végül kiderült, hogy be kellett menniük a csillagos házba. Ott maradtam egyedül,. Nagyon jó kapcsolatom volt a kislánnyal. A háború után megtudtam, életben maradtak, legalábbis a mama meg ô. Én ott maradtam egyedül, a cselédszobát béreltem, és jött egy katonatiszt, aki megkapta ezt a zsidó lakást és el kellett jönnöm onnan. Elmentem a Lehel útra egy ismerôshöz, de valamit meg akartam menteni az előző helyről, mert nagyon sajnáltam, hogy el kellett jönnöm onnan, és olyan butaságot csináltam, hogy egy szekrényt elhoztam onnan. De akinek a segítségével elhoztam azt a szekrényt, azt letartóztatták, és nem bírta a vallatást, és elárulta, hol lakom. Még ma is rosszul leszek, ha elmondom. Ez a férfi és a nő, akinél laktam, egy lokáltáncosnő volt egyébként, nagyon jó barátok voltak. 
És náluk is tartottak házkutatást. Nagyon sokat mászkáltam, volt egy magas szárú cipôm, a cipôt elkértem onnan. A cipôn keresztül jutottak el, a nô megmondta, hogy ki vitte el a cipôt. Mikor az a harmadik társunk elment oda megbeszélni, hogy mehetünk-e oda találkozni, akkor már ott voltak a detektívek. Úgy látszik, hogy ô megmondta, hol fogunk találkozni. Nehéz volt, mert megszokta, hogy mindig igazat mond. Probléma volt, hogy a 23-as villamosnak a végállomása a Podmaniczky utcában volt általában, de mivel pályajavítás volt, akkor a végállomást a Ligethez tették, a Fasor a végére. És mind a két helyen vártak minket a detektívek. Mi jöttünk ketten, a Galuppal, és megállítottak. Rájuk szóltam, hogy mit akarnak az urak? Kicsavarták a táskámat a kezemből, úgy látszik tudták már, hogy mi van benne.. Mindig pisztollyal jártunk akkor már. Rommer pisztolyom volt, kis apró, különbözô helyekrôl kaptunk. Sem  a Galupp, sem a másik bányász nem jött vissza!

1944 októberében 30-án vittek el. Visszajöttem 1945 június 2-án. 
Mint kommunista éreztem magam nagyobb veszélyben.  A rabbiképzôbe vittek, a folyosón sorba álltak sokan. Üvöltözték nagy diadallal: „Megvan a Piri!” Már két és fél éve kerestek. Tudták, hogy a Kádárral volt kapcsolatom, ôt is keresték persze. Nem tudták, hogy már elfogták.
Kádár el volt szigetelve a pártnál mindentôl, és ô a jugoszlávokkal akart kapcsolatot teremteni és elment a határra. Hamis papírjai voltak, nem jut eszembe milyen neve volt akkor. Ezekkel a papírokkal fogták el mint katonaszökevény. Bevitték a Konti utcába, ott volt egy börtön, rettentôen félt, hogy az elvtársak a nyakába borulnak. Két és fél évre elítélték mint katonaszökevény.  Ez a legjobb illegalitás. Keresik és közben ott van az orruk elôtt.  Igy tényleg nem tudtam mi van vele, régen találkoztunk már.

A rabbiképzőben minden tanterem tele volt letartóztatottakkal.  A földön ültünk, tele volt a tanterem. Rögtön vittek vallatni. Elkezdtek püfölni, ütötték a talpamat..meg mit tudom én mit csináltak.. Olyankor mindig úgy csináltam, mint aki nincs jelen! Igyekeztem távol tartani magam az egész dologtól. Egy szót nem szóltam. 10 napig vallattak. Kétszer kivittem ôket a városba, már nagyon untam a dolgokat. Mondtam, hogy vallani akarok. Mondtam, hol szoktunk találkozni. A Madách téren, --mondtam--  soha nem találkoztam ott senkivel. Sôt, még átküldtem ôket a másik oldalra, hátha a másik oldalon vannak, ilyen hülyeségeket csináltam. Nem voltam bátor. Csak csináltam.
Egyszer kivittem ôket Újpestre, Aztán utána már semmit nem kérdeztek. Csak vertek!
Talpalás volt, tenyerelés.
A talpunkat és tenyerünket gumibottal ütötték. Eltörött az egyik ujjam, ezt csak a felszabadulás után vettem észre...meg villanyoztak, meg ... különbözô módszereik voltak. Egyszer megcsinálták azt, hogy fölkötöttek, úgy, mint mikor a békát sütik. A kezemnél és a lábamnál fogva lógattak. És akkor talpaltak és villanyoztak, egyszerre mindent. Csak a fejemet féltettem, hogy a villanyozástól nehogy meghülyüljek! Amikor villanyoztak, becsuktam a szememet. Nem néztem ôket. Aztán át akartak adni a Gestapónak, a Sváb- hegyre. Azért nem kerültem oda végül, mert azt hitték, már nem tudok fölkelni a földről, és a többiek – körözött kommunisták -- elvittek magukkal, amikor  kihajtották őket a vonatállomásra.

Kaptam egy magas szárú cipôt, a többiek segítettek, mert nem tudtam a talpamon járni, és elindultam a többiekkel Budaörsre, gyalog az állomásra.
A Sváb-hegyen (a Gestaponál) nem maradtam volna életben. Igy kerültünk mindannyian –én is—Dachauba. Két lányra támaszkodtam. Mikor megálltunk, akkor elájultam. De azért végigmentem, mert a Földes László (a Hobo—ifj. Földes László) papája, aki szintén köztünk volt, igyekezett lassítani a menetet. 

A magyar hatóságok az egész társaságot úgy ahogy volt, átadták a németeknek.  Egybôl Dachauba vittek bennünket.

Elindultunk Budaörsről. Vagonban. Nekünk kettônknek, a Varga Juliskával csináltak helyet, mert mi ketten voltunk a legjobban megnyomorítva. Orvos nem volt, de egy nagyon jó vagon volt. Politikai foglyok voltak benne, jó kaját csináltak, jó hangulat volt. Mi föl voltunk készülve mindenre, úgy vállaltuk, hogy mi tudtuk, mit vállalunk. Életünket is odaadtuk volna. A szenvedés az rosszabb, mint a halál. De mielôtt valakit beszerveztünk a Kommunista Pártba, mindig el lett mondva neki, hogy milyen borzalmakat csináltak a kommunistákkal. Mit csináltak egy orosz lánnyal, hogy tankkal mentek rajta keresztül. Részletekbe izélték szét. Ez volt a felkészítés. Azt is elmondták, hogy mi vár az emberre, ha elfogják.
1944. noveber 11-én indultunk, és körülbelül két napig utaztunk, már nem emlékszem pontosan.
Komáromban sokáig álltunk, és ott – ki lehetett nyitni az ajtót, sorkatonák voltak lenn. Társaim engem vittek oda, mutogattak, hogy nézek ki, hogy milyen borzalmakon mentünk keresztül..

Dachauban a pályaudvaron rengeteg ember volt. Sok kommunistát vittek oda, akik börtönbe voltak már régen. A lányok rettentô dühösek voltak rám, azt hitték, hogy én még szabadon vagyok, „mit keresek ott”? Megismertek. Mindig megtartottuk a humorunkat, mindenütt.

Én nem nagyon tudtam járni. A nôket elvitték a dachaui munkatáborba. Engem, földobtak egy szekérre, egy csomó kis cigánygyerek tetejére és úgy vonultam be... Mint a kis csibék, olyanok voltak. Azokat is hozták a szerelvénnyel.
Dachhau munkatábor volt, biztos ott a mamájukkal voltak együtt, azért kerültek oda. Nem láttam elôtte ôket, lehet, hogy a menetben voltak.  Engem a szekérrel vittek, aztán leszedtek. Volt orvos. Csináltak ott egy betegszobát, én voltam az elsô, akit oda vittek. Ebbe a betegszobába voltam végig, azt hiszem december - nem tudom hányadikán vittek minket tovább.

Allachba kerültem, amely egy férfi munkatábor volt különben. Itt egy átmenő tábort akartak csinálni a németek, de  közben a müncheni vonalat szétbombázták. Oda nem tudtak szállítani, és akkor minket is elvittek. Franciák meg nagyon sok német politikus volt ott. Azért szerettük volna, hogy Allachba vigyenek minket, mert ez a tábor még nem volt úgy megszervezve. Egyszerűen nem volt olyan borzalmas, mint ami már meg volt szervezve. Nem voltak felvigyázónôk. Ezek rendes német katonák voltak, és jobb körülmények, mint máshol.
Végül nem csináltak átmenô tábort, és akkor elvittek bennünket Ravensbrückbe. Ide nem csak politikaiakat hoztak, hanem érkeztek budapesti zsidó nők is, akiket a határig végighajszoltak a gyôri országúton, és borzasztó állapotban voltak.

Horthyt megfenyegették a szövetségesek, hogyha nem hagyja abba a depotálást, akkor háborús bűnösként fogják elítélni. És akkor a budapestiek deportálását leállították. Amikor a nyilasok kerültek hatalomra (1944.október 15.) a Budapest környéki gyűjtôhelyekről kivitték a zsidókat dolgozni,a nyilasok elrendelték a munkaszolgálat nôknek is, és ők  indították el a meneteket Budapestről gyalog Németország felé. Ezeket a csendôrök és a nyilasok, vagyis a magyar hatóságok indították el. Ekkor már a németek nem voltak olyan helyzetben, hogy azzal foglalkozzanak. Menekülniük kellett, mert eléggé jöttek az oroszok föl.

1944 telén a magyarok gyalogoltatták a zsidó nőket, férfiakat végig az országúton.
Igy kerültek zsidó nők is Budapestről Ravensbrückbe, a határról gyűjtötték be ôket.
Engem a betegszobából – nem tudom hogyan volt ez összeválogatva -, de mint személyzetet vittek Allachból Ravensbrückbe. Mikor mentünk ki a vonathoz, egy francia orvosra támaszkodtam, és azt mondta: nem felejtem el nekik a maga lábait! Még csupa seb volt akkor a lábam.
Ravensbrück borzalmas hely volt, nagy tömegbe laktak a nők, rettenetes körülmények között. Mi nem egy sátorba kerültünk, mint a többiek, hanem a 12. barakkba, aminek a kápója (fogoly-parancsnoka) egy német kommunista volt már 8 éve. Helyettese a Marcsi néni, aki osztrák volt vagy szudéta- német, de az is kommunista, mind a ketten. Ott egész más viszonyok voltak. A foglyokkal --amennyire lehetett – jobban bántak.  Mert ezeknek a foglyoknak – akik már régen ott voltak -- illegális szervezeteik voltak. Nagyon sokan voltak, akik direkt vállaltak ilyen kápóságot, hogy tudjanak segíteni az embereken, amennyire lehet. Úgyhogy megvoltak a kapcsolatok. Voltak munkahelyek, amik jobbak voltak.. és gyerekek is voltak ebben a barakkban. Volt egy gyerek, Franciának hívták, mindig azt hittem, hogy az én fiam. A mi kápónk elérte azt, hogy a gyerekek nem kinn aludtak a hidegben, hanem benn a szobában.

Végezték az elszámolást minden reggel. Nem mint személyzet szerepeltünk, ez csak olyan látszat volt. Nap mint nap jártunk ki, a tó partján lévő pincékből hordtuk be az élelmet. Borzasztó volt, mert akinek volt két pár cipôje, az megtarthatta, de csak az egyiket. Akinek nem volt csak egy, mint nekem, holland fapapucsot adtak. Csupa seb volt a lábam. Az borzasztó volt. A cipőmet elvették, azt mondták, azért, ha valakit elengednek innen, akkor abba mehessen.

Ravensbrückben munka után kaptunk valami virsli -félét meg kolbászt. Egyik alkalommal pont a mi barakkunk elôtt volt az osztás és az asszonyok összeverekedtek, erre a németek beszüntették az osztogatást. A barátnômmel, Kalával -- ôt úgy ismertem meg, hogy szembesítettek vele a Rökk Szilárd utcában, akkor ô volt a támaszom, neki köszönhetem tulajdonképpen, hogy még megvagyok -- elkezdtünk balhézni, hogy mi dolgoztunk és jár a hús. Adják oda. Mi kommunisták vagyunk, és elég hangosra vettük a dolgokat. Szerencsénk volt, hogy a barakkba volt a mi vezérkarunk és gyorsan kinyúltak és berángattak bennünket. Közölték, hogy semmi nem jár, ne csináljuk ezt és ne hangoztassuk, hogy kommunisták vagyunk, mert még nagyobb bajunk lesz.

Innentôl kezdve úgy látszik bevettek a csapatba, és kaptunk egy állandó munkahelyet. Volt a konyha alatt a zöldséges pince, ahol pucolni kellett zöldséget, talicskával tolni, meg mindenfélét. Itt fôleg oroszok meg lengyelek voltak, akik már elôbb benn voltak, mint mi, elég nehéz munka volt. Egyszer például 23 lépcsôn kellett kőműves ládában -- mint amiben tolták a maltert azelôtt--  a nem tudom hány kiló krumplit, és egyebeket felcipelnünk a konyhába. Nem tolni kellett, hanem ketten vittük föl, az volt a legnehezebb munka. Menetbe mentünk, egymás után. Ez azért is jó volt, mert lehetett enni, zöldségeket, nyers krumplit. De mikor fölmentünk a konyhába, a krumpli nagy üstökbe fôtt, és ha észrevette az ember, hogy valamelyik üstöt kinyitják, odarohant, kivett belôle és eldugta. Én úgy jártam, hogy kivettem és szerencsére nem vették észre, és tudtunk hazavinni. Meg olyan volt, hogy kivittük a hulladékot, és akkor egy pár krumplit vagy valamit a szemét alá dugtunk, ott voltak élelmesek is, és krumpliért fésűt lehetett cserélni.

A nemzetiségi ellentétek megvoltak ott is. Fôleg a csehek, úgy néztek ránk, magyarokra, hogy „mi most jövünk, mikor ôk már nem tudom mióta itt vannak?” Lenéztek  bennünket.

Januárban átvittek Reichlinbe. Ez egy repülôtér melletti munkatábor volt. Közel 4 ezer nő dolgozott a repülôtéren. Bombatölcséreket kellett betömködni. Én nem voltam sokat ott, mert Kalával elvállaltuk a munkát barakkon belül. Az jelentett egy tányér levest vagy valamit.  De nem lehetett kijárni. A többiek az erdôbe jártak dolgozni. Volt ott valaki, aki mondta, dolgozzatok, úgy is magatoknak csináljátok. Már közel volt a front, lehetett hallani.
1945. április 30-áig voltam ott, akkor ürítették ki a tábort.

Sokan és sokat éheztünk, nem volt só, nem volt kenyér. Nagyon érdekes tábor volt különben, mert a parancsnoka egy Wermacht tiszt lehetett valamikor, és úgy nézett ki, hogy életben akarja tartani a társaságot. Másik érdekessége az, hogy itt a lágerszemélyzet, a lágerparancsnok, a blokk-parancsnokok felvidéki magyar zsidólányok voltak. Auschwitzot megjárták, ott képezték ki ôket. A Rózsika borzalmas nô volt. Csatos szíjjal járt, ütlegelte a népet. Mindig elôttem van, franciák megtagadták a munkát, nem akartak kimenni dolgozni.

Zsidók és politikai foglyok vegyesen voltak, de mindenki nô. Mikor hozták az ételt, elôször bement a lágerparancsnokhoz, az kivette a részét, aztán bement a barakk-parancsnokhoz, az is kivette a maga javát. A konyhán is felvidéki zsidólányok dolgoztak, jól tudtak fôzni. Mikor már alig volt miből levest főzni,  akkor– nem tudom, hogy csinálták, de beszereztek valahol a környéken snidlinget. Azt tették be a levesbe, úgyhogy volt valami íze. Mikor nagyon leromlott az ellátás már, nem volt kenyér, akkor egyszer csak ketten kaptunk egy egész kenyeret. Már kezdett penészedni ugyan, de voltak ilyen kedvezmények. Például volt egy idô, mikor beszereztek kristálycukrot, azt kaptunk. Ezek mind életmentô dolgok voltak. Mikor nagyon nagy volt a hiány, akkor a következôt csinálta a lágerparancsnokság: Nem hordták ki az ennivalót kiosztásra, hogy a bürokrácia ne tudja levenni a sápot, hanem a konyhához kellett fölvonulni. Minden barakkot sorba állítottak, ott állt a lágervezetôség és kirakták a kondérokat a konyhalányokkal, mindenki ott a helyszínen kapta meg az egész napi adagját. 

Naponta osztottak melegételt. Reggel valami fekete löttyöt kaptunk. Délben valamit. Néha borzasztó volt. Nem mindig jártam ki dolgozni, hanem benn voltunk a szobába. Egyszer rettentôen el voltam keseredve, láttam mindenki sírt vagy másképp reagált az éhezésre, és én is éreztem, a guta megüt, rettentôen el voltam kenôdve... Egyszer csak megjelentek a szovjet gépek. Különben amerikaiak jöttek bombázni. Tudtuk, hogy itt a front. Örültünk.  Az orosz lányokkal csaptunk egy kis murit. Énekeltünk...

Ez idô alatt semmit nem tudtam a családomról, és én sem tudtam hírt adni magamról.
Azt sem tudtam, mi zajlik Magyarországon. A világról nagyjából, mert a franciák kaptak híreket a szervezeteken keresztül. Mikor láttuk, hogy a szovjet gépek bombázzák a repülôteret, fergeteges táncba kezdtünk az orosz lányokkal. Elég sokat táncoltunk éjjel, meg a franciákkal is. Különbözô nemzetekkel voltunk együtt.

Egyszer csak láttuk, hogy ki akarják üríteni a tábort. Nagy bombázások voltak, a vezetôk lemenekültek a bunkerekbe vagy hova.. magunkra maradtunk. Eltűntek a németek, de csak ideiglenesen. És akkor egy csapat lány elindult a ruharaktárak felé. Én Maruszjával indultam a konyha felé. Bementünk az élelmiszer raktárba, föltörtük a hordókat, azokba volt cukor, meg margarin meg kenyér. Maruszja odaállt az ablakba és dobta ki a kenyeret, meg a margarint a népnek. Gyűltek, gyűltek a többiek, végén egy hisztériás tömeg keletkezett. Borzalom volt. Egymáshoz vagdosták a kenyeret meg a margarint. Ott maradt egy csomó nő agyontaposva. Borzalom volt az egész. Én elindultam, hogy viszek a társaimnak élelem-csomagot, és --mindenütt voltak rablóbandák a foglyok között,-- a barakkok között elbújtak, és ha valaki jött, valamije volt, azt elvették. Engem nem támadtak meg. Volt, aki csizmát szerzett, mindenki szerzett valamit.

A németek tovább akartak vinni minket. Arról volt szó, hogy kiürítik a tábort és visznek nyugatra. De mi elhatároztuk, itt maradunk. Fogtunk magunknak egy SS-t, egy temesvári magyart, megbeszéltük, hogy maradjon velünk. Ígértünk neki civil ruhát, hogy segítsen. Mi maradtunk utoljára. De nem engedték, hogy ott maradjunk, elkezdtek lövöldözni.  Láttuk, hogy a funkcionáris foglyokat a németek elengedték valami erdô felé. Legtöbb helyen bosszúból agyonverték őket a felszabadulás után. 

Mi is elindultunk, a menet legvégén voltunk úgy 25-en. Voltak szlovákiai magyar nôk, meg oroszok és lengyelek is velünk, ez egy vegyes szoba volt. Borzalmas volt, mert az egész országúton menekült a lakosság, az út mentén árokba feküdt szekerek... , németek menekültek az oroszok elôl. Bementünk valamilyen menedékházfélébe. Összetalálkoztunk ott egy ukrán kényszermunkással meg egy lengyel hadifogollyal, akikkel a repülôtéren is dolgoztunk, akik különben egy német faluba, egy nagy német gazdaságba voltak kiadva. Elmentünk velük ebbe a faluba, Vipperachnak hívták, ott beraktak minket egy szobába, fölszórták szalmával, cselédház lehetett, mert volt egy konyhája is. A német gazda elmenekült, és ôrájuk volt bízva a gazdaság 11 tehene.

Akkor volt tej. Én is megtanultam fejni. Szerencse volt, hogy ketten közülünk Kárpátaljáról paraszt zsidók voltak. Ôk tudtak fejni, meg jöttek a szegény német asszonyok is fejni. Úgy bôgtek azok a tehenek, mert nem voltak rendesen megfejve. Féltek tôlünk azok a németek, de azért bejöttek a tejért. Egy nagyon érdekes dolog, még ott a barakkba, ahol voltunk, ott csatlakozott hozzánk két német parasztasszony. Kiderült, hogy ott az irodán tudták meg, hogy mind a kettôjüket ugyan amiatt a lengyel hadifogoly miatt hozták be. Mert itt is ki voltak adva orosz hadifoglyok az I. világháború után, mint ahogy magyar hadifoglyok is ki voltak adva gazdaságba dolgozni. Nagycsaládos parasztasszonyok voltak, és mindig veszekedtek a lengyelen. De ott a zsákon egy ágyba feküdtek, és azon vitatkoztak, hogy kié volt a lengyel? Ugyanis mind a ketten lefeküdtek vele! Veszekedésük a lengyelen komikus volt a napi borzalomban.

A nürnbergi törvények szerint meg voltunk jelölve. A zsidóknak volt egy sárga-, a lengyel zsidónak piros háromszög és rajta egy sárga csík. A fajgyalázókon volt egy fekete hároszög és egy sárga háromszögbôl egy jelvény. Tehát akik németek voltak, de nem árjával közösültek, az büntetendő cselekménynek számított, és azok is oda kerültek.

Mikor együtt volt a csapatunk, akiket a Röck Szilárdból hoztak, kint álltunk és barkochbáztunk. A többiek pedig sírtak, hogy hideg van, meg itt vagyunk, és szidtak minket, hogy micsoda társaság ez, hogy itt játszanak, mikor vagyunk a szörnyűségbe. Mikor illegalitásba voltam és elmentem a zsidó barátnômhöz, mondtam neki, „úgy látom elviszik a zsidókat, megszállják az országot. Én legalább tudom, hogy mért visznek el, de te nem tudod! Én teszek valamit ellene.” Teljesen ártatlan volt. Mi tudtuk, és nem gondoltuk azt, hogy megérjük a végét. Nem volt téma.
Abba a német gazdaságban még az elsô napon ott voltak a németek. Május 1-én bejött egy német katona a konyhánkba, ahol mi voltunk, fölültem a sparheltre, és elkezdtem neki áradozni, hogy gondoltam május elseje már szabad lesz. Szegény, nem tudta mit csináljon, tényleg látta azt, hogy most már végük van nagyjából, úgyhogy nem bántott. Olyan hülyeség volt, mert tulajdonképpen akkor még nem lehetett tudni, hogy mi lesz! Még ott voltak a németek, egy csapat, az udvaron volt a hadikonyhájuk...Az volt az érdekes, hogy az istálló mellett volt egy kis szoba, ott volt az a két munkás, az ukrán meg a lengyel, meg ott bújt egy német kommunista, aki 9 év után szabadult ki a lágerbôl, meg börtönbôl és egy lengyel. Ketten voltak együtt. Ôk szöktek meg együtt a menetbôl. A házat kezdték kiüríteni németek, és azt akarták, hogy velük együtt hagyjuk el. Mondtam a lányoknak, megôrültetek? Úgy beszéltük meg, hogy nem megyünk tovább? De a többiek csak mentek, mentek, én meg visszamentem a szobába.
Legelsőnek a Schweiniczer Nusa jött vissza, aki a Schweiniczer Sombor, a magyar politikai rendôrség vezetôjének volt a felesége. A férje két és fél évig kerestetett engem. Úgy ismertem meg, hogy Ravensbrückbe egyszer csak odarohan hozzánk egy fiatal sovány nô, és azt mondja: magyar árják? Akkor megtudtam, hogy ki az. És vele feküdtem hónapokig egy ágyban és együtt indultunk haza.

Amikor visszajött, mondtam neki, ne haragudj, én nem vállalhatok felelôsséget. De nem történt semmi. A németek kivonultak. A falu üres volt. Az ukrán meg a lengyel kinyitották az élés- kamrát.

Ekkor még nem jöttek az amerikaiak, angolok vagy az oroszok felszabadítani azt a területet
Szerencsére nem volt harc a faluban, elôbb kiürítették a németek, és mentek nyugatra.
Mi ott szorgoskodtunk, mikor láttuk a kapuból, hogy itt vannak az oroszok. Valami csodálatos nap volt május 2-a. Ott állt 3 aranyos kis orosz katona. Szegények halálra rémültek, mert ilyen csontvázak nekik rohantak, el kezdték ôket csókolgatni. Ezek voltunk mi. És az egész utcában végig álltak, minden ház elôtt állt egy pár kis katona. Fiatal srácok voltak, és kinn voltak ezek a lányok is, kezdtek beszélni velük. Aztán ott voltunk még néhány napig, azt hiszem május 7-én, amikor úgy éreztük, hogy már el tudunk menni, akkor elindultunk hazafelé. Ott a házba találtunk mindenféle térképeket, füzeteket. Nekiindultunk gyalog, öten.

A barátnőm, a Kala (O. Katalin) is velem  volt. Öt nô elindult hazafelé Magyarországra. Mi ketten voltunk kommunisták. Velünk volt a Sárika, meg a Nusa, a legnagyobb tudású magyar antibolsevistának a felesége. 1944. március 19-én, amikor a németek megszállták Magyarországot, 3 000 magyar politikust tartóztattak le. Köztük volt ô is. A negyedik volt pedig egy Pista nevű hölgy. Az volt az alvilági neve. Tudniillik azt mondta, azért ítélték el 64-ben rendbeli lopásért, mert többet nem tudtak rábizonyítani.
Az ötödik pedig egy pesti, 12 éves kislány volt, aki megjárta Auschwitzot. Nagyon magas gyerek volt, mindig valaki eldugta. Úgy került valahogy Ravensbrückbe és így velünk volt. Csoda volt...  Öten indultunk neki. Nem tudom honnan szereztünk egy magyar nemzetiszínű szalagot. Úgyhogy mentünk az országúton, egy csoport nagy zászlóval jön felénk, piros-fehér-zöld. Elôször azt hittük, hogy olaszok, mert fordítva tartották.

Mindenkiért jöttek a vöröskeresztes autók, csak a magyarokért nem. Sehova se mentek, nem csak oda. Magyarországon nem törôdtek vele. Senkiért. Van egy listám annak az 500 embernek a neve szerepel rajta,  akik csak szeptemberben tudtak hazajönni.
Akkor sem a magyarok hozták őket, hanem szereztek maguknak valamit, maguk erejébôl, meg az amerikaiak állították össze a listát.
Elindultunk, május 8-án vagy 9-én. Megérkeztünk egy erdôbe, ott volt egy orosz katona. Meglátott bennünket, elkezdett üvöltözni, földobálta a sapkáját, hogy – Hitler kaputt! Hitler kaputt!  Egy szót se értettünk belôle. Aztán megmagyarázta és megértettük. Mi is elkezdtünk ott táncolni rögtön, végigtáncoltuk az utat, hol szekér vett föl bennünket, aztán egy üres benzines hordókat szállító teherautó. Azzal keltünk át az Oderán. Oderánál vonatok jártak. Volt egy pontonhíd, azon kellett keresztül menni. Az volt a szerencsénk, hogy mindenkit ráállítottak egy kicsit robotra, hogy segítsenek a helyreállításnál, ahogy jöttek a csoportok. De akik minket hoztak, ezeknek a Vorosilovtól volt valami menlevelük. Így értünk el Szcecinbe (lengyel falu), de még elôször keresztüljöttünk ott, ahol a front elôzôleg elvonult. Volt olyan falu, ami teljesen ép volt, de teljesen üres.

Szcecinben volt az elsô szovjet hatóság. Ott kaptunk egy papírt, hogy menjünk el Waldenbergbe, az Potzdam mellett egy helység. Állítólag ott gyűjtötték a magyarokat, hogy onnan haza lehet menni. Találtunk egy teherautót, és azon jöttünk, a gyerekkel mindig nagyon barátságosak voltak, az oroszok imádták a gyerekeket, soha nem bántották ôket, és mindenkinek elmeséltük a történetét.
Aztán elérkeztünk Waldenbergbe, de ekkor már a Pista meg Nusa között kezdtek az osztálykülönbségek kijönni útközben.

A Nusát nagyon irritálta a Pista, a Pistát irritálta a kegyelmes asszony. Mindent nekünk kellett megszerezni, ennivalót meg egyebeket, és ők elég tehetetlenek voltak. Elérkeztünk Waldenbergbe, ott a Kala majdnem meghalt. Elkezdett dohányozni. Méghozzá, akkor úgy dohányoztak, újságpapírba faleveleket sodortak, és nagyon beteg lett. Ott volt egy francia hadifogoly tábor, az ottani parancsnok, az egy francia, alig tudott magyarul, úgy látszik elôször németeknek néztek, mert biztos voltak SS nôk, akik fölöltöztek valaminek, úgyhogy előbb  igazoltattak minket, megnézték, hogy tényleg magyarok vagyunk-e. Odáig szólt a passzusunk. Egy helyes francia fiú élesztgette szegény Kalát, aki ônkívületben volt. Mikor már jobban lett, mentünk a parancsnokhoz, hogy adjon papírokat, hogy tovább tudjunk menni. Mindent nekünk kellett beszerezni, róluk is nekünk kellett gondoskodni, mert ügyetlenek voltak.
Eléggé untuk már a társaságot. Azért elmentünk, hogy szerezzünk papírokat, hogy mehessünk tovább. Bementünk a parancsnokhoz, mondom – már akkor megtanultam annyit oroszul -, hogy – igen, Budapest. Elkezdett röhögni, hogy képzeljük el -- magyarázta -, ha itt 22 millió embert összehordtak a németek a különbözô országokból és mindenki nekiindul az országútnak papírok nélkül, szervezetlenül, akkor milyen rablás meg gyilkosságok lesznek az országban. Azért kell, hogy megszervezzék az utazást. Nem adott papírt. Mi elhatároztuk, hogy elindulunk anélkül is.  Igen ám, de a két nôt nem akartuk magunkkal vinni. Ezek azt hitték, hogy mi magunknak szereztünk papírt, és otthagytuk ôket Waldenbergben. Szeptemberben jöttek vissza.

Mi hárman (Kala, a kislány és én) elindultunk. Waldenberg határában orosz katonák kérték a papírokat. Mi elôszedtünk ilyen füzeteket, és mutattuk neki, elkezdtünk halandzsázni, hogy a kislány hogy maradt életben, mindenféle csodákat meséltünk. Továbbmentünk. Mindenféle kalandokkal eljutottunk Potzdamba és mondtuk, hogy Budapestre akarunk menni. Mindenütt azt mondták nekünk, hogy minek megyünk oda, Budapest kaputt, minden kaputt és nincs értelme, hogy oda menjünk. Gondoltuk, lehet, de akkor is megpróbáljuk.

Úgy láttuk el magunkat élelmiszerrel, hogy még a gazdaságban zsírt meg mindenfélét fölpakoltunk a hátizsákunkba. Volt ennivalónk, meg útközbenvalami módon mindig szereztünk, meg vettünk. Mikor Potzdamba mentünk, útközben felvett minket egy busz, tele volt orosz tisztekkel, helyesek voltak, kaptunk egy csomó kaját.
Aztán Potzdamba értünk, ott egy vonat, üljünk föl rá, most indul. Fölültünk a vonatra, a vonat ment egy darabig aztán megállt, végállomás. Jött egy másik vonat, egy nap alatt végre eljutottunk egészen a cseh határig, egy városba. Borzalmas hely volt. Nagyváros, nagy házak, de minden üres, kiégve. Csak az orosz ôrjárat lépteit lehetett hallani. Ott a vagonban, ahol voltunk, volt egy orosz kapitány, meg egy katonanô és egy páran mások. Jöttünk és utána megszűnt a vasút. A kapitány ott beszélgetett velünk, és mondta: menjünk gyalog haza, láb-láb. Leültünk és vártunk valami autót. Jött egy teherautó, arra fölszálltunk, és akkor eljöttünk egészen.
Hát az fantasztikus volt, ahogy mi kinézhettünk! A reichlini táborban nem volt rabruhánk, mert nem volt elég ruhájuk a raboknak, ezért agyonmosott rongyokat  kaptunk. De a hátán volt egy nagy fehér „X”. Tavasz volt. Rajtunk volt az összes jelvény, meg szám. Már nem tudom milyen számom volt. A férjem mindent elégetett, mert nem akarta, hogy emlékeztessen minket.
Abban a ruhában jöttünk végig, és megcsodálták minket. Valahol találtam egy ruhát. Kabátom és sálam volt, de minden rajtam, meg a jelvény, amit viseltünk, meg a hátizsák. És akkor valami fantasztikus volt, mert az egy városba jutottunk: Moravska-Ostrava. Villamos járt, fölszálltunk, jött a kalauz, kérte a jegyet. Néztünk rá, mint a hülyék. Aztán a kapitány rábízott bennünket egy ilyen másik kapitányfélére, de olyan veszedelmes alaknak nézett ki. Aztán sikerült leráznunk. Aztán valami vagon volt ott kinn, valahogy belekerültünk és 2 hétig jöttünk keresztül Csehszlovákián, borzasztó volt az egész. Szlovák katonák le akartak szedni a vonatról a magyar zászló miatt. Annyira gyűlölték a magyarokat.
Aztán Komáromba találkoztunk magyar katonákkal. Kiderült, hogy van egy Demokratikus Magyar Hadsereg. Annak a katonái jöttek haza szabadságra. Nyugatról jöttek. Debrecenben megalakult 1944. decemberében a kormány. Teljesen el voltak ájulva, azok se tudtak itthonról semmit, hogy mi van itthon.
Faggattuk a katonákat, hogy mi van itthon. Egy szlovák katona, aki tudott magyarul odaült közénk, és jól lefasisztázta a mi katonáinkat. Mi rettentô dühösek voltunk, és mondtuk neki, hogy ez egy demokratikus hadsereg és minket is azért vittek el, meg így, úgy, amúgy, és nem hinnénk, hogy az fasiszta. Akkor megkötöttük a szlovák-magyar barátságot ott a dzsippen, a májusi napsütésben. Aztán mikor elérkeztünk vonattal Komáromba, a gyerek ott volt a vagonba, és mi leszálltunk, hogy megnézzük mi a helyzet, hogyan lehet tovább menni. Akkor mondják, hogy itt van egy katonavonat, arra föl lehet szállni. Kala fölszállt, én meg rohantam vissza a gyerekért meg a holmiért. Közben elindult a katonavonat. A gyerekkel nem mertem ugrani. Ott maradtunk ketten, és mondtam, hogy talán jobb is, mert legalább megnézem mi van itthon és elindulunk gyalog. Átjöttünk a komáromi hídon, a hídon jött egy szovjet teherautó, ami fölvett minket, és még aznap hazahozott bennünket. 1945. június 2-án Pest határában, pont 10 lépésre Királyéknak a lakásától,  letettek minket.

Nem tudtuk megvannak-e, élnek-e... Házzal mi van? Elindultunk szép lassan, fogtuk egymás kezét a kislánnyal. Látom, a ház áll. Odaérünk. A Királyék a földszinten laktak jobb oldalt. Új függöny az ablakokon. Nem mertem még bemenni. Jön ki valaki, és kérdezem, hogy a Királyék itt laknak? Igen, itt. Bementünk, az udvaron éppen a fáskamrából jött ki a Király papa meg a Bandi fiú. Rajtam kendô volt, ôsz volt a hajam.

Megôszültem, de még szôke is voltan egy kicsit. Elejti a kezéből a fát, a Bandi meg kiáltotta: Ilonka néni!! Mindig álmodtunk valami ennivalóról. Csirkepaprikás volt az álmunk. Csirke nem volt, de paprikás lét és nokedlit fôzött a Király mama. Úgyhogy ott aludtunk. Akkor még csak két pontonhíd volt Pesten. A Mancinak nevezett híd, és a Gellért -térnél a másik. Hol az egyik, hol a másik volt nyitva. A Gellértnél mentünk át, aztán elvittem a gyereket a Rumbach Sebestyén utcába a mamájához. Ortodox család, és a kislány úgy került vidékre, hogy nagyon megijedt és lement a vidéki rokonokhoz, mikor bejöttek a németek. Önálló gyerek 11 éves volt már 1944-ben. És azokkal vitték el.
Aztán elmentem a Jókai utcába, ahol a mamám volt. Fölmentem, nyitják az ajtót. „Kit tetszik keresni?” Nem ismert meg. Gyurika lent volt Pécsen. A szüleim 1944 telén elmentek csillagos házba. Az édesapám ott halt meg.
Anyámnak el kellett menni a gettóba. Út közben  találkozott egy rendôrrel, az figyelmeztette, arra ne menjen, mert a nyilasok most szedik össze a zsidókat. Úgyhogy akkor a Dunához vitték a zsidókat, lelôtték ôket. Nagy éhínség volt. ATibor mamája vitt be ennivalót neki, meg fáztak, nem volt mivel fűteni. Sokan megfagytak.

Tibor –amikor visszatért 1943-ban -- elmesélte, hogy ô valahol szerzett egy lovas szánt kint a fronton. Azzal rohant végig, és találkozott valahol a Pistával, a bátyámmal kint Oroszországban.  De a bátyám nem tudott elindulni, mert lefagytak már a lábai.
Tibor aztán kapott egy tífuszt és betegszobára került. Egyszer elaludt a budin, és az ôrmester úgy vágta fejbe, hogy élete végéig rossz maradt a látása. Amikor leszerelt, elhatároztuk, visszaállítjuk a családot, ha életben marad valaki.
Ez volt a terv. Emlékszem, Ravensbrückben azon spekuláltam, hogy életben maradok-e...s ha hazaérek,  vajon mit találok otthon? Jánost vagy Tibort?
Úgy döntöttem ott, ha mindenki él, akkor is marad a családom Tiborral.

A Lajos bátyám a háború alatt már Ausztráliában élt. Felére apadt a család, pont a felére. Hárman haltak meg. Az apám, és két bátyám. 

Sárika unokanővéremmel (a Szidónia nagynéném nagyobbik lánya) egyszer Ravensbrückben találkoztam,  miután  gyalog hajtották ôket végig az országúton. A húga, Kornélia ott halt meg.
Minden lágernak van egy emlékoszlopa. Rajta nevek.  Kettő közülük az unokatestvéremé és az anyukájáé. Sárika Stockholmban egy otthonban él.

A Szív utcában laktunk. Mikor hazajöttem, anyám még ott lakott a nagynénéméknél, ahova a csillagos házba kellett menni. Egy nyilas nô elfoglalta a mi lakásunkat a Szív utcában és azt vissza kellett szerezni tôle. A házban, ahol laktunk, lakott Háhnné. Rá azért emlékszem ma is, mert amikor hajtották a zsidókat odament és akart nekik enni adni. Lábon lôtték. 

Végül is visszaköltöztünk a Szív utcába.   Közben anyám kórházba került, én meg indultam Pécsre a fiamért.
Az unokaöcsém Izraelbe ment. Kispesten laktak, ôt is vidékrôl vitték el, végigcsinálta azt „sorstalanságot”. Annyi idôs volt körülbelül. 1946-ban vándoroltak ki.

A Juliska néni megjárta Auschwitzot és mikor jöttek hazafelé, akkor halt meg. Nem mesélte a Hédi, a lánya, hogy hol.  Nagyobbik lánya az egész családjával ott maradt.
Azt hiszem 2 lány volt ott, és azt hiszem neki is voltak már gyerekei. Az egyik nagynéném, a Kornél néni pedig csillagos házban volt. Amikor behívták a férjét, Sebestyén Jenôt munkaszolgálatra, a nagynéném patkánymérget ivott. Öngyilkos lett. A férje később hazajött, megnôsült.

Amíg én deportálva voltam, Tibor azt hitte, hogy már nem fogok visszajönni, és megismerkedett a jövendôbeli feleségével, Magdával. Mikor megjöttem, Tibor  Pécsett földet osztott meg mindenfélét csinált, és a Gyuri fiunk is lent  volt vele. Még mielőtt megérkeztem volna, mondták, hogy Magdával van. Valósággal megkönnyebbültem, hogy nem kell választanom! Kész helyzet volt. Nem voltam kétségbeesve. Nagyon muris volt, nem is sejtették, hogy megyek.  Elôször a mamuskával, Tibor mamájával akartunk lemenni, a papuska is lenn volt velük Pécsett. És borzalmasak voltak a vasúti viszonyok, csak állni lehetett. Nem indult a vonat, nem akartam a mamát kitenni ennek, úgyhogy egyedül indultam el. A vonat elment Nagykanizsáig vagy Kaposvárra: Ott bementem a Kommunista Párt irodájába. Éppen ment Pécsre egy autó, bekéredzkedtem. Megérkeztem a pécsi Pártbizottságra. Mondtam, a S. elvtársat keresem, én vagyok a felesége. Mindenkinek elállt a lélegzete. Te jó Isten, szegény asszony most megjött Németországból ... Megyek föl a lakásukhoz... Gyuri fölöltözve, moziba akartak menni a Magdával. Meg is sértôdött, hogy miattam nem mentek el moziba.  Magda nagyon megörült nekem. Együtt mentünk le a Pártbizottságra. Mindenki tátotta a száját.

Közben beszélgettünk. Tibor éppen valahol vidéken ügyködött. Beszélgettünk és jött haza Tibor édesapja. Kiléptem a konyhából... mikor felismert, kiesett a bot a kezébôl, sovány kis emberke volt... úgy kaptam el, hogy el ne vágódjon.
A gyerek úgy tudta, hogy meghaltam. Amikor elvittek Dachauba, írtam a vagonból egy lapot, amit még a budaörsi pályaudvaron sikerült bedobni. Egy lapot írtam a sógornômnek, a Laci mamájának, és egyet a Királyéknak, akik elhelyezték a Gyurit annak idején Tardoson. Ők írták meg nekik vagy szóltak, hogy mikor a Margit híd fölrobbant, többet nem jöttem haza.
Amikor előkerültem, így fogadott a fiam:” Tudtam, hogy élsz, mert azt ígérted, hogy hazajössz. Akkor biztos hazajössz!” Fantasztikus dolgokat vitt végbe.

Hazahoztam a Gyuri fiamat Pestre, másnap már a műtôasztalon feküdtem. Ô aztán lement Jánosfalvára a sógornômékhez. Akkor 12 éves volt. Mindent elintéztem, ami fontos volt, másnap bementem az orvoshoz.  Majdnem 40 fokos lázam volt. Egész eddig bírtam a borzalmakat. A Bethesda kórházba vittek, rögtön fölvágták a hasamat és téves diagnózis alapján kivették a vakbelemet. Utána sokáig beteg voltam, éveken keresztül. Súlyos kétoldali petefészek gyulladást kaptam.

Aztán a Pártközpontban dolgoztam. A Köztársaság téren az Ifjúsági osztályon, a gyerekmozgalmakat csináltuk. Az Úttörô Szövetség, Úttörômozgalom tartozott hozzám.

Még 1945-ben találkoztam a buszon a Gács Lacival, akinél volt a rádiónk, régi mozgalmi ember volt, és azt mondja, mit csináljon: Megszűnt Rákoson a bentlakásos gyerekotthon. A bátyja meg a sógornôje után  itt maradt két gyerek és nem tudja mit csináljon. Mondtam, nekem van egy gyerekem, add ide nekem. És ha elmegyek otthonról, akkor nincs egyedül a Gyuri. És mind a kettôt odaadták. Két srácot. Árva gyerekek voltak. Csak addig, amíg tud magának lakást szerezni a nagybátyjuk. Az volt a helyzet, hogy a Bandi egy évvel idôsebb volt, mint a Gyuri és ô volt a vezér. Ebbôl úgy látszik baj lett, úgyhogy a Gyuri otthagyott, elment az apjához. Ott maradtam a két gyerekkel. De a kapcsolat még most is megvan velük. Még mindig úgy érzi, hogy anyja helyett anyja voltam.
Egy évet voltak nálunk.

Tiborral már régebben kétfelé mentünk, de a kapcsolat megmaradt. Aztán késôbb elváltunk. A gyerek és a volt anyósom nagyon szenvedett amiatt, hogy Tiborral kétfelé mentünk. Azt gondoltuk Gyurival, visszaszerezzük a Tibort. De nem sikerült. És akkor lementem Tatabányára dolgozni, éppen emiatt, mert úgy éreztem, nem úgy mennek a dolgok, ahogy én szeretném.

A Köztársaság téren megismerkedtem J.  Antallal, aki később a második férjem lett.
Lementem Tatabányára dolgozni. Megyei nôtitkár voltam. A bányászok közé akartam menni, megszoktam ôket. Egy csodálatos kapcsolat volt. Mai napig nem értem, miért hallgattak úgy rám...  Ez az, amit még nem tudok. Még most is beszámolnak nekem. Mai napig.

1945-48-ig lázas idôszak volt, főként az elején, egyrészt az embereknek magukat meg magamat is rendbe kellett tenni. Sokan megbetegedtek, sokan nélkülöztek...Ugyanakkor a romokat el kellett takarítani. Az emberekben is égett a tettvágy, olyan felfokozott munka folyt, hogy azt nem tudom elmondani. Mindent meg akartunk változtatni. Minden csodát akartunk csinálni. Nagyon szép idôszak volt ilyen szempontból.  Az építés idôszaka. Ez a lelkesedés körülbelül 3 évig tartott.  Persze értek csalódások is. Az elsô 3 év a felszabadulás után nem egészen olyan volt, mint ahogy az ember elképzelte. Akkor kezdtek elôjönni azok a dolgok, amelyek aztán már nem voltak kommunistához méltók, hogy úgy mondjam. Mi nem úgy gondoltuk.

Többször is szembekerültem feletteseimmel. Hazajöttem Tatabányáról. Távol voltam a gyerektôl, az is probléma volt. Aztán megint kórházba kerültem, sokat betegeskedtem. Anti lejött Tatabányára, a bányában dolgozott, üzemi munkásként, nem funkcionárius volt.
Úgy kerültünk kapcsolatba, hogy volt egy nagy ünnepség, kommunista-szociáldemokrata közös választási gyűlés volt, nagy étkeztetés, különbözô gyermekbarátok csinálták. Fôztünk, én vidékrôl rendeltem almát, krumplit, bucit, az olyan kis péksütemény, ami akkor divat volt. Szabolcsból hozták az almát, és akkor a Pártközpont tele volt mindennel, hagyma meg egyéb, gulyást fôztek az asszonyok a ligetekben. Hagyma, alma, meg mindenféle hegyek voltak, amit aztán szétosztottunk a területeknek. 
Félévet voltam csak lent. Jártam a megyét, de az egészségem nem volt jó. Visszakerültünk Budapestre, anyánál laktunk a Szív utcában. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy Izraelbe menjek.

Miután följöttem Tatabányáról, a MAFIRT -nak (Magyar Film Rt ) lettem a párttitkára. Abban az idôben 4 párt volt Magyarországon. A Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, a Kommunista Párt és a Tildiék. 4 filmvállalat volt és a kommunistáké volt a MAFIRT.
A négy párt elosztotta a filmipart maga között.

MAFIRT után nagyon beteg lettem, aztán 1947 végén kineveztek a Miniszterelnökség Centenáris Osztályának helyettes- vezetôjévé. Mindent fölosztottak egymás között a pártok, és a vezetôje a Huszti Dénes Kisgazdapárti képviselô volt, és én voltam a helyettese.
Ez egy évig tartott, 1948. szeptemberében a Centenáris Osztályt beolvasztották a Külföldi Kapcsolatok Hivatalába 1949. szeptemberétôl a Miniszterelnökség Külföldi Kapcsolatok Hivatalát vezettem. Utána átkerültem a Külügyminisztériumba, és mint kultúrattasé mentem ki Londonba 1949. májusában.

Ekkor kezdôdtek a koncepciós perek. Engem is kihallgattak a Kádár ügyben. Behívtak oda, és olyan hülyének tartott, aki kihallgatott, hogy nem tartottak ott. Én végig elhittem, hogy ôt is beszervezték. Csodálkoztam, mert nem gondoltam volna, és nagyon fájt. 1956-ban jöttek ki a börtönbôl a lányok és csodálkoztak, hogy én nem voltam velük bent. Akkor bementem a Központi Ellenörzô Bizottság elnökéhez, és kérdeztem, hogy engem mért nem tartóztattak le? Én is hithű kommunista voltam. És akkor azt mondta cinikusan, hogy valami adminisztrációs hiba történt, valamelyik ÁVO-s elnézte. Ezért nem tartóztattak le, és túlélem.

A Rajk is koholt vádak miatt számított megbízhatatlannak. A Horthyéknak egy nagyon jól kiépített spicli-rendszerük volt. Mindenhova beépültek, különbözô helyekre, és elég sok letartóztatás volt. Mert a pártot nem engedélyezték és illegálisan dolgozott. Ha valakit letartóztattak, akkor már feltételezett spicli lett. Nagyon nehéz volt kitartani, kibírni a kínzásokat meg mindent. Nem tudták megváltani sokan a szabadságukat. Utána ki kellett szolgáltatni információjukat. Beépültek. Megzsarolták ôket. De persze ez nem állt mindenkire.

A Külügyminisztérium politikai államtitkára folyton külföldre akart küldeni. Megkérdeztem tôle, hogy ugye maga azért akart mindenáron eltávolítani, mert tudta, hogy nehogy bántódásom essen. És azt mondta, „maga mindig azt csinálta, amit a párt mondott.”

Nem néztem távolról a koncepciós pereket, mert 1950. január elsején közöltem, mikor hazajöttem, hogy nem megyek vissza. Utána a férjem ellen fegyelmi eljárást indítottak és nem akartam itthagyni. Úgyhogy attól kezdve a Külügyben dolgoztam 1953. végéig.
Miután nem akartam visszamenni, visszaminôsítettek elôadónak. A közel-keleti osztályon Törökországgal, Iránnal, Afganisztánnal foglalkoztam.

1953 végétôl a TIT-be kerültem. A peches embereket berakták a TIT-be. Ott a politikai ismeretterjesztés terén dolgoztam. 1954-ben kezdtem és 1961-ig a Nemzetközi ismeretterjesztô szakosztály titkára voltam. Eléggé kikészültem idegileg, ezért korán 1961-től nyugdíjba mentem. És azóta az írásnak élek, amelyet már régebben elkezdtem.

Az 1950-es években az orvos per mintájára Szovjetunióban itt is elkezdték a zsidótlanítást. Én akkor a Külügyben dolgoztam, ahol a szovjet mintára per készült. Sok zsidót letartóztattak. Voltaképpen a Külügyet megtisztították a zsidóktól. Mivel én voltam az elnöke valamelyik pártszervezetnek, engem csak 1953. december elsején, egy nap alatt raktak ki a Külügybôl, Fölmondtak, mert megbízhatatlannak állítottak. A már tulajdonképpen készülô pert leállították.

Tulajdonképpen 1956-ban kezdett világosodni az agyam. Addig egészen mással voltam elfoglalva, a saját problémáimmal, a munkámmal.  Mindig kritikus voltam a rendszerrel. Sztálin halála után gondoltam úgy először, hogy komoly bajok vannak. Az rettenetes nagy fordulat  volt. Akkor iráni elôadó voltam, Iránban 50 ezer ember zokogott az utcákon. Mindent megbeszéltünk baráti körben és a férjemmel. A pártban is megbeszéltünk mindent.
Nem féltem, hogy az ôszinteség, a kritika hangja visszaüt. Azért változtattam annyi helyet. Az életemben sok helyen voltam. Mindig észrevettem dolgokat. A MAFIRT-nál is ez volt. Ilyenkor aztán összetörtem, és teljesen magamba roskadtan. -Vagy amikor a Kádárba csalódtam, az óriási volt. Nem hittem el, hogy nôügyei voltak a Kádárnak. Annak a pasasnak, akit soha nem láttam, jobban hittem, mint magamnak. Csak akkor jöttem rá, hogy nem igaz, amikor kijött Kádár a börtönből.
Amikor láttam a problémákat, azt gondoltam, az emberek csinálták. A rendszer lehet jó azért. De nem úgy csinálják.

1956-ban jártam a Petôfi körbe. A TIT-ben dolgoztam akkor. De a Külügybe is, még egy hónapig kaptam a fizetést. Találkoztam TIT (Természettudományi Ismeretek Társulat) személyzetisével. Késôbb tudtam meg, hogy a TIT-be többen kerültek a Külügybôl emberek. 1956-ban pártfôiskolán tanultam, még nem dolgoztam. Mentem villamoson, mikor Sztálin szobrot ledöntötték. Ha én a TIT-ben vagyok, biztos, hogy a felvonuláson részt vettem volna. Eljutottam volna a Bem szoborig. Amikor elkezdôdtek már antiszemita jelszavakat kiabálni, azzal már nem értettem egyet.
A Rádiónál a lincselések...Azzal sem értettem egyet,  különösen utána, mikor rágondoltam, hogy a Gerô behívta a szovjet csapatokat, hogy avatkozzanak bele. Ha ezt a felhívást nem csinálja, akkor egész más tendencia indul meg. Akkor a Nagy Imre kormány le tudta volna állítani a szélsôséges dolgokat. Aztán kiszabadultak a börtönböl a volt nyilasok, a köztörvényesek, minden. Amikor például, ha valakin barna cipô volt, azt meglincselték és fölhúzták az utcasarkon. Errôl nem beszélnek. Mert azt mondták, hogy ÁVO-s. Barna cipôbe. És ami a Köztársaság térnél történt? Minden kommunistát megöltek, kivágták a szívüket!
Ott volt a Kommunista Párt a székháza. A párt fôtitkárára voltam dühös, hogy egy szovjet tankon elvonult. Nagy Imre hallatlan rendes, tisztességes ember volt, és tisztességes kommunista. Fehér zászlóval jött ki, hogy tárgyaljon a felkelôkkel. Szörnyű módon gyilkolták meg. Azon kívül, akik ott voltak, azok keresték a kazamatákat a pártház alatt. Hogy ott kik vannak benn?  Akik odajöttek, azok ismerték azt a helyet. Ez a hely 1944-ben a Volksbund háza volt. Tudok mutatni egy horogkeresztet, ami abból a házból van. Tehát ezek jöttek újra. Mert akik ott voltak, azok tudták, hogy 1944-ben ott püfölték. Szóval ezekrôl nincs szó!

Az antiszemita felhangok a kommunisták által bebörtönzött és 1956-ban kiengedett nyilasoktól származott elsősorban. Jöttek elô. Ilyenkor minden elôjön. 

Most, aki meghallgatja vagy elolvassa, hogy Kádár október 30-án mit mondott a Rádióban,  az fog csodálkozni, mert fölvállalta a reál politikus szerepét, aki tudta, hogy meddig lehet elmenni.  Attól félt, hogy Magyarországon csapnak össze az amerikaiak és a szovjetek, akkor megint nagy csatatér lesz az ország. Valakinek vállalni kell! És amikor kezdetben még nem lehetett tudni, hogy ebbôl mi lesz.. Ha nem csinálta volna, amit  tett, még nagyobb gyilkolások lettek volna. Sokkal több embert kinyírnak. Ezért vállalta el, hogy mentse az országot. Különben Rákosit hozhatták volna vissza, hogy beolvasszák Magyarországot a Szovjetunióba. Rengeteg variáció fölmerült.  Jönnek a kínaiak, meg mindenki itt volt. Akkora nyomás volt itt. Kádárék egészen 1957 elejéig tárgyaltak a Munkástanácsokkal. A Munkástanácsok végeredményben kommunista találmányok. Hogy milyen ideológia szolgálatába állítják, az megint más. Az a lényeg, hogy mire használják föl ôket. 

1956. november 4-e elôtt, 23-án nem lett volna szabad bejönniük, 28-án nem lett volna szabad kimenniük. Utána kezdôdtek a lincselések meg a tömeggyilkosságok. A Gyuri tagja volt a Műszaki Egyetemen egy felkelô csoportnak, és mikor elhangzott Nagy Imre felhívása november 4-én, a Gyuri kerékpárra kapott és ment a csapatához. Nem tartottam vissza. Emiatt volt többször lelkiismeret-furdalásom. Miért engedtem, hogy elmenjen? Nem a cél miatt, hanem a gyerek miatt, hogy nehogy baja essék.

Politikai meggyôzôdésem sem az SZKP XX. Kongresszusa (1956-ban) sem az 1968-as Csehszlovákiába való bevonulás után nem változott meg. Mindig egyet gondoltam.

1956-ban nem akartak volna társadalmi változást, akik elindították. Ha elolvassuk a Petôfi Kör  jegyzôkönyveit, hogy ott milyen viták folytak, abból látható, egy igazi szocializmust akartak, nem diktatúrát. A kommunizmus összeegyeztethetetlen szerintem a diktatúrával. A kommunizmus éppen az emberek egymás közötti egyetértése, szeretete. Ez idealizmus. A hit is ilyen. Úgy néz ki, hogy az emberek ezt nem tudják megvalósítani.

         A háború alatt édesanyám lakását elfoglalta egy nô, amit aztán visszakaptunk. A Szív utcában a saját lakásuk volt. A Gyurival és később Antival laktunk ott. Mikor a Miniszterelnökségen dolgoztam, a Miniszterelnökség rendbe tett két házat Budán. Ott kaptam egy normális tanácsi bérlakást. Egy nagyszoba, két hálófülke. Konyha, összkomfortos, volt fürdôszoba, központi fűtés. A Szív utcában még fával fűtöttünk cserépkályhában. Amikor beköltöztünk  második férjemmel, J.  Antallal, nem volt semmink.

         Mindent csináltam. Volt a család, amelyet el kellett látni, és azon kívül volt a munkám, ami olyan volt, hogy nem volt határidô. Sokat dolgoztam. A XX. kongresszus után, 1956-ban kezdődött az un. olvadás a politikában.  Ekkor, a  60-as évek  felé egyszer kimentem csoporttal egy hónapra a Szovjetúnióba két hétre a barátokkal együtt és főként a fiammal jártunk kirándulni. A férjem nem nagyon akart. A Balatonnál is nyaraltunk néhányszor szakszervezeti üdülőben. Nem nagyon utaztunk. A Szovjetunióba mehettem volna nyaralni, de nem kívánkoztam egyedül elmenni sehova. Öt nap után már honvágyam volt. Spanyolországban nyaraltunk kétszer. Én viszonylag könnyen kaptam kiutazási engedélyt. Bizonyos elôjogaim voltak. Barátaim elsôsorban elvbarátok voltak. A származásuk sohasem érdekelt. Volt olyan barátnônk, akivel összejártunk és egész éjjel beszélgettünk a politikáról fôként. Közös kirándulások, születésnapot és a szilvesztert együtt ünnepeltük. A zsidóság, a zsidó vallás, a hagyományok, és Izrael néha elôkerült, de különösebben nem volt téma.

         A háború után a zsidó ünnepeket nem tartottuk meg. Karácsonyfa mindig volt, meg húsvétkor locsolkodás, ilyesmi volt. A macesz gombócot csináltuk, mikor még az anyai  nagymama élt. De a másik nagyszülôk nem tartottak semmit.

          Az apai nagyszülôk, akik túlélték a háborút egyáltalán nem voltak hagyományôrzôk. Nem úgy volt, mint nálunk. Voltam náluk, Pécsen laktak, de a háború elôtt sem voltak hagyománytartók. Az első férjem apja templomszolga vagy hasonló volt. Úgy látszik papírokat tudott szerezni a sógornőm, így maradtak életben, de nem tudom pontosan. Após bement a gettóba, a Margit bevitt ennivalót. Forgács Margitnak hívták. Nem volt zsidó és segített.

          A háború után meghalt rokonokat a Kozma utcában, a bátyámat Ausztráliában temették el, mert ott élt. Az unokatestvérem temetésén 2002-ben mondtak kádist, volt kántor és rabbi. A járcejtrôl (halálozás évfordulója) nem szoktam megemlékezni. Mind föl van írva, csak mindig úgy érzem, hogy itt vannak. Nekem nem haltak meg.

           Izrael állam megalakulásakor (1948) mi nagyon féltettük az egész cionizmus helyzetét. A zsidók is, meg kommunisták is, tudniillik az egész dolgot az angolok találták ki. Az egész világot az angolok uralták. Egyedül az arabokkal nem bírtak. Az ő céljuk volt olyan gócot létrehozni, ahol állandó feszültség legyen. Ez volt az, amivel nem értettünk egyet. Izraelben valóban sikerült egy állandó feszültséget teremteni. És ez a mai napig megvan.

Izraelben nemrégiben, 2004 őszén jutottam el először, de pl. Amerikában pont akkor jártam, amikor a 2001. szeptember 11-ei merénylet történt. A fogadott fiamat látogattam meg. Az Izraelben élő unokaöcsémékkel rendszeresen levelezünk.  

        Ausztráliában élt az öcsém. Haláláig (1975) leveleztünk. Külföldön voltak a bátyám fiai is, azokkal is tartottuk a kapcsolatot. Ôk mentek Svédországba.  1948-ban és 1972-ben volt itthon. Amerikában volt a nagybátyám. 1956 után kimentem volna, de az amerikaiak nem adtak vízumot. Jártam Svédországban, és elmentem a lágerekbe. Németországban sokat voltam az Ellenzéki Nemzetközi Bizottságban tagjaként.

        1961-ben mentem nyugdíjba, 49 éves koromban. Akkoriban sokat jártam a Kossuth a Klubba, ahol annak idején a Petôfi kör első üléseit tartották. Akkor egyesek azt mondták, hogy én akadályoztam meg a Kommunista Párt megalakulását. Mások azt mondták, hogy én alapítottam meg a pártot. Hát mind a kettônek igaza volt. Addig, amíg az emberek nem nyugodtak meg, az volt a véleményem, hogy nem kell megalapítani a pártot, mert csak azok léptek volna be, akik a rákosista vonalat vitték. Szemellenzô társaság. Viszont tudtam azt, hogy nem lesz több párt, tehát aki politizálni akar, csak a párton belül tud politizálni. Úgyhogy aztán a vége az lett, hogy én alapítottam meg a pártot, ahova 120 ember belépett. Aztán juszt is ki akartak nyírni! Akkor idegileg kezdtem megint tönkre menni. Meg akkor már elkezdtem írni, írtam sokmindent. Meg is jelentek. És aztán az orvosom javasolta, menjek nyugdíjba.

        Azóta itthon dolgozom. Feldolgozom a múltam a dokumentumok és visszaemlékezések alapján. Most szeretnék egy mozgalmat csinálni Németországban azoknak a magyaroknak az emlékére – többségük politikai fogoly volt--akik koncentrációs táborba kerültek.  Tatabányán 2003-ban november 22-én már volt egy egész napos emlékülés a cementgyáriaknak. Van egy hagyományápoló egyesületük. Ôk találták ki, hogy hozzunk hamvakat Németországból. Urnába tették, és úgy helyezték el a temetôben. Kiderült, hogy 872 politikai fogoly érkezett november 11-én csak a dachaui táborba. Ezek nem biztos, hogy mind kommunisták voltak... csak annyi, hogy mind a háború ellen voltak. Szeretnék családonként szétszedni, kikutatni, hogy mi történt velük, és mindenhol egy megemlékezést tartani a tábor felszabadulásának a 60. évfordulójára.
Tatabányai Hagyományápoló kört eljutott Dachauba, ez megvan filmen.

Sok történelmi cikkeket írtam a magyar antifasiszta ellenállásról, a Történelmi Emlékbizottságról.
Három könyvem jelent meg. Fény és árnyék,  Harcoló bányász címmel, ezeket megfilmesítették.  Az Asszony a viharban, szépirodalmi regényem.

Életrajz

Moskovics Iván a feleségével, Fainával kettesben lakik Ungvár központjában egy magánházban. Ezt a házat a nővére építtette, miután 1945-ben visszatért a koncentrációs táborból. Miután a nővére kivándorolt Izraelbe, Iván és a felesége költöztek ide be. A lakást rendben tartják, nagyon otthonos, kényelmes. A ház előtt van egy kis földterület, ahol néhány gyümölcsfa áll, és kialakítottak egy virágoskertet is. Iván középtermetű ember, súlyfeleslegnek nyoma sincs rajta. A járása könnyed és gyors. Egy nagyon kiegyensúlyozott és jóindulatú emberről van szó. Iván felesége a betegsége miatt nem tud közlekedni, ezért aztán a házimunka nagy részét Iván végzi. De a közösségi munka számára is talál időt. Moskovics Iván az ungvári zsidó hitközség elnöke. Az interjú idején érkezett hozzá látogatóba Dimitrij, a fia, és Henrik, az unokája. Mindketten jelen voltak az interjú alatt, és Iván szavait nagy érdeklődéssel hallgatták. Szembeötlő, hogy a család tagjai szeretik egymást, és meghatóan gondoskodnak egymásról. Amikor Iván a koncentrációs táborban eltöltött időkről mesélt, nagyon izgatott lett, és nem tudott beszélni. Kérésére röviden tértünk ki erre az időszakra, nem mentünk a részletekbe. Láttam rajta, hogy ezek az emlékek nagyon gyötrőek számára.

Édesapám szüleit nem ismertem. Mindketten Kárpátalján, Ungvár körzetében, Ungordas faluban születtek és éltek, ez akkor, 1945 előtt Magyarország területe volt. Nagyanyám és nagyapám jóval a születésem előtt meghaltak. Még a nevüket sem tudom. Édesapám családjáról keveset tudok mesélni. Nagyapám mezőgazdasággal foglalkozott, nagyanyám háztartásbeli volt. A család vallásos volt, minden zsidó hagyományt betartott. Sok gyerek volt a családban. Édesapámat Moskovics Henriknek hívták, a zsidó neve Haim volt. Édesapám 1890-ben született Ungordas faluban. Ő volt a középső gyerek a családban. Édesapám és a fiútestvérei héderben tanultak. Mikor felnőttek, édesapám és a fiútestvérei Ungvárra költöztek, hogy ott munkát találjanak. Ungváron édesapám jószággal kereskedett, felvásárolta és eladta. Hogy mivel foglalkoztak a testvérei, azt nem tudom. Nem emlékszem édesapám testvéreinek a nevére. Azt tudom, hogy házasok voltak, és voltak gyerekeik. De a részletek már kitörlődtek az emlékezetemből. Nem tudok semmit mondani édesapám lánytestvéreiről sem. A nagy honvédő háború alatt minden kapcsolat megszakadt az apám családjával, így ezeknek az embereknek a sorsáról semmit sem tudok. Az I. világháború alatt apámat behívták hadiszolgálatra az osztrák hadseregbe. Apám harcolt, megsebesült. 1919-ben, a háború után leszerelték, és visszatért a békebeli életéhez.

A nagyszüleim anyai ágon Unghosszúmező faluban laktak Ungvár körzetében. Nagyapám Unghosszúmezőn született. Jungernek Jékefnek hívták. Az 1850-es években született. A nagyanyám nevét, és születési helyét nem tudom. Gondolom, egykorú lehetett a nagyapámmal. Mi, az unokái bábikának hívtuk, ami nagymamát jelent.

Kárpátalja 1918-ig az Osztrák-Magyar Monarchia részét képezte, aztán 1938-ig a Csehszlovákokhoz került. A cseh kormány a zsidókhoz nem csak hogy toleránsan viszonyult, de még sokféleképpen támogatta is őket. Nem volt megtiltva semmilyen foglalkozás, a zsidók bármilyen tevékenységet űzhettek. A cseh hatóság nagyon jóindulatúan viszonyult ahhoz, hogy a zsidók vállalkozói tevékenységet folytatnak, hogy állami tisztségeket töltenek be. A csehek csodálatos, kulturált emberek voltak.

Unghosszúmező kicsi település volt. A faluban kevés zsidó volt, tíz-tizenkét család. Ők tették ki Unghosszúmező lakosságának harmadát. A zsidók a faluban a nem zsidó lakosság között elszórva laktak, nem különültek el. A nem zsidó lakosság ukránokból, magyarokból, és csehekből állt. Főleg magyarul és ukránul beszéltek az emberek. A zsidók és nem zsidók közötti kapcsolat barátságos, jószomszédi volt. 1938 előtt semmiféle antiszemita megnyilvánulás nem fordult elő. A különbség az emberek között csak annyiból állt, hogy a zsidók szombaton nem dolgoztak, a nem zsidók meg vasárnap. És az ünnepeik is mások voltak a zsidóknak meg a nem zsidóknak. A többi napon mindenki dolgozott a földeken. Minden családnak saját gazdasága volt. A gyerekek is kis koruktól fogva a földeken dolgoztak, mindenkit munkára szoktattak, az emberek segítették egymást. A faluban volt egy nyolcosztályos magyar iskola. Az iskola után a gyerekek vagy valami szakmát tanultak ki, vagy a városba mentek, hogy folytassák a tanulmányaikat. A faluban nem volt sem zsinagóga, sem héder. A szomszéd faluban Gejőcön, Unghosszúmezőtől másfél kilométerre volt egy nagy zsinagóga. Ez a zsinagóga volt az egyetlen a három faluban: Gejőc, Nagygejőc és Unghosszúmező. A zsinagóga mellett volt egy héder. A zsinagógába szombaton és a zsidó ünnepek napjain jártak az emberek, hétköznap otthon imádkoztak. Egész családok mentek a zsinagógába, a gyerekeket is magukkal vitték. Az újszülött fiúkat a nyolcadik napon körülmetélték. Amikor a fiúk betöltötték a tizenhármat, bár micvát tartottak nekik a zsinagógában. Minden zsidó család nagyon vallásos volt. Mindenki szem előtt volt, mindenki tudta, mi történik szomszéd házában. Nem volt olyan zsidó, aki ne tartotta volna be a zsidó hagyományokat. Ne adja isten, hogy valaki megtudta volna a faluban, hogy a szomszédok megszegték a sábeszt, hogy valaki rágyújtott sábeszkor, gyufát gyújtott, vagy eloltotta a fényt. Mindezek tiltott tevékenységek voltak péntek estétől szombat estéig.

Édesanyám szüleinek családja helyi viszonyok között gazdagnak számított. Nagyapának volt egy boltja, ahol alkohollal és dohányáruval kereskedett. Ez volt az egyetlen ilyen bolt a faluban. Ezenkívül nagyapának volt néhány cséplőgépe, mellyel aratás után az egész falu számára csépeltek gabonát. A ház nagyon nagy és hosszú volt. A ház egy részét elfoglalta az üzlet, a többi részében lakott a család. A házban négy vagy öt nagy szoba volt. Nagyapám házában rendeztek meg minden zsidó esküvőt és közös zsidó ünnepet a faluban. A háznak cseréptetője volt. Kevés volt az ilyen ház, általában szalmával fedték be a falusi házak tetejét. A ház mellett volt egy nagy földterület. Gyümölcsfák és gyümölcsbokrok voltak ott. Ugyanott volt egy nagy veteményeskert, ahol a család részére termesztettek zöldséget. A ház mögött pajták voltak a háztájinak. Tartottak lovakat, lovak nélkül lehetetlen lett volna megművelni a földet. Arról nem is beszélve, hogy ebben az időben a faluban a lovak jelentették az egyetlen közlekedési eszközt. A nagymama tartott tehenet. Volt egy baromfiól, ahol csirkéket, kacsákat, libákat tartottak. Mindent, amire szüksége volt, a család magának teremtette elő. A földet maguk művelték, bérmunkások nélkül. A mezőgazdasági munkából a család minden tagja kivette a részét. A gyerekeket korán munkához szoktatták, alighogy elkezdtek járni. Volt egy földterület, ahol kenyérhez való búzát és kukoricát termesztettek. Ezenkívül a nagyapámnak volt egy saját erdőterülete is. A kályhákat fával fűtötték, ezért volt nagyon fontos, hogy legyen saját tüzelőanyag. Nagyapám az otthoni gazdasággal nem foglalkozott, csak az üzletben árusított, és feltöltötte az árukészleteket. Minden többi munkát a nagyanyám és a gyerekei végeztek el.

Édesanyám szülei nagyon vallásos emberek voltak. Nagyapám mindig betartotta a zsidó előírásokat és szokásokat. Otthon minden ajtónál mezuza függött. Nagyapám minden reggel annak rendje és módja szerint felvette a táleszt, a tfilint, és imádkozott. Egyszerűen öltözködött, úgy, ahogy a falvakban öltözködnek. De nagyapámnak volt egy ünnepi fekete öltönye, amit a zsinagógába vett fel. A nagyapámnak hosszú szakálla volt. Állandóan kipát viselt. Még otthon sem látta őt senki fedetlen fővel. Nagyapám még aludni is a kipában aludt. A nagyanyám kis termetű volt és vékonyka. Parókát nem viselt, a faluban nem voltak parókák. A nagyanyám mindig sötét kendővel fedte be a fejét. Az öltözéke is mindig sötét színű volt; hosszú rakott szoknyában, és zárt nyakú, hosszú ujjú blúzban járt. Otthon megtartották a sábeszt, megünnepeltek minden zsidó ünnepet. A családban jiddisül beszéltek, és mindenki jól tudott magyarul.

A családban jó néhány gyerek volt, de én közülük édesanyámon kívül csak háromra emlékszem. A legidősebb köztük Ignác volt, körülbelül 1890-ben született. Aztán egy lánygyermek következett a sorban, a nevére nem emlékszem. Ő körülbelül 1894-ben született. Aztán 1897-ben született az édesanyám, Berta. A legfiatalabb lánygyermek 1900-ban született. A nevét elfelejtettem. Ignác Gejőcön tanult a héderben, a lányokhoz pedig  házitanító járt a héderből. Írni és olvasni tanította őket jiddisül, megtanította az imákat, és minden egyéb dolgot, amit egy zsidó asszonynak tudnia kell. Amikor a lányok betöltötték a tizenkettedik életévüket, a bát micvá szertartáson estek keresztül, édesanyám bátyjának pedig, tizenhárom éves korában bár micvát csináltak. Édesanyám nővérét szabónőhöz adták tanulni. Hogy mivel foglalkozott Ignác, arra nem emlékszem. Édesanyám és a húga a gazdaságban segítettek a nagyanyámnak, a földeken dolgoztak. Mindannyian Unghosszúmezőn laktak. Nagyanyám Unghosszúmezőn halt meg 1940-ben. Unghosszúmezőn, a köztemető zsidó részlegében temették el a zsidó hagyományoknak megfelelően. A gejőci zsinagóga rabbija vezette le a szertartást.

A szüleim házasságközvetítő, sádhen segítségével ismerkedtek össze. Az esküvőt Unghosszúmezőn rendezték, anyám szüleinek házában. Az esküvőjük hagyományos zsidó esküvő volt, hüpével, ahogy szokás. Abban az időben ez nem is lehetett másként, pláne nem egy ilyen hívő ember lányának esetében, mint amilyen Ejkef nagyapa volt. A házasság után a fiatal házaspár Ungváron telepedett le. Emlékszem egy kis házra, de nem tudom, apám tulajdonában állt-e vagy sem, hogy a tulajdonostól bérelték-e a szüleim. Ott született mind a négy gyermekük. A legidősebb volt a bátyám Herman, zsidó nevén Májer, 1922-ben született. 1924-ben született a nővérem Olga, a zsidó neve Eszter. 1926-ban született Klára, zsidó nevén Hana-Gita. Én voltam a legfiatalabb, 1928-ban születtem. Ivánnak neveztek el. A zsidó nevem Mojse-Cvi. Apám jószágokkal kereskedett, anyám miután férjhez ment, háztartásbeli volt.

Két évvel születésem után a szüleim Unghosszúmezőre költöztek. Édesanyám szülei azt szerették volna, ha minden gyerekük közel lakik hozzájuk. Nem tudom, hogy a házat építette-e az apám vagy vette, de Unghosszúmezőn a családunk saját házban lakott. Nem messzire volt attól a háztól, ahol nagyanyám és nagyapám laktak. A falun keresztül egy kis folyó folyik keresztül, és a mi házunk a túlparton állt, pont szemben édesanyám szüleinek házával. Erre a házra jól emlékszem. Vályogtéglából készült, szalmából volt a teteje, ahogy a falubeli házak többségének. A házban két szoba volt és egy konyha. Kintről rögtön a konyhába lépett be az ember. A konyhából nyíltak az ajtók a szobákba, jobbra és balra. A házban volt egy éléskamra. A legegyszerűbb, deszkákból összeállított bútorunk volt, és csak a legszükségesebb: asztalok, székek, ágyak, szekrények. A ház mögött egy nagy udvar volt. Ott volt a tehénistálló, és a szénapajta, ahol a szénát tároltuk télire. Külön volt egy tűzifaraktár. A ház és a kert magas kerítéssel volt körülvéve. A kertben gyümölcsfák voltak: alma, körte, szilva, dió – ezeket mind magunk neveltük és szüreteltük. Télire lekvárt főztünk be. Volt zöldségeskertünk is. A földünk nem volt túl nagy, de elegendő volt a család szükségleteinek kielégítésére. Az egész évre való krumplit és más zöldséget magunk termesztettük. Elég volt a terület arra is, hogy szénát gyűjtsünk a jószágnak télire. Semmit sem vásároltunk, minden a sajátunk volt. Tartottunk tehenet, lovat, baromfit. Apám csak földműveléssel kereste a kenyerét. Édesanyám a házimunkát végezte, segített édesapámnak a földeken, a kertben és a veteményesben dolgozott. Mi gyerekek, egészen kicsi korunktól be voltunk fogva a mezőgazdasági munkára. Mindent mi magunk csináltunk meg, nem szorultunk bérmunkásokra. Mindenki tudta, mi a dolga, mindenki szorgoskodott. A faluban nem volt elektromosság. Este petróleumlámpát vagy gyertyát gyújtottunk. Gyertyafénynél tanultunk. Ha valamiért éjszaka az utcára kellett menni, petróleumlámpát vittünk magunkkal. Én most is szívesen laknék falun. Az egy nyugodt élet volt.

Otthon magyarul vagy jiddisül beszéltünk. Egyformán jól beszélem ezt a két nyelvet. Miután Kárpátalját Csehszlovákiának adták át, a cseh nyelvet vezették be. A gyerekeknek könnyen ment, de a szülőknek akadt gondjuk az elsajátításával. Mi, Kárpátalja lakói, szinte mindannyian folyékonyan tudunk beszélni négy-öt nyelven.

A családunk vallásos volt. Apám minden reggel felöltötte a táleszt és a tfilint, és imádkozott. Mi tudtuk, hogy imádkozás közben édesapánkat nem szabad megzavarni. Szombatonként édesapám a fiaival együtt Gejőcre járt, a zsinagógába. Körülbelül ötéves korunkban kezdtünk el a zsinagógába járni. A férfiak és a fiúk minden szombaton elmentek a zsinagógákba, a nők pedig, köztük édesanyám is, a zsidó ünnepek napjain. Édesapám még nyáron is, a nagy hőségben, a fekete öltönyét és széles karimájú fekete kalapját vette fel a zsinagógába. Édesanyám, mikor a zsinagógába ment, sötét ruhába öltözött, és sötét kendőt kötött a fejére, a fejét egyébként mindig kendővel fedte le, még otthon is.

A faluban nem volt héder. A gyerekek a héderben három éves koruktól fogva tanultak. De ilyen kis korban lehetetlen volt naponta a szomszéd faluba, Gejőcre járni, ahol volt fiú és lány héder is. Ezért a gyerekek hat éves korukig otthon tanultak. Melamedet, fogadtak nekik, aki minden nap házhoz járt hozzájuk. Nem csak hébert és jiddist tanultak, hanem a Tórával is ismerkedtek. A gyerekeket a zsidóságra is nevelték, megtanították mindarra, amit egy zsidónak tudnia kell. Megtanítottak minden kötelező imát: azt, amit a kenyér felett kell mondani, amit a tej felett, amit a víz felett, kasrutról és a hagyományokról tanultunk. Tudtuk, hogyan kell imádkozni hétköznapokon és az ünnepekkor; minden ünnepről tudtuk, hogyan kell megtartani és mit jelent. Később, körülbelül hat éves kortól, a gyerekek már jártak Gejőcre a héderbe. A héderbeli foglalkozásokon kívül apánk tanított minket, főleg a lányokat. Mindannyian tudtunk írni és olvasni jiddisül és héberül. Apám nagyon vallásos ember volt. Minden imát kívülről tudott, imakönyv nélkül, de mindig könyvből imádkozott. [A zsidó tanítás szerint, az imákat nem lehet fejből mondani, nehogy hibát vétsenek benne. – A szerk.] A családunkban minden zsidó hagyományt betartottunk: megtartottuk a sábeszt, megünnepeltük otthon az összes zsidó ünnepet.

A nem zsidó szomszédaink megértéssel fogadták a zsidó szokásokat. Szombaton átjött hozzánk egy ukrán szomszédasszony, hogy begyújtsa a kályhát, meggyújtsa a lámpákat. A faluban tisztelettel fordultak a zsidókhoz, segítették őket.

Pénteken anyám mindig egész hétre való kenyeret és sábeszre bárheszt sütött. Péntek reggel édesanyám két napra készített ételt, szombaton semmit sem lehetett főzni. A sóletet, agyagedényekben rakta be a sütőbe. Szombat ebédre vette elő az agyagedényeket édesanyám a sütőből, és azok még melegek voltak. Édesanyám valakit a gyerekek közül küldött a sajhethez, hogy az levágja a csirkét. Pénteken mindig gefilte fist ettünk, csirkelevest, és főtt csirkét. Este összegyűlt az egész család. Édesanyám ünnepi ruhában és selyemkendővel a fején meggyújtotta a szombati gyertyákat a bronz gyertyatartóban, aztán mindannyian imádkoztunk. Köszöntöttük a szombatot, és az egész család az ünnepi asztalhoz ült. Szombaton senki sem dolgozott. A mi családunkban a péntek és a szombat szent napok voltak. Szombat reggel, miután visszajöttünk a zsinagógából, apám felolvasta nekünk a hetiszakaszt a Tórából. Az első esti csillag megjelenéséig szombaton semmiféle munkát sem végeztünk, pihentünk, sétáltunk.

A mi családunk szigorúan kóser háztartást vezetett. Édesanyámnak háromfajta hétköznapi edénye volt: tejes, páros, húsos. Mi sohasem használtunk nem kóser edényt. És persze volt húsvéti étkészlet, amit egy nagy ládában tartottunk fent a padláson, és évente egyszer szedtük elő, Pészahkor. Ha Pészahkor hétköznapi étkészletet kellett használni, vagy ha új edényt vettünk, kikaseroltuk. A faluban volt egy külön kaserolásra kijelölt hely, oda járt a falu minden zsidója. A tűzön egy nagy forró vízzel teli kád volt, abba tették az edényeket, amit kaserolásra magukkal hoztak az emberek. Pészah előtt a házban nagytakarítás volt. Mindent letisztítottunk, lemostunk. Összegyűjtöttük a hámec darabokat, amik az élesztővel készült élelmiszer maradványai voltak, és libatollal egy papírra söpörtük, és az udvaron elégettük. Ha otthon kenyér vagy bármilyen gabonakészleteink voltak, átvittük őket a nem zsidó szomszédokhoz. Adtak képletes összegéert eladtuk neki, szerződéssel, mintha megvették volna tőlünk, Pészah után pedig mindent visszavettünk.Így az ünnep ideje alatt nem volt a tulajdonunkba hámeces étel. Édesanyám a sajhethoz küldött minket a csirkékkel, libákkal. Édesanyám mindig sok csirke- és libazsírt olvasztott ki, és Pészah napjain csak ezen főztünk. Pészah nyolc napja alatt nem volt otthon kenyér, csak maceszt ettünk. A maceszt magunk sütöttük: néhány szomszédasszony összegyűlt, és maceszt sütött a családoknak. Pészahra édesanyám hagyományos zsidó ünnepi ételeket főzött. Az asztalon mindig volt gefilte fis, csirkeleves maceszmetélttel, főtt csirke. Édesanyám felfújtat készített maceszból, tojásból, krumpliból. Mindig sok sütemény volt: lekváros, diós, mazsolás rétes, maceszlisztből készült puszedli, mogendovid formájúra gyúrták a húsvéti süteményeket. Édesanyám az ételt az ünnep első két napjára előre készítette el. Ezeken a napokon semmit sem szabadott főzni. Pészah első estéjén, az esti csillag feljövetelét követően édesapám levezette az első szédert. A nagyszobában állt egy asztal, ahol minden elő volt készítve a széderhez. Az ünnepi ételeken kívül az asztalon volt egy nagy tányér, melyre petrezselyem, torma, főtt tojás és egy darab csontos hús volt kitéve – mindez a zsidók Egyiptomból való kivonulásának körülményeit szimbolizálta. A keserű füvek a rabság keservére emlékeztettek. Feltétlenül ki volt rakva egy asztalra egy kis tálka, sós vízzel, ami az elhullajtott könnyeket mutatta, abba kellett mártani a petrezselymet és a tojást, mielőtt megette volna az ember. Speciális húsvéti bort vásároltak az alkalomra. Mindenkinek ki kellett innia az első széder alatt négy kupa bort. A gyerekeknek egy kis borral megszínezett vizet adtak. Apám mesélt nekünk Pészah ünnepéről, a bátyám pedig feltette neki héberül a hagyományos kérdéseket [lásd: má nistáná], megkérdezte édesapánktól, miféle ünnep ez. Édesapám felelt. Amikor kicsit nagyobb lettem, a kérdéseket én tettem fel az apámnak. Az első ima akkor kezdődött, amikor az égen még nem volt csillag, a második meg már akkor hangzott el, amikor a csillagok már feljöttek az égre. Az asztalra tettünk egy külön kupát, amiből senki sem ivott, ez a kupa Illés prófétának volt kirakva. Az udvarra nyíló ajtó tárva-nyitva állt egész este, hogy be tudjon jönni a házba.

Megünnepeltük Ros Hásáná ünnepét, a zsidó újévet. Ezen a napon a zsinagógában imádkoztunk. Amikor hazaértünk, édesanyám bárheszt, mézet, és almát rakott ki az asztalra. Ezt azért kellett megenni, hogy a következő év édes, jó legyen. Jom Kipur volt a legszentebb nap az egész évben. Ezen a napon még a legkisebb gyerekek is böjtöltek. Azalatt a tíz nap alatt, ami Ros Hásá és Jom Kipur között eltelik, mindenkinek lehetősége volt megkérnie Istent, hogy bocsásson meg neki, és bocsánatot kérhetett az emberektől is. A család minden tagjának csináltak kápóresz szertartást. A férfiaknak és fiúknak fehér kakast vettek, a lányoknak pedig fehér csirkét. Mindenkinek fel kellett tudnia mondani az imát.

A Hanukát is megünnepeltük. Ezt az ünnepet otthon tartottuk meg. Reggel zsinagógába mentünk, aztán otthon ünnepeltük a Hanukát. A gyerekeknek hanuka pénzt és pörgettyűket ajándékoztak. Édesanyám meggyújtotta a hanukagyertyákat, minden nap egy gyertyával többet. Volt egy gyertya, amit samesznak hívtak, ezt meggyújtották minden nap, és róla gyújtották meg az összes többi gyertyát, minden nap eggyel többet. Amikor meggyújtotta valaki a hanukagyertyát, három imát kellett elmondania.

Szukot ünnepén mindenki kunyhót épített, minden zsidó udvaron egy szuká állt. A szuká teteje kukoricaszárból készült, hogy átlátsszon rajta keresztül az ég. A szukában étkeztünk, ott imádkoztunk.

A legvidámabb ünnep Purim volt. A háziasszonyok sokat sütöttek, a gyerekek pedig házról házra jártak, széthordták a rokonoknak és barátoknak a finomságokat és ajándékokat. A gyerekeknek Purim előtt pénzt adtak, hogy adják oda a szegényeknek. Így tanították őket arra, hogy a szegényeknek segíteni kell. Ha Purimkor este a házba egy szegény ember érkezett, be kellett fogadni éjszakára, enni adtak neki, és amikor elment pénzzel vagy ennivalóval látták el. 

Minden faluban volt zsidó hitközség. A gazdagabb emberek segítettek a szegényeknek, élelmet, ajándékokat hoztak, főleg szombatra és az ünnepekre, megkérdezték, mire lenne szükség, hogyan segíthetnek. Akkoriban az emberek közötti kapcsolat nagyon szoros volt.

Hét éves korunkban mindannyian az állami nyolcosztályos általános iskolába kezdtünk járni a faluban. Én 1935-ben kezdtem el iskolába járni. 1918 óta az iskolában cseh nyelven folyt az oktatás. Unghosszúmezőn nem volt több 14 zsidó családnál, ezért az iskolában is kevés zsidó gyerek volt. Kicsi falu volt, és az osztályok kis létszámúak voltak. Az iskolában nem volt antiszemitizmus a tanulók között, de hát honnan is lett volna? A gyerekek mindig a saját szüleiket utánozzák, a felnőttek pedig tisztelettel viseltettek a zsidók iránt.

1938-ban Kárpátaljára visszatértek a magyarok [lásd: első bécsi döntés]. De ez már a fasiszta Magyarország volt, a hitleri Németország szövetségese. A csehek és a magyarok zsidókhoz való hozzáállásában szembeszökő volt a különbség. Eleinte nyugalom volt, aztán megkezdődött a zsidóüldözés, zsidóellenes törvényeket vezettek be. Először bevezették igazolványokat. A zsidóknak igazolást kellett bemutatniuk arról, hogy ők és az őseik tényleg itt éltek, itt születtek, hogy nem betelepülők. Az igazolványokért Budapestre kellett utazni, nem kis pénzeket kifizetni. Aztán a zsidóknak megtiltották, hogy kereskedelemmel foglalkozzanak. Az üzleteket és vállalkozásokat nem zsidóknak kellett átadni, máskülönben az állam tulajdonába kerültek [lásd: stróman]. A zsidóknak egyre rosszabb és rosszabb lett. Aztán egy törvényt fogadtak el a zsidók szabad mozgásának korlátozásáról. Az ember nem hagyhatta el annak a településnek a határait, ahol az állandó lakhelye volt. Még a szomszéd faluba, Gejőcre sem lehetett elmenni a zsinagógába. Ezzel a törvénnyel egy időben a zsidókat kötelezték arra, hogy sárga Dávid csillagot viseljenek a ruhájuk mellrészén. A falusi vezetőség elöljáróivá a magyarok olyan embereket neveztek ki, akik hűek voltak hozzájuk, hogy nyomást gyakoroljanak a zsidókra, üldözzék őket. Néhány helyi magyar fasiszta lett. Gejőcön volt egy grófi birtok, a gróf fia szimpatizált a fasisztákkal. Ez az ember úgy viselkedett a helyi zsidókkal, mint egy bűnöző, még az is megesett, hogy ő és a barátocskái lóháton jöttek be a zsinagógába. De azért zsidó pogrom nem volt. Meg kell hogy mondjam, a helyi parasztok együtt érzően viselkedtek a zsidókkal, segítették őket. Az antiszemitizmus felső, kormányzati szinten volt, a hivatalnokok között, de “lent” az emberek nem fogadták el, nem vették át.

Az iskolában magyar nyelven kezdtünk tanulni. Ez a többségnek nem okozott nehézséget, mert otthon majdnem mindenki magyarul beszélt. A magyarok alatt az iskolában bevezették a pravoszláv vallás oktatását. A zsidó diákok ezek alól az órák alól fel voltak mentve. A zsidó fiúknak tízéves kortól fogva hadi munkaszolgálati kötelezettséget vezettek be. A falutól nem messze magyar katonai kaszárnyák voltak. Ásókkal kellett oda mennünk, és koszos munkát adtak nekünk: téglákat festettünk, rakodtunk, cipeltünk.

Tudtuk, hogy 1939-től a háború dúlt. A németek megtámadták Lengyelországot, aztán 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót. Körös-körül háború folyt, de Kárpátaljára még nem ért el, nem voltak hadműveletek. Ide a háború a Szovjetunió irányából volt várható, és nem pedig nyugatról, mert a magyarok Németország szövetségesei voltak. A németek akkor jöttek Kárpátaljára, amikor a front már közeledett, 1943 végén. Voltak németek a mi falunkban is, mindent ők irányítottak, parancsokat adtak a magyaroknak, a zsidókat üldözték, de nem bántották. Ez így ment 1944 áprilisáig. 1944 áprilisában minden zsidót arra utasítottak, hogy vegyen magához egy heti élelmet és néhány holmit, és a falu főterén gyülekezzen. Sok helyi lakos megpróbált zsidókat rejtegetni magánál, annak ellenére, hogy a németek ezért kivégzéssel fenyegetőztek. Minden zsidót az iskola épületébe tereltek be. Ott mindenkitől elvették az aranyat, az értékesebb tárgyakat, aztán Ungvárra, a téglagyárba vitték őket. Ott egy gettót alakítottak ki. A téglagyár hatalmas volt. Az egész megyéből idehajtották az embereket, volt sok városi zsidó is Ungvárról. A gettóban falvak szerint helyeztek el, minden falunak egy külön helyet jelöltek ki. A szabad ég alatt laktunk. Nem biztosították a minimális életfeltételeket sem, enni egyáltalán nem adtak. Azt ettük, amit magunkkal hoztunk. Néha ismerősök, szomszédok jöttek, és a kerítésen keresztül élelmet dobtak be nekünk. A téglagyárból vittek minket munkára. Mindent ki kellett rámolnunk Ungvár zsidó házaiból, és egy raktárba hordani. Májer bátyám ebben az időben a magyar hadseregnél szolgált. A családom összes többi tagja a gettóban volt. Ott voltak a szüleim és a nővéreim, ott volt édesanyám apja és lánytestvérei. A láger őrségében magyarok is, németek is voltak.

A gettóban egy hónapig voltunk. 1944 májusában vonatszerelvényekben Auschwitzba szállítottak minket a gettóból. Mindenki magával vitte, amit tudott. Kivezényeltek a pályaudvarra, emberekkel tömött marhavagonokba tereltek minket. Az emberek fuldokoltak, voltak, akik ott helyben meghaltak, a vagonokban. Sokan nem értek el Auschwitzba, meghaltak útközben.

Auschwitzba egy ködös kora reggelen érkeztünk. Esett az eső, semmit sem lehetett látni. Csak hallani lehetett a németek hangjait, kutyák ugatását, zajt, sírást. Külön sorba állították a nőket, külön a férfiakat, külön a kisgyerekeket és öregeket. A németek elvették a gyerekeket az anyjuktól. Az öregeket és a kisgyerekeket rögtön a gázkamrákba küldték. Én nem váltam el az apámtól. Kis termetű voltam, és azt mondta valaki, hogy amikor sorban állunk, tegyek téglát a lábam alá, hogy ne nézzek ki gyereknek. A németek rám néztek, és tovább mentek. Így maradtam életben. Édesanyámat és a nővéreimet, azután, hogy külön választottak minket, többé nem láttuk. Lemostak minket és tábori csíkos ruhát adtak ránk. Barakkokba vittek minket. Ott csupasz, kétszintes fapriccsek voltak, matrac nélkül, párna nélkül, az ágyneműről már nem is beszélve. Reggel hajnalban keltettek minket. Nagyon sok ember volt a barakkban, és amikor a szűk ajtókon áthajtottak minket kifelé, az ajtónál az emberek feltorlódtak, a németek ostorral ütötték őket hátulról. Kint esett az eső, sár volt. Mindannyiunknak fél deci vizes cukor nélküli kávét adtak és két dekányi kenyérdarabot. Ez volt az egész napi étkezésünk, egyik napról a másikra. Egész nap az esőben álltunk, este visszaengedtek minket a barakkba. Átaludtuk az éjszakát, aztán reggel kezdődött az egész elölről. Minden körbe volt kerítve szögesdróttal, melybe áram volt vezetve. Az áram annyira erős volt, hogy a szögesdrótkerítést még öt méternyire sem lehetett megközelíteni. Minden reggel, amikor kimentünk, láttuk, hogy a szögesdróton sok holttest lóg. Az emberek nem bírták tovább az éhséget, a verést, a megalázásokat, és a szögesdrótra vetették magukat.  

Auschwitzban összesen öt napot voltunk. A karomon nincs szám tetoválás, nem volt idejük rám tetoválni, de adtak egy nyolcjegyű számot, már nem emlékszem, hogy mi volt az. Öt nap múlva Erlenbusch városába küldtek minket dolgozni. Szerencsénk volt, hogy munkára küldtek minket. Ott egy kőbánya volt. Édesapám és én ebben a kőbányában dolgoztunk. Megtanultunk követ fejteni, követ faragni. A köveket csillékre raktuk. Apám is a kőfejtőben dolgozott, mint mindenki más. Ott nem volt fiatal, öreg, mindenki dolgozott. Nem volt elnézés, könnyítés senkinek. Minden nap a követ bányásztuk, felpakoltuk és elszállítottuk. Ez nagyon nehéz munka volt. Reggeltől estig dolgoztunk. Gépfegyveres német katonák őriztek minket kutyákkal. Minden reggel sorba állítottak minket, és ellenőriztek. Mindenkinek volt egy saját száma. Amikor a számot megnevezték, az embernek egy lépést kellett tennie előre. Az ellenőrzés után rögtön dolgozni mentünk. Sátorokban laktunk. A dolgozóknak adtak ennivalót. Kevés élelem volt, de elég ahhoz, hogy ne haljunk éhen. A lágerban a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy nincsenek rossz népek, csak rossz emberek. Egy német tiszt nagyon együttérző volt velem. Én voltam a legkisebb, és megsajnált. Minden nap egy darab kenyeret adott nekem. Aztán elkezdtek minket egyik lágerből a másikba vezényelni. Bármekkora volt is a távolság a lágerek között, mindig gyalog mentünk. Éjszakánként mentünk, nappal az erdőben ültünk sötétedésig. Aztán tovább meneteltünk. Azt, aki a legyengüléstől már nem tudott tovább menni, helyben lelőtték, a hullákat félredobták. Esett az eső, bőrig átáztunk. A menetelések idején semmit sem adtak nekünk enni. A kenyeret, amit Erlenbusch-ban adott nekem a német tiszt, nem ettem meg mind, minden nap félretettem egy kis darabot belőle. Ezek a kenyérdarabok segítettek nekem és az apámnak, hogy túléljük az utat. Kis kenyérdarabokat törtünk le, hogy legalább valami legyen a szánkban. Így meneteltünk lágerből lágerbe. Nehéz most felidéznem az egész útvonalat. Aztán megérkeztünk Dachauba, a haláltáborba. Ott elválasztottak minket egymástól az apámmal – az öregeket és a fiatalokat külön sorba állították. A lágerben nem adtak enni, a legyengült emberek százával haltak meg. Minden reggel annyi hulla volt, hogy ezeken a hullákon keresztül jártunk! Már nem figyeltünk erre, minden érzelmünk elhalt. Most, ahogy erre visszaemlékezem, félelem kerít hatalmába. Elviselhetetlen számomra a visszaemlékezés azokra az időkre. 

A frontról semmiféle hírünk nem volt. De amikor azt láttuk, hogy sok német lágeröltözékbe, a halottak ruhájába öltözik át, elgondolkoztunk, hogy vajon miért öltöznek át. És beköszöntött az a nap, amikor őrség nélkül maradtunk. A lágerban egyetlen német sem volt. Mi, az összes fogoly egy helyen verődtünk össze, nem értettük, hogy mi történt. Aztán azt láttuk, hogy a láger felett repülőgépek köröznek. Azt hittük, hogy bombázni fognak minket, és az egész lágert megsemmisítik. Nem vettük észre rögtön, hogy a repülőgépek szárnyán nem német horogkereszt, hanem vöröscsillag van. A repülőgépekről valami tárgyak kezdtek el potyogni. Azt gondoltuk, hogy eljött az utolsó óránk. De ezek a tárgyak földet érve nem robbantak fel. Valaki odament megnézni őket, és felkiáltott, hogy élelmet dobtak le nekünk. Ezek csomagok voltak, melyekben kenyér, vaj, csokoládé volt. Az éhes, legyengült emberek az ételre vetették magukat, elkezdték a szájukba tömni. Egy ember elhúzott az ételtől, azt mondta, hogy túl sokáig éheztünk ahhoz, hogy most sokat együnk. De sokan vég nélkül ettek. Én akkor nagyon megharagudtam erre az emberre, és csak egy idő múlva értettem meg, hogy igaza volt. Akkor nagyon sok ember meghalt azért, mert túl sokat evett. Azoknak az embereknek, akik hozzászoktak, hogy beérjék olyan levessel, melyben félig rohadt káposzta úszkál, a nagymennyiségű kalóriadús étel halálosnak bizonyult. A szervezet nem tudott megbirkózni ezzel a bőséggel. Nemsokára, 1945 májusának első napjaiban a koncentrációs táborba bevonultak a szovjet csapatok. Elérkezett hozzánk a rég várt szabadság. Ez egy boldog nap volt, amire egész életemen át fogok emlékezni. Sírtunk az örömtől, csókolgattuk a felszabadítóinkat.

A felszabadulás után nem tudtam semmit a családtagjaim sorsáról. Nem láttam édesapámat sem, és biztos voltam benne, hogy meghalt. Amikor a szovjet csapatok felszabadítottak minket, úgy döntöttem, hogy elindulok hazafelé. Az utat nem tudtam, arra mentem, amerre a többi ember ment. Egy faluban leültem az utcán egy padra, hogy egy kicsit megpihenjek, és meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Felnéztem, és megláttam édesapámat! Mindketten nagyon boldogok voltunk. Onnan tovább már együtt mentünk. Nagyon reménykedtünk, hogy a családunk többi tagja is túlélte. Nem emlékszem, mennyi időbe telt a hazaút, de végül hazaértünk Unghosszúmezőre. Májer bátyám és Klára nővérem akkorra már otthon voltak. Hamarabb felszabadultak, mint mi. A családból más nem tért vissza. Tőlük tudtuk meg, hogy édesanyánk és a fiatalabb nővérem, Olga Auschwitzban haltak meg. Ugyanott halt meg Ejkef nagyapa és édesanyám lánytestvérei. Édesanyám bátyja, Ignác is Auschwitzban halt meg. Ő nagyon erős férfi volt, a faluban nem is akadt több olyan, mint ő. Ignác a legnehezebb munkát is kibírta volna, képes lett volna túlélni a lágert. De amikor a németek a krematóriumba vitték a kisfiát, a nagybátyám is vele ment a krematóriumba, nem akarta egyedül hagyni a gyerekét. Mindketten ott haltak meg.

A házunk tönkrement a háború alatt. Mindannyian Ejkef nagyapa házába költöztünk be. Még a mi megérkezésünk előtt, amikor a bátyám és a nővérem tértek vissza a faluba, a szomszédok megmondták nekik, hogy megvannak a dolgaink. Az emberek a saját házaikba hordták szét őket, hiszen senki sem tudta, visszajövünk-e. Minden szomszéd visszahozta azt, amit elvitt. Nagyon együtt érzően viselkedtek velünk, igyekeztek mindenben segíteni. A mi falunkban a háború után nem antiszemitizmust érzékeltünk, hanem jóságot és támogatást. Tudtunk arról, hogy a koncentrációs táborokat megjárt emberek a Szovjetunióban megtorlásnak voltak kitéve. De mi ezt a saját bőrünkön nem tapasztaltunk. A mi falunkban semmi sem változott a szovjet hatalomátvétellel, biztosan azért, mert olyan kicsi és észrevétlen falu volt.

Apám ismét földműveléssel kezdett el foglalkozni. A bátyám kitanulta a lakatosszakmát, aztán dolgozni kezdett. Én befejeztem a nyolcosztályos iskolát, és otthon segítettem a gazdaságban. A bátyám, miután a koncentrációs táborból visszatért, nagyon gyenge, beteges lett. Egy idő után már egyfolytában betegeskedett. Nehéz idők jártak, nem volt élelem, nem voltak gyógyszerek. Az orvosok nem tudtak segíteni neki, és 1948-ban Májer meghalt. Unghosszúmezőn temettük el a nagyanyám sírja mellett. Sajnos, amikor a faluba 1960-ban bevezették a gázvezetéket, a temetőt megsemmisítették. A sírnak nyoma sem maradt.

Az iskola elvégzése után szakmát kezdtem kitanulni. Lakatostanonc lettem egy nagy autójavító műhelyben Ungváron. Ez volt a városban az egyetlen autójavító műhely. Ungváron az emberek a háború után is nagyrészt magyarul beszéltek az utcákon. Az orosz nyelv nehezen terjedt el. Ugyanúgy Unghosszúmezőn laktunk, mint azelőtt, de én Ungváron tanultam, később ott is dolgoztam. Hajnali háromkor keltem, és két kilométert gyalogoltam a vasúthoz. Vonattal Ungvárra mentem, este pedig hazautaztam. Abban az időben nehéz volt élelemhez jutni, mindenki éhezett. Munkát is nehezen lehetett találni és szerezni. Én gyerekkoromtól fogva azon gondolkodtam, hogy milyen szakmát válasszak, hogy el tudjam tartani majd a családomat. Úgy tűnt nekem, hogy az autószerelő szakma lehetőséget ad erre. Nagyon igyekeztem megtanulni, hogy mit hogyan kell csinálni; figyeltem, hogyan dolgoznak a mesterek, hogy még jobban beletanuljak a szakmába. Tudtam, hogy készülnöm kell az önálló életemre, képesnek kell lennem magamnak megkeresnem a pénzt. Kitanultam a szakmát, és ott maradtam az autójavító műhelyben autószerelőnek.

1949-ben sorköteles szolgálatra hívtak be a szovjet hadseregbe. A katonai szolgálatot Fehéroroszországban kezdtem, aztán a távol-keletre, Vlagyivosztokba irányítottak át, a leszerelésemig ott szolgáltam. Építőszázadban dolgoztam. Akkoriban Kárpátalja lakóiban nem bíztak meg. Amiatt, hogy a második világháború alatt Magyarország Németország szövetségese volt, hátrányosan megklönböztettek minket. Csak munkaszázadokba, építőszázadokba vezényeltek minket. Repülőteret építettünk. Később a képesítésemnek megfelelő munkát végeztem - autószerelést tanítottam a katonáknak. A hadseregben négy évig szolgáltam. A katonai szolgálatom elején nem tapasztaltam antiszemita megnyilvánulásokat. Ezek 1953 elején tűntek fel, a szolgálatom vége felé, amikor az újságokban cikkek jelentek meg a gyilkos zsidó orvosokról, akik állítólag meg akarták ölni Sztálint [lásd: orvosper]. Az újságokban csupa zsidó vezetéknevű orvost soroltak fel. Az orvosper után elkezdték megkülönböztetni a zsidókat, kiemelni a nemzetiségüket.

Emlékszem 1953. március 5-re, Sztálin halálának napjára. A katonák és tisztek keservesen sírtak, nem rejtették el a könnyeiket. Nekünk, a hozzácsatolt területek lakóinak, nem okozott az esemény nagy bánatot. Mi nem Sztálin nevével nőttünk fel, mint azok, akik a szovjethatalom alatt születtek, nem éreztünk iránta tiszteletet és hódolatot. Minket, Kárpátalja lakóit egyfolytában követtek a KGB ügynökök, elég sok volt belőlük a hadseregben. Emlékszem, jóban voltam egy munkácsi fiúval. Március 5-én, mikor mindenki sírt, egy autó alatt feküdt, és valamit szerelt. Odament hozzá egy KGB ügynök és megkérdezte, tud-e Sztálin haláláról. A barátom azt felelte, hogy tud a haláláról és sajnálja is, de hát Sztálin már öreg volt. A fiút éjszaka letartóztatták, és többet nem jött vissza, többé nem tudtam róla semmit. Azon az éjszakán sok katonát letartóztattak a mi századunkból, akik sohasem tértek vissza. Szörnyű idő volt ez, egy  rossz szavadért is az életeddel fizethettél.

Sem a hadseregben, sem később, amikor visszatértem Ungvárra, nem léptem be sem a komszomolba, sem a pártba, próbáltam magam távol tartani a politikától.

Klára nővérem férjhez ment egy ungvári zsidóhoz, akit Wébernek hívtak, és a férjéhez költözött Ungvárra. Klára és a férje az anyakönyvvezetőnél jegyezték be  a házasságukat és utána otthon rendeztünk a számukra egy kis összejövetelt, és még hüpét is állítottunk nekik. Eljött a rabbi a zsinagógából és ő vezette a szertartást. Sajnos én nem lehettem ott, de a nővérem levélben mindenről pontosan beszámolt. Apám egy megözvegyült, csodálatos zsidó asszonyt vett feleségül, és másutt telepedett le. Örültem, hogy rendeződött az élete. Apám Ungváron halt meg 1985-ben. Ungvár zsidó temetőjében temettük el, a zsidó hagyományoknak megfelelően. 95 éves volt. Nagyon nehéz életet élt át, de minden egyes napjának örült. Hívő ember maradt, naponta imádkozott otthon, minden szabályt és hagyományt betartott. Élete utolsó napjáig tevékeny maradt, a földet művelte, külső segítség nélkül megvolt.

Miután leszereltem, magához vett a nővérem, Klára. A nővérem egy ruhagyárban dolgozott. A nővérem és a férje kaptak egy építési telket, és építettek rá egy házat. Egy fiuk született.

A testvérem és a férje megtartottak minden  zsidó előírást otthon. A kóserságot nem volt annyira egyszerű követni, sőt voltak évek, amikor egyáltalán nem lehetett kapni sokszor még nem kóser ételeket sem. Az ember ezekben az időkben örült, ha egyáltalán ételhez jutott. Természetesen disznóhúst semmilyen körülmények között nem fogyasztottak. Péntekenként Klára gyertyát gyújtott, és együtt vacsorázott a család. Klára férje és én ünnepeken eljártunk a zsinagógába.  Klára ügyelt arra, hogy a zsidó ünnepeken a hagyományoknak megfelelő ételek kerüljenek az asztalra.  Pészáhkor maceszt ettünk, amit eleinte a zsinagógában vettünk, majd amikor bezárt a zsinagóga, Budapestről hozattuk vagy pedig otthon sütöttük meg. Jom Kipurkor mindannyian böjtöltünk.

Klára családja egyébként a szovjet családok tipikus életét élte. Heti hat napot dolgoztak, vasárnap volt az egyetlen nap, amikor nem dolgoztak. A kisfiúk óvodába járt, a nővérem vitte minden reggel, munkába menet és hozta haza esténként, amikor jött hazafele a munkából. Együtt vacsoráztak. Vasárnaponként a nővérem a házat hozta rendbe, a férje pedig elvitte a kicsit sétálni vagy moziba mentek együtt. A szabadságukat is otthon töltötték, nem utaztak sehova.

Én visszatértem a korábbi munkámhoz az autójavító műhelybe. Aztán felvettek egy autószerelő technikumba, ott tanultam, és a tanulmányaim befejeztével megint visszamentem az autójavító műhelybe, akkor már mérnökként. A műhelyt fuvarozó vállalattá alakították át, a városban ez volt az első ilyen vállalat. Ungváron abban az időben nem volt városi tömegközlekedés. Engem bíztak meg azzal, hogy hozzam létre a városi tömegközlekedés hálózatát. Két autóbusszal kezdtünk. Az emberek még nem voltak hozzászokva a tömegközlekedéshez, és szinte senki sem szállt fel az autóbuszra, rá kellett őket beszélni. Egy ideig buszvezető voltam különböző útvonalakon, aztán brigádvezető lettem a garázsban. A legutolsó időkben a közlekedésbiztonsági osztályon dolgoztam. A közúti közlekedési szabályokat tanítottam, vizsgáztattam, a GAI-nál [Állami Közlekedésrendészeti Felügyelőség] dolgoztam. Ez egy idegfeszítő munka volt, de én szeretem. Csak a múlt évben mentem nyugdíjba, 54 évet dolgoztam le egy helyen. A munkatársaim egész idő alatt tisztelettel viszonyultak hozzám, a munkahelyemen soha nem érzékeltem antiszemitizmust.

Ungvárra költözött néhány velem egyidős falumbeli is Unghosszúmezőről. Velük jóban voltam, és a mai napig jóban vagyok. A munkahelyemen is voltak barátaim. Akik nem csak zsidók voltak. Elfogulatlan voltam a nem zsidókkal szemben. De én magam igyekeztem zsidónak maradni. A sábeszt megtartani nem tudtam, mert a szombat munkanap volt. De a nővérem családjával minden zsidó ünnepet megünnepeltem a szabályok szerint. Ungváron akkor még elég sok zsidó volt, és a zsinagógában az ünnepek alatt mindig sok ember gyűlt össze. A szovjet ünnepeket is megünnepeltük. Ezek mindig szabadnapok voltak. A munkahelyünkön arra köteleztek minket, hogy elmenjünk a felvonulásokra. A felvonulás után örültünk annak, hogy lehetőségünk van pihenni, kikapcsolódni, bár a lényegüket tekintve ezek az ünnepek május 9-edike, a győzelem napja kivételével közömbösen hagytak minket.

Én csak zsidó lányt szerettem volna elvenni feleségül, de Ungváron kevés hajadon zsidó lány volt. Aknaszlatinára, egy kárpátaljai településre küldtek dolgozni. Ott volt egy-két nagyon jó ember, zsidók, akikkel összebarátkoztam. Azt mondták nekem, hogy Csernovicban van egy ismerősük, egy jóravaló lány. Elmentem Csernovicba, és ott megismerkedtem a leendő feleségemmel. Fainának hívják, a név zsidó megfelelője Fanja. Faina a Vinyica megyében található Ozarinciben született 1937-ben. A feleségem apja, Zamvel Sisztman cipész volt, az anyja, Eszter Sisztman szabónő. A családban öt gyermek volt. A feleségem volt a harmadik a sorban. Két nővére volt, 1931-es és 1933-as születésűek, volt egy öccse, aki 1940-ben született, és egy húga, aki 1944-ben. A feleségem szülei vallásos emberek voltak, és őt is így nevelték. Amikor elkezdődött a Nagy Honvédő Háború, Faina négyéves volt. A fasiszták elfoglalták Ozarincit, és az összes zsidót Vinyica megye Sárgorod városába vitték egy gettóba. 1944 márciusában a szovjet hadsereg felszabadította a sárgorodi gettó lakóit, és a feleségem családja hazatért. Az apja testvére, a feleségem nagybátyja Csernovicban lakott, és magához vette Fainát. Faina Csernovicon járt iskolába, 16 éves korában pedig egy kesztyűgyárban helyezkedett el. Megismerkedtünk Csernovicban, és nemsokára összeházasodtunk. Ez 1958 december 7-én történt. Aknaszlatinán igazi zsidó esküvőt rendeztek nekünk, minden szabály szerint. A rabbi vezette az esküvői szertartást, csináltak nekünk hüpét. Aknaszlatinán két évig laktunk a feleségemmel, aztán visszajöttünk Ungvárra. A vállalatom kiutalt nekem egy lakást.

Két gyerekünk van: Dimitrij fiam 1958-ban született, Olga lányom pedig, akit az Auschwitzban meghalt nővérem tiszteletére neveztünk el így, 1962-ben. Jó gyerekeink vannak.

Miután Ungvárra költöztünk, a feleségem és én továbbra is követtük a zsidó hagyományokat, de már nem olyan nyíltan, mint ahogy korábban, a háború előtt. Szombatonként nem jártunk a zsinagógába. Akkoriban mindketten dolgoztunk, nem tehettük meg, hogy nem megyünk el a munkahelyünkre. A zsinagógát csak a zsidó ünnepek napjain kerestük fel. Akkoriban Ungváron több zsidó volt, mint most. Ünnepekkor sok ember volt a zsinagógában is, és az utcán is, ahol a zsinagóga áll.

Pészahra mi magunk sütöttünk maceszt. A macesz sütéséhez csak liszt és víz kell, semmi más. Még azt kell hozzá tudni, hogy a tészta összegyúrásától a sütésig nem telhet el több 18 percnél. Jom Kipurkor mindig tartottuk a böjtöt. A gyerekeket is igyekeztünk a zsidó hagyományok szerint nevelni. Abban az időben ez nagyon nehéz volt, a zsidóság bármely megnyilvánulását cionizmusnak titulálták. A cionizmus ellen pedig a szovjet hatalom kíméletlenül küzdött, akár börtönbe is csukhatták az embert miatta. Otthon a feleségemmel oroszul és jiddisül beszélgettünk, bár idővel megtanulta a magyar nyelvet is. A gyerekekkel, pedig oroszul és magyarul beszéltünk. Kóser háztartást vezetni azokban az időkben szintén nehézségekbe ütközött. Az üzletekben nem volt élelmiszer, minden szükséges dolgot csak nagy sorban állás árán lehetett megvásárolni. De azért próbáltuk tartani a kásrutot, még ha nem is olyan mértékben, mint most. A tejeset és a húsosat nem kevertük egymással, ezt szigorúan betartottuk. A piacon élő csirkéket vettünk, és a fiam elvitte a sajhethoz.

A fiam az általános iskola után Ungváron kezdett el járni a Lvovi Műszaki Főiskola általános mérnöki karára, aztán átment Lvovba, és ott fejezte be a tanulmányait. A fiam rádiómérnök. Miután befejezte a főiskolát, visszajött Ungvárra, és egy tervezőirodában dolgozott. Jól dolgozott, kitüntetéseket, jutalmakat kapott, és szabadalma van néhány találmányra. A fiam egy ukrán lányt vett el, én és a feleségem nem ellenkeztünk emiatt, a családban nincs semmiféle konfliktus nemzetiségi alapon. Szeretik egymást. Egy fiuk van, aki 1986-ban született. Az unokámat apám tiszteletére Henriknek nevezték el. A fiam egy ukrán lányt vett el, én és a feleségem nem ellenkeztünk emiatt, a családban nincs semmiféle konfliktus nemzetiségi alapon. Szeretik egymást. A fiam támogat, segít minket.

A lányom az iskola után fodrásznak tanult. Ungváron ment férjhez. A vejem egy jóravaló zsidó családból származik, jóban vagyunk a szüleivel. A lányomnak hagyományos zsidó esküvőt rendeztünk. A hüpét nálunk állítottuk fel. A lányom vezetékneve a házasságban Berman lett. A lányunknak is egy fia van, Eduárd, aki 1985-ben született. Az 1990-es években a lányom a férjével és a fiával együtt először Izraelbe, onnan pedig az Egyesült Államokba emigrált. Jól élnek, már van saját házuk. Olga egy zsidó szervezetnél dolgozik, úgyhogy tartja a hagyományokat. Fodrászként is dolgozik, parókákat készít. Hála istennek, a gyerekeimmel minden rendben van.

Amikor megkezdődött a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, nekem és a feleségemnek már nem volt lehetőségünk elutazni. A feleségem súlyosan megbetegedett, elvesztette a mozgásképességét. Így hát kivándorlásra mi már nem gondoltunk. A nővérem 15 évvel ezelőtt emigrált a családjával az Egyesült Államokba. Nekem adta a házat, amit a férjével építettek a háború után. A fiam már házas volt akkor, így hát odaadtam neki a lakásunkat, mi pedig átköltöztünk a nővérem házába. Itt lakunk ma is.

A peresztrojkát, amit Gorbacsov indított el, örömmel fogadtuk. A Szovjetunió fennállása óta először nyílt lehetőségünk a külföldön lakó rokonainkkal és barátainkkal kommunikálni. Leomlott a vasfüggöny, amely elválasztotta a Szovjetuniót az egész világtól. Persze nem csak jó dolgok történtek. Anyagilag nehezebb lett a megélhetés, de megéreztük a szabadságot. Ezenkívül, a peresztrojka után vette kezdetét a szovjetunióbeli zsidóság újjászületése is. Ungváron már az 1980-as évek végén megalakult a zsidó hitközség. Én és a fiam elkezdtünk rendszeresen járni a zsinagógába. A fiam, csakúgy mint én, imádkozik, ismeri az imákat. Ungváron mindig is voltak zsidók, bár a szovjethatalom alatt mindent titokban kellett csinálnunk. Aztán amikor megindult a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe, nem maradt senki, aki zsinagógába járjon. Olyan is volt, hogy még tíz ember sem gyűlt össze. és haza kellett mennünk.  [Minimum 10 felnőtt férfira – azaz egy minjánra – van szükség az imádkozásnál. – A szerk.]

Miután Ukrajna független lett [1991-ben], a zsidó élet virágzásnak indult. Kiderült, hogy én vagyok az egyetlen zsidó, aki annak rendje és módja szerint el tudja mondani az imákat. Így mindig engem kértek meg, hogy mondjam el az imákat. Nemet mondtam, mert otthon volt a beteg, magatehetetlen feleségem, akinek szüksége volt rám. Végül is megválasztottak az ungvári zsidó hitközség elnökévé. Most tanítom az embereket, elmondom nekik, hogy mit és hogyan csináljanak, hogyan imádkozzanak, megtanítom az összes zsidó szokást és hagyományt. A hitközségben az emberek nagyon jó kapcsolatban vannak egymással. Jöttek már hozzánk vendégek, rabbik Amerikából, Izraelből. Nagyon tetszett nekik, ahogy nálunk, a zsinagógában az istentisztelet zajlik.

Már nem kell félni, hogy elmarad az ima, mindig sok ember jön el. Péntek este mindenkinek adunk két zsemlét és bárheszt, hogy otthon is megünnepeljék a sábeszt. Szombaton az ima után megterítjük az asztalt, mindenki leül, és együtt eszik. A nők csak az ünnepnapokon jönnek, évente négyszer. Szereztem héber nyelvű imakönyveket, orosz és magyar fordítással. Bárki, aki szeretne, kaphat egy imakönyvet. Elmondom az embereknek, hogyan kell megtartani az ünnepeket, és hogy mit jelent egy-egy ünnep. Megtanítom nekik, hogyan kell megünnepelni a sábeszt, hogyan kell levezetni a szédert, a Tórából olvasok – azokat a dolgokat mesélem el, amiket gyerekkoromban az apám mesélt nekem. Egyre többen járnak el a zsinagógába. Olyanok is eljönnek, akik korábban nem jártak zsinagógába, akik féltek eljönni. Sok fiatal jön. Nagyon jó érzés, hogy a zsidóság immár nem fog eltűnni az öregek halálával. Összegyűjtjük a gyerekeket a zsinagógában, tanítjuk őket, az ünnepekkor ajándékokat készítünk nekik.

Az unokám is bekapcsolódik a zsidó életbe, annak ellenére, hogy a menyasszonya nem zsidó lány. Két kultúrán nevelkedik. Az unokám nem tudom, hogy volt-e valaha templomban, de a zsinagógába minden szombaton elmegy az apjával. A fiamnak van otthon egy “zsidó sarka”, ahol az imakellékeket és a vallásos könyveket tartja. A fiam is zsidó szervezetnél dolgozik, a Szochnutnál. Ő Szochnut kárpátaljai koordinátora. 1997-ben kezdett el ott dolgozni, amikor az előző koordinátor külföldre emigrált, és ő lépett a helyébe. Két nap alatt átvette a munkát az elődjétől, és azóta ott dolgozik.

1999-ben a városban létrejött a Heszed. A Heszed nagyon nagy segítség az embereknek. És a Heszed nemcsak a túlélésben segíti az embereket a mai nehéz időkben, hanem a legkülönbözőbb korú embereknek van lehetősége találkozni itt, beszélgetni egymással, különböző szakkörökben vehetnek részt, és megismerhetik a zsidó kultúrát, ami olyan sokáig át törvényen kívülinek számított. A Heszedbe egész családok jönnek el, és minden korosztály talál magának sok érdekes dolgot. A legfontosabb az, hogy a gyerekeink és az unokáink zsidóként nőnek fel, és büszkék arra, hogy ők zsidók.